The Project Gutenberg eBook of A fáklya by Zsigmond Móricz

Hatalmas meleg volt. A nap szinte szétcsattant, szikrázott és égetett s oly bőven ontotta az égi tüzet, hogy az emberek, de különösen a papok, majdnem szétolvadtak.

Dékány nagytiszteletü ur, a maga rusztikus magyaros kálvinista módján keményen oda is mondogatta:

A felesége rápillantott, hogy törülgeti magáról vastag markába szoritott kendővel a vizet. Valahányszor egy-egy ilyen nyers szót hallott tőle, mindig végig sajgott az egész lelke, szinte fizikai fájdalmat érzett. Pedig már megszokhatta volna husz év óta.

– Csak má jönnének, üssön beléjük a szöszménkő, – tréfált kissé szelidebben a pap, – hogy má mehetnék dógomra. Minden perc elveszett, mig ott nem vagyok a bitangok mellett, a zsebemből lopják a pénzt.

– Hová siet apuka? – libbent ki friss, szélesre nyiló szájjal, kicsattanó piros arccal a lánya.

– Dehogy van. Ott mindig ájeres a levegő luftja! – ahogy az a marha Jaksa mondja, – kiáltott kacagósan a pap rekedtes erős hangján; forró munkalázában, amely minden földmivesnél, igy aratáskor a pénz rettenetes mohó kivánásában áll, csupán a lányával birt -4- tréfálni. Aztán ingerülten állott neki, hogy szakadatlanul gyöngyöző homlokáról ledörzsölje a lucskot.

A papné fád csöndességgel nézte őket. Olyan méltóságos, olyan hüvös volt köztük, ő igazán nem érezte a hőséget sem.

A mai nap sok emléket ébresztett benne. A szomszéd Fábiánfalva uj papot választott, csak ez birta rá az urát, hogy itthon maradjon a mezőről, ahová már hajnali három órakor valami vak szenvedély üzte ki, hogy személyesen nézzen utána minden fillér értékü munkának s holminak, de felügyelő lelkésze levén a szomszéd falunak, különben is assessor, kötelessége volt fogadni az uj kollegát, akit most hoznak az állomásról szekerekkel, keresztül az ő falujokon.

Eszébe jutott a mult, az ő bevonulása e parókhiára, a megfélemlitő lármás mulatság, az idegen fajta emberek… a sok kielégitetlen idő, napok s esztendők, mig mindig várt, várt valamit, valami sorsfordulatot…

Ez az uj ember, aki jött látatlanul, ismeretlenül, felizgatta… Uri pap, – mondta róla a kurátora, aki a választásról referált, finom pap, asszonyoknak való pap… Jóisten: magát képzelte férfinak s papnak és elgondolta, még mennyivel lesujtóbb lett volna neki állania e helyen husz éven át a szemek előtt… pap lenni a falu fölött… Harcolni a parasztokkal és állatokkal és a földdel: az élettel s a hivatással… Pap lenni s érzékeny szivvel fogadni mind azt a támadást, ami a papot naponta éri… Pap lenni kiszolgáltatva kicsiny, markoló, könyörtelen népek szenvedélyének… Megborzongott… Már akkor inkább asszony, papné… aki el van zárva a maga kis világába s gondolatai titkos cellájában apáca lehet s élete zárt köréből is ugyahogy kizárhatja a kegyetlen idegeneket… -5-

– Aggy egy pohár vizet Márta, – szólalt meg az ura, egy kicsiny jóleső csönd után, – még most is a számba van az ebéd jó ize.

S felnevetett, erősen, göcögve. Csak ugy gőzölgött ebből az emberből az élet. Alacsony, kopasz feje izzott, a nagy testes ember fujt és lihegett. Messzire látszott rajta, hogy ő az a boldog ember, akinek az ingére oly sok királynak és költőnek szüksége volna. Az az igazi falusi ember, aki nem kiméli magától az ételt, italt, de meg is látszik rajta. S az is meglátszik, hogy nem fájt a feje, mióta pirosra hizott kurta nyakán viseli. Mitől fájt volna, mikor soha se volt beteg, soha se volt baja s mindig mindent megcsinált, amit akart. Már alig gyerekfővel kikáplánkodta magának a musai papságot s ez különb hely, mint akármelyik a traktusban s azóta gazdálkodik, egész csordára való tehene van, olyan asztagokat rak a paptagban, hogy beillene uradalminak s könyörtelenül végre tud hajtani mindent, amit akar. A falujában, az egyházmegyében, a képviselőválasztásnál, mindenütt. Csak az a szerencse, hogy messzebb menő ambiciók nem izgatják: egy szekér szénáért hamarabb körülgyalogolná a falu határát, minthogy a városba bekocsikázzon a főispáni ebédre.

Számtalanszor végigment a szük, deszkázott tornácon s végignézett a falun. De mindig uj dühre lobbant, hogy nem látja akiket várt. Az utolsó szekeret is kiküldte már az udvarból, ki vannak az emberei eresztve a mezőre, szétszórva a tágas határban s láthatatlan gyeplőjüket itt tartja a markában s szilaj hajcsárlelke folyton látja, hogy odakint párok megállanak; dalolni kezdenek; fiatalok egymást üzik a sárga buza közt, szóval és vérük friss zugásával s egyre számitja, hogy nem lesz meg ma a harmincadik kereszt, amit mára nekik kiszámitott, nem lesz meg a huszonötödik sem, ha ezek a bitangok soká isznak valamelyik utszéli kocsmában… -6- s a guta majd megüti mohóságában: a szekerek is hol cammognak, Péter az ökrökkel még azóta sem ért ki a Verestóhoz: ha az embernek ezer szeme volna, mint ki az ördögnek is a mitológiában, no… De hol a menydörgős menykőbe késnek ezek a fábjánfalviak?…

– Isznak valamék kocsmába, no, mondja csak ki kedves, – szólt a pap. – A bélük istenit… – morogta hozzá, s ez az egy tetszett neki, ez egy kicsit megenyhitette, hogy a felesége kénytelen elismerni az ő türelmetlenségének a jogosságát s eltürni, hogy káromkodjon a szeme előtt.

Márta a veranda sarkából kukucskált ki a vadszőllő közül a falu utcáján végig s majd elnyelte szemével az utat, amelyet messze, a füzesekig el lehetett látni.

– Gyer onnan te mókus, mer ha meglát valaki, mingyán az lesz a pletyka, hogy te várod legjobban!

Márta pironkodó kacagással fordult vissza. A nevetése egészen furcsa volt. Csak igen kis gyerekek tudnak ennyire nyiltan és fehér fogsorral nevetni. Az embernek ha látja, kedve van harapni. Szégyenlősen nevetett az anyja előtt, mintha rajta kapták volna.

– Hát iszen nem is volna rossz, – mondta az apa kurtán a feleségének, hogy a lánya hátat forditott nekik, – ha ezek a bitang fábjániak neki hoznának papot…

Nevetett, már egy uj üzlet tünt fel előtte s már el is szánta magát, hogyha arra való lesz az uj ember, ezt megcsinálja. Jaj lesz annak, aki keresztül tesz csak szalmaszálat is ezen a tervén… Az özvegy papnékra s azoknak a lányaira gondolt s a hatalmas és sok ökrü ember erőszakos önérzetével máris megfenyegette őket… -7- Ránézett a lányára, aki egészen az ő fajja volt, friss, piros arcu, vizkék szemü s olyan szeleverdi, hogy no.

– Csak maga ilyeneket szalasszon ki a száján, – szólt megsértve a papné.

– No tán nem érdemelném meg, – lármázta el a pap, – amennyit mérgelődtem velük tél óta.

– Minduntalan átszekerezni… Még egy kerekem is beszakadt a füzes hidon… Azt a kereket nem adtam vón a falujokért.

A lányka nevetett s elszaladt; biztos, hogy egy perc mulva az utcai ablakon leskelődött.

– Meg ez a fene sok számadás… Az isten áldja meg azt a szerencsétlen flótás Makk Ferit…

Egy percig elhallgattak, eszükbe suhant a szegény flótás Makk Feri, az örökös félszivarjával, amit hol a jobb, hol a bal szájasarkában rágott, messziről lesirt róla a balkezesek sutasága, mindig a bubját vakargatta, mint a kárvallott fazekas tót, mikor a feldőlt szekerét nézi… Az szomoru szenzáció volt a télen. Makk Ferinek a püspök előtt le kellett mondania a papságról, igy valahogy kihuzták, de most adóhivatalnál dijnok valahol Fejérmegyében, s a szegény felesége! az öt gyerekével!… Nem hiába minden gyerek előtt, mikor már érezte, hogy következik, az egész világnak elsirta, jajgatta, hogy megöli magát… de már ezt nem birja ki.

– Jönnek már, jönnek már! – kiabált hirtelen -8- Márta a szobából. Bizonyára az utcai ablakban leskelődött.

– Ugyan lelkem, sose bánja, – legyintett a pap. – Ugy szép a jány, ahogy van.

Márta nem birta ki az izgalmat, hogy itt nem volt szabad nézni a menetet, visszarohant az első szoba ablakához.

– Vagy beleszeret első látásra, – mondta az apa a lánya után nézve gyönyörködve, – vagy csak lassacskán, tette hozzá, egész más végét vetve a szavának, ahogy eredetben akarta… Punktum… Különben e mán csak a ti dógotok… Csináljátok, ahogy akarjátok.

Az asszony röstelte s szigoru arccal ment be az ura előtt a házba a tornácról.

Az utcán már ekkor nagy riadalom volt, mintha tüz ütött volna ki, vagy legalább is huszárok jönnének. Aki épkézláb ember csak volt, mind kiszaladt az utcára s bár mindenki egyformán tudta, mégis torkuk szakadtából kiabálták egymásnak, hogy hozzák a fábjániak az uj papot.

A nagytiszteletü ur odabenn megtette az előkészületeket, vagyis még több pálinkás poharat rakott ki az asztalra elkészitettekhez s a boros üvegekhez még kettőt hozott be a konyha melletti kis kamrából s kinyitotta ezeket is. Ugy látta keveset készitett ki. Mint a számitó emberek, fokonkint emelte az adagot, amit rászánnak a vendéglátásra. A beszéd is eszébe jutott s egyet-kettőt lépve előkészitette magát rá, ami nem annyira a gondolatok rendezéséből, hanem egészséges torokköszörülésből állott. Ez az egy mindig izgatta egy kicsit: ha szólania kellett. Ugy volt, mint az iskolás -9- gyerek, akárhogy tudja is a leckét, mégis beszakad a gatyamadzag, ahogy az apja szokta volt mondani, aki becsületes csizmadia mester volt, nagyszakállat viselt s Deák Ferencet szidta: ő bezzeg mindig mameluk, mióta kinyilt az esze.

– Kuttya legyek! – kiáltott fel hirtelen azon a hangon, ahogy a prédikációját szokta kezdeni s csattanósan homlokon csapta magát.

– Ne szidd magad, apuka! – kacagott rá a lánya, aki soha sem engedte el ezt a szójátékot s mindig egyformán jóizüen mulatott rajta.

Márta kileskelt a fehér csipkefüggönyök közt s elragadtatva látta, hogy lengetik a parasztlegények a követválasztásról maradt zászlókat. Gyönyörü szépnek találta a három szint, ahogy a levegőben usztak a gyolcsok s ujjongó hangot adott.

Szép, fiatal, magos ember volt, barna bajusza volt, magyaros formáju papi ruhában, szép barna szemü, piros arcu ember volt. Por lepte a fekete ruháját, kivált a két széles vállát. Márta abban a percben beleszeretett.

– Milyen szép, – mondta, – milyen szép, istenem milyen remek ember… apuka én bizony isten kutba ugrok érte…

Ahogy szeleverdi módon kibökte ezt a szót, a szeme kacagósan az anyjáéba ütődött. Az anyja ott állott e percben már mellette s ugyanakkor látta meg a fiatal embert, mikor ő. Ahogy a lánya nedvessé lett tüzes kis szemébe nézett, csaknem kimondta amit érzett: ez? neked?… ez nem neked való, kis szamár… De aztán mindjárt elhallgatta a ki sem gondolt gondolatot s azt mondta:

Az apa a lánya szavára letette a poharat, mert -10- egy félpohár borral emelte a szónoki készségét s az ablakhoz sietett.

Már akkor nem lehetett látni a fiatal kollegát, belépett a kis kapun. Csak az udvari ablakon át villant el a magas fekete kalapja. Nemsokára nyilt az ajtó s kopogtatás után belépett.

Mögötte egy csomó vasárnapiasan kiöltözött parasztot lehetett látni s őt csak akkor, ahogy közelébb előbbre lépett a falusi módon állandóan félsötétben tartott szobában. – Szép fiu az ebadta, – mondta magában… aztán elébe lépett s kezet nyujtott neki.

– Itt a mi papunk, nagytiszteletes ur, – harsogta a kurátor, mielőtt valamelyik a két pap közül megszólalhatott volna.

– Matolcsy Miklós vagyok, – szólott a vendég szerényen és gyöngéd s valahogy mélyről zengő szóval.

Márta elbujt a függönybe, az arca égett s szégyelte magát, ugy lesett a fiatal emberre, mintha az menten hozzálépne s megcsókolná. Az anya, az megbüvölve nézett rá s fél könyökét a virágállványra tette. Tudta, hogy ez igen jól áll neki, ez a melankólikus mozdulat, ugy nézte a fiatal idegent, mintha az öccse, vagy a multja, az álmainak valami hajdani emléke jött volna el…

– Isten hozta kolléga ur, – mondta a házigazda, megrázva magyarosan a fiatal ember kezét, hirtelen szinte el is feledte a hivatalos hangot, a lánya szemével nézte meg a vendéget, de aztán eszébe zökkent s azt mondta:

– Hopp! – az ujját is felemelte hozzá, stellungba vágta magát s a parasztok, akiknek már gyakorlatuk van a papi dolgokban, rögtön látták, hogy itt prédikáció készül. Levette hát a kalapját az is, aki eddig még nem tette volt, a nyitott ajtón kiszorulva az előszobában. Aztán elrendezkedtek, helyre taszigálván egymást, hogy mindenki lássa mi történik odabenn. -11-

– Tisztelt fiatal barátom, kedves kollégám, édes társam az ur juhainak őrzésében, – kezdte a házigazda s azonnal megérzett rajta a talpraesett ember, a kész szónok, a magyar pap, aki mindenkor tud szólani, kellő ünnepélyességgel az ünnepélyes alkalomban s kellő profánsággal a profán helyzetekben. – Imé megérkeztél… Megérkeztél a tudományok szentelt csarnokából ide, ki a szabad életre, a viharos tengerre, a nagy és veszélyes szirtekkel boritott hullámzó tengerre… S jöttél, hogy világitó torony légy a tengeren bujdosók előtt: fáklya az élet éjszakájában! Fáklya a vigasztalanok lelke előtt, fáklya az árvák és ügyefogyottak számára, fáklya ebben a siralomvölgyben, ahol nyomor és szenvedés és kibeszélhetetlen sok szomoruság vár az igazakra és kegyesekre… Légy hát az, amire az Ur elválasztott! légy az, aminek küldött Izráelnek ura istene, légy az: aminek a beléd oltott isteni szikra, a beléd helyezett isteni Ige, a neked adatott isteni tálentumok lenni rendeltetnek: fáklyája az Ur félelmének, lobogó fáklyája az isteni Igének… Ugy legyen, ámmen.

A parasztok, akik sokkal hosszabb prédikációra is el voltak készülve, nagy örömmel lélekzettek fel s az uj papra néztek, várták, hogy no most aztán rajta: kend is vágja ki a rezet!

A fiatal ember még nem volt kész frázisgyakorlatra uton-utfélen, magánháznál s boros poharak közt, eleinte kissé kényelmetlenül is érezte magát, de azért nem habozott:

– Mélyen tisztelt kedves Bátyám, nagytiszteletü Tanácsbiró Ur!… Megvallom, lelkem legmélyéig meg vagyok renditve mély és lélekbe markoló szavaitól… s érzem a nagy felelősséget, mely e mai napon vállaimra nehezedik… S ime most Nagytiszteletü uram, mikor épen vergődő önbizalommal eredek ki az Élet Tengerén… mint isteni segély ágat nyujtja át nekem az első -12- szóban a szót, a fogalmat, a célkitüzést, amelynek csupán lényegével voltam mindezidáig eltölve, s amelyet egy szóban jelölni minden khaotikus lobogásomban sem tudtam volna… Fáklya… Fáklya lenni, mondtad nagytiszteletü uram!… Igen: ez az, amire vágyom, amire készültem, amit akarok, amire Istentől erőt s tehetséget kérek: fáklya lenni elhivattatásomban…

Fölemelte a fejét, jaj de szép most, mondta Márta s ugy nézett rá, ahogy csak a prédikáló papra szabad nézni, áhitatos szerelemmel.

– Bizonynyal fáklyája akarok lenni az én nyájamnak. Tudom, nem rózsaszirmokon való heverés, hanem tüskebozótban való lobogás lesz a sorsom, tudom, nem szende örömökben való éldegélés, nem a gyönyörökben való buborékolás, hanem küzdelem a kulturáért, az igazságért, az emberiségért lesz a rendeltetésem… Fáklyája legyek hát ama nagy és szent igazságoknak, amelyek lelkemet betöltik, s inkább gályára vitessem, mint a mi eleink, mintsem valaha eltántorodjak azoktól…

A parasztok csodálkozva emelték rá a szemüket. Soha nem szoktak ők értelmére figyelni annak, amit a pap beszél. Burkolt általánosságok mennydörgő hangjai, mint valami csodálatos muzsika hatnak a lelkükre s megerősitik őket e szent igék, mint valamely lelki fürdő; a gépies ténynyel, a prédikáció türelmes elhallgatásával jogot nyernek a hétköznapi dolgaik nyugodt és rendes továbbfolytatására… Most hirtelen valami zavaró s aggasztó gondolat ébredt fel bennük, nem fogtak-e vajjon csizmadiát az uj pappal. Hű, még az kellene, hogy cucilista papjuk legyen, vagy veszekedő, vagy minden kákán csomót kereső… No, jól jártunk akkor vele… az uri pappal, gondolta magában a kurátor, s már mentségen törte a fejét, hogy ő a másikat akarta, az akaszkai papot, de a többinek nem kellett, mert kopasz. De a házigazda pap olyan nyugodt és rendes -13- arccal hallgatta az uj embert, hogy ő is csak megnyugodott: ez csak olyan papi szó.

– Ebben a munkában, amely a bünök, a vallástalanság, a műveletlenség ellen irányul: kinek a segitségét kérhetném előbb, mint a Tiedet, Nagytiszteletü Uram, ki felügyelő lelkésze voltál az én előre is hően szeretett, hiszen atyai szeretetemre bizott egyházamnak s aki első belépésemkor egy gazdag, nagyszerü emberi élet minden tapasztalatainak kincstárából, mint kész lobogót nyujtottad ki nekem jövendő pályám jelszavát: fáklya! Fáklya leszek tehát, amely nem hagyja abban az isteni világosságot, miglen maga el nem ég, avagy erőszak el nem oltja…

Hirtelen vége lett a beszédnek. Mintha még valamit akart volna mondani a pap, de vagy nem találta meg, vagy várni akart vele, szóval ez elég volt, a nép rákiáltott egy rettenetes éljent. Nem lehetett tovább beszélni.

– No isten hozott kedves öcsém, – kiáltott fátyolos erős hangján a házigazda, – nagyon örvendek! Ilyen emberek kellenek a hazának!… Gyere csak jányom… Márta jányom… Matolcsy ur!…

A fiatal pap, aki még minden szónak külön hatása alatt áll, beszéd közben erősen meg volt kavarodva ettől a neki váratlan, de különben egészen rendes fordulattól. Mig szólott, hirtelen ugy érezte, hogy most hitvallást tesz, mint Luther s most egyszerre megint a rendes természetes élet szinén lebeg…

– Maga épen most jött? – kérdezte Mártácska hirtelen s fülig vörösödött, hogy ilyen csacsiságot kérdez.

– Még csak most megy, – mondta enyhe, tiszta szivhangon az anyja, a most következő beérkezésre gondolva.

A fiatal ember meglepetve nézett az asszonyra, aki állandóan hátul állott a világos ablaknak s igy nem lehetett tisztán látni az arcát. Valami édes hervadtság áradt az asszonyról, valami illatos fölényesség, mennyire nem hasonlit hozzá a lánya, mondta magában.

A fiatal ember a Márta csillogó fogaira nézett, ahonnan ez a kérdés mint valami rakéta kiröppent s szórakozottan, kissé fáradt fejjel mondta:

A kurátor kellemeskedve mondta ott hátul az öreg papnak, aki kopasz fejjel csakugy világitott a bundás fejü parasztok közt:

– Hássze, csak ide kell bizni a választást, – ütött a mellére a kurátor, aki egy kicsit be volt szeszelve, – nincs az a csikós, amék ugy értsen a lúho…

– Mint kend a papokho, vagy mi a tatár! – mondta szemöldökét magasra rántva az öreg pap.

– Hát nem jaót választottam? – mondta kicsit elrestelve magát a kurátor, aki most nagyon büszke volt az elébbi kis ijedtsége után, hogy ő volt az, akinek nem kellett az akaszkai kopasz pap! Nem jó a kopasz: jó ember megőszül, a huncut megkopaszodik, – mint -15- ez is e!… Aztán boros bátorsággal mégis hozzá tette: – Hát én olyat akartam, amékkel mindenki meg lehessék elégedve, finom pap, uri pap, nagyon tisztességes egy papi ember. Mer instállom, nagytiszteletü uram, – s felemelte poharát – én ugy gondoltam, hogy parasztoknak mink is jaók vagyunk, de legyen nekünk egy ojan tiszteletesünk, aki uri ember… El tudjuk mink tartani… ugye sógor?… s a másik fekete parasztra nézett, akinek már szinte laposan lógott a szemhéja az italtól.

– No, igyanak egy pohár bort az uj papjuk egészségére, – mondta a házigazda s a fiatal kollégához fordult, – bort, vagy inkább egy pohár snapszot?

– Én nem szoktam egyiket sem, – szólt a fiatal ember kénytelenül – de ha muszály, inkább bort, a másik nagyon erős lesz…

– Hát most itt maradnak egy kis uzsonnára, – mondta a kurátornak a házigazda.

– No de a tiszteletes ur itt marad, – mondta szokásos tartóztatással a háziasszony, aki igazán sajnálta a fiatal embert ezeknek a markába adni.

– Hű, dehogy haggyuk a papunkat, – kurjantott fel hirtelen a kurátor, ugyhogy mindenki nevetve fakadt az ijedtségén, – hásze az asszonyok még a falu határábul is kiseprüznének, ha annélkül mennénk haza! mán pég az asszonyokkal jóba kell ám lenni, mer aszongya a biblia, hogy nem jó az embernek magába aludni.

– A nem lesz jó, mert akkor nem alusztok a templomba! -16- – fenyegette meg őket a kurátor, aki rettentően talpraesett ember volt s ezen ujra nevettek.

– No, majd nem alusznak, – mondta a házigazda rendreutasitó hangon, – ha a tiszteletes ur beszél!

– Puff! akkor el se visszük, – szólt sunyin a kurátor, akinek ma minden szabad, – mer nekünk olyan pap kell, akinek olyatén hangja van, mint a madárszó, mer amellett lehet legédesdedebben aludni. Mán én legalább sehol másutt olyan jó nem tudok szunnyadozni, mint az ég alatt, a kazal tövén, mikor a madarak ficsegnek a filembe, meg a templomba, mikor a pap olyan jól odamondogat az emberi nemzetnek.

Mindenki nevetett, csak Matolcsy nem tudta mi van ezen nevetni való. Nagyon sértette őt a profán hang. Rajtakapta magát, hogy papi méltóságában van megsértve; hogy igy nevelték a papok a népet!

– No, gyerünk hát, – fogta a kurátor a papját. A kemény parasztmarok belevágott a fiatal ember szép formáju, de puha karjába.

Ez a testi sértés igen kinosan érintette a fiatal papot, hirtelen ugy érezte, mintha a ménesről hazahajtott csikó volna, aki többet egy tapodtat se mehetne a maga esze után, csak amerre a vaskezü kocsis tereli.

S ebben a pillanatban valami homályos sejtelem támadt a lelkében, hogy az élet nem olyan sima és egyszerü, amilyennek ő a kellégiumban elképzelte. Ránézett a paplányra s ott maradt még egyszer a szeme, a lányka magafeledetten függesztette rá a tekintetét s most, hogy a tekintetük találkozott, pipacsvörös lett.

– No, gyerünk, gyerünk, – mondta a kurátor s nem eresztette el a karját, – majd visszajövünk még.

– Mikor? – mondta a fiatal ember ártatlanul, mert azt hitte, köteles ceremonia miatt kell visszajönnie.

– Jánkérőbe, – szólt a kurátor, a szemébe kacsintott s kilóditotta az ajtón. -17-

Amint kilépett az ajtón, a hüvös, sötét szobából a nagy hőségbe s kápráztató világosságba, ugy érezte, mintha valami emberfeletti hatalom dobta volna bele egy félelmetes, ismeretlen s csodálatos világba, ahol minden tiszta, átlátszó és világos és mégis minden érthetetlen, megfoghatatlan, zürzavarosan egymásra tolult. Jaj de jó volna visszabujni, mint egy kis csigának a kollégium sötét és csöndes és fülledt nyugalmába, ahol minden misztikus, félszeg és fülledt, de olyan megnyugtató, eseménytelen és mit sem követelő…

Fölemelt fővel és nyugodt lépésekkel haladt előre s későn jutott eszébe, hogy bucsuzása a papéktól milyen kényszeredett volt.

Csak annyi volt most benne a régi egyéniségéből, hogy meg tudta figyelni a világot, amely körülötte tombolt, amelynek ő csak egy ártalmatlan labdája volt… Ugy csodálták szemtől-szembe, mintha majmot mutogatnak a falu utcáin… a sok felnőtt gyerek…

És amint a szekerek megindultak, a lobogós és kendővel, pántlikákkal cifrára füzött lovak; nem volt más érzése, csak az, hogy viszik; zugó fejjel, s káprázó szemmel, mint valami lázálomban usztak el előtte a kis falu apró házai, az egyenes utca, a keritésekre kapaszkodó gyerekek, a vihogó asszonyok s a borotválatlan, morózus képü férfiak… már nem volt tisztában semmivel: a gyötrelmes és lázas éjszakák eredményei, a szép és nagy lelkesedések mind zátonyra jutottak.

II.

A gyerekek az utcán torkuk szakadtából sivitoztak, hogy éljen Matolcsy tiszteletes ur! Az asszonyok olyan boldogan kacagtak, mintha mindnyájukat valami -18- nagy és meleg szerencse érte volna. A legények karban mentek végig a falun és katonanótákat fujtak s a férfiak ittak és ittak s egyre csak azt mondogatták:

Pedig még mit sem láttak belőle, csak azt, hogy jóformáju legény, szép csengő hangja van s az messze hallatszik. Mi kell egyéb egy paptól?… Inni nem tud, de jobb is, ugyis majd beletanul… Kicsit nagyon is jámborocska, no, annál könnyebb szántani a hátán.

Sátor volt a kurátor udvarán, szekér-oldalrudakból összeállitva, zöld ágakkal diszitve, ott tálalták fel a végtelen hosszu ebédet, amely késő délután kezdődött, vacsorává nyult s csak éjfélkor lett vége. A gazdák annyit ettek, mintha most egyszerre akarnának jóllakni a jövő papválasztásig.

– De hát kinek a költségén megy mindez? – kérdezte naivul a fiatal pap a kurátort.

– Sose kell avval törődni mámma, tiszteletes uram, – mondta ravaszul a paraszt. – A fő az, hogy semmi se maradjon a tálban.

A fiatal ember nagyon félt, hogy nem fogja megállani a helyét a parasztlakomán, ahol, jól tudta, minden szem őt fogja nézni s minden mozdulatát megbirálják. De kiderült, hogy a dolog sokkal egyszerübb, mint előre hitte volna, a nép nem őt szerepeltette, hanem maga szerepelt. Minden ember folyton beszélt, tett-vett, ivott, kiabált, kurjongatott, tréfált, s veszekedett.

Matolcsy Miklós ugy volt ennek a nyüzsgő, zsibongó tömegnek a közepén, mintha egy láthatatlan idegen lenne, akinek nem kell egyebet tennie, csak mosolyogni, egyre mosolyogni és vastag, repedezett bőrü tenyereket szorongatni. A hangjára nem volt szükség, mert mindenki ugy kiabált, ahogy a torkán kifért s az ő szava elveszett, mintha a tenger zugásába halna bele. -19-

A délután gyorsan estébe, az est éjszakába hajlott. A csillagok fényén, az egyre későbbi éjben hirtelen mint valami bachanalia, tünt fel a fiatal pap előtt az alvó falu. Valami szorongás, gyötrődés támadt a lelkében. Nem tudta, más hogy tenné, de ugy érezte Isten előtt, nem illik az, ami itt történik. Valahogy végét akarta vetni. Fel akart állani. Korbácsra gondolt és szeretett volna félelmes lángoszloppá válni, hogy egyszerre megfélemlitse ezeket az embereket. Ugy érezte, hogy itt a pillanat, amelyen eldől a jövő tekintélye. Mint Keresztelő János szeretett volna fellépni s mennydörgő hangon kiáltani el: Nektek nem szabad igy élni! Elkezdett lihegni s a szeme komor lett és szeretett volna üszkös, csóvás szavakkal a szivek fölött mennydörögni. A száját már nem egyszer ki is nyitotta s érezte a torkában a hangok feszülését… aztán megint visszaült.

Ő még olyan kevéssé ismeri az életet. Ha ez igy szokás… Ártatlan és idilli örömöktől fossza-é meg a szegény jó népet, amely a nehéz testi munka évszakában egy vidám emlékü éjjelt fog köszönni a papjának. És volna-e hatása? És okos volna-e, hogy fővel rohanjon a falnak? Sohasem érezte ugy át azt az igazságot, hogy prédikátornak igen jól kell ismernie a gyülekezetét… Ártatlan est, vagy bünös tobzódás: ki tudhatja azt, mig oka nincs tudnia.

S a nép egyre bódultabb lett a vigságában, mig egyszerre csak valami dévaj nóta támadt valahol.

Álmélkodó szemeit végigjáratta a népen, s valami ellenállhatatlan erő arra kényszeritette, hogy felálljon, karját felemelje s prófétáljon.

– Szeretett felebarátaim! – kiáltott fel a sötétes éjszakában, amelyet alig világitottak meg a csillagok s alig a néhány kis pertoleum-lámpa. A szava mint egy sikoltás -20- hallatszott. Nem ugy, mint egy lesujtó villámcsapás viharban, de mint egy ijedt gyermek segélykiáltása. Egyszerre elvesztette a lába alól a talajt, megszédült és elfult a hangja: nem tudta most mit fog mondani.

Az ének nagyon soká tart, nagyon erősen, teljes szivből éneklik, tele torokkal fujják, ő maga is velük énekel s közben ott áll mindannyiuknak a vállán. A feje zug, a homloka izzik. A szeme könyesen, fátyolosan le-lecsukódik s körülötte zengő ének kanyargó hullámain ugy ringatózik már, csónakban a Tiszán. S lassan visszafolyik ereibe a felzugó vér, alábbszáll a prófétáló vágy, imás érzéssé szelidül a menydörgő akarat. S mikor az emberek száján sokára eláll az ének, lehunyja a szemét, csaknem sir a meghatottságtól a nagy éjszakában a kisded falu közepén, az emberek éjjeli gyülekezetében s valami szépet, áhitatosat és meleget érez a szive körül. A sok nyerseség és vadság, az önzés, falánkság, a testi tisztátlanság mind felfoszlik az áhitatos énekben. Valami természeti szép jelenséggé válik az imént még izgatóan visszataszitó gyülekezet. Minden éles és bántó érzés leszerelve s a sziveket könnyes jóság árasztja el.

Akkor csönd lesz, az emberek száján elhal az ének s ő lehunyja a szemét. Mintha most állana a beteljesedés pillanata előtt, mosolyog, bágyadt szelid mosolylyal, nagy érzés dagasztja: most, most kell szólani, most kell megjelenni a kettős tüzes nyelveknek, most meg lehet fogni a sziveket s mint bárányokat terelni a jóság aklába… -21- S nem is az lelkesiti, hogy beteljesedett az igéret, hogy eljött a pillanat, amely minden nagynak szülője lehet, hanem az, hogy ime az Istennel jutott közvetlen viszonyba, a zöld lombok sötét foltjain felemeli tekintetét a csillagokig s várja, hogy most csodálatos lehetőségek és lelkeket meginditó meglepetések következzenek el…

– Óh reménységünknek Istene!… ki egyedül vagy erőtlenségünkben bizalmunk és reményünk: vedd igyekezetünket s ne forditsd el tőlünk kegyelmes arcodat, midőn előtted könyörgünk a Jézus nevében, Ámen… Imádandó Isten! hálával térünk meg hozzád s dicsőitünk téged mind azon jókért, melyekkel e mai csodálatos napon atyai jóvoltodból megáldottál minket…

Mi történt!… Egyszerre csak kettőssé válik a lelke s az egyik figyelni kezdi a mást, hallja a szókat, amelyeket mond, amelyek bonganak és zengenek és mit se mondanak s nem jelentenek.

A szavak áradva ömlenek az ajkáról, de óh, félelmes csoda: nem tudja mit beszél, ez a beszéd nem az ihlettek őrjöngő, szikraontó szavai, amelyek ahol lehullanak, égetnek és gyujtanak: ez a beszéd a szertartás megmerevedett homokágya, amelyben lassan és zajtalanul hömpölyög az igazságoknak gátak között lebocsátott hullámárja.

S mily ellenállhatatlan ez a tudás, a beidegzett szavak egymásból patakzó folyamata, ezek a kialakult s mindennapiságukban első üde értékelésüket veszitett nagyszerüségeknek zsongitó vibrálása… „te vagy a mindenható, ki mindent megtehetsz; te vagy a véghetetlen bölcsesség, aki mindent a legjobban értesz; te vagy a kimerithetetlen jóság, aki magunknál is jobban akarod s munkálod boldogságunkat…“ óh ez a szertartás, hogy mennyire elvégzi ez magamagától az üdvösséget. Mindegy hát, hogy ki mondja s milyen érzésekkel -22- mondja, csaknem ugy ki van kövülve minden szó, minden frázis, mint a katholicizmusban.

Mikor vége volt az imádságnak, mély lehangoltság vett rajta erőt: hát nem merte egyéniségének zászlóját kibontani… Hát ime első percben már megalkudott… egyetlen szót nem mert kijelenteni, amely ujat, erőset és prófétait jelentene… Meghátrált, lemondott, letört… Vagy még azt sem, csak nem talált hangra?… Nincsen hát egyéni hangja… Tömeghit szavait zengette s a tömeghit fülébe… A torkát száritotta a keserüség, a szégyen s a harag önmaga ellen: hogy nem történt meg, amire várt, aminek az eljövetelét biztosan látta…

Hogy elhallgatott; egy öblös hang halkan, monotonul s komoran kezdett imádkozni: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

Az erőteljes férfihang a komor éjszakai hangulatban kopogva verte a sziveket: volt valami misztikus, valami földfeletti ebben az emberi gyülekezetben, amely az ének, az ima áldásával töltözött s szárnyakra kelt egy közös megadásban az Isten előtt.

Ujra énekbe csaptak fel a hangok. A gyülekezet egy közös, tömegszerü lelki tisztálkodásban egyesült.

III.

Harmadnap hajnalban felébredt a csordás trombitájára; a nap pirosan sütött be az ablakon, sietett lehunyni a szemét, hogy tovább aludjon. Rendkivül fáradt volt.

Mosolygott egyet, mint a gyermek az anyja kebelén és édesen aludt el az önálló férfiélet boldogja: a tegnapi beiktatás lázálma futott át emlékén s mindjárt utána álomképek következtek.

Elébb a mély álom kábultságából alig tudott tájékozódni, csak lassan jött rá, s már ismét mosolyogva, hogy maga gazdája, a maga házában, maga fészkében: ember.

Kiugrott, ugy mezitláb, fehérben, sietett ajtót nyitni. Mint egy gyerek, nem merte volna várakoztatni a kurátort odakint.

Azt már nem szerette, hogy a két gazda, akik az ajtó előtt állottak a tornácon, minden teketória nélkül utánamentek a hálószobájába.

– Legyenek szivesek várni, mig felöltözöm, – mondta előzékenyen, de olyan tétován, hogy nem imponált vele.

– Á, mindegy az tiszteletes ur, – szólt a kurátor s bejött és leült az ágygyal szemben egy székre.

A másik állva maradt, az egy nagyorru ember volt, igen apró szemei voltak s mosolygósan hunyorgatott velük.

A fiatal ember röstellte, hogy előttük kell öltöznie, de hát most már nem küldhette ki őket, ha egyszer bejöttek.

– A nagyon jó, aki teheti. Én is aludnék, ha lehetne, de mán én három órakor fenn vótam.

– Muszály a gazda embernek, a jószág megkivánja. Három órakor má etetni kell… Azután meg dologidő van.

– Bizony most jön az aratás, – mondta a fiatal ember kissé mesterkélve, hogy ért ehhez az élethez.

Erre egy kis csönd lett. A papnak az jutott eszébe, hogy neki harminc hold földje van a határban, a fizetés szerint; vajjon most mi van azokon a földeken, ki műveli, ki arat rajta, mi terem rajta. De nem szólott, röstellte mindjárt pénzről, fizetésről beszélni.

– Hát osztán, mit álmodott a tiszteletes ur, – kérdezte a kurátor lassan egymás után rakosgatott szavaival.

– A be, – mondta a másik ember somolyogva s bólongatott, ez is leült odább egy székre.

– Bizonyosan azt jelenti, hogy olyanok fognak történni velem, amit álmodni se lehet előre.

A pap arra gondolt, hogy pénze sincs már. Talán -25- egy forintja még van. Hopp, ezek a jó emberek tán a fizetést akarják kiadni.

– Mit beszélnek a faluban, – kérdezte – meg vannak-e elégedve. A beiktatással.

Ha ezek ilyen kis dolognak tekintik az egészet, ő is röstellt több szót vesztegetni rá, pedig féléjjel nem tudott aludni a büszke boldogságtól.

– De nagyon is kitett a falu magáért, – mondta s ugy hálóingre vette fel a kis kabátját. Nem akart mosdani az emberek előtt. – A tegnapelőtti vacsora, meg a tegnapi ebéd…

Itt egyszerre zavarba jött, maga sem tudta mért, a tükör elé állott s alvás közben szétdult haját kezdte fésülni.

– Hát, nem vót olyan nagy valami, csak hogy mégis rendesen legyen. Mikor ilyen fiatal a pap, nem igen lehet semmit se kivánni… – bökögette a szót a kurátor. – Se asszony, se semmi; mégis, nem akartuk, hogy hát szégyenbe maradjon…

A pap hallgatott, valami kellemetlen érzés kezdett rajta uralkodni. Nem tudta, nem mulasztott-e valami kötelességet.

– Nagyon köszönöm maguknak, kurátor uram. Az egész falunak, hogy ilyen jók voltak hozzám és nem is tudom… még eddig nem mutathattam meg… De majd, igérem, olyan papjuk leszek… Ha maguk tudnák, milyen tervekkel jöttem el… Ennek a falunak elsőnek kell lenni; mintaközségnek… Ha valakinek valami baja van, csak jöjjön hozzám. Se időt, -26- se fáradságot, semmit sem sajnálok, hogy mindenkinek minden bajában hűséges orvosa, ügyvédje, tanácsadója, birója, mindene legyek…

Ugy kiömlött a szivéből a jóság, a szeretet: s nem tudta elmondani. Hirtelen láng öntötte el az arcát, eszébe jutott, hogy tegnapelőtt éjjel mint próféta akart fellépni, hogy szavakkal a lelkét korbácsolja ezeknek az embereknek, akik oly jók, hűségesek és olyan derék jó gyermekek… Most a szemével simogatta őket, a kurátort, aki komolyan, minden érzés mutatása nélkül függesztette rá a szemét, meg a másik embert, aki szaporán pislogott a nagy orra mögött apró kék szemeivel.

– És remélem nem is kerül el senki, hanem el fognak hozzám jönni mindenféle dolgukban.

– Nem akarom, hogy itt civódások legyenek, veszekedések, gyülölködések. Tudom, mindenfelé szokott lenni testvérharag, ortálykodás, anyagi okok miatt való véres torzsalkodások. Boszuállás, üldöztetések. Én a lelkemet kiteritem és mindenkinek mindent meg akarok tenni, hogy csak béke és szeretet lakozzék ebben a kedves kis községben… Mert lássák, mit ér az egész élet, ha nem szeretjük egymást?… Ez az egész társadalom arra van épitve, hogy egymást segitik az emberek. Közös nagy halomba gyüjtjük mindannyiunk munkáját, hogy az aztán megint szétosztódjék mindannyiunk számára. Én is adok, te is adsz, ő is ad, mindannyian adunk valamit az egésznek, az emberiségnek s az emberiség, a nagy egész aztán minket az egyeseket eltart, mint gyermekeit… Ugy-e maguk földmivesek: azt hiszik, azért termelik a buzát, mert pénzt akarnak érte kapni. Azt hiszik, hogy a saját önző anyagi céljaik parancsolják azt, hogy buzát termeljenek… Lám, nem azért termelik a buzát: hanem azért, hogy az emberek -27- nagy tömegeinek legyen mivel táplálkozniok. Maguk, az egyének változtathatják a foglalkozásukat: de ugyanannyian fognak mindenkor buzát termelni, amennyi buzára szükség van, hogy az egész emberiség el legyen látva kenyérrel. Igy tevődik össze az emberek osztályainak munkájából mindaz az érték, amire csak szüksége van az egész emberiségnek… És én igenis, el vagyok határozva, hogy én ebben a faluban; az egyetlen ember, akinek meg van hozzá a tanultsága, a lehetősége, az akarata: én gondoskodni akarok az én kisded nyájamnak minden lelki és benső szükségletéről… Igy képzelem én, hogy el fogjuk érni azt az ideális állapotot, amit az elébb emlitettem, hogy egy boldog és szép életü emberi gyülekezet legyen a mi kis egyházközségünknek az élete.

Megállott s várt valami feleletet. Most ugy tetszett neki, hogy elég egyszerüen s elég népszerüen fejezte ki magát. Az arca kipirult, a szeme csillogott s annyi szeretettel nézte a két gazda ember arcát. Látta azokon az erős barázdákat, látta a szélkifutta, napégette, durva szövetü bőrt, a fekete öklöket s a rendkivül durva, elformátlanodott bütykös ujjakat, amelyekről a fekete szennyet talán semmiféle vegyiszerrel sem lehetne lemosni s amelyeknek a nehéz munka miatt való elalaktalanodását már semmiféle uri kényelem sem szüntetné meg. Szánalommal nézte őket s lelkében a gyönge iránt érzett testvéri szeretettel.

– Én lélekben mindig a hiveim közt leszek, – mondta szónokiasan, egyre szónokiasabban, – lelkemben mindig veletek társalkodom. S még ha visszataszitanátok is, mint a hazájából számüzött zsidó, bármely szegletében lakik is a földnek, mikor imádkozik, mindig Jeruzsálem felé fordul arccal: igy én is már, midőn távol tőletek a debreceni Nagyerdő kies lombjai alatt andalogva életemet fontolgattam s a legszentebbekről elmélkedtem, -28- gondolataim és érzéseim már akkor felétek voltak fordulva. A mágnest az északi sarok titkos ereje nem vonja jobban, mint engem e hely, mely Isten által jelöltetett ki az Isten nagy földjén az én számomra, hogy e helyen teljen be sorsom rendeltetése: Hass, alkoss, gyarapits.

Mindezt most nem a két embernek mondta, hanem az ablakon át a község felé irányitotta érzéseit, mintha valóban a templomban, a szószékben volna.

Most ugy vette észre, hogy a nagyorru intett a kurátornak s arról az jutott eszébe, hogy ezeknek sok dolguk van s ő feltartóztatja.

– Mi járatban is vannak kurátor uram? – szólott mindjárt természetesen, – tudom sok a dolguk, bajuk. Nem tartom fel, ha sietnek, bárha nekem a legnagyobb öröm, hogy beszélgetünk… Ismergessük egymást… Kurátor Uram!…

– Hát bion, tiszteletes uram, a széna a renden, a répa kapálatlan, mán is sokat kell hallgatnom, hogy nagy időt elbitangoltam evvel a papválasztással. Vagyis, hogy kiszedi az asszony a szemem, ha még tovább is lopom a napot… Hát mondok, eegyüttünk a péztáros urral, számozkodni.

– Pénzt hozott kurátor ur? – örült meg s kiáltott fel naivul a pap. Már megint egész gyerek volt, aki mindjárt szégyelte is ezt a hirtelenségét. – Ej de derék ember, – tette hozzá, – épen jókor, mert már egy fillérem sincs.

– Látja kérem, – mondta a fiatal ember, – hát hogyne volna a papnak kötelessége mindent elvégezni a falujáért. A nép maga össze rakott filléreivel biztositja a papjának az életét: a pap… hogy az, biztositsa az ő számukra a minden pillanatban segitésre kész -29- lelkiatyját… No hát ki avval a pízzel, – tette hozzá s azt hitte igen tréfás és igen közvetlen e pillanatban.

– Ej a macska vigye el, – szólt a kurátor, – Píz! Minek a píz falun. Hásze itt még ha akarna se tudna kőteni tiszteletes ur.

– Nono, azon nem busulok, – szólt sóhajtva a pap. – Lássa ez mind hitelbe van, ez a butor. Én még idáig diák voltam, de hát ide nem jöhettem ugyebizony, a nép közé üresen, semmi nélkül… No, nem baj, majd kifizetjük. Nekem igényeim nincsenek, se bor, se kártya, se szórakozás: csak egy: a munka… Ezt a kis befektetést meg kellett csinálnom s első kötelességem lesz letörleszteni.

– Mit? – szólott, – ez nagyon jól van. Amint ebből látom, most egyszerre kiegyenlitik az egész összeget ujesztendeig. Ugy hogy a község nem fog tartozni sem a földárendával, sem a banki tőke kamataival.

– Hát a választás! tiszteletes ur… Krisztus koporsóját se őrizték ingyen.

– Nem olyan sok az a píz tiszteletes ur. Eemegy a hamar. Mer az ugy szokás. Hát nem memmontam én Debrecenybe tiszteletes urnak, tulajdon szemibe, hogy nagy az ellempárt!

A kurátor lassan, huzta a szókat, de megérzett rajta, hogy biztosabb lett a pap zavarától.

A pap lelke mélyéig elpirult. Valóban, mikor arról beszélt a kurátor, ő a bünrészes hallgatásával fogadta. Nem mondott rá sem jót, sem rosszat. Olyan mohó volt benne a vágy, hogy ezt a községet megkapja, hogy megválasszák, hogy elsőnek kerüljön ki a volt társai közül önálló papnak, a többi még mind káplánkodik ebben az évben, hogy nem bánta volna, ha az érdekében bizonyos szabálytalanságok történtek volna is, csak győztes legyen… Annyira meg volt győződve a saját akaratának helyessége, nemessége s szükségessége felől, hogy minden áron meg kellett kapnia ezt a poziciót… Most, mintha a saját vétke zuhant volna le rá… Meg kellett fogóznia az ablakdeszkában.

– A mindig ugy vót szokásba, hogy a beiktatás az uj pap kőtségire megy. Hát a meg ugy van, hogy ki micsodás ember, olyan a beiktatása… Az igaz, hogy tiszteles urról mindenfelé igen jó nézettye van a népeknek… Hasze azér is hoztuk magunknak a méltóságos püspök ur mellől. Szép fiatal ember, uri ember! aki nem néz a krajcárra, nem sajnáli a szegény emberektül azt az egy-két falatot, meg azt a pohár bort, akit az egissigire felhajtottuk.

– De hát én miből élek meg, jó ember? – kérdezte siralmasan a fiatal ember, akivel forogni kezdett a világ.

– Hát a kongrua, tiszteletes ur! – kiáltott a kurátor fellélekzve, – meg az a sok stóla, amit temetésér, -31- esketésér, keresztelésér fizetnek! Sok pénz az uram! Szegény paraszt ember esztendőn át nem lát annyit, mint a pap egy-két hónap alatt. Hiszen a papnak minden lépésér fizetés dukál, nem megy az ingyen.

– És mit szólnak ehhez az egyházi törvények? – kérdezte keményen a pap s a szemöldöke összeszaladt.

A kurátor arcáról egyszerre elmult minden kellemeteskedő vidámság, egyszerre kemény lett, mint a kő, vad és nyers.

– Hát: tiszteletes ur tudja… Azt tudom, hogy: azt: tudja… Vót má nekünk papunk, aki nem tutta, eement mekkérdezni a vaskalaposokat, még a püspököt is. Oszt a szegény eklézsiát meg is nyomoritották vele, hogy ű fizesse meg. A papnak a választását!… Az egisz pizt… Meg is fizettük. Egy krajcárig, szó nélkül! De a pap esztendőt se várt, ugy kirezkedett innen elfele, mint a kis gyerek az árokbul, aki csonárral van tele… Nem termett annak uram, még a trágyadombon se nőtt meg neki, a tök se. Nem nőtt meg annak a fü a mezején. Tudja a jó ég, hogy vót, de minden marha odabitangolt, mire valaki eszrevette, a pap fődjére, tyuk, csirke, mind ott nőtt fel, neki meg tyukja, disznaja mind elhullott, annyija alig vót, hogy ehen ne hajjon, mer pízír nem kapott a faluba, nem az, uram, semmi eleséget. Hogyis ne, mikor senki se szerette! Mer a szeretet az első tiszteletes uram! Akkit megszeretnek, annak mindene van ebbe a faluba, akit nem szeretnek, annak még a nevébül is kihull még a bötü is!…

A kurátor vette észre, hogy a papja igen mélyen elhallgatott s ettől ujra kezdett megvidámolni.

– Szeginy… má a nevit se tudom… mék -32- is vót az a pap… Ugy elment innen a sok pujájával, pedig egy olyatén, rongyos kis faluba, hogy annak még a nevitül is hascsikarást kap az egissiges ember.

A pap végigment a szobán, hálóingben, a melynek gyári himzéses gallérja kihajlott a kabátjára, ez is hitel, s komolyan, fanyarul állott meg a kurátor előtt.

– Nézze, barátom, képzelje csak magát az én helyembe: maga most mit tenne?

– Én… nem mernék… kikötni ezekkel a népekkel. Isten az atyám… nem én… Nagyon kutyafülüek ezek, ha valakire kiteszik a vizes lepedőt. Kuttya zsiván népek laknak itt, nem parancsol ezeknek az előljáróság, beszélhet itt a biró, meg a kurátor. Siketek ezek a jóra tiszteletes uram. Pedig annak a másiknak csak kicsiség volt, amit ezek elfaltak a fizetésébül, mégis hogy megharaguttak, mikor vissza kellett adni… Hát még most!… Nekem ugyan nagyon mindegy akar igy, akar ugy, de mondok, én mégis csak azt az egy tanácsot tudom tiszteletes urnak, hogy ikább, ha valakivel beszél a nagyfejüek közül, ikább tagaggyon le mindent, minthogy még hozzátegyen, ha magának jót akar. Tudják ezek, hogyha most per lesz ebbül, még jobban meg fogják üket strófolni, mint abba az üdőbe: hát ük is fenik a fogokat, hogy most még jobban ellátják a pap baját, mint akkor… Hát itt van a tiszteletes ur, ugyi. Nincsen felesége, nincsen gyerekei: e jó, de enni csak kell azér… Nohát uram, ahogy én esmerem ezeket a népeket, itten imádkozhat: itten nem kap enni semmi pénzért senkitül. Mert ezek azt fogják mondani, hogy ha pap: imádkozzon az istenének, lakassa jól, ha annak a szolgája. Mer ezek olyan zsiványok, hogy azt akarják, hogy a pap az ü szolgájuk legyen… -33-

– Én?… Én uram, nagyon szivesen, a feleségem meg még szivesebben, de hát ki meri magára venni a népek haragját?… Tudom, maga tiszteletes uram, maga mondaná, ha látná, mit csinálnak én vélem, hogy ides barátom, távozz el én tőlem, mert én bélpoklos vagyok.

Hosszu ideig csendesen ültek. A falak hüvösek voltak, mint a szellőzetlen vályogházakban szokott, kint azonban izzóan sütött a nap.

– Tessék csak aláirni… olyan simán fog a menni, az egész dolog, meg olyan szépen, hogy mikor jönnek a papi vizsgálók: egy se fog itt arra mégcsak gondolni se, ami nem szabados dolog.

A pap letette a papirt, félredobta s ujra csönd lett. Féltenyérre támasztotta az arcát, s lehunyta a szemét.

– Hát, jó bion ilyenkor szunditani egyet… Tiszteletes uramnak ugy sincs egyéb dóga jövő vasárnapig. Edde jó is vóna papnak lenni. Hanem mink ugye komám, parasztok.

– No firkantsa oda a nevit, oszt meg van. A csak egy kis moccanás. De ha a villa nyelét kellenék megfogni, osztán egész nap hányni le a kévét, meg fel a kévét a szekérre, meg a dobra! Akkor tudná meg mi a drága idő… -34-

– Megesküdnének rá, – gondolta magában, – hogy a kezükből felvettem a pénzt…

Fogta a tollat, belemártotta a tintába, még most is dugó nélkül volt a tintás üveg, az esti emléksorirás óta.

– Rablók, – mondta magában és a szeme tele lett könnyel. – Rablógyilkosok. Talán meg is tudnának ölni itt…

A kurátor fogta a papirt, igen lassan s kényelmesen teregette, száritgatta. Lehajlott, a deszkapadlóról egy kis port kapart össze s a betükre szórta.

– Mondja kurátor ur, – s a pap hangja remegett. – Hány órakor fogott maga iráshoz, hogy már készen volt a számadással. Csak megetette a marhát? vagy még elébb kihányta a trágyát is az ólból?

A kurátor kicsit mosolygott. Nem is érdemesitette válaszra a gunyt. Mikor megszáradt az irás, összehajtotta a levelet s a zsebébe tette. Most ő tette el, nem az, aki előbb elővette, a pénztáros.

– Ugy, – mondta elfordulva, élesen. – Hát azért volt olyan nagy az egyetértés a nép közt!

– Zsarolni! – mordult fel a kurátor s a szeme megvillámlott. – Zsarolni!… Hát ez a mi nevünk? -35- maga előtt? tiszteletes ur?… Ezt prédikálta maga nekünk? csak egy fertályórája is?… Má letagadja?… Hát rablók vagyunk mink?… Hát ez a hála?… ez a köszönet?… hogy pappá tettünk valakit!

A pap összeszoritotta a fogait, a szemöldöke alatt villogott a szeme. Puskája nincs. Ezzel mindjárt verekedni kell.

Nagy elkeseredés vett rajta erőt. Elfordult, mert nem tudott beszélni. Sirás fojtogatta a torkát. Gyülölte ezeket, de a markukban érezte magát. A püspökhöz menjen vissza, elpanaszolni?… Nem tudná letagadni azt a szót: a puhitást…

– Ah… – szólott, – mit érzékenykedik… kurátor ur… Nekem csak az fáj, hogy ilyen módon adják ezt tudtomra… Igen, ha előre megmondja… akkor talán… én magam ajánlottam volna fel… a vendégséget… Ha nem az egész félévi fizetést is… mert most nem tudom… De hiszen majd megtanulom mi hogy… hogy mi az élet… Majd… elmegyek a többi… kollegákhoz… s megfigyelem… az ő tapasztalataikkal…

Már egészen szakgatottan jöttek ki a szavak a torkán… Félt, hogy rögtön sirva fakad…

– Vizittelni? A jó lesz. Jó egy kicsit vizittelni. Hanem azér jobb lesz, ha elébb a faluba jár körül vizittelni. Ráér a papokkal diskurálni azután is, elsőbbek a hivek. Mer bion, ha nem az én feleségemhez megy először a tiszteletes ur, a nagyon meg tanál neheztelni, mer az annak a szivire megy… az asszonnak…

– Isten megáldja tiszteletes uram. Csak nem kell elereszteni a természetit. Ej de fog örülni a feleségem, ha megmondom, hogy még ma délután lesz szerencséje a tiszteletes urnak hozzá. -36-

– Isten áldja, – mondta a pap s igyekezett visszavenni a kezét a parasztmarok vaspereceiből.

– Istennek ajállom, tiszteletes uram, – mondta a nagyorru pénztáros és apró szemei mosolyosan rebbentek rá a papra, mint egy ártatlan tinóé.

IV.

Szeretett volna utánuk rohanni, de csak hörgött: a nyugta, az már ott volt a zsebükben.

Valami hideglelés rázta s percekig nem tudott magáról. Csak marta a haját és járkált s megállott s nem vette észre mennyi ideig állott mereven.

– Mit tudtak volna vele csinálni?… Mit bizonyithat valaki abból, ami a lélekben történik… Hisz ő soha egy szóval nem biztatott fel senkit… Hát azért a bünért is meg lehet bünhődni, aminek csupán annyiban részese az ember, hogy nem akadályozta meg az elkövetését… Pirulva vallotta be: annyiban, hogy óhajtotta a megtörténését…

Mit! – riadozott egyre! – pénzért?… Hát nem azért, mert tanult, mert jó diák volt, mert a zsidó nyelvben első volt a theologián, mert neki diktálta a jegyzeteit a professzor, mert mindig példás erkölcsü fiu volt, minden iskolai munkát elvégzett, senkit soha meg nem botránkoztatott, mert nem labdázott az udvaron, mint a többiek, nem ivott és nem korhelykedett, mint a kollegái, a diákcétusokban nem tivornyázott, hanem a könyvtár legszorgalmasabb olvasója volt és a Nagyerdőn csinálta a beszédeit… Régi könyveket, régi papokat tanulmányozott, mikor mások a juhásznéhoz, -37- meg a Kispipába szökdöstek nagy ivásokra, az Ige megértésén gyötörte magát, mikor társai udvarolni jártak… Pénzért választották meg s az egész diplomája csak éppen ürügy volt arra, hogy megválaszthassák… Pénzért lett pap: egy bizonyos pénzösszegért?…

Lelkében összekuporodott s rettegett és szégyelte magát s valami rettenetes nagy fájdalmat és ürességet érzett, valami nagy veszteséget szenvedett s nem tudta mit, csak mint egy erős testi kint állotta ki a fájdalmat.

Teljes zürzavarban száguldozott a szoba falai közt, aztán megint leroskadt egy székbe s némán meredt maga elé s visszaidézte a kurátornak minden szavát és gondolkozott, hogy hogy is történt, hogy igy engedte magát becsapni.

Egy félesztendei fizetés… Mikor egy fillérje sincs… Adóssága van… Már holnap fizetni akart… A szabónak is… A palástja is hitelben van és ezek a bitang gazemberek egy félesztendei fizetését elisszák… De mi az ördögnek irta alá azt a nyugtát…

A gazemberek! a disznó gazemberek!… A fene egye meg a gaz disznóit. Bitang parasztok, átkozott bitangok… egy félévi fizetést kiloptak a zsebéből. A papjuk zsebéből. Minek is ment erre a pályára. Miért nem ment fel az egyetemre. Most segédtanár volna valahol. Pozsonyban, vagy Temesváron, vagy akárhol, csak parasztot és vallásbelit ne kellene látnia. Ezek… a gazok… a nyomorultak… Most már érti az anyját, aki egész életén keresztül tele volt szemrehányással… Ő persze sose értette s lenézte a lelke mélyén, hogy az édes anyja anyagi szempontokból az egész népet megvetette… Hitvány pénz és apró károk miatt, amit a parasztoktól kellett szenvednie… De hisz ezek nem emberek, ezek disznó kutyák, tolvajok: még fenyegetni -38- mer a gazember! hogy a fü se nő meg az ő földjén! Hogy csirkéje, marhája mind megdöglik… Minek irta, minek irta alá azt az irást…

Most már vége… Most ő maga szentesitette az egészet. Most már igazán büntárs… Nem kellett volna aláirni… Törvényre vinni… Hát vádolják meg: hát mit csinálhatnak? Mutassanak tanut, aki előtt ő biztatást adott, hogy… Mutassanak irást, az ő kezeirását, hogy… Átkozott rablócsorda… Fölfalták az ő félévi fizetését és ide mernek jönni olyan arccal, mintha a legártatlanabb volnának… Tudták ezek, tudták ezek a gazemberek, hogy ő egy pipogya fráter, ő vele akármit lehet csinálni…

Nem, nem, nem, ez nem lehet. Ez nem marad annyiba… Megy a püspökhöz. Azonnal pakolni s visszautazni… Az állás elveszett, de ezeket a gazembereket megtáncoltatja! Nyomorult kutyák… Mind be kell csukatni sorra… Ez egy országos botrányper. Inkább itthagyja az egész papságot, de ezt nem lehet csak ugy tulélni… Mért pap ő tulajdonképen? azért mert valami ostoba idealizmus idesodorta. A kollegái mind a legtehetségtelenebb fráterek. Valamirevaló diák nem megy erre az ostoba pályára: Örök szegénység, és amellett ilyen népekkel együtt lenni. Együtt élni. Egy egész életen át…

Ez nem mehet igy. Fütyül az egész papságra. Ez az első nap?… Mi jöhet még?…

Ha most láthatatlanná tudna válni, hogy utánuk menjen… Á, hogy vágná, hogy ütné őket kupán…

Összecsapta a kezét: most értette meg milyen okos ember volt az az esküdtfelügyelő, aki hatvan kilós sulyzókkal tornázott mindennap… Azzal nem mertek volna kikezdeni… Ekkora karjai voltak… Csak azzal próbáltak volna… S megint érezte a karjában a kurátor goromba markának a szoritásait. Olyanokat -39- lóditott rajta, disznó komisz gazember; fujt és lihegett s a szeme folyton könnyesebb dühben égett.

Az asztalt csapkodta öklével, mig annyira meg nem fájult a keze, hogy abba nem kellett hagynia. Fogott egy levélnehezéket, amely egy kinyujtott női kezet ábrázolt s benne egy darab kábel, csillogó rézkarikákkal. Pár pillanatig szórakozottan meredt rá erre a sulyra, akkor belevágta az ajtóba, ahogy csak birta, olyan erővel. A bronzdarab nagyot durrant az ajtón s ő ködös szemmel, lihegve látta, hogy a barna ajtón fehér folt marad, szilánkok merednek ki; lehorzsolt egy darabot a deszkából.

Még sohasem káromkodott életében s most valami testi kielégülést érzett.

Levágta magát a diványra. Undok ragadós viaszosvászon divány volt az, olyan bőrimitáció, ha az ember ráült, odaragadt. Néhány percig mozdulatlanul, mereven feküdt, csak az erei lüktettek, s kimeredt, mint egy halott.

Nem birt lecsillapodni. Ahogy mozdult, a ruhája hersegett, ahogy eltépte a ragadós diványtól.

– Mind disznó gazember, – mormogta. – Az iparos is, a kereskedő is. Mindenki. Ez divány?… Ilyen piszkot diványnak adnak el. Drága pénzen… Meglopni, megzsarolni a gyanutlan, ártatlan fiatal embert? Rásózni. A fene egye meg a zsidaját… Hanem most majd várhat a pénzire.

Hirtelen elmosolyodott. Káröröm villant fel benne. A debreceni kereskedő milyen simán és ravaszul sózta a nyakába a büdös portékáját. Az is annak nézte, ártatlannak, akinek mindent a nyakába lehet nyomni. Hát most legalább meg fogja tanulni, hogy nem megy -40- olyan simán: a kis tiszteletesecskék nem olyan jó fejős juhok… ha megtanitja őket az élet…

– Várjon, ha én várok! – zsidók… krisztusfeszitők… kellene szalonna?… – s kinjában röhögni kezdett. A kezébe hajtotta a fejét, ugy röhögött… Hallatlan… az ember igazán a legnemesebb érzéssel indul el az élet utjára s hát nem lehet. Nem lehet!… Muszály orditó farkasnak lenni a farkasok közt…

– Csak tudnám, hogy bánjak el velük… Hogy nekem se legyen bajom… Hogy megtromfoljam őket… Mit tehetnek velem ezek a gazemberek? Nekem nincsen se tyukom, se tehenem, se szamaram… – s ujra röhögni kezdett magában, kuncogva, a saját lehetetlen állapotán mulatva; hát mit tudnak ezek nekem ártani?… A fene egye meg a bitang parasztjait, most pórul fognak járni!… Hát ne teremjen az a föld semmit!… Fene egye meg a földet, meg azt is, ami rajta terem: fizessenek ki! Akkor majd én tudok mit enni… Nem fogok éhen halni… Eszem kenyeret, szalonnát s megvan. És ur vagyok. Dögöljenek meg odakinn. Dolgozzanak. Mégis én vagyok az ur. Lenyomom azt a vasárnapi prédikációt s megvan. Egy porszem se száll a ruhámra… Legalább lesz mit prédikálni!… Nahát majd fogok én nektek minden vasárnap leckét adni az önzetlenségről, a jóságról, az emberi szeretetről…

Véres szemeit rámeresztette a falra s már lassabban lihegett. Aztán észrevette, hogy már jó délután lehet s még ma egy falatot sem evett.

Nem tudott elindulni. Nem tudott kimenni hazulról. Fáradtság, bágyadtság vett erőt rajta. Ujra csak leheveredett a ragadós diványra, amely égette a testét, annyira undorodott tőle, de mégis csak kényelmesebb -41- volt, mint állni, járni, széken ülni s uribb, mint az ágyra heveredni diákszokás szerint.

Nagy, nagy csalódás tette fanyarrá a szája izét. Valami brutális, hihetetlen képtelen dolog volt az, ami vele történt.

Mi, mi is. Hát ő már nem az, aki eddig volt?… Diák? esküdtfelügyelő, püspöki segédlelkész… hivatalnok… temetőgép… Mennyire unta, hogy napról-napra folyton temetésre kellett járnia, Debrecen széles és unalmas utcáin egyre s napról-napra halottakat kisérni, fásult kedvvel zokogó asszonyokat és éneklő, vájákoló gyerekkórust hallgatni… S már az is valami kellemetlen uj élet volt, a kollégium egyszerü, megszabott boldog napjai után. Csak az volt az igazi, az volt a jó… Hisz ez a papság, az neki valami olyan „tandijmentesség volt az egész életre.“ Konviktus és stipendium… Amelyért még vizsgázni, leckézni sem kell többet… Csak be kell iratkozni s azontul minden megy magától… Csupán egygyel nem volt tisztában, mi is lesz a „tanrend?“… de hát az adódik magától. Mint egy örök vakáció, ugy tünt fel neki az egész papi jövője. Ugy is látta a saját apjánál is hajdan s minden régi emléke igy mutatta neki a papok életét. Beülnek a bibliotékába s olvasnak, ujságot, könyvet, pipáznak, ha kijönnek, a gyerekekkel szórakozottan tréfálnak, kisétálnak a mezőre nézni, hogy nő a buza; a faluban megsüvegelik; köszönnek jobbra, balra, kegyesen, barackot nyomnak egy jóképü gyerek fejére s füstöt fujnak a virágzó almafa lombja közé.

Csak a szive ne szorulna annyira. Nem bir semmire gondolni, semmit tenni. Nem bir fölkelni, megmosdani, felöltözni. Pedig valamit kellene kitalálni. Éhes és nincs mit enni. Most nem nyit rá senki ajtót ezek közül a gazemberek közül. El van intézve, most már megdögölhet itt a szobájában. Kifosztották, egyet röhögtek -42- rajta s mennek a dolgukra. Mulattak egyet a bolond uj pap rovására, leitták magukat. A, milyen jól érezte ő tegnapelőtt éjjel, hogy itt fel kellene állani, s prófétálni és szöges ostorral verni ezeket a kutyákat!… Egész ámulattal gondolt vissza erre a csodálatos gondolatra. Neki már akkor büzlött valami… „Kinek a költségére megy ez a nagy lakoma!“ jutott eszébe, meg is kérdezte. Jól emlékszik, hogy kérdezte s a kurátor, a tolvaj, milyen sunyin mondta rá: „Nem kell avval törődni, tiszteletes uram!?“… Ezt is be fogja szüntetni, ezt a fesztelen tiszteletes uramozást! Hátra a paraszttal! Hét lépést a kutyákkal!… Bitangok, hogy tolták be ide a pofájukat ma is. Ez volt az utolsó. Ott az előszoba nekik. Azt a kutya mindenit ennek a büdös fajzatnak.

Ujra felállott és egyet-kettőt lépett. Veszekedett éhség volt a beleiben, ahogy felállott.

– Hát ez mégis csak hallatlan! Egy félévi fizetésemet felzabáltátok és nekem ma nincsen már egy falatom, amit megegyek?

Dühösen dobta le magáról a kabátot s kicibálta az inget a nadrág övéből. Mosdani készült.

Jó negyedóráig mosta, surolta, kábult, gőzölgő fejét, oly dühösen, mintha ellenségén állana boszut s tele fröcskölte vizzel az egész falat s az egész padlót. Közben vizet fujt ki, meg-megállott, mig egy káromkodó szót kifujt magából. „Gazemberek!“ „Kutyák!“ „Kutya disznó gazok!“

A fésüvel csaknem kicibálta a haját s nem birt kitalálni semmit. Gondolta elmegy a kurátorékhoz. Nem vizitbe, hanem azt mondja nekik: „Hallják! Maguk engem megraboltak, kifosztottak, most megkövetelem, hogy ujesztendeig énnekem kosztot adjanak!“ Nem fogok itt megdögleni, tette, füzte hozzá tovább; mikor a mellényét felvette, egy ezüst hatos esett ki belőle. Elgurult, utána akart nyulni, akkor meggondolta: Nem! -43- hadd guruljon. Mire itt nekem a pénz. „Itt nem lehet pénzt költeni“… Nem is kell; egy krajcár se. Semmi. Tartsanak el. Ha ők felfalták az én félévi fizetésemet, most tartsanak el. Sorkoszton. Mindennap vasárnapi ebédet fognak ide küldeni, vagy megeszi őket a fene.

Már nem ismert magára, már olyan könnyen és természetesen, sőt olyan kéjjel mondta ki magában, gondolatban folyton a legdurvább szókat, mintha ez az erejének volna a próbája, mintha ebből önbizalmat akarna s kellene meritenie. Soha ő, soha, egész diákpályája alatt nem mondta ki a szót, hogy fene… S most, az első nap…

De hisz ez borzasztó!… Borzasztó!… Hogy ő!… aki soha, soha nem akart anyagias lenni… ő, épen ő, a szelid, jó fiu, aki olyan gyöngéd volt, annyira figyelmes, jó és figyelmes és tisztességtudó és alázatos és ugy megbecsült mindenkit, aki valami tiszteletet érdemelt, az öreg papokat, a tanárait, a jó tanulótársait, a jó fiukat, aki ugy elhuzódott mindig mindenkitől, aki goromba és rossz és komisz és pimasz és a fene egye meg: ő neki kell igy járni az élettel, a fene egye meg, a fekete fene egye meg.

Nohát ez nagyon kegyetlen lecke a sorstól. Az egész olyan, ahogy az ujszülött érezhetné magát, ha tisztán tudna érezni és gondolkozni: ahogy ő most egész váratlanul kibujt erre a komisz, erre a kinos és kegyetlen életre az Alma Mater meleg és kövér és hizlaló öléből. Ahol semmire se volt gondja, ahol a szájába csurgott; szája sem volt, az összes ereit és az egész szervezetét egyszerüen eltöltötte a tápláló nedvek bősége, hogy nem kellett gondolni soha a reggelre és az estére és a zabálásra: csengettek délben és este a konviktusban, amikor menni kellett enni… hát itt, mikor csengetnek már, ma még nem evett és nem is fog többet? vagy mi? Hacsak maga nem kotyvaszt magának, vagy mi a csoda? -44- Uff, de jó volna most rákezdeni a süvöltést és orditást, mint az ujszülött csecsemő, a rideg és komisz világban, amelynek szur a levegője és vakit a világossága és ahol nincsen semmi, ami volt, csak fájdalom és kin és ismeretlen kinok, amire eddig nem is gondolt és… uhhh, de utálatos ez az élet…

Átment a másik szobába. Maga sem tudta mért. Négy szoba. Mi az isten nyilának, mikor egyikben sincs ennivaló. Egész megrémült: háló, ebédlő, dolgozó és gyermekszoba… Mi az isten… neki gyerekei…

Láng öntötte el az arcát: ez valami hallatlan és borzasztó és fölháboritó és rémület és a fene egye meg az egészet: hát vissza bujni a kollégiumba! Hát kellett az neki, nem tudott ott maradni segédtanárnak és most ott ülhetne a konviktusban az asztalfőn s imádkozna: Uram, áldd meg a mi ételünket…

Jól van, az emberiség közjava: ezért nem maradt ott; mert ő meg akarta mutatni, milyennek kell lenni a papnak! Most aztán mit fog mutatni! Azt, hogy hogy kell művészettel koplalni félesztendeig! Evvel imponáljon a parasztoknak!

Senkit nem ismer itten. Farkasok közé bezárva és senkit nem ismer. No a magyar paraszt, az ugyan szépen be van állitva most már neki. A nemes, önzetlen, becsületes paraszt, a magyar faj. Az emberiség legfinomabb parasztja. Hát okosok: az igen. Azt kinézték, ki lesz az, akinek a bőrére ihatnak, ehetnek, aki nem csinál nekik bajt… A kapuja mindig nyitva van, a magyar embernek: a vendég étlen szomjan nem megy el a falun s hogy az ingét is oda adja a magyar annak, aki szépen beszél neki… Igen, lehuzza az ingét is annak, aki szépen beszél.

És hogy élnek ezek! Hogy élnek tovább! A kis házak, a csöndes kis falu. A boldogság kis oázisa, fehér -45- falak, piros muskátlik, az utcán keringenek a fehér kuvaszok, megkergetik a barna ludakat, meg a sárga tyukokat. Hejjej, micsoda más igy közelről ez az élet, mint mikor kijön a diák legátusnak pünkösdre.

De hát ha ez igaz és nem egy elszigetelt eset: hát akkor micsoda dudva verte fel ennek a népnek a lelkét, hát akkor mi van avval a jó maggal, mit az isten elültetett minden ember lelkében!

Fogta a kalapját s az uj fekete sétapálcáját s elindult, hogy megy a tanitóékhoz vacsorázni. Az ebédről már elkésett, de a vacsorát, azt meg fogja kapni, biztos, hogy megkinálják… Talán el is mond mindent… De jó volna még csak egy csupor aludttej is, lágy kenyérrel… Különben is az intelligenseknek össze kell tartani a parasztokkal szemben. A népnevelés munkájába a papnak s a tanitónak különösen… Hát persze, ezek majd adnak kosztot, ujesztendeig, persze egyelőre hitelbe: már amig pénzre nem tesz szert.

Bólintott s tovább ment. Ahogy egyet lépett, nagy kutyasivitásra ijedt fel. A kis fehér kölyökkutyát, amelyik az imént tünt a szemébe, látta, ahogy sántitva három lábon iszkolt, ugy vonitott, mint egy gyerek. Visszanéz, a fiu röhögve nézi a kutyát, amelynek letörte az egyik hátulsó lábát a doronggal, ami a kezébe volt.

