The Project Gutenberg eBook of A podolini kisértet by Gyula Krúdy

Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Ugy hivják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka és vasutnak hire-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis utjába esett annak a nagy országutnak, a mely keresztül vezet a határon és igy nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, a mely még a középkorból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a Rókában, a hol az ivó sötét falain százesztendős felirások hirdetik, hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt és hosszu száz esztendőkig el volt szakitva a hazától a kis középkori város. Lengyel urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek. De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon városházán az egymás után -6- következő polgármesterek féltő gonddal őrizték a város régi, magyarvilágbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy Magyarországot sohasem felejtették el teljesen és fájó szivvel gondoltak a messzi hazára, mint a számüzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb patriciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába és a régi krónikák akárhány polgármesterről tudnak, a ki az iskolai tudományokat a debreceni nagy kollégiumban nyeldeste A százesztendők multak és a szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja őket a haza a zálogból. Mig egyszer Mária Teréziának sok birodalmi tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok. Akkor már nagyon régen sinylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok váltságdija fejében és a városok, közöttük Podolin is ujra a magyar haza tartozékai lettek…

A hosszu középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás katonát küldtek a városka őrizetére, a kik megvédelmezték a polgárokat a hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül és a falakon négy kapu nyilott a négy égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmü Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a határszéli hegyláncokon, -7- nagy magasságban járja be meredek utját; minden természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A pirospötyös pisztrángok lengyel honfiak csemegéi voltak és a hűtelen folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád örökre a lengyeleké maradt; örökre hűtelen hazájához, a melybe minden folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.

A zálogba töltött százévek tehát ugy multak el a városka felett, mintha valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre fölébredtek az emberek hosszu álmukból, megdörzsölték a szemüket:

– Nini – mondták – asszony-király van Magyarországban. Mi bizony azt hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.

A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, csakhogy husz esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori, ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint a mikor Zsigmond zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta, – talán még az emberek is ugyanazok voltak. A lengyel kulturát, müveltséget nem vették be, megmaradtak tehát Zsigmond király korában. Ugyanazok a divatok, szokások uralkodtak; Corinini ezredes, a nagy királynő kiküldött biztosa a maga egyszerü katona eszével csudálkozva irja meg jelentését a városokban talált állapotokról.

– Itten, – irja az ezredes, – egyetlen polgárt sem találtam, a ki bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt, mely uralkodók valának a magas trónuson. -8- Csudálkozva hallgatták, hogy a habsburgi ház uralkodik a birodalomban – Isten szent akaratából.

A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől és a kapukon, különösen a délfelé nyilókon uj áramlatok, szelek kezdtek befujdogálni. A városka, felébredvén hosszu álmából, mozogni, fejlődni kezdett. Igen ám, csakhogy mit csináljanak most-azzal az átaludott száz esztendőkkel? A dolgok természetes rendje szerint azt a lemulott időt nem lehetett elsemmizni. Olyon varázscsizmát még Mária Terézia sem huzhatott a visszaváltott városkák lábára, a mely csizmákkal száz esztendőket lehetne egyszerre ugrani. Azokat az elaludt századokat végig kellett élni, végig kellett csinálni. Andrássy János, Szepes vármegye akkori alispánja, a ki hires volt nagy eszéről, bölcseségéről, maga is elcsodálkozott a városok középkorias állapotain.

– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban még mindig föltalálalható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől és talán sohasem fogják utólérni a valóságos időt – mondta a bölcs alispán és látszólag igaza volt.

A városkák folytatták a fejlődésüket ott, a hol elhagyták Zsigmond király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, az idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt, a hosszu századokon át megrongált várfalakat, bástyákat kijavitani, megerősiteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, a mely ügyelte az utazókat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat és a városra középkori -9- csendesség borult. Az utcákon nem járt senki, legfeljebb a Rókában busult néhány utazó idegen, a mig a városi darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből nem fog-e egyet is elsikkasztani?

De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az uj házakat, a melyeket itt-ott épitettek, régi középkorias stilusban tervezték az épitők. Lobumirszky hercegnek, a ki a városkának templomot épittetett, arcképét megföstették a városháza számára… És abban az időben, a mikor én a városka lakója voltam, a városi tanács mindenféle elavult jogoknak alapján örökös számüzetésre itélt egy asszonyt, bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen éppen ezt akarom elmondani.

ELSŐ FEJEZET.
Egy különc ember története.

A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a piacteret négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán abban különbözött a többitől, hogy állandóan szép sárgára volt beföstve. A tulajdonos hiusága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy a vén házról soha sem mosta le teljesen a föstéket az idő. Igy aztán bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, a melyeket talán Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az ablakokon, mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a határon -11- valamely ellenséges sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak hivták a házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a leggazdagabb podolini polgár.

Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora tavasztól késő őszig a hegyek között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.

Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a gazdagságát: Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló egyebet sem tenne, mint folyton-folyvást a juhokat nyirná. Riminszky pedig otthon kényelmes házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen:

A mint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy birkát kapnának el a hátulsó lábánál fogva s odanyomnák a nagy olló alá, a mely egyszerre lenyirná a bundájukat. Riminszky olvasna, a juhászok elkapnák a juhokat, az olló nyirna, a lenyirt juhok száma annyi volna, hogy a majorosok se tudnák már számon tartani, -12- a gyapju olyan garmadává nőne, hogy magasabb volna a Lynt hegynél, – Riminszky pedig még mindig olvasna és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát. Igy olvashatna Riminszky élete végeig, de még akkorára se volna vége a birkáknak.

Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a végtelen számadásba, azaz hogy semmi dolga sem volt. A podoliniak azt mondták, hogy ugy él, mint egy király. Én a magam eszével azt gondolom, hogy Riminszky ugy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén fogatlan eb, a mely már semmiben sem találja gyönyörüségét. Agglegény volt, senkinek nem volt tudomása arról, hogy a szerelem valamikor megkörnyékezte volna a gazdag ember szivét. Pedig lányok, menyecskék teremtek ezen a vidéken is, nem szebbek, sem csunyábbak, mint Toporcon, vagy Lublón. Igaz, hogy másfelé se igen kereste Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörüségét, de Podolinban semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta magát a városban. Néha még el is szólta magát:

– Csak addig maradok itt, a mig visszaállitják a lengyel királyságot és én visszakapom családi méltóságomat és birtokomat.

Habár régen elmult háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek Podolinba költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik valamikor vajdák voltak ott, a határon tul levő országban és fejedelmekkel voltak atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a Riminszkyekre, a családi hagyományokat mindig egyforma gonddal ápolták. Egyszer valamelyik Riminszkyt -13- éppen polgármesternek akarták megválasztani. Fölkeresték a városka vénei és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserüen nevetett fel:

– Megbolondultak az urak? Ha akarnám herceg lehetnék Lengyelországban és mert nem akarok, azért podolini polgármester legyek? Nem, urak, nem. Ne nézzenek egész bolondnak.

A tanácsurak összenéztek és elszégyelték magukat. Persze-persze, ha valaki herceg lehetne Lengyelországba, hogyan lehessen az Podolinban polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket semmiféle hivatalnak az elfogadására. Habár az idők során akadt olyan is közöttük, a kire bizony ráfért volna valami hivatalocska, de nem vállalta. Büszkén nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek az apja – a kinek annyi tenger birkája volt – annyira elszegényedett, hogy már nem rejtegethette a nyomoruságát. A csizmája, köntöse leszakadozott róla, a tanácsbeli urak már azt várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi hajdunak. De Riminszky nem jelentkezett. Elbujdosott, eltünt a vidékről. A podolini urak gunyosan mondogatták:

Megtalálta-e, nem találta meg, – Riminszky soha sem beszélt róla, a mikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. Egyiket a másik után vette, épitette a majorokat és a juhászaiból kitellet volna egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga mellé ültette a szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a hegyek közé -14- A kisfiu még alig látszott ki a földből, már ugy értette az apja mesterségét, hogy az öreg majd kibujt örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerüen tudott káromkodni és ismerte névszerint a komondorokat, majorosokat, juhászgazdákat. Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában félesztendeig lakott a veresnyei hegyek között. Ott juhászlegénykedett, nyirta, fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat és olyan sajtokat küldött haza, az apjának, hogy az öreg két hétig se birta megenni. A mikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen az nap teritették ki. Valami mérges légy csipte meg. A légycsipés két nap alatt végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár szóban terjesztette a fiu elé apja végrendelkezését:

– Az öreg ur azt hagyta, hogy szaporitsd a juhokat, mindig csak azt szaporitsad. Egyszer éhinség talál kiütni és akkor felszökik a birkahus ára.

– Mondott, mondott, – felelt Klebák Mihály, – de annak bizony a felét sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi papirosok a nagy ládában vannak, meg mi egymás. Az öreg ur az utolsó percig nem hitte, hogy egy nyomorult légycsipés elbánik olyan erős emberrel, mint a milyen ő volt.

Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporitotta, mindig csak szaporitotta a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat eladta a lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkivül egész hegyeket vett meg, a hol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az ő idejében keletkezett -15- a legenda a nagy ollóról és a tömérdek birkáról. Ősei szokásához hiven, mogorva, elzárkózott életet élt. Átutazó vásárosok beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez hasonló embert idegen, messzi városokban megfordulni, a hol duhaj kedvében verekedett, táncolt, közben pedig marékszámra szórta az aranyat. De meglehet, hogy ez is csak amolyan legenda volt, a milyent messzi földről jött emberek kitalálni szoktak. Riminszky Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint a milyen távol van a fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha valami utja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a hegyek között amugy gyalogosan kereste fel. Egy nagy, görcsös botja volt, téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal utonálló farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre nézne.

– Hátha valaki elveszitett előtte egy ezüst huszast, – mondogatták a rossznyelvü podoliniak.

Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengely-szöget nem hagyott heverni a nélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor utjaiból néha hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a félpatkót, ócska vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy Marcinkánénak, figyelmeztetőleg mondta:

Az ördög tudja, miért gyüjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy ez csak amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt, ha kutya szaladt előtte keresztül -16- az uton, megfordult, az öreg asszonyokat csak hátulról szerette látni. Rossz kedvében még saját gazdasszonyára, özvegy Marcinkánéra is ráförmedt.

Tudniillik Marcinkáné még a megboldogult Riminszky idejében került a házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha megkivánt egyes eledeleket és addig nem nyugodott, a mig étvágyát ki nem elégitette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében néha nevetve mondogatta:

– Én már husz esztendeje nem álmodom mással, mint végnélküli ebédekkel. Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az asztalnál ülök, a mig megvirrad. Ezeken az álombeli ebédeken olyan eledelekkel traktálnak, a melyeket a világ semmiféle szakácsnője nem tud megfőzni. Az éjjel éppen juhhusos kásával álmodtam. Egy véka aranyat adnék annak, a ki nekem olyan juhhusos kását tudna főzni, a milyet álmomban ettem, a melynek ize még mindig a számban van.

Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; az öreg Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az igéretét, hanem sokszor megismételte:

Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a hire mindenfelé, a hol az asszonyok főzni tudnak, a hol a juhhusos kását ismerik. A véka -17- arany izgatta a fantáziákat. Akadtak olyanok is, a kik látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. Oda volt téve az asztal közepére. És azé lészen, a ki a legjobb juhturós kását főzi.

Nosza, neki fogtak az asszonyok a juhturós kásának. Késmárktól Lublóig, de talán még tovább is, az aszonyok egy fél esztendeig nem főztek mást, mint juhturós kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky vendégségbe, hátha éppen akkor viszi arra az utja? Meg aztán elvitték Riminszkyhez a kását nagy cseréptálakban és aggódva lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat, a puffadt, szőrös ember, hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja nyelvével, végre rosszkedvüen dünnyögi:

Még a hires Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka aranyért. A maga korában a leghiresebb főzőasszony volt, a kit vittek az ország egyik szélétől a másikig. A hol valami nagyszabásu trakta, lakodalom vagy lakzi volt készülőben, oda elhivták az ujhelyi főzőasszonyt. Főzött a Dunántul, főzött az Alföldön, Erdélyben, mindig szekéren volt és örökké utban. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, a ki egyszerre többfelé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky juhhusos kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, a mikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a kásának.

– Majd megmutatom én Riminszky uramnak, – mondta nagy önteltséggel, – olyan kását, mint a milyen az én kásám, még álmában sem evett.

De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, mint a többire: -18-

Dócziné haragosan pakkolt. Nem is jött többet még a tájékára sem Podolinnak.

A Dócziné kudarca után a többi asszonyokban is megszeppent a versengési kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta azt a bizonyos kását megfőzni, akkor már nincs is olyan asszony, a ki meg tudná főzni. Pedig hát volt, volt. A minthogy mindenféle asszony van a világon. Még olyan is akadt, a ki a Riminszky juhhusos kásáját meg tudta főzni. Ez az asszony pedig senki más nem volt, mint egy Marcinka nevü juhászgazdának a felesége. Marcinka János odakünn volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig. Éppen olyan juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se volt, a felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége. Fehér bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a juhászoknak, – persze juhhust, minden nap juhhust. Egyik nap paprikásan, másik nap tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok sohase panaszkodtak a koszt miatt.

Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott vizsgálatot, a hol a Marczinkára bizott nyájak legeltek. Gyalogosan ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyves erdőben, dél felé járt az idő, a nagy utba elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még messzire volt, Riminszky számitása szerint. A mint ment-mendegélt, a mély hegyi utban, a hol birkanyomon kivül más nyom nem látszott, egyszerre megállott és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt: -19-

– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombeli kásának illatát érzem.

Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, a mint sietésre nógatta fáradt lábait.

Egyszerre elmaradt a fenyveserdő és nagy erdei tisztásra ért. A tisztás szegletén kis juhásztanya állott, a honnan kékes füst kanyargott a tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a remek illatot a Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok ebédjét.

Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. Riminszky pedig nekiült a kásának és evett, evett, a mig mozdulni tudott. Akkor felemelte a szemét és az asszony rózsás arcába nézett.

– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelküen. – Egy szekérderék bocskort küldök neked. Elhordhatod életed végéig.

Persze, a szekérderék bocskorból, a mire Riminszky elküldte a juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor is nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, valahányszor csak gondolta, hogy Riminszkyt utja a juhásztanyára viszi. Riminszky pedig valahányszor jött, jóllakott és mindig hat uj pár bocskort küldött a juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, messzi vidéken nem volt gazdagabb, boldogabb asszony a juhásznénál. -20- Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takaritott meg a bocskorokkal…

Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek között, mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek közül. Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a farkasok és a derék, szép szál emberből nem maradt meg más, mint a tüszője. Azt nem birták megenni a bestiák. Riminszky uram, mikor ennek hirét vette, nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentul az ő gazdasszonya. Marczinkáné vállalta a hivatalt és még sokáig főzte a hires kását az ő gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. Marczinkánénak annyi bocskora volt az idők folyamán, hogy már nem tudott velük mit csinálni. Ha hébe-korba meglátogatta valamelyik atyafia, nyomban bocskort ajándékozott neki. Tellett; volt elég a kamarában. Még öregasszony korában is mindég ugyanazokat a bocskorokat hordta, a melyeket a megboldogult Riminszky ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora, uj volt a bocskorszija, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga sem volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha rossz kedve volt. Talán az apja jutott eszébe az uj bocskorokkal, vagy talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vén asszonyokra? Néha napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a közelébe. Bezárkózott a szobájába és járt fel-alá, szünet nélkül, pihenés nélkül, mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, ujra éjszaka lett; a rosszkedvü Riminszky szünet nélkül járt az emeleten. -21- A vén ház korhadt padlózata recsegett, ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen sétákról tartotta a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor látogatja meg a gonosz szellem. Gyötri, kinozza, marcangolja: Isten tudja micsoda nagy bün terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Mig aztán néhány nap mulva ujra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még komorabban, mint azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A kucsmáját a fülére huzta; közben nem nézett senkire.

II. FEJEZET.
Galamb a varjufészekben.

Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony, bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy örökéletü lészen e földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy olyan kemény téli idő volt, hogy a sirásók fejszével ásták meg a sirt a hegyoldali kis temetőben.

– Prihodáné is rosszkor halt meg, – mondogatták. – Az első éjszaka csonttá fagy, a mit idekünn tölt a temetőben.

De hát Prihodáné már nem igen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő jámbor, egyszerü lelke bizonyosan ott járt már akkor, a hol köntöst sem kell viselni, még sincs hideg, se meleg. A hol nincsen nyomoruság, csak örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott csillagra, bizonyosan megakadt a -22- szeme ott a toporci temető akácfái között egy uj siron, a melyre egy didergő, vékonyka növendék-leány sirva borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott léleknek, csupán az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda, a másik országba.

Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, a milyen árván csak egy kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél közepén. Az apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik esztendeje valahová Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hir. Beleveszett valami bányába, vagy másképpen szólitották el a világból, bizony azt nem igen lehetett sohasem megtudni. Korinszki, a falubeli vén kovács, a ki háromszor is megjárta Amerikát, néha, ha éppen nem volt részeg, megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszinü arcát:

– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, négylovon és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény tótokról, a kik milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat is ama szegény tótok közül választotta az uristen?

Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanitó, Kusnay György sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint három öreg tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan meritette Kusnay uram, hogy Ancsurka egyszeri látásra megismert minden nyomtatott betüt, azonkivül ő volt az, a ki legszebben énekelt a templomban.)

– Nem lehet az, hogy az én édes apám -23- éljen. Nostyek Péter, Szalan György meg Jánoska, a kik egyszerre indultak vele Amerikába, annyi dollárt küldtek azóta haza, hogy tehénkét vásároltak az itthon maradottak. Az én édes apám pedig egy dollárt sem küldött.

– Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. Furfangos, ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar hazatoppanni, egyszerre akarja az ő feleségét, meg Ancsurkáját gazdaggá tenni. De az is meglehet, hogy egyszer csak elküldi a hajójegyet. Azzal, hogy menjetek utána…

Igy csurrant, cseppent néha valami kis vigasztalás az elhagyottak közé, ha a világot járt Korinszki nem volt éppen részeg. De az esztendők multak, muladoztak, odakintről még mindig nem jött a várvavárt hajójegy, a kovács is többet volt részeg, mint józan s igy történhetett, hogy a szegény Prihodáné megunta várni a szegény tótocskából lett gazdag tótot. Megcsókolta Ancsurkát:

– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. Addig is vigyázz magadra, soha se felejtkezzél meg a jó Istenről. Ha pedig el találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg nénikédhez, Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár uj bocskorra valahol a padláson, ha takarékosan bánt vele.

Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a temetés után egy-két napig meghuzódott a szomszédoknál. Sirdogált, melengette fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, a mig valaki -24- azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap tizenöt esztendős, kifejlett, erős leányzó, a ki gyerekkora óta szakadatlan munkában van. Elbirja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta magában, hogy bizony ez lesz a legjobb, a mit tehet. Egy piros abroszba kötötte a holmicskáját, még azt is, a mi az édes anyja után maradt reá. A batyut a nyakába keritette, aztán ott hagyta a falut. A mikor a falusi dülőutról a nagy országutra ért, ott találta a feszületet az ut szélén, rajta a megfeszitett Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz tanácsért, a mikor ilyen nagy ut előtt állott? Leoldozta a batyut a nyakából és oda térdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon feküdt a hó és a nagy hidegben dideregni látszottak a megfeszitett mezitelen tagjai. Valami jólelkü vándorlegény ugyan egy rongyos, szinehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszitett szemei lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte, vajjon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az elhagyott szegények régi pártfogója? Károgó varjucsapat szállott fel a közeli mezőkön, sebes vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett.

– Hó! – kiáltott az, a ki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagybundás ur, a kinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy talán az időtől. A csengős lovak párologva állottak meg, a fehérbajuszu ur hátrafordult:

– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta -25- berekedt hangon. – Megfagysz ott a hóban! Hová igyekszel?

Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A megfeszitett még mindig nem nyitotta rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett és megpillantotta ott saját vánnyadt, ócska bocskorait.

– Akkor egy uton megyünk – kiáltott a fehérbajuszu uriember. – No ülj föl iziben, ide hátra. János, segitsd a kis leány batyuját.

A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegitette Ancsurkát meg a butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon szégyenkezett, alig merte fölemelni a szemét. A fehérbajuszu ur nem sokat törődött vele. Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, megindultak a remek lovak a könnyü szánnal. Csak ugy porzott a hó a nyomukba.

Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun nyargalt be a szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték sarkaikról, de a várfalak még megvoltak.)

– Szállj le, kis lány. Isten áldjon, – szólt a fehérbajuszu ur, egy pillanatra megálitva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a szán már tovább iramodott és csakhamar el is tünt a piac tulsó oldalán, a merre az országut kifelé visz a városból.

Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, a melyiket keresett. Sokat hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó uraságról. A boldogult Prihodáné -26- nagyban tartotta az atyafiságot Marczinkánéval, sürün meglátogatta, már csak az uj bocskorok miatt is. Egy darabig tanácstalanul állott a kapu alatt, a mely kovácsolt vasból való eresztékeivel, hatalmas zárjával némán és sötéten állott előtte. Egypárszor megpróbálta a kilincset megnyomni, de mivel a kapu csak sehogy sem akart kinyilni, kénytelen volt nagy fohászkodások között ahhoz a karikához nyulni, a mely egy rézoroszlánfő szájából lógott ki. Meghuzta a karikát és odabenn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás hallatszott. A kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten lapult a falhoz.

Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent a kulcs a zárban és a kapu kinyillott Prihoda Anna előtt.

A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, a ki bozontos szemöldöke alól éles pillantása vetett a leánykára. Nagyszakállu, igen nagyorru, báránybőr-sipkás öreg legény volt a kapunyitó. Ancsurka szorongva nézett a törpére.

– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár.

A leányka belépett a sötét kapualjba, a -27- törpe megforditotta a kulcsot a zárban, aztán megfogta a leányka kezét.

– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan harapósak, mint a hogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes Riminszky ur nem szeretjük a lármát, kiabálást, verekedést. Csak ennyi az egész, te kis bogár. Erre fordulj, a konyha felé.

– Megállj csak. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, honnan jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, hogy: mondd csak öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az öreg Mik, mikor még a nevedet se tudja? Nálunk nem igen szoktak csöngetni, mert mi nem szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes Riminszky ur.

A törpe bőbeszédüsége talán soha sem ért volna határt, ha ebben a percben ki nem nyilik a konyha ajtaja és Marczinkáné meg nem jelenik. Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öreg asszony.

– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg van! Be régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a bocskorod.

Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett minden mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy szemrehányással:

– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a dolgod, rongyos bocskorban nem lehet járni télen.

– Jövök, jövök, – kiáltotta és rövid, görbe lábszáraival fürgén iramodott fel a kőlépcsőn.

Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a Riminszky feje. Ancsurka a kendője alól félszemmel az emeletre pislogott. Azon a kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami kiváncsiság tükröződött vissza a kis parasztleány láttára. Aztán sietve bezáródott a szinesüvegü ablak. Marczinkáné betuszkolta Annát a konyhába. Süketek szokása szerint igen hangosan beszélt:

– Ülj le itt és melegedj… tedd le a bocskort, mindjárt hozok ujat. Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle lehet, a milyenben a lublói Mária járhatott akkor, a mikor ezen a tájon lakott.

– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, a mikor te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is hasonlitanál te ahhoz a Máriához?

Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a tekintetét, mintha nem értette volna meg annak a szájnak a mozgásából az Ancsurka szavait:

Az öreg Marczinkáné erre sirva fakadt. Sirt, sirdogált, talán nem is annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint kedvére kisirhatja magát.

– Istenem, – sóhajtotta, – ebben a -29- nagy hóban olyan keveset tud az ember a világ folyásáról! Bizony, már azt is elfelejtettem, hogy Toporc a világon van. Mik se igen jár ki a kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg embernek legjobb is már odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.

Ancsurka azalatt fölmelegitette dermedt tagjait a kályha lobogó rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan hatalmas rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király udvarán se volt nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőkből. Riminszky jókedvében a vármegyét befüthette volna, akkor is maradt volna elég fa az erdeiben. De Riminszkynek nem volt olyan jókedve sohasem.

Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, a mit az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon, gyermekfej-nagyságu lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában egy óriási batár, a melynek deszkáját szürkére mosta az idő. A vasrészeket megette a rozsda, a szijak, bőrök elrongyolódtak. Ki tudja, mikor jártak ezen a batáron utóljára a Riminszkyek, talán még hercegkorukban? (Azóta gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán inkább tellenék kocsira, mint hercegségükben!) Prihoda Anna a maga kisleányos eszével arra gondolt, hogy be jó volna egyszer ebbe a batárba beleülni.

Marcinkáné már jött az uj bocskorokkal. Valóban pompás kis jószágok voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb bocskort még ők sem huzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt a bőre, piros bársonynyal, csillogó -30- aranynyal kihányva, mintha tündérkezek varrták volna.

– Bizony gyönyörü! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt nekem az öreg ur. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öreg ur. Hat pár volt belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom nem tartott ki a bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a bocskorok. Most már viseld te egészséggel.

– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisaszonykának – jegyezte meg. – Talán bizony az Uristen eltévesztette a dolgot. Egy kisasszonykának a lábát adta neked és a Prihoda Anna lábát valamely kisasszonyka rejtegeti most a harisnya alatt.

A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörü holmiban, de aztán ugy megszokta, mintha egész életében aranyos bocskorokat viselt volna.

Az öreg Mik köhögése hallatszott kivülről. A nagyszakállu törpe fürgén gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy percig a bocskorokon és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő még soha sem látott. A hitelesség kedvéért -31- kész lett volna akármikor megesküdni erre. Aztán hizelkedve simogatta meg az Ancsurka arcát.

