The Project Gutenberg eBook of Pest 1916 by Gyula Krúdy

Mostanában, (máskor zuzmarás szakállu januáriusban), midőn a pesti tornyok óramutatóin nem foglalhatnak kényelmes helyet a csókák, délfelé napsugár látogatott el a városba, kedves, ajándékot hozó jövevény és a liget nagy fái fölött már nem látszanak titokzatos hieroglifjei a fekete galyaknak: egy fiatal hölgy mosolyog valahol, valamerre, akinek derültsége átsuhan a különben komor Budapest felett. Tán egy óriás-lány lakik a ligetben, valahol az iparcsarnok mögött, későn ébred és mig szeméből egy kedves, bohókás álmot dörzsölget az öklével, elmélázva mosolyog az álom furcsaságain.

Vagy tán az általános megjavulás jelvénye e különös napsugár, amely tizenegy óra tájban naponkint a város tetőire ereszkedik, mintha a felhők felett figyelő szinpadi mester mostanában ezen világosságot találná megfelelőnek Budapest részére? Az alkalmatlanok, a katonai szolgálat alól felmentettek, az öregek: jó emberek. Gyilkosság ritka a városon, legfeljebb Budán öli meg önmagát meg feleségét egy érzelmes hadnagy. -2-

E nagy háboru fejezetről-fejezetre érdekesebb regényében – mikor még olvasó és szerző (mint hajdanában a füzetes regények irói) nincsenek tisztában a befejezéssel: ki marad életben a regény hősei közül, ki lesz boldog, ki hal meg, kit kell feltámasztani, aki az első oldalokon (1914-ben, augusztusban!) már elvégezte tennivalóját és meghalt? – e nagyszerü regényben a januári tavaszi napok bizonyos megpihenést jelentenek. A gyorsan vágtató kocsiról árnyas hegyoldalt, ezüst csermelyt, napfényes Stefánia-utat, mosolygó nőt lát az utazó, megkopogtatja az Idő mogorva kocsisának a vállát: „álljunk meg, hadd igyam egyet a napsugárból!“ Mint a hosszadalmas illavai tartózkodásból szabadult rab, tünődik e földre szállott sugarak felett. Az ágyuk és mozsarak, lángoló falvak füstje nem kormozta be a horizontot annyira, hogy a téli Nap – e későn kelő és korán fekvő anyóka, – a magosságbeli ablakból a földre, Budapestre pillantson. Mit csináltok asszonyok, lányok? – kérdezi a fénylő levegőben a jóságos anyóka, aki estefelé néha szitálva eregeti le a havat, mint a duruzsoló mesét, városi lakosoknak és falusi magányosoknak egyformán. A jó és rossz nőknek. Koldus asszony kopott, bohókás, félrecsapott kalapjára és dáma vállára, akinek lakkcipője ugy fénylik, mint fülében brilliánsa. Mit csináltok asszonyok, lányok? – kérdi a déli nap. Van elegendő férfi a városban, aki furcsa és kedves ruhátok alól előbuvó lábatokat megcsodálja, – midőn a nagyvárosi nők lába oly fontosságot tulajdonit most minden lépésnek, -3- mint a panorámás-legény, aki végre „önállósitotta magát?“ Van költő a városban, aki rólatok, lenge szépek, őz-járásuak, ballet-lépésüek, – holott az öreg Mazzantini már nem tanitja lépni hölgyeinket! – ti, kecsesek, mint pasztell-figurák régi burnótosszelencéken, ti csábosok, mint Csokonai álmodhatta bálba menő Lilláját, ti, kedvesek, akik göndöritett hajatoknak, kis kalapkátoknak és harisnyátok szinének több fontosságot tulajdonittok, mint egykor az olasz festő az Uristen szakállának, – van költő a városban, aki cipőtöket, elhagyott, férfitől elkülönitett életeteket, tollacskáitokat és fáradt háborus közönyöteket megénekli? Az Ars amandi irójának kellene mostanában élni, hogy valaki leirhassa a mai nővilágot, midőn januáriusi napsugárban, harcterekre ment férfiakat nélkülözve, szinte csak a maga mulattatására óhajt szép, kecses, kivánatos lenni. Mint a magányos nő, aki naphosszat tükre előtt üldögél és céltalanul dörzsöli arcát a nyul-lábbal. Mint a setétségben, hegytetőn, erdő mélyében, fürdőkádjában az egyedül való nő igyekszik bájolni, tetszeni, – tán, hogy a mesterséget el ne felejtse és a skáláját gyakorolja – olyan most e sok gyönyörü asszony és leány a városon.

A költők, akik jó és rossz napokban még akkor is pengetik hurjaikat, midőn senki sem hallgat már rájuk, mint a muzsikás cigányok a bál után, – fekete pápaszemmel járnak Budapesten. Mintha semmit sem látnának a mai nőkből, e bájos figurákból, akik mindentől eltávolodtak, ami eddig őket a férfiak látóköréhez -4- kötötte. Ujak, mások, érdekesek, mulatságosak, tán szerelmesebbek, mint valaha; Jókai nagyasszonyai és hitvesi figurái eltüntek a magyar életből; Mária Terézia delnői, a Lajosok tanulékony, nagymüveltségü dámái nincsenek; a forradalom vereskokárdás népszónoknőjét sem találjuk. Nincsenek Lórántffy Zsuzsannák, sem Jean d’Arcok. A Strindberg furcsa, félve, idegenkedve került asszonyfiguráit vélem gyakran megpillantani az Andrássy-uton. Lelketlen, hazug, élveteg nők szaporodtak el.

Talán mindig is ilyenek voltak a nők, mint manapság. Csak a férfiakban több volt az illuzió. Mily jó volt királynőnek, életnek, álomnak, célnak, sirnivalónak, mézes-kalács szivnek, egyetlen hangnak, zsongó vérnek hinni a nőket, – régente!

A napsugár jótékonyan aranylik vén férfiak tar fején, tornyok gombján és a csontnélküli, átlátszó katonaarcokon, amint a vérbaj – e csöndesen, de hatalmasan dolgozó járvány – áttetszővé teszi az orrokat. És a nők, akik a kezükben hordják, verébugrással terjesztik a betegséget, ragyogva, nevetve mennek tovább.

VIZKERESZT NAPJÁN A HÁBORUS FŐVÁROSBAN.

Farsang, – te gyászruhás ledér, – már második esztendeje jösz elő a téli alkonyatból lengő fekete fátyolban, lakkcipőben, selyemharisnyában, a parfőmödet tubarózsából szürték; falun, halott menyasszonyok ravatalánál érezni ez illatot gyakorta; egyik setét szemed a végzetet siratja lassan, omló könnyekkel, mig a másik tambúrmajor mozdulatait lesi, aki a temetési zenét vezényeli nagy pálcájával… A szivedben vágy és gyász, mint ifju özvegyasszonyéban, aki férje koporsójánál első szerelmével találkozik; a bokádban tánc-lépés remeg, mint ez esti szél bujkál a nők hajában, míg a térded imádságra rokkan egy csodatevő templomocskában; nem tudod: sirj vagy nevess… szabad-e csókolózni a setétségben vagy mindig a nagy vizbe bámulni a hidról?

Mikor falun laktam, a kutyáim Vizkeresztkor ugattak, farsangi figurák mutatkoztak az utcán. A farsang áhitatos időszaka volt a kalendáriumnak. Mindenki igyekezett megbolondúlni egy napra vagy egy órára. -6-

Az élet most fáradt és érdemtelen vén szinész, mindig ugyanazon szerepeket játsza, mint némely öreg komédiások. Háboru és mindvégig háboru. A férfiak élete oly egyformasággal folyik, mint akár a középkorban, midőn a valamire való férfiu életének tiz vagy husz esztendejét hadban töltötte. A királyok megharagudtak, sereget szereztek, öregségére került néha vissza a szülővárosába a harcos, hogy az unokáiban gyönyörködjék. A középkorban ez igen érthető és természetes dolog volt. A fegyverviselésben eltöltött évek különös változatossággal, nem egyszer anyagi haszonnal kecsegtették a zsoldos katonát. Egy jóravaló zsoldos négy-öt királynál, fejedelemnél szolgált életében. A Rajna mellől Nápolyba kerülhetett, hideg északról szenvedélyes délre, Madridban vagy Krakóban tölthette a telet… A polgárság ezalatt a kulcsos városokban folytatta a maga kalendárium-szabta életét. Megtartották az ünnepeket, karácsonykor kalácsot sütöttek, farsangban álorcát tettek fel, szerettek, házasodtak, meghaltak… A háboru, mint egy távoli mennydörgés hallatszott a hegyek mögül. Igen természetes dolognak látszott, hogy egyik király haragszik a másik királyra. Bivalybőr zekés, rőt szakállu katonák vonultak át néha a városokon, az asszonyokat a hátsó kamrákba zárták, a biró csapra ütötte a város borát és ha éppen farsang volt a városban, az idegen katonák együtt dévajkodtak a polgárokkal. Rákóczi Ferenc és Görgei Artur megtartatták hadaikkal a mulatságok idejét. A felvidéki városokban a -7- kuruc a sarokba állitotta rövidnyelü csákányát és Vizkeresztkor megtáncoltatta a lőcsei asszonyokat. A honvéd a téli hadjárat alatt Eperjesen vagy Körmöcön vigadott, hajnalig pörgette a felvidéki szépeket, reggel rohamra ment a Branyiszkóra. A régi hadviselések respektálták Gergely pápa intézkedéseit a bőjtben és a farsangban. A nyomorult katona bélpoklos lehetett Milanóban vagy kolerás az Odera mellékén: karácsonykor mézes bort kapott, farsangban együtt ünnepelt a vigadó polgárokkal, husvétkor a feltámadás ünnepén a tavaszi virágoktól és ifju nőktől szagos templomokban fujhatta a zsoltárt. – A harcos katona bizonyossággal tudta, hogy Vizkeresztkor leány-kéz tölti meg a kupáját egy utban eső városban.

E végnélküli háboruban a kalendáriumot sohasem akasztják le a szegről a vezérek. Igaz, más időszámitásuk van az oroszoknak a szerbeknek, mint nekünk, de elfelejtik a saját ünnepnapjaikat is.

Farsangról legfeljebb a városokban lehetne szó, ahol hajdanában gyönge hó esett Vizkeresztkor és reggelre kelve a satyrok és más éjszakai járókelők kecskelábnyomai maradtak a havon. A dévaj polgárok, a komoly kékfestők, órások és borbélyok lelkesedéssel foglalkoznak a farsangi maskarával; lópatát köt Ackerman, a bak hajlós szarvait erősiti sapkájára Kristóf, az órás, a borbélyok és mindenek szakállt, parókát, maszkát vesznek elő háznépük és a városi lakosság -8- mulattatására. Fánk illata van az egész világnak. Az asszonyok már meggyóntak, megáldoztak karácsony hetében vagy ujesztendőre. (Bőjtben majd ujra lehet gyónni, a barátok kámzsájának még majoranna és fahéj szaga van az elfogyasztott ételektől és italoktól, de a kecskebőr-dudákat már szerte a városban a padlásra akasztották.) A katona ekkor szivesen látott vendég volt a vigalmakban és midőn a vadkant (egészben) négy ember a vállán az ebédlőbe hozta, a városparancsnok kelyhét a fejedelem egészségére üritette. Azok a nagyszemü, sovárajku asszonyok, akik a középkori képekről nézegetnek alá, (mint hamu alatt a parázs a tekintetük) farsangban szánkázni mentek a harcosokkal és nem ijedtek meg, ha az erkélyük alatt megállapodott az éjszakai lámpás téveteg sugára és a mulatságból hazatérő katonák egy-két nótát énekeltek az ablak alatt. Tornyos-haju, tunikás, magos-galléros, keskenykezü középkori dámák, akiket a képzelet az orsó vagy az imádságos könyv felett szeret látni, farsangban, a két gyónás között, a szívét ették meg a fácánnak és a harcos katonának.

Vajjon milyen kép marad fenn mai dámáinkról, néhány száz esztendő multán egy sánta könyvtáros lelkében, miután naphosszant a létrán fel és alá járkált, hogy a korunkra vonatkozó disznóbőrbe kötött könyveket a magos állványról vállán lecipelje?

Rövid szoknyájuk, huncutkájuk, furcsa kedvük, mulatságuk, szenvedésük, farsangjuk: hogyan tünik fel esztendők multával, midőn Pesttől, Magyarországtól a -9- háboru oly messzire döngött, mintha a föld alól hallatszana a tetszhalott dörömbölése a koporsó fedelén?… A hét főbünök a pesti tornyok tetején üldögélnek, mint álmos csókák; néha leszáll egyik-másik a tetőről és megérinti egy arra haladó dáma vállát a szárnyával. Elképzelhető, hogy remeték, jámbor aszkéták élnek valahol Budapesten, akik a háboruért, Isten számos csapásaiért: vezekléssel, önsanyargatással, szeges korbácscsal büntetik magukat? Lehetséges, hogy valaki nem hagyta el lakását a háboru alatt és a szent könyveket forgatja? A budai hegyek közé menekültek-e bölcsészettel foglalkozó búskomor emberek, akik egy jánoshegyi barlangban vagy egy naphegyi kunyhóban filozófikus nyugalommal, mozdulatlanul, tétlenül várják a háboru végét? A zárdákban és kolostorokban megszaporodott-e a növendékek száma? A tébolydák? A kegyhelyek? A csodatévő templomok? A búcsujáró helyek? Hol van a rettenetes, a lélek és elme zsibbasztó döbbenet, amely a háboruk alatt megingatni szokta a legkeményebb lelküeket is? Hová lett a kapkodás, ijedelem, menekülési vágy, amely 1914-ben, a háboru első hónapjaiban, mint valamely elfojthatatlan lelki járvány vágtatott végig a világon? Egyetlen búcsu-járó helyre sem zarándokolnak el az emberek, hogy jajgatásukkal, könyörgésükkel, térdreborulva a háboru végét kérjék? Középkori háboruk leprája, kolerája és a többi rettenetes nyavalyája, amely hajdanában a háborukat megállitotta, se közel, se távol. Az éhséggel hatalmasan birkóznak az országok, – és -10- Szilveszter éjszakáján ugy mulattak szerte a világon, mintha az utolsó szilveszteri-éj ereszkedett volna le a setét felhőkkel.

Farsangot jelent a kalendárium és hallomásom szerint, Pesten és másfelé felujitják a régi álorcás-bálokat. Mulatni, mulatni vágyakoznak az emberek. Elfelejteni a bajt, a nyomorúságot, el, a háborut s ezer borzalmait… A városon nincsen hótakaró, de bizonyos, hogy jókedvü satyrok kopognak el éjszakánkint az ablakok alatt. Zene és dal hallatszik esténkint mindenfelé, a szinházak öble, mint az öröm vöröslő kagylója gyüjti sokadalomba az embereket. Soha ennyit nem mulattak Pesten. Bár nem volt osztriga, amit hajdanában a rosz utra térő kisasszonyok némi ijedelemmel fogyasztottak. A kaviár sem a legjobb mostanában Pesten, holott a régi pikáns ujságok ezt fontos kelléknek tartották a mulatsághoz. És a gomba, – szegény innyencek! – hogy megfogyatkozott! Eltünt a tejszin! A francia pezsgő drága, de még mindig bőven folyik! A tengeri-rák is ritkaság. A lazacot magyar vizben tenyésztik, pedig egykor a Rajna nélkül ő elképzelhetetlen volt, – Heine verse és a kölni dóm látóképe volt rózsaszinü husában. Ananász nincs a városban. Messzi, jószagu tengerek szigetei, Havanna, Cuba, Ceylon a mesék világába távolodtak el. A januáriusi hajnalon – az esztendő fordulóján, – oly népesek voltak a főváros utcái, mintha senki sem aludt -11- volna ezen éjszakán. Ebből következtetve: zajos, élénk, tobzódó farsang közeleg e szökő-évben.

A háboru: a koporsó deszkáinak döngetése nagyon messziről hangzik, a föld alól. Itt, a föld felett aranylánc cseng a nők nyakán és farsangi muzsika bujkál a Vigadó árkádjai alatt. A nagy Opera környékén a várakozó kocsisok, százan is, rázzák bundájukról a hideg esőt. Ha eddig élt volna valahol egy szent remete a Svábhegyen, az is eljönne barlangjából a Pest felől hallatszó vidám lármázásra, vége van tán már a háborunak? Bohócok, szinészek és ledér nők tarka csoportját látni a messzelátó toronyból a város utcáin. Pénz és pénz mindenfelé.

Csak a házak belsejébe, a kárpit mögé ne nézz, pajtás. És a katonát se keresd sehol, a ki a farsangot is a lövészárokban tölti, Gergely pápa kalendáriuma nem érvényes a harctereken.

ERDÉLYI KRÓNIKA.

A Vénusz-csillag félhárom óra tájban kel nyár végén, szél jár a kukoricásban, mint egy futó, aki az éjszaka elől menekül, a székelyföldön oláh katonák tábortüze ég: a mult idők visszatérő kisértetei, a szabadságharc honvédei, akik a kakas-kukorikolásig bejárják itt a régi csatateret, köpenyegükkel eltakarják szemüket, és riadtan menekülnek vissza a sóbányákba, behorpadt sirjukba.

A székelyföldön megint ellenség jár, még élnek az öregemberek, akik itt a muszkát látták, de Bemet is… Petőfi itt halt meg ama régi nyárban… Vajjon a mostani emberek közül, hánynak adatik, hogy megöregedhessen és egykor regélve beszéljen a székelyföld mai háborujáról?

Vajjon megmozdulnak a magyar csontok a földben, midőn oláj katonák csizmasarka tapodja őket? Megremeg a föld, amely egy félszázad előtt itta a magyar vért, hogy ujra vért kapjon italul? Itt minden talpalattnyi terület a magyarság csatamezője volt. Az élet, a szó, az érzés, a magyar levegő mindig csatában volt -13- a hegyszoros mögött lakó ellenséggel. A fejszét nemcsak a medve ellen kellett élesre kifenni, hanem az erdőségek mögül fenyegető ökölre is.

Petőfi hasztalan keresett teteme itt porlad valahol és a hajnalcsillag sugarán utazgató kisértet vajjon látja-e, hogy ismét ellenség lepte el azt a földet, amelyért ő és társai meghaltak; a régi székely hősök legendává lettek, hogy utat engedjenek unokáiknak, a 82-es bakáknak: – tudják-e a temetők lakói, hogy mi történik felettük?

Egy végtelen jajszó az, ami felénk zug a havasokból, szép határunk erdőségeiből, negyvennyolcadiki honvédtemetőkből. Az utszéli fának itt honvédalakja volt, Bem bicegett éjjel a görbe székelyutcákon, a harangok, mikor este aludtak, azt álmodták, hogy egykor ágyu lesz belőlük, mint Gábor Áron idejében, a kollégiumban ugy tanitották a magyarok történetét, hogy megtanultak a kezek ökölbe szorulni e tudománytól, a gyermekek a réten rozsdás kardvasat ástak ki a földből és kifényesitették, hogy legyen mivel megvédeni hazájukat: – székelyek laktak itt, a legjobb, szinte a meghatottságig drága magyarok, akik a legöregebb magyar istennek, Hadurnak voltak a gyermekei.

A Vénusz, amely a tragikus hajnalon felkelt a hegyhátak mögött, mit látott a szorosokban? A segesvári csatát látta tán ujra, futókkal van telve az országut, véres katonák huzzák maguk után eltört fegyvereiket, paripák nyeritenek, asszonyok karjukon kisdedekkel -14- szaladnak, vérvörös köröskörül az ég… tán Petőfi is ott fut valahol a kukoricás mellett, mint utoljára látták őt, a kozákok felé sietni, hajadonfőt, nyitott ingben, vászonzubbonyban, csakhogy ma lobogó ősz haja, szakálla van az egykori leventének.

De a jelenés csak tovább fut, előre, a kukoricás mentén, amerről a mócok jönnek.

Költő, aki véreddel megszentelted Erdély gyönyörüséges földjét, akinek végső lehelete ott kóvályog az erdőségtől, enyhe mezőségtől, frissjárásu vizektől jószagu levegőben, akinek egyetlen szive itt porrá omlott jeltelen sir mélyén, hogy buza vagy virág teremjen belőle, amelyet Erdélyben megesznek a gyermekek, megcsókolnak az esküvőn a hajadonok, költő, ébredj a tulvilágon és a hajnalcsillag sugarán át küldj üzenetet.

E véres és csodálatos napokban néha eszembe jut, hogy milyen különös dolog volna, ha Petőfi élne.

Ki tudna ma bevert fej nélkül hazudozni, hamisságot kalapálni rimekbe, rossz dudát nyekeregtetni háborus lelkesedésről, boldogtalan „szőkegyerekről“ énekelgetni, lengyel mezőkről talmi, bazár-verset firkálni, oroszlánbőrben járni itthon és csatadalt üvölteni?

Ki merne örvendezni elpusztult országokon, hajókon, városokon, Skodához ódát irni, az ellenséget becstelen, -15- piaci szavakkal illetni, gyülölni azt, akit eddig nem gyülöltünk, szeretni, akit nem szerettünk, háborut éljenezni, beteg katonától azt kérdezni, hogy mikor megy vissza a csatába?

Ki merné mindennap érdemül emlegetni a kötelességteljesitésnek azt a végzetszerüségét, amelyet a magyar nemzet önfeláldozóan mivelt e háboru alatt?

Ha Petőfi most élne, nem nyilna fel sok gyáva, udvarló ajak, a háboru széptevőit vers-buzogányokkal fogadta volna nem egyszer és a diadalmámorosokat bizonyára higgadságra intené.

Vagy talán hallgatott volna két hosszu esztendőn át, hisz nekünk idegen országok és tartományok végzete teljesült be csupán az eddigi történelemben. (Orosz vagy francia nevekhez, szerb fogalmakhoz, talián vezényszavakhoz mért keresne rimet a költő?)

Ámde ma, az erdélyi betörés napján lantjához nyulna a magyarok költője és olyan dalt énekelne, amelynek hallatára visszatérnének a galiciai hősi emlékek alá ásott magyar bakák, a foglyok széttörnék bilincseiket, fegyvert fognának a gyermekek és aggastyánok…

Most dalolna a költő, hogy az égő Kárpát, bérces Erdély visszhangozná dalát, hogy a halni vágyók visszatérnének a másvilágra vivő lajtorjáról, a megfogant magyar gyermekek az anyák méhében felkiáltanának fájdalmukban, hogy a székely csatamezőkön a földből nyulnának ki a barnaattilás honvédek csontkarjai, hogy megállitsák ádáz ellenségünket, orgyilkos olájokat.

Aki eddig nem tudott imádkozni Magyarországon, most megtanul; aki eddig nem csikorgatta a fogát, nem szoritotta ökölbe a kezét és nem átkozta a mindenséget, amely őt magyarnak küldte el szenvedni e földre: itt az ideje, hogy elővegye a legvégső indulatot, amely után már csak egyetlen igazi indulat következik, a meghalás.

A szeptemberi égboltozaton vérbeborult minden csillag, amelyet szeliden fénylőnek láttunk tegnap.

Apánk szeme a másvilágról, kedvesünk hosszan rajtunk felejtett tekintete, a gyermekek bizakodó, meseporos álma: amelyek eddig a csillagos égboltozaton felettünk ragyogtak, állomtalan éjjel hozzánk beszéltek, vigasztaltak, irgalmat kértek, mulattattak vagy elborongásra késztettek, mind eltüntek a mennyről.

Véres farkas-szemek állnak odafent, ahol máskor a szabadság csillaga szokott ragyogni. Vér van az elhunyt hősök szemében, hazájukért küzdött és megholt férfiak tekintetében. Véres kétségbeeséssel riad ránk kedvesünk, gyermekünk tekintete. És a szétterülő égboltozaton, a csillagok felett, mint egy tompa dübörgés hangzik a végzet lépése Magyarország felett. Hogyan ébredjen a keleti égen a hajnali csillag, mikor üszökre, vérre, kétségbeesésre kell néznie? Széles országutján Erdélynek, amerre fejedelmek és honvédek lengették tollaikat, aranykornak dicsőségét, harci diadaloknak hirét zengették a magyarul beszélő hegységek: lehorgasztott fejü, hallgatag menekülők igyekeznek nagy Magyarország felé, mintha valamely történelmi regény -17- elevedne meg, amelyet Jósika vagy Jókai irt. Tarkaruhás nők, az erdélyiek cifraságának hervadt diszeiben, népviseleteiben, amely most a régi nagy uraság kopottas öltönyeinek látszik; romantikus szemü, befont haju, darázsdereku hajadonok a Báthoryak udvarából; a török hódoltságot, tatárbetörést, oláj rablótámadást egyformán suta, tudatlan szemmel néző gyermekek; megtört, az élet befejezése után sóhajtó öregemberek jönnek a nagy országuton, amely a Királyhágón át az anyaországba vezeti balsors üzte gyermekeit. Vajjon vissza tudjuk-e adni nekik bübájos tájékaikat, tündérmesés folyóikat, népregebeli hegyeiket, erdőiket, szokásaikat, dalaikat, erdélyiségüket, amely ékeikkel oly messzire, történelembe estek tőlünk, mint ázsiai testvéreink? Különös, szépséges, vérbeli magyarok vonulnak a történelem horizontján az erdélyi menekülésben. Most kell éreznünk, hogy mennyire egyek, egy vér és hus vagyunk, midőn szerencsétlenségbe jutott testvéreink megkopogtatják házunk ajtaját.

Erdély, romantikus tüneménye, történelmi ó-aranya, gyöngye és féltett menyasszonya Magyarországnak, visszaveszünk a rabló nyergéből.

TAVASZI HALÁL.

Az égbenéző szemek, gömbölyödő ifjunői vállak, szeplők, furcsa álmok és öngyilkosságok évadja: a tavasz Pesten ismét elvégezte a maga dolgát.

A régi hirlapirók, akik négyszögletesre ülték a nadrágjukat és a hajuk kihullott, a szemük megvakult, olykor az agyvelejük is végképpen elfáradt a hirrovat szerkesztésében, hajdanában minden tavaszkor irtak egy hangulatos ujdonságot az öngyilkosságok számának megszaporodásáról. A tavasz! A szerelem! Az ifjuság márciusi áradása és a halál fehérbokros hegyoldalakban tilinkózik a kart-karba öltő szerelmeseknek: irták eleink. A kabánosz-szivarszagu ujdondász a Ferenciek-terén lévő bolthajtásos irodában, (mikor a gázláng valóban sercegett az iróasztal felett és a nyomdafesték édes méz volt,) a tavaszi öngyilkosságokról megható pennarágással irt, előkeresvén a legfinomabb kifejezéseket, amelyeket ifjukorában a versekbe foglalt, mint máskor irni szokott a karácsonyról vagy a husvétról. (Régi szokás szerint az ünnepeket külön hirben tárgyalta az ambiciózus ujdondász; -19- rendőri hirek sivárságából a költészet hangjainak magasságába lendült.)

Tehát meglehetősen ó-dolog a tavaszkor járványszerüleg fellépő öngyilkosság. A temetők telve vannak fejfákkal, amelyek alatt félignyilt leányszivek és ábrándos ifjak alusznak, akik egy régi tavaszon azt gondolták magukban, hogy nem érdemes tovább élni. A füzfák és a költők feléjük lengetik karjaikat. (A halál és az öngyilkosság költészete egy emberöltő előtti irodalomban nagy bajokat csinált, – az akkori uj franciák, szentimentális németek és érzelgős magyarok sok tizenhat esztendős szivnek sugdosták, hogy jobb meghalni, mint élni. Ifju nők és serkedő bajuszu fiatalok, Reviczky rajongói, Indali Gyula gyászolói, Balázs Sándor siratói nem gondoltak arra, hogy a költő életét nem a temetőben tölti, hanem belvárosi kiskorcsma faragott asztalánál irja verseit, a divatlap irodájának közelségében. A költők félbolond hazugságai és viaszgyertyaszagu ábrándozásai sok ifju szívnek ásnak korai sirt.)

Tavasz – „szerelem idénye“ – ez évben Pestre nagy kaszával jött, a régi virágkoszorus sarló helyett. Feltünően nagyszámu fiatal nő lett öngyilkos a városban, eltünt, nyomaveszett… Regények lettek. Az ismerősök elmerengő hangon adják tovább történetüket, a családtagok meghatott ábrándozással vélik felismerni a főváros emberforgatagában a hazulról eltávozott Fanny vagy Mariska fekete szemét, kalapját, szoknyafodrát… -20- Az estilap hasábjain mindennap megtalálható egy-egy hirdetés, amelyben az elbujdosottakat hivják vissza a szülők és testvérek, akiknek kenyerük lett az aggodalom és a bánat.

Talán a fővárosi szegénység és a kimondhatatlan drágaság is okozója, hogy többen kivánnak megválni az élettől e beláthatatlanul hosszadalmas háboruban, mint élve, megalázottan, nyomorogva, szivbéli gyászszal és fájdalmas gondolatokkal bevárni az idők fordulását. „Reménytelenség“: ez a neve annak a homokembernek, aki esténkint lezárulásra nyomkodja le a fáradt szemeket. (Sirni már elfelejtettünk lefekvés előtt, hisz csaknem minden imádságunkat, sóhajtásunkat, vágyakozásunkat elküldtük az éj csendjében a messzi harcterekre, szeretett katonáink után. E két év alatt elhullott magyar könnyek megdagasztanák a Tiszát, a kiömlött magyar vér megduzzasztaná a Dunát, hogy annak hullámai a nagykörutra jutnának és a sok elrepült sóhajtás mozgásba hozna minden szélmalmot Magyarországon.)

A költők halálcsábitásait, Byron szenvelgését, Anyegin Eugén szenvedését, Reviczky mellbetegségét, a pisztolyokat, mérgeket, korai hervadásokat, tavaszban való elmulásokat, husvét reggelén való ünnepélyes eltávozásokat, virágos réteken való örökös elaluvásokat, – és a többi tavaszi nippeket, amelyek egykori ifjuságunkban Himfy boldog szerelmesévé vagy rejtelmes halottá változtattak egy áprilisi napon: a régebbi életnek e kopottas kulisszáit, a tönkrement, kockásnadrágos -21- falusi szinigazgatótól átvette az uj igazgatóság, amely nem csupán egy kisvárosi táncterem szinpadán vagy egy álmodozó falusi leányzó szivében jászatja le a maga népszinmüveit, szomorujátékait, tragédiáit, hanem Európa minden kis szinpadán egyszerre, egyidőben lépnek fel az aktorok, a ruhájuk a hadbavonult katona ruhája és a nők gyászfátyolban lépnek előre, midőn a korszellem, minden sziveknek kis sugója jelt ád házikójából…

Félve jegyzem fel, hogy e modern szinjátékban csaknem annyi a hamis póz, mint a régebbi alakitásokban, mert meghalni idő előtt nem szükséges manapság sem, legfeljebb az ellenség golyója által.

Sokáig hittem – valamikor és már mind ritkábban, – öngyilkosság komolyságában.

Azt véltem, hogy az öngyilkosság az istenségnek valamely különös kedvezménye, amelylyel az embereket megajándékozta. Jogom és módom van letérdepelni az állótükör előtt és a pisztolyt baloldalra szegezni mindenkor, amikor már nem óhajtok résztvenni a majálison. Midőn már csak a legszomorubb dolgok jutnak eszembe. Csak a két kezemre hajtom a fejemet, amikor egyedül vagyok és nevetni többé nem tudok a szent magányban furcsaságain az embereknek, a mindennapi életnek, B.-né arcfestékén és szalaggal eltakart forradásos nyakán, C. uron, amint komolyan viszi nagy hasát és kalapját, Dé–n, aki -22- sokat beszél és fontosnak véli kimondott ostobaságait a közügy számára… és mindenkit kinevetni és megvetni és elkerülni egy napnak néhány érintetlen, szüzies magány-óráiban, midőn Pesten az emberek egymás között lődörögnek a kávéházban, az utcán, a szinházban… egy jó költő versét elolvasni, rimeket, rimákat, rongyokat és romlatlanságot felvenni az utolsó gondolat-vonat podgyászkocsijába és bucsulevelet senkinek nem irni, mert tudom, hogy mily ferde sors vár ez alkalmatlan levelezőre. Midőn már lefekszem és nem jut eszembe semmi érdemleges vagy izgalmas tennivaló, amelyet a másnapi ébredéskor véghez kell vinnem. Sem Bayart lovag nem vagyok többé, sem Bolond Istók. A térdemben spleen van és köszvény és Kemény Zsigmond sétálgat a holdfényben az ablakom alatt, bozontos szakállal és hátrafont kézzel. A barackvirág ifju nők fejére hull, akiknek bokáját, kezét már egy másik nemzedék lefoglalta. A borbély hosszadalmasan, gonddal és vakargatva beretválja ősz szakállamat. Álmomban a vak harmónikás játszik az udvaron és megható, mély hangon három érzelgős dalt énekel, amelyet bukott nők hallgatnak, hogy estvére nagyobb elhatározással vegyék be a szublimátpasztillát. A nap egy bágyadt fénykorong, a virág halottaknak való diszitmény, a muzsika másnak szól, félbolondok és józan bölcsek hazudoznak körülötted, a szivedet egyszer hajtüvel átszurták s te nem is tudsz róla, mindenki hangosan és ordináré módra beszél, az élet megfigyelései csupán emésztésre és más emberek -23- magaviseletére szoritkozik: – – ekkor, gondoltam hajdanán, majd meghalok az állótükör előtt, bohócnak vagy bolondnak mondanak, többé ez reám nem tartozik.