– Szabad az állatot kinozni? Nem tudod, hogy az épen ugy az Isten teremtménye, mint te vagy? – avval megfogta a gyerek fülét.

Nem szoritotta meg, nem cibálta meg, csak megérintette. Igaz, az volt az érzése, hogy meg kellene tépni, de csak ugy fogta meg, mint a gombot, annak a kabátját, akivel az utcán beszélget a tekintélyes és öregebb uriember, de a kölyök abban a pillanatban valami éktelen és rémületes módon elvisitotta magát. A tulsó faluvégig elhallatszott a bőgése.

A pap felrántotta a szemöldökét magasra s eleresztette a gyereket, mintha békát fogott volna meg. Egy pillanatig az a kedve volt, hogy megfogja, megrugja, hogy oka legyen orditani, de csak tanácstalan állott. Gondolta, talán fájós a füle és…

– Ki ez a Kis András nevü fiu? – kérdezte a tanitót, ahogy sietve belépett az udvarába.

– Az? aki ott bőg?… Az a Kis Péter fia! Nagyon hamis ember! – mondta a tanitó pusmogva a nagy fekete bajuszába, amely mint egy eresz takarta az egész állát. Apró, szapora, árulkodó szóval folytatta: – Az volt a legnagyobb ellensége a tiszteletes ur megválasztásának. Ni, hogy bömböl az utcán, mindjárt jön ennek az anyja, hogy ki bántotta az ő magzatját.

– No ezt jól eltaláltam, – gondolta kedvetlenül a pap. – Haszontalan kölyke. Én cibáltam meg a fülét, azért bőg.

– Megbosszantott, hogy egy kis kutyát leütött s mikor rászóltam, ügyet se vetett rám. Nem is felelt.

– Nem tesz semmit, nem tesz semmit, – mondta szapora száraz szavaival, – sok baj van ezekkel a parasztokkal. -47-

– Azt hiszik ugye, félig agyonvertem, – mondta a fiatal ember s csakugyan valami szorongást érezett.

– Dehogy hiszik, dehogy hiszik: de azt fogják hirdetni. Kis Péter nem fogja soha elfelejteni, hogy az ő fia volt a legelső, akit a pap a faluban meglazsnakolt.

A pap szurós szemmel nézett a tanitóra s valahogy nagyon elkedvetlenedett tőle azonnal: mintha a tanitó szavaiban már is benne érezné ennek a meggyanusitásnak a szelét. Ezt nagyon hebehurgyán csinálta megint, mi az ördögnek is jött ő ide. Hisz ez az ember még egyszer sem volt nála. Nem tartotta kötelességének, hogy udvaroljon neki…

– Tessék, tessék besétálni tiszteletes ur, – sürgette a tanitó, aki ugy tett, vagy legalább is, ő ugy érezte, mintha ugy fogná fel a látogatást, mintha csak a botrány elől menekült volna ide.

Tétovázva lépett be s nem tudta mit tegyen, ne forduljon-e vissza. Egészen meg volt zavarodva: ilyen kellemetlenség az első percben, amint a lábát kiteszi az udvarból. A tanitóné, kövér, széles képü, szeplős, bibir csós asszony állott előtte, s a fiatal pap a legnagyobb zavarában kezet csókolt neki, de abban a pillanatban már megutálta amit tett s ugy csinálta, mintha mindjárt vissza is akarná szivni; szóval adott is, nem is. De mi az ördögnek jut neki eszébe megcsókolni egy ilyen céklavörös kimosott kezet, a rektorné kezét, fuj.

Elpirult bele, a musai papnénak nem csókolt kezet tegnapelőtt… A tanitóné láthatta, hogy szégyeli, hogy megtette s hogy csak a parasztok miatt fenyegető botránytól való zavarában tette… szóval ez is a lehető legrosszabbul sikerült. Már azt se tudta, mit tegyen, mi lesz vele. És olyan éhes volt, majd elszédült.

– Nagyon örvendünk a szerencsének, – zsizserélt a tanitóné s rémitően sziveskedett, de piszkosan közönséges volt, a pap csak később tudta meg, hogy parasztlány -48- volt s ugy lett tanitóné, hogy el kellett vennie a tanitónak.

Leült az első szobában a kanapéra s a kalapját csak a tükör előtt vette le s maga mellé tette, hogy oda ne ülhessen mellé a rektorné esetleg. A botját is a kezében tartotta s olyan merev lett és tartózkodó, mint egy gőgös ur, aki szolgai hódolatot vár. A levegő azonban dohos volt, s minden rugó kiállott a rongyos kanapéból, amely ócska nagykendővel volt letakarva.

A tanitó is leült, görbe vállu öreges ember volt, aki soha sem nézett fel, mindig lesütve tartotta a hosszu pillás szemeit. Egész szőrmacska volt, a hosszu bajuszszálai az állát is fedték s kissé borotválatlan volt. A szemöldökei egész papmacskák voltak, nagy bozontok a homloka tövén s a feje kopaszra volt nyirva. Konok, mogorva, mindentől elkeseredett embernek látszott, aki azért nem nem néz senkire, hogy egészen magába fojtsa az érzéseit. A felesége annál leselkedőbb volt, a szeme mindenüvé befurta magát s kövér arcán állandóan valami sértődöttség és figyelő várakozás volt, folyton fenyegető pofonok előtt.

Ahogy a mozgásuk elcsöndesedett s várták, hogy a pap megszólaljon, kint hirtelen a csöndessé vált utcán éktelen asszonyüvöltés csattant fel:

– Jézus Máriám, agyonverték a fiamat! Ki bántotta az én szerelmes gyermekemet! No csak jöjjön haza az apád, csak jöjjön haza a mezőről, vasvillával szurja keresztül, aki rátette a kezét, kiontja a belit, aki hozzád nyult, csak jöjjön haza.

A papban meghült a vér. Ez már felülhaladta minden fogalmát a durvaságról, tiszteletlenségről és emberi komiszságról.

– Gonosz a, – kapott a szaván a tanitóné s leplezett -49- gyülölettel nézett arrafelé az ablakon át. Fel is emelkedett kissé ültében, hogy jobban kilásson az ablakon. – Akkor esztendőn, mikor idejöttünk, jön fel egyszer ez az ember, ez a Kis Péter: hogy „az én gyerekemet, hogy merte megütni a tanitó ur!… Tuggyajé? hogy Illaván is! ültem én mán! emberölésér! de fogok mégeccer!“… Káronkodott! benn az iskolában, de borzasztó csunyán. Én idebe hallom a lármát, teremtő isten, mi a mán, kimengyek: hát nyilik az iskola ajtaja, az uram intett egy gyereknek, hogy nyissa ki, ő maga meg fogja az embert és zsupsz: ki a hóba! Ott szedte össze magát, ott hemperedt fel a lábam előtt az udvaron. Aóta osztán nem gyütt többet az iskolába… Muszály itt ököllel mutatni meg minden uj embernek, mit tud.

A pap szinte reszketett, de csak a komorság látszott rajta, már ő is ugy lesütötte a szemét, mint a tanitó.

Odakinn az asszony, ugy látszik ezalatt kivallatta a fiát s álnok orditásba kezdett faluhosszat:

– Micsoda! Még be se tette a lábát a faluba, má gyilkolja a gyerekemet. Az én gyerekemet!… Azér, mer az én uram nem akarta idehozni!… Megkérdi a nevét osztán se szó, se beszéd fülire a gyereknek! Kitépi az én gyerekem fülit, megvérezi az én gyerekemet!… No megájj pap!… Megitattad a falut, de az én uram nem ivott a pájinkádbul. Eligérted esztendei fizetésedet, de jól van: lesz még a kutyára dér!

A pap sápadt volt, mint a fal. Az asszony hangját nem lehetett tovább érteni, csak hallani a rettenetes rikoltozását, amint az utcán végig üvöltött.

– Isten ments, – sápitott a tanitóné, – csak olajat öntene a tüzre. Csak hozzájuk ne aggya magát -50- tiszteletes uram, mer akkor sose fog tekintélyre szert tenni. Jaj, ezek a szegényebbek még utálatosabbak, mint a nagygazdák, nem hijába mongyák, hogy mentül koszmósabb, antul vakarósabb.

– De hát ez borzasztó, én hozzá se értem tulajdonképen: én azért érintettem meg, hogy a lelkére hassak, hogy közelebb hozzam magamhoz, hogy a szemébe nézhessek, mert elforditotta a… pofáját… a bitang kis kutya…

– Aaa, tiszteletes uram, – mondta a tanitóné s a karjára tette a kezét, – ravasz a paraszt! Mikor annyi, mint egy csü tengeri, má akkor huncutabb, mintahogy uriféle felbirja érni ököllel.

– Különösen ez a magyar paraszt, kérem. Ennél erőszakosabbat én nem ismerek, – mondta száraz, szapora, tárgyilagos beszédmodorán, amelyen soha sem érzett az indulat, vagy fellelkesedés, – voltam én a tótságon is, az még jó nép. Ott megtisztelik a nadrágos embert. Az kérem, olyan mint az állat. Abba még benne van, amit beléjük vertek az urak, meg a szolgabirók, azt akár ostorral lehet hajtani. De ez?… Ez mind azt hiszi, hogy ő az Isten!… Ez elvárja, hogy neki süvegeljenek. Az urak előre köszönjenek neki!… Amellett olyan becstelen kutya, lövöldözni kellene őket…

A pap összevonta szemöldökét. Minden botrány és minden sérelme mellett is, fölzudult benne a régi énje. Mintha ezekkel a szavakkal, mint szöges ostorral verték volna végig. Erre fölháborodott. Erre a gyülöletre. Ezt nem türte el, ezt nem engedte meg a tanitónak -51- és senkinek, hogy a magyar parasztról, mint magyarságról beszéljen igy, a magyar fajt szidják, a magyar komiszságát.

– Meg vannak az okai ennek is, – mondta indulatosan és kitörve. – Ezt a nevelést kapták századokon keresztül. Korbáccsal állottak felettük s a nép megtanulta, hogy harapni kell ott, ahol lehet. Kizsarolták, most ő adja vissza ugy és ott és azzal szemben, akivel szemben tudja… Felvilágosodottabb, kulturásabb, mint más parasztság s az urainknak ősi büne, hogy ahelyett, hogy segitőnek vették volna maguk mellé ezt a népet, amely az ő ellenükre is fölvilágosodott és kiemelkedett a szennyből, vissza akarták sülyeszteni arra az állati szinvonalra, amelyen a többi népség még volt. A főuraink büne. Mert a magyar jobbágy sohasem volt, századok óta nem voltmár igavonó barmuk, azért mindent elkövettek, hogy rontsák és üldözzék őket. Tótokat, oláhokat, svábokat és mindenféle rácot, akármit telepitettek a birtokukra: most az egész ország magyar nép lehetne: de ők nem akarták. Csak hadd maradjon meg az mind a maga barbár állapotában, jaj csak meg ne tanuljon magyarul, mert akkor megtanulja a magyar komiszságot, pláne kálvinista ne legyne, mert akkor autonomiája van, akkor maga intézi az egyháza dolgát s belelát az életbe, választójoga van, hát olyan emberrel már nem lehet ugy packázni, avval már diplomáciával kell elbánni s ez kényelmetlen; mert tulságosan sok volt a földjük, a nagyuraknak, nekik nem kellett a legjobb megmüvelés, mert az drága, nekik csak olcsó munkaerő kellett, hogy bebizonyitsák, hogy csak épen annyit tudnak termelni és produkálni, amennyit ők maguk el tudnak költeni… Hát aztán csodálkozzunk, hogy igy elvadultak az emberek, a parasztok az uraktól…

Felállott és egészen ugy volt, amint kirobbant -52- belőle ez a támadás, mintha személy szerint a tanitóékat tette volna felelőssé azért, ami itt ő vele történt. Hirtelen oly távolság termett közöttük s ő annyira el volt csigázva, hogy szédült és ingerült volt és nem birta már a kis intelligenciának ezt a dohos és poshadt és nyomorult szegény levegőjét, ami itt fuldokoltatta ebben a lakásban, már ki kellett mennie a szabad levegőre és az ég alá.

A tanitóék nem szólottak, nem akartak szembe szállani, hagyták. Felállottak ők is s utána mentek a papnak.

– Sajnálom kérem, tanitó ur, hogy ilyen félszegen sikerült az első együttlétünk… kérem… Hát persze, a dudva megnő az uton utfélen, de a jó magvakat keservesen kell ápolgatni, gyomlálni, nevelni, locsolni s még akkor sem biztos, hogy meghozza a jó termést… Lesz-e rá jó idő… De azért a gazda nem kedvetlenedik el s ha a jég elveri a termését, uj erővel fog neki a dolognak… Hát mi, a lelkész, a tanitó, a népnevelő, mi kérem? Hát mi kétségbeessünk?… Nem kérem! Nem, sőt minden lelkierőmet összeszedem.

– Alázatos szolgája tiszteletes ur, – mondta a tanitóné, – igazán nagyon köszönjük, hogy igy kitüntetett s volt szerencsénk, alázatos szolgája.

A pap kissé kezet fogott mindkettőjükkel s most már annyira messze volt tőlük, ugy menekült. Az udvar hátuljában gyerekek bámészkodtak utána.

Amint a kis elnyütt kapun kilépett, a feje fájt s görcsöket érzett az éhségtől. -53-

VI.

A foga már elvásott s lassan majszolta még mindig a poros sóskát. Állati konoksággal a savanyu füvet s örült, hogy a pusztában mannára talált.

Aztán ott feledte a szemét az égen, amely kéken, szilárdan borult fölötte, mintha örök időkre megépitett boltozat volna az Isten palotájában. S hirtelen eszébe jutott, hogy ez a bolt puszta levegő s azontul ritka éter… S nincs sehol helye benne a szép, szakállas jóisten trónusának…

Pap volt, fiatal pap, akinek a feje tömve volt a friss vizsgák után holmi theológiai tudással, de nem volt lelki élménye. S most egyszerre félelmetesen dermedt meg fölötte a kék ég, amely szilárd boltozatnak rémlik, holott csak levegő s azontul éter…

Visszanézett a falu felé. A kis falu lombokba volt boritva s a torony hegye vékonyan és szurósan állott ki a gyümölcsfaerdőből.

Már belefáradt, már kiégte a düh nagy tüzét s mióta a tanitóékkal is össze kellett tüznie, előbb ugy érezte, sajnálnia kell megrablóit a lelki sötétségért, aztán őszintén és egyszerüen rábukkant az egész dolog igazi okára: a paraszt a papot herének nézi.

Miért? Jóisten, a legmagasztosabb hivatal, amit az emberiség kigondolhatott és fölállithatott. Mennyi kifejezetlen boldogság és büszkeség fakadt ebből a forrásból: egész ifjukorát meggazdagitotta, megszinesitette -54- a vágy, hogy pappá legyen. Voltakép predesztinálva volt erre a hivatásra; minden előde pap, minden őse, akiről csak tud a családi emlékezet s az anyja gyakran emlékezik arra a hajdani prédikátor Matólchyra, akinek tizenegy gyermeke volt, köztük kilenc fiu s a szorgalmas atya valamennyit tudós pályára nevelte. Mózes nagyenyedi, Áron vásárhelyi pap lőn, Pál tanár Sárospatakon, Bertalan Pápán és József pap Ungvajdán, ez az ő nagyatyja… Ma hirtelen hevülésében azt fogadta, mért is lett pap!… Mért nem tanár, valahol idegenben… Nem, ő csak pap s nem tudna más lenni, ha itt örök koldusul kell is tengődnie. A szegény ősatya, megható volt, mondják, miként kisérte fiait gyalog az oskolaév kezdetén a szomszéd határig, még az uton is magyarázván nekik egyet-mást s ellátván atyai tanácsokkal, hogy az istent féljék, az embereket szeressék, előljáróiknak, tanitóiknak engedelmeskedjenek, mindeneket megbecsüljenek, senkit meg ne bántsanak, a rossz társaságot kerüljék és igy tovább és igy tovább s otthon a tanulás melletti szünórákon mindennemü kézimunkára alkalmazta a kis sereget. Egy ilyen puritán, nemes és fenkölt tradiciókkal telitett család végső sarjadéka menne hitvány anyagi érdekek miatt idegen pályára? Mióta mesterség a papság s mióta a világi gazdagság buja forrása a kálvinista-pap komenció-levele.

Valami gazdag és emelkedett érzésár töltötte be szivét s fiatal gyomra untalan figyelmeztette, hogy valami azért még nincs rendben a kréta körül.

És amint szemeit ujonnan a mennybolt dicsőséges kárpitjára függeszté, lankadtan ujrázta magában, hogy levegő mind és azontul éter…

Már szégyellte is magát, hogy az istentől valamely kurta nyers csodát akar… Az isten, most látta hirtelen, nem is objectiv valóság őneki, hanem valami -55- érzelmi java… Életének érzelmi értéke, amely mint a tenger a gályát, fenn tartja a szinen…

Alkonyodott, a mezők felett pára, vagy porréteg lebegett, a buzatáblák sárgák voltak és keskeny csikok itt a falu körül, s erős zöld csikok kavarodtak bele. Gazdag és szép vidék, áldott és terméssel rakott, hullámos és kedves és ő azt mondta harag és indulat nélkül:

Térdére könyökölt s maga elé nézett. Mindig ilyen volt a világ. Gazdag termés, müvelt földek és olajfák, szőlő és fügeligetek és a Jézus gyalog ment keresztül a mezőkön, virágokban járt a lába s az ösvényeken saruban sétált… Lehajtott fővel és gondolkozva és amerre ment kivirultak a virágok és illatosak lettek a ligetek, és a szellők halkan dudorásztak… Áldott lett a fügefa, amelyről a Jézus szakitott s a halak feléje usztak, mikor a parton megállt.

S most ismét szépséget és gazdagságot és meleg jóérzést lelt a világban, fájdalommal volt tele a szive, valami mély keserüséggel az emberek kicsinyes és ragadozó gazsága miatt, a szépség, amely ellenállhatatlanul hatolt be lelke sokszirmu bensejébe, megmozgatta s mégis csak az élet boldogságára irányitotta valóságát. Baj, baj, kár, rontás árad előtte, de fiatal lelke átszökik felettük, mint az árkon a versenyparipa, már a levegőben érzi magát, ugy megy előre, lerázza a keserü bántások ostorcsapásait… Ostorcsapások, gondolja, vajjon nem arra rendeltetvék, hogy ezek sarkalják előre-át árkon-bokron az élet boldog végcélja felé…

Éhes volt, és szomjas volt s a mezei gaz savanyu izétől elvásott a foga s a Krisztust látta, ahogy jön előre a buzában, barna haja hosszu és az esti nap szinesen csillog rajta és szelid arcán, kettéválasztott szakállán ragyog az esti fény. -56-

Tágabbra nyitotta a szemét s felébredt csaknem önkivületi lázából, a közeledő alak nem a Krisztus volt, középkoru uriember, aki porosan, csöndesen közeledett.

Röstellt az árokparton ülni, felállott s leverte magáról a port. Fekete ruhájának ártott a földön való heverés, de annyira kimerült volt, hogy rá gondolni sem akart. Megint ebben a világban érezte magát, ahol ma még mit sem evett, csak mezei sóskát s nincs is kilátása vacsorára.

Sokáig hallgattak, mentek egymás mellett. Az idegen erősen feszélyezte a fiatal papot. Nem tudta ki lehet, talán tegnap jelen volt a beiktatáson s nem emlékszik reá.

A hangban volt egy kicsi guny, felülről jött érzés, a pap ellenségesen pillantott oda rá: papi állására való rálegyintést érzett.

Most uj meglepetéssel vette észre, mintha kicserélték volna az embert. Alacsony zömökfejü, nála kisebb s elhanyagolt külsejü ur volt, malicia volt a szemében. A fiatal pap egész megzavarodott, hidegen mondta:

– Sajnálja az állatokat, – konstatálta az idegen, olyan hangon, amely bántó volt. Kicsinylést, gunyt és semmibevevést érzett benne a fiatal ember, mint a gyerek a felnőttek beszédében. -57-

Nem felelt rá. Nem tudott mit felelni. Soká forgatta magában a szókat, de annyira ki volt merülve, hogy nem birt replikázni. Csak sokára mondta rá.

Az idegen szótlan ment mellette. A por fölszállott szemük elé, forró nyáresti csönd volt. Ugy mentek egymás mellett, mint két ökör egy járomban.

Ez az ember annyira ellenszenves volt a fiatal papnak, hogy ujra ránézett. Őszes volt, kurtára nyirt bajusza s szapora és egyszerü szóval beszélt:

– Az állatok az istennek kedvesebb teremtményei, mint az emberek, – az ember, az egy nem eléggé sikerült kreáció, néhány millió év alatt vagy egészen eltünik a föld szinéről, vagy egészen ujjá kell fejlődnie… Kérem most álljon meg, tessék visszafordulni, innen a legszebb a kilátásunk.

A kilátás csakugyan elragadó volt. A nap balkézre szállott le a föld szinéig s a távolban látszott a Tisza kanyarodása. Egy helyen megcsillogott egy ezüst sarló belőle, különben dus füzesek jelezték az irányát.

Távolabb az uton porfelleg szállott fel, a csorda jött. Az egész képben valami természeti kivirágzás volt, állati és emberélet-alatti boldogság virágzása. A kövér föld termőerejének dus pompája. Meg kellett érezni, hogy itt nem az emberi szellem, nem az emberi élet uralkodik, hanem egy sokkal mélyebb, sokkal titokzatosabb és elementárisabb erő: a Természet ősi kibomlása.

– Nagy művész, – mondta az idegen. – Szó sincs róla a legnagyobb erő és művészet.

A pap ujra megzavarodott, ennek az embernek minden szava megtámadta, még mielőtt átértette volna, -58- mit akar, már sértően hatott rá a gondolatának kisugárzása.

– Ő is nagyon szeretett a mezőn sétálni, – mondta az idegen. – Ez az egy teszi kedvessé az istenség – emberesitését, de mennyivel magasabb az ősi magyar hitvallás, hogy mindnyájan testvérek vagyunk: a bárányok, a kakukfüvek, a szitakötők, meg az emberek… A Krisztus tanárkodásának az az egy hibája meg van, hogy ki lehetett csavarni az értelmét. Én nem vádolom meg vele, ő bizonyithatóan az egész Természet istenitője volt, de az ember lefoglalta, lefoglalhatta magának: a Krisztus nevével ölték meg a nagy természetet, hogy az embert tegyék a teremtés koronájává. Pedig az istenség lényege az, hogy az atomoktól a csillagképletekig az egész egy szerves egység.

A pap összehuzta a szemöldökét s ellenségesen nézett maga elé. Ugy érezte, nem volna szabad szóba állani az idegennel.

– Uraságod az istenség lényegét elemzi… – mondta s elhallgatott. Eh, fáj a feje, talán az is elég, hogy elforditja az arcát és nem felel.

– Igaza van tisztelendő ur: az istenség lényegének a feszegetése minden baj forrása. Ha rajtam állana, az egész világon megtiltanám ennek a kérdésnek a feszegetését, mert ebből származik minden baj. E tekintetben csak egyetlen tételt fogadhatunk el: azt, hogy az istenség felfoghatatlan, ergo nem szabad analizálni, nem szabad firtatni, mert felfoghatatlan levén, ugysem magyarázhatjuk meg sohasem.

– Rákényszeritik az embert, mert sokan foglalkoznak vele, ezek a sokak összeállanak egyházakká s átokkal sujtanak mindenkit, aki az ő magyarázatukat -59- nem fogadja el. Sok arcátlanság történik a világon, de nem annyira az isten lényegének kutatása az arcátlanság, hanem az a megállapitás, bizonyos embereknek az az apodiktikus kijelentése, hogy az isten ilyen, vagy olyan: s ez ellen nincsen apelláta!

– Nem hiszi? – mosolygott az idegen s egy szemvillanásig a szemébe nézett, akkor ujra lekapta a pillantását s kicsit heccelődve szólt:

– Próbálja csak meg valamelyik theológusnak ezt a kérdést felvetni: Ha az isten mindenható, megsemmisitheti-e önmagát?

Nem várt választ, mindakét kezével az arca előtt dolgozott s okoskodva mondta:

– Kérem, ha az ember megunja az életét, öngyilkos lehet, ha akar, vagyis megszünhetik mint ember létezni. Tehet-e hasonlót magával az isten?… Nem arról van szó, hogy végtelen tökéletességében ez nem is jut eszébe, hanem arról, hogy lenne-e hozzá képessége, ha eszébe jutna, például, a legujabb pápai enciklika miatt való elkeseredésében? S ha nem képes önmagát megsemmisiteni, mi következik ebből? Az, hogy rabja önmagának?…

Most megint rápillantott a papra. Nem nevetett, csak a szeme sarkában volt valami gunyos mosoly.

– Lássa kérem, mily abszurdumokra vezetheti az embert az, ha az istenség felfoghatatlan lényegét feszegeti!?

Megemelte a kalapját s a vadkörtefa alatt elfordult a gyalogösvényen jobbra s tovább ment. Nem be a faluba, hanem el a Tisza felé. -60-

VII.

– Ostobaság, – morogta a pap s haragosan nézett utána az idegennek. Szeretett volna utána kiáltani, hogy ostoba! Csukassa be magát a bolondok házába.

Aztán elkedvetlenedett s mikor az idegen a bokrok közt eltünt a falu alatt, már nem volt olyan bizonyos abban, hogy ostobaság.

A görbe vadkörtefához támaszkodott s tétova, káprázó, könnyes szemmel nézte a teheneket, ahogy minden lépésre rábólintó fejjel, nyálasan, csorgó tőggyel baktattak be a falu felé.

Tehén… Mi az, hogy tehén?… Az ember, az egy nagyszerü isten, mindent fölismer, ami neki kell: egy tehén sem él szabadon a szabad mezőkön… mind hazajön este s az ólba megy éjszakára… s mindtől elszedik az utolsó cseppig a tejét… A hü gazda gondot visel az ő tehenére s minden lépését vigyázza s ne busuljatok a téli takarmányon, a kétlábu isten, aki gondot fordit a malacokra és tyukokra, a tehenekről sem feledkezik meg a legcsikorgóbb hidegekben sem…

Egyszerre összerántotta a szemöldökét, megrázta a fejét, fájni kezdett a szive a ragadós travesztálás keserüsége miatt: hát egy nap már ennyire ki tudja forgatni az embert hüséges lelki életéből: csak egy napi étlenség, volt tegnap elég enni-inni való… Félesztendőre elég… A csordás köszönt; felemelte a kezét s a kalapját megérintette neki. A keze olyan nehéz volt, mint az ólom.

A hü pásztor gondot visel az ő barmaira, mondta, s a derék pásztort megbecsüli az ő gazdája.

Nézte a csordást, aki toprongyos volt, zsiros fekete inge szabadon lógott s nagy bocskor a lábán. -61- Csámpásan, fáradtan baktatott együtt a tehenekkel s lehajtott fején mintha mély filozófiai gondot cipelne. Az élet terhe, mi lehet más e gond. Az élet terhe egyformán kijár minden pásztoroknak. Üres tarisznyáját cipeli bizonnyal s készül az evésre, mert neki ez egy rendes étkezése van naponta: este, munka után… S azzal kész a nap, a munka, az élet…

A csordás még kettőt lépett, akkor jutott tudatáig, hogy neki szólanak, megállott, halszemeit rámeresztette a papra, aztán savanyuan szólt:

– Nem trom micsnált a vénasszon… Nincsen má neki se lisztye, se krompéja… Ne, Szőke, neee, – s utána szaladt a tehénnek, amelyik az utmenti vetésbe szeleskedett bele.

A pap ijedten nézett utána. Se lisztje, se zsirja, se krumpli, semmi s elnyütt testében mennyi kötelességtudás van. Szalad, hogy a tehén bele ne faljon a zabba az utfélen. Mi baja neki abból, hogy a tehén egy fillér kárt tesz egy gazdának, akinek sok mázsa terem…

S akaratlan felnézett az egyre keményebbre kékült boltozatra, ott van az ő gazdájának háza?

Aztán az iménti töredékképbe vakult: a pásztor a barmokat őrzi, s a fizetést a barmok gazdájától kapja. Hát a lelkek pásztora? Az maguktól a barmoktól várja a fizetését? De hiszen akkor ő barmainak alkalmazottja… Akkor ő mit őriz?… A mai lecke után nincs kétség benne: ugyanazok a parasztok, akik csordást tartanak teheneik és disznaik gondozására, őt nem a a saját számukra, hanem valamely hasonló javuk rendben tartására választották… Mit tart ő, a falu számára:… kerekre tágult szemmel nézett föl az égre: „én őrizem nekik az istenben való hitnek gondolatait, -62- én pásztorolom nekik az istent s beterelem nekik minden vasárnapra teljes diszben a szemük elé…“ S ezt ugy mondta, mintha nem ő mondaná, nem az ő gondolata volna, mintha valami cinikus idegennek, az előbbinek fantáziájával állapitaná meg.

És milyen buzgó, lám hogy félti, hogy kárba ne menjen az istennek csak egy gondolat-értéke is: az imént, hogy fel volt zudulva az idegennek szavaira, ki cinikusan vonta le a képtelen konkluziót: az isten a maga rabja…

Tünődve nézett maga elé, hirtelen fölvillant előtte az ismert papi törvény!

Eddig ez a megtérés valami egészen üres szó volt neki. Hogy lehet megtérnie egy keresztyén embernek… Megtérni lehet egy hitehagyottnak, egy pogánynak: de hogyan lehet megtérni egy papnak! Egy fölszenteltnek… S most valahogyan pogánynak és fölszenteletlennek és támadó idegennek érzi magát… Ugy kivül áll e pillanatban az egyházon, az egész régi kereten, az összes tanulás és tudás minden biztosságán… Már azelőtt is ott volt valahogy a lelke mélyén valami lappangó pogányság. Hiába volt a kollégiumi elzárkózottság, hiába olyan szilárdra épitve a bárka, a fenekén rések támadoztak s viz szivárgott alulról, csak még nem annyi, hogy sülyesszen, csak még annyi nem, hogy félelmes legyen: de ma bezudult a mély szennyes ár… Hogy ragaszkodott a tudomány igazságaihoz, hogy védekezett a külső segitségekbe s hogy igyekezett lelkének puha lomhaságába temetkezni, amely annyira rettegett a nyers, a szabad élettől: annál rosszabb, teljesen előkészületlenül akadt belé a nagy viharzó életbe.

Hát mit, mit, mért nevelik az embert hamis ideálok hitében: ha annyira világos és kivétel nélkül minden -63- pap számára rendes a megtérés kötelessége: hiszen itt valami gonosz eltitkolás folyik a gyermeki lélek előtt. Nem azért oly biztosak-e a papi megtérés lehetőségében, mert kivétel nélkül minden papnak, akinek lelke van, át kell mennie ezeken a megdöbbentő fölfedezéseken: mindnek magának kell megtalálnia az Istent?… S erre fölkiáltott:

S most hirtelen brutálisan zakatolt benne a gondolat, mely annyiszor kerülgette már, s amelyet oly óvatosan takargatott, mint az önáltatással a még ki nem fakadt sebet: talán elmulik.

– Ismerem a személyes istent, – morogta, hogy szavakban erősitse támadását s a földre lemeredt keresve a jóságos istent, aki mindenütt jelen van… hogyan?… Gyermeknépek által kifundált jóisten, gyermeklelkek javára?… Legyintett: ez nincs.

És mégis, valahol a lelke legmélyén valami sóvárgó, valami áhitó érzés lüktet: az élet és halál, a fejlődés bizalma…

Amaz csupa parancs, biztosság és megérthetőség: s mit sem ad. És ez amennyi félelem, annyi sóvárgás és annyi csalódás?

Nem tud ő, – állapitotta meg magában, – a középkori pap lenni már, aki vakon és együgyün állott annak az istennek lába előtt, akit a frázisok kikövülten merevitenek, akinek létezését a Voltairek észokokkal magyarázzák abszurdummá… Erről az istenről már a tanárai sem beszéltek, vagy ha beszéltek, valami tolvajnyelv volt az: a kész kifejezés nem azt az egyszerü értelmet takarta, amelyet látszólag kellett avatatlanok előtt jelentenie: a pap nem tudhat kevesebbet az istenéről, mint a laikus és ma minden intelligens ember tul van azon, hogy… Bizonyára még a parasztok is…

De hát akkor ki ő? Mi ő? Mire van akkor épitve -64- az ő élete, pályája, jövője, ekszisztenciája… Egy régi ötletre, amit maig akceptál az emberiség? Az ősöknek valami tévedésére, amit az ember gondolkodási lomhaságból nem revideált maig sem? vagy talán csak a a rendváltozásról való félelmében ragaszkodik hozzá… Vagy már el is van söpörve, csak látszat, hogy még mindig áll a rendszer: hogyan merne egy község egy szolgabirót igy kijátszani, mint őt ezek ma? vagy csak egy jegyzőt? vagy csak egy tanitót?… De a pap!… Lehetetlen nem éreznie, hogy a parasztok lelkéből az az érzés sugárzik, hogy a pap köszönje meg, legyen hálás azért, ha minden cél és szükség nélkül eltartják egy életen át… Félévi fizetés: hát ennyit csak odaadhat azért, mert mig él, el fogják tartani ingyen és munka nélkül…

Egészen bealkonyodott s a feje zugott. Könnyes elbágyadással támaszkodott a görbe fának, a mezőről munkások jöttek el az uton, szótalan köszöntek, szótalan fogadta. Kimerülten hevert teste a fa görcsös oldalán s zokogás kisértett a lelkében.

– Mi a község hite? s mi az ő hite?… Minderről, ami az ő lelkében folyik s végbe megy, hogy fog valaha szót szólani az emberi fülek előtt?… „Hiszek egy istenben, mindenható atyában…“ „és a Jézus Krisztusban, ő egy szülött fiában“… „ki fogantaték szentlélektől… születék Szüz Máriától… megfeszítteték és meghala… fölméne mennyekbe… onnan lészen eljövendő itélni elevenek és holtak fölött…“

Minden szó, minden kép egy évezredes, kikövült históriai tétel… Minden szó, minden kép neki már valami egészen szimbolikus forma, a régi kisművészek alkotó kezéből kikerült finom, finom edény, amelyet valami egészen uj tartalommal, a hitnek egészen uj olajával kell megtöltenie… Ha meg akarja tartani a régiséget… S mért ne akarná… Mért vegyen uj -65- hitéhez uj vásári porcellánt… Hiszek egy istenben mindenható atyában… A bibliai Isten-eszme alkalmas arra, hogy minden tartalmat felöleljen… A bibliai Isten-eszme már korszakokon ment át…

S hirtelen mint nagyszerü megvilágitásban, feltünt előtte a bibliai Isten-fogalom három nagy korszaka… Már régen járt efféle az eszében, de most minden tisztán tünt föl előtte: Az ótestamentom istene: Ábrahám istene! A tiszta fetisizmus istene: akit az ember varázslással fog a pusztában s kényszeriti, hogy neki engedelmeskedjék. S ha nem teljesiti kötelességét, megfenyegeti és megbünteti… S hogy nőtt fel ez az isten a Próféták istenévé. Régi nyers egyszerüségét elveszitve a próféták egeken trónoló, szárnyas angyalokkal körülvett félelmes mindentehetőjévé, s végre a Jézus egészen elvont és egészen személytelen atyai hatalmává…

Most jön az uj isten, amint az emberiség ujabb életkorszakot ért, most bontogatja már lehetőségét lelkünkben az uj isten-fogalom, amely még tovább kell hogy menjen s levesse a fetis utolsó ismérvét is, a próféták naiv és félelmes egész személyesitett kosztümkiséretét, s tulnőjjön a jézusi… nem: hogy megkapja a jézusi távlat igazi értékelését.

Rögtön felgyult s elhatározta, hogy azonnal megkezdi ennek a témának feldolgozását.

S amint igy szilárd célt érzett maga előtt, egyszerre enyhült éhsége és keserüsége: mindjárt otthonabb érezte magát a Boáz mezőin, ahol a Ruthok kalászcsomóikkal jönnek hazafelé a sötétben a mezőről… S ő maga is kedvet érzett végre, hogy megtérjen a csillagvirágos ég alól, a maga rideg és rossz emlékillatu barlangjába, hol sem kenyér, se só nem várja: de bár csak életének savát meg tudná találni.

Még nem vagyok ötven éves, mondta magában a papné s az arca tüzelt. Még nem vagyok ötven éves és még nem késő…

A fiatal ember halkan beszélt s egy-egy őszi levél szállott le közöttük a lugas asztalára. A fiatal ember vékony volt s szinte megszürt és megszitált, mint a holdsugár, a lába mellett egy fehér kuvasz feküdt, aki az utóbbi hetekben a nyomához kötötte az életét s most nyugodtan hevert a gazdája mellett, aki csak azért türte itt, mert az asszony udvariasságból nem engedte kikergetni a lugasból. A fiatal ember beszélt, beszélt, a hangja is bágyadt volt, érctelen és kimondhatatlanul kedves. Kedves és közeli s az asszony sötét szemeit ráfüggesztve, némán szemlélte és magában monotul mondogatta: még nem késő, még nem, még nem késő.

– Az atyám engem mindig kisembernek hivott – mondta a fiatal pap, mosolygott, – és én még csakugyan egészen kis ember voltam, mikor ő meghalt.

Az asszony édesdeden elmosolyodott, a vékony szája ugy nyilt el, mint egy édes illatu hervadt virág, amely mindjárt lehull s utána mondta:

A fiatal férfi lesütötte a szemét, szemérmesen és rátapintottan, aztán tovább beszélt.

– Dadogó ember volt… az atyám… néha -67- én magam is érzem, mintha a fejem fölött sziklák lógnának, most mindjárt rámzuhan… s nem birom kimondani a szót… da… da… dadogok, – s a homlokát egészen lehajtotta a kerti asztal széléig s a fejével megérintette a deszkát, mosolygott s kis fiu volt, fáradt és éhes… mindig éhes… persze…

– Az én atyám nagyon régi ember volt, – folytatta enyhén, – a forradalomkor már katona: Görgei ott felejtette a Tisza hidjánál, őrszem volt s mikor Paskievics utána nyomult, hajnalban tovább szökött, az őrszemet nem is értesitették, csak nem váltották fel… Az atyám tizenhat óráig állott egy helyben, akkor jöttek a muszkák, elvették tőle a hosszu puskát s bevitték a kórházba, mert dadogott… Ott volt két napig, akkor egy orvos, jólelkü német ember azt mondta neki, itt van egy rubel, eredj a patikába, hozz kámfort… S a szemével magyarázta neki, hogy ez azt jelenti, hogy illanjon el… Az atyám azonban elment a patikába s hozott egy rubelért kámfort.

Ismét lehajtotta a fejét, nevetett, a tenyerébe támasztotta az arcát, oly kedves volt és olyan naiv… A papné szeme ködfátyolt kapott, ahogy nézte, nézte…

– Akkor az orvos bizonyitványt állitott ki, hogy ez az ember beteg: beszámithatatlan, el kell bocsátani… Ezt az irást lebélyegezte orosz pecsétekkel s az atyám nem tudván oroszul, mindenkinek megmutogatta s igy orosz segitséggel jutott haza Ungba.

– S az édes anyja? – mondta a papné, oly gyengéden és kedvesen, mindent tudni akart, mindent tudni kellett a fiuról, erről a jó, édes kisemberről…

– Az édes anyám, – mondta kissé elszomorodva a fiatal ember, mert mint minden fiu, megérezte, hogy ebben a percben, mint minden pillanatban, mikor idegen asszonyhoz bizalmas és jó és hü: hütelen és távoli az anyjához… – az édes anyám nagyon fiatal volt -68- az atyámhoz. Ő még ma sem igen idős, negyvenhat éves… Szegény paplány volt, özvegy paplány, ugy… gyámleánya az atyámnak… Azt hiszem, jó embernek tartotta, hát hozzá ment az ungvajdai emberkerülő öreg paphoz… aki akkor valami hatvan éves, vagy kevesebb? agglegény volt s maga főzte magának az ételt. Az atyám, igen furcsa lélek volt, – már megint az atyai emlékeket mondta – külsejére nagyon goromba, nem adott magára semmit s mindenkinek megmondta az igazat, egész nap a könyvtárában ült: ugy féltünk attól, hogy kijöjjön, mindig suttogtunk az anyámmal, hogy az atyám meg ne hallja… Nem féltünk tőle: csak féltünk attól, hogy közénk lép…

Magába merülten nevetgélt, szemérmesen és hangtalanul s most is egy olyan halk és suttogó kisember volt, mint akkor lehetett, a papné meg volt illetődve: szivébe nyilalt az anya fiatalsága: fiatalabb nála?… Annál dacosabban, annál mohóbban kivánta a halk és suttogó fiut, ezt a jó és finom kisembert a maga büvkörében… A fiatalember ráemelte szemét s fojtott édes mosollyal, őszintén szólt:

– És csak most tudtam meg, theologus koromban, az atyám halála után sok idővel, hogy szegény, kis öreg, kis komor öreg ember, aki sohasem szólt senkihez, aggul, mint egy magános mackó dörmögött s jobbra-balra brummogott: szegény atyám, egy nagy egyéniségnek, a saját atyjának a kis famulusa volt egy egész életen át… A nagyapám szintén ungvajdai pap volt: ugyanott. Nagy pap, odaszorult. A testvérei kolozsvári, pataki, pápai tanárok, ügyvédek, Nagyenyeden is volt egy, az pap és tanár volt, hires szónok mind s a nagyatyám volt a legkülömb köztük, csak ő leszorult Ungvajdára. Egy egész láda irás maradt, csupa remekbe metszett betük, egyenletes szép kalligráfikus irás, predikációk, homiliák, Kossuth Lajos pozsonyi lapjának -69- másolatai, meg Csokonai versei, effélék, minden. És az apám egész életében csak azon dolgozott, hogy az apját rehabilitálja. Kiadta, nyomtatásban, micsoda áldozattal! az apja homiliáit: Jézus példázatai homiliákban… Be is rántotta alaposan: senki se vette, de csak azért is ki akarta adni a többit is, minden irását az apjának: nem vette senki… Nem értem: az atyám hetvenkét évet élt Ungvajdán, a nagyatyám hatvanat: százharminckét esztendeig ott fenn, a magyarság északi határán: hogy is volt az, hogy egy napra sem vesztették el kedvüket, hogy prédikációt irjanak prédikációra…

Az asszony halkan nevetett, mintha valami büvös álomba volna: most már egészen az övé ennek a kisembernek a szive, hogy előtte ily kedves őszintén fakadozik ki belőle az ősei kritikája s minden… A fiatal ember, akin valami mély bánat, fásultság, ittasság érződött, lassan oldódni kezdett: s ezt a saját érzéseinek tulajdonitotta, mert egyre forróbban sugározta feléje magát.

– Én nem éreznék erőt magamban erre, – mondta a fiatal pap s közben már arra gondolt, hogy hisz ugyanazt teszi: most is azért oly fáradt s kimerült, mert befejezte tanulmányát.

– Az atyám nem türte, hogy valaki észre vegye a dadogását, – mondta a fiatal ember, s szüntelen és szakadatlan csak az atyjáról beszélt, mintha fel akart volna szabadulni, ki akarta volna magából beszélni, mintha önmagát akarta volna azzal kicsinyiteni, bántani, gunyolni, – egyszer az iskolában el kellett szavalnia a Hazádnak rendületlenül… Az persze még a forradalom előtt kellett, legyen, az atyám született 1827-ben, tehát ez legkésőbb ugy 40-ben történt Sárospatakon… (ez egy diáknyuzó kollégium volt még az én időmben is, ott nem értették meg a gyereket, csak a magoló sablonokat) szóval szegény azt mondja: Hazádnak rendületlenül, -70- irttta tata tatta… (elfelejtette ki irta, valami szin, valami szin, gondolta s kibökte) Piros… Mmmaris… Még mikor én ismertem, még akkor is mindenki tudta, hogy Pirosmarist mondott Vörösmarty helyett.

Matolcsy megtörölte a szemét, mert a nevetéstől könnyes lett, s hogy szépitse az apját, magát: az öregapjáról kezdett maróan szólani.

– A nagyapám, az igen, az nem tett ilyet. Az is alacsony ember volt, de legalább nagy szakállu, képzelem, – s befelé nevetett, – mekkora komoly pap lehetett. Kis ember volt, hát nagy szakállt viselt, s hozzá magas sarkot, meg kürtőkalapot, mert a tekintélyt meg kell csinálni… Én az anyám fajából való vagyok – mondta s hirtelen elpirult, magyarázva tette még hozzá: (azok ilyen hosszu létrák…) Nahát a nagyapám, az igazán sohasem bujt ki bibliothekájából… (Nekem ugy tetszik, hogy a kettő közül az atyám volt az eredeti, kedves, közvetlen lélek, szegényke erővel utánozni akarta a nagyképü apját, bocsánat, a kis dadri, bocsánat, ő csak azért ült mindig a szobájában, mert félt kijönni, hogy valami megbántást kap s apja irásait őrizte… mert ő nem irt: két három cikket életében: de az aztán olyan volt! az mind visszhangot keltett. Az egyiknek az volt a cime: „Az összes superintendensek figyelmébe!“ A másiknak meg ez: „Hát én mi vagyok!“… Én nem tudom mi volt bennük, sose láttam a cikkeket, de már a cimük olyan… Igazán nagytiszteletü asszony nem tudom mit gondol rólam, hogy az atyámról… Szegényke… Már az is olyan eredeti, hogy sose volt szabad apámnak mondani, hanem: atyám!…) Ja igaz, a nagyapámról jut eszembe, hogy az milyen ember volt: ha a kösségben pártoskodás volt, a legközelebbi választásnál azokat a kolomposokat tétette előljáróvá, akik az ő törekvéseit legjobban igyekeztek meghiusitani s a hir szerint a rend helyreállt… -71-

Az asszony várakozóan, sürgetően nézett rá, mert régen sejtette, hogy valami baj van a fiatal ember dolgai körül, bár soha sem szólott róla.

Az asszony hátrább ült, gondolkodott, maga elé idézte a fábjánfalvi arcokat s nem birta megtalálni, melyik lehet az a Kis Péter. Ellenben asszonyi ösztönnel azonnal felfogta, hogy a kurátorral kell bajnak lenni…

– Egy kutya, másik eb, – mondta csöndesen, halkan, nála szokatlan nyersen, mert egyként megvetette a parasztokat s félt tőlük.

Ugy megérezte most, hogy belőle is egy olyan tudóska pap lesz idővel, aki csak a szobájában él s kijönni nem is mer… A nagyapa, az mindent a feleségére hagyott, ő csak forditotta Tied, Reinbeck, Lange, Stopfer egyházi beszédeit… az apja meg pipált… ő pedig ki nem adható munkákat fog irni?… s ő már végkép asszony nélkül élve?… Fanyarul vonta el a száját.

Az asszony, aki egész odaadással figyelte minden arcmozdulatát, suttogva mondta:

– Maga nem őszinte, Matolcsy… – s összetette a kezét, szinte könyörögve.

– De igen, – szólt a fiatal ember megzavarodva, – nagytiszteletü asszony… hogyne…

– Az atyám… – s már nevetett, kicsit nevetgélt a fiatal pap – már a nagyatyám olyan ember volt, hogy anyagi és házi ügyeit teljesen a nejére hagyta: az atyám… ez már az atyámnál odáig fejlődött, hogy egyszer bent ül a bibliotékájában (mint mindig), bemegy hozzá az anyám: „Szólj már annak a kocsisnak, a lovak térdig járnak a szénába! Ez mégis hallatlan szörnyüség, én nem birok vele, hát csak szólj már neki!“ Kijön az atyám az ambitusra s elkiáltja magát: „András!“… A kocsis előáll… „Mi ddolog az: most mondja a nagytiszteletü asszony, hogy a lovak mind térdig járnak a szénába! Ez mégis hallatlan szörnyüség!… Mmmeg ne halljam mmégeccer!“… Evvel bemegy s szegény anyám ott marad, majd elsülyed a szégyentől…

– Amennyit én szenvedtem három hónap óta, mióta itt vagyok… Azt csak az anyám… annyit csak az anyám szenvedett, azt csak ő birná megérteni…

Csüggedten, összeesve ült egy pillanatig. Az asszony dermedten figyelt rá. Várt, mint a madárfogó gyermek, aki nem mer mozdulni, fél, hogy mire odaér, felrebbenti…

– De legalább elkészültem a tanulmányommal, – szólt aztán felsóhajtva.

– Igazán!! – kiáltott fel az asszony boldogan, sokkal boldogabb hangon, mint várni lehetett volna… Tudott a nagy tanulmányról s annak tulajdonitotta, hogy a fiatal ember minduntalan zárkózott lett és idegen és megközelithetetlen… Hetek teltek, hogy nem jött át s ha egyszer eljött, mindjárt el is futott s sohasem lehetett tudni, melyik szóval, egészen ártatlan kérdéssel -73- hozzák zavarba, mire konok lett, lerázott magáról mindenkit s egyszerre eltünt. Mintha nagy titok, nagy bün nyomta volna a lelkét, sértődő és ijedt volt örökké s mind jobban kimaradt. Kimondhatatlan kinokat szenvedett e miatt az asszony, aki mióta megismerte, egy pillanatra sem feledte az arcát, a hangját, a szavait s már nem tudott aludni s nem birt másra gondolni, a hosszu napokat kinos várakozásban töltötte, szent és odaadó martirkodásban s egyre őt várta. Az imént mind e szavak, amiket mondott, valami feloldódásra mutattak, mintha valami készen volna, valami befejezve s ugy reszketett már a hosszu és rettenetes időktől, ha valamivel ismét beletaposna a buján nyiladozó bizalom hirtelen virágágyába… Óh mennyit kellene most már szenvedni, még jobban a mai nap után: ennyi szavát, magáról, szüleiről, még nem birta venni. Igaz, most is minduntalan visszazárkózott, a legkényesebb pontoknál lecsukódott, az anyjáról nem szól… Micsoda titkok lehetnek ott: s ő nem bir tapintattal, diplomata ügyeskedéssel semmit kitudni, kiszedni belőle s másból… ő csak egy szegény asszony, egy szegény ártatlan váró nő, aki vár és kér és rendithetetlen kinok közt kézhez várja a maga pillanatát:

– Óh bár hetvenéves volnék, – mondta magában, hogy a fiatal ember még erre a fölkiáltásra, erre a harsány és boldog vallomásos hangjára is néma maradt és maga elé csüggedt: – óh bár száz éves volnék… mennyit kell még szenvednem odáig…

De a fiatal férfi, aki mintha minderről mit sem sejtene, aki mintha a legtávolabbi érzéseiben sem tudná mi az, ami itt nő és bogozódik és virul körötte, hirtelen elszánta magát s kissé fátyolos pillantással mondta:

– Ma reggel befejeztem a bibliáról való tanulmányomat. Ma reggel tettem le a pontot.

Matolcsy a zsebébe nyult s megfogott ott valami elég jelentény papircsomót, de habozott, nem vette ki, csak ijedten:

A fiatal ember kihuzta a vastag papircsomagot, ivpapirok tömege, ugy hármas hajtásba összepréselve.

De abban a pillanatban felötlött a kezdő iró előtt értekezésének egy egész csomó hibája, még reggel olyan boldog és kielégült volt, oly büszke, oly nagy dolognak, kész, érett, hatalmas alkotásnak tünt fel előtte az értekezése, hogy nem birt otthon maradni, el kellett hoznia, dicsekedni vele, most megrémült érte: nem laikusnak való, nagyon is elvont, csak szakembereknek van irva, nincs is eléggé kifejtve az egész, kivált a legfontosabb részek… lesütötte a szemét s habozás volt az arcán.

Az asszony félreértette s fájdalom szoritotta a szivét: ugy fogta fel az egész dolgot, mint lelki közösséget: nincs bizalma bennem, nem ismer, nem osztozik még velem, de mért is, még én mit sem vallottam neki: ő már beszél, beszélget magáról, övéiről, lelki titkairól, irásáról s én még mit sem vallottam neki…

Hátrább dőlt a kerti padon s egy önkinzó mártir fájdalmas arcával szólott:

Ezt mondta, hogy méltónak mutassa magát s rábizhatja a kéziratot, de azonnal felébredt benne a hiuság, a mult ugy fellobbant, mint a rét, az avar, ha a gyermek véletlen felgyujtja.

– Az szép idő volt, – szólt fojtott mosollyal, – -75- minden reggel kocsin mentem iskolába francia nevelőnőmmel, s délben értem jött a hintó.

Matolcsy valóban elálmélkodva nézett a papnéra, szeme, szája elállott a csodálkozástól, oly őszinte volt arca kifejezése, hogy az asszony hangosan felkacagott. Kacagása édes volt és finom, mint az ezüst csengő, amelyet csak ritkán ráznak meg s annál finomabb a csilingelése.

– Az szép korszak volt, – mondta az asszony, – a Bethlen lányokkal, Podmaniczky Masával voltam együtt mindennap. Be sokat voltam a Károlyi-házban, ott az Egyetem-utcában, nagy kert, mi öten ugy felvertük… falusi vidámság volt az…

A fiatal ember ugy nézett rá, mintha egyszerre nagyon messze, elérhetetlen távolba szökött volna előtte: egészen kicsire és gyávára huzódott a maga rusztikus falusi diákkorával, a pataki iskolakert plebejus süldő diákjaira gondolt s a debreceni kollégium nagyképü theologusaira… Érezte is ő: mindig valahogy ebben a nőben a nemes, a finom valamit…

– Apa nem sajnált tőlünk semmit, igazi nagyuri nevelést adott minden gyermekének, a bátyám a Theresiánumban végzett, a másik bátyám konzuli akadémiát… ő most kereskedelmi ügyvivő Bombayban… multkor küldött, pár éve, fényképet: egész exotikos fejedelmi udvara van. Egy hatalmas elefánt hátán ül, bibor toronyban s szolgáinak serege veszi körül…

Ugy megszinesedett az arca, ugy megfiatalodott s mégis, nem áradt belőle a beszéd, mint aki fél mindent elmondani… mint akinek nem lehet csak dicsekednie… mint aki nagy fájdalmakra hivatkozik minden szóval, mely a hajdani nagy örömökre vonatkozik… S a szeme azonnal könnyes is lett…

Matolcsy kifejezhetetlen részvéttel nézett rá, szeretett volna eléje borulni, lelkét szőnyegül teriteni, egész lényét fátyolul boritani mindarra, ami fájdalmat tud -76- kelteni a nőben, akiről most már tisztán tudatára jött, soha szebb, finomabb, nemesebb lényt képzelni sem tudott…

– Apának sok ellensége volt… ő volt az egyetlen az egyházkerületben, aki méltó volt a püspöki székre s… Szilágyi Dezső legjobb barátja… A legfontosabb országos ügyekben minduntalan vele tanácskozott. Hányszor kellett Pestre utaznia… A miniszter is többször volt nálunk: engem igen szeretett, a térdére vett s egész tárgyalás alatt, mig ők komoly ügyekről beszéltek, el nem eresztett magától, ott tartott az ölében és én galambot csináltam az országos aktából…

Hosszu, mély csönd lett, az asszony sirt, az asztalra könyökölt és hosszan sirt. Matolcsy lélekzetvisszafojtva ült előtte s egyre nézte az arcát, finom kis homlokát, kis boltozatos nemes alacsony eszes homlokát, nemes szája izét, vékony arcát: feltünt neki, hogy mindenkor márványhideg s merev volt ez az arc, most mintha ujjá vált volna egy siró gyermek, egy siró kislány ideges, gyöngéd arca lett… És még hübbnek, még bizalmasabbnak, még alacsonyabb s minden kötelességre köteles szolgájának érezte most magát: vigasztalónak a vigasztalhatatlan számára, kis kendőnek szerette volna magát, letörölni az asszony könnyeit…

– Sztánay… mondta a papné halkan, ránézett a fiatal emberre, akinek ettől a váratlan pillantástól megremegett a szive, – apa Sztánay volt…

Matolcsy nem emlékezett a névre… nem ismert rá, hogy valaha hallotta volna…

– Egyházkerületi főember volt apa, mondta halkan, két püspökválasztáson volt jelölve… a Tisza kivánságára visszalépett, mert fiatal volt még: bár biztos -77- volt megválasztatása… akkor még harmincöt éves volt… A másik püspökválasztás… huszonkét évvel későbben… akkorára igen felgyültek ellenségei… támadták… megrágalmazták… irigyelték az előkelősége, a nemes lelke miatt: mert nem volt olyan durva paraszt, mint a többi kálvinista pap… hogy ur volt…

Tenyerébe hajtotta a fejét s hevesen sirni kezdett. S Matolcsynak eszébe villant valami ellenőrizhetetlen pletyka, egy sokat emlegetett papról, aki nagy flanccal élt s öngyilkos lett… Mikor ő Debrecenbe jött, még mindig beszéltek róla… De a név… Sztánay… Nem emlékezett rá… Őt nem is érdekelte soha az emberek dolga, ő senkiről semmi pletykát nem tudott soha: őt a tanulás s nem az élet kötötte le… Sztánay. Sztánay…

– Tizenkét éves voltam, – mondta… – mikor haza kellett jönni apa temetésére… Az arcát nem is láttam… mondják teljesen szétzuzta… a golyó…

A fiatal ember kisértetlátóan meredt rá, ahogy egyszerüen kiejteni hallotta ezt a szót.

– Senki sem volt a temetésen… a jó barátok közül… Ha lakoma lett volna s nem temetés: akkor mind ott lett volna… Ha apa megvárja a választás végét, az eredményt: mondták aztán semmi se lett volna… Igy is… Mikor meghalt: siettek elhallgatni… a csahosok…

Könnyben uszó szemeit ráfüggesztette a fiatal emberre, akinek szintén könnypárás volt a tekintete. Hosszan melegen, odaadóan, remegő ajakkal nézett rá: ez egy olyan pillanat, amelyben életek nőnek össze…

– Ilyen élet… mint az enyém… – s ujonnan elbiggyedt az ajka, hervadt kis sebajkak, – nem -78- tudom, melyik volt nagyobb csapás: ez-e vagy a másik… A férfi, akit szerettem, a férfium… az igazim… férjem… aki megszöktetett, fiatalkát, tapasztalatlant… s hazavitt a kastélyába… kölcsönkért négylóval… másnap hazaküldte a lovakat… de a szöktetéshez négy ló kellett neki… Dorbézolás és esküdözés… Reggel térden csuszott előttem s homlokával verte a padlót, este a szobalányomat ültette mellém az asztalhoz s rákényszeritett, hogy nézzem, hogy becézi, öleli, hogy kinozzon… engem… és magát is.

Hátraejtette a fejét: valami siri csönd volt, a kripta csöndje, amit nem zavart meg kinn az őszi napsugár, a hulló falevelek pergése, a szél zaja, az élet kint fel-felzajgó lármája: kriptai csönd, amelyben csak befelé történő nézésre vannak érzékek:

– Még egy ilyen krizist: még egy harmadikat megérni… – kiáltott fel az asszony, mintha a tengeren hallatna vészkiáltást… és a Matolcsy szemébe nézett, mintha horgonyt akarna vetni ott…

A fiatal ember öntudatlan készséggel, megdöbbent odaadással kinálta fel magát.

Az asszony fájdalmas Mária-mosollyal elszelidült, hálásan, melegen, kicsire gubózva nézett rá s kinyujtotta a kezét.

A fiatal papnak a szive csaknem kipattant a melléből: hát ezért volt az egész… vallomás… Oly büszke s boldog volt e pillanatban… Tul akarta licitálni nagylelküségben s nem lelte a szót, mit mondjon:

– Felolvasom… ha meg… tetszik… engedni… – suttogta s a sziklát érezte, ott a feje fölött.

Az asszony finom keskeny kezét átnyujtotta s megfogta, megérintette a fiatal ember kezét, amelyet ez az asztalon nyugtatott. -79-

II.

„Az emberiség történetében nem volt több olyan korszak, melyben minden egy év oly óriási tömegeknek pusztitotta volna el vallásos hitét, mint a mi életünk esztendeiben történik“ – kezdte felolvasását Matolcsy, de itt megállott.

Tünődve nézett az asszonyra, érdeklődik-e? Mégis szerette volna abbahagyni. Már ő annyira kiélte magában az egész irást, hogy neki egészen üres kagylóhéjak voltak ezek a mondatok s valami ujat, másat szeretett volna mondani.

– Hát hisz ez egy rettenetes kijelentés, – mondta az asszony szinte megdöbbenve, egész arcán valami felindulás volt.

Matolcsy előbb megzavarodott, aztán hirtelen észrevette, hogy csakugyan, amit mond: egy pap szájából, pláne egy pap tollából! Most hirtelen megijedt: eddig ugy gondolta, azért nem kiadható a cikke, mert nem elég tudományos, nem elég teljes, nem elég kész: most ugy látta, hogy ebből fegyelmi lesz, püspök elé idézés, hivatalvesztés…

– „A kezdetleges embernek a világról minden ismeretet vallása nyujt s minden tettét a vallás parancsa irányitja. A legmagasabb müveltségünek azonban már csak azokról a dolgokról szól, melyekre a tudomány semmit sem mondhat s csupán legbelsőbb magánéletének alakulására van vagy lehet hatással… -80- De mindvégig ugyanaz a szerepe marad az ember életében: az élet harmoniáját akarja megteremteni s a földi küzdelem ezer fajta benyomását egységes hullámzásba hozni az ember életérzésében: az embernek a nagy Mindenséggel való viszonyában. S valamennyi vallásnak közös célja, hogy az ember életkedvét, ha egyébbel nem: sugalmazással erősitse s minél magasabra feszitse.

– „Épen azért nehéz eldönteni, mennyi haszna s mennyi kára van annak az evoluciónak, mely a tudományok népszerüsitésével egyenes arányban fogyasztja a vallásos hitet s naiv bizodalmat. Sok tekintetben fejlődés, mert a szellemnek békóból való felszabadulása, de más szempontból sülyedés, mivel a felszabadult lelket magára hagyja olyan helyzetekben, amelyeket nem ő teremtett magának s mikor a szerinte hamis támaszt kiveszi a rokkant lélek hóna alól, valósággal elgyöngiti azt.

„A vallás nem tölt ki absolut ürt az ember és a lét között, nem ad absolut ismeretet a megérthetetlenről, de a lélekre való hatása az, mintha absolut igazságokat mondana, mert absolut nyugalmat teremt.“

– Tessék? – állott meg olvasás közben, mert ugy rémlett, az asszony szólott.

– Semmi… – s látva, hogy szót vár, hozzá tett. – Nagyon félelmes: e szerint a vallás olyan, mint az ópium?… az is boldognak érzi magát, aki ópiumot sziv.

– Igen… mondta ridegen. – Én már sokszor irigyeltem az ópiumszivót, a részeget, azt aki valami szenvedélyben elvakulva boldognak érzi magát.

– Én nem vagyok pap: ahogy előirták milyen legyen a pap. Én ember vagyok: ahogy jön… -81-

Kéziratát nézte s átugrott egy féloldalt… Félt, hogy az asszonynak mégis elvont s unalmas lesz… Olvasott:

– „A vallás szerepét össze szokták téveszteni a tudományéval. Mindkettő erőforrás az ember számára. A tudomány… a valóságos világról való igazságokat azért gyüjti s dolgozza ki, hogy az ember minél biztosabban és jobban felhasználhassa az egész természetet, az egész valóságot: ellenben a vallás… tulajdonképen csak elvonás, csak hipotézisek gyüjteménye azokról a természetfölötti kérdésekről, melyek naponként felmerülnek s melyekre az ember másként választ adni nem tud: s arra a célra szolgál, hogy az ember lelkét tegye alkalmassá az életre s a világ minél jobb fölhasználására.“

– De hiszen ez nagyszerü, – mondta az asszony: – akkor mindenkit vallásossá kell tenni, hogy tudós lehessen.

„Vagyis a vallás: életbölcselet. Felfogás az életről, amely voltaképen nem is hiányozhatik senkiből. Ha nem csatlakozik valaki valamely ilyen közös élet és világnézethez: magamagának kell azt teremtenie, ha még oly gyarlón sikerül is neki. Vagy pedig folyton kinos és csüggesztő kétségek közt hányódik.

„Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb haszon az emberiségre, ha van olyan vallás, amely millió és millió embert tud kielégiteni, vagyis millió és millió ember lelki erejét szabaditja fel a Lét problémáin való töprengéstől s teszi egyszerüen alkalmassá az Élet harcában való munkára. Ilyenformán az is bizonyos, hogy rettenetes kár az emberiségre, ha valami sajátságos szellemi pestis -82- egyszerre kiirtja ezt az általános, közös és megnyugtató életbölcseletet és pedig ugy, hogy semmit sem ád helyette.

„Mert az egyes ember magától képtelen alkotni egy ilyen világnézetet. Soha sem is volt arra képes egyetlen ember, a legnagyobb vallásalapitók sem. Minden vallás olyan eszméknek gyüjteménye, amelyek az emberiség lelkének ébredésétől kezdődő világbölcsesség tulajdona. A nagy alapitók nem is uj eszméket hoztak: csak uj központi gondolatot: uj rendszernek a focusát.“

– Igen, – mondta Matolcsy, s ujra mosolygott. Tetszett neki, hogy a Jézust már az asszony is, mint vallásalapitót, embert, fajtánk tagját érti. – Csak tessék türelemmel várni: majd elmondom, mi az, amit Jézus adott s hol vette, amit hozott.

– Nézze Matolcsy, hogy van az: én soha nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal s örülök neki, hogy ilyen tisztán megértem…

– Én is örülök neki, – mondta a fiatal ember, de szerfölött csodálkozott magán, hogy most nem érzi olyan ihletett nagy dolognak ezt az egész irást, mint amikor leirta. – Mindjárt készen vagyok a bevezetéssel, – tette hozzá:

„Három kérdés az egész, amire a vallásnak felelnie kell: mert más nem felelhet rá… s éppen azért a szó a fogalmat hüen is fejezi ki: ezekről a kérdésekről mit sem tudunk, csupán vallást tehetünk róla:

„Ezeket a pontokat a végtelenségig lehet osztani, részletezni. A vallásalapitók rendesen csak általánosságban felelnek rájuk, s az utódok, a papok: egyéb dolguk nem lévén és egyebet hozzáadni képtelenek lévén, végzik -83- a rendszerezés munkáját a végtelenig. Mikor ez a részletezés már annyira felgyült, hogy a lelkekben egészen elnyomták az alap kinyilatkoztatás hatását, az emberiség erőszakoson szabadul meg a tehertől s visszatér az eredeti alaphoz, az ősforráshoz, hogy egy uj részletező folyamatot indithassanak meg az ujabb papi generációk…“

A papné olyan friss volt, tiszta ésszel figyelt. Ahogy Matolcsy a felolvasásban megállt, összenéztek s összenevettek.

– Én nem azoknak irtam: magamnak irtam. Én magam akartam tisztába jönni valamivel… Most a következőkben még azt magyarázza a cikk, folytatta szórakozottan, hogy a vallás valódi célja az, hogy az egyes ember belső lelki harmóniáját állitsa föl, de a külső hatása egyuttal nagyon furcsa:

– „külső hatása hogy valóságos szövetkezeteket alakit, amelyek anyagi és erkölcsi egységekké válnak s tagjaikra hasznos, idegenekre káros müködést igyekeznek kifejteni. (Ecclesia militans). Ez az egyházi élet, melynek a valódi vallásossághoz semmi köze sincs, sőt minél erősebben fejlődik ki, annál károsabb arra, mert a szövetkezet önálló intézménnyé lesz s vele szemben alárendelt s elnyomott helyzetbe kerül az egyén, amelynek megszünik a szabad akarata, sőt a gondolkodási szabadsága is, mint bármely hatalmi tényezővel szemben, amelynek módjában áll, hogy megfojtsa azokat a gondolatokat, amelyek az ő hatalmát esetleg veszélyeztethetik.“

– Például, ha én most ezt a cikket kiadom, – mondta Matolcsy, – egész bizonyos, hogy rögtön ellenségnek tekintenek a debreceniek… Pedig én ebben a pillanatban igazán nem vagyok forradalmár, én egy szegény, elkoplalt, éhes papocska vagyok…

– És eszem ágában sincs, hogy felforditsam a világot és szétszakgassam az Egyházat.

– Mindjárt csak egy pillanatra, – szólt az asszony s gyorsan kiment a lugasból.

Matolcsy hátradült a székében. Zsibongott az egész teste. Valóban szegény, tehetetlen kis senkinek érezte magát. Ásitott és nyujtózott. Négy hónap óta kenyéren és szalonnán élni… Ez igazán leveszi az embert a lábáról. Legalább tizenöt kilót fogyott, mióta önálló pap. Hogy meddig birja… Fanyar, éhes mosollyal meredt maga elé.

– Én nem ugy értettem, – hebegte, – mert most eszébe jutott, hogy az előbb éhesnek mondta magát.

– De én ugy értettem, – mondta az asszony finom mosollyal s egyáltalán nem sejtette, hogy milyen jól értette.

– Persze. Mindenféle hitujitás, – mondta cinikusan Matolcsy s feltünt neki, hogy az asszony nem akar Mártáról beszélni. – A Jézusé is. Mind. Hát hogyne; -85- az emberek még ma is azt hiszik, hogy a pap valahol az emberiség és az Isten között áll. A pap nem olyan halandó, mint más, hanem valami középlény, közvetitő az ember és az ég között. Ez annak, akinek van hozzá lelke, megadja azt a lehetőséget, hagy alaposan leszedje a közvetitési dijat… s az Egyház mint szervezet ezt lehetőleg meg is tette, kivált azelőtt, mikor még könnyebben ment… Már a reformáció óta, sajnos gyengécske a papi tized, s mosolygott fanyarul, pedig ha már csökken a hit, volna legalább kövér falat… Nem is tudom, miért nem gondoskodnak jobban: az mindegy, hogy a pap hogy gondolja a dolgot, a hivő ma is olyan, mint a régi zsidóknál, vagy a középkorban. A hivő? a hivő azt akarja, hogy neki ne kelljen gondolkodni azon, hogy ki teremtette a világot s mi lesz a halála után és hogy mászik ki a bajból… A hivő hinni akarja, hogy el lehet nála nélkül is intézni a nagy bajokat… Az a magas világnézet: hogy nekem a vallás valami lelki harmóniát ad, eszmék, gondolatok, érzések sugalmazásával: csak a legnagyobb emberi lelkeknek való. A hivő: az hinni akar. A hivő azt akarja, hogy az ő szemét kössék be, hogy ő neki ne kelljen gondolnia tovább semmire… Neki dolga van, neki adóssága van, kapálni kell, vagy megcsinálni reggelre a csizmát: közben meghal a gyereke… nem jön eső… A hivő azt akarja: hogy legyen valaki, aki érte imádkozik… Ott a pap… Mert a hivőnek van annyi esze, hogy nem bizik a saját imádságában: ott a pap. Az ott van valahol az Isten székénél… Isten hozzájárulhatatlan a közönséges halandónak: hát kell egy pap… mert az ember nem tudhatja… És nem is tudhatja. Mit tudjon ezekről a dolgokról szegény Tarkó Están, ő az istennel közvetlen összeköttetésben sose érezte magát: a papjára háritja a felelősséget… Mire való, ha még azt sem teszi meg… Inkább vigyél neki annyuk egy pár csirkét… -86- mer mégis, az is ember, szereti, ha… a kerék is akkor forog, ha kenik…

A papné nevetgélt, épenolyan halkan és bentről jött cinizmussal, mint a fiatal ember, aki enyhe maliciával tréfálgatott…

– Ezzel aztán meg is van szabva a pap munkaköre, – szólt ez kissé ünnepélyesebben. – Szivesen veszik, sőt elvárják tőle, hogy a szószékben hallassa a hangját: hiszen ez a dolga. De óvakodjék leszállani a közélet zajába. Ez már szemökben a papi méltóság lealacsonyitása. És ezt a méltóságot ők még féltékenyebb gonddal őrzik, mint maga a pap, pedig nem lehet mondani, hogy a papok minden pillanatban nem védenék a tekintélyt a papi gesztussal!… De ők a papot szentként akarják tisztelni és azonnal készek rádobni a kárhoztatás kövét, ha leszáll arról a magaslatról, ahova önzésük helyezte.

– Igen… de akkor is, ha önzetlenségből állottak oda… Akkor is ki vannak téve a kritikának: kivált a mai kor fiainak, akik viszont nem látnak a lelkipásztorban semmi mást, csak hivatalnokot, mint az adóhivatalnál… Pláne egy könnyen nélkülözhető hivatal: dehát megszoktuk s a népre való tekintettel szükséges is: mert a népnek hiába, vallás kell. Az azt nem engedi el, ő az ő vasárnapi templomjára nagyon rászokott s jó is az a templom, mert ott csak olyan dologra tanitják, ami a fenn levő osztályoknak hasznos: türelemre, megnyugvásra, békére, bizodalomra, minden forradalomtól való rettegésre… Ezeknek az uraknak a pap a saját szükségükre nem kell, de nagyon kell, mint egy ideális szervezet, amely állandóan lecsapolja a tulságosan felgyült feszültséget… Ők maguk lelki harmóniát találnak abban, ha nincsen anyagi gondjuk, ha társadalmilag jól vannak, ha jó munkakört találnak, amelyben -87- teljesen ki tudják élni az energiájukat. Ezeknek a vallás… nem tartozik rájuk, nem veszik nagyon komolyan. Idejük sincsen rá, hogy behatóan foglalkozzanak effélével. A paptól elvárják, hogy jó ember legyen. Felőlök nyugodtan élhet, lelki ügyeikkel nem zavarják, ha ugyan van nekik ilyen. Ha a pap kedvük szerint való ember, szivesen tüntetnek vele s alkalomadtán készek lándzsát törni mellette… Néha elmennek a templomba is, udvariasságból, vagy felujul itt-ott a gyermekkori emlékük s ugy ráehülnek, hogy el kéne már templomba is menni. De ott nem szeretik, ha a pap velük foglalkozik. Profanálja őket, ha ráismernek titkos dolgaikra a pap általános szavaiban. Meghallgatják, ha inyök szerint beszél, ha nem emleget minduntalan olyan régi, kopott dolgokat, mint biblia, Isten törvénye, lelkiismeret, bünbánat és a többi. A nők meg épen hálásan fogadják, ha a mindennapi élet unalma közt egy kis szórakoztató előadást hallanak tőle, a feddést, dorgálást elengedik, de ha egy-egy hiuságukat legyezgető mondat megüti a fülüket: akkor fölöttébb meg vannak elégedve a papjukkal.

– Maga sokkal rosszabb nyelvü, mint gondolná az ember, – mondta az asszony s ugy itta, olyan édesen szivta a szavait, valósággal felüdülés volt neki ez a tiszta, emberi beszéd, egészen az ő szájaize szerint: hogy ő ilyen társaságban még nem volt annyi esztendő óta.

