The Project Gutenberg eBook of A keresztúton by Károly Lovik

Az északról és délről jövő postaút közel Bécshez, St.-Pöltennél találkozott s innét együtt ballagott Szent István hamuszürke tornya felé. Téli alkonyaton a két postakocsi egyszerre érkezett az állomás elé. A lovak gőzölögtek, az aranypaszomántos legény minden ok nélkül trombitált bele a ködbe. A postamester hódsipkában, karmantyúval a lépcsőn állott.

Az egyik kocsiból hölgy szállott le, piros prémes bunda volt rajta s a fején lengyel sapka. Ez az utas Bibiani úrnő volt, az olasz ballet csillaga, aki Innspruckból jött, ahol negyednapja elkártyázta az utolsó krajcárját. Egyelőre a komornája segítette ki a bajból. A táncosnő arca ragyogott, az úton jól kialudta magát, most úgy rémlett előtte, mintha az innsprucki kalandot álmodta volna. A gavallérja alakja könnyü párának tetszett. Bolondos német lovag! Eljátszotta a -6- pénzét, az aranyóráját, gyémánttűit, szagos vizeit, két komornyikját, hintaját, okuláréját, becsületét. Aztán signora próbált helyette szerencsét, hátha vissza tudná nyerni a sok tarka holmit, hiszen kár lenne értök, de nem sikerült, ő is ott hagyta a fogát. Hová lett a gavallér? Eltünt? Ej, jobb is, elég volt ebből a portékából, – gondolta magában signora. – Egy tapasztalattal több, a kártyások sem érnek semmit. Sőt, a férfiak általában mind, a szerelem, a csalódás, a fölkiáltójeles levelek, a kétségbeesések, az eskük, a pisztolygolyók nem érnek semmit.

Signora mosolygott. A másik utas, aki most cihelődött le a délről érkező, narancssárga kocsiról, nem nyugodott belé ilyen könnyen a helyzetbe.

– Ha nincs kocsis-lova, én majd belovaglok Bécsbe, – szólt és egy ménkő nagy kardot húzott ki egérszürke kabátja alól.

Ez az utas tehát tiszt volt. Volt, csakugyan volt, éppen hétfőn küldték nyugdíjba. Miért? Asszonyhistória miatt. Ez már a tizedik kalandja volt, amely bajba vitte. Az első a kadétiskola lapjára tartozott (az ismert profósz-kisasszony), az utolsó a halszagu olasz stációéra, ahol az ezredese felesége tetszett meg neki a vidám markotányosné helyett. Hol bezárták, hol pretereálták, -7- hol megvágták, hol kifosztották, most aztán betelt a mérték, mehetett haza mocsaras, nyirfás magyar szülővároskájába. Mit fog ott csinálni? Gazdálkodni és verseket írni; a katonák akkoriban sok verset írtak.

– Hátaslovam, – szólt a postamester, – az sincsen. Az utolsót tegnap ették ki a farkasok a rendőrfőnök alól.

– Ej, chevalier, – méltatlankodott halkan a táncosnő, majd bement a házba, amelynek teteje tele volt zuzmarával és jégcsapokkal, akárcsak karácsony éjszakája lett volna.

A szálában szaporán égett a tűz, a cselédek cinkkandelábereket raktak az asztalra. Egy roppant sárgaréz vízforraló üzletszerüen pöfögött. Signora letette a bundáját, a tiszt is. Leültek és egymásra néztek. A katona végigsimította fehér frakkját.

– Signora Bécsbe megy? – kérdezte olaszul, mert tudott ezen a nyelven, eleget szolgált Milánóban, a Fekete borzhoz címzett laktanyában.

– Én is Bécsbe megyek, – folytatta a katona, – onnét pedig tovább, a penzióba. Ezt az asszonyoknak köszönhetem! Az asszonyoknak! Különben, nem vagyok jó társalgó, bocsánat!

– Akkor hát inkább én kérdezek és ön felel, – indítványozta a táncosnő.

– Mert mind megcsalnak. Ez furcsa dolog, három hétig bolondulnak értem, aztán egyszerre, minden ok nélkül cserben hagynak. Miért? Nem tudom az okát kifürkészni, azt hiszem, nem tudok velük bánni. Vagy gyöngének, vagy ostobának tartanak. Lehet az is, hogy túlságosan dohányszagu vagyok. Szóval valami hibámnak kell lenni. De most vége, hála a papnak, vége, hazamegyek a falumba és gazdálkodni fogok, meg verseket írok. A szerelmet, bizony mondom, nem ilyennek képzeltem!

Bajuszáról leolvadt a zuzmara, arcáról eltünt a dérokozta zsiros pirosság. A vastag szemöldök alól, – micsoda meglepetés! – két nefelejcs-kék szem bújt ki egyre jobban és jobban.

– Ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen milyennek képzelte ön a szerelmet? -9-

– Milyennek? Istenem! Valami szelid dolognak. Mondjuk, az ember valahol, az Isten háta mögött van állomásban, aztán egy este levelet kap messziről és azt a levelet a frakkja alá teszi, aztán a csatába megy és a levél a szívén fekszik. Avagy megsebesül, lázban forog, hideg ispotályban, aztán egy reggel arra ébred, hogy finom női kéz simogatja a véres haját. Vagy az ember a karosszékben ül és az ölébe borítja a sublót tartalmát, hervadt virág, tarka szalag, kotillonordó, táncrend, egy ócska selyemcipő s hasonló dőreségek akadnak a kezeügyébe. Ilyen az igazi szerelem, gyermeteg és barátságos.

Signora még nem találkozott ilyen furcsa katonával. Sőt talán ilyen furcsa emberrel sem. Száztizennégy kalandja között akadt mindenféle: iszákos, verekedő, ábrándozó, fukar, pazarló, hóbortos, irgalmatlan, ostoba, fecsegő, római karakter, adóbérlő, hitoktató, hamispénz-gyártó, de ilyen katona, aki hazautazik verseket faragni, aki a kályha mellett a kotillonordókat nézegeti, még nem. A szerelem mint egy zenélő óra dallama csendült meg fülében. Egy kis millefleurs-illat, a falon néhány papirrózsa, az égbolton rózsaszínü bárányfelhők, ez nem is csunya dolog. Semmi eskü, semmi zokogás, kétségbeesés, a poklok kapujának döngetése, pisztolyok durrogása, semmi becsmérlő búcsúlevelek, átkozódó, elhagyott menyasszonyok; ez -10- a katona nem is olyan ostoba, amilyennek ismeretségük első pillanatában hitte, amikor a postamestert föl akarta nyergelni.

– És milyenek voltak valójában a szerelmei? – kérdezte a hölgy és a karosszék szögletébe húzódott.

– Párbajok, mellőzések, gorombaságok, áthelyezések, felbőszült férjek, zokogó apák, bősz hitelezők: ezek a végeredmények. Csatazaj, mintha a világ sorsa függene tőle, hogy egy szegény bakahadnagy kinél hogy boldogúl. Rettenetes nekikészülődések, riadó, a cakompakk megmozdulása, a katona nekiindúl, jön a roham, a rajta-rajta, aztán egyszerre az ember mégis csak kint van az utcán és sajnálja a pipáját, amelyet útközben összetört.

– Ha az uraságok netán szórakozni akarnának, – szólt egy márki szeretetreméltóságával, – jelenthetem, hogy a városban szinház van. Az idegenek páholya rendelkezésre áll. A társulatunk nem rossz, különösen a drámai.

A táncosnő intett a komornának, aki könnyen sóhajtva kereste elő bugyellárisát. A postamester ájtatos mosollyal távozott. -11-

– Igy hítták a nagyanyámat is, – bólintott a katona. – De ő már nem él.

– Nyolc napi utazás gyorskocsin, föltéve, hogy a Tisza nem árad ki. De mindig kiárad.

– Eddig még nem. De ha otthon leszek és kialudtam, kipihentem magamat, megkísérlem.

– Tudja? – szólt fontoskodva, – én majd irok egyszer magának. De felelnie nem kell, nem is szabad, csak ha valami igen nagy baja van, akkor ir. Ez bolondság, Ábel, ugyebár, avagy ártatlan játék, igen, nevezzük játéknak.

– Ez a katona talán csak a bolondját járatja velem, – elmélkedett a táncosnő – és amint fölmelegszik, egyszerre ő is elkezd kártyázni, száz rőfös leveleket írni, esküdözni, talán neki is van menyasszonya, aki átkozódni fog s a végén megint csak előkerül a -12- tokból a mordály és Ábel véres fejjel esik az asztal alá.

– Ez a nő talán meg akar fogni, – gondolkodott a lovag, – talán a nyakamra küld valami zsoldos tisztet, akivel zsebkendő-végről kell megverekednem, vagy egy chevaliert, aki fáraón elnyeri a pénzemet, maradék becsületemet, esetleg nyugdíjamat is, avagy signora magával hurcol a fél világon át, eláraszt a könnyeivel, megfojt a csókjaival, véresre karmol a körmeivel, féltékeny lesz, aztán kacér és megint féltékeny, térden fog csúszni, kacagógörcsöt fog kapni és a végén kilök az utcára, mint Anita, Marianka, Valeszka, Susanne és Borbála és valamennyien. Vigyázzunk, lovag!

A hintó, amely a szinházba vitte őket, nagy dörömbözéssel fordúlt a lépcső elé.

Pandarus a szinpadon mélyen meghajlott, mikor signora és a katona beléptek a skarlátvörös, csillagokkal diszített páholyba. A nézőtér meglehetősen üres volt, ha csak a fülkékben álló fehér szobrokat nem számítjuk látogatóknak. A padmalyról faragott aranycsillár lógott le és lassan forgott vastag, zöld zsinórján. A teremben narancsszag és rosszul takarított lámpák illata.

Most Kressida lépett a színre. Amint meglátta a -13- páholyban Ábelt, összecsapta a kezét és udvariasan mosolygott. A katona megfontoltan simogatta fehér frakkját.

– Hervadt nő, – szólt signora – és ugyebár egy kicsit kancsal? Maga ismeri?

Az előadás barátságos lassúságban folyt tovább. Az első felvonás után egy piros kabátos, harisnyás szolga, aki kopott és szomorú volt, mint egy megázott lampión, a páholyba lépett és – kellő tisztelettel – egy összehajtogatott cédulát nyújtott át a tisztnek.

A hölgy biccentett. Ábel kibontotta az írást – cukorkapapiros volt, – elolvasta tartalmát, aztán intett a lakájnak.

A katona előkotorta aranyceruzáját, amelyet annak idején Velencében, kártyán nyert egy bolondos városi tanácsnoktól és a piros irónnal lassan írni kezdett. Signora egy pillantást vetett a kezére. A levél – franciául – így kezdődött:

A második fölvonást a páholy hátteréből nézték. -14- Hektor zordonan, szigoruan pattogott Heléna ellen, de sem ez, sem Kassandra üvöltése nem érdekelte őket. A borvörös bársonyfüggönyök közé csak olykor furakodott be egy haragos kiáltás, egy éles kacagás.

– Klágenfurtból, alhadnagy koromból. Jó leány, de inni szeret és akkor kiszámíthatatlan. A tulajdon kardommal döfte át a kezemet. Ezért mégis csak megharagudtam rá.

Ábel föltűrte a kabátját és mint már annyi nőnek, megmutatta ütőere fölött a rosszúl összefoltozott sebet. A kar fehér és gömbölyű volt, mint egy asszonyé.

– Hála Istennek, nincsenek. Ott a nők hímeznek és katonákat adnak a hazának. Bolondság! Fiatal voltam.

– Holnap, – felelte a tiszt. Összenéztek megint, óvatosan, ravaszul és ki akarták fürkészni egymás gondolatait. Kölcsönösen ki is találták, min jár az eszük és ekkor elmosolyodtak. Végre Ábel fölkelt és megigazította az asszony egyik hajfürtjét, amely a homlokába csúszott. Signora tartózkodó mosollyal biccentett.

A függöny nyikorogva gördült le, aztán nagyot -15- koppanva hallgatott el. Az ajtó kinyilt és a piros bársonymentés szolga újra megjelent a küszöbön. Meghajlott és ünnepélyesen nyújtott a katona felé egy aranypecsétes levelet, amelyből kellemes illat áradt.

– Hagyjon minket békében, – méltatlankodott signora és elvette az írást, amelyet a páholy peremére tett.

A tiszt bólintott és nagy, gömbölyű ezüstpénzt adott a lakájnak, aki boszorkányos ügyességgel tüntette el túlhosszú, hímzett mellényébe.

Előre ültek és figyelemmel hallgatták a harmadik fölvonást, amely a nagy szakálla alatt már verejtékező Pandarus, továbbá Páris és Heléna jelenésével kezdődik. Heléna, akinek nem volt oly éles szeme, mint Kressidának, többször kérdőleg nézett föl a páholyba, láthatólag iparkodott, hogy eszébe jusson, honnét is ösmeri ezt a vastag bajuszu katonát; végre tágra nyitotta a szemét és megrázta parókás fejecskéjét. A tiszt szigorúan nézett reá, ő már első percben tudta, hogy ez a hölgy öntött annak idején mérget a pezsgőjébe, valahol a meleg Pádovában.

– Nem, – válaszolt a katona. – Kedves leány volt, de féltékeny természetű.

Fölkeltek. A lakáj szertartásszerűen adta rájuk a bundákat és lámpával kezében kísérte ki őket a sötét folyosóra. Signora a tiszt jobbjába kapaszkodott, Ábel pedig az egérszürke prém alatt lassan Viktória kezére tette nehéz kezét.

– Énekelj a szerelemről, – szavalta a színpadon, szerepéhez híven Heléna, – az, az semmisít meg mindnyájunkat, ó Cupido, Cupido, Cupido!

– Ennek nem lesz jó vége, – szólt magában signora, aztán mentegetőzve sóhajtott egyet és vállat vont.

Halkan lementek a díszhintóhoz. Ábel az ódon falitükörben mintha már látta volna magát, amint újra esküdözik, amint egy kisírt nő kacagógörcsben vonaglik a szobájában, amint éjfélkor, hóviharban, zordonan jár föl és alá egy jégcsapos erkély alatt, amint egy pisztoly fekete szeme ránéz és amint végül egy chevalier fáraón elnyeri a pénzét, becsületét, a nyugdíját, az életét. És ime, a sarok felől komor katonai halottas menet közeledik, a kocsi tetején a borzas vaslovag lassan rázatja magát és a koporsóban egy -17- kopott tiszt fekszik és csöndesen elmélkedik róla, milyen ostobaság az élet és milyen kár volt nem falura menni, verseket írni.

– Dőreség, – szólt, aztán megrázta magát, mint a vízből kiemelkedő sirály. – Voilà, ez a sors, és Helénának igaza van.

Éjféli beszélgetés.

Pár évtizeddel ezelőtt, mikor az emberek még szép leveleket és naplókat tudtak írni, és mikor a gondolkodás törékenyebb, furcsább volt, mint ma, egy anya vacsora után eloltotta a lámpát, a holdvilágnak adta prédául az ósdi szobát és beszélgetni kezdett a leányával.

– Tehát mi a neve? – kérdezte az ablakfülkébe telepedve, ahonnét végig lehetett látni az Olt völgyén, amely (akárcsak egy régi festő festette volna) pontosan, barátságosan nyúlt el az éjszakában.

– Igen – ismételte dacosan a leány és a félhomályban ökölbe szorította kezét.

Az asszony ábrándosan fölsóhajtott, aztán összeborzongott, mintha elkésett hajnali fuvalom érintette volna meg még mindig lányosan szögletes, hervatag testét.

– Persze, – szólt megvonva vállát – itt az ideje, hogy te is elkezdd a szenvedést. Tizennyolc éves vagy és én negyvenöt, mind a ketten furcsa családból, ahol az asszonyoknak mindig az volt a rendeltetésük, hogy szenvedjenek. Az egyik sírt, a körmével az ablakokat karmolta ezer darabra, a másik kiült a kerti lugasba, a gyermekei harisnyáit foltozgatta és majd meghalt az ostoba, javíthatatlan bánattól, a harmadik odadobta magát az egész világnak és ronggyá feselve jött haza a sírboltba. Ezek a vén falak tele vannak szép női könnyekkel és el nem mondott átkokkal. Ej, én is eleget szenvedtem, – tette hozzá magasabban csengő hanggal, amely egy régi hárfa befejező futamára emlékeztetett.

Jozefin gyanakodva nézett anyjára. Első bánata rosszindulatuvá, gyűlölködővé tette, mindenkiben ellenséget látott és óvakodott az emberektől. Az asszony most halkan, alig hallhatóan nevetett, amilyen halkan és vésztjóslóan csak tapasztalt nők tudnak. -21-

– Ej, mondok neked valamit, – szólt félvállról – ez a mi családi kincsünk: a szenvedés, az oktalan bánkódás. Ez az örökség anyáról leányra száll és miután én már kiöregedtem, tehát neked kell átadnom a kincseket. Ez a világ rendje, úgy látszik legalább.

Jozefin a sötétben kinyújtotta és lassan visszahúzta körmeit, mint a veszélyt érző macskák. Szép, kis tótleány-arca elcsúfult és a holdvilágban egy-egy percre tisztán lehetett látni, milyen lesz öreg korában. Az anyja tovább beszélt, gondtalanul, könnyen suhanva el az emberi élet mélységei fölött.

– Én különben csak keveset panaszkodhatom, mert engemet, úgy mondják, a szenvedés megszépített, megfinomított, jól illett karcsú alakomhoz, haloványka arcomhoz, hosszú szempilláimhoz, amelyeket mintha a sors arra rendelt volna, hogy udvariasan takarják el könnycseppeimet. Egy kürasszéros, aki annak idején minden este a színházban volt és folyton engemet nézett látcsövén, amellyel nemrégen az öreg Aulichot és a szép Klapkát kémlelte, belebolondult a szomorúságomba és egy napon megvált a katonaságtól, maga se tudta miért. Sohase mutatkozott be és mégis tudtam, hogy ez az ember az én rabom, az én szenvedéseim szegény rabja és azért halt meg, mert szomorú voltam, olyan finoman szomorú, amilyenek csak elhagyott és behavazott hegyi tavak tudnak lenni. Ezt a hasonlatot -22- egy költő mondta rólam; a költő később tébolydába került, ahol harisnyákat horgolt és a lenyugvó napnak képzelte magát. Ilyen hatalmas és szép volt az én szomorúságom, Jozefin, éreztem, hogy törékeny, finom és mégis győzhetetlen vagyok, hogy magasan járok az emberek fölött, akik a kacagáshoz, a zsíros földhöz, olcsó dolgokhoz tapadnak. Egyszer Bécsben, egy hangversenyen Chopint hallottam játszani, hirtelen, önkénytelenül rámnézett és egy pillanatig tanácstalanul, ijedten ült bársonyszékén. Azt hittem, nem tud tovább zongorázni, aztán lecsukta a szemét… és soha többet nem találkoztam vele az életben. De talán én élek utolsó munkáiban, ki tudja, a férfiak bohók! És egyszer egy főherceg azt mondta, hogy éppen olyan vagyok, mint a megboldogult felesége és segédtisztjével elkérte a gardéniát, amely a hajamban volt.

– Mindig csak egyet, hogy gondolhattam volna másra, hiszen neki köszönhettem a legnagyobb szenvedélyt, neki a hosszú éjszakák furcsa ábrándjait, tarka, bohó, bánatos képzelődéseit. Hány téli éjszakán ültem itt, ebben a karosszékben és néztem végig a völgyön, mialatt sírtam, gyötrődtem és mégis azt éreztem, amit a legboldogabb ember sem tud, hogy – hogy is -23- mondjam csak, – hogy nincsen bennem semmi földi, hogy semmi közöm házakhoz, emberekhez, sárhoz és köznapi dolgokhoz. Száműzött királynénak képzeltem magamat, a bánat fejedelemasszonyának, aki halkan jár a zajtalan, sötét vizek partján és olyan gőgösen néz a könnycseppjeire, mint más a gyémántjaira. Igen, Jozefin, sokan bolondultak a szomorúságom után, abban a korban a férfiak még szívesen ábrándoztak, Henrik-szakállat viseltek és éjjelenkint titokzatos nőkről írtak naplókat.

– Oh, ki tudná megmondani? Eltünt és én soha többé nem láttam. Lassan elfoglalt a vallás, a katholikus vallás, mert Luther oly gőgös és kemény, nem tudott megvígasztalni, aztán sokat olvasgattam, – Manon Lescaut-t és egy keresztes lovag följegyzéseit, – sokat zongoráztam és sokat ültem a holdvilágban. Ha visszagondolok elmúlt életemre, úgy tetszik, mintha mindig enyhe holdfényben jártam volna, köröttem minden ezüstös volt, a fák, a mi öreg kopott akácaink csupa komoly ciprusok és a felhők nagy gyászzászlók, amelyek az égboltról az Olt medréig csüngöttek alá. Oh, mily finom volt mindez: titokzatos árnyékaim, ábrándos lovagjaim, törékeny álmaim, és ime, vége, vége mindennek, megöregedtem, elkészültem, most te kerülsz sorra, Jozefin. -24-

– De én nem ezt akarom, – fakadt ki a leány haragosan – én boldog akarok lenni.

Az asszony nem törődött Jozefin szavaival, meggyújtotta a lámpát, megkereste az ezüst tükröt és belenézett. Az üveglapról barátságos, nyugodt arc nézett vele szembe, a homlokomon finom nyilacskák – mint a régi porcellánon – és a hajban vékony, fehér szálak, amelyek lassan remegtek, mint a hegedü mély húrja.

– Vége, vége – szólt újra az asszony és elment az ablaktól – szép volt, tehát nem tarthatott örökké. Ime, Jozefin, neked adom át éjszakáimat, könnycseppjeimet, szomorúságomat, óh, hogy irigyellek!

A leány csodálkozva nézett anyjára, aztán kissé visszahúzódott és félelmében kevés hijja, hogy sírni nem kezdett. Az asszony megsímogatta a fejét és az ölébe ült.

– Ilyen bolondság az élet, – szólt befonva Jozefin borzas haját, – ki tudna kiösmerni egy asszonyt? Az emberek soha nem ismertek igazán, soha, pedig…

Kinyúlt, mint a jegenye az eső után, aztán vigasztalanul nézett a lámpába. Ahogy a szeme kitágult, látszott, milyen öreg: halavány arcán csillagba szaladtak a ráncok és a tekintete aggodalmas volt, mint az elkésett utasoké.

– Ej, menjünk aludni – tette le csöndesen a -25- tükröt – hadd álmodjam és hadd szomorkodjam egy utolsót. Holnap már kacagni fogok és ez a kacagás, kis leányom, azt fogja jelenteni, – nos, mit is? – azt, hogy az édes anyád meghalt és nincs hatalom a világon, amelyik még egyszer föltámassza poraiból.

Egy hős halála.

Az egyetemre járt, de már kikopott a vizsgákból; kis, külvárosi zúgban lakott, tánc-leckéket adott és éjjelenkint egy tót szabó üzleti könyveit irogatta. Nem volt senkije, a lépcsőházban néha találkozott a háziúr leányával, aki két nagy fehér kutyával ment sétálni. Köszönt neki, olykor a lány, Malvin, pár szót váltott vele. Orvosnövendéknek tartotta, s mikor egy ízben az egyik fehér kutya beteg lett, elhívatta, hogy írjon neki valamit. Miután meghallotta, hogy jogász, bocsánatot kért és megkínálta egy pohár borral. Egyébként soha senki sem törődött vele, senki sem kereste, egyszer az utcán egy prémeskabátu úr koldusnak nézte és alamizsnát akart neki adni.

Amint a háború kiütött, otthagyta a táncórát, a szabó üzleti könyveit, a kilátástalan, unalmas életét, és -28- fölcsapott katonának. Nagyon félt, de éppen az önön gyöngesége iránt való gyűlölete hajtotta előre.

– Majd megmutatom én neked, – szólt a gyávaságához, amelyet külön alanynak, mint egy véletlenül beléje került és onnét többé ki nem űzhető lakónak képzelt. – Majd kifüstöllek belőlem! Erős leszek! Becsületesen fogok küzdeni és talán becsületesen is fogok meghalni.

A halál kétféle formában állt előtte, mint kórházi rém, véres lepedőkkel, kaszanagyságú műszerekkel és eltompult szolgákkal, akik a holttesteket egymásra dobálják, majd pedig, mint sejtelmes álom, okos megdicsőülés, bánatos és hallgatag átmenet a földi sárból a mennyei mezőkbe. Látta magát, amint előrerohan egy tavaszi virágos síkon, amint körötte kürtök riannak, ágyuk szólanak, amint a nap éles, templomi sávokat vág a lőporfüstbe, s amint egyszerre a térdére esik és minden összekavarodik előtte. Ugy érezte, hogy fölébe emelkedik az élet apróságainak, a zongorának, az üzleti könyveknek és az éhségnek, hogy megöregedik és komorrá, hallgataggá válik.

– Hős volt, – mondják a vöröskeresztes katonák, akik a közös sír felé cipelik. És egyszerre fény gyúl ki homlokából és bevilágítja elmúlt élete útjait, színt, erőt, jelentőséget ad legapróbb cselekedetének.

Már az első csetepatéknál megkóstolta a lőpor -29- izét. Keresztül lőtték a csákóját; ez eleintén megijesztette, aztán büszkévé tette. Ő volt az egyetlen, akinek átlőtték a fövegét, csákója este kézről-kézre járt, mint egy ritka pénzdarab vagy csutora. Másnap káplár lett és kettős adag húst meg égetett bort kapott. Harmadnap csapatjának az a megbizatása volt, hogy rohammal vegyen be egy dombot. A magaslat tetején könnyű ködkárpit mögött ágyuk csillogtak, a fák mögé vadászok bújtak el. Mielőtt a lejtőkhöz érkeztek, süppedékes réten, azután malomárkon kellett áthaladniok. Egész éjszaka sűrű zápor hullott, a levágódó űr-golyók ólmot és sarat fröccsentettek szét.

A csapat dalolva indult neki az útnak. Egy őrnagy gyalog vezette őket, egy kövér, körszakállas tiszt, akinek éneklő hangja volt s aki lengyeles kiejtésü magyarsággal beszélt. Nyugodtan rágcsálta gyér bajuszát és összevissza tépte idegességében a kardbojtját. Egy ideig lassan haladtak és le-lehajoltak, amint egy ágyugolyó feléjük közeledett, aztán magasra tartván puskát, lőport, átgázoltak a malomárkon és futólépésben próbáltak a dombhoz közeledni. A cél egyszerre rettentő messzinek, elérhetetlennek látszott. Mintha idegen vidéken jártak volna, a tárgyak körvonalait megnagyobbította a könnyű köd és a füst.

A diák emlékezett erre a tisztre. Azelőtt bankár -30- volt, azaz uzsorás, aki egy belvárosi kávéházban, szivar és fekete kávé között kötötte üzleteit. Többször baja volt a rendőrséggel, de mindig kivágta magát.

– Hogyan lett ebből hadnagy? – kérdezte magától az ujonc, de a következő pillanatban ijedten állt meg. Egy gránát csapott közéjük, derékban tépázott meg egy káplárt, s a földre ültetett tíz közlegényt. Többen káromkodtak, néhányan jajveszékeltek, egy ember elkezdett sírni. A sor megállt.