Holott az élet és a halál egészen más dolog, mint róluk általában gondolkozni szoktunk.

Természetesen, senki sem tudja az igazat. A legnagyobbak, – irókra gondolok, – akik az iskola és tapasztalás szerint csaknem megközelitették az istenséget, kis lámpással járnak éjnek éjszakáján és a földi békát nem tudják megkülönböztetni a lábuk elé került göröngytől.

Igen valószinü és elfogadható az a tétel, hogy még az öngyilkosok sem térnek vissza haláluk után. Végképpen elmennek e tájról, mig az élet itt tovább ragyog, örül, büzlik és trágyát s virágot termel. A mulatság megszakitás nélkül folyik, halálunk után ugrik bele a nagybőgőbe valaki, börtönbe zárják, megházasodik, elválik, ujra kezdi, más kalapot tesz a fejére, haját vagy bajuszát festi, sorsjegyen nyer vagy kocsin, lábtörötten viszik haza déli sétájáról. Az élet legfurcsább változatai hangzanak el a temetőkig és valóban kevés ember követ el öngyilkosságot azzal a szándékkal, hogy még egyszer visszatér a városba.

Általában bajos dolog ez évben régi barátainkat: halálos betegségeinket emlegetni. Valamely gépfegyveres ritmus hangzatán elrepültek ők, régi rimeink, boldogtalan szerelmeink, gyógyithatatlan betegségeink, -24- álmatlan éjszakáink, téves képzeteink és ideges fejfájásaink… elszálltak, mint a selyempapir-ballerinák a gyufa lángjára. Most már a halál sem valamely különösebb kaland, mint a velencei nászut.

A nők, akik innen idő előtt a hullaházba menekülnek, többé nem romantikus regényhősnék, hanem szánalomraméltó, de hibás élettársaink. Most elmenekülni az életből nem hősiesség, vagy regény, hanem szégyenletes megretirálás egy villámjárta égboltozat alól a jeges verembe. A férfiak helyett – most valóban egyéb dolguk van a férfiaknak! – a nőknek kell folytatni az élet isteni eredetiségét, gyönyörü tennivalóit, szépséges és fárasztó feladatait. Ábrándozni és dolgozni, helybenmaradni és a gondokat megszitálni, melegiteni az elhagyott házakat és a gyermekek lábát megmosni, betegek feje alatt a párnát megigazitani, titkon sirni, hangosan reménykedni, nappal mosolyogni, éjjel könyezni, bizni, hinni, a reggeli naphoz imádkozni: ez most a nők hivatása, nem pedig a kényelmes halál.

A szép, szomoru öngyilkosság, amelyről költők panaszos hangon énekelnek az elmult időkben, a nagy magyar müvész, Kerpely gordonkája szivrehatóan zenél, (amint általában cselló-hangok mellett meghalni jó dolog volt a régi érzések szerint,) végrendeletet irni Fauszt husvét reggelén, a szép, szomoru öngyilkosság: egy másik, eljövendő kornak leend szabadalma. Midőn majd ismét szabad félbolondnak, álmodozónak, spleenes lordnak lenni, aki a világot megveti.

MESSZE PIROSLÓ TÁJAK.

Ha majd hetven esztendős leszek és egyszer visszagondolok a mai napokra, mint különösebb évekre: vajjon mire emlékezem leginkább e furcsa időből? – kérdem olykor magamtól hüvös, tiszta, magábaszállott délután, midőn az ember ugy vágyakozik az öregség, a bölcseség, a nyugodt tavak országába, mintha a rejtelmes születés, vándorfecske módjára estétől reggelig elutazott ifjuság, cölöplábu férfikor, midőn az ember néha a svájci szabadsághősök kis tollaskalapját hordja, máskor a seriff parókáját illeszti fejére, ismét megbocsát mint a hüvösvölgyi szent remete, midőn egész éjszaka Pesten dorbézolt, – mintha mindez, az egész élet csak arra való volna, hogy egykor egy karosszékből visszanézhessünk a régi országutakra, amelyeken lábnyomunkat behavazta a tél, kis házikónkra, amelyeknek ablakán a pók szövi a felejtés szemfedőjét, a régi arcokra, amelyek ugy vándorolnak el az öregség emlékezete előtt, mint a folyó hullámai, az emberképü hegyek a felvidéken, őrházak a vonat ablakából… Ha majd hetven esztendős leszek, mire gondolok egy -26- parkban, zöldfák alatt, amelyeken a lombokat egy égi gyermek arany keze tolja széjjel, ahol üldögélek és ahonnan kinevetem az egész életet, az egész világot?

Gyermekkori őszeim, – öreg férfiak társaságában sokszor üldögéltem mély, bükkfával fütött ebédlőkben, félhomályos korcsmaszobákban, ahol szarvasaggancsból volt a fogas és még kétfejü-sasos rendeletek függtek a falon üveg alatt, – e télszürke vének az emlékezet elkanyarodó országutján csendesen tovaballagnak, visszanéznek… vajjon miről is beszéltek ők, mikor még hangra nyilott a szájok és egymással jókedvet, szomoruságot, köszvényt és egyéb testi nyavalyákat megbeszéltek? (És legfiatalabb barátom kiskálnai Kálnay László Tompa Mihályt követő korszaknál fejezte be érdeklődését az élet iránt)

Beszéltek ők sok mindenről, ha a pattogó tüze a kályhának, az ablakok mögött szállingozó hóesés, a mákizü karácsonyi est vagy a hordókáposztához hasonlatos ropogásu ujesztendő, egy pohár bor s egy pipafüst módjára szálladozó hangulat megoldotta a nyelvüket.

Egy dohányszagu, birsalma-sajtot kedvelő vén emberke a macskabőr bekecséből néha kinyujtotta az ádámcsutkáját és énekelve mondta:

– Napoleont csaknem láttam… Győrben egy pincében ültünk, egy vérpiros-képü dunántuli nemes szomoruan bólingatott a fejével, néha felállott, kettőt-hármat -27- fordult maga körül, amikor a zsidó-cigányok a frissét pengették. Némelyek az asszonyokat is magukkal hozták, a fehérnép nevetgélt, hazulról hozott almát, diót majszolt, mikor már megszólaltak az ágyuk Győr alatt. A dunántuli nemes busan, mint akinek valami kimondhatatlan nagy bánata van, mindig csak a fejét lógatta a vastag pohár felé. Kőhidinek hivták szegényt. Tiz esztendős lehettem, az anyámmal mentünk hadbaszállott apám után, hogy jönne már haza.

A szomszéd felemelte szüzdohányszinü kezét. Csupán ennyire emlékezett a Napoleon-korára, bármily hosszu volt az ünnepnapi délután és a nagyhavu falusi tél.

Zuzmarás fejü, vállas férfiu, akinek két szeme, mint télifán üldögélő csókák, a virzsinia-szivar füstjét kedvelve nézegette.

– Jurátus lehettem akkoriban. Katonaság verte a dobot a pesti utcákon. „Jön a Duna!“ – kiáltotta nagy vigan egy suszterinas végig az uriutcán és papucsaiban csattogva futott tova, mint farsangi mulatságra. Hazamegyek. A kapuban összeütközöm Lotti kisasszonynyal, akinél szállást béreltem. Egy harászkendő volt sovány nyakán és elfelejtette hamis fürteit föltüzni. Egy madárkalitkát tartott a kezében… Menekült, a sok drága ezüstje, antik ékszere, mindene ott maradt az emeleten. Csak a madárkákat mentette meg. Ilyen bolond dolog volt a pesti árviz!

– Árvizkor nem ér rá az ember másokkal törődni. Hanem azt a bolond vén leányt soha sem felejtem el.

Egy honvédtiszt, aki Komáromban szolgált a szabadságharc alatt, karácsonykor, névnapkor, kisgyerek születésekor mindig megemlézett, hogy a várfokról messzelátón át lesték a futárt, aki a fővezérről hoz hirt. Elől a tábornok állott csuklyás köpenyegben és a szeme míndig a távcsövön volt. Mögötte a tisztek a bőrtokból elővonták a messzelátót.

Ott álltunk és lestük Görgei futárát… Vártuk reggeltől-estig, amig csak látni lehetett a tájékot. A futárt vártuk.

(Már a bajuszom serkedt és a Morgó temetőben gerendát tettek keresztbe a kapura, miután megtelt e régen használt nyugvóhely: az egykori honvédtiszt szivdobogva várta még mindig a futárt… Mintha ezenkivül semmi sem történt volna az életben.)

A szabadságharc általában körülbelül két emberöltőn át szakadatlanul foglalkoztatta az emléket. Még éltek közöttünk a „nagy idők tanui“, amint egy szellemes hirlapiró elnevezte a gyászrovat honvédeit. Apánk, nagyapánk, atyánkfiai szemében nagypénteki komorsággal jelentkeztek a mult idők szomoru árnyékai. Öreg honvédtisztek kihuzták a szalmakazalba rejtett kardjukat és az ágyak felé akasztották. Az ó-fehérnemüs szekrények fiókjaiban meg ott volt a megmaradt tépés. A temetőben nem állitottak uj fejfákat a régiek helyére, -29- amelyeket Slick generális ágyuzott. Alig deresedtek meg a fejek, amelyeken viharszij szoritotta a csákót a váci ütközetben… Mégis félig monda, félig legenda volt már e nemzeti lángbaborulás azok számára, akik a szabadságharc után születtek. Az én gyerekkorombeli öreg emberek még nem tudtak másról beszélni, mint a forradalomról. Arról, hogy ki mit látott benne? Érdekes a történetiró könyve, amint korszakok tárulnak fel a szemünk előtt mint ismeretlen tájak, de mindig érdekesebbek az emberek, akik e korszakot megcsinálták, benne résztvettek, véreztek, győztek, sirtak, megpihentek… A gyerekkorombeli öreg embereken mindig valamely furcsa vonást, jelt, különösséget kerestem, mint olyan másvilágbeli embereken, akik a nemzet szabadságharcában személyesen résztvettek. Egynémelyiknek az öreges szemében, elkomorodó vagy feltüzesedő pillantásában láttam néha olyasvalamit, ami megkülönböztette őt a többi öregemberektől. Mintha felgyujtott falvak lángja piroslana valahol a szemük függönyén, a háttérben a debreceni nagytemplom tornyai emelkednek, a fiatal Kossuth, mint egy üstökös, vagy mint egy csodálatos szellemalak suhan át az akkori emberek szemének tükörében. Ők láttak, hallottak olyasmit, amit az utánuk következő emberek már többé nem láthatnak… És mily csodálatos, hogy minden szem mást látott, néha egyazon esemény megfigyelésében. Mintha az emberi szemek sugárkévéi több és több oldalról fogtak volna körül valamely eseményt. Egyik öreg barátom Kossuthot -30- csak a debreceni országgyüléseken látta. Komor, zárkózott, szinte epés férfiunak mondja. „Mély haragok és szenvedelmek ülnek homlokán.“ Másik a gőzhajónál látta Kossuthot, amint Pestre érkezik… „Költészet volt, harangszavu tavaszi reggel arcu, lángoló, beszédes, ifjonti, gondtalan. Fekete magyar ruhája volt… Estvére bál volt a Komlónál. Megkértem Steingassner Ilona kezét a társasösszejövetelen“. És Ilonáról még nagyon sokat tudott volna beszélni a szomszéd, mindez azonban már nem tartozott a szabadságharc történetéhez. Egy öregasszonyság csak annyira emlékezett, hogy Görgeinek császárpiros ruhája volt és fehér kendővel volt bekötve a homloka. A muszka tüzéreknek parancsuk volt, hogy ne lőjjenek a bekötött fejü alakra. – És alvégen lakott Csiszlák, egykor kántor és szabadsághős, és minden héten másképpen irta le Petőfi Sándor alakját, akivel egy csapatnál harcolt.

Az emberi emlékezések csodálatos országutján összekeveredik az idő, a mult a jelennel. Különben szavahihető öregbarátaim nem egyszer látták fehér pantallóban sétálni Széchényi István grófot a vérmezőn, ahol a koronázáskor az ökröket sütötték s a király aranypénzeket dobált a nép közé.

(És mig elcsendesedve hallgattam őket, amint régen meghalt férfiakról ugy beszélgettek, mintha az illető az imént ment volna ki az ebédlőből és öregasszonyságokról, akik tegnap szöktek meg az ablakon át a szülei háztól, – a közelben gyors lovak – és eseményekről, amelyekre rajtuk kivül a világon senki sem -31- emlékezett, – amint hallgattam őket, gyakran elmerengtem az öregség eme csodálatos adományán, hogy az ember arra emlékezik leginkább, amire akar…)

Vajjon, ha egyszer vége lesz a háborunak, sok-sok esztendő elmulik, az asztalos már csak karosszéket gyalul, mire fogunk leginkább visszaemlékezni egy pipa csöndes kiszivásánál? Mennyi minden titok kiderül, amire csak harminc vagy negyven esztendő mulva emlékezik az ember! És a most szemünk előtt lejátszódó események, jövő-menő emberek mily más világitásban állanak a sokat felejtő, csendesen megbocsátó öregség szemhatárán, mint ma látjuk és érezzük a fejünk felett elzugó szelet, a viharfelleget!

EGY ÉJ.

Elhagyott fok ez éjidőben, mint egy fatető vagy egy kutnak a mélysége; a tó nyugtalankodik olykor álmában, mintha valahol a viz közepén, a beláthatatlan sötétségben most mesélné valaki a szendergő fogasoknak, hogy Füreden egy öreg ur a tóba hágott és mindaddig előre ment, amig lábai birták; ősz fürteit zilálta a hullámtaraj hátán lovagló szél; viseletes cipősarka a Balaton homokjában, (hol már évezredek óta ugyanazon viráglevél és kagyló alaku figurákat rajzolja a hullámverés), uj nyomokat hagyott; a szivében egy kétségbeesett kiáltás vagy fanatikus, haláltvágyó sóhajtás; mig elboritotta fejét a csapkodó hullám… A tó nyugtalanul rezzen össze álmában, nem szereti, ha idegen test van a medrében és az öreg bankigazgató eltorzult alakját kifelé lökdösi a vizben rejlő erő a partok felé: menj öreg a földbe, az egerszegi héberbetüs fejfák közé, sirhalmodon majd merengve üldögél az emlékezet, mint a birsalma szagát -33- váratlanul érezzük olykor téli délután a szekrény tetejéről, ugy jut eszébe, évek mulva a hatvanéves férfiu a rokonainak. A csónakkikötő végében egy bátortalan, élettől, zajtól, lakomától és sziv-gyásztól megrendült férfiu a tejut alatt üldögélve, helyeslően bólint Füred felé. Igaza volt az öreg urnak.

Azt hiszem, a legkönnyebb meghalni: csillagos, augusztusi éjszakán. (Pedig a léptekre, monológokra, keserves, fogcsikorgatós káromkodásokra, az élet dühös hangjaira, amelyek néha ugy morognak az éjben, mint a partról a vizbe gördülő kövek, nem egyszer rebben fel szerelmespár a sötétségben, hogy önfeledt, hallgató kézfogóját más helyre fészkelje a part mentén; a fiatal férfi tengerész sapkája és a nő szoknyafodra fehérlik, mint egy gyujtó ellobanó fénye, aztán a csendes magány telepedik e helyre: mint messzi tájakon felgyujtott és elégett rothadt szalmának a füstje ráereszkedik mit sem tudó, nefelejts-virágos árokpartokra, árok mélyén folydogáló tiszta kis patakok vizére, a vizen a tavi rózsára és bekormozza távoli kertek tudatlan liliomainak a kelyhét, mint romlott költő versei a leányiskola növendékeinek szivét: a magány szomoru gondolatai fejemre igy szitálják hamvaikat, – a „csendriasztó szenvedélyek“, mint a messzi nádas vadmadarainak nyugtalankodása, messzire ülnek fészkeiken és tüzes tojásaikat nem keresi a fok magányát választott éji ember. A csillag-rakéta lebukik az égről, ám a nagy tüzijáték tovább ragyog a végtelenség nyugalmával, a tejuton jön az uj népvándorlás, Göncöl -34- fáradhatatlanul hajtja szekerét, a lábomnál kidugja a fejét egy kis fogas a tóból és csodálkozva néz fel a lelkekkel teli, fénylő, kisértetiesen néma égboltozatra, amelynek leirásához minden penna gyenge, ecset haszontalan, fantázia sánta: augusztusi csillagos éj! Bele kell nézni az éjbe, belekápráztatni a látó szemünket az ezüstnek e tengerébe, a hold, mint egy szomoru, falusi gavallér megy el a királyok és nagyurak e mulatságából, kisvárosi figarótól való sápadt álarca szinte félrecsuszik fejéről; a kis csillagok mint rugdalódzó balett-patkányok igyekeznek felfelé az ég aljáról az első négyesbe; tündöklik egy nagy csillag, mint fejedelmi, keleti szemü hölgy fodros fekete fürtei között a brilliáns; egy másik csónakázik dél felé és kis hajóján egyedül fujdogálja tilinkóját; kelet felé egy kis füstfelleg mögött, megnőtt szakállal, bánatos, nagy tekintettel üldögél a megholt apám egy nyirfás, széljárta csillagocskán és engem onnan nézeget éjszaka… Ó, mily közömbös lehetne ily órákban a vetőasszony által megmutatott piros disznó és a piros nő, a holnapi reménynek szürkülő mohos szakállu zöld királya és a makk-ász kis házikója, a melyben egy leány fonja orsóján a nem felejtés fonalát! A fa dereka mögött késsel várakozó maszka-bálos vendégek, a perdülő szerencsegolyó után ravaszdi szemmel leső játékosok, komoran lehorgasztott fejjel üldögélő cselt és ármányt szövögetők, szennyes ágyakból elinditott orgyilkosok és a róka fénylő szemével tanácskozó összeesküvők! A fehérszoknyás hableányok és képzelgő -35- hölgyek a hintó párnáján, kéjelgő gondolatu, fantasztikus hajnövésü, boszorkány-anyajegyes, pirositott körmükkel tisztátalan helyen vájkáló dámák és szennyórák, kócsagtollas büszkék, temetés-lassu érzésüek, képzelt gazdagok és szemtelen szegények, dus ruházatuak, mindennapi fehérharisnyások, rákot és gombát emésztők, divattal ábrándozgató, vallásos zsidók és gyermeket nem szeretők: „nagyvilági nők“, akik a pille tudatlanságával repkedik körül a maguk kis fénykörü életét, amennyit egy villamoskörte világit meg sötét képzeletükben! Ők mind: elfakulnak, messzire eltávolódnak. Itt, a kikötő fokán nem hallani a kártyák különös kopogását, a könyv leveleinek zizegését, a szúette toll végrendeletes percegését; a szerelmi álarcos-bálnak hamis sikolyát, a gőzkalapács agyvelőt kalapáló ütéseit, sem az árvagyermek sirását, sem az elcsábitott lány párnába fojtott keservét, nem kövér bánatot, nem lutrizó örömet… mint a fa tetején ringatozó varju, mint elhagyott pusztai kutgödör mélyében alvó földönfutó, mint siketnéma vén halász, aki már nem várja hajóját a parton, mert rég elsülyedt az: csendesen üldögélek a hidon és beleegyezőleg bólintok Füred felé.

A szélhámos élet messze eliramlik, célok, állomások, nyugovó helyek, takarékpénztárak és halál utáni tervek semmiségekké válnak e csöndes éjben, mintha csillagszemek előtt szégyenkezne földi dolgokról álmodozni a virrasztó. A diva hajnalban ugyis elutazik és -36- üres rizsporos-doboz marad emlékül a szállodában. Az utolsónak hitt és remélt szerelem, amely álszenteskedő arcfintorgatással, alattomos léptekkel sétált el a nyárilak zugó jegenyefái előtt, már csak egy unott dal melódiájában él, amelyet vándor kintornás orvul rázendit az utszéli fogadóban, ahová lugast és az asztallapjára irott dátumot fölkeresni térünk be. A budai erdőben a füvek, amelyeken énekelve hemperegtünk, javasasszony konyháján férfibolonditó kotyvalékká főttek. A frakk megunt, a dalszinház lámpásai bazáros fényben ragyognak, a jószagu hintó bőrülésére köszvényes lábunkat fektetjük, ahol azelőtt ő ült és a kisérteties holdsugár más nőknek a maszkját világitja a balatoni szállodában, midőn ismét és mindig szinjátékot rendeznek egy férfi mulattatására. Az önmagunknak hazudott kábitó érzések alig elviselhető szenvedélyek, émelygős érzemények, egykor felejthetetlennek hitt élmények, megrenditő napok, visszafojtott lélekzettel átélt órák, a halál árnyéka, a mennyország üdve, a csóknak furcsa ize, ölelésnek varázsa, hangja, lépte, kiszámitott mozdulata, raffinált illata a szerelemnek: mind-mind elmaradnak egy napon az alvó nyársfasorban, mint egy szinész levetett kabátja, aki segédjegyzőnek szökött vissza szülőfalujába. Az énekek, mint csillogó üvegdarabok hevernek már az utszélen, a hajkoszoru és a harisnyakötő kisepertetett és már nem érdemes uj végrendeletet sem irni, örököljenek mindent az árva gyermekek. Ördöngős szemek nem nyilnak reánk az egyedülvalóság perceiben, -37- hivó hangon kiejtett nevünket sem halljuk, álmunkban a szél és a fák zugásában ő nem repked siró, panaszkodó falevél módjára.

Csak egy-két magányos éjjelt kell eltölteni a vizparton, hátat forditva a hajnali szendergésükben önfeledt nőknek, a holnap reményeinek és az estve hallott nótáknak: az élet oly közel ereszkedik az emberhez, mint a régi folyosóról vállunkra tornázó pók. Mintha halotti harisnyába burkolt lábát tolná ki régi sirjából elaludt, eldorbézolt, eljátszott ifjuságunk, egy percig tart csupán a rettenet, midőn merev lábunkat megpillantjuk a földben, aztán a csodálatos égre, mélyen alvó vizre, és a sötétsétségben a foltozó szabó csinytevő sánta csókájának bünbánatával üldögélő lelkünkre forditjuk a szemünket: nem érdemes az élet arra, hogy egyetlen örömkiáltással vagy kődobással fogadjuk zászlós kocsiját. Az élet kortesei: ifjuság, szerelem, gazdagság más falukba szekereznek, biztató danolásuk már nem érdekel a leszavazás után és a polgár otthonába térve, értelmetlenül nézegeti bevert homlokát.

Felfigyelek a magányban; Istentől, éjtől, csillagtól a hullám vándorlásától, a keserves önfeledtségből visszatérő lélekkel hallom, hogy valahol boldogan sikolt egy nő a homályban, békára lépett talán, csalogatóan gordonkázik egy férfihang, az árnyék ősziesen sóhajt utánuk. Mondhatom-e őket közönségeseknek, csunyáknak, méltatlanoknak, mert éjjel a kertbe szöktek s arról -38- beszélgetnek, hogy milyen Zöld Walter kalapja? Később egy flóta is felbátorodik a villasorban, billentyüjének bizonyosan olaj- és dohányszaga van és a szakállas hölgyfodrász tartja kezében. „Elmerengek sötét éjjel…“ fújja valaki áhitatosan s ezért én haragudjam rá, holott egykor a sóstói erdőben Virág Irmával együtt hallgattuk az ábrándos telekkönyvezető flótázását? A kis csillagok elbujnak, mint korán este a kisgyermekek, akiket aludni küldenek. Éj van. Reggel fájni fog egy nő szive.

GORDONKÁZÁS.

De jó lett volna akkor tartózkodni a földön, midőn nem volt háboru, midőn legfeljebb gutaütés, végelgyengülés, lovagi párbaj vagy szerelmi bubánat szokott véget vetni az életnek.

De jó lett volna akkor élni, mikor a husvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának. A tavasz mezitláb közelgett az esőzéstől megpuhult gyalogösvényen, mint egy üde pórleányka. A házakat ujra meszelték és a kis hidak alatt szokatlan jó kedvvel, mint egy kis kutya, futott a viz. Ujruhás bokrok, asszonyszinü cseresznyefavirágok, kergetőző madarak környékén a fürtöshaju ifju biztos szóval, pirositó reménységgel foghatta meg hölgye kezét.

De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan biztak az időben s évekig epekedtek az első csókért; senki nem sietett, csak a lóvasut; a tavaszi séta nagy élmény volt és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni. Kis célokért, nagy semmiségekért, szerelemért folydogált az élet és hónapokkal -40- előre készültek az emberek karácsonyra, husvétra, a kalendáriumi fordulókkal összefüggő tervekre. Én mindig csak a városerdőbe jártam volna husvét napján, virágot szedni, merengeni, verset irni egy fa alatt, bogarak titokzatos mászkálását megfigyelni és bizonyosan lett volna egy ablak a városban, ahová csokromat elhelyezték volna.

De jó lett volna akkoriban Magyarországon lakni, amikor „földi Kanaán“ volt e királyság neve és Mária palástja védőleg ráborult hegyekre, völgyekre, mezőségekre és éjjelente a Tisza tükrében látszott a csillagokkal kirakott mennyboltozat. Amikor mindenkinek volt bőséges ennivalója; a rónák gazdasága, a szőlőhegyek fénylő nedve, magyar tavaszok nemzése, nyarak érlelése, telek pihenéses, boldog ideje járta. Hosszan és rozsdaveresen ásitott az ősz, mint a csősz a dombtetőn.

De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutba, Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein épülni, Vörösmarty urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni el az életet, mint az emlékkönyvbe irtuk. Egyszer egy démoni, kancsi tekintetü, tavasz-szeplős nő után koptatni a csizmát, máskor egy szelid barna lányka ölébe helyezni a fáradt fejet a hosszadalmas fáraó-játék után. A szeptemberek pirulását, a husvétok üzekedő bárányfelhőit egy régi falusi ház ablakából lesni, ahol a nagyapa piros olajban néz veled farkasszemet az ebédlő faláról és a nyakkendőjét még azért kötötte -41- meg nagy gondossággal, hogy tán a királynő észreveszi. Télen pedig szánkázni csörgős lovakon, a franciánál fodoritani a fürtöket, egy nő páholya alatt regényesen állongani, táncolni, udvarolni, amulettet kapni és levélkét; szép szavakat mondani, nevetni, sirni, epedni, holdkóros módjára állani az erkélyen és párbajban elesni egy nő kedvéért.

De jó lett volna kajdács-madarat bolondos szavakra megtanitani, naplót irni a magány óráiban, szerelmi kisgyereket nevelni az anyám falusi házánál és midőn nevelik vala lovagolni, vivni, célbalőni, táncolni és lányoknak udvarolni tanittatni egy gondos mester alatt. Vándorszinészek játékán felüdülni és az állathecchez járni a régi kerepesi uton. Háromszegletü fodor van Laborfalvi térde alatt, az énekesnő csaláninget hord, De Caux Mimi szeme fénylik és elefántcsontlapocskára festi Barabás megbizásunkból egy csábitó szinészné alakját.

De jó lett volna a Kammon-kávéházban tekejátékot tanulni a zöld asztalon, Indali Gyulával korhelykedni, a Hölgyfutárba beszélyt irni, lóháton utazni szüretre és manapság csupán acélmetszetként élni egy divatlap mellékletén. Régi, szentkép-arcu, szenteltviz-tisztaságu, bazsarózsa-leheletü urnőkkel kalandozni; harisnyakötőt kapni emlékbe vagy a Fanny nevével himzett kis selyemzsebkendőt; az egykori Váci-utcában delfi lenni, kalandos, hóbortos, szerencsés és szerencsétlen lovagja a nőknek; megátalkodott játékos a Török császárban és éjféli kisértet a Belváros setét, -42- gerbe-gurba utcáin, hol egy zsalugáteren világosság szüremlik, fehér párnán fehér kéz költeményes könyvet tart.

De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni és forsponton utazni husvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfuvás elől megnyugodva visszahuzódni a sirbolt vasajtaja mögé.

Egy holdas estvén, – a hold bizonyára nem sokat öregszik ötven év alatt, egyformán világit a kóborló kuruc katonának és a budai katonai temető nyugtalankodó proviánt-tisztjének, – egyszer elszökni a kriptából, hol rózsafüzérrel dermedt ujjaid között fekete szalonkabátban, fehér ingben és rövid selyemharisnyában feküdtél; selyempapucsban és lengő bő nadrágban, kis fekete selyemsipkában, amely a halálos golyó helyét eltakarta a halántékodon – a városba besétálni.

A vámnál mélyen alszik a pénzügyőr és észrevétlenül lehet tovább sétálni. Ősz-szakállu fiad, ezüstfejü lányod messziről megnézni és idegenszerü unokáid ügyes-bajos dolgait felülvizsgálni!

Bizonyosan nagy világosságok lesznek már akkorára éjszaka a városban és te csodálkozva állongsz meg -43- az ismeretlen utcákon idegen, sohasem látott emberek között, mint a zsoldos katona, aki a harmincéves háborut végigvándorolta, őgyelgett a lőcsei Jakab-templom környékén. Egy hátat, egy fejet vagy egy járást, mintha felismernél: Cornidesz városbiró uram ő kegyelme vagy a pesti lion, Kohner Jenő? Egy elsuhanó dámának szakasztott olyan kócsagtollas kalapja van, mint Paulay Erzsébetnek, csak a szomorkás, barna arcocskát nem találod többé a kalap alatt. Arszlánok és delnők tolongnak az Opera környékén, egy uj tenorista énekelt odabent „A szibériai éji szállás“ cimü operában és utána a vendégségben lévő cári ballet pörgette bokáját. Wissendorf ur hátrafont kézzel ballag ki a hátulsó kapun, hogy dolga végeztével serezni menjen megszokott kis korcsmájába, de nem ajánlom, hogy barátságosan vállára üssél a nevezetes fagottistának, idegen tekintet és idegen szem fordulna régimódi öltözéked felé. Cseveg, nevet, hangos a hires Andrássy utja, a nők gyujtogatnak a szemükkel, mert hisz ez a hivatásuk, a kalapok talán altwieni formát vagy valamely modern repülőgép alakját mutatják és a szoknyák, a cipők, a keztyük illatoznak. Karonfogózva megy a mellékutcában a szerelem és a rendőr egy középkorias Habsburg-fogatnak nyit utat az Oktogonon, hisz a spanyol ettiket örökéletü.

Megállsz, figyelsz, hallgatózol és csodálkozva tapasztalod, hogy többé senki sem beszél már a hires nagyháboruról, Limanovóról, Görzről, Dukláról, Reimsről, U 12-ről, Greyről és Verdunről, – hisz már életedben -44- is megérted a hosszu háboru folyamán, hogy némely szivverést megállitóan nagy eseményeket az évfordulón szelides, lanyha érdeklődésével vettek tudomásul az emberek. Még éltél, amikor Przemyslnek már jubileuma lett, a gyászmisén résztvettél, amelyet a limanovai huszárok emlékezetére elmondtak; a háboru második esztendejében kezdődtek már a különös évfordulók, amelyet a lelkiismeretes hirlapirónak számon kell tartani, hogy hirben, bánatos cikkecskében emlékezzen meg eleinkről. De ötven esztendő mulva csupán a tanuló-ifjuság tudja a háboru mindennapos neveit; itt-ott éldegél valaki, aki a tizennyolcéves korában rohamra ment a galiciai hidfő ellen, de a nagy távolságból már ő is olyanformán látja a mai eseményeket, mint a szabadságharc öreg honvédei a móri csatát, Görgei piros mentéjét, Kossuth sokatmondó szemét… Egykori öreg huszárok és köszvényes bakák hetven-nyolcvan esztendős korukban ugy emlékeznek az uzsoki szorosra, mint a szépapám a győri inzurgens-táborra, legfőképen egy dunántuli menyecske fehér lábára. És akik bicegnek az öregek közül ötven esztendő mulva, nem vallják be, hogy lábtörést akkor szenvedtek, mikor a kőfalon leugrottak egy nőtől menekülve, orosz vagy olasz srapnellt emlegetnek. És a történetirók, a memoárok szerkesztői, a szenvedélyes régi levélgyüjtők, a muzeumi buvárok le-lemerülnek a jelenlegi háboru emlékeibe és olykor furcsasággal megrakodva felemelkednek az életbe, hogy egy különös krakói vagy lembergi kalandot, szomoru szibériai -45- hadifogságot, lengyel tanitónőt vagy menekülő francia hercegnőt feljegyezzenek.

Vajjon mit fognak beszélni egykor a mai Budapestről? A katonákról, a tábornokokról, a szinésznőkről, divatos irókról, Tisza grófról és a háboru legendás hőseiről?

De jó volna ötven év mulva sirbolt-szagu szalonkabátban sétálni az Andrássy-uton!