– És kinn az életben? Ezek az urak? Számot tartanak a papjukra, csak ez aztán őrizkedjék velük ott is éreztetni papi mivoltát. Szivesen látják maguk közt, de nem mint papot, hanem mint jó pajtást. S baráti szivüknek egyetlen szomorusága, ha mégsem tud egészen olyan lenni, mint ők. Derék ember, mongyák rá, milyen kár érte, hogy pap.

Csinos, husos cselédlány hozta be nagy tálcán az uzsonnát. Finom tejszines kávé, ujjnyi vastag zsiros -88- föle rajta s olyan kalács, mint a hab. Matolcsy Miklós sóvár szemmel nézte a lányt, aztán az ételt, éhnyál gyült fel a szájában, majd kiszakadt a gyomra, ugy kivánta, alig birt magán uralkodni, hogy rá ne vesse magát, mint a disznó, aki kiveri a dézsát a szolgáló kezéből s nem várja, mig kiöntik a válujába a kövér moslékot.

Az asszony meglepetve figyelte, hogy elhallgatott, attól kezdve, hogy megjelent az étel s milyen türelmetlen, remegő falánksággal evett. Hirtelen megértette, hogy ez az ember rettenetes rosz koszton élhet… Szegény, hogy megnyilt most, még soha igy ki nem adta magát, ugy szerette volna tömni, táplálni s kitalált mindenféle ürügyet, hogy egyéb ételt hordasson fel. Déli rántott csirkét ugorkasalátával hozatott ki s gyümölcsöt, sajtot.

Miklós szabadkozott, s egyszer csak keservesen nevetni kezdett: ugy falt, mint a farkas.

– Nagytiszteletü asszony: én még mióta önálló pap vagyok, – s letette a boros poharat, amelyet mohón fenékig üritett, – még én nem laktam jól.

– Nekem?… – s lesütötte a fejét, nevetett, – kenyér szalonna… slusz… Négy hónap óta egyebet nem eszem, csak kenyeret szalonnával.

– Az istenért?… – mondta Miklós, – nem olvasom tovább az értekezésemet: nagyon naiv dolog az ugy, ahogy meg van irva… De kérem szépen, hadd mondjam el ennek a négy hónapi koplalásnak a pusztában… amelyet mint Keresztelő János töltöttem el, szalonnán és kenyéren (ő még sokkal rosszabb koszton volt) az okait.

Az asszony komolyan nézte, mintha elmezavar tört volna ki a fiatal emberen s ez maga is ugy hallgatta -89- a saját szavát, mintha távolról valami idegen szózatot hallana, álomban.

– Nagytiszteletü asszony, – s szó nélkül ujra megivott egy pohár bort, – maga ma délután engem uj emberré tett… Nem tudom mi van velem: belefáradtam már a remeteségbe, én társaslény vagyok alapjában véve s négy hónapon keresztül aszkéta és fakir életet kellett élnem… egy ostobaság miatt…

Az asszony görcsösen előrehajolt s belefüggesztette a szemét a fiatal ember kalandozó s tétova tekintetébe s rettegve várta mi lesz:

– Ne mondja el senkinek, amit most mondani fogok: de már nem birom, nem birom tovább: ki kell valakinek mondani… és csak magának… a kerek világon senki másnak nem tudtam volna kimondani… én egy rut gazságnak az áldozata vagyok!

Az asszony szeme szikrázni kezdett, a vékony száját összeszoritotta s már is bosszun vonaglott a lelke, még nem is tudva kiről van szó… De rá gondolt… arra az egyre, aki… aki az ő életét tönkre tette… nem tudta elképzelni, hogy más valaki árthatott volna ennek… akit az élete boldog kiszámitására küldött az ég… s görcsös dühvel, tehetetlen kétségbeeséssel várta a szavakat…

– A kurátorom első nap, hogy önálló pap lettem… aláiratott velem egy nyugtát, sőt kettőt… ma sem tudom, mi volt bennük… hogy én az egész fizetésemet fölvettem január eggyig…

– Nem volt csak egy forint a zsebemben… Azon a napon nem ettem egyebet csak sóskát az ut -90- mellett… Lefeküdtem… Éjjel… Igaz, másnap reggel a kurátorné odahozott egy köcsög tejet, reggel… A kurátorné az egy kedves, szép asszony…

– De a tejet kiöntöttem a szeme láttára egy kiéhezett kóbor kutyának, amelyik ott ténfergett az udvaromon… Szegény kutya, az velem koplal négy hónapja…

– Ez? – szólt a papné s kissé félve, sőt féltékenyen nézett a fehér kuvaszra.

– Én?… elhivattam a zsidó kocsmárost. És azt mondtam neki: „kérem… én magának semmit sem magyarázok… és nem igérek… Nézzen rám: kinézi-e belőlem, hogy ha kölcsön kérek, azonnal megadom mihelyt tehetem“… Az pedig azt mondta rá: „tessék tisztelendő ur“… „Adjon nekem tiz forintot“…

A papnak a szájaszéle remegett az izgatottságtól s egy percenet hijja volt, hogy nem sirt… Hosszu szüneteket tartott a beszédben, hogy a hangja el ne árulja…

– „Elég“… – azt mondtam. – … Még aznap küldött tiz forintot… Azon a napon egy konzervet ettem, ami a könyvem közt volt, kenyér nélkül… Most már volt tiz forintom: de hol veszek valamit… A faluban, nem akartam, hogy hire menjen… Megszólitottam egy fiut, hogy keressen egy -91- szekeret a vasuthoz. Avval jött vissza, hogy nem jön senki… Menetrendem sem volt, azt sem tudtam, mikor indul vonat… Jó… elindultam gyalog… Csak szombaton jöttem!… harminc szekérrel… részeg volt az egész falu… az én pénzemből… mert az én kontómra ittak… arra fogták le a fizetésemet: itatási költségre… s vasárnap volt a beiktatás… és kedden éjjel már gyalog, szédelegve az éhségtől elindultam, hogy ugyanazon az uton visszamenjek az állomásra… Hát az az éccaka… az rettenetes volt…

– Itt mentem el az ablak alatt… – suttogta Miklós… – maga aludt, nagytiszteletü asszony… maguk… aludtak… jóllakva…

S elmosolyodott, az asszony szeméből két könnycsepp csordult le. Még közelebb hajolt hozzá. Már egész ugy beszélt hozzá, mint az édesanyjához… Még az imént, mig a tanulmányát olvasta, ugy imponált neki az asszony az értelmességével, olyan jól esett neki, hogy egyszer már talál egy nőt, aki egészen megérti a gondolatait, aztán a siró asszony jutott eszébe, a szerencsétlen siró nő, akit ő fölemelni vágyott… most ő volt egy panaszkodó, pityergő kis fiu, aki az asszony az anya… kötényénél kisirja magát… lassan beszélte tovább.

– Borzalmasan fáradt voltam… Megviradt, mire odaértem, a vonat elment, elment három kilométerre az orrom előtt… Hányszor leültem, leszédültem… hogy tusakodtam a Jákób lajtorjáján… És… ez tartott fenn… – kiáltotta el magát váratlanul s a papirosra tette a kezét: – az az elhatározás, hogy végire járok ezeknek a dolgoknak… S meg tudtam tenni!… leültem a bakter szobájában… -92- Nem akartam paraszttal találkozni… akkor… nagyon gyülöltem a parasztot… Ott vártam hajnaltól délután négyig, mikor bement a vonat ujra a budapest-szigetihez, a csatlakozás miatt… Ott ettem, az őréknél… Tejet és kenyeret… Aránylag keveset… Szegények… Elibem tettek egy nagy csupor aludttejet, meg egy kenyeret, amennyit akarok egyek… Mit fizetek? Semmit tiszteletes ur. Nem barátom, nem fogadom el… én megfizetem magának becsületesen… mondja csak meg… Hát nem lesz tán sok négy krajcár… Ezen ne tessék sirni, ez nagyon vidám dolog… Jegyet váltottam Debrecenig… Vissza… Nyiregyházán este ugy nyolckor kellett átszállani… Ott járkálok a pályaudvaron: egyszer csak fogtam a jegyet, kettészakitottam! eldobtam… Nem megyek vissza Debrecenbe: nem!… Amit rám rótt az isten: elviselem… El! – s szitok dagadt ki a foga közt: – El azt a keserü… pardon…

Ujra letette a homlokát az asztal szélére, olyan fáradt volt, mint akkor lehetett… s éhes… éhségmámoros…

Az asszony folyton a szemét törülgette kis himzett kendőjével, Miklós megérezte, hogy puha ujjak, igen gyöngéden megérintik a haját… Ettől elmult a kis cinikus nevetése s hirtelen görcsös zokogásban tört ki.

Az asszony felállott, közelebb ment hozzá s egy hirtelen mozdulattal két tenyérbe vette a fejét s gyorsan megcsókolta.

Valami borzadás futott végig rajta: megrémült… Vénasszony csókja… Megdermedt… Csók!… Az borzasztó… És az egész testét uj s idegen rettegés öntötte el…

De abban a pillanatban már uralkodott magán, s okos volt: nem árulta el az érzését. -93-

III.

Mikor az asszony visszaült a helyére, a fiatal ember még jó ideig ugy maradt, lehajtott fejjel, az asztalra hajolva. Amint fölemelkedett, egy kis zavar volt a lelkében, nem tudta, mit kell most tennie. Legszivesebben felállott volna s elfutott volna innen. De már annyi kellemetlen leckén ment keresztül, hogy nem tette. Érezte, hogy ez az asszony segitségére fog lenni: s megalkudott.

– Nos, mi volt tulajdonképen a tanulmányának az eredménye? – mondta az asszony.

Fölvette az irását s belenézett. Ugy megörült neki, mintha vértet vett volna magára. Elmult az érzelmi áradás a lelkéből, mintha a szél elveri a ködöt: olyan rideg és tárgyilagos lett, alig birta takarni a nyersdurvaságát. Most már az irásban is átugrotta azokat a mondatokat, szakaszokat, amelyek az ő lirai kiömlései voltak s csak a szigoruan tárgyilagos fejtegetések szellemét kereste: a kivül álló dolgokról adva számot, egészen az áldott közömbösség szabad levegőjében volt.

– „Arról a fejlődésről akarok számot adni, – olvasta monoton hangon, – hogy ment át az Egyisten imádat három nagy korszakon: hogy született háromszor ujjá s nyert mind tökéletesebb s nagyszerübb alakot.

„Kezdetben a család vallása volt. Ábrahám és Jákób istenének csupán egy családra volt gondjuk és törvényük. Majd a nemzeti vallásává lett Mózes hatalmas lelke által s a nemzeti vallások legtökéletesebb ősformája alakult ki benne. Végre az emberiség vallását teremtette meg ebből Jézus s örök időkre megadta a földön születetteknek a legjobb életfölfogást.“ -94-

Fölpillantott s meglátta az asszony szemében azt a vak áhitatot, amely már nem uralkodik magán, s most már egészen tisztában volt vele, hogy többé nincs kivel beszélnie… Undort és dühöt érzett. Abban a pillanatban, amint felvillant előtte, hogy szerelemből van hozzá oly közel, annyira rátapadva, gondolata szálába belesodródva, belefonódva ez a vén nő, rögtön undort s megvetést érzett iránta. Könyörtelen ridegséggel tisztitotta ki magából s olyan távol és idegenné lett, hogy a kurátora, a férfi közelebb volt a lelkéhez: mert férfi és okos és erős és férfi… Nem mert a kipirult arcára nézi, mert látta a ráncokat…

– „E csodálatos fejlődésről beszél a biblia – mormogta. – Benne van az emberiség szellemi fejlődésének mintegy az allegoriája… s veszitse bár hitelét az emberek előtt minden felekezet, összes tanával és igéretével együtt, a biblia nem vesziti el belső varázsát soha, mert ebben nem dogmák vannak, nem követelő, merev theologia, melyben lehet hinni és nem hinni, mely előtt meg lehet alázkodni, vagy melyet föl lehet boritani: ebben emberi történelem van, a legsajátosabb szempontból tekintett történelme az emberiségnek: a könyv iróit minden érdekli, ami emberi, de különös varázst ad itt minden sornak, hogy évezredeken át, annyi különféle értékü, anyagu, poézisu, ihlettségü irót elsősorban egyetlen vonatkozás: az isteni reláció foglalkoztatja…“

Vontatva megállott az olvasásban s hirtelen merészen és kegyetlenül azt kérdezte:

Az asszony mintha megérezte volna a támadást, visszavonult pillái mögé s körülnézett védelem után.

– A biblia, – mondta, – ahhoz füződik életem minden nagy eseménye… De soha nem volt vezetőm… Aki megnyissa… -95-

Matolcsy ellenségesen lebiggyesztett sarku szájjal nézett rá egy igen rövid pillanatig, aztán ujra az irás betűi közé furta tekintetét s rejtőzött, mint róka a bozótba.

– Asszonynak biblia! – mondta magában. – Soha nem volt nő, aki a bibliát olvasni tudta volna s erre még kedvesebb lett neki a szentkönyv: megérezte, hogy ez a könyv a férfiui nemnek ősi vára az asszony állat leszivó, magához ragasztó hatalmával szemben… Biblia az asszonynak!… Soha még ilyen szabadon és hatalmasan nem volt megrögzitve az asszonyi-genus kicsisége és hitványsága, mint a Könyvnek minden oldalán… Egy ige nincsen ebben a könyvben, mely az asszonynak szólana, amely zsámolyt nyujtana az asszonyi nemnek fölfelé, az isten felé, a szabadság felé… Hogy! Hát kell akkor, kell valami nagyszerü isteni igazságnak lenni abban, hogy a férfiu, aki az Igazság utjára akar indulni, hagyja el az ő anyját és az ő testvéreit és minden nőt…

S most aztán valami uj még kegyetlenebb öröme telt benne, hogy a tanulmányát végig forgassa s kiszedje belőle mindazt a rideg megállapitást, amit az asszony lelkében netalán élő áhitat lerombolására alkalmasnak talált:

– Hosszadalmas fejtegetések vannak itt… ki is fogom hagyni, – mondta s lapokat forgatott el, – legérdekesebb annak a ténynek a bemutatása, hogyan lett hát, hogy jött létre a vallás:

– „A biblia legrégibb könyveit a királyság korában irták össze, a Sámuel próféta által alakitott prófétai iskolában…“

– Kérem, – szólalt meg a papné megütődve. – … Mit jelent az, hogy a biblia legrégibb könyveit?

– Persze, nagytiszteletü asszony azt hitte, hogy -96- a biblia isten kijelentése s abban a sorrendben jött létre, amint be van kötve…

– „A Sámuel által alapitott prófétai iskolában irták össze a biblia legrégibb könyveit, abból a célból, hogy a papoknak kezükben legyen a nép őstörténete s a Jehovának a zsidóság iránt tanusitott történelmileg hires esetei, amelyekre szabatosan hivatkozhassanak a bálványimádás felé tévelygő (idegen papok javára! – tette hozzá gunyosan, – mert az idegen istenek imádatától mindig ezért óvjuk a népet: elvész a régi jövedelem…) szóval, a nép előtt. De régibb följegyzéseket is használhattak, vagy a hagyományt nem alakitották át teljesen a maguk céljára, mert igen sok adat maradt a régibb könyvekben, mely őszintén elárulja annak a kornak a fölfogását, melyben még csak csirájában volt a Jehova-kultusz és ez maga is annyira hasonlit a bálványimádáshoz, hogy akár annak is vehetjük.“

Nem volt megelégedve a szöveggel, még mindig nem volt eléggé brutális és félt, hogy ha a maga szavaival mondja el, az asszony még észreveszi, hogy irgalmatlan akar lenni hozzá… Tovább forgatott a papirjai közt s olvasta:

– „Ha az egyes korszakokban vizsgáljuk a vallás lényegét és felfogását, annak a kis mustármagnak növekedését látjuk, melyről Jézus szólt: a legkisebb minden magvak közt, de ha megnövekedik, nagyobb lesz a füveknél, végtére hatalmas fává fejlődik, hogy az ég minden madarai reá szállanak és fészket raknak az ágain…

„Ábrahám, az ősatya volt az a jó föld, kibe az isten elvetette a magot, Mózes lelkében lett az nagyobbá a füveknél s Jézuséban a világ minden madarait ágaira gyüjtő terebély fa.“

Most mohón s hevesen kezdte olvasni, mintha megtalálta -97- volna azt a helyet, amit keres, ami mindent megmagyaráz:

– „Hogy Ábrahám történeti személy volt-e, eldönthetetlen. Bibliai szempontból annak kell tekinteni, ő az ősatya, kitől ered a faj és a vallás, a nép nemzeti érzelme s az istenismeret. Az a sok szabatos jóslat, amit Ábrahámmal mondatnak, mind későbbi eredetü, valószinüleg Mózes állitotta ennyire előtérbe, politikai okokból az ábrahámi teóriát… Mózesnek Ábrahám az a bizonyos erőszakkal csinált klasszikus forrás volt, amelyből merészen meritett mindenkor ha deus ex machinára volt szükség“. (Ezt a mondatot magától mondta bele s ugy tett, mintha olvasna a papirról.)

– „Ábrahámnak, ennek a jelképes ősnek a valóságban bizonyos hogy házi istene, fetise volt az az isten, kinek csak Mózes adta a Jehova nevet, mert odáig semmi néven nem neveztetett: „Mózes II. könyve 13–15. vers: Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak ugy jelentem meg, mint mindenható isten: de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes…“ Az Ábrahám istene a többi bálványtól csak egyetlenegy lényeges vonásban különbözik: abban, hogy láthatatlan… Szellemi volt, s ami különösen fontos: egy szellem volt. Bármikor és bárhogy történt is, hogy valaha, valaki az istent nem látható tárgyban s ahhoz füzve kereste, hanem láthatatlan szellemben, amely a magasban, nem tudni hol lakozik: ezzel megadta a vallásfejlődés határtalan lehetőségét… Mert egy láthatatlan szellem kimondhatatlanul jobban izgatja a fantáziát, mint bármi látható hatalom… A második az volt, hogy ezt a láthatatlan Egyistent felruházta mindazzal a hatalommal, amivel az összes istent szokta felruházni az ősember.“

– A görögök és a természetimádásból kiinduló népek, pl. minden erőnek és isteni tulajdonságnak külön istenfogalmat állitottak.

Aztán hevesen tovább olvasta, szinte bunkócsapásokkal támadva az asszony vélt naiv hitét:

– „Lehet, hogy Ábrahám az eszme kifejlődéséhez mit sem adott, lehet hogy már készen örökölte vagy vette át ezt a családi fetist: de ő, az ókorban rendkivül gazdaggá és hatalmassá lett családfő, tekintélyt adott a maga istenének… Mert Ábrahám csak a saját tulajdonának ismerte ezt az istent. Ennek csak ő iránta s általa családja iránt van jóakarata s mindenkinek ellensége, aki őneki ellensége, vagy akinek a dolga az ő érdekeibe ütközik… A bálványimádás egyik alapvonása az, hogy a bálvány lehet egyetlen ember személyes istene, lehet egy családé, egy népé, vagy egy nemzeté, – viszont ezek a bálványok egymás mellett állhatnak, anélkül, hogy a hivő lelkében kétség támadna, vajjon nem történik-e, hatalmi érdekösszeütközés közöttök. Azonfelül Ábrahám még nem teremtette ki az istent folyvást dolgozó, müködő, a sziv redőit spontán elhatározásból vizsgáló hatalommá: ő neki az isten még csak egy minden pillanatban készenlétben levő segitség, szellemi buzogány volt, amelyet mindenkor megforgathatott s amellyel akkor csaphatott le az ellenségre, mikor akart.“

Felnézett az asszonyra s bizonyos megelégedéssel olvasta le annak a tekintetétből, hogy mégis sikerült ujat és meglepőt és irgalmatlant mondania.

– „Az Isten Ábrahám életében kétféle szerepet visz: 1. Nagy jövőt igér ivadékainak s ezért kultuszt kiván tőlük. 2. Néhány alkalommal pozitiv esetben segitségére van.“

„Az első dolog anachronizmus, melyet utólag tulajdonitottak Ábrahámnak, hogy aztán hivatkozhassanak rá.“ -99-

– „A második azonban csak valóságos hagyomány lehet, s teljesen meg is felel az ábrahámkori istenfölfogásnak.“

„Épen ez mutatja, hogy az Ábrahám istene még egészen fetisjellegü volt… Történt, hogy Ábrahám nagy éhség idején Egyiptomba megy s ott feleségét hugának adja ki, mert fél, hogy megölik a szép asszonyért. A faraó csakugyan beleszeret Sárába, elveszi feleségül s Ábrahámnak nagy jutalmat ad érte. De Ábrahám istene mégis nagy csapásokat bocsát Egyiptomra. A faraó megtudja, hogy ez idegen nő felesége volt Ábrahámnak s ezt magához hivatván, így szól hozzá: „Miért tetted ezt velem, mért nem mondottad meg nékem, hogy ez néked feleséged. Miért mondottad: Hugom ez: azért vevém feleségül. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el.“ S nagy kisérettel bocsátotta el mindenével együtt. Ugyanez a történet még egyszer megismétlődik, mikor Sárát Abimélek, Gérár királya veszi el, de már itt az isten olyan elővigyázatos, hogy megtörténni sem engedi a bünt, megjelenik álmában Abiméleknek s figyelmezteti, hogy ne érintse az asszonyt, mert meghal. Abimélek ijedten védekezik: „Uram, az ártatlan népet is megölöd-e? Avagy nem ő mondott-e nékem: hugom ő, s ez is azt mondotta: bátyám ő. Szivem ártatlanságában s kezeim tisztaságában tettem ezt.“… Abimélek okulván az Ábrahám istenének nagy hatalmán, Ábrahámmal erős szerződést köt… „Esküdj meg énnékem az Istenedre, – mondá, – hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem a kegyesség szerint, amellyel én irántad viseltetem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, amelybe jövevény voltál.“ Ez alatt pedig azt érti, hogy nem zuditja rá istenének hatalmát többet, valami olyan álnoksággal, mint a Sára átadása volt.“

„Az isten akaratának imilyen nyilvánulása, hogy -100- t. i. ellenségeit még azért is megbünteti, amit ártatlanul vétenek a tulajdonos ellen, abból a primitiv ősemberi felfogásból ered, hogy „az én tulajdonom váljék hasznomra, de ha valaki elveszi tőlem, neki kárára legyen.“ Az ősember az istent a saját maga s minden tulajdona hü pásztorának tekintvén, tőle várja e kivánságának betöltését: „az én istenem legyen nekem hasznomra, s annak, aki engem megkárosit, kárára.“ A zsidók istene mindvégig megőrzi ezt a szabályt: már nemzeti isten volt, történt Sámuel idejében, hogy a filiszteusok csatában elveszik a frigyládát a zsidóktól s Asdód városukba vivén, Dágon templomába teszik mint győzelmi jelt. De a Jehova összetöri a Dágont, a bálványt s csapásokkal, fekélyekkal, dögvésszel veri meg a filiszteusok városait, valamennyit, ahol őrizni akarják a ládát, mig végre is visszaküldik Izráelbe, (1. Sámuel, V. VI.).“

„A vallás későbbi prófétái egybeállitván a világ történetét az első naptól kezdve: egyenes láncolatot kovácsoltak Ádámtól Ábrahámig, ettől Dávidig, kitől viszont Jézusig. Eszerint Ábrahám Istenét Jákób örökölte Izsáktól, Ábrahám egyetlen fiától s örökösétől. Még pedig álnoksággal szerzett jogon. Nagyon nevezetes vallomás ez az első korszak istenfogalmáról. Ez az öröklés teljesen ugy történt, ahogy pl. egy amulettet vagy fetist, vagy bálványt lehet örökölni. Mig az apa tulajdonában van, addig gondot visel őreá s családjára, de ha megfelelő formaságokkal a tulajdonjogot átadja valamelyik fiának, akkor annak éppolyan tulajdon istenévé lesz azontul, mint tulajdon istene volt addig őneki. Még a testvére is idegen őreá, azzal szemben is megoltalmazza uj birlalójának érdekeit, bár eddig az apa jogán mindketten egyformán állottak isteni oltalma alatt, Jákób megcsalja atyját és bátyját s megkapja az istent annak minden hatalmával együtt, kizárólag a maga számára. Mivel a büvös erejü átadás formailag teljesen szabályszerüen -101- történt, többet nincs mód, hogy tőle visszavegyék a családi istent az igazi örökös számára. Jákóbot elüzik ugyan s ő menekül, de magával viszi Ábrahám istenét, ki az idegenben megáldja munkáját ugy, hogy ő, a magános bujdosó, évek mulva meggazdagodva, hatalmasan térhet vissza atyjához és bátyjához, kik nemes lemondással fogadják, Izsák koldusul hal el, Ézsau idegenbe züllik, Kánaán földjéről, melyet Ábrahám ivadékainak igért az Ur. Jákób lesz itt örökössé, Ézsau pedig az edomiták atyjává lészen, idegen és ellenség az Ábrahám istene előtt, ki uj gazdát talált Jákóbban: a biblia szava szerint uj szövetséget kötött Jákóbbal, az Izráellel.“

– „A következő nemzedéknél már tágult az Isten fogalma és szerepe. Jákóbnak tizenkét felnőtt fia volt s ő megéri, hogy mindnyájan családapákká legyenek s Kánaán földjében egész kis nemzetséget alapitsanak. Mivel az isten Jákób feje fölött áll: minden övéit szárnya alatt tartja, mig Jákób él, szolgáikkal, barmaikkal. A családnak még azt a tagját is védi s áldja, aki idegenbe vész saját testvérei gazsága miatt: Józsefet, akit ezek eladnak rabszolgának, magas polcra emeli, Egyptom kormányzójává teszi, ugy, hogy mikor Jákób és családja egyszer csak éhinséget szenvednek, nomád népeknél gyakori csapás, ő segitheti ki családját, sőt ideiglenes hazát ad nekik az idegen országban.“

– „Itt éri utol Jákóbot a halál s ő nagy bölcsességgel, végrendelkezvén, mind a tizenkét fiára hagyja az Isteni örökséget, még részletekben is oly határozott megszabással, hogy József helyett két fia álljon be az ő gyermekei közé, mindenik egy-egy egész jogot nyervén, de Józsefnek még esetleg születendő fiai már csupán e kettővel osztozkodjanak…“

Megállott. Eddig az olvasást szemmelláthatóan saját magának hadarta, élvezte, valósággal gyönyörködött -102- a biztos és preciz megállapitásaiban s most nagy világossággal nézett fel:

– Megvan… Megvan az istenség láthatatlanságának, szellemiségének az eredete… Heureka, – kiáltotta s mint egy gyerek boldogan kacagott. – Világos: Még Jákób föltétlenül egy pozitiv fetist vett át. Valami pozitivumot… Ez az egész preciz jogi tisztaság, ez mind elevenen bizonyitja, hogy meg volt az a valóságos bálvány… De ez a nagy csavargó, ez a zseniális fickó, ez a kalandor… Jákób, elvesztette valahol… Azért hagyta most az összes fiára… Mert egyiknek sem adhatja át valósággal… igy születik a láthatatlan és mindenütt jelenvaló és mindenható lélekisten…

Oly vidámsággal és olyan boldogsággal nézett az asszonyra, hogy ennek mély szomoruság szállott ettől a szivébe… Az asszony megdöbbenése és féltékenysége támadt fel az ismeretlen érzéssel szemben, amely varázslóbb a férfira minden asszonyi mosolynál és igéretnél s bübájnál… a saját lelki produkciójában való tökéletes kielégülés…

– Kedves Matolcsy… én nem tudom… én nem értek ehhez… Dehát nézze csak: az Isten… mégis… a jó isten… Mért bántja maga a jó istent?… Maga nem hisz… kedves Matolcsy?…

A fiatal pap magasra felvonta a szemöldökét, lassan vonta fel a homlokára, csillogó barna szemei tétovázva meredtek el az asszony gyengéd és meghatott vonásain… ez a megjegyzés oly lehetetlennek, annyira képtelennek tünt fel előtte, annyira váratlanul zuhant rá, mintha vizsugárral fröccsentették volna szembe… -103-

– Ne gondolkozzon maga ilyen fájdalmas dolgokon, – mondta az asszony – kedves barátom… kimondhatatlanul sajnálom magát ezért a rettenetes önkinzásért…

Önkinzás?… Mintha az asszony egy egészen más világból, egészen idegen nyelven szólott volna hozzá… Önkinzás?… Mikor egy nagyszerü fölfedezés öröme lobog föl benne… Azt hitte, nevetni fog, nevetnie kell az asszonyon… Ilyet mondani: már nagyon rosszul volt beállitva előtte ez a nő: összehuzott szemmel, csaknem nyilt gunnyal s leplezetlen megvetéssel nézte, csak mert nem érti, nem értheti a dolgot, csak mert nő.

Az iró, a tudós, a gondolkodó örök gyávasága lepte meg: hátha nem ér semmit, amit csinál… Végig villant előtte az egész: gyors hipothezis, amilyet pillanatonként lehet teremteni: a következő, az egészen ellenkező lesz… Egy tézis, amit feldobott, mit megépiteni nem tud: hisz ez az egész csak olyan homilia: hasból, mint a nagyapja homiliái, a nagy-apját megrázta Mitrovics, hogy példázatnak vette a parilotákat is… Igy fut ő át tudományos eredmények segitségével korszakokon, amelyekről mit sem tud, csak mint a távoli harangszó hallatszott el hozzá bizonyos kutatások eredményei: tudós lenni Fábiánfalván… könyvtár, assirologia, egyiptologia, a keleti nyelvek nélkül, a keleti vallások összehasonlitó tudománya… az ős ethnografia… Szédült bele, mi mindent kellene tudnia, hogy megtudja e hirtelen ötletét állitani… Pénz és utazás és pénz és tanulás és külföldi akadémiák és pénz és van kétszázhetvenöt forint készpénz adóssága, a falusi zsidónak és a városi zsidóknak és mindenkinek és a debrecenieknek, a szabók, a suszter, a butor és még -104- két és félhónap január 1-éig és akkor be kell fizetni az egész évi fizetését a lelkészi nyugdijra… meg kell őrülni… s ő bizonyitsa be, hogy Jákób veszitette el az ősi fetist s hogy Mózes tüntette el a nyomokat, amelyek igazolták volna, hogy az Isten nem „lélek és igazság“, hanem egy valóságos, komoly bálvány… és egy krajcárja nincs holnapra s legjobb volna megdögleni…

Rettenetesen hosszan és rémülten nézett az asszonyra, aki kimondhatatlan szeliden s fájdalommal függesztette rá a pillantását.

– Igen Matolcsy, – rebegte, – a hit… a valóságos hit… a jóisten hite, a vallás… ezt adja nekem, kedves Matolcsy s ne tudományos kritikát, jaj, ne a kegyetlen… igazságot…

Matolcsy reménytelenül nézett a földre: a kutyája szemébe pillantott. Okos, csillogó barna szemek… Ettől is elfordult: intelligencia volt ez is és feleletet várt.

IV.

Mielőtt belépett volna Márta, a papné gyorsan oda hajlott az asztalon át Matolcsyhoz, mintha sietve meg kellene mondania még valamit.

– Különben még azt akarom mondani Matolcsy, hogy már én rájöttem, én barátom, már tudom… tudom az okot…

Matolcsy zavartan nézett a papirjaira, nem értette az összefüggést a tanulmányával s szerette volna elrendezni s eltenni az irást, mielőtt Márta bejön, a papné fölényesen, fájón elmosolyodott.

– Nem a Mindenség okát, – szólt – hanem a maga szerencsétlenségeét…

– A kurátor… az csak eszköz… Az csak az ő eszköze… A nyomorult… a gaz…

S a szeme egészen lehunyódott s az arca fakó lett, csak az arcélén jelent meg egy kis vörösség. Torz és meduzza vonás jött ki az arcán s gyülölettel, megvetéssel fordult ki valami félelmes érzés a mélyből.

– Megrontotta az életemet… megölte… megfertőztette… a nyomorult… a nyomorult… hogy neki kellett jönni erre is… hogy magát… kedves…

Matolcsy nem mert ránézni s mégis rajta függött a szeme s a testén hideg borzongás futkosott… Nem tudta mért, Ardayra gondolt, a falujabeli földesurra: s valami iszonyatot érzett… ha ennek az asszonynak köze volt vele.

– Akinek megvan mindene… pénze, hatalma, ereje… csak ronda buja állat… az megérzi messziről a tiszta lelket… hogy

Matolcsy egyre jobban megdermedve, meredt az asszonyra, aki most megrázkódott, aztán villogó szemmel nézett a fiatal férfira és suttogva, forrón: -106-

– Magának gazdagnak kell lenni… előkelőnek… nagy tudósnak… sikerének kell lenni az életben… irigyelt embernek… egy nagyszerü férfinak… s… az is lesz!… Maga nem tudja, hogy milyen törpék, milyen törpék az emberek… hogy mi ez az egész undok élet, hogy itt csak a pénz számit, a flanc, az hogy ki hol született, minek született: mindenkinek ki van jelölve egy sinpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre visz… De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sinről a másikra s akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés utját… és az a másik leszorul, kiesik… az nem baj: fő, hogy jó sinre kerüljön valaki… és hagyja ott a maga régi nehéz utját… Én nem tudom, hogy maga mi lesz: de én érzem: maga egy nagy ember!… maga egy nagy lélek, aki az istennel is el tud bánni, hogyne tudna az emberekkel… talán költő, talán tudós… talán… tudomisénmi… talán pap… egy nagy pap… amilyen még nem volt… Ma még a pusztában, mint Keresztelő szent János… Krisztus… mindenkinek kellett a pusztában szenvedni… Mózesnek is… de maga különb náluk: azok szenvedni tudtak másokért, de maga tudni fog kegyetlen lenni… tud dühödött lenni… én megéreztem, hogy maga irtóztatóan kegyetlen ember… de nagy ember… A nagy lelkeknek szabad hóhérnak lenni… csak azok a kis dőzsölők, csak azoknak nem szabad, akik arra születtek, hogy hóhérok legyenek, már a lélekzetükkel másoknak a levegőjét szijják el és minden falat, amit megesznek, a más falatja, de a nagy ember: nem a más levegőjét fogyasztja el, hanem elfogyasztja a Levegőt, hogy nem marad semmi… nem a más falatját nyeli le, hanem lenyeli az Embert… fölszi és lenyel és megemészt mindent: tudomisén, másnak a gondolatát, -107- mint a veréb a kalászból: kiszedi másokból a magot és csak ő van… én látom, hogy maga egy ilyen nagy ember… és én leszek az a váltó sin, nem tudom, hogy hiják a pályaudvarokon, amivel a vonatot áttolják idegen pályára…

Ezt mind oly halkan, gyorsan és szájának oly merev vonaglásával mondta el, Matolcsy teljesen kiegyenesedve és mereven ült a helyén és csak nézte.

– Majd egyszer elmondom… – szólt az asszony és két kézzel két felé simitotta az arcát s ugy hagyta azt a tenyerében, mint egy beteg csibét… Sápadt volt s fakó… s Matolcsy most megint szerelmes volt bele… már ismét gyöngéden és meghatottan nézte s ugy szerette, hogy ennyire öreg és fáradt és ráncos a szeme… ugy szerette, hogy tul van a szerelem lehetőségén s most már kételkedett benne, hogy az asszony megcsókolta őt…

– Kis falu papnéja… mondta magában, – mennyit szenvedhetett, mit élt… egy kis papné… és mi lakik benne…

– Márta, Márta! – kiáltott aztán, kis szünet után az asszony. Mintha kész volna, megönnyebbült volna.

– Anyukám, anyucikám, – kiáltott vissza a tornácról a kislány, aki nem találta őt.

A papné a kézimunkáját ölbe vette, kiteritette. Mosolygott, befelé mosolygott, egyszer sem nézett a fiatal emberre. Valami állandó mosoly volt az ajka szélén, amely emlékeztetett most a keleti szobrok érzékfeletti mosolyára.

– S milyen csönd! A tiszteletes ur talán prédikál? – szólt a kislány, aki csak ugy összevissza beszélt s profán volt, mint egy kismadár.

– Mit csinál Margit? – szólt az anya, aki gyorsan felpillantott s a fiatal ember arcán megnézte, mennyire üdült fel a lány csacsogó napsugaras hangjára.

– Jaj, az egy drága teremtés, – szólott Márta. – Ugy hijtam, hogy jöjjön… – s kicsapta az asztalfiókból a saját kézimunkáját az asztalra – tele csapta vele, lányillattal, lányfényességgel a fiatal ember szemét.

– Egészen az apja, – szólt a papné kissé feloldódó könnyebb mosollyal.

– És ez egészen a mama, – feleselt a lány a kézimunkáját mutatva, – minden öltés anyai felügyelet alatt készült, kérem.

A fiatalember ugy türte a furcsa szókat, mintha rozmaringszállal csapkodták volna, minden ütésnél illatot érzett.

– Jaj istenem, csak már egyszer olyan hibát tudnék csinálni, hogy a mama megvonná tőlem az örömet, hogy kézimunkázzam.

– Nálunk volt a püspöki hivatalban egy… -109- kollegám… – mondta halkan, simán, – aki nagyon nem szeretett irodában dolgozni s ahányszor berendelték, mindig csinált valami baklövést, csak hogy kitiltsák… Nem szeretett az illető ur az iróasztal mellett ülni, számokat összeadni, azt különösen nem…

– Nem is volt rossz gusztusa, – folytatta pityegve Márta, – gratulálok annak az urnak. Küldje ide.

Ugy tett s ugy kacsintott, hogy egész biztos benne, hogy az „illető ur“ itt ül. Miklós most először életében, magára vállalta egy idegen ember léhaságát.

A papné föl is nézett. Csak egy igen kis pillanatra vetette föl a szemét, de Miklós rákvörös lett.

S odanyujtotta kezét. Miklós mit tehetett, nevetősen odanyujtotta a kezét. Abban a pillanatban mikor a lány kemény kis barna kezét megfogta, a papné ujra fölnézett s ő ujra még egy fokkal vörösebbre gyult ki.

– … Pardon a lábára léptem? – mondta pár pillanat mulva, s a szemébe kacsintott.

– … s egyszersmindenkorra elengedem, – kacagott fel a kislány végre kibuffanó nevetéssel s a válla közé huzta a fejét. – Mint a multkor Görömbey bácsi… – s elkezdett hahotázni. Annyira furcsa s feszült volt a hangulat, mint az iskolában délutáni vallásórán… Itt volt a multkor, és igy véletlenül rátanáltam toppanni a lábára. Pardon! mondom, azt -110- mondja, csak tessék!… Nahát abban a pillanatban csak az Isten őrzött meg, hogy szót nem fogadtam s jól rá nem ugrottam szelességemben a lábára, de jól: a tyukszemére, sarokkal! aj de finom lett volna…

Miklós nevetgélt, halkan, fojtva a kacagást, s hirtelen eszébe villant, hogy ugyanilyen anyásan nevetgélt az előbb az ő csacsogásán a papné, mikor a nagyapjáról diskurált.

A papné megreszketett valami hirtelen rémülettől s a lányára nézett, oldalról, lefelé fordult szemmel s várakozó ellenségességgel, a lányára, aki virult, mint virág a napon.

Márta kissé felhuzta a szemöldökét, elgondolkozott felpittyesztette az ajkát.

– Hát az olyan gyáva? – mondta magát megcáfolva s némi érdeklődését elárulva. Aztán hirtelen szokott váratlan nevetésével mondta: – De csak a professzoroktól fél…

– A lányoktól nem? – mondta Matolcsy s érezte, hogy ennyire közvetlen s egyszinvonalon még sose volt lányhoz. -111-

– Na! – kiáltott fel Márta s végnélkül kezdett vihogni, mintha a nevetése emlékekbe fulna.

Matolcsy ellenségesen emlékezett vissza Pap Jancsira, aki két évvel volt nála lejebb s hirtelen éles szemmel kereste a Mártácska arcán valami sebtiben, sötétben odalopott csóknak a helyét.

A papné szigoru szemmel nézte most a fiatal ember arcát s látta, hogy most nem veszi észre, hogy ránéz. Vér szökött fel az agyába s egy pillanatig összeszoritotta fogait, akkor a lányra nézett:

– Ki az a Margit? – kérdezte Miklós, mert érezte hogy el kell háritania valamit magáról.

– Az nem „nagyszerü lány“, az egy tökéletes kis teremtés, – mondta. – Most végezte a tanitónőit, olyan fiatal, hogy a diplomáját még nem is kapta meg, de olyan önálló, hogy eljött hozzánk… és kifogástalanul megállja a helyét… Karakter… Finom, eszes és amellett naiv, bájos, komoly lény, ugy tud gondoskodni magáról!… Mondhatom, nem ismerek hozzá hasonló nőt: ideálja annak, milyennek kell lenni egy nőnek… sőt egy igazi embernek…

Mikor azt mondta, hogy milyen jól tud gondoskodni magáról, Miklós ujra elpirult és felvillant benne, hogy ez a tanitónő… ez az a titok, amit az öreg papné neki akar ajándékozni, amivel meg akarja menteni, uj sinre vinni… valahogy az első villanatban kellemetlen volt, de már a másikban mindaz az érzés, amit fel tudott benne kelteni a papné, reményt a jövőben, hitet -112- az okosságában, az mind áthárult az ismeretlen fiatal lány felé s már akarta látni, már huzódott feléje… s félt tőle, már röstelte magát előtte.

A vacsorának vége volt, kissé lustán és elbágyadva nézte a morzsákkal teleszórt asztalt, a fehér abroszon néhány fehér tányér csillogott s poharakban a sárga bor.

Már ködös volt kissé a feje az aránylag bőven bevett alkoholtól. Délután is ivott, most este is. Mélyen le volt hangolva, de igyekezett békésen mosolyogni.

Az öreg pap beszélt, pohara fölött az asztalra könyökölt s öblösen mondta:

– Én politikával nem foglalkozok. Mit nekem a politika. Az is szamár aki beleüti az orrát. A politika barátom az szép is volna, jó is volna, csakhogy nem lehet ott semmit se csinálni… A nagybirtokosok… Voltam én már választási elnök is, voltam kortes, voltam minden: bár ki tudnám magam huzni belőle… Vót egy nyári választás: mikor az embernek legtöbb dolga van, akkor neki kell állani, hogy a grófot megválassza a nép… vagy Tuhutum Zsigát, vagy… Ardayt… szóval valamelyik nagybirtokost, akinek még ez is kell… vagy ha nem kell nekik, hát az, akit ők maguk helyett be akarnak küldeni…

– Hja a dzsentri uralom, – mondta Miklós, aki gyakorlatból még semmit sem tudott erről a kérdésről, ellenben, mint minden debreceni diáknak, ki volt alakulva valamelyes, történelmi tanitásokon alapuló kissé konzervativ felfogása, amelyet egy kevés uj és szociális idea tarkitott. Amolyan „negyvennyolcas“ ideologiába oltott modern szocialista szavaló volt, mint a többiek: aki -113- még azonban nem vont le konzekvenciákat. Azt hitte a fején találja a szöget.

– Dzsentri!… kedves öcsém… a dzsentri uralom: az csak olyan pictus masculus: a dzsentri uralom csak arra való, hogy végrehajtsa a nagybirtokosuralom akaratát, az csak egy olyan adminisztrativ gépezet. Hát persze igy együvé vannak forrva, mert egymást támogatják: a nagyurak fenntartják ezeket, ezek meg szolgálják azokat… De istenigazába ugy van a valahogy, hogy a grófék nagyon tartózkodnak a dzsentritől, sőt mondhatnám sokszor nem is palástolják, hogy mennyire megvetik őket… Azt hiszed, hogy csak egy Arday is egyenrangunak nézi magát a vármegyeiekkel, a szük zsebü köznemesekkel? pláne, aki hivatalból él? pláne amék rusztikál százötven holdon? s maga hányja a trágyát a szekérre?… A dzsentrit, azt barátom a polgárság tartja fenn: mert az nem tudja, hogy hogy áll a bál… a polgárságnak a közvetlen elnyomója még mindig a dzsentri, hát ő annak jár a kedvébe… Ő csak azt tudja, hogy minden megyei hivatalnok dzsentri… szolgabiró, vicispán, árvaszék, mind… mert a vármegye még ma is olyan, mint egy középkori lovagvár, olyan mint egy külön falu… a falu közepén… és aki ennek tagja, az itthon van… annak privilégiuma van… annak lehet munkanélküli hivatalba jutni s az benne van abban a maffiában, amelyik a politikai hatalmat a markában tartja, monopolizálja… igy az egész államot… Épen ezért ezek még most is az urat játszák s egyszerüen megvetik a termelő munkát… ezek csak uszni akarnak a meleg napos vizben… s ha valaki megpróbál velük konkurrálni a mandátumoknál, vagy az uri szinekuráknál, hát az arrogáns betolakodó… azt ki kell dobni: mert Árpád apánk azért foglalta el ezt az országot, hogy Kecskeméthy -114- Jóskának kárbecslő hivatala legyen, mikor elment a föld és hogy Ardaynak kitartó lelkes választója legyen az a hatszázötvenöt nagygazda, aki itt választani szokott.

Éles volt és epés, de épen ez ugy tünt föl a beszédében, mintha személyes harag volna benne.

Matolcsy nem tudta mért, de ahányszor az Arday nevét kimondták, mindig megijedt: mintha nem illenék ezt a nevet ebben a házban kiejteni…

– Én még nem ismerem ezeket a dolgokat, – mondta s kissé borzadva gondolt rá, hogyha meg kellene ismernie.

– No én meg már meguntam: torkig vagyok vele, hogy ugy rendelkeznek az emberrel, mintha kocsisa volnék, bérese, vagy gazdatisztje… Kiadja a parancsot… nem is lehet arra gondolni, hogy az ember ellenszegüljön… Itt a pap az uraság cselédje, az orvos az uraság cselédje… az orvos a grófnak a tanyáira jár, körorvos és ő látja el az összes beteget a gróf minden tanyáján: kap érte fizetésül százötven forintot egy esztendőre!… Ezért meg kell neki tenni legalább száz utat, kocsin, télen, nyáron, esőbe, hóba… Hát kérlek ez az orvos nem szólt semmit, végezte a dolgát, de elkezdett olyanokat mondani, hogy a cselédlakásokat fedni kell, mert behull az eső, dohos a fal, penészes, virágzik a tüdővész, hogy épiteni kellene uj házakat, patikát kellene felállitani, járványkórházat követelt… Micsoda! kikiáltották cucilistának, a grófkisasszony nem engedte hogy megfogja a pulzusát… szóval el kellett mennie: pedig körorvos, semmi köze a grófékhoz, csak ép az volt az uzus, hogy a körorvos százötven forintért levette azelőtt a grófék fejéről azt a gondot, hogy még a cselédségre is kell gondolni… Itt a csendőr is az ő szolgájuk, komenciót kapnak az uradalomból, tüzifát, bort, szántót, kaszálót, káposztást… -115- tessék akkor feljelenteni az uradalmat, hogy tüzveszélyes… Az én parasztomat megölik a büdösök, hogy ha kifolyik egy dézsa viz az utcára, vagy ha nincs tele hordóviz az udvaron: menjen be a grófékhoz és nézze meg mi van ott… A csendőrnek nem szabad belépni a grófi területre: ez igy van hallgatólagosan elintézve…

– És ezen nem is lehet változtatni? – kérdezte Matolcsy, akiben kezdett felgyülni az indulat.

– A, fenét lehet. Ki változtat rajta, én változtassak?… Én, a pap, én tegyem ki magam valaminek?… Édes fiam: a vármegyével szemben mindenki gyáva és mindenki alázatos… Itt vannak ezek az ujak, a bérlők, a kereskedők, a gyárosok: ezekbe még annyi önállóság sincsen, mint egy parasztba, mert a magyar paraszt bizony a szemébe néz az urnak… no, nem is szeretik… Bent a városban is: az ujjadon megszámolhatod a nagy családokat és ugy uralkodnak az egész polgárságon, mint a koronázatlan királyok… Az ő kaszinójuk az uri kaszinó, az ő társaságuk az egyedül elegáns társaság, ami az ő kobakjukba bekerült: az az uri emberekre egyedül irányadó gondolat, az ő politikájuk az egyetlen hazafias és nemzeti politika, az ő klikk-érdekük után igazodik a falusi, a városi, a megyei, vagy a vidéknek s az egész országnak a politikája… Hü, az a kereskedő, vagy iparos, akivel kezet szorit egy ur: arról azt nem lehet lemosni, azt a boldogságot, a zsidó ügyvéd aki tarokkozhat az asztaluknál, a fiatal lateiner orvos, aki ingyen gyógyithatja őket, a lapszerkesztő, aki az ő dolgaikról dicshimnuszokat irhat: az mind meg van dicsőülve, hogy ő abban a boldogságban részesülhet, hogy… A bankigazgató, akit választás előtt ebédre hijnak meg, és az asszonyok, ennek mindnek az asszonya, akikkel a dzsentri hölgyek néha, közös jótékonyságot csinálnak, persze a letegeződés -116- és a vizit-visszaadás kellemetlen formaságainak mellőzésével… Van itt fiam, valami nagyszerü dolog, ami tulajdonképen imponáló… ezek az urak: ezek tudnak urak lenni. Ha nem tudnak gazdálkodni, ha nem tudnak okszerüen földet müvelni (ezer esztendő óta egyébből nem élnek s még ezt az egy mesterséget se tudják. Akárki, aki elfogulatlan fejjel neki megy a gazdálkodásnak, három esztendő alatt szebb eredményt produkál, mint ezek az évezredes gazdák…) Hanem ahhoz az egyhez értenek, hogy kell urnak lenni… Maguk közt fesztelenek és kedvesek és vidámak és aranyos népek: de ahogy a katona megismeri száz lépésről a katonagallért, hát ezek megérzik száz lépésről, hogy hány őse van valakinek és milyen elbánást érdemel… ha közülük való, az első percben frer et koson, ha nem közülük való, akkor lehet szép, lehet müvelt, lehet gazdag, (no ezt az egyet még megbocsátják ugyahogy) de olyanok hozzá, mint a jégcsap… Nem árulják el a kasztot… Azokat a nagy kegyeket is: hogy néha szóba ereszkedjenek egy-egy közönséges, maga erejéből lett polgárfélével, csak a polgárság legbefolyásosabb rétegeiből valók kapják meg, de a kisebb polgárságról nem is vesznek tudomást… elég a kolomposokat magukhoz édesgetni… A többinek csak ki kell adni a jelszót, hogy „veszélyben a haza!“… és ha ez mind nem használ: akkor jön a „társadalmi bojkott“… lovagiasság… Mert ha a főbiró valakinek nem köszön: akkor az lőjje főbe magát… Az öcsémnek öt neveletlen gyereke volt és nem akart párbajozni Töhötöm Bandival, aki a kaszinóban mindig arról adomázott, milyen nagyszerü vadász… Azt mondta az öcsém: ha én meghalok az én gyermekeimre még egy rongyos nyomorult vármegyei jegyzőség sem marad… legfeljebb dijnok lehet az adóhivatalnál: nekem élni kell… megjegyzem, bevallom, hogy az -117- én apám iparos volt, olyan mint a többi mesterember, vasárnap ivott, hétköznap dolgozott, mint egy állat, egész életében nem volt semmije, élt egyik napról a másikra: de minket kitanittatott… én pap lettem, aztán én segitettem az öcsémet: ő ügyvéd lett… De én meg is mondtam az öcsémnek, az istenért, meg ne tedd, hogy ne párbajozz: vagy meg vagyunk halva, mindaketten…

Valami nyugodt derüvel nézett maga elé, aztán tele töltötte a poharakot s felhajtotta a magáét. Miklós alig izlelte meg a borát.

– Hát bizony kedves öcsém, – törülte meg nagy kopasz fejét ez a robusztus nagy ember, akiben csupa realitás volt minden érzés és gondolat s hiányzott a humor, a játékos kedv, a könnyü szórakozás és mégsem volt komor és nehéz: egy darab hatalmas magyar élet volt, rendithetetlenül erős és termékeny, napsütéses és igy sulyos kötött talajával is derüs, – itt nem lesz jó okoskodni. Szemet kell hunyni az uri panamáknak és ne tessék kokettirozni a hazafiatlan elemekkel… Utóvégre olyan keveset kivánnak tőlünk, annyit csak meg lehet tenni, hogy szótlanul engedjük, hogy az elegáns, uri bruderek elfoglalhassák az ő szolgabiróságaikat és képviselőségeiket s hogy a közügyeket, meg a vadászataikat elintézzék… Ne demagógoskodjál: ha ugy látod, hogy ezt elsősorban a paraszt sinyli meg, mi közöd van neked a „buta és sunyi“ paraszthoz? illő szerénységgel lelkesedjél azért a politikáért, amit ők esetről-esetre kijelölnek a számodra és siess bizalmat szavazni, ha valami Katilina-féle existencia meg akarná zavarni a vármegye hagyományos egyetértését és bizodalmát a főispán providenciális bölcsességében. Ezt a kis szolgálatot csak megteheted azoknak, akiknek ősei oly szivesek voltak, hogy Árpád apánkkal elfoglalták neked ezt a tejjel-mézzel folyó szép országot… pszt… -118- arról pedig egy szót se, hogy az Arday nagyapja Bach-huszár volt és hogy az egyik főbiró ur nagyapja a velünk különben is rokon kazárnemzetséghez tartozott… Fő az, hogy most is éjjel-nappal őrködnek a hon épségén… Ilyenformán édes fiam, ha megteszed eme hazafias kötelességeidet: ne félj, nem lesz semmi baj az adókivetésnél, elveheted a tanitónőt s gyermekeid lehetnek kvantum satis, csak bird faluról neveltetni őket: a kislányod felléphet az intézetben az alispán kisasszonnyal élőképben, a sógorodat behozhatod körorvosnak, ha nincs épen nagyobb protekcióju jelölt, de ha már sikerült megmutatni, hogy mégis valaki vagy, majd a nemzeti ellenállásnál, vagy az árvizkárosultak segélyezésénél bizottsági tag lehetsz és ha bajba kerülsz… elvégre gyarló állat az ember, – számithatsz a feljebbvalók jóakaratu elnézésére…

Az öreg ur megtörülte a homlokát, nagyon melege volt s ejtőzve ült nagy karszékében, amely gyékényfonásu volt s a széles támlája gömbölyüre kopott, mert folyton markolászta beszédközben.

Miklós szerette volna megkérdezni, hogy vajjon ő mennyit vont le saját magára nézve ezekből az elvekből, de nem akarta megbántani.

Csak valami mély lehangoltság maradt rajta az egész beszélgetés után. A papné szórakozottan nézett maga elé, s egész este nem mozdult, mintha elvesztette volna magát, mit sem hallott az ura beszédéből, nyilván számtalanszor hallotta már s egészen ismerte s még jobban ezeket a dolgokat s nyilván régen levonta magának a konzekvenciákat, nemcsak az elmondott igazságokra nézve, de az urára vonatkozólag is, aki megbékélten tudott élni ez elvek mellett. Márta egy ideig hallgatta a beszédet, a nélkül hogy a legcsekélyebb érdeklődést keltette volna az benne, aztán a képeslapot forgatta s nézegette, ami most jött a délutáni postával. -119-

Az a közönyös, unalmas elteltség fogta el, mint mindig az embert, ha olyanok ontják magukból a fáradhatatlan életbölcsességet, akiket valamely benső figyelmeztetésre nem fogad el az ember sem bölcsnek, sem méltónak ilyen igazságok hirdetésére. Ugy hat tehát a beszédjük, mint a verkliszó vasárnapi forró délutánokon.

Mért élnek egyáltalán az emberek, vagy ha élnek, mért nem élnek emberileg: mért él mindenki nyomoruságok, bajok s lelki kétségek között, amit ma a papné feltárt lelkéből, elég lett volna egy életre tünődésre és meghatottságra s még sem fakadt szeretet belőle, talán csak szánalom, vagy az sem, inkább valami kis tisztelet és respektus e nő belső értékeivel szemben, amit a pap beszélt, az elég lehetett volna rá, hogy arra birjon egy fiatal embert, hogy kivándoroljon ebből az országból és embergyülölővé tegyen s mindaz egész elvesztette előtte, benne a hatását, mert egy pillanatig sem érezte meg a férfiunak lelkét, aki vállalja a gondolat felelősségét, talán kissé mégis örült az értelmességének, amely ezt a mezei gazdát valamivel magasabbra emelte előtte, mint amennyire eddig taksálta. S a kislánya, ki most hangtalanul s nyomtalanul volt jelen ebben a családi társaságban, ezen a furcsa falusi éjszakán, ahol mindenki távol és külön volt egymástól, gondolataiba vagy belső életébe rejtőzve s az unalom sivatagjai választották el őket egymástól… Ez a kislány is idegen és senki volt az ő számára. Kacagó kis arca, mint a szomszéd kertjének értéktelen kis virágja, kis lelkének illata, mintha egy pillanatra messziről idecsapja a szél: kellemes egy izig, aztán elfeledi az ember s nem gondol utána, honnan jött, mi az…

Hogy élnek, s hogy élnek ezek az emberek… Mért, mire? hogyan?… Semmi közük egymáshoz: igy élni valaha!… idegen nővel az oldalán… idegen gyermekekkel körülvéve… a nyugalomban -120- maradhatás boldogságát edzett közöny köpenyében védve… elszigetelt érzésekkel, hogy soha ki ne süljön, ki ne robbanjon semmi, hogy csak a levegőbe tünjenek el, áramveszteségbe csapódjanak le a felgyült feszültségek… Mért beszélne másért a pap, mért öntene ki magából ily keserü és sulyos gyülölettől áradó dolgokat, amelyeknek egyetlen mondatáért sem állana helyt szükség esetén… egyetlen szavát nem fedezné vérével és életével: de meg kell könnyebbülnie; kell, hogy legalább felelősség nélkül kiadja magából azokat az érzéseket, amelyek a hallgatag és gondolkodó embert szét tudnák vetni…

– És ezen változtatni nem lehet s nem fognak soha, mig csak a mai világ fennáll: Ha államositják is a megyét, akkor is csak ezt fogják folytatni: ki hozza a voksokat, ha nem lesz meg az edzett kortes faj. Azt nem lehet rábizni másra, csak a dzsentrire, mert ez tudja… Ez barátom, ez egy elsőrangu mandátumgyár: megérdemlik a megyétől, hogy az meg stipendiumos tápintézetük legyen.

Matolcsy idegesen helyeselt s bólogatott s közben arra gondolt, hogy a papné mentő angyalnak adja magát: s nem hivta meg vacsorára a kis tanitónőt… Pedig annak a kedveért maradt, azt hitte, ez lesz az ajándék, amellyel meg akarja őt lepni…

Ah, ez az egész nap: elveszett az illuziója saját magában, kiábrándult az értekezése nagyszerüségéből s mint büzhödött holttömeget őrzi már csak a sok papirt a zsebében, fél, hogy napfényre ne jöjjön csak a nyoma sem… Kiábrándult az emberi jóságból, a női sziv angyali valóságából: a papné, a vén asszony, személyi vonzalomból játszotta a fenkölt lelket… Kiábrándult a jövendője minden lelkesitő szépségéből: unalmas, tespedő élet, fásult és elgyötört sziv kilátástalan tengődése… -121-

Szótlan, mosolyt erőltetve koccintott a házigazdával s elforditotta a szemét, hogy megelőzze a papné meleg pillantásait, amelyeket olykor kénytelen volt elfogni és valami hazug szinleléssel viszonozni…

Csüggedten nézett maga elé, mit vár ezektől: mindenki csak kapni akar s adni soha soha, ezt már tudja jól… Mit adhat egy fiatal ember, akitől elrabolták már mindenét: az életét, az illuzióit, a jövő álmait…

VI.

Idegen helyen ébredni mindig kellemetlen, sajnálta, hogy tegnap délután itt maradt: haza kellett volna mennie. Most napfényen, melegben, emberek szemeláttára visszagyalogolni a falujába… Jobb volna misszionáriusnak menni a vadak közé… Legyintett: az sem volna jó…

Kinn marhák bőgtek az udvaron s amint ingben az ablakot kinyitotta, a tegnapi cselédlány ott állott s rávigyorgott.

Egy ideig szórakozottan nézett a lányra, akkor észrevette, hogy jól esik neki. Friss volt, ruganyos, olyan ártatlan és reggeli vidámságu, mikor már régen tovább ment a tehenekkel, még mindig érezte a piros arcát, a vizesen fésült, hosszu fonatban vállán lógó barna haját, s arra gondolt, mikor kap már egyet ezek közül a nők közül, akik oly csodálatosan hemzsegnek, nyüzsögnek az életben s az ember nem tudja, voltaképen mik is, mire valók, mért vannak egyáltalán…

Leült az ágy szélére. A kollegiumban lustán szokott öltözni, ha vakációja volt, egész nap ellógott mosdatlanul, fésületlenül… Most csak a friss viz ébresztette fel… Amint belenyult, előbb összeborzadt, aztán szerette a hideg vizet, ahogy a testét végigizgatta… -122- Soká mosdott, mosakodott, öblögette magát, kezét, karját, nyakát, fejét, mint a kacsa s egészen felfrissült… Mikor már meg is törülközött a vastag, puha, bolyhos szövésü kendőben, egész más ember volt. A törülköző végére az volt kivarrva: „Jó reggelt!“ Bizonnyal Mártácska: látta, hogy feküdt a puha nagy kendő a lányka puha ölében… A cseléd szokta erős markában mosni: látta, hogy mozog a lány teste a mosóteknő fölött…

Már fel volt teritve az asztal a tágas előszobában, mikor kijött. Aranyszegélyü kávéscsészék voltak felrakva, sárga abrosz, sárga szervéták, egészen könnyü és finom szin… Milyen vidám s üditő; mindig gyülölte a sárga szint, félt tőle, a nagyanyja valaha, kisgyerekkori emlék, zsidószinnek mondta: azóta valami megvetés volt benne a sárgára s most egész el volt tőle bájolva, uri és finom és jóleső volt neki.

A kutyája állott a küszöbön s boldogan ugrott a térdére… Kicsit undorodott a kutyától, félt is tőle, nem szerette: ugy tartotta maga mellett, mint egy ellenséget, állatot, vadat, félelmes emlékét állatiságunknak, nem tudta emberszámba venni, pedig ember érzéssel, mint életnyomorultat tartotta el. S nem tudta állatnak, rögnek, fadarabnak tekinteni: gondot okozott neki, ennie kellett adnia?… S a kutya félt tőle, sohasem bizalmaskodott, nem értette, most mi ütött hozzá: aztán meghatotta a dolog… Szegény kutya, ez is idegenben érzi magát?… s igy megörült, hogy meglátta a maga ismerősét?…

A kutya azonnal, a legkisebb ellenállás nélkül félre kotródott s ez megint meghatotta. Hogy nem neveletlenkedik, nem erőlteti a szeretetet, a testi érintkezést, ami pedig ugy látszik, annyira jól esik neki. -123-

– Szervusz, – mondta ujra s olyan gyöngéden, amilyen hangot még sohasem adott, – te bolond, te… – s megsimogatta a kutya kerek fejebubját… A kutya csaholt és ő neki könny szökött a szemébe.

Aztán megszagolta a kezét, büdös volt a kutya szőritől, fanyalogva mosolygott:

Milyen nagy gazda ez a pap! Szép nagy ház, oszlopos tornác, derék tágas udvar s bent finom uri butorok… Az ő nagyapjánál, azazhogy az apjánál (mert hisz ez szegény ugy élt, ahogy a nagyapjától örökölte az életet) hire sem volt efféle uras módnak, csupa ócska holmi, sötét, közönséges, megunt polituros butorok… Ha ő megházasodik, modern butort vesz… Még ennél is modernebbet, amilyen itt van… Ah, megtudná ő mutatni, hogy kell élni…

– Nahát nem épen a legjobbnak, – nevetett, – de én olyan jószivü vagyok, hogy még magáról sem tudok rosszat feltenni.

Márta beszaladt s Miklós illőnek találta, hogy -124- körülnézzen egy kicsit az udvaron, kissé pedig menekült a papné reggeli mosolya elől.

A tehénistálló előtt egy öreg magyart látott, szemébe huzott széles kalapban állt, a kalapja száz esztendős lehetett, nem volt se zsinórja, se formája, vastag s fényes volt, mint a bőr, feltünt neki értelmes arca, nagy horgas orra.

– Aggyonisten, – mondta az ember s az ujját a kalap széle felé billentette.

Benézett az ól ajtaján s a trágya éles és nem kellemetlen szaga melegen csapta meg. Kint párás volt s kissé éles a levegő, vizcseppek özöne volt lecsapódva a pókhálókra s a füszálakra.

Miklós nem értett hozzá, nem bánta. Neki az is mindegy lett volna, ha az egész istálló tele van.

– Maga ide való? – szólt inkább az emberhez, aki kicsit idegen volt neki, formára, jó pásztor-alak.

Az ember kissé megmozdult. Olyan nyugodtan állott, mint egy nomád törzsfőnök.

– Elhozott a balsors… Mer hogy nálunk a napszám kicsi volt, huszonöt, harminc krajcár, egynehányan felszedelőzködtek, hogy gyárba mennek Miskócra… Nekem is mondták: gyüjjön Gábor bátyám, forint huszat keresönk… Igy elgyüttünk. Gen de szappangyár vót, osztán má másnap négyen elszöktek a szagtól, csak magam marattam e, egy valamékkel… De -125- nekem is elég vót három hónap, akkor ugy került, hogy ehhez az Ardayhoz kerestek aratókat azon a tájon. Azokkal elgyüttem. Ott vótam őszig, beálltam. Gen, de nagyon keveset fizetett, csak hat forintot egy hónapra, abbul nem lehetett megélni. Oszt ez a tiszteletes ur meg megszólitott, hogy gyöjjek hozzá, kapok bennkosztot, meg öt pengőt. Hát ez mégis jobb.

Miklós csodálkozva nézte az embert. Az arca piros volt, tele volt, nyugodt volt: de minek él ez az ember? Öt pengő meg bennkoszt…

Ugy mondta ezeket a szavakat, ahogy visszaemlékezett gyerekkorából a cselédfizetésekre. Ezeket a szókat szokták emlegetni.

– Nincsen semmi, – szólt az ember – csak öt pengő, meg bennkoszt. Ezért a fejelésér hat pengőt fizettem s a nagy csizmáját kicsit előre mozditotta, csunya nagy bőrdarab volt rávarrva fejnek.

Miklós csak most értette meg, hogy bizonyára bent a konyhában eszik. Hallgatva nézte az öreget.

– Dehogy nem volt, kettő is vót nekem. De micsinájjak, ha elhaltak. Mán került vóna, hogy megházasoggyak, dehát, minek az, hogy az embert egy szuette sátorkaró várja otthun…

– Hetvennégy! – kiáltott fel Miklós és szinte ijedten nézte az öreget, akit ötvennek se gondolt. – Isten éltesse, – tette hozzá.

– Köszönöm, – mondta az öreg s ujra megemelte -126- kalapját, a feje egészen kopasz volt, fehér a kalap alatt s ősz hajszálak libbentek meg tar szélén körül.

– Dehogy nem vót kedves uram, vót nekem kettő. A nagyobbik fiamra rászakadt a bánya, ott veszett, a kisebbik fiamat agyonlőtték a csendőrök.

– Hát, vadra járt… vadászott… nagyon ügyes gyerek vót… Nem vón nekem semmi bajom, nem kellett vón nekem vén fejjel a szülőföldemről elbujdosni, ha csak ez megvóna, már épen házasodott… De igy aztán nem lett nekem menyem, nem vót aki mosson rám.

Miklós dermedten, komolyan, megdöbbenten nézett az öregre. Nem, annak a szavában semmi panasz, semmi keserüség, semmi indulat, semmi érzés: nyugalom volt benne és tény.

Miklós ugy állott szemben vele, mint a természet előtt: ahogy nem birja megérteni az emberi ész, hogyan, mért s mire nő a fa a földön, s a felhő az égen s a könnyü szél, ami az arcunkba csap: ugy nem értette meg az öreg magyar vas természetét, elpusztithatatlan fizikumát s bánattalan és nyugalmas lelki alkatát.

– Tiszteletes ur, tessék jönni fröstökölni, – mondta mellette csendesen és tisztelettel ugyanaz a cselédlány, aki már kétszer feltünt neki.

Ránézett. Ugyanabban a féligpiszkos ingben volt, amiben tegnap, ugyanabban a piros szoknyában s az az arca szemérmesen és idegenül s mégis valami csodálatos közvetlenséggel bandzsalitott rá.

Miklós szórakozottan megfordult, ott hagyta az öreg magyart, aki rendithetetlen nyugalmával állott -127- tovább az istálló ajtajában… Mire vár?… Itatni akar… vagy egyidős a Természettel?…

– Igazán menjek? – mondta váratlanul Miklós a kis cselédlánynak, aki előre eresztette őt.

A lány pedig oly furcsán lesett fel s már volt a hangjában valami, ami több, mint a természetes bizalom s kevesebb, mint a tisztelet.

Maga sem vette észre, hogy is pattant ki a száján a szó, de ő maga lázba jött tőle. A lány lekapta a nyakát a válla közé s hirtelen elkezdett kacagni, de csak ugy befelé a keblébe. Ahogy fordult, megrendült a melle a kemény ingben. Pici kis mozdulattal a kemény mellecske, csak a fiatal ember szeme látta s a vére fogta el az izgalmat, lángbaborultan.

Aztán futva előre szaladt a lány, meghajolva, bujva, nevetését csiklandósan, s csak mikor már szinte a lépcsőnél volt, akkor mondta vissza egyszerüen s boldog vihogással:

– Jó reggelt kedves barátom, – mondta felderülve, s a szeme kutatóan csillog. -128-

– Apa már kint van a szőlőben, – szólt Márta elevenen, – a jövő héten szüret, most kénezik a hordókat.

Teát kapott, aranyszinü teát. De jó volna istenem, igen gazdag lenni, kényelemben élni, ur lenni… Hideg sültek voltak felrakva, remek szalonna, méz…

Mártácska semmiségeket beszélt, ő folyton s jóizüen mosolygott, de egyre szórakozottabb lett s nem értette, nem hallotta, mi van körülte.

Valamit nem értett. Ez az asszony tegnap azt mondta, segiteni fog rajta… átviszi egyik sinről a másikra, vagy mit… Egyszerre megrémült: ez a jóakaratával akar segiteni?… ez csak részvéttel van ő iránta?… ez csak erkölcsi javakat akar neki nyujtani?…

El is vörösödött erre a gondolatra: arra, hogy ő egyebet is várt? vagy gondolt?… Hisz az rettenetes volna, az a sülyedés, ha…

Lesütötte az arcát s erősen meredt a csészéjébe s nem látta, hogy az asszony milyen kimondhatatlan gyöngédséggel nézi az arcát, szakadatlan és kitartóan…

Márta hirtelen felugrott, kinn kocsizörgés volt az utcán s szokott kiváncsiságával a tornácra szökött, mint mindig, ha szekér ment el előttük, azt mind látnia kellett.

Miklós figyelte az asszonyt, de az most magába volt zárkózva s valami titokzatos mosollyal hallgatott. -129-

– Az Arday kocsija, – futott vissza lélekszakadva, – kiáltottam neki, hogy álljon meg, vigye haza a tiszteletes urat.

Matolcsynak fonák volt a dolog s kissé kellemetlen. Már megállapitotta magában, hogy nyilván Arday volt az az ember, akiről a papné tegnap beszélt… Folyton ellene beszéltek, ő is, meg a pap is… Nagyon szerette volna megtudni, nem ő volt-e az asszony első férje… Most leste az arcát, de az nem tiltakozott ellene, hogy ennek a kocsiján menjen haza, egészen magába volt zárkózva.

Erre habozva vette a kezébe a pici csomagot. Oly sulyos volt, hogy megijedt, pénz volt benne, bizonyos, hogy arany.

Habozva, hogy miképen dobja vissza, hirtelen a markába szoritotta, mert Márta megjelent az ajtóban, egy hosszu pohárral, amilyet a falusi korcsmárosok szoktak tartani pálinkának. A pohár szinig volt fehér pálinkával s ő nevetve mondta:

– Majd február 18-ra ugyanennyi darabot ad nekem vissza… Ne felejtse el: február 18.

Miklós meg volt sértve, komor volt, szerette volna visszadobni… Égette az ujját. Szégyelte visszaadni. Szégyelte megköszönni, szégyelte magát. -130-

– No kedves barátom… – mondta sokára az asszony s szeliden és könnyesen mosolygott, – meg akar bántani?…

Halálos sápadt lett, a fiatal ember arcán végre meglátott valamit, amitől kivilágosodott előtte minden: undort látott és rettegést és kapzsiságot… Látta, hogy ez a fiu nem szereti őt, fél tőle s elfogadja… És erre összeomlott, össze mint a mumia, ha a friss szél éri… Egy pillanat alatt vége: s megjelent a szemében az öreg asszony könnye. Oh mért tette, mért adta, az Arday pénzét adta, egyáltalán hogy feledkezett el az idő szaváról…

Meghalni, meghalni: bu és bánat fog eredni e pillanatból:… s nem mert többé fölnézni a fiatal emberre.

Ezt meghatotta az öregasszony hirteleni megvénülése, a szemeláttára omlott össze… Nem érzett jogot magában, hogy végkép megsemmisitse, hogy visszadobja neki a pénzt…

VII.

Márta szokott vidámságával, zajongva kisérte a kapuig, ellenben a papné megtörve és szomoruan nézett utána.

A bakon egy öreg kocsis ül, szijjas képü vén csont, volt a szemében valami gonoszság, szürke és éles szeme volt s a bajusza kacskaringósra pederve. A fején fekete pörge kalap, darutollal, a hátán fel volt dobva a mente zsinórja a gombbal, a lovakat kényesen és kackiásan tartotta s a lovak fiatalok voltak, izegtek, mozogtak, nyugtalanul.

Nem volt kedve belépni, beülni ebbe a hintóba, visszariadt még egyszer, mintha a börtönbe indulna rajta, aztán megállott meglepetve. -131-

Fiatal lány jött, elegáns és egészen fiatal komoly lány feléjük, azonnal kitalálta, hogy ez az a tanitónő, akit az este dicsőitettek.

A lánynak vékonymetszésü szája volt, szinte feltünően vékony s finoman rajzolt, de kicsit éles száj, a szemei finom szemöldök alatt, kissé bent ültek, kreol arcán piros volt az egészség szine, de az egész lány valahogy nagyon is higgadt volt s okos, a szemei ugy csillogtak, mint egy okos kis iskolás lányé, aki mindent tud s épen jelentkezni akar felelni… Miklós egész szivvel nézte ezt a kicsit torz arcot, a nagyocska orrot, finom kis állat, sopfos felfésült hajat, ahogy jött feléje minden disz és cicoma nélkül s még a lépésében is volt valamelyest szokatlan, olyan hosszukat lépett a harangalaku szoknyájában, ahogy a kisebb lányok tanulják meg tornaórán az egyenletes katonalépést…

De a mosolyában volt valami rendkivül szivhez szóló, valami példátlan kedvesség, ártatlanság és jószivüség s ő azonnal megszerette, teljesen és feleségnek szóló szerelemmel és már mikor a hangját hallotta, nagyon boldog volt, hogy ilyen kis édes, gyöngéd hangja van, mert semmitől sem rettegett jobban, mint azoktól az éles és üres női lármáktól.