– Megmondtam ugy-e előre? Az én gazdám, nemes Riminszky ur semmi egyebet nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, a ki a kapun csönditett. Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes Riminszky ur mit fog kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön zavarba soha. Soha, leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól magának. Mik nem lop, nem káromkodik és nem iszik…

– Ej, ej – dünnyögött közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat jár a szád, Mik. Minek mondasz olyat, a mi nem igaz. Az Uristen ugyis tud mindent, neki hiába hazudozol…

Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, mintha ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen leányzót arról, hogy ő nem közönséges ember.

Marczinkáné, a milyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, sietve tipegett fel a kőlépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván nézett utána, aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A nagyujjával az emelet felé bökött.

– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky ur, a legjobb ember a világon. De csak addig, a mig öklével az asztalra üt. Akkor pusztuljon -32- előle mindenki. Minden teremtett lélek. Egyszer – s ekkor felvillant a Mik szeme – egy öles juhászgazdát – Zakálnak hivták, Zakál Pálnak, lelkecském – ugy megütött, hogy egész életére megsiketült az ütéstől. Tudja azt mindenki az én uramról, hogy vele nem jó kikezdeni. Legalább is olyannak nem jó, a ki félti az életét.

Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nem igen érzett valami nagy félelmet a szivében, mert a törpe minden erőlködése mellett sem látszott rossz törpének. Ott állott az ablaknál ódivatu, kopott zöld bársonyzekében, nagy csizmában, a mely csizma magas szárával mintha arra lett volna jó, hogy velük kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e magas száru csizma nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő ellenkező irányba. A derekán széles bőrszijj volt, a melyen még ott fityegett valami maradványa a szijhoz tartozó tőr tokjának. A tokban most egy nagy kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett, mert a keze néha odatévedt.

Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka tudomására hozni.

– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony, – tudom, nagyon sokat szokott fecsegni – azért én rám mégis csak nagy szüksége van az én uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az ördögnek jutna mindig eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a kapu? Ki olajozná meg a zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az ajtókat, ablakokat? Én kovács is voltam valamikor, – én minden voltam. Lakatos és még minden… Nincsen olyan furfangos zár, a mit én föl ne tudnék -33- nyitni. De még a lakatokhoz is értek. Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkü nagy lakatot. Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerü lakatosok akadnak arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot és igy szólt hozzám:

– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? Hadd lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd le a vitézi próbát.

Szóról-szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky ur, a kinek több őse volt vajda, mint nekem hajamszála van. Megnézem a lakatot, forgatom jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, nyitogatom… Hát nem nyilt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, azok értenek mindenféle furfangos titkos zárakhoz. Nem nyilt a lakat, sehogy sem nyilt. Öreg Mik, mondom magamban, ha ördögök fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki kell nyitni azt a lakatot…

Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A törpe csunya grimászt vágott. Dohogott valamit a szakállába és elfordult.

– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öreg asszony. – Éjjel-nappal fecsegnél, ha akadna, a ki hallgatna rád. Pedig tudhatnád, hogy az Uristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…

– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél Podolinban Mikoviszki Mikics? – dünnyögte elkeseredve és elgondolkozva nézett a levegőbe egy darabig. – Az ur azt parancsolta, hogy fogadjalak szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved van hozzá. Az ur azt mondta, minek -34- csavarogna az a szegény Ancsurka az országuton? Vajjon minek?

– Igaz. Vajjon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, hová mennél?

A törpe, a ki eddig az Uristennel vitázott magában, most szintén megszólalt és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát:

Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis szivébe fölmerült a toporci keresztut Krisztusának lehunyt szemü arca. A Krisztus nem nyitotta fel a szemét és ime mégis meghallgatta fohászkodását. Meghallotta és már gondoskodott is róla, hogy el ne tévedjen azon a nagy havas világon, a melyből eddig Ancsurka csupán annyit ismert, a mennyit a nagy hegyek látni engedtek. A nagy hegyen tul vajjon mi lehet? Ugyan kinek jutna eszébe azon gondolkozni, a mikor a kályhában lobog a rőzseláng és az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy tavaszig eltart? Ha egy utszéli szalmakunyhóban kinálták volna meg szállással Prihoda Annát, nem-e hálatelt szivvel kellene gondolni a jó Istenre? Ez pedig nem szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó Marczinkánéval és Mikkel, a kitől egyszer megtudja még a nagy lakat históriáját, hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve, hogy ezentul csak olyan dolgokat fog elmondani, a mely dolgokról az Uristennek is tudomása van.

És, a mi a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, a melyet talán vissza kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra esett a tekintete s a két szeme megtelt könynyel. -35-

… Igy került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini Riminszky-házba, mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva varjufészekbe.

III. FEJEZET.
Egy igazi embergyülölőről.

Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell rombolni a várakat, – ne legyen buvóhelye a kurucoknak, – de hát a törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, a mikor lehet. A bünösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha csak akkor tudja megfogni a bünöst, ha elébe kerül? A bünös várakról kimondotta a törvény, hogy el kell tünniök az ország mappájáról és a középkori lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymásután omoltak romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, a midőn a nagyurak saját ágyuikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat? Igaz, hogy ezek az ágyuk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak éppen haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy ne szóljon az ágyu, ha a várur megharagszik. Elnémul a fegyvercsörgés a hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött és a zordon katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott. -36-

A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, a melyek jobbára csupán a fantáziákban élnek. A hold soha sem nézegette magát oly mélán a várudvarok mély kutjának fenekén, mint akkor, a midőn a várkutak már beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejü kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonynyal pipázgattak, idogáltak, dalolgattak eleget ők is, a mint rendes uriemberekhez illik. A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, a kik nagyszerüen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak dolgát, az a sok gömbölyü, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán és lett belőlük a sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárteritéket himező, ábrándozó és bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, hogy a régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és háboruról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a lantoló ritterekre.

De hát lehet, – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van igazságuk a régi várak ügyében és én fantáziálok, a midőn a régi várak omladékai között nem csupán a sötét fenyegető bástyák, rettenetes kaszabörtönök és sinylődő foglyok merülnek föl a képzeletemben, hanem mozgalmas gazdasági udvar, a hol a malacok és baromfiak között a várur gyerekei -37- szaladoznak együtt a parasztfiukkal; a hol a jókedvü várasszony számon tartja kedves tyukjának tojásait s a várur estenden egy hentes kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hizók gerincét.

A várak elpusztultak, a várurak eltüntek és igy nem igen tudható teljes bizonyossággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak nem mind pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egyet-kettőt mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka nem ért el a határszéli havasok közé, a hol a Dunajec völgyében, sötét hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár. Nizsder vára. Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, a milyennek valamikor a cseh rablók megrakták a felsőmagyarországi hegycsucsokat. Bástyái, tornyai nem igen voltak Nizsder várának, de voltak kemény sziklából épitett falai.

Régi krónikák szerint a vár különös fönmaradásának az a története van, hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy lengyel területen. A falu – egy nagyon rongyos kis tót falucska, – a hazáé volt és az odavaló tótokat a lublói szolgabiró huzatta deresre, ha éppen olyan kedve volt a lublói szolgabirónak. De hát ki az ördögnek jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére épitették volna a sastanyát a vár épitői. Épitette bizony azt a saját uri passziójából valamely régen megholt nagyur. Egyik nemzetség elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a -38- sasfészek sohasem maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami sokaranyu, sokezüstü ember, a ki ezen beszédes ércek nyelvén érttette meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki békét.

A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen másfelé akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a Dunajec völgyében, a sötétlő Kárpátok között. A parasztok csendesen szántogatták a hegy oldalát, a lányok, legények itt is ugy daloltak, mint másfelé, ha rájött a sorja és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban békés nemzetségek váltogatták föl egymást, soha sem jutott egyiknek se eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra.

S igy Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy bizonyos Alapi Salamon, – ez a nemzetség is lakta a várat, – nagyon megharagudott valamelyik szomszéd földesurra és haragjában hadat üzent neki. Engedett neki még időt arra is, – lovagias ember volt, – hogy a hadüzenet után összegyüjthesse a hadait. De a földesurnak nem voltak hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége, fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesur tehát megugrott a hadak elől és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifujta mérgét és a háboruból semmi sem lett…

A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király -39- törvénye, de antul jobban megviselte az idő. A mint az emberek nem élhetnek örökké, ugy nem örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából épitették. A falak nagyrésze összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar. Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban huzta meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz, mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar mindenestől lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjunak még mindig elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös lakhely volt. Mégis volt lakója e magános, elhagyott romnak, – igaz, éppen olyan lakója volt, a ki teljesen ide való volt. A nizsderi várurat Pogrányinak hivták. Többet nem igen tudtak felőle a környéken. Annak is igen tudós embernek kellett lenni, hogy a Pogrányi névhez még egy másik név is csatlakozik, – Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök.

Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániákat, – azt nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a nizsderi várur olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha szemtől-szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, a melyek a láthatatlan emberről keletkeztek, sokat tóditanak, vagy elvesznek az igazságból. Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem is volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várurról semmit sem jegyez föl a történelem és igy azt kell elfogadni, a mit rejtélyes személye felől a legendák mondanak. -40-

Az a legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó gazdája, bizonyos Kavaczky.

Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó. Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, a hol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményitették meg a tekintetüket. Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amugy bolondjában, vajjon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen tisztaeszü ember. Hóbortos futóbolond volt, a ki végigtivornyázta az életét. A nizsderi várban évről-évre szólott a kranyokai rezesbanda. A muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit és ugyanigy fogadta fel egyik-másik vendégét.

Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky megszólaltatta a rezesbandát és csapra üttette a hordókat, a melyeket hosszu szekereken lengyel zsidók hoztak a hegyaljáról a nizsderi várba. Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várur hónapszámra avas szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a falusi tótok csirkéi után, mintha legalább is vaddisznókra vadásztak volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, a ki a csirkét megsütötte, feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt Borocskay -41- Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a szakácskodást is. (Sok mindent kell annak tudni, a ki munka és foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól rája szabott esztendőket; legalább is kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabirósághoz.) No, hát Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte utjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay után. Felüzentek a várba, vajjon ott van-e Borocskay? Ha igenlő feleletet kaptak, jókedvüen irányitották szekerük rudját a sziklafészek felé, de Borocskay nélkül, elmenekültek még a környékéről is a várnak. Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint végnélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől-reggelig. Ha sok volt a vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt, Borocskayt időközben pincemestenek szerződtette valamelyik felvidéki püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, a mely ilyenkor kedves nótáját fujta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, a mi éppen eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban, ráorditott a cselédjeire:

– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek iziben az országutra; a melyik hamarább -42- elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma.

A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országuton a vendéget. Csakhogy akkorára már éppen olyan hire volt a nizsderi várnak, hogy elkerülték azt még a varjuk is. Kavaczky napról-napra veszitett az eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeritette felhuzott sárkányu pisztolylyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt és szökött volna valamerre a Rákóczi-induló elől, a melyhez Kavaczky verte a taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak az ajtókban, a kik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából és a kántort megcélozta:

Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, a mig össze nem rogyott. Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrugta néhányszor, aztán mert nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országutra.

Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit ivott, sohasem volt részeg. Azaz hogy részegnek elég részeg volt (Ugy jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta átengedni magát a mámornak. Nem birt vele a bor. A nehéz lengyel pálinkát, a melyeket kis fonott füzfavesszőből való takarókban szállitanak, ugy itta, mint a vizet. Egyik se volt neki elég erős. Minél többet ivott, annál inkább győzte. -43- Csak az arca lett nagyon fehér hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállu, feldult vonásu arcnak mindegy volt, hogy milyen a szine. Elaludt ott helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A rezesbandának akkor is fujni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb tempóban. Ha elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek:

– Fujjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen egy svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan folytassam én most ezt az álmot?

A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszu sarkantyus lábával elrugta maga elől az asztalt:

– Gazemberek vagytok, – kiáltott a bandára. – Mért nem hagytátok, hogy legalább álmomban bosszut állhattam volna az őseimért.

Valami korhely vándortanitó ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa akadt a lefejezett ősnek és álmában mindig fej nélküli emberekkel társalkodott.

– Meglássátok – mondta olykor a környezetének – nekem se lesz jó végem. A bécsi udvarnak mindig utjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha békén meg hagynák halni az utolsó Kavaczkyt.

A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya. Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához.

– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha -44- – pedig mennyi borocskámat megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.

Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot, vagy effélét vettek észre az őrködő cselédek az országuton. Az asszonyoknak a váron kivül kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad – a vásári kócevők pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, a mig az ebrudon dobatta ki őket végezetül.

A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni…

… És eljött az idő, hogy a hires kranyokai banda annyira megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, a ki a helikont fujta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni, vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg legény volt, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kivül talán egyebet se tudott. Ezzel a kevés tudománynyal nem élhetett meg máshol, mint a nizsderi várban. Tehát ott maradt.

A cselédek nem fogtak vendéget az országuton, mert már nem voltak cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen karácsony estéje volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást és egymásután üritgette a boros kupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem hagyta békén. A mig a vak trombitás meg-megpihent, hogy kifujja magát, Kavaczky szóba ereszkedett vele. -45-

– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki, a ki eltemetne.

Dühös havasi hóvihar zugott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök dudoltak bugó hangokon, az ablakok, ajtók megrecscsentek. Kavaczky egy ujabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz:

– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire hagynám azt, a mikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat?

Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát. Világtalan arcával megrőkönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan nagy kérdés volt, a mire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre.

– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság? Akkor ez a vár fontos pozició lehet, a hová a szabadsághősök befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi. -46-

Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába és az arcán egymást váltották fel a különböző indulatok.

– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én meghalok, – dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel.

Megborzongott, talpraugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, a ki egykedvüen billegtette szerszámját.

– Bátyikó, – kiáltott rá – hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok nélkül meghaljon? Csak ugy hirtelen meghaljon, mint a hogy a mécsest elfujja a szél? Hallottál-e már olyant?

– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy valaki leszállott a szekérről, a melyen a lakodalmából jött és nyomban meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifju asszonyt.

– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvüen Kavaczky. – Mi közöm nekem az asszonyokhoz? Én ugy születtem, hogy ne szeressem őket, hogy ne állhassam őket…

– Elég nagy baj az neked, uram, – sóhajtotta a vak trombitás. – Én bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kivánja a mellem…

– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most már az sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én a nélkül is. Hallgass, hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem elől, te vén szoknyakergető. -47-

Kitárta az ajtót és kitaszitotta rajta a vén trombitást. A vén ember szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc mulva ujra szüksége lesz rá. Meghuzta magát a várudvar oszlopai alatt és dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését.

Egyszer ujra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farasbőrbunda volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a vár tornyai felett lebegnének, a zugó szél az arcába vágta a havat. Behuzta az ajtót maga után.

– Megyek, – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, a mig valakit nem találok, a kinek a váramat hagyhassam, mert én nem sokára meghalok.

Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána. A vihar zugásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése.

A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál:

A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában. Fujni kezdte Kavaczky kedves dalát és Kavaczky mély medvehangján dudolt. A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb lett. -48-

A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy Kavaczkyvel valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, a mig aludt. Valami rendkivüli változáson ment át, a melyet még sohasem tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky? Az ördög bujjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital? Mindig hangosabb lett és folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, a kinek a kupájához hozzáütötte a magáét.

– Soha se láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki ugy nem győzte asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az ördög vagy, a ki eljött értem. Itt vagyok, pajtás elvihetsz.

Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az asztalt. A nehéz ércedény döngött a diófaasztalon. Kavaczky kedvet kapott ettől a döngetéstől:

– Ugy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög. Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi uton a sötét éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet mindennapi ember, a ki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem, hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most már tudom, hogy egyik se vagy e kettő közül. Te vagy az ördög, a ki eljött az utolsó Kavaczkyért.

Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapithasson valamit az idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen hallgatott, némán ivott. Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra: -49-

– Fujjad, vén gazember, talán utoljára fujod. Elviszi az ördög az utolsó Kavaczkyt.

A vén ember fujta. A legenda szerint három napig fujta, mindig fujta a Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán, kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel:

– Tudom, – lihegte, – hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök, beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak, öcsém. A föld megnyilik és te kénköves füst között visszamégy oda, a honnan jöttél, a pokolba.

A harmadik napon, – a vak ember már félig aludott és fujta, fujta még álmában is, – Kavaczky lebukott a székről.

A trombitás kitárta az ajtót és néhány cseléd futott a szobába. A cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kivül senki se volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd szoba nagy tölgyfaajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna előlük.

Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. -50- A cselédek fölemelték és a medvebőr pamlagra fektették.

– Hivjátok a tisztelendő urat a faluból, – kiáltott Pohánka János, az udvaros.

– Hivjátok, – mormogta, – de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De azért csak hivjátok el a tisztelendő urat. De hivjátok Korubányt is, a birót. Tanukra van szükségem, végrendelkezem.

A cselédek elfutottak. Valamelyik meghuzta a lélekharangot a vár tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között. Kavaczky a medvebőrön hentergett:

Beletellett két-három óra, a mig a faluból a várba ért tisztelendő Kovik János és Korubány, a nizsderi biró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga elé a várur. De ha nem is tudták volna a hirnököktől, megértették volna a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul huzták a Kavaczky rendeletére.

– Ha már nem szólhatnak az ágyuim a bástyákon, legalább ez a csengő hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky.

A szomszéd szoba ajtaja nem nyilott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyilott…

A várur arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a parázs. A pap és a biró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve emelte fel a fejét.

– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két -51- percem van már csupán. Abban a fali szekrényben van papiros, ténta. Korubány, ird, a mit mondok.

Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János, a ki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a bekecsét. Szétfeszitette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak sötétkék a teste. Hátralépett.

A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be néhány bátor ember.

Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószinü, hogy itt tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára:

– Bolondság, tisztelendő ur… Csak egy kis mérgezés az egész, de most hagyjuk ezt. Hol van a biró?

A bocskoros falusi birót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az udvarról. Kavaczky intett neki.

A biró reszkető ákom-bákomokkal irta, a mint Kavaczky meggondolt hangon, ünnepélyesen diktálta:

– Én Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta észszel végakaratomként rendelem…

Fölemelkedett a medvebőrről és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyilott.

A biró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami imádságot mormogott magában.

– Hogy mindennemü ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségben szálljon egyetlen örökösömre…

A biró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral fellocsolt terem fülledt levegőjében.

Megtették, a mit parancsolt. Kovik János szép gömbölyü betükkel kanyaritotta oda a nevét a végrendelet alá. A falusi biró előszedte a tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is.

A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyürüjét. A pap viaszt melegitett egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a pecsétgyürüjét. Aztán megkapta a tollat és nekivetette a papirosnak. A toll fröcscsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem engedte, a mig dülöngöző betükből össze nem állitotta a nevét: Nizsderi Kavaczky György, m. p.

– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik tisztelendő ur.

Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta -53- azt. Kitárta a szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a biró kiváncsian furakodott nyomába.

A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres, butorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap felvette és megforgatta a kezében.

A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a biró berohantak. Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról és holtan nyult el a szoba keményfa padlózatán.

– Megtért az örök nyugalomba, – mondta csendesen. Künn a cselédek hangosan sirtak, legalább egyszer kisirhatták magukat. Péter bácsi elővette a trombitáját és halkan fujdogálni kezdte a Rákóczi-indulót.

Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt még megsiratják.

A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy darabig mereven bámultak az üres folyósóra. Aztán, – mert talán senki sem járt arra, – lehunyták a szemüket és aludni mentek sok százesztendős ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy ormán, az ördög sem törődött véle.

Korindesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális -54- egyszer bejelenti a telekkönyvnél, járásbiróságnál és még mindazokon a helyeken, a hol gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kisérnek, hogy a nizsderi várnak végrendelet szerint akadt uj tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel személyében. Kornidesz ur rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi várral és környékével nem igen volt kedve törődni senkinek. Az uj gazda nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött és többé hir sem hallatszott felőle.

A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz hiven ebben az esztendőben is tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak, nem guritottak hordó borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfujván a Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várur ezüst huszasokat szórt volna közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok, vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, a kik hajdanában egyebet sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből és bortól elgyöngült vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester találmánya volt a jegesfürdő, a mely a holtat fölélesztette), az utolsó Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint azelőtt voltak. A sarkantyus csizmát, alabárdot, vitézi köntöst levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban esténkint nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan cselédek melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, a -55- melylyel a sötét hosszu folyosókat világitották. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak egyetlen ablak eresztékein szürődhetett az éjszakába. A vak trombitás, a ki az uj birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel megbizatott, hiába világitott volna magának. Egyedül neki volt szabad belépni a várurhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetitette a várur parancsait a szolgálókkal. Tudniillik – és ez jellemző a legendákra, – éppen ellenkezője volt az uj várur a réginek. A mig az utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár uj birtokosa csupán asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az alföldről kerültek ide. Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, a ki szörnyen lenézte azt a görbe országot, a hová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból és a szamarak ugyancsak emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén csupán annyit tudtak az uj várurról, hogy Budapestről és Bécsből látja el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, a melyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, szines kendőben, csizmában ült és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt ezen a tájon a szolgabiró, pap, még több… A szolgabirónál -56- is nagyobb ur volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő házastársakat kibékitette. Segitett a szükölködőn és köszönetet nem fogadott el érte:

A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel ur néha a legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében megverte a feleségét, a nizsderi várur erről is tudomást szerzett. Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről és Veszelka Jánost előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői, – tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) – és ezek a régi cselédek tartották magukat a váruri parancsolatokhoz. Komárominé a szamaras kordéján felállott és Veszelka Jánost elitélte:

Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost és rámérte a huszonötöt, akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras kordéról végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette:

A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonynyal és a tótok alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, a merre gurult.

Máskor Kranyókán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerü földmives abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé -57- uj eszmékkel az urak ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanus ember volt. Megjárta Amerikát, csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi váriakkal.

Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a pirosszoknyás Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették:

Krumpli Györgyöt csakhamar előkeritették. Éppen csizma volt rajta és a szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihivólag vitette magát az asszony-biró elé.

– Én gentleman vagyok, – mondta foghegyről. – Szeretném látni, hogy ki parancsol nekem.

– A nizsderi várur, – felelt Komárominé. – Verjétek rá a porcióját!

Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tiz körméről és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos spanyol nádvessző.

A delikvens fogcsikorgatva türte a botütéseket, a melyeket maga a kranyókai biró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubány János is.) Aztán talpra állott és ökölbe szoritotta a kezét.

– Megkeserülöd ezt nizsderi uraság! -58- Megyek a szolgabiróhoz. Egy csapat polgárt nem szabad bántani.

Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkivül volt a dühtől, fájdalomtól.

– Ügyvédet fogadok, – orditá. – Majd megmutatom én nektek, hogy ki vagyok én?…

Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várur saját külön szolgabirójának veszedelmes hire volt. Ez a kemény, tagos asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az itéleteket, a melyeket odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet három faluban, a melyről a nizsderi várur másnap, harmadnap tudomást ne szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában, a mely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, a mi közel, messze vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó Kavaczky idejében, a mikor a bor patakokban folyt e tájon, nem igen akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az utszéli fa is. A tótocskák, a kik különben se nagy ellenségei az alkoholnak, Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszet. Ha a várban szólott a -59- rezesbanda – már pedig az mindig szólott – boldog-boldogtalan ihatott az udvaron csapravert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak. Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból.

Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, a mint Kavaczky György lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort egy kiszáradt hegyikutba öntette a vár uj tulajdonosa, mikor pedig észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kutra, földdel behányatta. A borkereskedő lengyel zsidók hosszu szekerei hiába nyikorogtak ezen a tájon – Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak és sohasem muzsikáltak.

De hát ki is volt a rendkivüli várur a ki egyszerre uj szokásokat, törvényeket hozott ezen a tájon?

A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett ut vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az uton járt ki a várur a világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak.

A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket. Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt kiváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával mozdulatlanul ült a folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni? Ott ült éjjel és nappal és a harangkonditásra siető léptekkel indult a régi tölgyfaajtónak, a mely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és ivott. Régen -60- volt… A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…

Az a vendég se volt olyan vendég, a milyenek hajdanában mulatoztak a nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin. Hatalmas, őszülőhaju férfiu volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin, de soha hangosan nem beszélt. Özvegy Komárominé, a ki a várnagyi teendőket végezte, kiugrott ágyából és felzörgette a vak trombitást a folyosói oldalon át.

Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várur. Riminszky szerette a bort és az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós üvegek, a melyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy Komárominé talpon volt egész éjjel és ha Riminszky ur megéhezett, Péter bátya az ablakból kiadta a rendeletet:

Az ablak bezárult és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna.

Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök, zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben mindaddig, a mig Riminszky alakja el nem tünt a hegyoldal bokrai között.

Krumpli György, az amerikai gentleman a ki megveretése óta sokat szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva igy beszélt a kranyókai korcsmában:

– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, a kitől -61- olyan nehezen bucsuzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A mult éjjel a vár alatt jártam… Egyszer, hogy, hogynem, csak elében toppan egy magas, karcsu, vadászruhás urforma. A hold gyöngén világitott, a bokrok levelét meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rámnéz, – nagy fekete szeme volt, – aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel. Sietve fordult meg. Én még utána kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az üres levegőnek beszéltem, a vadász ur eltünt.

Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó alakjában a fogára nyomta. Nagyot serccentett és a levegőbe bámult.

– Hát csak az, – felelt, – hogy a vadász urnak nem volt se bajusza, se szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is ugy rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi.

– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyókai biró. – Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat?

– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, a mit tudni szeretnék! Azt szeretném tudni, van-e bajusza a nizsderi várurnak?

A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De Krumpli Györgygyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, a mit a fejébe vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyaku ember volt. Még arra sem ijedt meg, a mikor negyednapra a -62- korcsmai beszélgetés után begurult Kranyókára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas asszony nagyon mérges volt és izgatottan parancsolta mag elé Krumplit:

– Te, amerikai, – mondta neki, – nagyon sok ostobaságot beszéltél már megint. A nizsderi várur azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.

Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni. Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várurnak. Vagy ha tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait és kordéján elgurult. Az amerikai csufondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után:

– Ördöngős Krumpli György, – morogták. – Egyszer még csakugyan kisüti, hogy a nizsderi várban asszony lakik.

Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott egy nagy erdőség is, tul a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója, bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, a mennyit akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal kinálta meg a teljhatalmu Komárominé.

– Rámdől egyszer valami nagy fa. Soha sem lesz belőlem többé Krumpli György.

– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok neked ajándékot előre.

A nagyszáju amerikai elköltözvén Kranyókáról, nem igen törődtek többé a nizsderi várur minémüségével. A várból bőségesen ellátták a környék szegény népét mindennel. Szükölködő nem igen akadt azon a tájon. Sőt, a mikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyókai házaló zsidó levelet irt az Uristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott:

– Nem is tudtam, hogy a Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentul többször fölkeresem.

S igy levelezett az élelmes Kohn Móric az Uristennel a nizsderi vár utján. -64-

IV. FEJEZET.
Ancsurka cipőt kap.

Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, a hol Prihoda Anna, az anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket talált, még pedig olyan menedéket, a hol örökösen lobogott a tüz a kályhában, sőt ennivaló is akadt bőven.

Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marcinkánénak és Miknek, a lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult, hogy mellettük nem igen akadt tennivalója egy harmadiknak. De meg mintha vén, összeszáradt szivükbe valami napsugár utján különös gyöngédség lopódzott volna, a mely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják körülvenni a gyermekeket. Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az Uristen küldte volna ide nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a földeritésére. Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának, hogy szellőztesse ki az ur bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami hosszu utról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett és a nehéz farkasbőr bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg Mik, a ki ebben az időben valamely furfangos lakattal foglalatoskodott a kocsiszinben, a hol lakatosmühelyét berendezte, szájtátva bámulta a leányka cselekedetét. Aztán a haragtól kivörösödve dobta el szerszámjait.

– Az ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek -65- már az öreg Miket? Hol van az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs a világon? He?

Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szin különböző sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, felboritott egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy elmondotta mindazt, a mit mondani akart. Határozottan és terjedelmesen a következőket adta elő az udvar közepéről:

– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky ur holmijához csak nekem szabad nyulni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se Marczinkánénak, se másnak nem szabad még csak a csizmáját se megérinteni. Azért vagyok itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky urnak, udvarmestere, lakatosa, kovácsa és a többi. Én vigyázok a zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én vágom a dohányt, én szurkálom a pipát, én tartom számon a vasárnapokat, és ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonynyal együtt. Kiváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky ur meg találná kérdezni, hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis csirke? Felelj, beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyulj a Riminszky ur bundájához.

Ancsurka persze nem tudott feleni. Az öreg Mik diadalmasan rázta meg nagy szakállát.

– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius tizenharmadika, a 40 katona napja vagyon. Ujhold vagyon és a Szaturnusz bolygó látható az égen. A százesztendős jövendőmondó szerint, mielőtt a nap lenyugszik, hózivatar lészen. Ezt felelné az öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes Riminszky urnak eszébe jutna kérdést -66- intézni hozzá. Ti persze asszonyfélék a csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy csütörtök vagyon. Talán még annyit sem. Már most mit ér azzal az én gazdám, ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát!

A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, olyan iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalább is egy vár bevételére indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy kiabálásra még Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy pillanatra megakadt a tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhez fordult:

Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről és magyarázni kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a kezével:

A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes bocskorokra. Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta miért. Riminszkynek összeráncolódott a homloka.

– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – Bizonyosan ez is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos bocskorokból.

– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. Vegyen neki cipőt Marczinkáné.

Igy szólott Riminszky és becsapta az ajtót -67- maga mögött. Az öreg Miknek szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra nézett, hol az Ancsurka bocskorára. Csóválta a fejét, rázta nagy deres szakállát, aztán megint az ajtóra nézett és azután a bocskorra.

– Nem szereti, ha bocskorban jársz… dünnyögte. – A manóban! Hát miben járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?

Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással fordult a leánykahoz:

– Jer, Ancsurka, segithetsz az öreg Miknek a Riminszky ur bundájánál. Segithetsz, annyit segithetsz, a mennyit éppen akarsz.

De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörü bocskorokat, a milyenben valamikor a királynék járkáltak, a mikor még a királynék is bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak minden rábeszélése, hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a podolini suszter, a kit a leányhoz hivattak, Ancsurka vigasztalan volt a bocskorok miatt. Fintor Mátyás megsértődvén önérzetében, az ő kezemunkájának a lebecsülését látta a leányka szomoruságában.

– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak hadd varrjam én neked. Tudom, ha ujra cipőre lesz szükséged, nem kell többé a Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Ugy ám!… Vagy talán bécsié, mint már az a kisasszonyoknál szokás. A Riminszkyeknek az a bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is annak, a kit szeretnek.

A sánta suszter csak akkor vette észre, -68- hogy mit mondott, a mikor már kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett. Marczinkáné egykedvüen hámozott almát a konyha sarkában, mert ő süket volt. De az öreg Mik elkeseredve vetette hátát az ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe, mintha igazat adott volna Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette mindjárt a dolgot, de hát leány volt és lassan-lassan mégis csak megértette a Fintor uram szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös lett, mint a bibor. Még fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könycsepp jelent meg hosszu szempilláin.

– Igenis, kezét csókolom – mondta gunyolódva. – Ámbátor nem dolgozom ilyen kisasszonyoknak, csak a főbiró ur kisasszonylányainak, a postamesternének, a patikárusnénak, kezét csókolom…

A konyhaajtó kinyillott. Riminszky állott a küszöbön bundában. Kedvetlenül nézte a susztert, meg a leányt. Mintha valamit mondani akart volna, de meggondolta magát.

A törpe a kapukulcshoz nyult és előrefutott kaput nyitni. Ancsurka, a mikor a hatalmas férfiut látta az udvaron végigmenni, megrázkódott és hevesen kezdett dobogni a szive. Valami különös érzés járta át.

Három nap mulva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka felpróbálta. Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a kecsegéé, a sarka magas, hogy csak ugy ingadozott benne a sugár leányzó, mint a nád a szélben.

– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Uristen azt rendelte, hogy kisasszony legyen belőled, hát kisasszony leszel.

Persze, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, a ki Riminszky távollétében sokkal szigorubban ügyelt a házirendre, mint akkor, midőn az ur otthon volt, nagy patáliát csapott, a midőn Ancsurka egy délután előkereste régi bocskorait és titkon felhuzta a Fintor uram gombos cipellői helyett.

– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az utcáról, mint talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky ur parancsainak, te béka?! Ancsurka, ne görbitsd el a szájadat. Nagyon kérlek, ne görbitsd el a szájadat!…

Ennek a szájgörbitésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy Prihoda Anna egész nap viselhette a bocskorokat. Szomoruan sétálgatott a bocskorokban a nagy házban, mintha bucsuzott volna valamitől, -70- mintha kedves halottja volna… Tudja isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy többé bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt ágyából és megtapogatta a bocskorokat.

– Még itt van, – suttogta magában és a feje alá tette. Erre kedves álmai voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. Egyszer még a toporci kovács is megjelent álmában, a részeges Korinszky. Ekkor nagyon józan volt Korinszky, – álomban mindenféle bolondságokat lát az ember, – s igy szólt hozzá:

– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az uj világban. Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált valamit.

Igy szólott éppen a kovács és a nagy fa alatt állott bőrkötényében, a mely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt; – a hegyeken tavaszi virágok nyiltak és fehér báránykák szaladgáltak a réteken; az égen bárányfelhők uszkáltak, – a mikor a kapu nagyott csattant a Riminszky-házban.

Ancsurka nyomban fölébredt és ijedten felült ágyában. Sötét téli hajnal volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt a régi ház zeg-zugai között. A kapuboltozat alatt nehéz döngő lépések hallatszottak.

– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester városunkban. Magam voltam érte, magam hoztam el és magam szóltam igy hozzá: Szép legyen a cipő, -71- Fintor, mert Riminszky ur ezt parancsolta… Ne kiméld, varga a bőrt.

– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg szolga milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét gomb van rajta, megolvastam.

Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába és nehéz lépései sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta: Korinszky, a kovács, végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a mint a kapukulcsot szorongatja, a méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, a mint komoran néz alá a folyosóról. Igy kergették egymást a képek szundikálásában, a mig végre eszébe jutott az a fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a Riminszky-ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott és kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a szinben. Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul ejtette, reáboritván a kötényét.

A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se volt ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak, mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta -72- valamikor az édesanyja, a mikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta, dédelgette. Az öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát, hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik – készit neki egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat, nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és Anci igyen továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt sétálgatott urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.

– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta Prihoda Anna a macska fülébe.

Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet teljes bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az Ancsurka kebeléhez.

– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd csókoljalak meg!

Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától hallotta egyszer:

– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön vissza.

A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő erre a rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős.

– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen -73- Ancsurka, – te vagy az én gyermekem.

Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az öreg Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a melyet Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy szólott:

– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.

– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az őrmestere.

Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett körül a komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:

– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád? Nos?

Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki nincs megelégedve a mutatványnyal.

Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. -74- Nagyon fáradtnak, szenvedőnek látszott.

Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta a föld. Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy rosszul hallott.

Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta senki. Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan zörgést müvelt, mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni.

Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról. Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és fölnyitotta lezárt szemét.

Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta a macskát és Riminszky felé vitte.

– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz vele mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja. Megengedem.

Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy tenyerével.

Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a mindenféle teákat:

– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, – dörmögte elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak?

Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában még Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.

– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása szerint tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok. Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot nem tudtok meggyógyitani.

Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a kinek az volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére és vitázott velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen tudtak hozzászólani a dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay.

Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta kövérkés kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De filozófus létére könnyen segitett magán: visszategezte Riminszkyt.

– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz? Sorsod meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába trémázunk, barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sirunk; menni kell, ha a másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt, a melybe keveredtünk. A gonosztevők -76- közül is mindig az a szimpátikus, a melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak, Riminszky.

– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam?

– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre, mit akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom, fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről. Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót vagy magadért, Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet és egy pár bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden attól függ, hogy mikor köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a többi tótok.

Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a karját és a doktor elé állott:

– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót. Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. -77- Gondolhatod, nem szivesen. Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy hosszabbra nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik. Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre, Riminszky…

– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már nem tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.

– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot kellene fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet tudnék ujjáteremteni, kicserélni az emberi testből, akkor meg volna oldva az örök élet titka. Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem, esetleg elmulaszszam a fájdalmait.

Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból álmélkodva hallgatta a doktort:

Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A doktor fejcsóválva jött vissza.

– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia, – dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont botjával.

– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki mellette ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra. -78-

– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett vagy már.

Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő, hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna őt a szobából. Vén fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy Riminszky talán mégis megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky urral. Az öreg Mik se volt rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és odanyomta a fülét a kulcslyukra.

– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az emberrel. Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy ötvenesztendős ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy házasságának gyümölcse legyen?

– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak harmincesztendős, azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a felsőbb természeti hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog.

Riminszky hümmögött valamit, olyan -79- mély hangon, mint mikor a medve haragszik.

Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott:

– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte csufolódva.

Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába küldte a recepttel.

– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. – Azt a leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak.

– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű! Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?…

Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.

A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta a kék szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát. Vidám, fürge lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja, hogy kedvesen látott vendég.

A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda volt dobva egy nagy -80- medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik? Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.

Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan kérdezgette a macskát:

– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van.

Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky ur már ott ült a kanapén és nevetett.

– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök kuglizzanak a fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitünő macska.

– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az ördöngős macskád csaknem meggyógyitott.

– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant is az orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt.

Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ, az bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt teljes az öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás lakatjai között és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik vén koponyájába, ott a következőket látta volna:

A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját vette föl, egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, mig egy vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi országos vásáron, Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt Ancsurkával a csinos lakatkában.

Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor végigkopogtatja a lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt.

Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapácscsal a lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet.

Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte magára ezen a gondolat-teljes délutánon. -82-

V. FEJEZET.
Ki is volt hát a nizsderi várur?

Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi sziklafészekben lakott, a következőkben lehet összefoglalni:

Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel.

Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy müvész volt a rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek irója szempontjából teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn kis emeletes házikót vásárolt és benne családi fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü leányzót vezetett az oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak ennek az örömére és egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából kis leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester leányát. Lizi lett a csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju csöppség és Wart Sámuelnek kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a felettünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből -83- Wart Sámuelné belefáradt a háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az idevalósiaktól, férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől: elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint Heidelberga, a hol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az utcasoron. Elment s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak, a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Igy multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenkint, mint valamikor énekeltek.

S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg órás estebéd idején igy szólt Lizihez:

– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, a hol fáradt szemem megpihentetem.

– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek szert azzal, -84- hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő boltomba. Próbáljunk megélni ugy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk.

Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak a rugók és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine van, mint a hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e daloktól. Miért haragudott volna a diákokra?

Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint a milyent Heidelbergában láttak. Lompos, fehérszőrü, középnagyságu kutya volt.

Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót nyitott a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:

A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos komondorra mutatott: -85-

Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen tisztességes férfiu, de a kutyája az semmiesetre se volt a jó kutyák közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva dugta be az orrát a házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi.

Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki Nizsderről jött:

– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor. Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a hol ez a kutya ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz.

Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti szobákat, a melyeket diákoknak rendezett be az órásmester.

Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok, bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését.

– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az apám, de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem -86- onnan. Az öregur ugyanis nem egészen tisztaeszü ember.

Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta és annak a mocskos bundáját nézte.

– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva. – Mit kérnek a lakásért?

Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet, fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a lakás dolgában.

– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, – mondta csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép kisasszony.

Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, a melynek Kavaczky füttyentett.

Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett. Sámuel mester komoly arccal hallgatta.

– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint beköltözhet oda utálatos kutyájával.

– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember ugy rendezi be az életét, a hogyan lehetséges.

Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy midőn Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a kapu-csengetyüt, az utálatos kutya társaságában, Lizi nem utasitotta őt el, hanem alkuba bocsátkozott vele a lakás irányában, a mint jóravaló, rendes lányhoz illik.

Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a mikor a Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt markolt ki zsebéből.

Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult és megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.

– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy hozzá hasonló emberhez szólott volna.

Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat, még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos sugarai enyhe fényt árasztottak a szük, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a diványon heverészett és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen roppant unalmas dolog az egész élet, a mikor Poprád, a lompos fehér kutya, jelt adott magáról. -88- Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel, odaadással vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett barangolásában.

Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga nincsen. Poprád el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, a mely ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle.

Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiu volt, – megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott fel az ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött, hangos ugatással követelte vissza az égi sajtot.

Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén ugatott és kaparta a falat.

Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A holdvilágos éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak előtt és látszólag nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását.

Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az éjjeli ember majd csak elunja egyszer az álldogálást és tovább megy. De bizony az nem mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni kezdett az ablakon, mintha mondani akart volna valamit a kutyának.

Az eb vigan csaholt, Kavaczky most már hiába figyelmeztette szeliden vagy szigoruan:

A Poprád ugatott, mintha fizették volna -89- érte. Ugatott torkaszakadtából és legjobban szeretett volna kirohanni az utcára, és lábszárába kapni az idegennek.

Kavaczky, – végtére ő sem volt fából, – feltámaszkodott a diványról és néhány erőteljes rugással elkergette a kutyát az ablaktól.

– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva tenyeréből.

– Majd mingyárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti, – felelt és már nyitotta is az ablakszárnyat.

A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egy-kettőre odafönn volt az ablakon, aztán kiugrott az utcára.

Az idegen ezalatt csendesen hátrahuzódott. Ugy látszik, igen komolyan fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett és ugy fordult a kutya felé. Valami különös hangot hallatott, a mitől egyszerre megjuhászodott a dühös eb. Farkát lába közé huzva odalgott a fal mellett. Az idegen pedig, mint a ki teljesen bizonyos akar lenni dolgában, fejével néhányszor a kutya felé bökött és szüntelenül hallatta a különös hangot. A kutya szükölve hátrált.

De Poprádnak mondhatott már akármit. -90- A kutyát tejesen megbüvölte az idegen különös magaviseletével. A Poprád szeliden lapult meg a fal mellett, majd mikor az éjszakai látogató talpraállott, hizelkedő farkcsóválással közeledett feléje.

– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett a kutyának és halkan mondta:

Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtelen kutyáját.

Ámde hiába való volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul kezdte magát érezni, a mint a kutya és uj gazdája eltüntek az utca kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; valami nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobasarkokat, bepislogott az ágy alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált senkit. Senkit, senkit… Teljesen egyedül volt. S e végből elkeseredésében földhöz vágta a pipáját, majd lefeküdt és nyugtalanul aludt.

Reggel sietve öltözködött és a szabad levegőre vágyódott, hogy elfelejtse bánatát. Hát a mint kisietett a kapun, kit talál vajjon a kapusarok mellett üldögélve? Senkit mást, mint a hütelen Poprádot. A kutya farkcsóválva, ragyogó -91- szemmel közeledett feléje. Kavaczkynak is nagyot dobbant a szive.

– A kakas csipjen meg! – kiáltott fel, a midőn magához tért csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?

Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett csak a lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt mondogatta volna, nagy hizelkedve:

Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett lábbal, pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, hegyező füllel. A jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett Kavaczky, a mennyire egy fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. Talán, ha a nagyherceg jött volna éppen arra, azon se csudálkozott volna jobban, mint a szomszéd pékmesteren.

Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, a merre a kutya orrát forditotta. Mintha valami uj veszedelem készült volna!… Nem, szó sem volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér kosárkával kezében, nyulánk, karcsu, fiatal hölgy közeledett. Kis kerek kalapja alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli napsugárban és Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:

Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. Kavaczky de Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azaz, hogy kakas-madár lehetett volna, pocakjával és vékony lábszárával.

– Az éjjel nagy dolog történt, – folytatta és szemével hunyoritott Lizi kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De Poprád hűséges volt és szépen hazajött, mire megvirradt.

Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka volt, – nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az éjszakai kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép fejét:

S ezzel már eltünt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten nézett utána egy pillanatig.

– Csinos teremtés, – dörmögte és lábait ujra szétterpesztette, kutyájára engedékeny pillantást vetett és pipázgatva nézegette tovább az utcai járókelőket, a mig a házból harangcsöndités jelentette, hogy odabenn ebédre tálaltak.

Kavaczky ekkor szobájába vonult és nagy érdeklődéssel várta az első ebédet. Az ajtó fölnyillot és Wart Sámuel, az öreg órásmester lépett be rajta.

Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy csak hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky -93- urat, a ki szarvasagancsos kését, ezüst kanalát már az asztalra készitette és mindenféle töltött káposztáról ábrándozott, a mint Heidelbergában ábrándozni szoktak a magyar diákok.

Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett az asztalhoz és a Kavaczky bicskájára mutatva igy szólalt meg:

– Odafenn az emeleten is van kés, valódi ezüstkés, a melylyel a sültet földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor ur. Tiszteljen meg, Kavaczky ur.

– Jól van, öreg bácsi. Én nekem egészen mindegy, – felelt egykedvüen, – de mi lesz a kutyámmal?

– Ne busuljon, doktor ur. A Wart házában senki sem éhezik. Leányom is nagy kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csiz énekel odafönn.

– Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az órásbácsinak! Szereted-e a kendermagot?

– A kutya is jóllakik, doktor ur se marad éhesen. Legyen szerencsém. Tessék, tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor ur nem tisztelné meg asztalunkat.

Kavaczky tunyán nyujtózott. Előkereste -94- a legjobb kabátját, a tükör előtt néhányszor megcsavarta a bajuszát.

– A kisasszony kedveért mindenre hajlandó vagyok, – dörmögte, – habár nem szeretném, ha a kutyám éhen maradna.

Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky urat a kacskaringós lépcsőkön, a ki nem győzte egyre hangoztatni, hogy néki tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és végül, a midőn az ódivatu ebédlőben voltak, a hol a falakon régi rézmetszetekben mindenféle fűstösképü férfiak, kisasszonyok lógtak szögeiken és az ablak mellett nagy zöld kalitkában három elkeseredett madárka ugrándozott és gubbasztott, a napfényről álmodozva, – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta a számára kijelölt széket és többé semmi mondanivalója nem volt. Szórakozottan evett és mindig mintha valami kutyaugatást hallott volna a földszintről. Hallgatózott, elgondolkozott és midőn Lizi, – nagy fehér kötény volt rajta ezen alkalommal, – már a befőttes üvegeket fölbontotta, Kavaczky megnyugodva szólalt meg:

Ennyi volt mindössze az, a mit érdemesnek tartott kijelenteni. De ez a kijelentés is elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart ur, a ki ebéd ideje alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében járni, végre felhajtsa azt a pohár óbort, a melynek szinében és illatában már régóta gyönyörködött, és megszólaljon, mint a ki már régen vár elmondani valójával:

– Nem szeretném, tisztelt doktor ur, ha félreismerné az öreg Wartot és házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk; -95- mi familiáris emberek vagyunk; mi azt szeretnénk, ha tisztelt doktor ur otthont találna nálunk. Ugy-e bár, Lizi? Érezze magát nálunk jól; gondolja magában, hogy otthon van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel nagyon kéri öntől, – hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja…

Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanitó ebugatást, megengedte magának a következő kijelentést:

– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és a kutyám ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk.

Az öreg Wart Sámuelnek erre ugy felderült az arca, mintha most találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó szemmel nézett a sajátságos Kavaczkyra és elfogódva kérdezte:

– És a dalokkal hogy van doktor ur? Barátja-e a daloknak, a melyeket a diákok fujnak az utcán és a korcsmákban?

Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkivül tipeg a pohárszékig, a honnan egy pókhálós palackot vett a kezébe és nekifesziti az üveg fejének dugóhuzóját, – midőn ezt a nagy örömet látta a tunya Kavaczky, nem röstelkedett többé még a következőkre is kiterjeszkedni:

– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer a mit kedvelek, a kecskeduda.

Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós palackkal, a melyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack, mintha időközben haladékot nyert -96- volna Wart uramtól, érintetlen állapotban vándorolt vissza a pohárszék sarkába. Ott megállott mozdulatlanul, mint valamely pincebeli kis szellem, a ki az örök sötétségből napvilágra kerülve, idegenkedve látja maga körül a földfeletti élet zajgását.

Az öreg Wart ur szomoruan tette vissza dugóhuzóját hosszu bársonymellénye zsebébe.

– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni szokott esténkint.

Kavaczky, a ki nagy figyelemmel kisérte a dugóhuzó eltünését, ennyit jegyzett meg:

Wart ur aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes mozdulatot tett ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszu ujjaival, de az arca borus maradt. Majd szégyenkezve, félig elfordulva kérdezte:

– És az oboával hogy van, doktor ur? Az oboát gondolom, a melyet néha fujni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei?

– Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az oboának van: mély, szomoru, borus és ábrándos. Hallgassa csak meg…

Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt fiókját és onnan sebesen elővette különös hangszerét. -97- Néhányszor belefujt, majd valamely régi dalnak kezdetét fujta el, miközben szemét lehunyta.

– No, ugy-e megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester. – Az oboa és a hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén falakat. És még soha sem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem. Ön sem fog panaszkodni, doktor ur.

A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére és a dugóhuzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós szelleme ott vérzett el a sötétes ebédlőben a régi rézmetszetek alatt, a melyek barna rámáikkal mozdulatlanul függtek a falakon. Egy nagy álló óra komolyan beszélgetett magában a sarokban és ingáját olykor megvillantotta kis házikójában. Az ablak melletti kalitkában néha halkan füttyentett valamelyik rabmadár, mintha csupán arról akart volna meggyőződni, hogy még nem felejtette el a zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten ütött a toronyóra. Az óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett és a zsebében lévő rézórát hamarosan összehasonlitotta a sarokban álló nagy órával, a mely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint órának.

– Mindig mondtam, – kiáltott fel az öreg Wart – hogy a heidelbergi órák nem járnak pontosan! Ime, itt a példa…

Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, a honnan előhalászott egy vén botocskát, a mely olyan pontosan kezdett el kopogni az öreg órás kezében, mintha -98- már a világ kezdete óta egyebet sem tett volna, mint mindig-mindig kopogott volna. Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen régi fekete kalap, amely mintha csak abban a percben kezdte volna magát igazán jól érezni, a mikor az öreg órás fejére került, a hol kényelmesen elhelyezkedett… S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatu szobából a régi kalapot.

Kavaczky de Nizsder, a mikor végre körülnézett, senkit sem látott mást, mint Lizit, a ki félig lehunyt szemmel üldögélt egy sarokban. Ott ült a szőke, fehérarcu leány és Kavaczkynak – az ördög igazodna el a férfiak észjárásán – egyszerre mindenféle régen látott képek merültek fel a lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék jutottak hirtelen eszébe, a hol a mesebeli leányok éppen igy ülnek mozdulatlanul az elátkozott várban és várják megmentőjüket.

Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó nélkül kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélekzeni, a mikor odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája társaságában. Szórakozottan simogatta a lompos komondort és a gondolatai mindenféle kocogó vén botocskák körül kalandoztak. Mintha a vén, rejtett ingáju órát is hallotta volna valahol, mint a hogyan a nagyanyó kötőtűinek zörgését halljuk a szomszéd szobából. S mikor már tulesett gondolataiban az öreg órásmester fején kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is, valamint a furfangosan eltünő és váratlanul megjelenő dugóhuzón, akkor eszébe jutott a sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony.

S akkor haragosan rugta meg Poprádot, -99- bár az semmi okot sem adott a rugásra:

– Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék játszani.