PACSIRTÁK

Egy háborus leirásban olvastam, hogy a srapnellek felhői között, egy északkeleti harcmezőn a pacsirták őskori nyugalommal szántották a levegő-eget és kis dalukat elfütyölték az ágyudörgésben. A költők, az emberiség éneklő madarai követik régi testvéreik példáját. Sőt a régen meghalt irók szellemalakjai visszatérnek, hogy árnyból, fantáziából, könyvek kis betüiből és az emberi élet csodálatos szivárványából szőtt alakjukat ismét megmutassák az élőknek. Hajóágyuk és torpedók zengésében, már a föld gyomrából is kifelé kivánkozó vasak összecsördülésében, a végletekig megfeszült emberi szenvedélyek reménytelen izgalmában, világháboruban: Don Quichotte, a falusi lovag középkorias méltósággal, derüs szakállal és játszi kedvvel közeleg mulatságos paripáján az országuton, szélmalmok integetnek karjaikkal, kolduló barátok, donnák, furcsa kalandok, falusi korcsmárosok, öszvérhajcsárok mutatkoznak egyidőben a horizont kárpitján, mig másfelől Hamlet megifjodva, uj ruhában, friss parókában, pihent hangon kezdi a végtelenségbe zengő monológját -47- a Globe-szinház emelvényén: és az ágyudörgéstől, borzalmaktól, nyomoruságtól és fájdalomtól sanyargatott müvelt emberiség egy percre feledve sötét bánatát, ujjongó szivvel kiált fel a nemes Don Quichotte láttára önfeledten tapsol Hamletnek, – amint a szegény sáros, tépett, elgyötört ágyut sütögető tüzér is aggódott a harctér felett szántó kis pacsirtáért és kormos szeme elandalodott a kis madár repülésén.

Az emberek e pokoli időszakban nem felejtették el, hogy háromszáz esztendeje, ez évszak tájékán született Cadiz környékén Cervantes és a szigeten, Stratford on Avonban Shakespeare.

A muló időnek sajátságos játéka, hogy az irók élete összekeveredik irott müveik tartalmával, alakjuk regényhőseik figuráiba olvad. Ugyan kinek jutna eszébe Cervantes alakját másképpen elképzelni, mint a Don Quichotte felejthetetlen figuráját? A közvélemény – s mindig neki van igaza, – Cervantest, a béna katonát, akinek élete „csupa sötétség és szegénység“ s aki börtönben irja isteni müvét, nem ismeri. Az iró teste, vágya, életmüködése, szenvedése és öröme, sőt büne is átöröklődik álmatlan éjszakákon, kis irótollal nemzett gyermekeire. A béna katona végleg elvonult a függöny mögé, a hegyek tetején, a tornyok magasságában, az emberi képzelődés bárányfelhőin csupán Don Quichotte lovagi képe mutatkozik. (A szegény fogoly különben életében sem élvezhette pazarlóan isteni küldetésének gyümölcsét. Egy Lope de Vega -48- nevü drámairó volt divatban, „a legnagyobb mult és jelen között“, aki az öt felvonásos szindarabokat öt óra alatt irta.)

A szinházi zsöllyében, Shakespeare száz meg száz rendkivüli költeményén át sohasem pillanthatjuk meg az egykori szinész és vadorzó arcát. Ez iró csodálatosabban el tudott rejtőzni a kandi pillantások, megfigyelések és gonosz szimatolások elől, mint bárki a világon. A bibliai Mózes helyén legalább az égő csipkebokor maradt; Chevalier du Nordról minden utszéli fogadós tudta, hogy a titokzatos lovag köpenyege alatt a svéd király rejtőzik; Lothringen grófja sem mutatkozhatik egy városban, hogy József császár nevét ne suttogják a háta mögött; a Waverley-regények szerzője hiába bujt el Szemérmes Simon neve alá, IV. György királytól kezdve a themze-parti halárusig mindenki tudja, hogy Sir Walter Scott Baronett egy gőzgép erejével irja őket Abbotsfordban, hogy évi 15 ezer font sterlingjét megszerezze; és az „Esther szerzője“, növendéke a magyar lovagi regényekben hiven követte a mester példáját, hisz az inkognitó mindig érdekelte az emberek kiváncsiságát.

Shakespeare ellenben ugy elrejtőzött, mint egy isten. Valóban borjuöléssel és gyapjumosással töltötte az életét? Ő volt a Globe-szinház igazgatója Londonban, aki azért irta két kézzel a szindarabokat, hogy a nézőteret mindennap megtöltse? Valóban a királyné mulattatására idézte fel csupán az angol trónus véres és nemes kisérteteit? -49-

Minél jobban távolodnak ők, az istenjegygyel megjelölt költők az időben, annál kevesebbet tudunk valódi életükről, az iróasztalon kivül elkövetett cselekedeteikről, hősökké válnak, akik sohasem ebédeltek, sohasem aludtak, részeg állapotban nem dülöngőztek… Mintha mindig csak irtak volna: királyt és bus lovagot, ravaszdi Falstaffot és agyafurt parasztot, vindsori vig nőt és kacér szenyórát, az örök emberi élet mulattatásához való nevetést és sirást, vért és csókot, méregkeverő Mackbethet és bárgyu falusi lovagot, hegyláncát a torz-mosolynak és viharzó tengerét a fájdalomnak, skót várkutak mélyén fénylő drágakövet és középkori derült felhőket a spanyol dombokon, komor királyok kardjának zördülését és a kolduló barát papucsának csattogását…

Don Miguel Cervantes de Saavedra és William Shakespeare (ha ugyan valóban igy nevezték őket,) nyugodtan aludhatnak a kövek alatt. Életük, tévedéseik, esetleges botlásaik, gyengeségeik, elhibázott napjaik örökre feledve és megbocsájtva még a legostobábbaktól is. Háromszáz esztendő multán ők már csak mécses mellett ülnek, végtelen pergamentre a végtelenséget rójják, sem börtön, sem korcsma, sem tiltott csók gyalázata nem foltozza be a papirosukat kandi és fecsegő rigó módjára.

Kis országunknak nem voltak olyan irói, akiknek bármely évfordulóját egyetlen falusi iskolában is számontartanák. Nemzetünknek nem sajátsága az irók -50- tulságos megbecsülése. Iróink ennélfogva elszomorodnak és mindinkább eltávolodnak a nemzeti eszméktől. Mig a spanyolok, angolok, oroszok, svédek, olaszok, indusok, s más nemzetbeli irók legfőképpen annak szentelik irói tehetségüket, hogy nemzetükről, népükről, kis vagy nagy országukról irjanak, verset vagy regényt, szindarabot vagy történelmet, hazánkban ez mind ritkábban fordul elő. Ám ezt nem panaszként emlitem. Minden közönségnek olyan irodalma van, amilyent megérdemel. Országunkban a szegényebb népelem szereti hazáját. Annak pedig nincs pénze irodalomra, sem szinházra. (A háborus gyülöletben is tömérdek angol és francia könyvet vásároltak Magyarországon az olvasók, a német könyvekről nem is szólva.)

A nemzeti érzésnek az a felhevülése, amely az operettekből ismert őrült spanyolt irói nevének emlitésekor előfogja: nem ismeretes mostanában Magyarországon. A brittek a Hattyujukkal, a franciák számtalan nagy iróikkal, az oroszok Puskinnal és Dosztojevszkijjel, a svédek Lagerlöf Zelmájukkal, az alig ismert finnek Aho Jánossal, a dánok Knut Hamsunnal, a hazátlan lengyelek Sinkewitz-cel: tele büszkélkedték a világot. S otthon, hazájukban megjelölték a lábnyomukat iróiknak.

Itt a legnagyobb iróink is furcsa, torzvilágitásban élnek a nemzeti tudatban. Vörösmarty Mihály verseit nem mindenki olvasta el, aki tudja róla, hogy éjfélkor járt a szállására a Csiga-vendéglőből. Jókai Mórt nevezetes kortársa és irigye, az epés Mikszáth Kálmán irta meg maró folyadékkal. Arany János zsugori és -51- földszagu, Tompa tudatlan kálvinista pap… Petőfi? Bizonyosan őt is csufolták már.

A hóbortos Csokonai szánalmas korhely-figura. A költők mind bolondok. Az irók szegények. Furcsa, élclapbeli figurák. Kalandosok, rongyosok, tintanyalók; még követ sem lesz mindegyikből.

A tanyák, falvak, kisvárosok fiai, akik olykor gyalog jönnek a „nemzet szivébe“ és öreg iróknak ismeretlenül köszöngetnek a hatvani utcában, majd az irói pályához éreznek maguk is vonzerőt, bizonyos idő multán ásitva és megvetőleg beszélnek egykori mentoraikról. Gyulai Pál emlékbeszédei, Mikszáth felvidékiesen ravaszdi Jókai életrajza, Petőfi Sándorról irott kicsinyes és köznapias életiratok, a különböző visszaemlékezések többnyire céltudatos és önző célok, rejtett vágyak, leplezetlen tolakodások szüleményei. Az élőknek diadalma a halottak felett.

Kemény Zsigmond volt hü a Wesselényiekhez és Petőfi Sándor ragaszkodott fiui szeretettel az öreg Vörösmartyhoz, mint Thos. Carlyle, aki honfitársairól, a skót irókról korának legszeretőbb és iskolai példázatu müvészettel s költői ihlettel készült emlékkönyveit irta.

Hazai tollaink ezenkivül a lekicsinylés, guny, megvetés gödrét ássák a megholt, szenté lett magyar irók emlékének. Fogatlan, vén kóristák Katona Józsefet merik emlegetni, Petőfi ismeretségével dicsekszik a gaz, hóbortos szegény irók személyét a korcsmaasztalhoz lerántják. -52-

A szinházban néha eljátszanak egy Kisfaludy vigjátékot az évfordulón, mert szindarab iró volt, de Vajda Jánost már alig ismeri a mai nemzedék.

Nálunk nincs nagy iró, akihez a nemzeti gondolat elzarándokolhatna megtévesztés nélkül, ajtó előtt hagyott saruval, hevült lélekkel. Amint általában senki sem nagy ember Magyarországon. Veszekedő, perlekedő, gunyolódó, kárörvendő kis nemzet vagyunk. Egy nagyfalu, ahol a lakosokat a csufnevükön ismerik, mint a parasztok egymást. Egyik, a pipotya J., a másik korhely V., a harmadik kortes P…

Nagyon kicsinyek a méreteink. A keritéseken mindenki belát. Az ablakaink alacsonyak. A tálba látni. A hálószobák nyitottak. Kevés a pénzünk. Minden ezüstforintoson harapás nyoma látszik. Amit az Andrássy-uton fecseg valaki a kávéházban, azt egy óra mulva Püspökladányban tudják. Az irók ingujjra vetkezve sétálnak a korzón vagy feltünés és siker céljából már csaknem az akasztófa alá állanak, hogy mindenki lábujjhegyre emelkedve nézze őket. E kor pacsirtái gramofon-lemezen énekelnek pénzkeresés szempontjából. Ezenkivül mindegyik megveti a másikat.

Azt szeretném látni, aki itt inkognitóban, távol az emberektől, tudna egy malacot a kabátja alá dugni vagy egy jó regényt megirni?

A DÉMONHOZ.

Fenn volt, magosan a hegyoldalban, ahol petróleumlámpák és filozófus elmék világitottak, amig volt kőolaj és bölcsészet. Félszemü, orrnélküli és ragyavert bormérő, mint esztendő multán a szép halott, mindenkinek névre szóló pohárba öntötte az italt; négyszögletes fejü, habzó száju kutya hevert a küszöbön, miután már régebben elveszitette a falusi kocsit, amely mögött a városba loholt; a vendégek halálsápadt arccal, botra támaszkodva jöttek az életből, vásári verekedésből, ahol a hajukat kitépték, szerelmes hársfa alól, ahol a szivüket levesben kifőzték és rókák csalogatójának a csapó-vasban feltüzték vagy a börtönből jöttek ide egyenest, ahol puhára mángorolták már a hátukat, karjukat, egyenesen álló térdüket: lezuhantak a korcsmapadra és a homlokukat az asztal széléhez ütötték.

Itt nem ketyeget óra a falon, zene sohasem hangzott, hangtalanul, üres szájjal (mint a sirverem) folyt az énekelgetés, de mégis megpihent mindenki egy bizonyos időre. -54-

Egyik a sakktábláját vette elő és magát az élet királyának képzelve, kergette a parasztot.

A másik a találmányait teregette az asztalra és bonyolult számitásokba merült, amelyek mindig kedvezően végződtek.

A harmadik elveszitett ártatlanságával játszadozott, mint megrepedt katonatükörrel és a napsugarat a törött üveggel is a falra vetitette.

Máshol régen elveszitett pöröket nyertek itt, amelyet az élet ellen beadtak, de már minden fórumon elutasitottak.

A legtöbben könyökre támaszkodva biztosan várták a nőt, aki miatt öngyilkosságot elkövettek, hogy szüzi fehéren és a tavasz szagával, megujulva és a régi fiatalságban elmegy erre az utcán, szomoru szeme felragyog és kis kezével int a busulónak.

Itt ültek ők mind: a szerencsétlenek, a lesujtottak és földre tiportak, itt a bolondok, a szegények és féllábuak, amint az életből elmenekültek, mint elveszitett csatából, amelyet a bolgárokkal vivtak, akik egyetlen foglyot sem ejtettek.

Ide csuszott a darabokká zuzódott testőr-tiszt, irógörcsös költő és egykor pirosarcu szerelmes, a démonhoz, aki még egyszer, utoljára megsimogatta és helyesléssel biztatta elveszitett szemeiért azt, aki sokat nézegetett az almafákon szüretelő nőkre; megdicsérte, akinek hamis játékért tőből levágták a jobb kezét, megnyugtatta azt, aki sziv nélkül jött ide, mert a szivét bukott nők piros papucsa széttiporta; az öncsonkitókat, -55- az öngyilkosokat, mámorosokat és bálványimádókat kitárt karral fogadta a démon és olyan mézes italt öntött poharukba, mint az angolok fokföldi bora.

Itt, a démonnál, megtalálta mindenki önmagát. A futóbolond a tollakat, amelyeket kalapjához illeszthet, az elátkozott költő a diadalmat, kirugott szerelmes a női könyeket és a hamispénz-tulajdonos valódi kincsek boldog birtokához jutott. Aki nem tudta leirni az R betüt, mert az nagyon megsértette: akinek üres szélmalom kóválygott a fejében; akinek kés volt a szive táján s minden dobbanásnál megsebezte; aki addig csak négykézláb kuszott, mert kutya volt; aki éjszaka lidércnyomással küzdött, mert nem tudott kimondani egy nevet: a démonnál meggyógyult. Felpirosló orcával, egyenes gerinccel, elért szerelemmel és teljes diadalommal mehetett ki a temetőbe, hogy megérdemelt sirjába belefeküdjön. A démon mindent visszadott neki, amit az élet elvett tőle és adott neki, amit amaz nem ajándékozott. Rothschildok és az Élet királyai poharaztak a hegyoldalban, udvari költők gyönyörü rimeket faragtak és a lábnélküli gavallérnak annyi kalandja volt, mint Casanovának. A boltozat alatt minden percben belépett a pénzes levélhordó, majd a futár, aki hirt hozott a gyermekek boldogságáról, a királyi kitüntetésről, az elveszitett nagy permegnyeréséről és a főnyereményről, majd hintón jöttek a nők, akik nem régen seprővel vagy cípősarokkal támadtak, hütelenek voltak, mint a verebek és csalékonyak, mint a hold sugara; most eljöttek és letérdepeltek, hogy -56- megcsókolják a mart sebeket. Az öröm, mint egy aranydisznó töntörgött be az ajtón.

Mikor még csak a maga baja volt mindenkinek. A szerencsétlenség oly egyéni volt, mint egy régi, viseltes kalap. A boldogtalanság rossz kis fehér kutya volt, amely zsinegre kötve vezetgeti éjszaka a részeg vakot. A csőd személyesen hozta el iratait egy fakó, mellbeteg hivatalszolga alakjában. Titok lehetett az, hogy valakinek sötét lyuk van a balmellén. Mikor még minden egyéni volt a földön.

A kis csárdákat azóta lerombolták, egy nagy cinteremben ülünk mindnyájan és némán hallgatjuk a szél zugását és az égő városból a harangkongatást.

Minden baj és bánat közös lett. A nyomoruság rongyos szürével betakar, mint a csősz az utszélen talált porontyokat.

Nincs külön bánata a grófnőnak, táncosnőnek és polgárasszonynak, holott azelőtt éppen az volt a legnemesebb a fájdalomban, hogy az ember kiáltás nélkül türhette, mint a spártai fiu a róka harapását. Az volt a leggyönyörübb a bánatban, hogy egyedül vitte el az ember sétálni az őszi erdőkbe, sárga fasorokba és a revolver ólommagjára olyan betüt véshetett, amilyent akart. A gyász feketerigó módjára éldegélt egy letakart kalitkában és az ember hivatali pontossággal -57- bezárhatta az ajtókat, midőn kedveseit megsiratni akarta. Lehetett futni, utazni; elrejtőzködni hegyormon vagy barlangban, az első páholyban a dalszinházban vagy egy gellérthegyi lebujban; a tengerre lehetett menni, idegen városok zajgásában keresni kedves arcokat, amelyek egy másodpercre megvigasztalnak; menekülni lehetett a részvét, káröröm s leereszkedő őszi köd elől messzi tartományokba, ahol senkit sem ismertünk és minket sem ismertek; lehetett álorcásan járni, mikor attól féltünk, hogy vércsepp marad az utcán mögöttünk és lehetett dalolni, mikor gondolatban a végrendeletünket fogalmaztuk.

A nemesitő főjdalmat egy nagy közös konyhán főzik, valamint ott tálalják majd az örömet is.

Az arcok többé nem titkosak, a szemekben nincs rejtély és a szivekre egyforma fekete kokárda van tüzve.

Testvérek vagyunk itt valamennyien, halottak napja van egész esztendőben és reggeltől estig a temetőt látogatjuk.

Az élet fellegei dühös morgással hömpölyögnek a hegyek felett és a vészes villámlás mindnyájunkat megdermeszt.

Az emberek rózsás kertjében sápadozó virágok vagyunk valamennyien; hol van a hetyke szarkaláb, amely a viharban fel merné emelni a fejét?

A piros hintók a kocsiszinbe vannak tolva, csak az irgalmas barát kétkerekü kordéja közlekedik, hogy alamizsnát gyüjtsön a szegényeknek. -58-

A könyek egy közös nagy tóba ömlenek és a szegény házmesterlány legdrágább fájdalma elvegyül a grófnék gyöngyeivel.

A sebeket ugyanazon gézzel kötik szegényen és gazdagon, a boldogon és boldogtalanon.

Azért jó volna, ha még állna a régi csárda, ahová el lehetne menni falu bolondjának vagy dölyfös fejedelemnek.

Harmadik ősz hideg esője veri őrjitő konoksággal a katona köpenyegét; harmadik éve nincsenek bolondok, képzelődők, élet-királyok és elátkozott költők Magyarországon.

Hová lehetne jutni, hová lehetne a fejet lehajtani, hol lehetne a mézeskalácsszivet az asztalra tenni és megeszegetni?

Beretva-élen, egyformán, mint a borena éljük a hadi-életet; vigyázva szippantunk a levegőből, kis karéjt vágunk a kenyérből, apróra váltogatjuk a pénzünket, takarékosan bánunk a fájdalmunkkal, az örömet kis amulettbe zárva hordjuk a szivünk felett, mint valamely régi emléket.

Hol van a béke nagy bolondsága, félrecsapott kalapja, hetyke kurjantása, kihivó legénykedése és szétrugott nagybőgője?

Hol van a Démonhoz cimezett csárda, ahol mindenki királynak vagy koldusnak képzelheti magát?

EGY CINKOTAI POLGÁR KALANDJAI.

Tóth Margitnak és társnőinek a bádoghordóban már régen sehol nem kel fel a nap.

Szegény, szerelmes, egyszerü, ábrándozó és hiszékeny nőszemélyek, akik szivük csendesitése, álmodozásuknak megvalósitása végett a cinkotai házba utaztak, végigmentek a bünügyi regényekből jólismert udvaron, abroncsok, szemétdombok, elhagyott viskók, elreteszelt kamarák között, – vittek érzelmet, szivet, játékos vért, hervatag asszony lenge álmát, ifju nő bizonytalan szerelmét, – nótát, jókedvet, kis regényt: a bádogoshoz, aki hordóba tette őket, mint a füstölt hust, miután szerette és megsimogatta látogatóit! – -60- a nap nekik már nem kelt előbb, mint a falusi temetőben, ahol rendőrök, csendőrök és a „Magyarország“ kitünő ripportere felnyitogatták a jól elzárt bödönöket.

A bádogos alakjának, – amely egy ismerőse megfigyelése szerint Bali Mihály magyar királyi hóhéréhez volt hasonlatos – kell feltünni a májusi délután szemhatárán, hogy a férfiak komolyan, őszintén megsajnálják a nőket.

A kerekfejü, köpcös, nyugodt, kiszámitott szavu, a magyar nótákat dudolgató, halkan fütyörészgető cinkotai iparos nőkkel való eljárása megdöbbenti a legkeservesebb asszony-gyülölőket.

Talán mégis: szegény áldozatok gonosz kezek martalékai ők, a másik nemen lévők, akik egykor mesterei voltak az álomtalan éjszakának és a szórakozott nappali kinszenvedésnek?

Talán nem oly erősek, elszántak, gonoszak ők, (mint egykor mutatkoznak a legtöbb férfi életében) hisz egy vidéki bádogos elbánik velük, jajszó, kiáltás, lárma, feltünés nélkül, a zsineget a nyakukra hurkolja, mint a pajkos gyermekek a vizből kifogott macskakölyöknek, szakértelemmel, mint egy kötélfonó, megköti a csomót a jobb állkapocs alatt… másodpercek munkája, szivverés elhallgat, mennyboltozathoz hasonlatos szem bezárul, darázs-derék elpihen, kisláb jéghidegszik, utolsó sóhajtással száll el egy utban levő kislélek kijelölt utjáról és a boldog, gyanutlan, tudatlan, önfelejtő szerelem nem tudja, hogy mi történt az éjben vészben, álomtalan, szeretkező éjszakában, ravasz szavak, -61- számitó csókok, simogatás, dédelgetés, ölelés közben: a szerelem, mint egy felriasztott nádi veréb kiáltoz rémületében a siket csendességhez, amig a cinkotai polgár a cukor-spárgát hétszer átfonja.

Talán mégsem lehet megrögzött nőgyülölettel élni tovább és ajtófélfában rejtőző gonosz szeg módjára elszakitani a szegény nők ékességét, selyemköntösét; egy középkori barát fanatizmusával tagadni jóságukat; hiszékenységüket kigunyolni; szerelmüket lealacsonyitani?

Talán: gyermekek ők, egy bádogos mesemondását hallgatják, sziv-kamrába rejtik el az ajándékba kapott kedveskedő szavakat, hisznek, biznak, remélnek, furcsa holnapokról álmodoznak, az eljövendő éjt mély lélekzetvétellel szinezgetik a gondolatok pirostojásfestékével koponyáikban, amelynek boltozatáról most rémesen elválik dus, szőke vagy barna hajzatuk… ahol a fésülködés közben ugy zizegett, énekelt a fésü, mint a bádogosmester hangja… a gombos-cipős lábak türelmetlenül szállottak fel a cinkotai vicinálisra, hogy másnapra a bokánál összezsinegeltessenek… köntösök, szoknyák, csipkés ingek, remények, elképzelések repültek vélük Cinkota felé, hogy egy bádogkannában leljék halottas-kamrájukat… Krajcáronkint összerakott forintok, négyrétbe hajtott, sokszor megolvasott bankók, a gondtól álmatlan, megtakaritott pénzecskék a szegény kis erszénykékben ágaskodtak, hogy Béla a cinkotai polgár átvegye őket… Furcsa kis női kalapok, virrasztással varrott szoknyák, napernyők, -62- hajtük, vőlegény-látta harisnyakötők, formásan kötött cipőszalagok, tarka alsószoknyák, egyszerü nők verses gondolatai, szegény cselédleányok délutáni éneklése: mind elmentek az amerikai büntanyákra emlékeztető udvarra, hogy végzetüket megleljék.

Ha egyszer csókos, dalolgató, szobalány-hazugságokra termett szája elmondaná az éjek történetét!…

Ha felrepülne a titokzatos kárpit a zordon cinkotai ház eseményei felett; a szerelmeken, fojtogatásokon, elhangzott dédelgető hangokon és eltömött sikoltásokon át a közelségébe kerülnénk e szokatlan emberi történetnek: talán nem is remegne meg kezünkben az ujság, midőn Kis Béla magyarázatát olvasnánk.

Igy: a homályban, az elképzelhetetlen távolságban, szinte embertelen egyedülvalóságban: titokzatos ő nekünk. És csak Darvas Róza egyszerü szakácsnő ujjmutatása irányit a most szinte torz festmény felé, amely a cinkotai ház kis virágos kertjét, benne a vasárnap délutáni, vasalt ruhás szakácsnét, virágszedését, a küszöbön nyugodalmasan üldögélő köpcös bádogost és a kerités mellől virágcsokor kötéshez és nőöléshez való zsineget átnyujtó, negyvenkilenc esztendős, szürke bajuszos, élemedett nyugodalmasságu, öreg napszámos Nagy Jánost ábrázolja…

A nők barátja ásitva üldögél hordói között; Margit és társnői két lépésnyire a háta mögött leforrasztott -63- bádogban örökre hallgatnak; a mühely sarkában a pók már befonta a hálóba a lyukat, amelyet egyszer, felriadt éjben a fonálon ütött; a távolban harmónika szól; a Nagy Itcénél boldog pestiek táncolnak; az öreg legény szunyókálva dől a kerti-keritésnek; nyugodalmas, áhitott vasárnap délután, a Pestről kirándult szakácsné tán gyermekkori ábránddal kérdezgeti az elásott hullákon nőtt virágoktól, hogy a sirásó „szeret, nem szeret?“, a toronyban megkondul az esti harangszó és zsineg kell a virágcsokor megkötéséhez.

Zsineg mindig volt a háznál… Darvas Róza nyaka helyett ez egyszer tudatlan virágokra csavarodott a kender.

A nők többnyire a Béla-féle férfiakat szeretik. Még az alakja is a tipikus nőhóditó alakja, regényesség, különcség, zavarosság és feltünés nélküli figura, amely megnyugtató, bizalomgerjesztő hatással van a női nemre.

Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy biztos megfigyeléseim vannak arról, hogy a nők nem szeretik tulságosan a kiváló külsejü vagy a geniálitás nyugtalanitó szinü köpenyegében járogató lelkületü férfiakat. Sem a tulságos „szép“-eket, sem a nagyon okosakat, a tudósokat, lélekbuvárokat, okoskodókat. Ők a Bélákat szeretik. Bélát, aki közönséges, könnyen megérthető, gyermekes, kedves dolgokról beszélget. Alkalomadtán -64- komoly, máskor könnyed, vidám, nótafi és a bajuszkötő alatt is csókra dudorodik a szája. Jelentéktelen és egyszerü, hogy a mindennapi nő is azt hiszi, hogy nyitott könyv betüit olvashatja Béla szeméből. Csendes a járása, ha a nőnek bánata van és megérzi, mikor kell a nótát elfujni a hölgy tiszteletére. Soha sem terhes az okoskodásával, mindig közönséges, mint a hetivásár, a szép szavakat a régebbi népdalokból idézi, mig beszélgetése hasonlatos a planéta-cédula stilusához, amelyet kékre-pirosra festett madár huz ki a lábával. Közömbös néki a világ jósága vagy romlottsága, sohasem gondolkozik a falu tornyán tuleső fogalmakon. A nők csak a legritkább esetben szeretik a kötéltáncost, a pék vagy bádogos veszélytelen, látható és női észszel is felfogható mestersége tetszik lelküknek. (A hatvan esztendős, fegyenc-külsejü öreg házasság-szédelgő, akinek egykor arcképét a rendőri ujságban megpillantottam, az özvegy asszonyoktól birtokvásárlásra kapott engedelmet. A fogatlan öreg néni gazdasági ismerettel, gyakran csinos és kivánatos asszonykáknak dulta fel nyugalmát.) A megbizhatóság, amely a cinkotai iparos köré vonszolta a nőket, mintegy alapja a szerelmi és családi életnek az egyszerü, szivükkel gondolkozó nők világában. Béla kalapálása, mühelye, női hullákkal megrakott házatája ilyenformán sok szegény leánynak, asszonynak lett álom-világa. Béla mindig nyugodt volt, hosszu leveleket irt barátnőinek, cédulát tett az ajtóra, ha eltávozott, bizonyosan gyakran tisztálkodott és sötétkék -65- ruházatban látogatott el Pestre. A gondolkozó, igérő reménységgel forditotta bizalomgerjesztő szemét a szegény nőkre és ostobaságaikat, bajaikat, álmaikat, terveiket biztató főbólintással hallgatta.

Hány nő bizta rá a szerelmén kivül élményeit, apró életének történeteit, barátnőit, rokonait, szüleit?

Hány különös mesét hallgatott végig ez a nyugodt, pirosszáju Béla, amilyen éjféltájban csak a nőknek jut eszébe, amig a zsineget előkészitette? Jóságosan, helyeslően bólintott a nők panaszaira, az igazságtalanságokra, a bajokra és a cukorspárgát tévedés nélkül a kellő helyen meghuzta és megcsomózta. A bádoghordó már a mesterségéhez tartozott. Talán csak először csodálkozott a szokatlan ipari munkán!…

Kiss Béla cinkotai polgár bádogba zárta a nőket, mert ez volt a mestersége. Ha sirásó: elföldeli; ha mészáros: felaprózza barátnőit. Mindenesetre végez velük, mert ez volt a természete.

Pest kormos levegője körül, a kikötő-városi részek rendetlenségében, menekülők és számüzöttek hallgatagságában, az anekdotás Cinkotán: Kis bádogosmester a háborus katonai berukkolás nélkül számos hordót kalapált volna késő öregségéig, mint egy szorgalmas megbizható iparoshoz illik.

BUJDOSÓ

A bujdosó alakja régebbi olvasmányaim és hallomásaim nyomán regényes ruházatban tünedezik föl, amely képzeletbeli élmény valószinüleg onnan veszi eredetét, hogy gyermekkoromban igen sok, hosszu őszi estvékre terjedő történeteket hallgattam öreg emberektől, koros hölgyektől, akik emlékezésük virágkorát azon időben élték át, midőn Magyarországon majdnem mindenki bujdosott.

A „bujdosó“ szent fogalom volt bizonyos korszakban a mostani deresfejü nemzedék előtti időben, mikor nagyapáink nézegették a tükörben a fehér szálakat bajuszukban, és a hölgyek fejkötőszerü, direktoár-kalapot illesztenek fejükre, hogy hamvasodó hollófürteiket elrejtsék a kárörvendő szemek elől.

A bujdosó holdvilág ezért éjjel járt az Ipoly partján, az udvarház hátulsó ablakát halkan megzörgette… árvalányhaj volt homlokába huzott kalapja mellett, Lendvay-köpenyeg vagy fekete szür burkolta alakját, a hangjában fájdalom és csendes bánat, a kezében a szegénylegények fokosa vagy Krudy Kálmán rövid -67- karabélya… egy nemzet vonaglott néma fájdalommal, a kukoricásban zsandár réz-sisakja fénylett, mély csendesség borult az országra és a bujdosó reményt, mint a messzi szivárványok, fojtott lelkesedést, mint az ősök által eldugott butéliák tartalma, halk ébredezést, mint a táncoló asztalkának bolondos arabeszküzenete hordott a tarisznyájában. A bujdosó – furcsa társadalmi helyzeténél fogva – nem volt rossz hireknek a hordozója, Svájcból, Párisból, Londonból kapott titokzatos hieroglifeket, az üldözött vad csüggedését eltitkolta a vendégszerető háznép előtt és a hajnalos jövőt festegette, mig vérdij volt a fejére kitüzve.

Rokonszenves, nemzeti figuránk, a bujdosó hazafi: évtizedekig foglalkoztatta a magyar fantáziákat. Ezidőtájt rejtegették Rózsa Sándort, a Bakony szegény legényeit és a kapcabetyárokat. Az utonállóknak legendájuk támad, a félszemü B. elszökik Szabolcs vármegyéből, hogy szegény legény lehessen a Bakonyban. Istóriás-könyveket irnak a kor Anonymusai, kalendáriumokban fekete paripán nyargal Sobri Jóska, a betyár-romantika sziv-világa leend az ifjuságnak, Petőfit rejtegetik a hiszékenyek, a nádasok bünterhelt menekültjeit, az emberkerülő pákászokat kezdik emberszámba venni, vándorszinész énekel a kisasszony ablaka alatt. „Moháczi bácsi“ és Bizay még komoly figurák a közéletben… Regényes, szinészkedő Magyarország, a rossz komédiások és álmodozó honfiak hazája: gyermekkoromban hány kalandos történetet halottam elbujdosók koráról, midőn az igaz emberek külföldön -68- asztalosságot tanultak, vagy egy várbörtönben pókot szeliditettek!