– Matolcsy, Matolcsy! – kiabált Márta s a tanitónő a szemébe mosolygott, nem látszott a szemén, hogy meglepte volna, hogy örülne az ismeretségnek, hogy valami különösebb érzéseket okozott volna benne, inkább ugy lehetett érezni, hogy ismeri őt, és minden rendben van, nincs semmi kifogása ellene, tudja kicsoda s mit kell róla gondolni. -132-

Miklósnak is ez volt a gondolata, de a kocsisra nézett, aki fölényesen ült a bakon s megérezte a papnét a tornácon… s mindenekfelett azt érezte, hogy maradnia kellene, de a tanitónővel kettesben kellene maradnia: az volna az egyetlen lehetőség…

– Nagyon sok dolgom van, – mondta s mindjárt rá röstellte, hogy ezt mondta, mert a tanitónő olyan figyelmesen nézett rá, hogy tudta, hogy a füllentése nem mult el nyom nélkül… röstellte, hogy ezt az ártatlan szemet félrevezette, mert ez tréfát nem ért s nem ismer: ez komolyan veszi, amit neki mondanak…

Félszegen hát mindjárt kezet fogtak s ő beült a kocsiba. A jobbfelőli ülésre ült, mintha valaki balról ülne mellette, nagyon uras volt, a két lány egybekarolva nézett utána a kiskapuból, Márta hangosan kacagott valamit, ő pedig furcsa értelmes mosolyával egyszerüen felfogta a fiatal pap kiválóságát…

Már nagyon messze jártak, Miklós még mindig lángoló arccal szégyelte, hogy előtte idegen szinben tüntette fel magát: a kocsi, az előkelő beülés, hogy a falujabeli földesur hintója várakozott rá, ez mind föltétlenül valami hamis beállitás, ez mind nemtelen hencegés az idegen lány előtt, aki semmiről sem tudhat semmit… Nem, ezzel a lánnyal többet nem szabad… találkoznia… s égett az arca: a testét sütötte a papné tekercs aranya…

Erre végleg elcsüggedt, nem birta tovább energiával, összeroskadt s ugy elterült a kocsi puha ülésében, mint egy beteg… Magában maradt, árvábban és szegényebben, mint valaha, mert most már nem volt semmije… Még tegnap, mikor gyalog jött ezen az uton a kutyájával, bátor volt és komor s kemény… Ma nyomorult volt, reménytelen és bánatos…

Egy kis hid jött s a lovak megcsöndesedtek, észrevette -133- a kutyát, ahogy loholt a hintó után. Olyan gyöngéden nézett rá, még mindig a szivében volt, hogy hogy megörült neki reggel szegény kutya, az idegenben… Kis meghatott mosollyal nézett rá, s hajtott: nekem is ott volna a helyem kedves barátom: kilógó nyelvvel futni az ilyen kocsi után… de én olyan poltron vagyok, hogy én bent ülök s téged, aki jobb vagy nálam, hagylak ott a porban loholni…

Pattintott neki az ujjával, hogy vigasztalja. A kutya félreértette s egy merész vakkantással, felugrott mellé az ülésbe.

Elmosolyodott s a kocsisra lesett. Persze, szegény kutya… Megveregette a fejét s azért letessékelte az ülésből, csak ugy a lába mellé engedte ülni, a kutya kivetette a nyelvét, hevesen lihegett s folyton ránézett komoly barna szemével. Matolcsy hirtelen elkapta a szemét róla: ez a szem ugyanugy néz, okosan, komolyan, figyelmes gyöngédséggel s valamire várva, mint a tanitónő…

A pap szeme összerándult. Egy s más pletykát hallott már Ardayról, hogy minden héten uj kisasszonya van. Valami ijesztő érzéskapcsolódás fogta el, a papné, Arday, a pap, a buja férj, aki a felesége szemeláttára öleli a szobalányt…

Égett és tüzelt a homloka. A zsebe égett, a papné pénze, szerette volna kidobni… Nem visszaküldeni: eldobni, mint a mérges kigyót… mielőtt ártana…

– Az állomást… Megy az ur… A városba… Gyülésre… Főkurátor, hát kell neki menni…

Miklós tünődve nézett maga elé s hirtelen eszébe jutott, hogy egyházmegyei gyülés lesz holnap… a városban. Egész elfeledkezett volna róla… De hogy Musán egy szó sem volt erről…

Nagyon bosszantotta, hogy még nem is találkozott vele. Persze mindent elhanyagolt… Mikor először tett látogatást a földesurnál, az nem volt itthon s most tudta ugyan, hogy itthon van, de abban a lelkiállapotban, amiben ő volt az utóbbi időben…

Miklós felrántotta a szemöldökét magasra… Ő maga is ugy érezte, hogy nem illik neki, hogy ebben a kocsiban megy végig a faluján… Lám a kutya! Ember ez! Finom emberi lélek. Már olyan közel volt hozzá, egészen felebarátok voltak: együtt érező társak.

A kocsi az utcanépe nagy bámészkodása közt hajtatott fel a parókiára. Mikor megállott a kapu előtt, Miklós lázas ijedtséggel kezdett a pénzre gondolni: semmi pénze sem volt, nem adhat egy pár rézkrajcárt ennek az embernek, aki olyan volt a bakon, mint egy hidalgó.

Hirtelen kivette, kibontotta dühödötten és vak vadsággal a tekercset: csakugyan aranyak voltak benne, kétségbeesett ujjakkal kotorászott köztük, kivette a legkisebbet s odanyomta a kocsis markába.

Ez megint felköszönt a kalapja széléig egy ujjal, valamit dünnyögött s a hintó tovább robogott.

Ő pedig látta, hogy a tanitóné kint áll, az iskola keritésénél, nem nézett arra, hogy ne kelljen köszönni -135- neki. Utálta ezt az asszonyt… Már mindenkit utált s mindenkitől félt.

Az udvara tele volt papsajttal és utilapuval. Tisztitatlan, gazos, elhagyott udvar volt s ez is belefájult…

– Áll a kislak pusztán, ridegen, – dünnyögte, amint belépett a tornácra. – Gyom veri fel nyájas udvarát… Kapujába jő megy idegen. S ki van itthon, hej nó, bekiált… Ki van itthon kérdi kétszer is… De szavára senki sem figyel… Üresen áll még a fészer is… Hogy lakosa volna semmi jel… Nyöszörög a kutgém betegen… harangoz a szélben a vödör…

Nem jutott eszébe tovább, „mért adtam ki azt az aranyat!“ – sikoltott fel benne valami kétségbeesés… Aztán s egész nap ezt a verset mondogatta, mig rendet próbált csinálni a házban, maga sem tudta mért…

A kutya most először jöhetett be a küszöbre s nézhette kitartóan a gazdája, vagy szomoru testvére vergődését az üres kalickában…

A hosszu rázástól elgémberedetten ment fel a nehány lépcsőn s benyitott a vendéglőbe.

Nem nézett vissza a kurátornéra, izgatott volt s ideges, örült, hogy a szekérről leszállhatott, örült, hogy a parasztszagtól végre megszabadult.

Egészen más embernek érezte magát bent a kocsma, uj idegen levegőjében. Dohányfüst, fülledt meleg s borgőz volt itt, nehány iparos forma ember ült a veres abroszokkal leteritett asztalok körül s átbeszélgettek egymáshoz, orditós és tulélénk módon.

Gyorsan keresztül ment köztük s jól érezte magát ebben a más világban, urnak érezte magát, bátran haladt keresztül ezen a szobán, a barna függönyökkel kárpitozott másik ajtóig, a szomszéd teremben fehér volt az abrosz és világosabb volt a levegő.

Kabátját, kalapját felakasztotta a fogasra, amely rendkivül magasra volt fölszegezve, aztán leült egy asztal mellé. A szék volt-e szokatlanul alacsony, vagy az asztal a szokottnál magasabb, de mosolyogva vette észre hogy lesüppedt. A kurátor utána hozta a kicsi fekete bőrtáskáját.

– Alássan köszönöm tiszteletes uram, nem lehet… – kifelé intett szemmel, hogy kint az asszony; aki ráparancsolt -137- a Miklós füle hallatára, hogy egy kortyot se igyék. – Majd iszok én az állásba. Jójcakát.

Mikor a paraszt végre eltünt föllélekzett; holnap délutánig szabad. Holnap délutánig nem tapadnak rá ezek a csirizes parasztszók, holnap délutánig ur és független és jaj de jó már egyszer civilizált helyen.

A másik sarokban három urasabb ember ült, ittak s az arcuk vörös volt, már éjféli mámor volt bennük s halkan üldögéltek.

Valahol felállott egy fiatal lány s közelebb jött, eléje állott, kicsi fehér kezét az asztalra támasztotta s kissé álmosan, kissé lustán, kissé kedveskedve mondta:

Miklós uralkodott magán, mert érezte, hogy mindenki ránéz, de egyszerre, gyorsan, sugva, külsőleg hideg arccal azt mondta:

Ez a szó oly váratlanul jött, mintha a sötétben gyufát gyujtanak: egyszerre idegen világ tárgyai, idegen állapotok hangulatai, idegen szivek érzései tüntek elő.

Mióta bejött a szekér vele a városba, a parasztasszonnyal szemben ülve, térdeik összeértek, buja gerjedelem hatotta át meg át.

Már régen kisért benne az érzékisége. Mikor dolgozatának befejezéséhez közeledett: akkori nagy és erős láza valósággal sexuális izgalom volt benne, amely azonban mint felhalmozódott energia maradt ereiben kielégitetlenül. Az öreg papnét nyilván ezzel a belőle önkéntelenül áradó hőséggel büvölte meg s Mártácskát, a cselédet, a tanitónőt, a kurátornét, minden nőt, akivel dolga volt tegnap óta, ugy megszéditette a belőle -138- kiáradó s fojtva, igy annál varázslatosabban ható buja hőség, ahogy a falu bikája méltóságos és komor baktatásával a falu utcáján, minden teheneket önkivületbe hoz, pusztán mélykarikás fekete szemeinek s fityegő szügyének, lebernyeges nyakának izgatásával. Már ő maga is gondolt az este némi hasonlatosságra, amint a a csordával hazatérő bikát látta: ő maga szinte megdöbbenve meredt rá s gyermekkorának „jön a bika“! rikoltásai ujultak meg benne… Hogyne forgatná fel szegény szőke tehenek vérét a magános him…

Valamit sejtett, igy néznek ő utána már régen a nők a falujában: a magános és rideg legény után, aki komoran s vadul elzárkózva mindenkitől annál izgatóbban hat talán a fantáziákra.

Az éjszaka a kurátorné valósággal megdöbbentette: annyira alázatos, halk és néző volt, ugy összegubbaszkodott a szekérben, ott az első ülésen a lovakat hajtó ura mögött, ahogy a térdük összeért s ha szólott, oly melegen sütött belőle a perzselő vágy: hogy szinte félelmes volt…

Csodálatosképen a falu élete s a falu nemisége nem hatott rá. A falujában félt, a falusi nőktől rettegett: botrányt érzett, minden elszalasztott szó mögött s nem merte a száját kinyitni, már a következményeket számitotta. A falu a maga parányi méreteivel a maga teljes tisztaságával és egyszerüségével brutálisan hatott rá. S azokat a sokszoknyáju, kevés ingü nőszemélyeket idegenül és egészen más érzéssel nézte, mint itt a kisváros nőit… Amint beért a városba, azonnal, mint valami rontás által, fölszabadult a vére, a fantáziája, s szinte kirobbant a torkán a bün vágya. Visszaemlékezett kisfiu korára, egy ilyen kisvárosban, hogy élte át a fantázia első csapkodásait s ma is a kisváros volt neki az emberélet csudálatos nagy bünpalástja, amelynek ráncai között el lehet tekeregni, bujkálni, ki lehet -139- végre tobzódni magát s telefalni éhes szivét olcsó, de kapható gyönyörrel. Mindenkor jéggé dermedt érzéssel gondolt vissza rá, hogy egyszer a parókhiájára belopózott egy fiatal parasztlány. Éjjel. Sötétben. Mezitláb. Fölkinálta magát, szótalanul és szemérmetlen. S benne megfagyott a vér a rémülettől: ha valaki rajtakapná, mekkora veszedelem… Az egész jövője, állása, emberi tisztessége, a közbecsülés, a papi hivatás, az isten szeme… Most, hogy a városban érezte magát, egyszerre elfeledte, hogy pap, hogy állása méltóságát hordja vállain: egyszerre az a kisdiák lett, akinek még alig fordult meg elméjében, hogy pappá lesz a jövendőben s arra kell készitenie magát. Most csak mohó férfivágyai reszkettek ki belőle s most egy pillanat alatt levetette magáról mindazt a kinos terhet, amit az egész élete okoz neki… Csak nézett a lány szemébe, könnyes és fátyolos szemmel s érezte, hogy a gyakorlott s az ilyen nézéssel szemben közönyös lány szeme meghomályosodik s elfordult felőle s ezzel mintegy kiszolgáltatja magát annál szivóbb, vonzóbb s tapadóbb kutatásának…

Még élt ugyahogy benne a közélet emberének némi kötelességérzése s mereven ült s merev arcot vágott, pedig már alig birta ezt a külszint megtartani… Szeretett volna, ha őszinte mer lenni, felugrani, kiáltani, orditani valami artikulátlatlan és szép hangot s derékon kapni ezt a lányt és elvinni, elvonszolni magával félre a legelső zugba, ahol szem nem látja…

Ez kinyitotta szürke szemeit, tágra és nagyra, nagy, vizes, hirtelen nőtt szemeit s felcsucsoritott ajakkal, szórakozottan igent villantott.

A fiatal pap feje megszédült a boldog örömtől s a szája kinyilt, nem birt elég lélekzetet venni. -140-

– Parancsol?… valamit?… – kérdezte a lány, hihetetlenül izgató, forraló, maceráló hangon. – Vacsorát?…

Miklós uralkodni akart magán, rettegett, hogy hátha mégis ráismer valaki, meglesi valaki, megtud valaki róla valamit s nem birta egy félpillanatig levenni a szemét a lányról. Falta annak az alakját, a mozdulatait, a ringását, számitás nélkül és gondolkodás nélkül, de oly elementáris mohósággal…

– Szakácsné kérem… Mit ad vacsorára?… – s visszafordult: – Jó lesz sertéskaraj?…

Miklós nem értette a szót, de a szive görcsösen összehuzódott, mikor a lány, nagy szürke szemeit magán érezte.

– Jó, – intett aztán, kurtán, gyorsan, hagyd már, hagyd már, ne tartóztass, mondta az ideges mozdulata.

A lány sajátságos ballagó lépéseivel, hogy emlékeztetett a tegnapi tehenekre, a meztelenlábu nagy tehenek fehér combjai ugyanigy vetéltek, a lány közelebb jött s félkönyökkel picit odatámaszkodott hozzá. Miklósnak még sürübb lett a vér gőze az agyán, a lány melleit érezte, hihetetlenül vékony volt a lány bluzának anyaga, s meglátta, hogy az ing vászna hogy feszül keresztül alatta…

A lány mosolygott, a mosolyában volt valami idegenes, nem volt olyan egyszerüen bizalmas, mint a fiu hozzá, ahogy ez vágyta, idegen volt, szinte félt a rettenetes mohóságtól, adta magát, hagyta magát, szinte hivatásszerüen, de visszariadt a lénye a falánk akarással szemben s ezt Miklós nyersen kiérezte. Maga elé nézett komoran s utána is szólott a lánynak:

A lány ujra elmosolyodott. Az ajka olyan finom és vékony volt, középen kibuggyant, mintha a vér pöttye lenne, csók. Oly fiatal volt s annyira üde és természetes, az arcán semmi festék, se puder, a haja ketté választva középen s rendkivül dus nagy haja, nagy hullámban fellobban a fejtetőig a kontyba. A drága, a drága, mint egy kisvárosi szép papkisasszony, egy szüzi szép angyali papkisasszony.

Egészen könnyben uszott a fiatalember két szeme s már alig bánta, már nem bánta, ha észreveszik rajta, már nem birt uralkodni magán… A lány odahozta a bort, különös ódivatu zöld parasztüvegben. Gyerekkorában látott ilyen üveget, a parádi vizet szokták ilyenfélében adni. Ugy megérezte ezt az üveget s olyan fájdalmak szakgatták a mellét.

– Szobát is drágám, – mondta egészen halkan, – szobát is kérek, – mintha a szivéből szent szavak sisteregnének, a szerelem és epedés fülemiledala.

– Igen, szobát, – mondta a lány, – szoba is fog kelleni, – s visszaballagott a kis ablakig!

Kicsi hangja érdesebb volt s már amolyan kikezdett s ezt ő meghallotta és előző gondolatát folytatta magában:

– Igy kellesz te nekem, igy kellesz, igy kellesz. Mert istenem, mi volna, kár volna, ha nem volnál ilyen fiatal és szép… és angyali… büdös. -142-

Egészen mámoros volt s nem tudta mit beszél, nem tudta, megijedt, hogy nem-e hangosan beszél.

– Ma későn, a szeparéban vendégek vannak… A képviselő, meg a rendőrkapitány…

A lány odahajtotta aranyosbarna fejét, a hajából olcsó parfőm tódult, de a világ minden illatánál édesebb a fiatalembernek, aki dagadt cimpákkal szagolta s valamit sugott.

A lány elhuzta finom, vékony félszáját s mosolygott s kéjesen meglibbenő pillákkal intett igent.

Miklós a zsebébe markolt, s kikotorta a legnagyobb darabot az aranyak közül s odanyomta a lány markába. Megfogta egy pillanatra a lány puha kis kövér kezét s a testében villamáramok usztak.

II.

Az idő lassan, unottan állott. A másik sarokban három ur halkan, unatkozva beszélt. Kisvárosi ivók voltak, akik egy félliter bor mellett el tudnak ülni hihetetlen időkig. Az ember alig érti. Haza mehetnének és lefekhetnének a kényelmes jó ágyukba, a feleségüket a hideg leli, hogy az ember költ, a gyerekeik alusznak s a papa itt ül két másik papával, s ül, csak ül s beszél és hallgat. S nem bir hazamenni egyik sem. Ha otthon volnának, aludnának, itt ülnek, ébren, de ez -143- éberlét az álom testvére. Folyton ugyanazokat a dolgokat forgatják, kevés szóbőséggel, kevés energiával. Szürke és monoton emberek, s szürke s halk életüknek ezek a csöndes kirugások a szenzációi: oly megpihentető érezni azt, hogy férfiak, akik a család rabigáját vonják egy életen át, de férfiak: s ha akarják, ime itt ülnek éjfélig, éjfélen tul, mig csak haza nem küldik őket innen: maga az, hogy fenn vannak, hogy a fehér gázláng mellett virrasztanak, fehér abrosz mellett, szürke szivarfüstöt kennek a fehér porcellánba, az hogy legalább szagolják az élet sötétebb oldalát, savanyu erjedését, az hogy nézhetik azt a visszáját a tükörnek, amelyben a bünök és sötét dolgok tenyésznek: ez mind azt az érzést kelti bennük, hogy teljesebb az életük.

S a korcsmáros jelent meg néha, ez a különös ember, különös mesterség sajátságos mivelője. Vastag és püffedt zsidó volt, apró s szurós szemü. Az örökös éjjelezéstől egészen fakó s a husa lágy, szinte olvad. De szivós azért, mint a spongya: az emberi lélek titokzatos belső felének, a bünérzés ágyásának csaposa. Ez az ember szinte sohasem látja máskép az embereket, csak mikor ki vannak mozditva nappali nyugalmukból, mikor labilisabbá lett a lélek s szenvedéllyel keresi azt, amit rendesen ép és egyensulyos lelki erői miatt, vagy morális kényszerből kerül. Ez az ember felgyuló arccal köszönti a vendégét: a sátán bakterja idelenn. Mikor az uj házas először lép be hozzá, megveregeti a nyakát, mint a mészáros a keze alá kerülő bikának. S a vén korhelyt már oly cinikusan kezeli, oldalba döfi egy ruddal, tudja, hogy az az övé, sokkal biztosabban, mint ahogy tisztességes családanya valaha magáénak mondhat egy férjet.

Mit szeretnek oly szenvedéllyel emberek ezen a helyen, amely annyira undoritó és szennyes, ha csak pár percig bepillant az ember a sarkokba. Takaritatlan, felgyült piszoktól, svábbogaraktól s poloskáktól nyüzsgő -144- telep minden zug, ahová a paraszt cseléd vastag, gyors seprüje el nem ér s ez a szenny felgyült a lelkekbe is: csalás, fosztogatási vágy, aljas üzletek, özvegyasszonyok elleni intrikák, ügyvédi furfangok, váltóaláirások és az árvák kenyere van itt szétdobálva asztalon és padlón, a városi fuvarozások, állások és pénzkeresetek rothadt héja hever, mint a dinnyehéja, mikor már romlik, büzös és nincs ki kiseperje. Ezek nem kivánják a tisztaságot, ezek falánkul és éhesen ülnek a szemétdomb tetejére, hogy tovább rágcsáljanak egymás becsületén s kapzsi és alacsony mozdulatokkal kirágják egymás alól s mások alól az existenciát. Ezeket a kisvárosi nyomorult harcokat nem lehet tiszta helyen végzeni, ennek alapfeltétele, hogy az elszánt embereket ne feszélyezze semmi, s az eszes és zavarosban halászó korcsmáros, ha képes volna maga is hideg és nappali nyugalommal élni felettük, mindannyiukat pucérra foszthatná: de ő rá magára még szinte hatványozottabban hat a szenny bora, amit árul, s ugyanolyan szerencsétlen vergődője ennek a zsibvásárnak, mint vendégei. Példátlan az az erőfeszités, amit a tudás hijján fejt ki az ember, pusztán vágyaitól üzve, hogy távoli célokat elérjen s ezek az emberek csak az élet iskoláját járják: a leggonoszabb mester, aki a hegyet ezerszer körüljáratja, visszafordit, eltérit, megállit, leszakit, mélységbe dob s nem sajnál ujra meg ujra erővesztő kapaszkodásnak uszitani s végül egyáltalán nem ereszt a célhoz. Mig a kis zugkorcsmárosból nagyvendéglős lett s felépitette ezt a gipszes, reneszánsz törmelékkel ékesitett földszintes épületet, amelynek a homlokzatán három szobányi emelete is van, sután és félszegen, befejezetlenül, rá kellett addig fizetni a fiatalságát, az erejét, minden napját, minden erkölcsi morzsáját, pofon kellett veretnie magát parasztoktól, leköpetni uraktól, hallgatnia kellett özvegyek átkait és mindenkinek piszkát, akivel -145- a legcsekélyebb üzlete volt. Hát miért?… Hát más ut nem vezet a piaci házhoz?… A fiát kitanittatta: ma ügyvéd s Budapesten él és finoman él és még nincs negyvenéves és simán és előkelően, és meg nem sértve s tisztességben éri el a célt, hogy második generáción már beküzdje magát egy család a legfelső társadalmi rendbe. Meg lehet azt csinálni, csak az ember meg tudja szerezni az emberiség egymás fölötti kasztjaiba való bejutást. S milyen olcsón megy ez: az iskola…

Miklós már volt néhányszor itt s már egyetmást ismert a város és a vendéglő karakteréből. Most kedvetlenül éledt fel kusza töprengéséből: hirtelen rájött, hogy most ugyanugy kombinál adat és biztos anyag nélkül, mint ahogy az értekezését irta.

Egyszerre tele volt megint saját magával: unta ezt a gyors elmejátékot, amely oly könnyen viszi tévutra az embert, s magára eszmélt: megjózanodva, félve nézett körül a lány után, akit már hosszabb idő óta nem látott. Föl akart állani és menni aludni. Szomoru volt és bánatos. Bántotta az előbbi rettenetes gerjedelem, amelyről érezte, hogy oly erős, képes volna kivetni rendes medréből az életét… Mért nem tud lenni szenvtelen és nyugodt, mért nem tudja elvégezni az élet dolgait ugy, amint azok látszólag elő vannak irva, hogy elvégezhetők. Mért kell minduntalan kivetődnie, minden irányból, amerre valami erő inditotta volt.

Hogy végig gondolt néhány hónapos papságán, az önállóságnak néhány hónapján, ijedten látta, hogy ez teljesen értéktelen és nyomorult életszakasz volt. Rémes koplalások s még rémesebb elégedetlenségek emiatt. Erőt megfeszitő agytörések s kétségbeejtő kijózanodás utána… Mire mindez. Hát ő pap?… Mit csinált junius óta?… Nem ismeri a faluját, nem ismeri az embereket: nem tudja, kinek mi fáj és hol?… Nem tudja, hogyan kell rajta segiteni s nem tud szólani a bajoshoz -146- és a szenvedőhöz… Nem: az ő természete, az nem papnak való természet…

Hát kinek a természete való egy papnak?… Az apjáé?… Az is pap volt: s egész életét ugyanigy töltötte el, félszegen és szerencsétlenül beiktatva egy falu közepébe, ahol senki, de egyáltalán senki nem értette meg őt: talán most későn, halála után, fiában találta meg életének első megsejtőjét s szánóját… Vagy a nagyapja, aki nyilvánvalóan ugyanilyen boldogtalan teremtés volt: nagyobb hiusággal s még nagyobb álmokkal bevetve egy kis faluba s félszázadon át ugyanazokat a gondolatköröket taposva, elégedetlenül, jobb fizetést, jobb társaságot, több és szebb életet kivánva, szegény papok, szegény taposó malomba befogott igavonók… S annak az apja: a szent ember, aki sok gyermekét szárnyára bocsátotta, mint a gólya s tanitotta őket, hogy legyenek jók, becsületesek, szófogadók, a felsőség iránt engedelmesek és hü papok… A szegény ős… Még talán ennek az életében van valamely sugár a távol messzeségben: akiből ennyire árad a családi gyertya fénye, az ha nem mással, példájával, mint mintaszerü apa, talán összeköttetésben volt a falujával is… Mint egy mindenre kiáradó szeretet… S hirtelen eszébe villant valami távoli régi emlék, hogy az öreg atyusnak mindig kimaradt a kepéje: nem fizették, őt sem fizették a hivek: hogy lehet akkor velük jóban lenni… Bizonnyal az öreg azért menekült családi életének kis várába, gyermekei nagy gondjához, hogy kárpótolja magát az élet nyomorusága s rideg támadásai ellen…

Hát ki legyen akkor pap? Dékány Sámuel, a Dékány Sámuelek?… A kemény s rideg üzletemberek, akiknek a papság pozició, az az archimedesi pont, amelyből ki lehet forgatni a községet s a világot. Fábjánfalva különb hely, mint Musa: akkor ő épen -147- olyan gazda lehet, mint Dékány. Dékány uram az ő helyében sokkal különb gazdálkodásba tudna fogni, mint a saját falujában… Ha most tizennyolc marhája van, itt legalább huszonöt lenne… De mi van a hivekkel? Mi van a papsággal?… Mi van a lelki dolgokkal?…

És hogy is van ez: egyik ember, a papi generációk gyermeke áldozata valamely öröklött tehetetlenségnek s igy a falujának, anélkül, hogy hasznára tudna lenni akár magának, akár másnak. A másik, a keményöklü iparos fiu proconsula a falunak s vasmarokkal szed össze magának, amit csak lehet… de hát ez pap-é?…

Ah, nincs már kedve játszani sem, örülni sem: legjobb volna meghalni… Eltünni, elmulni, megszünni.

A lány bejött, különös himbáló lusta járásával keresztül ment a szobán az ablakig, aztán az ajtóig, ment, hogy kimegy, előtte elhaladva, egészen iparszerü szerelmesitő pillantást vetett oda s ő hirtelen ujra föllobbant: még ezt a kéjt… aztán meghalni… A lány kinyitotta az ajtót, kint sötét volt s erős szél csapott be az udvari ajtón át…

– Megyek aludni… Mutassa meg a szobámat… – s parancsolóan nézett rá.

Amint felállott, a vendéglős a sarokban, mint egy nagy nehéz pók, megmozdult. -148-

– Maga hová megy? – rivallt a lányra, oly durván s rekedt hangon, hogy Miklós lángvörös lett.

A lány engedelmesen kushadt meg s visszamaradt. De ő ha már elindult, képtelen volt megállani, kiment.

Minden idege remegett, minden izma vibrált, egészen meg volt semmisülve lelepleztében s kétségbe volt esve. Ah meg van fogva, a rengeteg pók öblös vastag markában érezte magát, megfult az izzadt tenyér vasszoritásában. Mit akar ez a gazember vele?…

Micsoda gyalázat ez! Kompromittálni akarja őt! a papot?… Holnap papi gyülés, bizonyára többen is vannak itt kollegák… Mit akar vele ez a zsidó.

Csunya és vad szél volt, az égen fellegek száguldoztak a csillagok alatt. Egy lompos, félhülye fiu jött ki ugyanazon az ajtón, a táskáját és a kabátját hozta. Szó nélkül vitte a hármasba. Mereven, értelmetlenül bámult soká. A csontjáig keresztül fázott, csak akkor tért magához. Most hirtelen erőt érzett magában, szembeszállani: nem, azt nem, hogy most már mindenki packázzon vele… Ezt a gazt meg kell fojtani: ennek ki kell tekerni a nyakát… Fujt és tüzelt s az agyára vérhullámok tolongtak.

Előbb ugy gondolta, hogy elbuvik, elmegy, lefekszik, látta hova ment a hülye, ott a szobája, jobbra hátul a földszinten. Most fellobbant a dühe s szembe kellett nézni a kutyával: nem, most nem pap, nem az istennek s a szakadatlan türelmes lemondásnak szolgája, nem fog többet ember a hátán taposni! elég volt… Álljon szembe, akinek dolga van vele… mit akar ez a bitang… Már azt hiszi megfogott egy papot s azt most megnyuzhatja? Nem! Annyira nem vak az ember, annyira nem ur rajta az éjszakai szenvedély: hogy a nappalait mind eladja érte… És látatlanban nem irunk alá több kötelezvényt… Jól van: akarsz valamit?… Ki vele: alku… Áh, ez a sógora Bergernek… -149- ez most valami bosszu az elmulasztott terminusért: a mult hétre igérte a száz korona letörlesztését: de hisz irt neki halasztásért… Igaz, a levele ugy volt irva, hogy válasz nem kellett rá, apodiktice kijelentette, hogy most nem fizet, hiszen ő állapitotta meg ezt a terminust is s felelet nem is jött rá… Ki tudja mi mindent beszéltek össze már ezek, kisváros, pletyka: hm, hát már ott tartunk, hogy a városi zsidók megitélték az embert, hogy ez egy eladósodott lump fráter, akivel szemben minden szabad?…

Lángoló dühvel, de márványmerev arccal tért vissza a terembe, gőgös volt, mint a bünös, mig azt hiszi nincs joga senkinek görbén nézni rá: mert még nem jött napvilágra semmi… Még nem tudhatnak semmit…

Kellemetlenül érintette most, hogy oly alacsony a szék, az asztal mellett trónuson akart ülni, az ártatlanság és a sértett önérzett méltóságában.

Nem nézett oda a korcsmárosra, csak egyszer. De az oly tunyán és közönyösen állott előbbi helyén, nekitámaszkodva a márványlapos szekrénynek, hogy nem lehetett egy tekintettel sem belekötni. A lány nem volt benn.

Lassan feloldódott benne az indulat s már nem volt olyan büszke és kevély. Már belátta, hogy kis ember, szegény koldus s energiátlan senki. Miért ne tegye vele mindenki azt, amit akar: hisz ő nem áll helyt magáért. Ki kellett volna fizetni azt a száz koronát! Ki kellett volna akkor is, ha… bármi történik… Inkább felvenni dupla pénzt: de az adósságot terminuson kell megfizetni… Ha férfi volna, azt is tette volna… Nem engedte volna, hogy tekintélye, hirneve csorbát szenvedjen: ez mégis rettenetes és megdöbbentő, hogy idáig jutott… Egy levegőt kell szivnia a hitelezője sógorával s érezni, hogy ez abszolut közönnyel mer vele packázni: tudva, hogy egy nyomorult szegény flótással -150- áll szemben, akinek nincs kurázsija, hogy torkára forrassza…

Mit?… Azt, hogy bünt, hogy a bünözést, hogy a piszkot, a szennyet nem engedte… hogy a papi palástot… ah!

Mégis jobb lett volna elmenni aludni… Jobb lett volna elaludni örökre… Legjobb lett volna meg sem születni… Legjobb lett volna nem kezdeni ki a lánnyal… Uhh, mégis egy papnak idáig sülyedni…

Amint egyre merevebben ült s érezte agyában a bor hatását, a szoba szédülgetett vele s kábult volt a késői órában, megnyilt a különszoba ajtaja s gyorsan, szinte futva kijött a lány.

– Tessék menekülni, – sugta a fülébe s tovább ment az ablakhoz, ugy tett, mintha nem szólott volna hozzá.

Merev, fagyos arccal, hogy a ráfigyelő kocsmárosnak imponáljon, intett a lánynak:

– Én?… Mi közöm nekem ismeretlen urakhoz… Azért mert aranyaim vannak, nem vagyok én nagyuri lumpoló…

A lány felemelkedett, Miklós a mozdulatára megint észrevette friss kivánatos testét, hogy kerül egy ilyen egészséges, naiv és szüzies gyermek ilyen helyre…

– Mit akart ez az előbb? Mit orditott az elébb ez a gazember… a vendéglős…

– Jaj nagyságos ur, meg kellett volna mondanom, hogy egy üveg pezsgőt kell fizetni, anélkül nem szabad szoba,… a szobában… vacsorázni a vendéggel.

Miklósnak mélyen leszállott a hősége, s aztán pirosság öntötte el az arcát: szégyelte a hevületét, egy egészen egyszerü üzlet…

Mielőtt tünődhetett volna, kilépett a különszobából egy magas, fekete bajuszos ur. Odalépett hozzá, jóviálisan s nagy hanggal mutatkozott be.

– Nohát annál inkább, – mondta ez s széleset és nagyot kacagott. A szájából pállott füstszag tódult, a fogai köze egészen fekete volt a sok szivarfüsttől. -152- Most is egy félszivar volt a kezében. Azt a foga közé vette, akkor karon fogta Miklóst s becipelte. Akkora ember volt, akkora marku, mint egy cirkuszi dijbirkozó.

Miklós kinos zavarban volt s mosolygott és maga sem tudta mért, gyötrően félt.

III.

Amint beléptek, már azt várta, hogy éles szemmel s kutató ellenségességgel fogják fogadni s kissé álmélkodva konstatálta, hogy odabenn három ur ül, nevetve összebujva s halkan kacagva. Ő még mielőtt meglátta volna, kik és mik vannak jelen, azonnal s görcsösen elszoruló szivvel pillantotta meg az asztal tulsó sarkán az aranyát. Le volt téve a fehér abroszra s világitott és csillogott. Miklós szédült és rémült volt s legjobban azért rettegett, hogy ez meglátszik rajta. Az ő belépte külömben semmi változást nem idézett elő, a beszélő ur tovább beszélt, a másik kettő tovább vihogott a szavain s ők leültek, anélkül, hogy bemutatták volna a bent levőknek, ő a rendőrkapitány mozdulatára szerényen ült le az asztal végén. A beszélő fiatal ember sem emelte fel a hangját a kedveért, s neki nagyon meg kellett fesziteni a figyelmét, hogy megértse:

– Erotika csak kisvárosban van, a kamaszkor csak itt virit istenigazában, a kutyafáját. Kérem képviselő ur, maga nem tudja elképzelni mennyi szenvedéssel van egybekötve az első illuziók elvesztése: egy szegény diáknál, akinek az apja is szegény ember és semmiképen sem tud, bármennyire szeretne is, finom, egészséges, jó cselédeket fogadni, akikkel a fiai is meg legyenek elégedve, szóval nincs és nem lehet és na… -153- jön a Feri s azt mondja: a Gyöngytyuk-utcában Sternéknél van egy lány… na… lehet… na eccóval… Hát kérem képviselő ur: az ember éjszaka nem alszik: mihelyt lehet, kiugrik az ablakon, mezitláb, a cipőjét az ember a hóna alá fogja s kimászik az udvarba. S utána a Feri, az ember átmászik a keritésen, jó szöges, az ember elrepeszti a nadrágját… s gyü, végig az utcán. No de most hol laknak a Sternék? Azt előre kellett volna megtudni a fütyülőjét!… Sorra ráfogják minden lehetséges házra, hogy itt. Végre egy házban megállapodnak: ez az. Na most bemenni. Most aztán be kell menni. Hát eredj be te… Eredj te… Na, képzelje el képviselő ur, hogy az elsőség az nem számit… sőt… S egyszer csak bent van az ember egy idegen udvarban, no most mi lesz?… Itt vagyunk… püff… Most betörjem az ablakot? kérem képviselő ur a kamaszkor leggyönyörübb vonása, hogy abszolute semmivel sem gondol: megragadja egy rettenetes vágy s kiröpiti, ki… Fut, megy, mint az őrült, számitás és cél nélkül… Kérem: most aztán falba ütődik az ember, az ember örül, hogy nem tört be a homloka s nincs más mit tenni: szépen visszamászni a Sternék keritésén, mielőtt valaki észrevenné, aztán végigügetni a falun, bemászni haza, most elreped az ing is, ujra levetni a cipőt, be az ablakon s lefeküdni… Megvolt a kaland… az első…

Előadásában volt valami ellenállhatatlan komikum, egyetlen szava sem tünt el hatás nélkül. Csak ő ült komolyan és mélyen ülő szemei mereven dermedtek rá hol erre, hol arra, leggyakrabban az aranyra, amely, mint a mágnes huzta a pillantását. Néha megsejtett valamit abból, amit a beszélő mondott s távolról elmosolyodott, aztán megint komor és merev arccal hallgatott. Ellenben az urak fojtot kacajjal, minden ellenállás nélkül fogadták az előadást, a képviselő ur nyájas, kedélyes, kopaszodó ur, -154- akinek vékony bajusza feketére volt festve s lila volt, fekete haja töve is lila, cimpája folyton remegett s mint egy vadállat nyalogatta a száját. Miklós hirtelen, anélkül, hogy valaki, vagy valami figyelmeztette volna, ráismert: ez Arday…

A fiatalember, aki ideges és sovány fekete ember volt, s tele a társaság legbecsesebb tulajdonságával: a nagyszerü előadó érrel, egy ennél még furcsább vizitet mondott most el, a koszos és repedtsarku házicselédnél, amely hasonlóan eredménytelen kirándulás volt, mint ahogy a villamárammal meglóbált aranyfüst látszólag eredménytelenül leng a légüres térben, aztán mintha odaért volna, ahová indult:

– Most vagyunk végre a célnál, – mondta s azonnal uj nagy nevetést keltett, – a kaszirnő!… Az emberi kor első nagy stációja!…

Ezek az urak, akik az élet bőségében már a végén voltak ugylátszik, a kiélésnek, most bortól, gőztől, éjfélutáni idegességtől fütve, minden szót rakétázó kacagással vettek. Miklós azonban komoly volt, disszonáns volt neki ez az egész. Komor volt, mert nem mutatták be. Egyáltalán senki sem pillantott még rá. Igaz, mindenki a beszélő malacságaival van elfoglalva… de neki nem kellett volna igy leülni közéjük, félretolva és lényegtelenül, mintha egy pincért ültettek volna le maguk mellett… Nőtt a dühe: már megint az égett benne, hogy persze, vele szemben minden szabad… Ővele mindenki packázhat: ennek a sihedernek, – mert ki lehet ez, aki itt mulattat és udvari bolondot játszik, ennek a szavait nem lehetett volna egy pillanatra félbeszakitani, hogy őt üdvözöljék, hogy őt bemutassák, hogy befogadják, ránézzenek?… Összeszoritott foggal s összehuzott szemmel nézte az urakat, akik karéjban vették körül az öreg urat, a képviselőt s szemmel láthatóan mindhármuknak az volt egyetlen ambiciója, hogy -155- neki mulasson, az ő kedvére, az ő hangulatának emelésére. Az öreg ur alig-alig, vagy halkan s dühitően fölényesen mosolygott s kéjjel szopogatta az egyre merészebb és egyre bujább beszédet, amely egy kis maró vitriollal volt leöntve, a vidéki élet szatirája volt benne, sőt a mélyén az emberélet kritikája, a férfiember nemi ösztöneinek megvetésre itélt galádsága sistergett ki a szavak megül, de elsősorban mulatságos volt és fonák:

– És akkor azt hallja az ember, hogy a szobaasszony elmegy, uj szobaasszony jön… Micsoda forradalom, az egész város minden férfia fel van huzva: mit… elmegy? a régi?! Senki sem szól, csak a szemek szikráznak, nem érteni: mindenki szórakozott, a trafikban elmaradnak a viccek és háromszorra sem tudja az ember megszámolni, amit visszaadtak a forintból… S jön egy nagy és sárgára festett haju nő… az alkapitány joga, hogy kimenjen elébe az állomásra s mire bejön… az egész város irigyli…

Miklós sötét lett: ő még valóban szüz és ártatlan férfi volt, aki soha még ennyire férfitársaságba nem került… Nem állotta, ő is kénytelen volt fojtva nevetni a furcsaságokon, amelyek a legválogatatlanabb kifejezésekkel kezdtek előre haladni, hanem megérezte azt a visszásságot: nem, ez kellemetlen, igy pőrére vetkőzve látni egy képviselőt, egy öreg urat, két komoly s a városban számottevő uri embert, az egyik a rendőrfőkapitány, a másik a takarékpénztár igazgatója, akire szintén ráismert… Már egyszer tudniillik gondolt arra, hogy a takaréktól kér kölcsönt, abban az időben távolról mutatták neki ezt az urat, hogy ettől függ a dolog… De ez akkor az utcán ment, ő a Berger boltjában állott az ajtóban s amint átpillantott a másik oldalra, ott ment, komolyan, kövéren, fehér mellényben, széles arany óralánccal egy erős uri ember, szürke kalapja volt az egyetlen kissé kicsapott s kackiás, amely -156- az élni szerető embert jelzi most utólag előtte: de akkor oly komoly, félelmes és tekintélyes ur volt, hogy százszor inkább alázta meg magát a szürke és ismeretlenség ködében topogó kis zsidóember előtt kölcsönkéréssel, minthogy csak el is képzelje, hogy a napfényre kilépjen s a takarék fényes tükörüveg ablakai mögött kilincseljen parányi személyi hitel után… S most ez az ur hirtelen ilyen közel került hozzá, kivörösödött arccal, hogy élvez, hogy figyel, s mint a többi ur, mint mindenki itt, egy pillanatra sem feledte, hogy egyuttal folyton a nap felé forduljon lényének szirmaival, mint a napraforgó az esőben, szélben is egyre a napot keresi: mindenki az Arday melegében s boldogitó jelenlétében sütkérezett.

Miklósban mély és keserü fölháborodás gyült fel: a plebejus gőgje, fölfelé. Ő a parasztot azért gyülölte meg, mert hiába akarta fölemelni magához, ahány kisérletet tett, mindig csődöt mondott az akarata, hogy a falusi kis embert emberi méltóságára figyelmeztesse, jósággal és emberi szivvel való életre: az be volt gubózva valami gonosz indulatba mindennel szemben, ami felette volt, s most ő ugyanezt érezte fölfelé… Nem akart és nem, és nem akart betörni földi ember alázatos imádatába, ami pedig ime itt előtte süstörgött és pezsgett az Arday személye előtt. Azzal a titkos sugárzással voltak előtte, ahogy a hivő az istent érzi ihletett perceiben mindenütt jelenvalónak és hatónak s az isten kedvét keresi szive titkos rebbenésivel. Ugy keresték itt ezek e hatalmasnak kegyét. S ez hogy ül közöttük. Fölényesen és egyszerüen, lezser mozdulattal, a szék karján elterülve, kissé unva mindent, csak most ezt a diskuráló fiatal embert, ez ki lehet? csak ezt élvezve, mint egy finom és idegen italt…

De már nagyon látta őt s épen e legelső pillanatban s azok után, amiket már is tud róla… Egy -157- ilyen aljasságokban dőzsölő, egy ilyen tisztán nemiségekben kéjelgő lélek hogyan álljon népek fölött, hogy legyen vezetője vagy fölöttese a népnek. Mit várhat ettől a paraszt egyebet, mint a legteljesebb megvetést, mint azt, hogy annyiba veszi, mint a teheneit s barmait.

Keserü pillantása megint csak az aranyra tévedt s amint az megcsillant előtte, annak a fényénél hirtelen megértette, hogy ezek róla beszélnek. Egész arca lángolt tőle: onnan indult ki a kisvárosi erotika megbeszélése, abból az egész, hogy ő aranyat adott a kasszirnőnek… Halálos hideg verejték gyöngyözött a homlokán.

Tálcán a Miklós vacsoráját hozta. Ő ingerült lett, bosszantotta, hogy ilyen későn hozza, már el is felejtette, már ugy hozzászokott a koplaláshoz, hogy mostani izgalmában eszébe se jutott volna, hogy a reggeli óta alig evett. Idegesen intett a lánynak, hogy tegye a másik asztalra, még mindig várta, hogy bemutatják, vagy valamiképen csak elintézik.

Kis csönd lett, mintha mégis megzavarodott volna a beszéd, vagy csak pihenő volt ez a társaságnak?

Miklós felállott s mérgesen, szó nélkül átment a kis asztalhoz. Ott volt a tányér, a kis vendéglői tálon a szép sertéskaraj párolt káposztával, de nem volt sem kés, sem villa.

Az urak hallgattak, mindenki maga elé nézett. A késő éjfélutáni csönd volt ez, mikor a legélénkebb hevességü izgalmas kacajok közben az idegek leszerelődnek, elfáradnak s a figyelem más térre csapódik. -158-

– Azért szerettem volna jelen lenni képviselő ur, – mondta a fiatal ember, mintha az azelőtti témára tért volna vissza, – ki volt az, aki legelőször fejbevágta a szegény kegyelmest?

– Azt nem lehet pontosan tudni, – mondta nyefegő, cuppogató módján. – Az ugy jött, hogy egyszerre csak mindenki. Egy cingár kis ellenzéki ur felvesz egy nagy törvénykönyvet. Azt mondja neki egy óriás pártbeli képviselőtársam: Megőrültél? Mit akarsz avval? Az kibuvik a hóna alól s nesze, odadobja a miniszterelnök fejéhez. Ennek a könyvnek a sarka okozta a leghosszabb sebet…

Megnyalta kicsit az ajkát, mintha most akarna még valami jót mondani, de lenyelte. Nagyon tartózkodó volt, a legáltalánosabb kifejezéseket kereste, nagyon objektivnak, nagyon benfentesnek s nagyon megközelithetetlennek akart látszani. Miklós, most, hogy messzebb ült tőle, egész bátran meresztette rá a szemét. Ugy nézte ezt az embert, mintha a végzetével találkozik az ember. Nem tudja indokolni, nem tudja magyarázni, de ellenállhatatlan feszültséggel néz bele, ahogy a vész, a viz, a mélység vonja az embert.

– Bocsánat, kérlek alázattal, – mondta a takarékpénztári igazgató – mi volt tulajdonkép az oka, hogy azok a bitang ripőkök igy neki másztak… fölháboritó…

Miklós felvillanó szemekkel nézett most a kövér, husos arcu bankvezérre, aki teljes és mély odaadással hajlott a képviselő felé.

– Mint erkölcsi tartalom nélkül valót, a legélesebben el kell itélni a Justh-pártnak eme botrányát.

– Justh Gyula, Lukáccsal való alkudozásával, -159- azzal a készséggel, amellyel oly felettébb olcsón volt hajlandó pártját a Lukács sötét terveinek rendelkezésére bocsátani, és azzal a soha meg nem bocsátható vaksággal, hogy az ő pártütése hiusitotta meg a koalició katonai követelésének megvalósitását, válságba döntötte magát a koaliciót és belelökte a nemzetet ebbe a mostani áldatlan helyzetbe: mindezzel elvesztette Justh Gyula és pártja a nemzet müvelt és független közönségének bizalmát és rokonérzését.

– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány. A képviselő ránézett, erre ujra azt mondta: – Ugy van!

Arday felemelte az ujját, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne siessen ugy az ugyvanokkal, még csak most jön az igazi:

– Ezt a csorbát pedig nem lehet kiköszörülni sem kortesutakkal, sem ujra megfejelt függetlenségi programmal, sem képviselőházi verekedésekkel.

Miklós egész lelkében remegve nézett keresztül rajtuk, ő Debrecenben a Tisza István imádatában nőtt fel, minden egyházkerületi gyülésen látta s átvette a közszellemet, amely ezt a politikust a kálvinista magyarság nagy vezérének tekintette, benne azonban bizonyos titkos elégedetlenség volt már vele szemben, sértette a nagy-koncepció-érzését, hogy egy miniszter minden ügyhöz hozzászól, hogy a nyirbatkai tanitó sertésól-kérését elutasitani nem átalja s hogy oly rektoros-tudálékossággal tekint át az ügyeken: hiányzott a személyből áradó varázs s mégis még mindig élet-halálra szántan párthivének érezte magát, mert igyekezett elfeledni a személyes meggyőződéseit s együtt uszott a kálvinistasággal abban az önáltatásban, hogy ezt a politikust soha ne tetteiből itélje meg, csak a róla alkotott ideális -160- képhez ragaszkodjék törhetetlenül. És mégis most valami mély és morális fölháborodás töltötte el, mikor ez a Tisza-huszár legelső szavával az ellenzék egyik legrokonszenvesebb és legtisztább vezérébe rugott bele. Néki fájt az, hogy egyszerü személyeskedéssé válik az ügyekhez közel élők száján a közélet minden nagy ténye. Ő inkább akart általánositani a személyek rovására, hogy elvek és igazságok harcát keresse az eseményekben. S most ennek a vén borisza kéjencnek minden szava beoltotta a veszettség ellen: ez az őrület már közveszélyes, ez ellen már védekezni kell. Ebben a percben megvetette magát, a mért kritikátlanul tudta volna odaadni magát előtte ismeretlen emberek ismeretlen céljainak szolgálatára s keményen elhatározta, hogy utána fog járni, mi hogy van ebben az országban…

– De képviselő ur, mi volt mégis az oka, hogy igy tört ki a dolog. Mi bőszitette fel ugy azokat?…

– Kis grammatikai vita… Egy kis grammatikai nézeteltérés az egész. Khuen igen világosan és érthető hangon ezt mondta, tisztán lehetett követni a szavait: „Az 1867-iki törvénycikk szavai, szerintem, – mondta, – igen világosak, ahhoz szerintem külön magyarázat nem szükséges… Grammatikailag, egész egyszerüen ugy áll a dolog, (megjegyzem a grammatika szóra már az egész Ház figyelni kezdett) hogy amidőn arról van szó ebben a törvénycikkben, hogy az országgyülést nem lehet elnapolni, vagy föloszlatni, mielőtt a „jövő évi“ költségvetés nincsen megszavazva, világos, hogy a „jövő évi“ költségvetésről van szó s nem az idei költségvetésről…

A fiatal ember hirtelen kurtán felnevetett, de egy pillanat alatt lefojtotta. -161-

– A haldokló oroszlán akkor rugott utolsót önmagán… – folytatta. – Az ember első benyomása az volt, mintha a Justh-párt kedvet kapott volna, hogy megismételje azt a – mondjuk – impozáns jelenetet, amelyet, mint a szenvedelem elemi kitörését, ha sajnálnunk kellett is, de mint mély erkölcsi okból eredőt impozánsnak s utólag, jogosnak is, kellett elismernünk. Azt a képviselőházi csatát gondolom, mikor az erőszakoskodó s törvénysértő többség védelmére berendelt darabontokat verték ki az ülésteremből…

Miklós mereven és egész lényében felizgatva nézte ezt az embert, amig beszélt. Érezte, hogy minden szava piszokság. Nem ismerte az eseményeket és a szereplőket: de valahogy a delejes sugarakat fogta el, az orrát facsarta annak a belső lelki munkának a büze, ahogy ez az ember jobb meggyőződése ellenére, vagy annak a hijján, valami undoritó benső elszántságból betyárkodik a szavakkal. Ez a kivételesen finom ur, akinek az egész teste kendőzve van és agyon mosva, tisztogatva, a ruhája, az inge, a feje oly aggodalmasan kipucolva, mintha külön erre a célra készült gépezetekkel végeznék rajta a tisztogatás müveletét, ez az ember: az isten szine előtt merne esküdni rá: teljesen rothadt, tökéletesen meggyőződés nélküli ember… Földulták a lelkét ezek a hosszu, nehézkesen összerakott mondatok, amelyek mégis oly szabatosan csörgedeztek, mint a zsilip mögött visszatartott szennylének a bugyogása, ez az egészen különös képviselői nyelv, amelynek sem szine, sem illata, sem gerince nincsen, csak száraz és zörgő technikája… te alávaló kutya, te undok gazember… -162- morogta magában s a szemei gyülölettel és sötét dühvel meredtek rá a mélyből… Te aljas buja, aki piszkos kéjelgésben adod ki magad, te vagy, ti vagytok azok a fenkölt Kátók…

– Hogy tehetnek ilyet! – kiáltott fel a a takarékpénztári elnök. – Most megint meghurcolják a mi szép hazánkat a külföldön.

– Más parlamentekben is fordulnak elő hasonló jelenetek. Oka: hogy a modern életben a képviselőség és a politizálás kenyérkeresetté válik. Nemcsak, mert tisztességesen fizetik a képviselőt… hanem azért, mert, a képviselői állást alacsony fickók alaposan ki tudják használni és hasznositani… Már most világos, hogy a képviselők azért választatnak, hogy az ország dolgait intézzék: s e helyett a kenyérharc, a küzdelem a boldogulásért, a létért, az existenciáért, haszonért, érvényesülésért való verseny füti az elméket és lazitja az erkölcsöket.

Miklós e pillanatban megértette, hogy mért hat oly fásultan az agyakra a papi bölcsességek monoton prédikálása, ha nem érinti közvetlenül az emberek személyes lelki dolgait.

A lány hozta a szivarral telt skatulyát. Nem nézett őrá. Idegesen kopogott neki.

– Hanem Korláth báró mégis titkos tanácsos lett, – mondta a takarékpénztár igazgatója.

– No, az csak… – kétszer-háromszor kinyitotta, meg ujra összefogta az ajkait, – hát az csak olyan flastrom. Már a Tivike oly sokat szaladgált a kormány körül, annyira szorgoskodott a párt összekovácsolásában, -163- főképp a véderőreform megszavaztatása idején, hogy valami okvetlen járt már neki. Tisza ugy gondolta, hogy kinevezi a kultuszminiszteri államtitkárnak, de hát ide a Schillingfürst herceg barátját kellett behozni. Akkor annak a helyét, az alelnökséget szánták Korláthnak, csakhogy arra meg szegény Csorvássy Pali volt már benevezve és ennek is kellett valami, mert a választójogi bizottságban annyira a kormányhoz dörgölőzött, hogy nem lehetett lefricskázni. Igy lett Csorvássy a Ház alelnöke, a bárónak nem maradt egyéb, egy kis titkos tanácsossággal fizették ki.

– Érdekesebb a másik titkos tanácsos, akit vele egy napon neveztek ki, a barcasági érsek, Kinsky ur excellenciás cime. Ez minket reformátusokat s minket protestánsokat érdekel közelebbről, ismét fölhijja a figyelmünket a régi anomáliára. A titkos tanácsosság a legnagyobb cim, amit valaki kaphat ebben az országban. Kinsky ur közönséges foltozó csizmadiának a fia s fokonként emelkedett az érseki székbe s e pillanatban már kegyelmes. Ezt a cimet megkapja minden katholikus egyházfő, de nem kapja meg, eddig még sohasem kapta meg egyetlen protestáns egyházfő sem. Pedig ugye vannak a mi püspökeink között is, akiknek vannak olyan bokros érdemei, mint a katholikus püspök és érsek uraknak. Azt például, hogy Kinsky urnak mért járt akkora cim, amit még néhai Szász Károly sem kapott meg, hogyan magyarázzuk? Szimptomája ez annak a kormányzati tendenciának, amely mindig és mindig kiemel egy felekezetet és mindig csak egyet s mindig csak ugyanazt az egyet, a többi rovására: holott a szent biblia igazságait nem az a felekezet vitte bele a magyar nép lelkébe s e szent biblia nem ennek a felekezetnek oltárán őrzi a békesség és megelégedés erényeit. -164-

Miklós igyekezett csöndesen enni, zajtalanul, oly erősen rágta a fogai közé bevett husdarabokat, mintha ebbe akarná beleölni azt az indulatot, ami benne felgyült.

– Undok fajzat, – mondta magában. – Excellenciás cimekért, rikitó jelszók… s én félév óta nem ettem a magam házánál jó falatot… Uhh, micsoda hazugságok, micsoda kibogozhatatlan és gyülöletes és burkolt és félelmesen félrevezető hazugságok száguldoznak az emberek lelkein…

Zugott a feje s kavargott benne a sok felháborodás: mért élnek igy az emberek, hát mire ez?… hát nem lehet? soha nem lehet egy őszinte emberi szót kimondani…? mért szövik be magukat hazugságoknak és gonosz félrevezetéseknek burkába, mért kötik lábukat béklyóba… Mért nem emelik fel a fejüket s néznek bátran az isten ege alatt: én ez vagyok, ennyi vagyok, ezt adom, ezt kérem, üljünk egymás mellett testvér és usszunk a jó isten szabad vizében… Politika? excellenciás cim? államtitkárság? alelnökség? dörgölőzők és munkapárt összekovácsolása, és lefricskázhatatlan bárók?… Kábulat és meghülyülés lepi meg az agyat… hát ez igy megy? ez az emberek, a tömeg képét hordozók igazi élete, a kiválasztottak, az ismertek, a Korláth bárók, Csorvásy Pál… s nem is kételkedett benne… Ah, hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni tapasztaláson nyugvó belső hit? a lélek ujjászületése és ebből nyert méltósága és szabadsága? a halálosan komoly meggyőződés? a lélek belső nemessége? az apró problemákban az időn és történelmen felül álló örök isteni dolgok?…

Az isteni! az isten! Hát hol van ezekben az isten? Hol van a háttérben, a lelkek mélyén a központi gondolat, amelyből ered minden szál és amely minden szemléletnek alapja. S ha mindez hiányzik belőle, hát mért olyan kimondhatatlanul magas itt ez az -165- ur a többi felett, hogy senki nem meri a legtávolabbi ellenmondást sem megkockáztatni a jelenlétében…

A képviselő felállott, a kis szoba hátulsó falán levő ajtóhoz ment, kissé nehézkes, döcögő léptekkel, amelyben benne volt még a régi dendi kényessége s benne volt már az öreg ember totyakossága is. Miklós meglátta, hirtelen, tisztán látta, hogy a halál felé indul.

A fekete fiatalember fel is állott s mikor az öreg ur behuzta maga után az ajtót, igy szólt

– No annál közelebbi célok is vannak, mint excellenciás cimeket harcolni ki a protestáns főpapok számára. Egyáltalán kérem uraim, mi gyakorlati emberek vagyunk, mit akarnak ezek az urak az öreg elnyütt bibliával. Letünt már annak a kora, mint a betyárromantika. Csak hadd rohadjanak már azok a vén penészes bibliák, annak a sötét lapjairól a baromi alázatot és a szenvedések szeretetét akarják betölteni a népbe?

A fiatal ember elhallgatott, látszott rajta, hogy hagyja. Nem akar ujjat huzni, kellemetlent mondani. A rendőrkapitány tisztelettel nevetett a takarékpénztári igazgató felé, aki teljesen átvette a hiányzó képviselő tekintélyét.

– Mit bibliáznak mindig… A bibliás emberek mindig énekszóval vonultak a csatába szorosan a hadsereg után s visszavonuláskor mindig elől, csak elől, akkor is énekszóval… ezt akarják vele elérni? – viccelte el a dolgot.

– A biblia nagyon okos dolog, – szólt a takarék igazgatója, – mert megtanitja az embereket, hogy a bünöket elkövetni nem szabad.

– Akkor Mark Twain még sokkal okosabb, mint a biblia, mondta a fiatalember, mert ő meg ezt mondta, igazgató ur: vallásos ember lelkében minden bün azt az impressziót kelti, hogy ezt többé elkövetni nem fogom: Csak egyebeket. Ez az ugynevezett erkölcsi himlőoltás. Legjobb tehát, ha az ember hamar elköveti az összes bünöket, hogy aztán egy se maradjon, amit elkövethetne. Igy bizonyosan üdvözül, ugy-e rendőrkapitány ur.

A két ur harsogóan kacagott a butaságon s a takarék igazgatója kiment a képviselő után.

– Ezek az urak nem értik meg a szabad szót, de mi ketten kapitány ur, mi ketten megértjük: Hiszen nem is rossz dolog az a bibliaolvasgatás. Az ember leül az ezerholdjának a kellősközepébe, a vadgesztenyefa árnyékába, a cimeres karosszékbe, jóllakott hassal, behütött italok társaságába, azután, fogpiszkálás közben elolvassa, hogy a régi zsidó családokban micsoda vérfertőzések voltak, hogy ette meg a hét sovány tehén a hét kövéret, hogy Sámson mivel verte agyon a filiszteusokat, hogy Józsua hogyan állitotta meg a napot, hogy a birák milyen vén kéjencek valának, hogy ki hogyan tudott már csalni akkor is, hogy Sámson urat hogy csábitotta el Delila kisasszony és igy tovább, mig aztán a végén meg nem tudja, hogy Jób urambátyámat, az volt a flegma! miféle nyavalyák kinozták, osztán -167- a béketürésből mégse tudta kihozni még maga az isten sem.

A rendőrkapitány kurtákat röhögött s a végén a vállára csapott a fiatal embernek.

– Ejnye, – s csunyát káromkodott, – de elolvasta kend a bibliát: Én ugyan sose láttam egy bötüjét se, mióta az elemi oskolába belém verték, azt hogy…

– Igen, azt hogy a Megváltó szamárháton járt, de Korláth grófék négylovas hintón járnak.

– Hehe, – mondta a rendőrkapitány s ő is kiment a takarékpénztári igazgató után.

A fiatal ember, akinek már alkoholtól erősen ködös volt a szeme, csak a nyelve forgott egyre keményebben, utána legyintett, kifejezve mély megvetését az egész társaság iránt s odafordult a Miklós asztala felé.

– Szép szórakozás, igen, a gesztenyefa árnyékában, – mondta – a savanyuvizes fröccs mellett.

Miklós szomoruan nézett rá, igy nézhetett tegnapelőtt őrá a papné, akit ő ugyanigy fölzuditott bizonynyal a bibliáról való értekezésével.

– Mondja kérem, – szólott egész váratlanul a fiatal emberhez, bár nem volt kedvére, hogy szóba álljon bemutatás nélkül: – kegyednek egyáltalán semmi vallásos érzése, meggyőződése, vagy elképzelése sincsen?

– Dehogy nincsen, – mondta ez brüszk hangon. – Akinek semmi vallásos filozofiája sincs, az buta. Az épen olyan buta, mint aki egy nagyhasu plebánost tart magának, hogy az mondja meg neki, hogy mi az ő hite.

– Hogy hogy vagyok az istennel?… Köszönöm jól. Nem bántjuk egymást. Én nem bántom őt és ő nem bánt engem.

– És mi az ön hite? Mi maradt meg önben gyerekkori vallásos emlékeiből? -168-

– Pardon kérem, disztingváljunk. A hit és az emlék, az két külön dolog. Az én emlékem az, hogy egy rettentő piszkos zsidó iskolába jártam és isszonyuan utáltam a tanitót, mert büdös volt és borzasztó komisz. A hitem, az aztán valami egyéni dolog; ez az enyém: mért beszéljek róla? én nem akarok proselitákat szerezni: minden papnak ez a vágya s csak ez, már a Krisztusnak is, neki is kedvesebb volt a megtérő bünös, mint a száz igaz. Ezek a tömeghitek: ezek olyan járványok… Ott van Haeckel, aki tudományos alapon csinált vallást és monizmusnak nevezte. Ennek a monizmusnak épenugy vannak rabbijai Magyarországon, mint másutt. (Pardon, megnyugtathatom, hogy rabbijai s nem plebánosai.) Azt tanitja, hogy minden csak az anyag és semmi más: más semmi. És tartottak istentiszteleteket, ahol protoplasmát ettek szentelt ostya helyett. S most jön egy Gustav le Bon nevü francia s bebizonyitja, hogy az anyag az semmi, az elmulik. Leméri, hogy a szemünk láttára megsemmisül, érzékeink számára megszünik, szóval érzékfölöttivé válik. No. Döfd meg. Ki van rántva a gyékény a monisták lába alól. Még ezer esztendő sem kellett hozzá. Most má mi lenne, ha közben II. Lajos államvallássá teszi, a professzorai hitbizományokat kapnak, amelynek a jövedelmén csak táncosnőket szabad segélyezni, de a tanyai néptanitókat nem.

Ezzel feltette a kalapját s két oldalzsebbe dugott kézzel furcsa szögletes, négeres mozgással kiment a többiek után.

Miklós egyedül maradt mély bánatával. Ugy félt az emberektől, ugy utálta őket.

Mohón, kapzsin, irigyen s lüktető mellel és megrémülve, mint a felbőszitett s ketrecet nyilni látó fenevad, bámult reá. -169-

IV.

– Ha most megjelenne a tündér, s azt mondaná, három kivánságomat teljesiti, – mondta magában és egyre az aranyat nézte, szerette volna fölvenni, eltenni, s szobájába menni és elfelejteni, hogy mi volt ma, – első kivánságom ez volna:…

Sokáig habozott, tünődött, nem is gondolt oda, régi mákonya volt, kis gyermek kora óta, hogy lefekvéskor, altató imádság után, ha még ébren maradt, a mese kivánságainak utján csapolta le fantáziája tulságait. A világért soha el nem árulta volna ezt a szégyenletes gyermekességét, mikor egy kedves professzora kisdiák korában azon kapta, hogy egyedül bolyongott az iskolakert utain, könyve becsukva s szórakozott szemmel rótta az utakat, ki akarta vallatni, mint gondolkodik: talán a kinvallatás padján sem árulta volna el nevetséges gondolatait, s mindamellett egyre nagyobb szenvedéllyel üzte a lelki kéjelgésnek ezt a fajtáját.

– Első kivánságom ez volna: az angol banknak minden pénze, az aranyrudak, hordók mind itt a lábam alatt legyenek. Pincében, amely csak az én varázsszavamra nyilik meg… Amig akarom a zsebem tele legyen azzal az arannyal, amely igy az én tulajdonommá lett… Akkor most azonnal megvenném ezt a házat… s várkastélyt épitenék itt… Második kivánságom: hogy ez senkinek fel ne tünjön, ez az emberek előtt egészen természetes dolog legyen s engem senki ne zavarjon kutatással, kérdezősködéssel, vizsgálattal, vallatással, az egész emberiség, mint a világ legtermészetesebb dolgát vegye tudomásul, hogy én vagyok a földben rejtett aranynak földi kincstárnoka, mert nem is az angol bank aranya legyen itt, nem! fölösleges az ember által nehéz munkával előszedett s az élet forgalmába beillesztett -170- tőkét megrabolni mások elől, én azt akarom, hogy a földben, olyan helyen eltünt aranymolekulák, honnan ugysem fogja soha semmiféle emberi erő előhivhatni az aranyat: az álljon az én rendelkezésemre, feldolgozva, pénzzé verve és pedig a magyar állam, az Osztrák-magyar bank pénze formájában… Tehát első kivánságom: ennek a természetben elkallódott aranymennyiségnek az én számomra való ideteremtése, második kivánságom: hogy ezt én zavartalanul fel is használhassam, harmadik kivánságom: hogy ujabb három kivánságom teljesittessék.

Tágra nyitotta a szemét s felébredt egy kissé, gyermekded álmából, meglátta a szobát, amelyben egy nagy gázlámpa égett, bántóan világos volt, a szeme már fájt. A fal durva homokkal volt simitva s a szobafestő nyers és vad szinü festékei irdatlan mintákban voltak a falra kenve. Az egész szoba olyan durva és ordináré volt. És ő már ellankadt s tovább beszélt, még az ajka is utána mozgott, mint az imádkozó öregasszonyoké az ima olvasásakor.

– Ujonnan való első kivánságom, – folytatta szándékosan altató ábrándját s most ujra tetszett neki ez a kis diákkori ötlete, hogy a tündér 3 kivánságát a végtelenségig ki tudja játszani azzal, hogy folyton ujabb három kivánságot jelent be, – első kivánságom hogy: nyolcvan két éves koromig állandó és zavartalan egészséges ember legyek, jókedvü, egészséges és erős és életvidor, soha betegség, soha testi kimerültség, semmi levertség, semmi bánat ne kinozzon, csak erő és egészség, vasegészség és ami fő: jókedv. Szeressek élni és dolgozni és második kivánságom: minden nő szerelmes legyen belém s minden nőt megkapjak.

Láz reszkettette meg, a szája kinyilt, a szeme lecsukódott s lassan lihegni kezdett, a kasszirnőre gondolt s nem gondolkodott tovább. -171-

Akkor az ajtó vele szemben kinyilt s bejött a képviselő. Amint az arcát meglátta, egyszerre visszatért erre a földre.

Kiegyenesedett s tudta, hogy most fog következni az arany és a vizsgálat és a baj.

Arday leült a régi helyére, utána jött a takarékpénztári igazgató, az is a helyére ült, majd a rendőrkapitány, aki szintén pontosan ugy ült le, ahogy előbb. Az ismeretlen fiatalember nem jött, csak ezek hárman, Miklós hirtelen körülnézett rajtuk s csodálkozott: ugy tünt fel neki, mintha ezek nem is mentek volna ki, csak ő neki rémlik, hogy nem voltak bent… Mért ültek le ugy, mint az előbb. Mért nem cserélték el a helyeiket, mért nem ültek egymás ölébe, vagy mért nem pofozzák egymást: mért van az emberek közt oly csodálatosképen állandó viszony? hogy tudják az emberek fentartani a tekintélyt? honnan ismerik a módját annak, hogy hajszálfinom távolságban kövessék egymást s harc és lázadás utján tudjanak csak egymás büvkörébe beljebb hatolni… Valóban boszorkánykör van huzva minden lélek körül, amely őt megvédi s nem engedi, hogy más lelkek azon belől léphessenek?… ahogy a hivő paraszt boszorkányozó leül a keresztuton és kört huz maga körül s a lidércek és manók és földalattiak jönnek nagy lármával és rémitő visongatással, de senki közülök egy lábnyira sem tud ezen a körön belül lépni, ha csak maga az illető el nem veszti a fejét, meg nem ijed s ki nem ugrik rémületében lelki nyugalmának megközelithetetlen várából: amikor is azonnal széttépik a boszorkányok… Ez most neki valami lázas és álomszerü szimbólumnak tünt fel s nagy igazságnak, amennyire csak álmában tud az ember igazságokat átérezni. Ugy is volt, mintha aludnék, mintha minden álom volna, késő éjszaka volt s ő régesrég idők óta nem virrasztott ennyi ideig s ily felizgatott lelkiállapotban. -172-

Most azonban jól volt lakva, szokatlan érzés, elmosolyodott rá, szokatlan mosoly. Még egy félpohár bor volt előtte. Féllitert megivott itt ma este, félliter bort nem ivott régen… talán tegnapelőtt, a papné asztalán… De mintha az akkori mámor is csak most szállott volna agyára…

Nem hallotta mit beszéltek, egyetlen szót sem értett a ritka, szétszórt közönséges beszédből. Csak azt látta meg, mikor Arday az aranyra nézett: felemelte a kezét, feléje nyult. Megkaparta az asztalon a kis pénzdarabot s a markába vette. Ez oly csodálatos volt, annyira lehetetlen.

Soká nézte Arday az aranyat, erősen és figyelmesen, komolyan, ez az ember nem tud mosolyogni. Ez egy gonosz lélek, tele gonoszsággal, ártó érzésekkel, az ilyen ember nem tud nevetni. Ez nem ád ki magából egyéb akaratot, csak ellenségeset és bántót, ez komolyan veszi a dolgokat és mérlegeli: ez csak szivni akar, élvezetet és testi jókat másokból, anyagokból s lelkekből egyformán, ez egy gonosz pók a kifeszitett csillogó hálón, a lila hajával s lila bajuszával s a gondosan kicsiszolt öreg körmeivel… Ez ha csókol is komoly, és akaró és váró, ez nem mosolyog, ez kiél, ez mindent magába sziv, ez félelmes, félelmes ember ez. És Miklós meghallotta a hangját, a nyefegő, nemtörődöm hangot: kénytelen mégis, bármennyire nem akarja, a száját kinyitni s erőt fejteni ki, hogy a hangja megcsikorduljon, mert nem tudja akaratát máskép közleni, de csak annyit ad ki magából, ami épen elengedhetetlenül muszály: más feszitse meg a fülét és a figyelmét, hogy elfoghassa a gondolatait, szinte az emberi hang alatt valahogy, muszály és rettenetesen muszály mindenkinek figyelni rá, halotti csöndben és előre hajolva s minden képességét összeszedve, hogy egy szilánkot se veszitsen el az ő ajándékából, mert hihetetlenül fontos, hogy teljesen és egészen megkapjuk -173- az utolsó foszlányig azt, amit ő kiereszt magából… Miklós kétségbeesetten füllé vált és rettegett, hogy egy szót elveszit:

– A kis keresztlányomnak minden esztendőben, a születésnapjára, február 18., egy aranyat küldök, – mondta Arday – egy-egy kiválasztott példányt.

Miklósban szinte megállott a vér: a halálos itéletét érezte a szavakban: február 18! Nyilván Arday a Márta keresztapja… De hogy! – sikoltott fel benne a düh, a felháborodás, s a morál!… A papné első férje?…

És most egyszerre homlokon vágta egy gondolat, még a szeme is ellobbant bele: férj?… ugyan?… Nem férj!… valami más…

Vékony ajkát beharapta s hevesen zihált, de nesztelenül, mert nem tudhatta, melyik pillanatban szólal meg ujra ez az ember…

Az öreg ur most feltette a cvikkerjét. Az aranykeret alig akart megállani az orra nyergén, felduzzta a puha bőrt s lecsuszott többször is. Mikor végre ott volt, ott billegett a kék szemek előtt, olyan lett a nagyur, mint egy vénasszony, kicsinyebb, kevesebb, asszonyosabb. A fogai kisértetesen fehérek voltak, sokkal jobban állana már neki, ha be volnának esve az ajkai, ahelyett, hogy porcellán szinü müfogakkal hamisitja magát…

– Kaphatok egy aranyat? – kérdezte s nem nézett senkire. Miklósnak a szivébe állt a rémület.

A takarékpénztári igazgató tulbuzgón szedte elő a tárcáját, a rendőrkapitány is a hátsó zsebe felé evezett. Kotrásztak s az igazgató csakugyan kitett az asztalra egy sárga pénzt.

– Nekem bizony nincs, – mondta a rendőrkapitány, a hangja csakugy kirikoltott, bántóan, kelletlen, mint a vaslánc csörgése. – Nincs magának, pap uram? -174-

Miklós ijedten intett igent. Most ujra megütötte az az érzés, hogy ő nem láthatatlanul van jelen…

Zsebébe kotort s kivett egy darabot. Visszaeresztette s másikat vett az ujjai közé, megint mást. Óh istenem, melyiket vegye, hogy ne legyen maga árulója.