– Előre! – kiáltott az őrnagy magas hangon, mialatt kardjával lehántotta a sarat csizmájáról.

A következő percben az egész csapat megfordult és mintegy parancsszóra hanyat-homlok kezdett visszafelé futni, a malomárok felé. Csak az őrnagy állt meg szilárdul és rekedtre ordította magát.

– Megállni! – kiáltotta kifulladva és krákogva. – Álljatok meg, gyáva kutyák! Hátul kartács!

De senki sem hederített rá. A diák a nevezetes pillanatban csak kis ideig tétovázott, és pislogva nézett az ágyuk felé, de mikor a dombon újra lőporfelhők képződtek, ő is visszafelé szaladt. Az őrnagy még mérgesen ugrált egy helyen, mint a kakas, amely viadalra készül, aztán utánuk ment katonáinak. A malomároknál, amelyen az átkelés időt kivánt, utolérte őket.

– Gyávák! – szól prüszkölve, sárosan, csákó -31- nélkül. – Megtizedellek benneteket! Fölakasztatlak benneteket!

Leült egy füzfatönkre és kifujta magát. Egy perc múlva gunyosan mutatott a háttérre, ahonnét egy szakasz huszár indult útnak.

– Hiába szaladtok vissza – mondta fölkelve és újra a kardbojtját tépegetve, – az a csapat huszár, a tulajdon pajtásaitok, majd becsületre tanít, belétek gázol. Igy kell az ilyen bitangoknak!

– Mit? – krákogta az őrnagy és kezébe vette a zászlót. – Majd megmutatom, hogy mit?

A csapat félénken állt meg és gyanakodva nézett a közeledő huszárokra. Az őrnagy magasra emelte a zászlót és előrefutott a síkon, szemben az ellenséggel. Száz lépésre egy ócska ököritató volt, annak a repedésébe beletűzte a lobogót és így kiáltott, most már egész rekedten s a szavakat csak félig hozva napvilágra.

Egypár katona, köztük az uzsorás hadnagy, a diák és néhány öregebb harcos mérgesen indult a zászló felé. Körülöttük peregtek, fütyültek a golyók, lehántván a fűzfák és nyirek kérgét. Egy káplárt homlokon ért a lövés; magasra ugrott a levegőben és bukfencet vetett. Egy másik katona levette a csákót a fejéről -32- és az arca elé tartva, lassan, megfontolva haladt előre.

Mikor a zászlóhoz értek, mély, állati búgással egy ágyugolyó repült el a fejük fölött. Ez hatott, a legénység legnagyobb része újra visszafordult és csak az őrnagy, a hadnagy és a diák maradtak a téren.

– Előre! – kiabálta az őrnagy, maga se tudva, mit beszél és hol van. – A becsület vigyen előre, a golyók nem találnak!

Két lépést ment, azután hirtelen leült a földre, ahogy a gyakorlatlan korcsolyázó a jégre szokott. A kabátja fölhasadt, ökléből és füléből vér csurgott. Egy pillantig nyugodtan ült, aztán előredőlt, mint egy játék-bábu, keze egy láthatatlan tárgy után kapkodott.

A hadnagy visszanézett. A huszárok az árokpartnál utolérték gyalogos társaikat és vad üvöltéssel kaszabolták őket.

– Előre, – szólt az egykori uzsorás, csüggedten, komolyan és intett a diáknak.

A rét végén bedőlt présház állott – egykori szőlők nyoma – ha odáig elérnek, legalább pillanatnyi védelmet találnak a golyók ellen. Mind a ketten fölismerték a helyzetet, s ugyanabban a percben, szemben az ellenséggel, kézzel-lábbal evezve, futni kezdtek a kunyhó felé. Mögöttük ordítás hallatszott, mintha társaik feléjük kiabáltak volna. De a két katona nem fordult -33- vissza, hanem összehúzva magukat, a domb felé szaladtak.

Harminc lépést mehettek, amikor egyszerre gyönge lökést éreztek mellükön és lassan lecsúsztak a fűbe. A hadnagy fölemelkedett és nehézkesen lehúzta kabátját. A diáknak úgy rémlett, mintha mély patakban feküdne s a fülén sisteregve szaladnának át a hullámok; ennek dacára izzadt és szomjas volt.

A sátorban ébredt föl, nagy csomó sebesült közt feküdt. Nem bírt megmozdulni, mintha minden tagját tűk szúrnák, vagy talán inkább szunyogok csípnék. A pokróc a füléig volt húzva, a szája tele lett a szőrszálakkal. Az egyik pillanatban tisztán látta környezetét, a duzzadt és álmos sebesült-fejeket, a lassan ingó sátorvásznat, a nagy kőkancsókat, aztán úgy rémlett, hogy minden eltünik előtte és ő maga – mint a légy a falon – fölmászik egy meredek toronyra. Mikor a tetőre ért, egyszerre leesett a földre és előlről kezdte a mászást. Igy ment ez órákon keresztül, százszor megkúszta a tornyot és százszor pottyant le róla, anélkül, hogy baja történt volna.

Másnap szekérre tették és bevitték a városba, az elemi iskolába, amelyet kórházzá alakítottak át.

– Az itt fekszik a plébánián, ő is hős volt, megsebesült, de jobban van.

Hős! Az uzsorás is hős! Elkedvetlenedett. Mindezt másképpen képzelte, szebbnek, színesebbnek, nagyobbnak. Maga előtt látta az őrnagyot, amint magas hangon káromkodik és egy helyben ugrál, mint a kakas a szemétdombon. Mosolyognia kellett. Azután eszébe jutott a pillanat, midőn bajtársait az ágyugolyó a földre ültette, s azok ijedten néztek össze. Aztán a hadnagyra emlékezett, amint nehézkesen veti le a kabátját, épp úgy, ahogy billiárdozás előtt a kávéházban szokta volt. Mindez furcsa és gyermekes. Magáról tudta, hogy előzetesen visszafutott a malomárokig s csak akkor fordult megint vissza, mikor a tulajdon huszárjaik kergették előre, azt is tudta, hogy csak a présházat akarta elérni, hogy csak azért állt be katonának, mert az élete üres, kilátástalan volt és a haláltól szebb képet várt. De ime most ez is megcsalta, a halál épp oly szegény, mint az élet.

Az ajtó kinyilt. Fekete ruhában, kezében néhány szál violával, fiatal lány lépett be. Rögtön megismerte. Malvin volt. A lány körülnézett, összeszorította sápadt ajkát, aztán odaült az ágy szélére.

– Szeretett egy kicsit? – mondta, bár sohase gondolt azelőtt rá, hogy Malvin valamit jelentsen neki az életben.

– Miért, vajjon miért sír? – kérdezte magától a katona. – Amíg éheztem, tengődtem, nem törődött velem – tette hozzá gondolatban – most, hogy kénytelen-kelletlen a présház felé szaladtam és elestem, egyszerre más lettem a szemében? Az emberek csak akkor eszmélnének érzéseik tudatára, ha az élet véres kézzel arcul üti őket? Nem, – fejezte be elmélkedéseit, – mindez hazugság, ahogy hazugság, hogy bátor iparkodtam lenni, hogy meg akartam halni, hogy a zászló felé rohantam.

Az ajtó megint kinyilt, a tábornok lépett be rajta. Udvariasan köszönt a hölgynek, aztán félszeg mozdulattal egy érdemrendet kotort ki az oldalzsebéből. A csillogó kereszttel együtt kihúzta a zsebkendőjét, amely a földre esett. Mikor a diák mellére tűzte a kitüntetést, kissé belészúrt annak bőrébe.

Ismét köszönt és tovább ment, nyilván az uzsorás felé, akit kapitánynak fog kinevezni.

Az utcán zene hallatszott, aztán lassú, csoszogó katonaléptek, majd néhány sortűz. -36-

– Temetés – felelte az ápolónő édeskésen és keresztet vetett – a tegnapelőtt meghalt hősöket temetik.

A diáknak eszébe jutott, mit mondott az őrnagy az ököritatónál, mikor belészúrta a zászlót. „Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!“ Mialatt a zene a gyászindulót dobolta, újra mosolyognia kellett, egyszerre nagy játéknak, farsangi bolondságnak látta mindazt, ami vele történik, ami társaival történt; mintha mindez színpadon vagy egy mulatságos könyv lapjain és nem tűzben, vérben, sáros csatatéren játszódott volna le. Nem, ez nem lehet a halál! A halál nemes és barátságos aggastyán, aki nyugodtan, határozottan fogja meg az ember kezét.

– Menjen, Malvin, – szólt a látogatójához, – aludni akarok. Mit csinál a fehér kutyája? Emlékszik, hogy velem akarta meggyógyíttatni?

Elaludt. Mikor fölébredt, Malvin már nem volt ott. Az ápolónő állt mellette és levest öntött a fogai közé. Háta mögött a segédtiszt ült és összekarmolt kezében tarka szövetet tartott. Mikor észrevette, hogy a sebesült magához tért, fölkelt és a színes posztót szétterítette.

– Nekünk tovább kell vonulnunk, – szólt kellemesen -37- csengő hangon, – ha valami kívánsága, írása volna, adja át, kérem, nekem.

– Ön hős volt, – folytatta a segédtiszt, megbiccentvén fejét – és engedje meg, hogy ezt a zászlót a derekára csavarjam. Férfiak vagyunk, nem tudhatjuk, mi vár reánk. Isten önnel!

Ügyes mozdulattal átölelte a sebesültet és dereka köré húzta a nemzetiszínű szövetet. A katona nem sokat törődött a szertartással, a tiszt szavaiból csak azt érezte ki, hogy baj lehet körülötte, valószinüleg meg kell halnia.

A terem csöndes lett. Néha egy sebesült makogott valamit, a másik horkolt, a harmadik vizet kért; a falon a cseléd-óra tovább ketyegett. Lassan besötétedett, a szobába csak az utcán álló lámpa világított be, hosszú, vékony árnyakat vetve a padmalyra.

– Ápolónő, – szólt a sebesült egyszerre – én meg akarok halni, engedjen meghalni!

– Hová gondol? – mondta meggyőződés nélkül. – A sebei szépen hegednek, az ezredorvos is meg van elégedve. Feküdjön nyugodtan és próbáljon aludni.

– Engedjen meghalni, – szólt zavarosan, dacosan és a szeme megtelt könnyel. – Itt nem tudok elpusztulni. -38- Nem akarok hősökről, érdemrendekről, ágyukról hallani, én szegény parasztfiu vagyok, az apám, a nagyapám is favágó volt. Fáj, minden fáj, én nem ezt akartam! Ez mind hazugság, és én már közel állok az Urhoz, és igazságot akarok.

Az ápolónő átfogta a nyakát, visszaszorította testét a párnára, aztán a sarokba ment és meghúzta a drótcsengetyűt, amely az orvoshoz szolgált.

– Maga egy kicsit lázas, – szólt visszatértében és kivette kötényéből a hőmérőt. – Nyugodtan kell feküdnie, más ember ilyenkor örül, hogy nem kell megmozdulnia.

– Nézze, – szólt, a kezét kinyujtva, – itt egy gyűrű az ujjamon. Akármilyen rosszul ment a sorom, sose váltam meg tőle, de most magának adom. Engedjen ki innét, a hegyoldalba, az erdőbe, egy barlangba, hogy békén meghalhassak, mint egy beteg kutya, hogy az öreg édesanyámra gondolhassak. Keresztény módra cselekszik, engedje meg!

– Nem, nem, azt nem lehet – felelte türelmesen a nővér és nyugodtan imádkozni kezdett.

Az orvos, kimerülten, elcsigázva, kipüffedt szemmel megjelent az ajtóban és apró lépésekkel közeledett az ágyhoz. -39-

A katona tartózkodóan mosolygott és lehunyta pilláit. A sebész megfogta vékony csuklóját, aztán villámgyors mozdulattal, amely ellentétben állott előbbi fáradtságával, a sebesült mellére hajlott. Az apáca helyeslőleg intett fejével.

– Kár érte, – szólt az orvos teljesen rekedten, – jó fiu volt. Bár a sors sok ilyen katonát adna szegény hazájának. Csöngessen, fiam, a kosárért és békesség velünk az Urban!

A csodálatos hajó.

Don Giovanni véget ért, a kis színház zenekarában gyorsan eloltották a lámpákat. A muzsikusok egy kurta kocsmába mentek, amely előtt nagy kék csillag világított a csípős őszi éjszakába. A brácsás a sarkon elbúcsúzott társaitól.

– Megfáztam, hazamegyek – felelte a megszólított és nagyobb hitelesség kedvéért fölhajtotta tigrisszínű felöltője gallérját.

Az asszony a kis asztalnál ült és papir-rózsákat csinált. A gyerek a sarokban egy kis macskának próbálta – sikertelenül – a lábait kitépni.

– Mi az, Heinrich? – kérdezte Babuska, a zenész felesége, följebb csavarva a takarékosan égő lámpácskát. – Már hazajöttél? -42-

A zenész megrázta fejét, levetkőzött és az ágyba bújt. Még az éjjel lázas lett, reggel orvost kellett hívni. A doktor, aki prémes gallérjával, őszes körszakállával és pápaszemével éppen olyan volt, ahogy a színpadon a doktorokat ábrázolják, orvosságot írt, este pedig megállapította, hogy Heinrichnek skarlátja van.

– Akár a gyermekeknek – vigasztalta Babuskát; mosolygott, könnyen fölsóhajtott és elment.

Az asszony karjára kapta a gyereket és átvitte a szobaúrhoz. Csodálatosképp Golyó úr, az éjjeli fizetőpincér otthon volt. A tulipántos ládáján ült és csontos ujjaival a generalmarsot dobolta. Az asztalon egy kártyavár állott, nagy művészettel összerakva, Golyó úr ezen a délután nagyon unhatta magát.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte hosszú frakkmellényét még mélyebbre húzva.

– Az uramnak skarlátja van – szólt végre nagy tisztelettel, mintha a vörheny valami különös kitüntetés lenne – és a gyermek is megkaphatja. Azt gondoltam, talán megengedi, hogy Konrád addig itt legyen.

– De kérem – helyeselt az éjjeli fizetőpincér – természetes! Szót se róla. Azonban mi lesz, ha nem vagyok itthon?

– Hiszen nagyon csöndes gyerek, legföljebb rázárja -43- a szobát. Az ajtón át is elbeszélgethetek vele, így csak nem ragad rá?

– Pukk – szólt és fölfricskázta a tornyot. A kártyavár néma méltósággal omlott önmagába, a kis fiú nevetett és tapsolt.

Heinrich minderről nem tudott semmit. Soha életében nem volt beteg, a láz tehát gyorsan verte le lábáról. Az érzés nem volt rossz. A szoba körvonalai pirosas ivekbe oszlottak szét, a kis lámpa pedig lassan, mint egy öreg éjjeli őr, vándorolt körül a falak mentén. Néha egy furcsa, de barátságos állat nagy szeme nézett rá, aztán megint egyedűl maradt a szobában. Később úgy érezte, hogy az ágyára valaki árbócot tűz, aztán vitorlát húz föl, és az ágy lassan elkezd röpülni a székek között.

– Oh, ez nem rossz – felelte a brácsás közlékenyen. – Csak az óra ketyegése bánt, meg kell állítani.

– Legénység – szólt a beteg derülten – vigyázz! Föl az elővitorlával! -44-

A brácsás arca széles mosolyra húzódott, szeme jóváhagyólag intett egy Miklós nevezetű öreg matróznak, aki haptákba vágta magát előtte. Többet nem felelt az asszonynak, Babuska tehát az ágy lábához ült és kávésbögrét vett az ölébe.

E perctől fogva Heinrich egy időre eltávozott a köznapi élet szűk határaiból. Hajója könnyen siklott ki a keskeny ablakon, gyors fordulattal evezett el a templom mellett, és vígan vágott neki a nagy rétnek. Senki sem zavarta őket, csak a vámnál kapaszkodott egy kis tarka kutya a kormányba és nem akarta az utasokat addig tovább engedni, míg a vámot – egy ócska csizmát – le nem fizették neki.

Elmúlt az éjjel, a reggel, a nap, aztán még egy nap és egy harmadik. Heinrich a lázálomban hajósokról, födélzetekről, messzelátókról, világító tornyokról, delejtűkről, s egy Fáraó nevü nagy állatról beszélt, amelynek, mint gyakran magyarázta, szárnya volt, de a teste olyan, mint egy kifejlett borjué. Ez az állat pepita-nyakkendőt viselt, amely gyakran kibomlott.

Negyedik nap a zenész pár pillanatra magához tért. Tejet ivott és a legyeket kergette, jóllehet egy légy se volt a szobában.

– Oh, mondom, ez nem rossz – nevetett a beteg. -45- – És Fáraó, milyen kedves állat, ugyebár? Kitisztítja a cipőimet és vígan brácsázik helyettem a színházban.

– Mondd – szólt félénken – csakugyan látod te ezt az állatot és a hajót meg a matrózokat? Vagy talán csak engem akarsz lóvá tenni?

– Nem lehet – ellenkezett a nő és egy csöppet irigykedett, mert ő ily furcsa lényekkel soha életében nem találkozott.

– Az igaz, hogy sose hazudtál – szólt végre. – De talán csak álmodod mindezt? Azt mondják, forró lázad van és félrebeszélsz. Azt csak tudod, hogy beteg vagy?

– Jól esik így feküdnöm, – szólt egyet nyujtózva – jó érzés, akárhogyan is hívják. És micsoda kancsók vannak körülöttem, Babuska, olyanok, mint a nap, a csillagok, a hold. A fák pedig csupa jó meleg télikabátok, az embernek csak beléjük kell burkolózni.

– Minden este egy hurkavárnál kötünk ki és keresztül esszük magunkat. -46-

– Bolondság! – szólt gőgösen. – Fáraó, fizess ki ezer livret. Gyorsan, gyorsan, ha szabad kérnem, aztán indulás! Északi szél! Euszták a helyén van?

– Heinrich, te mégis lóvá akarsz tenni – rázta meg sovány fejét Babuska.

– No, ezt szépen kiállotta – szólt mérsékelt lelkesedéssel – meggyógyul, most már biztos. Akár föl is kelhet, gratulálok, Heinrich!

– Bizony betegek voltunk, barátom. De mennyire! Hanem lyukas garas nem vész el.

– De nem ám – erősködött a doktor. – No örüljön hát az életnek. Túl van a bajon!

A brácsás rosszkedvűen hunyta le szemét. El akart aludni, de nem tudott, a szoba hideg volt és a gyomra korgott. Hol van Fáraó és hol a hurkavár? És -47- Euszták, a hosszú szakállú? Meg Miklós, aki mindig a sipkáját forgatja? Elkiáltotta a nevét, de senki se felelt. Végre, nagy nehezen, a sarokban észrevette az öreg matrózt, éppen ki akart surranni a kályhaajtón.

– Át kell mennem egy pillanatra a füszereshez, – hebegte – elfogyott a kátrányunk.

– Szó, ami szó, – nyögte ki végre – el kell mennem. Kezét csókolom, méltóságos úr, ne haragudjon rám. Itt már elkészültem a dolgommal, máshová rendeltek. Ne tessék rossz néven venni.

– Ha nem tetszik rossz néven venni, emlékül itt hagyok valamit. Nem sok az egész, egy rend ruha. Tessék felhúzni, én azalatt Istennek ajánlom magamat.

A következő percben Miklós megfujta kis sípját és nyomtalanul eltünt. -48-

Heinrich fölvette a földről a lepedőbe burkolt csomagot és kibontotta. Csakugyan egy rend ruha volt benne, de Istenem! milyen szép ruha! Lehetséges-e? Hisz ez senki másé, mint magáé Don Giovannié! Itt a fehér selyem nadrág, az arannyal kivarrott, rövidke bugyogóval, emitt a puha birét, hosszú piros tollal, amott meg a gyöngyház-markolatu spádé.

Senki se válaszolt neki, Heinrich tehát fölkelt és fölhúzta a kis mentét, a finom nadrágot meg a bársony-cipőket, s oldalára kötötte a törékeny kardot. Fején a kalpag kackiásan billent oldalt. Ah, ha Donna Anna így látná! Alig hogy elkészült az öltözéssel, eszébe jutott, hogy azonnal indul a vonat, amely Mexikóba viszi. Az órájára nézett, már csak egy perc volt a harmadik csöngetésig. Elkezdett tehát futni; a vasuti pénztárnál nem tudták fölváltani a pesasait; jegy nélkül szaladt a perronra: a vonat már elindult. Uccu utána! kiáltotta, de e percben a lábai nehezek lettek, mint az ólom, még elkapta ugyan az utolsó kocsi hágcsóját, de elbotlott, leesett és végigvágódott a földön.

– Heinrich – ébresztette föl az asszony nyugodtan – egy krajcár sincs a házban. Mit csináljunk?

A brácsás fölült az ágyban. Az óra megint járt, a falak szilárdan néztek vele farkasszemet. Hallotta, amint a harmadik emeleten egy cseléd énekelt, aztán -49- egy sípláda kezdett játszani az udvaron, de a házmester elzavarta. A szomszédban Golyó úr szaporán dobolta a generalmarsot. A téli napsugár buján terpeszkedett szét a bútorok között.

– Jó, jó – felelte a brácsás és felöltözött, de az igazi ruhájába, mert a Don Giovannié, Isten tudja, hogy, hirtelen eltünt.

Elment a színházba, hogy előleget kérjen. De a színház, amíg beteg volt, megbukott, a társaság eloszlott a szélrózsa minden irányában. Mihez fogjon? Szerencsét próbált úri házaknál, ahol azelőtt az ifjúságot hegedülni tanította, de üres állás most sehol se volt. Végre eszébe jutott Golyó úr, hogy is nem gondolt rá mindjárt? De Golyó urat közben nagy szerencsétlenség érte. Az összes pénzét kölcsönbe adta egy önkéntesnek, az önkéntes pedig bevitette magát a helyőrségi kórházba és szégyenszemre meghalt.

– No, no – felelte a brácsás és rosszalólag gondolt Fáraóra, a pepitanyakkendős, borjútestű, sólyomszárnyú állatra, akinek mindig tele volt a tarisznyája aranyakkal. Hogy így cserben hagyta! És Euszták, aki a világ legcsodálatosabb falatait rakta eléje, vajjon hol van? És az öreg Miklós, aki jókedvű majomhoz hasonlóan -50- kúszott az árbócokon? Oh, ha legalább Don Giovanni ruhája megvolna! De semmi, semmi: a szobában savanyú szegényszag és a törött ablakot a szél csöndesen hintázza.

A következő napokban a zenész térdig járta le a lábát. Beajálkozott irnoknak, gyümölcsárúsnak, vámszedőnek, éjjeli őrnek, még sírásónak is, de sehol se volt üres állás. Rossz idők jártak, az emberek háborúról beszéltek. Amikor így keresztül-kasul botorkált volna a városon, egyszerre összeakadt a doktorral, aki a skarlátból kigyógyította volt.

– Hohó, humillime, – szólt az orvos – hát jól vagyunk, mi? Ez már derék dolog, hogy nem fekszik, hanem vígan sétálgat! Szép az élet, mi? mégis csak szép!

– Nem, ez nem lehetséges – nevetett a doktor. – Fura fickó maga, Heinrich! Miért akar beteg lenni?

– Kár, kár, – bólintott a muzsikus, aztán kezet csókolt az orvosnak és tovább szaladt a kenyér után.

A következő napokon Heinrich különös dolgokat művelt. Esténkint negyedóra hosszat szaporán föl és alá szaladt a vízparton, aztán telemerítette a kalapját -51- és kiitta. Mikor pedig ez a kísérlet – amelynek veszedelmes voltáról gyermekkorában sokat hallott – csütörtököt mondott, szerencsét próbált vele, hogy éjjel titokban kinyissa a szoba ablakát, sőt, hogy néha egy szál ingben kinézzen a hideg decemberi éjszakába.

Egy éjjel az asszony fölébredt, amint az ura éppen halkan kinyitotta az ablakot.

– Mit csinálsz, Heinrich, – szólt haragosan – megőrültél? Tél van, menten megfagyok!

– Ne haragudj, Babuska – szólt – de mondok neked valamit. Én mégis csak akkor voltam a legboldogabb, mikor – Isten bocsássa meg, Babuska! – mikor lázban feküdtem és minden oly szép volt körülöttem, mintha templomban laknám. Bizonyosan az agyamra ment a betegség, csak így lehet.

Az asszony nagyon fázott, fölkelt, befűtött a maradék szénnel, aztán az ura mellé ült az ágyra.

– Heinrich – szólt kiváncsian – én sose voltam beteg, mondd, csakugyan igaz, hogy aranyos hajón ültél és pénzed, borod, szivarod, ruhád, inasod volt? Nem hazudtál? Az orrodra teszem az ujjamat!

– Nem, Babuska – méltatlankodott a muzsikus szomoruan. – Az öreg Fáraó takarított, mosott rám, ő fizette ki a számláimat és Euszták terítette meg harangozáskor az asztalt. A hajót Miklós kormányozta -52- és esküszöm, olyan hajó volt, mint az igazi: zászló, árbóc, még tyúkketrec és mángorló is volt rajta.

– Nem, nem, Heinrich, másnak nem is hinném el, hogy ilyesmi lehetséges. Minden úgy volt, mint az igazi életben? a viz nedves volt? a tej kifutott, ha nem vigyáztak rá? a tyukokat megkoppasztottátok, mielőtt fazékba kerültek?

– Igen, csak még szebb volt, mert nem került pénzbe. De most aludjunk, Babuska, ezen úgy se lehet változtatni.

Befordult a fal felé és elaludt. Az asszony csöndesen feküdt, a sötétségbe bámult és gondolkozott. Heinrich, úgy látszik, csakugyan igazat mondott, hiszen más furcsa dolgokat is tapasztal az ember az életben. Egy távoli rokonuk holdvilágnál a háztetőn járt és soha nem történt baja. A szülőfalujában volt egy pék, aki halála után minden éjjel sült disznón lovagolva kisértett egykori házában. És nekik nincs egy darab kenyerük a házban és a kölcsönbe kapott szén most fogy el éppen. Aztán eszébe jutott Golyó úr, titkos álmainak szerény lovagja, aki kénytelen lesz megházasodni, mert az önkéntes kiforgatta mindenéből.

Babuska fölkelt és a szekrényhez lopózott. Egész -53- lent, ócska rongyok közé gondosan eldugva volt egy művirágja – egy poros, elszáradt orgona, – amelyet még akkor kapott, mikor tánciskolába járt Borovicz mesterhez. Szájába vette a virágot, aztán halkan átment a szomszéd szobába, a Golyó úr szobájába és letette a virágot az asztalra, a gyorsforraló mellé, hogy rögtön szembe akadjon, ha a fizetőpincér reggel hazajön a kávéházból. Irni is akart valamit, de csúnya írása volt, inkább elhagyta.

Azután Babuska visszament szobájukba, a kályhához lopódzott és kivette a csövet belőle. A szén meleg lehelete, mint egy kigyó siklott, keringett körül a szobában. Reggel öt órakor a törött ablakon át beröpült a hajó, Miklós a kormánynál ült, Fáraó a nyakkendőjét kötözgette és Euszták vidáman szólt a brácsáshoz, meg a feleségéhez.