A bujdosók a tengernek veszik utjukat. Ám most nem Lendvay öreg szinész divatja szerint van a köpenyeg vállukra vetve; váltók, csődök, könnyelmüségek, anyagi és erkölcsi bajok, tévedések adják kezébe a vándorbotot a nyolcvanas évek magyarjának. A hazafias bánatnak mind kevesebb köze van az eltüntekhez. Newyork szabadságszobra integet álmában az árvaszéki pénztárosnak, a csalárd kereskedőnek, a váltó aláirójának, rossz társaságba került fiatalembernek. Amerikát járt iparosok, felvidéki tótok elmondják e korban még vállalkozásos óceáni-ut részleteit, Amerika még az igéret-földje mindazoknak, akik itthon vétkeztek vagy boldogulni nem tudtak. Az Amerikába menekült sikkasztó, váltóhamisitó eltünése még vezeklésnek mondható a nyolcvanas években, sajnálják, fejüket csóválják az emberek: „milyen kedves cimbora volt…“ Bizonyos mártirium, a szenvedések enyhitő glóriája tünik fel a vétkes magyar alakja körül, aki itthagyván barátait, nőismerőseit, vadászkutyáját, elárverezett kis házát, dobra került birtokát, a tömlöc elől (nem egyszer a hatóság segitségével), evőeszköz-tisztitónak, bőgő-hordozónak, farmernek vagy aranyásónak elvitorlázik, holott azelőtt legfeljebb annyit tudott a hasznos foglalkozások közül, hogy hogyan lehet énekelve leereszteni pohár bort a gégén. Kártyaveszteség miatt -69- a grófok, csalódott szerelemből kifolyólag a regényes vidéki urak, rangjuktól megfosztott tisztek, de a lopók és félkézkalmárok is Amerikába bujdostak. A nyolcvanas években a megszökés még mindig érdekes cselekedet volt és ha évek multán levél jött a Gulyás-utcából, könybeborult szemmel olvasták a kifosztott rokonok, megcsalt jóbarátok.

Nagyon életre való elem volt, amely már ezidőtájt sem választotta uj hazájának a verejtékes munkáju ujvilágot, hanem itthoni dolgai végeztével kalandornak szállt ki Párisba vagy Monte-Carloba. Öreg cigányprimások, tanulmányutas fiatalemberek, nyugtalan hirlapirók gyakran hoznak hirt a francia földre szakadt véreinkről. Az irigyelt, babonás hirü Párisban lakhatni, mindig a nagyopera páholyában üldögélhetni, a ligetben lovagolhatni: ezért már nem borultak könyárba az itthonmaradottak szemei… Közönséges büvészetnek vélik azt a cselekedetet, amelynek vezekléseért még Newyorkig sem kell a hajót füteni.

Manapság a bujdosó arcképe már nem csupán a vidéki szalónok, fénykép-albumainak rejtett titka, hanem rendőrségi eszköz. A bujdosás, az eltünés senkit sem emel tekintélyben, ellenben tettre buzditja a nyomozó hatóságot. Egy-egy nevezetesebb sikkasztó, váltóhamisitó, postacsaló nyomában nem mozdul meg annyira a szánalom érzete az emberi szivekben, mint a régi jóidőkben. Azt mondhatni, hogy mindenki segitségére van -70- az igazságszolgáltatásnak a bünös menekülő kézrekeritésében. Ezért mind ritkábban tünik el végképpen a tévedt ember lábnyoma a világ nagyországutján. Határszéleken, kikötőkben, kis szállodákban, vonatok fülkéiben szemek figyelnek és már akkor is megérintette a rendőr keze a bujdosó vállát, midőn az teljes biztonságban érezte magát. A bünösök tisztában vannak a „kiadatási eljárás“ furfangosságával, a rendőrségek hálózatával, a telegráf-drótok gyorsaságával. A menekülő vétkesnek nem lehet a legelső vonatra felugrani a keleti pályaudvaron, hogy nyomot tévesszen. A régi időben álszakállok, parókák, rejtett külvárosi odvak maholnap csak a regényekben olvashatók. Kis és nagy tolvajok jól tudják, hogy csoda révén menekülhetnek meg csupán és az álomtalan bujdosás helyett nem egyszer önmagukat adják át a nyomozó hatóságnak.

Kecskeméti Viktor – e félig-meddig legendává lett magyar ifju, – bizonyosan valamely oly egyszerü, szinte paraszti fogásnak köszönhette sikerült eltünését, amely a nyomozó hatóságnak tán eszébe sem jutott. Egy régebbi rendőrtiszt emlékezete szerint: Kecskeméti, bünügyi regények, reporter-fantáziák évekig kisértő alakja, nyugodtan átutazott a prágerhofi vasuti állomáson. Látták, megállapitották, hogy felszállott a trieszti vonatra. Ámde a pesti rendőrség akkoriban még nem tudta, hogy Prágerhof csupán egy vasuti állomás és nem valami nagy város, ahol nincs városi rendőrkapitányság, ahová a sürgönyt cimezték. Mig a pesti rendőrök telegrammjával a nem létező prágerhofi rendőrkapitányságot -71- keresik, Kecskeméti nyugodtan átkel az állomáson és eltünik Olaszország felé.

Lehet, hogy igy volt, aki szeret hitelt adni az élet egyszerü történeteinek, az szivesen elhiszi e megérthető menekülést. A tapasztalatlan ifju városi hivatalnok olyan utat választ a bujósdiban, amelynek állomásait a vasuti menetrend-könyvben megtalálja. Talán még nem is olvasta a detektiv-regényeket, ahol robogó vonatokról ugranak le a bünös emberek, vitorláznak, háztetőn járnak, hogy végül teljes biztonsággal a detektiv karjai közé fussanak. A mozifilm titkosrendőrszenzációja, e modern betyár-romantika meg csupán egy király-utcai kis kávéházban volt a törzsvendégek mulattatója. Kecskeméti Viktor tehát itt sem tanulhatta meg a browning rendszerét és elszánt szinészek ugrándozását.

Különös bünügyi rejtély maradt eltünése, amelyről az öreg detektivek még sokáig beszélgetnek a fiatal kezdőknek. Sikkasztók álma, megfogott lopók börtönbeli elgondolkozása, bünös hajlamu ifjak példázata maradt a joghallgató, mert utja a negyedmillióval jól sikerült.

A mostani lapok rendőri eseménye, – amely békés időben mindenesetre sok külföldi hirlapirót és kiváncsit csalogatott volna Cinkotára, – a bádogos: kezd Kecskeméti Viktorhoz hasonlitani. A bádogos büne tagadhatatlanul szenzációsabb, hátborzongtató, kisérteties: korunkban is, mikor a halál vacsorázik asztalunknál -72- és lekaszált sarju módjára hull az emberiség. A bádoghordók a legprimitivebb és legfinomabb lelkeket egyformán érdeklik, a herceg és a foltozó-varga mohón keresi ujságjában a legfrisebb hireket, türelmetlenül mulnak a napok… a kalap alá rejtett arcokban Kiss Béla vonásait keresi a járókelő… és Nagy János konokul hallgat, (ha már legalább hazudott volna valamit!)… husz év előtt nyomaveszett öregasszonyokat, bolond fejjel elkóborolt szerencsétleneket keresnek a cinkotai bádogokban… és még senki sem tudja él-e, meghalt-e Kiss Béla, az események néma hőse, akinek titokzatos hordói egy bizonyos ideig a világháboru izgalmait is háttérbe szoritották!

Elesett a csatában, meghalt a kórházban, bujdosik Szerbiában, Győrben vagy Budapesten?… Hol van e titkos, nagybajuszu katona, akinek egyszerü cselekedetei, jámbornak látszó tettei most, büne napfényre kerülésével mind titokzatosságok lettek. Kapufélfánál való fütyörészgetése: az ördög nótája, Valjevói rabsága a bujdosó bünös öntudatos elrejtőzése. A tifusz nyulik el sárgán a szomszédjában és ő talán kicseréli a halott fejcéduláját a magáéval. Uttalan Szerbiában, sárban, vérben gázol a bádogos, egy világháboru szinjátéka zeng körülötte, de ő már gondosan takargatja lábnyomait, mert tudja, hogy 1916. májusában a hordókat megtalálják Pestmegyében. Idegen, ellenséges földön, szerb nyomoruságban, hullák, rombadőlt katonák, feldult lelkek között rejtegeti sunyi, kerek fejét a bokor -73- alá, kis sertésszemével előrelátóan hunyorit, menekül, nyomot veszit… Szinte lehetetlen, hogy a halálnak e jóismerőse, hüséges, megbizható szolgája e gyakorlott sirásó mindennapi, katona-halállal távozott volna el az élők sorából. Még sokáig kisért majd rejtelmes alakja. Nem is illik e titkok közé a bádogos eleven, rendőrkézzel megfogott figurája. Müvészibb, ha köddé, párává, emlékezetté válik.

18 ÉVES MAGYAROK, EGYKOR ÉS NAPJAINKBAN

Vajjon mi történt a szépséges Kurz kisasszonyokkal, akiknek Késmárkon a diákok örök hüséget esküdtek?

Álomtalan éjszakákon, midőn nem álmodom égő házzal, fantasztikusan lángbaborult folyosókkal, szivembe nyomuló késekkel, szemrehányó arculatu halottakkal: néha a Kurz-kisasszonyok is meglátogatnak, éjfélnek multával, fehér lenruhában, amint a másvilágról szokás visszatérni, (pedig talán komoly homloku, aggodalmas szemü, munkástenyerü asszonyok ők azóta,) naplementearcukon a szepesi folyók esti szine játszik, a hajuk kék, mint a fenyves erdő a messzi hegyoldalon, rozsvirágszinü a nyakuk és jószagu, mint szeptemberben a fensik a Tátra alatt, a válluk fehérlik, mint a hegyszakadékban az örökhó. Jönnek, meglátogatnak, hárman meghajolnak karbafogózva, mint kora őszi és tavaszi estéken jártak Thököly tornya körül és annyi himpor sem hullik le köntösükről, mint az éji lepke szárnyáról, mídőn tovatünnek.

Ők a diákok menyasszonyai voltak azon időben, midőn a Méze-féle serház kertjében párbajokat vivtak -75- érettük szakállas, embernyi tanulók, akik a késmárki liceumba jöttek jóvátenni mindazt, amit más tanintézetekben vétettek vagy elmulasztottak. Kicsapott és kóbor diákok menhelye volt a liceum; ha kellő helyen felütöd a lapot, „hőstettei még emlékbe állnak Vérynél.“

S ezidőtáj (sok évtized előtt,) e szakállas, meglett férfiak, alföldi gazdák, könyvundorban vagy tehetségtelenségben leledző jómódu családból való ifjak, – Magyarországon az intelligencia fokmérője e korban az érettségi bizonyitvány volt, – fehér sisakot viseltek fejükön, mint Stanley, a londoni hirlapiró, rövid, vastag, zsebredugható sétapálcát, mint a bécsi gigerlik, vastag, fekete szivart tartottak a foguk között, borbélyhoz és serházba jártak, becsületszóra kártyáztak, érettségi vizsga után párbajt vivtak, telegrafáltak, regényeket olvastak, kéteshirü házakban megverték a kémkedő pedellust, akit e dicső korszakban Kacskának hivtak, szerenádot rendeztek a Kurz-kisasszonyok ablaka alatt, nem egyszer zsongó, álmodozó szivvel, mélázó kedvvel, vándorfecske módjára visszatéregető gondolattal hagyták el a régi várost, ahol véleményük szerint legboldogabb éveiket élték… Szeptemberben uj diákok jöttek Késmárkra, nagyobb szakálluak, vállasabbak, tapasztaltabbak, Kurz-kisasszonyék sóhajtva kötötték át kék szalaggal a régi gavallér leveleit és bodros hajuk ismét meglibbent az esti szélben a Thököly ur tornya körül. (Anna, mint egy fejedelemnő, Vilma fehér báli cipőben meghalt egy tavaszon, Nina jobban -76- ismerte az érettségi vizsga tananyagát, mint a professzorok, mert mindig együtt készült a diákjaival.)

Stanley hirlaptudósitó után más kalapok, uj dalok, uj regények, frissen meszelt házak és talán más alaku felhők keletkeztek Késmárkon. Jelenleg bizonyosan az a divat, hogy az érettségiző diákok vitézségi éremmel a mellükön, esetleg mankóra támaszkodva, piros huszárnadrágban vagy esőverte csukaszürkében foglalnak helyet a szük iskolai padban. Ah, ha ezt az időt megérhették volna az ambiciózus Kurz-kisszasszonyok! Ámbátor a hölgyi szivek fennen dobognak manapság is Késmárkon és Budapesten a katonaviselt vagy szabadságolt katonasorban lévő diákok iránt. Csupán a lelkes Kurz-kisasszonyok késtek el.

Az uj generációról, amely most katonakorában, tüzvonalból vagy kaszárnyából visszatérve tanul könyvei felett a harminc egy nehány napos szabadságban, könnyen megállapitható: hogy különb, életrevalóbb és nemesebb nemzedék leend, mint sok előtte való. Némi fantáziával a szabadságharckorabeli fiukat lehetne a maiakhoz hasonlitani, akik az iskolát elhagyva, elmentek önként a sereggel. Milyen nagyszerü, páratlan generáció volt az, amely az uj Magyarországot 48 után épiteni kezdte. Csupa kiváló férfiak, akik a szabadságharcban dobosok, közkatonák, tisztek lettek, akik várbörtönökben ültek, akik a nemzet fájdalmát, szenvedését még átérzik, átviselik, mint a költő, aki hazája -77- sorsán borong! E megtört, de végleg meg nem ölt generáció, az emlékekkel, árnyakkal, csalfa szivárványokkal, tulzó reményekkel, halhatatlan álmokkal rendelkező nemzedék tartotta fenn továbbá is a nemzet életerejét, kitartását, álmaihoz való hüségét. A megközelithetetlen hazafiak, akik a nemzet bánatos időszakában szenvednek, mint lázbetegek, a krizis mulásával erőteljesebben, elszántabban állnak talpra. A fájdalmak, kinszenvedések méhkasai lettek az egykori dobosok, veres-sipkások, amint a nemzeti háboru dörgött felettük és a menydörgés mind messzebbről hangzott az elnémult pusztaság távolságából. Ekkor támadnak és a magyar életben láncszemet alkotnak: a multakhoz csökönyösen ragaszkodó táblabirák, az engesztelhetetlenek, a szivósak, a meg nem alkuvók, az érckeménységüek vadmagyarok és konok literátorok, nemzettudósok és szentéletü politikusok. A csapások, a sorsfordulatok, a nemzeti szerencsétlenségek nem csüggesztették csak azokat, akik mindig csüggedtek. A magyarság zöme, disze, virága, a negyvennyolcadiki ifjuság várt, remélt, bizott, csillagot várt a borus horizonton. Egy bánatban, keservben megedződött, tüzet, kolerát és belviszályt átszenvedett, nyomoruságot, vesztett csatát, zászló lehanyatlását megélt férfiakból álló generációt szült a szabadságharc. E korból tündöklő jellemü hazafiakra tekinthet vissza a borongó emlékezet. Mintha minden magyar intelligens férfi egyenkint képviselné nemzetét. A politikusok megannyi égig növekedő fantasztikumok; a hazatérő számüzöttek imádott -78- regényhősök; a kor érzelmeit olykor a haldoklóhoz járó pap csengetyüjével jelző, máskor hordó tetején kurjantó kortes hangján beszélő, időbeli költök a nemzeti bálványozás figurái. Egy nagy teátrum Magyarország, ahol mindenki Hamlet királyfi vagy Bánk bán szerepét játssza, meggyőződésből, tüzvészben acélosodottan, büszkeségből és hüségből. – Ezek a férfiak a szabadságharcban eltöltött éveik után nőttek csaknem akkora nagyságra, hogy még sokáig érintik homlokukkal a magyar égboltozatot.

Szokatlan megpróbáltatásnak alávetetett ifju generáció vizsgázik most a pesti Barcsay-utcai gimnáziumban és szerte a magyar tanintézetekben. A sarkantyus, bakkancsos, nem egyszer már háborut érzett ifju katonák, akik a tanuló-termeket megtöltik, az életnek, világnak, emberi sorsnak oly különös ismeretével, megtapasztalásával fognak majd hozzá a háboru után következő élethez, amelyről a legnagyobb szakállu késmárki diáknak sem volt fogalma.

Elmuló ifjuságuk ez akácvirág-szagos juniusa remélhetőleg felejthetetlen marad. (Ha elfelejtenék, eszükbe juttatnák az öreg népfelkelők, akik bizonyosan életük végeig nem beszélnek egyébről, mint katonáskodásuk élményeiről.)

E májusnak ifjusága, amely lelkének hamvasságát, harctéri napsütötte arcának pirját, széles, vitézkedő kedvét áldozza azért, hogy a könyveivel, elmult tanulmányaival, -79- polgári jövendőjével kontaktusban maradjon, tanul, vizsgázik és egy korhadt iskolai rend értelmében „érettségizik“: e májusi fiuk nyitott szemmel látják majd mindazt későbbi években, ami körülöttük, velük most történik, mint általában az ember az elmult dolgokra nézve teheti a legjobb megfigyeléseket.

A hadi-érettségi kis katonái későbbi évekből visszanézve: látni fogják nemzetük határtalan önfeláldozását, amellyel a hosszu háborut lankadatlan kitartással, csüggedés és viszálykodás nélkül vivta. Ifju szivük felejthetetlen emlékei közé iródnak az esztendő eseményei és eredményei, amely emlékek majd irányt és meggyőződést adnak bekövetkezendő férfi-életüknek. A magyarság, amely e háboru előtt tünő délibáb volt a Kárpát felett lebegő horizontban, a magyar eszme, a magyar virtus és magyar erő lángoszlopként világit utánuk életükben ez évek emlékeiből. Az egykor multtá váló jelen sziklafalként emelkedik ki a folytatólagos élet hullámos tengeréből és a sziklafalról nem moshatják le az idők vizei a betüket, amelyek a magyarság hősi tetteit ez évekből megörökitik. Hungária alakja, (amelyet egy másik nemzedék már csaknem szürkülő, vénülő, rongyosodó asszonyságnak képzelt,) az ő szivük kincses látományai között ismét nemes homlokán viseli a tüneményszerü ragyogást, amely a magyar lélek mélyeiről veszi eredetét, mint keleten a közelgő napkorong ragyogásával elárasztja a szürkület ólomszinü fellegeit. A magyar katonák harci éneke, öreg népfelkelők fáradhatatlansága, bajusztalan ifjak csodálatos -80- szivóssága, a nemzet egységes, szinte ünnepélyes hadbaszállása, majd egykori, későbbi években elgondolkozásra ihleti a fejeket, amelyekben most csak az ifjuság és tankönyvek májusillatu gondolatai bolyonganak. Az ő élettapasztalatuk, elérkező férfiasságuk, háboruban elmult gyöngéd ifjuságuk: egy olyan magyar nemzet létezéséről tud, amelyhez hasonlatos nagyszerü magyarság még legnagyobb királyaink alatt sem lakott e buzaföldes rónákon. Ők ismerni fogják e nemzet erejét, isteni önfeláldozását és nagyrahivatottságát, amelyet már csaknem elfelejtettünk.

A velük szálladozó gyermekkori álmok – (a régebbi magyarok tünékeny szitakötők zörgését hallották a fülük mellett,) – őket az élet hosszadalmasságába elkisérő ifjukori ábrándok: magyar katonák el nem fogyó dalait, magyar anyák kiapadhatatlan könnyeit, csüggedetlen vének biztató kiáltását és az egész nemzetnek fanatikus, jövőjében való hitét jelentik. Ez esztendők emlékezetei vezérlik jövendőjüket. Bizonyosan nem a keresztutra, hanem az egyenesen, égbe vezető ösvényre, ahol a magyarság megdicsőülését képzelik a fantáziák.

UJHOLD.

– Kegyed szomoru és hallgatag, – mondta hölgyem, – pedig én a tenger és a hold rokona vagyok. – Igy szólt s ezután nemsokára a faképnél hagyott, mert még mindig nem tudtam mit sem szólani, bár előkelő rokonságával dicsekedett.

Ezután a holdat néztem, – ujhold volt, érdekes, sejtelmes, felleges, mint a közelgő tavasza az égitestnek, – valamint a fák között egyhangu nótáját dudoló éji szél hangjait figyeltem. Az éjjeli természet furcsaságai mindig megigéznek. A nappali pipacsok vajjon mit csinálnak most a leereszkedett sötétségben? Szarkalábak, buzavirágok mikor alusznak, hisz reggelre nyilnak, tehát éjszaka dolgoznak? És a buza, rozs és fenyőfák növését miért nem hallani? Talán azért tutul az éji szél a tájon, hogy a növények éjszakai hangjai örökké titokban maradjanak az emberek előtt?

Juniusi éjben, ujholddal az égen, szélhirnök felhőrongyokkal a horizonton, vagy messziségben figyelő -82- csillagszemek alatt, elsuhanó hölgyem a távolból visszakiáltja, (mintha egy ős-leány énekelne a fák alatt):

A holdra nézek, felhőn át fémlik, mint egy álombeli leányarc, amelyet eltakar az álomvilág csodálatos füstje, az éj a távolban sóhajt, mintha egy uj, nagy fenyőfa vagy tölgy született volna most e pillanatban a föld kérge alól, az esős levegő oly harmatos körülöttem, mint a gyermekszülés után az anyák ajka… juniusi éj, mondd nekem, a hold, a tenger és a nő valóban testvérek e nagy midenségben, hol mindnyájan rokonok vagyunk, ásványok, halak, gyikok és emberek?

Álmoskönyvek és tudósok régi-régi talánya a nő holddal való atyafisága.

Legutóbb, mint egy orvosi ujságban olvassuk, a német statisztikusok gyüjtötték össze a háboru alatt a nők holdváltozásinak dátumait.

A pontos adatok alapján e szivós németek ceruzával a kezükben kiszámitották, hogy milyen nemü leend az ujszülött, midőn az egynapos szabadságra otthont járt német katona visszatér a szaloniki-frontra.

A statisztikusok félelmetes pontossággal dolgoznak. Mintha azért volna a rengeteg német a világon, hogy a ceruzával, az arabs-számjegygyel vagy a logaritmussal feljegyezzen minden életnyilvánulást, amely a világon történik. -83-

Már tudják, hogy hány szárnymozdulatot tesz a fecske egy perc alatt, ismerik a földet, a vizet, a levegőt, statisztika van a katona lépteinek számáról, a betegségről, halálról, részegségről, a varga és a takács életkoráról, a gyermekekről, a sermennyiségről, amelyet egy német polgár elfogyaszt, a balesetről, a montecarlói birodalmi öngyilkosokról… a statisztika, mint egy ijesztő szürke torony álldogál a harcoló német katona háta mögött és a láthatatlan gépezet feljegyzi, hányszor jut eszébe császárja, felesége, gyermeke… most végre az otthonmaradt nőkre került a sor, orvosok, szülésznők, rendőrségek dolgoztak együtt, amig a német anyák holdfordulásaiból előállott az az impozáns, megdöbbentő részletességü statisztika, amelynek alapján a tudósok most a születendő gyermek nemét kivánják megállapitani.

Sőt a félelmetes német statisztika tud arról az el-elenyésző kis percentről a nők között, akik hütlenségbe keveredtek, mondhatom büszkék lehetnek a német férfiak az asszonyok hüségére.

Az orvos-ujság, amely utolsó számában e háborus statisztikával foglalkozik, a hold fordulásával egyenes kontaktusba hozza az uj, kis német fiuk és lányok születését.

Ujholdkor a statisztika érzékeny mérlege a fiuk tömeges születését jelzi, mig holdfogytával a kisleányok érkeznek Németországba a lekek országutján. Ha negyedrésze igaz annak, amit a statisztikai táblázat szemléltetőn mutat, (pedig a németek e száraz és nagyfontosságu -84- tudományt legjobban értik,) körülbelül eldőlt az álmoskönyvek, fanatikus tudósok, javasasszonyok problémája: a világra jövendő gyermek nemét lehet szabályozni.

Ha a végtelen szenvedés, amelyet a háboru mért a nemzetekre, csupán ezzel az embertani eredménynyel végződne, (amelyet állitólag a háborus katonák hazatérése következtében fedezett fel a német tudomány): akkor gyümölcse volna a fájdalomnak, könynek, vérnek, rombadőlt vagyonnak.

A falanszter közeledésével bizonyosan még elviselhetetlenebb leend a lét, amelyet feledtetni minden időkben a szerelem volt hivatva.

A szerelem, akinek a holdhoz mindig nagy köze volt, különösen a hold leányai révén, gyanutlanul szálladozott az emberek és tengerek felett. Bizonyosan nem sejtette az égi tünemény, hogy szárnycsapásait egy szürke német jegyzőkönyvecskébe irja, midőn gyanutlanul visszaszállott az elhagyott fészekbe.

Repült a szerelem és a hold jóakarattal kisérte utjában, (mintha a tenger dagálya és apálya és a szerelem éjjeli őre volna a hideg csillagtest, mig a verejtékes munka zsarnoka, a napkorong felváltotta andalgó őrhelyén és kinyujtotta a munkafelügyelő hosszu korbácsát a föld felett,) gyanutlanul, tudatlanul, látszólag céltalanul repkedett az égi madár az emberi szivekből ki az éjbe, talán csak a bolondos pipacsok, jószagu buzák, -85- hetyke szarkalábak tudták (magukkal hozván a mindenségből ez öntudatot,) hogy miért szereti a szerelem május és junius havát.

De tudta a gyümölcsérlő, illatos ősz is a magáét rozsdavörös tájképeivel, merengő fellegeivel, elhalkult folyóival.

Télnek dunyhás hóesése, betemetett háztetője, hosszu estvéje és elcsendesült élete ismét csak közelebb hozta a lobogó vérü sziveket, hogy a szerelem csikorgó januáriusban is meleg fészket leljen az emberi képzeletben.

Magyarországon, a lakosság tulnyomó részének életmódja folytán az „őszi“ és a „téli“ gyerekek voltak többségben azon gyarló statisztikák szerint, amelyet a Kis tükörben közöltek eleink.

A nyári évszak a munkaideje volt hazánkban, megfeszitett erők, izmok, az elernyedt gondolatok csupán a mezei munkában lelnek kielégülést.

A szerelem pacsirtái szántanak ugyan a buzaföldek felett, de józan, dolgos népünk, pitymalattal aratásba kezdő, a setétség beálltáig kaszáló magyarok legfeljebb arra vigyázott, hogy sarlójával fel ne durja a pacsirta fészkét, egyébként a verejtékét törölte homlokáról és gyorsan aludt a kereszt tövében.

Született a gyerek, amint Isten rendelte, őszre vagy tavaszra és a gondviselés kiszámithatatlanságában megnyugodva vette népünk a leány-áldást vagy a fiu-gyümölcsöt. Nagy háboruk után, mondják a históriás könyvek, bőségesebb volt a fiutermés, mert a királynak katona kellett a régiek helyére. Békés időben elszaporodnak -86- a nők, aminthogy mostanában elsokasodtak a világon, hogy szegényeknek maguknak kellett már a kenyeret megkeresni, nem győzte a férfikar. A gyerek, az Isten-áldás a mindenható szerelemben termett, mint a buza Magyarországon. Legfeljebb ott sopánkodnak a fiugyermekért, ahol csupa lány vagyon. Amig az anyák késői életükben, nem egyszer ötven esztendős korukban, megérlelik a várva-várt gyümölcsöt. Boldog Magyarország, itt sohase panaszkodott senki a gyerektermés ellen. Öt, hat, tiz gyereket nevelt fel egy magyar anya, vegyesen fiut és leányt…

Vajjon hogy lesz ezután, miután a németek beleavatkoznak az uristen dolgába?

Az Ujhold már a fenyőerdőhöz ért, a hátam mögött megszólalt egy madár is, pedig még setét van és az órámon hármat mutat a foszforos mutató. Csak egyet-kettőt szólott a madár, álmából ébredt fel, mint a rossz gyerek. A juniusi mezők felett halovány fátyol lebeg, mint a viznek, sóhajnak, verejtéknek, álomnak a lepedője, amely alatt üditő álmát hajnalban a mezőség, mi után a buzák, rozsok, vadfüvek, pipacsok egész éjjel a kalandvadász szél hazudozását, udvarlását hallgatták, éjfélután megadták, duruzsolva kért csókot, mire a vándor legény hajnal előtt utrakelt a tájról. – A hold elment. Valahol messze a tengeren itt csend van. A hold leányai aludni tértek.

MÉZESKALÁCS.

A régi szép Magyarországról való álmok mindinkább eltávolodnak a szemhatáron a mai nemzedék elől. Könyvek, feljegyzések, hagyományok anyaga leend régi magyar életünk, mint a csodaszarvas története. Az utánunk következő generáció már csak vidám vagy szomoru anekdótákból ismeri honunk azon nevezetes állapotát, amelynek egy szakaszát a háboru előtt még átéltük. Milyen volt apáink élete, konzervativ politikánk, a magyar föld vándorlása, a középosztály kialakulása (és szenvedése a háboru alatt,) furcsa, ősi szokásaink, nyugodalmas, alvó telünk, dalos nyarunk, aratásunk, szüretünk, bohókás ünnepnapjaink és olykori elkomolyodásunk… Elmerül a multba a régi Magyarország, mint a legendás sziget, amely az óriáshal hátán alakult. A Vas Gereben Magyarországa, Jókai és Mikszáth alakjai, az angol gentry fogalmát nem értő és utánzó nemzedék figurái, Kisfaludy-rege és levendula-illat, nagykállói követválasztás és Tisza Kálmán szolgabirái, a magyar földesur glóriás alakja, a régi udvarházak holdvilágos árnyéka, a tejjel-mézzel -88- folyó földi Kanaán, vadfüves magyar felvidék, miveletlen alföldi táj, beláthatatlan nádas és az első foglalásból való földbirtok… mind elmulnak, amint a regények és elbeszélések megörökitik vala a hajdani Magyarországot. A madár-látta, irodalom-irta meseszőtte Magyarországból már mit sem látnak azok, akik a háboru után következnek.

(Engem bizonyára öreg táblabirónak néznek néhány év multán az uj emberek… Az időszámitás összezavarodván: én leszek a következő generáció anekdotájában az az ember, aki nem akar a lánchidon vámot fizetni és Ignotus viselt cilinderkalapot először Pesten.)

Bele kell nyugodnom, hogy minden elmulik a világon, a kállai kettős, a földesur, a cigány, a zsidó, a regényes követválasztás és a magyar földbirtok igazságtalan, rendezetlen állapota.

A magyar földek az idők jelei szerint ismét elkezdik vándorutjukat. Egy nagyrahivatott elme a képviselőházban (Beck Lajos,) már rajzolgatja Magyarország uj telekjegyzőkönyvét. Ha valóra válnak a függetlenségiek tervei, a magyar föld nagyrészben gazdát cserél, ismét a magyaroké lesz, az őstermelőnek nevezett magyar paraszté, akié voltaképpen ez a föld már ezeresztendő óta, csak kölcsönbe adta uraknak, papoknak, zsidóknak. Milyen másvilág kezdődne az országban, ha a hadbanjárt, megszolgált paraszt kis földesuraságként térhetne haza, mint egykor a hosszu harcok után Bocskay hajdui, a török hódoltság után régi királyaink alatt idetelepitett svábok, csajkások, határőrvidéki -89- szerbek, horvátok! Igaz, hogy a madár-látta Magyarország napja ezzel végleg elmerülne a nyugati ég felhői mögött. De nem élhetünk örökké egyformán. Az apák nem kényszerithetik fiaikra a maguk életét. A fiuk uj életet élnek. (Turgenjev Iván, bár orosz volt, az Apák és fiuk cimü regényét irván, ugy tett tanubizonyságot hite mellett, hogy még az elmult század közepén felszabaditotta összes jobbágyait anyja halála után. Egy kis csokor volt ez a báden-bádeni francia énekesnőnek. És egyben nemes vallomása egy reformátornak.)

Igen szép volt magyar táblabirónak lenni, felért a rozsnyói püspökséggel, uri széket ülni, végtelen, bevetetlen, kihasználatlan földek felett parancsolni, a parasztot lehuzatni, jus primae noctis élvezni, boldogan, bőségben, uraságban végigélni az életet. A magyar nemes ember élete minden nemzetek nemességei között a legkülönb volt. Még a királylyal is lehetett packázni. Urak és parasztok országa volt ez a föld. Ki is irta az irodalom. Szinét, mézét, kedvét, rezedaillatát pirosra vetették az irók. (Csak Eötvös József okozott némi keserüséget A falu jegyzőjével.)

Szinte kimerithetetlen témája volt az irnivalóknak a régi Magyarország. Mintha a mult század irói és költői a karhosszunyi távolságból is, amely őket apáiktól elválasztotta: már látnák e régi magyar életnek különködését, szomoruságát, örömét és megelégedettségét. A magyar élet telve van figurákkal, amelyek utód -90- nélkül halnak meg. Egy nagyrahivatott, de tunya generáció a forradalom előtti Magyarország területéről nyomtalanul elseprődik az ujhelyi fiskális jöttével. Az irók, a nemzet krónikás-deákjai még becsületesebbek voltak, vagy kevesebb fantáziával dolgoztak, szinte lemérték, lefotografálták régi magyar életünket. Vas Gereben könyveiből, Nagy Ignác regényeiből egy furcsa, okoskodó és a reformokkal ravaszkodó magyar világ kandikál ki. (Már előbb: Kisfaludy, a vigjátékiró szeliden tréfálkozik a szinházjáró magyarokkal.) Midőn Jókai végleg fölülmulja a lovagkor ködös világába busan visszavonuló Jósikát, a komáromi ifjut itt várja egy egész, nagy, különös, pompázatos magyar történelem, amelyet neki papirosra kell vetni. Magyarország a forradalom előtt, a forradalom előtt és után. A legfurcsább, érdekesebb és szimpátikus alakokkal teli időszak. Minden kis magyar regényhős, mert hőskorban él. Különcök, megzavarodott lelkü, regényes hajlamu, szabadság után áhitozó, nyugtalanul aluvó magyarok élnek. A nők megannyi ábrándvilágbeli ideálok vagy férfiölő démonok.