Nem jött érte, neki magának kellett odatennie az asztalra, és bármennyire gyülölte is magát érte, nem csapta oda elébük, hanem igen alázatosan, igen figyelmesen s mint egy gyerek az iskola igazgatója előtt, az asztalra helyezte a halálos bizonyságot. Várva a büntetést.

Az öreg ur pedig fölvette az aranyat. A szemüvegén át nézte, felvont szemöldökkel, két ujja közt tartva.

– Igen… – mondta, – szép arany, ritka szép darab. Tizdolláros. Az ára körülbelül negyvenkilenc – ötven korona. De ez, ez egy speciális darab. Ez tizszerannyit ér, huszorannyit, az a kérdés, milyen gyüjtőre akad az ember. Egyetlen sajtóhiba van benne. A dáma szalagján, – nézzék csak – a LIBERTY igy van irva: LIBEBTY… Ebből talán az egész világon nincs több, kibocsátás előtt visszavonták, az egész verést, ujra beolvasztották… Ez sokat ér…

Matolcsy fakó arccal ült. A szeme befeketedett s csaknem megtört fénnyel meredt a tudóskodó rohadt arcra.

Az öreg ur lassu, higgadt mozdulatával, amelyben soha nem élt egy pillanatig is holmi exaltáltság, önuralom, vagy vérmérséklet?… akkor elővette a saját kis pénztárcáját s annak a részéből elővett egy piciny aranyat. -175-

– Ez is elég érdekes. Persze, ennek nincs veretési hibája, csak nagyon ritka pénz.

Megnézte, mint a múzeumban a régész a jól ismert dolgokat, amelyeket csak azért néz akkora figyelemmel, hogy alaposabbnak látszék a publikum előtt.

– „Un Peso. Republica de Costa Rica“… Európában ez meg lehetős ritka. Véletlenül, ha látni is ilyet, de keresni, felkutatni, megrendelni, az lehetetlen… Érdekes, hogy jut az ember ilyesmihez… Ma délután jön a kocsisom, hogy borravalónak kapott egy pénzt, de a bótos nem akarja elfogadni, hogy hamispénz. Mondom neki: nesze egy forint, igyál rajta… Mondhatom olcsón jutottam hozzá… Mikor először vettem meg ezt a pénzdarabot, jóval többe került.

Most elnevette magát, kisértetes volt a vadonatuj fogaival, a pettyhüdt, ludbőrös ráncokba tört bőre, lilás és rózsaszinü, a halottsápadt szin mellett, itt-ott. Kétoldalt platinafogak csillogtak meg, óriási fogak, acélszinü harapók.

Miklós elveszett és meghalt ember volt. Mélységes mély örvény nyilt meg alatta s szédült lefelé, lejebb, mint egy liften le, le. Vérhullámok nyiltak meg s zuhogtak le az agyvelejéről s tudta, hogy most vége, az élet be van fejezve, slussz.

– Azért ez a legfurcsább s elővette a kaszirnő aranyát. – A György feje. No, nézzék ezt a buta, közönséges, korlátolt fejet. A cvikkeres orra, a tompa, korlátoltan hegyes szakálla, apróra nyirt, borbélyos izlésü hajviselete, ahogy kinosan el van választva és ez a gyürött, nyavalyás hegyes szatirfüle… Az egész Albion karakterét le lehet olvasni belőle. Mutattam a delegációban a vámszerződéseknél ezt a példányt… -176- Duplanyomásu: nézzék meg. Mindakét oldalon a György feje van… No… Nem érdekes?…

A rendőrkapitány csodálkozva kiáltott fel. Mintha két pénzdarab vastagságában középen ketté lett volna vágva és ujra egybe forrasztva. Mindkét oldalán, ugyanannak a pénznek képes fele volt.

– Egy ötlet… a keresztlányomnak akkor nem találtam, most legutóbb, valami külömbet, hát ugy csináltattam ezt a Váci-utcában.

Miklós ugy ült a székén, álomban, szédülve és alva. A foga vacogott. A homlokán verejték verődött ki.

– A kislány most tizennyolc éves… Nem jár rosszul ezekkel az aranyakkal a kicsi… A staffirungja kitelik belőle…

– Majd utánanézünk a betyár csillagát, – mondta harsogva, – hogy meglegyen! – S egész határozottan állott szembe Miklóssal. Vagy ez mind csak álom!

– Máté! – kiáltotta el magát, ugy ahogy egyenesen állott s a száját rémitően kitátotta.

Ő maga ment ki s nemsokára hozott egy iv papirt, tintát, tollat s elkezdett irni, amint Arday diktált.

„Vádlott beismeri, hogy – diktálta a formaságok után Arday, – hogy ezen aranyakat Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika birtokából még be nem vallott módon szerezte meg…“

Miklós csak ennyit fogott el, ebből is csak, hogy Sztánay Nusika… S azt suttogta: A szeretője volt!… Nem a férje… a szeretője…

Mikor készen voltak az irással, a rendőrkapitány az egészet még egyszer felolvasta:

Miklós előre lépett, hogy kinyujtsa a kezét, de abban a pillanatban a karjában valami hallatlan módon feltámadt az ellenállás, a keze tiltakozott ellene. Ugyanaz az érzés ébredt meg teljesen, amely amaz első és emlékezetes aláirás után maradt meg benne: nem! aláirni többet semmit! soha!

A főkapitány elképedt. Vér futotta el az arcát s orditva, hogy a hangja a torkába szakadt, rárivalt?

Miklós megdermedve nézett a szolgákra. Irtózatos tenyerükre pillantott, rettenetes ökleikre és megsemmisülve hanyatlott vissza.

– Majd aláirja ő, magától, nem lesz itt semmi, – mondta a rendőrfőkapitány undoritó szolgálatkészséggel s eszközeinek ismeretében félelmes volt a bizalma és vakmerősége: ez előtt nincsen önérzet, nincsen becsület, tisztesség, Miklóst egyre nagyobb szédülések érték. Soha, soha nem képzelte volna, hogy idáig sülyedjen az élet: rendőröklök és lópaták…

– Kérem, – mondta reszkető hangon, de kiáltva és erősen feljajgatva, mint a gyerek az utolsó percben, mikor már suhog a rektor korbácsa. – Én református pap vagyok!

Miklós elámult, elkövült arccal nézett az arcába, nem volt ott semmi könyörület, semmi emberi. Ez nem értette, mi van őbenne. Ez nem bánta, mi történik ővele. Ezt nem lehetett meghatni, ahogy nem az állatorvost a kése alá kerülő bikának rettegő nyöszörgése. Ez nem gondol egyébre, csak arra, hogy gyorsan, erélyesen, kevés erővel, s alaposan kiherélje a férfiuból, aki az ökle, a kése alá került, az ellenállás, az önérzet utolsó szikráját is.

– Ne szájalj, – orditott rá a rendőrkapitány. – Fogd be a pofád… S pofonra emelt kézzel állott elébe. – Aláirod, vagy nem.

– Aláirom, mert igaz. Ha csak egy szónyi hazugságot irtak volna bele a dologról, vegyék tudomásul, -179- hogy nem irnám alá… Én az Örök Igazság szolgája vagyok, az én ősöm gályarab volt…

– Majd leszel még te is, – mondta a rendőrkapitány felröhögve, de már amolyan fidélis komázással, mintha pajtásos hecc volna közöttük.

Miklós nem vette tudomásul, az asztalhoz lépett, fogta a tollat s belemártotta a tintába.

Akkor félreállott, csak egy féllépésnyire s most már egy hullának jegedt merevségével nézett az urakra, keze, iró jobbkeze a mellén feküdt, a másik ökölben lógott s mint egy gyilkos, komoran s mégis gondolkodva, kegyetlen gondolatok között forrva s mégis akcióra képtelenül, nézett az urakra. Szeme, apró sötét szeme elbujt koponyája mély üregében s haja előre csapzottan lógott nagy homlokán.

A képviselő lassan emelte rá a szemét, egy parányi kis pillanatig szinte meghökkent ettől a gyilkos vadsággal rámeredő hulla-arctól, amely sovány volt és viaszos és amelyből nem jött már semmi szánalom és semmi könyörület… De azért nyugodtan és szenvtelenül nézte, csak nézte, mint a bikát a néző a páholyból. Bármilyen közel van is, ott a torreador s ott a társadalmi élet mentelme, korlátja… Tudja, hogy abszolut veszélytelen szembetalálkozás… Tudja, hogy ez neki csak ép egy kis szórakozás, elpetyhüdt idegeinek némi fölzavarása…

Az őrmester kivette a nagy kék köpönyegje zsebéből a kis vörös dobozt, a gummi bélyegzőt, megnedvesitette -180- a kék párnán s nagy gonddal rányomta az irás alá a rendőrség hitelesitő pecsétjét. Akkor szalutált.

– Méltóztasson parancsolni képviselő ur, – mondta a rendőrkapitány összehajtogatva az irást.

Miklós felhuzta a homlokára a szemöldökét, elmeredve, félve. Mit akar ez evvel az irással?

Miklós most látta csak, mennyire ki volt csinálva ez az egész. Milyen ravaszul és milyen tudatosan. Mennyi hazugsággal, de mért? hát mire a hazugság? hát nem lehetett mindezt nyiltan? hát nem volt elég joguk az őszinte kételkedésre?…

– Arday képviselő ur? – kérdezte, keményen a szemébe nézve. De az mintha érzéketlen volna az ilyen nézéssel szemben:

– Hogy micsoda nevelés van ma ebben az országban?… A közelmult sikertelen politikai küzdelmeiben megrokkant a nemzeti önérzet és ugylátszik azt az iskola utján sem fogják már felébreszteni. A szabadgondolkozók szervezett destructiója! – tette hozzá, mint valami refrént, mert az egész dolog innen ered.

Miklós felhuzta a szemöldökét erre a bálványbuta konokságra s egyszerre mintha hályog esett volna le a szeméről, nyiltan nézett az urakra, akik oly kicsinyek -181- voltak, annyira gondolathijjasok, tisztára nevetség ez a baromi erőszak is, amellyel tőle bünjelet vettek. Hát mire az? mit érnek vele?… Ha valóban bün volna alatta, akkor igen: zsebemben vagy! huzd meg magad, vagy kitöröm a nyakad!… De igy!… Szegény emberek: megfélemlités?… Gyászalakok. Hozzátok képest a kurátor komoly és valóságos ember volt: az igen, az fölfedezte a mély bünnek egyetlen rését, abba beleakasztotta az ujját s lerepesztett egy darabot a megrepedt sziklából. A kurátorral szemben valóban bünös voltam: mert én adtam neki agit, hogy vesztegetéssel nyerje meg a falut… S ő csak okos ember volt, aki nem tett bolondot: vesztegetett, de nem a saját pénzéből, vesztegetett a pap rovására… Ha én akkor alá nem irom a nyugtát, a dolog botránnyá nő s kivirul a vétek csirája s megemészt engem magamat… Soha, még akkor senki előtt és soha nem mertem volna letagadni, hogy én valóban engedélyt adtam a kurátornak arra, hogy itasson… Ma nem tudom, hogy volna s mint lenne: ma azt hiszem a szeme közé nevetnék… Ma!… ebben a pillanatban… most, most látom csak, hogy ó Bálám szamarai, akik vagytok: ti akarjátok nekem játszani a tekintélyt s a veszedelmest… S nem is hallotta, mint a vizzugást, mint a malomkerék monoton csertenpertenét, a nagy férfiu, a nagy politikus filozofálgatásait, mert nem elég egy fiatalembert sárba taposni s kifosztani becsületéből: meg is kell tanitani:

– A magyarság csak akkor tarthatja meg vezető szerepét, – ébredt fel a figyelme ezekre a szavakra, – csak akkor nyomhatja rá sajátos bélyegét az állam s a nemzet egészére s csak akkor biztosithatja ennek az országnak nemzeti jövőjét, a szláv és germán elem csapkodó hullámaival szemben, ha erkölcsösebb is, mint akár az itt élő egyéb népelemek, akár a minket környező kis és nagy nemzetek. -182-

Miklós mosolyogva nézte ezt a hipokritát: mily csodálatosan teljes minden emberi karakter. Hát nem elég a gonoszság és a rossz lélek magában, a szentesség takarójára is mindenkor szüksége van: voltaképen nem is felháboritó a gazoknak álnok prédikációja: megható… Ime, nem szabad teljesen őszintén kirohanni a gazságnak az emberiségre: nem öntheti el, mint a gátat áttörő áradat a szegény emberi lelkek szelid vetését, csak alulról szivároghat fel, csak alattomban, mint a talajviz.

A takarékpénztár egészséges igazgatója a maga egészséges paraszteszével kontráz:

– Hja, ez az, amit nem tanitanak az iskolában: az erkölcsöt!… Tudósokat nevelnek. Tudományos papnevelés. Kérem, a papnak nem baj, ha olyan szamár mint az iks, csak szerető és gyöngédlelkü egyházatya legyen.

Miklós egyre derültebb lett, az igazgató ur arca is világitott, az alkoholmérgezés tünetei teljes fényükben koronázták meg egészséges cifferblattját, ahogy diákszóval mondta magában.

Arday mindinkább mámoros volt, ez a hallgatag s szavain és gondolatain mindig uralkodni igyekvő ember, most győzelme ittasságában s ittassága győzelmében elkezdett rekedten kukorékolni, mint egy részeg kappan, ha eszébe jut ifjusága:

– Ugy van: de kétféle tudomány van: – mondta már akadozó nyelvvel, de annál jobban professzoroskodva, mert minden kálvinista urban ott lappang a debreceni professzor – helyes, és helytelen tudomány. A helyes tudomány napról-napra több bizonyitékot szolgáltat az irás ama szavainak igazsága mellett, hogy az apák bünei hetediziglen büntetettnek a fiakban s az ártatlan utódokban. Ezt kell közmeggyőződéssé nevelni a magyar fiatalságban, ha erős nemzedéket akarunk a késő jövő számára biztositani. És ebben legtöbbet a vallásos -183- meggyőződésnek a tudományos meggyőződéssel való szoros harmóniája tehet. Épen azért elő kell segiteni a felvilágositással kapcsolatos valláserkölcsi felfogásnak minél szélesebb körben való terjedését és megizmosodását s nem szabad megelégednünk azzal a frázissal, hogy a müvelődés terjedése világszerte a nemi erkölcs, a nemi élet erkölcsösségének hanyatlásával jár karöltve… Mert nem elég a nemzeti önérzetet talpra állitani, a nemzeti közérzést megteremteni, a széthuzó osztályharcokat egyetemes nagy nemzeti törekvésekkel fölváltani: hanem a megromlott erkölcsöket is helyre kell állitani, meg kell javitani. Valóban elszomoritó az a léha erkölcsi felfogás, amely in materialibus mindent megenged, ami a birósággal összeütközésbe nem hoz, vagy a társadalmi érintkezés külső formáin belül marad, még akkor is, ha a tisztességérzet föllázad ellene; in sexualibus pedig még a legrutabb bünt is dicsőiti, vagy legalább az embernek természeti ösztöne alapján mentegeti. Már pedig ez a léha erkölcsi felfogás, fájdalom, napról-napra szélesebb körben hódit, s annyira megmételyezi társadalmunkat, hogy szinte kétségbe ejt, hogy hová fog még fejlődni. Ezért… uraim… ütött az órája a felekezeti szellemben való nevelésnek, s ezt én, a kálvinista magyar, uraim, én programmom alapvető pontjának lenni ösmerem: a felekezeti szellemben való nevelés, uraim, rendszerint ellene van az igazi valláserkölcsi meggyőződésnek: tehát fel kell váltani a felekezeti szellemben való nevelést, uraim az igazi valláserkölcsi nevelésnek: amely önmagunkkal szemben szigoruságra, másokkal szemben pedig türelemre nevel.

Miklós báván, most már egészen belebolondulva hallgatott. Ez az egész valami mechanikus gondolatkapcsolódás, rossz vezércikk a Budapesti Hirlapból, vagy pedig azt hiszik az emberek, hogy szájjal becsaphatják magát a jóistent is? Már megint megszünt benne -184- a türelem s a mosoly, már kábult volt s ugy érezte, hogy ezek a titkos bünözők, ezek a fajtalanok és részegek, ezek a pederaszták és árvafosztogatók, ezek az urak, akik gazdagságtól, akaratuk mindenben való teljesülésétől, testi, szellemi bőségtől s benső büneikben való megrothadásuktól elfajzottak, ezek az urak sokkal veszélyesebbek az emberiségre, mint ahogy látszik… Mindenük van s még minden kell nekik: ételük, italuk, mint valamely folyó hömpölyög körülöttük s nem birják magukon keresztül ereszteni, mint zsilipen a gazdagság adta jóérzéseknek folyamát, amely előttük valamiképen feltorladt s a szegények tátott szájjal soványan és éhesen és napkeletimádóan tartják feléjük összekulcsolt kezüket, hogy részt kapjanak, bármi csekélyet, a jóknak ebből a spriccelő szennylevéből, amely még legalább elemésztetlenül kerül ki belőlük!… Fuj… Groteszk és torz képben látta, a késő éjszaka vetélő s izzó agyával e fantasztikus képet s Arday egyenletesen tovább őrölt:

– Az egyházakat mindenütt, ahol nem a felekezeti elfogultság kiélesitésére, hanem a vallásos érzésnek fejlesztésére törekszenek, a társadalomnak a legnagyobb erővel kell támogatnia. Nemzeti létünk szempontjából sokkal fontosabb a jó erkölcs és a családi életnek vallásos meggyőződésen alapuló tisztasága, mint akár a gazdasági, akár a kulturális életnek a fejlettsége. Mert a gazdaság és kultura csak a jó erkölcs mellett emelője a nemzeti létnek, nélküle pedig csak a faj elromlását, ellenálló erejének megrokkanását és belső rothadásának siettetését eredményezi. Hiszen Róma és Hellasz magas kultura és gazdagság közepette indult belső rothadásnak s egészen elpusztult mindakettő. Franciaországban pedig az erkölcsök hanyatlása mellett éppen a nagy kultura és vagyoni jólét eredményezte a nemzet propagativ erejének a megsemmisülését. A családi élet tisztaságának és erkölcsös voltának -185- alapja az emberek vallásos érzülete. S nemzeti létünk, propagativ erőnk szempontjából annál fontosabb reánk a családi és sexuális élet erkölcsös volta, mert… kis nemzet… vagyunk s nagy nemzetté ez a nemzet csak propagativ… erejének sértetlen… föntartása mellett… fejlődhetik.

Pár pillanatig mereven nézett a nagyur arcába, amely elfakult s kinos verejtékcseppek ütöttek ki rajta.

Miklós maga is ijedten nézett rá, ahogy a bárány nézne a mészárosra, akit a guta üt meg taglózás közben: hát te is?… Az öreg ur azonban nem sokáig hagyta őket tévedésben, elnyujtotta karjait s két székbe kapaszkodva eleget tett a természet parancsának.

– Nagy ember, – mondta Miklós, – nagy politikus, a haza oszlopa. No? kiadod lényed igazi tartalmát?… No?… a zsebedben van a papod halálos itélete!… nem segit?… no?…? az nem jön ki?…

Mikor megtisztogatták az öreget, ugy ahogy, csak akkor hivták be a lányt. Az még mindig fenn volt, a szeme már egészen vörös volt, már sehol semmi vendég nem volt az épületben, csak ők s neki a másik szobában egyedül kellett virrasztania.

A képviselő ur pedig folytatta valami csodálatos elokvenciával, amely tul mindenen még egyre jobban dolgozott általa:

– Bomlasztó elem bujkál köztünk… Évtizedek óta bujkál s egyre erősebb a hatása, ma már fenyegetően bomlasztó a hatása. Ez a szellem a kozmopolita emlőkön táplálkozva elkezdte a hóditását a -186- legalsó s legkönnyebben mételyezhető rétegeknél s beférkőzött a magyar közélet minden nyitva hagyott zugába, rávetette magát a legalsó népre, a könnyen hivő tömeget hamis jelszavakkal hatalmába vette, elcsikarta a szellemi s anyagi javakat, elzsidósitotta az irodalmat, müvészetet, a tudományt, leseperte róla a magyar faj ezredéves egyéniségét s rápiszkitotta a maga nemzetközi bélyegét… S az egészben a tragikum az, hogy a nemzeti ügynek ma többé nincs tábora. Magyarország ebek harmincadjára jutott… Ennek az országnak urai voltak a mágnások, dereka volt a köznemesség, kezelába a parasztság, ez nagyon szép rend volt. Erre most mi van? A Nemzeti Kaszinó maga áll be destructiv szerepre. A Tivadar pohárköszöntője a jogkiterjesztésre szól… Az urak meg vannak őrülve… Nem tudják, hogy Magyarország egy nagy hitbizomány, amely rájuk szállt s nekik kell átadni épen és sértetlenül az utódoknak: s most az általános választójogról tartanak pohárköszöntőt a Nemzeti Kaszinóban?…

Felemelte a szemét, apró kék szemei rámeredtek Miklósra, idegenül s tétován: nem ismerte fel, látszott a papot, akit ma leütött, mint egy bakonyi betyár… Az ittasság rohamosan uralkodott el rajta, az arca egész lila lett s egyre jobban csuklani kezdett.

– Egyetlen egy ember van ebben az országban, – mondta dadogva, – aki, akinek, akibe… csak az egy Tisza… Tisza István… Az egyetlen férfi… Ő megmondta: ő előttem megmondta, hogy ő megadná az általános választójogot az oláhnak is, a rácnak is, a nemzetiségeknek: de a magyar parasztnak nem…

Miklós egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatta a zavaros beszédet, vajjon nem most jönnek-e ki az igazságok?

– Le kell fektetni, – mondta a rendőrkapitány a lánynak, aki kivitte a lavort.

Arday lecsukódott szemmel, csaknem leesett a székről, a nagy zökkenésre, amint meglódult, fölébredt, s dadogva mondta:

– Nekem csak olyan férfiu kell vezérnek, aki férfi, aki vasember. Aki nem tékozolja el a nemzeti vagyont. Olyan ember, aki nem dobál aranyakat a ri… rimáknak, hanem az utcán megalkuszik velük… Mert a nemzeti becsületért minden pénzt áldozunk, minden birtokunkat a hazáért, de egy utolsó utcalánynak, édes fiam, nem adunk aranyat: annak szabott taksája van, édes fiam…

Miklós hülyén nézett a részegre. Annak a szája eltorzult és leferdült s nyál folyt le az állán, mintha az utolsó váladék eredne meg belőle. S szelleme is ilyen félelmes és undoritó dolgokat eresztett: az előkelő magyar, a vagyonokat eltékozló finom ur, a magyarság hirneves rétora… a régi magyar, a történelmi szép név egyik legutolsó viselője… Nézte, nézte és megháborodott a lelke.

Fölháborodott a magyar faji érzése. Ez a gazember, akit minden gondolatában gaznak mondott, mégis magyar ember volt, magyar ur. S nem akarta látni, hogy fajtájának ez a kiváló példánya ekkora fizikai gyöngeségnek lett áldozatává. Csodálatosképen idáig csak gyülölte s ellenségesen nézte, most szégyelte, mint Noét a fia s álszeméremnek köpenyét dobta rá… Sajnálta, takarta, gyöngéd lett hozzá s egy pillanat választotta el, hogy hozzá nem lépett, hogy ölbe vegye s haza vigye az ágyába, a szobájába, lefektesse, meggyógyitsa: akármilyen volt, neki magyar volt, ennek -188- a kis drága magyar fajnak egy embere, magyar nagyur s ő ezeréves szolgalelkével bünében, gyengeségében egyformán letagadhatatlan tisztelettel nézett az ezeréves urra s eszébe jutott a nagyapja, (aki egykor földesurának, ki Bécsbe készült a császárhoz… gyorsfutár sürgönyére… s ez ut a kancellárságot hozta meg neki… ép a kastélyban volt vacsorán, hogy a falusi este unalmát enyhitse urának, a főur boszankodását látva, hogy kedvelt tiszaujlaki bajuszpedrője hiányzott az uti csomaghoz, titokban legényt keritett s hajnalra meghozatta Tiszaujlakról a kenőcsöt: s ezzel az eklézsiának egy tizenkét holdas kaszálót szerzett örökös papi fizetés illetményül) nem hal ki oly gyorsan az ősi nevelés. Matolcsy Miklós szeretettel s tisztelettel cipelte lelkében az urát, szolga a gazdáját, a megnyugtató kényelem felé…

Nem kellett odáig aláznia magát, amennyire belső hajlamot érzett, a takarékigazgató s a rendőrfőkapitány a hóna alá nyult az öreg nemesnek s fölcipelték szépen.

Az öreg ur, amint lábra állott, merev lett, fejét fölemelte s nem nézve se jobbra, se balra, ugy rakta lábait előre, mint egy automata, minden suly és erő nélkül: az öntudaton tul még megmaradt benne a kulturált test fizikai hiusága: ur maradt, amint nem tud ur lenni, aki nem ur…

Miklós bizonytalan s hánytorgó érzésekkel maradt a rossz szagu szobában. Most nem látott tisztán. Most nem látta a jövőjét, most már igazán nem látta rendeltetését… Megsimitotta a homlokát s nem volt helye itt. Sem leülni, sem kimenni, sehová nézni, vagy valamit akarnia nem lehetett. Benne is türhetetlen fizikai utálat s gyöngeség halmozódott fel… Persze mégis van valami igaz abban, amit az öreg ur mondott a destructióról: azelőtt egész más lett volna az ő helyzete… Azelőtt el sem lehetett volna képzelni, hogy egy fiatal -189- pap hónapokig el legyen a falujában, hogy nem megy tisztelegni a földesurához. Akkor pedig az urral vagy összehangolódik, vagy nem… a patvarba, összehangolódik: udvari mulattatója lesz s örvend, ha szót nyerhet előtte és kedvében járhat nekie… most is az ő kocsiján jő be, vele, elszidogatják együtt az uj időket, a progressziveket, a felforgató zsidókat, az ellenzéket, amely vakon ugrik sötétbe… s mikor leitta magát a gazda, valóságos cselédi hüséggel támogatja ágyába… De ő?… Nem ismeri helyét… Sem vele, sem ellene… Lehetetlen helyzet… a papné aranyai… megigért pofonok, rendőri pofonok s még csak nem is mártirkodás, még csak eszmei tartalma sincs az erőszaknak… Uhh, suta sors… szerencsétlen pálya… az isten ez utolsó szolgája a földön.

De az aranyak. Ott hevert a három sárga kis pénz az asztalon: fogta, fölszedte. Zsebébe nyult, kikotorta a többit, az összest. Együtt volt ujra mind a tizennyolc. Lehasitott egy szeletet az asztalon levő ujságból s belesodorta kis kemény tekercsbe. Még a lelke megkönnyebbült, hogy ez megvolt. Megvolt, visszaadhatóan.

Bejött a kasszirnő, amint meglátta egyedül a fiatal embert, lehuzta a nyakát s vigyorgott.

Miklós ijedten nézett rá, szinte meg volt rémülve tőle, egészen el volt torzadva, hogy na most… S a lány csakugyan kellette magát s a szemébe kacsintott, és olyan alattomos és olyan cseléd volt… Nem, ezt nem… mikor az urak kimentek… ezt nem, hogy most a hátuk mögött… nem… elundorodott s megdühödve fordult tovább!

– Vén piszkos, – mondta a lány, – minden este, ha bejön a falujából, a fene egye meg.

Miklós elfeledte, hogy neki nem szabad, hogy kinn rendőrök virrasztanak, fogta magát s egy szó nélkül el, kiment. -190-

A hüvös udvaron erős szél volt, ahogy a fülledt, büzös melegből kilépett, szemébe csapott.

A hold most jött fel, kevés, vékony pengéje volt az égen, felpillantott reá, aztán nem volt kedve elmélkedni. Edzetlen, satnya volt, nem birta a hüvöset, a szelet, a szabadot, sietett vacokra, elbujni. Megkereste s meglelte a sötétes folyosón a hármas szobát, benyitott.

Meghökkent, bent világos volt, gyertyafény mellett ült, egy feketébe öltözött uriasszony.

Ott állott az ajtóban egészen megdermedve s csak bámult, mintha kisértetet látna.

Miklós csak annyit konstatált, hogy az asszony rendkivül szolid, ideiglenes és egészen szokatlan.

VI.

Hosszan hallgattak, Miklós kissé zavartan állott, bántotta valamelyest ez a váratlan találkozás, nem szép gondolatok voltak benne.

Amint a száját kinyitotta, valami ijesztő üresség volt az ajkai mögött, idegenszerü volt.

Miklós végre elmosolyodott. Mulattam, gondolta. Igen: elnézett félre, a megvetett ágyra, amelyen a paplan háromszögbe volt fölhajtva, a fehér sarka, a vörös paplan a fehér ágyon. Sárgaréz ágy, gyengén sárgán csillogott -191- a vékony gyertyafényen. Olyan ellenséges, olyan hideg és zavart hangulatok.

– Igen, – mondta az asszony s most utólag figyelt fel, szórakozott volt, amint megszólalt, Miklós elkapta a szemét, bántotta valami ezen az asszonyon!

– Nem emlékszem, bemutatkozott, de persze az ember nem emlékszik a névre… Meg a takarékpénztári igazgató.

– Maga hogy jött be, nagyságos asszony, mért? – mondta egyszerre kiváncsian.

– Be kellett jönnöm, – s gyorsan tette hozzá, – milyen volt, hogy viselte magát? mit beszélt?

– Szegény… suttogta a nő s habozva ült, mintha fel akarna állani, elmenni, Miklós ugy gondolta, hozzá szeretne menni.

– Az urak vitték fel, ugy látszik minden este igy van, – mondta kegyetlenül. -192-

– Az ám, a kaszirnő, – mondta magában. Borzasztó fáradt volt, abban a kábult állapotban volt, mikor az ember nem ura magának s idegenül figyeli kimerült testét, lelkét.

– Szabad? – s leült az ágy mellett a székre. Az asszony az asztalnál ült, az ablak előtt. Az ablakra le volt huzva a vászonredő.

– Igen. Dicsérte Tisza Istvánt. Meg Tisza Kálmánt. És szidta a modern időket… Elromlott a világ. Kihalt a becsületesség. A családi tisztesség. A közerkölcs, a magánélet nemessége.

Az asszony ugy előre görnyedt, a félkarja az asztalon feküdt s ő maga bágyadtan, lankadtan hajlott előre, feje féloldalra hajtva.

Miklós most már nem nevetett. Az rémlett neki, hogy ha valaki előtt hibás és valaki előtt szégyelnie kell magát, a papné az… S nem tudta szégyelni magát.

– Hát nagyságos asszonyom, – kezdte, – szégyen, nem szégyen, az arany a fejembe szállott s tegnap délelőtt egy aranyat adtam a kocsisnak… A kocsis el akarta költeni, a boltos azt mondta, hamis pénz, a -193- kocsis a gazdájának megmutatta… s a gazdája most az éjjel rendőrökkel engem elfogatott, s rákényszeritett, hogy aláirjak egy nyilatkozatot, hogy azt Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika őnagyságától… kaptam.

Az asszony, aki az elejét pilláival bólogatva hallgatta, hirtelen megdermedve nézett.

– Azt nem tudom, – mondta kisvártatva. Fájt neki, hogy nem őt sajnálja, hanem amarra gondol.

– De hisz ez őrültség, – jajgatott fel a nő, – ilyen szerencsétlen nap, hogy mi minden torlódik még össze… Az urammal nem találkozott?

– Azt hittem, ha magát bevárom… hogy maga fog tudni… segiteni rajtam… Én nem tudom mi van, mi történik itt… azt hittem maga az isteni gondviselés… Mit tegyek… mit tegyek.

Miklós valami idegen s érthetetlen világrendülésben érezte magát. Mintha a szeme előtt omlana össze valami épitmény, idegen lelkek s idegen szivek s idegen dolgok, mit tudja ő, hogyan került bele… Az asszony -194- sápadtan s összeomolva ült előtte s nem volt ereje, látszott, sem sirásra, sem beszédre… Kint a szél rázta az ablakot.

– Kedves, nagyságos asszony:… kérem… mondjon el nekem mindent… ha megérdemlem a bizalmát… mondja el, kedves…

Lehajlott hozzá, s elfeledkezve mindarról, ami vele történt, csak az asszonyé akart lenni, jó kis fiu, aki osztozik s vigasztal a bajban:

– Ki volt az a baba?… Nem tudok róla… én azt hittem… a képviselő ur… agglegény…

Az asszony megkönnyebbült a tárgyilagos és közömbös kérdésre, egyenesebben ült.

– Alig ment el az uram… hazulról, a kocsival, az állomásra… Nem tudja hol van szállva?

– Jött egy lovaslegény a Csehpusztáról: A nagyságos asszony hivat. Engem?… Nagy isten… Hivat! engem… Beteg? Mi baja?… Meg van lőve. A baba!… Azt hittem megőrülök! Megőrülök, mire odaértem… Az egyik szobában a lányom… másikban kiteritve Hernády…

Miklósnak meglobbant a szeme: a lányom… Alig értette az összefüggéseket, Hernádynak a neve távolról rémlett neki, egy nagybirtokos neve a környéken…

Miklós nézte az asszonyt… Amint ott ült a vékony, finom teremtés, megtörve s elgyötrődve és sirás -195- nélkül, maga elé dermedetten, mintha egy idegen lény volna, kit soha nem látott… Micsoda régi bünök, mily félelmes titkok gyümölcse éredett meg ebben az életben… Ember, hogy élsz, hogy élsz, csak élsz a bünök lápján, buján virágozva s eljön az óra, a nem várt, mikor egy mozdulatára az időknek lehull a vészes gyümölcs… Mennyit élhettél, mennyit kéjeleghettél, vénasszony, még a legutóbbi napokban is uj bünökre érezted magad késznek és boldognak… Kevés volt neked az unalmas férj, kevés volt a csöndes házi tüzhely… Meg akartad javitani… Nem lehet… Mindenkinek sorsa ki van szabva, más sinekre átugrani… nem lehet… Más sinekre…

Tétován s paposan folytak gondolatai, a morális gondolatok folyamata indult föl benne. Az asszony bizonnyal ezt mind megérezte.

– Senki sincs, aki képes volna minden dologról eldönteni, vajjon jó-e az vagy rossz…

Az asszony hálásan nézett föl rá. S most már könnyesen sütötte le a szemét.

– Ha már egyensulyunkat elveszitettük, hogy kerülhetjük ki a bukást?… – mondta ujra Miklós és a saját éjjelére gondolt, mily közel volt ugyanehhez… ő a pap… az első lépéshez s fölijedt benne a gondolat, hogy ha egy ilyen ballépésnél gyereke… lenne s a végén… ő a pap és ideális élettörekvésü lény. Mit szabad hát kivánni egy asszonyi állattól, és halkan, önmagát birálva, beszélni kezdett: – Ha az erkölcsiség utjáról letévedtünk, talán sohasem is térünk vissza rá… Az ember megkivánja az örömöt, virágot szakit s a virág egyre több s az érzékiség igy szól: Bizd rám magad, minél messzebb jössz velem, annál szebb vidékre viszlek… néha meg arra gondolsz, jobb volna a régi -196- béke, jobb lett volna meg nem kóstolni… Nem lehet… Az ember agyába befészkeli magát a vágy s a gyönyör gyeplőjét megereszti s halad egyenesen előre azon az uton, amely a halálba visz… Ah, ha leszáll az éjszaka, az ember azt mondja, vannak olyan helyzetek, mikor nem kell tetteket az erkölcs itélete alá venni… sok olyasmi meg van engedve, amit a kötelesség szent nevével nem lehet illetni, amit nem lehet szent kötelességnek nevezni… De hol állsz meg! Hol van az ilyenben határkő!!… a tetszésünk?… nincsenek, itt irányadó elvek, nincsenek… Csak következmények… A közönyös, közömbös dolgok köre egyre szélesedik, az erény országából tartományokat veszit az ember… Ezrek s ezrek vannak, akiknek a kötelesség mellékes dolog, de a gyönyör, az élvezet egész lelküket elfoglalja s életüknek alaphangulatát teszi. Az ész nem fékezi őket, élvezetből-élvezetbe rohannak, s nem kérdezik, az erény nem kiván-e tőlük valami mást, nem parancsol-e valami komolyabbat!… Talán nem lesznek kicsapongók: de abban semmi érdemük, az nem az ő munkájuk… ha nem tünik fel rajtuk első pillanatra a jel, az csak a szerencse játéka, mert a szenvedélyeknek csak alkalma, vagy a foka, vagy a tárgya hiányzik náluk: de lényege nem… Ki érdemli meg a kicsapongó nevet, ha nem az, aki mindig olyan körülmények között érzi magát, ahol az erénynek nincsen dolga, alig kóstolták meg az egyik örömet, a másikra készülnek. Még ki sem üritették az egyik poharat, már tele szenvedélyük italával a másik, s még izgatóbb, még több gyönyört igér… Gyönyör s gyönyörökre való készülődés, ez az életük… kötelességről hallani sem akarnak, arra csak akkor gondolnak, ha bosszuság vagy szerencsétlenség lehangolta őket…

S egyre tisztábban tünt fel előtte eddigi egész élete. Már a diákkor eseményei szétfoszlottak előtte, de ráismert -197- mostani rövid életszakasza alapján egész gyermekkorára, egész ifjukorára is. Amily vad és lázas szenvedéllyel vetette rá magát azokra a képzelgésekre, hogy bármi áron megszerezze a papságot, ugy akarta mindig a sikert… S most az isteni gondviselés utját látta benne, hogy az első percben már itt volt a büntetés: a parasztok visszatorlása… ahogy árát vették annak, amit eladtak… S ahelyett, hogy akkor fölismerte volna ebben az Igazság isteniségét, milyen vad szenvedéllyel dobta rá magát, hogy szilaj gyülölettel megfeszitse, aki neki a pillanatban ellenségének látszott: a vallásos gondolatot! végig kisérvén fejlődésében és megsemmisitvén egész értékében… Aztán egy ilyen szenvedélyes ujabb öröm, a vágy, hogy aljas módon, a vén papné anyagi segitségével állitsa talpra önmagát: egyre nagyobb s egyre undokabb módon fojtva el magában az emberi jóság gondolatait s egyre tökéletlenebbül dobva magát a nyers szenvedély hullámába… az este, a lány, a testi bujaság, a nemi kéj… Már ugy látta magát, mint egy teljesen kormánytalan hajó a viharban… megy, rohan, repül, amerre a szél sodorja, mig el nem merül… Hát nem? s nem lehet máskép?…

– Hát nincsen egy föladat, amely az egész életet betölthesse?… – mondta, ujra kezdve a halk tünődő beszédet az éjjeli csöndben, hát nem találhat az ember egyetlen irányt, amely végig vezethesse?… Ah, hiszen a megtévedt emberben minden csak a bünt erősiti: ha sikerül a gazsága, a szenvedélye, akkor annál nagyobb erővel veti rá magát, hogy az utján tovább haladjon, ha nem sikerül, akkor dac és dölyf támad benne, s egész betyár romantikára kész…

S szinte belesápadva emlékezett vissza, hogy csak az imént, csak gondolatban még, de már teljesen, végképen el volt szánva rá, hogy a gazokat, akik őt megtámadják, -198- még nagyobb gazság furfangjával játsza ki… Most tisztán ötlött fel előtte, amit az előbb csak megérzett, hogy annak idején a kurátornak nem kellett volna aláirnia azokat a nyugtákat, hanem huzni, halasztani a dolgot mindaddig, mig csak meg nem találja a szerencsés kibuvót… No lám, s hol állana akkor ő emberi önérzetében?… ma bizonyára az egész falu szemében áldozat s lehetetlen, hogy ne érezzék, hogy igazságtalanok voltak vele szemben: akkor gazember volna, aki kijátszotta a falut… Igenis, az a pillanat, amely oly sokszor feltünik előtte, amelyet már annyiszor kárhoztatott magában, az még mult erényességének perce volt, egész papsága alatt az volt az egyetlen erényes pillanata. Milyen kár, hogy az sem igazságérzetéből fakadt, hanem gyöngeségéből. Milyen kár, hogy azt sem a bünbánat töredelme követte, hanem a dührohamok percei s hónapjai… a gyülölködésnek orgiái…

– Olyan veszélyes ellenség nem volt soha, mint a bün, – mondta tovább, halk, keserü, szivhangon, magába merülve, s csak mondatainak formája volt harmadik személyhez szóló, mert önmagát kutatta most és önmagát ostorozta: – a legaljasabb céllal a legmagasabb talentumokat egyesiti s nincsen olyan eszköz, mit szégyenletesnek találna. Kápráztató pompájával magához vonta a tömeget, mert ki látja a ragyogó külső alatt a tátongó rohadt sebeket, a halált…

– Senki, soha, – mondta az asszony, s már nem sirt, hanem ujra lankadtságába merülve, maga elé nézett. – Ki itélheti meg a szegény kis fiatal asszonyt, aki az apja halálos ágyától a káplán házába menekült: asszony lett… fiatalon, szerelem nélkül, ahogy elbujt volna a bokorba, hogy rá ne találjanak… Apa meghalt, bátyáim eltüntek, a rokonok örvendtek, hogy megszabadultak tőlem, a vastag pöffedt száju káplánunk -199- egy közönséges fickó volt, csizmadia fia, tele száju, káromkodós, de hát neki csak igy juthatott a fejedelmi lány, aki voltam, s én? mit kérdeztem, hisz elvett, feleségül vett… asszonyt csinált belőlem… Az első napon nem utáltam jobban, mint ma… Olyan fiatal voltam, hogy ötször vagy hatszor abortáltam, egész fejletlen gyerek… S képviselőválasztás… Arday… Finom, sima ur… Tele nemes elvekkel, finom modoru, a leggyöngédebb ember… de hát egy szerencsétlen faj gyermeke… Katonaiskolát végzett, az ősei mind katonák, hajdan jó volt ez a faj, mikor még csak hetykélkedni kellett, bravuroskodni, inni, korhelykedni, költeni, donatiókat kapni, szegény, a vérében volt… Az ősi uraság átka… Hát ő honnan tudja azt, hogy dolgozni is kell? és lehet? hogy az öröm? ő csak azt tudja, hogy kell megállani, parancsolni, költeni, élvezni, mindent magába szivni… mert minden, az egész mindenség arra van csak, hogy ő legyen belőle… – és a fiatal papra nézett tiszta sötét szemeivel. A pap, ki azt hitte, ő vall, most megdöbbenve fogadta a gyónást, az asszony könyörögve, mint a mélységből suttogta fel: Igen… én az erényre születtem, de az életem a bünök sodrába vetett… Én az uramtól megszöktem, tizennégy hónapig éltem a Csehpusztán… Bün?… Az az ember, az jó volt hozzám… ahogy ő jó tudott lenni… Rossz volt hozzám, mert nem arra való, hogy valamit megtartson… Volt már egy felesége, volt egy fia, szerette, gondoskodott róluk, az asszony egy olyan közönséges, egyszerü teremtés volt, grófi lány, de csak véletlenül volt az, kis szakácsné volt, örökké sirt, hogy Arday elhanyagolja… Már meghalt… Én azt hittem, az én fenkölt lelkem le fogja kötni… Igen. Három hónapig… Akkor elszökött Bécsbe, nem mondta, hogy megy… Én ott maradtam a Csehpusztán… Nagy bajok voltak. A hitelezők… -200- és én jól láttam, már én akkor kijártam a nagy iskolát… Nekem nem imponált, akárhogy játszotta az urat… ő azt tudta, hát elment… Előbb komiszkodott, szobalányheccek, béreslányok… – elhallgatott, sóhajtott. – Akkor jött a politika… Ő dicsérheti a kormányokat: a Tiszák mentették meg a magyar dzsentrit… Árlecsapolás, olcsó kölcsönök, bankok, nagy pénzek semmiért, ha nem lettek volna Tiszák, akkor már Magyarországon régen nem volna dzsentri: de lássa, én azt hiszem, én nem értek ehhez, a Tiszák voltak az az okai annak is, hogy a magyar urak igy lejárták magukat: mindent megtettek a magyar nemesek maradékaiért, bedugták őket hivatalokba, nekik adták a minisztériumokat és az egész megyét és minden hivatalt, ami csak van, de azt nem engedték meg, hogy ez az osztály gondolatvilága átalakuljon… A földdel nem birtak, a föld megette őket, mert a földet meg kell dolgozni s a földnek trágya kell, hát megtrágyázta magát azokkal, akik nem akartak dolgozni rajta… Nem tudom megmondani, mit akarok: Ha Tisza Kálmán és Tisza István szerették volna ezt a magyar uri rendet, akkor ki kellett volna állaniok elébük és prófétálni nekik, hogy tanuljatok meg dolgozni, mert én nem tarthatlak el benneteket örökké… Mert én ép olyan hulla vagyok mint ti, az egész osztály, abban a percben, mikor a dolgozó nép megmozdul s rájön, hogy mégsem járja, hogy egy here fajzat, aki semmit se produkál, csak hivatalban ül, hogy ez csinálja az én számomra a törvényt és a rendet: meg tudom azt én jobban csinálni magamnak… Menjetek ti is, tanuljatok meg kinlódni, ahogy mi kinlódtunk annyi ezer esztendő óta… Hát azt akarom mondani, hogyha Tisza Kálmán annak idején azt mondja: menjen a fiatok suszterinasnak!… akkor ő lett volna a magyar urak legnagyobb jóltevője… És ha Tisza István azt mondta -201- volna: menjetek kereskedőnek, akkor még lehetett volna valami ebből a szegény országból, ahol minden van, csak magyar gyáros nincs, meg magyar kereskedő… és maholnap nem lesz magyar földbirtokos sem… és meg van halva ez az ország. Nincsen egy mágnás, aki gazdasági akadémiát végzett volna, s az ő kezükben van a föld. Hát hogy van az, hogy az a földbirtokos, akinek Dózsa György leveréseért adományozta II. Ulászló a Csehpusztát és négyszáz év óta a földjéből él: mióta csak önálló gazda, mindig ráfizet a gazdálkodására, idegen és piszkos pénzeket kell keresnie s behoznia a birtokba, hogy fenn tudja valahogy tartani, hogy el ne licitálják az ősi kastélyt: az a nyulbőrös zsidó meg, aki kivette bérbe egy részét az ő birtokának, tiz esztendő alatt megfizette neki a bérletét s azonkivül beépitette az egész gazdaságot s a végin megvette az egész birtokot… Szegény, szegény Arday, mit tud ő arról, hogy hogy kell gazdálkodni?… Hát mért nem mondta neki Tisza István, ha ugy szerette, hogy barátom, ne tőrödj te az indemnitás megszavazásával, eredj haza és vess repcét és vigyázz, hogy éjjel kaszáltasd, mert kipereg a mag… Szegény Arday, az nem mer szétnézni a birtokán, mert sokkal eszesebb ember, hogy ne lássa, mi van ott… Most már aztán mindegy…

Miklós gondolkodva nézett az asszonyra, aki igazi asszonyi lármával tört ki s szinte feledte szivbeli bánatát, csodálkozva nézte a nőt, aki halálig irigy annak a javára, kit szeret… s eszébe villant, hogy mikor az öreg urat odabenn a külön szobában olyan szégyenletesen látta, ugyanez a szomoruság vett erőt rajta… Neki, akit megrabolt, megcsufitott s szinte tönkre tett ez az ember, hazafias fájdalmai támadtak, látva egy előkelő magyar urnak letörését… És mégis letörnek… -202- ennyi segitség, ennyi külső sorskönnyités mellett is mind letörnek…

– Mikor maga, kedves barátom, az emberi lelken az erény s a bün viaskodását mondta el: először a saját életemen vezetett végig, tudom, rólam beszélt… minden szava igaz… minden megjegyzése szivem mélyéig találó volt… De lássa, elgondolom, hogy istenem, hát hisz igy van az egész emberiség, igy van az egész magyarság, igy van Arday… És ő is igy volt… az én ismeretlen… az én szegény gyermekem…

– Mért tudok én irgalmas lenni Ardayhoz… Mért tudok nem gyilkos gondolattal is gondolni rá… Három hónapos volt a gyermekem, mikor elvette tőlem… Engem haza küldött az uramhoz… A csizmadia fiának most még jobb feleség voltam… Husz év alatt nem szóltunk egymáshoz huszszor… ő szántott, vetett, gazdagodott, a képviselő barátsága nem ártott neki… Azt hiszem, az ő orrának finom szag volt, ami rajtam maradt a kastély után… Vagy tiz évig nem aludtunk együtt, akkor még gyerek is lett… s azóta élek, magánosan… az apja lányával… A magam gyermekét sohasem láttam: csak ma… kiteritve… a kis idegent… Értem küldött, szegény… Boldogtalan vér örököse… Asszony volt, két éves asszony: az ura az egy kreten, dzsentri, előkelő s majom… S most hivat… Honnan tudott rólam… Hogyan jutottam az eszébe én… az utolsó percén… S Hernády György a másik szobában… az is házas ember… szétlőtt fejjel… Előbb sziven lőtte őt, aztán szétlőtte a saját fejét… S én élek… Nekem férjem van… Lányom van… semmi közöm hozzájuk… az esethez… én egy szivtelen gonosz lélek… egy hiéna anya… egy buja, alávaló -203- teremtés vagyok… én most egy idegen fiatal ember szobájában ülök… De hát jóisten… az egész életemet teljesen magánosan, magánosan, egyedül, egyedül éltem, soha soha senkim nem volt, akinek én valaha a szivemet, ezt a rongy, ezt a cudar… ezt a bünös szivemet kimutathattam volna… nézd: én is ember vagyok, hát simogassátok meg, hiszen annyira árva vagyok… hát meddig kell én nekem még élni…

A hangja sirásba fulva, fojtva, sikoltva, halkan, jajongva, vonitott az idegen, a rideg, a kegyetlen vendéglői szobában s a szél verte az ablakot s virradt.

Miklós mély kétségbeeséssel nézte s ugyanolyan magános, rideg fájdalmas istennyomorékja, életkidobottja volt mellette, amilyen csak ember lehet az ürben. „Az erény célja az ész uralma, a szellemiség kiélése az életben“, mondta magában, mert ez volt már diákkorában kialakult véleménye az élet céljáról, s amint a szegény öreg asszony csüggedt ajkakkal ott ült előtte megtörve s minden szánalomra méltóan, fölfedezte, mért olyan idegenszerü ma, szegény: a fogai… hiányoznak a fogai… otthonfeledte őket…

Haragosan arculverte magát gondolatban a profánságért s szégyennel tekintett magára, multjára: szerette volna ujra kezdeni az életet s kereste azt az időt, mikor saját kezébe volt letéve erkölcsi életének sorsa…

VII.

Mikor felébredt, egészen világos volt, az asszony még mindig ott ült a széken, maga elé nézve, hulla, ellágyult arccal, mint a tegnapi hulla. Miklós ijedten nézte. Azt hitte, nem is fog megmozdulni többet.

De amint fölegyenesedett, az asszony reá nézett. Kis fájdalmas mosollyal, mint anya a virrasztó, beteg kicsinyére, könnyek után. -204-

Az asszony szeme megcsillant, most tisztán látta azt a kedves mozdulatát ennek a barna szemnek, amit a lugasban ugy megfigyelt. Ebben a kis hunyoritó pillantásban guny volt, humor volt, fölényesség volt, s mégis bizalom volt, mintha csak ketten, csak ők ketten volnának, csak együtt oly magasan, hogy e közös villanásban föléje emelkednek a világszemléletnek…

Miklós megérezte az asszonyban a mosolyt, hogy ez az ő papi lényének egyre jobban kisarjadó megnyilatkozására villant: de most nem félt, már nem félt attól, hogy a profánok rajtakapják:

– Mindenki itél… Pedig ki vagy te, ki a más, szolgáját megitéled – mondta és bőségesen jött eszébe a biblia nyelve. – Saját urának áll, vagy bukik: a szolga, az ő urának dolga, hogy megitélje… És állani fog: elég hatalmas az isten, hogy őt fenntartsa!… Annakokáért többé egyás felől itéletet ne tegyetek, hanem ebben legyen inkább a ti itéletetek, hogy a ti atyátokfia elé ne tegyetek több oly dolgot, melyben megütközzék, vagy megbotránkozzék…

– Akiben szeretet van: nem irigykedik, nem gondol rosszat, türelmes, kegyes, mindent eltür, mindent hisz, mindent remél, nem örül az igazságtalanságnak, hanem örvend az igazságnak… örvend, mikor jót -205- tesz… És a szeretet soha el nem fogy: a jövendőmondások eltöröltetnek, a különböző nyelvek is megszünnek, a tanulásból való esméret is eltöröltetik: mert mikor eljő a tökéletes teljesség, eltöröltetik ami részletecske: de a szeretet mindenkor megmarad…

– Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat… És nem maradt meg egyéb, csak a hit… a reménység és a szeretet: ezek között pedig legnagyobb a szeretet…

Lehajtott fővel mondta ezt, a magas sárga arcu fiatal férfiu s a lelkében most először vált vérré az igazság.

– Ah – mondta halkan, megilletődve –, ha az ember el nem tudná felejteni, amit egyszer megértett…

A pap még jobban meggörnyedt, mintegy a lelki teher sulyától s monotonul mondotta Péter apostol szavait:

– Jobb volna az embereknek, hogy meg ne ösmerték volna az igazság utját, minthogy annak esmérete után elfordulnak tőle… De az ilyeneken az esik, amit szoktak mondani: Az eb visszatér az okádáshoz és a megmosott disznó a sárba…

Kint lárma volt, a korcsmáros éktelen hangon szidott valami cselédet. Az élet zaja: a veszekedés. Ez visszatéritette őket az életbe…

– Kérem, Matolcsy – nekem beszélnem kell… az apával… kérem, magát, jöjjön velem, hozzá… Nincs erőm, magamban… -206-

Miklós úgy maradt sokáig állva, részben a tegnapi kábultság bénitotta meg, részben a lelkében feltünő új érzésvilág fagyasztotta ki az élet közönséges gondolataiból:

– Boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot – suttogta –, mert ha az igazság után valóban szomjuhozunk: mennyi igazsághoz jutunk… Mindenünnen igazság környékez bennünket, mennyi boldogság és milyen gazdag élet…

Lassan megfordult, tétova szemmel kereste, mit akar, meglátta a vizet, neki vetkőzött s sokáig, erősen mosdott.

– Boldogok a lelki szegények, – mondotta magában s megállott a törülközés közben: – bizony… az ám… Nemcsak azok, akik önként hagytak el mindent!… akik lerázták magukról a vágyak igáját…: azok az igazi boldogok, akik fényes szemmel tudnak nézni az égre s a füre s meglátják kezükön a csillogó napsugarat…

Valósággal egy magas lelki boldogság érzésével tölt meg ezen a furcsa, ezen a keserves, ezen a szürke reggelen s nem látott maga körül semmit, sem butort, sem falakat, sem életet: érezte az emberi létfölöttiség örömét.

Mikor az asszony beszólt, feketébe öltözve, fekete bársony kalapjában, keztyüsen, már ő is készen volt.

Hallgatva és szomoruan, szorongva mentek át a szomoru udvaron, fel az emeletre, mintha temetésre mennének. Miklósnak, bármennyire idegen is volt ez idegen dologban, szorult a szive s az asszony csaknem elalélt, mikor az emeletre értek.

– Üzentem neki, hogy itt vagyok, – suttogta -207- az asszony, oly sápadt volt, mint a viasz, könnytelen sápadt, szegény öreg asszony.

Bent világos volt, az ablakok az utcára nyiltak keletre s nagy tükörüveg ablakok voltak, mintha a szomoru szegénységből nyitottak volna be az uri fényességbe; szinte káprázott a szemük. A képviselő két szobában lakott s a tulsó szobában volt; még ugy látszik nincs készen.

– Ott… az asztalon, – mondta az asszony s rémes volt a sápadtsága, verejték jött ki a homlokán.

Csak később vette észre, hogy az asszony ekkor mosolygott rajta. Oly betegen, fájdalmasan s oly naivul, kedves.

A borbély volt Ardaynál, az nemsokára elment. A cseléd, mikor egy lavorral keresztülment a szobán, nyitva hagyta az ajtót, Miklós csodálkozva látta: az öreg ur egész halom csillogó dologgal, kefékkel, fésükkel s előtte ismeretlen eszközökkel volt körülvéve egy toalett asztalkánál… A szivébe szurt: neki egy fésü minden szerszámja… röstelkedve érezte, hogy nem is borotválkozott.

Nem birt parancsolni magának, ez mégis feszélyezte: aki elsőnek érzi magát lelkiekben, az oly természetes valami, hogy mindent megvágyik, hogy minden finomságnak és jónak dukál az övének lennie… -208-

S mire bejött az öreg ur, akkorra már benne kiforrt az ellenkező akarat: nyiratlan és borotválatlan és darócruháju akart lenni… S mivel nem tudott az aranyozott székekre leülni fesztelen világfi könnyedségével (hogy ül ez az asszony, milyen természetesen s finoman), hát állva maradt összefont karokkal s komor cinikusan!

Az öreg ur magas, széles vállu ur volt, oly frissen öltözve, mintha skatulyából huzták volna ki, fejét kissé lehajtotta s egész megjelenésében volt valami abból az uri érzésből, hogy hanyag s szinte tulzottan elejtett mozdulattal energiátlanabbnak s tehetetlenebbnek mutassa magát, mint amennyi, mintha minduntalan mimelni akarná, hogy egy mozdulatot sem bir tenni fölszolgáló cselédsége nélkül…

De az, hogy a fiatal papot is itt találta, az szemmelláthatóan meglepte, megütközött rajta, de aztán mindjárt tultette magát mindenen; nagyon lassan, nagyon finoman meghajlott az asszony előtt, aki nem állott fel s nem nyujtott neki kezet s nem szólott, csak nézte, Miklós látta, hogy biráló, kissé lenéző, alig érezhető bólogatva nézte.

Az öreg ur szintén leült. Miklós elvörösödött, hogy csak ő áll, mint egy inas.

Hosszabb pillanatok folytak le, az öreg úr megérezte, hogy neki kell beszélnie.

– Nagyon hamar megjelent – mondta – s valami ismeretlen brutalitás volt a szavában, amely máris sértett, bár még nem lehetett tudni, mire vonatkozik.

Az asszony finoman, igen finoman s igen fájdalmasan elmosolyodott. De csak egy alig érezhető villanásig s ugyanaz a fásult komolyság maradt, ami volt. -209-

Az asszony szemét elfutotta a könny. Nem. Intett a fejének kis mozdulatával. Lemondóan s halottsiratóan. Nem. Nem beszélt vele.

Az öreg úr elnézett az ablak felé, a lábát keresztbe tette s többször megrándult az arca, úgy dolgozott benne a gonoszság: mondta magában Miklós, „mért állotok bosszut magatokért – mondta a bibliával –, adjatok helyt az isten bosszujának…“

– A lánya – kezdte: az öreg úr s igen száraz s igen rideg volt –, tegnap reggel megtisztelt látogatásával… Vendégem volt… egy igen kellemes, igen distinguée dáma, akivel éppen reggelinél ültünk… Az ön leányának nem felelt meg, az ön leánya polgári izlésének nem felelt meg, hogy az illető hölgy a táncmüvészet csillaga s kijelentette, hogy… kifejezte abbeli kivánságát, hogy… őnagysága a kora reggeli órákban távozzék…

Hallgatott. Miklós megfigyelte a jóllakott embert, akinek a haragja sem ingerült, a bosszuja sem vad. Annyira felül van, annyira nem fenyegetheti semmi veszedelem, annyira bizonyos benne, hogy csak az történhetik, amit ő akar, hogy fölösleges neki támadnia, bántani, korbácsolni… Más és nagyobb sértést elkövetni emberekkel szemben nem tud, csak azt, hogy nem mond le bizonyos fokon tul a vágyairól… az örömökről, melyek a földön kinálkoznak számára… bármennyi örömöt rabol el ezzel másoktól…

– Az ön leánya jelenetet provokált: mivel ön még nem beszélt vele, bár ő üzent önnek… tartozom azzal, hogy hiven referálok: az ön lánya kijelentette -210- abbeli akaratát, hogy meg fogja szüntetni azt a botrányos magaviseletet, amelyet az apja évek óta – s kis kényes mosollyal – sokkal több év óta, mint ő emlékszik, folytat… A megakadályozásnak módját is, kényszeritő eszközét is megszabta: kényszerithet rá azzal, hogy elválik a férjétől: ez magában hordja természetesen az én gyors anyagi bukásomnak mérvét, ugyanis a vőm bankjánál levén elterhelve, ha az ön lánya elválik az urától… akkor nemcsak én magam váltam abban a pillanatban teljesen ruinirttá, de vége van a fiam egész pályájának: mert azonkivül, hogy megszünik az apanázs, megszünik a név is, mert abban a pillanatban, mikor az én nevem ebben a formában nyilvánosságra dobatik, ez a név mindjárt egy tovább nem használható névvé is vált… A lányom igen jól tudja, hogy a kezében tart… a lányom eszes, fölényes és frigid nő: az anyja…

Ujra elhallgatott. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a szavait Miklós. A hatalmas úr, aki ime még él, tulélte magát s nem tudja, hogy már halott. Szerette volna kiáltani neki, hogy a lányod már nem tart a kezében, a lányod meghalt… s az asszony egyforma fásult és merev mosollyal hallgatja mindezt a beszédet s nem szól, nem mondja: elég, a lányod halott.

– Az ön lánya, – kezdte ujra, kissé erőt gyüjtve a szenvtelen s hideg modorhoz az öreg úr, mert érezni lehetett benső izzó elkeseredését, dühét, gyülöletét, – konstatálta, hogy nem akart férjhez menni ahhoz, akihez kellett, hogy férjhez menjen… Konstatálta, hogy mást szeretett; természetesen ahhoz nem mehetett, az házas ember… Konstatálta, hogy ő nehéz életet él: magános és rideg életet… olyanok közt, akik hozzá mindig idegenek voltak… hogy soha bizalmas, közel, jóság, szeretet, anya nem volt mellette… Szóval az ön lánya valami romantikus fellobbanásban… -211- azt kivánta, hogy anyát hozzak neki… az ön lánya: önt kivánta…

A papné elhanyatlott, pillanatokig úgy látszott, zokogásban tör ki, de még arra sem volt ereje.

– Erről természetesen szó sem lehet s ezt én igyekeztem vele megértetni… Ehhez akkora foku léha erkölcsi felfogás kellene…

Mégis elhallgatott. Megmozdult, egyenesen ült. Miklós merően nézte. Erkölcsi felfogás?… Most úgy tünt föl előtte ez az ember, mint a szakadékba rohanó vonat… Igy járnak az emberek a halál mesgyéjén… Már jön a lávafolyam, de a borostyán nem tudja s az utolsó pillanatig zöldel s elszijja a fák nedvességét…

– Ön, asszonyom, sokkal okosabb, minthogy külön motiválásra volna szükség: ön maga fogja neki megmondani, hogy ez: nem lehet…

A papné ránézett erre az emberre, ráfagyott a pillantása s nem szólt. Csak a fejét ingatta meg, mintha mondaná: Nem: én nem; én nem fogom megmondani neki…

– Hát erre kellett az irás! – kiáltott fel az asszony, először mióta itt vannak. – Arra kellett az irás, hogy Sztánay Nusikának szeretője van még ma is…

Felállott s görcsös merevséggel, megvető gyülölettel nézett le az öreg urra.

Fordult, az ajtóhoz ment, hogy ott hagyja, hogy elmenjen, mintha nem birná a levegőt e szobában.

De az ajtóban megállott s visszafordult a nagyur felé, aki gőgösen és ingerülten állott…

– Maga nyomorult; maga gonosz, gonosz: gonosz lélek… A lánya halott… Agyon van lőve… -212- Menjen ki a Csehpusztára… menjen, ott a maga lánya… mindaketten… kiteritve… Hernády és a maga lánya…

Miklós ott állott a két ember között, akik párbajt vivtak s megölték egymást.

Kinn az első tavaszi nap sütött ki, az ereszekről csorgott a jégcsap s az utca közepén felolvadt a hó, jég, a marhajárásban. Gyerekek állottak ki a keritések tövére s még mindig dideregve, lila ajkakkal süttették magukat a napon. Ezek a szegény gyerekek ősz óta nem voltak szabad levegőn, falusi szokás szerint még az ablakok is be voltak homokkal tömve, hogy valamiképpen a hideggel be ne jöjjön a tiszta levegő.

Miklós szórakozottan nézett ki az ablakon, nagyon le volt soványodva, még ha lehet jobban, mint a betegsége előtt, ritkás szakáll verte ki az állát, a szeme egészen elbujt a szemgödrökben s nedvesen égett.

Ahogy az anya belépett, visszafordult. Az anyja komoly szeme előtt már úgy akarta mutatni, hogy rendben van, dolgozik, él. Az asztalon papir volt, ceruza s járkálva olvasta a szép, régi könyvet, amit az anyja hozott neki, az apa hagyatékából. Gyönyörködve simogatta, fogdosta a kedves alaku könyvet, amely egész bőrbe volt kötve, háta arany s zöld mezőkre metszve, igen szép könyvkötő munka, fényes vörösbe edzve a lapszélek, ma semmi pénzért nem tudnák megcsinálni ezt a kötést. Milyen finom müvészetek mentek kárba a régiek tudásából; bármeddig nézi, uj meg uj gyönyörüséget ád e könyv, valóban olyan uri darab, -214- amit a tartalma szerint megérdemel. Holtakkal való barátság Verestói György uram Orátziói.

Az anyja lábujjhegyen ment keresztül a szobán, úgy kimélte, ugy nem akarta megzavarni gondolataiban. Miklós leült az asztalhoz s jegyzeteket irt a többiekhez.

A grófok papja, aki csupa olyan dolgot tud, ami az urakat szórakoztatja, tudományt és erkölcsöt…

Philippe homo es!… Mindig ez a textus egy főuri társaság előtt… A gazdag és a felfuvalkodott urakat minduntalan arra kell figyelmeztetni a papnak, hogy ember vagy! Temetésen pláne lehet…

– Jó szerencséjének és délceg örömének rántsa meg zabláját…

– Ennek boldogsága csak csalárd jég hátára irott boldogság…

– nevető szerencse fölveszi a dicsőség szekerére

– kevélységnek dajkája a boldog állapot

– vékony és lengeteg orátio

– mordkedvü… dérdur… gonosz szolga.

– A te hegedüsöd sem a sétálót, sem a menuettet, sem a batutát nem vonsza előtted, hanem ezt a paradicsomi nótát: memento mori, quia pulver es et in pulverem reverteris: megemlékezzél a halálról, mert por vagy, és porba térsz vissza.

Ahogy eszébe jutottak; félig röviditett szókkal, sebtiben irta. Ezt a röviditést a nagyapja kézirásából tanulta; az tele volt egész rendszerével a gyors irásnak, ahogy a mult század elején szokás volt kurtitani. A leirt mondatok, a kikapott frázisok, apró lámpácskák módjára gyultak ki, egy elmult és szép nyelvi világba világitottak be neki. A mai prédikálás stilusa oly öreg és annyira fakó, annyira hiányzik belőle az élet közvetlen illata: ellenben ez a régi nyelv, a maga valóságos töviről metszett naiv virágaival ugy hatott rá, mintha a friss rétre ment volna ki a dohos házból s tele szivná magát a napsugaras mező egyszerü szépségeivel. Nem csoda, hogy Verestói uram oly kedves és szeretett prédikátor vala: ma is gyönyörüség vele haladni s amint a komoly természettudományi ismeretek a naiv, szinte alchimista balitéletekkel vegyesen csorognak elő, látni -215- a diszes uri gyülekezeteket, akik prémes bundákban s meleg bekecsekben, kifent bajusszal s kiváncsi szivvel, gyermekül ülnek a templom fagyos padjain s órák hosszáig rendületlen figyelemmel hallgatják a bölcs prédikátor mézédes csevegését. Ő maga is megfiatalodva olvassa s olvassa a furcsa orációkat, amelyek egyesitik magukban a mai napilapoknak ujságadó hireit, a tárcarovat szellemességét, a vezércikk politikai irányitását s mindent, amit ma iráson át nyer a közönség…

Miklós ujra meg ujra fölkapta a ceruzát s tovább irogatott egy-egy megjegyzést, kritikát:

– mikor a pap a legszigorubb megrovást intézi a hallgatósághoz, akkor is azt kell mondania, hogy a hallgatói kivánságára teszi: „és remélem, ha a ti jókedveteknek és engedelmességeteknek vidámitó szele rám fuvall…“ ezzel elveszi azt a kedvetlen érzést, hogy itt most egy idegen ember megró: nem! helyettünk beszél.

Mert a papnak azzal a kedves érzéssel kell szolgálnia, hogy az én lelkiismeretem szól általa: de az én lelkiismeretem akárhogy fel is van zudulva ellenem, mégsem öl meg engem. Egy közönyös idegen hamarább kitekeri a nyakamat, mint én magam magamnak, akárhogy is fel vagyok háborodva magam ellen.

A papnak mindig harmoniát kell hagynia a lelkekben.

Csiklandozza pl. a lelkeket, pl. az Istent támadók szavainak idézésével, hogy cáfolhassa. (Ver. 367.) Ő nem támad. És nem véd. Ő csak beszél: támad és véd. Dialektika: azt érezteti meg, hogy legjobb ugy, ahogy van.

A pap rendőr!!!

A pap igen fontos szerv a közrendben: A pap sohasem dob be semmi bomlasztó csirát. A pap a kialakult állapotok konzervátora.

Ugyanez a szerepe az életproblémákkal szemben is: a halál ijesztő és vigasztaló kilátásai:

a bünösnek keserü és senkinek nem kedvező,
a bünösöknek rettenetes
a kevély boldogok réme
a királyokat sem kiméli… stb.

a büntelennek: kedves és örvendetes
a kegyes itt kiköti hajóját
itt énekli győzelmi énekét
itt nyeri el Halcyon csendességét

Még a halál se okozzon kilengéseket. A halálfélelem épen ugy, mint minden indulat, megzavarná az emberek nyugodt, berendezett életét.

Aki sohasem próbálta, nem tudja elképzelni, milyen öröm ez a csendes szemlélődés: éppen olyan, mint a pipázás, borozgatás s csöndes diskurálás, azzal a különbséggel, hogy az embernek azonkivül, hogy a legteljesebb mértékben szórakozik, még meg van az az önérzete, hogy a helyes, hasznos, erkölcsös és magas élvezetben kiemelkedik az emberek átlag tömegéből. -217-

Miklós mióta betegségéből felépült, egész halom efféle jegyzettel firkált tele lapokat s iróasztalának minden fiókja tele volt eltünő gondolatainak ilyetén megrögzitéseivel. Ugy cél és központi gondolat nélkül, egyszer theológiai, máskor politikai, szociológiai vagy irói, sőt legtöbbször egyszerüen emberi dolgokat tüzött tollhegyre. Ki tudja, mire lesz jó valaha…

Az édes anyja megint bejött, nehézkes, szinte beteges nesztelen módján, sápadt volt, mint mindig, bágyadt.

– Nagyon nehéz ebből a lisztből főzni, – mondta, látva, hogy a fia ránéz.

– Igen? – mondta Miklós –, érezte, hogy miatta szenved az anyja; jó lisztet szerezni, az az ő kötelessége volna.

– A krumpli is már egészen össze van aszalódva: éretlen szedik ki, tisztára éretlen s hamar megfonnyad.

Miklós nem tudott mit mondani rá, lehajtotta a fejét s röstellte magát. A lisztet is, a krumplit is az édes anyja vette, tudja isten kitől, min, ő igazán igyekezett hermetice elzárkózni a házi gondok legtávolabbi szellője elől is.

– Egy kis keménymagos levest csinálok ebédre – mondta ujra az anya, – savanyu krumplit ugy berántva, te azt azelőtt szeretted, meg egy kis juhturós galuskát.

Miklós integetett, bólogatott: neki ugyan mindegy volt, mit főznek. Mindent megevett, mindent szórakozottan, mint ökör a szénát.

– Jaj már odaég, – kiáltott fel hirtelen az anya s kisietett, vagy inkább kivonszolta magát a szobából.

Miklós nagyot sóhajtott. Szomoruan nézett maga elé. Ezt nem akarta: hogy az anyja, aki egész életében olyan, csak hálni jár belé a lélek, mellette szenvedjen. S lám, mégsem birta ki. Rászorult. S most ugyanaz a -218- beteg háztartás folyik körülötte, amit gyerekkorában ismert. Ugyanazok az ételek, izek, az a nincstelenség, az az örök érzés, hogy egy erőtelen asszonynak testi, fizikai munkáján élősködik. Tehetetlenül nyujtotta el a karjait az asztalon s maga elé meredt. Csak ép az öreg hiányzik, az apja, a vénséges és fehér mormota, aki sohasem bujt ki az odvából… Vagy az is itt van: ő már az?…

Rettenetes élet… Hogy ennyire nem képes valaki élni… Nem birna fölállani, kimenni a faluba… Ha életrevaló ember volna, akkor jó lisztje lenne, jó krumplija… De az anyja sem ért hozzá… Mégis utána megy!…

Valaki a kiskaput nyitotta odakinn, megrémült, ha valaki jön! Mióta itt van a faluban, öt vagy hat gyereket keresztelt s egyet temetett. Azonkivül soha senki ajtót nem nyit rá, csak vasárnap a kurátor, ha jön a perselyért… s behozza istentisztelet után a pár rézkrajcárt az egyház ládájába… Most jön már a husvét nemsokára; előre fél az esetleges izgalmaktól… Legjobb volna mumiává válni, legjobb volna ha vége lenne… Ha három kivánságom teljesülne: első volna egy szép csöndes halál… Elaludni s többet nem ébredni fel… Második ugyanez: az anyámnak… Harmadik… Elvonta a száját, nincs is harmadik s az egész ostobaság… Jó volna meghalni, ez az egy igaz…

Ettől a levéltől megrémült. Csak nézte, nézte, kivülről, a boritékát s nem merte felbontani. Valami idegen illat áradt a levélből, amely egyszerre felkavarta -219- a penészes szagot, amely a szobában megülepedett. Szurósan, lobogva s kacagva terjedt a szobában s a csupa csont és kedvetlenség-ember félt a fiatal illattól… Leányirás… Musa… postabélyeg… Tudta már ki irta s nem arra gondolt: a másikra…

Egyszerre nem birta tovább a zárt boritékot, idegesen, remegő kézzel tépte fel:

Kedves Matolcsyka!

De szerdán este ittlegyen, tudja. Muszály. Okvetlen. Ha meghalt is feltámadjon, mert örök harag. Kerekeséknél lesz piknik csak olyan egészen pici, Margit meg én várjuk, de okvetlen és és mindenesetre, semmi kifogás, tudja és mégegyszer muszály vagy örök harag. A néninek kezét csókolom és őt is várjuk, jaj ne tessék haragudni, hogy ilyen szeles vagyok, a nénit okvetlen, kezét csókolom, mindenesetre várjuk anyika csókolja a nénit s ő mondta, hogy a nénit mindenesetre várjuk, kezét csókolom a néninek. Magát üdvözlöm, itt legyen vagy dupla örök harag,

Márta.