Oroszlány Péter halála.

Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz volt, az erdőben fákat fürészeltek. Mikor a szekérke a tisztás felé fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen, ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők galyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig, aztán ránézett a parasztra.

– Meghal-é? vetette közbe az asszony, aki föltürt köténnyel, fűtől, gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál. -56-

– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg rosszra, hát csak túl kell esni rajta.

– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt maradok egyedül, mint az ujjam és mi lesz velem, meg a gyerekbűl!

Az orvos rosszalólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány Péter azonban nem vette oly zokon az esetet, nyugodtan feküdt és egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.

A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre. A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan aszuecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkivüli dolog történik vele s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé. Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a goromba káplárnak, meg a -57- szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és kisandított az ablakon, mire a két kivül álló öreg paraszt lekapta a süvegét.

– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. – Hát mit szeretne enni?

Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége pillantását, így szólt:

– Hát Isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Mért ne legyen meg a kivánsága?

Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd visszafordult és kezét nyujtotta a betegnek.

– Lehet, lehet, – felelte a doktor gyorsan és óvatosan kotort ki a zsebéből egy kurtát.

Az asszony összecsapta a kezét, – szivart ebben a drága időben! – de a sebesült már agyarára kapta a kurtát és sebesen kezdett pöfékelni.

Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban, úgy nézett föl a -58- betegre, mintha kisértetet látna. Oroszlány Péter jóindulattal mosolygott.

– Ez megesett, szent atyám, – szólt és aztán érdeklődött, lehet-e végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez urias dolog, de miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék ki az Isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is égjenek és a tornál sört kell inni.

Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment tehénnél kezdődő harcban végül mégis csak ő maradt felül.

Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta nagy fejét és össze-vissza beszélt.

– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát hordani a portámra, fogsz bizony!

– Vége annak, – szólt Oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez – tette hozzá, majd öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a verejték. -59-

Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő formában odébb állani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban délután új ébresztőórát vett, amely azon mód künt van a bricskán. Kiment érte, kihámozta a selyempapirból és megmutatta Oroszlány Péternek.

A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott. Odatették tehát a vánkosára az órát és az uraság megkönnyebbülten távozott.

Lámpagyujtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal, vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, viziemberekkel, nagyszemü gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre. Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsikos párnákon és néha végigjártatta apró szemét a népen, biztosan és jóakaratulag, mint a győztes hadvezér. Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmulást.

Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.

A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba -60- néztek, de bizony nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.

Régi órák.

A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az egyiknek üveghangja van és selyem függönye, ez olyan, mint egy rokkoko-dáma, szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok nélkül megáll és napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit kell ütni, olykor pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a jobb időket látott özvegyek. A másik óra kövér oszlopon nyugszik, mutatólapja széles mosolyra huzódik s a hangja öblös, mint egy parancsoló hajdué. Ingóján kis huszár ül, aki töltött pisztollyal kezében, haragosan vágtat jobbra és balra. A harmadik bronzpárnákon nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó báránykák körében, selyemharisnyában és csattos cipőben, ahogy a pásztorokat Rousseau idejében képzelték. Szerkezete örökre megállt, az ő -62- ideje letünt. De szomszédja, az ócska lábas óra, még gyertyaegyenesen, szikáran huzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas koldusbarát; sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az időt, mint a fiatal kovács a patkót.

Az ötödik órát Shakespearenak hívom, aminthogy minden régiségnek neve van. A dámát Madame Mearsnak kereszteltem el, a pásztort Florestannak, a katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló mellszobrocskától kapta nevét. Vékony oszlopai közt keskeny színpad huzódik el, tükrökkel, kristálypálcákkal és egy üvegből csinált patakkal. Messziről két beszédes ametiszt-szem néz az emberre, a talapzat ördöglábakon áll. Halkan üt, mintha minden hangot a tizenhetedik század mélységeiből szedne elő.

Az éjszaka álmatlan részében minden órának elképzelem történetét. Vajjon kié volt Madame Mears, kinek jelentette a mulandóságot és a perc örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a klastrom homályos folyosóján áll és a mise kezdetét jelenti; a magas rostélyablakon szürke sáv verődik be, a minisztránsfiu lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy fiatal pap tanácstalanul imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan következik sorra, óvatosan leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen hívja Phrynet a teheneket megfejni. -63-

Shakespeareről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor mindenkitől elhagyva, keserű szájjal hevertem ágyamban.

Egy éjtszaka, három órakor, megzörgették Shakespeare kapuját. Az író, azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga nyitott ajtót. Egy öreg asszony állt előtte.

Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia törvénytelen gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint törvényes hitvesét, a fázós Annát.

Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíjgyártók, majd a gyógyszerészek utcáján és besurrantak egy barna házba, amelynek egyik ablakában még fény csillogott.

Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kis fiut, hogy egy kutyának kipödörte a bajuszát és lenyírta a haját. De bár a gyereknek régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, most nyügösen feküdt az ágyban és dacosan rázta meg fejét.

Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett a szobába a férfi.

Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított egyet a köpönyegen.

Még mielőtt választ kapott volna, hanyatt feküdt, félig lecsukta nagy szempilláit és elaludt. Az arca biborvörös volt, szíve úgy dobogott, hogy a takaró meg-megrezdült.

Shakespeare nem felelt. Szótlanúl ültek egy óra hosszat, végre a gyerek fölébredt. Nem volt már nyügös, törődötten, koldus módra szólalt meg:

– Mesélj valamit – mondta és óvatosan pillantott hátra – szeretném, ha mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét?

– Tudok – felelte a szinész megkönnyebbülve – hogyne tudnék, hisz ez a mesterségem.

– Volt egyszer egy király – kezdte el, – akinek három szép lánya volt. Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy Regan, a harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos szavakkal hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak hallgatott és így szeretett. A két első -65- kiforgatta apjukat mindenéből, gonosz lelkek voltak, akik…

– Nem, nem – emelkedett föl a gyerek párnáiból – ez unalmas mese, ne mondd tovább.

– Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy híres hadvezér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni és szép volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és elvezették őt a veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson ült egy nő: Kleopatra, aki arra bírta, hogy ő, aki csak szárazföldön volt Isten, tengeren vívjon ütközetet és…

– Nem, nem – szólt a gyerek – ez sem szép. A tenger hideg és én félek a hideg víztől. Mást nem tudsz?

– De fiam – sóhajtott az apa – ezt a mesét évszázadok múlva is szívesen fogják hallgatni az emberek. A királynénak is nagyon tetszett és az udvarnak nemkülönben.

– Nos, jó. Hát mesélek a királyfiról, kinek egy éjtszaka megjelent az apja szelleme és elárulta neki, hogyan is ölték meg, mire a fiu, ahogy jó fiuhoz illik, -66- bosszut fogadott; ez jó lesz? Vagy a szép Boleyn Annáról, akinek Henrik király elhozatta a világ legügyesebb hóhérját, hogy a lehető legfinomabban vágja le gyönyörü fejét? Vagy a gaz Macbethről, aki mindenkit megölt, aki útjába került, míg aztán megjelent előtte Banquo szelleme és felelősségre vonta?

– Ez mind csunya és véres mese – szólt szomorúan a gyerek. – Mesélj inkább a három kis disznóról, akik kifogtak a farkason.

Shakespeare ijedten nézett a fiucskára, aki egyre vörösebb és vörösebb lett.

– A három kis disznóról? – hebegte. – Ezt a mesét nem ismerem. De nem akarod inkább a velencei szerecsen csodálatos történetét hallani? Vagy a dicső Coriolanusét, aki meg akarta magát bosszulni a hazáján? Vagy a kalmárét, aki emberhúst kért zálogul?

– Nem, nem – sóhajtott a gyerek. – Hagyjál békével, rossz vagy, a három kis disznó történetét se tudod.

Az ócska lépcsőkön dobogás hallatszott, az orvos lépett a szobába. Gyorsan megfogta a beteg kezét, aztán a férfira meg a nőre nézett. Mind a ketten akaratlanul fölkeltek. Egyik sem mert kérdezősködni. -67-

– Meghalt – felelte hirtelen a doktor, azzal megrázta orvosságos üvegeit és eltünt az ajtóban.

Shakespeare térdre ereszkedett és imádkozott, aztán lassan hazament a kihalt városon át. Lopva surrant föl a lépcsőkön, nehogy a féltékeny Anna észrevegye, hogy távol volt, aztán tölgyfa-asztalához lépett és felnyalábolta irásait. A kandallóban még pislogott a kései tűz. Most egy mozdulattal a zsarátnok előtt termett és magasra emelte a könyveket.

Florestan cikornyásan ütött négyet, utána Madame Mears sóhajtva, rosszkedvüen jelezte a hajnalt, amely ismét egy nappal öregebbé tette. Rákóczi vadul viharzott végig a kis csengettyűkön és a barát prüszkölve felelt rá. Shakespeare mellszobra barátságosan nézett le rám alabástrom talapzatáról és mialatt a tizenhetedik századból lassan keresgélte elő a hangokat, így szólt:

– Ez a költő sorsa! Meggyógyítjuk az egész világot és megtartjuk magunknak az egész világ nyomoruságát. Mindenkit megvígasztalunk, mindenkinek fölszárítjuk a könnyeit, csak a magunkét nem; nem uram, azokat nem tudjuk fölszárítani.

Az igazságról.

Ha az ember az István-kórháznál felül a barna villamos kocsira, tíz perc mulva falun van. A kaszárnyák, menedékhelyek, gyárak, bérházak a vasuti töltésnél elmaradnak s a poros láthatáron feltünik három nagy, keskenypalástu jegenye, alattuk sárga házikóval, a határcsárdával. Itt már szántóföldek, libalegelők és ökörfarkkórós tarlók húzódnak. Nyaranta pacsirták lógnak a levegőben, ősszel erre húznak el a legszebb vadludak. Aki rászán félórát és kissé keletnek tart, különös, szalmával kitömött gödröket fog találni a pusztaságban; a vecsési vadászok úgy mondják, itt már túzokra lesnek.

Szent-Lőrinc tömzsi villasorát a telefondrótok csak lazán kötik a fővároshoz. Az élősövénykerítések közt öreg tölgyfák terpeszkednek, ágaik télen fekete keretbe foglalják a házakat. Temérdek vadgalamb jár -70- erre, még több szarka, főleg pedig fekete varju. A varjak a budai hegyekben laknak és csak átrándulnak az ákác-sorokba ékelt, zöld vetésekre, közben élénk figyelemmel kisérve a barázdákban ballagó rókákat, amelyeknek útja döghöz vezet. Este a varjusereg rátelepedik a szőlőkarókra, aztán egyszerre kereket old és hosszan elnyúlt felhőben tér haza, a budai ormokra.

Mária Terézia idejében Grassalkoviché volt az egész vidék. Akkor még Némedi, Vecsés, Szent-Lőrinc között erdő húzódott, tele szarvasokkal, vadkanokkal, őzekkel. A sűrüben később Rózsa Sándor bujkált, a lesüppedt Szarvascsárda szemöldökfáján még most is meglátszik a fokosa éles nyoma. Azután eltüntek a nyirott fájú parkok, a griffmadarak, sisakos angyalkák, hamuszürke kővedrek, karcsu őzek, fáradt szegénylegények és futószél szaladt el a gyáli temető fölött. Sajátságos pusztai istenkertje ez. Sehová sem tartozik, nincs útja sem jobbra, sem balra, árok se jelöli, hol végződik az élet, hol kezdődik az elmulás, mégis, évről-évre újabb meg újabb lakókat kap, minden évben – így képzelem el – akad egy-két különc ember, akinek az a vágya van, hogy itt, a kietlenségben, az elhagyatottságban akar pihenni. És akkor kihozzák őket ökrös szekéren, a puha fövényben a koporsó gyorsan siklik le, fejfának valaki elültet egy sovány papsajtbokrot. -71-

A temető körül pedig – lassan, kényszerüen – terjed az élet. A pusztaságot itt is, ott is lebirja egy ákácerdő, egy-egy napon sütkérező szőlőtelek, egy vállalkozó természetü bolgár ültetvénye. Elvétve kutyák ugatnak, a szántásokban macskák egerésznek. Házak is bújnak ki a földből, apró gunyhók, hasonlatosak ahhoz a fészerszerü kalyibához, amilyent uszályhajókon lehet látni. Némelyik nádas szélén csónak hever, az ingoványok peremén keréknyomok látszanak, de emberrel csak elvétve találkozol. Órákig elkóborolhatsz a haraszti mocsarak, a vecsési sovány szántóföldek, az üllői ákácok közt, míg valakivel összeakadsz. És ha végre kaputot, süveget látsz, bizonyosra veheted, hogy az sem egész ember, hanem szegény félkegyelmü: a virágbolond, a hatvanéves kóbor diák, aki az ér szélén ül, vagy kavicsokkal játszik, megfontoltan, ravaszul, mintha valami titkot tudna. Ha közelébe érsz, az aggastyán, akinek keze, zsebe, cipője tele van mezei gazzal, kökörcsinnel, szarkalábbal, tétován emeli föl karját és nyugodtan így szól:

Ha Szent-Lőrincet elhagyod, kis ákácos következik, összeverődő lombozata nyáron nagy, zöld vánkos, amelyen a falu fehér falai, bubos kéményei könnyen megpihennek. Azután mély homokba keveredel, majd kavicsos vasúti töltésen kell átmásznod. A fövénytenger -72- végén falu fekszik, Péteri, félig nyaralótelep, félig cigánysor: szegény emberek, postások, hivatalszolgák építették, uraskodó vággyal, üres pénztárcával. Zsebkendőnyi területeken apró házikók, a födelük kátránypapiros, kerítésük zsineg, ablakaik, ajtajaik lebontott fővárosi házakból vetődtek ide. Messziről olyanok, mint egy-egy nagy kutyaól. A házi úr egyuttal az építőmester, a falak ferdék, fölpattogzottak, mint a rosszul sült kenyér, az alapzat belecsúszott a homokba. Utca nincs, mindenki oda épít, ahová jól esik, a kapukat cölöpök jelzik. Hajnalban az egész telep fölkerekedik és begyalogol a városba, a gyárakba, hivatalokba, ahonnét este kerülnek vissza. Addig a kutyák az urak Péterin, bősz kuvaszok, amelyek nem riadnak vissza se kőtől, se ostortól.

Ha átjutottál ezen a furcsa falun, hat szép fenyőfát látsz. Félkörben ültették őket, karcsú, könnyű alakjaikat – amelyek ódon karosgyertyatartókhoz hasonlatosak – még Ócsáról is megpillantod. Ives elhelyezésükkel, finom vonalaikkal, messziről görög szentélyre emlékeztetnek, zöld foltjuk nyugodt színt ád a vidéknek. Sokszor elnéztem őket és sokszor láttam, egyszerű eszközzel mekkora hatást lehet elérni.

A látóhatár másik végén Krisztusfa-erdő, azután zsombékos síkság, majd egy csenderes tarka, összevissza gabalyodó vonalai. A földje nyáron is tele -73- sárga levéllel. A napsugár, ráverődvén, ezer arany pálcikára törik. Ki gondolná, hogy a nyáron sötétzöld, télen barna galykárpit mögött emeletes ház áll, réztornyocskával, szines ablaktáblákkal, fontoskodó tornáccal? Pedig nem látomás, csakugyan úri ház, ha jól bevilágítsz szemeddel a sűrűségbe, még a galambdúcot, az üveggömbös aranyvirág-kört és a nyárfából készült kerti padokat is megpillanthatod körülötte.

Néha pedig egy-két embert, akik, mint a foglyok a vetésben, meglapulnak a ház örök árnyékában. Kik lehetnek? Nem gazdálkodnak, köröttük nincs szekérnyom, sem gazdasági udvar, sem a háziasszonyt dicsérő gyöngytyúkok, fiatal kacsák. Nem is nyaralók, havas téli estéken erre ballagva az ablakokban piros és zöld fénysugarakat látok, s a kéményből keskeny fehér füst húzódik az égnek. De soha semmi nesz, csak egy páva rikácsol. Miért éppen ezt a förtelmes madarat választották bajtársnak?

Egy délután ólmos eső esett, s mikor, szürkületben, felgyűrt gallérral hazatértem a vadászatról, a páva fönt ült a galambdúcon és rosszkedvűen perelt a mélyen járó felhőkkel.

De a páva tovább haragudott. A női hang újra -74- megszólalt, közömbösen, mintha tudná, hogy úgyis hiába akarja meggyőzni a csökönyös madarat.

Egyszer megtörtént, hogy egy kopó, amely ugyanazon a váltón törekedett haza, mint én, bement a csenderesbe, ott leült, maga elé bámult és nem akart kimozdulni. Bár tudom, hogy az ilyen kopók idegennek nem fogadnak szót, mégis utána mentem és haza próbáltam csalogatni. Hiába. A kopó nyugodtan ült, rám nézett, meghempergette magát, aztán megint leült, kiöltötte a nyelvét, s nem törődött tovább velem.

Végre is abbahagytam a dolgot, utamra akartam menni. Most vettem észre, hogy közvetlenül a szögletes, szürke ház mellett vagyok. A tornác előtt tolókocsin, egy kendőbe pólyált, elhízott, gondosan beretvált arcú férfi ült, mellette fiatal asszony, hárászkendővel a vállán. Az asszony arca okos, türelmes, azonban elhatározott, mintha állandóan valami ravasz veszedelemmel állana szemben és akarata teljességére volna szüksége. Ez a vonás nyugtalanná tette a nézőt.

Köszöntem és bocsánatot kértem az alkalmatlanságért és a kiáltozásért. A férfi óvatosan mosolygott és udvarias fáradsággal intett a kezével, hogy lépjek -75- az udvarra. Közelébb mentem és bemutatkoztam. Pár percig beszélgettünk, a háziúr érdeklődött a kopók, a vadászat iránt, az asszony egy csésze teát hozott. Mikor visszatért, katonacsákós kislány kapaszkodott a szoknyájába. A gyerek tisztelettel nézett sáros lovamra, és később, titokban, kinyujtotta felém a nyelvét. A páva a háttérben mint egy nagy, színes üveggömb csillogott.

Lassan megösmertem a ház lakóit. A férfi roncs volt, és el akart tünni az emberek elől, akik a beteget épp úgy elhagyják, mint a fecskék rosszmellü társaikat. A nagy világ, az idő eseményei, az akarat terei nem virultak neki, megtörve, megalázkodva, avagy – ami valószínübb – tele gyülölséggel, irigységgel az egészségesek iránt, nos bárhogy is, búcsút mondott halandó társainak. Az élet napsugarából, szineiből, melegségéből csak egyet vitt ki magával a bozótba: ezt az acélkék szemű asszonyt, aki nyugodtan, határozottan, csaknem gőgösen hordta keresztjét. Vajjon érezte-e, mily igazságtalanság történik huszonnégy esztendejével, mily gonosz hozzá a sors, mikor béke, családi örömök helyett betegszobába tette? Elém idézem arcát és elnézem a rajta veszteglő tétován dacos vonást.

Az évek során át utam gyakran vitt el a csenderes mellett. A ház körül a kép alig változott. A béna férfi egyre hízott, beretvált arcával, gondos öltözékével, -76- fehér selyem sapkájával azt a benyomást tette, mintha nem is volna semmi baja, mintha bolonddá tenné a világot, s egy pillanatban jókedvűen, nevetve, prüszkölve ugrana ki a párnákból. Mindig igen udvarias volt, szavai közé, édes cukorkákként, francia szavakat kevert és szeretettel, sőt tisztelettel beszélt irodalmi tevékenységemről. A feleségével is mindig figyelmesen bánt, de mosolygó ajkai, előzékeny modora mögül néha kivillant egy elfojtott mérgü, epés szó, amilyenek sajátságosképpen többnyire a betegszobákban – az irgalom és a megbocsájtás hazájában – teremnek.

Az asszony nyugodt arccal fogta föl a tűszúrásokat. Sem nem pirult értök, sem vállat nem vont, talán még gondolatban sem. Arcán egyre ott ült az ostoba elhatározás, hogy meg kell birkóznia az élettel, nem szabad gyöngének lennie; hogy kötelességeket vállalt, amelyeknek eleget kell tennie.

A sors úgy hozta magával, hogy mikor egy őszi délelőtt az ákácos mellett ellovagoltam, belekerültem a frissen ásott szőlőbe. A ló elejével elsülyedt, s én oldalt buktam a földre, felhasítva homlokomat. Bementem a szürke házba, hogy lemossam a vért. Az asszony bekötötte zsebkendőjével a fejemet, s közben ujjai az arcomhoz értek. Soha ilyen fagyos ujjakat, csak a haldokló ajkára tett vasfeszület lehet ilyen biztosan hűvös.

Ez adott volna hát erőt rá, ez a hűvös vér, hogy -77- megbékéljen sorsával? Nem. Pár hét multán, friss havon közeledtem a házhoz, a puha takaró felfogta a lépések zaját. A kopár fákon át messziről megláttam az asszony alakját. A kerti hintán ült, rövid bundában és lassan lóbálta magát. Oldalt tőle a gyermek épített hóvárakat, előtte a páva állott és rászegezte kocsonyaszemét.

A páva ívben hajtotta meg nyakát, kiöltötte nyelvét és mozdulatlanul állott.

– Takarodj! – kiáltotta az asszony újra, látszólag ok nélkül kétségbeesve.

Gyűlölte ezt a fontoskodó állatot, amely mint a tulajdon sorsa kietlensége, dőre cifrasága állt előtte.

– Menj el! menj el! – könyörgött végre a madárnak, aztán egyszerre elkezdett sírni, leugrott a hintáról és félénken szorította ökölbe a kezét. Most látszott, milyen törékeny, még ezzel a bárgyú párával sem tudott elbánni, még ez is meg tudta bántani.

A férfi még mindig az, aki volt, csakhogy alig fér már bele a tolókocsiba. Az asszony kissé megöregedett, de nem csúnyult meg. Sőt most szép igazán, most bontakozik ki a fölénye, a biztonság, tekintetében dőrén biztos meggyőződés ül, hogy nem kell már -78- semmitől tartania, leküzdte sorsát, elfeledte a külső világot, a napfényt, elhervad. Nincs benne hivalkodó vonás, színpadi lemondás, és, mégis, nyugodtan van a homlokára írva, hogy az akarat diadala legfőbb értéke az életnek. Hogy ez az akarat idegen területre tévedt, hogy erejét, amely röpülésre való, igás szolgálatra kényszerítették, nem zavarta: biztos lépésekkel járta a maga utait, amelyek hidegek, elhagyottak és egyenesek voltak, mint a téli nap sugarai.

Körülötte minden tiszta és rendes. A férj szeszélyei nem találkoznak ellentmondással, a betegség elhagyatott sziklavárát viruló lonc övezi. A gyermek hajadonná serdült, már gimnáziumba jár és beszéde óvatos, tartózkodó, mint az édesanyjáé. Ha az ember szemben áll vele, mintha keresztül látna rajta. Az asszony maga szintén sokat tanul, olvas, fest, zongorázik és életében minden úgy a helyén áll, mint a bútorok, képek és lámpák a szobáiban. Minden rendben van, anélkül, hogy pontosságot, keresettséget mutatna; ahol egy fülke korommá válik, virágcserép ékesíti, ahol az érzelgősség úrrá akar lenni, megjelenik egy keskeny női mosoly és elkergeti.

A sors igazságtalan akart lenni ehhez az asszonyhoz, de a női kéz lebírta és megszelidítette, átalakította, a tulajdon jelleme erejévé változtatta. Ki tudja mi lett volna ebből a lélekből, ha nem kerül megpróbáltatások -79- közé? Talán ma ő is úgy élne, mint legtöbb társnője, a fénynek, a mosolygásnak, az élet derüjének, a mának, nem találva meg célját, amely így, hűvösen és mégis keményen rajzolódik le élete hátterére. Az ilyen emberek megtanítanak rá, hogy földi sors soha nem lehet igazán zord, s mindennek van értéke, még az igazságtalanságnak is.

De elérkeztem az érzelgősségig, s ideje, hogy történetem másik részét, az élénkebbet, megírjam. Búcsút mondok tehát a szürke háznak, amelynek lakóiról ma már nem lesz többet szó.

Egy késő nyári délelőtt történt, hogy végigkocogtam a tarka vecsési jegenyefasoron, amelyet szintén még Grassalkovich ültetett. Mikor a nádhoz értem, amely néhány fiatal ákáchoz támaszkodik, balra fordultam és az ócsai erdőnek tartottam.

Alig mentem száz lépést, három embert látok jönni. Kettő közülök csendőr (az egyik vékonybajuszú és szűkvállú, a másik tömött és nehézkes, szinte látszik, hogy sülyed le minden lépésénél a homokba), a harmadik személy pedig egy kisírt arcú, bársonycípős, széles rokolyás, szeplős parasztasszony, aki untalan összehúzza állán a selyemkendő csücskeit, amelyek azonban rögtön újra meglazulnak. -80-

– Nem tetszett, kérem, valamerre egy gyerekkocsit toló embert látni? – kérdezi a hivatalba került paraszt furcsa mondatszerkezetével és megigazítja gallérját.

– Merről tetszett jönni? – kérdezi a zömökebb, akinek arca mályvavörös, mint egy kifestett szinészé.

– A dolog úgy áll, – mondja bólintva, mintha valami kellemes dologról lenne szó, – hogy ezt az ócsai asszonyt hajnalban, mialatt kiment a mezőre, kirabolták. Elvitték minden holmiját, a fehérneműjét, a csizmáit, az ébresztő óráját, a selyem kendőjét.

– A holmikat gyerekkocsin vitték el, azt a tanítónőtől lopták. Itt vannak a nyomok a homokban, egy órája követjük.

Nagy keze – amely útmutatóhoz hasonlított – a földre szegződött. Csakugyan. A homokban két párhuzamos, vékony csík szalad, elárulva a menekülő -81- zsivány irányát. Kezdő lehet, hogy ilyen ügyetlenül csinálta, gondolom magamban.

A nehézkes csendőr tartózkodva mosolyog, készen rá, hogy ha visszautasításra talál, azonnal visszazökkenjen hivatalos határai közé.

– Arra kérnők a tekintetes urat – mondja végre, – hogy minekutána lovon van, kövesse ezt a nyomot, nem lehet már messze az a gazfickó. Ha nem terhelnők – teszi hozzá és pillantást cserél társával, aki helybenhagyólag bólint.

– Mindenemet elvitték – sír az asszony és összehúzza a kendője csücskét – még a mozsaramat sem kimélték!

– Akkor… akkor persze tessék feltartóztatni – szól egy kis habozás után. – Mi is hamarosan ott leszünk.

A kövér csendőr legyint keztyüs kezével, amely mint a légycsapó zuhan át a levegőn.

– Kapcabetyár ez, – feleli biztatólag, – de ha mégis zavar lenne, tessék megfigyelni, merre fut. A -82- Récésnél van telefon, majd értesítjük a szomszéd őrsöt.