Bár nagy fantáziával dolgozott Jókai Móric, az ő könyvein át lehet leginkább megközeliteni a régi magyar életünket. (A respublikánus Horváth Mihály történelemiró tulzásában forradalmi tanokra próbálja nevelni a bajor királyleányt, aki később Magyarország királynéja lett.)

Hogyne éltek volna. Jókai, bár ezt sohasem vallotta be, magyar regényeiben szeretett élő figurák után dolgozni, akiket idealizált. (A lélekidomár, Aranyember stb.)

El kell fogadnunk más hagyományok és szavahihető öregek tanuskodása szerint, hogy a régi Magyarország nagyon hasonlitott a kalandos országhoz, amelyről Jókai könyvtárnyi könyvét összeirta.

Itt laktak a Józsa Gyurik, itt terültek el a végtelen nádasok, parlagon heverő földek, legelőnek sem használt puszták, őserejü lápok, megközelitetlen mocsarak, vademberek, lusta parasztok, botos hajduk, mindig ebédután lévő urak, félbolond grófok, termetes asszonyságok, lovat-ülő kisasszonyok, csepürágókért rajongó falusi hölgyek, peregrinusok, vaskalaposok, nadrágszijat eresztő táblabirák, gonosz uzsorások, Sobri Jóskák, sápadt összeesküvők, rajongó papok és a megszámlálhatatlan különcök, akik minden faluban feltalálhatók voltak, hol a pók beszőtte az ablakot és az eső átcsurgott a tetőn, és a repülőgépen, az örökmozdonyon, asztronómián, régi királyok pecsétes levelein, nyirviz-szabályozáson, világszabadságon törik a fejüket. Az egész magyar panoráma benne van Jókaiban. És elmélázva, elgondolkozva eresztjük le a könyvét, midőn őseink céltalan és boldog, tudatlan és durva, cigánymuzsikás és holdvilágos, disznótoros és hideglelős élete előttünk elvonul.

A legnagyobb érték, ami Magyarországban volt, a föld: azzal nem törődött senki. -92-

Ámbátor a messzilátó magyar gondolkozók mindig tudják, hogy mily nagy kincsen járnak, mikor a magyar földön lépkednek.

A királyok donációs-levelei, harcos, intrikus nagyurak, az agyafurt, zendülő Dózsa György, eszükkel házasodó földesurak mindig tudták, hogy a legfőbb jó az életben a földbirtok. Bocskay hajduit az alföld tekenőjében helyezi el és földet ád talpuk alá. (Ahonnan mostanság is a legjobb magyar ezredeket sorozták.) Martinovics a szászvári apát, Kossuth Lajos és mindazok, akik álomtalan éjszakán a magyarság jövendőjével foglalkoztak, a nemzet fennmaradását, fejlődését, végleges erőrejutását a céltudatos földbirtok-politikában látták.

A nagy háboruk után a királyok gazdátlan vagy hóditott területeket osztanak szét katonáink között. A háboruk nem mindig folytak oly ideális és kézzel meg nem fogható célokért, mint a mostani kényszerü magyar háboru. A háborut viselő fejedelmek elég praktikus üzletemberek is voltak. Minden fegyverviselő harcosukat bizonyos jutalommal, elismeréssel, vagyonnal, ajándékkal, zsákmánnyal kecsegtették az időben is, amidőn a háboru isteni eredetében még hittek a föld lakói.

A magyar paraszt, aki megállotta helyét e háboruban, mint a bibliai csoda, ezeréves álma a föld. Születése, élete és halála a szántóföld szomszédságában, szinte a föld drága rögei között folyik le, mint a buza vagy a rozs sorsa. Szülőanyja, hétköznapja, lehelete -93- a föld szeretete. Itt növekedik, ebben éli örömtelen, de szerelmes életét, itt hallgatja a füvek növését, a szél beszélgetését, a buzatábla álmát. Mindene a föld, amely nem az övé. Ennek a határtalan, szinte a természet törvényei szerint való szent földszerelemnek a megvalósitását a harcoló magyar parasztság részére: tüzték ki célul ideális férfiak, a függetlenségi követek. Vajjon sikerül-e másodszor a jobágyság eltörlése? Akadnak-e hazánkban uj Kossuthok, akik vezetik ez uj függetlenségi harcot?

A régi Magyarország napja végleg leáldozott a háboru véres fellegei mögött. Meg kell nyugodni mindenkinek a világ változó forgásában. Uj emberek lettek, uj gondolatok születtek. Ma-holnap Deák Ferenc furcsa tévedésébe esik mindenki, ha az uj áramlással szembeszáll, aki a dunántuli gyorsparasztok tönkremenését féltette a váci vasuttól.

NYIRSÉG.

Geszferéd, Balkány és a többi falvak, amelyek a nyirségi orkán után, mint megannyi „leégett tető-vesztett községek“ merednek puszta falaikkal a homokdombok között: tudják-e önök, mily derék, szinte honfoglaláskori magyar faluk?

A nyirségi orkán, amely e falvakat lerombolta az elmult napokban, a valóságos magyarság eleven testén ütött sebet, midőn vagyon- és életpusztitó munkáját végezte. Szegény nyirség, hol mostanában napijáróföldre nem látni férfiembert, (mind elmentek a király mellé), vajjon felépitik-e ledöntött házikóidat, hol századok homokján, jövő-menő ezüst nyirfák alatt, szinte ázsiai tüzü napsugárban, az első foglalásból maradott földeken az ősmagyarok ivadékai születtek, szokásokat és hagyományokat tiszteltek, csak magyarul tudtak, felhőjük a Tisza vizéből keletkezett, szelük a határszéli sorosok felől fujt, amely az ősök lovainak fejét e tájra irányitotta és az ekevas nyomán olykor kifordult a domboldalból egy napkeleti főur sarkantyuja vagy kardja… Bolondos, zizegő, fáradhatatlan -95- nyiri szél, amely az ezüst-fákat, makkos tölgyeket, rezgő nyárfákat, jószagu ákácokat, barna szemü nőket, méltóságos férfiakat, buskomoly nádasokat, hallgatag morotvákat nótázni tanitod, hogy is tudtál megbolondulni ennyire, rombadöntöd a falut, amely a régi időkben legfeljebb követválasztáskor volt szokásban?

Irni róla csak oly gyöngédséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról. Vagy egy elagott vitézi életről. Régi szép kalandokról, regényes hőstettekről, amelyek ifju korában eszébe juthatnának egy tunya, elcsitult falusi nemes embernek, midőn méhesében jelenen és multon eltünődik.

A magyar regényes-időknek hősi korában mindig az első sorban lengett Zabolch zászlaja: a vármegyék idejében, az első hegedüt játszotta a nemzeti hangversenyben; verekedés, vitézség, sujtásos és kortes években a nyirség diktálja a divatot; politikai és hazafias időhullámok itt lendülnek a felhőkig, hogy magukkal ragadják életre-halálra az idevaló embereket a meggyőződések, politikai hitek; testvérek, atyafiak, apák és fiuk állanak szemben nem egyszer az ellentáborokban és az időben szokásos nemzeti politika miatt visszaküldik a más meggyőződéses szülői-házhoz a szeretett ifju feleségeket, apák fiaikat kitagadják, politikai okokból megvetnek, kigolyóznak hazafia. Nyiregyházán az Ébredjünk! cimü hetilapban -96- évtizedekig folyik társadalmat robbantó hecc azon, hogy ki nem hiszi a vármegyében, hogy Görgei Artur áruló volt, a csizmadia-szinben megbuktatják Fabinyi Teofilt, a minisztert, fokos, tölgyfabot, dikics és bicska járja, ha elkezdődik az alkotmányos küzdelem… holott valójában nem is lakott a vármegyében másféle érzelmü hazafi, mint szélsőbaloldali.

Egy nagy darab nemzeti történelem a Nyirség. Itt pusztult el a legtöbb régi uraság, itt váltotta fel a régi helyét a legjobb, legmagyarabb, legderekabb uj birtokos-osztály, itt nem vágatta ki a kőrisfát az uj gazda, mert a régi szeretett alatta üldögélni, a komondorok szinte érthető magyar nyelven ugatják a holdat és a keréknyomban ugyanaz a magyar nap ragyog, mint a Tisza vizében. Mintha a levegőnek, a homoknak, a szélnek, a viznek, a legelőnek volna itt olyan varázsa, hogy vad-magyarrá lesz az is, akinek az apja még nem tudott magyarul. Daliás zsidók és selyemruhás szlávok vére keveredett a honfoglalók vérével. Muzsikus cigányok régi nótákat játszanak az ablak alatt, mig a csecsemő a világra jön. Füben, fában, falevélben az elmult szép, régi magyar világ; a kenyérnek illata, a viznek folyása, a hosszu őszi esőnek kopogása, a télnek jószaga, a falusi harangok hangja: az apákra, az ősökre emlékeztet, akiknek hagyományait szent tiszteletben tartják e tájon.

Néha muzeumi hangulatot vélek érezni, midőn a Nyírségre gondolok, mert láttam nagy csöndességben, alvó állapotban, holt vizek között, lecsüngesztett lombu fák alatt, oroszosan mozdulatlan ködben, apátikus kedvében, ujságpapirossal beragasztott ablakkal és tunya mozdulatlanságában. Mintha az idevaló emberek éppen ugy élnék a nyarat és az őszt, mint a természet: belsejükben viritanak és lélekben elhervadnak, sárga nyirfa-levél lesz az egész vármegye, tiszai kiöntések fölött állongó novemberi köd telepedik az elmékre, a szivekben viszhangzik a szél, amely a régi temetők harasztját zörgeti.

Ilyenkor is szeretem, mert ázsiai eredetünk, napkeletről jött, változékony kedvünk, buskomor magyar szomoruságunk tükröződött a holt vizekben és az emberi szemekben. Még az agarászok is leszállnak lovukról némely esztendőben, a szüreteken csak a szőlőpásztor lövöldöz bolondjában, a sóstói erdőben céltalanul hull a makk és a házőrző ebek az első lábuk közé temetik hóbortos, szőrös fejüket. Némely esztendőben az egész Nyirség elszomorodik. Nem tudni ennek az okát, mint a fellegnek a célját, amely a lemenő napot eltakarja. Nem tudni, hogy miért énekel a cinke egyik esztendőben halkabban a deres eperfákon és miért muzsikálnak máskor éjjel-nappal a cigányok? Miért bánatosabb a nők szeme, miért olvassák el ujra a gyerekkorukban olvasott Jókai-regényt, miért néznek hosszasabban az első tüzbe, amely a pattogó hasábokon piros lángra lobban? Miért hosszabb -98- az ősz, mint a nyár, miért láthatók olykor különös betük a holdvilágban és a sikság felett rengő csillagtábor miért nem vidit a másvilági életre? A keleti népek érthetetlen melankóliája hosszan ásit a tájon, ázsiai álmosság ragasztja le a csősz és a falusi földesuraság szemét, a kocsikerék bánatos kelepeléssel vonult át a hangtalan országuton és a kacsázó vadászok fegyvere csak néha dörren a kemecsei tavak fölött.

A gyerekkoromban elmuladozó kurtanemesség multakon való elszomorodása volt a bánat, a mely e kutyabőrös, voksos, választó nyirségi falvakat elborongta? Itt sokáig éltek abból a lakosok, hogy régi királyok pecséteit őrizték a ládafiában, a mult vissza-visszatéregetett egy-egy alispán- vagy követválasztáson és az elkövetkezett uj idők nehezen nyomakodnak be a rozsdás kapu-kilincsü házakba. A történelem, (amelyet itt mindenki kedve szerint értelmezett) a hagyomány, (amely természetesen édes volt, mint az apák simogatása) a szokás-jog, (amelyet e falvakban pogánytiszteletben tartottak): eltünedezőben volt. Kataszter, nyirviz-szabályozás, telekjegyzőkönyv… Gyerekkoromban nem is hallottam más szavakat az idős emberek szájából, urnak, papnak, parasztnak uj törvényeket kellett tiszteletben tartani, uj emberek előtt levenni a föveget és már kezdett nem jelentősége lenni a csendbiztos komaságának.

Talán ezért volt olyan szomoru olykor a Nyirség, mintha már nem is nagyon volna érdemes az életet tovább folytatni. Elhanyagolta az apák sirdombját és -99- tunyán üldögélt a falusi nemes az udvarházában. A szél dudált, a Tisza kiöntött, a dob pergett: ebből vette észre, hogy a kalendárium valóban igazat mondott, midőn a napok elmulását jósolta.

A magyarságnak, a nemzeti gondolatnak, őseink tiszteletének tájképe, ezüstös Nyir: a szomoruságom veled, hogy gyér falvaid száma megfogyatkozott. A háboruban a gránicon vért ontani, itthon vihartól tönkremenni, adók sulya alatt nyögni! Most lehet csak bánatos a táj, amelynek melankóliája sohasem biztatott az élet szorgalmas folytatására.

PESTI NYÁR 1916-BAN.

A pesti nyár kék ruhában, fehér cipőben és nefelejts-virágos kalapkában végigsétál a városon, a szél meglengeti, déli nap felheviti, esti lámpa csalogatva fehériti… nyár, mint a többiek voltak és a nők mindig szebbek, midőn utazásunkban ez évszaknál pihenőt tartunk, körülnézünk a tájon, a rövid szoknya alól fehérlő lábakat szemügyre vesszük, a barnapiros arcokat vizsgáljuk, a hajakat a kivágott derék felett, a fehér szoknyákat, amint gyermekkorunkban csupán véletlenül pillantottunk meg egy öltözködő, alsószoknyás asszonyt, manapság hozzá hasonlatos a nők ruházkodása.

Bolondság a női divattal perelni. A férfiak ugy sem értik meg a rejtélyeket. Örvendezzünk a szép lábaknak, nyakaknak, térdeknek, amelyeket ingyen kinál Budapest mindenkinek, aki az utcára vetődik. Most valóban nekünk szépek a nők. Friedmann Bácsi idegenjei, akiről sokat ábrándozott a lelkes férfiu, sem közel, sem távol nem mutatkoznak. A perzsa sah nem bámészkodik a dunaparti fogadó ablakából, Takova grófja sem totyog a hatvani-utca környékén, a valeszi herceg nem lép -101- ki becsipett állapotban a kaszinóból, angolok, amerikaiak, franciák, kereskedők, ügynökök, mulatnivágyó gazdag emberek végleg eltüntek a szemhatárról. Vajjon hová lettek? Szájtátva-bámult Vanderbilt Kornél, álmos nagykövet, maharadzsa, indus herceg, aki nyár felé megjelent Budapesten és végignézte a budai hegységet, valamint a pesti oldal remek hölgyközönségét; kalandok és füszeres mendemondák hősei; mosolygó holdak az orfeum csillagtáborában; varrólányok álma, repkedő lángok a házmester-kisasszonyok setét estvéjén, elvált asszonyok kitervelt jövendőbeli barátja?… Nyárfelé a szegény leány nem minden reménység nélkül vette fel fehér bluzát, a szabónők bizakodva hiteleztek a félvilági nőknek, a nyári szinésznő még házasságra is gondolt az esti libapecsenye és pezsgő mellett, télen sohasem látott kánikulai nők karoltak az ugynevezett szalmaözvegy vagy a tévelygő utazó karjába. A pesti nyár jelentett bizonyos szabadságot, olykor erőszakolt jókedvet, alsó-szoknyás némberek visongását, bohózatirók csepürágó bukfencelését, ligeti vizet áruló, mezitlábas leányok karrierjének a kezdetét, télen dohosodó gavallérok kivasaltságát, lovarnő virágcsokrát, vörös Friedmannt, könnyelmü Lantost, gumikerekes kocsit, fehérvirágos hirlapirót, budai sétát éjfélkor a Várban, tüllszoknyás operettlit az öreg Krecsányinál, alaguti csókolózást, enyhe hajnalt, szépleányt, bort, buzát, egészséget… Ugy érzem, mintha egy régen letünt korról irnám e reminiszcenciákat. Én vénültem meg vagy a világ? -102-

Már régen nincs nyár Pesten, a könnyelmü, muzsikás, lármás, esztelen nyár talán akkor szökött el a városból, mikor az utolsó jambó az ősbudavári zenekarból. A fiatal sikkasztók, szerelmes váltóhamisitók, ördöngős kártyások, vidékről felvetődött pénzesemberek, jobb sorsra érdemes katonatisztek bankócskáiból számos uj házat épitettek Pesten azok az emberek és némberek, akik a régi nyarakat nevezetessé tették egy mulatóhelyiség vagy pezsgős pavillon kibérelése révén. Az Andrássy-ut és mellékutcáiban pontosan megmutathatók azok a házak, amelyek egy-két sikerült nyár után uj gazdához jutottak. A lányok, akik az épitkezésnél segitettek, azóta meghaltak kórházban, a gavallérok elrothadtak a börtönben, még a cigányprimások is a másvilágra költöztek, akik itt a pezsgő mellé a zenét szolgáltatták. (Csak a vörös Friedmann nem tudott zöldágra vergődni, pedig ő értett legjobban e pesti nép mulattatásához.)

A dunaparti nyár ez esztendőben talán a legcsendesebb lesz, holott számosan nem hagyják el a forró várost, szegénység, aggodalom, határainkon duló veszedelem, csendes gyász, csüggedt bánat miatt. Az ugynevezett nyaralás, amely a fővárosi életnek tüntető szenzációja volt, szinte fordulata a mindennapi életnek, uj napoknak, havaknak reménységes jövetele, társadalmi kényszer, fitogtatós divat és a jóegészség: a pestiek ez esztendei nyaralása olyan félénken kopogtat a bérházak csendes lakásaiban, mint a nem szivesen -103- látott, börtönviselt atyafi. Csacska kisasszonyok a korzón, ma délben nem adnak egymásnak hangos szóval randevut az északi tenger mellett. Gyémántos dámák fogfájós kedvvel nézik a divatlapot, a francia fürdőhelyek csak hiu emlékezésben élnek. Talián-bolondok, Velence-imádók, szinte a norinbergi áruhoz hasonló rajongások az olasz városok után: legfeljebb egy rövid sóhajtással intézik el a kalendáriumot. Az édeskés talian-romantika a mindennapi lelkek rajongása volt s ez nagyon érthető, midőn a panoráma, a pesti mozi a legjobb üzlet a városban. Émelygős laguna-szerenádokra rajongva gondol az olasz vasutról hazatért asszonyka és itthon beleszeretett a cigányprimásba vagy a népdalköltőbe. Érzéstelen, sivár pesti lelkek majmolva emlegették a francia Riviérát, mintha az volna költészete életünknek, hogy az ottani hotelben megfordultak, de magukban egyetlen szineset nem gondoltak. Pestiek: hiu szamárkák, akik uti-emlékekkel óhajtották leplezni müveletlenségüket, hangulatnélküli, megunt életüket, utazóbőröndnek vélték önmagukat és az utitáskájukra felragasztott hotel-cédulák száma és minősége szerint értékelték egymást. Egy alexandriai hájókázás renomét szerzett az egész életre; furcsán, félszegen, szinte balkánias cicomázottsággal hangzott igy nyárban a pestiek szájáról a sok külföldi fürdőhelynek névsora, ahová a képzeletben vagy a valóságban elutaztak. Hányszor szántam őket, idegen tengerek mellé kivánkozókat, hazudozókat, merészröptü nagyvilági hotelek neveinek buzgó felsorolóit, expressz-vonatoknak nyári kalandosait, -104- amint a nyári utazást tulhangosan tervezik a nyilvános helyiségekben! Szegények, elkivánkoztak Pestről, mert itt a sarki hordár is ösmerte „pedigrée“-jüket, bugyellárisukat, családi viszonyaikat. Azt hitték: lordnak mennek el Budapestről nyaranta és a kisasszonyok francia beszélgetésén senki nem veszi észre, hogy budapesti nyelven társalognak.

A külföldi nyaralás hivei ez esztendőben legfeljebb multjukra emlékezhetnek. A sorompók le vannak zárva grófok és zsidók előtt egyformán. Itthon kell maradni, amennyire lehet. A családi kastélyban, a falusi gazdaságban, a bérelt tanyán, a Dunánál, a Tátránál, a Balatonnál. A sohasem, vagy ritkán olvasott francia könyvet nyáridőben a siófoki sétautakon hordozza kezében a társalkodónő urasszonya után, a divatszalón a tátrai fürdőhely kedvéért remekelt, még tán érdekesebb az élet Pesten, hol néhány hozzáértő felülbirálja a szoknyákat, kalapokat, mint egy eldugott üdülőhelyen. Amennyiben valaha kiváncsiak voltak, a pesti nyaralók szép hazánk csodálatosságaira, zengő hátu, fenyvesekkel boritott hegyekre, ködjárta völgyekre, svájci modorban épitett házikókra, kedves cipcerekre, havasi gyopárra, fiatalosan éles levegőjü Tátrára, most megismerhetik a gyönyörü magyar álomvilágot. Aki Dunántul enyhe dombjain, bárányfelhőin, vers-lábas erdőzugásán, ritmus-izü langyos levegőjén, álmodozó Balatonján óhajtott megpihenni, most is megtalálhatja helyét -105- A világ legszebb tájképe, a magyar felvidék hajnali ködben várja az éjszakai pesti vonatot, dult sziveknek, nyugtalan kedélyeknek, szomorkás embereknek sok bátoritást tudnak mondani a mozdulatlan hegyek. A dunántuli gyorsvonaton napszállat előtt a Balatont láthatja minden boldogtalan, amint Aliga tájékán, mint egy hüséges, magában álmodozó, regéken andalgó, társtalan özvegyasszony, ezüstös fejét, jóságát, nyugodalmát, napsütött vállát, csendes szivét megmutatja. Majd jóasszonyos kacérsággal eltünik az öltöző-szobában, hogy pongyollája helyett kimenő-ruháit is szemléltesse; a dombok mögé buvik a tó, hogy a siófoki villák, mint megannyi selyemharisnyák, a földvári házak, mint diszes asszony-frizurák, a polgári tájképek, mint Rákóczi-indulós, vidáman, menyecskésen mutatkozó szoknyaráncok mutatkozzanak.

Szép hazám, a nyaralók ez évben ismét ellenőrzik, hogy igazat irt-e Kisfaludy Badacsonyról, sok költő Füredről, Jókai a Balatonról, mások a Tátráról. Jól viseljétek magatokat öreg hegyek, vén tavak, felhők, szelek, napsütések, hogy egyetlen sóhaj se hangozzék el valamely háboru előtt divatos, külföldi fürdőhely után. Szeresse meg végre a hangadó pesti publikum hazáját, vizét, hegyét, gyönyörüséges nyarát.

Ámbátor annyi festett arcu nő szaladgál Pesten, hogy a háborut nem lehet elfelejteni. Nincs az idén nyár, sem nyaralás. Középkorias katonacsizmák tapossák az aszfaltot, akiknek kedvéért a legerősebb illatszert használják a nők, a korcsmáros a legvénebb borát méri, a -106- muzsikás hurja szakadatáig vonja a nótát, midőn Pestre jönnek a vitézek.

Nincs most olyan tájék Európában, ahol az aggodalmas szivek elfelejthetnék az ő nagy bánatukat, – a háborut.

HÁROM ÓRA.

Hajnalban, egy nyárfa mellől kidugom a fejem a sétautra; vajjon a fák alatt üldögél-e még az öngyilkos leány?

A pad üres, mint a Szent Mihály lova a kamarájában, ám a szürke homokon előtte vértócsa setétlik, amely estefelé a leány szájából ömlött ki sugárban, midőn Magyari zenekara a tóparton régi magyarokat muzsikált ártatlanoknak és bünösöknek, jambósapkásoknak és nagykalaposoknak, szegény szélhámosoknak és hadseregszállitónéknak, amint a nők mostanában a fürdőhelyen összekeverednek, – mig egy közülök, a parkban a szivére szoritotta a forgópisztolyt és egy ujjnyomással elintézte mindazt, amiért a tópartiak még sokáig sirnak, nevetnek, álorcát viselnek és egyedülvalóságukban valóban hangosan felnyögnek és sóhajtanak, aprópénzt olvasnak vagy a szeretőnek irott levél felett a tollszárat szórakozottan sokszor dicsért szájukba dugják, némely helyen vakaróznak, illetlenül ásitanak, nyujtózkodnak, a himlőhelyes arcu unatkozó agglegény által néhány szóban megemlitett huncutkát a kézitükörben -108- maguk is megcsodálják, furcsa elgondolkozással varrnak fel egy gombot a mellénykére, kirázzák az alsószoknyát és az örök vidorságu arc helyett az igazit, a komorat, a ráncos homlokot, a kemény tekintetet megmutatják, midőn azt hiszik, hogy senki sem látja őket… a parkbeli kisasszony elszökött e tennivalók elől. Egy közeli villából a durranásra megtermett, ideális külsejü szakácsné lépett ki, mint egy megölt csirkét a földről felkapta a vérző leányt és egy kerités mögé fektette, ahol senkinek sem volt utjában. Szürkecipős, szürkeharisnyás lábát egymás mellé helyezte, a szoknyáját megigazitotta, törülközőt vetett arcára, csak egy barna, délutáni séta előtt kolmizott hajfürt látszott tovább folytatni az életet, göndörkésen lebegett a leány keskeny homloka felett, mint akkor midőn létrejött, holott a bucsulevelek, mamához, barátnőhöz és vőlegényhez már a kabátka zsebében voltak. Mondják tizenhétesztendős volt és életét eddig leginkább azzal töltötte, hogy vőlegénye melankólikus öreganyjára vigyázott, hogy kárt ne tegyen magában, tüzet se rakjon az ágy alá. Kő ur, a falusi háziur elismeréssel bólintott később a holttest felett: „szorgalmas, derék leány volt…“

És most vajjon ki vigyázz tovább az elmebajos öregasszonyra a parasztházban?

A tizenhétéves kis vértanu nem tartotta meg a babonák utasitását, a hullaházból, ahová éjjel parasztkocsin -109- elszállitották, nem tért vissza a soványlábszáru, dijnoktestü padra, hogy hajnalban kimeredt szemmel, kisérteties orcával üldögéljen, a napernyőjére támaszkodva kiomlott vére felé hajoljon, ahol majd napokig félve emelgetik felhércipős lábukat a fürdőhely elkényeztett asszonykái, akik regényt remegve néznek bele éji ablakukból a fogyó holdba és a francia könyvnek csak cimét tudják, de irójának nevét nem; ők soha sem ülnek majd e padra oly elhatározással, mint a piromániás öregasszony kiszemelt menye, aki bibliai éveit szorgalmas házimunkával, szinte cselédi sorban töltötte, egy szegény, anyja eltartása miatt házasodásra képtelen magánhivatalnokra várakozván. Ők, e fehércipős lengő szoknyák, e csábok, ez ábrándok, nyavalyás kis fényüzők, tudatlan katicabogarak és erőszakos seregély-madarak, a fürdőhely üres tekintetü növényei, amelyek a francia kertész olcsó fantáziájában a parkot, a virágágyakat környékezik: valamely érthetetlen lelki szélhámosság folytán mindig elég elviselhetőnek vélik a létet, a mulatságot ugy sóvárogják, mint a kövér ember a testi fogyatkozást, a táncban hiu mozdulataikat lelki tükörben látják és a szerelem öntudatlan óráiban és egy szelence fényes födelében nézik meg mellénykéjük rózsaszinü szalagját.

A kis mártir, akinek olcsó harisnyáját, „kis varrónő“ által varrott szoknyáját, átlőtt szivét és szegény kis testét, (a rossz táplálkozás és a fiatalság miatt hegyes térdekkel,) az izmos, gazdag konyhaszagu szakácsnő a füre lefektette, egy hajnalnedves nyárfán kis madár -110- alakjában várja már a napfelkeltét Keszthely felől, hogy szárnyra kapva ellengjen az örökös rózsaszin felé, mint egy önfeledt, boldog gondolat a legnagyobb szomoruság idején. A zene tovább zeng a tóparton, a szinlapok piroslanak a deszkabódén, mint a csalogató lámpa az elhagyott utcácskában, a nyárfák bübájt, felejtést vagy édeskés emlékezést zugnak a telepen, a rigó csufolódva kiált rá a park képzelgő urhölgyeire, korábban jön az este és mind hosszabb az árnyék a láthatatlan vándoruton: ő már elrepült innen, a vénasszony felgyujthatja a falut. – Unott kézmozdulatu, megvető és érdemtelenül csüggedt álmodozásu barátom, mit szólsz e kis hősnőhöz, aki nem volt kiváncsi már arra sem, hogy a fürdőház hasadékán át a fürdőző X-nét mily ábrándok és illatok veszik körül?

Még csak három óra, a napkorong a keleti grófság felett látható, a hajnali madárka nedvesen gunnyaszt a lombok között, a fogyó hold, mint egy halott gyermek fotografiája uszik az emlékezésben, a Balaton ugy vergődik, mint egy hitvesgyilkos lelkiismeret vagy az őrült tornász, aki a Nap és Hold között lengő trapézon a világmindenség mulattatására heves testgyakorlati munkát végez.

A tónak sajátságos esztendeje van. Kiismerhetetlen földalatti erők nyujtóztak nagyot medrében, a föld belsejébe rejtett vizek találták meg az összekötő utat testvérükhöz, örök setétségben élő földalatti folyamok, -111- mint a ternót nyert szegény csizmadiáék, törve, zuzva, harsogva törekedtek fel napfénytelen életükből a Balaton tükörlapjába; soha sem tudott vizek jöttek fel a tóból hemperegni a husvéti napsugárban; a mélyben jéghideg hullámok, mint zordon szivek váratlan megenyhülése, terültek a föld szinére, hogy a mesebeli Hold néhány ezüstpénzt vessen kalapjukba királyi kocsikázásából; rejtett forrásokból törtető évezredes rabságba zárt viztömeg; valahol, az ezeregyéjszakai barlangban letelt ideje egy sziklává varázsolt igazhitünek, a néma kisértet megfordult sarkán és a háta mögött felszabadult sok milliárd kis vizcsepp, amelyek a gonosz szellemet okolták örömtelen életükért.

A tó megnövekedett és rohanva ment régi ellenségei, a somogyi és zalai partok ellen, ahonnan mindig alamuszi módjára hallgatá a kis falusi tornyok esti harangozását és boszut forralt a harangozóra, aki aludni hivja ismerőseit, a halászokat és a mosónők fehér lába kilépked a partra. A legnagyobb magyar álmodozó, szüzleányok csalogatója, nóták és regék kéklő, merengő hőse letette az álarcot: duhaj, verekedő kedvvel ment neki jámbor őreinek, furulyaszóra meg halásznótára figyelmező lankás partoknak. És vadsága nem csillapult, viharos és mogorva a kedve korai tavasz óta, mintha orgyilkosságon törné a fejét; hajnalonkint cimborájával, a déli széllel tombolva verdesik a mestergerendát, mint bekeritett szegénylegények, akiknek utja a siralomházba vezet; kesergő és érzékeny emberi indulatot megsemmisitő zugással -112- vágódnak a partnak a hajnali hullámok, mintha mindenkire véglegesen megharagudtak volna, aki eddig szelid szőkeségüket, tudatlanságukat, ábrándvilágukat magasztalta; ő tavasz óta a küzdelmes betyáréletet választotta pályának, a balatoni főmérnök, e fáradhatatlan csendbiztos üzi motoros hajóján, ha valamerre csinyt követ el… Kisfaludy és Jókai Balatonja egy könyvtári emlék, amelyet régi csendes estén a tüz előtt olvastunk.

Tajtékos, fehér, szellemjárta magányban, viharos parton, lábnyomok felett megállok a nedves homokban. Sehol egyetlen ébren lévő lélek, a szél most azokat a nótáit játssza, amelyeket a zenész szokott önmagának gordonkázni, a hullám a maga mulatságára ugrik házmagasságut. Ez elhagyott, viharos hajnalon a lábnyom felett csodálkozva állok. Egy nő járt erre, kis cipője nyoma a viz felől közeleg és ingadozva, meg-megállva vezet el a viztől… Hová vajjon? A Szentmihály-lovának irányába, ahol estve az öngyilkosság történt.

Talán a szegény kis leány is megijedt a mérges viztől, midőn utolsó utjára indult. A forgópisztolyt választotta a zord hullám helyett, amelyben megnyugvást nem mert remélni.

ANNA-BÁL.