És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte sokáig a sarokban meghuzódó Poprádot s dühösen megfenyegette:

S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását, a mint az utca felől a házba kanyarodott. Wart ur csendesen felnyitotta az ajtót és rejtelmes mosolylyal mondta:

Kavaczky de Nizsder, a ki soha sem kelt föl fekvő helyzetéből a nélkül, hogy meg ne gondolta volna jó előre a dolgot, ezen akalommal gondolkozás nélkül talpra ugrott és megrázta a Wart Sámuel kezét:

Aztán, miután Wart ur mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára esett a tekintete. A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette volna rá szemét a sarokból, megfenyegette az öklével:

Kavaczky pipája társaságában meghuzódott egy sarokban és onnan komolyan hallgatta a dalokat, a melyeket Lizi kisasszony hárfakiséret mellett énekelt. Csupa régi német dalok voltak és Lizi teljes szivvel és lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat. Csinos althangja volt és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét sarokban, még pipáján is csupán azért szivott néha egyet-kettőt, hogy a pipa el -100- ne aludjon. Wart Sámuel ur, az öreg órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky urra. Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn az égben, mint a hogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai mintha egyenesen szivébe lopództak volna és az ottani kerekecskék között olyan zenebonát okoztak volna, a milyen zenebona némely óránál szokott előfordulni.

Mikor Lizi megpihent és a hárfa végső hangjai, mint valamely elmult álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az ódon ebédlőben és az ebédlőben levő ódon s fiatal szivekben, Wart ur észrevétlenül ugy tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa azon saját érzeményeit. Többnyire maga költötte azokat a dalokat, a melyeket fujdogálni szokott és éppen ez volt annak is okozója, hogy már sok esztendő előtt kilépett a városi polgár-zenekarból, a hol sehogyan sem akarták méltányolni, hogy Wart uram saját műveinek hódol az oboán, mig a többi hangszerek valamely más zeneszerző utmutatása szerint szólanak. Az oboa a legünnepélyesebb pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és minden zenei fegyelemről és olyan hangokat hallatott, a mely hangokra a jámbor polgár-muzsikusokban ágaskodni kezdett minden csöpp vér és a vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát, hogy vágja hatalmas hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások, gyülölködések és torzsalkodások magvát hordta magában az oboa gyakori megfeledkezése, mig elkövetkezett az az idő is, hogy Wart Sámuel urat legjobb barátja, a földsüket helikonista is elhagyta. -101-

– Nem, Sámuel, nem – mondta ez a hallgatag férfiu, a ki foglalkozására nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, a mikor Cornelius mester, a városi karmester az oboa feletti boszuságában végképpen összezilálta hosszu fürteit – a mi nem megy, az nem megy. Tisztelünk, becsülünk, mint polgártársunkat, de a zenét már csak bizd másra.

Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában és helyét a városi zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, a kinek ugyan fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S mintha az oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is felderült volna, csakhamar virágzani kezdett üzlete, mig az öreg Wartot végképpen elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna boltját, ha meg tudott volna lenni a bolt és körülötte heverő beteg órák nélkül. Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes órákat, hogy később megreparálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek nem volt ideje unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, a mely minden heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény volt, hogy a győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a leánya kezét.

Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését, majd makacsul megrázta a fejét:

– Nem, Raffaidesz barátom, addig mig én élek, szó sem lehet a dologról!… Nálunk kell tudni oboázni, nem ugy, mint a -102- városi zenekarban, ebben a botfülü zenei bolondok gyülekezetében.

Raffaidesz Péter szomoruan ment el és többé nem mutatkozott. Hogy Lizi mit mondott a dologhoz, bizony azt nem igen kérdezte senki. De mégis szóba került egyszer az ügy, még pedig azon esztendőnek végső napján, havas Szilveszter éjszakáján, midőn visszagondolt az elmult év eseményeire, az eladott órákra, az órákhoz tartozó emberekre, üzleti barátaira és ellenfeleire. Ekkor jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz Péter.

– Lizi – mondta csendes hangon – elfelejtettem neked mondani, hogy tavasz táján megkérte a kezed bizonyos Raffaidesz.

Ha az öreg órásnak nem lett volna olyan vastag szemüvege, mint a milyen volt, bizonyosan észrevette volna, hogy Lizinek az arca fehérebb lészen a rendesnél. De a dologról többé nem beszéltek, egy szót sem beszéltek. Wart uram azonban ettől a naptól fogva mégis megérezte valahogyan: igazi nagy szeretettel csupán a romlott órák csüngenek rajta, a melyeknek beteg csontjait ujakkal pótolja és tüdejüket kicseréli. A vén kopogó botocskához is jobban ragaszkodott ezentul és többé soha sem felejtette otthon, mint azelőtt, a mikor még volt, a ki figyelemmel kisérte, az öreg botocskát. Apa és leánya között igy keletkezett valamely láthatatlan, rejtett harag. Lizinek a hangját hétszámra nem lehetett hallani, dacára annak, hogy az öreg ember mindent elkövetett ujbóli meghóditására. Hangtalanul ültek egymás mellett és az öreg Wart néha elkeseredve sóhajtott fel:

– S még hozzá egy olyan ember miatt, -103- a ki annyit se ért az oboához, mint egy tyuk, – mormogta, a mire Lizinek eleinte szokása volt sértődötten felállani és kimenni a szobából.

Később aztán lassan-lassan el-elmaradoztak a felállások vagy talán Wart uram felejtett el sóhajtani? Elég az hozzá, hogy abban az időben, a mikor Kavaczky de Nizsder hosszu pipája társaságában a régi ebédlő sarkába került és ott oly mozdulatlanul üldögélt, mint a török a Günsberger-féle dohánykereskedés cégérében, Lizi kisasszony és az öreg órás kibékültek és megegyeztek a zenei élvezetekben. Mig Lizi hárfázott és a hárfa mellé kellemes hangján bús ónémet románcokat énekelt, Wart Sámuel hajtotta két tenyerébe fejét. A románcok után az oboa komoly hangulatai töltötték el a csendes ebédlőszobát, a melyre változatlan nyugalommal bámultak a falakról a vén rézmetszetek. S az oboa hangjai Lizi kisasszonyt kényszeritették arra, hogy lehajtsa fejét és gondolkozzon, elgondolkozzon.

A mikor Kavaczky de Nizsder a sarokba került, többé fölösleges volt akár Lizinek, akár az órák mesterének ábrándoznia a zenén. Ábrándozott Kavaczky mindkettőjük helyett. Olyan mélyen elgondolkozott, hogy csak nagy későre vette észre, hogy az ólomkarikás ablakokon a hold szelid fénye lopózott a szobába. Ez a holdsugár egyszerre uj irányt adott gondolatainak:

– No még ezt a szonátát, doktor ur. Ettől kedves álmai lesznek – szólt és elfujta a szonátát.

Hallott-e valamit a dalból Kavaczky de -104- Nizsder, bajos volna eldönteni. Annyi bizonyos, hogy nagyon látszott hallgatózni, de a figyelmes szemlélő azt is észrevette volna, hogy nem csupán a szonáta hangjaira hallgat, hanem valamely más hangokra is ügyel, a melyeket azonban nem hallott. Már percek óta megfeledkezett pipájáról, a mely elkeseredésében kialudt. S végül a zenei élvezetet is elfelejtve megköszönni, gyorsan ajánlotta magát. Wart Sámuel egy ódivatu mécsessel utána világitott a kacskaringós lépcsőkön, a melyeken sietve lépkedett lefelé Kavaczky.

A földszintre érve halkan füttyentett, de a füttyre nem kapott feleletet. Felnyitotta szobája ajtaját és a szoba üres volt. Illetőleg helyén állott minden butordarab. A taplósapka éppen ugy az asztal közepén hevert most is, mint a hogy Kavaczky odadobta. Csak a Poprád hiányzott a szobából, – Poprádnak nyoma veszett, eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

Nem tudta hirtelen megállapitani magában, hogy a románcokra haragudjon-e inkább, vagy a hűtelen ebre, a mely bucsu nélkül elhagyta. Néhányszor még keservesen füttyentett, – hátha csak meg akarja tréfálni egy ármányos kutya, de Poprádnak hiába füttyentett.

Reggel, a midőn az utcára lépett, – mintha az ördög játszott volna vele – az első, a mi szemébe ötlik, semmi más, mint a Poprád lompos, fehér bundája, a mely sietve, nagy örömmel közeledik feléje az utca végéről. Kavaczky már megforditotta kezében a pipát. No lesz most ne mulass! De minden rossz szándékának egyszerre -105- vége lett, a mikor Poprád a maga alamuszi modorában ránevetett.

– Hol jártál, te ördögök kutyája? – kiáltotta Kavaczky. – Hol töltötted ismét az éjszakát, te sehonnai?

Poprád felelet helyett körültáncolta Kavaczky uramat, mintha csak azt mondta volna:

Mintha csak valamely csalfa szeretőtől hallotta volna ezt a mondást. És csalfa szerető szokása szerint különböző hizelkedéssel vette körül gazdáját, a ki végre is nem tudott ellenállani az alattomos eb kedvességének és nagy meggondolással ugyan, de végtére mégis csak lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos fehér bundáját.

Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap és még délutáni álmában is vigan vakkantott néhányszor, mintha vidám emlékek jutottak volna az eszébe.

Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett a kezébe és meghuzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett ezen az éjen. A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen elhangzott a sötét mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután eddig a jókedvü korhelyek bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a kapuk alatt, most már nyugodt biztossággal -106- kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken. Közel, távol semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak kibujt a teli hold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház padlásán lett volna eddig elrejtve, mig elcsendesedik minden Heidelbergában. Enyhe fénynyel szórta be a néptelen utcákat, szelid világosságot gyujtva az öreg baktereknek az utcákon és a szerelmeseknek, a kik szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a Poprád vonitása a ház felől. Vonitott hosszasan, majd néhányat csaholt. Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent.

Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak. Az akkori idők divatja szerint öltözött férfiu közeledett. A divat a bő Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagykarimáju, tollaskalapoknak, a mely ruházatban éjjeli időben még a heidelbergai polgármestert is könnyen össze lehetett volna téveszteni valamely banditával. A férfiu halkan fütyörészve közeledett, könnyedén, vidáman, mint a kinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték az éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha meggyorsitotta volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre fölismerte benne a mult éjszakai férfiut.

Az éjjeli férfiu megállott az ablak előtt és halkan, kedveskedve kopogott Poprádnak. A hűtelen eb erre elhallgatott és csak néha vakkantott boldogságában.

A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott és hosszasan nézett fel az emeleti ablakra.

Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez -107- a zsivány talán még az öreg órást is meg akarja lopni.

Ott állott és nem sokáig kellett várakoznia a kutya elhallgattatása után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A köpenyeges levette kalapját és csendesen integetett, – lassan indult vissza, arra, a merről jött, csakhogy Poprádot ez a körülmény végtelenül kihozta sodrából. Dühösen kezdett ugatni és kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte.

A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta. Poprád kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára.

Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva ugrott elő a kapu alól:

Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy fekete szeme veszedelmesen szikrázott kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a karja a köpenyeg alatt. Poprád a két férfi közé állott és busan ugatott.

– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell a kutyája. Ha kellene megtartanám magamnak. Csak aludni nem tudok nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal.

– Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az utcákon, mert nem tud aludni? Köszönje az ur annak, hogy magyarul szólott, különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását. Poprád! – kiáltott szigoruan a kutyára.

A kutya lesunyitott fejjel állott az utca közepén, nem tudta, mit csináljon.

A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre, aztán megint csak leült és az idegenre meresztette a fejét.

– Lássa, elvihetném, ha akarnám, – mondta most vidám hangon a köpenyeges férfiu, – de nekem nem kell másnak a kutyája. Gyermekkorom óta egy magyar tanyán laktam, a hol éjjelenkint versenyt ugattak a komondorok. Ezt a régen nélkülözött komondor-ugatást hallottam meg a minap erre jártamban s azóta nekem ugat Poprád éjjelenkint.

Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd hirtelen elkeseredéssel kiáltott fel:

– De ez még sem járja, uram, hogy igy elcsábitotta tőlem a kutyát, a melyet szeretek! Mondja, hogyan büvölte meg? Mióta önt látta, Popráddal nem lehet birni. Már csaknem arra határoztam magam, hogy golyót küldök a hűtlen eb koponyájába.

– Kár volna érte – felelt az idegen – nagyon jeles állat. Igazi példánya azoknak a magyar komondoroknak, a melyek a farkasokkal szoktak birkózni és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát.

– Honfitárs, – szólt behizelgő meleg hangon, a mely lágy hangra Kavaczkynak oszlani kezdett haragja, – honfitárs, béküljünk ki. Igérem, nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha -109- hallgassam jóizü ugatását, a mely gyermekkoromra emlékeztet.

Kavaczkynak se volt a szive kőből. Felelet helyett kinyujtotta a tenyerét. Az idegen belecsapott.

– Kvaczk – felelt a másik, szokása szerint elharapva nevének néhány betüjét. – Szíjjunk el egy pipát!

Kinyitotta a kaput és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád lesunyt fejjel közeledett. Farkát behuzta és félénken ódalogva azt látszott kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rugná a csizmasarkával. De Kavaczky méltóságos volt, nem akart ilyen könnyedén megbocsátani kutyájának. De talán nem is tudott volna megbocsátani, még ha akart volna is.

Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját, köpenyegét. Meleg tekintetü, olajbarna arcu fiatalember volt. Lángoló nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiu, a kibe minden asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon beszélt és Kavaczky maga sem tudta miért, egyszerre ugy kezdte érezni, mintha már nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig bizonyos volt benne, hogy soha sem találkozott vele addig.

– Én egy hónap óta vagyok itt, – mondta Pogrányi – és unatkozva töltöm az időmet. Nem igen ismerek még itt senkit és folytonosan otthon járnak a gondolataim.

Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi elmesélte, hogy az édes apja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is bejárta a német egyetemeket és azt szeretné, ha fiából is pap lenne. -110-

– Huszonkettő, – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha harminckettő leszek, még akkor sem teszek eleget édes apám óhajtásának. Hiába, nem szeretem a papi pályát. Magam sem tudom, hogy tulajdonképpen melyik pályához volna kedvem. Ha meggondolom, egyikhez sem. Egész nap álmodozva fekszem kis szobácskámban és estére sem keresem a bursok léha, zajos társaságát. A mi a bursokat mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak találom. A sört nem szeretem, bort soha sem iszom. Szeretek a folyóparton sétálgatni és nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken.

– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el bennem. Verseket irogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok, mindig ábrándozok…

– Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer is elszöktetted szerelmed tárgyát!

Majd felállott és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen önteni akart belőle.

– Igaz, most jut eszembe, hogy bort -111- sohasem iszol. No, de a kedvemért megtehetnéd. Vén fiu vagyok én már. Az idejét se tudom, mikor multam el huszonkét esztendős. De engem soha se bántott a szerelem. Azaz, hogy… No mindjárt elmondom.

– Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert nemrégiben mindenáron meg akartam házasodni. Valami asszonyszemélybe botlottam és apám, a várur, szörnyen megharagudott. Előbb lecsukatott a vár pincéjébe, aztán pedig elküldött ide.

– Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb pincébe, hiába való volna minden. Akkor is mindig csak arra gondolnék, a kit szeretek s a ki engem nem szeret.

Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, mi közben mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis órásmester, a nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női konty.

– Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas a nizsderi várpince, ki tudja, talán magam is benne volnék a szerelem örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince.

Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke szemmel pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon -112- hazafelé kopogtak és valahol egy távoli toronyban, mint egy durcás gyerek, sirdogált magában egy kis harang.

– Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nem igen mozdulok sehová. Mindig itthon találsz.

– Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál és az öreg ember azt tartja, hogy a lány érdekében jobb két diák, mint egy diák. A lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide, pajtás.

Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblitette torkát egy pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes szónoklatért. Nem is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi elragadtatásában e hosszu beszédért legalább kezet csókol neki. Pogrányi pedig mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban.

– Gyönyörü, a leggyönyörübb, a melyet láttam valaha, – mormogta Pogrányi. – Csak azt nem tudom, hogy Wart urnak, esetleg Wart kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása?

– No azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi igen mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem számitanak.

Kavaczky a kapuig kisérte barátját. Megállapodtak abban, hogy Pogrányi már -113- aznap elköltözik régi lakásáról Kavaczkyhoz.

– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánkint – dörmögte magában és jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben a percben.

Későbben, a mikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé kopogni az öreg botocskát, jókedvüen tárta ki ajtaját:

– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog, megmondhatja Lizi kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám fogta, a mint igértem.

– Nagyon derék, – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen gyorsan mondta, mert régi szokásához hiven siető lépésekkel tipegett a vén kalap és régi botocska társaságában órásmühelyébe, a hol a pontatlan heidelbergai órákat készült megjavitani. Tipegett, tipegett, mintha sok száz, meg száz rossz óra várná az ő reszkető kezét, pedig rossz órához már nagyon régen csupán ugy jutott, ha a mellénye zsebében ketyegő rézórából kiemelt valamely kis csavart csavart.

A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart-házban, bár oda uj lakó költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban következtek egymásután, mert a hallgatóság száma megnövekedett. Azzal a sarokkal szemben, a mely sarokban Kavaczky de Nizsder pipázott, természetszerüleg volt egy másik sarok, a hol a fiatal Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és az oboa felváltva andalitották a fiatal és vén emberek sziveit és Poprád is ugatott odalenn a földszinten a zenei szünetekben, a -114- mely ugatásról Kavaczky megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is csak olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni és az oboa legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, a hol Kavaczky ült. Legfeljebb egy füst-pöffenet jelezte, hogy a melódia, a melynek hatásában Wart uram minden lélekzetét kiadta, nem talált süket fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál inkább méltányolták a Wart Sámuel müvészetét. Pogrányi csodálkozva hallgatta az öreg naiv ember muzsikáját és a legrövidebb fuga sem kerülte el a figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörüséggel hallgatta Pogrányi, azt talán nem is kell külön fölemliteni.

Igy multak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes egyetértésben élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi képviselte a lelkes, rajongó hallgatóságot, mig Kavaczky a komoly, csendes elemet alkotta. Az öreg Wart ur lassan-lassan nem találta olyan pontatlannak a heidelbergi órákat és a botocska sem kopogott oly nyugtalansággal többé, mint azelőtt. A dugóhuzó soha sem habozott, ha arról volt szó, hogy vérét vegye egy-egy pincebeli kis pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött a hosszu bársonymellényből, ha alkalom nyilott a munkálkodásra, mig egy szép tavaszi napon a régi, fekete kalapot uj, szürke bársonysapka váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan éldegélni. A beteg órák nem foglalták el minden gondolatát, hisz otthon várt az oboa, a mely számára nagyobb dicsőséget és elismerést szerzett minden megreperált óránál. -115-

Igy mulott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom volt; Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháboritókra, mert időközben, Wart ur különös szivességéből, a kis udvar hátulsó sarkában egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi néha-napján már friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, a ki egyikőjüket sem látszott különösebben kitüntetni szeretetével. Éppen olyan szivesen mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a Pogrányi ábrándos sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva néha Wart ur távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen botorkáljon le a pincébe, a hol a Wart urral közös borokat tartotta. Pogrányi pedig egész délutánokat elkalandozott Lizi kisasszonynyal a heidelbergai kertekben, a hol virágot szedtek. Mikor az egyik csizecske meghalt a kalitkában, Pogrányi szép verset faragott emlékére, a mely vers hallásakor Lizi kisasszony könyezett; máskor, midőn az akadozó órás-üzlet következtében Lizi kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénzek, de még az ezüst tallérok is nyomtalanul eltüntek, Kavaczky barátságos naivitással ajánlotta fel pénzét, a melylyel atyja, a várur, bőven ellátta.

– Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a tótok nem hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat épitenek.

Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy akkor szeretne meghalni, a mikor virágok nyilnak sirdombján, hogy a virágokból bokrétát -116- köthessen egy szőke, halavány és kékszemü leány…

Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi sziv érzelmeiről, akkor talán még előtte sem maradt volna sokáig titokban az a sok mindenféle változás, a mely a házban található fiatal és ódon szivek világában megesett. Az öreg Wart Sámuel fia gyanánt kezdte szeretni a csöndes és komoly Kavaczkyt, Lizi kisasszony is neki kedveskedett a legjobb falatokkal, Kavaczky pedig tiszta szivből ragaszkodott a családhoz, a melybe a véletlen folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek dolgában, arra talán még a Poprád sem volt kiváncsi; hisz a költők érzelmei az időjárással együtt változnak.

S a változásoknak következménye volt az a beszélgetés, a mely egy csendes éjszakán, – a midőn az ifjak már aludni tértek és a hárfa, oboa már elpihent, – az öreg Wart Sámuel és leánya között lefolyt:

– Ma este, – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli mécsesét, a melynek társaságában már éppen hálószobája felé volt menendő s csupán egy pillanatra látszott ittmaradni, mert valami eszébe jutott, – a mikor hazafelé jövet, az esti félhomályban, a régi barátkolostor mellett befordultam abba a kis szűk utcácskába, a melyben talán már ötven esztendeje jönni szoktam és a hol ötven év alatt legfeljebb három-négy emberrel találkoztam ebben az időben, valakivel találkoztam… illetőleg saját magamat láttam meg… Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt volna reám ott a sötét utcácskában és midőn botomat kopogni hallotta, -117- előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében és rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csattos vén cipőben csónakázott harisnyás lábaival és a botocska mellette kopogott. Csak a fején volt másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy kalapom volt a fején, a melyet Kavaczky fiam biztatására fölcseréltem ebben az esztendőben másikkal.

Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elől, a falhoz lapulva, én mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam lapulni esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem látják bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül láttam önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem ittam, fejem nem zúgott és a szemüvegem is mintha tisztább, világosabb lett volna, mint egyébkor.

Öreg ember képzelődése! – gondoltam magamban és mindjárt próbára is tettem az álmot.

Midőn igy próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre azt vettem észre, hogy ő csendesen hátraforditja fejét és egy nagyon öreg ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér, az orcája beesett, szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett rám egy pillanatig, aztán panaszosan megszólalt:

Szomoru méla hangja még most is fülembe -118- cseng és a legkülönösebb, hogy ebben a pillanatban eltünt ő. Odasietek, a hol előbb állott s észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a falban, a mely ajtócskán a hagyomány szerint valamikor az elhalt barátok koporsóit eresztették le a kriptába. Sokáig álltam ott, gondolkoztam és mire elindultam ismét, már tudtam, hogy nemsokára meghalok.

Lizi, a kit az egész történet csak a vége felé látszott érdekelni, megdöbbenve nézett ezüsthaju apjára:

– Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák, mikor egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem jutott sohasem eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem fogok többé oboázni itt a csöndes házban és azokat a kerekecskéket, a melyeket még eddig nem raktam el, más fogja betenni megillető helyükre.

– Pedig, – mormogta meggyőződéssel, – ugy érzem, hogy nemsokára elmegyek oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe. Vajjon mi lesz veled akkor, Lizi?

Erre bizony Lizi sem tudott mit felelni és az öreg órásbácsinak se jutott eszébe semmi.

Ezen az estén különösen érzelmesen fujta az oboát és vastag szemüvege alól hosszadalmasan nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az ábrándos Pogrányira. A hárfa is pengett szokás szerint és Kavaczky -119- ugy bámult bele a füstbe, mint mindig azelőtt.

Egy különösen hosszu fuga után az öreg Wart bácsi kimerülve tette le az oboát. Betette a diófaszekrény ismeretes fiókjába és olyan pillantást vetett utána, mint a ki nagyon hosszu időre szándékozik lemondani az oboázásról.

A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba állitva a hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg Wart ur a pohárszék sarkában egy zömöktermetü pincelakót fedezett fel, a melyet hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhuzóval. Néhány pohárral felhajtott a csillogószinü borból, aztán hirtelen a Lizi vállára tette a kezét:

– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt valami történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kivül nem igen hagyományozhatnék neked egyebet.

– Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig haza jöjj, délben és estve.

– Magam is szeretnék hazajárni, – mormogta az órás bácsi, – de nem tudom, hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene számitani… Például arra is, hogyha talán még sem jöhetnék haza?… Mit szólsz hozzá, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza?

Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy egyszer nem kopogna a régi botocska a kacskaringós grádicson és az oboa hangtalanul, némán heverne a diófaszekrény fiókjában. De hát lehet, minden lehetséges. És ennek a mindennek -120- a lehetősége inditotta arra Lizit, hogy azt az öreg keskeny kezet el ne bocsássa, hanem erősen megszoritsa.

Igy ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen olyan rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint bármikor. A falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb érdeklődéssel, és a sarokban álló nagyapó éppen ugy tik-takozta a lepergő perceket, mint talán száz esztendő óta.

– Szeretném tudni, – mormogta halkan az öreg órás, – hogy Kavaczky ur ébren van-e? Vajjon nem feküdt-e már le, szokása szerint? Menj, Lizi, és kopogtass ajtaján.

Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbizatáson sem, a mint megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve felállott és elhagyta a szobát. Egy vékonytermetü és búsan pislákoló mécses társaságában kopogtatott a diákok ajtaján:

Kavaczky még ébren volt és csupán a hosszuszáru csizmákat küldte el aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyü volt őket felkölteni. Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors léptekkel ment föl a lépcsőkön, mig Lizi a mécsessel világitott.

Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig fekvő helyzetben és az arca hamuszürke volt.

– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a szobába lépve.

De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a fölösleges voltát és nem ismételte, bár feleletet nem kapott rá. -121-

Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt és halk, töredezett hangon sugta a fülébe:

– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de, kérem, ezt ne mondja meg senkinek, kedves Kavaczky ur.

– Senkinek se mondom meg, – dörmögte, habár hirtelen nem látta, hogy miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból.