Nos, jó, elindultam a keréknyomok után. Eleintén lassan, aztán, hogy szemem megszokta a keskeny csikok keresését, gyorsabb járásra tértem át. A két nyom egyenes vonalban haladt a nagy, öreg nyárfának, amelyen a vidék legrégibb gólyafészke gubbaszkodik. Hébe-hóba megálltam és végignéztem a láthatáron, nem tünik-e föl valahol a menekülő tolvaj alakja? Sehol semmi. Tovább haladtam tehát, tekintetemet a földre szegezve. Homok, tarló, libalegelő, zsombék: egyforma zöldes szürkeséggé szaladt össze előttem, csak a vékony sávot láttam, amint – akárha gyerekkéz rajzolta volna – gyöngén jobbra, balra táncolva jelölte meg az irányt.

Mikor a nyárfához értem, amely dombocska tetején áll, a nyom egyszerre megszünt. A fűtalaj itt kőkemény, akár a városi járda, még őszi esők idején is porzik. A gyerekkocsi tehát errefelé nem tudott barázdát hasítani. Jobbra, balra nézek. Semmi. Egyenes vonalban lovagolok tovább, egy bedőlt gémes kútig, ahol újra homok kezdődött, de a jómadár, úgylátszik, éppen itt hajlott el jobbra, vagy balra. Bosszantó!

Eszembe jutott, mit csinál a falkár, ha kopói – a vadászat hevében túlnyargalva a helyes nyomon – elvesztik a szimatot. Megállítja a falkát, s nagy, kilométeres -83- átmérőjü kört ír le velök ama pont körül, ahol a hajsza megszakadt. Valahol csak átmetszi a róka útja az ívet, s akkor megint folytatni lehet a hajszát.

Fogtam magamat és én is nagy kört kerítettem a nyárfa körül. Tekintetemet mohón szegeztem a hepehupás homokra, lovam ügyesen siklott el a vakondtúrások, ürgelyukak közt. Egyszerre fölvillan a szemem – hop! itt megy tovább a két keréknyom! A siker melege érintett meg. A zsivány tényleg elbillent volt balra és most a soroksári szőlőknek tartott. Tehát: utána! Belehevültem a dologba. Izgalom melegét éreztem a homlokomon. Gyorsan! Pótoljuk, amit elmulasztottunk a keresgéléssel. Ki hitte volna, hogy ilyen érdekes pandurnak lenni!

A nyom most ingatagabbá lett, táncolt, mint a légnyomásjelző toll, a kocsit mozgató kéz tehát már fárad. Annál jobb. Egy helyen vargabetüt látok, aztán egy magányos nyírfa mellett szétnyomott földet, mintha valaki a fövényre feküdt volna. A zsivány nyilván nehezen bírta a terhet és kissé leült. Ahogy a földre nézek, egyszerre fényes tárgyat látok. Közelebbről veszem szemügyre. Fehérvári bicska. Leugrom a lóról és elteszem a bűnjelet, aztán tovább haladok. A homok lassan mocsaras fűre változik.

A soroksári síkságot nagy csatorna szeli ketté, amely a kenyérsütő falutól indul el és kövér hinárok -84- közt Vecsésig húzódik. A csatorna lehet vagy tíz kilométer hosszu s mindössze három, feltöltött szélü, keskeny palló vezet át rajta. Az árkon átugrani nem lehet, két oldala oly süppedékes és mély, hogy a beléje tévedő ló elsülyed. Földmíves parasztok téli estéken, tűzhely körül gyakran mesélik, hogy ebben a mocsárban karácsony első napján egy istentelen gazda megrakott szénásszekere lovastól, rakományostól, kocsisostól együtt eltünt, hogy csak az ostor csücske látszik ki úgy, mindmáig is.

A betörő nem ismerhette a vidéket, mert nem tartott a pallónak, hanem találomra nekivágott a mocsárnak és át próbált mászni az árkon. Az innenső partról látszott, ahogy lépései mélyebbre és mélyebbre sülyedtek a fekete hinárba, ahogy jobbra is, balra is keresgette a gázlót, – a dolga sürgős volt, nem ért rá visszafordulni. Vajjon átjutott-e a gádoron? Nem veszett-e bele a bugyborékoló sárba nyomoruságos zsákmányával, az ébresztő órával, a nefelejcses kendővel és a rézmozsárral? Nem sokat gondolkodtam rajta, jobbra fordultam, átlovagoltam a mélyre lehajló deszkapallón, és a tulsó oldalon ismét balra véve az irányt, kopóként fürkésztem a nyomokat.

Amit nem hittem lehetségesnek, megtörtént. A zsivány átjutott a mocsáron, bár nehéz küzdelmek árán, az iszap széjjel volt túrva, egy törpe fűzfa galyai -85- letörtek: a menekülő ezekbe kapaszkodott bele. Azután néhány préda a földön, a mozsár, egy üst, a gyúródeszka; könnyíteni kellett a kocsi súlyán. De azért a keréknyomok nem szünnek meg, egyre ott kacskaringóznak előttem az újra felbukkanó finom homokban, és nekivezetnek a szőlőknek.

Lassan – milyen dőre az ember! – annyira izgatott lettem, hogy a szívem dobogni kezdett. Vajjon sikerül-e utolérnem a menekülőt? Nem jön-e közbe az országut, amely tele van kocsinyomokkal s amely a helyiérdekü vasut állomásához vezet? Ha a betyár odáig jutott, kisiklott a kezem közül! De talán, – vigasztalódtam meg – a zsivány úgy okoskodott, hogy bemegy a szőlőkbe, meghúzódik valami csőszkalyibában és kipiheni fáradságát. Nos, akkor megvagy! A fő, hogy ne vesztegessük az időt.

Rászóltam a lóra. Vágtatásba csapott át, fölemelte fejét, mintha a kopókat látná maga előtt, aztán rátámaszkodott a szárra és haragosan fogta meg a zablát.

Egyszerre fanyar érzés futott végig rajtam. Kipirult arcomat hűvös szellő csapta meg. Furcsa. Csakugyan, vadászaton vagyok, de az űzött vad nem róka, nem szarvas, hanem a legnemesebb vad: az ember. Valóságos ember, ugyanabból a húsból és vérből, -86- ugyanabból a nagy családból, mint én. Akit kergetek, akit el akarok fogni, ugyanugy érez, szeret, gyűlöl, szenved, mint én, ugyanugy küzd az élettel, ugyanoly irgalomra érdemes, mint jó magam. Neki is van anyja, aki imádkozik érte, neki is az én napom süt és ő is ugyanabban a földben fog pihenni, mint én.

Rosszkedvüen állítom meg lovamat. Egyszerre látom, mibe keveredtem. Hogy is felejtkezhettem meg ennyire magamról? Mit csináltam? Aki dolgozó szobám lámpájánál nyugodtan tudok mindent megérteni és megbocsájtani, aki néha tollal, néha tettel az emberiség egyenlősége mellett szállok síkra, aki azt képzelem, hogy tanulásom, itéletem, iparkodásom emberré tett, hogyan válhattam kopóvá, amely bőszen, izmai megfeszítésével, szíve dobogásával iparkodik az űzött vad vére után?

Undor fogott el. Törpévé és ostobává lettem. Arcon szerettem volna magamat ütni. Ez volnék hát én, aki annyit tartottam a műveltségemre, finom érzéseimre, aki sírni tudtam, ha egy szép könyvvel, egy szép dallal megismerkedtem? Szégyen! Letöröltem homlokomról a verejtéket, aztán fölemeltem a fejemet. Vége! bizonyosan rossz álom volt, menjünk haza. Két-három puskalövésnyire fehérlik a soroksári gőzmalom, utam az lesz, ellenkező irányban a csendőrökkel.

Amint lassan, rosszkedvüen haladok befelé, egyszerre -87- szemem ijedten kapcsolódik a közeli szőlőkre. Jól láttam? A karók közti keskeny mesgyén sáros, tépett ember vánszorog kávébarna felöltőben, szalmakalappal a fején, előtte zöldkasos gyermekkocsi. Mikor meglát, hirtelen lefekszik a barázdák közé, mint a róka, mikor már megmerevedett a futástól. A melle gyorsan emelkedik, a lélekzete talán fütyöl a túlerőltetéstől. Az ajkamba harapok. Mit tegyek? Tovább menjek? Fogjam el? Ezt a dereshajú, nyomorult férget, aki agyagsárga arccal fekszik a földön, aki kétségbeesett futásával, a mocsár halálveszedelmével százszorosan levezekelt? Ez lenne hát a bűn, a gonoszság, ez a vacogó fogu emberke? Tétovázva megyek közelebb. A tolvaj csóka-szeme félénken pislog felém: arca ideges és sáros, mint a meghajszolt ebé. Látszik rajta, hogy nem tudja, mit csináljon: a földön maradjon-e vagy fölkeljen, avagy rámtámadjon? Végre is föltápászkodik, homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, aztán szeme egyszerre rémülten szegeződik a háttérre s a térde megcsuklik. Rossz színészek szokták az ijedt embert így ábrázolni, pedig talán csakugyan ilyen.

Visszanézek. A fűzfáknál a csendőrök kakastollai jelennek meg. Az ő útjuk könnyebb és rövidebb volt, mint az enyém. Mialatt magamnak két nagy fordulót kellett végigfutnom és cserkészésem derékszögü volt, ők a folyton előttük látszó paripa irányát követve az -88- átlós vonalt választhatták. Csillogó alakjuk gyorsan közeledik, jobb karjuk szabályosan himbálózik, mint az óra ingája.

– Nincs más hátra, mint megadni magadat, – szóltam rosszkedvüen a tolvajhoz.

A kapcabetyár keresztet vet, aztán leül a földre és nyugodtan maga elé néz. Arca öreg madáréhoz hasonlít, szeme csöndes szemrehányással vetődik néha reám.

A parasztasszony diadalmasan kiált föl, mikor a szőlőkarók közt megpillantja a holmiját. Első gondolata az, hogy ököllel rohanjon rá a tolvajra, aki válla közé húzva gömbölyü fejét, megadja magát a törvénynek. A két csendőr szalutál.

– Köszönjük a tekintetes úr fáradságát, – mondja a kövérebb és ahogy fejével megfontoltan bólint, valahogy a halottas kocsik fekete paripái jutnak eszembe. Köszönök és távozom.

Ami történt, abban – úgyebár? – nem volt semmi erkölcsi hiba. Az igazság, a jogos megtorlás győzött, egy tolvaj elvette jutalmát. Hasonló eset száz meg száz történik egy napon. És mégis, a gyomrom émelygett s úgy éreztem, mintha egy darab emberi érzésem rekedt volna kint a mocsarak, szántóföldek, tarlók között. Egy darab emberi méltóság, amelyet az a tudat, hogy az igazságszolgáltatás lovagja voltam, nem tudott pótolni.

Ödön.

Ödön nem volt ember, hanem kutya, vasuti kutya, amilyet minden vidéki állomáson láthatsz s amely úgy hozzátartozik a pirostéglás, vadszőlős, jelzőharangos épülethez, akár az állomásfőnök szekfűs, üveggömbös kertecskéje, vagy az őr nyiltan álló, fehér sütőkemencéje. Honnét kerülnek ezek a förtelmes képű kuvaszok az állomásokra, miért szeretik éppen ezt a veszedelmes helyet, ahol a gyorsvonat vagy egy váratlan mozdony könnyen keresztül szaladhat rajtuk, senkise tudja. Egy napon a kuvasz sárosan, piszkosan beállít, üdvözli a vonatot, derülten szaladgál az érkezők közt, megszagolja a mozdony seprüit, és azzal máris beléakaszkodott a kis vidéki állomás életébe. Nincs gazdája, sőt gyanakodva nézi az őröket, a keztyűs állomásfőnököt, még éjjeli pihenőhelyet se keres magának, mert ha az -90- utolsó vonat elment, ő is eltünik és csak hajnalban, a fáradt személyvonat előtt tér megint vissza. A mozdonyvezetők a legtöbbet névről ismerik, ha fürge paripájukkal átszaladnak az állomáson, néha csontot is dobnak nekik, akik társaik a bolyongásban, avagy megfenyegetik őket fekete öklükkel. A kuvaszok pedig a farkukat csóválják és csillogó szemmel néznek az izmos, haragos gépre, a postakocsi arany kürtjére, a hálókocsi kövér kalauzára.

Egyszer, vidéken lakván, kutyára volt szükségem és megkérdeztem az állomásfőnököt, nem tud-e eladó ebet? Rögtön fölajánlotta Ödönt, amelyet gyűlölt, mert mindig a lába közé szaladt és egér-szürke pofájával, mocskos farkas-bundájával, görbe lábával eléktelenítette az állomás térképszerű, pontos rajzát. Tehát láncot akasztottam Ödön nyakába és hazavittem. Négy napig megkötve tartottuk, hogy megszokja a házat; közömbösen feküdt s csak akkor hegyezte a fülét, ha a távolban mozdonyokat hallott sipolni. Ötödik nap kivittem a gyorshoz és mert lenyalta a mozdony fekete kerekeit, jól elvertem. A kutya észbe kapott, valószínűleg úgy gondolkodott, hogy aki így meri elrakni, az csak az ő sorstól rendelt ura és följebbvalója lehet s azóta tisztelettel nézett reám. Tisztelettel, de nem hűséggel, mert ezt a szót nem ismerte; ha szerét ejthette, elszökött, megnézte a keleti expressznél rendben -91- van-e minden, a tehervonat nem késik-e, és megelégedett arccal tért haza éjfélkor.

Akkor még azt hittem, hogy nemcsak az embereket, de az állatokat is lehet nevelni. Hittem, hogy a becsületet, az akaratot és a jóravalóságot úgy meg lehet tanúlni, mint az egyszeregyet. És, ha az emberektől elvártam, hogy jellemük legyen, mért ne követelhettem volna meg egy kóbor kuvasztól? Elkezdtem tehát Ödön oktatását s mindenekelőtt azt kívántam tőle, hogy hű legyen. A kuvasz a szobám küszöbén aludt s ha éjjel valami neszre ugatni kezdett, fölkeltem és éberségéért megjutalmaztam egy darab sajttal. Ugyanígy jártam el, ha a sétánál szépen, ahogy illik, a baloldalamon ballagott, vagy, ha a szájában vitte az estilapot. Ödön azonban mindezt ritkán cselekedte meg, mert semmi öröme se telt az élet rendes oldalaiban. Séta közben, amint csak lehetett, odébb állt és lefutott az állomáshoz, ahol vígan üdvözölte a végtelen tehervonatokat és a kormos fékezőket, akik piros zászlóikkal ingerkedtek vele. Utána mentem, jól elraktam és hazavittem. Nem csodálkozott az ütlegeken, de legközelebb megint csak visszatért régi szerelméhez.

Miután azok közé az emberek közé tartozom, akik kitűzött céljaiktól nehezen térnek el, türelemmel folytattam Ödön oktatását. Bíztam benne, hogy idővel megjön az esze, mert esze volt, az az elmondottakból -92- is látszik. Mindig magam etettem, magam fésültem és ha kuvasztársai, akik érthetetlen okból mélységesen gyűlölték, vad csaholással megtámadták, a sétabotommal mentem segítségére. Közben megtanítottam mindenre, amit jól nevelt kutyának illik tudnia: szolgálni, az ajtót kinyitni és körbe táncolni. Savanyú pofával bár, de kötélnek állott, sőt a szomszédaim tudós ebnek is hítták. De, ha délután elszundítottam, kiugrott az ablakon, leverte a muskátlis cserepeket és farkát behúzva loholt a táviró-oszlopok felé.

Már egy esztendeje volt nálam és még mindig nem tört meg eléggé. A tulajdon szentségéről, az odaadásról és az engedelmességről való fogalmai nem változtak, gyűlölte a rendet és ha a cseléd a ház előtt söpört, mindig mérgesen támadt rá a cirokseprőre. Éppen ilyen dühös volt, ha a püspök tükörfényes, skatulyából kiszedett gépkocsija gurult végig a fősoron. Ellenben ahol valami szabálytalan vagy gyanús dolgot látott, azonnal beleegyezését jelentette ki. Például nagyon szerette a részeg embereket, prüszkölve ugrált körülöttük és visszavezette őket a korcsmához. Ha a csendőrök csirketolvajokat kísértek a fogdába, méltóságos arccal csatlakozott hozzájuk és élénken tiltakozott, mikor a vízhordó legényt érte küldtem. A vándorszínészeknek is nagy barátja volt és a színlaposztót oly örömmel üdvözölte, mintha régi barátja lenne. Egyszer tűz ütött ki -93- a patak melletti soron, észeveszetten rohant oda és tisztelete jeléül szolgálni kezdett egy sziporkázó kazal előtt.

Igy ment ez jó darab ideig, míg egy nap csúnya állapotban került haza. Megvárta volt az utolsó vonatot és hóförgetegben indult lakásom felé. Kuvasztársai, akik már régen lestek valami kedvező alkalomra, hogy móresre tanítsák, az egyik sarkon orvul rájatörtek és szörnyen elbántak vele. Ödön testén tíz seb is volt és a hátsó lába kificamodott. Alázatosan jelent meg a küszöbön és türelmesen várta a szokásos ütlegeket. De ezúttal nem így történt, a történetben pillanatra érzékeny fordulat állott be, megsajnáltam, megmostam, bekentem a sebeit és aztán betakartam egy ócska fürdőkabáttal. Ez szöget ütött a fejébe és azóta valamelyest megváltozott, legalább egy időre. Úgy látszott, meggyőződött róla, hogy a hűségnek mégis csak van egy kis értéke és talán azon törte a fejét, hogyan fizethetné vissza szívességemet.

Erre nemsokára alkalom is kinálkozott. Egyszer, késő este kocsin tértünk vissza egy szemléről, a kocsis természetesen részeg volt, az árokba hajtott és az alkalmatosság egy percre oldalt billent. A legény leesett a bakról és az öreg gebék elragadták a csézát. Ügyetlenül ültem a bárkában, de Ödön fölfogta a helyzetet, a lovak elé ugrott és mint a puli a tilosba tévedő tehenet, -94- próbálta megállítani a lovakat: előttük ugrált, mérgesen csaholt rájuk, míglen a rudas jól oldalba nem rúgta és a szekér átment rajta. Jó időbe tellett, míg meg tudtam kaparítani a gyeplőt és megállítottam a kocsit. Visszafordultam a kutyáért meg a kocsisért; a legény énekelve, félrecsapott pántlikás kalappal a fején, ballagott a poros nyárfák közt, de Ödön nyomtalanul eltünt.

Pár hét múlva akadtam rá, a nyolcadik állomáson, ahol éppen vidáman, kilógó nyelvvel bólintgatott az étkező-kocsi szakácsa felé.

Nem jött, sem rögtön, sem később; eleget evett a becsület sótalan kenyeréből. Ártatlan pofával, mintha sohase látott volna, nézett rám, aztán behúzta lompos farkát és sietve odébb állt. Jobb oldalán rosszul hegedt, nagy seb látszott, itt ment át rajta a cséza. Utána vágtam a botomat és haza utaztam.

A személyvonat másfél óráig döcögött állomásomig. Azalatt kissé lehültem, időm volt az eseten elmélkedni. Lássuk csak, kinek is volt igaza? Nekem, aki az élet egyenes, tisztára söpört utain szeretek járni, vagy Ödönnek, aki mindig rossz szemmel nézett a becsületességre, mindig gyanakodott rá és első alkalommal, hogy az erény mezejére lépett, rögtön rajtavesztett? Nekem, -95- aki meggyőződésem dacára még mindig egy kis vidéki hivatalban üldögéltem, vagy neki, aki nem bízott az emberi gondolatmenetben, a társadalmi fölfogások csalhatatlanságában, hanem saját utain járt és dühösen ugatta meg a cirokseprőt, a rend és tisztaság jelképét? Nekem, aki az utolsó földi viszonylatot is pontosan fölmértem, vagy neki, aki se az életet, se a halált nem fogta föl komolyan?

Nem tudtam eldönteni a kérdést és azért csöndesen elbóbiskoltam a verőfényes januáriusi délutánon. Mikor az állomásra érkeztem, már új kuvasz fogadott, egy vizsla és egy komondor förtelmes keresztezése, a neve, amit alig félóra előtt kapott, Amidor volt. Bár még alig ösmerte ki magát, máris barátságosan, öreg, bizalmas cselédek módjára intett a gépész felé és vidáman csatlakozott egy kóbor muzsikushoz, aki velem együtt szállt le a vonatról, s aki, mint jól emlékszem, pár nap múlva, részeg állapotban, derült arccal fagyott meg az országút árkában.

Cheveaulégers.

– Ki volt az utolsó cheveauléger? hogyan tűnt el a világról? – ez a kérdés vetődött elém egy este, hogy egy régi könyvben múlt századbeli, furcsa, szomorú és vidám katonatörténeteket olvasgattam.

Hogy van, hogy erre senki se gondolt? Egy napon a cheveauléger leszállt kis lováról, levetette zöld kabátját és azzal egy szín tűnt el a világról, anélkül, hogy valaki törődött volna vele. El se búcsúztunk és nem jutott eszünkbe, milyen furcsa lenne, ha egy nap a mezőről a vidám sólyom vagy az erdőből a karcsú nyírfa odébb állana?

De így volt-e csakugyan? Leteszem a könyvet és a kemény, vörös őszi alkonyatba nézek, végig a jegenyefasoron, túl a szélmalmon, amely mint egy lusta vándorlegény gubbaszt a kavicsos domboldalon. Itt már homály terjeszkedik, és túl a halmon két lovas üget a fagyos barázdákon. Elől a tiszt, a sok lovaglástól -98- kissé meggörbülve, előre csúszott térddel, háta mögött, akár egy parlamentér, az őrmester, csillogó trombitával, nagy sarkantyúkkal.

Ahol a két út – túl a dombon – találkozik, fehér falucska húzódik meg az alkonyatban. A tiszt leszáll és bezörget az első oszlopos házba.

– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól belépve a régi módi, nehéz szagú szalónba, ahol éppen meggyújtják a függő-lámpát.

A zongora mellől hervadt, vénkisasszony kel föl és megszeppenve néz a katonára; ez a zavart mosoly kissé megszépíti hosszúra nyúlt arcát, cikornyás hajdíszét, szeplős arcát.

– Az utolsó cheveauléger, – mondja ügyetlenül, – mivel szolgálhatok? Laura, égetett bort a tiszt úrnak, – szól ki elgondolkodva a komornának.

A tiszt körülnéz a szobában, sok ilyen szobát járt meg életében. Az ablaknál álló dobogón himzőkarika, a zongorán rég elfelejtett dalok hangjegyei, az egyik kerevetnek mozog a lába és a szerecsenfejes asztalkán tengeri kagylók fekszenek, szépen, rendben, mint a katonák. A falióra mintha lassabban ketyegne, mint másutt, és az öreg hölgy nyakán, fekete bársonyszalagon, fekete medaillon csüng.

– Nos, asszonyom, – mondja a katona a lámpa vékony fénykörébe lépve. -99-

– Nos, bocsánat, kisasszony, – javítja ki magát a tiszt, – küldetésben vagyok és örülnék, ha eredménnyel járna. Mint mondom, én vagyok az utolsó cheveauléger, holnap én is leszállok a lóról, és többé nem lesznek cheveaulégerek.

A kisasszony lassan összeszedi magát és régies mozdulattal, amely talán az adóbérlőkkel együtt pusztult ki a földről, mutat a kék pamlagra.

– Tessék helyet foglalni, – mondja végre, – rendelkezésére állok a kapitány úrnak. Mivel szolgálhatok?

A tiszt nem ül le, hivatalosan teszi nadrágja zsinórjára a kezét és újra – nehézkesen, tágranyilt szemmel – elmondja beszédét, amelyet hosszú lovaglása alatt már százszor elmondott és talán, ha az éj hosszú, még százszor fog újra elmondani.

– Megbízásom az, hogy amint a csatatéren becsülettel, tisztán haltunk meg, elmulásunk a polgári életben is megfeleljen a jó izlés és az úri formák szabályainak. Föladatom tehát, kisasszony, hogy társaim nevében bocsánatot kérjek és nyerjek az esetleges szomorúságért, a könnyekért, egyéb kellemetlenségekért, amelyeket, míg éltünk, okoztunk. A cheveaulégerek -100- jó keresztények módjára akarnak a földről eltűnni, – fejezi be megkönnyebbülten szavait.

A sovány kisasszony elgondolkodik, azután egyszerre könnyezni kezd, kissé ügyetlenül és színpadiasan, mert a vénkisasszonyok még legigazabb fájdalmukban is nem egyszer mesterkéltek szoktak lenni. Felelni akar, de nem tud és ijedten néz a tisztre, aki gyertyaegyenesen áll a lámpa gyönge világosságában.

– De hát Istenem, – szólal meg végre a hölgy, megigazítva hajdíszét, – ösmerte ön Artúrt?

Elhallgatnak, a macska gyanakvó tekintettel néz a tisztre, aki még mindig feszesen áll. Laura megjelenik az ezüsttálcával, amelyen égetett bor és vékony kalácsszeletek vannak. Most leülnek a citromszínű asztalhoz és a vénkisasszony szertartásosan, mint ha az egy régi emléktárgy volna, veszi föl újra a szót.

– Nos, tudja meg, – mondja finomkodó nehezteléssel, – Artúr engemet ok nélkül és hűtlenül elhagyott. A menyasszonya voltam és hét esztendeig vártam rá, megöregedtem, megcsúfultam és többet -101- senkinek se kellettem. Nézzen rám, talán ostobának, talán nevetségesnek tart, de azért mindez nagyon szomorú.

– És most megbocsássak? – folytatja a kisasszony, – én, akit kijátszottak, akinek elvitték az ifjúságomat, a hitemet? s akinek helyette egy szomorú zongorát és a téli esték töprengéseit hagyták itt? Én bocsássak meg?

– Igen, – szólal meg a cheveauléger, – önnek meg kell bocsájtania. Artúr bizonyosan elesett a csatatéren és a halottakkal nem lehet pörbe szállani. Hiszen az ön nyakában ma is még Artúr képe csüng, nemde?

A fonnyadt úrnő elpirul és a bársonyszalaghoz akar nyúlni, de mozdulata fele úton elernyed.

– Igen, – mondja a hervadt és szenvedő nők közlékenységével, – igen, ez az ő arcképe. De ő nem halt meg, jól tudom, hogy más állomásokon ugyanazokat a bókokat mondta el, mint nekem és ugyanúgy megcsalta a következő menyasszonyát, mint engemet.

Ujabb csönd, a tiszt kihörpinti a csiszolt pohár fakó tartalmát, aztán a faliórára néz.

– Tehát elmenjek úgy, hogy ön nem bocsájt -102- meg? – szólal meg és hangja most oly mélyen és barátságosan csöng, mint az Artúré. – Ön az egyetlen akar lenni, aki nem oldoz föl minket bűneink alól? Nem, ezt ön nem teszi, – fejezi be szavait és megcsókolja a szeplős kezet.

– Istenem, de hát mit tegyek? – kérdezi a hölgy zavarodottan, mert eszébe jut, hogy a vőlegénye is mindig ott, a bal csuklója fölött, a bársonykabátka csipkeszegélye mellett csókolta meg a kezét, amely egykor hófehér és vékony volt, mint a holdvilágban ingadozó tulipán. A csipke, a bársony, a bajusz megérintik bőrét és megborzongatják; azután fázni kezd. – Mit tegyek? – ismétli megfontoltan.