Éjjelente néha arra gondolok, hogy mily szánalomraméltók a hiu, előkelősdi páholylátogatók, akik az utolsó felvonás előtt elhagyják piros karosszéküket! A deszkákon még javában izzad a tenor, a dráma hősnője frissen rizsporozza arcát, a karzat meghatott csendben figyel a szomoruságos történetre, a frakkos szerző szétvetett lábbal szivja cigarettáját a hátulsó kapunál és arra gondol, hogy mit ir a hirlapiró, a kis sugó ujult erővel fellapozza a könyvet, a karnagy titkon tapsra vár és az előkelősdi unottak már elhagyják a szinházat… Mindig sajnálom őket, amint tüntetve, tetszelegve, céltalan gőggel hátat forditanak a szegény szinészleánynak, aki remegve várja a végszót a nagy jelenethez, a dobosnak, aki a dobverő dobálásával kiséri a taktust és a nézőközönségnek, amely nagyrészt gyermekké, hivővé, ábrándossá válik, amint a függönyt feleresztik a komédiaházakban… hisz éppen ezen az alapon merészel a hisztrió orditani, a hősnő házasságtörést elkövetni, Csortos fehérnadrágban és kék frakkban megjelenni, Rajnai bukfencet vetni, Csillag Teréz nagyot kacagni és szép Acél Ilonka mélyen kivágott ruhában mutatkozni… a szinház-üzlet ábécéje: az -114- illuziók, a szélhámosságok, a nézők hiszékenysége és a komédiázás lebilincselő varázsa. Ezt a varázs-övet törik át a páholyok koránkelői, akik előkelően eltávoznak az utolsó felvonás elől. (Én mindig végigvárom az előadást és gyönyörködöm a lelkes, hivő szinészekben, akik hálásan köszönik a tapsot, holott csupa emberi hátakat láthatnak maguk előtt a deszkákról, a kárpit szárnya mögött vadul rohanó diszitőmunkások rángatják a kanapét, amelyen az imént Márkus asszony meghalt, a tüzoltó már hátrafont kézzel sétál, holott kipirultan verdesi tenyerét még a karzat és tolongani nem szerető kényelmes nézők csendesen üldögélnek. A csillárok alatt az elhangzott szép szavak és elgondolások vergődnek, mint eltévedt lepkék, halkan száll szivükre a látott történet virágpora, a kétség és hitetlenség messze zug, mint elhagyott szobában a dongó, a szinésznő szép lába, a tenor barettja, a karmester groteszk mozdulata vibrál a szemünk előtt… odakünn pedig, az előretolongók már érzik a valóságos élet szagát, kapják a verést, mint karácsony után a gyermekek, sivár józansággal nézik a tócsában a lámpafényt, mint a táncos, diszöltönyös násznagy, midőn a lakodalomnak végérvényesen vége van… csak az álomlátók és a gyermekek hagyják el nehéz szivvel a dalcsarnok falait; félelmetes, hogy odakünn az utcán kemény kalapban járnak az emberek!

Ám a mostani nagy szinjáték utolsó felvonása elől nem távozhatik el a legunottabb páholybérlő sem.

A tavon, ahol egy csónakot hajtok, mint valamely mult századbeli balatoni gavallér, aki bánatot, csalódást, a „nemzet bárójának“ fáraó-bankját, a nem sikerült éji zenét és a hölgy hütelenségét ment felejteni a viz közepére, mennydörgés hallatszik. Az ég tiszta, a viz elaludt, a szundikáló hegyek csaknem belebólintanak a Balatonba és a mennydörgés ismétlődik. Egy tüzérségi gyakorlótér van valamerre, ott próbálják meg az uj ágyukat. A tompa dörrenés, amely a szelidséget, békét és jóizü emlékezést lehelő dombok mögött fehangzik, jelenti, hogy a szemhatáron túl még mindig a vasszekeres hadiélet dörög tova gigászi kerekeken és az országutról vaskeztyüs lovagok félreparancsolják a jámbor vásárosok tulipán-ládás kocsijait, a mozgó komédiásházakat és az enyhe batárokat, amelyekben széplelkü férfiak és nemesszivü honleányok utaztak az Anna-bálra; az alkonyodó tó, Tátika felett az öreg Kisfaludy pipafüstje módjára kanyargó bárányfelhő, badacsonyi álom-ut, tihanyi regés visszhang, füben heverésző pásztorgyerek, siófoki dáma, füredi öreg pap, a kiáltó sirály és a Balaton emlékezetes és felejthetetlen mélasága: minden csak egy andalitó szinház szinpada, ahol a kedves és kedvetlen figurák közül azokat látjuk meg, akiket a szinpadról szeretünk vagy félünk: gyermekkorunkban a lengő, pirosbajuszu kómikust, később a dráma érzékeny szendéjét vagy tömött, izes primadonnáját, ferdearcu intrikust, a Három testőr fontoskodó, bárgyu hirlapiróját, minden csak egy kis szinpad, amelyen a háboruelőtti, valóságos és mégis -116- réginek tetsző magyar életnek egy kis részét ujra láthatjuk. Mint öregember emlékezésében a letünt ifjuság: alig elviselhető korunkban oly gyengéd az idei balatoni nyár. – A hegyek mögött halálos erejü szörnyetegeket tanitanak munkálkodásra és a tavon szitakötő módjára leng a fehér vitorlás. A partokon pirosló nyári lakokban most valóban az élet menekültjei köszöntik hálás szivvel a kelő napot és néznek aggodalmas szivvel a felhők között aludni térő aranykorong után: csak még ne lenne vége ezen tomboló, őrült tengerről üde sziget korál-piros öblébe menekült nyári napnak, még folyjon az előadás a drága hangoktól zsongó kis szinházban, bukfencezzenek az aktorok, lebegjen a könnyü dáma és a karmester se szüneteljen ujabb jeladásokkal… még tartson a bohó, ábrándos, léleknyugtató, életet megkedveltető, bút, bánatot, szörnyü háborut felejtető balatoni nyár! Farkas Imre verseit mondják a lányok, ne a szibériai ál-Petőfiét. Csak mulassanak, szeressenek, virágban, csillagban, szempárban gyönyörködjenek még az emberek, akiket nem tiport le a magurai hegyhát visszhangja, hogy végleg el ne felejtsék az emberi életet; hogy a hazatérők megtanulják az itthoni arcokról ismét a mosolygást, a dalt, az életszerelmet… Hogy legyen egy sziv Magyarországon, amely az uj földalakulás tüzhányós, földrengéses, tenger-áradásos idején is meghallja, hogy mit mond a bolond szélkiáltómadár a nádasban:

A csónak hosszu árnyékot vet a vizre, egy kis csillag kiváncsian kukucskál le az ég kerületén, talán az Annák csillaga, aki korábban kel ez estén, hogy leányait öltözködni, reménykedni, fésülködni és táncrendet forgatni lássa.

Néma tájak mellett hajtom a csónakot, Füred csendben világit jobbra, Siófok kacéran ragyog, mint a nagyvilág a falusi lányok álmában, a nyári lakok elbujnak a leereszkedő homályban, csendes mélabú várja Annát, amint piros rózsái között, egészségesen, kivánatosan, ropogva megjelen, hogy az öregasszonyok kötőtüje belekösse a végtelen harisnyába a legutolsó Anna-bál történetét… Ez esztendőben üresen marad a báli névsor rendje a Hölgyfutárban. Bizay, a „nemzet bárója“, ha kisérteni jár a balatoni partokra, hiába festette ki ez estére bajuszát. Szegény Annák!

AZ UJSÁGIRÓ HALÁLA.

Schrőder Béla, a Magyarország munkatársa, aki tegnap éjjel hirtelen meghalt negyvenéves korában, egyáltalán nem gondolva a meghalásra, bizonyosan fejtörő gondolatokkal foglalkozván a szivgyöngeség beállta előtt néhány perccel, az ágy mellett egy fiatal asszonyka virrasztott, reggel hadnagyi ruhába öltözködik, frontra megy, reportot ir a Magyarország-nak: gondolta, amig a levegő mind ritkább, kevesebb lett körülötte. „Már levegő sincs Pesten, ebben a tolvaj városban?“ – vélte tán magában, bár mióta másodszor megházasodott az egykori félelmetes lovag, párbajhős, grandseigneur, a „Három testőr“-ből való gavallér, a pisztoly és a kard bajnoka, romantikus hős, Don Quixotte és gáncsnélküli nemes: megjuhászodott és az öreg Zareckynek (az Anyeginből) adott igazat, hogy bizonyos idő elteltével több napot kell tölteni az otthon négy fala között, mint a korcsmákban vagy a bajvivótermekben. Talán e családias megszelidülése, a polgárok nyelvén: magábaszállottsága, egykor harcias kedvének elpihentetése, a háztartás és a Bulyovszky-utcai -119- szelid csend, a fák reggeli remegése az ablak előtt és a délelőtti ködnek, a reggeli friss embereknek e megkedvelése: volt az okozója, hogy korábban halt meg, mint erre gondolni lehetett. (A tudós Ferenci ezredorvos ur, aki katonaruha nélkül, hires orvosi egyéniség városunkban, az iróknak – e képzelgő, betegségekkel álmodó és foglalkozó férfiuknak – azt szokta mondani, hogy sohasem tanácsos változtatni a régi életmódon, mert ez néha halálesetet jelent.) S. B. csupán negyvenesztendős volt, kalandos, furcsa, olykor érdekesebb figura, mint maga is óhajtotta. Sokszor annyira szerette az ugynevezett igazságot, hogy komolyan bajba keveredett. Háromszáz esztendő előtt tollaskalapban, Henrik királyfi vállrózsájával, homálytalan pengével járt-kelt volna az emberek között és megvédelmezi vala a szegényeket és árvákat a hatalmasok tulkapásai ellen, az országuton megviv a rablólovaggal, ezer pistol van az erszényében, egy igaz ügyért folytatott küzdelemben leli halálát és dolgai végeztével Navarrai Margit naplójában talál megemlékezésre. – Ellenben későn született, hirlapiró lett, – vidéken, s ez volt hőskora, – kalandos lett, Aradban és hazájában csalódva mozdonyvezető óhajtott lenni a Pacific-vonaton, farmer Délen, kávékereskedő Hamburgban, misszionárius az afrikai vadak között, hajófütő egy oceánjáró gőzösön, aranyásó, vagy cowboy: csak el, el Magyarországról, ahol véleménye szerint az igazságot és becsületet reggeltől-estig temetik a sirkertekben és a sirásók már nem érnek rá hatlábnyira -120- megásni a gödröt, a becsület, az igazság lába kimered a föld alól és a varjak kemény csőre fényesiti a sarkantyu taréját… Vidéki hirlapiró volt! Lovag és bolond, gyermek és bölcs, Hamlet apjának szelleme a bünöző társadalomban és kis korcsmákban, a vak zenésznek vagy egy magához hasonló Grállovagnak volt kénytelen elmondani poharazás közben, hogy a kutakat megmérgezték a városban… Vidéki hirlapiró volt és grandseigneur! És a Schrőder Béla különössége, hogy e két foglalkozást összeegyeztette.

Szent, groteszk, bánatos és nekem nagyon gyönyörüséges figura a vidéki hirlapirás hőskorából. A szerkesztő asztala felett vivókardok vannak a falra erősitve és életveszélyes fenyegetések hangzanak el a városban, ha egy kemény és bátor cikk megjelenik az ujságban.

Milyen volt a hirlapirás vidéken, husz-huszonöt év előtt, mielőtt Schrőder Béla, grófok és bárók barátja, legelső gavallérnak Aradra költözött!

A vidéki hirlapirás hőskorát olyan pennának kell megirni, amely hasonlatos ama Thackeray M. W. tollához, – amely a castlewoodi grófság legszebb hollóinak a fényes tollából készült, – amely toll ir adósok börtönéről, a korabeli londoni hirlapirókról, a Gulliver szerzőjéről és a kiadóné szivnemességéről… A legjobb iró, érzelgős, mint „A wakefieldi pap“ szerzője és egyszerüen mulatságos, mint Gvadányi legyen a tollas, aki majd egykor a vidéki hirlapiró -121- életét Magyarországon megirja. Geográfiát kell tudnia, mint Hoffmannsegg bárónak, aki 1794-ben utazott Magyarországon és a debreceni Vitéz üldögéljen valahol a közelben. Cervantestől kell tanulni a harcok leirását és Falstaff John is megjelenhetik a könyv lapjain, midőn a régebbi szerkesztőkről van szó… Személyesen kell ismerni Lits Antalt és Csigorin Arturt – e nemes lovagokat, a vidéki hirlapirói kar e testőreit; – hallgatni kell hosszu történeteket egy éjjeli kávéházban, ahová a vidéki hirlapirók, mint fáradt, bus vándormadarak megtérnek a munka után; tudni kell, ki volt a primadonna anno 18**-ban Szegeden vagy Debrecenben, – és a holtak emlékét tiszteletben tartani Iványi Ödön, Rudnyánszky Gyula, Gáspár Imre, Kósa Barna alakjában; cigányprimással és a főispánnal barátkozni; a városvégén lakni egy nádfedeles házban, ahol állitólag Petőfi lakott egy télen; szegénynek, büszkének, rongyosnak, rajongónak, lovagnak, költőnek lenni; huszéves korban cserfának lenni és öblös kortesnek; a csillagokba nézni éjszaka és a reményt egyedül a Szaturnusz gyürüjében megtalálni: – vidéki hirlapirónak lenni és gyalog utazni, mint egykor a vándorszinészek. „Állást keresni“ Debrecenben, Miskolcon, Aradon… Szentekkel, bolondokkal, félkézkalmárokkal, költőkkel, a „jövendő nagy tehetségével“ üldögélni együtt és furcsa nőkhöz irni verseket, akik esetleg a betüt sem ismerik, mig a primmadonna lakásának tájékán jókedvü, szőke huszártisztek sarkantyujának a pengése hallatszik; nagybőgőzni -122- megtanulni és reménytelenül sétálni urinők ablaka alatt; Reviczkyt, a mellbeteg költőt imádni és a pesti lapokban Tóth Béla cikkeit keresni és elolvasni, megtanulni; esetleg Csernátonyt választani mesterül vagy Pongrátz Bélát, az Olvasd! szerkesztőjét; céltalanul mendegélni idegen alföldi városok hosszu sáros utcáin, tekintetes és nagyságos urakkal parolázni a délelőtti korzón és a divatos asszonyka ibolyaillatu keztyüjét hódolattal megcsókolni; lilaszinü fátyol-darabkára borulni éjjel és sirni… És az álmokban, a kis szobácskákban átsuhannak az elérhetetlen nők alakjai. A hajnalpir-arculatu hercegnő, kócsagtollas bankárné, rozmaring-illatu varróleány… Bundák, selymek, – amint az álmokban élnek e különös női holmik, – az igézet fehérségében, nők nyakán a napkeleti szendergéshez hasonlatos szinü igazgyöngyök, különös, izgató illatu keztyük, selyemharisnyák, szénaillatu hintók bőrülései, perzsaszőnyegek virágai és kezek, amelyek oly hajlékonyak és gyengédek, mint Anna királynő kezei, amint megfojtaná a deres-bajuszu skót lovagot… Ez volt a vidéki hirlapiró élete.

Ha történetesen némi fékevesztett szenvedelmesség, bizonyos igazságoknak a kedvelése, testi erő és a pengének nem félelme, hanem szeretete is lakozik a vidéki hirlapiróban, délelőtt a kaszárnyában és bajvívó termekben találkozott a helybeli urakkal, hallhatta bőrének különös, papirszerü repedését és jóságos orvosok kegyelméből helyére varrták a fülét, pisztolygolyót viselhetett az óraláncán, (végén a kapukulcscsal,) Szegeden -123- vagy Vácott hetekig üldögélt az államfogházban és az angol nyelvtant életuntan forgatta, végül elérte éjszakai szomorkodásainak végcélját, a közkórházat és némi idegenkedés után elcsendesedett, miután utolsó perceiben átgondolta, hogy a „szinésznő“ sirni fog reggelre, a Kopeczky-féle sörházban a déli sernél koszorura gyüjtenek a kollégák és a Péter Pál „Dugóhoz“ cimzett kis vendéglőjében az asztaltársasági elnök strófot mér a jelenlevőkre, a kisbőgős egy komoly dalt játszik az éjjeli kávéházban… Zoltai a pesti ujságoknak megtelegrafálja az ismeretlen nevü, nagyreményekre jogositó, vidéki kolléga elestét. Valaki – utiköltség hiányában – gyalog elindul egy vidéki városból, hogy az elhunyt hirlapiró helyét betöltse.

A különös Schrőder Béla, aki sokáig járta a vidéki bajvivó-termeket, gavallér volt és boldog is volt, nyugtalan volt, mint egy magányos házban zenélgető muzsikus játéka a poharak elfogyasztása után és álmodozó, mint tegnap estve az égen a füstfoszlányok módjára elutazgató felhőcskék a telihold előtt, bátor volt, mint Cervantes hőse és kalandos, mint Jelky András: bólintana, midőn e sorokat olvasná. Végzetes, igaz, példás élete és halála, mint egy regényhősé. Pedig ő volt a legelső gavallér, hercegi ur egykor a vidéki hirlapirók között. Mindent elkövetett, hogy a legérdekesebb életet élje végig – végül párnák között -124- hal meg, holott vágyódása az ellenséges golyó volt. Életében és halálában a magyar hirlapiró küzdelmes, fáradtságos, groteszk, céltalan, boldogtalan életét és halálát példázza. Vegyük le a kalapot és vessünk keresztet a halottra és magunkra.

Egy nyujtott, borzasztó jajszó az éjbeborult országuton, a melyen bandukolunk.

HATÁRSZÉLI PODOLIN BOLDOG ÉVEI.

A pataki kálvinista professzorok példájára podolini kegyesrendi pap-tanárok is mozgalmat inditottak, hogy több száz esztendős kolostorukat elhagyhassák, a lengyel határszél felől közelebb jöjjenek az ország belsejéhez, esetleg Budapesthez, hisz mostanság mindenki a nagyvárosokba kivánkozik. A kultura – mondják, – Pesten lakik, vagy legalább is a főváros közelében; Patak és Podolin (mily különös, hogy e két név egymás mellé kerül!) napi járóföldekre esik a metropolistól, tehát a kulturát alig élvezheti. – Holott a régi emberek, ez iskolák alapitói nem minden okoskodás nélkül helyezik vala a magyarság védőbástyáit, a tanintézeteket a vegyes érzelmü és nyelvezetü lakosokkal megrakott határszélekre. Midőn szekeren vagy lóháton volt szokás utazni, egy-két heti utazásra volt szükség, hogy a diák Podolinba vagy Patakra érjen az alföldről. Tündérországon, Magyaroszágon át vezetett az ut a határszélekre és az utazó megtanulta hazáját csodálva szeretni. És a Magurán oly sziklakeményen csengett a magyar szó és magyar szokás, -126- mint a sasok kiáltása visszhangzik a bércek között. A papok, tanárok, ifjak a határszélek csendességében egy uj, szabad Magyarországról álmodtak. A régi bástyákon – Patakon és Podolinban is – Rákóczi Ferenc nevét találják; az álmok hőse, a magyar szabadság fejedelme lábnyomait nem takarta el a felejtés avarja.

Podolin, a szepesi fensikon fehérlő városka régi királyaink leveleiben felemlittetik, és sok száz esztendőn át borongott a városfalak körül a lengyel világ emléke. Egy szentéletü Lubomirski herceg épitette a Poprád partjára a kolostort és az akkori idők divatja szerint, kőfalakkal megerősitette. – (Egykor, nagyon régen, három esztendeig járt-kelt a századok porával belepett folyosókon egy ábrándozó fiu és szentképek és lengyel hercegnők olajfestményei előtt hosszasan üldögélt. Az oltárkép mögött Jókai bübájos regényeit lehetett olvasni; öngyilkos szerzetes románja és cipcer kisasszonyok fehér lába volt érezhető a magos ablakok körül csapkodó tavaszi és őszi esőzésekben; a korán jövő télben, a vastag hóesésben lámpással járó polgárok estefelé megelevedni látták a szepességi legendákat, a kolostor kapuját megdöngette az éjszaki szél, tán Rákóczi áll odakünn és éjjeli szállást kér menekülésében?)

Algimnáziuma volt a városkának, amelyet néhány esztendő előtt egy ambiciózus szerzetes főgimnáziummá fejlesztett; a Magurán és a határszéleken született tót -127- fiuknak nem kellett többé Késmárkra szekerezni, hogy tanulmányaikat folytassák. Nyakas, szabadságharcok emlékeit kultiváló és rendesen igazságtalanság miatt elkeseredett szerzetesek ették itt a számüzetés büntetésének kenyerét. Ah, egyik a szinészetért rajongott, mielőtt a Rend ideküldte, a másik civilben járt-kelt az élet örömei után. Podolinban, ahol az óraütés ugy visszhangzott, mint a magyar történelmi mult, aluszékony csókák üldögélnek a tornyokon, a városkában egyetlen nesz a takácsok szövőgépének kattogása és a cipcer kisasszonyok térdig állanak a Poprádba, midőn a fehérnemüjüket mossák: a számüzött szerzetesek szinte forradalmi kedvvel tanitották a magyar történelmet. Itt nem a jámbor és püspöki jóváhagyással cenzurált történelmet hallotta a Magura magyarrá izmosodó fia, vagy a messzi alföldekről idetévedt nyirségi-fi; itt ugy tanitották Rákóczi és Kossuth történetét, hogy egy-két évtizeddel előbb várbörtönbe dugták volna érte a szerzeteseket.

A Szepesség némely részében, ahol az öregek még nem tudtak magyarul és a „Szepesi Lapok“-at csak az ifjuság olvasta: furcsa, vad, néha groteszk soviniszta-magyarság volt divatban. A kincstár messze kiterjedő erdőségeinek hivatalnokai, a táblabirós szolgabirák, a jókedvü körjegyzők otthon még tótul beszélgetnek a feleségükkel, de künn az életben hangosan, szinte diadalmasan hirdetik magyar voltukat. Itt még büszkék voltak az emberek, hogy magyarok, hogy Rákóczi és Kossuth a rokonuk, hogy függetlenségi a -128- követjük… Hogy magyarul tudnak beszélni, érezni, énekelni! Ez volt az élet büszkesége. Mialatt a haragos kedvü papok a magyar történelmet és a szabadságharcok emlékét ököllel verték a tót-fiuk fejébe.

– A dédapátok még Rákóczi katonája volt! – mondották a messzi magurai fürészmalmokból gyalog iskolába járó fiuknak.

Az hallatszik, mint a régi hirlapiró irná, hogy Poprádra helyeznék a podolini főgimnáziumot, mert a kisvárosban nincs szinház, még csak mozi sem és a szerzeteseknek gallérjukat Késmárkra kell küldeni keményités végett.

Ez bizony nem ok arra, hogy a századok emlékét megbolygassuk. Olyan szép felhők Podolinban is vannak az égboltozaton, mint Poprádon. A hegyvidék e határszél felé ugy szépül, mintha azt akarná, hogy az utazó beleszeressen Magyarországba, mielőtt elhagyná. A tél Poprádon is hosszu, az ősz mélabuval ásit az egész szepesi fennsikon és mindenütt vannak uj fiuk, akiket magyarrá kell nevelni.

BUCSU SENKI SZIGETÉTŐL.

„Szerelem gyermekének“ nevezte magát, igazi atyjául egy osztrák főherceget jelölt meg (máskor a számüzött kormányzó debreceni tartózkodására tett célzást anyjával kapcsolatosan), holott a megcsalt hitelezők, megkopasztott ideiglenes barátok, komor tekintetü korcsmárosok, hol hitelben evett és ivott, nótázott és barátokat megvendégelt: már régebben tudták, hogy Csapfi egy kassai gyertyaöntőnek a fia és anyja oly szent nő volt, mint az oltárvirág a husvétot megelőző vasárnapon.

Köcsögkalapban járt, olykor Kossuthszakállt viselt, máskor simára borotválta arcát, téli időben nappal is frakkban járt és a forró nyarat nem egyszer töltötte prémes diszmagyarban, amelyet egy hiszékeny Galamb-utcai szabó sajátkezüleg varrt. A haját viaszkkal, pomádéval, sütővassal ápolta, a hosszura nőtt körmét használta irótollnak, amelylyel a nevét kötelezvények alá kanyaritotta, a fuvós zenekar kedvéért messzi vendéglőkbe is elballagott, becsipett mesterembereknek és mulató grófoknak soha sem mulasztott el alkalmat -130- bemutatkozni és a barátságot másnap is fenntartani, ismerte a pesti hamiskártyásokat és nagyobb nyereség után mindig meglátogatta őket; hetivásárkor a Griff szalmás udvarán ácsorgott, ahová a vidéki kocsik befordultak; keresztapa szeretett lenni budai polgárházaknál, váratlanul megjelent lakodalmakon, midőn a hangulat már vidám volt és ugy viselkedett, mint jóságos atyafi, de kedvelte a vidéki szüreteket is. Senki nem volt jobb barátja a Pestre került falusi gavalléroknak Csapfinál és ha a legkisebb alkalom mutatkozott nyomban párviadalt rendezett a budai lövőház mögött, midőn is titokban és idejében értesitette az ellenfél édesanyját. Az adósságait kis jegyzőkönyvecskébe irta és a jegyzéket a türelmetlen suszter orra alá tartotta, miközben félelmetes hangon, méltatlankodva kérdezte, vajjon elfeledkezett-e adósságáról? „Holott születésemnél fogva nem vagyok a számjegyek embere“, füzte hozzá.

A lakását senki sem tudta, mert mindig változtatta, egy telet a Griff azon vendégszobájában töltött, hol reggelig kártyáztak a disznókereskedők és a játék befejeztével mindig körülnézett az asztal alatt elhullajtott bankók után; máskor egy távoli rokonához járt aludni a messzi külvárosba, ahol leteritett ujságpapiroson aludt az egész család, legtöbbször becsipett emberek karjába kapaszkodott, jóságosan kvártélyukra vezetvén őket, a felügyeletet továbbra sem szüntette be: körülnézett a szálláson és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, mig uj barátját egymás mellé rakott székekre fektette. -131-

Igy mult a pesti szélhámos élete, mig egy napon váratlan fordulat zavarta meg az egyhanguságot. Megjelent Jókai Mór regénye, a cime: Aranyember.

Ismerik önök az Aranyember bübájos, elandalitó és sziv-csónakáztató históriáját? A Timár Mihály nevü komáromi hajósgazdát, aki a Vaskapu környékén, az ugynevezett Senki szigetén találja fel boldogságát egy öreg asszonyság és egy fiatal hölgy társaságában, azt a boldogságot, amelyet valamennyi aranyán és hajóján nem tudott megvásárolni Komáromban? Az „élő alabástrom szobortól“ – Jókai még igy nevezte a hüvös vérmérsékletü nőket –, hüséges feleségétől lopva menekült a komáromi hajós a Duna elhagyott szigetére, ahol a rác hölgyek a sziklafalon várják. A legideálisabb házasságtörő regény az Aranyember. Sohasem tudja meg vala a világ, Timea asszony és a komáromi pletyka a gazdag Timár Mihály szerelmi cselszövényét, ha Jókai Mór regényben nem irja. A Senki szigete azóta is fel-feltünedezik a szentimentális férfiak képzelődéseinek folyóján, mint egy halkan zenélve, uszó hajó. A boldogtalan és megnyugvást nem találó férfiak Senki szigetére vágyakoznak, ahol Noémi kitárt karral vár rózsafái között minden derék és szenvedő férfiut.

A közelmult évtizedeken, mint egy régi naplóban olvasom, mikor a férfiak még boldogtalanabbak voltak mert komolyabban éltek, szenvedtek, hittek és reméltek, mikor a regényes érzelmek mind közönségesen feltalálhatók: grófok, kereskedők és hajósgazdák szivében, Senki szigete még inkább csalogatta a sebzett sziveket. -132-

Csapfi, a korábban emlitett szélhámos, (aki vénségére naplót szerkesztett), abból tengette-lengette életét, hogy elkalauzolta az utasokat Senki szigetére. Olykor egy erdélyi falucska, havas vagy tanya szerepelt a sziget gyanánt, máskor valóban hajóval vitte a szerető párokat a Vaskapu felé, ahol a csendes szigetet megközelitették. Jókai fantázia ihlette rózsafái helyett sivár mohamedánházakat talált az utazó, ámde mindenért kárpótolt az illuzió. Ez a bizonyos Csapfi Senki szigete ügynökének nevezte magát. Jó darabig szélhámoskodott Pesten, megrontott néhány fiatal életet, veszélybe csalt rajongó dámákat, bajba sodort titkos szeretőket, midőn Senki szigetére kormányozta őket, honnan csak nagy bajjal, néha egy egész élet csalódásának árával tudtak visszatérni. Ámbátor nem mindenki hagyta ott a fogát. A tiszteletreméltó hölgy, akit a régi napló emlit, egy esztendeig bujdosott Senki szigetén – egy erdélyi falucskában tanitván kis gyermekeket és havonkint kocsin és gyalogszerrel megérkezett J. gróf Pestről Senki szigetére, az Aranyember ruhájában. A nagyon tisztelt urnő egy napon megunta Noémi egyhangu boldogságát és visszatért a fővárosba. Szépszámu család környezetében hunyta le szemét öregségében, midőn már csaknem minden valamirevaló egyletnek elnöknője lett.

Az emberek rejtett vágyódását Senki szigete, a néma boldogság után, amelyet az aranytollu regényiró könyvbe irt, amelylyel Csapfi Valér az elmult évtizedekben a fővárosban ügynökösködött: soha el nem muló -133- délibáb csüggedt vándorlásaink közben. Vajjon ki nem szeretné, érett férfiu, Noémi önfeláldozó szerelmét, a csendes boldogságot, a rózsafákat és halk alkonyatokat?

A háboru már azelőtt is sok Senki szigetet dult fel, midőn a Timár Mihályok hadba vonultak és Noémi hasztalan várt a sziklafokon a közelgő hajóra. Hány szegény teremtés járkál Magyarországon, aki az ábrándozás szigetén várta az imádott férfiut esőben és hóban, mig egy napon ágyugolyók kezdtek hullani. Erdély havasai, távoli alföldi tanyák, dunai biztos szigetek, ahol a soha el nem muló regényesség hölgyeit rejtegették szentimentális férfiak, hogy majd egykor a nászinduló zenéje mellett a nagyvilágba kivezessék őket, ellenség dulta, háboru sujtotta világ lett. De a pesti kis lakás is, ahol egy-egy hölgy várta epedve az esti órát, midőn kedvese, jövendőbelije, rejtegetett szerelme megérkezik, elárvult fészek lett. Hadba szállott a gavallér és a szépjövőjü hölgyet valamerre elsodorta a szél. A háboru csodálatos regényeit most meg sem látjuk, észrevétlenül megyünk el a Senki szigete mellett, ahol a szerelem lakott, nincs érkezésünk följegyezni a nőket, akik ifjan vagy éretten már a háboru előtt is várakozással, reménykedéssel töltötték az életüket, – a háboru harmadik esztendejében pedig tán alig áll régi kunyhó, amelyben a várakozás mécsese pislogna. Majd a háboru után, ha jön egy uj Jókai, meg lehetne irni a könyvtárakat e kor végtelen szenvedéseiről, midőn a fájdalom ugy devalválódott értékében, mint minden az életben, midőn senki sem -134- hisz már semmiben, csupán az elmult, régi emberek viselt dolgai keltenek bizalmat, akik még a háboru előtt éltek.

Ki hisz ma Senki szigetében, ha nem a szinház deszkáin látja az Aranyember cimü eredeti drámában? Van olyan ábrándos sziv, amely a csendes, rejtett, zavartalan boldogságért dobogna korunkban, midőn bizonytalan a vonatok és gyorsparasztok járása, az erdélyi havasok kertjeiből durva kezek tépik le az őszi rózsát, a dunai szigetet az ellenséges tüzérség célpontnak választotta és csaknem hajszálon függ mindnyájunknak az élete? Hol van az a Csapfi, e romantikus hazug, aki manapság elhitetné a szenvedő szivekkel, hogy feltalálható Senki szigete s rajta a boldogság?

A mult idők bágyadt aranyán elkáprázik szemünk, amig a szinházban a százesztendő előtti és még néhány év előtt valódinak vélt történetei elvonulnak előttünk. Csodálatos, zsongitó regényesség áramlik a régimódi drámából, a szép szinésznők szavaiból és kopott butorokból.

Ilyen volt valamikor Magyarországon az élet? – kérdezzük magunkban, mintha egy messzi tartományban járnánk, ahol egykori ismerőseink mind a temetőbe kerültek.

UTAZÁS BÉCSBE.

Carolus, Leopoldus, Franciscus császárok idejében, mikor a magyarok a suba alatt a fokosukat vagy rövidnyelü, kurucos csákányokat is magukkal vitték Bécsbe, farkasfogu komondor kullogott a sarkukban és végrendeletet irtak, mielőtt elutaztak, a magyarok fogadója az országuton, közel a vámvonalhoz és messze az István-toronytól foglalt helyet, az idők folyamán hivták Tigrisnek, Zöld fának, Piros almának; Martinovics idején a Jámbor utazóhoz volt cimezve.