– Egynéhány pontosan járó órát nem huznak fel holnaptól kezdve… Éppen ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves fiam.

Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly, ünnepélyes arcot vágott. A haldokló észrevette ezt és sietett megnyugtatni Kavaczkyt:

– Csupán az óráimról van szó, kedves fiam. Valakinek mégis csak fel kellene őket huzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a polgári zene-egyesületből kiléptem.

– No az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhuzom őket holnap – tette hozzá gyors elhatározással.

Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán azért, mert Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy az óráknak, csupán Wart Sámuelnek fontos a dolog. Még pedig nagyon fontos.

Kavaczkyt igen bánatossá tette a haldokló -122- öreg ur, ezért bizonyos türelmetlenséggel vágott közbe:

– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet Wart ur. Éppen olyan nyugodt, mintha sajátkezüleg huzná fel őket. Igérem, – mondta bizonyos ünnepélyességgel, hogy a legpontosabb heidelbergai óra ottan a sarokban sohasem fogja megszüntetni az idő méricskélését.

– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. Igy már szeretem a dolgot. Itt van a rézórám, a melyet ötven egynéhány esztendeig hordoztam mellényemben. Soha sem hagyott el, leghüségesebb barátom, társam, mindenem volt. Mert nincs ám hüségesebb barát egy jól járó órácskánál. Tapasztalni fogja ezt kedves fiam és hálásan gondol majd az öreg Wartra.

A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig hallgatott és Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan emelkedését. Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez és a helyzet magaslatára emelkedve, komoly arccal igy szólott:

– Az öreg urnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólitanánk a szomszédból.

Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta Kavaczky halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét és kezével tiltakozó mozdulatot tett.

– Nincs már olyan órás, a ki az én szerkezetemet megjavitaná. Csak annak örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jőjj közelebb. -123-

– Ezentul Kavaczky urnak tartozol azzal az engedelmességgel, a melylyel nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled elégedve. Igérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Igérd meg öreg haldokló atyádnak.

Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében ketyegett és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot látott. Hirtelen előrelépett.

Lizi lehajtott fejjel zokogott és könyes csókokkal hintette be a Wart Sámuel kezét.

De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán már nem akart többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig mozgott, ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett ketyegni. Egyszerre megállott.

A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszünt ketyegni. Az óra teljesen elromlott, nem volt mester, a ki többé meginditani tudta volna.

… Igy jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi rossz órához, egy ódon házikóhoz és egy ódon házban egy szőkekontyos, fehérarcu kisasszonyhoz.

A kis öreg órásmester elment azon szomorufüzfák alá, a hol nincsen sem jó, sem rossz óra: áll minden óra, – de a heidelbergai -124- órák ezután is tovább jártak. Különösen azok, a melyek néminemü összeköttetésben voltak az öreg órásbácsival. Igy a rézóra, a mely hajdan félszáz esztendőt töltött a hosszu bársony-mellény zsebében, éppen olyan nyugodtan ketyegett tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy fiókban volt, a melyet Kavaczky minden nap felnyitott és kegyeletes hangulatban forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó a sarokban, a mely szinével azon ó-tajtékpipákhoz hasonlitott, a milyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak bőséges figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan közeledett mindennap a vén órához, mintha legalább is valami igen nagy zavar volna máris keletkezőben odalenn a föld alatt, a hol az órások és királyok összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét veendő, szorgalmasan huzogatta fel a lábas-óra ólomnehezékeit.

– Igy ni, öreg! – mondta megelégedetten, a mikor elkészült munkájával.

Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg oboázni gyermekkorában. Esténkint igy bátran helyettesithetné az öreg urat és az utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban:

– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt hittük már felőle.

Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely akadályok mutatkoztak, -125- mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem talált a Wart Sámuel hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában napközben a templomokat járta, este pedig ugy eltünt kis szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette egészen a dolgot. Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, a hol annyi kedves zene hangzott és mély gondolatai közepette – mialatt a legsajátságosabb füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a rézmetszetek felé – nem zavarta meg senki.

A „költő“ is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha csak az öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig vissza a rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi gonosz ördög jelentkezett az ifjuban. Naphosszant csavargott a Poprád kutya társaságában és este is csak azért jöttek haza nyakig sárosan, porosan, hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában. Pogrányi korhely bursok társaságába keveredett, a kikkel reggelig nótázott és akkor Poprád mindenféle rossz szokásokat tanult meg. Néha csak reggel felé és ugy tudott hazatalálni az azelőtti szelid költő, hogy a kutya belekapaszkodott a köpönyege sarkába és vitte, vezette hazafelé a jól ismert uton.

Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás. Az nem volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a Pogrányi dolga sehogy se ment a fejébe.

– Mi történt ezzel a fiuval? – kérdezgette magában s mivel felelni nem tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon.

Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy Pogrányi egy rossz -126- gitár mellett mindenféle költeményeket szaval az utca közepén és Poprád, hogy ő se maradjon hátra, keservesen vonitott hozzá, bár Pogrányinak szemmel láthatólag nem igen tetszett ez a kiséret.

Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli bakterekkel és Kavaczky gyors közbelépésének köszönhető, hogy néha verekedésre nem került a dolog.

Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor oldalba döfte a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját és ezzel rendben lett volna a dolog.

– Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett volna.

Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szive itt megszakad…

– Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiu vagy. No ennyire azért még sem kéne bánkódni az öreg Wart ur után. Igaz, hogy jó ember volt, de azért már mégis öreg ember volt.

Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer csuromvizesen hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, a hol legsebesebb az ár. Sehogy se akart -127- beleegyezni abba, hogy onnan kihuzzák. Meg akart halni.

– Én ugyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit keresnék már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky?

Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a diákra:

– Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi pedig elunja a várakozást.

Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem megfeledkezett a dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá. De hát Lizikével jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt volna vele?

– Azt még se teszed meg, – kiáltott föl Kavaczky. – Ha már eddig együtt voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást?

A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött vissza. Elment valahová a város tulsó végére lakni és Kavaczky hiába hivogatta. Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A hüséges kutya azonban mégis elcsavargott mindennap arra felé, a melyre Pogrányi lakott. Mintha hireket, üzeneteket hordott volna a háztól. -128-

Kavaczky esténkint együtt ült Lizi kisasszonynyal és nagyokat hallgattak. A leány csendesen ült himzése felett és szeliden, szomoruan felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit kérdezni. De Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami.

Igy aztán egy este mégis csak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy hirtelen felugrott a sarokból és kalapját fejébe nyomta.

– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidit a bolondságaival.

De Kavaczkyval nem lehetett birni, ha egyszer valamit hosszas megfontolás után a fejébe vett.

– Bolondos jó gyerek a költő. Vajjon miért ne ülhetne itt közöttünk? – dörmögte.

– Tudom biztosan, az öreg Wart urnak se volna ellene semmi kifogása, meg aztán ugy szeretem azt a fiut, hogy nem tudok meglenni nélküle.

Meg sem várva Lizi ujabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát és hosszu lépésekkel indult a „költő“ fölkeresésére.

Pogrányi éppen valami levelet irogatott, amelyet összetépett, a midőn Kavaczky belépett.

– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy viszlek! -129-

Igy került vissza Pogrányi a Wart-házba, a hol ezentul esténkint hárman ültek és Lizi pengette a hárfát.

A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a nizsderi uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi barátja.

– Azért jöttem személyesen, – kezdte Riminszky, – hogy ha talán nem volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további szerződést az uradalomra nézvést.

– Az öreg urat egy biztos gutaütés elszólitotta a nizsderi várból. Megirtam levélben.

Kavaczkyt nem sujtotta le ugyan a hir, – mindig hadilábon állott az apjával, – de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz jutni.

– Hátha téged is bolonddá akar tenni. Ugy is az volt a fixa ideája, mint annak a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné látni a temetését. Mi történik azután, hogy ő meghalt?

– Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, itt van az orosz hadsereg. -130-

– Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg ujra lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe?

– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára. Most komoly a szándékom és a menyasszonyom se valami közönséges fehérszemély, hanem tisztességes urihölgy.

– Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled sok minden kitelik.

– Akarok is boldog lenni, – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az uradalomban tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek. Azonban a várban magam akarok lakni a feleségemmel.

Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott magában, hogy vajjon miféle kifestett arcu hölgynek mutatja be Kavaczky és szerfölött meglepődött, a mikor Lizi kisasszonyt meglátta. Oldalba döfte Kavaczkyt:

– Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhirt Riminszky barátom utján, hogy a nizsderi várur örökre lehunyta szemét. Igy az utolsó -131- akadály is elmult, a mely boldogságunkat gátolhatná. A nizsderi vár urnőjét várja.

– És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az ut, akkor is megmaradna elhatározása mellett?

– Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő és kérd meg nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj Riminszky és jól végezd el a rádbizottakat.

Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a szobából, a mig Riminszky érte ment.

– Rendben van a dolog. A leány csinos, házias és ugy beszél magyarul, mint a karikacsapás, – szólt Riminszky.

– Tőlünk tanult magyarul, – mondta fölcsillanó szemmel Kavaczky. – Most pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival és lássunk az esküvői előkészületekhez.

– Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek teljesen rendben.

– Pénzért mindent meg lehet kapni. -132- Remélem, hoztál magaddal pénzt, Riminszky?

Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető gyorsasággal intézte Riminszky ur. A diáknak nem lehetett semmi hasznát venni, az Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen került haza.

– Ugyancsak részeges barátod van, – jegyezte meg egyszer Riminszky ur Kavaczkynak.

Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is felelhetett volna ilyen bolondságra?

Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő dolgozott a Lizi fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt. Kavaczky váltig biztatta őket:

– Csak ne kiméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból. Ugy-e, Riminszky, még nem loptad el az egészet?

Majd a csipkéket vette végszámra, a melyekért nehéz aranytekercseket izzadt ki Riminszky a tarsolyából.

Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlen egyszer sem mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott volna az arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban és nem látott meg semmit. Sem a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt. Isten tudja, hol jártak a gondolatai?

Isten tudja, hogy min gondolkozott. -133- Mindig csak gondolkozott és vidámság nem szállott arcára.

Riminszky, ez a harcsabajuszu, annál inkább tetette a vidámságot, minél több oka lett volna a kedvetlenségre, – jókedvüen emlegette:

– Szomoru menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi mondás. Némelyik kisasszonyka soha se menne férjhez, ha rajta mulna. Olyan furcsa dolog is az a házasság!

Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett leginkább elbeszélgetni.)

– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint, nőtelen ember?

– A hogy vesszük, – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg gazdasszonyom, a kit még az apámtól örököltem, a ki minden jóval ellát. Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De azért gondolkozom rajta magam is.

Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa Riminszky beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte:

Lizi kisasszony hosszasan utána nézett; bizonyosan jobban szerette volna, ha Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába. -134- Éreztette is vele ezután eleget az ellenszenvét. Nem igen felelt a kérdéseire és egyszer, a mikor Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, igy szólt hozzá:

– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a szándékáról, hogy engem feleségül vegyen.

– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dologba. Kavaczky fülig szerelmes. Soha sem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta fráter ennyire belehabarodjon a szerelembe.

Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a szerelmi epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, tüzesebb lett Kavaczky. Naponkint virágcsokrokat, ékszereket küldött a menyasszonyának. Egyszer fölsóhajtott:

– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene megszólalni, a mikor az esküvőre megyünk.

Riminszky talált egy szabómestert, a ki valamikor Magyarországon is megfordult és járatos volt a magyar diszruhavarrásban. Itt rendelte meg Kavaczkynak esküvői ruháját. Buzavirágszinü mentét, a mely bőven ki volt hányva arany himzéssel, vadgalambszinü nadrágot és rövid párducbőr kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky ugy örült, mint egy gyerek, a mikor először fölpróbálta a diszruhát. Tetszelegve nézegette magát a tükörben:

– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok, – mondta megelégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal valami rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik régen meghalt ősömnek a kardját.

– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek a kard a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy Krucsay nevü alispán addig hordott kardot a házasságában, mig megkivánta levágni a karddal a felesége fehér nyakát.

– Menj, te bolond! – kiáltott föl Kavaczky. – Miért vágnám én le a feleségem nyakát?

Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a leghiresebb főzőasszonyt, a ki Heidelbergában található. Riminszky napokon át tanácskozott a főzőasszonynyal, a mig az esküvői lakoma ételrendjében megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett Riminszkynek.

– Az ördögbe, hogy nem tudnak főzni ebben a tartományban! Bezzeg, ha az én Marczinkáném itt volna!

Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky ugyanis a fejébe vette, hogy ő nem utazik vasuton haza Magyarországba, hanem hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón akar utazni, hajduval. Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment férjhez. Az esküvői násznagyok egy darabig lóháton kisérik el a fiatal házaspárt.

– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, a ki a kényelmet szereti, a kinek nem sietős a dolga, – felelt Kavaczky. – A hintóban legyen helye az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is. -136-

– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal? Még érteném, ha az valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet ráfogni, hogy valami rendkivüli kutya. Odahaza Nizsderen akár százszámra fogdoshatod össze az ilyen kuvaszokat.

Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem érezte többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy erőszakos, nyakas öreg ember, a ki éppen ugy fölpofozta a fiát, mint a kocsisát, kitört belőle a konok, makacs természet. Valahogyan roppant büszke, dölyfös lett és hiu a nevetségességig.

– Még sem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek valahol van egy vára, a melyben meghuzódhat az ellenségei elől.

– Nincsenek, de éppen ugy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha váram nem volna? Oda bezzeg nem jönne ellenség utánam. Mondd, Riminszky, használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én gyermekkoromban volt vagy száz…

– Tévedsz, – vágott közbe Riminszky, – mindössze három van, az is rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy a nevednapján elpukkanjanak, ha Korenyák János is ugy akarja.

– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a Kavaczky szeme. – Vasra veretem, a mint Nizsderre értünk.

– Korenyák egy odavaló tót ember és -137- egész Szepes vármegyében egyedül ő reszkirozza meg az életét, hogy a nizsderi tarackokat elsüsse néhanapján.

– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó szolgálatomba fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak kedve jön majd valami mulatsághoz, – vagy talán éppen magam derülök kedvre – leüzenek az udvarra Korenyáknak, hogy lőjjön a tarackokból. Hadd tudja az egész vidék, hogy a nizsderi várurnak vagy várasszonynak jó kedve van.

– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, hogy a tarackok durrognak?

– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg azután igy faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. Némelyek még azt hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig mindenkinek jobb kedve szokott lenni, többet esznek, többet isznak az emberek.

– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen egyenesen. A föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja benned. Száz lövésnek se örülnek meg ugy, mint egy kis vetőmagnak.

– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az a mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát, vagy derest, ha rossz kedvemben vagyok. Nagyon elkényeztettétek azokat a tótokat odahaza.

– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi -138- lélek, a ki jóváteszi majd mindazt, a mit te vétesz.

Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy szekér virágot rendelt, a melylyel az ócska Wart-házat feldiszitették. Virágkoszoruk kerültek a sötét, régi folyosóra; a kacskaringós szuette falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. Virágbokréta került a füstös rézmetszetek alá a széles asztalra és egy nagy csokrot kapott a sarokban álló inga-óra, a mely éppen olyan pontosan mérte az időt, mintha még mindig életben volna az öreg Wart ur.

Szobaleányok, frájok szaladgálnak a folyosókon. Odabenn a menyasszonyt öltöztették. A hosszu uszályos selyemruhát tüzdelték, igazgatták. A menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. Suhogtak a selymek, a csipkék. Fehér topánkák kopogtak és a barátnők nevetgélve jöttek, mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is az ismeretes buzavirágszinü diszruhában. Széles kard az oldalán, sastollas kalpag a fején. Riminszky, mint a ki dolgát jól végezte, megelégedetten ballagott nyomában.

Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel vetődött haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már várta a szobájában.

– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell mennünk.

– Én mindig azt gondoltam – dadogta – hogy az egész csak tréfa. Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája.

– A hogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény véleményem szerint az én igen tisztelt barátom Kavaczky György nem egészen normális ember, a mint hogy nem is igen volt még Kavaczky a világon, a ki tisztaeszü ember lett volna. De hát nem jó a nagyurak szeszélyeibe avatkozni.

Pogrányi egy vödör vizbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal fordult Riminszky felé:

– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára megy itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky ur?

– Egy Kavaczkynak minden szabad. Utóvégre a kisasszony mind a tiz ujját megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora ur létére feleségül veszi.

Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy percig sem vette komolyan a „költőt“. Magában igen szánandó figurának találta. Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György nem ragaszkodik olyan nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. Igy aztán a Poprád kutyát is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom nem volt valami megvetendő bérlet.

– Hát csak öltözködjünk, fiatal uri barátom és ne sokat filozofáljunk. Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ még sem dőlt össze. Kavaczky ugy akarja, hogy Lizi kisasszony a felesége legyen. Elég szép tőle, hogy ezt a szándékát békés uton valósitja meg. Kétszáz esztendővel -140- ezelőtt még fegyveres erővel jött volna érte.

A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment Riminszky társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky kötelességének tartotta vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi valamelyik korcsmába. (Véleménye szerint a „költő“ menthetetlen alkoholista volt.)

A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berugni. A ház földszinti szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, a hol vigan voltak azok az ismerős diákok, a kiket Kavaczky a lakodalomra meghivott. Ott ültek, pipáztak és végnélkül fujták azt a régi diák-nótát, a mely századok óta hangzik, különböző változatokban:

A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház földszintjén. Kihallatszott az utcára és mindig szaporodott a diákok száma. Ha Kavaczky nem is volt valami népszerü alak a diákok között, teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn a heidelbergi egyetemről nem valamely kisváros professzori katedráját foglalja el – utóvégre ez mindennapi dolog – hanem egy valóságos középkori várba vonul. Azonkivül még az is roppant tetszett a diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal emberek“ dünnyögte Riminszky), hogy -141- Kavaczky heidelbergi ideálját, a diákok véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt bucsut mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky aggodalmasan nézegette a rézórát, percről-percre közeledett az esküvő órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a bucsuzkodással. Mindig ujabb ötletek kerültek felszinre, a mely ötletekhez aztán végnélküli pohárköszöntőket lehetett füzni.

Különösen a „Pannonia-kórus“ volt nagy számban képviselve, a mely kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja volt természetesen a kórusnak, de nem igen tudott többet róla, mint csupán annyit, a mennyit Pogrányi elbeszéléseiből ismert. A Pannoniának voltak a legzajosabb ivóestéi, a mikor a verekedések napirenden voltak. A szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész korcsmahelyiséget. A Pannonia volt az, a mely szakitva az összes heidelbergai hagyományokkal, a menzurákból kiküszöbölte a hosszu, kevésbbé veszélyes slégert, a mely karddal vagdossák össze évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A Pannoniában görbe magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket és igy a párbajok sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelüek volta. A kórusbeli diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem és nem mulott el esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebezett volna egy-egy diákot a Heidelberga körül fekvő erdőségekben.

Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból nem igen kereste fel a Pannonia üléseit. Nem is igen ismerte személyesen a körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték a diákok -142- a nizsderi várurat. Zajosan ünnepelték most és ősi szokás szerint meghordozták a vállaikon. Riminszkyt, mivel hirtelenében nem tudtak számára más hivatalt, kinevezték a Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen ugy kijutott része az ünneplésből, mint a nizsderi várurnak.

– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap vár.

Kavaczky fölemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált bucsut venni a kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása.

– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várur még el sem mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!

Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannoniában ugyanis az az izléstelen szokás kezdett lábrakapni, hogy a diákok ivóestéiken pohárral a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire pattogó rigmusokban magasztalták a távollevő hölgy testi és lelki szép tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból gyakran a trágár tréfa sem.

Kavaczky megzavarodva nézett körül. Elvörösödött és dölyfösen mormogta a Riminszky fülébe:

– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most szétveretném az egész csürhét.

A diákok orditozása megreszkettette a falakat. Riminszky haragosan dörmögte:

– Az ördög bujjon a szokásaitokba. -143- Utóvégre, ha már szokás, állj fel és mondj valamit.

– Hol van Pogrányi, a rimek nagymestere? Az segithetne rajtunk hirtelenében.

– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bujt el az ivás elől?

– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét tudom könyv nélkül.

– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a szerelmi vallomás.

Kavaczky alig mondott néhány verssort, a melyben éppen a holdvilágos éjről és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt szó, mikor egy éles hang közbekiáltott:

A sarokban egy gummilabda gyorsaságával ugrott talpra egy ragyásképü alacsony diák.

– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk verseiből idéz a nizsderi várur.

– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte folytatni. Dühösen felugrott és megragadta a Kavaczky karját.

– Jer, – kiáltotta – hagyjuk az ostobáskodást. -144- Fontosabb dolgok várnak rád.

Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, a kit legelsőnek talált az ajtóhoz vezető uton, ugy taszitotta félre, hogy annak eszébe se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.

Riminszky felrúgta az ajtót és három-négy lépcsőt ugrott egyszerre, mert gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába rohant.

Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisirt szemü szobalányok futkostak fel s alá.

Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után kapkodott és nehéz hörgés tört elő melléből.

Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást vetett maga körül, hogy ijedten tisztultak előle.

Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, aztán megrázta a Kavaczky vállát:

– Ébredj Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltotta a megbénult férfiu fülébe.

Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt ura. Mintha valami rémet látna maga előtt és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. Hess, te rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, hogy messze jár mindaz a valóságtól, a mit lát. Riminszky tulajdonképpen nem is haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, harcsabajusza alatt már mosolyog -145- is. Csak meg akarta ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az egész…

– Ha sietünk, még utólérhetjük őket. Jőjj, Kavaczky. Állj talpra! Hisz férfi vagy!

Megragadta a Kavaczky karját és vitte magával kifelé a menyasszony szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy pillanatra. No, most itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz álom. – A szobában szerteszét heverő ruhadarabok, virágok és fátylak; a ki innen elment, nagyon sietett, nem törődött azzal, hogy rendben hagyja hátra a lakását. Szemben az ajtóval egy nagy álló velencei tükör, Kavaczky vette az esküvő előtti napon, hogy kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a menyasszony. Csakhogy a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó orcáját. Látott ellenben egy buzavirágmentés kisértetet, a melyet egy másik kisértet, – egy feketeszemü ördög cipel magával. Meg sem áll talán vele a pokol előtornácáig.

Az ajtó becsapódott. Eltünt az illatos szoba a ragyogó tükör. Riminszky vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, ment vele, mint az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt virágfüzérek. Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy virágkoszoruba. Nem sokat teketóriázik a megszabaduláson: kitépi kezét, lerántja vele a virágot is.

A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. Fujják végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig arra gondol, hogy ez a dal neki szól. -146-

Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes utcácskára. Tavaszi szellő száll a folyó felől és fecskék nyilaznak a vén háztetők felett, a melyek megfrissülni látszanak ezen a kedves napon.

Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, a ki lehajtott fővel bandukol. Egész uton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a vendégfogadót, a mely a „Négy Holló“-hoz volt cimezve. Riminszky már messziről látja, hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy delizsánc, a melyet Kavaczky megbizásából bérelt. A fogadós megismeri Riminszkyt, levett sapkával, mosolyogva közeledik.

Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a rendeletet, hogy vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két nyergelt paripa kopog végig patkójával a kővel kirakott udvaron. Egy törpe, nagyszakállu emberke tartja a lovak kantárát.

– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, a hol valami lakatokról volt éppen szó…

– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, a mig visszajövünk. Ha itéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem erről a helyről. Megértetted?

Mik, – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem volt olyan fehér, -147- – összeráncolt homlokával a fejbőrét mozgatta. Miután a szólás éppen most megtiltatott, igy hozza gazdája tudomására, hogy parancsát megértette.

– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar lóra, Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, Kavaczky!

Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, a melynél fogva a nyeregbe akarja segiteni.

– Azt hiszed, – mormogja tétovázva Kavaczky, – hogy okos dolog a hűtelen után futni?

– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a szökős kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. Itt a csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?

Elszánta magát és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem neveti-e valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott.

A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az almásszürkét, a melyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a visszhangos kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, az udvaron csak egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, nagycsizmás, vidra-kucsmás, hetyke öreg legény, -148- a ki egy utszéli cölöp nyugalmával állott helyén.

A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld mezők között ügettek és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. Vidám bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák köszöntöttek rájuk…

Riminszkyt mindez nem igen érdekelte. Ő a keréknyomot nézte, a melyet itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat szólongatott meg, majd hosszasan tárgyalt egy mezei csősz-féle emberrel. Az utakat tudakolta és figyelmesen nézett körül a tájon. Később utszéli korcsma piros fedele tünt fel egy erdőcske szélén. Riminszky a szeme elé emelte a tenyerét.

– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon legnagyobb öröm érné ebben a pilanatban.

A korcsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok foglalatoskodtak, ugy látszik, valami baj érte a kocsit utközben.

A korcsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek sétálni. Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az erdőcske felé indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja karját. Halk, de határozott hangon mondta:

A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni -149- a megszököttek után. Lizi kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett kalappal előtte hevert a fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül nézték a közeledőket, mintha lopva összemosolyogtak volna. Szerelmesen, boldogan.

Kavaczky hátramaradt és hátat forditott a jelenetnek. Riminszky megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta:

A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami kellemes hirrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman mosolygott reá.

– Azonnal, tisztelt Riminszky ur… Nyomban rendelkezésére állok. Jöjj, kedves…

Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyujtotta a kezét. A leány leugrott a fatörzsről és a diákhoz simulva, könnyü, boldog léptekkel indult vele a korcsma felé. Közben halkan, szerelmesen suttogtak és sürün egymásra mosolyogtak. Riminszky sötét arccal követte őket. Kavaczky visszamaradt az erdőcskében.