– Tehát megbocsájt, – előzi meg elhatározását a tiszt és fölkel a mély karosszékből. – Ez nemes dolog, kisasszony és engedje meg, hogy valamennyiünk háláját tolmácsoljam.

– Ön, kegyetlen, – mondja óvatos sóhajjal, – óh, ha tudná, hogy mit szenvedtem. Nos, hát… én megbocsájtok, – szól hirtelen és újra leül a karosszékbe és összekuporodik a sarkában. Arca most még öregebb, mint azelőtt, mégis kellemesebb, finomabb, mint egy eltünni készülő emlék, amely talán utoljára kerül utunkba.

A tiszt gondolkodik, aztán megsimogatja a kisasszony -103- homlokát, megcsókolja furcsa hajdíszét, amely – most jut eszébe – egy művésziesen sütött névnapi tortára hasonlít, majd ügyes mozdulattal tünik el az ajtóban. Egy perc mulva már nyeregben ül és lassan üget tovább az éjszakába, át a patakon, a határárkon, a valóságból a mesébe, ahol alakja egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, míg végre csak a kardja villogása marad meg belőle.

A vénkisasszony egyideig némán gubbaszt, aztán csönget a komornájának és kimegy vele a ház elé, amelynek padkáján téli levelek hevernek. Hideg csönd van, sehol senki, csak a távolból hallatszanak a lópaták, amint finoman dobolva verik a fagyott avart.

– Nem, nem, – rázza meg fejét Laura és a peckes őrmesterre gondol, – kísértetek nincsenek, nagyságos kisasszony.

A két fonnyadt nő szeme elé tartja a kezét és belenéz az éjszakába. Néznek, néznek, de nem látnak semmit, csak egy vékony fehér csíkot, amely talán egy bedőlt tanya fala, talán egy katona kardja, azután fázni kezdenek és a szobába húzódnak.

A tiszt meg az őrmester pedig ezalatt már a következő faluban járnak, megállanak egy barátságos -104- udvarháznál, leszállanak apró lovaikról és bezörgetnek az ablakon.

– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól a kapitány, belépve a szobába és feszesen áll a lámpafény alá, – és önnek meg kell nekünk bocsájtania, szépséges asszonyom.

A Záleszki-lányok.

Az országút, ákácok közt, meszes domboldalra kapaszkodott föl. A végén két nagy zöld folt, felettük porfelhő csillant meg a napfényben. Ők voltak! – a Záleszki-lányok, Záleszki lókupec és katonai zabszállító leányai. Értem jöttek, hogy szokás szerint magukkal vigyenek a völgybe, hörcsögre vadászni. Mire fölkapaszkodtam ódon, félszemű lovamra, már a kerítéshez is értek, frissen, porosan, zölden, mert mindig zöld ruhában, zöldfátyolos kalapban lovagoltak, ahogy a régi divatlapokban szokás, sőt, az idősebbnek még zöld strucctolla is volt a süvegén.

Az egyik, Olga, magas, karcsú, egérszemű, barátja a festészetnek és az egyházi zenének; narancsparfümöt használt és mindig szarvasbőrkeztyűben járt. A másik, Cecil, kicsiny, kövérkés, jóindulatú, olyan, aminőknek a házias leányokat szokás képzelni, -106- pedig rántottát sem tudott sütni. Sok családban, csaknem a legtöbben, meg lehet találni ezt a két ellentétes női fejet, persze csak ott, ahol egy-két lány van. Az apjuk fiú-módjára nevelte, kocsikáztatta, lovagoltatta őket, szerette, hogy dohányoznak, édes pálinkát isznak, nyulakra lövöldöznek és adósságokat csinálnak a városi illatszerésznél.

Mind a kettőbe szerelmes voltam, nem tudtam volna köztük választani. Az ismerőseim azt mondották, ez lehetetlenség, a regények, orvosi munkák is rámcáfoltak. Az ember a polgári rend szerint, egyszerre csak egy nőt szerethet. És mégis mind a kettőt szerettem, anélkül, hogy fiatalkoromban a testem vagy a lelkem betegségéről panaszkodhattam volna. Erős voltam, inas, kicserzett, szívós, mint a pusztán felnőtt róka. Az idegeim dacosak, kemények. Szóval, sem testi, sem lelki magyarázat nem volt rá, hogy egyszerre két nőnek tudok a rabja lenni.

A furcsa az volt, hogy ők is mind a ketten szerettek, ostobán, föntartás nélkül, s ezt nyíltan meg is mondották. Eleintén elcsodálkoztunk rajta, aztán beléje törődtünk. Úgy látszik, állapítottuk meg magunkban, kivételek vagyunk a természet rendje alól. Nyugodtan tovább éltünk, eljártunk a rétre, hörcsögöt fogni, a domboldalra vadászni, a tisztekkel versenyt futni, a vásárokra lovat nézni. Ilyenkor összeakadtunk Záleszkivel, -107- aki bőrsapkában, macskanadrágban, szegény kupecnek öltözve járt-kelt a parasztok között, szaporán szidva és vásárolva a lovaikat. Ha elkészült, levitt ebédelni a nagyvendéglőbe, fényes nappal cigányt hozatott és titokzatos italokat, uborkásüvegekbe fejtett bort, hermaneci sört, bonecamp-likőrt hordatott az asztalra. Mi pedig koccintottunk és szerelmesen néztünk össze.

– Ugy lesz, – feleltem, – hogy valamelyik közületek majd csak rámún, s akkor a másikat elveszem.

– Jól van, – hagyták helyben, örülve, hogy végezhettek a kellemetlen tárggyal. – Vagy pedig te únsz rá egyikünkre.

Azután fordultak a napok, hetek, talán évek is. Záleszki sajátságos üzletember volt. Hol tönkrement, hol fölcseperedett. Egyszer elvették mindenét és a lányok az utca porában gyalog jártak zöld lovaglóruhájukban, majd pedig nyolclovas hintón robogott végig a városka macskafejű kövezetén és a nagyvendéglő különszobájában orosz grófnőkkel – Isten tudja, honnét -108- szedte őket, – vacsorázott. Ilyenkor Olga és Cecil annyi pénzt loptak ki a csizmaszárából (az volt a főpénztára), hogy kifizethették az összes adósságaikat. Rögtön rá azonban ismét sovány idők következtek el és Záleszki vadászó főúrnak öltözve, libériás szolgáktól követve járt a lóvásárokra, hogy a parasztoknál hitelképességét növelje.

Hozzátartozóim természetesen nem nézték jó szemmel a dolgokat. A Záleszki-lányoknak rossz hírük volt, mint vidéken minden fiatal hölgynek, aki zöld lovaglóruhában jár és adósságokat csinál az illatszerésznél. Azonkívül a tanulmányaimat is elhanyagoltam, igaz, hogy nem nagyobb mértékben, mint azok a kortársaim, akik csak egy lánynak vagy egynek sem udvaroltak. Nálam azonban az ok oly szembeszökő, sőt kétségbeejtő volt, hogy rokonságom elszörnyűködött. Sógorok, nagybátyák, nagyapák, akikről azelőtt sohasem hallottam, lekocsikáztak hegyeikről, összecsapták a kezöket és azt kérdezték: „Igaz?“

– Igaz, – nyugtattam meg őket, – két lányt szeretek és nem tudok köztük választani. És hozzá mind a két lány Záleszki.

– Ez istentagadás, – szólt esperes-nagybátyám és nehézkesen tette le az asztalra súlyos, kövér öklét.

Egy télen Záleszkit meglátogatta egy lengyel barátja, -109- a neve, ha jól emlékszem, Uhlanki volt. Uhlanki a leendő lengyel szabadságharc titkos ügynökének vallotta magát, amellett kútakat fúrt, nagyban szilvapálinkát árult, marhatápporokat kínálgatott és egy lengyel-magyar szótár összeállításán fáradozott. Jókedvű, rövidre nyírt, körszakállas, csinos ember volt, föltünő volt, hogy lakkcsizmáinak mily magas a sarka és hogy a kabátján mindig színes gombokat viselt. Hamar megkedveltette magát, leföstötte a lányokat, megtanított bennünket a nagy mazurkára, meg a hamiskártyázásra és Záleszkinek egy elefántcsonttal kirakott harmónikát hozatott. Úgy látszott, mintha állandóan be volna csípve, pedig soha mást, mint kútvizet nem ivott.

Két hétig se volt még a vidéken, már elszerette tőlem a lányokat. Mind a kettőt, Olgát is, Cecilt is, és a csodálatos az volt, hogy ő is őrülten imádta mind a kettőt. Szóval, egészen úgy, mint én. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Uhlanki régen nős volt, az embernek, akármilyen szomorú is lett légyen a dolog, nevetnie kellett. Én is nevettem, az volt a legbölcsebb, amit tehettem, és már most négyen bujtunk össze és azt kérdeztük egymástól:

De hát mi legyen? Nincs a világnak az a tudósa, aki feleletet tudott volna adni rá. Legkevésbbé -110- lovag Uhlanki, aki csak a fejét csóválta, tovább kinálta a tápporait, tovább táncolta a nagy mazurkát és tovább szerkesztette a lengyel-magyar szótárt. Soha ki nem fogyott az élcekből, soha el nem csüggedett, s ha Záleszki netán, egyébként igen ritkán, elkezdett aggodalmaskodni, eljárta neki a trepákot, a világ legkedvesebb táncát, addig, míg az öreg lókupecnek a könnyei csorogni kezdtek. Akkor összecsókolóztak és együtt táncoltak tovább.

Egy este, mikor hosszabb időre el kellett utaznia, Uhlanki kinyitotta rugóra járó pecsétgyűrűjét és fehér port szórt ki belőle.

– Ez méreg, – szólt komolyan, – és az lenne a legokosabb, ha mindnyájan meginnók. Igy örökre együtt maradnánk, így fiatalon, kedvesen, gyöngéden, mint most. De – tette hozzá gondolkodva – az emberek tán nem is hinnék el rólunk, hogy meghaltunk, azt gondolnák, valami rossz tréfát csináltunk.

Ezt helyben kellett hagyni. A lányok sóhajtottak, aztán nevettek. A halál többé nem került szóba. Uhlanki elutazott, hónapokig járt távol, ismeretlen vidékeken (a városkában azt beszélték, hogy be volt csukva), aztán egy nap megint csak fölbukkant aranygombos, piros mellényében és összecsókolózott Záleszkivel, hogy menten eljárják az asztal tetején a krakoviakot. A két lány, akik a letűnt idő alatt sápadtak -111- lettek, ismét nekipirosodtak, és jobbra-balra cibálták a gavallérjuk kabátját.

– Milyen előkelő lett! Milyen puha a szakálla! Hogy megfiatalodott! Milyen csinos!

A rokonságom közben lemondott róla, hogy belőlem még embert csinál. Nem fogadták köszöntésemet, elzárták előlem házaikat. Egy nagynéném, akinél évek előtt a nyarat töltöttem volt, egy napon hazaküldte ott felejtett régi szalmakalapomat, anélkül, hogy a csomaghoz akár egy sor írást mellékelt volna. A család egy ága megmagyarosodott, állítólag a kedvemért. Az esperes beszüntette „Vígasz“ című egyházi lapjának címemre járó tiszteletpéldányát. Nem baj, úgyis kissé rendetlenül járt és rendetlenül is olvastam.

Közben Záleszki háromszor ment tönkre és háromszor tollasodott meg. A sors forgandósága nem látszott meg rajta, csak a szakálla lett évről-évre hosszabb és fehérebb. Lelkiismereti furdalásai ritkán voltak; ha mégis rája ütöttek, szomorú nótákat játszott harmónikáján vagy hajszálakból szép fűzfát csinált, amelyet üveglap alá tett. Néha megnyugtatott bennünket, hogy érzi a helyzet súlyát, de hát mit tegyen? Ebben a nézetében Uhlanki is osztozott, míg a lányok duzzogva néztek maguk elé, aztán édespálinkát kértek az apjuktól. Az készséggel hozatott pálinkát, -112- sőt, hogy megvigasztalja őket, karácsonyra egy majmot vásárolt nekik.

De hát: valaminek mégis csak kellett történnie. Miután az emberek nem tudtak semmi okosat kitalálni, a sors, e derék fogadatlan prókátor, gondoskodott a megoldásról. És pedig egyszerű módon; ahogy az esztendők pörögtek, forogtak, annál öregebbek lettek a lányok, egy napon pedig, észrevétlenül, csöndesen megvénültek. Olga reggel fonnyadt és komolyképű volt, s csak estefelé igazódott úgy, ahogy helyre. Cecil elhízott, az arca olyan jóságossá vált, mintha legalább hat gyermeke lett volna. Tavasz felé mind a ketten szamárköhögést kaptak, s mire fölépültek, két szögletes, aprószájú vénkisasszony nézett rájuk vissza a tükörből.

– Ej, ej, – szólt a lengyel tápporkereskedő, – megöregedtetek és megcsúnyultatok, s mindennek én vagyok az oka. Ez nem maradhat így, legfőbb ideje, hogy férj után nézzetek, mert én rám nem lehet számítani. A feleségem semmi kincsért nem válik el, ő vallásos, és soha szebb alkalom a vallásosságát bebizonyítani. Hagyjatok el, galambocskáim, ameddig nem késő.

Ő maga járt utána, hogy férjeket találjon a lányoknak. Hosszas keresés után végre elő is állított két jóravaló embert. Az egyik toronyórás volt s ezzel a -113- ritka mesterséggel szép vagyont szerzett, a másik koporsókat gyártott, mindig Ferenc József-kabátban járt, de egyébként finom és csöndes ember volt. Mikor beléptek a házba, Záleszki csodálkozva nézett rájuk, a majom is, én is, de a lányok mosolyogtak és kikosarazták a kérőket. Az öreg lókupec sírt.

– Igy, így, – mondotta, földhöz vágva sapkáját, – így van jól, az én gyermekeim csak a szívökre hallgatnak. Nagy baj, de a legszebb emberi tulajdonság. Tádé! pokolba is, járd el a trepákot. Mit ér a busulás?

Azután mindig több és több hónap tólult elő – akár ha csak az idő zsákja egyszerre kilyukadt volna – és a Záleszki-lányok mindig öregebbekké váltak. Mi lett a végök? Röstellem elmondani, annyira nem illik bele a történet keretébe. Egy éjszaka megint belészerettek valakibe, együtt, egyszerre, mint előzetesen, de ez a valaki nem férfi, hanem már csak árnyék volt: a halál. Anélkül, hogy sokat készülődtek volna, ellopták a lengyel gavallérjuk gyűrűjét, megitták a mérget s mikor delet harangoztak, már fönt sétáltak a végtelen mezőkön, apró egérszemükkel kíváncsian nézve körül a felhők között, hol az a férfi, akinek együtt adhassák oda a szívüket?

Azóta én is rendesebb ember lettem, s újra pontosan kapom a „Vígasz“ című lapot. Megtanultam, -114- hogy csak egy nőt illik szeretni s annak az egynek is sírig kell viszonozni az érzelmeit. Mégis, ha néha visszagondolok a Záleszki-lányokra, úgy rémlik, hogy, bár oktalan és társadalmilag helytelen érzések fűztek velök össze és bár mind a ketten egy kopott lengyel miatt rútul a faképnél hagytak, mégis csak az ő körükben töltöttem el életem legboldogabb, legszebb napjait.

Korponai.

Éjfélkor kaparászás hallatszott a pitvarban, Zsuzsánna fölkelt fekete, oszlopos ágyából és gyertyát gyújtott. A vasajtót minden este maga zárta le, ki jöhetett be rajta? Most valaki katonásan köhintett odalent, Zsuzsánna korán hervadó arcocskájáról elszállt a félelem. Az ura volt, akit félév óta nem látott, az ura, akit mindenki csak chevaliernek hívott, s aki szerte-széjjel katonáskodott a határon; „a hazáért“, ahogy ő vallotta, asszonyokért, kártyáért és italért, ahogy kortársai mondották.

– Vajjon mit akarhat? – gondolta magában az asszony, mert Korponai hazatérése mindig havat jelentett. Hol pénzért jött, hol aláírásokért, hol könyörületért és vigaszért. És Zsuzsánna, miután türelmesen kipörölte magát az urával és megfogadtatta vele, hogy jobb útra tér, mindig és mindig újra kötélnek -116- állott, kikereste a régi ékszereket, odaadta a buza árát és megsimogatta a katona szomorú, szép homlokát. Korponai ilyenkor elérzékenyedett, néhány napig figyelmes és szeretetreméltó volt, kora hajnalban kelt föl és fehér havasi virágot szedett a feleségének, egyszer le is zuhant a szakadékba. Akkor lepedőben vitték haza, derék sas-orra betörött, kék gyerekszemét véres okuláré övezte. Mikor magához tért, megcsókolta Zsuzsánna levendulás kezét és bocsánatot kért a sok gonoszságért, amelyet ellene az életben elkövetett. Később barátot hozatott a klastromból, a másvilágról, a vallásról vitatkozott vele és végül meghunyászkodva gyónt meg. De alighogy lábadozni kezdett, esténkint máris leszökött a molnár kocsmájába, ahol átutazó kereskedőkkel kártyázott: és egy napon hirtelen kereket oldott. „A haza veszedelemben van“, írta feleségének az inasa hátán (mert sürgős esetekben azt használta íróasztalnak) és még ugyanazon éjjel az őrök egy citerásleány társaságában látták a gránicon.

– Nos, Korponai, chevalier, – szólt az asszony mosolyogva, – mi kellene megint? Pénz, ékszer, aláírás?

– Semmi, – felelte félszegen, – semmi mást nem akarok Zsuzsánna, csak megpihenni és aludni. Fáradt vagyok, talán a halált hozom tarsolyomban. -117-

Zsuzsánna a férje arcába világított. Az utolsó hónapok alatt Korponai megöregedett. A fehér katonakabát lötyögött rajta és ritkás bajusza tört madár szárnyaként csüngött alá. Az asszony megszeppenve nézte a mély barázdákat és gyorsan kitárta az ebédlő ajtaját. A sarokban álló fenyőfaasztalka meg volt terítve, a fehér abroszon gyertya, koppantó, cipó, ezüst-kupa és kocsonyás medvetalp, a chevalier kedvenc étele. Zsuzsánna tudta, hogy Korponai, bármily messzire vetődjön is tőle, mégis mindig csak hazajön, ahogy’ hazajött százszor és vissza fog térni még százegyszer. Azért hát mindig terítve állott az asztal, ha a katona bekopogtat, ne kelljen soká ételre, italra várakoznia.

Ám ezuttal a chevalier nem evett. Máskor farkasétvággyal látott a medvetalphoz, most leült a tűz mellé és pipára gyujtott.

– Tudod-e mi az, Zsuzsánna, – dörmögte mogorván, – ha valaki hétszám nem alszik? Tudod-e, hogy vannak emberek, akik úgy el tudják lopni az álmunkat, mint más egy aranyórát? Tudod-e, hogy vannak emberek, akiknek delejes erő van az ujjaikban és azt csinálják velünk, amit akarnak?

– Félrebeszélsz, Korponai, – szólt az asszony, aki szilárdan, makacsul, szinte kétségbeesetten bízott az Úrban, utolsó jó emberében és nem hitt a kísértetekben. -118- – Beteg vagy, feküdj le, pihend ki magad.

– Mi haszna, ha lefekszem, – könyökölt az asztalra a lovag, – úgy sem tudok elaludni. Bolondság álmodni, a halott embert utánozni, mégis, összemorzsol az alvás híjja, engem, a vasból vert Korponait.

Zsuzsánna az ura ölébe ült. Megsimogatta a katona hollóhaját, amely kissé megritkult, amióta nem látták egymást.

– Gyónjál meg, Ábel, – szólt és hervatag arcocskáján a kíváncsiság és szomorúság barátságos nemtői találkoztak össze, – megcsaltak, ugy-e?

– A rác leány? A tót grófnő? Vagy talán a francia kisasszony a szomszéd várból? – vallatta szelíden. – Csak nem a citerás?

Zsuzsánna játszva keresgélt a sok szép és furcsa név közt, amelyek, mint a rózsaszirmok a szeptemberi szélben kavarogtak, aztán egyszerre az ura mellére tette a kezét. Hogy nem jutott mindjárt az eszébe?

– Az a nő, a keresztútról, az volt? – csillant föl a szeme. – Ugy-e az? Signora? Eltaláltam! -119-

– Igen, ő volt, – felelte mérgesen, – persze, hogy ő volt! Ki más lehetett volna!

– Először a keresztúton fogott el, – bólintott szelíden az asszony és lassan elmondta a leckét, amelyet magános éjszakán tanult meg, – haza akartál térni a katonaságtól a faludba, hogy verseket írj és versenyt szánts a parasztokkal; nem engedett. Másodszor eljött a házadba, az édesanyádat azon a napon terítették ki és mégis vele mentél, elfeledted, hogy másnap van a temetés. És harmadszor?

– Ej, futárt küldött értem Veronából – ásított halálos fáradtsággal a lovag – és én itt hagytalak és boldogan ugrottam a csézába. Ilyen gonosz ember vagyok, Zsuzsánna.

– Ne beszélj így, Korponai, – fedte meg az asszony, – te is csak gyönge ember vagy, mint valamennyien e földön. Azért, lásd, mégis csak mindig visszatérsz hozzám, ugyebár? Ha távol vagy és este egyedül ülök a tűznél, sokszor elgondolkodom, miért is jösz mindig vissza hozzám, aki már se fiatal, se szép nem vagyok, és akinek kiforgattad valamennyi ládafiát. Mégis mindig visszatérsz.

Korponai rendszerint akart, mert ez volt a legfinomabb és legegyszerübb módja, hogy pénzhez jusson, de most megrázta bozontos fejét.

– Zsuzsánna, csak egyet akarok, pihenni, aludni, többet akár föl se ébredni. Hetek óta nem aludtam, minden csontom fáj, ellopták az álmomat, és úgy érzem, valaki más álmodik most mindarról a szépről, amiről hajdan én, levágott, véres török fejekről, szép cserkesz lovakról és nagyfülü kutyákról, amint hangosan űzik a szarvast a tölgyesben. Nem tudok aludni, leszakad a szemem héja és még se tudok, ezt signorának köszönhetem, az ő mákonyos dohányának, édes borának és az üvegfuvolája hangjának. A fejemben csöng ennek az átkozott hangszernek a szava és nem hagy aludni. Ha a fejemet összetörném, az üvegfuvola is összetörne, ugyebár? – tette hozzá mérgesen.

A katona kimeresztette álmatlanságtól véresre gyulladt szemét és elhallgatott. Az asszony hímzett zsámolyt hozott, az ura csizmás lába alá tette, aztán összefonta Korponai két fekete kezét, ahogy a gyermekekét szokás, mikor estére megimádkoztatják őket.

– Talán, – morogta Korponai és nehézkesen keresgélt régi emlékei, ócska fakardok, gyerekkori -121- kék foltok, latin nyelvtani szabályok között, ahol az imádságnak is jutott egy parányi hely. Már csak foszlányok maradtak belőle, azokat engedelmesen előkotorta.

– Hiszen még jól tudod, – bólintott Zsuzsánna elnézően. – Hajtsd most ide fejedet az ölembe, és hallgass rám, mesélek valamit, havas téli éjjelen eszeltem ki ezt a mesét, mikor távol voltál.

Kuvik mulatott az ablak alatt, a hársfán, és a lombok susogva ébredtek föl a zajra. Egy öreg óra, amely évek óta állott, egyszerre megindult, ütni és muzsikálni kezdett.

– Volt egyszer egy rablólovag, – kezdte el Zsuzsánna mosolyogva és befonta a katona üstökét, mint a kislányokét, – volt egyszer egy rablólovag, aki magas várából mindig az utakat kémlelte és ha vásáros népet látott lent mozogni, elhagyta a feleségét, négy kis fiát és prédára indult. Sok pénzt rabolt már össze, de még több zsákmányra vágyott és még a Krisztusfeszületek és Máriaképek alatt is megállította a szekereket. A vásárosok rettegtek tőle, többnyire vakon adták oda a pénzesharisnyájukat, de akadtak olyanok is, akik rálőttek mordályaikkal, és a rablólovagot nem egyszer vérbefagyva hozták haza, istenfélő felesége nagy rémületére. Mert az asszony nagyon szerette a férjét és mikor az távol volt, lement az erdei kápolnába -122- és Krisztus anyjához könyörgött, hogy védje meg gonosz urát. És a Szűz barátságosan nézett le a szegény asszonyra és ha az nagyon kétségbeesett, néha le is szállott hozzá, megfogta hideg kezét és megfésülte szöszke haját, amelyet az északi szél összeborzolt. Egyszer, tél kezdetén a rablólovag megint lement a völgybe, akkor tértek haza a lipcsei kereskedők. Mikor elindult, szelíd őszi nap ragyogott, de hirtelen szél kerekedett és hóvihar nyargalt végig a völgyön. Az asszonynak eszébe jutott, hogy az ura könnyű zekében kelt útra. Nagyon aggódott miatta és azért, mikor imádkozni ment az erdei kápolnába, levitte magával a lovag nagy farkasbundáját, és megkérte az Isten anyját, hogy ha valahol meglátja az urát, adja rá a bundát. A Szűz mosolygott és vékony vállára vette a nehéz köpönyeget. Reggel a vadászok a rablólovagot halva találták meg az akasztófadomb mellett, nyugodtan aludt és a hó csöndesen hullott a farkas-bundára, amely gondosan takarta be vétkes földi testét. A szentek mindent megbocsátanak, Korponai.

Zsuzsánna az urára nézett. A katona mosolyogva aludt el, bizonyára már véres törökfejekről, szép cserkeszlovakról álmodott; két keze összekulcsolódott a fehér kabáton, amely lassan emelkedett föl és alá.

Reggelre, hogy a kandallóban elhamvadtak a kövér -123- tölgyfahasábok, Korponai fölébredt, frissen szökött talpra és megcsókolta Zsuzsánna kezét. Este megint engedelmesen telepedett a tűzhöz és a felesége újra mesélt neki, egy szegény, háromlábú kis kutyáról, amelyet vad kuvaszok kergetnek végig a falun, a szőlőkön, a városokon, mindaddig, míg egy piros kalapos egyházatya ki nem ugrik kőfülkéjéből és dorongjával széjjel nem zavarja az üldözőket, a háromlábú kis kutyát pedig magával viszi a bolthajtás alá. Korponai – befont hajjal – megint elaludt. Egy hét multán a chevalier már kipödörte a bajuszát és tizennégy nap mulva lenézett egy percre a malomba, nincs-e utas, akivel kártyázni lehetne.

Egy napon diákkülsejű, szakadt kámzsás ifjú érkezett a faluba, lehivatta a borbéllyal Korponait és selyembe csavart papiros-ládikát adott át neki. A katona bosszúsan tépte szét a szalagokat; a skatulyában gyöngyház-legyező szárnya volt; rajta írónnal, vékony olasz betűkkel írva, csak ennyi: „Ej, chevalier!“ Korponai megrázkódott, aztán leült egy szilvafa alá, elgondolkozott, a csizmája sarkával túrta a földet, és este hirtelen elutazott.