A bécsi utazás körülményes eljárás volt. Senki se ment önszántából Bécsbe, legfeljebb nem régen Ocskay, aki vérrel és korommal felirta a város falára, hogy ott járt. A jelentősebb magyarok pecsétes levéllel, idéző-irással járultak az udvari kancelláriához, az ügyes-bajos emberek egy szekérderéknyi pörös irást hoztak magukkal. Még a szászvári apát is szivdobogva ment a Burgba, ahol pedig kivételes bejárata volt a császár szobájáig, – mintha a hóhérbárdot érezte volna a feje fölött a titkos folyósón. Tán a megtermett daliák, a fehérlábu királynő testőrzői idejében volt jó dolguk a -136- magyar leventéknek. A testőr kardcsörtetését kalaplevétellel üdvözölte a bécsi polgár és a mosónők bálján a harmónikás kénytelen volt átengedni táncosnőjét a keményöklü nemes testőrnek. Korunkban, a szép Andrássy Gyula óta, leginkább a fekete szakállas Szemere Miklóst ismerik Holzer kocsijából a bécsiek, mig a tánctermekben az idős virágárusnők Wahrmannra és Blaskovicsra emlékeznek a magyarok közül. Ám a magyar gavallérok mindig exotikus jelenségek voltak Bécsben, mint Párisban a perzsa hercegek. Keletiesen gazdag borravalók egy időre ismerőssé tettek néhány magyar nevet a pincérek, fiákeresok és orfeumhölgyek körében, Péchy piros szegfüjét is jól ismerték a Freudenauban, a gusztusos Kopácsy Juliskát a szinpadról, Vörös Elek primást az éjjeli mulatóból. És boldogult Rudolf hercegünk idejében Rohonczy Gedeont és Károlyi Istvánt éppen ugy látták Bécsben, mint a velszi herceget. Ottó herceg társaságában is sürün mutatkoztak magyar tisztek. Mig az irók közül a pirosmellényes, fehérszakállu öreg költő Erdélyi Gyulát vették tudomásul az Almánál és a Sachernél.

Ámde mindez a kalendárium hátulsó lapjaira tartozik, ahol az adomák és tréfák helyet foglalnak. Vagy a bús élettörténetekből való epizód volt Bécs, ha emlékszünk Kármán József titokzatos bádeni villájára és a benne álmodozó magasrangu hölgyre, vagy a kegyes hercegnőre, aki a főhadnagyot szerette… Többnyire nehéz sóhajjal és meglehetős félelemmel tette lábát a bécsi földre az ügyes-bajos magyar. Mindig voltak -137- elszánt perlekedők, akik nemcsak a magyar anekdotakört gazdagitották vagyonőrlő szenvedélyükkel, hanem az utikalandok gyüjteményét is szaporitották. Avas kutyabőrök, ronggyá kopott családi iratok, zsiros diósgyőri árkusok járták meg az utat Bécs és Magyarország között a perlekedők tarisznyájában. Mikor már idehaza minden elveszettnek látszott, a haldoklók gyermekeiknek és unokáiknak meghagyogatták, hogy a családi per továbbvitelére Bécsbe, a császárhoz forduljanak. Nemzedékről nemzedékre szálltak az irások, amelyek féligmeddig már legendák lettek.

Nem volt olyan magyar familia az elmult századokban, amelylyel valamely sérelem, igazságtalanság, perlekedésre való ok ne történt volna. A franciafedelü nemesi kuriákban vagy a düledező kapubálványu köznemesi hajlékokban álmok éltek régi, elkobzott birtokokról, elmerült családi fényről, legendás gazdagságról. Beláthatatlan földek jogos örökösének képzelte magát minden elszegényedett nemes ember. A király elvette valamiért a birtokot, nótába fogták az ősapát, a király adja vissza a családi vagyont. A kurucok, hajduk, szabadságharcosok többnyire megfosztattak javaiktól. Osztrák generálisok, jött-mentek birtokolták a földeket, amelyek az első hóditásból valók voltak. A birtokáról elüzött család tovább élt, reménykedett, pörölt, kérvényezett… Ha nemzeti multunkat figyelemmel nézzük, nem is csodálható, hogy a pörösködés szenvedély lett hazánkban.

És a pör többnyire Bécsben végződött, a császárnál, -138- ahová végső elkeseredésében, reménységében, szegre akasztva nemzeti meggyőződését, ősei hitvallását, elindult az ügyes-bajos magyar.

A legtöbb sohasem juthatott a császár elébe. A régi érempénzekről ismert császárokat életükben majdnem oly gondosan őrizték tanácsosaik és szolgáik, mint halálukban a kapucinusok. A parókás császárok a legtöbbet akkor tudtak Magyarországról, mikor Ocskay gyujtogatott az elővárosban. A jó királynő, Mária Terézia, gazdasszonyos jósággal meghallgatta a feketegatyáju pórokat, de az öklelő bajszu, keserves magyarokat ő sem engedte szine elébe. A Piros almánál vagy a Zöld fánál, az országut tájékán hónapokig üldögélt a magyar, reménykedve valamely csodában, mig utolsó szalonnadarabját megosztotta kutyájával és tarisznyájával visszaballagott hazájába. A legtöbb magyar sohasem jutott el a belvárosba. Puszták és falvak népe megrettenve bámult a messzi tornyokra, mint a Bakony bujdosói, a Hadurt imádó ősmagyarok egykor a fehérvári tornyokra. Hisz Budán sem jött közelebb a vidéki magyar a Fehér Farkasnál, Pesten a szalmás Griffnél; hogyan merészelte volna Bécsben a glacisra tenni a lábát! Még a franciás müveltségü és szinészkedő szerzetes, a császár barátja sem szívesen járkált nappal a keskeny bécsi utcákon: ama bizonyos apát, aki -139- a papirkereskedésben, homályos irodában Mirabeau szavait először ismételte: „A forradalom körülutazza a világot.“

Az ügyes-bajos magyar bizony ottragadt az elővárosban, medvetáncoltatók, cigányok, vándorlegények, félkéz kalmárok martalékául. Valamely régi memoárban olvastam bizonyos Hitzingről (bécsi előváros közönségesen), akinek összeköttetése volt az udvarral, ha azért megfelelő pénzösszeget kapott. Hitzing a fogadós utján megkopasztotta a pörösködő magyarokat és a régi memoárban óva inti olvasóit az öreg magyar a bőbeszédü bécsi sógortól. A vén Riszdorfer János, a nyiregyházi nótárius csaknem egy esztendőt töltött a bécsi külvárosi fogadóban. Valamely pöre volt a városnak és a nagyeszü nótáriust Bécsbe utaztatták. Elindult a város pennája és nem jött vissza. Esztendő mulva derült ki, hogy a jeles Riszdorfer János zálogban maradt a bécsi fogadóban, miután hónapokig hiába irta egyik instanciát a másik után, hogy a császár elébe jusson. A nyiregyházi tanács végre Riszdorferné asszonyt, a hajdani szépséges és kardos menyecskét ünnepélyesen felkérte, hogy váltaná ki a zálogból a város eszét. A katonás asszony felpakkolt és elindult Bécs városába, hogy a rejtőzködő pennát felkeresse. (Gyermekkoromban gyakran hallgattam e kalandos történetet.) A nótáriusné aztán nemcsak a rabló fogadóssal és medvetáncoltató népséggel bánt el, hanem kieszközölte, hogy a császár meghallgassa a nyiregyháziak panaszát. Az öreg Riszdorfer azonban sohasem -140- beszélt arról, hogyan került haza Bécsből Nyiregyházára az ötvenes években.

A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon ugy észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső kerepesi-uti boltos a vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök, vagy kalandor mozog csupán teljes biztonsággal a Kärntnerstrasszén, de ugyanezek Berlinben vagy Párisban is megállják a helyüket. A legtöbb magyar – legyen bár budapesti – falusi megvetést vagy bámulatot érez a paloták és terek városában. A Sacher télikertjében, vagy Riedl kávéházában mindnyájan ugy érezzük, hogy a hátunkra van ragasztva egy cédula, amely azt adja hirül, hogy magyarok vagyunk. A nevezetes kis sörházak, ahol a zenélő óra régi Strausz-valcert játszik, a bormérések, ahol az Augusztin-korabeli nótákat még ismerik, eltünedezőben vannak Bécsben és Budapesten is. A kedélyes bécsi korcsmák, ahol a régi pesti belvárost véltük feltalálni, a pörkölt és virsli szagát, a félhomályos boltozatok alatt serező polgárokat és a falon függő képes ujság trikós-kisasszonya, mint egy messzi, romlott, nagyvilág hirnöke mosolygott az évszázados nevü utcácskában, a kedélyes Bécs manapság éppen ugy elrejtőzik az idegen előtt, mint az igazi pesti jókedv eltünt a belváros ujjáépitésével. Hová lettek azok az öreg bécsi polgárok, akiket egykor -141- a Harangnál hallgattam, akik fiatalkorából ismerték a császárt és az öreg főhercegasszonyokat? Hová lett az a sok korcsma a fiáker-állomások környékéről, ahová nyugodtan nyitott be a tájékozott bécsi sör- és borivó, – az ital pompás és tiszta volt e helyeken, – ahol Bratfisch üldögélt? Hol vannak a kis kávémérések, ahol nyugalomba vonult sánzonettek és orfeumdámák harisnyát kötöttek és a pesti Kék macskáról és a Flóra-termekről beszéltek a hallgató ifjunak? A polgárlakások a szük utcácskákban, ahol madárkalitka lógott, a házi kisasszony szőkén, piszén és rózsaszinü arccal fogadta az ablak alatti sétát, kis cukrászdában üldögélt délután a fiatal menyecske és esténként a pajkos masamódok lepték el a Ringet? A pesti belvárost megtaláltuk Bécsben, amig a belváros a régi volt és a „kedélyes Bécs“ valóban létezett, nemcsak a harmónikás elővárosi kertekben, hanem az István-torony közelében.

Ámde ekkor sem szerették jobban a magyarokat, mint manapság szeretik. A fiákereseknek most is meglesz a maguk megjegyzése a diszmagyaros urakról, akik nem nyujtottak át borravalót és a nők, a tarkaszoknyás, nevetős, hangos, kövérkés bécsi nők legfeljebb annyit vesznek tudomásul, hogy a magyarok manapság kevesebb bajuszpedrőt használnak, mint Ocskay idejében. Testvériségről, atyafiságról, csókolózó szeretetről szó lehet a fehér asztalnál, de az ügyes-bajos magyarok a hódolás után is az országuti fogadóban üldögélhetnek, ha igazukat Bécsbe mennek keresni.

IRÓK BŐJTJE.

Mikor Emich meg Ráth Mór voltak valamirevaló könyvárusok Pesten, egy-egy uj magyar könyvnek a megjelenése oly ünnepélyes, meghatott, szinte áhitatos esemény volt, hogy a pesti szalónokban, korcsmákban napokkal előbb beszélgettek a készülő könyvkiadásról; a vidéken, a jóságos Magyarországon pedig félesztendő mulva tudták meg egy Pesten járt nagybácsi szivességéből, vagy egy meggondolt, lassan megfogalmazott kritikai ismertetésből, amely a hirlapban megjelent, hogy az „Esther szerzője“ uj regényt irt, Lisznyai verseket… A könyvárusok megannyi tiszteletreméltó belvárosi polgárok, az irók és a költők szent emberek.

Az élet olcsó volt és különben is a költő tudta magát mihez tartani az életviszonyok között. A poéta meggyőződése volt, hogy a sorsüldözöttnek, szegénynek jelöltetett meg a homlokán már fogantatása percében; igénytelenül, ócska köpönyegben, hideg szobában és a végén a kórházi ágyon tervezte már kezdetben életét. Egyetlen sem akadt a pályatársak között, aki valaha arra számitott, hogy négyesfogaton -143- hajt végig a Sugár-uton pályabér gyanánt. Ellenben valamennyi tudta, hogy örök szegénységet fogadott, mint a szerzetesek. Esőverte kabát, rongyos köpenyeg, boldogtalan sziv… Sok jó és rossz verset irtak eleink. Az iskolában tanitották, hogy Petőfi Sándor a pipája tüzénél melengette a kezét télen Debrecenben, Csokonai kántor volt és a hanvai tiszteletes más társaság hiján: a falusi bakterral vitázott az asztrológiáról… A költői pálya soha sem igért semmit. Lehetséges, hogy egyszer eljut a pályázó a Kispipába és Endrődi Sándor szomszédságában üldögélhet… Benyithat éjszaka a régi Fiume-kávéházba, lapiró lehet az Egyetértésnél, Emich egyszer megveszi a könyvét, Ráth Mórnál a kirakatba teszik, Császár Elemér doktor ir majd róla valamely ostobaságot a lapjába, tiz vagy husz esztendő mulva, midőn már a kis vidéki boltokban elharvadnak, megsárgulnak a könyvei: önmaga is elfelejti, hogy valaha a költői pályára készült és abból akart megélni, amit a könyvárusok ócska zacskóból penészes tallérok alakjában a bolti asztalra leolvasnak… Hőskor volt ez! Az irók ugy érkeznek vala Pestre, mint az ó-francia regényekben a kalandorok Párisba.

Ezért volt áhitatos, emlékezetes az óra, midőn a kézisajtóból kikerült az első példánya valamely magyar könyvnek; iró és kiadó meghatottan állottak az ujszülött felett. Vajjon eladják-e az ezer példányt, amit a friss könyvből nyomtattak? A költő esküvőjére nem mehetett oly felmagasztosult hangulatban, mint könyve -144- megjelenéséhez. És a becsületes, öreg kiadók őrömmel, büszkeséggel jelentették a homályos könyvesboltban: „Ma itt járt Erzsébet királyné udvarhölgye és egy példányt vásárolt a felséges asszony könyvtára részére“. Az iró ur a Pipában foghegyről beszélt Karikás korcsmárossal.

Emich magyar nemes lett és meghalt. Ráth Mór boltjában többé nem üldögél Deák Ferenc. A magyar könyvkiadást más alapokra fektették, mint a Corvinában irni szokták. A nagyközönségnek nyomtatják a könyveket, nem pedig azon falusi ismerősök részére, akiket Lisznyai cifra szürben, Benedek Aladár lóháton meglátogatott és az előfizetést megejtette. A könyvkiadás nem templomi hangulat, a könyvárusok immár nem csodálkoznak, ha 6–7000 példányban is eladnak egy magyar könyvet. Tudomásunk van arról, hogy csaknem minden könyvet eladnak, amelyet egy ismertebb könyvkiadó vált magához. És most, a háboru alatt, olyan könyv-éhség támadt Magyarországon, amelyre senki sem számitott, – elsősorban a könyvkiadók csodálkoztak.

Most már csaknem mindenki olvas Magyarországon hirlapot és a hirlapok révén kedve kerekedik a könyvolvasáshoz. Nem a delizsánc, vagy a pesti őszi vásár terjeszti a könyveket, egy uj könyv megjelenésének hirüladásához nem hónapokra van szükség; – szinte önmagától, néha biztatás, rábeszélés nélkül vásárol meg a közönség egyes könyveket, még ha a kritika -145- itélőszéke előtt elmarasztalták is a könyv szerzőjét. Az öreg Emich és Aigner Lajos ugyancsak csóválnák a fejüket egy mai könyvesbolt szerkezetén. A könyvvásárlók bejönnek a boltba, anélkül, hogy hivná őket valaki. Falusi kisasszonyok, előkelő dámák, nagy elfoglaltságu urak, diákok, mesteremberek: egyformán veszik az uj könyvet. És most a háboruban, csatában lévő véreink között jelentkezett olyan könyvvásárlási kedv, amelyre a magyar könyvkiadók nem számitottak.

Csaknem minden magyar könyvet megvettek karácsony tájékán. Megvették a háborus-könyvet, megvették a regényt, a verset, a filozófiát. Tizenhathónapos leirhatatlan fizikai fáradalmak után a harcos katona megszomjazott a könyvek apró betüire. De az itthonmaradottak is valamely utbaigazitást kaphattak, hogy a könyvekben keressék a vigaszt, a felejtést, a megnyugvást, a szórakozást: a könyvesboltok ajtaján naphosszant csilingelt a csengő, mint a vidéki boltosnál, hol a legjobb ostornyelet lehet kapni. Kerestek válogattak a magyar könyvek között. Mérlegeltek, kritizáltak, tünődtek a felvágatlan könyvek felett. Végül valamennyit megvették, amely uj volt. A karácsony táján megjelent magyar könyvek általános keresletnek örvendeztek.

Ellenben alig jelent meg tiznél több magyar könyv a karácsonyi könyvvásár tiszteletére. Karácsonykor, mikor a kiadók a pincében és a padláson elásott könyveiket is forgalomba hozzák; mikor a könyvárus eladja a husz év előtt megjelent könyveket; midőn -146- anyák, apák, nagybácsik két kézzel viszik az ifjusági és gyermekkönyveket: alig jelent meg Budapesten magyar könyv. Ha az öreg Emich élt volna, ő tudta volna ezt előre. Hisz neki még csaknem alkudozni kellett a vevőivel, mint a kanavászosnak, mégis eladta a reábizott könyveket! Mily könnyü a helyzete a mai könyvárusnak, aki szabott áron dolgozik, mint a patikus és nem kénytelen a József-napi vásárokra várni, hogy a felvidékről Pestre fuvarozzon egy félbolond falusi uraság, aki könyvtárat tart.

Tehát alig volt uj magyar könyv a karácsonyi könyvpiacon. Volt azonban német könyv! Száz meg száz uj német könyv jelent meg a szövetséges ország nyomdáiban. A pesti könyvárusok kirakataiban csak német könyvet lehetett látni, – hisz magyar nem volt. És a magyarság, a nemzet, a magyar élet e bibliai karácsonyán: ezer és ezer uj német könyvet vett Magyarországon, mert a néhány uj magyar könyv eltünt a német ezredek között.

A könyvkiadók – akik ezen tapasztalatukat egy ujságiró ceruzája alá diktálták – csodálkoznak, hogy a közönség mennyire pártolta karácsonykor a német irodalmat!

Emich nem csodálkozott volna, hanem gondoskodik vala uj és ujabb és mindig ujabb magyar könyvekről.

ŐSZI LÁBAK.

Pesten elszaporodtak a patkányok és a kéteshirü nők. Estefelé és éjjel, – mikor a függönyök leereszkednek az ablakokra, mintha e nappali előadás után a szinészek hazamennének sirni, – a kis tereken a gázlámpák ugy lobognak, mint hazatérő lelkek, – a külvárosban a házmester azt álmodja, hogy erősen csengetnek a kapun a galiciai mezőkön elmaradt szobaurak, – az ágyak hidegek, mint a vizes sirok Lengyelországban, – estefelé és éjjel patkány szalad el a lábad előtt az utcán, szoknyafodrát emeli tanulatlan nő, a félretaposott sarku cipőnek mohó, éhes szeme van… Mennyi mindent lehetne irni a ferdesarku pesti cipőkről, amelyek alkonyattal ellepik az utcákat! Egykor ujak voltak a cipők, fiatalság, reménység, bizalom feszitette a bokán a harisnyát, majd fáradtabban lengett a derék, a francia piperének csak cifra doboza maradt meg, a tábori levelezőlapokat belepte a por legyezőben, uj bluzt nem küldött a vitéz és a sarok mind ferdébb lett a cipőn. Az árvagyermeket jobban szeretem a göndöritett haju gyermeknél; a szegény, éhező, hervadó -148- nők mély részvétet ébresztenek bennem, amint mennek, igyekeznek, sietnek; szentnek, tudatlannak, ártatlannak hiszem azt a nőt, aki rossz cipőcskéjében próbál hóditani az esti bálon Pesten. Szegények! – gondolom. Csak meg ne szólitsanak.

Az ősz Pesten: a nagyvilág, a divat, a szép élet megérkezési ideje, irták valamikor a divatlap szerkesztők. A regénykönyvek olvasását félbenhagyták a falusi kastélyokban, amidőn a vándor szél megcsörgette a parasztházak ereszein a pirosló paprikafüzért.

Asszonyom, akit még falun maraszt a méla őszi napsugár, egy befejezetlen regény elolvasása vagy átélése, a szőlőhegyek aranya vagy a bánatos elvonultság, amely helyesebb és indokoltabb mostanság, mint a szentimentális korokban, tudósitom őket, hogy a lábak még mindig divatosak Pesten.

A lábak divatja e század eleje, amiről még nagyon sokat fognak irni a korok sirásói. Selyemharisnya és magasszáru gombos cipő a rövid szoknya alatt: e jelben áll a háborus divat.

A minap, midőn ünnepnapot rendelt az izraelita kalendárium, déli órában, a templomokból jövet Kelet, ezeregyéjszaka és raffinált nyugati izlés vonult el szemünk előtt a pesti utcákon. Gyönyörü zsidónők selyemruhái suhogtak, mintha az Esther cimü Jósika-regényből lépkedtek volna elő; a lábak lépésében Kelet imbolygott, mint a buja rózsaillat, sötétkék, ázsiai csillagokkal -149- kirakott égboltozat alatt. A szemekről, a hosszunapi asszonyszemekről csak egy fiatal és ártatlan szerzetes irhatna megfelelő sorokat. A zsidónők napja e különben szomorkodásra és bőjtölésre rendelt nap. A legjobb ruhájukat veszik magukra, mintha valóban Isten elé járulnának. Megszépülnek, felragyognak, mint titkos szekrények mélyén rejtegetett ékkövek, amint napvilágra kerülnek. Beillatositják a körutakat, mintha jószagu, kibontott asszonyhajak lobognának. És megmutatják a lábukat a rövid szoknya alatt, mintha a könnyek és bánatok, a gyászok és jajgatások mind a templomok sötétjében maradtak volna. Mintha csak egy óráig tartana a szépséges, örömteljes, kábitó illatu életük, délben, napsugár alatt, amig a templomból hazáig mennek az utcákon. A bús ima után és otthon váró sirás előtt – mindenki sirdogál mostanában Pesten, mikor egyedül van, – egy félórára felragyognak a napfényre került keleti ékszerek. Ezeregyéjszaka különös mesealakjai, ótestamentumi derekak, hullámos hajzatu fejek, amelyekre a divatos kalap helyett a vizmeritő korsót lehet elképzelni és lábak, amelyek nem fáradtak, nem durvultak el a pusztában való bolyongásban sem: mennek a pesti utcákon. Keleten vagyunk, délben, egy óra hosszáig.

Egy szép lábról szeretnék irni, egy nyerges, nagyon formás, asszonyos teltségü lábról, amelynek lépésében az egészséges, szerelmes élet ropog, mint a kivánság. -150-

Egy fiatal és egészséges kofaasszonyé e láb, aki hasonlatos kemény paradicsomjaihoz és jószagu körtvéihez. Az ajka vérbő, mint az érett szőlőbogyó. Hervatag őszi mezőkről, hol még a későn érő gyümölcsöktől illatosak a fák, kölcsönözte kankalinszinü haját.

És a karján bizonyosan híves és ropogós a hus, mint az uj káposzta levele. Pesti kofa, egy kis téren árul bódéban, nevetős hangja a hamvas gyümölcs alatt görnyedő szilvafákat játssza képzeletem elé: a mozdulata, mint az almafákon a gyümölcsszedő menyecskék mozdulata, midőn a játékos szél lengeti ruhájukat. Sárga rigó énekel az aranypiros szőlőhegyen, amikor kacag. Bizonyosan almafán született, rózsaszinü virágpehely alakjában, mielőtt kofa lett Pesten.

A multkor a gyümölcsös természet e vig kereskedője kiugrott a káposztafejek közül bódéjából és az utcán egy patkányra helyezte lábát.

Este volt és a gázlámpák a kis térségen, Pesten és a messzi Budán nagyon sok női láb lépései körül libegtek, mint orosz mocsarak lidérclángjai, ám ebben az irányban e bátor, egészséges asszonylábnak volt a legnagyobb sikere a városban.

A kofa – mert talán egy kicsit félt a lába alatt vonagló patkánytól – megemelte a szoknyáját. A járókelők megállottak. A patkányt nézték vagy az asszony egészséges, formás lábát? Olcsó félcipő volt a lábon, amilyenben a gyermeklányok iskolába mennek.

– Patkány! – mondta szégyenlősen nevetve, bocsánatkérőleg, -151- hogy illetlenül, bokáig megmutatja a lábát, holott ez nem kenyere.

Az utca hölgyei hivatásos cipőikben, szinházba lépkedő uridámák finom köntöseikben megállottak.

– Patkány, – szólt a hir és mindenki ijedten megemelintette a szoknyáját. Kisleányok, gyémántos delnők, szobalányok és masamódok álltak a kis téren, amelynek régies hangulata a Három muskétás Párisából való. Vasalónők és boltikisasszonyok érkeztek az üzletekből. A „fasori hercegnő“ lábához hasonlatos kofaláb körül gyürübe állottak a nők, akiknek arcán játékos, gyermekes, félős mosoly játszadozott a gonosz vagy férficsábitó indulatok helyett. És mindnyájan felkapták a szoknyájukat, mikor meghallották, hogy miről van szó.

– Patkány, – mondták a gázlámpák, a nagy fák, a furcsa kis kofabódék, a kiváncsi paradicsomok.

A szoknyájukat tartó nők csoportja közepén, mint a schönbrunni kertekben a szökőkut erdei nimfája, állott az egészséges, fiatal asszony. Uri férfiak érkeztek és látszólag szórakozott arccal nézték a különös helyzetü nőket. Valaki a rendőrségre akart telefonálni. Kistermetü, egérszemü hirlapiró leugrott a villamoskocsiról. Féllábu katona szomorkás arcán játszi mosoly derült. „Pocok!“ mondta a katona.

„A közelben állomásozó bérkocsisok“, amint a rendőri tudósitásokban szoktuk olvasni, elősiettek, nagybundás emberek nehézkesen ugráltak le a bakról és a szép kofaasszony segitségére mentek. Zsineget hoztak, megkötözték a patkány farkát az asszony lába -152- alatt, talán meg is csipték e közben a bokáját. De a formás láb, az est szenzációja helyén maradt, mig a patkányt végleg bilincsbe verték.

Aztán diadalmasan elvitték a patkányt. A kofaasszony elpirulva, szégyenkezve visszaült bódéjába és a szoknya alatt eldugta a lábait, mintha e lábak bünt követtek volna el és most a rendőr keresi, mint csinytevő gyereket.

A magtárak, éléskamarák, pincék lakói, a patkányok, a felhalmozott élelmü, téli hadjáratra felkészült Budapesten egyelőre nagyon elszaporodtak. Talán a vidéki patkányok is ideköltöztek. Vajjon meddig tart a jódolguk?

MARISKA BÉCSBEN.

Egy régies, álmos osztrák városkában, ahol a háztetők szine piros, mint a lányok köténye és a sáncárokban, magas hid alatt aluszékonyan, zölden, mint a temetői lonc, viz folydogál és mindenféle furcsa ablakok néznek a sáncra, amelyek mögött elátkozott szőke lányok mogorva lovagokat várnak, holdas éjszakákon egy ház előtt elsétáltam, ahol magyar komondor ugatta a holdat.

A komondor nevezetessége volt a városkának. Mindenki ismerte a hangját, a polgárok fejükre huzták a hálósapkát, ha a pusztai magyar kutya öblös hangja felcsattant a háztetők között. A kutya gazdája egy nyugalmazott magyar katonatiszt álmában bizonyára a Hortobágyra, vagy egy nyirségi udvarházba képzelte magát… ezüstszinü nyárfák sorakoznak az éj fehérségében elvesző látóhatáron… pásztorok tüze piroslik a ködös mezőn, mint a népmese… Bodrinak hivják a házőrző ebet és Rákóczi vén hársfája a mendemondák sóhajtásával leng néha az éji szélben.

Egy pusztai magyar kutya hangja ott az idegen -154- városban, hazafelé való elmélázásra késztetett, furulyaszó hangzott valahol a távolban és a házak árnyékából mindjárt kilép Ocskay varkocsos hajduja, aki erre járván, talpára állott a kengyelben, hogy az emeleti ablak mögött elátkozottan fonó kisasszonyok szivét elérje.

A hortobágyi komondor a nyugdijas tiszt udvarán azt jelentette, hogy kelet felé egy tündérország terül el, lengő nyárfák szegélyezik az utakat, nedvdus, aranyzöld mezők felett mélázva szállong a madár és a cirkamlós Tisza mentén egy kőris-erdőben vadgalamb bug a folyóban alvó Attila királynak; a pázsiton az ürgék házai felett az anyánk napfehér ludjai gágognak és szende ifju jegyesünk szorgalmas kis keze ábrándozó rokkát pörget egy halk házban, ahonnan a kémény füstje oly fodrosan száll a tető felett, mint a gyermekek rajzolják a füstöt. Ez volt Magyarország, midőn estenden ugatni kezdett egy lompos házőrző a régies, a kalandos osztrák városkában, ahol a fogadónak (a Posthoz volt cimezve) ajtajai és ablakai oly rosszul záródtak, mintha a köpenyeges, homlokba huzott kalapos utazók mind azért érkeznének az elhagyott városba, hogy itt önkezüleg véget vessenek immár céltalan életüknek. Egy hátrafésült haju, fehér homloku, bibliai arcu hölgy arcképe marad az éjjeli szekrényen, aki egykor őrangyaluk, később a legnagyobb fájdalmuk lett.

A komondor hüségesen ugatta a holdvilágot. A képzelet gyorsparaszt szekéren utazott haza szép Magyarországba. -155-

Akik sokat barangolnak külföldön, messzi hideg országokban, ahol a közömbös tekintet elmulik felettünk, mint Pesten a bukovinai csángók felett, azt beszélik, hogy néha egy magyar ujságpéldány vagy egy boltfelirat olyan hurokat üt meg a szivükben, amely érzelmekről azelőtt tudomásuk nem volt.

Párisban egy nóta, amit huszárnadrágos cigányok muzsikálnak, Helgolandban egy tolmács, aki azelőtt egy budapesti szálloda szolgálatában állott, Kopenhágában az esti lap példánya a pályaudvaron, Szalonikiban egy mozgó gyógyszertáros, aki Pesten panorámás volt, Newyorkban egy bankház, amelynek reklámtábláján többek között az is olvasható: „pénzküldemények elfogadtatnak Magyarországba“, Londonban egy hotel halljában zsokék téli pihenés alatt Teleki László lováról beszélgetnek, Bukarestben egy artistalány pesti hirlapiró arcképét hordja a rediküljében, Moszkvában egy öreg orosz földesur vengerkában (magyarkában), – amint Turgenjev regényeiben még a zsinóros bekecset nevezi – száll ki a trojkából, egy montecarlói étterem terraszán Bunkó bandája muzsikál, Károlyi Mihály négy lovon hajtat a párisi ligetben, egy berlini kávéházban hosszuhaju, ifju magyar iró üldögél az ablaknál, az epsomi gyepen Batthyány Elemér cilindere fénylik a lordok társaságában, Jókai Mór regénye szerénykedik egy stockholmi könyvkereskedő kirakatában… Mindezen dolgok, amelyek itthon közömbös érzelmeket ébresztenének, messze, idegenben szinte varázslatos módon kezdik el -156- játékukat a képzelemmel. Magyar juhászkutyák ők a távoli városokban, hangjuk elandalit, elmerengtet kis magyar falvak felé, amelyek mellett megállás nélkül szokott elhaladni a személyvonat és Budapest, e furcsa város Krisztiániából a földkerekség legcsábitóbb metropolisának látszik.

És ha a szinlapok – idegen, hideg, közönyös városok tarka cédulái olykor egy magyar iró nevével megjelölten foglalják el helyüket a fogadó előcsarnokában és a hirdető oszlopon, nincsen olyan magyar, aki nem szivdobogva, lelkes hangulatban váltaná meg jegyét a pénztárnál Newyorkban vagy Londonban. „Az ördög“ egykor – bejárván a világot – talán egy délamerikai, jenkivé lett ültetvényes szivében ébresztette fel a harangszót, amelyet egykor, gyermekkorában Magyarországon hallott. Londoni magyaroktól hallottam, hogy szivdobogással, boldogan és sohasem érzett nemzeti büszkeséggel hallgatták a szinházi közönség tapsát a Leányvásár előadása után.

Itthon bánthatjuk, lenézhetjük, megvethetjük egymást. De odakint, a hidegszivü, földrajzban és politikában járatlan nemzetek előtt, mindig lángot vet a magyar származásu könyvkereskedősegéd vagy gyári mérnök szeme, amikor magyar iró sikere vagy sikertelensége felett dönt egy mulatni és szórakozni óhajtó szinházközönség itélete. Ilyenkor a nemzeti becsület és virtus fojtogatja a lélekzetet, hivják F. Molnárnak vagy (?) Emerich Kálmánnak a szinlapon megnevezett magyar költőt. -157-

A szinpad a legnagyobb nyilvánosság, ahol költő pozitiv, szinte testi érintkezésbe kerül a közönséggel. A nyomtatott betü elzárt kastély vagy elhagyatott padlás-szobácska, ahol kedvére bőghet a fájdalmas lakó, hazudozhat a sánta könyvtáros, vallhat szerelmet az életnek, nőknek, örömöknek és bánatoknak a tulajdonos, az ólomból holnap uj betüket öntenek, amelyek uj szavakat és más érzelmeket közvetitenek a rezonans szivekkel. És minden nyomtatási célokra dolgozó iró létesithet magának külön postahivatalt. Egyik csak a gipszbeöntött lábu gentlemaneknek küldheti levelét, a másik elhagyott nők számára dalol éjszaka egy budai házban; a vadházasságban sinylődő poéta meggyőződéssel énekel a szent családi élet örömeiről és a fogatlan dalnok magasztalhatja az alabástrom sövényt az emberi szájban. A nyomtatott betü tollnoka lakhatik Pesten a Royal-szállóban, vagy Döblingben, a tébolydában, soha sem kerül a publikum öt-érzékének a közelségébe. A nyomtatás alá dolgozó iró a mosdatlanság reménytelenségével üldögélhet vackán, itt-ott megüt egy szivet, a tanitókisasszonyban faluhelyen vagy unatkozó öregur kezében szétreped a régi Egyetértés. A félénk és udvariaskodó levelek, amelyeket többnyire a költő intéz önmagához müve kinyomatása után, drága, könyes szemü anekdotái a pályabérnek, az elismerésnek, a tiszteletnek. Kis állomáson, amelynek két vonatja van napjában, a pénztárosné elkalandozik az irók cselszövényes irásain és ha nincs éppen vásár a környéken, levelet küld a lapirodába, közölvén nézeteit -158- esetleg reménytelenségeit ama frakkos, ellenállhatatlan férfiuról, aki Pankotai vagy Szindbád álnevek alatt megtöri hiszékeny nők szivét. A nyomtatott betü egy félénk, igénytelen vándorlegény, aki legfeljebb egy éjszakára kér fedelet kóborlásában, mig a szinpadi szó ostorcsergéssel, négylovas batáron, dolmányos püspöki hajduval a bakon vágtat végig a sziveken, szemeken, fantáziákon.