A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky utánuk nézett és ezt mormogta magában:

Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s egy lovászszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a korcsma ivójában. Néhány vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy hegyesszakállu, intelligens arcu, nyomban megnyerte tetszését. Félrehivta és beszélgetett vele. Valami elzüllött irnok volt a vándor, a ki városról-városra kóborolt, mert -150- egy helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpönyegéhez, görbe botjához és sovány utipodgyászához aligha illett a neve, hivták Schiller Szigfriednek…

– Igen, pengetem olykor a lantot, mint vérrokonom. Persze, kevesebb a szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a verset!

Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem mutatkozott. A költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos papirosról, a mely nyilván sokat volt használatban, a verset: egy kóborló lovagról…

– Helyes, igy szeretem – felelt Riminszky, megdörzsölve a kezét. – Éppen lovagi szolgálatról van szó.

– Itt vagyok, uram. Eddig ugyis csupán csak költeményeimben vettem részt vitézi tornákon.

Igy szólt Riminszky, a következő percben bemutatta a kóbor lovagot a diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszinü volt az arca és a szeme ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján és azt néha boldogan érintette meg kezével.

– Minden jól van – felelt a diák és -151- mosolyogva nézett vissza a korcsmaudvarra, midőn onnan kilépett.

Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat forditott ismét, pedig a diák olyan szivesen, barátságosan nézett reá, mintha meg akarná ölelni.

Riminszky letérdepelt a fübe és kinyitotta a fekete táskát. Két hosszu csövü pisztolyt vett onnan elő. Schiller ur nagy érdeklődéssel figyelte a dolgokat.

– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön a pisztolyhoz?

Schiller ur olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész életében pisztolylyal foglalkozott volna.

Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót ünnepélyesen a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky:

– Ugy van – felelt Schiller ur és nagy érdeklődéssel szemlélte tovább a dolgokat.

– Azt hiszem, elég distancia lesz husz lépés? – kérdezte Riminszky szekundáns társától.

Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak felállitotta. A pisztolyokat kisorsolta és a kezükbe adta.

A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszinü arca. Valami kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a szeméből.

Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan -152- felemelte pisztolyát. Valami erőszakos megrándulást érzett egész testében. Pedig ez a rándulás csupán egy ujjmozdulat volt… A pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen és a diák még mindig rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva állott egy pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd féloldalra dőlt. Még kinyujtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem mozdult.

Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Szigfried halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be az erdőbe.

A dördülésre a korcsma felől is futólépések közeledtek. Egy bokor mögül Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.

Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyitó, szivethasitó éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a halott mellé és őrjöngve ráborult.

Tántorogva tett egy pár lépést. A leány fölemelte a fejét és elváltozott hangon sikoltott reá:

Gyorsan mentek a korcsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni mindenfelől. Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak.

A nizsderi várur megszürkült, megvénült és soha egy pillanatig nem találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog volt egyetlen percig. Karácsonyi -153- estéken gondolt reá valaki a nagyvilágban és jelt adott magáról. Néha Pétervárról, máskor Londonból, vagy Kairóból érkezett a nizsderi várba egy postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy volt: gömbölyü ólomgolyó. Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a sajátságos küldeményt.

És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint valami ereklyéket.

A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás leányát abba a kötényébe vette, a mely kötényében a csodás, valószinütlen és rendkivüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a csodák ösvényén egy vándor cirkusztársasághoz vetődött és Európa egyik leghiresebb lovarnője lett néhány esztendő alatt. A legsajátságosabb az volt a dologban, hogy a lovarnő a titkolózás homályával vette magát körül. Nappal soha sem látta senki. A legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott kilépni házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, a ki a nizsderi várur megbizásából három nagyvárosban is nyomozott Wart Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltünik néha hetekre, majd ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. Mosolyogni soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját és egyáltalán nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a közönségnek. Jéghidegen köszön és kiséret nélkül hagyja el a cirkuszt. Az artista-ujságok mesés dolgokat tudnak lovaglásáról, a kartársai pedig -154- regényeket mondanak azokról a temérdek reménytelen szerelmekről, a melyek már a lovarnő utjába megakadtak. Cirkuszigazgatók versengtek kezéért és ennél többet nem is igen kell mondani szakmabeli férfiu előtt. Az jelentéktelen körülmény e mellett, hogy orosz nagyhercegek gyémánt-küdeményeit gondolkozás nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig utazott utána városról-városra és minden este ott ült az első sorban. Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit irt a müvésznőnek:

– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz a feleségem.

Az angol most még választ sem kapott, másnap este a nézőtéren főbelőtte magát a lovarnő szemeláttára. Mondják, hogy a müvésznőnek meg se rebbent a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a paripája félreugrott és elvétette a mazurkalépést. A lovarnő aranygombos lovaglóostorával kegyetlenül fejbevágta a nemes mént.

Az angolon kivül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, a kit a cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a jégkeblü hölgynek.

Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy találkozhasson a műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart róla. Riminszky kémeket fogadott, a kik lépésről-lépésre követték a művésznőt; semmit sem tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi várban minden karácsony estéjén megkapta a maga ajándékát, a pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az üldözésbe. Talán az érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom nem érte meg -155- többé a fáradozást? Ki tudott volna eligazodni Riminszky eszejárásán?

Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakitott minden barátságot és a nizsderi várur egyedül maradt a boroshordóival és a rezesbandájával. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi hir… Mig egyszer a lapokat bejárta a hir, hogy a hires műlovarnő lábát törte egy cirkuszi lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi éjszakán Wart Erzsébet megjelent a nizsderi várban és oda költözött.

VI. FEJEZET.
Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?

A podolini Riminszky-házban egyhanguan multak a napok. A házigazda meggyógyult és a medvebőrt többé senki sem teritette a sarokba, hogy Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik tovább foglalkozott lakatjaival és Marczinkáné, mint már annyi esztendő óta mindig, szorgamasan dolgozott a kis konyhában, Ancsurka pedig a macskájával naphosszant bolyongott a nagy házban. Az öreg Mik szivesen mutogatta neki valamennyi lakatját. A kalapácsával sorban megkopogtatta a lakatokat és mindegyikről tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb történettel nem is igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy elmondta, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetü a szerkezete. Voltak furfangos zárak és kevésbbé furfangos zárak. -156- Az öreg Mik alaposan megmagyarázott minden srófocskát, a mely a lakatokban található volt, majd jókedvüen forgatta meg a kulcsot a zárban.

– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra s igen jól esett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.

– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik – hajdanában még Riminszky ur is szerette a lakatokat. Annál kevesebbet törődik ma velük.

A sors könyvében az volt megirva Prihoda Anna felől, hogy mielőtt betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz igaz, a mi igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy Podolinban, a kik egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok lettek. De hát mindegyiknek volt valami története. Egyik szolgálatba ment az Alföldre, a másiknak szép szeme volt, a harmadiknak szerencséje volt… De egy rossz kis fehér macska révén még senki sem lett kisasszony Podolinban, de talán az egész vármegyében sem.

A sors igy rendelkezett: a macskának megtetszett Ancsurka, a macska megtetszett Riminszkynek és ezzel Ancsurka élete folyása meg volt pecsételve.

Nem igen sok idő mulott el, hogy tisztelendő Felkis János uram jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát kezére, mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyitott a szinben lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska viselte -157- magát, a ki valamiképpen elszökött Ancsurka karjából és a háztetőre menekült. Onnan nézte nyivákolva az udvart és az udvarban történteket.

– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő ur és öreg barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos szelencéjét.

Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nem igen volt hozzászokva, hogy a nevén emlitsék. Az öreg Mik azonban, a ki Riminszky ur távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban kilépett a szinből és hosszu karjával Ancsurkára mutatott.

– Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy valami kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky ur ugy rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajjon ismered-e a kis és nagy betüket. És a mennyiben nem ismernéd, a betükre megtanitsalak.

A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett meg a haja – szeliden legyintett.

– Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky urnak is több esze lehetne, mint téged a betükre megtanitani. Minek neked a betü? Pláne, nagyon fiatal is vagy hozzá. Magam huszesztendős voltam, a mikor megismerkedtem az öreg Á-val. -158-

Marczinkáné, a ki áhitattal hallgatta a szent férfiu szavait, előre sietett és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman pattogott a tüz és a takaréktüzhelyen éppen töltött káposzta rotyogott. A barát szakértő pillantást vetett a fazekakba.

– Jó dolgotok van, – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor, ha az ur is idehaza van!

Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos ládába és a konyha egyik sarkában, a hol mindent láthatott, figyelő állást foglalt.

– Kezdődjön tehát a vizsga, – szólt János barát és csuhája zsebéből egy darab krétát huzott elő.

A konyha ajtaja barnára volt festve és Ancsurkának oda kellett vetnie a különböző betüket. A barát egymásután sorolta föl azokat a betüket, a melyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék megtévesztésére. Mikor Ancsurka az X-betüt is hiba nélkül irta föl az ajtóra, János tisztelendő megelégedetten bólintott:

– Jeles gyermek! Ugy ismeri a betüket, mint egy pap. Hát a számokkal hogy vagyunk?

A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné a sütő ajtaját fölnyitotta, a honnan egy valóságos pirosra sült malacka alakja tünt föl. János pap csettintett a nyelvével.

– Tisztelendő ur, ha nem veti meg ebédünket, szivesen látjuk, – szólt alázatosan Marczinkáné.

Az öreg Mik, a ki eddig mozdulatlanul állott a sarokban és félreismerhetetlen -159- bámulattal nézte az Ancsurka betüvetését, most nagyot szusszantva előlépett:

Mig Marczinkáné megteritett a konyhaasztalon, karikalábaival gyorsan megjárta a pincét és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az asztalra helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához:

– Nem is hittem volna, kisasszonyka, – mormogta meghatottan. – Az ördög bujjon belém, hogy ha hittem volna valaha…

Öreg szemeiből viz szivárgott a szakállára és ijedten állott vissza az előbbi sarokba, csakhogy most háttal.

A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg nagy, kiülő szemével figyelemmel kisérni a tüzhelyen lévő fazekakat. Késével néha rábökött egyik-másik fazékra:

– Hát ez vajjon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon és toll nem irhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt valami gyomornak kellemetes.

A fazekak is elfogytak és János fráter hiába guritotta a szemét a tüzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, a mikor száncsörgés hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu alatt. Mik talpra ugrott.

– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta és sietve gurult karikalábán a sarokból.

A fráter megtörölte a száját. Leverte a -160- csuhájáról a kenyérmorzsát és komoly arculatot öltött.

Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky utibundában állott a kapu alatt. Zuzmarás volt a bajusza és nagy vadászcsizmában topogott.

– Öltözzön föl az a leány, – kiáltotta. – Elviszem valahová, a hol jobb helye lesz, mint itt volt.

De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, a mig parancsát teljesitik. A ház előtt könnyü szán állott, előtte két hórihorgas kanca.

Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg Mik sietve öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták, Mik a medvebőrt is a nyakába akasztotta volna, de nem lehetett.

– Jöjj, Ancsurka, – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, a hol urikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka.

A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán és szomoruan nyávogott.

Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát támasztott a csatornához és a létrán oly fürgén futott föl, mint egy mókus. A következő percben már hozta nagy diadallal a fehér cicát.

– Megfogtam, mint egy vasszöget, – -161- mondta és átnyujtotta Ancsurkának a macskát.

Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt, hogy gondosan betakargatják-e Ancsurkát cselédei az utra, aztán csettintett a nyelvével. A hórihorgas kancák vigan indultak el a csörgő szánnal.

János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg vállára ütött, a ki tátott szájjal bámult a szán után.

Igy szólt a fráter és a házba visszament, habár a Mik vizsgájából semmi sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek találtattak.

A szán pedig repült a kanyargó országuton. Hegynek föl, völgynek le. Egy darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a fehér téli szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót falucskákon vágtattak keresztül. Riminszky hallgatott, mintha befagyott volna a szája. Ancsurka pedig erősen szoritotta magához a kendő alatt a fehér cicát.

Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők jelentek meg, havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak a hegyek, halottak az erdők, a mélységes csöndben csak a szán csengőinek csörgése hallik.

Alkonyatra hajlott az idő és az erdőben mindenféle árnyak kezdtek bolyongani. A nap valamely hegycsucs mögül még vissza-vissza pislogott és az ut mentén álló százéves fenyők hosszu hidakat raktak -162- a hóra. Most már igazán elaludtak az erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük, a rongyos kis falvak, a melyeket néha utközben értek, mintha vastag hótakaró alá bujtak volna a hidegnek igérkező éjszakára. A szán repült, a lovak nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt és a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében.

Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a rendes országutról. Hegynek vivő, havas utra kanyarodott. Ancsurka fölnyitotta a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok szegélyezték az utat és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat csalékony világosságában nagyranőtten emelkedett egy régi vár. Riminszky ekkor hátrafordult és az ostorral a tetőre mutatott:

– Oda megyünk, – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó dolgod lesz.

Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A toporci szalmafödeles házikókba öreg asszonyoktól hallott mindenféle tündérmeséket és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek előtte. Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő meséiben mindig elindult valamely tót kisleány és ment-mendegélt, mig az elátkozott várba jutott. A falak mozdulatlan komorsággal emelkedtek a mesében is és nagy fenyőfák állták el a tót leány utját.

A szán hirtelen megállott és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A várkapu előtt állottak és az csikorogva ereszkedett le. A félhomályban fáklyafény lobogott odabenn, -163- a fáklya alatt egy hatalmas termetü asszonyság állott:

– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság és elkapta a Riminszky kezét.

De türelmetlenségében nem tudta megvárni, a mig Ancsurka kikászolódik a pokrócokból, megfogta és a földre emelte.

Sötét nagy udvaron mentek keresztül, Riminszky nagy bundájában hosszukat lépett a kisleány mellett.

– Ebben a házban egy jó nénike lakik, a kinek sokat beszéltem rólad és macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged a macskáddal. Most itt vagyunk és ezentul jól viseld magad.

Tágas tornácon haladtak föl, – a kőlépcsők be hidegek voltak! – az első szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a szőrtakarón. Fáradtan emelte föl fejét az öreg kutya, de ugatni már nem tudott. Csak a farkát mozditotta meg. Riminszky barátságosan simogatta meg kopott hátát.

Magas szárnyas ajtó nyilott föl és az ajtóban sugártermetü, nagyon fehérarcu, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta és kis papucsai kicsusztak ruhája -164- alól. Riminszky a kis leányra mutatott és kedélyes nevetéssel kiáltott föl:

– Hideg volt, megfáztunk. No vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen!

Ancsurka eleget tett annak, a mit Riminszky ur parancsolt. A kisasszony megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy igen finom fehér kezén gyönyörü gyürük ragyognak.

– Ezentul itt maradsz, Ancsurka… Ugy-e az a neved? Hát a macskádat hogy hivják?

De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett és egy ezüstharangot megkonditott.

Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy meggörnyedt vállu, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban meglátta rajta, hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott, majd mozdulatlanul megállott.

Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan bánatos, szomoru, búscsengésü hangja volt! Ugyan ki szólhatott tehát a vak embernek?

A vak ember megfordult, kicsoszogott -165- az ajtón. A szőke kisasszony a kandalló mellé ereszkedett egy mély karosszékbe és hidegfényü szemével tetőtől-talpig végignézte Ancsurkát:

– Ezentul te leszel az én kis szobalányom, a barátném… Majd megtanitalak mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni dolgod.

– A füled se nagy és rózsaszinü. Hallani se szabad, csak azt, a mit megengedek.

– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat kulcsa nálam van.

– Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad kimozdulnod. Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad megtépem, még akkor se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a karját!

Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, a ki a másik szobában felteritett asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok, antik edények sulya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban ragyogó fény égett. Ancsurka nagyranyilt szemmel nézte a gyönyörü holmikat. Igen, itt van a mesebeli tündérpalotában, csak a boszorkányt nem látja sehol. Vajjon hol van a boszorkány az ördöngős orsójával, a melyből a boldogtalanság fonalát szövi? -166-

A butorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz, vastag szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon s a pádimentumon is mintha zizegő selyembe süppedt volna a láb.

– Te ide állsz a hátam mögé és ha intek, elveszed a tányért előlem. Vizet öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón kopognak.

A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott derékmagasságban. Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska felől. Ancsurka sietve nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély üreg volt, a hol hófehér abroszon, ezüsttálban valamely sült párolgott. Ugyanide rakta Ancsurka a kiüritett tálakat, tányérokat.

A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven szólt Riminszky urhoz, a ki gyorsan felelvén, farkasétvágygyal evett tovább. Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket.

– Vajjon szerelmes pár-e a nő és a férfiu? – gondolta magában. – Eddig nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra. Riminszky ur se gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen tanulhatta maga befonni a haját.

Az ajtócskán mindig kopogtattak és mindig ujabb tálak varázsolódtak a hófehér abroszra. Később azt is észrevette Ancsurka, hogy mielőtt a tálak megjelennének, a szőke kisasszony megnyom egy fekete gombot az asztal közepén. Az ő kis leányeszével nagyrészt boszorkányosnak látta mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a ragyogó fényü lámpákat és pompás butorokat. -167-

A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtek uton szürődött a szobákba.

Véletlenül elhaladt az ablak mellett és természetesen kipillantott az ablakon. Imbolygó, táncoló nagy hópelyhekkel volt tele az éjszaka az égtől a földig. A hóesés eltakart mindent.

– Istenkém, vajjon hol vagyok! – sóhajtott magában. – Ha legalább az öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt senki.

Anci, a macska is hütlenségbe esett, nyomban az urnőhöz szökött és ott hizelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen öreg kutya is bejött valahonnan olyan támolygó léptekben, mint a részeg embereké. Lehajtott fejjel járta körül az asztalt és Ancira, bár az nyomban hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehuzódva és csendesen sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett.

– Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult kinlódás. Nagyon vén lehet már a Poprád.

– Nem vénebb magánál, – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én állataimat ne pusztitsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem tetszett. Az a ló tiz évig táncolt mazurkát minden este és dolgozott magas iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis pesztra itt.

Ancsurka felé vágott hamuszinü szemével, aztán hirtelen idegen nyelvre forditotta át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta és olykor megcsillanó szemmel -168- mondott neki valamit, nyilván valami kedveset.

A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő ruhaujjából egy kis gyémánt órát vont el.

– Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy megesznek a farkasok?

(És Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra mögött azt gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti ugy Riminszky urat, mint a hogy Riminszky ur óhajtaná.)

– Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden elcsendesedne, ha már megnyugodnék…

– Majd szóljon odalenn Komárominénak, – felelt a várkisasszony, – adjon egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába.

– Nem érek én rá inni az uton. Most szeretnék egy pohár jó bort. Tele van a vár pincéje, Erzsébet.

– Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az -169- én jelenlétemben nem lehet inni. Meglássa, megutálom, Riminszky.

– Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. – Szeretném már, ha megutálna. Vajjon milyen lehet az? Bizonyosan jobb a mostaninál, amikor állitólag jóbarátságban vagyunk.

Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen hátba vágta a bundás Riminszkyt:

– Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert keressék mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a farkas.

Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyő-óriás a hegyek között. Kissé gunyolódva felelt:

Riminszky ur kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta az Ancsurka arcát:

– Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök, csupán jót szeretnék rólad hallani.

A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón visszhangzó lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz, miközben ruhája ugy suhogott rajta, mintha egy-egy madártábor készüle utrakelni. Egy pillanatig ujját ajkára tapasztva, hallgatózva figyelt ki a havas éjszakába, aztán csendesen fölnyitotta az ablakot. A következő pillanatban -170- hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét és a száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt az ablakon, hogy minél tovább hallhassa a völgyben elhaló száncsörgést…

Ancsurka a sarokban, maga sem tudta miért, dobogó szivére szoritotta a kezét és ugy ügyelte a hallgatózó kisasszonyt.

Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, a honnan csak percek mulva tért vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét és sajátkezüleg csukott be minden ajtót.

– Jegyezd meg, – szólt Ancsurkának, – hogy este minden ajtó csukva legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek Riminszkyhez.

Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerü szobaleányra tenne szert a várkisasszony az öreg Mik személyében, a kinek legnagyobb szenvedélye a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De még se mert erről szólani, mert a várkisasszony lehangoltnak és szomorunak látszott.

Ott, a hol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis ezüstcsengő domborodott ki:

– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem szabad háborgatni.

A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult szobából.

Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a vetkőzéshez látott. Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén -171- át odakivülről bevilágitott a fehér éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen természetes volt, hogy Ancsurka az ablakhoz lopózott és sokáig-sokáig nézte a hópelyhes éjjelt.

Ugy esett a hó, mint a hogy csak a Kárpátok között szokott: bőségesen, mintha a legnagyobb hegyet is el akarná boritani, mintha a tótocskák itt egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, minél több hóért. Pedig imádkoznak ők egyébért is, teszem azt, krumplicskáért. Az volna aztán a furcsa, ha az Uristen meghallgatná a tótok imáját és hópelyhek helyett krumplit eresztene a földre. Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak egyszer pajkosságból kioldaná valamelyik kis angyal odafenn az égi éléskamrában annak a zsáknak a száját, a melyikben a krumplit tartják. Be nagy zsák krumpli lehet ott!…

Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a sürü hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint a hogy éjjel szokás: Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és az öreg Mik, a kinek lakatja, a melylyel a vizsgálatkor megajándékozta, még mindig a zsebében volt. S mikor mindezen végiggondolt, akkor megállapitotta magában, hogy sorsa akkor fordult jobbra, a midőn azokat a bizonyos piros bocskorokat Marczinkáné a lábára huzta. Addig födélnélküli, mindenkitől elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van.

Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, a mikor egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre. Eszébe jutott urnője parancsa -172- és találomra nyitott fel egy ajtót, utána egy másikat és urnője hálószobájába ért.

Erzsébet az ágyaszélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában, a mely este rajta volt. Valami különös álmatagság, önkivület és beteges sápadtság tükröződött arcáról:

– Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét Erzsébet. – Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a lépések zaja, hogy alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Pedig ismerem valamennyinek a lépését… Ülj le ide a lábamhoz és melegitsd a kezem, Ancsurka.

A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett háromlábu kis asztalka áll, a mely asztalkán kiüritett csésze és poharak állottak. Egy karcsu, hattyunyaku kristályüveg alján még látszott valamely tündöklő zöld folyadék, a milyen a tengerszem vize.

Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült és a keze reszketett az Ancsurka kezében.

– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. – Majdnem minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársonymellényes és kékfrakkos öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját mindig hallom kopogni, akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy már itt van a szomszéd szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e, Ancsurka, hogy ki az az öreg ur? Senki más, mint -173- az én apám, a ki órásmester volt valamikor. Most már tudod, ugy-e, Ancsurka? Jobban szoritsd meg a kezem.

A szőke hölgy kétségbeesetten szoritja le a szemhéjját, mintha igy akarná elkerülni azt, a mit nem akar. Ancsurka kezébe kapaszkodik és hallgatózni látszik.

– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére és bizonyosan tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen báránybundásan, zöldkalpagosan – olyan kalpagban, a milyent a lengyel vojvodák viseltek valamikor – áll ennek a várnak az ura. Biztosan tudom, hogy minden éjjel kijön a kriptából és mindent körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem figyel, mindig reám mereszti azt a nagy gömbölyü szemét.

Ancsurkának a fejét hátrafelé forditotta és Ancsurka megrázkódott. Egy ember állott a szobában piros arccal, kifent bajuszszal, a fején zöld kalpag, a derekán aranyos kard, mig a lábán zöld sarkantyus csizma. Ancsurka nem tudta levenni róla a tekintetét…

– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és a vőlegényem volt. Nézd, milyen ifju, milyen erős itt a menyegzői ruhájában! Nézd meg Ancsurka jól! Tünj el Kavaczky.

– Most elment, de a mikor akarom, visszajön. Itt áll és néz engem napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá és felelek helyette. Mert, fájdalom, megszólalni nem tud.

– De nemcsak ő gondoskodik a mulattatásomról. -174- Azért, hogy már olyan öreg és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy udvarlót. Ha a várurat eluntam látni zöld kalpagjában, előhivom a másik udvarlómat. Ők kerülik egymást, egyszerre sohasem jöhetnek, nem találkozhatnak soha. És ezt tudják ők is, azért nyugodtan időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek. Fordulj meg, Ancsurka.

Azon a helyen, a hol előbb a várur állott, világoskék kacki kabátkában, vadgalambszinü pantallóban, félcipőben és kezében szalmakalapját tartva egy szőkefürtös, mosolygó ifju állott. Mintha egy lépést tett volna előre a várkisasszony felé, de Ancsurka csakhamar rájött, hogy a csinos és kedves ifju éppen olyan mozdulatlan, mint társa volt a zöld csizmában.

A mikor Ancsurka elforditotta a fejét, azt látta, hogy urnője hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifju eltünt és erre csendesen magához tért. Megtörölte az arcát.

– A kit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az életben… Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni.

Sirt csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett. Valahol mélyen a völgyben csendesen, halkan szólt a hajnali harangszó.

– Talpra ugrott és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn kékes-halovány szinü hópelyhek hullottak.

– Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… – mormogta zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell lennie. De -175- hát mért nem értesitett szokás szerint? Mi baja történhetett?

Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment és annak ajtaját felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek multak és a várkisaszszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a szekrény előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját.

– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajjon hol lehet?… – mormogta magában. – Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számitásom szerint már négyre Podolinban kell lennie.

Az ablakhoz ment ismét és gondolkozva nézett ki a homályos hajnalba. Nyugtalansága percről-percre növekedett. Végre nem birt magán uralkodni és izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüst harangot.

Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott és a szobába a vak ember lépett.

– Nyergeljék meg a Szultánt és állj vele te meg odakünn a vár alatt a mogyorós mögött.

Ancsurka csodálkozva meresztette szemét urnőjére. Az izgatottan dobta le ruháját.

– Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van Szentpétervár? Dehogy is tudod!… Most pedig fordulj meg, a mig öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszurom a szemed.