– A haza hív, – írta meg a malom mellől a levelet az inasa hátán, és aztán káromkott a hitványsága miatt, de azért tovább utazott. Szekere óvatosan csúszott alá a kacskaringós lejtőn és Korponai még -124- mindig átkozódott és legjobb szerette volna, ha a kocsi belefordult a sárga szakadékba és mindennek, gazságnak, hazugságnak hirtelen véget vetne. Ám a szekér lassan, biztosan baktatott lefelé és az ősz illata, mint egy láthatatlan alföldi folyó árja terpeszkedett végig a vidéken. Egy irtásnál a katona még egyszer megpillantotta hatoszlopos házát, amely mosolyogva és szerényen, mint a fenyő virága gubbasztott a hegy tetején.

Az erkélyen állott Zsuzsánna és csöndesen lobogtatta feléje kicsiny keszkenőjét. Az asszony arca mosolygott és szép homloka vidáman, biztosan mondotta:

Velencei kaland.

A hajó salátaszínű tavaszi vetések, ákáccsoportok közt úszott, az egyik karosszékben egy idősebb úr ült és így gondolkodott.

– Valamennyi szerelmem között mégis a velencei kaland volt a legértékesebb. A többiek – jókedvű rózsák, tarka pipacsok, bánatos tulipánok – mosolyogtak és elhervadtak, ez az egy hüvösen, finoman néz le reám, mint egy műkincs, mint egy nemes és furcsa ritkaság, amelynek az élet muzeumában volna a helye. Döntő nyomot nem szántott a lelkembe, mégis ezt becsülöm a legtöbbre, mert (egyedül vagyok, senki se nevethet ki) ez az emlék előkelő, kifogástalan metszésű, akár egy rajongó középkori keresztény hercegnő élete, és bennem mindig fogékonyság lakott a csiszolt, finom hangulatok, lovagi érzések iránt.

– Tehát Velencében voltam, vagy Marseilleben? -126- Mindegy. Váratlanul néhány ezer forintot örököltem és kellemes módon iparkodtam a pénzt elkölteni. Egyik este az operában ültem. Werthert játszották, mert Massenet zenéje – a maga óvatos kecsességével – szintén belétartozik a történetbe. Fölöttem a páholyban egy idegen asszony; vékony, törékeny, gőgös, fáradt; a bársony-párkányon tearózsák. Már azelőtt is láttam itt-ott sétálni, lassú mozdulatai, nesztelen lépései az úszó hattyú mozgására hasonlítottak. Ilyen nők erkélye alatt szokták volt az emberek annak idején leszúrni vetélytársukat, gondoltam el magamban.

– Egyszerre valaki elkiáltja magát a karzaton: „Tűz!“ és pillanat alatt mindenki a kijáró felé siet. Gyorsan fölugrottam; távozás közben tekintetem a páholy felé vetődött. Az asszony tétován nézett a színpadra, amelynek ócska díszletein nagy, hosszú, piros kígyó szaladt végig, aztán összébb húzta mellén a csipkekendőt és nem mozdult. „Tűz van“, kiáltottam föl hozzája. Óvatosan mosolyogva intett köszönetet, de ülve maradt, az arca most már rémülten tapadt a lángokra. Az ijedtség a karosszékhez láncolta. Nem sokat haboztam, fölmásztam a páholyba, a karomba kaptam és kivittem az utcára.

– Pár perc mulva magához tért és franciául – sajátságos, neheztelő és mégis hervatag mosollyal ajkán – így szólt: „Köszönöm, lekötelezettje vagyok, -127- uram.“ Más ember ilyenkor ösmerkedni iparkodik, én azonban megemeltem a claqueomat és meglehetős feszesen ezt mondtam: „Bocsássa meg asszonyom, hogy ilyen furcsa helyzetbe kerültem. Lovag voltam és talán szükség se volt rá.“ Rám nézett óvatos macskaszemével, és bólintott. Pár hétig nem láttam. Egy este a színház előtt sétálgattam, s az egyik fordulónál megpillantottam kócsagtollas kalapkáját. Két lépéssel előttem haladt, lassan, mint az úszó hattyú, mellette egy sovány, hegyes bajuszu úr, aki – jókedvű, nyilt arccal – mindenáron megszólítani próbálta. Csöndesen, hogy senki se vegye észre, megérintettem az idegen gavallér vállát. A férfi megállt és rám nézett. Kivettem a névjegyemet és ráírtam: „Ez nem finom dolog, uram.“ Föltette monokliját, figyelmesen, akár egy üzleti levelet, elolvasta a névjegyet és óvatosan eltette, aztán nehézkesen ideadta a magáét. Régi, jó olasz család tagja volt, másnap a határra utaztunk és zimankós időben, félhomályban, akár csak a regényekben, megverekedtünk, kelleténél súlyosabb föltételekkel. Az első golyó után egy galy esett le a mellettem álló fáról, éppen a kalapomra, a másodiknál ütést éreztem a cipőmön, a golyó az orrához vágódott, nagyobb baj nem történt. Mindez jól esett; a párbaj kifogástalan lefolyása, az életveszély tompa, furcsa izgalma, a havas alkonyat, az álmatlan éjszaka borzongása, a tudat, hogy -128- férfiasan tartottam magamat, tavaszi gyönyörüséggel érintett meg.

– Néhány nap mulva, mikor hazajöttem a szállóba, az egyik pohárban két tearózsát találtam. Következő napon egy templomban akadtunk össze az idegen asszonnyal. Azt hittem, nem leszek izléstelen, ha megszólítom. Csodálkozva mosolygott, azután megvonta vékony vállát és megköszönte figyelmességemet, minapi párbajomat az olasz gavallérral. Elvörösödtem és megkérdeztem, kitől tudta meg az esetet? Elmondta, hogy maga az illető úr írta meg neki, egyben bocsánatot kérve neveletlenségéért. Elkisértem a szállodáig és megkérdeztem, láthatom-e máskor is? „Igen“, felelte és neheztelve mosolygott, aztán rámnézett. „Igen“, mondta még egyszer és gyorsan hozzátette: „Nos“, majd kezet nyújtott és befordult az előcsarnok üvegtáblái közé.

– Ezentúl gyakrabban találkoztunk, majd később mindennap együtt voltunk, éppen csak, hogy külön étkeztünk. Észrevétlenül, elborongva, óvatosan megszerettük egymást. „Én vétkezem, – szólt gyakran és csak ilyenkor mosolygott nyugodtan, a gyermek fölényével, – de meg fogok vezekelni érte.“ El akartam oszlatni aggodalmait, de ő csendesen tette le sápadt kezét az asztalra és ezt mondta: „Nem tehetek róla, ez a végzetem, Isten a bírám.“ Megtudtam az élete történetét. -129- Korán ment férjhez, sokat betegeskedett. Az urának vállalatai, bányái voltak; megmutatta az arcképét, egy körszakállas, szórakozott arcú férfiét; három gyermekük volt. Nevetve rakta nap-nap után elém az arcképüket és megkérdezte, melyik tetszik a legjobban. A kis leányra mutattam. „Ez Mouche“, szólt, majd elvörösödött és hozzáfűzte: „Csókold meg.“ Megcsókoltam az arcképet, és úgy éreztem, hogy ez az asszony, aki soha nem sírt, soha nem bánta meg, amit tett és mosolyogva nézett farkasszemet a sorsával, jobb, szebb, derekabb minden más asszonynál a világon.

– Háromszor is úgy volt már, hogy hazamegy, de mindig elhalasztotta az utazást. „Azt szeretném, – szólt egy napon, – hogy valami gonoszat cselekedjem, hogy meggyűlölhessél, elfelejtsél, hogy ne legyenek miattam borús napjaid. De semmi se jut az eszembe, pedig, ha egyszer elválunk, soha többé nem látjuk viszont egymást.“ Megcsókoltam a kezét, a csipkekendője szegélyét, meg akartam nyugtatni és elmondtam neki mindazt, amit ilyenkor elmondani szokás. De ő megrázta kislányos fejét és vállamra tette kezét. „Egyszer le kell számolni“, – felelte, – „egyszer meg kell bünhődni“, aztán nevetve kapaszkodott a karomba és megkért, hogy vigyem el egy diák-kocsmába, ahol sört mérnek és harmonikán játszanak. -130-

– Elmentünk egy népszerű külvárosi vendéglőbe, ahol a halszag sűrün keveredett össze a pipafüsttel. Egy sarokban csakugyan harmonikázott valaki, később két olasz cigányleány táncolni kezdett. Félóráig ülhettünk ott, mikor kinyilt az ajtó és széles, nehézkes mozdulatokkal, derült arccal megjelent a hegyesbajuszu úr, az, aki a névjegyemet, mint egy üzleti levelet olvasta el s aki a cipőmbe lőtt. Leült, sört rendelt és virágokat adatott a táncosnőknek. Egyszerre fölkelt, odajött az asztalunkhoz, és olaszoknál szokatlan finom franciasággal kért mindkettőnktől bocsánatot. Nem nagyon lelkesedtem e jelenetért, de Susanne nevetett és leültette a gavallért. Egész este vele foglalkozott és én ostobának éreztem magamat, olyan ostobának és izetlennek, mint minden férfi, aki észreveszi, hogy vetélytársa akadt. Mikor éjfél felé végre elváltunk új barátunktól, szótalanul mentünk hazafelé. „Féltékeny vagy?“ – kérdezte hirtelen az asszony karomba kapaszkodva. „Nem“, feleltem elvörösödve. Gyönyörködött a pirulásomban, aztán megcsókolta a homlokomat, mint az anya az iskolába induló gyermekéét. „Lásd, – szólt figyelmesen, – bohó gondolatom támadt, azt hittem, meg fogsz gyűlölni, meg fogsz vetni a kacérságomért, el fogsz felejteni és ehelyett elvörösödtél, te nagy gyermek, te!“ Leültünk egy padra, egy vérszegény fácska alá és sírtunk. -131-

– Egy reggel a szolga levelet hozott tőle. „A férjem értem jött“, írta nagy, nyugodt gólya-betüivel, „a farsangnak tehát vége van,“ Délben egy úr állított be hozzám. Olyan szőke haja, szakálla és olyan széles homloka volt, ahogy a természetrajzokban a kaukázusi faj képviselőjét szokták ábrázolni. Mindjárt a dologra tért. Mindent tudott, de, mondta határozottan, meg kell bocsájtania a dolgot, mert három gyermekük van és mert szereti ezt az asszonyt. Bűnét az érzékek csalódásának nevezte, aztán szórakozottan fölsóhajtott, a mellényzsebéből egy kis üvegcsét húzott ki és néhány csöppet a vizes pohárba töltött. „Nem vagyok egészséges“, szólt rosszalólag és fölhajtotta az orvosságot.

– Alig ült néhány percig, a szolga érte jött, hogy a feleségét baleset érte. Átsiettünk a szállodába, amelynek folyosója tele volt emberekkel, izgatott cselédekkel, rendőrökkel. Bementünk a szobába. Az asszony a pamlagon feküdt, összecsapzott hajjal, ostya-fehéren, megöregedve és minden izében remegve. Az orvos éppen a táskájába rakosgatta vissza műszereit. A sebesülthöz siettünk, tartózkodva mosolygott. „Semmi, – mondta, – fölvágtam az ollóval az egyik eremet.“ A pamlag szélén nagy vérfolt piroslott. Susanne lassan, mintha véletlenül történne, ráejtette a csipkekendőjét, hogy ne lássam a csúnya foltot. -132-

– Két hét mulva fölépült. Mielőtt elutaztak, magához hivatott. „Meg akartam vezekelni, – szólt, nem törődve az urával, aki az ablaknál állott, – de nem sikerült. Nos, hát, Isten önnel.“ Rám nézett, gondolkozott, aztán egy kis bőrtokból előkereste a gyermekei fényképét és nekem adta a kis leányét. „Nem tudtam becsületesen elvégezni, – szólt, – nos, mit tehetek?“ Sajnálkozva vonta meg a vállát, aztán a szemembe nézett és a kezét nyújtotta.

– Soha többé nem láttam. Közben elfogyott az örökségem és letelt a szabadságom. A meleg és puha délvidékről vissza kellett térnem a magyar fővárosba, a tavaszi ködbe, hivatalomba, amelyhez keveset értettem és amely csekély kilátásokkal kecsegtette jövőmet. Nem hallottam többé Werthert, Lahore királyát, és nem verekedtem meg többé a határon, a vámsorompónál, zimankós, téli alkonyaton, hanem kávéházba jártam és sokat alkudtam a cipészemmel, szabómmal, fehérnemű-kereskedőmmel, mert be kellett osztani jövedelmemet. Végre meg is házasodtam. A feleségem – hogy is mondjam? – budai szépség; budai szépségek tudniillik Pesten is laknak: egészséges arcszínűek, világosszőkék és melegen öltözködnek. Két kis háza van Palotán és örökölni fog valamikor.

– Pár év mulva levelet kaptam abból az országból, ahol Susanne lakott. A boríték az ő kezeírása volt, -133- de a levelet gyerek írta, a vonalozott, csipkeszegélyű papir homlokán galambok csókolóztak és alattuk verébfejnagyságú betűk inogtak jobbra, balra. A levélben ez állott: „A szegény mama (Susanne de Moine asszony) tegnapelőtt meghalt és a halála előtt azt mondta nekem, írjam meg, hogy nagyrabecsüli magát. Kiváló tisztelettel Mouche (Rosalie) tanuló.“

– Még most is gyakran gondolok rája és – az ember furcsa – valahányszor eszembe jut kócsagtollas kalapkája, sajátságos, neheztelő mosolya, úgy érzem magamat, mintha előkelő hangulat csapna meg. Valami igen előkelő hangulat, azt képzelem, én vagyok Beaufort hercege, hátam mögött áll rozsdavörös kastélyom és kopóim harcra készen hemperegnek szürke paripám körül. De még várni kell, a király is eligérkezett a vadászatra. És, ime, a távolban, a sárga országúton már föltünik a csillogó négyes fogat, elől fullajtárok lovagolnak, és a vékony őszi ködben mélyen szólal meg a panaszos angol kürt.

Nikolszkoj.

Lalszki egy drinápolyi korcsmában, a kályha homályos zúgában üldögélt; az ajtó kinyilt és egy magas, hosszúhajú, körszakállas ember lépett be. Az idegen leült, bort kért és mohón hajtotta föl a palack tartalmát.

– Vannak itt cigánylányok? – kérdezte éles, követelő hangon, amelynek hallatára a csöndesen gubbaszkodó Lalszki fölütötte fejét.

– Szolgálatára, – válaszolta a csapláros és tapsolt, mire két fonnyadt, duzzogó lány lépett az ivószobába.

– Énekeljetek, – szólt az idegen és az asztalra pár apró ezüstpénzt dobott, amelyet a cigányok mohón, mint a halak a zsemlyemorzsát, kaptak el.

– Ki ez az ember? – kérdezte Lalszki, mikor a korcsmáros elment mellette. -136-

Czézár, a vendéglős, csempész, orgazda, uzsorás egy személyben, nem szerette az ilyen kérdéseket.

– Nem tudom, – felelte morogva. – Nem érdeklődöm a vendégeim neve iránt. Rólad se tudom, kivagy, pedig nem először fordulsz meg nálam.

– Jól ösmersz, – dübörgött Lalszki, – csak ravasz vagy, önmagadat is megcsalnád. Nem akarod üzleted derék hírnevét azzal megrontani, hogy kóbor forradalmároknak adsz szállást.

– Kérlek ne folytasd, – szakította félbe Czézár és meggyujtva gyertyáját, a pincébe bocsájtkozott alá.

Az idegen ez alatt, mitsem törődve a többi vendéggel, táncolni kezdett. Ügyetlenül, kihevülve járta el a trepákot, közbe-közbe az asztalhoz bokázva, és kihörpintve italát. A két lány énekelt és vihogott. Mikor a tánc vége felé közeledett, az idegen megbotlott a tulajdon lábában és elterült a földön.

Lalszki fölkelt és utána ment a csaplárosnak. A lépcsőn találkozott vele, amint egy hordócskát görgetett fölfelé.

– Czézár, – szólt Lalszki elállva útját, – felelj, ha jót akarsz. Ki ez az idegen?

– Hogy került ide? Nem tudsz róla semmit?! Beszélj hát, mert másként szólok hozzád!

– Én csak annyit tudok, – mondta végre, – hogy egy barát hozta idáig a klastromból. A korcsma előtt megálltak, a barát homlokon csókolta ezt a te állítólagos Nikolszkojodat és így szólt hozzá: „Most már egészséges vagy, Iván testvér. Menj utadra és ne igyál.“ Nikolszkoj egyet került a piacon, aztán beállított hozzám, bort kért és táncolt. Azóta minden nap ide jár és elissza a gyűrüit.

Lalszki fölhúzta a vállát és visszatért az ivóba. Az idegen még mindig a földön hevert, békén aludt, elgörbült szája körül a részegek barátságos mosolya játszadozott. A forradalmár hozzálépett és visszasimította az alvó előre lógó, hosszu szeghaját. Egyszerre megösmerte Nikolszkoj Iván szép, hófehér homlokát.

Lalszki fizetett és legyalogolt a jegenyék és malmok közt a folyóparti klastromig.

A barátok többet tudtak az idegenről. Harmadéve, egy viharos éjszakán, köszöntött be hozzájuk, lerongyoltan, -138- betegen, véres fejjel. Befogadták, mint sok más, a határon átvergődött orosz menekülőt, aki védelmet keresett vastag falaik közt. Negyed évig az idegen csöndesen, betegen gubbaszkodott kamrájában, azután inni kezdett, oly mohósággal és kétségbeeséssel, amilyenről a barátok azelőtt nem tudtak. Nagy ügyességgel tudott magának állandóan pálinkát teremteni. Éjjel kiszökött a falon keresztül, s mikor rázárták a szobája ajtaját, az ablakon ugrott ki a szemétdombra. A kapust, a vízhordót, a kocsist, a disznópásztort sorra mind megvesztegette, könyörgéssel, pénzzel, hogy szerezzenek neki pálinkát; nem egyszer a borosszekrényt is fölfeszítette. Kialudva mámorát, alázatosan mint a megvert kutya, kért bocsánatot, megesküdvén üdvösségére, hogy meg fog javulni. Végre a rend főnöke vette magához, egy szobában lakott vele, egy percre sem hagyta magára, a lelkére beszélt, mindenféle mérges füvekkel gyógyítgatta, és csakugyan leszoktatta gonosz szenvedélyéről. Egy napon aztán Nikolszkoj vágyat érzett, hogy elhagyja a klastromot; megfeleltek óhajtásának.

Lalszki visszaemlékezett az egykori Nikolszkojra, a hatalmas erejü, délceg juharra, amint a kazáni zendülésnél fölállt egy torlasz tetejére és kigombolva kabátját, célpontul tűzte oda mellét a katonáknak. Ötször lőttek rá, egy golyó sem találta. Mikor a tiszt -139- hatodszor vezényelt tüzet, katonái babonásan rakták lábukhoz fegyverüket és keresztet vetettek. A szenteket nem járja át a golyó, tartja az orosz néphit, ezerszer lőhetsz rá a feszületre vagy a szűz anya arcképére, annyi az, mintha hópelyhet szórnál a sáncra. Aztán maga előtt látta Nikolszkojt, amint beszédet tartott bajtársaihoz, amint ajkáról ideges szavak röpültek szét igazságról, egyenlőségről, látta, amint a forradalmárok megcsókolták a kabátja szegélyét, piros szalagos kalapját, amint a tömeg eszelősen, fölizgatva tódult nyomában és látta a százezer asztalt ország szerint tova, ahol egy teríték, egy szék mindig készen állott részére. Az új orosz forradalom egy volt a Nikolszkoj nevével. Ő nevelte nagyra, ő adott neki lelket és ez az ember most ott fekszik a külvárosi csapszék padozatán, részegen, piszkosan, barommá alázkodva. Hazájában alakja mint szent fogalom él, mint középkori mese az új Krisztusról, az erő, a hit, a tisztaság fogalma; ő maga rongy, rosszabb az utolsó öszvérhajcsárnál.

– Nos, mit kívánsz még? – térítette magához a barát reszelős hangja Lalszkit.

– Igen. Nem fél az elfogatástól, azt hiszi, hogy a nép melléje áll és a nép erősebb a császárnál. Ez az ő hite. Lehet; nehéz az Isten utait kifürkészni.

A forradalmár megcsókolta a barátot és visszatért a városba. Egy ideig kábultan barangolt a patak partján, majd megivott egy kávét, és a felső malomhoz ment. Befordult az ócska épületbe és bekopogtatott az emeleti szobába.

– Lotti – egy kicsiny, sovány, rigófejű orosz lány, félbenmaradt és kimenekült diák – a sarokban egy ócska kép előtt imádkozott. A mécses lángja lassan lobbant és a virágokkal körültüzdelt fakeretben csontos, nagyhomloku férfifejet világított meg: Nikolszkoj volt, a huszonötéves Nikolszkoj, délcegen, vakmerő tekintettel, csupasz arccal, amelyen lányos derü rezgett végig, mintha a nagy mazurka zenéjét hallgatta volna.

– Nikolszkoj!? – csuklott meg vékony, ideges hangja. – Lehetséges? Te láttad?!

– Igen, láttam. De ez nem a régi Nikolszkoj, -141- ahogy valamennyiünk emlékezetében él, ez egy más, egy szerencsétlen, összetört ember. Megöregedett, szakállat eresztett és iszákos lett.

– Tehát nem halt meg börtönben? Oh, van Isten! Nem fogták el Szent-Péterváron az utolsó rohamnál?

– Nem. Ezt csak a rendőrség találta ki, utólag, mikor biztos volt benne, hogy Nikolszkoj is a vízben pusztult el, ahová azon az estén háromszáz forradalmárt szorítottak bele. Ilyesmi máskor is megesett, a rendőrség büszke a hírnevére és ügyességére, s ha csorbát szenvedne, kiköszörüli, okkal, móddal, hamisitással. Annak az embernek, akit Nikolszkojnak adtak ki, és temettek el, semmi köze se volt a mi egykori hősünkhöz. Iván átszökött a határon.

– Azt hiszem, hogy az elméje elborult, – felelte Lalszki. – Éveken át égett lázban és a pétervári rettenetes vereség betetőzte sorsát. A barát mondta, hogy nagy fejsebbel érkezett hozzájuk, ez is hozzájárulhatott nyomorúságához. De az sincs kizárva, – tette hozzá tétován gyujtva pipára, – hogy csak gyáva és ekkor jaj neki!

– Az nem lehet, – szólt rajongva, azután lekuporodott a földre és keskeny ajkát mint a harapni készülő -142- kutya, fölhúzva, folytatta. – De, ha úgy lenne, átok rája.

Elhallgattak. Lotti teát főzött, meggyújtotta a lámpát, és Lalszki mellé ült. A férfi csendesen ivott meg két csészével, majd egyszerre fölugrott.

– Mit tegyünk? – mondta szokott színpadias, és mégis mélyről fakadó izgatottságával. – Nikolszkoj vissza akar menni Oroszországba. Ennek nem szabad megtörténnie! Ez végzetes volna az ügyre, amely még föltámadhat. Ma Nikolszkoj személye, emléke szent fogalom, bűvös szó, amely minden jó orosz szíve mélyén él. Az a férfi, akinek bátorsága van hozzá, hogy Nikolszkoj nevét írja a zászlójára, akármikor ezer és ezer és tízezer embert vihet harcba. Élete, bátorsága, esze, emléke népünk hőskölteménye. És most, egy napon odaát meg fog jelenni egy szegény iszákos roncs, egy beteg elméjü koldus, és azt fogja mondani: „Én vagyok Nikolszkoj, én vagyok az orosz forradalom apja! Jertek utánam!“

– A rendőrség menten elfogatja és kivégezteti, – szólt Lotti fáradtan.

– Óh nem, – nevetett Lalszki, – a rendőrség okosabb, a rendőrség egy üveg pálinkát tesz eléje, két cigány énekesnőt melléje, és gyönyörködni fog benne, hogy járja el a szent hős a trepákot és hogy alszik el utána a földön. Ime, az orosz forradalom a világ előtt! -143- Egy üveg pálinkáért eladja az üdvösségét, a jövőjét, multját, mindenét.

– Tegyek-e valamit? – szólt hirtelen és félénken, gyermekesen mosolygott.

– Mit tehetnél? – kérdezte rosszkedvüen. – Semmit se tehetünk. Útszéli ebek vagyunk. Minden ellenünk van. Ebbe bele kell nyugodnunk. A nagy ügynek vége van, végesvége.

Nikolszkoj a patak partján állott és ócska kabátjába burkolva, derülten nézegette, hogy próbálnak a gyerekek a vízen átugrani. Az esőtől megdagadt ér meglehetősen széles volt, a legtöbb fiú vagy a vízbe ugrott, vagy az utolsó pillanatban megállott és nevetve bámult maga elé.

– Megálljatok! hadd próbálom én meg, – kiáltotta a forradalom apja vidáman.

– Lottinak hívnak. Az apám Ivanov, takácsmester, versíró, egykor hű harcosod. Talán emlékezel rája?

– Nem emlékszem, – felelte Nikolszkoj udvarias mosollyal. Gyermeteg szeme, piros bőre keresztülvilágított a vastag szakállon, amely mint egy farsangi manó álszakálla lógott ábrázatán.

Megemelte híres pirospántlikás kalapját és udvariasan nyújtotta karját Lottinak.

– Nos, mivel szolgálhatok? – kérdezte régi, mély hangján, amely téli erdőkön bolyongó kürtszónak tetszett. – Mit szeretnél tudni?

– Igenis! – kiáltotta Nikolszkoj olyan hangon, ahogy a katonák a „jelent“ mondják. – Visszamegyek.

– Ej, mi? – kacagott a forradalom apja. – Az, -145- ami azelőtt. Mi lehetne egyéb? De mit érdekel ez egy ilyen kis leányt?

– Ohó! – tapsolt Iván. – Akkor talán el tudod énekelni a trepákot? Nem?

Lotti nevetett. Nikolszkoj kihúzta magát, állásba helyezkedett és csípőjére tette kemény öklét.

– Énekeld el a trepákot, – szólt könyörögve és tágra nyitotta száját, amelyből fehéren villant ki egészséges fogsora.

– Kár. Mit tud egy fiatal leány, ha énekhez sem ért? Hanem mondok valamit, – tette hozzá fontoskodva, mintha rendkívüli dolog jutott volna az eszébe, – bemegyünk a korcsmába, ott cigányok vannak, akik pár garasért szívesen dalolnak. Jó lesz, mademoiselle?

Dobbantott egyet a lábával és megfordult a tengelye körül. Egyszerre frissnek, fiatalnak tetszett, és Lottinak hirtelen úgy rémlett, hogy erejét túlhaladó föladatra vállalkozott.

Öreg hársfa alá érkeztek. A fa tetején szarka ült -146- és rekedten csörgött. Nikolszkoj lehajolt a földre, fölvett egy éles kavicsot, megcsókolta, aztán célba vette vele a madarat. A szarka ügyetlen mozdulattal esett a gyöpre.