Mintha bomba repült volna be, olyan borzalmasan szétszakgatta pókhálós unalmát ez a fura kis levél. Elolvasta vagy tizszer, közben nevetett, egyre jobban nevetett, a fejét csóválta, ujra nevetett, aztán elkezdett pirulni, belőlről jött a hőség, lehunyta a szemét s elkezdett látni egy finom arcocskát, vékony kis szájat látott, nagy barna szemeket, olyan magas frizurát a homlok fölött s olyan ártatlan kis kedves mozdulatot, mintha őzike néz fel okosan kinyujtott karcsu nyakkal, teljesen tudatlanul a világ dolgai, bajai felől… Valami kimondhatatlan édes érzés áradozott, zsibongott a szive körül. Nézte, nézte a levelet s nem látott benne egyebet csak egy nevet. Margit, Margit, Margit… folyton csak ezt a nevet látta… Meg azt, hogy dupla harag, dupla: ebben ő is benne van… S ki akarta találni azokat a szókat, amiket váltottak, a kis haditervet, ahogy elhatározták, hogy irnak… valami bübájos édesség terjedezett benne: hogy valahol, valaki s ő, épen -220- ő… gondol rá… Nem felejtette el… Nem is találkoztak… s emlékszik… mért? Hogy lehet? Mért emlékszik rá?… Mivel érdemelte, talán nem is váltottak szót akkor, a kocsinál, mikor beszállott Arday kocsijába… Mi minden történt azután, azóta… Hát van még föltámadás?… Margit, Margit, barna kis leány, olyan finom, okos, mint egy kitünő tanuló, egy jó iskolás leány, a szemei nagyra nyilva, feleletre készen: komoly kis lélek, aki őt komolyan veszi… egy kis láng a sötét világban…

Az ujságokba nyult, felbontotta a szallagokat. Amint az anyja ujra visszament, nem birta:

Az anya megállt s odanézett, szurósan, fekete szemmel, a szeme ugyanolyan mély volt, mint a fiáé…

– Meghijták édes anyámat Musára, egy kis mulatság lesz Kerekeséknél az igazgatótanitónál Musán, már én voltam náluk a nyáron… irtak Dékányék, hogy tessék eljönni… legalább levizitelnénk.

– Nem megyek én, – rántotta meg magát ridegen s szinte mérgesen az anyja, – dehogy megyek!

Miklós nem is kapacitálta tovább, jól ismerte, benne is, ez az érzés, az anyja iszonyata a társaságba járástól. Mért is menjen, mondta magában s érezte, hogy az anyja nem való társaságba… Szinte meg is könnyebült: rettegett volna az anyja szeme előtt… Már is féltette az anyja kritikájától őt… Már is érezte, hogy két nő nem illik össze egy sziv fölött… akárki az a két nő… Még ábrándozni sem tudott őróla, mig az anyja a szobában volt… -221-

II.

Aztán még kényelmetlenebbül gondolt arra, hogy Dékánynéval fog találkozni… Rettenetes, hogy az ember nem vághatja el a multat… Egy elmult viszonnyal végleg szakitani… A hideg kilelte, hogy fog szembe nézni… Ez megint elég volt rá, hogy elvegye föléberedett életkedvét s visszasüppedjen abba a dermesztő maznaságba, amelyben már hónapok óta kinlódott.

Ujra nekiült az olvasásnak. Nehány mondatot alvó pillantással betüzött el, de aztán nem tudta abbahagyni, olyan furcsa volt:

„Nem régiben is találkoztak olyan Természet vizsgáló Böltsek, akik azzal kérkedtenek, hogy ők tudnának olyan szárnyakat csinálni magoknak, mellyekkel épen a Hóldba bé repülhetnének, sőt még a Hóldon is tul mehetnének, – olvasta a Verestói predikáció véletlen felütött helyén. – De én az ilyen csudálatos repülésről való gondolatokat mind csak repülő Hazugságoknak tartom, mert amint ezt egy Borellus nevü tudós Ember megmutatta, in musculis Humani Corporis pectoralibus: az Ember melyjén levő inashusban nintsen annyi erő, hogy az által az Ember magát a Földről fel emelvén, ebben a hig, vékony és nem igen sürü Levegő-Égben repdeső madár módjára ide s’ tova hordozhatná. Sőt ha valaki nem vállaira és melyjére, hanem lábaira füzné is a szárnyakat Mercurius’ módjára, ugy-is, amint itélem, igen kevésre mehetne, mert az Ember lábain levő inashusban is nem gondolok én any’i erőt lenni, melly az Embert a’ hig Levegő-Égben repdeső madárrá tehetné. Hát vallyon Böltseségnek mondjam-é azt, avagy inkább szerfelett való Elme futtatásnak, a miben Fejeket törték ama’ Bölts Emberek Franciscus de Lanis Sturmius, és -222- ezek előtt Mormius és Pegelius, akik olyan repülő Hajókat akarnak tsinálni, mellyel a Levegő-Égen ugy evezhetne az Ember, mint a Vizi Hajóval a’ Vizen. De, ha szintén valaha illyen Hajót készithetnének is az Emberek, a’zal a Levegő-Égnek tsak alsóbb és középső Tartományaiban hajókázhatnának, minthogy ezeknek nagyobb sürüségök vagyon, a felsőbb Tartományban pedig, minthogy az igen hig és vékony uj hajókázásokkal semmire nem mehetnének: annál inkább a Tsillagos-Égig ezek az uj Typhisek és Palinurusok fel nem evezhetnének. Azt már vastag ostobaságnak, avagy pedig másokat megtsalni akaró tsintalanságnak mondanám lenni, ha valaki Lajtorjákon akarna felhágni az Egekbe, de mégis ugy olvasom némelly régi Könyvekben, hogy e’re a nevetséges dologra-is reá ment az Emberi okoskodó Természet. Mert, ha igaz, volt régenten a Rátzoknak egy Királyok, a’ki mikor észre venné, hogy ő nékie nem akarnának engedelmeskedni a Rátzok, felette igen megharaguvék és hosszu Lajtorjákat kezde tsináltatni: melyet látván a Rátzok, hozzája mennének a Királyhoz, és kérdezni kezdék, mit akarna ő azokkal a hosszu Lajtorjákkal. A’ Király pedig illyen fenyegetőző beszédekkel felele ő nekiek. Mihelyt el-készülnek ezek a’ Lajtorják, hosszan összekötöztetem ezeket, és az Égnek Tsillagos Menyezeteire fel-támasztatom, azután ez öszve-kötöztetett Lajtorjákon fel-megyek szemetek láttára a’ magas Égbe, bé-megyek Juno Istenasszony elébe, és bevádollak titeket, hogy nem akartok nékem engedelmeskedni. Ezt hallván az ostoba Rátzok, felette igen meg-ijedének és engedelmeskedni kezdének az ő Királyoknak. De ma bezzeg okosabbak a Rátzok…“

Stb. Abbahagyta az olvasást, halkan nevetett az ostoba Rátzokon, a bölcs Predikátoron, aki Méltóságos Liber Báró, Gyalakuti Lázár János uramat ilyetén beszélgetésekkel vigasztalta idvezült testvér Nénje Méltóságos -223- Libera Baronissa Lázár Anna Asszony ő Nagysága Temetési Tisztessége napján… Egy olyatén predikációval, melynek még textusa sem a bibliából van véve, hanem Virgiliusból.

Arra gondolt, milyen csodálatos, hogy az ember minden bajáról dolgáról, még szivének gyötrelmeiről is meg tud feledkezni más ember elmejátékának varázsa alatt… Valljon nem ez-é csakugyan a legjobb vigasztalási motivum: a gyászolókat visszatériteni az életbe, az élet megnyugtató mindennapiságába…

Miklós ijedten nézett ki az ablakon az udvar felé, még mielőtt látta volna, már megint meg volt rémülve, hát még mikor meglátta Ardayt, aki mereven jött a tornácon.

Miklósnak a szájába fagyott a név. Ez valami fatális véletlennek tünt fel előtte, hogy e napon mindakét irányból sugarak, gondolatok, reá gondolások sugarai keresték fel. Az asszony felől is, és ez is…

Kisietett Arday elé és szó nélkül hajlott meg előtte, amint ott állott a pitvarajtó előtt a tornácon.

Mikor bent voltak a szobában, a fiatalember habozva mutatott helyet a képviselőnek.

– Hallgatni tudni s egyedül lenni tudni, ez a legelőkelőbb lelkek sajátja, – mondta fakón, lassan, szavakat rakosgatva, Miklósnak eszébe jutott az a sok beszéd, amit legutóbb hallott tőle s amelyből csak annyira emlékezett, hogy részeg ember a józanságot prófétálta, erkölcstelen az erkölcsöt, családi életében förtelmes, a mély vallásosságot és a családi élet szentségét. Félve -224- nézett az öreg emberre: most hol sül ki az alacsony, a gonosz nemtelenség.

– Fiatal barátom, kegyed meg lehet lepve azon, hogy fölkerestem… Lássa, a papot keresem. A bibliában olvastam egy passzust: Mikor Jézust megfeszitették, lehuzták a ruháját s a katonák a kereszt alatt kockát vetettek rá… Ez a kép nem hagy nyugodni, szeretném tudni… Azt szeretném tudni, mit szól hozzá?

Miklós hallgatott. Mit jelent ez a kérdés: ő mit szól hozzá. Mért jött ide ez az ember?

Aztán, amint nézte Ardayt habozva, szóljon-e, nem-e? szinte vizió-szerüen látni kezdte a Jézust, aki a kereszten függ, az ég sötét, a föld sötét, fellegek az égen, egészen sötét a világ, lent a hegy oldalán mindenki megdöbbenve mered a keresztre s a sötét égre. Mária vigasztalhatatlan, tördeli a kezét s már nem bir sirni s a katonák kockáznak, röhögnek és kockáznak, nem látják a Jézus halálgyötrelmeit, a rokonok sárga arcát, sem a Mária kisirt szemeit: feketék és kemények, vidámak és kockáznak. Nem látnak mást, csak a nyereséget, a köntöst és a játékot. Felőlük sirhat az anya, a barátok, zokoghatnak a hivők s tünődhetnek a jövő dolgai felett a tanitványok, ők kockáznak… s ott volt köztük Arday, amint itt ül előtte s ránéz.

– Mondja tiszteletes ur: mit szól az emberi természetnek ezen vadságához, romlottságához. Én azt hiszem, ennél borzalmasabb kép az egész ujtestamentomban sincsen.

Az öreg urat ellenben mintha valami szenvedély izgatta volna, tovább beszélt:

– S látja ez azóta is folyton igy van. A krisztusokat mindennap megfeszitik, de a játékdüh ma éppen ugy uralkodik a lábainál, mint akkor.

– A nyerészkedés szenvedélye, nagy szenvedély. Akiben az fellobbant, abban ki is öl minden nemesebb érzést. Galléron ragadja, ugy vonszolja az árok felé… az örvény, az egészség, a becsület, a vagyon, az élet, mind semmi ez előtt a szenvedély előtt… A Jézus poroszlói a legjobb példa: vigan végezték a dolgukat: levetkőztették a szegény zsidót s veres palástot adtak rá, bojtorjánból koronát csináltak neki, a fejére nyomták, nádszálat a kezébe s térdet hajtottak előtte: Jóegésséget zsidókirály!… igy valahogy. Aztán röhögve a szemébe köptek, kivették a kezéből a nádszálat s fejbe csapkodták vele, aztán leszedték róla a palástot, vidd a keresztedet! Szegény sovány zsidó cipelte, nem birta, összeesett, akkor fogtak egy másik zsidót, Simont, azzal vitették a keresztet. Felszegezték… ecetes spongyát dugtak a szájába, szegény elforditotta a fejét: keserü volt, savanyu volt és ő is ember volt… De a legszebb az a kockázás, mikor a ruháján sorsot vetettek… Ez a játszó ember barátom: egy pár durva tréfa, aztán jön a kocka… Pénzt… Nyerni… S a haszonvágy mellett a káröröm: az az ördögi indulat, hogy örvend ha más veszit és pedig annál inkább, minél jobban kell titkolnia ezt az érzését, hogy a másik meg ne nehezteljen, ez egy magas és komplikált gyönyör: látni, hogy lesz a barátomnál kétségbeesés, keserüség, düh abból, amit a gyönyör forrásának várt… s hogy fojtja magába a dühöt, hogy mások csufja ne legyen. Képmutatásra, tettetésre, nincs jobb iskola, mint a játék, ahol az ember mosolyog, mikor a fogát csikorgatja s vidámnak mutatja, mikor a szivében a pokol ég.

Miklós fölemelte szemét a képviselőre s meglepte őt, hogy az merően, szinte gunyosan nézi őt, kereste magában, mivel s mért érdemelte ki ezt. Tudta már magáról, hogy erős, szinte vad szenvedélyek élnek benne, de kártyázni nem szokott… Mért akkor ez a heves támadás? -226- Ki ellen irányul ez?… Mert ez durva, brutális támadás. Mért szólna különben a pap előtt oly cinikusan a Krisztus kinszenvedéséről ha nem kint akar okozni? Nem… ez az ember valami céllal jött: majd kibuvik a lóláb mindjárt!…

– A korhelység játékra, a játék korhelységre visz. Uralkodni kezd a bün, és bün az a hajlam, amely a nemes képzeteket, a jobb érzéseket elnyomja, az okosságot fogva tartja s az embert akaratja ellen ragadja, ugyhogy már nem ura magának, hanem a kivánság uralkodik ő rajta. A nyerés kivánsága ugy táplálja saját magát, mint az olaj a tüzet. Aminek el kellene őt riasztani, ő abból él: az ő nyerése a más pusztulása, az ő öröme a más kétségbeesése, minden törekvése arra megy, hogy felebarátját koldussá tegye, magát pedig meggazdagitsa… Nem igy van, tiszteletes ur?

Miklósban valami határozatlan aggodalom eredt, hogy ez az ember saját magáról beszél s hogy gonosz szándékai vannak.

– A játékos belső insége kimondhatatlan, de az neki nem elég, még másokat is ugyanerre a vétekre akar csábitani, ugyanebbe a szerencsétlenségbe… Nem elég neki, hogy a saját életét már tönkre tette, mindenkit meg akar fosztani vagyonától, boldogságától, önbizalmától… A játékos valami olthatatlan s tantaluszi kinokat szenved: s neki virithat a mező, felőle haldokolhat a Krisztus, ő kockázik… S ha még jóllakhatna valaha: de semmi győzelem nem elég, semmi bukás nem sok… Mint valami mázsás teher lóg a feje fölött a szenvedély sulya s az öngyilkosság a végső reménye… De még az öngyilkosság pillanatában is megáll, ha csak egy kockavetésre módja van… Nem igaz tiszteletes ur? -227-

– Ez most nekem vet kockát. Most rajtam akar, most az én köpönyegemre akar játszani.

Egy pillanatig lázasan pillantottak egymás szemébe, akkor az öreg ur felocsudott, elforditotta, majd lehunyta a szemét. Kissé megrázkódott, a zsebébe nyult, kivette a tárcáját, abból egy iv papirt s odatette Miklós elé.

Miklós elvörösödött, megismerte, mielőtt kibontotta volna, kitalálta, mi az az iv.

Miklós megütődve nézett rá. Február 18. Mintha hallotta volna ezt a dátumot, nem tudta mi az.

Az öreg ur kissé előrehajlott, amint a diványtól előbbre dőlt, hallani lehetett, ahogy a ruhája hersegve szakadt el a ragadós viaszos vászontól.

– Én tudom, hogy e nélkül az irás nélkül nem akarta kiadni, én tudom, maga mind a tizennyolc darabot őrzi. Nem?

– Nem találta meg a módját, hogy adja vissza… Menjen el… S mondja meg… hogy egy öreg ember a sir előtt… amelyet maga ásott magának: egyszer a jóság kockáját… próbálta elvetni… Vigye vissza fiam az aranyakat… adja vissza a szegénykének… s mondja meg… mondja meg, hogy…

Megállott, habozott, kereste a szókat. S Miklós feszült figyelemmel, valami benső ijedt várakozással leste -228- a szót: s gyanuval és ellenséges érzéssel: Timeo Danaos… Ki is mondta magában, mig csodálkozó szemmel nézegette az öreg urat, csak mondogatta magában: Timeo Danaos, timeo Danaos… Nem, nem, nem: itt törpeség és gyávaság van, itt közöny és tehetetlenség van: timeo Danaos, timeo Danaos!…

A képviselő ugy látszik meg volt elégedve a hatással, amit már eddig is tett, mennyire vakok az emberek: nem kell ahhoz szó, hogy felismerszék az álnokság, a legtávolabbi mozdulat, a ruhának minden kis vetülete elárulja a viselőt: semmi sem uralkodik ugy az emberen, mint az erkölcsi erő, semmi sem oly nagy az emberben, mint az erkölcsi magasságok iránti tisztelet: hogy játszhatja a ravaszság a fenköltséget!… Timeo Danaos, timeo Danaos…

Az öreg ur már egész siri hangon beszélt, mint a rossz szinész, aki III. Richardot a gégéje fenekéről előkapart hangokkal teszi démonivá s az ember folyton ki akarja huzni a fogai közül a finom szavakat, hogy össze ne nyálazza őket, az öreg ur igy szólt, rezgő, hosszabb szünet után:

– Mondja meg, barátom, mondja meg fiam: hogy egy öreg ember, a sir előtt, amit maga ás magának, de ami mindent ki fog egyenliteni jóvá akarja tenni azt, amit még lehet… Mondja meg kedvesem Sztánay Nusikának… – s már egészen halk és rekedt volt, – hogy teljesiteni akarom a lánya kivánságát: feleségül akarom venni őt…

Miklós annyira elbámult, hogy most már igazán nem volt képes egyetlen hangot kiadni.

Az öreg ur lassan felállott, amint méltósággal mozdult, szálanként tépte ki magát a divány ragadós vásznából s Miklós jobban hallotta ezt a hersegő neszt, mint amit mondott volt…

Kikisérte a kapuig. Ott az öreg ur, a vállát sem -229- forditva meg, ugy lenézően, de nyájasan s szertartásosan meghajtotta a fejét feléje, aztán elment.

Lassan haladt előre a deszkapallón, amely a tavaszi sáron alkalmasan huzódott végig s aki szembe jött, nagy tisztelettel lépett le előle a legnagyobb pocsolyába. Miklós sokáig nézett utána s a szája folyton mormolt, maga sem tudta mit. Hajadonfővel volt és kis kabátban, megfázott. Már az édes anyja jött ki utána:

– Az istenért csak ne legyél már ilyen könnyelmü, – mondta, – nem értem, egy felnőtt ember, ennyire nem törődik az egészségével.

Miklós röstelkedve, dideregve sietett be a szobába, felkapta az asztalról az ivet, az ablakhoz ment vele. Egyáltalán nem csodálkozott volna rajta, ha valami hamisitványnak, másolatnak, vagy isten tudja minek találja, de nem, valósággal az eredeti volt… Csóválta a fejét, rázogatta, nem értette.

Még mindig azt a két szót mondogatta, csak most vette észre, mit is: timeo Danaos… timeo Danaos et dona ferentes…

Az ebédet szótlan ették meg, a juhturós galuska nagyon vastag volt s a turó egészen elfolyt, nehéz parasztétel volt, eszébe jutott Sztánay Nusika: olyan finom ételeket ő még sehol sem evett, mint annál…

– Édes anyám, – szólalt meg csendesen, – muszály elmennünk Musára… Muszály… Dékányékhoz…

Hevesen tette le a villáját s ferdén elfordulva, duzmaszkodva -230- ült szegény kis anya. Akkor, mintha már régi, régi idők óta remegne attól, hogy ki kell mondania, de kitört:

– És te egyáltalán ne menj oda! Ne menj oda, mig élsz!… Tudod! s lángbaborult arccal pattant fel. Hisz az az asszony szerelmes beléd… az a vén satrafa… Elsülyedek a szégyentől, hogy nekem ilyet ki kell mondanom az édes fiam előtt…

Miklós röstelkedve, zavarban nézett rá és szemérmében fölzaklatott anyját ijedten akarta megvigasztalni:

– El kell mennem édes anyám, mert, aki most itt volt: az Arday képviselő volt és azért jött hozzám, hogy mondjam meg ennek a hölgynek, hogy megkéri a kezét…

Csak mikor az anyja zavart s szégyentől elvörösödött arcába nézett, akkor értette meg, mit mondott:

– Egy férjes asszonynak a kezét!… kiáltotta az anyja s a tekintetében egy ártatlanságnak, egy élettapasztalat nélküli gyermeknek ijedt értetlensége volt…

Miklós mélyen elpirult a lelke fenekéig, szégyelte, hogy ő olyanokat tud, amikről az anyjának sejtelme sincs, szégyelte, hogy ő már régesrégen nem ártatlan kislány…

III.

Az iroda és a tanterem közt széles ajtó volt. Ez az ajtó ki volt nyitva s igy tágas és kitünő helyiséget kaptak a piknikhez. A tanteremből ki voltak hordva a padok a tornácra s a zongora a sarokban pótolta a cigánybandát. Papirlánc volt a falra aggatva s több lámpa felfüggesztve, nagyszerü táncterem volt.

Sokan voltak, Miklós sorra mindenkivel kezet fogott, de csak keveseknek a neve maradt meg az emlékében. -231- A falubeli s nehány környékbeli kisbirtokos volt jelen, az állomásfőnök családjával, egy nyugalmazott katonatiszt három lányával, ez zsidó volt, de annál jobban feszitett az egyenruhájában, amelyet már erősen kihizott, a lányai nagyon merészek voltak itt, a Bódi lányok elfogják járni a kánkánt, suttogták egy sarokban fiatal emberek. De a többi lány annál egyszerübb volt, kis mosolygó, vihogó falusiak, akik a legyezőjük mögé bujtak minden pillanatban s látszott, hogy egyáltalán nem szoktak társaságban lenni.

A büffé a kis irodában volt, rengeteg étel volt felhalmozva, amely elég lett volna egy várostrom idejére is. Ugy hordták össze a vendégek s mindenki torkig ehette magát a tömérdek liba, kacsa és csirke hulladékkal, nagy sertéskarajok, rántott bárány s töltött borjuszegy volt felhalmozva, sok alma, narancs, körte fonnyadtan, de izesen s boros palackoknak egész erdeje.

Még egy szoba volt az urak számára, de az nem nyilt közvetlenül ide, egy parányi előszobán kellett keresztül menni. Miklós kereste Dékányékat, de még nem voltak itt. Senkije sem volt közelebbi ismerős, ezért kiment az udvarra. Nehány fiatalember kacagva ácsorgott a hüvös, szellős tornácon, cigarettáztak s röhögtek.

– A fene egye meg ezt a rektort, te gazember, – mondta egy sokfogu feketecigány képü fiatalember s óriási röhögéssel vágta nyakon a vékony kis tanitót, aki pirosarcu fiatal legény volt, abból a kicsi a bors, de erős fajtából, – hogy neki még elébb bekellett vágni ötre! Te disznó.

– Lehetsz is fáradt, te gyalázatos gazember – röhögött egyre a füstösképü jogász s cibálta a kis tanitót, -232- a két vállába akaszkodott, ugy rázta. – Megrázlak, mint Krisztus a vargát, te akasztófáravaló. A fene egye meg a bürit, hogy ez még elébb ötre bevág a szövetkezetesnénél.

Ugy cikáztak, viháncoltak, mint a kutyák a kerités alatt, egymást marták foggal, játékból, kacagva, legénykedtek, sok volt a vérük.

– A büdös kutyája, elébb elmegy személyesen meghijni s a disznó! de megájj, most csak arra vagyok kiváncsi, hogy a pofájába nézzek annak a naccságának…

Miklós már emberi dolognak nézte a fiuk esetét, bement a másik szobába, ahol az urak beszélgettek, dohányoztak, ittak. Volt ott két paptársa, idősebb emberek. Alvintzi az egyik, igen kedves, egészséges öreges bácsi, aki Miklóst mindig kivételes szeretetével tüntette ki, a másik a kismakrai pap, Vitéz György, ez a hüvös, szótalan ember, akitől önkéntelenül is mindig tartott, ahogy az erénynélküli kritizálóktól óvakodik az ember.

– Áh, kedves barátom, isten hozott kedvesem, – tárta ki felé két vaskos kezét Alvintzi s oly gyöngéden s szeretettel ölelte meg, ahogy egy minden szánalomra s minden szeretetre méltó jó gyermeket tudnak szeretgetni az egészséges s az élet kövérségében vigadó bácsik. – Hogy van már az egészségi állapotod kedvesem?

– Hála legyen a magasságbeli jó istennek, édes barátom. Csak meg ne erőttesd magad, mit tudják ezek a cibilek azt, mi a szellemi munka, – s kitárta a kezét a szobában levő többi ur felé, akik kisebb földbirtokosok voltak, nagyobbrészt vastag, egyszerü emberek, vagy sovány kuporiak, akik a garasgyüjtésre vetették az életüket.

Miklós szeliden mosolygott, aztán bemutatkozott sorra az ismeretlen uraknak, egy-egy van szerencsém -233- s egy-egy isten éltessét aratva tőlük a neve megmondásával.

Gazdasági dolgokról folyt a szó. Trágyáról, mütrágyáról, a tavaszi munkaidő kezdetéről: most hamar nyilik az idő, szőlőmunkáról, s ő mindhez nem értett.

Idegenül érezte magát ezek közt az emberek közt, valamennyien nyugodt s kielégült arcu férfiak voltak, de mindnyájuk közt a két pap volt a legkellemesebb. Egy pillantásra föl lehetett ismerni a papot bennük, nemcsak a fekete ruháról, amely szabásra rendes polgári ruha, de az arcukon fénylő nagyobb világosságról. A gazda ember mindig maga elé néz: hozzá van szokva a földhöz, örökké a röget vizsgálja, jól szóródott-e alája a mag, jól kelt-é ki közüle, jól van-e szántva, aratva, gyüjtve jól van-e müvelve s tervezve az egész munka s ez a vonás mindenkorivá lesz, egész lényükön uralkodik. Ezek az emberek nem kiváncsiak fölösleges dolgokra, most is mindig egész lelkükkel az életmunkájukba vannak belemerülve, folyton tanulnak s ellenőriznek, bevásárlási források után érdeklődnek, árak, eladási lehetőségek, ügynökök, szállitás, fuvar, vasuti tarifa, az ujságok hirdetésel, uj vetemények termési eredményei, az állategészségügy, s az adó dolgok, szóval a gazdasági üzemnek ezernyi csinja-binja a legnagyobb mértékben uralkodik elméjükön, a gazda annyira benneél a maga gazdasági dolgaiban, hogy ehhez semmiféle más hivatás nem hasolit belső intenzitásra, csak a müvészek élete, akik szintén örökké és szakadatlan a maguk szellemi gazdaságának ügyeivel vannak szinig. De a papok felette állanak ennek a nagyon lezárt s nagyon egyszerü belső életnek, szélesebb látókörük s szélesebb érdeklődési körzetük van, szétnéznek, nyilt szemmel és őszintén, mintha bizonyságot kellene egykor tenniök mindenről, amit láttak s hallottak, mintha tanuskodniok kellene egykor -234- az emberi dolgokban. Talán hiányzik a pillantásukból a fantázia, a filozófia, de annál élénkebb az a tiszta látás, amely a tényeket, a valóságot azzal az egyszerü érzéssel veszi szemügyre, hogy neki meg kell győződnie s neki tudnia kell, mi van itt.

Miklós ezt még eddig sohasem figyelte igy meg, s most megint uj szemmel nézte hivatását… Ezek voltak az első tanitványok, akik nem hoztak magukban ujat a Mindenség titkaiból, de tanui lettek az Urnak. Azt hirdették, azt prédikálták, amit láttak, hallottak, életükkel, halálukkal a felől tettek bizonyságot, aki tanuságra hivta őket!

És örült, hogy ezt látta. Alvintzi bácsi pillantásában azonban, mindjárt megjelent a mélabu, egy kis belső elmerengés: poéta akart egykoron lenni, a kollégiumban szép szavakat senki sem tudott oly könnyen füzni egybe, hogy csengjen és bongjon a hazafi érzés pátosza, de aztán józan ember lett, egyszerü és igaz ember, aki lelkének ama régi álmodozó varázsát csupán a bor mámorában tudta valóra oldani.

És ez valami külön kedvességet adott ennek a vastag embernek, akinek nagy rezes orra alatt oly igen kedvesen tudott mosolyogni duzzadt szája. Miklós egyre jobban szeretett papok közt lenni, a papi gyülésen igen jól érezte magát, sokkal jobban, mint bármely más uri társaságban. Itt, még a legpóribb s a legcsökönyösebb társában is, még abban is, aki látszólag egész életét a vagyonszerzésnek szánta oda, még abban is azonnal megérezte az ősi alapot, az élet ősi kiindulását: a független szegénység áhitatos vágyását s a Krisztust. Ezek az emberek, ha bármilyen parányit, bármennyire feloldódva is, de mindnyájan ott őrizték magukban a Megváltó lelki csiráját, ezek az emberek mind Krisztusok voltak: mind, valaha, valahol azt a hivatást érezték magukban: embertársaiknak javára lenni, szabaditója -235- lenni a Bünök lebirhatatlan harcaiban… Hallgatta az egyszerü beszédeket, amelyek csak értőnek fülében voltak annyira távol a gazdákétól, a hivatalnokokétól, de ő minden pillanatban rájött az ősi hivatás jeleire… Ezek mind többek s valamivel fentebb jártak, mint összes környezetük. Ezek az emberek egy csipettel fel tudtak repülni az éterbe, bárha testük lent hevert is a földnek porában… Nem voltak ezek ótestamentomi próféták, akiknek a szive görcsösen vonaglott a nemzetért, a fajért, az emberiségért s vállukon viselték a felelősség érzését a Bünökért… Ezek az ujtestamentom tanui voltak. S az ujszövetség nem rajongó lelkek képzelődéséből állott elő: e szent irók mind józan és egyszerü emberek, hajlandók a kételkedésre, még a hitetlenségre is: ezek csak azért hittek, mert láttak, azért beszéltek, mert hittek. S a hitet hol vették?…

A hitet mint kivülről vették! Ezeknek a hite mind beplántált növény volt, mely talajra talált. A szülők hatása, vagy valahol nagy egyéniségeknek elhullajtott csirája bennük, de ott van, él s lombot és terebélyt hajt: ahogy a Jézus mondta: „Veszitek a szentlélek erejét, majd ha az eljő tirátok. És lesztek nékem tanuim Jérusálemben és egész Judeában, és Samáriában és e földnek mind végső határáig…“

Igen, innen van ezekben az emberekben a felsőségnek, a szabadságnak, az isteni kiteljesedésnek valami távoli, de élő lehellete: vették a szentlelket, bármennyire távolról is, de vették, megkapták: s a szentléleknek ha nem teljességét is, de azt a suggestióját, hogy ők elhivottak s bizonyságtevők… De mire tesznek bizonyságot?…

Mire tettek bizonyságot az ujtestamentom irói?… A Krisztusra. Nem tételes törvényekre, nem külső szabályokra, nem mennydörgő dogmákra, nem simára csiszolt hitcikkelyekre: hanem a Krisztusra. A Mesterüktől -236- sem azt hallották: hogy az él, aki azokban hisz. A mester azt mondta nekik: aki énbennem hisz: él… Tehát a Jézus vallása: a Jézus. Nem hittételek sorozata, nem sivár erkölcstan: ő maga! erkölcsi életünk mintaképe, üdvösségünk szerzője, minden.

S mig szórakozott szemmel hallgatta a mindenapi élet vidám és egyszerü beszédeit, most értette meg először és legtisztábban a keresztyénség példátlan s mindent átható erejének titkát: milyen egyszerü a tanitás: légy Krisztus!… Milyen könnyü a revideálás, a visszatérés, az örök protestálás: Nézd a Krisztust!… Micsoda fölösleges dolgok agymunkával kieszelni tételeket s elméleteket: ott a Krisztus!… Mi a pap: A Krisztus tanuja!…

Egész fölmagasztosulva nézett, mosolyogva s derülten s mit sem látó szemmel ezekre az emberekre, akik körülötte voltak bennem a Krisztus, mondta magában, én is Krisztus vagyok! Csak én, én nem tudom levetni magamról az embert, hogy isten fia legyek… Óh, mondta s feltámasztotta az arcát: Ardayt a Krisztust hozta hozzám… Le akarta előttem alázni a szegény kis zsidót, aki nem birta cipelni a keresztet, leroskadt, akit gunyoltak, leköptek, mint annyi zsidót azóta, megkorbácsoltak s fölszegeztek s mikor haldokolt, ecetes méreggel itatták: és a Krisztus ember volt: elforditotta a száját… ember volt, nem birta a savanyu ecetet szájában, az inye közt… De hisz ez mindennél nagyobb: ha a Krisztus ennyire ember volt: és mégis tudott Krisztus lenni! ha a Krisztus ugy volt ember, mint én: akkor bennem épenugy ott lehet a Krisztus lelke… ott is van… Hányszor éreztem már magamban a krisztusi lelket..: s nem mertem engedelmeskedni neki…

– Nem mertem jó lenni, – folytatta. – Szégyelltem, hogy jó tudok lenni, hogy tudnék krisztusi jó lenni… Jó… Nem szégyelltem a büneimet, nem szégyelltem magam előtt, takartam a világ előtt: de magamban ugy őriztem azokat, mint a kincset… s a jóságomat röstelltem: mások előtt nem bántam, ha kitünik, magam előtt takartam, mint a gyöneséget… És ezek mind, mind, mind igy vannak: még a Krisztus tanui is…

És ekkor fölfigyelt egy szóra, bár egyáltalán nem hallotta, amit füle hallatára beszéltek, hallotta, de nem értette, nem haladt velük e percekben, most azonban az Alvintzi kivörösödött, kedves mosolyu arcát látta maga előtt s ezt a kedélyes kijelentést:

– Mindig csak én, mindig csak én legyek a jó?… Csak én egymagam legyek a bárány annyi farkas közt?… Ugy megesznek, mint a semmit!… Neeeem, a kutyák: most megtanitom őket én is… Menjen a dolog az egyházmegyére, menjen az egyházkerületre: akkor majd meglátjuk mi lesz.

– Tudod, kedves barátom, téged is óvva figyelmeztetlek, hogy a komenciós levelet alaposan tanulmányozd át, mert ezek a gazemberek ugy kiforgatnak bennünket, hogy példátlan… Az én hitlevelemben benne van, hogy kapok természetben hat öl fát, természetben egy hizott disznót, természetben minden tehenes gazdától két liter tejet, természetben bizonyos mennyiségü buzát, rozsot, árpát s kukoricát, aszerint, kinek mennyi a vagyona… Nos: most én átveszem ezt a hitlevelet s akkor megmutatják, hogy mindezek a dolgok meg vannak váltva. Valahol, valamelyik elődöm, nem tudom milyen okból pénzre váltotta ezeket a természetbeli -238- illetményeket s most én a hat öl fáért kapok tizennyolc forintot… Tizennyolc forint, hat öl fa!… nem hozzák be nekem a fuvarját, a duplájáért, az erdőről… Aztán: a hizott disznóért kapok: kérem egy hizott disznóért: hat forint ötven krajcárt!… tudomisén, száz esztendővel ezelőtt talán ennyi volt egy hizott disznó ára… Minden liter tejért kapok két krajcárt… a falumban van állitólag hatvan tehén, tehát én kapok két forint negyven krajcárt… Hát lehet igy élni?… Most jön az egyházi törvény reviziója: mindenütt a tényleges állapotokat akarják megörökiteni, pláne olyan helyeken, ahol az egyház adóelengedési segélyben részesül, mint nálam is… Hát én megelőzöm ezt a dolgot s most az atyafiakat felszólitottam, hogy nekem természetben adják meg az illetményeket!… Nem azért csinálták ezeket a fizetéseket a mi atyáink igy, ilyen bölcsen: hogy az unokák kijátszhassanak bennünket… Mert jól van: ha elfogadjuk is, hogy a papnak magának is jobb, ha nem természetben szolgáltatják be a fizetést: nem ocsuban és vadkörtében… (az én szegény atyámnál előfordult, hogy eljött egy-egy gazda, azt mondta: tiszteletes ur, nagyon kevés buzám lett, hanem igen szép körtém van, tessék elfogadni komencióban. Szegény atyám, isten nyugtassa, azt mondta: jól van fiam… s hoztak neki egy véka vadkörtét… vackort…) Adják hát pénzben, akkor én megveszem magam. Igen ám, de ha ők nekem hat öl fát adtak: vagyis már ezelőtt háromszáz esztendővel annyira taksálták a pap igényét, hogy neki hat öl fa jár egy évre: akkor ők adjanak nekem annyi pénzt, hogy én azért meg is vehessem azt a fát… Hol kapok én ma három forintért egy öl fát, beszállitva?… Minden évben tartsanak egy gyülést és azon állapitsák meg, hogy minek mennyi az ára…

– Kedves barátom, – mondta mézédes mosollyal -239- Vitéz György s kis kurtára borotvált bajsza feketére volt pederve, – igy azonban ezer percenttel kellene emelni az egyházi adót…

– Én nem tehetek róla… Nem az én igényem emelkedett, nem a papzsák lett nagyobb, hanem a pénz vásárlóképessége lett kisebb: ők? ha nem adják ide azt a hizott disznót: náluk marad! én ajándékoztam nekik! s ha ők eladják: nem hat forint ötven krajcárt kapnak érte… Ez csak a legigasságosabb dolog: adják ide a disznót, ahogy adták száz meg száz éven keresztül… De hát nem a disznó disznó, hanem a paraszt, ej jól mondta azt az én Süttő bátyám, az isten nyugtassa: fiam, a paraszt csak sülve jó, akkor is a fene egye meg.

– Kérem alássan, az állam kötelessége ez… Mind az állam kötelessége ma már ez. A papokat fizetni, az iskolákat fenntartani…

– Aj, az állam, – legyintett Alvintzi, – afelől felfordulhatunk. Jár nekem onnan egy kis pénz, nem is papi fizetés, hanem keserves munkámnak a dija, helyettesitettem egy tanitót az állami iskolában, s ne adj isten, nem birom megkapni…

Miklós elszomorodott: már megint összezavarta az élet a tiszta látását… Nem, itt valahol elmérgesedett az élet: sebes lett és eves lett a seb… Itt már egy nagy gyógyitó kurára van szükség… A Krisztus nemcsak türelem, a Krisztus szava parancs is: adjátok meg a császárnak, ami a császáré!… a Krisztus az emberben nemcsak az áldozatra ok nélkül menendő bárány, de az igazság, a közrend, a társadalmi bölcsesség lelke is… És most csodálkozva vette észre, hogy a papok s ő maga is csak elvétve foglalkozik az állam feladatával… Őt megütötte, idegenül -240- érintette, hogy egy idegen ur, lelkétől, müveltségi állapotától, egész lelki konstrukciójától idegen ur az államra háritja a felelősséget a papok eltartására. S ez a tény maga is bántotta őt, „én nem vagyok az állam szolgája“ mondta magában: én az Ember szolgája vagyok… Én az Ige tanuja vagyok s nem rendőre az Államnak… Eszébe jutott, hogy épen a napokban jegyezte föl a papságnak bizonyos foku elfajulását: a grófok papját, aki alkalmazkodó hivatalnoka az embereknek s államnak… Akkor pedig nincs más hátra, mint szenvedni az életért, vérezni és koldusalamizsnákon tengődni… Én az államnak semmit nem árulok, én a magam lelkének értékeit adom át testvéreimnek: lelki dolgokat nyujthatok… a betegnek, a szenvedőnek és a szegénynek… Hogy lehet azt felmérni buzában és fában, pénzben és rangban, mit érdemlek tőlük… A mi jutalmunk nem e földön van…

Hallgatta tovább a könnyü és vidám beszélgetéseket és hallgatott. Megjárhatatlan ez az ut… Fel tudott volna állani s amint van, menni világgá… és ülve maradt… Látta, itt hallgatás sorsa, itt ő nem tud szólani s nem tudja az igéjét kijelenteni… Mint valami boldogabb hazába vágyott valahová… Hová?… A szegények, a betegek, a nyomorultak közé… Mint haza: ugy vágyott utánuk… De akkor mért nem maradt otthon az édes anyja mellett, aki szegény is, bajlódó is, s ha otthon van, mért nem tud beszélni vele… mért van köztük valami idegenség… hová vágyik, mit akar, mire van hát rendeltetve… ah, legjobb volna meghalni…

– Megállj csak, ha a feleségedet elszerződtetem, majd meglátjuk, hogy viccelsz!

Erre a friss és gonosz ötletre elsavanyodott megint: hát ennyi bennem a Krisztus?

– Kedves bátyám jó szinben van, hálistennek, itt van a nagyságos asszony is? – szólt hangosan.

– Itt vagyunk mindnyájan, – felelt egyszerüen az öreg s megszoritotta bizalmasan, szeretettel a fiatalember kezét. – Eredj át hozzájuk.

S nevetve megfenyegette erős, vaskos ujjával, aztán hatalmasan megrázta az Alvintzi kezét.

IV.

Miklós később tétován átment az asszonyok közé. Soha ilyen habozó és elhatározatlan nem volt. Nem tudta mit keres itt, mint ahogy nem tudta, mit keres egyáltalán az emberek között. Amolyan lefelé szállingó levél volt, még ez az egy kötelesség tartotta itt… átadni egy üzenetet, visszaadni az aranyakat… ha ez nem volt volna, ugy érzi, egyáltalán nem lenne mit keresnie ez életben. Félve, gyötrődve és szorongva ment ki az udvarra, még egyszer megállott a csillagok alatt, felnézett az égre:

– Csillagok, öreg pajtásaim, – mondta s gyermekkora jutott eszébe és apja, aki ugy ismerte a csillagokat… az öreg csillagokat… a magyarok öreg csillagait.

– Ó Uram, – suttogta – adj nekem erőt a legnagyobbra, hogy megtaláljam az igazságot… hogy lássam már egyszer magamat ebben a világban… tudjam -242- már, hogy mi itt a dolgom, mi a szerepem, mi a rendeltetésem… mert én nem fogok visszariadni semmitől, ha egyszer kész leszek, én nem fogom azt mondani, hogy nekem ez elég, hogy én nem veszek magamnak annyi meg annyi fáradságot, hogy én nem vagyok olyan magasztos célra rendeltetve: én igenis a legnagyobbat akarom, én világitani akarok és utat mutatni az igazság felé… de hogy tegyem, mikor nem látom az Igazat!… nem érzem a Krisztust!…

Első pillantása Dékánynéra esett. Ott ült asszonyok között finoman és szelid mosollyal, kellemes és szép jelenség volt s öreg… A szive hangosan dobogott, amint meghajlott távolról s köszönt neki…

Az asszony igen bizalmasan, igen családiasan, gyöngéden nézett rá, látszott, hogy meg van ijedve a soványságán, látszik, hogy félti őt…

Ő is meg volt szürve szegény, meg volt vénülve, de néha fölnevetett, hang nélkül az asszonyok közt s valami nagy derü volt benne, ahogy csak azok tudnak mosolyogni a világon, akik igen magasra jutottak el. Akik mindent elvesztettek már s mégis élnek…

Miklós hozzá ment, sajnálattal nézte, mennyire elveszett a nyár óta s ugy gondolta, nem fogja megmondani neki az Arday üzenetét… Ha egyéb gonoszság nincsen is benne, az az egy elég, hogy megzavarja ennek az asszonynak már megcsillapodott életét…

– Nézd csak ez hol bujkál, – kiáltott rá Márta, – Margit, Margit, – fordult azonnal vissza s Miklós ijedten nézett arra felé, de Margit nem volt sehol.

Apróságok, semmiségek, eltünő szikrázása a napsugárnak a kavicson, nem is hallotta, mit beszéltek körülötte, neki. Sorra bemutatták az asszonyoknak, érezte, -243- hogy mindenki megnézi, nagyon figyelmesek voltak vele szemben, ugy kezelték, mint egy beteget s csakugyan ugy is érezte magát, mintha betegségből kelt volna fel.

A másik teremben tánc volt, Márta nagyon jól mulatott s csodálatosképen keveset foglalkozott ővele. Minden ujjára volt udvarlója, ő volt itt az est középpontja, elkapatott, elkényeztetett lány, alig lehetett ráismerni. Miklós inkább egy epés arcu kövér öreges nőt volt kénytelen untalan megnézni, nem tudta ki az, pöffeszkedve s hallgatagon ült, egy-egy percig, aztán felállt, elment, ujra leült, kellemetlen egy személy volt s minduntalan megjelent. A többi asszony egészen szomoru jelenség volt. Ezek az asszonyok, akik reggeltől estig a házi dolgokkal vannak elfoglalva, ezek a vidéki kisbirtokosnék a bepréselt füzőikkel, vörös arcukkal, esetlen kéztartással, nagy cipőkkel igazán szánalmasak: milyen derék, talpraesett anyák s menyecskék lehetnek otthon, egyedül, a háztartásban s itt merevek, bárdolatlanok s nem lelik a helyüket. A papné maga mellé ültette Miklóst s eleven szellemmel játszott, mulatott rajtuk, egyenként ismerte őket s minden dolgukat s folyton beszélt azon a csendes, maliciózus hangon, ahogy néhányszor hallotta már beszélni a nyáron.

– A jegyzőné, most vették meg a torjai rétet. Az uramnak ez az ideálja: mint a tüz! csak ugy ég a munka a kezén. Nézze a cipőit.

– A kálvinista asszonyoknak van egy nagy hibájuk: igen szeretnek dolgozni – mondta nevetve, igen halkan az asszony, – a kálvinista férfiaknak persze meg egy másik nagy hibájuk van: nagyon szeretik a pénzt. Hogy mit nem tudnak ezek izzadni a pénzért, az hallatlan. Tiszteletreméltó, az már nem is utálatos, imponáló… Dolgos nép az igaz, de a modoruk, az valami rettenetes, persze vagy egyik, vagy másik. -244-

Egy vékony fekete kiaszalt asszonyra nézett, aki csaknem elaludt a társaság közepén.

– Minden este éjfélkor fekszik és reggel három órakor már felkél, de ha nincsen dolga s összeteszi a kezét, már alszik. Szegény, milyen penitencia neki itt lenni, de az ura kivánta, ez hozzátartozik a ranghoz, hogy meg kell jelenni. Most is jobban szeretne otthon lenni, kovászt tenni, mert holnap reggel sütés és a kovászt sohasem bizza a cselédre: mindig maga dagaszt, mert az ura nem eszi meg a kenyeret, ha a más kezéből került ki… Van még kenyeretek holnapra Lina? – szólt át hozzá.

A néni felrezzent, csakugyan, mintha szunyókált volna s kedvesen elnevette magát.

– Van, persze gondoskodtam előre, mert tudtam, hogy ma este nem leszek szabad; de nem az, hanem holnap február 18-adika, holnap érkezik a sógorom a családjával, ha az éjszaka nem alszom, ugyancsak el leszek fáradva, pedig most lesz dolog és a sógorném tudod olyan, hogy ahányszor eljön: mindig egy cseléd. Már előre félek, hogy el kell küldeni a cselédemet, pedig ez még elég tisztességes lány, a Kovács Róza tudod, annak az alvéginek a lánya, Boros lány az anyja, a volt harangozóé, ez még elég emberséges, csak persze ügyetlen, hát az nem fog megfelelni a sógornémnak. Az olyan rigolyás asszony…

Csak meg kell ezeket az asszonyokat billenteni, ugy el kezdenek beszélni, olyan őszintén, háziasan, minden legcsekélyebb takargatás nélkül, válogatatlan emberi egyszerüséggel, mint otthon magunk közt, a konyhában, vagy ha beszalad egy percre a szobába s leül a vendég mellett…

Fehér ruhában volt, magas nyaku fehér csipkeruhában. Egyszerü kis ruha, a vállon széles fodor körül, hosszu szoknyája meglibbent, csak épen átrepült valahogy -245- az ajtó előtt, de Miklós megismerte s azonnal megszünt neki az egész társaság: azonnal felgyult.

Mintha tükön ült volna, ugy maradt még a helyén. A papné észre vett valamit, de csak azt, hogy untatja Miklóst a csevegő asszony, akit ha egyszer meginditott, elhallgattatni többet nem lehetett. Azt hitte, a dátum hatott Miklósra: a február 18. Emlékezett, hogy mondta neki, hogy az aranyakat adja vissza, ha tudja, erre a napra, ez a Márta születésnapja s most talán nincsenek meg. Nagyon megzavarodott ő is ezen a véletlenségen, hogy ime a legelső percben emlékeztetés történt e dátumra s nagyon szerette volna megfogni a szegény fiu kezét s a fülébe sugni, hogy maradjon nyugton, a dolog nem sürgős. Az apa egyszer kérte ezen a napon az aranyakat, mikor Arday a szokásos aranyat megküldte, ez volt az oka, hogy akkor ő figyelmeztette rá, hogy e napra hozza vissza. De azóta sok minden eszébe jutott, amire akkor nem gondolt, hisz ha elköltötte, ezeket az aranyakat sohasem hozhatja vissza, ezek mind raritások s kieszelt mindenféle huncutságot, hogy szükség esetén az ura előtt igazolja a dolgot… Először is bevásárolt a bankban tizennyolc különböző aranyat, amelyek valamennyire pótolhatják szükségből az eredetieket, szóval az urától nem félt s nem is valószinü, hogy sor kerüljön rá… Arday most bizonyára nem is fog küldeni… Szóval minden lehetőséget alaposan meghányt-vetett már, csak azt az egyet nem tudta kitalálni, hogy hozza szóba Miklós előtt, hogy oldja fel a szegény fiut kötelezettsége alól.

Miklós fészkelődött, nem birt helyén maradni s nem tudta, szép szin alatt hogy lehetne fölállani s elmennie…

A beszédes asszonyt végre valaki más irányba terelte, és épen az a kellemetlen vastag asszony, aki folyton ott lábatlankodott körülöttük a sánzsán selyemruhájában. -246-

A papné finoman elmosolyodott, s ez sértette Miklóst, mert ugy érezte, ebben benne volt a kritika, hogy ő nem is alkalmas erre.

– Holnap van a kislányom születésnapja, – mondta aztán a papné minden habozás nélkül.

Ezzel a mellényzsebébe nyult, ahol a kis tekercs el volt készitve, az asszony halálosan megrémült, hogy visszaadja, itt mindenki szemeláttára s csakugyan ugy is történt.

– Na hát ez nagyon kedves, – és idegesen felnevetett az asszony. Még ilyet nem kaptam; ezt Mártának hozta; maga a legfigyelmesebb ember! S a markában játszott a kis csomaggal, nem tudta hova tenni. Miklós még meg is rémült, hogy elszakad a papir, megint valami baleset lesz, az isten őrizzen, mi minden lesz még?

Hirtelen fel is állott; hanem amint kinézett a terem felé, Margitot már megint nem látta. Erre eszébe -247- jutott valami s visszahajlott. A szék karjára támaszkodott s a papnénak halkan ezt mondta, mintha valami könnyü szellemességet mondana:

– Tegnapelőtt nálam volt Arday és arra kért, mondjam meg nagyságos asszonynak, hogy teljesiteni akarja a lánya kivánságát.

Ezzel elfordult s elment, gyorsan, szinte elugrott. Nem birt magán uralkodni, mint a tolvaj szökött el.

Az ajtóból nézett vissza s akkor megnyugodott, az asszony ott ült a helyén; erre föllélekzett, azt hitte le fog szédülni a székről s átkozta magát ezért a komisz és alacsony módért. De nem; ott ült, mosolyogva, egyszerüen, kissé hidegen s nem nézett feléje.

– Hálaistennek, – mondta magában s úgy érezte, megszabadult az oroszlánveremből.

Margit állott meg mellette, a hangját hallotta, egy kis üveges könyvszekrényt nyitott ki, amiben a falnál ifjusági könyvek voltak s a hangja úgy csengett, mint az angyali muzsika:

Miklós odanézett, egy alacsony, sovány fiu állott a lány mellett, erős pofacsontjai kiállottak s félszegen nevetett:

– Azt nem tudom, mi a könyv cime, de azt tudom, hogy mi volt annak a kis szindarabnak a cime: Szentgyörgynap éjszakája.

– Azt nem tudom, mibe jelent meg, csak azt, hogy első vagy második gimnázista voltam, mikor olvastam. Mikor pedig hazajöttünk vakációra, játszani akartunk valamit, nem volt mit, hát én emlékezetből megirtam azt a kis darabot, a leányszerepeket is fiuk játszották… Csak éppen eszembe jutott ez a história most, hogy megláttam itt a könyvek sarkán, hogy ifjusági -248- szinmüvek… Borzasztó szeretném az eredetit olvasni…

– Kezét csókolom, – mondta. – S hogy Margit nem látszott reagálni, – hozzátette: – Matolcsy Miklós vagyok… – olyan könyörgően, olyan alázatosan mondta.

Margit széthuzta gyönyörü, ijjas szájacskáját s sötét szemével ránézett, azok is hunyoritottak s kicsinyek lettek egy villanásra:

Miklós elpirult, az lehetetlen, ő ma nem találkozott még vele, de olyan sok embernek mondta meg már ma este a nevét, hogy nem csodálkozott volna, ha tényleg megtörténik.

Amint megfogta a kis lány kezét, hüvös és tiszta kezecske volt az s csodálkozott, hogy ily egyszerüen tudtak érintkezni: azt hitte, szikrák fognak kicsapni ebből az érintésből, szines lángok s mindjárt fölrepülnek a levegőbe… mint a táltosok…

A másik fiatalember még állt, várt egy kicsit, akkor észrevette magát, elszomorodott, csalódottan, bánatosan ellógott s ugy tett, mintha a szekrényekben levő könyvek sarkára irott szók jobban érdekelnék, mint az, akit előbb miattuk megtámadott: e szekrények kis könyvtárosa…

Miklós azonban nem ment el, csak nézett, nézett, csak nézte a leányka arcát édesen és mosolyogva, lógó hosszu kezeit eleresztette.

Az nem is értette el; de feltünt neki; ujra visszapillantott rá; mintha megütődött volna, mit akar ez? mit jelent ez?

Miklós is nevetett és csodálatosképpen most először nevetett gyerekkora óta teljesen boldogan, ok nélkül s vidáman. Csak nevetett.

Ez odanyujtotta a karját, de Miklósnak ugy tetszett, hogy elébb rápillantott, mintha inkább vele akart volna keringőzni.

Margit kétszer fordult körbe a teremben s Miklós folyton csak őt kisérte. Mikor másodszor ideértek, táncosának köszönetet mondott s kiállott. A fiatalemberről kétségbeesetten folyt a verejték s dadogva ment tovább.

Miklós minden pillanatban elröstellte magát: lám, hisz ő, a pap, ő egy cinikus ember, aki mindenből gunyt üz s tréfát csinál, mennyire fölötte van ez a gyermek, -250- ez a drága, ez a szent lény, akinek minden komoly és igaz…

Tétovázva szépitgette magát; hisz ő a levélre célozott. – Kislányok ilyen nyelven szoktak beszélni: örökharag!

– Na igen, azt ismerem. Maga is kislány? Vagy azt hiszi, én kislány vagyok?

A lányka ujra elmosolyodott, oly nemes és bensőséges volt ez a mosolya, már látta nehányszor rajta: ugylátszik ez a lénye igazi harmoniás megnyilatkozása:

Miklós hirtelen rémitően elkomolyodott. Mint a derült égből lecsapó villám, ugy érte ez a szó.

– Szabad kérnem naccsád, – állott meg Margit mellett egy másik fiatal ember, erre ráismert Miklós, az a cigányképü, fehér fogsoru fiu volt, aki az előbb az udvaron komiszkodott. Amint elvitte Margitot, aki most ujra visszanézett s oly szépen, oly kedvesen, mintha a pillantásával vissza akarná vonni, amit a szavával sujtott, mintha a tekintetével mézet akarna hinteni a keserü csipésre… Miklósban ujra felindult saját maga -251- ellen a haragja: nem tudott táncolni, mit nem adott volna érte, ha ahelyett a sok semmiség helyett, amit világéletében tanult, legalább táncolni tudna.

A könyvszekrény sarkához támaszkodott s lehunyta a szemét. Mosolygott. Magában maradt. El kellett zárnia lelke kagylóhéját, hogy magához térjen a szokatlan felindulás után; mint húrok rezegtek idegei, fel voltak feszitve s zsibongott egész teste lázasan. Nem látott, semmit nem tudott, nem lett objektiv képpé benne, amit e pillanatban átélt, valami boldog zsongás zsongitotta el, valami általános jóérzés, egész testét mint a gőzfürdő fenyőillatu forrósága, idegen, kéjes és szurós pezsgésbe facsarta. A muzsikából hallott ki bizonyos hangokat s mindig csak ugyanazokat, édes és erős hangok csengettek ki neki belőle s képtelen volt csak valamennyire is a zenére figyelni, mindig csak azok a hangok s mindig ugyanazok verték fel az idegeit, még jobban s ez nagyon jó volt.

És csöndesen mosolygott s mint mindig, minden erős érzésénél, a halál vágya, a halál édes kivánsága gyült fel benne. Ugy szeretett volna meghalni e percben, a szemét nem nyitotta fel s az izmaiban kéjesen érezte a megdermedést, most, most kell meghalni, mig boldog, mig ez az ismeretlen szépség el nem tünik a hangulatából…

Amint felnézett, kavargást látott, vállakat s csipkéket össze-vissza, egy szájat látott mosolyogva, egy lámpalángot, egy zászlócskát, egy irigy pillantást, egy fodrot, vörös selymet és sárga szalagot, olyan zugás, kavargásban, annyira széthullott laza képeket, amint félig nyitott szemekkel, fátyolosan s párásan usztak el előtte a táncosok: pillanatra sem nyugodott meg a tekintete -252- valamin, semmi a figyelmét meg nem állitotta, hajak és szemek és meztelen kezek és izzadt homlokok és merev táncos vonalak és futó szivárványok és egy barna szempár és ujra, meg ujra és mindig csak a barna szempár s nem tudja, nem jön rá, nem kapja tudatába, hogy ez ő…

Fölriadt az édes hangra, mint a réti alvó a madárfüttyre s mosolygott. Nem látta, hogy jön s itt van…

Az ajka szétnyilt, mintha virágszállal csiklandoznák, de nem tudta kimondani, hogy „kire gondolnék?… magára“… először életében visszariadt a tiszta hang nyilt nagy kapujától…

– Mint uszni… Az ember lubickol s a viz játszik vele; még nem vette észre, milyen jó? Persze maga nem táncol; nem is uszik?

S a fiatal ember már megint elszomorodott, életének lehetetlen mély sivársága, gyászos holtsága ismét kieresztette sötét fátyolát, mint egy pányvát, hogy belekavarintsa; riadtan menekült. Nem, ne ő róla, ne legyen róla ma szó.

– Uszni jó, – mondta, – keresztül a Bodrogon, -253- le Kispatakra… egy-kettő, át a vizen… – s hozzátette. Ugy szeret uszni?

De a leány megingatta a fejét, csendesen mosolygott, furcsán, felvonta kicsit az ajkait, valami álom s valami mélységes béke volt a mosolyában.

– Nem át… Nem kell átuszni… Az nem jó, valami célért; ott is csak ringatózni, a vizen… Nem azért táncol senki, hogy tiz kilométert fusson meg, tudja: csak táncolni jó… jó táncossal…

Miklós hirtelen tágra nyilt szemmel figyelte meg a mozdulatát, amint a muzsika ritmusára a keringő lágy mozdulatával odaadja magát valakinek, a muzsikának, a táncnak, a táncos ölelésének: a tánc erkölcstelen, mondta magában s dühvel s szinte megmarkolta a lány felemelt, vállmagasságában emelt kis kezeit, amelyek egy villanásig ugy usztak a szeme előtt, mintha a láthatatlan táncos ölében repülne… Meg akarta ragadni, kitépni s röpiteni tova: a tánc csak addig erkölcs és csak addig szent, mig én velem röpül a lány…

Mire megfogta volna, mire odáig jutott, odaérett az érzése, hogy a megragadás érzése tisztán kivált benne, akkorára a lány könnyü mosolyos trillával tova repült. Csak ugy gyermekesen, tisztán, befelé élt kéjérzéssel, üdén és harmatosan, mint a szélben, mint a vizben, mint a hullámokon, de a férfiban mohó és vad vágy gerjedt fel s nyersen fakadt ki lelkében a mohó féltékenység: nem engedem, nem, el nem engedlek s nem adlak át a levegőnek, a vizeknek nem hagylak ölelni, nem, ez irtóztató s kegyetlen érzés, tudni, hogy mindennek szabad, az elemeknek szabad testedet ölelésében kéjjel fölfogni!… Nem!… Nem szabad senkinek: csak énnekem.

Összecsikoritotta a fogait s lihegve nézett utána, oly vadul, amiben kisült lényének minden nyers, állati tartalma. -254-

Annyira nagy és felsugárzó volt ez a kitörése, hogy megérezte a szenvedélyt a pórusaiban, hogy megragadta a fantáziáját s nagynak találta magát, a haja meglebbent, amint visszavetette a fejét s érezte, hogy a sörénye lobog s az ajka vértől kicsattan s a válla ferdén szegül neki, mint Prometheus a boltozatnak: mert mindent magára vesz s mindent magára dönt, de magára! de habozás nélkül és könyörtelenül: dőljön, aminek dőlnie kell s pusztuljon, ami csak pusztulni tud, meg tudta volna ragadni a csóvát, bedobni a puskaporos várba… Micsoda robbanás…

Fellélekzett, a másodperc alatt a tenger minden viharja rohant végig rajta s megkönnyebbült.

– Most mire gondol? – látta, hogy ezzel a kérdéssel libeg vissza már lány, de visszajön… mert vissza kell ide jönnie… mert csak körötte leng, libeg… Mert hiába táncol sorra mindenkivel: csak ő neki, csak neki táncol, csak neki kellemezi magát.

De a lány nem mondta ezt, intett kicsi barna szemével, a kacér hivásnak valami igen finom s távoli árnya suhant meg e hivó sugáron:

Az első szók alatt Miklós neveletlen daccal hetykélkedett, de ebben a végső kis hangban volt valami kimondhatatlan drága s édes méz, ettől a szive megcsiklott, végig futott gerincén a boldog kéj… s egyszerre föloldva elvesztette keményke kitartását s egész szivvel, kitárt szemmel bukott előbbre…

– Nem tudok táncolni… – mondta nyafogva és rimánkodóan, mint egy kisfiu.

– Mit beszél, – kacagott fel a lány oly idegesen s riadtan, hogy ez nem a leleplezés furcsa titkának szólt, hanem a hangban elömlő megadás ingerlő örömének…

Miklós beharapta az ajkát s lenézett, Margit soha el nem felejtette többet, olyan jó kisfiu volt, olyan édes drága jó kis fiu…

Csaknem könny szökött a szemébe, kacagnia kellett, hogy elfojtsa a pillanatnyi meglepetést s meghatottságot.

– Mit nyögdécsel! – kacagott fel ujra a lány. Nem, ez kibirhatatlan, el kellett futnia, ha nem akart sirva fakadni valami megérthetetlen bübájtól, sirva kacagni s vége. Ez a komoly, ez az idegesitően komor pap hogy burrog, mint a galamb.

Ugy elszaladt, azt se tudta hova, Miklós utána nézett, ugy, lehajtott fejjel, ugy utána nézett, sejtelme sem volt róla, hogy nézik. S ő sem tudta, hogy nézi, hogy annyira odanéz, hogy egész lénye egy nézésbe szökött, hogy sugárzik egy lény felé, mint a reflektor.

Nemsokára látta táncolni. Margit minden fordulónál -256- ránézett s ránevetett, egyre tisztában s egyre virágzóban, ugy nevetett, mint a cseresznyefa a napban, a szélben… a milliárd virágba borult fehér és zöld fehér cseresznyefa…

– Én megtanithatom, – szólt oda tánc közben egy fordulón s Miklós is nevetett, szegény sovány fiu, igy nem nevetett még soha, ilyen halkan, ilyen könnyesen, ilyen boldogan.

Ah, az a szép éjjel… az alacsony és fülledt és idegenekkel tele tömött kis iskolaszobában, a görcsös padlóju, kiüritett teremben… visszagondolni rá… A kapitány lányok éjfél után kánkánt táncoltak… Milyen csunya lányok voltak istenem… A segédjegyző jó fiu volt, kevés szavu, száraz, hosszu fiu, jó fiu: ugy megérzik egymást az összevaló jó emberek, ugy odasündörgött a Miklós árnyékába, ugy kezére játszott, barátja lett, segitett evezni a csónakon… hüen huzta a ladiklapátot… Az öreg papok, jók voltak ők is, nagyon kedvesek; a kismama… szegény, himlőhelyes, fekete, mindenből kimaradt fiatal özvegy hogy dolgozott, milyen ambicióval csinálta, hogy össze akarta őket keriteni, de mindenáron… Milyen fals és terhes volt ez nekik s mi mindent vett le véle róluk… Mint a rossz szellem, fonta ugy körül a két szivet, mintha be akarta volna hálózni egymással őket s arany hidat rakott minden pillanatban nekik… A fiuk is mind, mind kedvesek…

Mintha bizony megéreztek volna valami szent tüzet, oly mosolygósak voltak, olyan diszkrétek s nem versenyeztek… Senki sem akarta elhóditani ő előle!… Néha meg is ütődött: ime itt a teremtés legangyalibb kincse s nem nyujtja ki más reá a kezét: neki marad… Verseny nélkül, küzdelem nélkül, csak fel kell emelni. Mi történt?… Annyi sok esztendei, egy egész életen át tartó balság után egyszerre csak megfordult a világ -257- kereke?… Jóra? boldogra? soká depresszió volt s most napfényt mutat?…

De elfogadta, ugy elfogadta: óh csak becézzetek, mondta magában, ha tudnátok, milyen jól esik…

S nem volna semmi fogalma róla, hogyan, mikép: a közepében volt, ő, a rideg, magános: egy megszervezett, összetanult kis társaságnak középpontja s annak minden tagjával testi-lelki hiv barát… Még pár óra előtt senkit sem ismert: most szivek szerelmében egybefonódva… Mindenki ugy nézett rá, mint aki hazajött… megérkezett végre, itt van már, mennyire vártuk… És ő már nem hányódott nagy viharokban, mint mindig ezidáig, hagyta hogy ringassa a hullám, hagyta, hogy csapkodja az édes boldogság tele hulláma.

A lány nem szólt, csak a fejét ingatta meg, mosolygott, aztán mélyet s nagyot lélekzett.

Miklós szemét nem kerülte el a fáradt, fanyar suhanás, ami átfutott az arcán s bágyadt, tüz nélküli szomorusággal gondolt a lányka multjára.

Margit arra gondolt, hogy nem volt ideje kijavitani a magánpolgáristák dolgozatait s holnap nem lesz szabad aludnia, hozzá kell ülni a pirostintázáshoz… De odaadott volna nagy darab kincset az életéből, -258- mintsem most ezt elárulja s Miklós arra gondolt: mi van a multjában… mi jött elő e fáradó hajnalon, mint kisértet az éjből…

Nagyokat hallgattak, ritkán szóltak, egymás mellett ültek… Miklós egy pillanatra sem vette le a szemét a lány arcáról. Folyton s gondolatok nélkül nézte, néha föleszmélt, olyankor frissen látta a gyenge édes szint ezen a kreolos arcocskán, látta az orr éles rajzát, a homlok alacsony, finoman domborodott sima tükrét, az ajka hihetetlenül nemes és gyöngéd drága ivét s mindig csak ezt, mindig csak ennyit. Már a hosszu s erős ideges nyak mélyen volt a szemének, már azt nem is látta, már abban eltünt a lány távoli élete, soha egyéb előtte nem volt, csak a csillogó, az elefántcsontszerü, sőt zománcosan fénylő tekintet, amely annyira ihlető, annyira lelkesen sugárzó, annyira tünemény volt, hogy mint vizió hatott reá s nem akarta tudomásul venni az izmainak ritmikus erejét s a fizikumának acélos keménységét, nem akarta, hogy egyéb legyen neki, mint egy tündöklő fényjel életének viharos és zordon éjszakáján.

Akkor szétoszlott a társaság. Amint az ablakokról felhuzták a függönyöket, hideg és szürke világosság rohant rájuk, vadul, mint a kiéheztetett vadak s csillogó foggal estek neki a késő éjszaka itt maradt illuzióinak. Miklós riadtan figyelte meg a rémitő változást, a fáradt, kimerülten fénylő szemeket, a lilára puffadt részeg arcokat, az asszonyok kiaszalt ráncait, a lányok üres és izetlen semmiségét. Mohón menekült Margit után, kereste, tőle várta a mentséget, az élet szépségét s nehezen látta meg, sokára ismerte föl kurta kis fekete kabátjában, belehuzódott a tornácon kedvetlenül, fázósan, dideregve. Miklós is már bundában volt, régi rossz diákbundájában, kopottas, olyan sávosan szőtt bolyhos kelme s az ujjai s a válla, eleje ridegen vedlett… tudta ezt, de a lányt, azt gazdagon öltözöttnek akarta, prémekben és pirosan és nevetve s szikrázva s szegényke, fehér báli ruhája gyürötten lógott ki a kis kabát alatt s oly komolyan néz, komolyan fázik, komolyan fáradt, komolyra lehangolt.

A lány arca elváltozott. Guny, keménység, sőt önguny és ellenségesség jött ki rajta.

Miklósban leszállt a vér. Soká nem birt magához térni, mintha mélységbe zuhanna. Aztán igen halkan, igen rebegve:

Miklós könyörögve, csaknem sirva nézett rá. Nem tudott szólani. Hullámzott a szive, a torkát fojtogatta. Hát szabad egy lánynak, neki! ilyen kegyetlennek lenni. -260-

Észrevette, hogy mig hüségesen és repesve és irgalmat lesve néz reá, a lány egy villanásnyira visszanéz s végig pillant rajta. S abban a pillanatban az egész teste, az agyvelejétől a sarkáig megfájult: megfájdult a kopott ruhája… Ő beszél! a rongyos… Nem: imádni lehet a szépséget, a jóságot, a kedvest: de házasság?… Elébb meg kell csinálni a… elébb pénzt kell… meg kell előbb teremteni magát…

A földet nézte, lesütött szemmel s szótlan ment a lány mellett… Egy fagyos göröngy volt az utjában, elrugta, mikor utolérte, ujra tovább rugta. Margit figyelte s elmosolyodott azzal az ő csodálatos kis zárkózott mosolyával.

Miklós röstelkedett, de már boldog is volt. A lány szeméből valami megértő meleg sugár villant rá s ettől ujra kigyult benne minden bizalom, reménység és életerő.

Miklós észre sem vette, hogy egy társaságban mentek a felfagyott sáron. Elvörösödött, ahá, ez is ott volt egész éjjel valahol mélyen, mint valami mély szomoruság, nyomasztó aggodalom. Megfogta a kis keztyüs kezet, a vékony s száraz ujjakat s nagy zavarral kezet csókolt.

Az asszony megszoritotta a kezét, olyan mohó, ijedt, kapzsi volt ez a kis szoritás, mint a bucsuzás fájó rándulása.

VI.

Kábult volt s édes érzésekkel tele, zürzavaros álmok idegeskedtek benne s mikor felébredt semmire sem emlékezett.

– No álomszuszék, kialudtad már magad? – kérdezte az anyja szeliden s odaült az ágya szélére. -261- Már alkonyodott, a lemenő nap lilásan sütött be az ablakon.

Miklós lehunyta a szemét, hogy ne lássa az anyja becéző kis mosolyát s hogy ne láthasson be a titkaiba az anyai szem.

– Beszélj valamit, na, jó volt? Jól mulattál? – s gyöngéden megsimogatta a homlokát, félresimitotta a lecsapódott fürtöt, amely oly lucskosan tapadt nagy homlokához, mint a halott haja. Oly óvatosan is nyult az anya ujja hozzá, mintha kis félelem, féltés, rettegés játszana az idegeiben.

– Én nem szerettem soha mulatságba járni, – mondta az anya kissé maga elé, – óh azok a közönséges népek. Ugy utáltam azt a bolondságot, mit ugrálnak hiába… Különben, akinek jó kedve van, mért ne… A fiatalok… Én sose voltam fiatal… Tizennyolc éves koromban puskával kényszeritettek egy öreg emberhez… Mit csinálhattam… Aztán megutáltam az embereket, kivált az asszonyokat: üresfejüek, eh, olyan gonoszak, kicsinyesek, értéktelenek…

Csönd volt, most egyszerre még nagyobb s még kietlenebb lett a csönd. Csak ketten voltak a nagy házban, két beteg lény, a fiatal ember fázósan huzta magára a takarót s összekuporodott. Az anya szomoruan, csüggedt ajakkal ült az ágyán, magába süppedve, eleresztett karokkal, a bőre sápadt volt, petyhüdt, Miklós a pillái alól óvatosan, félve nézte, mint valami kinos látványt: sohasem mert az anyjára nézni, megszokta, nem látta, nem akarta látni, hogy nem ifju, nem életteli, nem kivánatos, nem fölviditó, nem akarta tudomásul venni, hogy nő, egy ismeretlen fogalom volt neki, a jóság és a szenvedés abszolut tökéletessége, minden földitől megtisztult lény, egy más világból való, egy nagyon magasrangu létezés: -262- a kinok és szenvedések szakadatlan láncolatában megtisztult elvontság… Soha máskép nem gondolt rá, csak meghatottan, szánalommal, sajnálva és sirva s voltaképen nem tudta mért… Csak átvette anyjának felfoghatatlan alaphangulatát s az eluralkodott rajta s valahogy ő is ugyanugy megvetette mindenkor a nőket, az üres és fecsegő teremtéseket, a pirosarcu senkiket, az idres-bodros, életben csillogó, semmit föl nem vevő, a kacagó s tiszta fogu nőszemélyeket: ez mind idegen s ellenséges volt neki, mért nevetnek és min tudnak boldogan mosolyogni, holott semmit sem sejtenek az aoristosok titka felől s a világtörténelemben nincs áttekintésük… semmit sem tudnak… s nem is akarnak tudni… csak léháskodni, incifinci semmiségeken csacsogni, csipogni, enni, cicázni, pletykálni, szerelmeskedni… zugban csókolózni, a zongora sarkában nyálas puha szájjal s francia lecke alatt illetlen mozdulatokra adni agit, a busafejü, mohó diáknevelőnek… undoritó idegen kis szörnyek, vadak, falánkak, félelmesek: mindig valami titkos borzadás állt a gerincébe, ha ráeszmélt, mennyire idegenek s félelmesek abban a nagy idegenségben…

De most lehunyta a szemét s bezárta a szivét az anyja szavai elől. Ezek a szavak, amelyek eddig mindig igy jöttek ki az ő száján is, mint a rezonátorból a belédobott idegen hang: mintha saját hangja volna. Ma már nem rezonált. Ma már egyszerre, váratlan, valahogy ez lett idegen hanggá neki. Mint tolvaj a lopott kincset, takarta ajkán a boldog mosolyt s bekulcsolta szivét: szólj, csak szólj, anya, csak menj, csak hagyj, immár nem üres többé a kalitka. Most mintha kivülről jönne már csupán e házban ez a hüvös, lelki fagy, az örök magánosságnak e szomoru csöndje: bent a paplan alatt meleg van, bent a lelke alatt már ott simogat, ott melenget, ott éleget valami boldog titkot, -263- ami melegit és forral s vigasztal… A szive rekeszei fölött…

– Óh ugy megvetettem őket, azért nem is tudtam soha közéjek menni… – mondta az anya hosszu szünet után, kifakadva szokásos nyers módján, amelyben több volt az őszinteség, mint a modor. – Soha sem találtam magamhoz illőt! Soha…

A fia kimeresztette a szemét, ijedten nézett az anyjára, mért tört ki oly rendkivül hevesen: mit? valaki megbántotta? valami nem tetszik neki, valahogy ő dulta fel önkéntelen a lelkét?… Gyanakszik? Eltilt?…

Az anya arcéle kipirult, sötét szemei elfordultak, égtek és könnyesek voltak s amint ott ült kissé puposan, kissé szilajul összekuporodva, mint egy ugrásra kész vadlény, ebben a pillanatban valhogy minden egyébnek látszott a fia előtt, csak szentnek, önfeláldozónak és martirnak nem…

De nem tünődött soká, mintha csak keztyüt dobtak volna eléje, ugyanevvel a szilajsággal vágott vissza azonnal s az ő hangjában éppen ugy ott volt a nyers s kiméletlen támadás, mint az anyja fogadkozásában:

– Én tudnék édes anyának mutatni egy lányt… aki méltó volna… arra, hogy édes anyának megérdemelje a tiszteletét.