Ugyanezért nagyon fájdalmasan érinthet mindenkit, aki a kuvasz ugatásban egy osztrák városkában a hortobágyi szél zugását is meghallja, hogy egy bécsi szinpadon ismét csunyán elbántak a magyarokkal. Egy nem minden tehetség nélkül való, jól táplált zeneszerző, aki megjelenésével egy furcsa véletlen folytán a tükörtojás parajjal nevü eledelre emlékeztet, operett-zenét irt és az operettben a magyarokat bárgyu, ostoba és nekünk megszégyenitő formában vezetik a rivalda elé a szerzők. A régi Mikoschok, betyárok, puszták, hajdukok vonulnak fel a bécsi operettben. Ősi figurák, ahogyan határainkon tul bennünket elképzeltek. A huszárnadrágos cigányok, a gatyák, a bokorugrós szoknyák, a szégyenletes fokoschok, gulyások, paprikák és minden más hitvány, fantázia nélküli ostobaságok, amiket hajdanában a magyarokról jellemzőnek kitaláltak, irtak, beszéltek, a bécsi operettben sarkantyus csizmában a nézőközönség elé vonul.

Mily gonosz, olcsó és megvetendő dolog szép hazánk multját vagy jelenét trikónadrágos, repedtsarku bécsi -159- szinésznék szájára adni, nagyképü, csepürágó bohócokat öltöztetni magyar ruhába, amikor a honvédek hőstetteiről e háboru alatt az ausztráliai gyermekek is tudnak már és a magyarok páratlan önfeláldozásáról a négernyelvü hirlapok is irtak a cukor-ültetvények területén. Mily orcapirulással üldögélhet a bécsi magyar a szinházban és a magyar származásu zeneszerző lelketlen, üzleti zongorázása mily kinos, szégyenletes érzéseket ébreszthet a néző magyarban, aki a legutóbbi napokig csak azt hallhatta hazájáról, hogy innen dalolva és piros rózsával mennek a honvédek, el a háboruba, a halálba!…

A komondor, amely egykor, régen a holdat ugatta őszi éjszakákon, megszólalhatna egyszer a bécsi szinház tájékán. Talán az önfeláldozásunk és minden képzeletet felülmuló erőfeszitésünk e szörnyü háboruban megérdemeltetné e nemzettel, hogy ostoba, festett arcu fajankó ne legyen többé a magyar még a bécsi operettekben sem. Drága, ábrándos, csillagszemü szüzeink, dushaju, Petőfi-dalu, tiszai holdtölte és balatoni nyári alkony ábrándu leányaink, szemérmes, hótiszta lelkü Mariskáink ne jelenjenek meg félig meztelenül, wieni ordináréságban, kärntnerstrasszei festékkel arcukon a fiakeresek előtt, akik régebben altwien hangulatu, zenélőórás, hazug szentimentális érzésü nótákat fujtak, fütyültek, verkliztek – és most ugyanazt fogják énekelni, -160- a zeneszerző ötletességéből kifolyólag: a csárdás tempójában.

E sok vért, értéket, sőt történelmet veszitett nemzet nem illik a mai halálosan komoly időben az operett izetlen, fecskefarku világába.

PESTI SZALON.

… Ha az irónők nem mindig arról irnának, amit nem értenek – mostanában a rohamozó honvédról, – de néhanapján őszinte feljegyzéseket tennének arról is, amit maguk körül valóban látnak, tapasztalnak: a pesti szalon háborus életéről sok érdekes dolgot olvashatnánk. Irónőink egynémelyike ugyanis szivesen látott vendég a pesti szalonokban és bizonyos tiszteletben részesülnek a háziasszony részéről, aki jelenleg a szépirodalmi közlönyök előfizetője.

Van-e szalon-élet Pesten azon nemes értelemben, mint azt Károlyi Györgyné egyetem-utcai palotájában gondolták a forradalom előtt? Mely szalonéletről a koronázás előtt Vahott Sándorné tesz emlitést memoárjaiban? A „széplelkü Wohl nővérek“ nyolcvanas évek korabeli szalonjának van-e párja, ahol a kalocsai érsek ő eminenciája üldögél lila sapkájában és a grand seigneur finom mosolyával hallgatja az irónők eszmecseréit?

Azt hiszem, hogy a régi értelemben gondolt szalon-élet elmult, mint a tizenkilencedik század sok szép asszonya és nemes lovagja visszavonult a kárpit mögé, miután mondanivalóin túl esett. -162-

Az öregebb urak még emlékezhetnek azon időre, midőn Pesten is a francia regények utasitása nyomán folytatták életmódjukat az urak és urnők. A régi Párisban annyi értéke volt mindenkinek, mint a szalonnak, ahol hetenkint megfordulni szokott. Nevezetes, szellemes asszonyok a főváros legkiválóbb férfiait fogadták házuknál. A „Vallomások“ irója és a lelencházi gyermekek apja a párisi szalonokbeli összeköttetéseinek köszönhette későbbi sikereit. Hadvezérek, politikusok, a Goncourtok, Maupassant szalonba jártak egy-egy finom dáma palotájába. Boldogult Salamon Ödön és Justh Zsigmond, akik Párizsért rajongtak, haláluk napjáig azon sopánkodtak, hogy nincs egyetlen szellemes asszony Pesten, aki francia módra szalont tartana. Pedig akkor még Bogdanovics György (Beksics Gusztávné) fáradozott azon, hogy az irókat és irónőket a szalonjába gyüjtse. A „fehér kaméliás hölgy“ – öreg irók és mágnások és kokottok jól tudják, kit neveztek igy hajdanában a Belvárosban, – hires estélyeket rendezett irókkal és szinészekkel, falusi birtokán szüret volt és ő regényben megirta élete történetét…

Azon szalon-élet, amelyről a francia regényben olvastunk, hol az antik álló óra mellett a politikusokból minisztereket csináltak a női kezek, fiatal irókat kiemeltek az ismeretlenség setétjéből, falusi kisasszonykákat ünnepelt fővárosi szépséggé alakitottak: soha sem volt Pesten.

A forradalom alatt és után politikai asztaltáncoltatás volt a pesti szalonok jellege. Később az irodalom felé -163- sóhajtottak hazánk fenköltebb lelkü hölgyei, de Jókai Mór például sohasem járt szalonba, mert sokat kellett irni, otthon apró betükből hosszu regényeket. Mikszáth sem üldögélt a Pompadour-korabeli tükör alatt. Az irók a kávéházban egymást rágták, Kuthy Lajost ismerték a dámák az irók közül. Majd az oroszlánfejü Ábrányi tünt fel itt-ott egy páholyban az előkelő dáma mögött. Satanelló a szinfalak közé járt, Braun Sándor a Nemzeti Szinházban üldögél sarokhelyén és a többi szép emberek, a szép irók legfeljebb az Orient Pósa-szalonjában fogyasztottak paprikás halat. Ide hiába jött volna a szeretetreméltó, idős francia hercegnő, hogy egy szép megjelenésü fiatal költőt a szalonjában maga mellé ültessen és belőle nagyembert neveljen. Kuthy Lajos, mint egy zsongó emlék, képviselte az irodalmat az öreg hölgyek álmodó szivében.

A mostani pesti szalonokból végleg elbucsuzott az irodalom, – néha egy divatosabb irót némi női furfanggal elcsipnek – a politika messze jár, a müvészetet egy pár igen olcsó kép pótolja. Pesten az asszonyok kártyáznak.

A dámák, akik azelőtt szinte túlvilági akcentussal ejtették ki Tsajkovszkij nevét, Apponyi szónoklataihoz jártak a képviselőházban. Hock János bőjti prédikációiról hetekig beszélgettek, Vay Sándor könyveit olvasták: a háboru megérkezésével végleg beszüntették még azt a kevés szellemi társalgást is, amelyet egymás -164- ruhájáról és szerelmi ügyeiről folytattak. Csak kártyáznak.

Vadul, csalékonyan, tüzesen kártyáznak öregek és fiatalok. „Kártya-délutánok“ vannak Budapesten a régi asszony-zsur helyett. A háboru előtt még néha leültek a szőnyegre és téli alkonyattal elmondogatták egymásnak szerelmi szenvedéseiket, (néha tizenkettő vallotta be, hogy ő a legszerencsétlenebb nő) mig örvendeztek, ha egy-egy unatkozó férfi feltünt a látóhatáron, aki megdicsérte ruhájukat, hajukat, cipőjüket. És álmaikban néha folytatódott a hazugság, amit a férfiak a fülükbe sugtak. Most a tökk hetessel álmodnak ugyanezen dámák.

Ramsli, lórum, bakkarat: ez az asszonyok játéka Pesten. Néha eljátszák a konyhapénzt, máskor uj fátyolt vagy kalapot vásárolnak a nyereségből. Egy asszonyismerősöm pontos könyvvezetést visz a kártya-differenciákról, egy másik, a „legpechesebb nő“-nek nevezi magát, a harmadik szeretné korrigálni a szerencséjét. Ha férfi vetődik közéjük és régi lovag módjára megnyomja a kezüket vagy a lábukat az asztal alatt: csodálkoznak. Talán a kártyákra vonatkozik a jeladás?

A MAGYAR FÖLD ÉLETE.

Vajjon miért nem irnak regényt a buzáról, a rozsról vagy az árpáról, hisz ők vannak olyan érdekesek, mint a világiaskodó pesti nők vagy bukott táncosnők?

Vajjon miért nem irta még meg magyar iró e földnek a regényét, tavaszát és nyarát, mi történik a földben márciusban, mit csinálnak a növénymagvak a hótakaró alatt, hogyan nő az élet, hisz a növények élete érdekesebb, mert rejtettebb, mint az emberek mindennapi tevékenysége?

Pedig agrár-ország vagyunk, Európa éléskamraja, buzánk, borunk oly hirneves, mint vitézségünk és a hosszadalmas háboru alatt mindenki megtudhatta, hogy hazánkban legfontosabb és egyetlen igazi érték: a föld: miért nem irja meg senki a magyar föld regényét?

Egyszer Bródy Sándor kezdett a buzáról irni, de csakhamar visszatért a nőkhöz. Herceg Ferenc és Molnár sohasem gondoltak még irásaikban Magyarország -166- legérdekesebb faunájára. Bársony irt a lápokról, ingoványokról, Gárdonyi a csodálatos szivekről, Tömörkényi a nagyszerü parasztokról, csak a buzát, Magyarország kincsét nem irta meg senki, amint egy földmivelő-országban földjéből, növényféléiből táplálkozó és abban élő királyságban az iróktól várni lehetne.

Avagy könnyebb és hálásabb feladat a női szeszélyekről, férfi-balgaságokról gyermekes szerelemről irogatni?

Lehetséges, hogy ez jobban érdekli az olvasót, ámde az irónak nem lehet hivatása mindig a közönség szájaize szerint folytatni királyi mesterségét. Állitólag az irót bizonyos isteni hivatás küldte el a milliónyi falevelek közül, adott neki szivet, szemet, hárfát és ásót, hogy körülnézzen a földön és apró betükkel papirosra vesse, hogy dalolnak az emberek és mi van a szivek mélyében.

A divatok, eszme-áramlások, gondolat-légvonatok (amelyeket néha maguk az irók teremtettek) pontosan kiolvashatók a különböző korban élő irók müveiből. (Csak a legnagyobbak: Shakespaere vagy Dante épitettek maguknak egészen különálló templomokat, ahol a maguk módja szerint dicsérték az urat, bármilyen szél fujt odakünn.) Az irók többsége szinte rabszolgája volt korának. Nehéz nem látni a jelenekben élő embereket, nehezebb nem hallani meg a valóságos élet lármáját, legnehezebb uj eszméket oltani, uj fényeket gyujtani és uj tornyot épiteni, ahonnan az életet látni lehet ismeretlen tájain. A korok divatja vezette -167- az irók hajlékony tollát. (Mikor a legszerencsétlenebb nemzetnek éreztük magunkat, hazáról irtunk, őseinkről, hőseinkről, nemzeti regényeinkről álmodtunk. Angliában ugyanezen időben a nagyvárosi szegénységről, elhagyott gyermekekről, rossz iskolákról irják a legtöbb regényt. A franciáknál a divat szeszélye a demimonde felé hullámzik, mig a gondolkozó oroszok a jobbágyság felszabaditásán törik fejüket.)

Nos, e háboru alatt (és a háboru után még inkább) bebizonyosodik, hogy e nemzetnek nem lehet más korszelleme, mint a föld. A követek a föld megosztásáról ábrándoznak és kis földecskéről álmodik a somogyi baka messze Galiciában. Minden megingott régi helyén a háboru orkánjában, csupán egy maradt ősi nyugalommal mindenhatóságában: a föld. Az ő gyönyörüséges, istenadta élete nem változott és egy füszállal sem nevelt fel kevesebb gyermeket kebelén. Buzája, termője, rétje, gyepes halma a régi. Az emberek csinálhatnak bármit, verekedhetnek vagy egymás nyakába borulva sirhatnak, a természet végtelen fölényével átéli a föld a maga regényeit, a Nap közelségét, a Nap távolságát, mig a tengerek a sápadt Holdat imádják.

Az elhullott, drága embervér talán nem tünik el nyomtalanul a föld mélyében, hisz az olcsóbb verejték nyomán is élet szokott fakadni. E két esztendős esőzés talán a legdrágább májusi esője lesz Magyarországnak. A büszkén égbe meredő szemek alázatos, láb elé néző tekintetekké változnak; az árvaság, az özvegység, -168- az ember-ritkulás majd ismét magukbaszállottakká teszik a magyarokat. Pillantásunk nem kalandoz el idegen országok idegen eszméi, hangulatai, divatjai felé, a gondolatunk fészkétőrző gólya módjára kelepel kis házikónk felett és a jövőnkbe vetett reménységet a lábunk előtt keressük, e leghüségesebb barátban, anyánkban, szerelmünkben, a magyar földben.

Még egyszer visszatérek e kis napló-jegyzet eredeti céljához: a növény-regényhez. Földünk megismeréséhez, a városi lakosság okositásához, magyar életünk megbecsüléséhez: szükséges volna, hogy iróink foglalkozzanak a föld regényeinek megirásával. Ha a vén, félkézkalmár Akadémiával lehetne beszélni, neki mondanám meg, hogy tüzzön ki összeharácsolt vagyonából tekintélyes pályadijakat. De az orgazda mélyen ül pincéjében, majd csak a rendőrök felszólitására számol el sáfárkodásaival. Igy talán a gazdák szövetségének kellene gondoskodni arról, hogy irják meg a legigazabb magyar regényt, a magyar föld regényét, a tavaszt, a nyarat, a buzát honunkban, hogy bukott nőszemélyek helyett egyszer harmatos kalászok sorsát kisérje az olvasó figyelmező szeme.

ZORD IDŐKBEN.

Őszentsége vatikáni könyvtárában és a donok és szényorok földjén, az Escuriál levéltárában, a lengyel királyok podolini barát-klastromában és a császári ház bécsi levéltáraiban körülbelől negyven esztendeje feltünedezik egy alacsonytermetü, az idők folyamán őszbevegyülő haju magyar tudós szerény alakja, aki a nyári hónapokban valamely idegen ország idegen könyvtárában üldögél avas, megfakult könyvek felett, okiratokon, leveleken, naplókon, amelyeket tán százesztendő óta nem mozditottak el helyükről, amig Pestről eljött a szürkekabátos tudós és Ballagi Aladár néven bemutatkozott a szekretáriusnak. Negyven esztendő negyven nyara – mikor az iskolákat bezárják – vitte vándorutra a volt kőbányai követet és egyetemi professzort s e hosszu idő alatt a kontinens valamennyi nevezetes könyvtárában lapozott a kódexben, ritka, néha egyetlen példányban megmaradott kötetekben, és kereste, feljegyezte, eltette a magyarságra vonatkozó könyvtári és levéltári emlékeket. Félhomályos zárdák padlásain, elhagyatott kastélyok pincéiben, egy szentoroszországi -170- kolostorban vagy Párisban a Bourbonok levéltárában keresett könyveket, amelyek a magyarság régi történetéről itt-ott egy odavetett sort irnak, hogy az apró betükből, okiratok, hivatalos és családi levelek egykori megjegyzéseiből egy nemzet, az ő nemzete hiteles, kétségtelenül igaz multját összeállitsa. A történelem-tudós munkája, ha lelkiismeretesen végzi el ezt az isteni megbizatást, nehezebb, mint a csillagász teendője, aki éjjelenkint távcsövénél keres uj világokat és apró térségeket vizsgál az Ürben, hogy végül az egész mindenségnek a térképét megrajzolhassa. A történelem-tudós feladata érdekfeszitőbb a buvár leszállásánál a tengerfenék ismeretlen mélységére. Csigák, növények, kőzetek, amelyek rejtelmes életét, célját a buvárprofesszor kutatja, alsóbbrendü lények, mint az emberek. A történelem-tudós elsősorban az embereket keresi, akik innen már régen elmentek, sirjaikba elrejtőztek, hallgató kriptákba vonultak, templom-küszöbök alatt vezekelnek és lábnyomaikat befutja a homok.

Ballagi Aladár – most hatvanhároméves – három és négyszáz esztendős emberek társaságában töltötte az életét. Utánuk ment a régi fejedelmeknek és királyoknak, akik mint a pásztortüz füstjének foszlánya tüntek el a történelem horizontján. Megkopogtatta a régen lezárt ajtókat, ahonnan a lakó háromszáz esztendő előtt elköltözött és ó-torony tetőkről nézett szét idegen városokban, országokban, midőn régi magyarok sarkantyus lépéseinek nyomait kereste Párizsban, – a királyi palota környékén, – vagy Krakóban, ahová -171- magyar királyok jártak misét hallgatni a Jagellók tornya alá. Kereste őket, a kézirásaikat, a könyveiket, a jeleiket, amelyet tán egy bástyafok homokkövébe karcoltak vagy okiratba foglaltak és alája pecsétjüket ütötték. Negyven nyár mulott el, amint a háromszáz esztendős magyarok kézfogását kereste a mult félhomályában és negyven télen hullott a hó Pest felett, amig a tudós irószobájában lámpása mellett megidézte a régi királyokat és vezéreket, mindig szerényen, félrevonulva, hogy sokáig nem tudták a városban, hol lakik Magyarország egyik legnagyobb tudósa.

Ballagi Aladár küldetése – hisz mindnyájan küldve vagyunk valamely ismeretlen célból, járni-kelni, szeretni és sirni, majd meghajolni és eltünni, mint télen a madarak, – hatvanhárom esztendős korában magyaráztatott meg a magyaroknak. Küldve volt e szerény, csöndes tudós férfiu, hogy megvédelmezzen egy háromszáz esztendős fejedelmet, a nemzet ideálját, II. Rákóczi Ferencet.

Tudományos téli estéinek, nyári zarándok-utjainak, két millió „cédulájának“, könyvtárnyi irásainak, a tudós és szent életének az állomásán, midőn a nagyságos fejedelmet megvédelmezte és megtartotta a magyar nemzetnek, hálatelt szivvel gondol reá minden magyar ember.

Az ostobák és gonoszok, a süketek és hamisak e napokban éppen ugy láthatták, mint a jóakaratu emberek, -172- hogy mi a célja és eredménye egy magyar tudós munkás életének. Amire néhány év előtt senki sem gondolt, midőn a fejedelem nemes emlékezete, mint a husvéti tömjénfüst szálldosott a magyarok szivében, hagyományainkban és történelmünkben a legfehérebb szent fa volt, ahová levetett saruval zarándokolt a mult időkre való gondolat: – fordult az időjárás és szükséges lett a Rákóczi emlékét valakinek megvédelmezni. Megvédeni, hogy többé, amig magyar történelmet irnak, amig az őszies szél dudolásában a tárogató hangját vélik hallani a Tisza mentén, többé soha se férjen kétség vagy gyanu Rákóczi nevéhez. Ez volt Ballagi Aladár tudós küldetése. A zárdák és királyi paloták könyvtáraiban már régen megközelitette a legnemesebb magyar férfiu alakját, mielőtt a kassai dómban meghuzták volna a harangot a hazatérő koporsó előtt. Francia hercegek és hercegnők holló-tollal irott naplóin és levelein át látta meg a Hotel Transylvania egykori remetéjét. Saint-Simon e nemes patináju ó-francia ur és Maintenon asszony, aki bizonyára királyi barátjához méltó müvelt dáma volt, tanuskodnak a fejedelem mellett. Ballagi Aladár Párisba menekült nagyságos urunk lábnyomait követve a történelem-iró teljes bizonyosságával megállapitotta, hogy a legnemesebb magyar volt, aki a francia király udvarában megfordult. (Szegfü nevü népszerütlen iró, kémek és orgyilkosok, hamis pénzverők és rablók tanu-csoportját idézte a történelem birósága elé, midőn Rákóczit megvádolta.) -173-

E vádaskodó időben, midőn szivszorongva vártuk, hogy drága kócsag-madarunk ujra felemelkedjen a magyar emlékezés napsugáros égboltozatára, a tudós Ballagi serényen, éjjeli munkával is lapozott negyvenéves munkálkodása cédulái között. Nem egy hamikártyás védőbeszédére készült, hanem egy fejedelem nevét kellett hirdetnie a történelem templomának lépcsőzetéről, Dolgozott a jegyzetei között, amelyek ódon könyvtárak mélyéről hoztak régi aranyként fénylő igazságokat; az ország egyik legértékesebb könyvtára – a tudós tulajdona – gyakorta látta őt a lajtorján fel és alá mendegélni; háromszáz esztendő előtti férfiak és nők virrasztottak az álma felett és talán Kassán, a templomban felnyitotta szemét a halott Rákóczy… „Mikor jön már hüséges emberem?“

Nagy ünnepe volt a magyarságnak Ballagi Aladár akadémiai felolvasása. Rákóczi, – aki a magyar égboltozaton álló csillag gyanánt tündököl, – a tudós tanár előadásával átsuhant a borus Magyarország szivén, mint a legszebb nemzeti álom.

Magyarországon nagyon sokan várták visszafojtott lélekzettel a Ballagi Aladár Rákócziról szóló előadását.

Zord idők. A magyarságnak napról-napra nagyobb szüksége van arra, hogy visszanézegessen a csillagaira, -174- amelyek a mult idők messziségéből fénylenek. Olyan esztendők következnek – mutatja a horoszkóp – midőn minden magyarnak a magyarságba vetett hite, élete, halála szükségesebb, mint valaha volt.

BÚCSU AZ Ó-ÉVTŐL A HÁZTETŐK FELETT

Az ablakom háztetőkre nyilik. Kürtőkalapos kéményekre, padlásablakokra, telefon-gólyákra, amelyek mint furcsa hosszulábu madarak álldogálnak a tetőkön és a város hangját egyik negyedből a másik városrészre viszik. A sürü drótok e modern gázló-madarak körül Budapest hangszálait jelentik. Mig a bágyadt, esztendővégi délután, mint egy fáradt vándorkatona ballag tova a ködös országuton, a távoli Fasor ködbe, füstbe, télbe borult tornyai között, nagy messziségben a liget alszik, mint a népmese és a közel-távolban a háztetők, kémények eltünedeznek a leereszkedő alkonyatban, mintha egyenkint kelnének utra tutajok módjára a setétség vizén: – a vasdaruk szétterpesztett lábbal, megmerevedve állnak helyükön, a vállukon a város hangja, mint soha meg nem szünő folyam vándorol, vagy mint egy örökös szél Budapest hangja, amely változatlanul, éjjel-nappal kering a telefon-drótokon át a város felett. A hangok e világvárosias tömege fáradhatatlanul kuszik és repül a háztetőkön át. Üzletet közvetit, parancsot -176- szállit, szerelmesek üzeneteit, nők csacskaságait tovaviszi.

Ha a hangok egyszer megelevednének a háztetők felett és bizonyos jelvénye mutatkozna minden hangnak a kémények között a vas-sinekből épitett gólyákon!

A kereskedő mérlege, az ügyvéd törvénykönyve, a nagymama kötőtüje, a szerelmesek nefelejcs koszorucskája, Vázsonyi ökle, Tisza szemüvege, a polgárőrség alabárdja, a nők uj kalapja, a tegnapi szinházest hőse fehér lovaglónadrágban, iskoláslányok könyvestáskája, börziánerek jegyzőkönyvecskéje, Höfer kardja, a kancellár sisakja, pesti barátnők hosszadalmas fecsegése, mint a müvirágok, a randevuk bérkocsi-lámpásai garconlakások házszámai és megcsalt nők, kijátszott férfiak vérbeborult félszeme… és még sok minden látszik az esztendővégi téli alkonyatban a telefon-daruk ködös lábszárainál. Vajjon, mikor gyullad fel a békés betlehemi csillag a telefon-drótok között, amikor a láthatatlan galambszárnyak majd elhozzák azon várva-várt hirt Budapestre?

Esztendő vége, – a papok összeszámlálják halottaikat, akiket ez évben eltemettek, – de már harmadszor gurul végig az országutakon Szylvester vénséges falusi szekere, hogy eltünjék a hegyhátak mögött: a papok tanácstalanul állnak a hivek névsora felett. Nem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy ki van életben az élők között és ki halt meg valóban a holtak közül. A temető-könyvek -177- megvékonyodtak, a városi és falusi sirásó gyakran dologtalanul üldögél a Gondüző ivójában, a kántorok kedvükre nem dalolhatnak a koporsók felett, mert alig van jóravaló temetés idehaza. A telefon-drótok ha néha napján, csendes éji órán, egymással beszélgetnek a város hütelen hölgyeiről, a kacérokról, a csalókról, a jókról és az angyalokról, – hisz e magosban lakó ércfonálok többet tudnak Budapest titkaiból, mint hajdanában a sánta ördög a madridi tornyon, – egy zordon órában tán azokról is megemlékeznek, akiknek a hangját már többé nem hordozzák, – akit tegnap még énekelve vittek, majd a haldokló ágyon elbucsuztattak, (vajjon telefonoznak a haldoklók?) – akik elmentek a város határába, a fübe feküdtek, mig az élők tovább telefonoznak a vasuti töltések mentén.

Egy öreg hölgy halt meg a napokban, aki a legtöbbet telefonozott Budapesten. Matkovics Juliának hivták, telefonkezelőnő volt vagy harminc esztendeig. Szerettem volna ismerni és meghallgatni, mielőtt meghalt.

Mennyi mindent hallott e koros hölgy harminc esztendő alatt, amit az emberek Budapesten beszélnek! A telefon-kagylóval fülén mintegy a fejlődő, növekedő Budapest szájába nézett, mint az anyák vizsgálják gyermekük szájában az ujonnan jött fogakat. Ő hallotta először Pesten egy januári napon a miniszterelnöknek szóló üzenetet Rudolf trónörökös haláláról. Kossuth, Erzsébet királyné meghalt és Julia telefonkezelőnő adta tovább hirüket. A Sándor-utcában Apponyi tartja nevezetes szónoklatait és a grófnők egymástól kérdezgetik -178- a főrendiházi szavazatok állását az egyházpolitikai javaslat idején. Hallotta Wekerle hangját bukása és feltámadása idején. Gyászhirek, örömteljes jelentések, sorsjegyek kihuzása, házasságok nyélbeütése, szerelmek, háboruk, gondok, szomoruságok jutottak el füléhez. Ezer és ezer emberi hangot hallott a bánat vagy a váratlan öröm percében. Senki sem ismerhette ugy az emberi hang változatait, mint az öreg Matkovics Julia. Hallotta a fájdalom gé-huron való játékát, az öröm pirosló nevetését, az unatkozó éjjeli hirlapiró szines hazugságát a délutáni róka-vadászatról, táncosnők keresték gavallérjukat, éjjeli kávéházak hölgyei telefonoztak egymásnak, a plébánost csengetik, hogy adja fel valakinek az utolsó kenetet, majd a mentőket hivják, anyák vajudnak és Vörös Elek cigányprimást sürgősen kérik a telefonhoz. Egy csendes szobában, halkan, élvezetteljesen beszél valaki a kagylóba és egy unatkozó nő az ágyban hallgatja a hosszadalmas mondatokat. Jó éjszakát mondanak egymásnak a szerelmesek; korán reggel a király közelgő vonatjáról beszél husz vonal, közben egy gyermekhang a halottas házban pepitamellényes karmestert keres, aki állitólag részegségében a Dunába ugrott éjjel… A Hentzi-szobrot felrobbantják Budán és egy mély hang jelenti titokzatossággal az eseményt az éjjeli szerkesztőnek, – mintha maga a tettes referálna a merényletről, majd nyomban a budai kapitányságok csengői szólnak a régi telefonközpontban… Baross Gábor telefonon rendelkezik az egész vasuthálózat felett… A millennáris kiállitást -179- épitik a városligeti tó partján és telefonon jelentik, hogy az emlékezetes kézcsók megtörtént. Kecskemétit hetekig üldözik az összes telefon-vonalakon; – Vilmos császár a budai várból tudakozódik gyermekei egészsége iránt; – Jakabfy Tódort követi öngyilkos utján az ujságriporter és telefonon jelenti, hogy a pisztoly szabályszerüen eldördült az Esterházy-utcában; – hires párbajozókat, haldokló államférfiakat, lóversenyeket lesnek a kagylókon át; – a Szimplon-alagut áttörése vagy Bleriot repülése a csatornán át, Vidor öngyilkossága vagy a bécsi derby eredménye: minden csak néhány másodpercig tartott a Julia életében. Az élet nagy körforgó hintajátékán uj csónak emelkedik a magasba, a csengő ujra megszólal, az események, életek, jelentések, hivások: egy-egy rövid hang alakjában érintették Juliát. E szorgalmas, pontos, gépies vénkisasszony életében az ezernyi hangok talán olyanformán hallatszottak, mint magos toronyban hallhatni az alant zugó város áradatát. Bizonyosan ismert már egyes hangokat Budapesten és keze gépiesen végezte a mindennapi kapcsolást a két szerelmesek, a két barátok, a két üzlettársak között… Vékony, buskomoly, mormogó, tekintélyes, száraz, érzékeny, érzelgős és érzéki hangok, a hazug hangok, amint az emberek egymással beszélni szoktak: olyanformán jutottak el a Matkovics kisasszony lelkéhez, mint az ötödik emeletről hallani a villamosvasut csengetését.

Sokat hallott, – és tán semmit sem tudott abból, amit hallott. A kötelességteljesitő vénleány, amig este -180- otthon kávéját melegitette, bizonyára nem gondolt arra, hogy a grófnő mit beszélt délután a gróffal; hol várta a ligetben a kikapós menyecskét a gavallérja és mit gyónt meg egy kisasszony a barátnőjének… Az egész, pesti, szines, zürzavaros, ezerkivánságu, elégedetlen és nyugtalan élet elmaradt mögötte, amint hivatalos bluzát levetette. Tán csak egy zenélő-órát hallgatott esténkint a falról és kimerült hangszálait kamilla-teával öblögette. Most meghalt és a felnövekedett Budapest életéből harminc esztendő érdekes, bizonyára legérdekesebb történeteit a sirba vitte. Vajjon hallja odalent a sirban, hogy idefent tovább folynak a kapcsolások?

Ó-esztendő estéjén a városrész háztetői felett nyugodtan, ködbe, setétségbe borultan állonganak a vasgólyák és a telefon-drótok, mint megannyi ráncok Budapest homlokán. A kémények, e zömök fickók álmosan pipáznak, mint széleshátu életuntak, akik már nem kiváncsiak a városi, az utcai életre. Vak padlásablakok, amelyeken hiába verdesi szárnyát a vándormadár vagy kósza lélek, spleenes bágyadtsággal türik, hogy lenn, négyemeletnyi mélységben a lányok ezidőtájt bokájukat mutogatják az esti utcán, nők szeme villog, illatos rizsporral hinti be haját a delnő tükre előtt. Itt fenn, a magosságban csak telefon gólyák végzik hüségesen, hüvösen, megindultság nélkül kötelességüket. Az unalom hangját, a csacskaságok pergését, üzleti beszélgetések -181- fás kopogását, szerelmet, közönyt, bünt, bajt, bánatot, imádságot, reményt, amely ez alant lélélekző nagyvárosban előfordul, a szél közömbös zugásával viszik tovább a tetők felett.

TARTALOM:

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PEST 1916 ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.