– A tolla a tiéd, – szólt a férfi megfontoltan. – A madár az enyém, Czézár két pohár pálinkát ad érte.

– Nikolszkoj, – mondta a leány félénken, – ne igyál, el fogsz pusztulni.

– Ezt te nem érted, – válaszolta a forradalmár dölyfösen. – Mit avatkozol a dolgaimba? Eredj haza, gyermeknek kályhánál a helye.

Lotti fölbigyesztette ajkát, megbiccentette fejét és elment. Nikolszkoj egy ideig nyugodtan állt, aztán utána kiáltott:

– Itt a tollad, – szólt és mélyen megemelte rongyos kalapját. – Tedd el, Nikolszkoj adta!

Lotti hazament, bezárkózott szobájába és az ablakhoz -147- ült. Ott gubbasztott estig, akkor átment Lalszkihoz, aki szokása szerint a kamrája padlóján feküdt és olvasgatott.

– Ez rettenetes, – felelte megszeppenve Lotti. – Igy elpusztulni, és mily fiatal és szép!

– Ez minden? – bólintott gúnyosan Lalszki. – Nem sok. Nos, mindenbe bele kell nyugodnunk. Az ügynek vége van.

Tovább olvasott. A leány vörösen állt a sarokban, aztán fölsóhajtott és kiment a szobából.

Lotti másnap a piacon találkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a kofákkal veszekedett, akik egy kosár tojást követeltek rajta, amelybe állítólag, részeg állapotban, beleesett. Nikolszkoj nevetett, a vén asszonyok a seprőikkel fenyegették, de azért nem nyúltak hozzá.

– Elmegyek, – szólt könnyen, a régi lengyel gavallérok bájosságával, – de csak úgy, ha fizetsz egy pohár pálinkát.

Megindultak a korcsma irányában. Még puskalövésnyire voltak tőle, mikor a forradalom apja már Czézár felé kiáltott, hogy gondoskodjon italról és két cigánylányról. Mikor a szobába léptek, egy potrohos üveg, két pohár állt az asztalon, és a két énekes leány rosszkedvűen támaszkodott a kályhának. Leültek; Iván töltött és kiitta poharát, majd újra megtöltötte és újra fölhajtotta.

– Nikolszkoj, – kezdte el Lotti ügyetlenül, – mi lesz így belőled? Miért iszol, te szerencsétlen!?

A forradalom apja kacagott és levette kalapját. Homlokán a rosszúl hegedt, széles seb, mint egy óriási, túlérett málna terpeszkedett szét.

– Lám, – szólt derülten, – fejemből kihasítottak egy darabot. Ott űr van, és ezt az űrt ki kell valamivel töltenem.

Ivott, fölkelt, táncolt, aztán hirtelen elszomorodott és visszatért a kecskelábú asztalhoz.

– Nikolszkoj, – felelte Lotti és a szíve a torkára szaladt, – te a mi szentünk vagy, nincs jó anya, aki imába ne fonja nevedet és nincs apa, aki Nikolszkoj példájára ne oktassa fiát. -149-

– Ezt el is vártam honfitársaimtól. Akkor tehát nagy örömük lesz, ha hazatérek?

– Nem, Nikolszkoj. Ha te ma így, elrongyolva, iszákosan, magadról megfeledkezve térsz vissza hazádba, megölted ügyünket. A parasztok azt hiszik, hogy a szent-pétervári ütközetből a mennyországba szálltál, hogy követted régi szenteink példáját, akik tüzes szekeren hagyták el a földet. Nincs ember a becsületes oroszok közt, aki azt ne vallaná, hogy te vagy a legnagyobb, a legtisztább, a legbecsületesebb vértanu, aki életével pecsételte meg tanításait, csak úgy, mint Krisztus Urunk. Nikolszkoj! ezt a hitet nem szabad széjjeltépni!

– Öld meg magadat, Iván, – mondta nyugodtan. – Sorsod betelt, életed elérte legmagasabb pontját. Nincs többé keresni valód a földön.

– Meghalni? – szólt vidáman. – Meghalni, amikor zene, tánc van a világon? Nézzétek a diákot! Mit nem kíván! Hát te meg tudnál halni, ha kell?

Nikolszkoj fölkapta az üveget, egy hajtásra kiitta, aztán táncolni kezdett a szobában. A két cigányleány vontatottan énekelt, mintha ablakot mosogatna. A forradalom apja nem törődött többé környezetével, szeliden, mint a husvéti bárányka ugrált jobbra, balra, és egyszerre végigvágódott a padlón. A másik pillanatban már nyugodtan aludt, a legyek rászállták vastag bajuszára.

– Ezt ugyan előre megmondhattam volna, – nevetett a forradalmár. – Gyönge vagy, még gyerek is, a mi ügyünk pedig az erőseké és vakmerőké.

Lotti mérgesen kezdett sírni. Az arca megöregedett és a szeméből gyermekes könnyek peregtek alá.

– Te diák, – szólt Lalszki, – mondok valamit, ha nem haragszol meg. Te talán szerelmes vagy Nikolszkojba. Nos? mi?

– Hagyj békével! – felelte és finom arcocskája a haragos kutyáéhoz hasonlított.

Lefeküdt a padlóra és olvasgatni kezdett egy vaskos könyvben, amely az állati delejesség csodáiról szólt.

Pár napra rá Lotti, távol a várostól, a patak mentén (ahol a friss víz posvánnyá szélesedik és a vékony fák erdőcskévé tömörülnek) ismét összetalálkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a földön ült és lyukas köpönyegét foldozgatta.

– Iván – szólt éles magas hangon, amilyenen soha életében nem beszélt s amely mintha nem is az övé lett volna, – gondolkoztál-e afölött, amit a minap mondtam neked?

– Miről is beszéltél? – kérdezte és piros szemét barátságosan függesztette a diákra.

– Nem, nem, erről nem gondolkoztam – szólt udvarias hangon, mintha figyelmességeket mondana. – Hanem arról igen, hogy holnap összeszedem sátorfámat és visszamegyek népem közé. Czézár már úgy sem hitelez tovább a forradalom apjának! A kisoroszoknak azonban más lesz a véleményük, jó fiúk, nem tagadnak meg egy pohár italt az öreg vértanútól. -152-

A leány keresztet vetett, hirtelen benyúlt az övébe és elővette forgópisztolyát. Ugyanekkor azonban olyan gyöngeség lepte el, hogy le kellett kuporodnia a földre. A következő pillanatban, szemét lehunyva, fogait összeszorítva, elsütötte a pisztolyt.

Az első lövés a bükkfa tetejét surolta és egy kis ágat ütött le róla, a második a földbe fúródott, de a harmadik, amely villámsebesen követte társait, célt talált: Nikolszkoj meglepetve kiáltott föl és mintha széket rántottak volna ki alóla, oldalt esett. Száját kitátotta, mint a sült hal, szeme félig lecsukódott.

– Meg fogok halni, – mondta egy kis idő múlva nehézkesen. – Mért tetted ezt, mademoiselle?

Lotti négykézláb csúszott hozzá és sovány kezébe vette Iván verejtékes fejét.

– Ennek így kellett történnie, – mondta kétségbeesve. – Gondolj ügyünkre a másvilágon! Ennek így kellett lennie, Iván! Bocsáss meg és az Uristen fogadjon jó lélekkel!

– Meghalni rossz, – dörmögte Nikolszkoj, aztán szigorúan nézett az előtte fekvő kavicsra, és lelke a magasságba repült.

Éjfélkor Lalszki és Lotti a cserjék közti sűrűben elásták a holttestét, és reggelre eltüntek Drinápolyból.

Tíz év múlva, hűvös tavaszi éjszakán, tizenkét és egy óra közt valaki meghúzta a kazáni székesegyház vészharangját.

A titkos jeladásra öt perc alatt forradalmárok ezrei lepték el az utcákat és vígan indultak rohamra az erőd ellen. A tömeg a Nikolszkoj-indulót énekelte, amelynek darabos szövege keservesen panaszkodik róla, hogy a szent Iván nem tud nyugodni a másvilágon, mert kiomlott vére megboszulatlan. Zászlóerdő lengett a szélben; a lobogókra azt a jelenetet festették rá, mikor a szentpétervári rendőrség, az emlékezetes éjszakán sortüzet lő a népre, az emberek feje fölött füst kavarog, s a füstoszlopban, mellén összekulcsolt kézzel, délcegen, daliásan Nikolszkoj száll föl az Úr trónusához.

– Halál Iván gyilkosaira! – rikácsolta egy falábú aggastyán és idegesen ugrált az emberek előtt.

– Föl, Nikolszkoj szent nevében, föl! – kiáltotta egy ácsmester és rögtön ezer és ezer ember tolongott körülötte, eszelős tekintettel, tágra nyílt, mohó szájjal rohanva a sötétségbe.

Most egy korán elvénült leány tolakodott előre. Hosszú zászlórúdon ócska kalapot vitt: Nikolszkoj híres fövegét, a piros pántlikával. Mindenki megállt, mélyen meghajlott, keresztet vetett, homlokával a járdát érintette, aztán a nép, mint a szökő ár, borította el az erőd falait. A fölriasztott őrség riadót vert, és sortűzzel -154- fogadta a zendülőket, de váratlanul egy őrmester fölállt egy ágyútalpra.

– Testvéreim! – kiáltotta harsányan. – Testvéreim! Nikolszkoj szent nevében: lábhoz!

A katonák letették a fegyvert. Egy óra múlva a falakon véges-végig a Nikolszkoj zászlói lobogtak, nemsokára rá Tedeumra kondultak meg a fekete székesegyház harangjai. A Mokronovszky-utca jelzőtábláit leszedték, ez az út ezentúl a Nikolszkoj nevét viselte; a szentháromság szobrára pedig negyedik szentségnek ráerősítették Iván kalapját. Este minden ablakban lámpa égett, a nép ünnepi körmenetben vonult végig az utcákon, s egy részeges vargát, aki e szent ünnepen nem röstelt korcsmába menni s ott a trepákot eljárni, a tömeg irgalom nélkül tépett ezer darabra.

– Nagy nap volt, – szólt Lalszki hajnalban, mikor porosan, piszkosan állított be Lotti padlásszobájába. – Nagy és szent nap és az oroszlánrész a tiéd!

A leány a tűzhelynél állott és keservesen sírt, könnyei szaporán hullottak egy kopott szarkatollra. A falról – az arany fakeretből – Nikolszkoj arcképe komolyan, határozottan nézett le rá, de a forradalom apja néha mintha hunyorgatott volna a jobb szemével.

A rosztovi uton.

A horodenko-rosztovi úton, téli hidegben, egy kopott lengyel bricska vágja a havat. Már alkonyodik, a hó gyöngén világít, mintha mélyen leple alatt ódon lámpások égnének és fényük csak nehezen tudna utat törni a puha rétegen át. Két furcsa alak gubbaszt a bőrülésen. Az egyik, aki a gyeplőt fogja, férfi, későn öregedő lengyel zsidó, macskaprémes kabátban, kopott gránátos-sapkában; gúnyneve: Snapsz; ő szokta az eldugott katonai állomások tiszteit pénzzel, portékával, zabbal, szagosvízzel ellátni. Most éppen Horodenkón járt, hogy háromkirályok napjára mulatságról gondoskodjon; egy hordó finom pálinka, két skatulya szivar, puncs-készlet és néhány doboz déligyümölcs hevernek a saroglyában. Aki mellette ül, a horodenkói megbukott orfeum egyik énekesnője. A vállán zöld színpadi kabát, a fején Üdvöske-kalap, az állán szépségtapasz, -156- hervadt arcocskáján egy csöpp festék, mindez a vidámságot jelenti és a téli éjszakában mégis nagyon szomorú.

– Vannak-e erre farkasok? – kérdezi az énekesnő, aki ártatlan, szinte félénk irigységgel nézi utitársa meleg kaftánját.

– Hogy vannak-e? Sajnos, bizony vannak! – feleli Snapsz álmosan körültekintve. – Minden télen széjjeltépnek egy pár favágót. Fél talán Eliz kisasszony?

– Én bizony félek. De mit ér a félelem, ez az üzletem és minden héten egyszer meg kell járnom ezt a cudar utat.

Elhallgatnak. A kis ló békén csilingel, mintha eltévedt húsvéti bárányka volna és a kocsi nehézkesen halad előre. Lassan besötétedik és a hosszú lengyel égboltról kövér hópelyhek bocsájtkoznak alá a földre.

– Jó úton járunk-e? – szól egy idő múlva újra az énekesnő. – Azt hallottam, hogy erre könnyü eltévedni.

– Megtörténik, megtörténik, – feleli Snapsz tartózkodva – és az igazat megvallva, mintha már nem -157- is járnánk arra, amerre kell. Egy öreg tölgyfa mellett kellett volna elhaladnunk és sehol se látom ezt a fát.

– No, ez szép meglepetés! – bólint a kisasszony és nagyot ásít. – De a ló talán csak haza talál?

– Nem tudom, a múlt héten vettem a nagyvásáron és most megy először erre.

Megint elhallgatnak és tovább ballagnak. A hulló hó, mint egy barátságos tenger árja mormog körülöttük és nagy kalapokat, óriási fehér dinnyéket épít a tüskés cserjékből.

– Mit csinálna maga, – kérdezi az énekesnő, – ha egyszer csakugyan eltévedne és megfagyna? Gondolt már erre?

– Persze, hogy gondoltam, – válaszolja Snapsz megfontoltan. – Az ilyen hosszú kocsikázásokon az ember mindenre ráér gondolni. Hát mi történne? Családom nincsen, pénz se igen marad utánam és öreg is vagyok, a világnak tehát nem nagy kára lenne a halálom. Mindig akad valaki, aki a tiszt uraknak szivart, bort és zabot vásárol.

– Tiszt urak! – szól az énekesnő álmosan. – Látta ön a Viceadmirális című operettet?

Eliz kinyujtózik, mintha finom, meleg ágyban feküdne és regényt olvasna. -158-

– A Viceadmirálisban léptem föl először, – szól kényeskedve, – igen szép darab és az első páholyban egy tiszt ült, zöld prémmel, ezüst gombokkal, fehér hajtókával. Miféle tiszt ez?

A kis ló megáll és maga elé néz, medvebundájáról sűrű pára száll föl.

– Azt hiszem, – szól a macskaprémes, – hogy mégis csak eltévedtünk! Már régen el kellett volna mennünk a tölgyfa mellett. Önnek talán jobb füle van, mint nekem, kisasszonyka, nem hallja a postást trombitálni?

Snapsz rácsap a lovacskára, amely megrázza magát, azután tovább tapossa a havat.

– Lássa, – szól az öreg fontoskodva, – ha én meg találnék fagyni, a cók-mókomban, mindjárt legfelül, van a halottas ingem; aki megtalál, bizonyára rám adja.

– Az nem biztos, – veti ellent az énekesnő. – Lehet, hogy egy patrull találja meg a testét és a -159- káplár nem ért ilyesmihez, vagy okosabb dolga van, minthogy magára segítse a halottasingét.

– Ez bizony igaz, – bólint az öreg, – furcsa, hogy nem gondoltam rá. A káplárok többnyire keresztények és rossz emberek. Most már biztos, hogy eltévedtünk, – teszi hozzá alázatos megadással, – átkozott ló, hatvannyolc forintomba került és most cserben hagy.

A lovacska csakugyan megáll, nehezen fúj, aztán egyszerre leül, mint a kutya. A havazás elállt, hideg van és a vékony lengyel égbolton, nagy magasságban, tenyérnyi csillagok ragyognak. Az énekesnő mélyen, nyugodtan kezd lélekzeni és lehorgasztja fejét; elaludt.

– Kisasszonyka! – kiált föl a lengyel zsidó haragosan, – micsoda dolog ez, kisasszonyka?! Nem szabad elaludni! Nem érti?! Nem szabad elaludni! Mit csinálok, ha maga megfagy mellettem? Még bíróság elé visznek és a lengyel törvényszékek nem értik a tréfát.

– Oh, oh, – feleli az énekesnő fölrezzenve és egy pillanatig pislogva néz utitársára, – a megfagyás még sem megy olyan könnyen. Én is már megértem egyet-mást és Oroszországban még hidegebb van. Különben sem alszom, nem látja?

Snapsz nehézkesen száll le a kocsiról és elmegy keresgélni, nem talál-e valamerre útmutatót vagy mértföld-követ? Megkaparássza a hókupacokat, a szántás -160- irányából próbál tájékozódni, szeme elé teszi a tenyerét és a messzeségbe kémlel. Nagy csönd és fehérség. Mire visszatér a kocsihoz, az énekesnő előredőlt testtel újra alszik.

– Kisasszonyka! – rikácsolja az öreg és megrázza a vékony színpadi köpönyeget, amely a nagy hidegben úgy zörög, mintha csontváz lenne, – ébredjen föl! Ez rossz tréfa ám! Hallgasson rám, hadd mondok valamit, ez bizonyosan érdekelni fogja. Az nem igaz, amit az előbb meséltem, hogy nem voltam színházban, igen jól ismerem a Viceadmirálist, nagyon szép színdarab és az a tiszt – nos hallja-e?

– Az a tiszt zöld prémmel, fehér hajtókával, – folytatja Snapsz mérgesen, – az itt szolgál nálunk Rosztovban és Kaminskinek hívják, úgy bizony. De mit fog Kaminski úr szólni, ha megfagyva hozom el önt hozzá?! Önt, akit úgy imád, mint az édesanyját? Meg fog verni s ön nem veheti a lelkére, hogy egy szegény öreg zsidót maga miatt megverjenek.

A lány mindezzel nem törődik, sápadt, boldog arccal alszik, fején az Üdvöske-kalap félrecsúszott és a haja zuzmarás. A zsidó rácsap a kis lóra, amely most egyet nyujtózkodik és a rud alá fekszik. Mit lehet csinálni, békében hagyja a gebét és megint megrázza utitársát. -161-

– Kisasszonyka, – üvölti és egyszerre ő is félni kezd, – hallgasson rám és ne bolondozzon. Aki itt elalszik, nem ébred föl többet! Nyissa ki a szemét és figyeljen. Meséljek a tiszti bálról? vagy a szerenádos kerti ünnepélyről, amelyet a bucsúzó ezredes tiszteletére rendeztek? vagy Kaminskiról, amint a nagy mazurkát járja? De hát miről beszéljek neki? – fordul vissza kétségbeesetten, mintha körötte lévő, láthatatlan emberektől kérne tanácsot. – Miről beszéljek neki!?

A lány nem felel, köpönyege dermedten csüng alá, és az arca egy kicsit kiszépül a sápadtságtól. Ajkán kérdő mosoly lebeg és a keze gyöngéden szorongat egy láthatatlan tárgyat.

– Kisasszonyka! – folytatja szívósan az öreg, – nekem is volt egy lányom, aki olyan szőke volt, mint maga és aki tizenöt éves korában elment a szinészekkel. Soha többet nem láttam, ő is olyan gonosz pályára került, mint ön, épp olyan romlott és erkölcstelen volt és szégyent hozott szegény, öreg apjára, de én, én megbocsájtottam neki.

Az énekesnő most fölnyitja szemét, és figyelmes, álmos mosollyal néz a hóra.

A lány csodálkozva néz körül, azután megcsóválja fejét, mintha nem értené, mi történik vele, majd összehuzza szomoru zöld köpönyegét és így szól:

– Te jó vagy, óh, te jó vagy, és én könnyü lélekkel fogok a földről eltávozni.

De abban a pillanatban éles kürtszó hangzik az éjszakába és pár perc mulva rőt fáklyafény tűnik föl a sötétségben.

– A rostovi posta, – kiált föl Snapsz élénken és tölcsért csinál a két kezéből. – Hollá! Hollá! Iván! Hollá!

Félóra mulva Rostovban vannak és kiszállanak az őrházhoz hasonló kaszinóépület előtt.

– Hol a pokolban marad ez a gazfickó a borral? – kérdezi fönt, a párás ablaku ebédlőben egy öreg lovaskapitány, aki egyenruhába bujtatott borzhoz hasonlít.

Az ajtó kinyilik és a küszöbön, havasan, fürgén jelenik meg a lengyel zsidó.

– Itt vagyok, uraim, – szól vidáman, – és van szerencsém önöknek bemutatni Eliz kisasszonyt, Horodenkóból. -163- Kiváló művésznő és ha úgy tetszik, vacsora után elénekli az uraknak a Viceadmirálist.

A lány az ajtóban áll, összehuzza nyakán a zöld köpenyeget, megigazítja kalapját és ugyanolyan figyelmes, álmos mosollyal néz a tisztekre, mint félórával ezelőtt a végtelen lengyel hómezőkre.

Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből.

1.
Fáni.

Borostyánfalva vasuti állomásnál elszundítottam, és mire fölébredtem, a vonat már kalapalakú, olajzöld hegyek közt járt. A nap álmosan sütött a szőlőkre, amelyeknek őszi illata átférkőzött az üvegablakon és megsimogatta arcomat. Körülnéztem, most vettem észre, hogy új utasok szálltak a kocsiba, egy korán hervadó, a késői napfényben még egyszer kiszépült asszony és tizenöt éves leánya. Halkan pöröltek.

– Milyen ruhát akarsz hát? – kérdezte az asszony únszoló hangon, ahogy a szülők beteg gyerekkel beszélnek. – Sárgát vagy égszínkéket?

– De mégis, tán selymet, akarsz selyemruhát, -166- olyat, mint az enyém volt nagynénéd lakodalmán s amelyik annyira tetszett neked?

– Hát mit akarsz? – sóhajtott föl kétségbeesetten az anya. – Beszélj hát legalább, Fánika.

A leány hallgatott, bizonyosan szerelmes volt, látszott a gyermeteg megadásán, amellyel első csalódásán átesett. Illedelmesen ült a sarokban és szép kezét egy kis, csattos bőrtáskán pihentette, amely sárga szíjon lógott a vállán: így szokás a színpadon az úton lévő hölgyeket ábrázolni. Az anyja megkínálta cigarettával; rágyújtott és apró lélekzettel, szinte lihegve fujta a füstöt. Az asszony maga nem dohányzott, hébe-korba fürkésző tekintetet vetett Fánikára, aztán fölemelte fejét, amelynek biztos hervadásából őszi holdfénnyel csillogott ki nagy szeme.

Valamikor szép lehetett, gondoltam el magamban, és eszembe jutott egy asszony, akinek éppen ilyen szemrehányó tekintete volt; a legszebb tekintet, amelyet a sors nőnek ajándékozhat. A homloka – mályvaszínű selyemkalapka alatt – magas és megnyugtató, a felső ajka kissé rövid, úgy, hogy egészséges fogai kilátszottak, mint az iskolás gyerekekéi. Sajátságos, őt is Fáninak hitták, mint ezt a kis leányt velem szemben és ő is mindig gondosan, öntudatosan helyezte el a kezét, akár egy szép dísztárgyat. Ma is látom -167- ezt a kezet, ahogy fehér árnyékként jelenik meg a sötét, bársonyos háttérben, vékony erecskék futnak végig rajta, mint a korai havasi virágokon.

Egy nyáron együtt utaztunk; valószinütlen ürügy alatt szabadult meg a családjától; én rossz szokásomhoz mérten elszundítottam a vasuti zsöllye nagy fülei között. Egyszerre fölkeltett.

– Nem, – rázta meg finomka fejét, – nem, azt nem teszem, hiszen szeretlek.

– Igen, eltaláltad. Nem furcsa? Úgy van, meghalok, még pedig a saját kezemtől.

– És tudod, hogy ölöm meg magamat? – fecsegett tovább, nem törődve megjegyzéseimmel. – Óh, ez nagyon érdekes. Most jutott eszembe, mialatt aludtál, ha nem únod, elmondom.

Mellém ült és lefogta szememet, hogy ne szégyelje magát a tekintetem előtt. Mindig így tett, ha bizalmasan beszéltünk, de én keresztülláttam fehér kezén és végigsimogattam tekintetemmel bodros, vöröses -168- haját, amelyet soha nem tudott egészen megfékezni. El kezdett beszélni; azt hittem tőrről, méregről vagy a Dunáról fog mesélni.

– Nem, ez nem halál, – szólt gondolatomat kitalálva, – az nem nehéz, beugrani a vízbe és eltünni az emberek elől. Ez csak pillanatig fáj, ha ugyan egyáltalán fáj, aztán vége, a víz fenekén, a puha homokon talán jól is esik kinyújtózni. Az embernek, ha már csakugyan a maga bírája akar lenni, hogy is mondjam csak, úgy kell meghalnia, ahogy az a legszomorúbb és, és… úgy kell meghalnia, hogy lássa a pusztulását, mert ez az igazi elmulás és az igazi vezeklés, ugyebár?

– Nem értem, – vetettem ellent, mert regényolvasmányokból és gyerekkori visszaemlékezésekből összeragasztott erkölcstanát nehéz is volt megfejteni.

– Ugy-e, szép vagyok és fiatal vagyok? – kérdezte büszkén körülnézve, mintha bálterem közepén állana és ezer tekintet kísérné.

– Nos… ha elhagysz, megölöm legszebb kincsemet, megölöm a fiatalságomat, amelynek vétkemet köszönhetem. Meg fogok öregedni, idő előtt és meg fogok csunyulni és mindennap a tükörbe fogok nézni és azt mondom: „Bűnös voltam“, de nem zúgolódva, -169- nem kétségbeesve, hanem türelemmel és megadással. Lásd ez a halál, az igazi halál, amikor az ember lassan az apró házi gondok közé sülyed, mikor folyton a gyerekéért aggódik, mikor békén tűri, hogy homlokán ráncok képződjenek és pápaszemet vásárol, mert gyöngül a szeme. Ez az igazi halál, mikor az ember nem tér ki a bánat előtt, nem keres vígaszt se imában, se bársonyban, zenében, fényben, hanem megadja magát és nézi, hogyan rombolja szét a szenvedés a szépségünket, a fiatalságunkat, az élet egyetlen szép, bűvös ajándékát… én legalább így gondolom, – fejezte be félénken és elhúzta homlokomról a kezét. – Bolondságot beszéltem?

Aztán hirtelen évek multak el és más kép bontakozott ki előttem a vasuti kocsiba tolakodó, fáradtan sötétlő őszi vidékből. Magam előtt láttam az asszonyt, esős, téli reggelen, amint kezén fogva vezeti kisleányát az iskolába. Azt hiszem, párbajhoz siettem, – máskülönben aligha keltem volna föl ily korán, – futólag emeltem meg kalapomat. Megfontoltan viszonozta köszöntésemet, tekintetéből kiégett a szemrehányás; arca kissé meghízott és a szeplők eltüntek róla, bőre bágyadtan csillogott. A kezén fekete keztyű volt; sárcipős lába óvatosan kerülte a pocsolyákat. És még egyszer találkoztam vele az életben. Az ura, aki orvos volt, valami csunya pörbe -170- keveredett és a tárgyalás napokig folyt. Az asszony kezdettől végig ott ült a törvényszéki teremben és magasra húzott szemöldökkel figyelt a tanuk, ügyvédek és szakértők beszédére. Most már pápaszemet viselt és tekintete, amely azelőtt bizonytalan és tapogatózó volt, élesen szegeződött a félhomályban kavargó, feketekabátos alakokra. Éppen az esti szünet kezdődött; távozás közben láttam, amint egy kis csomagból kihámozta vacsoráját és mialatt a terem kiürült, lassan fogyasztotta el a hideg csirkét. Végül az urát mégis fölmentették, karonfogva kísérte le az egyfogatú kocsihoz, betakargatta térdét, aztán csókra nyújtotta fehér homlokát.