S amint mondta, már tudta, hogy ezzel a szóval szakitott az anyjával. Tudta, ezzel kimondta, hogy köztük mindennek vége. S még makacsabb lett. A mellében lüktetett a vér és szigoru maradt.

Összecsikoritotta a fogát s égett a homloka, merev lett és hideg, fagyos, rettenetes fagyosan feküdt ott magának… S el volt feledve az anyának minden jósága és minden szeretete, el minden szenvedése és fájdalma, minden türése és kinja és jósága, minden. -264-

Az anya borzasztóan megrémülve riadt fel, benne forrt valami, igaz, de csak egész általánosságban, csak ugy önkénytelen, nem is álmodta, hogy a fia, hogy az már, hogy már annak vége: inkább a keserüség, hogy konoksága miatt egyedül kellett maradnia az éjjel, holott ő is ott mulathatott volna a többiekkel, valahol… Soha életében nem volt alkalma mulatni s most itt a kedvező pillanat: régi igazság, hogy nincs jobb dolga, mint a házasodó fiu özvegy mamájának, óh annak igen a kedvében járnak az asszonyok, a lányos anyák s ő ezt is elszalasztja… Bezzeg az ő anyja, akinek az egész élete mégis tele volt örömmel, az kiélvezte ezt is, hogy küldözgették neki a doktorné, körjegyzőné a tortákat… hogy jöttek hozzá, mulattatták, cipelték, viditották: mig csak meg nem házasodott a legkisebb tanár fia… Ő a saját természetét szidta, mikor kitört: hogy mért nem elég az ő szentsége, a szüziessége arra, hogy az emberek ugy csodálják, mint egy istent… Mért kell neki mennél ártatlanabb s szentebb, annál jobban magára maradni, már a fiától is elszakasztottan… S ó Jézus, már talán meg is történt… Talán már elvégeztetett: talán már választott is a fiu… s kit… ó halál…

Sokáig szinte megdermedve nézett a fia merev fagyos, és oly ellenséges arcára, egyszer sem pillantott rá a gyermek… Elnéz mereven föl maga elé… akkor hát mégis, hisz akkor vége mindennek…

Összeborzadt. S ő itt ül az ágya szélén, a jó kis fiához jött egy kis vigasztalásért, egy kis megenyhülésért, a maga szülte kedves férfiához, akitől minden jót és jóságot és felolvadást várt… S nem kapott ettől sem, semmit, soha… Akkor igen, addig mig kicsiny fiu volt: az ő fia… Csöndes téli estéken, összebujva az öreg papi ház kicsiny kuckójában, mikor a latin leckéket kérdezte tőle, mikor feladta neki, a kollégiumba -265- készülőnek a latin szótárt, hogy tanulja meg, mindennap tiz szót, huszat: a, ab, abs, prepozició, tól, től,… abundare… kiáradni… Szinte reszketve nézte most a fiacskája éles rideg arcát, mintha a teritőn látná… S vér tolul az agyába:

– Jaaajh, – ugrott fel, mert azt hitte megful, mindjárt vége van, a szivszorulása jött rá… – csak meg ne bándd még… csak jól nézd meg, akit… akit az anyádhoz akarsz tenni… Mert ha szüz volt szüz Mária, akkor a te anyád szüz volt… Ha volt szent asszony valaha a földön: tudd meg, én az voltam! S vagyok!… Magamnál vétektelenebbet nem ismerek!

Akkor Miklós felsóhajtott, akkor megkönnyebbült. Csak akkor könnyebbült meg a lélegzete.

Hogy ne jöhessen vissza többet… Hogy magában maradhasson, ebben a boldog magányban, ebben az édes gyönyörös, izgalmas visszagondolásban… Dideregve bujt vissza a meleg ágyba s elmosolyodott s nyöszörgött és azt mondta: szerelmes vagyok, nagyon szerelmes… boldog vagyok… nagyon boldog… megsimogatta a párna csücskét s azt érezte, mintha a lány kis mellét simitaná, amint tegnap megrezzent előtte, idegen férfi karján, amint megvillant a táncban…

Forró láz verte ki a testét, kimeredt s összekuporodott s kimondhatatlan és kéjes érzéseket érzett.

Én is szent vagyok, mondta magában, tagolva a szókat ájult ajakkal és most érzem először azt a más életet, a megtisztult s uj életet, a Jézusban való üdvösséget, ez a divinitás… Lehet-e ennél magasabb és dicsőbb élet: ezt az istenség ontotta reám… Most már hiszem, hogy van megváltás, van valami jobb, van dicsőbb, mint az állati ösztönös élet, hiszek Uram, hiszek és légy segitségemre az én hitetlenségem ellen… -266- Most jön a boldog s tevékeny élet, és megszünik a satnya állapot, boldogságot fogok magam körül terjeszteni s nem beteges bánatot, jóillatokat s nem a halál szagát… Margit, Margit, én megváltó szüzem, aki szüzességedet nekem őrized, akit én fogok bevezetni a a paradicsomba, kis babám, kicsim, büdös kis angyalom, édes kis szagosom, hogy izzadt a mult éjjel s majd megőrültem a boldogságtól, hogy éreztem azt a vékony kis illatát…

S ott fetrengett az ágyon s a fogát csikorgatta, a nyelvét rágta kéjében s boldogságában s az egész teste kimeredt s egyszerre ugy érezte, amint ott feküszik hanyatt, a mellén imára kulcsolt száraz ujjakkal: hullává vált s csontkemény lett minden tagja. Erősen leszoritotta a szemét, s mivel érezte, hogy aljas és profán a testi érzése, megfeszitette a gondolatait, hogy az istenségre gondoljon s ott fenn látta a lányt az egek kárpitja fölött, János jelenéseivel, elragadtatik a Lélektől s királyi széket láta a mennyben, s a székben ül vala egy valaki s a tekintete hasonlatos vala a jáspis és sardius kőhöz és a szék körül vala szivárvány, s az hasonlatos vala a smaragdhoz. És hét tüzlámpások égnek vala a szék előtt és a szék körül négy lelkes állatok, melyek szemekkel teljesek valának mind elől, mind hátul. És a szüz ült isteni fényben s minden ruhája ez isteni sugárzás és tündöklés vala, s emlői ki voltak feszitve, mint az elefántcsont torony s köldökéből boldogság sugárzott, mint a babiloni rétek illata. És ő nem érhette el. És akarta és kellett s el kellett érnie. S nőni kezdett teste fölfelé a végtelenségbe, mint egy fárosz, egy torony, egy világitó szál a csillagok fölé, az Eiffel-toronyhoz hasonlatosan s a két talpa lőn e toronynak két alapjává, s a két könyöke más két talappá s a kezeit összefonta mellén s teste fölnőtt a boldogságosságig. És lehunyt szemei láttak, mintegy irral megkenve és -267- tüzben megpróbáltatott aranyat látott köröskörül mint üvegtengert a Szüz körül és kiáltást hallott, hogy Szent, Szent, Szent a Szüz, aki a Mindenség és aki a férfiutól defloreáltatik. Megmérhetetlen boldogság árasztotta el tetemét s gerincének végtelenségében tüzek cikáztak: s a beteljesedés szent pillanata előtt kiszökellt az ő boldogsága s a megdicsőülésnek örömét érezte elömleni magán. S rá a végtelen zuhanás és a sárgaszinü ló, akinek lovasa vala a Halál… és a pokol…

Fölpattantak a szemei s nyitott szája szélén nyál csorgott ki, szédült s felhördült.

Undorodva s szégyenkezve, zavaros fejjel nyitotta ki szemét a villanásszerüen gyors és kápráztató látomás után.

Alávalónak és becstelennek és nyomorult párának érezte magát, rá elfogta a düh önmaga ellen, ő, a pap, az ördög förtelmeinek szédületein s oly földultan mégis, oly kielégitetlenül…

Mogorván, boldogtalanul sietett előre az egybemosódóan szines természet porában a magános, fekete ember. A fák, a vetések, az utszéli virágok, bojtorjánok, cickórók, a napraforgók s az akácfák épen ugy ölébesimuló gyermekei voltak a drága, gazdag s bőséges földnek, mint a szanaszét feltünő állatok, a szekerek mellett karikázó ebek, a földhöz nyomott vastag fejjel legelésző lovak, a felbőgő barmok, az uton átfutó szürke nyul s a szemet kereső szemtelen verebek. Semmi sem ritt ki ebből a szép és harmóniás világból, az emberek is, a parasztok, pasztellpuha szinekben a földhöz hasonlóvá lettek, jól és illően mozogtak a már ezüstösen csillogó gabonában s a feketezöld kukoricásban. Csak ő egymaga volt idegen, rideg, nem idetartozó s ezt ő maga is érezte.

Fáradt volt már. Életfáradtság vett erőt rajta. Már csak a szikár gyülölet éltette, mindent, ami körülötte volt, fájó s keserü gyülölettel tárgyalt. Pedig rászállott a föld pora, hogy megszitálja kemény, fekete szinét, körüllebegte s átszürte a mezők illata, hogy elrontsa emberi idegenségét. S ő nem hagyta magát. Egyre soványabb, egyre makacsabb, egyre tragikusabb lett. Már olyan volt, mint az acélpenge, éles, rideg s metélő.

A szerelem utját is azzal a félelmes ellenségességgel -269- járta: szakitani megy. Most végleg, határozottan s örökre elmetszeni azt a sajátságos köteléket, amelybe egyre jobban s egyre szorosabban belebonyolódik. Nem türi s nem akarja azt az örökös ellentétet, a civódást, a minden pillanatban kirobbanó kemény tusát azzal, akit mindennél jobban szeret. Most a hosszu uton valahogy végiggondolta a multat az első találkozástól, amely csupa báj és idill volt, megragadó varázsos kép ott a napfényes utcán a szines és virágzó leánnyal, mikor kocsin robogott el, ah, groteszk hazugság élete egész vonalán, az Arday kocsiján, mig a leány utánanézett s kis szive bizonyára vágyott vele… Akkor, azon a kocsin eredt neki élete minden borzalmas bajának, annak a rettenetes ellenséges állapotnak, amely, mint a felkorbácsolt tenger vette körül minden oldalról. Azóta az egész világgal nyilt harcban áll: soha senkitől egyetlen jó szót nem kapott s mindazt a kínt s gyötrelmet, amit e viszonyban föl kellett szívnia, mint a táltos paripa a fölszippantott tüzlángot, erőt adó illatként lehelte ki Margit felé. Akarta, hogy mézzé váljon a lány számára az epe, amit őneki szednie kellett, mosollyá a fogcsikorgatás, amellyel a világgal szembe nézett, boldog pillanatokká a hosszu s emésztő düh korszakai, amelyen ő keresztülment élete napjaiban. Mindennek ellenkezőjét akarta, amit amott élt, világosságot a sötét helyett, jólétet a nyomoruság helyett, boldog megelégedést a zordon kinok helyett. S ezt egyébbel elérni nem tudta, csak azzal, hogy a véghetetlenségig átadta magát annak a boldog örömnek, hogy szerelmes lehet. Már ez a szó, hogy szerelem, már ez ugy hitte s ugy akarta, ez kifizette mindenért s a leányt, akit szerelme öntudatlan lázzal lebegett körül, mindazzal a tökéletességgel fölruházta, amit szegény elgyötört lelke csak várt élőtől és a halhatatlanoktól, mindazzal az érzéssel s akarattal s jótulajdonsággal, amit -270- csak megsejtett magában, amire szüksége volt, hogy a saját hiányosságait takarja s ami megbillentette lelke egyensulyát és egy magasabb és szebb ideál határa felé vonta.

Kemény emberek szoktak igy szeretni. A falánk és kegyetlen emberek, akik könyörtelenek mindennel szemben, az egész mindenség előtt s azt a jóságot, gyöngeséget s gyöngédséget, ami lelkük fenekén szunnyad, egyre, méltóra vagy méltatlanra, de csak egyre pazarolják, aki valamely csodálatos véletlen folytán szivüket megérintette. A gonosz és szivtelen emberek, akik megindulás, érzés, érdeklődés nélkül tudják elvenni az özvegy falatját, az árvák ingét, a gyöngék zsirját: majomszeretettel tömik családjukba, mintegy odamenekülve, hogy lelkükben expiálják a maguk is érzette kegyetlenséget. A lélekben jó ember mindenkihez egyformán jó: meleg magasságban áll mindenek felett s érdeme szerint nézi gyermeke javát is más gyermekekkel szemben. A jó ember nem kénytelen mint oltáron áldozni szerelmese előtt lelke kincseit, a jó emberből árad a jóillatu odaadás mindenek felé: a jó embert mindenki szereti, de senki sem hal meg érte. Csak a gonosz és kegyetlen lelkek tudnak annyira odaadók lenni eggyel szemben, hogy hasonló szilaj s féktelen szenvedélyt kelthetnek cserében.

– Hát én gonosz ember vagyok – mondta Miklós magában, tovább folytatva gondolatait – gonosz és kegyetlen ember ma, magános és rideg farkas… És engem senki sem tür…

De hát miért? miért?… Mért vagyok én annyira ellenszenves és gonosz… Hát nem én voltam még tavaly a legjobb, minden adásra kész, kiáradóan lelkes jóság: mindenkit szerettem, mindenkit angyalnak és drága emberi kincsnek tekintettem s kész voltam magamat feláldozni, ezért az emberiségért… -271- Hát ki vagyok én, hogy engem mindenki gyülöl, hogy senki hozzám-melegedni nem tud… Már kis gyermekkoromban megfigyeltem, hogy első látásra mindenki megszeret. Ahogy meglátnak az emberek, olyan örömmel néznek rám… egy jó, csöndes, szerény, mindenkinek kellemességet adó fiunak találnak… Aztán egy idő mulva elhidegülnek tőlem, aztán irigyen s haraggal néznek rám és mindenki és az egész világ… És már ő is, ő is…

Hát persze. Nem hagyom magamat ugy használni ki, ahogy ők akarják… Ez az. Amint észreveszik, hogy bennem is van akarat s megtartom azt, ami az enyém, akkor mindjárt más szemmel néznek rám… A falum, hogy elvadult tőlem, mihelyt nem voltam boldog, amért egy félévre, egy évre, talán örökre tönkretették a jövőmet… Mind ugy néz rám, mint a gyilkosra, pedig ők támadtak meg orvul s ők gyilkolták meg az életkedvemet…

Ah s még ő is, még maga is, Margit. Nem elég, hogy mindenkivel ellenségül kell szemben állani, még az is, akibe oly végtelenül, oly határtalanul szerelmes vagyok… Mit várjak azoktól, akiket személy szerint nem, csak azért szeretek, mert a lelkem tele van valami ősfluidummal, amit az emberi nem iránt való szerelemnek lehet nevezni, de nem adtam nekik valóságban mást, csak tunyaságomat s tehetetlenségemet, amelynél fogva meglophattak, megzsarolhattak! De a lány, akihez ugy hozzá vagyok fonódva, oly melegen, oly alázatossággal, olyan gyermeki jósággal, olyan isteni, páratlan egyszerüséggel, sokkal jobban, mint saját magamhoz: ő akarja elvenni utolsó kincsemet, ami még megmaradt vészben, viharban, szenvedésben, bajban: az önérzetemet, a magamhoz való akarásomat, a férfiasságomat. Rabszolgának akar?… minden pillanatban alázatos, engedelmes, hüséges, a végtelenségig -272- odaadó, de teljesen akarattalan és a szeme rebbenésére figyelő alacsony kutyájának?

Forrt és izzott s összeszoritott foggal s égő szemmel a mezők nagyszerü pompájában, a nyári nap hőségében a komor, magános, ellenséges ember.

Magános vagyok, mondta magában. Senki sem szeret, senkit sem szeretek. Csak magamat. Mért kellett nekem erre a pályára lépnem, mikor én nem tudok másoknak javára válni… Én akarnék adni magamból: de amit én adok, az nem kell az embereknek: sugárzani tudnék felettük és kiárasztani magamból az istenséget, hogy nekik, hogy értük tüzcsóvává legyek: de az emberek annyira szük, annyira parányi láthatárban élnek, hogy elvesznek a sötétségben, a mindennapi kenyér karámjában őrnek s érettük hiába halt meg a Krisztus… A Krisztus meghalt, de nem szüntek meg az ő halálával a váltók és az állások, nem szüntek meg az üzletkötések, a kamatok, a nyereségek, nem szüntek meg a betegségek, a bacillusok, akik felhabzsolják vérünket s nem szünt meg az ember, aki felhabzsolja a földet. Nem szüntek meg a fájdalmak és gyötrelmek, a lelki kinok, az ember nagy harca az elsőségért, a tekintélyek, a méltóságos mozdulatok, az okoskodó oktatások, a feltartott fejek és kifeszitett mellek sem szüntek meg… A Krisztus meghalt, de az ember az maradt, ami volt… A Krisztus halála az embernek nem adott mást, csak egy boldog álmot, hogy nyugodtan folytathatod, hernyó, falásodat: meghalt érted a Krisztus és te idvezülsz… A Krisztus, szegény, egy nagy idealista volt: a Krisztus, szegény, jó volt… Ő meghalt, de ő érette nem halt meg senki. A Krisztus volt az a jóság s az a mindenre kiáradó szeretet, akinek mind egyforma: a szőkék, a barnák, a kövérek, a szikárak, a különböző fajok… vallásbeliek… A Krisztus meghalt s örökségül hagyta az embereknek -273- annak a képét, akiben az erény elérte legfőbb célját. Egy derüs és nagy szellemet szeretnek az emberek látni a Krisztusban, aki nem stoikus bölcs, aki megveti a földet s a föld örömeit s egy más világban van otthon, e földi világ felett, aki bucsut mondott a meleg vágyaknak s a vidám érzéseknek, nem rajongó, akiben a menyország fantazmagóriái lobognak s aki már e földet menyországgá akarja alakitani: hanem egy szép és nemes ember, aki kivülről, belülről szép és nemes. Szabad szellem, aki uralkodik magán és a gondolaton, az érzékiségen s a vágyakon és csak egyedül Isten előtt hajlik meg. Nézzétek, hogy ül egyenesen, mosolyogva a menyegzői asztalnál s hogy tud meghalni a kereszten… Tud járni a virágokon, de el tudja viselni homlokán a töviskoronát s vállain a guny palástját. Meghallja az ujjongó tömeg hozsannáit, de az el nem vakitja s az oktalan sokaság feszitsdmegje nem öli ki szivéből az Isten felé derülő életérzetet…

Kábultan a pillanatnyi világosság után, megint magába csuklott: a Krisztus én vagyok… és a Krisztus csak az lehetett, aki vagyok én… Minden ember Krisztus: csak nézzen be lelke legbelsejébe, ami az emberben igaz, Igazság és Ut, az a Krisztus…

A Krisztus meghalt, de itt maradt minden baj és fájdalom. Csak arra nézve szünt meg, aki halott: a fájdalom itt őrzi az emberi nemet, de a Krisztus ott ül dicsőségében az Istennek jobbján… Boldog, aki halott…

Óh, a Krisztus meghalt: nem értitek: meghalt!… s boldoggá lett!… nem értitek!… A halálban érte el a boldogságot!… A Krisztus, az ácsnak fia, Mária gyermeke, a gyermekül szenvedő, kinzott Krisztus, a világ gyötrelmének fókusza, a Krisztus, az örömtelen legény, a mulatságot nem izzó fi, a koponyák köves utjának vándora, a Krisztus: meghalt… -274- És idvezült… Meghalt! s boldog lett! meghalt fiatalon, egész virágban, gyümölcstelen, kiteljesedése előtt, meghalt… és beteljesült…

A halál: a Krisztus halála: nem szimbólum: ez az Igazság! A halál az egyetlen élet! Boldog az ember, aki meghal… Emberek, testvérek, virágok, felhők: gyertek, haljunk meg…

Végigpillantott a mezőn, sok-sok idő óta először mosollyal és magasztosan: Te jó világ, te szép, szines kép, légy boldog, jön a beteljesedés: jön a halál!…

II.

– Itthon van Margit kisasszony? – kérdezte a kövérkés kis háziasszonyt, aki az udvaron állott s gyékénykosárban kukoricát vitt a tyukoknak.

Miklós feszélyezve nézett a tündöklő arcra, feszesen hátrafésült hajára, az asszonyka csillogó szemeire, amiben ott világitott a mindenbe beavatottság, ahogy a jó falusi asszonyok a világ legnagyobb dolgának tudják a készülő házasságot. S oly szépen szólott, azon a leggyöngédebb hangján kérdezte, hogy: hiszen te tudod, istenem…

– Már ő átment Benediktyékhe, – mondta az asszonyka s ugy sajnálta, hogy nem szolgálhat vele.

Miklós csak nézett-nézett rá szelid, szórakozott, álomlátó szemmel, mintha nem igen fogná fel, mit mond: Halj meg, – mondta magában s csak nézte, – most, mikor ilyen egészséges vagy, jókedvü és vidám, semmi bajod, tiszta vagy, frissen mosdott, piros fülü, halj meg, fehér kötényes vidám asszony halj meg, sárga kukorica a sárga szakajtóban: halj meg…

– Igen, köszönöm szépen, – mondta aztán hangosan, megfordult, megemelte a kalapját s révülten elment. Az utcán megérintette a balkeze bütykével a -275- szürke léckeritést s igy szólt: Te jó kerités, dőlj ki, mulj el, párologj el, tünj el: te falu, milyen szép vagy, boldogságom tanuja, fehér libák és tarka récék, hogy csillog a lila tollatok, szünjetek meg: legyen vége a világnak, tünjön el, haljon meg a mindenség… Most, mig nagyobb baj nincs… most, mikor még jó… Mire ez?… Jöjjön el a halál!…

A kis háziasszony utánanézett a tornácról s igy szólt az anyjának, aki ott kötötte a tarka harisnyát a hüvösön:

– Én nem tudom ez a Margit hova tette a szemét, olyan sovány ez a sovány fábjáni pap, mint a hét szük esztendő.

– No, ha Margit… ha, azt várja, hogy Margit… Én azt hiszem egy rántást se tud megkavarni ez a lány…

– Majd megtanulja a maga kinján, – szólt nagy életbölcseséggel s rendithetetlen nyugalommal a mámi, – majd megtanitja az ura.

– Az igaz, – csattant fel félig valami büszke boldogsággal, hogy ő olyan nagy szakácsné, félig szemrehányással, hogy az egész életét csak azzal kell töltenie, az asszonyka: – kutyák a férfiak, csak falni akarnak.

Még egyszer utána pillantott a fábjáni papnak, aki most fordult el a Görbe-utcára, mert nem akart Dékányék előtt elmenni.

A tél óta rosszban van a papékkal. Nem tudja mért, nem gondol rá, hogy is volt, az agyát lezárja, hogy ne kelljen rájuk gondolni.

Mikor az anyja megszégyenitette: ugy megiszonyodott Dékánynétól: hát már az egész világ, már az édes anyja is… Azóta nem tudott rájuk gondolni, csak ha olyan téma került az agyába, ami valami távoli összefüggésben van velük, már menekült s iszonyodott… -276- S mért?… Hisz ő azt tudta, hogy szerelmes, volt idő, mikor hizelgett is neki… Margitot féltette, hogy észre ne vegye… Olyan boldog volt, mikor észrevette, hogy Margit nincsen jóban velük… Ez nagyon helyes. Egy percre sem felejtette, hogy a papné boronálta össze őket, a papné érthetetlen magasztalásaira lett szerelmes a lányba, már mielőtt látta volna, na most annál jobban szeretné az is szét idegeniteni őket, kárörömmel, hogy ez nem fog sikerülni, az jutott eszébe, hogy legutóbb mikor a papéknál volt, Márta az anyja kivánságára csufolódó előadást tartott a Margit iskolai tanitási módjáról, az egésznek nyilván volt a célja, az ő magasrendü szellemi szövetségükkel akarta az asszony szembeállitani a fiatal kis tanitónő tudatlanságát, de a fegyver visszafelé sült el: akit az ember szeret, arról egyszerüen nem hisz el semmit, ami nem erősiti ezt a nagy és birtokló érzést, Márta hiába szinészkedett, utánozva a Margit kissé fontoskodó, a dolgokat, az igazságokat tisztelő, komoly s áhitatos modorát, még kicsiségekben is rendithetetlen komolyságát: „Petőfi nagy csavargó volt, de ezt neki meg kell bocsátani, mert a legnagyobb magyar költő volt. Egyszer egyik barátjához bement reggel s azt mondta: barátom, nézd csak a csizmám, egy magyar költő járhat ilyen csizmában? Nem barátom, egy magyar költő ilyen csizmában nem járhat. Barátja még az ágyban volt és csizmája szépen kitisztva ott volt az ágy előtt, Petőfi Sándor rámutatott: a költészet nevében lefoglalom csizmádat! Felhuzta barátja csizmáját s ott hagyta a saját rongyos lábbelijét. De azért Petőfi Sándort nem kell ugy lenézni, mint kortársai, mert valóban gyönyörü verseket irt, holnapra olvassák el Szendrey Julia naplóját.“

Miklós akkor rápiritva, leforrázva hallgatott, mintha az embert szemtől-szembe megcsufolják. Margitnak azonban -277- sohasem mert célzást sem tenni a Petőfi csizmáira. Isten tudja melyik fontoskodó, kis dolgokat ostobán felfuvó professzorától hallotta a koholt esetet, ő jól ismerte a Margit rebegő tiszteletét Petőfivel szemben s a Szendrey Julia komoly s barátnőinél több, szinte saját magához emelő nagy tiszteletét (ő maga a közszokás szerint megvetette a második férjhezmenetele miatt, Margit ezt nem is látta, ő csak a naplóján keresztül élt vele, s a Julia szerelméből mit sem érzett, ami tulzás és fölösleges volt, csak a nagyszerü költő istenitő szerelmét, ő hálás volt Juliának, mintha helyette tette volna boldoggá a költőt és hálás, mintha tőle kapna sugarat a boldogságra a nagy szerelemből, amelynek boldog volt, hogy egy kis résén belátott szent titkaiba!) Mit tudtak erről a profánok s cinikusok, a papné… Mint szüzi titkot takarta a papné éles gunyos barna szeme előtt lelkének borzongó kéjét, a fiatal lányka szerelmét Miklós…

És hirtelen megállott, körülnézett s egy pillanatig ugy nem értette, hogy pottyant ide, egy idegen falu idegen zugába. Keresnie kellett, hol kell visszatérnie a Széles-utcára, tul a papék házán, hogy Benediktyékhez menjen… S hirtelen, ellentétben áradó érzéseivel, a másik hangulata támadt föl, mogorván támadta meg gondolatban a lányt.

– Ah, bizony. Ez a Margit! Igazán ez mégis, nem szép. Megvárhatta volna otthon. Igy kitenni őt annak, hogy az egész falu rábámuljon… Mindenki tudja, hogy a fábjáni pap a kis tanitónő után jár…

Beharapta a szájaszélét: – a falubikája azt hiszem, még az is elszégyelné magát, ha ennyi szem előtt kellene vére üzéséből egy kis üsző után végigcammogni a falun… De persze Margit! az nem vár!… Őfelőle… Margit csak azt teszi, amit ő akar, ami neki épen eszébe jut… Margit nem -278- tiszteli, tulontul nem tiszteli őt… Nem is kivánja: őtőle nem kiván tiszteletet, respektust, de azért mégis, nem volna szabad kitennie ilyen helyzeteknek… tudhatta, hogy jön, hogy itt lesz… Ha nem beszélték is meg előre, nem kell azt már régen, órára megigérni, mikor volt olyan szombat délután, amikor ő nem jött át a tavasz óta?… Ez a Margit egyetlen szabad délutánja s ő mindig itt van… Mekkora ut volt először ide Fábjánfalva s hányszor hazudta már Margitnak, hogy hisz az semmi…

– Nem baj, szegénykém, – mondta aztán, – kivánom ne is befolyásolja magát semmi soha, – s gyötrődve, kinos érzéssel, igaz akarata ellen mondta, – őrizhesse meg függetlenségét, szabad akaratát s ne ismerje meg soha, hogy kényszeritő dolgok hogy ki tudják tériteni az embert minden irányból, már abból is, amire még el sem indult, csak épen gondolatban fordult feléje…

Végre itt volt a Benediktyék fekete kátránnyal bekent hosszu palánkja, s szinte mimikri volt neki, belebujt a sötét szinbe, mintha most fátyolt venne magára: mintha Benedikty Jolánékhoz menne… Joga van neki oda is menni… Uri ház, mindig vendéggel tele…

De mikor be kellett lépni a kapun, az rossz volt. Tudta, mindenki rá fog nevetni s megint rákezdik a nótát: Aki a babáját igazán szereti… Akármilyen jegeseső esik… mégis felkeresi… S mosolyogva dudolta is magában, beharapott szájszéllel, Benedikty bácsi, aki pedig mindig ugy tett, mintha nem venne tudomást az ő kis dolguk felől, maga kezdte rá multkor, az igaz, csunya fergeteges idő volt, az is szombat délután s akkor is itt volt… Ejnye legalább lekefélhette volna magát a háziasszonynál, de az olyan buta asszony, csak bámul az emberre, mintha kárörömmel -279- nézne mindig: hogy na, veled ugyan elbánnak, jóbolond…

Margit nem volt itt. A lányok már kimentek a kiserdőre, senki sem volt itthon. Az öreg néninek, akinek olyan ezüst szinü volt a haja, mint az édeskedő mosolygása, aki soha nem veszitette el egy pillanatra sem azt az örök derüt, ami némely öreg asszonyon állandóan ott csillog, nem sajnálta a dolgot, kitalálta, hogy Margit még biztosan Horváth Piroskáéknál van, itt nem is volt persze ma délután… Hol az ördögbe szedte a háziasszony, hogy ideküldte őt utána… A néni nem sajnálta a lábait, kijött vele a kapuig s rettentő sok szóval, szivvel magyarázta meg, hogy merre laknak Horváthék, ilyen kapu s olyan galambduc. Miklós egy szót sem értett belőle, nem is figyelt rá, azt gondolta magában, nem is fog odamenni, kimegy a kiserdőre: talán már ott is lesz Margit…

– Hát nagy bál lesz maguknál tiszteletes ur? – s nem engedte el gyöngéd, ráncos öreg kezéből a néni a fiatal ember nagy csontos ujjait.

– De el is megyünk ám! – mondta amolyan tüzről pattant menyecskésen billenve meg Miklós előtt, de ő hirtelen dünnyögött valami kezétcsókolomot, vagy mit, legyen szerencsénk, vagyhogy s egyszerre minden udvariasság nélkül elment.

Hát nála nélkül csinálják meg a bált. Ez az Arday sakkhuzása megint… Nála nélkül küldik el a meghivókat… Vajjon küldtek-e Margitnak?!… Égett az arca a szégyentől, ha kimaradt… A bitangok… Hallotta, hogy a tanitó bejár a kastélyba… Az egész ugy kezdődött, hogy Ardayval találkozott az utcán s az szót vetett neki: „No tiszteletes úr, mért nem csinálnak -280- uj iskolát?… Miből?… A mások zsebéből. Rendezni kell egy jó bált, mindjárt megvan az első ezer forint.“ De hogy ezt megtegyék nála nélkül… Jövő szombatra…

Észre sem vette, amint előre robogott, hogy Margit szembe jön vele. A lány is olyan szórakozottan sietett, hogy csak az utolsó pillanatban látták meg egymást.

Miklós fülig vörösödött, de boldogan látta, hogy Margit is. Ez jól esett neki, mert ugy fogta fel, hogy a lány röstelli a minapi nagy összeveszést és zavarba van miatta. Ezzel már aranyhid támadt előtte, mert valójában ő volt a goromba, bár ugy érezte, hogy neki a szerelem jogán joga van ilyesmikre. Azt mondta volt Margitnak, hogyha még egyszer fölveszi azt a bordóvörös bluzt, (ki nem állhatta, mert határozottan rosszul állott neki) hát… elszakitja… rajta… „Azt szeretném látni!“ mondta Margit gőgösen. „Veszek helyette másikat!“ „Nekem?“ mondta Margit s ugy végignézte, hogy Miklósban leszállott a vér a szivéig, mert ebben a pillantásban azt a gunyt érezte, hogy: te akarsz venni, te koldus, te rongyos, akinek semmije sincs! És nekem, akinek annyi ruhám van, amennyi csak kell… Miklós a szegénységén érezte magát legjobban találva mindenkor s mivel az fájt legjobban, ott is érzett meg minden érintést, minden szurást, ami az önérzetét érinthette.

Ezt a kinos és rendkivüli összetüzést, amely után Miklós kirohant kalap nélkül s egy teljes óráig emésztődött a kertben s el volt tökélve, hogy örökre elmegy és szakit és soha többet nem jön vissza… s a végén meggondolva, hogy először is világ szájára adná titkukat, aztán kegyetlenség volna azzal az egy lánnyal szemben, akivel csak alázatos gyöngédségre van szerződtetve, végül sziveszakadottan képzelte el azt az üres életet, ha még ennyi boldogság és jóság és -281- szerelem sem lesz az életében… Ah, bizony visszament s koldult, irgalmat és könyörületet esdekelt a pillantásával s mennyi ideig kellett némán és alázatosan rimánkodnia, mig némi enyhülést tudott észrevenni a finom és acélkemény arcocskán… Ezek a mély és szenvedelmes viharok egyre jobban kimeritették az idegeit s minél tovább kellett feszitenie a megbánás, lealacsonyodás, porban fetrengés játékát az istennő lábai előtt, annál erősebb és vadabb gyülölködés nőtt valahol a lelke fenekén, sötéten és irgalmatlanul, ugyanazzal a szeretett lénnyel szemben.

Most, amint meglátta a lány arcán a zavart és pirulást, azt hitte, rajtakapta valami bünbánaton, valami gyöngeségen s ez hihetetlenül jól esett neki. Olyan erős, olyan bronzkemény volt a lánynak a lelke, hogy mellette ő lágy viasszá vált, erőtlen és akarattalan gyerekké s csak az volt a baj, hogy ez mind szembetünőbb lett, ez a távolság. Eleinte a lányt egyébbel meghóditani nem tudta, csak a néma, könyörgő és szegény pillantásaival s ez mind erősebbé lett, mind jobban erőszakolttá. S amit eleinte szivből fakadva adott, ő a meggyötört és beteg fiu, aki a maga életének számkivetettségében a gazdagság és az erő s a biztos életnyugalom felé sovárgott, az most egy ujabb rettenetes bajjá kezdett kifejlődni, egy minden eddiginél erősebb, sokszor elviselhetetlen rabszolgasággá.

Most élénk s erős pillantással kutatta végig a leány arcát, mert valami gyanusat látott rajta. Margit mosolygott, de elfordult, kezet sem adott, előre sietett, a maga utján. Miklós vele fordult s mögötte, fél mozdulattal sietve ment utána. Megdöbbenve látta, hogy Margit sir.

Látta, hogy Margitnak valami nagy baja van s amint elmult előbbi fölvillant önérzete, már ugy ott volt egész lélekkel a leánynál. Elfeledte a harcokat, amik -282- a lelkében folytak ellene, elfeledte fogadkozásait, hogy többet nem engedi megalázni magát férfiui méltóságában, elfeledte, hogy ő is éppenoly rideg s kemény lesz a leányhoz, amilyen az ő hozzá… Most már csak egy ijedt és veleérzően kétségbeesett szerelmes volt s suttogva rohant a lány után, egészen vagy félig elharapott szavakat dobálva, mint rózsákat utána:

– Margit… Margitkám… édes… kicsi Margitkám… kedves… – gügyögte az első csók jogán, a végső visszautasitás félelmével – az istenért… Margit… mi történt az istenért, kedves…

– Nem!… Nincs bizalma hozzám… bennem… persze… ki vagyok én… magának… egy senki… egy nyomorult fráter… nem férfi… nem ember… soha nem becsült és nem méltatott bizalmára…

Margit nem is hallotta, mit suttog szinte hangtalan, vagy csak megérezte, hirtelen visszanézett s könnyein át ideges mosollyal mondta:

Miklós kimondhatatlan tehetetlenséggel szoritotta össze a fogát. Aztán hirtelen megállott. Ugy érezte, most le fog ülni az ut szélére, az árokba, a fübe, a gazba, lefekszik és meghal.

Titokban még örült is valami kaján démon a lelke fenekén, hogy most végre megvan, megvan az ürügy, most aztán szakitanak. Most vége mindennek.

Margit visszanézett, kissé csodálkozva s oly könnyes bágyadtsággal, nem is szólt, nem is intett, hogy jöjjön s ő ugy rohant utána, mintha delej magához rántja a vas porát.

– Ahogy én szeretem magát… – morogta, -283- amint utolérte, dünnyögte a foga közt, – ilyen végtelen… megérdemleném, hogy… bizalommal legyen hozzám… Ki szereti magát ezen a földön… ugy mint én… Margit, Margit, édes kicsim, mért sir, kedves kis cicám…

Szavanként duruzsolta, még ő maga sem hallotta s a lány csak a hangja édes muzsikáját, a kunyoráló hím dürgését hallotta s attól még jobban elszaladt.

– Nem mondja meg?… Nem?!… – de ujra meggondolta, – tessék megmondani szivem… kedves… tessék könnyiteni a szivén… kis édes…

Margit furcsán rántotta meg a vállát, a könnyein át hirtelen rámosolygott, aztán elkapta a szemét, kibeszélhetetlen a finom ajkának az az ismert finom kis mosolya.

– Óh hogy szeretem magát, milyen kimondhatatlanul, milyen vadul! – morogta Miklós, mint egy harapós eb s erre Margit hangosan és idegesen felkacagott.

Nehány lépést szótalan mentek. Kifelé a faluból, Miklós boldog lett, hogy a kiserdő felé mennek.

– A szemtelen, – mondta Margit kedvenc szavát: nagyon rászokott a prepák közt erre a szóra, divat volt abban az esztendőben.

– Nem dolgoztam nekik eleget. Csak most, én készitettem el mindent a vizsgáztatáshoz, mind, az összes dolgozatot.

Még soha egyetlen szót nem szólott az iskolai dolgairól, Miklós sem a papi hivatalának ügyeiről. Valahogy játszottak egymással szemben, a gondtalan és és boldog uri népet, az uri kisasszonyt, akinek sem dolga, sem kötelessége, bőségben és vidámságban él s a -284- komoly férfiut, aki nem hozza be a házba a kintvaló világ dolgait, sem nem dicsekszik, sem nem panaszkodik. Ugy tettek, mintha valóban csak egymás személye, tisztán csak két individium dolga volna a szerelmük és készülő szövetségük s karaktervonások harcban való összeharmonizálásához nem volna szabad az élet nehéz talaját is egymás előtt forgatni meg. Miklós, aki szeretett volna vallani, hiszen egész lénye a panaszkodásra volt beállitva Margit előtt, Miklósra ez nagy sérelem volt, de hát odáig, mig alkalma nincs látni valamit, nem gondolhat egyebet, csak azt, hogy ez a lány bőségben és jólétben nőve, sikerekben és udvaroltatástól körülvéve egyáltalán egy kis baba, akinek nem is lehet képessége rá, hogy megértse az ő profán bajait… Ha pénzről volt szó, Margit fölényesen mosolygott, ha cukrászdáról volt szó, kiváló izléssel tett bizonyságot a sütemények terén: ez Miklóst mind megrémitette, ő nyomorultnak és szegény flótásnak érezte magát a lány légkörében. Ezért állandóan takarta ő is állapota rongyait, sebeit, viszont annál elérhetetlenebbnek látszott előtte, hogy valóban egybe szövetkezzenek: sohsem lett volna képes rá, hogy feltárja adósságait s nagy sutaságát a pénz körül… pláne, hogy efféle nagy elbusulásaiban, az adós ember gyakori laza lelkiállapotában már nem egyszer megduplázta adósságát s főleg azt, hogy ez már a Margit rovására ment, mert mindig olyankor történt, mikor vérét lecsillapitani berohant a tiszta és szent lánytól a városba, azzal a biztos tudattal, hogy tehet magával bármit: a lány ugysem lesz az övé soha… ez a szerelem, bármilyen ok miatt is, de reménytelen…

Megállott. A keze ökölbe szorult. Tudta, hogy -285- az igazgatónéról van szó s most ugy tudott volna a hasába vágni ököllel, undok boszorkány.

– Tizenhatodika van, tegnap vitte be az igazgató ur, vizsgáztatni a polgáristákat s ő ma kifizetett s azt mondta, félhónap… Tiz koronát adott… Azt hittem, – s felnevetett kissé – kifizeti legalább az egész hónapot.

Kérdezte Miklós szorongva… lesve, birálva, hogy most meg fog tudni minden igazságot.

A lány ebben a pillanatban ugy nézett a fiatalemberre, hogy nem látta benne az udvarlóját, az ő kis fiatalemberét, aki az ő szoknyája után futkos, hanem valahogy felebbviteli fórumnak nézte, papnak látta, komolyan vette.

– Pedig igazán, higyje el, mondta kissé panaszosan, annyi dolgom volt, kivált karácsony óta azokkal a polgáristákkal, akárhogy is, nem voltam képes eleget foglalkozni az osztályommal… De nemcsak én, a többiek is panaszkodnak, hogy ezt nem is csinálják -286- több éven. Képzelje el mennyi baj van tizennyolc polgáristával, iskola nélkül ugy előkésziteni őket, hogy meg ne bukjanak, mikor minden iskola pikkel az ilyen magántanulókra… És amellett nyolcvankét gyerek volt a kezem alatt a két osztályban.

– Azt a sok rajzot megcsináltatni, a mintákat megragasztatni, mértani testeket: az rettenetes volt. Csak ugy lóg rajtam a ruha, mindenki meg van rajtam ijedve, aki ismer.

Miklósnak ez a szivébe szurt. Csak én nem, gondolta magában. Ah lám, ő annyira el volt foglalva gyülölködő és alávaló gondolataival, hogy valóban sohasem gondolt a lányka szörnyü munkájára. Hónapok óta ez a lány ő előtte csak nemi tárgy, csak kéjforrás, csak erotikai téma és ez szegény egy emberfölötti munkában roskadoz… mig ő a gaz férfi tunyán s here gondolatok között lopja az életét. Égett a lelke a szégyentől és elkezdte rettenetesen gyülölni Dékányt, aki megengedi, hogy ilyen zugiskolában kiuzsorázzák a fiatal lányok s a fizetés rabságával megkötött szegény emberek testi-lelki erejét, hogy egy gaz család ezreket keressen a zsirjukon. Nemrégen volt tanuja, mikor előtte kiszámitották, hogy a musai igazgató-tanitó a zugiskolájával legalább hat-nyolcezer koronát keres. A környékbeli zsidógyerekeket mind ő vizsgáztatja le s ezeknek jó, mert nem kell a városban tartani a gyereküket, ott egy gyerek nevelése bele kerülne havi száz koronába, itt itthon van a gyerek a szülei háznál s évi ötszáz koronából kitelik. Akkor ő, szamár, nem is értette, mért irigykedik valaki s mért haragszik egy ilyen zugiskolára, a törvény is mért tiltja, mikor tizennyolc gyereken könnyit vele… Most bezzeg ég a lelke a dühtől és felháborodástól. Biztos, hogy Dékány jó pár ezer koronát vág azért, hogy szemet huny… S az ő ideálja, -287- a szent, drága kis angyal, ez a filigrán, ez a törékeny kis lélek minden gyerek után egy koronát kap… Tiz hónapig tanit tiz koronáért egy-egy gyereket s Dékány, aki rájuk sem néz, legalább is száz koronát kap minden növendék után…

Ugy nézett a kislányra, mint egy hitvalló hősnőre, aki öntudatlan ártatlanságában jár a parázson…

– Azt én nem bánom, – mondta idegen érzéssel a kislány, – de ilyen méltánytalanságot nem vártam, – s tele lett könnyel a szeme. – Igazán olyan lelkesedéssel tanitottam, olyan boldog voltam, bár magamnak is mindent most kellett megtanulni, amit tanitottam… s félhónapra fizet ki… – hirtelen kicsit felnevetett, – Kilenc koronát akar adni, hogy annyi a félhónap pontosan, de mégis hozzá tett egy koronát, tizet adott… Az igazat megvallva, én azt hiszem meg lehetek elégedve, ez is méltánylás… Egy korona ára elismerés… Azt várta, hogy meg fogom köszönni a kegyességét…

Miklósnak ökölben szorongott az ökle, óh az az undok pohos asszony a májszin selyem ruhájában.

Nem fogsz te többet igy szenvedni, szegény kis drágaság… Soha többet: s fogcsikorgatva esküdözött magában, hogy a holnapi presbiteri gyülésen aztán végleg s könyörtelenül felemelteti a stólát…

– Kérem ne beszéljen erről mások előtt, – -288- mondta Margit, mikor a kiserdőhöz értek s most ő nézett könyörgő tekintettel Miklósra. Nem akarom, hogy idegenek előtt… egyszóval nem akarom…

Miklós ujra azzal a jeges lehüléssel nézett rá, mint mikor igy megérezte már gyakran, hogy még mindig nem teljes és tökéletes és magától értetődik köztük a hitvesi bizalom s egyesség: hát ez ő, ennyi ő Margitnak, fel tudja tenni róla, hogy valakinek szól… hogy az ő dolgukról… Uristen: most, most kellett volna kimondani a nagy szót, az egyszerü, emberi szót: legyen a feleségem… de elébb a vasárnapi presbiteri gyülésre várt, hogy arra, mint talapzatra álljon és mint valami magas várba emelhesse föl a kislányt a fenséges pozicióba: papnénak…

A kiserdő tele volt fiatal lányokkal, labdáztak és sikitoztak. Már itthon voltak a jogászok s ez egy megbeszélt kirándulás volt a kiserdőbe. Miklós ezt is fanyarul vette tudomásul, mikor neki ugy zúg a feje a gondoktól.

– Kérem… Margit… kérem kedves… – hebegte, – én nem megyek most a társaság közé…

– De biztosan, – mondta kis hallgatás után. – Különben, ahogy jól esik, – s már szokott hüvös eltaszitásával vágott dacos képet.

Miklósban a vér egy pillanat alatt megfordult, csaknem elszédült. Hogy ennyire nem lát bele a lány.

– Édes, – nyögte a foga közt s a szemével, annak a meresztésével akarta meggyőzni.

De a lány elfordult, elszaladt s egy perc mulva már a Benedikty Jolán nyakában volt. -289-

Miklós dacosan megfordult, hogy köszönnie se kelljen s visszaindult gyorsan a falu felé.

– Tiszteletes ur! Tiszteletes ur! – hallotta távolról a Jolán kiabálását.

Előbb ugy tett, mintha nem hallaná, de az nem hagyta abba s vissza kellett fordulnia.

– Hová tetszik szökni? – kiáltotta kacagva, piros arccal a hosszu lány, a fogai ugy csillogtak, mint a gyöngyszemek.

– Becs? becs?… kacagott a szőke lány s kisebb barátnőjét szorongatta, szinte szerelmes öleléssel.

– Hová rohan ez a majom? – kérdezte Jolán, de hogy a Margit szomoru szemébe nézett, ijedten csacsogott: – nem majom, nem majom, angyal, tündér, álmaim lovagja, pardon a te álmaidé… Ne ijessz meg, mert isten bizony azt hiszem, még a végin azt hiszem, hogy én vagyok szerelmes bele… Óh a majom, hogy itt tud hagyni egy epedő, sőt repedő szivet, nem elég, hogy egész héten várni kell rá, még most jut eszébe, hogy hopp, neki még cigarettlit kell vásárolni a tössdén…

Margit kacagott a kacagó barátnőjével s hallgatása helyeslés volt, de ezt Miklós nem látta.

III.

Miklós nem hallotta a drága csacsogást, ami egyetmást le is leplezett volna talán előtte, ellenben már bánta hősi elrohanását. -290-

Ennek az volt a mélyén, hogy most rögtön elrohan Dékányhoz s számon kéri…

Csak mondta magában egyre a dühös és káromkodó szókat. Gazember, alávaló gazság, egy fiatal lányt kiuzsorázni. Tizennyolc koronát fizetni egy hónapra azért, hogy… Az ur bizonyosan kap minden növendék után az igazgatótól száz koronát, máskép nem hiszem, hogy ilyen alávalóságot megtürne a faluban. Zugiskolát. Büdös gazember. Persze ezernyolcszáz, kétezer korona mellékjövedelemért, amiért egy lépést sem kell tenni, még a hittant is a káplán tanitja, persze igy lehet káplánt tartani…

Nem, akárhogy, ezt meg fogja mondani. Egyáltalán szükségét érezte, hogy az életkeserüségén könnyitsen azzal, hogy Dékányékat valamiképen megkinozza.

Oh, mennyire szeretett volna azonban inkább ott lenni az erdőn és vidám lenni s hancurozni gondtalanul s békésen, a lányok közt. Vagy hangtalanul türni a lányok évődését, ahogy szokta, egy-egy goromba izü viccel vágva vissza néha… Ah, nagyon ideje volna már férj lenni… Mit ez a sok utánjárás, harc, hecc, kinlódás: Dékány is teljes joggal fogja azt mondani: Mi közöd neked az én tanitónőimhez! Ez a szociálizmus? Feltámadt benned az agitátor? Feketénének akarsz kicsinálni fizetésjavitást, a ragyás tanitónénak… vagy pedig énnekem tudnom kell arról, hogy szerelmes vagy s barátságból annak, akit te szeretsz többet fizettessek? Az nem volna panama?…

Mindenféle butaság megfordult az eszében s nem értette, minden borzalma mellett is, mért lépett be az utolsó percben mégis a papnéhoz.

– Ah, isten hozta! – csillogott fel a Dékányné szeme, azok a szurós kis barna szemek, épenugy csillantak fel, mintha a parázsról lefujják egyszer csak a hamut.

– Egy pillanatra, ha nem zavarom, kezét csókolom… – mondta zavartan, elpirulva.

– Mit csinál az édes anyja, Miklós? – kérdezte a papné, s helyet mutatott.

Miklós leült, erős láza volt. Ugyanabban a lugasban voltak, ahol valamikor, a mult őszön felolvasta az értekezését.

– Köszönöm szépen, – mondta, – jól van. Megvagyunk. Csöndesen. A nagytiszteletü ur itthon van?

Az asszony komolyan nézett az arcába, kissé ki volt pirulva az arcéle s a szája furcsa volt, beesett. Az ám, megint nincsen betéve a fogsora.

Miklós undorral vegyest nézett néha rá, ilyen őrültséget, hogy ő most itt ül, ahelyett hogy…

Nem volt mit beszélniök. Az asszony varrt valamit, fehérnemü félét, Miklós arra gondolt, mennyire előkelő lény volt neki ez az asszony akkor… S milyen kis összefonnyadt öreg asszony lett egy év alatt.

Az asszony, mintha a cseléd után nézett volna, Miklósba beleállt a rémület, eszébe jutott az az uzsonna s kétségbeesett, hogy megint meg akarja traktálni. Csirkemaradékkal. Uhh, ijedt mozdulatot tett, hogy feláll.

Az asszony ránézett, ugy keresztül nézett rajta, kis mosollyal, kis gunnyal. -292-

Miklós érezte a lehetetlenséget, hogy erre elmenjen. Tükön ült s maradt. Szeretett volna valami közönyös dolgot beszélni, de nem tudott mit s nem volt olyan szó, ami közönyösen tudott volna hatni.

– Miben fáradt el, – kérdezte az asszony olyan hangon s arccal, mintha a legmelegebb részvéttel volna, s Miklósra mégis ugy hatott, mintha éles guny s lenézés volna.

– Ha volna neki való társaság, – mondta később sértő szándékkal csöndesen.

– Miért? Őt mindenütt szivesen látják! – szólt ártatlan arccal a papné.

– De ő nem megy mindenüvé szivesen, – mondta Miklós és szinte láza volt.

– Hát oda ahova elmegy, lesse ki, hogy hol érzi jól magát s vigye el, beszélje rá. Nem jó az, mindig egyedül s mindig otthon lenni.

– Én nagyon szeretem őt, – mondta ujra a papné s őszinte arcot csinált.

– Hát ő nincs ahhoz szokva, – mondta Miklós lesütött szemmel s az anyja félszegségeire gondolt e pillanatban, – hogy társaságba járjon. S ő neki igen nagy igényei vannak elméletben és nem érzi jól magát emberek közt. Inkább olvas regényeket s tudományos munkákat, nem tud ő hozzá szokni már a társasághoz…

– Nohát, nekivaló társasághoz hozzá tudna szokni. Hozza csak el szépen. -293-

– Majd beletanul, – mondta, azt éreztetve, hogy a Miklós anyja alatta van. – Arra való az élet, hogy az ember tanuljon…

– Ugy, – mondta igen alázatosan – maguknak derogál!… a társaság…

Miklós most már nagyon szégyelte magát a parasztságáért s igen örült, hogy az asszony valóban finom volt, nem nézett rá, lassan varrogatott.

A kis bricska behajtott az udvarra, a pap a hátsó ülésen ült s a lovakat egy mezitlábas gyerek hajtotta. Olyan uras, gazdag ember volt a vastag ember ott a kocsin. Miklós gonoszul nézett rá: kétezer pengőt keresett neked Margit, mondta magában, róla leapadt a ruha, hogy te hizzál és kucsirozz.

– Á, szervusz humillimusz, – kiáltott Miklósra az öreg ur a kocsiból. – No, mi ujság?

– Erről akarok beszélni épen, – mondta s előre ment, föl a tornácra. Ott leültek a viaszos vászonnal bevont asztal mellett!

– Na hát mi az? – kérdezte a pap s a lány után kiáltott. Hozd csak azt a zöld üveget a pincelépcsőről.

– Holnapra presbiteri gyülést hivattam össze s -294- kötelességemnek tartottalak megkérdezni nagybecsü véleményed felől, – mondta s a beszéde, érezte, hogy makogáshoz hasonlit.

– Halljuk. Állok rendelkezésedre, – szólt a pap s kopasz fejét előre hajtotta figyelmesen. Elevenen s tisztán nézett a fiatal emberre.

– Elődöm azt a hibát követte el, hogy a lelkészi fizetés természetbeli részét pénzváltságra átengedte az egyháznak. A váltság azonban az én véleményem szerint olyan alacsonyan van megállapitva, hogy lehetetlen mellette megélni. Azonkivül az egyházi földeket bérbe adta több esztendőre s most én ki vagyok téve annak, hogy teljesen a kongruára szorulok, ami az egyházamban igazán a minimumnál is kevesebb, évi kétszáznyolcvan korona.

– A holnapi presbiteri gyülésen mindezt előadom, a presbiterek belátására… – itt a nagy pap valami sziszegő hangot adott – és jólelkére apellálom az ügyet s arra fogom őket kérni, hogy állitsák helyre a régi állapotot.

A szolgáló felhozta a zöld üveget, amelyik félig volt borral. Poharakat tett elébük s egy fél szódavizes palackot. A pap nagy gonddal töltött, „tetszik szóda“ mondta s mindkét poharat szinig pezsegtette. Akkor koccintott, Miklós az egész bort megitta, nem akart ugyan inni, de az inyének jól esett a hideg savanyu ital.

– Nahát kedves barátom, azt nem is kell mondanom, hogy a legnagyobb szamárság, amit tenni akarsz. Remélem, azt magad is tudod. Tanuld meg, hogy a paraszt, az nem ember, nem is állat, hanem gyerek… Ha te azt mondod a parasztnak, hogy a belátásukra s jóságukra bizod magad, akkor az a legkönyörtelenebbül -295- kitekeri a nyakad, mint egy varjufiókáét. A paraszt: gyerek. Annak imponálni kell tudni. Ha az azt látja, hogy a papja még nála is gyerekebb!… Édes fiam, hol vársz te belátást a paraszttól? És mért vársz?… Neked jogaid vannak, neked igényed van, neked igazságod van: hol kell akkor neked kunyorálni s szarvat adni a parasztjaidnak?… Az utódot az előd szerződése nem kötelezi!… Az az első paragrafus minden hivatalban. A miniszterelnököknél épenugy, mint a kondásoknál. Mi közöd neked ahhoz, hogy az a szamár Makk Feri elitta az eszét s eladta a családja kenyerét egy spriccerért. Hol az a szerződés, amit ő kötött? Jóváhagyta az egyház? igen? hát az egyházmegye? Az is jóváhagyta? akkor az egyházkerület! Ha az is jóváhagyta: akkor a zsinat! Az fogja megváltoztatni!… Mivel pedig Makk Feri a bitang, még az egyházzal se hagyatta jóvá jegyzőkönyvileg a dolgot: tehát menjenek Makk Ferihez!… Hát mit fizetnek a földedért árendát?

– Hallatlan!… Nahát ez hallatlan!… Fölháboritó, hat koronát egy holdért. Hatszor négy az huszonnégy: kétszáznegyven koronát kapsz negyven holdért!

– Mit nem törődöl!… Add ide nekem a földjeidet, tiz koronát adok érte. Ugyis itt van a határunkon. Na. Előre kifizetem neked két esztendőre tiz koronájával a bért. Nyolcszáz koronát, ebben a percben. Akarod? -296-

– Kkuttyaházi, kacagott fel a vastag pap, – van neked eszed, magadhoz való, nem kell téged félteni, csak ugy teszel, mintha kettőig se tudnál számolni. No nem baj, hát nem baj. Ugy is kell. Zsivány. A parasztoktól hagyod magad megnyuzatni hehehe, kétszáznegyven korona egy esztendőre s ki fizeti az adót?

– Persze, hogy te! Még azt is te! No hát csak nézz holnap a szemük közé… Oszt ha ugy kerülne, énrám mindig számithatsz.

– Nohát akkor csak eredj, ez az egy ok van, amivel nem lehet vitatkozni. Fiatal ember mulasson. Házas ember meg dógozzon. Gyüjtsön pénzt. A gyerekeinek, a családjának. Mert sokba kerül ám a család eltartása.

Miklós egyenesen állott, nem mosolygott, nem hajlongott. Komoly volt és egyenes, mint mikor végre kemény partra jut az ember. Az a szó, hogy az öreg pap üzletet akart vele kötni, nagyon megkeményitette. Maga sem vette észre, de egészen más ember volt, mint aki bejött az imént a kapun.

A papnéhoz is nyugodtan ment be a lugasba, kezet csókolt s nem érezte magát zavarban. Felülről nézett le rájuk. Ugy érezte, a pap most rossz üzletbe akarta belecsalni. Bizonyára husz korona is kevés egy hold földért.

Most nem volt szüksége, hogy efféle semmiségekre gondoljon. Azt szerette volna tudni, mennyi egy hold földnek az ára. Amint kiment a kapun s az erdő felé indult, olyan nyugodt s komoly volt, mintha végre megtalálta volna a dolgát.

– Mondja csak barátom, – szólitott meg egy parasztot a falun kivül, aki tarisznyával a vállán előtte baktatott s akit hosszu lábaival egy-kettőre utólért, – mér ilyen apró ez a rozs?

– Nem, van itt egy asszony, bizonyos Bakicsné, asztalos vót az ura. Azé. Hát e csak ugy dógozódik.

– Nincsen a bérbe. Ugy szántatja, pénzért, elvetteti a magot. Le is aratják neki.

– Nincs annak itten rokonja, inkább pénzér. De hát nincsen marhája, nincs trágya, hát a főd sovány.

– Bérbe? Nem érdemes bérbe adni. Azért az öt-hat forintér; Igy van legalább rajta két három mázsa gabonája, elég neki kenyérre valónak.

Miklós visszanézett az elhagyott földre, még megismerte arról, hogy azon volt a legalacsonyabb vetés. Öt-hat forint egy hold föld, gondolta lehűlve, hát az öreg olyan tisztességes lett volna vele szemben?

– Dehogy is, nincsen a félhold se. Olyan jó vékás lehet. Mer azt tartom én is, hogy több egy vékásnál. -298-

– Kishold vagy nagyhold? Aszerint. Mer a kishold, a három vékás, a nagy meg négy.

– Hát mondja, lehet maguknál földet bérelni? Nagyobb birtokot? Husz-harminc holdat.

– Egen, olyanformán. Az ugyvan, hogy egy káposztásér is tiz koronát adnak, pedig az csak félvékás, egy ilyen kis szántóért is tiz koronát, az meg egy vékás és egy holdért is tiz koronát, ki hogy tudja megkapni.

– Hát a nagytiszteletü ur, jó gazda, – mondta Miklós egy kis ravaszsággal, hogy valami rosszmáju beszédet ugrasson ki a parasztból.

– Hát azér, kérem, mert teccik tudni perbe vagyok a sógorommal. Mer a feleségemnek meghalt az apja, osztán a fiu testvérei kiturták a vagyonbul. Azt -299- mondták, hogy ő ki lett fizetve pénzzel, pedig csak háromszáz pengőt kapott, a vagyon pedig megér legalább tizennyolcezer koronát. Hát már mostan a fiuk közül István nevü örökölte azt a házat, ahol a szüleivel lakott, Péter nevü az alvégen a kisebb házukat, János nevü egy nagy birtokot a vizparton, Gábor meg az erdőt. A darab fődeket is elosztották maguk közt. Az én feleségemnek meg semmit sem akarnak adni: hogy nyugodjak én abba bele, hogy háromszáz forinttal ki legyen fizetve a feleségem. Csak annyi jussa van ott neki, mint a fiuknak. De azok olyan hamisak, hogy az apjukkal a halálos ágyán szerződést csináltak, hogy megveszik tőle a födeket. A meg magával jótehetetlen volt, a jegyző ott vót, aláirta. De a telekkönyvbe még nincsen ám széjjel irva, egy darabba van az egész s rajta van az öt gyerek neve. Ük meg nem tudják átiratni, csak ha a feleségem is beleegyezését adja az átiráshoz. Hát én kértem négyezerhatszáz koronát, fizessen mindenik testvérer ezer-ezer koronát, akkor én megelégszek. De azok hallani se akarnak róla. Hát most megyek ügyvédhez. Egyék meg az ügyvédek. Én mán azt se bánom.

Miklós kiváncsian hallgatta a csöndes, lassu beszédet, amelyben fojtottan ott volt valami mély és engesztelhetetlen indulat. Most kezdte megérteni az ilyen emberi dolgokat. Ő sem adná Dékánynak a földjét, még akkor se, ha csak hat koronát kap mindenkor érte. Egyék meg a parasztok inkább, de Dékánynak nem adja.

Már itt voltak a kiserdőnél. A paraszt egyre csak beszélt, halkan és bizalmasan s Miklós valahogy még azon sem csodálkozott, hogy ennyire őszinte a legtitkosabb dolgában.

– Adott nekem valaki egy jó tanácsot, – mondta a paraszt. – Okos ember, itt lakik a faluba, paraszt ember de sok esze van. Azt mondta, hogy nézze: Vegyen -300- fel rá kölcsönt, terhelje meg a birtokot egy ötödrész erejéig, megteheti, a felesége, mer az ő nevén van. Vegyen fel rá ötezer koronát.

A paraszt mosolyogva nézett a Miklós szemébe, kicsit hunyoritott, tetszett neki az idea.

– Most csak egy jó ügyvédre volna szükség, aki ezt hamar megcsinálja nekem.

Miklós nagyon okosnak, ravasznak és végrehajthatónak találta magában az ideát s jóakarattal a paraszt iránt, a városra gondolt s az ügyvédek közt eszébe jutott a kis fekete zsidó ember, aki nagy orrával, amely szinte a száját is takarja, vastag hangjával, fekete bakompártjával kissé groteszk alak, de tudja Isten mért, őhozzá mindig nagyon huzódott kedves és figyelmes volt s becsületes jó szemekkel diskurált el perjogi témákról: valahogy a tudós hajlamu emberek rokonszenve nyilt meg köztük.

– Én tudnék magának ajánlani egyet, ha az elfogadja az ilyen ügyet, – mondta.

A paraszt nem szólott semmit, csak haladt előre. Miklós megérezte, hogy ez gyanakszik.

– Isten áldja, – szólt a paraszt s alig billentett egy ujjat a kalapja felé, oda se nézett rá, tovább haladt.

Miklós kissé meglepetve érezte az elszakadást. Pár lépés után megállott a fübe taposott ösvényen s utánanézett a zömök, tarisznyás embernek.

– Persze, értem s igaza van a vén gazembernek: a paraszt – gyerek! Ez most azt hiszi: valahol meg akarom röviditeni… Mint a gyerek, a jó testvérnek, -301- az ég alatt, kipanaszkodta magát s abban a percben, mikor ugy kerül szembe, hogy nem tudja, nem harapnak-e a vajas kenyeréből: nincs tovább testvér, összehuzza magát s óvakodva elmegy. Fél, hogy én véletlen beleláttam s még pénzt keressek rajta…

Kissé mosolyogva, kissé bólogatva, kissé fájva nézett utána. Fájt neki, hogy nem viszonozta őszinte bizalmas rágondolását hasonló bizalommal és szeretettel. De mért viszonozta volna? Hát azt kellett tapasztalni a parasztoknak az urak részéről, hogy azok mindig s minden percben csak az ő javukon törik a fejüket?…

Egyáltalán ki töri a fejét a más javán?… Ő nem volt ugyanilyen paraszt a paptársával szemben abban a pillanatban, mikor az üzleti ajánlatot tett neki?… Pedig nem is valószinütlen, hogy az ajánlat tisztességes volt.

Mikor az erdőn meglátta a lányokat, a szivébe nyilallott: a Margit ügyét elárulta!

Hirtelen összehuzta a szemét. Margitnak nem is szabad ügyeinek lenni s nem szabad, hogy ő itt is, ott is veszithessen valamit az életen, az üzleten. Margitnak egy drága üvegházi növénynek kell lennie, akinek minden szükségéről gondoskodni kell…

Azzal az önérzettel és nyugalommal ment be a társaság közé, hogy igenis, most már ő képes is rá: mer vállalkozni arra, hogy ezt a finom, ezt a drága üvegházat megépitse az életben az ő szive édes párjának.

A lányok az alkonyodó estén a fák közt szaladgáltak, fogdosót játszottak a fiukkal. Vidám kacagással volt tele az erdő.

– Miklós, Miklós, Miklóskám! – hallotta a Benedikty Jolán hangját s nem akart hinni a fülének. Jolán egyik fánál állott, Margit a másiknál, Margit nem -302- vette még észre, hogy itt van, de Jolán már régen megpillantotta. Margit most Jolánhoz szaladt s a szájára tapasztotta a kezét s a nagy lány kacagására, ami emlékeztetett a magános erdők gerlekacagásaira, a nyakába ugrott és a két lányka ölelkezésben himbálózva, tudja isten mit suttogott.

– Meghallotta! Margit, nahát ezt meghallotta! Ezt csak meghallotta – kiabált végtelen nevetéssel Jolán s ugy kitört belőle az ideges kacagás, alig birt utána szaladni barátnőjének.

Miklós bután bámult utánuk, nem, ő nem volt ilyen könnyed és futkosó, csak nézett s nem értett semmit, nem hallott semmit, egyre csak nevetett s mutatta a fogait s jószág volt, ahogy magát eltitulálta, tulok itt a kislányok vigsága közt.

– Nem hallottam semmit – mondta kétszer-háromszor Jolán felé, – igazán semmit se, komolyan semmit se hallottam.

De Miklós, ha nem hallott, már látott, a Margit hamvas piros arcáról, amely ki volt gyulva s amelyet egyre zavarodottabban takart s forditott el tőle, amellyel szinte menekült előle, ki kellett találnia, miről lehetett szó az idilli pillanatban. Remegett a szive, most végre boldog volt, de kielégületlen és mohó: mit nem adott volna érte, ha hallotta volna azt, amit csakugyan meg kellett volna hallania.

Ezen a délutánon egyszer végre teljesen vége volt annak a terhes tartózkodásnak, amely mindig ott volt valamiképen közte és Margit között. Annyira zavartalan, boldog volt a hangulat a kis erdőn: Miklós tudta miért: ma először érezte magát fenn. Ugy tünt fel előtte, mintha valami varázslat utján váratlanul megtanult volna szabadon uszni. -303-

Fent lebegett az élet hullámain s könnyedén szelte a habokat. Ma nem félt többé a becstelen és gaz és rabló emberektől, kissé cinikusan ugy sejtette, hogy ő még gazabb, még becstelenebb s még rablóbb lesz. Annyira mindenesetre, hogy ezt a drága, ezt a reszketően édes drágaságot magasan és tisztán és tündéri érintetlenségben emelhesse ki az ég felé a szennyes áradat fölött.

IV.

Nagy léptekkel járkált a szobájában, a predikációján gondolkozott. Annyi dolga, terve, tünődése volt tegnap óta, hogy most a predikációra volt a legkevesebb gondolata. Eddig ez volt legfőbb munkája. Egész héten a vasárnapi beszéden gondolkozott. Abba öntötte ki magát, abba fojtotta minden keservét, abba adta ki egész erejét, amely az élet gátjától leszoritva sehol másutt ki nem buggyanhatott belőle. Nagyon meg is tanult beszélni az utóbbi időben s amennyire elszokott attól, hogy társaságban s emberek között közvetetlen és csevegő és pláne szórakoztató legyen, amint a szószékre lépett, megtalálta a maga formáját: itt az egyházi beszéd megkötött formájában az ő lenyügözött lelki élete szabadon törhetett ki. Már ő érezte az eljövendő szónokot magában, csak még mindig nem volt készen. Még mindig nem találta meg a maga tiszta stilusát, nagyon uralkodott rajta az abszolut szinek debreceni stilusa s félt belőle kibontakozni, mert a profánság lebeg minden nyers hang felett. De már régen tul volt azon, hogy az árvák gyámolának, özvegyek vigasztalójának, a könnyek letörlőjének, a szegények pártfogójának nevezze magát, hogy üres életprogrammokat dobjon a levegőbe, átgondolás nélkül fráziszuhatagban. Egy év alatt minden vasárnap beszélni: száz-százötven beszédet -304- mondani egy esztendőben: egész korszakok voltak már is. Mint ásatag multra gondolt vissza arra az időre, mikor még tiszta régi taposásu témákon tépelődött, mikor még a beszédnek a formája maga nagy gyötrelmet adott neki. Ma már nagyon megtisztult a beszédfantáziája, könnyen uralkodott a témán s egyre rejtettebben és egyre müvésziebb titokzatossággal oldódott fel elméleti fejtegetésében, egyéni élményeinek nyers anyaga.

Ma nem tudott sokat gondolkozni, tulságosan is kiélte magát az utolsó huszonnégy órában, valahogy nem érezte szükségét, mint máskor, hogy a szószéken csapolja le lelke feszültségének fölös részét.

Szórakozottan állott a nyitott ablaknál s bent idegesen kapkodta szavakba a gondolatait, hogy fogja a délutáni presbiteri gyülésen kivinni az akaratát.

Egy amolyan tanyai öreg ember jött be a kapun. Amint meglátta a papot, nagyot köszönt s alázatoskodva jött közelebb. Miklós alig fogadta, inkább csak egy szemintéssel, nagyon magasan volt most az emberek feje fölött, az egyházi beszéd kiforrásának bizonyos kis láza emelte föl s üzleti terve tartotta fenn, azon a határozatlan magasságon, ahonnan észre sem vette a pillanatokra szemébe tolakodó kis jelenségeket.

– Szerencsés jóreggelt kivánok tiszteletes urnak, – köszönt tulzóan alázatosan a tarisznyás ember s ott mindjárt hozzá fogott a tornácról, kunyorálni egy bizonyos egyházi bizonyitvány miatt. Nagy mesét mondott el a feleségéről, gyerekeiről, a hosszu utról amit meg tett s ami még előtte van, hajnali egy órakor indult s ma még vissza kell mennie egy igen távoli tanyára s aziránt esedezik, ha azt a kis irást rögtön megkaphatná, hogy ne kelljen a nagyidőt elfecsérelni.

Miklós szórakozottan nézett rá, hallotta is nem is, más gondolattal volt tele.

Elővette a nagy anyakönyvet s pár perc alatt megirta az egész kis bizonyitványt.

Az ember éktelen soká kaparászott a tarisznyájába, ötször annyi időbe került, mint a bizonyitvány megirása, mig előguberálta a pénzt s leolvasta az ablakpárkányra.

– No, hajja az ur, most má kifizettem, de mömmondom: hogy én ezér az irásért nyóc óra hosszát gyalogoltam ide, nyócat megyek vissza, osztán egy forint nyócvan krajcárért öt napot dógozok én, ugy hogy a verejték csak ugy szakad rullam, mig a kapával vágom a fődet. Az ur meg itt áll az ablakba, osztán civaroz, osztán lefirkant két sort, osztán mögfizetteti magát istenesen. Tuggya!

Miklós még mindig szórakozottan nézte az ember borostás vad képét, a vedlett császárszakállát, amit öreg königréces katonák szoktak viselni a tanyákon, toldott vastag bajszát s aztán felrebbenve maznaságából, amit a rá váró benső izgalmak okoztak, hirtelen igy szólt:

– Hallja, – szólt keményen neki, – most vasárnap délelőtt van, nekem most a maga számára egy perc időm sincs. Nem adok bizonyitványt. Menjen be, ott vannak a könyvek, csinálja meg magának. Nézze meg az ember. Igy lenézi maga az én tudományomat. Ha -306- megcsinálja, nem kell fizetnie semmit. Én fizetek magának tiz pengőt.

Az leforrázva állott ott sokáig, hümgetett, hogy ejnye ez kuruc egy pap, aztán elbusulta magát, elment az udvar hátuljába s leült egy tuskóra. Bunak eresztett fejjel s mind csak azon tünődött, milyen nagy szamár volt ő, hogy kimondta az igazat, most már mehetne visszafelé, igy meg az isten tudja meddig kell itt tüsténkednie, mig megjuhászitja ezt a bolond papot.