Nem is mert Ancsurka oda nézni, a mig arra engedelmet nem kapott. Akkor aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy lovaglócsizmás, rövidbundás fiatalember állott -176- előtte s kezében vastag lovaglóostor suhogott, a mely esetleg fegyver is lehetett. A mély hang mondta:

Lassu léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás hallatszott mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt a szobában.

Lefeküdt fekhelyére és ébredező kis macskáját magához szoritva, ezt sugta a fülébe:

– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk. Nem hiába mondták utközben a vén fenyők: ne menj, ne menj…

VII. FEJEZET.
A zöldkalapos bábu.

Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, a melyek vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött, ment: senki sem tudta, merre tünt el, hová lett, honnan jött? De nem is igen kereste senki. A vak trombitás, a kivel Ancsurka az első nap megbarátkozott, midőn a várkisasszony távol volt, előhuzta trombitáját, a melyet a poros szekrényben tartott a folyosó végén és a szomoru hangu hangszeren szomoruan és csendesen fujta el azt az egy zeneszámot, a mely emlékezetében megmaradott: a Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is tetszett és megveregette a trombitás vállát:

– A kisasszony nem szereti a zenét. Legalább is igen ritka idő az, hogy igy szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet és fujjad!“ A macska tudja: ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fujom, hanem valaki másnak, a ki a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja, hallgatja a nótát, éppen ugy, mint régen hallgatta, mindig csak hallgatta.

Igen hamarosan vége lett ezeknek a barátkozásoknak a kis leány és a vén trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a szobába, – soha sem lehetett tudni, hogy merről jött, – a mikor Péter ellágyulva fujta hangszerét és Ancsurka a sarokban ülve hallgatta, miközben macskáját simogatta. A kisasszonyt nagy haragra lobbantotta ez a jelenet. Aranygombos lovaglóvesszőjével végigvágott a trombitán, hogy kihullott a Péter kezéből. Szikrázott a szeme.

– Talán bizony még táncolnátok is néha, – kiáltotta. – No, majd adok én nektek! Vén ember, az országutra dobatlak. Téged pedig, kis béka, ráncbaszedlek…

Már föl is emelete a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát. Hátat forditott a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki a szobából, mig Ancsurka éppen olyan kicsire huzta magát össze, mint a milyen a macskája volt.

Egyébként nem igen történt semmi a várban. Vagy ha történt is valami, arról Ancsurka nem igen tudott. Attól a naptól fogva, hogy Péter zenész megfenyittetett, csak néha találkoztak. Péter csak akkor mert bejönni a folyosóról, ha az ezüstharang hivta. Ancsurka pedig egész -178- nap cicájával játszott, ha éppen takaritani, vagy asztalt teriteni nem kelletett. Igen rosszul kezdte magát érezni.

Az ablakból a mély völgybe nézett, a hol a falusi házikók akkoráknak látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami csodálatos bizalommal várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy Riminszky eljön egyszer és nyomban megváltozik minden. Néha még azt is remélte, hogy elviszi innen kérésére vissza a podolini házba, a hol az öreg Mik olyan vidáman zörget lakatjaival és Marczinkáné csöndesen, de vidáman mozog a barátságos konyhában. De Riminszky ur nem jött.

Ancsurka már hónapok óta volt a várban a nélkül, hogy valami változás történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt valami, hogy Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba került. A kisasszony egy nap minden ok nélkül meghuzta a haját és Ancsurka erre sirva fakadt. A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy pillanatig ugy látszott, hogy nagy örömet okoz neki a leány sirása, aztán azt szerette volna, ha még jobban kesereg. Már készült is ezt elősegiteni, a mikor valami eszébe jutott:

– Nem bántlak, még se bántlak, – mormogta, – inkább megajándékozlak.

Fölnyitott egy tágas fali szekrényt és onnan találomra kivett egy ruhát. Uszályos, sárga bársonyruha volt, a melyet valamikor lovarnő korában viselhetett.

Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörü ajándéknak. A sárga ruha egy kicsit bő volt, egy kicsit hosszu volt, de Ancsurka boldogan sétálgatott benne és szeme folyton a háta mögött kigyózó uszályon volt. -179- A kis macska nyomában ugrándozott és karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta mindig elfogni.

– Hess, Anci. Hess, te csunya Anci! – kiáltotta Ancsurka és futva menekült egyik szobából a másikba a kis macska elől. A mikor a külső szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky urba.

Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárgaruhás leányt és Ancsurka is valahogyan elszégyelte magát.

– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka, mióta nem láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már!

Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de ügyetlennek mutatkozott és nem sikerült neki. (Riminszky már régen védekezett a kézcsók ellen.)

Riminszky előre ment. Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás üres volt, ki tudja merre kóborolhatott a várkisasszony!

Riminszky leült és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha eddig még nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná először, hogy milyen is az az Ancsurka. Az arca rózsaszinü volt és kék szeme ragyogott. Még a frizuráját is valamiképpen másnak látta és fehér homlokát megcsodálta. A lovaglóruhában kedves ügyetlenséggel mozgott és tagjai kigömbölyödtek a ruha alól. Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy kifejlett nőcske áll előtte, a kinek talán érzései, sejtelmei vannak. -180-

Mintha valami rendkivüli dolog történt volna vele, a mire nem volt elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda Anna, a toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt és sárga bársonyruhájában senkihez sem hasonlitott azon nők közül, a kiket Riminszky Kázmér eddig ismert. Valami különös melegség szaladgált az ereiben, a fejétől a lábáig, és igy szólt a leányhoz:

– Ülj le és mondd el, hogy mit csináltál az óta, mióta nem láttuk egymást?

– Ördöngős lakatja! Soha sem hittem volna, hogy valamikor gondolni fogsz a lakatokra. No majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon megörül neki.

– Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, a hogy már az olyan vén házban szokás. Az öreg Mik…

– Már nem. Azaz, hogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem. Nagyon megöregedett azóta, hogy te elmentél és Toporcra költözött.

Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a hireket. A szemét tágra meresztette és rózsaszinü szája nyitva maradt.

– Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit csináljak veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, Ancsurka?

Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. Egy nagy olajfestmény, a mely a várkisasszonyt ábrázolta lóháton, csöndesen visszaereszkedett helyére és a festmény előtt ott állott a várkisasszony rövid macskabőr-bundában, magasszáru csizmában. Sötétpiros volt az arca és acélszürke szeme, mint éles penge szegeződött Riminszkyre és a leányra. Szótlanul állott egy másodpercig.

Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit mondott a fogai között:

A mint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen támadt Riminszkyre:

– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe és majd elszégyeli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke -182- és a pesztonkával mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky…

Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső fölindulás. A szemét lehunyta és lecsöndesedve ült le szembe Riminszkyvel, arra a helyre, a hol előbb Ancsurka ült.

– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan lehetne féltékeny ön, a ki valamikor egész Európát meghóditotta szépségével és művészetével? És vajjon kire is volna féltékeny? Arra a senki gyermekére?

Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomoruság látszott abban. De erőt vett szomoruságán és elég vigan válaszolta:

– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges nő vagyok, mint a többiek. Mi nők nem szeretjük, ha udvarlóinkat hütlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, hogy éppen ugy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. Egy gombot kell megnyomni és maga éppen ugy megjelenik hivásomra, mint Kavaczky vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga nem egészen viaszbábu…

– Nono, – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott egészen viaszbábunak.

Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, a honnan átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is és letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:

– Először is arra feleljen nekem, hol -183- járt annyi ideig? Hol a pokolba kószált? Merre korhelykedett, merre csalt meg?

– Nem igen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én már nem vagyok ifju ember s tökéletesen elegendő, ha néha letelepedhetek egy kedves asszony mellé és annak illatát élvezhetem.

– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, a mely vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi félreértés ne legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő előtt került a házam udvarába. Jószivü cselédeim a megdermedt madárkát sem hagynák elveszni és az árva gyereket sem küldték az országutra. A leányka ott maradt a házamban, nem igen láttam, nem igen törődtem vele, hisz önnek sem szóltam felőle soha. De egyszer valami betegség fogott elő és napokig szenvedtem magányosan, elkeseredve, addig a mig eszembe nem jutott a leány. Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen és igen jól elmulattatott a macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az árva gyermeket fölnevelem és magam mellett tartom öregségem napjaira. Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon betegségemben és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…

A várkisasszony a helyett, hogy ellágyult volna erre az értelmes beszédre, haragosan állott föl és duzzogva nézett ki az ablakon. -184-

– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kivül nincs senkije és csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a sötét erdőkben, vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen ismerjük már egymást és eddig soha sem adott okot arra, hogy kételkedjem önben. Mától fogva nem hiszek. Hiába mond akármit, nem hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.

– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha arra gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. Emlékszik Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először megláttam, megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém lett volna. De a másé volt, mindig a másé.

– Emlékszem, – mormogta, – emlékszem mindenre és soha sem fogok elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden szárad a maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a világra, más lett volna az én életem. Maga ölette meg azt az embert, a kit egyedül szerettem… Maga volt oka mindennek. Maga adta a kezébe annak a félbolond Kavaczkynak a pisztolyt, a melylyel az én szegény szerelmemet kivégezte. És még nem fizetett meg semmiért.

– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett halni, mert el akarta rabolni tőlünk.

– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. -185- – Talán bizony arra számitott, hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is leszek?…

– Az ördög tudja, – fakadt ki. – Néha ugy gondolom magamban, hogy ha a diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert szerettem akkor, a mikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a multat, Erzsébet. Hisz soha se beszélgettünk egyébről, mint a multról.

– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? Vénasszony leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak multjuk van… Mikor Pétervárott eltörtem a lábam és többé nem kaptam szerződést semmiféle cirkuszhoz, ön eljött és Kavaczky nevében fölkeresett. Jöjjek és legyek a nizsderi vár asszonya. Én eljöttem és mikor kocsim az est sötétségében a vár felé közeledett, Kavaczkyval találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem volt beszámitható állapotban. A szervezete tönkrement a vad dorbézolásban, lelke egyensulya megbomlott és az esze ritka vendégként kopogtatott nála. A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral kinált és le akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte mulattatott a dolog. Régen meg-megszoktam csupán furcsa oldalait látni meg a máskülönben szomoru emberi életnek. Versenyt ittam az elborult elméjü emberrel és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én megjelenésem. Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az elborult lelkü emberek kegyetlenségével annak a megholt -186- fiunak az alakját. Hallucinált és rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt szerelemnek az alakjával.

– Különösen akkor, mig vele voltam. Vonaglott a lelke, szenvedett, mint talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve térdelt elém, hogy később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a fegyvert a kezéből és a divánra dobtam, mert, megvallom, hogy a bosszu érzete hozott ide először. Bosszut akartam állani életem megrontóján. Azon gondolkoztam, hogy végzek vele és elmegyek. Soha se tudta volna meg senki, hogyan halt meg a nizsderi várur. Sokáig gondolkoztam, nem tudtam elhatározni magamat. Végre az az ördögi terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt rábeszélem az öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes kezemet, miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen letelepedtem melléje és okosan, világosan próbáltam megértetni vele, hogy az ő sorsán már csak az javithat, ha megöli magát. Akkor jóvá teszi egész életét. Sokáig beszéltem hozzá és ő kimeresztett szemmel hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe adtam a pisztolyt, a melyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten nézett rám: „Hát igazán meg kell halnom?“ – kérdezte. „Igen, – feleltem, – egyebet nem tehetsz!“ Kezébe vette a pisztolyt. Egy pillanatig azt hittem, hogy végez magával – vagy velem… Aztán eldobta a pisztolyt. „Nem, – mondta, – még van -187- időm. Reggelig van időm!“ Ez a gyávaság dühbe hozott. Már csaknem azon a ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, a mikor a vak trombitást a szobába szólitotta… Rémes éjszaka volt az. A trombitás szünet nélkül fujta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt kellett vele tartanom, mert kényszeritett rá. Dalolt és öklével csapkodta az asztalt. Egyszer igy szólt: „Helyes, megölöm magam, ha Riminszky is azt tanácsolja.“ Erre én megijedtem. Nem akartam egy harmadikat, – azt a harmadikat, a ki eddig is harmadik volt, – belevonni a dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan ugy éreztem, hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. Valahogyan azt gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, magamnak és mindenkinek. Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő mindig vidámabb lett. A kemény, kegyetlen szavak jól estek lelkének és már éppen megnyugodni látszott, a mikor én végső kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy megcsókolhat, ha megöli magát. A szeme fölvillant és nyomban elfogadta a borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett más halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget hordtam magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem arcképével együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte magát.

Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, a ki halálravált arccal mondta ezt a történetet.

– Miután megcsókolta? – kérdezte és megborzongott egész testében. -188-

Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy elefántcsont-gombot a falon és a szoba hátterében megjelent a zöldkalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony oda rohant a bábuhoz és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sirva roskadt egy medvebőrre… Riminszky fázósan emelkedett föl és nesztelen lépésekkel osont kifelé. A külső szobában találta Ancsurkát, a mint a macskáját ölébe tartotta. A leány fülébe sugta:

Ancsurka hálásan, könytelt szemmel nézett Riminszky után. Odabentről a várkisasszony hangos, kétségbeesett sirása hallatszott.

VIII. FEJEZET.
Prihoda Anna naplója.

Egy kis notesz-könyvecskébe, verébfejnagyságu, kerek betükkel ezeket a sorokat irta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:

Néha sirva vetette magát a földre, majd fölugrott és összetépett mindent, a mi a kezeügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt.

– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni, mindig-mindig szenvedni és soha egy percnyi nyugalmat nem találni?

– Tudod-e, mit érzett egy sziv, a mely -189- valamikor éppen olyan érző volt, mint a többi, hogy kőkemény legyen, mint a szikla?

– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, a mely egy csöppnyi boldogságot, örömet nem szerez, csak fájdalmat?

– Szenvedtél-e már, sirtál-e már hosszu éjjeleken, a mikor senki sem hallotta?

– Mondd, te leány, tudod-e mily keserü a köny, a melyet senki sem lát, senki föl nem csókol?

Persze én nem tudtam felelni urnőmnek, hisz nem is igen értettem, hogy mire akar tőlem feleletet. Néhányszor megrázott, hogy alig tudtam magamhoz térni, aztán ellökött magától. Kikergetett és most itt ülök magamban Ancival s hallgatom a lépéseit, a melyek onnan belülről hangzanak.

Urnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét szombatján vagyunk és ő még mindig nem mozdult ki szobájából. Vajjon mit csinál odabenn? Sir-e, jajgat-e vagy haragszik-e?

A Poprád kutya az ajtó elébe feküdt és ott nyöszörög, kaparász. Azt hiszem, végét járja a vén eb, de urnőm nem engedi maga elé.

Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám ellenségesen morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem tud.

Riminszky ur igéretet tett, hogy visszajön -190- és elvisz innen, de szánkójának csörgését nem hallom.

Vajjon már mindenki megfeledkezett rólam itt az elátkozott várban? Riminszky ur se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha legalább az udvarra mehetnék, a hol a mosóleányok énekelnek. De Péter bácsi elzárta az ajtót.

– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk, – sugta a fülembe és csöndesen betuszkolt.

– O, bár már megvert volna kedvére urnőm! Bár már ne járna magába odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.

Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen fölnyitottam és figyelve hallgatóztam.

A mély hegyi uton haladt egy szán, de benne nem Riminszky ur ült. Sokáig néztem a szán után, a mig az eltünt egy hegykanyarulatnál.

Milyen boldogok lehetnek, a kik ott a szánon ülnek. Talán messzire mennek, idegen országokba, idegen emberek közé, – de én szivesen elmennék velük akár a világ végére is.

A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze itt nem lehet egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, ereszek, a melyeken föl lehetne kuszni. Azaz, hogy van minden, csakhogy Ancinak nem szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és szomorkodunk.

Anci rám mereszti a szemét és csodálkozni látszik, hogy itt mindenfélét összefirkálok.

– Most már igazán kisasszony vagy, -191- Anci, – mondja a macskám. – Szép ruhád, szép cipőd van és betüket vetsz papirra, mint a kisasszonyok.

– Nem, – felelek neki, – naplót irok. Hátha egyszer valaki kiváncsi lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott várban, a mikor a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a Prihoda Ancsurka? Vig volt-e vagy szomoru?

Ebből a könyvből megtudandja, hogy szomoru volt, mint Bársony, a tengerszem tündére, a kiről éppen tegnap olvastam a lidérc-naptárban.

– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai.

– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kiváncsi lesz valaki?

Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb, csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte. És talán a bánat siettette halálát.

Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp élet sem volt benne.

Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az ebet és elvitte. -192-

– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi esztendőn át hűségesen szolgálta a nizsderi várat.

Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő délután feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád hullája feküdt.

A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, a melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez valami nagyon szép lehet.

Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros, mint a nyiló rózsa.

(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek tudatlanságával sorozhatott volna egyébhez is…)

A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és a mit kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a szél.

Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a -193- mikor urnőm szobájából hangos beszéd és sirás hallatszott.

Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására valamelyik földalatti folyosón.

Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta, hogy Riminszky ur velem találkozzon.

Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem Podolinba visszahivni?

De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és én magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát.

Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt Riminszki urhoz:

– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd megbolondulok néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, mig a leány itt van.

– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes, Erzsébet.

Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle félni, halkan igy felelt: -194-

– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból, a boszorkány hatalmából.

De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott hideg szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard.

– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a mióta nincs asszony-cselédem.

Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom, mint egy menekvő madár…

Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel látszott lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.

Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés hallatszott; urnőm hivott.

Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan szegeződik reám.

Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal. -195-

Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve iszogatott.

– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely idegszál, a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely eddig a drót révén mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolódik egymástól…

– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek.

– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az elcsavarásához.

– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?

A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt, a ki beléjük néz.

Egész lényében reszketett és halotthalványan -196- nézte a kezét, a melyet jéghideg dermedtségéből földörzsöltem.

– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka. Igen rosszat álmodtam véled.

Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici libácskák, kacsák ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld füvet.

A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a fákhoz, a melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek.

A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek, – és én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam.

Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos, hiányzott a hárfakiséret.

IX. FEJEZET.
Merre jár Riminszky?

Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor, a midőn Ancsurka már régen nem volt ott.

– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak mulatságok.

– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, -197- – mormogta magában. – Nem is hittem, hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka?

– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint a mit hangosan mond.

A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta, mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből.

– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka olyan nagyon érdekelné.

– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a várnak.

Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó tudja, igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.

Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és gyorsan sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között langyos tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek.

Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig soha sem vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott, nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban -198- a fű kiüti fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust evett és hozzá bort ivott.

Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a kis bokrok szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében. Igy például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, a kik már nem látják az évszak változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük és talán azt sem tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn a nagy csöndességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli az, hogy ők már meghaltak s innen elmentek.

Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova hátán, addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig mélységesen elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem mozogtak. Még csak a korcsmába se ment el senki, miután a lábát kinyujtotta és a föld alól semmi hir nem érkezett azokról, a kik ottan bekvártélyozták magukat.

Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juh-nyájait nem viheti magával.

Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon, erre nem gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem fog tudni semmit. -199-

A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok, a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót. Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk, – a saját szakállukra kezdtek valami háborut a szepesi gróffal, vagy valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni, a mióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a lipovnicai klastromban.

A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és a puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan és csupán a hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban két lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt a kis fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot, – mert a legvénebb barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort meg szokták látogatni.

Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett a kolostorba. -200-

Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette, a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát csigerrel. A dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet vagy vacsorát szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül Riminszky urnak, a ki ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országut is Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték az uraságot, de tisztelték Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte.

Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován bekanyarodott a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket.

– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a kapus fráter alázatosan.

A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat kereste elő.

Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken szoktak használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok voltak, a mely borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jómagaviseletű kolostornak.

Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre valamennyien fölébredtek.

Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred katonaság is bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és komoly férfiu gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen délre járt az idő.

De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem lustálkodtak -201- akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek.

A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és tiszteletteljesen mormogta:

– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben.

A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta macskabőr bekecsét.

A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból – a mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok százesztendő óta és ez állványról még sohasem került le addig hordó, a mig benne egy csöppecske folyadék vala.

A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra tette.

A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsinyke csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett.

A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a hordóba illesztette.

A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott a hordócskából a kristálypohárba.

A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a ki ez idő szerint perjele volt a kolostornak.

Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az idő, de -202- arca rózsaszinü volt, mert mindig bort ivott és nem vizet.

A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és szakértő szemmel vizsgálta.

A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett belőle. Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett nyelvével:

– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a hegyalján, – mondta.

– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a kolostor udvarára.

– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink története foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.

Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól és midőn visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott magával.

Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték, csendes, imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:

Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay János. -203-

Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy tartóztatta, de küldte:

Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb kucsmájukat nyomták a fejükbe.

Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte el maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja magát Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az agarait. A menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal.

– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé levelében az urától.

De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem azért, mintha nem lett volna érkezése a levéliráshoz. Csak azért nem, mert röstelte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet helyett a vig, tétlen udvari életet választotta.

Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny bucsut vett a kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem parancsára Párisba utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…

– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta magában, de -204- azért a szive összeszorult a fájdalomtól, szomoruságtól.

Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti vén udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél jött őszre, tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat rakosgatott titkon az idő. És Jánosról most már hir sem érkezett.

– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, – gondolta sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol találjam én föl a türelemnek a forrását?

– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy idegenben. Busulhatunk érte!

– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva.

Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris akkortájt se volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem. Ha a véletlen nem jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a cipellője sarkát kopogtatja a fel s alá való sétálgatásban a kuriában. De a véletlen jó barát. Egy vén kuruc barát került a környékre, a ki anekdotával és imádsággal tartotta a kedvet a kuruc seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond golyó. Ott kellett hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter Homolainak.

Homolai fráter ne tudta volna, hol van -205- Páris? A barátok abban az időben többet tudtak, mint manapság a püspökök. Hisz bejárták az egész világot hajdanában…

Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta rőfös szakállát:

– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat a föld alól is.

Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó nyárfáktól s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott nyomába.

Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett volna, akkor is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen városba és elkezdte keresni az urát.

A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a szállásra, azt mondta:

– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia király gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig.

De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására. Aztán hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul maradt.

Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem mesél a -206- régi irás, csak annyi bizonyos, hogy Kállay János uram csakhamar otthagyta a francia király udvarát. Haza költözött Tiszahátra és késő öregségében derülten mesélte pipaszó mellet:

– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó volna holnap vadászni menni…

És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter öregségében elvonult…

Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra.

Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett belé a finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihuzogatták mind a két kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezitelen karjával az asztalra könyökölt.

Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort. Igen rossz gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák. -207-

És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.

De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a hangszer megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé.

Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a falak visszhangozták a tárogató hangját.

A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi Ferenc járt erre.

Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján.

A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok ilyen kérdéssel fordultak hozzá:

– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él és Rákóczi -208- Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban.

Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett a fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik menekülésközben valahol Késmárk táján verekedtek labanc-katonákkal.

Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony kis bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten lobogott.

Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé mellett, a melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni kezdte…

Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a kolostorban, a mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább mentek.

Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a barátok békésen elfogyasztottak.

Azonkivül mindig akadt valaki, a ki a régi szerszámot meg tudta szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül másféle zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban.

Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor szokás, a kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek felragyogtak. -209-

Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most öklével az asztalra csapott:

A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi püspöknek éppen erre járni?

Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a melyek az ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy talált szólani:

– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a környéken történik.

– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide veled…

– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy madárka röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban éppen Ave Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és az országut néptelen és elhagyott volt. -210-

A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a hová az kifolyt.

– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette belső részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele e szent kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton közeledett. Sárga vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte kezével, a mint sietve lépegetett.

– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még mondtam is neki: hushagyó messze van, galambom.

– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő. Szuhinka, a lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor előtt, ugy rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben igen takaros fehércseléd volt.

– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az aranycipős kisasszony?

– Bizony az nem messzire ment, csak -211- a kőpadig, a mely a kolostor előtt van, ott fáradtan leroskadt, mintha messzi utról jött volna. Szuhinka uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert más gondom nem igen volt akkor.

– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára teritett egy vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy aranysarku cipőben volt szolgálatban a kisasszony.

– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak, menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén.

Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szivesen, csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és lovára ült.

Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt -212- leány. Szuhinka szokás szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát ivott.

– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. – Nagyon ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat csinálnak.

– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?

Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska tudja, miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos eltörte közben a lábát.

Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta. Szuhinka mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a napokban erre felé látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót.

– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a portékámat, se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára.

A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a szekerén maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett. Mondják, hogy álmában éppen -213- ugy fütyült, mint ébren. Igy nem igen lehetett sohasem tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár.

Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély hegyi uton.

A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut keresztezi egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek, vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sürün kopogott az ivó asztalán.

A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között és meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül ólálkodni, akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más, mint a hires Jánosik, vásárosok fosztogatója.

Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell hosszadalmasan elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak. Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó tulajdonosa egy öles termetü asszonyság, egymásután hordta ki az ivóból a végképpen elázott vendégeket. A szinben szalma volt a földre szórva, odafektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka uram is.

Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de a szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.

– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy a ki után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky ur, annak bizvást lehet aranyból a cipellője sarka.

– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már. Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek, hogy nem hagyom el ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hogy hová lehetett az a kisasszonyka?

– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább is annyit ér a szeme, mintha rubintból lett volna.

Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott.

Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az eltört kilincset és megnyugtatólag mondta:

– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a kilincs. Még pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted.

Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös ellágyulással nézte az -215- öreg szolgát, a ki csizmájába kapaszkodott.

– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis Ancsurkát.

– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. – Ugyan kinek fájt rá a foga?

– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában?

– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat. Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme.

– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni, elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket. Némelyikért annyi kiló aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez történt volna a mi Ancsurkánkkal is?

– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra, hever elég rozsdás sarkantyu a kamarában.

Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és felnyitotta azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehérszakállu Mik és mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu uszályos ruhája lobogott utána és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár.

Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott mindjárt. Csak nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.

– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam mindjárt magammal hozni.

– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet? – kérdezte Riminszky ur.

Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán csendesen mondotta:

– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már ujakkal felcserélni a régi holmikat.

– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha sem engedlek el magamtól.

Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a mely széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán -217- lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák.

– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl innen. Annyi szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te parancsolhatsz.

– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod. Mindent megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod mindig.

Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon megcsipte a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott…

Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a gyolcsos szekérről.

– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és gyalog folytattam utamat Toporc felé.

– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak. Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám.

Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az Ancsurka kezét.

X. FEJEZET.
A kisértet megjelen.

A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az ódon háznak nyomát kereste.

Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol hajdanában a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky – valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami lázadás-félét csináljon odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némely békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky állitólag igy szólott volna akkor:

– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát talán győzedelmeskedik az igazság.

Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az efféle részlet-dolgokat.

Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy mosolygó, vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással. Azelőtt komor zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről leverték a mohos zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt raktak. Az uj kapun rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu öreg ember sürün fényesitett. És az ablakokból a zordon -219- vasrácsok helyett vidámságot jelentő világos függönyök nevettek ki.

Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és az arca piros, mint a rózsa.

– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány esztendőt eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha szüksége lesz rá.

Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan hirtelen elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott volna felelni. Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakaritott ifjuságot.

Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat bérelt ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő módon elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába és a bakra zsinóros, kardos huszár ült.

– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél is több báránya van – mondták a podoliniak.

– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van gyapja.

Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban, kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán -220- és minden lépésénél finoman muzsikál az ezüstsarkantyu? De még zöld mentét, aranynyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember.

A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalább is annak a helytartója.

– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szüz Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt mondta neki: „Eregy pihenni te szegény tótasszony, eleget dolgoztál, kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra.“ És a kire Mária vigyáz, Riminszkyhez adja feleségül.

– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja… A legszebb bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky uj bocskort?

De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok dolgoztak. Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal.

A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, -221- hogy olyan igen nagy ur éppen az ő városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei leányok mind szépek, dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egyik is ráragad a kis menyasszonyra, – már pedig valamelyik csak ráragad, hisz az odavaló levegőt szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog ember lehet.

Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában, hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy boltot rendezett be volna, egész nap azon töprengett Marczinkánéval, hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is gondoskodott Riminszky ur – mintha csak az Ancsurka gondolatát találta volna ki – három varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor a jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és nagyokat sóhajtott:

– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok -222- én? Hittem volna valaha, hogy olyan szép vagyok?

Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu – megsimogatta a vénasszonyka kezét:

– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj sorodra, egyszer majd férjhez adlak.

– Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is.

Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az Ancsurka hangja.

Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a huszár a bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.

A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most pedig rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.

A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és kedvetlenül dörmögött: -223-

Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös ködből és felhőből – és öleseket lépett.

– A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle babonaság?

Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta és csakhamar hazáig vitte.

A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott éppen valamit, a kik lámpásaikat lóbálták.

– Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik lelkendezve. – Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…

– Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun bejött valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten, a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat, – no mert zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn megtántorodtam, mert egy fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyültek ezek a jó emberek.

– Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen felnyilt és -224- fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak véltük visszamaradni.

Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul nézett körül:

– Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga megnyugtatására.

Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr butykosa nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta.

Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd megcsóválta a fejét:

Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül.

Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és ujra a levélbe nézett.

Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden tudósitotta benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a temetésén ott akar lenni, akkor jöjjön nyomban.

– Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta -225- Riminszky. – Még ki sem hült, már elindult kóborló utjára!

Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat, most a hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba és a lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt.

A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor Riminszky éppen elhaladt a kolostor előtt.

Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén frátert.

– Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt és a koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, a melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a várudvarban, bevésték a szokásos betüket, figurákat, képeket. Ő meg hallgatta azt a kalapálást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt türte meg maga mellett.

Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban, ekkor már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.

– Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem igen eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az a hóbortos se mondott többet:

– Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a halott.

Riminszky a várnak kanyarodott. A vár épen olyannak látszott a völgyből, mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki akkoriban sem. A nagy kapu kinyilott és Riminszky hintaja döngve gördült be az udvarra.

Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak reggel óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból.

Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák világitották meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor sem lett volna elég világos a földalatti terem. A barátok sürü rácscsal elkeritett részben, csinos bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.

Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, -227- a mikor lassu léptekkel a középen álló koporsó felé közeledett.

És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat meglobogtatta volna a gyertyákat és meglebbentette volna a szemfödőt.

Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. Riminszky felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros középkori öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél volt a melle felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt mellette. (Nem is volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és szétütne a koporsó körül a pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején és hosszu sarkantyus szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt ott, mint egy középkori ifju király. Az arca semmit sem változott halálában, csak mintha valami kemény, szigoru vonás rajzolódott volna az ajka mellé.

– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan özvegy Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna ideállitani, a hogy az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért, mintha éppen elszöknének – habár már előfordult az is.

– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi legényt állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz. Éjfélkor valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt mondta, hogy a halott felnyitotta a szemét és parancsolóan pillantott az ajtó felé. Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a kápolnába. Főtisztelendő -228- Timóteusz atya volt az első, a ki szentelt vizzel a kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a fejét.

– Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott visszakivánkozik a földre.

Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet. Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának azt a bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha megmozdul az a széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak egy nyaka volt.

A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba botlott. Megkapta a doktor vállát:

Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az ujjával a szívére bökött:

– Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen tőlem a halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet.

Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az egyenesen a kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a barátok valamennyien kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor bezárta a kápolna kapuját és a kulcsot hosszu kabátjába rejtette.

Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt annyira otthon volt.

Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek valamikor Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. A mikor megkérdezte, -229- hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a választ kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak. Akkor már felöltözve feküdt a koporsóban és hüséges embereitől sorjában elbucsuzott. A mikor a kőmivesek berakták az ajtókat, ablakokat, a várur magához intette a vak trombitást.

– Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.

Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb tömegben lepte el a környék népe.

Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az excentrikus várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt, mások pedig azt állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a mendemondákon. Csak annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a szeretett várur és temetése nagy látványossággal van összekötve.

A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön apródok álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a környékbeli asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur rendezte, intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül már rakták a máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat a pincemesterek és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy óriási oszlop -230- tartott, a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora tüz, mint tán a pokolban sem nagyobb és mindenféle kellemes illatok tekeregtek a levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik jóllakva indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a kiknek gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb temetés-látogatóé.

A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig. Elmondtak mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen piszmogott néhány vénasszony és érzékeny lelkü cseléd.

Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a jobbkarján sötétlett egy gyászszalag.

Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte. Mozdulatlanul, leskelődve figyelte azt az arcot:

– Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni a Riminszky eszén.

– Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi voltál a saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem tehetsz bolonddá.

Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat markos ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu fedelét.

Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a levegőbe. Rajta -231- márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard.

Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik az élők elől a nizsderi várur.

Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott feje feküdt biborpárnán.

Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a halott arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc mosolygása. A következő percben zökkenve ereszkedett le a szárkófág födele, örökre eltakarva a nizsderi várurat. Lakatosok nyultak szerszámaikhoz és kalapálva zárták le karvastagságu csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet vissza, a ki odabenn rekedt.

A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, fáklyák, tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni.

Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A köznépnek nem jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig csak messziről szemlélték az ökörsütést.

A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább eltávolodtak, aztán neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal dolgozott. Annyira sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt ideje letörülni a verejtéket. -232-

A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a következménye, hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen ajtó nyilott a koporsó oldalán és az ajtón először egy pár hosszu sarkantyu, majd a hozzája tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is megjelent.

Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt és ép minden porcikája.

– Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen birtam volna már odabenn egy negyedóráig sem.

A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett visszaállitani helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem igen birt vele, felkiáltott végtére:

Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor hiába próbálkozott.

Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök álmára készülne benne valaki.

Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna felé közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat.

Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt, megszökött a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére.

– Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj itt velem!

– A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits meg. Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsiros, irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani.

A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta meg Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét.

– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. Jó lesz óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és egyéb gyomorrontó csemegéktől.

– Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok megházasodni, hogyan lehetnék tehát beteg.

– Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És az a legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná reperálni, ha elromlott.

– Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a pokolba az ur az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.

– Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint tizenkét medvétől.

XI. FEJEZET.
Merre jár a kisértet.

Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a nizsderi várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor. -234-

A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a sütést-főzést.

Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most egyszerre fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, mindenki tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata sebesültjei ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák magukat még Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt volt.

Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból, Lukai, az eperjesi légátus tartották legtovább a tort.

A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek aludtak, kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a derekukat.

Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös nesz üti meg az ivók fülét.

– Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd elfüstölöm én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.

A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész lett valamennyi. Mind tömjénért akart menni.

– Hohó, – szólt a legelső, a helyzet -235- magaslatára emelkedve, – az eszme enyém volt, én hozom a tömjént.

A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott Rocskay Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár haszonélvezeti joga az övé. Aztán pedig alapitványé legyen, – boldogtalan nők alapitványa.

Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan kezdték volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is emlegettek volna rajta oly sokat!

De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett belőle, mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött, a mikor senki sem várta.

Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az országuton jámbor tót emberek.

Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a kezében hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé. Igen sürgős dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, holott életében igen nyájasan bánt velük.

A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. Futottak, futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem jön velük szembe a szogabiró kocsija.

De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a dolgot. -236-

Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta meg tótjait.

– Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly, szavahihető emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a jámborok állitják.

– Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? – kérdezte a tótok felé fordulva.

A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé is feltünedezett.

Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, mint minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele. Igen jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult.

Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert személyesen nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész dolgon.

– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak, nagyon jó helyen vannak.

Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos kisértettel vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal varrtak a varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak, faragtak a podolini -237- házban is. Az öreg Mik fényes uj lakatokat tett fel mindenhová és naphosszat gyönyörködött a különös závárokban. Néhány kitünő angol lakathoz jutott gazdája nagylelküsége folytán és miután részeire bontotta a lakatokat, meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddig ismert lakatnál.

A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky megbolondult vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni egyiknek előbb, másiknak később.

A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt pedig megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit tudtak, hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól fogva, hogy a Riminszky-házba betette a lábát. Először nyomban piros bocskorkákat kapott; a többinek Fintor uram, a cipész, az elmondhatója, a ki halála napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt az egyszerü tót leányka, a mikor az első pár cipőhöz mértéket vett a lábáról.

Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és szénaillattal meg juhturószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky Lőcséről jövet, megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe sem jut neki megállitani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy bár éjfélre járt az idő, a csárdában világosság volt és valami reszketeg trombitaszó mormogott az alacsony ablakok mögött.

Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a rongyos -238- csárda borából, bár otthon aszut ihatott volna; megkivánt egy rongyos vándor muzsikást és főként szerette volna, még egyszer legénységében, a tenyerével ütögetni a csárda füstös mestergerendáját.

Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, – otthon ülök feleségem szoknyáján.

(Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla senki sem tételezte volna fel.)

A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A huszár leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja tokjával megzörgette a korcsma ajtaját.

– Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták neked ezt a napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.

A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor zsidóember volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott megmaradni, hogy mind a tiz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfujta volna valami szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét hajolt, a mikor a hintós uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ki ez az uraság odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta volna, ha Riminszky éppen azt parancsolja.

– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem tudod, hogy tilos éjszakának idején devernyálni?

– Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy -239- vak muzsikus iszik magában. De aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal. Szegény ember vagyok, esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább a jámbor muzsikust, a mikor máshol is csak találna csárdát.

– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz ez a te muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.

Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy árva mécses pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült, a lábánál fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky nyomban megismerte:

– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi szél vetett ide?

– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, mert most az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.

– Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok az aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert tudd meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó pénz nyomott a markomba és szónélkül kitessékelt a várból. Mentem volna magamtól is, mert mit is csináltam volna tovább uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda a szolgaság. Hát mentem…

A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy kis italt veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, -240- tolvajt kiált! Itt van egy ember a Jánosik bandájából! kiáltozta legharsányabban! Én pedig megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt.

Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé jó. Neki az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki azért, hogy egy zacskó aranypénzem van.

De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam megpihenni. Amerre mentem, a hol megfordultam, mindenütt rablónak, zsiványnak tartottak.

Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott, hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem egy se volt, megvettem tőle az egyik kutyát.

– Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan helyre vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az utszéli árkokat, meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom meg, mert ez meg vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a kutya, a mit neked adok, eddig csak ugyis kárára volt a mesterségemnek.

Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt nem csap lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az aranypénz valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna belőle.

Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a tragikomikus történetnek a hallatára. -241-

– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – Ha fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy aranypénzt; a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor van fizetni való, korcsmáros?

– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya kimászott az asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert pádimentumára.

A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a visszaadott pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához.

Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó kedve volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen elhallgatott.

– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb huzva székét a trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit, hogy legjobban szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a kutyádat is, Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, a mikor még Kavaczky ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához meg a pádimentumhoz!

A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte. Mintha a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami láthatatlan verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a Rákóczi dallamai tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal, Riminszky pedig fejét öklére támasztva hallgatta. -242-

Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon az asztalra csapott:

Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky előparancsolta a legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában voltak, kétliteres üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta, a másikból maga ivott.

A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig, a mig egy korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget és egy csepp sem jött ki belőle.

Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás példáját.

Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben sem maradt egy csöpp bor sem.

A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkivüli öröm szállott volna.

– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam is egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy azóta már semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?

Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt mögötte. Versenyt ivott Riminszkyvel.

– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer -243- Riminszky, megtörülve verejtékező homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az asztal alatt ülne.

Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, a szeme vérben forgott.

– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra vagyunk. A kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt sem bánom most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész világ!

– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. – Ez a csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak.

– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van tüz, van erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset álmodol, mint egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. Középut nincs. Én ma fehéret fogok álmodni.

– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól tanultam, hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal szabad foglalkozni. Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az ember.

– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs asszony. -244-

A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt az, szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy pecsétek lógtak a nyakán, mint valami dekrétumon.

– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a vak ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni mindenféle italt.

– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel Riminszky.

A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár Riminszky uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és olykor beszédeket intézett a kutyájához, mintha legalább is az öregapjához beszélgetne. A kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot és bizonyára felelt is volna rája valamit, ha felelni tudott volna.

Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje annak az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta.

– Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást. Együtt voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is voltam, meg kend is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk.

– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. – Az arcodra még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete hajad volt. Nagy, bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes, mint a medvéé. Jól mondtam-e?

– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal öregebb. A -245- macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel. Nincsen olyan ember a határban, a kit földhöz ne vágnék; nincsen olyan menyecske, a kire ne kacsintanék, ha akarnék.

– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen tudok különbséget tenni asszony meg férfi között.

– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk, vagy pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?…

– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még valahol a nizsderi várur?

A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott a szoba hátterébe:

Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, mozdulatlanul maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.

Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely olyan volt, mint a régi hóhéroké.

Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette szürke, jéghideg szemét. -246-

A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál fogva, a mely a kutyája nyakában volt.

– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és megcsaltál, elhagytál.

– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három férfinak a bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak te, hogy gyémánt vagyok, nem pedig sárgolyó.

– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam. Mivel fizettél ezért?

– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt szivemet, az egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak véletlenül nem dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött.

– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy többé ne szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy inkább tőrt verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna. Még csak annyiba se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, – az utamat is elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza ne jöjj.

– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az életemről, a mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet, -247- elvetted a vőlegényemet, nyomomban voltál, akármerre bujdostam előled. Végül elhoztál a sziklavárba és ott elrejtettél a magad számára hétszeres lakatok mögé.

– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“ kedves, rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel néha, hogy a füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha sem látod, hogy mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa voltál.

– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze akartál zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A gyémánttal nem birtál…

Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett körül.

– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is félsz te tulajdonképpen.

– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis nyavalyás macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az élete.

– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és szeretetreméltó és te megölted őt?

– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld meg, mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot te ölted meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky Györgygyel szembe állitottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod teritette le őt, szegényt.

– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó vásári költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a mely röhejjel kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a neve Schiller volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a gyilkosságnak…

– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz, elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide és mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és csókolj meg. Mondd, hogy az enyém vagy, csupán az enyém vagy…

A férfi már ott állott a kisértet előtt. -249- Annak vészes, őrjitő tüz lángolt a szemében.

– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal bukott a földre.

Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval. Benne Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal fölébredt a hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték fejüket. Repült a fogat, benne a négy fehér lóval. És benn mozdulatlanul ült a diszruhás férfi.

A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a kapu feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.

Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn nem mozdul Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött haza a menyasszonyától.

XII. FEJEZET.
Ancsurka.

Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes szivnek a bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira regény, mint némely embereknek a bolondos élettörténete.

Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a költészethez, hogy a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A legcsudálatosabb az volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették egymást… -250-

Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky urat is utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számitás szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet visszavarázsolni. Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat és a sziveket megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sirt utána, mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján.

Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, a hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt minden.

Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban hosszan harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor hire futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot letépnek.

Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt. Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…

Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult és Lőcse városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a Riminszky ur váratlan halálának.

Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában… el az egész Szepességről!

És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb fölött fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági -251- helyét, – történt, hogy Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után életében vágyakozott.

A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád rohanó vizében.

Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják le és a bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki, Rocskay doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik és megnézi a gyermekfej nagyságu lakatokat.

És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok, kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig az csöndesen el nem szunnyad az éjszakában.

– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok megjutalmazására került volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van!

A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben alkonyi órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, a mint lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit keresne, a mit soha meg nem találhat.

Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi háboru közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan -252- hallgatja az égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe.

Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen országokba, – elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek országutakon, a kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s szemét az égre veti.

A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen ugy cseng, mintha valódi volna, – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok.

A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott. Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a régi helyébe, a falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe belopódzott a viz. Ezeken a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi, örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a mulandóságra oktatni a köveket.

S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha a gyik kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott volna és a huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik odalenn? kérdik tán magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok előtt fölcipeltek. -253-

Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kisértetet. Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek hátát csillámló lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák álldogáltak a hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kisértet odafönn a bástyafokon.

Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt is kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik, hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet észrevette, hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld nyelte volna el; a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt kisértet!

Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal, azon a mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejü vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely egy kis fekete kutya nyakába volt erősitve. A vén ember elveszitette valahol a kalapját, a haját szétzilálta a szél mintha egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az öreg fej körül.

Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával beszélgetett:

– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos kisértetet? Egy hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét hallottuk a nizsderi kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és elindultunk. Jöttünk, jöttünk…

Filkó letelepedett az ut közepére és ez -254- annyit jelentett, hogy a gazdája fáradt. Pihenni kell neki.

– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik nyomban. Ugy-e, Filkó, jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában és mással csókolózni, mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó.

– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a mig az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta alszunk bőven, öreg Filkó.

– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó, – sóhajtotta.

– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a mikor Péter bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, vén Filkó, mert senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a ki aranyakat szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk volna csak egy lépést is, öreg Filkó? Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várurra vall, gondoltam magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várur még kisértetkorában -255- sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról. Hátha ád ujból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet, Filkó?

Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a vak ember hallgatózva állott mögötte.

– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket hallott volna.

Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem érezte a kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját simogatva, halkan beszélt hozzá:

– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt éltünk sokáig ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru napok; néha daloltunk, máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan sem vagyunk.

– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a kinek néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak, csókolóztak, – azután ők is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a legöregebb és ő maradt itt legtovább…

A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a fejét. Egyszerre -256- összerázkódott. Hideg kéz érintette meg s érezte, hogy valaki megállott előtte:

– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem tud lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.

A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszoritotta a Péter kezét.

– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. Tudod-e, hogy ki vagyok én? Én a kisértet vagyok.

– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. Itt állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a toporci határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de Riminszky ur most nincs itt.

– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint velem. Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem mindenfelé, meg nem találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, karja összefonva és fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül vagyok, senkim sincsen… Péter bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy sem lelheted föl máshol a helyed.

– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen volt Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy jó urakról fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter -257- bátyó, hogy néha megszólaltassad trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk vagyon?

A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a rejtett uton.

Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából tizenöt esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a tengeren tulról. Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén tót ember. Mister Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az uj világban. Fényes csizmát hordott és mindennap borotválkozott. Előkelőbb férfiu nem igen akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek Riminszky ur föltalált végrendeletében egész vagyonát hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb leányzója volt. A podolini házban ott maradt az öreg Mik és hozzá költözött Marczinkáné, mig Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel nagyobb utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat és a többi szomoruságot.

Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak a podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele. (Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy elesett azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna, hogy jóslata beteljesedett.)

Utazott Ancsurka virágok között rózsás -258- tavaszi tájak felé… A podoliniak még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke fejét, a mely fölé a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze országokba és sokáig nem hallatszott felőle hir.

Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy Gábor nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka kezével boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt az, a ki sok esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette az elárvult, világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó az ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár elérkezvén az ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét nyujtotta azon kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót nyelven vallott neki szerelmet.

Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg barátok nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte. Ott volt a Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszu szekereiken és eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött néhány uriember, mint a hogy a nevezetes névnapokra, temetésekre és esküvőkre el szoktak jönni.

– Tudtam én mindig, – szólt határozott hangon, – hogy kincsem van a leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad Amerikából.

A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán és egy kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is jó előre furakodott a tömegben és a -259- templomajtónál elébe is került a boldog párnak.

– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is eljött? Be jól tette, hogy nem felejtett el.

– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet, – mormogta Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot.

Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyürüt. Wart Erzsébet ujján viselte azt akkor, a mikor ő a nizsderi várban szolgált.

– Köszönöm, – felelt remegő hangon. – Tisztelem a nizsderi halottakat.

Péter bátyó eltünt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták megtalálni a vak embert.

Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky-házból már gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig ujabb és ujabb Angyalffy-csemetéket hordott a hátán és sötét éjszakákon a piacon a ház előtt gyakran látták a kisértetet üldögélni egy kőpadon. Ott ült skarlátpiros ruhában és szemét figyelve függesztette a Riminszky-házra. Néha rátörtek a buzgó éjjeli őrök és a város kapujáig kergették, de napok mulva ujra visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az eltünő és visszatérő kisértetről. Némelyek határozottan állitották, hogy a kisértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna eligazodni a legendákon?

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11	elkapnáka juhokat	elkapnák a juhokat
14	juhszgazdákat	juhászgazdákat
14	vetttük	vettük
15	Káz mértól	Kázmértól
18	miattt	miatt
22	lehtett	lehetett
24	hilegben	hidegben
25	szégyenkeztt	szégyenkezett
34	eddig Anlsurka	eddig Ancsurka
37	mási kihalt	másik kihalt
40	asszonyfelé	asszonyféle
47	Kaviczky mindig	Kavaczky mindig
49	rejtelyés	rejtélyes
52	haldoló	haldokló
56	parancsábl	parancsából
57	örgebb	öregebb
66	rá Rininszky	rá Riminszky
79	mondt Riminszky	mondta Riminszky
87	eső holdvilágos	első holdvilágos
95	ám. Wart uram,	ám, Wart uram.
97	összehasorlitotta	összehasonlitotta
104	Kavaczy már	Kavaczky már
104	szándákának	szándékának
106	emelti ablakra	emeleti ablakra
109	Kellemtes	Kellemetes
126	csizmasárkával	csizmasarkával
131	véső akaratának	végső akaratának
132	rézmeteszetek	rézmetszetek
151	Sitve	Sietve
168	Sessünk	Siessünk
171	eblak mellett	ablak mellett
179	aakrt csókolni	akart csókolni
184	emebrt	embert
208	lipovnioai	lipovnicai
211	Riminszy	Riminszky
217	keved tartja	kedved tartja
217	higy álmodik	hogy álmodik
222	nyugtalnkodva	nyugtalankodva
224	nyugtalanul nézettt	nyugtalanul nézett
241	fekte kutya	fekete kutya
243	nekünak	nekünk
250	komádiáztak	komédiáztak

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI KISÉRTET ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A podolini kisértet

A PODOLINI KISÉRTET

VALAMI ELŐSZÓ-FÉLE.

ELSŐ FEJEZET.
Egy különc ember története.

II. FEJEZET.
Galamb a varjufészekben.

III. FEJEZET.
Egy igazi embergyülölőről.

IV. FEJEZET.
Ancsurka cipőt kap.

V. FEJEZET.
Ki is volt hát a nizsderi várur?

VI. FEJEZET.
Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?

VII. FEJEZET.
A zöldkalapos bábu.

VIII. FEJEZET.
Prihoda Anna naplója.

IX. FEJEZET.
Merre jár Riminszky?

X. FEJEZET.
A kisértet megjelen.

XI. FEJEZET.
Merre jár a kisértet.

XII. FEJEZET.
Ancsurka.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of A podolini kisértet

A PODOLINI KISÉRTET

VALAMI ELŐSZÓ-FÉLE.

ELSŐ FEJEZET. Egy különc ember története.

II. FEJEZET. Galamb a varjufészekben.

III. FEJEZET. Egy igazi embergyülölőről.

IV. FEJEZET. Ancsurka cipőt kap.

V. FEJEZET. Ki is volt hát a nizsderi várur?

VI. FEJEZET. Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?

VII. FEJEZET. A zöldkalapos bábu.

VIII. FEJEZET. Prihoda Anna naplója.

IX. FEJEZET. Merre jár Riminszky?

X. FEJEZET. A kisértet megjelen.

XI. FEJEZET. Merre jár a kisértet.

XII. FEJEZET. Ancsurka.