A vonat megállt. Egy tücsök cirpelése hallatszott be az őrház mellől. A kocsi üres volt; ej, megint elbóbiskoltam volna, vagy az egész történet csak álmodtam? Hová lett a szerelmes kisleány és a korán hervadó asszony, aki selyemruhával és cigarettával próbálta gyermekét megvigasztalni? Hová tünt életük, szenvedésük és hová a másik asszony, szemrehányó tekintetével, dőre akaratával, megölt ifjúságával, mályvaszínű selyemkalapkájával? Sehol, senki; de a pamlag támláján, a holdvilágtól életre keltve, mintha egy női kéz fehérlett volna az üres éjszakába, és jó időbe telt, míg megint el tudtam felejteni, mennyi embernek okoztam céltalan szenvedést a földi életben. -171-

2.
Tekla.

Csodálatos: hozzám minden nő jó volt, egyikük sem állott bosszút rajtam, senkinek átka nem kísért, még csak haraggal sem váltam el egytől sem. Ha, évek multán találkoztam egyik-másik régi ábrándommal, kezet fogtunk, én kivettem gomblyukamból kedves virágomat, a tearózsát, és az asszonyok megbocsájtó, réveteg mosollyal tűzték övükbe. Voltak nők, akiket gyalázatosan hagytam cserben, s akik azért mégis, ha egy magános falusi templomban megimádkoztak, nem feledkeztek meg rólam, sőt akadtak olyanok is, akik a fiúknak azt a nevet adták, amelyet én viselek és minden születésnapomon, még ma is, elgondolkozva nézegetik az őszi felhőket.

Egy kora-téli délután a főváros közelében, túl a vámsorompón, kettesben kocsiztunk, egy kis akácerdőnél, amelyben a hetvenes évek emlékezetes párbajait vívták s amelynek oldalán – intő jelül – barátságos falusi temető álldogált. A békesség kertjét éber nyárfák és hársak őrizték és a sírok között elfagyott mezei virágok világítottak. A zsindelytetejes kőkerítést erősen megviselte az idő, úgy, hogy a rácsoskapu félig a levegőben lógott. -172-

– Milyen kedves temető, – szólt Tekla, aki szerette az elmulást és az illedelmes szomorúságot, – de vajjon miféle emberek nyugszanak itt? Háznak, falunak nyoma sincsen a közelben, szinte azt lehetne hinni, hogy a halottak a zajos városi temetőből ide járnak ki megpihenni. Itt senki se zavarja őket, milyen kedves hely!

Meghúztam a kocsis kabátját, megálltunk. Eszembe jutott egy másik nő, akinek egykor szintén tetszett ez a magára maradt temető és akinek egy furcsa kívánságát kellett teljesítenem. „Ha rám untál“, mondta volt, „ne szólj semmit, ne iparkodjál vigasztalni, mentegetőzni, csak annyit írj egy papirlapra, hogy meghaltál és én mindent megbocsájtok neked. Maradj úgy az emlékezetemben, mint egy halott, akit a sors magyarázat nélkül szakít el tőlünk, aki mentől jobban távolodik el tőlünk, annál kedvesebb, barátságosabb lesz hozzánk, – nem pedig, mint egy esküszegő férfi, akinek csak bánatot és álmatlan éjszakákat köszönhetünk. Mert én nagyon, nagyon szeretlek és amit mondasz, elhiszem neked, ha tehát egyszer azt fogod írni, hogy meghaltál, annak is igaznak kell lennie. És még egyet engedj meg, azt, hogy képzeletben itt, ebben a szép kis temetőben temesselek el, hogy mindennap kijárhassak és a sírodra tearózsákat ültethessek, akárcsak igazán itt aludnád örök álmodat. Megteszed?“ -173- Mosolyogtam és megigértem, hogy úgy lesz. Kezet kellett adnom rá, megcsókolta a kezemet, ugyanazt a kezet, amellyel egy esztendő mulva – kávéházi asztalon – csakugyan megírtam neki, hogy meghaltam.

– Bemegyünk? Óh milyen figyelmes vagy! – szólt most az ábrándos Tekla és a karomba kapaszkodott. Úgy látszik, még sohasem látott falusi temetőt, mosolyogva járt a görbe vidéki fák, papsajt-cserjék közt, kíváncsian olvasta el a sírok fölírásait és keresztet vetett egy nehéz illatu kripta előtt, amelynek sötétségéből ravasz mécsvilág hunyorgatott felénk.

Körülnéztem; már alkonyodott, az akácerdőből barna felhő emelkedett föl és óvatosan ereszkedett le a foghijjas kőkerítésre. Sehol senki, csak egy láthatatlan madár pityogott valahol. A levegőben érezni lehetett, hogy éjjel fagy lesz. Mikor a temető sarkába értünk, hirtelen megálltam. Az egyik sírnál, amelyet eddig egy, az irgalmas órák unalmában elhízott bokor takart el előlünk, gyászruhás nő állott és figyelmesen burkolta szalmába a halmon ingó, vékonyka rózsatöveket. A kemény vaskeresztről tearózsák csüngöttek alá, csendes, nyugodt és előkelő megadással, amilyen előkelőn csak tearózsák tudnak elpusztulni.

– Forduljunk vissza, – szóltam Teklához, aki megszeppenve húzódott mellém.

– Ki ez a nő? – kérdezte és fölemelte finom -174- orrocskáját, mint egy gyönge, nemes vad, amely szimatolni kezd. – Ismered, ugyebár ismered?

A gyászruhás nő köhécselt, aztán gondosan összeszedte a fölösleges szalmát és távozni készült. Amióta nem láttam, nagyon megöregedett, lépései, amelyek azelőtt finomak, lendületesek voltak, mint egy menekülni készülő őzé, aprókká váltak és arca figyelmesen hideg volt, mint a varrógép fölé hajló asszonyoké. Éppen arra jött, ahol állottunk, késő volt menekülni. Kissé visszahúzódtam és mélyen megemeltem kalapomat.

Először csodálkozva nézett reánk, aztán arca barátságossá vált. Figyelmesen köszönt és egy kissé meghajolt, mint a papok, mikor szentély előtt visz el az utjuk.

A kezében egy szál rózsa volt, azt fölemelte és lassan megint lebocsájtotta. Azután alakja eltünt a hársfák mögött és lépései halkan, mégis nehézkesen csikorogtak a kavicson. Tekla reszketett és egy ideig én is furcsán éreztem magamat.

– Bolondság, – szóltam végre mosolyogva, – menjünk haza, beesteledett.

Visszatértünk a kocsihoz és a város felé hajtattunk. Egyikünk sem beszélt, képzeletünkben lassan himbálózott az érzékeny történet, a furcsa sírdomb, az öregedő asszony, azután egyszerre Tekla, mint egy -175- durcás gyerek, hangosan elkezdett sírni, úgy, hogy föl kellett húzni a kocsi födelét.

– Óh, hogy szeretlek, hogy szeretlek! – ismételgette és alázatosan nézett föl reám. – Oly boldog vagyok veled, mit bánom, mi lesz belőlem!

Megsimogattam az arcát és a hideg, téli estébe néztem. A város szabályos, piros tűzszínekben bontakozott ki előttünk. A vasuti töltésen – látszólag ok nélkül – kocsikat toltak ide-oda, mialatt az ütközők vékony hangon csöngtek és a mozdony egyre sípolt.

– Nos, ne sírj, mindez bohóság, – szóltam szórakozottan. Lassan megnyugodott, vállamra hajtotta fejét és elaludt…

Én pedig elgondolkodva nézegettem a házak közt egymást kergető fekete és vörös foltok, árnyak gyors táncát és a könnyü porfelhőben azt éreztem, hogy az élet szép, gyönyörű szép, hogy még fiatal, boldog vagyok és hogy a jövőm tele van tarka színekkel, illatos, finoman hervadó tearózsákkal.

3.
Mariánka.

Fiatal koromban rövid ideig gazda is voltam, s egy erdős, furcsa vidéken laktam, ahol a régi divatu gavallérok nagy része vízzel töltött pisztollyal lőtte magát agyon, míg az asszonyok egy kövérke, szép -176- prépost példája nyomán, rajongtak az egyházi zenéért és az akkor tetőpontján álló Madame Favartért, akinek arcképe, Blaháné alakításában, minden szalon faláról óvatos pajkossággal nézett rájuk. De volt köztük egy – a hallgatag Mariánka – aki gyűlölte a kényeskedő Madame Favart-t és akinek volt egy bársonydoboza, amelyben csupa furcsa betüs levél volt; a világ egyik nagy zenésze írta őket hozzá, az elsőt a napfényes Krimből, az utolsót egy barátságos klastromból, ahol szakállas papok könyörületből ingyen ápolják az elmebetegeket. És még egy különös emléke volt, egy zöldköves, ezüst férfigyűrűje, amelyben hajdan méreg volt s amelytől sohase vált meg. Ez a nő tíz évig élt külföldön, mikor megösmerkedtem vele, már nem volt fiatal, pár esztendővel idősebb nálam.

Egy téli éjszakán szánkóba ültünk és a domboldalra hajtattunk. Mielőtt útnak indultunk, a kocsis, úrnője parancsára, vadászfegyvert rakott a lábunk elé. Azután a szánkó üzletszerüen csilingelt – akár a Lengyel zsidó címü darabban – és a lovacskák derekasan prüszköltek. A fehér domb tetején falucska álldogált, olyan kicsi volt, hogy messziről a házak behavazott sírdomboknak és a sovány templom ódon kriptának tetszett. A levegőben olyan illat volt, mintha éppen ebben a percben valami csodálatos francia almát hámoztak volna meg. -177-

– Sokszor azt képzelem – szólt Mariánka – hogy királynő vagyok, a tél királynője, s amerre hó és jég van, az mind az enyém. Csak addig vagyok úr, ameddig hideg és kegyetlen tudok lenni, amint az első fuvalom megérint, a hó alól virágok bújnak elő és leszúrnak apró dárdácskáikkal.

Már akkor is ösmertem egy kissé a nőket és azért már az érzékeny visszaemlékezés kezdeténél megfogtam a kezét, illetve a prémkeztyüjét, amely ügyetlenül, a medvebőrök szögletes bizalmasságával helyezkedett el széles tenyeremben.

– Egy királynő nagy úr – beszélt tovább Mariánka – és ezért olyat is szabad tennie, amit másnak nem. Én például, amint éjjel keresztül haladok elhagyott falukon, behavazott városkákon, így szólok láthatatlan kiséretemhez: „Futárok, előre a faluba, és állítsatok meg minden órát“.

– Minek az? – kérdeztem halkan és lassan kihámoztam vékony kezét a medveprémből.

– Az óra a mi legnagyobb ellenségünk, kedves lovag. Kis egérke ő, amely szorgalmasan rágcsálja életünk fonalát. Apró fogának minden harapása egy-egy vonást visz el az arcunkról, öregebbek és egyre öregebbek leszünk és mégis nyugodtan türjük, hogy ellenségünk tovább ketyegjen, és kakukszóval, csöngetéssel figyelmeztessen rá, hogy nemsokára mindennek -178- vége. Én tehát képzeletben azt mondom, „futárok! előre!“ és megállíttatok utamban minden órát. Ha áthajtok a falukon, az órák csodálkozva, megdermedve, ijedten néznek rám, az egyik hajnalt mutat, pedig éjfél van, a másik pedig égnek emeli fekete karját, mintha felsőbb hatalmaktól kérne segítséget az erőszak ellen.

– Furcsa gondolat – szóltam és megtaláltam ujján a hideg, ezüst gyűrűt, amelyet le próbáltam húzni.

– Már nincs benne méreg – folytatta Mariánka – és már én is ritkábban szólok a kengyelfutókhoz. Minden karácsonykor hajnalban elmegyek a templomba, felköltetem a papot, aki kialvatlanul, rosszkedvüen kénytelen nekem misézni. Mert kivülünk senki sincs a templomban, az oltáron két szál gyertya ég és árnyékaink az orgona alatt összeölelkeznek. Ilyenkor elgondolom, hogy a sors igazságtalan.

– Miért, Mariánka? – kérdeztem és megsimogattam öklét, amely kicsi, finom és sima volt, mint egy vadmacska koponyája.

– Egy férfi nagy, okos, erős lehet, fehérkabátos bakából fölküzdi magát marsallá, vagy sekrestyésből bölcs államférfi, finom herceg lesz, és nem tudja, hogy bármely percben előállhat egy nő, aki hárságyból született, s aki mégis útját tudja állani és leviszi magával -179- a sötétségbe. Igazság-e, hogy a sors a legnagyobb, a legjobb férfit is kiszolgáltatja egy nőnek, aki nem érdemes rá, hogy a saruit megoldozza, akit átkoz, s akihez mégis mindig visszatér? Ha a férfiak tudnák mindezt, soha nem közelednének hozzánk.

– Bolondság – dörmögtem és az arcába néztem, amelyen aranyos hópelyhek táncoltak és olvadtak szét pillanat alatt.

A szánkó fölérkezett a dombra. A falucska mélyen aludt, a torony kiváncsian nézett ránk. Az óra borizü hangján egyet ütött.

– Mindenki alszik – szólt Mariánka és óvatosan nézett körül. – Havazik, éjfél elmult, újhold van, ilyenkor szoktak a férfiak bolondságokat elkövetni szép asszonyokért. Ha most valami oktalanságra kérném, megtenné?

– Hogyne – feleltem szolgálatkészen és régi lovagok módjára megcsókoltam a kezét, a csukló fölött.

– Nos, – szólt kényeskedve – vegyük az esetet, hogy királynő vagyok és ön a lovagom és együtt nézzük ezt a meszes tornyot, amelynél nincs csúfabb az egész felvidéken. Milyen szigorú, és milyen gonosz arca van az órájának, széles és a jobb oldalán egy nagy bibircs ül.

Megvonta a vállát és csókra nyujtotta kezét, neheztelve és dölyfösen, mint egy megsértett királynő.

– Ezt az órát el kellene hallgattatni – szólt – egész éjjel fönt vagyok és behallom a hálószobába. Ha pedig az ablakhoz állok és az üvegtáblára nyomom homlokomat, a fák fölött egyenesen idáig látok. Hallom és látom, hogyan vénülök, kedves lovag.

– Ha tehát királynő lennék, – Amália vagy Gertrud vagy Izidóra – úgy ezt a sziklán gubbasztó madarat lelövetném katonáimmal. De nem vagyok királynő és ön sem lovag, kedves barátom. Ah! ha önt Edgárnak vagy Kunibertnek hívnák, most kezébe venné a vadászfegyvert és végezne ezzel a csunya állattal. Milyen szép volna; és ugyan ki hinné, ki gondolná, hogy szándékosan történt? Hiszen az ember bagolyra, pusztai rókára lőhet és eltévesztheti a célt, vagy a fegyver véletlenül is elsülhet, nemde?

Pár percig hallgatott, aztán csöndesen megborzongott a hegyi szél karjaiban és végigsimította szempilláit, amelyeket a hó teletüzdelt fényes, kis csillagokkal. Csodálkozva nézett körül.

– Ah – mondta végre fázósan – elaludtam és álmodtam és milyen bolondságot! Hány óra, lovag?

– Egy óra, Mariánka – feleltem álmatagon – -181- és ön nem aludt, hanem a toronyról beszélt és a vadászfegyver már a kezemben van.

– Ah! – szólt nevetve – dőreség! Réveillez, chevalier. Mihály – húzta meg a kocsisa prémes frakkját – menj a papért.

A kocsis megállította a kis lovakat, átadta nekem a gyeplőt és bement a parókiára. Pár perc mulva gyertyafény fehérítette meg a házacska függönyeit és nemsokára – krákogva, prüszkölve, bundájába burkolózva – megjelent a pap és mint akivel nem először történik meg az eset, apró lépésekkel ballagott a sekrestye-ajtóhoz. Kiszálltunk, térdig süppedtünk a puha hóba, végigkopogtunk a templom hideg kockakövein és leültünk az utolsó padsorba. Az oltáron nehézkesen gyulladt föl két föstött gyertya, árnyékaink barátságosan táncoltak a falon, hogy rögtön rá széjjelváljanak.

– Oh! örüljön – szólt halkan Mariánka és megsímogatta zuzmarás hajamat – örüljön, hogy fölébredtem és óvakodjon a nőktől, főleg pedig tőlem. Mert az emberek nem tudják ki vagyok és sohase is fogják megtudni, hogy az álmodozó, hallgatag Mariánka kicsoda. Kirieleiszon.

Egy óra mulva otthon voltunk. Mariánka mosolyogva huzta föl orrocskáját s a vállamra tette kezét.

– Ezuttal az akasztás elmaradt – idézte Az ember tragédiájából. – Jó éjt, lovag! -182-

Hazaballagtam és az ablakba állottam, ahonnét két barátságos kisértetre: fehér pelyhekbe borult tüskebokorra láttam. Aztán meggyujtottam valamennyi gyertyámat és a tükör elé raktam. Leültem a karosszékbe, elgondolkodtam és egyszerre azon vettem magamat észre, hogy a Mariánka hatszögü háza előtt állok és kiváncsian nézek a tetőn ülő griffmadarakra. El akartam menni, leráztam magamról a havat és megmostam vele az arcomat, ám – akárcsak álmodtam volna – nem tudtam elmozdulni helyemből. Azt éreztem, hogy az életben nagy nyomoruságok, nagy szenvedések várnak rám, de ez a tudat nem ijesztett meg, a lelkem bohón melegedett föl rajta és dőrén örült a könnyeknek, amelyek egykoron végig fogják szántani arcomat és komor felhőbe borítják kalandos életemet.

4.
Tatjána.

Viktóriának hitták, de ha én kereszteltem volna el, a Szerafin vagy a Tatjána nevet kapja, könnyed, finom és ábrándos nevet, amilyet emlékeik hervatag ligetéből öregedő költők szeretnek elénk idézni. Keveset beszélt, bensőjét pókháló-függöny takarta el a világ elől, mégis, ha az ember ránézett, képzeleted furcsa világa lassu, sápadt lánggal kezdett égni és elhagyott -183- utakat, félig átálmodott érzéseket, tovaröppenő felhőket világított meg. Akárha novemberi éjszakán magányos erdőn lovagoltál, avagy téli ködben egy rég elhalt courtisane besüppedt sírjánál álltál volna: gondolataid Tatjána láttára titokzatos vándorútra keltek és lombokkal, késői virágokkal szőtték körül ezt az asszonyt, akinek földi pályafutása olyan céltalan és mégis szép volt, mint a tavaszi alkonyatban elhúzó vándormadáré. Önkénytelenül magad elé rajzoltad életét, egy életet, amelyhez talán semmi köze se volt, de amelyet képzelődésed nem adhatott másnak, csak neki, az ő szürke, elnézést kérő szemének, megbocsájtó mosolyának és csipkés mantilljának, amely mint egy fáradt madár árnyéka tünt föl és ismét el a margitszigeti platánok között.

Húszéves volt, amikor először láttam, a katonazenekarok Madame Favart-t játszották és a Nemzetbe Jókai írt regényt. Az emberek halkabban gondolkodtak, halkabban cselekedtek és közülük nem egy olyan finoman szenvedett, mintha minden könnycseppje gyöngyöt jelentett volna és a panaszok törékeny galambokként röpültek volna az égnek. A legtöbb halandó szerelmes volt, sokan tudták, hogy kibe, sokan nem, csak érezték, hogy különb sorsra teremtették őket és az igazi élet nem az utcákon, a meleg szántóföldeken, a tarka erdőkben, hanem a költők bársonyba kötött -184- könyveiben, aranymetszésü, finoman nyomott lapok között lakik. A színpadról egyes alakok – Lavinia, Lady Percy, Donna Anna – mintha letévedtek volna a sétaterekre, a ligetekbe, a dunai gőzhajók fedélzetére és egy régi hárfa futama itt is, ott is fölcsendült, hogy rögtön rá semmivé foszoljon.

A lovarda előtt – amelyet akkor még titokzatosnak és gyönyörünek láttam – a kivilágított lovarda előtt pillantottam meg először, téli este volt, négy kék frakkos gavallér a kocsijáig kísérte és mindegyik egy szál kaméliát kapott tőle emlékbe. Soha többet nem találkoztam a lovagjaival és jól esett elgondolnom, hogy az egyik elutazott az ujvilágba, ahol aranyat ás, a másik párbajban esett el, míg a harmadik és a negyedik téli estéken ócska medvebőrön ülnek és összeütvén a poharakat, keserűen így szólnak:

Azután a német színházban találkoztam vele, a Vihart adták és a színek és árnyak közé kevert verssorok közül a megöregedett angol hattyu nézett rá és fáradtan hajtotta le fehér fejét. Két idegen tiszttel ült együtt – az egyik félszemét fekete selyemkendő takarta el – és ezt a két tisztet se láttam többé az életben. Talán elutaztak távoli hazájukba, talán beleharaptak a kemény kaukázusi fűbe és a kis medaillon, amely aranykabátjuk alatt csüggött, egy vándor énekes -185- kezébe került, aki italra váltotta föl a keresztúton álló korcsmában.

Később egy álarcosbálon láttam, az utolsó előkelő pesti álarcos bálon, egy főherceg hideg, templomszerü tánctermében. A karmester jóvoltából zenésznek öltözködtem és a hegedüsök közt ültem; rögtön megösmertem, amint a terembe lépett. Ibolyaszínű dominója volt és fekete bársony álarca, a kezében régi művű csipkelegyező, amellyel halkan, mint a hajnalban bólogató akácfa érintette meg egyik-másik gavallér vállát. A főherceg kopasz, finom feje mindig a közelében volt és mikor az ibolyaszín dominó elhagyta a termet, lovagja furcsa, kis fius mozdulattal kérte el a legyezőjét. Ekkor még senkise tudta, hogy az illatos, törékeny szárnyak mögött a fekete halál lakik; a főherceg nemsokára elkísérte Miksa császárt Mexikóba és tétova mosollyal ajkán halt meg uráért.

Azután a finom, kék hullámok más képet hoznak elém. Késő éjjel a színház melletti német csapszék külön szobájában ültünk és amint ábrándos költőkhöz akkoriban illett, égő puncsot ittunk. Mikor haza akartam menni, – az év utolsóelőtti estéje volt és havazott – a Szentháromság-templom pupos karnagya, régi barátom, meghúzta hétgalléros köpönyegemet, szájára tette az ujját és magával vitt a székesegyházba. A templom sötét volt, csak az orgona előtt lobogott -186- két gyertya. Valaki játszott s amint szemem megszokta a sötétséget, egyszerre megösmertem a legnagyobb magyar zenész fehér oroszlán-sörényét és haragosan fölhúzott paraszt-vállát. Lent pedig, a láthatatlan padsorok közt, a piros és szürke kőkockákon néha megkoppant egy unatkozó bársonycipellő sarka. Éreztem, tudtam, hogy ő volt, senki más nem lehetett, csak Tatjána és az orgona zúgott, lélekzete fölkavarta a tömjénszagot, soha így nem hallottam játszani, majd valaki hirtelen elfújta a két gyertyát és az örökmécses piros szeme nyugtalanul nézett ránk. Azután egy fáradt hang a karzaton így szólt: „eh bien!“ a falépcsőn nehézkes, öreg lépések recsegtek és az ősz mestert egy feketekabátos, sápadt idegen óvatosan kísérte ki a hóba süppedt fiákkerhez. „Nem, nem, Jerôme – szólt a nagy zenész, óvatosan kapva levegő után – hagyj még játszanom“. De a titokzatos, sárga Jerôme kinyitotta a fiákker ajtaját és maga elé bocsájtotta a mestert, mint Canova halál-angyala a fáradt vándort.

És így mind, mind eltüntek Tatjána kóbor lovagjai, öregek, fiatalok, gazdagok, szegények, arany katonák és fekete papok, vidám lovagok és szomorú költők, ki hajón, ki gőzösön, ki hat lovon, ki fekete kendőben, és ő tovább sétált a diszüket hullató platánok alatt, karcsú lába könnyen érintette a sírhalmokat -187- és szürke szeme csodálkozva nézett a semmiségbe. Törékeny alakját még a tavaszi szellő is megborzongatta és szája, amely oly finom volt, mintha másképp, mint franciául nem lehetett volna vele beszélni, csendesen görbült le, amint a szobalánya nap-nap után tálcán hozta be a gyászjelentéseket.

– Miért én, miért éppen én? – mormolta maga elé, és lekuporodott a kandallóhoz és a tűzben kereste eltávozott lovagjai árnyékát.

Azután lassan öregedni kezdett ő is. Már nyáron is prémes kabátban járt és séta közben gyakran leült egy-egy útszéli padra és elbeszélgetett a játszó gyerekekkel. Egy télen meghült és hat hónapig Afrikában kellett élnie. Mikor visszajött, olyan karcsú és szép volt, mint tizenhat éves korában, de homlokán a téli reggelek szomorú határozottsága ült. Akkor képzeletben fölkereste még egyszer a helyeket, ahol lovagjai megpihentek: a vadszőllős, öreg temetőket, a kőemlékes katonai sírhelyeket, a barátságos arcú tengert, a gyepes várárkokat, és bocsánatot kért udvarlóitól a gonoszságáért és a szomorúságért, amelyet nekik okozott. De a lovagok nem haragudtak, udvariasan keltek föl a sírból és megpengetvén sarkantyújukat, megsuhogtatva selyem talárjaikat, halk lélekzetü franciasággal így szóltak:

– Ej, hová gondol, Tatjána! Ön a legjobb, a legtisztább -188- nő a világon és ha még egyszer élünk, még egyszer önt fogjuk imádni.

Mikor így mindenki megbocsájtott neki, ő is megbocsájtott mindenkinek, aki ellene vétkezett: a sorsnak, amely nőnek teremtette és nem virágregének vagy napkeleti madárnak, az asszonyoknak, akik gyűlölték és a tükrének, amely szigorúan tárta eléje nap-nap után az öregségét. Egy reggelen a komornája halva találta a karosszékben, a tükör vert ezüstkerete tele volt tüzdelve virágokkal és az öltöző-asztalka peremén lovag Gluck egy elfeledett dala hevert.

Ha ma élne, sokan elátkoznák és a férfiak, akiknek javarésze azóta megokosodott, messze elkerülné. De én húszéves voltam, mikor először megláttam és sokszor elszomorodtam, miért csak zenésznek öltözve bámulhattam meg, miért csupán az utca másik végéről volt szabad kísérnem, miért nem ösmerkedhettem meg vele sohasem? Ej, milyen szép lett volna, ha én is a ködös, kemény fűves Kaukázusba lovagolhattam volna miatta, vagy ha a sápadt Jerôme engem is a fiákkerajtóhoz kísért volna, mialatt fekete ajka halkan így szól:

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A KERESZTÚTON ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.