Miklósban azonban nagyon jó érzések cikáztak. Nem félt ő már az emberektől: megálljatok, mondta magában, ha ti tudtok ugatni, én majd harapni is fogok.

Megkondult a harangszó s nemsokára jött a kurátor a perselyekért. Az egyház ládája ott állott az irószobában az ablak alatt s az egyik kulcs a kurátornál volt, a másik a pap fiókjában.

Miklós háttal állott az ajtónak, az utcai ablaknál, mikor bejött a kurátor, vissza sem nézett, tudta, hogy ő jön, látta az ablakon át.

A kurátor várta a kulcsot. Jóreggelére semmi választ nem kapott, s ott kellett maradnia, várni, mig a pap meg mozdul. Egy darabig csak türte, aztán elkezdett fészkelődni! Derogált neki, hogy kérje a kulcsot, tudja a pap, hogy szükség van rá. Kinosan sokáig tartott ez a csönd. A paraszt mozdulatlanul állott, ugy gondolta, a pap a prédikációra készül, látszott is a tartásán, hogy nagyon el van merülve.

– Magában legalább lehetne annyi emberség – szólott rá olyan keményen, ahogy még soha, – mért zavar ki a gondolataimból… Itt a kulcs. -307-

Mikor a kurátor kinyitotta az üres ládát s kivette az ólomtányért, meg a két faperselyt, amit a templom ajtaiban neki kellett elhelyeznie s visszaadta a kulcsot, igy szólt, de igen hosszu belső tünődés után.

– Megájjon csak. Magának meg akarom mondani előre, hogy aztán ne legyen meglepve, miért hivtam össze ma délutánra a presbiteri gyülést. Megmondom kereken, vegye tudomásul: A fődbérletet ősztől fogva ezennel felmondom s a presbiteriumnak lesz a kötelessége, hogy jegyzőkönyvbe vegye, hogy énnekem ezért az egész esztendőért még kártérités is jár.

– Senkire sem kötelező, – folytatta Miklós paposan s nagy hanggal – hivatali elődjének szerződése, hacsak azt az összes felettes hatóságok nem szentesitik. Én pedig átnéztem az egyházi jegyzőkönyveket, itt semminemü nyoma nincsen annak, hogy a papi földek tényleg, öt esztendőre, bérbe lettek adva, s hogy ehhez a bérbeadáshoz hozzájárult első fokon az egyházközség, másodfokon az egyházmegye, harmadfokon az egyházkerület.

– Majd még a császárhoz megyünk, hogy ő is irja oda a nevit, – mondta a kurátor.

– Ezt megmondhatja majd a gyülésen, most pedig hagyjon magamra, mert készülnöm kell a prédikációra.

Az ember, csak ne lett volna olyan hirtelen zavarban, hogy hogy is áll a dolog, majd mondott volna valamit. De igy mégis azt hitte szüksége van a pap jóakaratára, szóval nem mert kihivó lenni. Komor képpel, sötét nézéssel elkotródott a meg-megcsördülő perselyekkel. -308-

Miklós hosszu léptekkel mérte végig, végig a szobát. Erős láza volt, ugy érezte, mintha most kihivta volna harcra maga ellen a világot, csak azon csodálkozott, hogy ma már kétszer győzött. Eddig sejtelme sem volt róla, mekkora hatalom van a kezében. A szive hizott, valami kevélység dagasztotta, hiszen minden jól megy, csak bátorság.

– Olyan sokáig járt-kelt a szobájában, folyton a fellépése hatásán mulatva, hogy egyszer csak ijedten nyitott be az édes anyja.

Miklós először megijedt, hogy elkésik a templomból s a gyülekezet vár, aztán igy szólt.

Az anyja bámulva nézett rá, a fia arcán egy uj kifejezés jelent meg, amit még eddig nem ismert rajta: az a magával, hatalmával eltelt gőg, ami mindenkinek ott van az arcán, aki tudja magáról, hogy másoknak a sorsát a kezében tartja. S az anyja maga ugy nézett a fiára, ahogy csak anyák, türő, elnyomott öreg anyák tudják tisztelni fiokat, a hatalmasat.

A prédikáció ugy elment, mintha kukoricát darálnak, egy darabig szól, szól a forgó kő, aztán megáll s kész a liszt. Miklós még soha ennyi kevés gonddal nem beszélt. Valahogy ugy utólag vette észre, hogy ma mondta az első beszédet, amelyen kellett, hogy a hallgatóság szunnyadjon, mert hiszen az ő lelke is szunnyadt beszéd közben.

Mikor bent volt ujra a dolgozószobájában, s letette a palástot, nagyon furcsán érezte magát. Éhes volt. Rossz volt a gyomra már a tél óta s ma éhes volt, ma olyan könnyü ember volt, mintha kicserélték volna. Könnyü fajsulyu ember. Első s legfontosabb vágya az volt, hogy jó ebédet kapjon. -309-

Mikor a kurátor jött, leült a diványra, keresztbe vetette a lábát s kalandozó szemekkel nézte, hogy rakosgatja el a pár krajcárral gazdagabb perselyeket a fanyar, kedvetlen ember.

– Mi lesz avval a gyüjtőivvel tiszteletes ur? – kérdezte aztán a kurátor.

– Két gyerekkel küldje el, házról-házra. De mondja meg, hogy ez fontos dolog, hogy mindenkinek kötelessége adakozni rá. Valami értelmes gyereket válasszon ki.

Lelkészárvák számára alapitandó intézet céljára szólt a gyüjtőiv s a templomban hirdette ki.

A kurátor szórakozottan nézte az ivet. A kezében tartotta, Miklós mulatott rajta, tudta, hogy ennek most valami fő a fejében.

– Nézze tiszteletes ur, – mondta a kurátor, – hát a tiszteletes ur, eccóval kevesli az árendát.

– Pedig az nagyon becsületesen meg van fizetve, – mondta ez, mintha erőszakkal tépné ki magából a szót. – Három forint. Ez a fődbér nálunk. Három forint az ára. Annak ugy meg van az ára, mint a zsemlyének.

Nagyon meresztette a szemét, Miklós még mindig nem szólt. Nyugodtan nézett rá, nem akart szólani, már rájött, hogy az a legokosabb, ha ő nem beszél.

– Hát lehet, hogy vóna aki többet ad. De az kiuzsorázza a fődet. Mert én azt komendálom, inkább adja tiszteletes ur a fődet becsületes, tisztességes embernek, jógazdának, aki szeret jól szántani, nem sajnálja a trágyát, mer az a fő… Én felőlem ráigérhetnek, énnekem szerződésem van, irásom, én nekem a nem sokat ityeg-fityeg, akárki akármit igér rá.

– Hét koronát igérnek? nyóc koronát? mán ezér a tiszteletes ur el akarja venni? Nem ugy megy az tiszteletes uram. Nem azér csinál az ember egyességet, öt esztendőre. Mennyi befektetés kell oda… Fizessék akkor vissza nekem… Amit én befektettem… Még ha kilenc koronát adnak is a tiszteletes urnak… De hun van az én sok fáradságom, töredelmem, hogy megszakitottam magamat abba a kegyetlen fődekbe… Ekém szakadt, boronám törött, hogy megdógoztam én aztat a fődeket: most jön nekem valaki, hogy az én kezemből kiüsse? Tudhatja azt akárki, ha semmit nem ért is a gazdaságho, hogy nem lehet egy fődön az árendát bevenni se egy, se két esztendő alatt, mer eccer aszály van, másszor árviz van, most az egerek nagyon gyünnek, aután meg a jégverés, nem ugy megy a tiszteletes uram, mint a predikálás, mert a tiszteletes ur minden esztendőben beprédikálja a rendes fizetését, azt nem veri el a jég… De a szegény szántóvető ember, annak a legaljasabb, mer annak kell verekedni, kinlódni az egész teremtett világgal!…

– Én a jussomat nem hagyom. Én azt hittem, ha pappal szerződök, mintha az istennel szerződnék: annak foga van. Azt hittem annak nagy foga van, annak a szerződésnek. És én nem hagyom magamat kiforgatni tiszteletes ur. Nem. Én nem. Nem az az ember vagyok.

Miklós felállott, szárazon mondta, hidegen, indulat nélkül. Mért jöjjön indulatba, ha ilyen jól megy.

– Nézze tiszteletes ur. Én magának mindig jóakarója voltam. Azt meggondolhatja mindenki ebbe a faluba. Hogy én mit tettem magáér. Maga aztat nem -311- is tuggya, de nem is fogja megtudni. Hát amit más ad, én is megadom. Nyóc korona?…

Miklós elmosolyodott. A győzelmes gyerek leplezett széles nevetése tört ki az arcán.

– Nézze barátom, – mondta Miklós fontoskodva, mert annyira örült, hogy csak azzal tudta leplezni a jóérzését, hogy végre ő is nagyképet vágott életében először s fontoskodva hangsulyozta a szókat, – nézze kurátor uram: én addig semmit sem szólok s nem teszek, mig a szerződés meg nincsen semmisitve. Akkor nem bánom, ha öt korona is egy hold földnek az ára, vagy három korona: én rendelkezem a magam birtokával. Ugy adom, ahogy nekem tetszik.

– Tiszteletes uram: mondok magának valamit. Én az az ember vagyok, hogy én magamat megcsufolni nem hagyom. Én, ha beledöglök is, de én rajtam nem nevetnek az emberek. Tessék letenni erről az egész komédiáról: megadom a tiz koronát, kvitt a tapló…

Miklós mosolygott s igyekezett ezt a mosolyt eltüntetni, ami nagyon furcsán állt neki.

– Én tudom, hogy maga én rám haragszik. Haragszik én rám a tiszteletes ur, bárha pedig csalódik. Mer én tisztaszivü ember vótam mindig, tiszteletes uram, ami a szivemen, az a számon… Azt is tudom, ki biztatta fel ellenem a tiszteletes urat, de ismerni kell az embereket, tiszteletes ur. Amit én mondok, a nem szélfuvás: ugy-e, Debrecenbe is megmondtam… Na lássa!… Mer azér mondom, tiszteletes ur… Mit tartozik ez a presbiteriumra… Magáé az a föd… azt csinál -312- vele, amit akar… mit kell ezt a presbitereknek az orrára kötni… Tiszteletes ur: én magának most nagy szót mondok. Irjunk egy uj szerződést: én magának megfizetem a dufláját… annak, amit most fizetek… maga meg arra kötelezi magát, hogy mig itt pap lesz, addig a főd az én kezembe van.

– Maga?… Nem lesz itt maga sokáig, tiszteletes ur!… Nem született maga falusi papnak. Városi papnak született maga, tiszteletes uram!… Na, egy esztendőre előre kifizetem azt a kétszáznegyven pengő forintot, ha maga hónap elmegy is. Gilt?…

– Nézze, kurátor ur: még egy igen fontos pontja van a délutáni gyülésnek: az elődőm csekély pénzváltságért a természetbeli fizetést átengedte a községnek…

– No most csak menjen haza, kurátor uram, ebédeljen meg. Én is éhes vagyok.

– Azt tudom, hogy a papok mindig éhesek… – mondta a kurátor avval a vagdalkozó tréfával, ami olyan könnyen áll jókedvében nála. De most máris megbánta s szeliditve nézett a papra. – Tiszteletes ur, nem akarom az ebédjét elrontani, de mondanék még valamit… Sok lesz ez a két istória egy gyülésre… Haggyuk el az egyiket… -313-

– Hát nézze: ha azt a szerződést nem pengeti többet… akkor én nem bánom, ha ezt a másikat elő is veszi…

Miklósban fellobbant a gonosz gondolat: a szavak köpönyegét felhasználni… Jó, csak legyen meg ez a másik… Majd amazt ősszel elővesszük… Ravasz ember lett s hogy bele ne lássanak, elforditotta a szemét… Ez fontosabb, az egyházi adót felemelni nehezebb is, és talán jövedelmesebb is, mint a földbérletet…

Miklós lassan, szó nélkül odaadta a kezét. A parasztmarok jól megragadta, megszoritotta. Miklós is tudta, az is tudta, hogy most a falu bőrére megy a vásár. A kurátor a maga hasznáért eladja a falut. A falu egy papnak kapzsisága miatt elérte azt, hogy az egyházi adó felére szállott le, most a kurátor kapzsisága miatt elveszti ezt az eredményt. És ez mért ne tegye?… Az ember mindig szivesebben enged a máséból, mint a magáéból…

Mikor a kurátor elment, Miklós elővette a szerződés-levelét, s hozzáfogott kiszámitani, melyik ér hát neki többet: a község adójának a régire való visszaállitása, vagy pedig a földbérlet felemelése… Ugy látta, hogy ez csak kétszáznegyven korona plus, de a másik legalább hat-hétszázat jelent.

Kaján és alattomos mosoly jelent meg a szájaszélén, amint eszébe jutott, hogy mekkorát fog nézni a kurátor, ha egy őszi presbiteri gyülésen egyszerüen, minden szó nélkül bejelenti, hogy a földbérleti szerződést is meg akarja semmisiteni… Hogy fog az toporzékolni, orditani, dühöngeni… Az lesz csak a felfordulás… -314- Már előre drukkolt tőle… Érezte, hogy erre ő nem lesz elég erős magában… Segitség után nézett. Ki fog akkor az oldala mellett állani s ki veszi le róla a szószegés terhét… Előbb a falubeli gazdákra gondolt, a kurátor haragosaira, melyiket kellene megválasztatni e helyett a télen kurátornak… Aztán hirtelen, mint egy szerencsés villanás jutott eszébe Arday.

Az iskolaépitésre rendezik a bált. A régi iskola vizenyős telken épült, náddal fedett alacsony, ősi zsellérház. A feje kihagyásokkal dolgozott. Ugrált, elfelejtette.

– Édes kicsi leányom, – mondta s körül-körül futott a szobában; kézzel a butorokat koppantgatta.

Hát még ma fölkeresi az öreg urat: „Nagyságos ur, önnek, az ön őseinek telke volt az a hely, ahol most van az iskola. Ez egy egészségtelen rossz hely, egész télen, tavaszon viz alatt áll a kert s nyárig pocsolya és békatanya, a gyerekeknek kész halál… Cserélje el ezt a felső zsellértelekkel… stb.“ Már táncolt örömében: a falu is szivesebben megszavazhatja a fizetésemelést, ha ezt az ajándékot hozza… Kéz kezet mos. Most rögtön jelenti a presbiteri gyülésnek s akkor kész az ürügy, hogy ma mindjárt vizitelhessen.

Kicsit fanyarul mosolygott, mintha a békát kellene lenyelnie: hát ő is?… S épen most, ezután a kijátszás után, ahogy kihagyták az egész báli előkészületekből?… De aztán igy szólt:

– Mit? Élnem kell… Magában az ember nem élhet meg, csak embertársai segitségével… Pap vagyok, nekem minden hivemet egyformán kell fölkeresnem, akár szegény, akár gazdag… És pláne, most… -315- most… És titokzatosan vidám boldogsággal suttogta magában: Házasodni akarok…

Édes és jó érzés hatalmasodott el rajta, boldog és meleg hangulat, láz és odaadás öntötte el a szivét: Margit, Margit, ezt mind te érted. Érted szivem, érted dobom el az elveimet, érted alázom meg magam előtt magamat, érted harcolok, érted szenvedek, érted bünözök… Hogy a te szent és drága és szüzi lényednek ne kelljen fölszedni az élet szemetét, hogy téged üvegházba és selyemágyba vigyelek… Édes kis angyalom… drágám… kedvesem…

Miklós titkos mosollyal nézte a mulatozókat. A kedves nyáréjszakában vidám volt és megelégült az egész emberiség s az egész Természet. Miklós azonban ugy érezte, minden ő érette van. Valami jóleső szorongás és rebegés volt a lelke mélyén, elvesztette a nyugalmát, elvesztette a keménységét, vig volt és mozgékony s minden pillanatban kész rá, hogy nevetésben s fütyörészésben törjön ki.

A szeme folyton Ardayt leste. Ardayt kereste s most Margittal szegénykével nem foglalkozott tizedrésznyit, mint a hatalmas képviselővel, aki ebben a percben a jövőnek, a föllendülésnek, a nyugodt, gazdag életnek a forrása volt a szemében. S már meg is látta, meg is érezte a benne rejlő kedvességeket, az egyéniségének szilárd és sziklaszerü erősségét, ugy látta, épiteni lehet erre az emberre…

De azért ez az utolsó, – mondta magában. – Csak egyszer biztositva legyek vész és vihar ellen: behuzódom a magam kis fészkébe s csiripelni fogok, mint a -316- madár. Csak magamnak s csak a családomnak élek s az emberiségnek, amelyre kell hogy kiáradjon belőlem a nagy jóság s a nagy szeretet… Csodálatos az Isteni végzés utja, hogy a gonoszokat teszi az igazak szolgáivá…

Ardayra ugy gondolt, mint a csalétekre, amelyet bevetett az Élet vizébe s általa fogja ki a maga Boldogságát. A Pénzt, amire szüksége van ahhoz, hogy örökre mentve legyen az ő drága szerelmese a nyomoruságok rabságától… Most már meglesz… Távolról nézte Ardayt, s kimondhatatlan gyöngédséggel, ráontva minden szeretetét s háláját…

Mig a párok végtelen körforgatagban suhogtak előtte a tágas, nagy szellős helyiségben, amit a bál céljára alakitottak át, igazán kedves, diszes, csupa zöldág s csupa virágfészekké, untalan visszagondolt arra a nem is oly régi s nem is oly távoli napra, mikor „elvégeztem, hogy gazember leszek!“

Nem volt kellemetlen s nem volt sértő a lelkének ez a cinikus mondás, inkább humorosnak tünt fel előtte, hogy ő, Matolcsy Miklós a szelid és jámbor fiu s épen ő, a III. Richárd jelszavát tüzte ki életalapitó terveinek irányelveül, de neki már az is gazemberségnek tünt fel, hogy különböző s kissé komplikált módon emberi érdekek szövevényébe kapocsul állitotta be magát. S lám az emberek hogy megérzik, ha valaki hasznukra lehet bárhol s bármiben. Mióta igy elszánta magát arra, hogy kölcsönös viszonylatokkal egyenlit ki nagy differenciákat, azóta nemcsak ő jár egyenesebben s gondolkodó, mégis derült arccal, hanem az emberek is nagyobb tisztelettel, több bizalommal és szinte szeretettel néznek rá.

A kurátorék nem győznek elég ajándékot küldeni az édes anyjának, s ő a puritán férfiu engedi elfogadni s mosolyog az anyja naiv csodálkozásán: „mi történt egyszerre ezekkel.“ Mi történt! Hozza őket az érdek s ő egyáltalán nem érez semmi lelkiismeretfurdalást -317- azért, hogy elfogadja. Most nem önti ki a kanna tejet a kutyának az ajándékozó szemeláttára: most inkább evés közben jött étvággyal folyton mérlegeli, egyre számitja, mennyivel adósai a kurátorék az olcsó földbérletért… s hogyan és mit lehetne rajtuk még behajtani szép szerével… Már tudatára jött annak, hogy ő is tud hasznára lenni másoknak s akkor elvárja, hogy ugyanazok anyagi szivességekkel méltányolják azokat az anyagi hasznokat, amelyeket ő átenged, vagy átad, vagy megszerez a számukra.

S Arday!… Mintha kicserélték volna ezt az az embert. Mikor bizonyos habozásokkal s kételyekkel s lelki zugással legelőször beállitott hozzá: a nagyur született finomsággal s előkelőséggel és nagy ravaszsággal, vesébe látó gonoszsággal érezte meg, hogy ma már nem az az ember áll szemben vele, aki a szállodában egy szerzetes ridegségével birálta felül az emberi esendő bünös jelenetet, hanem az életnek egy hajótöröttje, aki partra érve most már okosságra s ügyeskedésre és előre spekulálásra szánta el magát, szóval egy rendes és közönséges ember, akiből kihullott a rideg s embertelen fölény, és tele van a haszon vágyával, a nyereség ábrándos imádásával… Hogy jött azonnal segitségére, hogy megértett félszóból, dadogásból mindent, hogy ültette le, mekkora szivarokkal kinálta meg, mily szivesen ajánlotta fel azt a telket az egyház céljaira s milyen ügyesen háritotta el magától az azonnali s az ellenszolgáltatás nélküli átadását… Valóságos diplomáciai mestermü volt, ahogy fokról-fokra behálózta, ahogy jöttek a kis levélkék: „Igen tisztelt kedves lelkész ur!“ azokkal a kerek s határozott betükkel, amelyekben lelkinyugalom, az egyenletes akaratu s gondolkodásu ember egyenes vonala uralkodik (mennyire csodálta ezt a zavartalanul, mindig egyforma, határozott szép irást, félelmes volt neki, mert ő ahányszor tollat vett a kezébe, annyiféle -318- volt az irása, amint valamely karakterállapot magától adódott neki, vagy ujabban mesterségesen állitotta fel magában.) Azok a szives és kedves előzékenységek: „óh kérem tiszteletes ur, én vagyok magára rászorulva!“ s az a finom ravaszság, mikor nem egyszerre az ajándékokkal s igéretekkel végre kijött a lóláb: meg kell hivnia a musai papnét, garantálnia kell, hogy itt lesz a bálon… Ezért igen, ezért minden: ezért adja át az egyháznak a földet, ezért ajánlotta fel neki a városi másodlelkészi állást, ezért viselte magát négy napon keresztül egészen atyafiságos, egészen baráti viszonyban… Ahá, az emberek kellő érdekért szivet is tudnak találni magukban azzal szemben is, akit különben száz mérföldre kell hogy érezzenek maguktól. S ő nem ugy van?

Hát ő nem szerette meg ezekben a napokban ezt az embert, aki csupa finomság, figyelem s lekötelező kedvesség vele szemben? nem talált elég mentséget a számára, nem talált elég értéket a lényében? Nem ismerte fel a magyar urat egész gazdag felkészültségével, magas szellemével, tiszta s határozott látásával, azzal a kimondhatatlan sugárzó melegséggel, amely körülveszi az egész lényét s minden lépésén illatozik s árad belőle. Nem tudta ő eddig, mi az az ur! Nem tudta micsoda édes érzés a hatalmasokkal egy asztalnál ülhetni, azoknak a beszédét hallani, akik miniszterekkel élnek együtt s azoknak a hatalmas pártfogására épiteni, akiknek kezében van minden lehetőség. Hát ime, ha csak azon fordul meg, hogy őbelőle rövid, a legrövidebb idő alatt egy tekintélyes városnak másodlelkésze legyen, hogy egy ember mennyire kedveli meg az ő egyéniségét: ah, erre a gondolatra ugy kinyilt Arday előtt, mint virág a napsugárban, kedves volt és természetes, okos és kiáradó. Minden, amit tudott, minden képesség, ami csak ott rejtezett a lelke fenekén, az mind egyszerre fölpattant s -319- boldog volt, hogy minden pillanatban éreztette vele a nagyur, hogy őt valami kivételes, valami egészen külön elbánásban részesiti. Hogy őt másnak tartja, mint másokat, hogy benne megérzi azokat a kvalitásokat, amelyek messze fölül emelik a falusi élet nivóján…

Valósággal eksztázis vett rajta erőt, az élet sikerülésének boldogsága, amely versenyezett azzal a nagy érzéssel, hogy egy leányban megtalálta a lelkének leggazdagabb kiteljesedését.

Mi hiányzott neki e pillanatban? A jövő igéretének szép és gazdag boldogsága világitott felé.

Csak a lelke mélyén volt egy hang, amellyel folyton beszélt, amelyet el akart némitani, amelynek untalan azt mondogatta: „Ez azonban az utolsó! Ez mégis játék a nagy érzésekkel, ez könnyelmüség az örök igazsággal szemben: csak most sikerüljön, kiszakitom magam ezeknek a nemtelen vágyaknak a karjaiból és… Csak most az egyszer, csak sikerüljön, csak biztositva legyek ez egy nagy kockázattal, csak ezzel biztositva legyek… Csak meg legyen az a választás… Csak elvihessem innen az én kicsimet, az én egyetlen kis drágaságomat, a városba, a piszkos falusi kis élet és a kis szennyes parasztok, a rossz szagu apró állatok marakodásai közül… Mégis a város más… Uri emberek közt élni… ah, az egészen más élet…“ S megborzadt, ahogy felvillant előtte, miket kellett elszenvednie a falu nyomoruságai miatt: ha ezt kellene adnia szerelmesének! Ah, ezeket a kinokat, ezt a szegénységet, ezt a földi poklot…

De elhallgattatta magában a feltüremlő fenyegetést, a sötétségből kiszökő tüznyelveket s titkos mosollyal nézte a forgó, zsibongó, zugó népet, amelynek az arcáról a pillanat öröme ragyogott. Hogy tudnak az emberek örvendeni a perc érzésében: ő benne ugy érezte messzehordó tervek csirái sarjadoznak, mint melegágyban.

A játszma meg van nyerve, félve leste, milyen arccal beszélnek s örömmel látta, hogy vidáman csevegve s egészen fesztelenül, mintha soha semmi sem lett volna köztük… Egy pillanatra megvetette őket ezért, de aztán rettegve gondolt arra, hogy mennyi veszély fenyegette őt, ha nem igy megy a dolog… Akkor elmarad az iskolatelek, elmarad az egyházi adó felemelése, ami ugy látszik, egész jó uton megy… Elmarad a városi papság, elmarad minden… Mit bánja ő, erkölcs vagy erkölcstelenség: csak ezek most legyenek egymásé… Tudta, hogy örökre jó pártfogót nyer a papnéban, ha tényleg Ardayné lesz belőle… Kicsit elpirult, nem merte ki sem mondani magában, hogy mi a neve annak, amit ő most csinált! összekeriteni két vénet… Még csak nem is ifjakat, vérbujákat, lélektüzeseket, de két kiszikkadt vénet, akik tul vannak mindenen… Fuj… s ki tudja mi céljuk van még ezzel…

Valósággal megkönnyebbült, hogy egyre kinzóbb érzései közül kiszakadhatott: a kis ügyvéd jött hozzá, ugyanaz, akit a minap az uton a sógorára haragvó parasztnak akart ajánlani!

– Hogy van, hogy van? – mondta az ügyvéd s erősen megfogta a kezét. Miklóst kicsit zavarta ez a bizalmas hang, félt, hogy a ráfigyelők előtt rossz hire támad a zsidóbarátkozás miatt, félt, mert nem tudta hogy Arday hogy van az ügyvéddel: most mindent egy sikra vezetett le, mindent az Arday személyére vonatkoztatott, de az ügyvéd oly rendithetetlen komoly volt s mégis valami humor volt a lényében, hogy nem tudta megtagadni igaz valóját: tetszett neki a nyilt és őszinte s igaz ember. – No, dolgozik-e valamit?

Miklós háromszögbe törte a homlokán a ráncokat (zavarodottan vette most észre magán, hogy ezt Ardaytól -321- tanulta, hát már a külső mozdulatok is ragadnak rá…)

Persze, hogy nem: most más gondok foglalják le… Hogy lehessen gondolatok sima láncát üzni-füzni, mikor az anyagi érdek lázával van tele minden csepp vére.

– No, nem is érdemes. Irodalmi munkát vidékről folytatni, tisztára őrültség, – mondta az ügyvéd. – Nem is tudja, hogy pályadijat nyertem? Igen, a budapesti Jogászegylet tüzött ki egy föladatot, egy egészen zárt kérdés, tisztára spekulativ természetü dolog: azt megnyertem.

– Na, nem olyan tegnapi keletü az eset, még a télen volt. Csak onnan jut eszembe, hogy a napokban fenn voltam Pesten. Megjegyzem, a dolognak egy részét felolvastam a Jogászegyletben, Schwarz Guszti odajött s gratulált, azt mondta, még ilyen nem volt. Most aztán félévi késedelemmel megjelent a füzet, egy példányt sem küldtek belőle. Kiadták a háromszáz korona pályadijat s megvan. A szerző kuss. Hát bemegyek az Andrássy-úton a Lampel-féle könyvkereskedésbe, a segédtől kérdezem borzasztó ártatlan képpel, hogy X. Y-nak ezen dolgozata megjelent-e s van-e belőle példány? Igen, igen, mondja egy másik segéd, ugy látszik valami csodás memoriáju egyén, aki azzal parádézott, hogy még erre a teljesen ismeretlen és obskurus névre is emlékszik: ő megtalálja. Csak ugy irultam-pirultam, mint egy kislány, képzelheti… S a gazember kérem valahonnan, valami sötét zugból előszed egy kis szürke füzetecskét s mint egy ballerina szervirozza nagy meghajlással. „A szerzőnek tetszik lenni?“ Gondolhatja, hogy kivántam a pokol fenekére s hogy kotródtam, de -322- hogy, a szeme elől… Nyilvánvaló, hogy én voltam az egyetlen, aki egy példányt vett a jeles tanulmányból… Nem érdemes kérem irodalmilag jeleskedni… Azoknak igen, akik Budapesten vannak, mert azok másképen tudják kamatoztatni a dolgot. Hát hiszen én is arra szántam az egészet természetesen, mert egy ilyen kisvárosban élni, az nem nekem való. Tyukpörökkel, vagy még sokkal rosszabb dolgokkal foglalkozni. Azt hiszem most sikerülni is fog feljutni…

Egyszerre néztek mindaketten Ardayra s Miklósban az az érzés lobbant fel, hogy ez is a képviselő által, ez is Arday utján, hogy ez is ugyanabból a dologból akar megélni, amiből ő… Elmosolyodott… Nem irigyelte. Mint valami nagy és bőségesen teritett asztal, ugy tünt fel előtte az Arday élete, hogy azon lakomázhatnak a legyek megszámlálhatatlan példányban… Csak egy kicsit undorodott magától: ő is egy ezek közt a legyek között.

Szembe néztek, a leány olyan szelid, olyan szinte fájdalmas mosolylyal nézett rá, Miklós lángvörös lett: most hütelen, hütelen és távol maradt. Égett az arca a szégyentől, egész megfeledkeztem szegénykém terólad. El kellett fordulnia gyorsan, mert félt, hogy az ügyvéd észrevesz valamit az arcán…

Ardayra nézett, szinte szuggerálni akarva neki, hogy ránézzen, rágondoljon. Arday azt igérte, hogy a bál estéjére meg fogja csinálni az ajándékozási szerződést, hogy azt a bizonyos telket az egyháznak adja s ő a kurátort, a birót s a tanitót már iderendelte s azok ott -323- az ajtó sarkában lesik, hogy mikor kell a képviselő ur elé járulni, hogy átvegyék azt az okiratot. Miklós ugy gondolta, hogy Arday ezzel tüntetni akar a báli közönség előtt, azzal, hogy nyilvánosan adja át. Istenem, mért ne legyen ennyi öröme, ha ez neki jól esik. Ugyis nagy áldozat, amit tesz…

Merően nézte, hogy vannak egymással, hogy megy a dolog: mit mondhat a papné. Valami kinos nyugtalanság fogta el, szivszorongás: most mi lesz, ha nem sikerül! Mi lesz, ha Dékányné nem áll kötélnek. Mi lesz, ha Arday nem éri el azt a célt, amit ő általa el akart érni… Nem is merte végiggondolni, a vér leszállott benne s szinte szédült: akkor vége mindennek. Vége a barátságnak, vége a szerelemnek… Akkor Margit elutazik haza… Jegyváltás nélkül… Ah, ki tudja, találkoznak-e többet az életben…

Végre ugy tetszett neki, kegyeskedik feléje nézni a képviselő ur. Lefojtotta a rémületet, amit ez a vészesen komoly arc keltett benne, erőszakolta, hogy fellobbant s rohant feléje.

Arday tovább lépett pár lépést Dékánynétól, aki asszonyok közé vegyült s az ajtó felé indult. Az arcán szórakozottság volt és beesett vonásain valami kelletlenség s fáradt kifejezés.

Miklós a gazdatisztbe ütődött. Ez nagy darab vastaghangu ember volt, megragadta Miklósnak a vállát s kissé tiszteletteljes, kissé konfidens bizalmassággal dörmögte a fülébe:

– Jövő vasárnapra az egész cselédséget berendelem a tanyákból. Elláthatja őket szentséggel.

Ugy mondta ezt, mintha ez egy kissé kitüntetés volna, mintha ez bizalmasság volna az uradalom részéről, mintha ez azt akarná jelenteni, hogy már neki is tudomása volna arról, hogy a nagyságos urnak a kegyeiben van a pap. Még egyszer odahajlott a füléhez s szemhunyoritva dörmögte: -324-

– Ez kivételes dolog, ilyen nagy munkaidőben, de már a nagyságos ur is tudja. Ezt csak a kedvenc papjainak szokta megadni. Semmi kifogása nem volt ellene. Sőt valószinü, hogy ő maga is jelen lesz az istentiszteleten.

Intett hozzá, mintha ez valami fejedelmi boldogságot kellene hogy jelentsen a kis falusi pap számára. Kitüntetés, nagyszerü.

Miklós most az egyszer nem érezte magát lealázva, valóban ugy hatott rá, mintha ez valami igazi kitüntetés volna.

Mosolygott s fesztelen volt s kiegyenesedett. Észrevette, hogy mellette áll az ügyvéd, az ám, ez is a familiához tartozik, hisz az Arday ügyésze…

Miklós előbb lépett, még egész este nem volt alkalma üdvözölni, mély s tiszteletteljes, de valóban egy kissé bizalmas meghajlással köszöntötte, valahogy olyan érzéssel, hogy neki több szabad, mint másnak: hiszen ő nem szolgája, ő független ember, ő az isten embere, ő pap, aki szinte egyenrangu valahol, valahogy…

– Alázatos szolgája, jó estét kivánok, képviselő ur… – mondta mosolyogva s legszebb csillogásával sötét szemeinek.

A képviselő egy pillanatra megállott, ellenségesen végigmérte a papot, hidegen, eltaszitva, szinte megtámadva, megbüntetve valamiért.

– Nagyon sajnálom, – mondta fogatlan szájjal, – nincsen időm. Egyáltalán ilyenkor hagyjanak békét az urak.

Néhány pillanatig mindhárman mély csöndben állottak -325- a báli zsivaj közepette, akkor Miklós elindult ellenkező irányban, a bejárat felé, szabad levegőre volt szüksége… A kasznár utánahajlott, megfogta a karját:

– De el ne feledkezzen a prédikációról, – mondta atyásan, fölényesen, mintha ezzel azt akarta volna mondani: – én nem láttam, nem hallottam semmit, én azért a régi vagyok.

– Megbolondult ez? – kérdezte, hogy elháritsa magáról a megalázás egy részét. Komiszságba burkolózott, hogy a komiszság ellen védekezzék.

– Kért valamit tőle? – kérdezte az ügyvéd nagyon bölcsen s emberismerően.

Miklós megzavarodott s gyáva volt felelni. Ugy tett mintha nem értené a kérdést.

– Nekem?… Mi közöm van nekem hozzá!… – mondta most már álcásan, s ugy néztek egymás szemébe az ügyvéddel, mintha fognák egymást, mintha ki akarnák egymásból huzni a titkot…

Csak tétova és a mitsemértést jelző pillantással váltak el, mintha mindketten valami természeti tünemény idegenszerüségével volnának szemben.

Szédülve ment ki a szabadba. A kurátor megfogta a kabátja szárnyát, s a szemébe kacsintott.

– Hagyjon nekem békét mostan, – mondta durván. S ugyanolyan durván, ahogy Arday mondta az előbb. -326-

A kutig ment, mintha inni akarna. Tétován állott meg, a feje szédült. Egészen fel volt dulva.

Forrott a vér az ereiben, láz volt az agyában, a szive körül görcsös markolászás.

– Á, á, világi élet, – mondta magában. – Ez hát a hatalmasok kegye… ez minden… igy kell épiteni emberek jóakaratára… Ah, én nyomorult… hát már odáig jutottam, hogy igy lehet velem elbánni… Ekkora szégyen… Ha ezt tul lehet élni, akkor nincs többé szégyen… akkor nincs többé bőr az arcomon…

Micsoda élet s mi ez az élet. Micsoda szövevény és milyen isten nélkül való tusakodás… Ez hát az, amit mondanak, hogy aki letér az erény utjáról könnyhullatással vet s könnyhullatással arat… Én nyomorult s alávaló galád: letértem az egyenes utról, az erény tisztességéből… Persze, láttam, hogy a bünöst tisztelet s méltóság veszi körül, a képmutatót dicséretekkel halmozzák el, a buta rajongót, aki egyetlen jót nem cselekedett életében felibe helyezik a tudomány emberének, annak aki kész feláldozni a tiszteletet s az élvezeteit a tudományáért, azért, ami meggyőződése szerint szent és jó. Azt láttam, hogy mindent sötétség vesz körül, ami tiszta és jó, hogy csak az a nagy, ami külső csillogással van bevonva, hogy az élet mindenről kérdez csak az erkölcsiségről nem… Azt láttam, most megláttam, hogy szeretet nincs sehol, minden csak érdekhálózat, hogy az emberek egy rettenetes hálóban vergődnek s mindnyájan ugyanazt vonják… Ah, én is élni akartam, pénzt akartam szerezni, akartam… Gyenge volt a szemem, hogy átlásson ezen a homályon lesülyedtem a bün örvényébe.

Gaz lettem, aki eladja érdekeit, eladja a községe -327- javait, eladja a lelke önbecsülését: nagy urak szolgája, lakája lettem, szerelmi keritő lettem, megaláztam magam, letapostam az emberi méltóságomat, méltatlan lettem egy szüzi lélek, egy angyali ártatlanság szerelmére… Méltatlan lettem az igaz isten pillantására… méltatlan lettem saját magam előtt…

Ti kutyák, alávalók, ti gyilkosok, ti szerencsétlen emberi férgek, akik csak a falásnak s aljas szenvedélyeiteknek vagytok rabjai s végrehajtói… ti emberek, érdekhajhászok, kikben sehol jóság s szeretet és ember nincsen, ami van, csak arra van, hogy mézzel vonja be pillanatnyi érdekszámitásotok utját… Ami van, csak arra van, hogy mint valami külső cicomával takarjátok vele a nyers és ősi falási ösztön büzös munkáját…

Mért, hát mért éltek… vagytok teremtve… Mért, mi mindnyájan, mért nem halunk meg!… Mért nem hül ki a föld, hogy kihüljön rajta ez a nem… Minden állatok, férgek és élők között a legalacsonyabb és legalacsonyabb és legfélelmetesebb: ez a kettős arcu lény: az ember… Az ember: az egész emberi nem, ami csak van egy félköbkilométer kockában elfér: óh szüreteljen le a halál és préselje ki belőle a lélek multját…

Oh, ha most egy kivánságom, ha most teljesülne: csak ez: Semmisüljetek meg!… Gyuljon ki a Mindenség s égjen és égjen és vesszen és tünjön el az ember…

A szeme odameredt a vörösségre s a füle már hallotta a felvágó orditást, ott távolabb az udvar másik végében lángok csaptak ki, égett a nagy csür, amely a parasztok táncterme volt…

Dermedten állott s nézett, csak nézett és nem birt kiáltani sem a rémülettől, csak állott s a lába gyökeret vert s csak nézte reszketve a rémületet, a nagy csür tetején lángok csaptak ki, az eresz alatt jöttek ki a -328- lángok s ő csak bámult és állott és nem merte ki sem gondolni, rémület, mi van, hogy mekkora szerencsétlenség, óh iszonyu rémség.

Az éjszaka sötét volt, csillagos sötét, de már világos van és orditás mindenfelé, hogy tüz van, tüz van és futnak a táncosok fehér ruhában a csür felé és borzalom, a nádtetőn tüzek futkosnak, mint apró tüzmacskák futnak ki a nádbunda alól és valami orditás, valami nem emberi, irtózatos és rettentő s kegyetlen és irtóztató, forditsd el a szemed és ugy néz rá megdermedve, ez lázálom, ólomsulyok, elfordulni nem lehet.

– Nyissátok ki a kaput s bentről az az üvöltés, mintha egy hang, egy tüdő, egy ezerfejü szörnyeteg másvilági orditása volna s itt fut a kurátor, nem ismer embert, istent, fut neki a tüzesőnek s felkapaszkodik a lángoló csürkapura, mit akar istenem, akkor csak a kapu, mint egy fal ledül, kidül, rászakad, alatta az ember, uristen, isten, százan a kapun, nagy embertömeg és egy pillanat alatt felnő, hegy lesz, isten, isten, mint egy orditó égő máglya egy irtóztató gomoly, emberi boglya s aki lent is, ég, aki fent is, ég, nagy ég! egy sorra a másik, harmadik, századik fel a kapunyilás tetejéig s ő felemeli két karját, száját kitátja s néz s orditani sem bir, a tüdeje lefojtva, lélekzeni sem bir, atyaisten, nagyisten, isten. Körben emberek, urak, nők táncosok, mind körbe, bámul és remeg és a hegy ordit, üvölt a hegy, a hegyek megbődültek. És emberek szaladnak neki az üvöltő tömegnek s tépik, cibálják, huzzák a kazalt, kettészakitják, darabokba jön ki ember, a lány, egyre nagyobb a hegy, s már egy lángban ég a csür egy magas, lobogó, egyenes áldozati láng, föl, föl az égnek, istennek tetsző áldozati láng, hó rettenetes, segitség, uuu, irgalom, élet. -329-

Ezt te kivántad. Betelt, átkozott, ezt te kivántad, ez a te dolgod. Égj bele magad!

S megindul, rohan, mintha sulya nem volna a lábának, csak lebeg s ott van és mellette egy égő legény zuhan le a magasból, magasan lobog a láng a feltartott karjain. „Sarkodra való vagyok“ kiáltja, lezuhan, elhallgat, halott. Egy láng utána vonit és üvölt: Megéget a zsir! U u u… Az emberzsir lánggal ég, büz és irtóztató. Tépik a boglyát, ahogy érik, a biró vonit „feleségem!“ már fogja a karját, letapodják, odavan. S ő is ragad, egy kart, belekapaszkodik egy tátogó polipba és huzza, huzza, hanyatt esik, letérdel. Egy legény esik rá, égett arccal vigyorog, fel akar állani, nem bir, a lábába egy gyerek kapaszkodott, ennek semmi baja, szepegve áll odább, iszkol mint egy eb, ép bőrét viszi.

– Miklós, – sikoltja Margit és ő futva, engedelmesen a szerelmes sziv isteni engedelmességével pattan vissza. Abban a pillanatban tüzcsóva röpül körülötte és nád és tüz omlik felülről, s mint disznóperzselés sistereg az emberi zsir. Ő csak vizet kap, amit dézsaszám öntenek a tüzbe s átázva tüz előtt, reszketve a hideg szélben, ami vadul csap bele a parázsba és magasan fölsepri a levegőbe, repiti a csóvát a szalmafedelü házak felett.

A lány összekulcsolt kézzel áll és remeg, a pap kitárja karját, hogy átölelje őt, a lány szemérme korlátot vet és ő kitárt karjait a tüz felé forditja, mint egy kővé vált próféta néz a máglya felé, két karját magasra emeli, egy égő lány szökik ki a lángokból, hozzá rohan, karjába veti magát, mintha ezek a karok várnák, hörög s ott hal meg a karjain, irtóztató, a földre letenni, irtóztató.

És ezt te kivántad, te küldted igy halálra az embert: -330- ez hát a megváltás, ez a halál!… Óh, ember, őrült… halál…

Ököllel vágja homlokon magát, akkor ujra hallja a sikoltást: Miklós! S most már nem tilos, átöleli a lányt, aki ájultan omlik reá. Az első ölelés, az első csók a világ szeme előtt. De ki látja, ki törődik vele.

VI.

Egész éjjel fenn volt az átázott ruhában, ideje sem volt magára gondolni. S hogy Margit szerelmes reszketéssel kellett hogy elváljon tőle, nem volt többé, aki reá gondolt volna. A szemében ott maradt az eltávozó kocsik képe, rajta a fehér lány sötétbe bónyálva, aztán gépiesen, már mint munkát végezte az imádkozást, imagép lett, vigasztalást, részvétontó, az isteni dolog közlését prédikáló pap.

Anyja mégis addig könyörgött, járt utána, a szürke hüvös reggelen hazacipelte, átöltöztette, szárazba rakta, anya, gondos, rettegő, szegény, mint babakorában. Késő, már köhintett, az arca égett. Egy óra mulva nyitott szemmel szunditás után fölugrott, se kérés, se parancs, el, kirohant vissza a tüz helyére.

Még füstölt az üszög, ó irtózat, már csak hat kormos oszlop állt a helyen, azt el nem hiszi a szem, hogy itt, ennyi ember itt mulatott az élet bőségében. Mit akar ott a fiatal asszony, a forró hamut turja, követ, téglát emelget s vág és sikit belőle a szakadatlan zakatolás: jaj istenem, istenem, jaj istenem, istenem. Egyszerre felsikit: meghaaalt!… Édes uram, uram, édesuram, uram s felemel egy darab cafatot az ég felé: ennyije maradt az urából.

Miklós szigoruan nézi. Részvét nélkül. Most már elég. Elég a jaj, mindennek van határa, emberi idegek -331- többet el nem birnak, egy pillanatig haraggal néz a jajgatóra, aki száját kitárja és ordit, mint a megszurt állat. Vén asszonyok veszik körül, vörös szemü vének, sirást fojtó fekete kis öregek: Erzsi, Erzsi fiam, nyugodj meg, az isten akarata. Erzsi fiam gyerinnen, gyerinnen Erzsikém, gyere fiam Erzsikém, az asszony csak feltartja az égre a rongyot, a kék posztódarabot és sikolt, szótagolatlan üvölt, egy vad és nyers és kitartó állati orditás. Miklós részvétlen nézi, komolyan nézi: ezt tudtok, átadni magatokat a vonitó rémületnek, de nem tudtok idejében szeretni.

Szeretni. A szótól megijedt. Szeretni. S csak áll mereven, komoran a szürke reggelen. Szeretni?!

A csendőrőrmester odalép hozzá, letörli könyeit, a fekete csendőr sir. Ahogy elcipelik, a fiatal asszony üvöltése még hallik: Meghaaalt, meghaaaalt s a komor csendőr szeméből köny csorog:

– Be vót zárolva a kapu, – mondja magyarázva. – A csürkaput bezárták, hogy fizetés nélkül senki be ne menjen, becövekelték, mongyuk. Avót a baj.

– Maguknak kellett vón vigyázni, – szól vagdalkozva, gyülölködve egy asszony, aki figyel.

– Nekünk!? – riad fel a csendőr. – Nekünk? Mi Bogdánba vótunk, hogy lehessen akkor itt vigyázni.

– Mér nem vótak itt. Itt kellett vón lenni s erre Miklós is ráeszmél, ennek igy kellett vóna lenni.

– Nem kértek ám csendőrt, mert nem akartak napidijat fizetni, mer két pengőt kellett vón fizetni.

– Nem kellett itt soha csendőr, – vág oda a pörlésre keserüen egy ember. Egy szótalan, sötét alak, aki behuzott vállal gubaszt, két keze zsebredugva, sötéten, szomoruan. A biró. Ez védekezik?

Miklós csak nézi őket, az emberek elmultak, az emberek élnek, az emberek harcolnak. Harc, harc, egyre harc. -332-

Oh ha ezt fel lehetne ésszel érni, mi célja van, hogy emberek meghaltak s mi, hogy maradtak élők.

– Az isten büntetése, büntet az isten, az isten ujja, – kiabál egy rekedt hangu férfi s csak egyre ennyit: – az isten ujja, az isten ujja.

– Két asszony gyereket szült, – szól hátul valaki csendes, természetes hangon s ez rémitőbb. – Mindaketten ott vesztek.

Milyen szép férfi ez a Lázár főbiró. Szép magyar ember. Zsebredugott kézzel jár, bőrkamásniban, könnyü lépésekkel és szomoru arcot csinál, ez egy igazi ur. Sajnálja az istenadta parasztokat. Sajnálja, de nem sir, szeretne ugy tenni, mintha sirna, a lelkében sir, egy pohár friss pálinka illata árad belőle ha szól, a vonatban hajtotta fel? nem, nini, az egyik ur oldalán szijon lóg a kis kulacs, abból ivott.

Miklós csak áll, hallgatja a beszédet, a szókat, a kérdést, feleletet, hogy öntik a szót a parasztok, ontják, az urak hallgatnak. Mi ez? Segitség? Ha kibeszélődik a dolog? Itt peregnek a szók s a szomszéd oldalon egyre valami zavaró kopácsolás. De mért kalapálnak ott, mit zavarják a dolgok sima lefolyását.

Köröskörül sürü embertömeg, hogy meggyültek az urak megjelentére, bent a nyolc bitó közt kapás emberek forgatják a földön a rongyokat: ruhafoszlányokat, emberi csontokat kaparnak föl, keresik azokat, akikből nem találnak meg ennyit sem, felismerhetőt, egy selyemcipellő sarkát, vagy egy bakacsákó sárgaréz forgóját. Lehet, hogy egyik-másik foszlány a lányukról, fiókról, testvérükről való, tán mind a háromról van itt, van ember a határon, akinek ott ne veszett volna valakije?

A csontosarcu, szikár magyarok, néha megrándul a vonásuk és bekiáltják a jajjukat, négy szuronyos, kakastollas vitéz megy egy csoportban, szépek a rémitő falun, a reggeli nap kisütött! Kisütött a felkelő napsugár. Nyár van, reggel, a madarak csicseregnek a fákon.

– Igen kérem, azt kiabálták, el kell ótani, vót aki aszonta, nem kell bántani, igen kérem, egy huszár kirántotta a kargyát, hogy minek, azt nem tudom, de vót amék megfogta a kardot, hogy Feri ne hencegj, igen kérem akkor möggyult a papir. Én ott vótam kérem, én ott benn vótam a közepibe. Nem kérem én nem táncoltam csak álltam, mikor mindenki a kapura szalatt is, én csak álltam. Igen kérem a kaput ki tudták törni, de ott vótak a lócák, azon felbuktak, egymásra, én is kérem csak ugy tuttam kijönni, a többieknek a feje tetején, ugy ugrottam le, kérem, engem a jó isten kisegitett.

Mindenki kimeredt szemmel néz, a beszélő kis csámpás legény szájából habzik a szó. Ezt tartotta meg az isten, ennyi nép közül.

– Kánya Etus is kijött, – sikoltja egy asszony olyan erővel, torka szakadtából, – még rákiált az anyja: Ne erre Ettus, ott nem tudsz kimenni a népektül, az Etus kijött osztán emerre, ü meg ott veszett.

A falu, a nép érzi, hogy a főszolgabiró kérdése tisztesség, a falunak szól, megbecsülés, a birónak szól, a biró az első személy, csöndre fogják magukat, beszél a biró.

– Én az urak szálájábul láttam meg a tüzet. -334- Odamentem, vagy tizenötöt kihuztam. A feleségem már elérte a kezem, már fogtam az ujját, rám nézett. Akkor letaposták.

Elfordul, nem tud többet szólani, odamegy, kis kendőt vesz elő, a szemét törli, egy pillanatig csönd.

– Az igen, az igen, – fut keresztül a fehér köpenyes kis köpcös járásorvos, – a harag fogja el az embert, ilyen könnyelmüség a halállal szemben. A magyar faj rendkivül könnyelmü a veszedelmekkel, a halállal szemben. Az óvatosság és elővigyázat hiányzik a természetéből. Mert bátor s vakmerő. Németek, franciák közt nem eshetett volna meg ilyen katasztrófa. Azok nem mentek volna bele a petróleum-lámpával világitott szalmafedelü állásba táncolni, vagy ha igen, nem szögezték volna be a kaput. Annál sokkal jobban szeretik az életüket.

Csönd. A főbiró odanéz. Szigoruan néz a vadászkalap alól és csönd lesz.

Távolról kiáltva jön egy hosszu, csontos, tanyai magyar s már messziről kiált:

Se lát, se hall, be, a tömegen áttör, a közepébe, egyre csak kiált, csak kiált, egyre csak azt:

Az arcok elfordulnak, a népek rámerednek, mindenkinek elszorul a szive, mintha mindenki felelős volna, mintha minden élő számot adni tartozna a pusztai legényért.

Még a föld is megrendül a szó alatt s mintha ott -335- alant, a mélyből feszült füllel lesné minden sziv, hogy itt vagyok. De nincs semmi szó s a tarisznyás magyar belegázol a zsarátnokba, félre háritja a kapásokat, lehajlik a pernyébe, s ujra kiált, ujra:

– Bizony ki, bizony ki, – jajgat egy asszony, – halkan kéztördelve. Van olyan ház, mind odavesztek. A kovács egész családostul, még a szolgállója is odaveszett. Most rinak a malacok, nincs aki enni adjon nekik.

Miklós zugó fejjel, kába szivvel a nyüzsgő, lehetetlen benyomások között. Egy asszony a palástját hozza. Mit akar.

S már ott is van a földre lerakott koporsók hosszu soránál s csodálatos, ismerősnek érzi a saját hangját, amint meghallja. Megnyugtatónak, mintha végre haza jutott volna.

– A mi segedelmünk jöjjön az urtól, aki megtart és igazgat mindeneket. Ámen.

Akkor megállott. Most gondolat kellene, de nincs fejében gondolat, szólani kellene, de nincs szivében tisztult érzés:

– Mindenható Isten… születtünk, meghalunk. Születni… lettünk e földön, amint kél a lepke, születik a virág… meghalunk, ahogy lekaszálják a mezőt, eltapossuk kézzel a bogárt… Megszoktuk, -336- hogy az emberélet annyi változatnak, viszontagságnak kitett pályafutás legyen s a végén, mint éjjeli futótüz egy sirkőben megütközve, kialudjon: isten: egyszer éjjeli tüzzel oltod el annyi lélektüz kicsiny lángjait… Kialudni, meghalni… Meghalni s talán örökké semmivé lenni… emberi létezés megszünik… rémitő visszhangjai a kétségbeesésnek, ebből egy gondolat elég megkeseriteni életünket…

Igy beszélt lassan, tünődve, csodálkozva, hogy beszél… idegennek érezve, amit mond… tünődve és elmélázva, beszélve kereste, amit nem talált.

– Itt állunk s nézzük az életet s nem értjük Atya… Folyton csalódás: hipotézist állitottunk fel s nem sikerült: az élet nem azt adja, amit mi tőle várunk… Az élet él, valami ismeretlennek tekintett, mégis egész lényünk által ismertnek érzett törvények szerint… Mintha mesterséggel kötnénk be szemeinket uram, mintha álmot boritanánk erre a világra, mintha elbéklyóznánk a szabad gondolatot s a tiszta érzést: isten, te nyilt életet társz elénk s mi az emberi gondolkozás kezdete óta behunyt lélekkel megyünk el a te megnyilvánulásod előtt. Te itt vagy a tüzben, vizben, a földön, a levegőben mindenestől itt vagy minden mozdulatunkban, az őszintékben és az álnokokban, az igazságban és a képmutatásban egyformán… De mi nem akarunk meglátni, mi nem akarjuk a te törvényeidet megismerni… arra is nehezen és sok ezeresztendők után birtunk rámenni, hogy a testünkön kivüli test: a természet megismerhető, minden pillanatban nyilatkozó s mindig ugyanazon lefolyását ismerjük: ez még hátra van isten, igaz isten, hogy az emberi lélekben lefolyó jelenségeket is ugyanezzel a szemmel nézzük, ugyanezzel a tudományos egyszerüséggel mérjük le… Halál… halottak tömege… egy perc alatt elvirágzott életek… Uram, megértjük… ez ugyanaz, mintha a tavasszal összegyüjtött -337- hernyót csomóstól vetjük a tüzbe… a többi hernyó tovább él és szaporodik… él: halad azon a fejlődési törvényszerüségen előre, amit a természet egyetlen és ki nem kerülhető lehetőségnek adott a számukra… Uram: mi is élünk. Tovább élünk. És kinőjjük magunkból a fájdalmat, a gátló és nehéz anyagot, amely itt most belénk hullott, testvéreink, embertársaink halálából… hogy értsem: azért vannak a mesterségesen csinált formák és képzetek, hogy ez könnyebben segitse elő ezt a folyamatot?… De mért? mire az? Mért iktassak be fölösleges motivumokat, mikor az egyenes előrehaladást parancsolja a létezés természetszerüsége…

Megállott, körülnézett, tompa, nehéz arcok dermedtek körülötte a koporsókra, a szemek könyesek voltak. Összeborzongott, minden csöpp vére izzott, a foga néha összeverődött. Csak nézte a buta és szomoru arcokat, szegény állatok, a véreik koporsójánál… Belé villant, hogy a kurátor, a kurátor a kapu alatt! Ott veszett… Csaknem összeroskadt erre az emlékre, ami azóta sem villant fel az agyában. Meglátta az anyját, aki nagy fekete szemeit rámerevitette s kimondhatatlan rettegéssel nézte őt.

Odajött hozzá, csodálatos, a szertartás alatt, nem respektálja a szent szertartást, csodálatos. Érzi, hogy megfogja a pulzusát, az óráját nézi. Látja az arcán a megdöbbenést. Azt a savanyu vonást, hogy: na, ennek is most kell jönni.

Most már ő is érzi. Csodálkozik, hogy azért az emberek mégis magukkal vannak elfoglalva… -338-

A kapuból még egyszer visszanéz, látni akarja a képet. Ott a falu közepén az ácsorgó nagy néptömeg. Hát a kurátor ott veszett s a kurátorné, az bentégett. Hm, hm. A kurátor nem béreli tovább a papföldet s mi lesz az adóval? És Arday? Hol van Arday?

Minden porcikája külön vitustáncot járt, mig levetkőztették, ugy fázott, didergett. Jaj de jó volt már ágyba kerülni. Gonoszul gondolta, most kibujtam… ott kellene robotolni a halottak mellett… ugy látszik olyan merész prédikációt mondtam, hogy rájöttek, hogy beteg vagyok.

VII.

Három napig nem tudott magáról. Jeges tömlő volt folyton a tüdeje fölött s a fején.

Két óránként port kellett beadni, óránként kanalas orvosságot. Az anyjának elég gond volt pontosan jegyezni az adagolás percét s naponta háromszor a hőmérőt. Dékányné küldte át a dadát, régi cselédjét, aki valaha ápolónő volt a kórházban, az ugy végezte a dolgot, oly hivatással és megelégedéssel, nagyon szeretett ilyen nagy beteget ápolni. Az orvos minden órában bejött, most ugyis itt volt a faluban éjjel-nappal. Öt orvos volt itt, a betegek közül már elszállitották, akiket lehetett, a városba, de sok volt a teljesen összeégett roncs, akin segiteni nem lehet, csak enyhiteni a fájdalmát.

A kis öreg orvos, a kiborotvált állát kapargatta, napok óta nem volt ideje magára gondolni s ott üldögélt egy-egy félórát örökös fehérvászon kabátjában a betegágy mellett.

– Bennégett 262, – mondta, – megsérült 60, -339- kik közül eddig meghalt 24. Összes halálozás mai napig – nagyobb bizonyosság kedvéért elővett egy kis noteszt s abban nézte meg: – 286. Ezek közül 238 helybeli, a többi a környékbeli falvakból való.

Az anya egy-egy pillantást vetett egyre hörgő, fuvó, izzó betegére s egészen megsemmisülve és némán kuporgott az ágy mellett. Az orvos egyre jobban sziveskedett, udvariaskodott vele s nyugodt, tárgyilagos hangján folyton beszélt, bár különben a világ legszótlanabb emberei közé tartozott.

– Ma már eltemették az utolsó halottat is. Tizenegy óra tájban két leánytestvért földeltek el egy közös sirba, ez volt az utolsó temetés. A község képe meglehetősen nyugodt. A boldogtalan emberek már nem járkálnak az utcán, hanem szépen odahaza maradnak és átadták magukat a néma kétségbeesésnek, bár ez még sokkal borzasztóbb hatást tesz a szemlélőre, mint a jajveszéklés. Az utcákon már jóformán csak a szomszéd községekből érkező látogatók járnak, de ezek is sokkal kevesebben vannak, mint eddig voltak. Még legtöbben a katasztrófa szinhelyén csoportosulnak, ahol a pernyével összegyülten megszenesedett emberi testrészek hevernek. Ezeket a maradványokat most összegyüjtik és a temetőben elföldelik. Ma délelőtt érkezett meg Dömötör közegészségügyi felügyelő, akit a belügyminiszter küldött ki ide a helyszinére. Már jelentette is a miniszternek, hogy a hatósági intézkedések minden irányban kielégitők. Segélyről és gyógyszerekről gondoskodás történt.

Az anya egyszer sem szólt rá szokott rideg módján, bár sértette; profánnak találta ezt a rideg, hivatalos modort, de a kis öreges orvos lényében volt valami rendithetetlen komolyság, az orvos abszolut tekintélye a betegágy mellett. Ez az isteni félelmetesség, még gondolni sem lehetett arra, amit tesz, mond, gondol, -340- azt kritikával lehessen illetni. Különben is az ő lénye valamennyire hasonlitott ehhez: imponált neki és ez kellett neki, a tudós alapossága és komolysága, széles látköre, avatatlanok előtt ismeretlen kincsei, a tudomány titkai…

Hirtelen rémülten meredt az ágyra. Miklós nyugodt barna szemeivel rájuk nézett és mintha még mosoly is lett volna az arcán.

– Ah, már jobban van a mi betegünk! – kiáltott fel vidáman az orvos és megragadta Miklós kezét.

Az anya, aki ugy érezte, hogy megérinteni sem szabad a betegét, mint valami törékeny holmit, mindig megrémült az orvos példátlan egyszerüségétől, ahogy a beteg testet nem tisztelte, most is elijedt. De az orvos még hangosabban kiáltott, mintha a beteg nagyot hallana.

– Na hát akkor hamar egy kis meleg levest, dadus! az istenért maga nem ad egy kis meleg levest ami tiszteletesünknek?

Az ápolóné kirohant suhogó szoknyáival szőrpapucsában, bent pedig egyszerre valami megkönnyebbült édes érzés támadt.

– Sokat beszélni nem szabad, predikálni még kevésbé. Legfeljebb egész rövid predikációt, – ugy félóra körül, mire az a sok szó, – tréfált az orvos és fogta a kalapját.

Az anya jobban megijedt, most hogy elmegy, mint mikor élettelen feküdt a fia, Miklós megmozdult, hogy kezet nyujtson s erősen kezdett köhögni.

– Á, á, jönnek a jó köhögések végre. No ideje, oldódik a slajm, – mondta az orvos vidáman és megfogja a pulzust. -341-

– Csak szorgalmasan szedni azt a kanalast, a por most elmaradhat egyszer. Éjjelre majd bevesszük.

– Irom, doktor ur, – kinálta az anya, szegény, buzgó táblázatát, de az orvos rá sem nézett. Még egyszer köszönt s elment.

– Vilmos császár táviratozott a mi királyunknak, a következő táviratot küldte: A rettenetes szerencsétlenség alkalmával, melynek szeretett Magyarországod egyik községének lakossága legnagyobb részében áldozatul esett, szükségét érzem annak, hogy neked legbensőbb részvétemet fejezzem ki. A király a német császár táviratáért meleghangu táviratban mondott köszönetet.

Most egy kis csönd van, halk beszéd, most, biztosan most mondja meg az igazat.

A nők bejöttek, bizony fel sem állott, ki sem ment elébük. Mért jönnek folyton, mindennap, ah… Fagyos arccal fordult feléjük.

– De hiszen már jól van, Manya, Manyus, nézd csak, már semmi baja, – lármázott Jolánka s kacagva és sirva nézett Miklósra – és látod, te már ilyen rémségeket gondoltál, te csacsi, csacsi.

Miklós kitágult szemmel nézett az igy csevegő nőre, lányra, aki széles kalapjában, fekete ruhájában csakugy viritott s barátnőjét átölelve lengett fölötte.

Eldermedt ahogy ezt a kicsattanó életet nézte s az arcán most először jelent meg a halál félelme és gondolata: te már miket gondoltál: csacsi, csacsi… mit: halál! a halál? -342-

– Ugye jól van, jól van, – hajlott elé Jolánka s csókos mosolylyal csucsoritotta a száját.

– Nézd csak, hisz megszólalt: Jól. Ne olyan ünnepélyesen, nézd csak, ne olyan tisztelettel, kikérjük magunknak ezt a nagy respektust, ez gorombaság, – csevegett, csacsogott szokása szerint.

– Isten bizony semmi baja. Egész más, mint tegnap volt. Nem veszed észre. No ugye?

Margit könnyein át mosolygott. Miklós ugy nézett rá, olyan áthatóan, forróan, olyan kimondhatatlanul.

Ez nyersen akart felelni, mégis elhallgatta a szót s csak vállat vont, hogy maga sem tudja.

Miklós felnézett a levegőbe, még eddig soha életében nem gondolt a halálra. Komolyan, mint valóságra. Csak az elmulás vágya élt benne, elalvásul, észrevétlen. De meghalni. Megfagyni. Felbomlani. Atomokra. A temető borostyánja szijja föl a molekuláit… Most tudta, hogy meg fog halni… Még ma… Nem volt semmi erő testében, az ujját sem birta mozditani. A szeme kimeredt: most meg fog halni… És ilyen végzetlenül…

Miklós ezt hallotta, megértette ugy láthatatlanul elmosolyodott. Az éjjel még aludt, jövő éjjel halott…

Margit, szegény kislány, összetört virág, fölrezzent, felállott, közel hajolt.

– Iróasztal… bal fiók… aranybetüs skatulya… – tagolta Miklós a szókat.

A kulcsok soká csörömpöltek, mig beletalált. Az anya rémülten nézte, hogy idegen nő turkál; Dékányné lehajtotta a fejét, sóhajtott.

Margit valami iszonyattal, mintha lopásra kényszeritenék, nyult az idegen holmihoz.

– Gyürü… – szólt Miklós, türelmetlenül intett, hogy siessen már, hisz látja, nem bir beszélni.

Margit rápillantott, valahogy egy kis affektációnak érezte ezt, szinte sértette.

Kinyitotta a kicsi dobozt. Két karikagyürü volt benne selyem bélés között.

Miklós megfogta a kezét. Ott fogta. Nem várt ügyességgel vonta fel a leány ujjára az egyiket; tovább nem birta, a magáét nem.

Miklósnak ellankadt pillája, felpattant, rádermedt a piros és szőke leányra, akiről viritott az élet.

A lányka elfakadt sirva s elforditotta az arcát, kimondhatatlanul meg volt hatva.

Miklós fölemelte a kezecskéjét, megcsókolta, akkor beforditotta a fejét s elaludt.

Vagy egy óra hosszáig aludt. S ők, hárman ott ültek, megzavarodva, egészen szótlanul. Margit egész idő alatt olyan piros volt, mint soha még egész életében.

A dadus behozta a levest, intettek neki, tegye le, hallgasson, csönd, csönd. Ez ruhába csavarta a csücskös csészét, hogy meleg maradjon s várt.

– Boldog vagy? – kérdezte, – ugy-e boldog vagy, milyen jó, istenem, milyen jó lélek.

Miklós fölnézett, senki se volt mellette, csak Dékányné. Mosolyogva nézett rá.

– Szereti… szereti, – mondta csöndesen, leplezetlen őszinteséggel, – szeret, mert ugy gondolja, szüksége… van rám. A lánya végrendeletet tett,… hogy a Csehpuszta (ez az ő nevén volt) csak akkor száll az apjára, ha engem… feleségül vesz… Innen a szerelem…

Miklós összehuzta a szemöldökét. Sértette, bántotta, -345- most nem akart az emberi önzésről hallani, az emberi dolgokról, most szép és jó és átszellemült akart lenni.

– Föl akarok kelni! – szólt erélyesen a beteg. Szigoruan és keményen összevont szemmel.

Bejött az anya és iszonyodva látta, mit csinálnak a fiával. Az fent ül s öltöztetik. Ridegen és eltaszitóan tiltakozott ellene.

– Ej, micsoda dolog ez, egy beteget megölni. Hogy tudna ő most kimenni. Feküdj csak le.

Miklós csodálkozva nézett az anyjára, vad láng lobbant meg a pillantásában, most mindenhez és mindenki máshoz gyöngéd és odaadó volt.

Az anya le volt sujtva. A sovány, mély barázdás arcán könnyek csorogtak le, mig kikisérte a fiát.

A lányok a tornác sarkába siettek, mikor megjelent földig érő fekete esőköpenyében. Rájuk se nézett, a kis kövér dadusra támaszkodott, ment az utca felé, a napra.

Ott megállott, nekitámaszkodott az oszlopnak, az asszonyok körülvették, széket hoztak, leültették az iróasztali nagy karosszékébe.

Ökrösszekér ment végig a ház előtt, töpörödött -346- öreg vezette a kis ökröket, hogy a papot meglátta, megemelte a kalapját, valami csodálatos felzokogó csuklással szólt oda:

Tovább ment, az ingeujjával törülve a szemét. Az asszonyok rémülve lesték a beteg arcát, milyen hatást tesz rá, rettegtek érte.

A templomkeritésnél egy ember állott, öreg, fakó, mindjárt rákiáltott az idegenbeli nő.

– Odalett, hullává lett… Csak a magossarku uj cipőjét leltük meg. Meg egy darabot a lábából, ott fekszik a közös sirba…

Az idegen asszony a fejére kulcsolta a kezét s rettentő jajszóval ment végig a falun.

– Jöjjön be, Miklóska, jöjjön be. Miklóska, nem magának való ez a hely, jöjjön be. No Margit, hát szólj neki, ha te szólasz bejön. Ugy-e be Miklóska.

De Margit nem szólt s Miklós nem mozdult, fáradtan, fásultan nézett, mintha ez mind nem érdekelné, mintha mindebből szót sem értene.

– Jaj én drága pulyáim, – süvit fel a távolban egy asszony, mert most ez itt a hang, ez a véletlen sóhaj.

Az előbbi öreg pedig a templomkeritésnél, látva a papot, elindul lassan feléje. Megáll, kalapja felé int, komolyan megáll. -347-

– Tiszteletes uram, tessék felvenni engem is, mer má mind felveszik a népeket. Nevem Kisari Máté, a feleségem, két lányom, meg egy katonafiam lett oda. A kórházba, a városban haldoklik a testvérem…

Ugy diktálja mint tüzesetnél a kárt, a boglya szénát, hogy idejébe legyen bejelentve, a kártérités miatt.

– Menjen innen bácsi, menjen most innen, – szól rá Jolán, – beteg most a tiszteletes ur.

– Nevem Kisari Máté, feleségem, két lányom, meg a katonafiam – ismétli monotonul, – mindenki nagy pénzeket kap most, csak én vagyok kitudva. Nem igazság: feleségem, két lányom, meg a katonafiam minek lett akkor oda!…

Miklós bágyadtan ül, a nap rásüt beteg arcára, az enyhe délutáni nap, barna szakállában, ami harmadnaposan verődött ki, vöröses fények csillannak meg. Köhög, minduntalan köhög.

– Élet, – mondja. – Ez az élet… Nem a szeretet,… hanem ez… és nem a szeretet…

Kajánul mosolyog, azt hiszi most végre igazán sikerült… Most jegyezte el: mikor mindennek vége… lekötötte egy életre, mikor elválnak… szegény kicsim… legalább megsiratsz, azt hiszed jó voltam…

– Szeret? – suttogja Margit felé, aki most egész közel van. – Azért szeret? – rebegi ujra.

Margit merev, nem tudja mit tegyen. Megszánja. Igent int s erre elfakad sirva. -348-

Dékányné bucsuzik. Nagyon nincs rá szükség. Erre Jolán is, együtt jöttek.

Szegény kis lány, kis acél lélek, hősi feláldozással itt marad. Ugy nem tud ápolni, vigasztalni, beteget gyügyögni: de kötelességet érez a feje fölött s marad, ide kötötte a gyürü.

Éjjel a lámpa mellett ültek ketten, szótlan, a két nő, az egy férfi két nője. Az anya s a menyasszony.

Azóta nem ébredt fel, s nem tért magához, oly kinos nézni, amint a szervezet gépiesen dolgozik, fuj, liheg, tüzel. Egyre váltják a jeges borogatást, az orvosságot beadni szinte lehetetlen, szétfolyik. S alig köhög, le kell törölni.

Margit ugy mered rá, folyton nézi, ijedt, rémült szivvel. Nem érti, hogy mit csinál. Mi ez. Mit akar. Mi történt. Hisz nem látszik rajta semmi. Mért nem akar? Mért nem szedi össze magát.

Elaludni nem bir, csak ül a széken, kemény, egyenes széken félve s a szüleire gondol, már haza kellett volna menni, a bál miatt maradt. Szegény kis anyjára gondol, az hogy tudná őt ápolni… nem ugy, mint ez itt a fiát, csak irja a…

Éjféltájban, ugy látszik, elszunditottak. Valaki megfogta a kezét, milyen forró… Miklós.

– Megmaradok a maga emlékében tisztán, jónak, szépnek, hűnek, engedelmes, jó kis fiu…

– Ha megtörténik… ha megismer… akkor megtudta volna, hogy rossz vagyok: gonosz.

Margit is olyan rémülve nézte. Már ő is leszámolt, tudta, belegyőződött: minek már az.

S odanézett baljára, ott állott Jákób, a hosszu szakállu, csillogó szemü, ravasz öreg zsidó.

– Igen, én régen tudom: te elvesztetted a fetist és te adtad nekünk a Láthatatlant, ne tagadd!

Jobbjára nézett és ott állott Pál, a másik komoly, konok zsidó, szent dolgok ügynöke.

– Te vetitted ki Uram a lélekből a Szeretetet a világra! De ez csak káprázat… Az élet más…

És a két nő sirástalan rémülettel ijedten nézett egymásra, a megszünt férfiu két idegen asszonya.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6	gyerekek dnak	gyerekek tudnak
18	haliatszik	hallatszik
19	az vó falu	az alvó falu
19	vé ét	végét
20	csaknek sir	csaknem sir
30	minhta	mintha
41	hogyn ő	hogy nő
57	okkal mélyebb	sokkal mélyebb
62	z a megtérés	ez a megtérés
74	szakemebereknek	szakembereknek
78	vészkiá tást	vészkiáltást
78	k nyujtotta	kinyujtotta
79	itt megállott.“	itt megállott.
79	é etünk	életünk
98	tekintetétből	tekintetéből
98	monadnia	mondania
101	fegadják	fogadják
120	érzésekkkel	érzésekkel
120	lly keserü	ily keserü
142	lelfekhetnének	lefekhetnének
143	vonják-egy	vonják egy
151	bejonni	bejönni
153	kell mennni	kell menni
164	gyülöleletes	gyülöletes
173	kisértetetesen	kisértetesen
174	körülbelul	körülbelül
174	vérmékséklet	vérmérséklet
182	akadezó	akadozó
188	egy fiata	egy fiatal
214	pláne leh	pláne lehet…
219	hegy dupla	hogy dupla
223	ot állott	ott állott
223	legutóbbb hallott	legutóbb hallott
299	Egy ék meg a	Egyék meg a
300	cak egy	csak egy
300	végrehajhatónak	végrehajthatónak
313	zemmisiteni	semmisiteni
317	zavartala nul… félelmes vol… annyifél	zavartalanul… félelmes volt… annyiféle
319	kiszőkö	kiszökő
345	– a fejére	– Tojok a fejére
346	éle-e még?	él-e még?

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A FÁKLYA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.