Title: A tanító / Pompei utolsó éje
Author: Andor Kapos
Ákos Horváth
Release date: October 17, 2009 [eBook #30277]
Most recently updated: October 24, 2024
Language: Hungarian
Credits: Produced by Tamás Róth and the Online Distributed Proofreading Team.
Költeni annyi, mint itélőszéket
tartani önmagunk fölött.
(IBSEN)
A szerzők minden jogot, az előadás és fordítás jogát is, fentartják maguknak. »A tanító« előadási joga Valentin Lajos szinházi ügynöksége útján szerezhető meg. »Pompeji utolsó éje« előadási joga a Modern Könyvtár Szerkesztősége útján szerezhető meg.
JÁNOS tanitó
IDA felesége
RIZA leányuk
JENO fiuk
KATICA
Szoba. Egyszerü butorok. A jobboldalon könyvespoic: könyvekkel és irkákkal megrakva. A baloldalon ruhaszekrény, melléje támasztva nádpálca. Középen asztal, rajta gyufatartó; körülötte székek. Egy nagy karosszék. Pamlag a balszögletben, közel a fenékfal egyik ablakához. A pamlag előtt kis kézimunka-asztal. Jobboldalon ajtó, mely a szoba bejárata az udvar felől jövőknek. A baloldalon ajtó, mely a másik szobába vezet. A fenékfalon 2 ablak becsukott üvegtáblákkal. Kivül rájuk hajol a ház elé ültetett akácsor, tele virággal. Ha az ablakok nyitva vannak, kissé kihajolva, akácvirágot lehet tépni.
Idő: Ma, ebédután, egy szép tavaszi napon. Az ablaküvegeken azonban csak megtörve és homályosan verődik be a napsugár
JÁNOS (minden mozdulatán, a hangján és a gesztusain meglátszik, hogy életét az iskolapadok, szepegő diákok között töltötte. Megszokta a parancsoló hangot és a föltétlen engedelmességet. Otthon is pattogó modorban beszél. De a [Pg 10]nagy hang mellett, mégis csak egy megkopott, szürke, szegény kisvárosi tanitó. Körülbelül 45 éves. Házikabát van rajta. Fel-alá járkál): Riza, már megint regényt olvassz!
RIZA (fiatal leány, 15 év körül; mintha az apja nem is hozzá szólna: tovább olvas).
JÁNOS (haraggal): Ide hallgass! (Odalép hozzá és orra előtt becsapja a könyvet.)
RIZA (durcásan és kelletlenül ránt egyet a vállán): Apa! Mit akarsz tőlem?
JÁNOS: Azt, hogy ne olvass mindig szerelmi regényeket. (Szaglász. Észreveszi Riza zsebkendőjét a könyv mellett.) Már megint parfüm. Nem megtiltottam! (Rácsap a zsebkendőre, de)
RIZA (hirtelen felugrik és elkapja előle): Emlék! Nem adom! (Elfut.)
JÁNOS (utána akar rohanni): Adod ide rögtön!
IDA (ki eddig a pamlagon ülve kézimunkázott a munkaasztal előtt, most abbahagyja a munkát. Egyszerü, igénytelen asszony, ki a gondoktól és nélkülözésektöl hamar megöregedett. De hangjában, modorában benne van, hogy valaha leánykorában nemcsak jobb napokat látott, hanem jó nevelést is kapott. Megszólal csöndes, szelid szemrehányással): De János...
JÁNOS (most már az asszony ellen fordul): Mi az? Tán a nevelési elveimet kifogásolod?
IDA: Én nem kifogásolok semmit... (Riza felkapja a könyvet és anyja szavai közben lábujjhegyen beoson a baloldali szobába; az ajtót nyitva hagyja) csak ezt a szegény lányt sajnálom.
JÁNOS: Hallgass! (Becsapja az ajtót, amelyen Riza távozott.) Nem csoda, ha nálunk a szülői tekintély teljesen elvész!... Hol van Jenő?
IDA: Kint játszik szegényke...[Pg 11]
JÁNOS (hogy a gyereket behivja, kitárja a jobboldali ajtót, tavaszi verőfény hatol be a szobába): Jenő!...
IDA: Ne bántsd! Jót tesz neki a friss tavaszi levegő.
JÁNOS (az ajtót becsukja): Persze tavaszi levegő, meg parfüm, meg batiszt-zsebkendő, meg szerelmi regény kell a gyerekeknek... te ezekkel akarod jó erkölcsökre nevelni őket...
IDA: No, no... mi sem voltunk jobbak. Emlékezzél csak a régi jó időkre, mikor még te is szerelmes leveleket írtál.
JÁNOS: Eh! Már megint e gyerekes léhaságokat juttatod eszembe...
IDA: Az is léhaság,—ugy-e János—hogy valaha én is fiatal voltam? (sóhajtva) Mindketten fiatalok és szerelmesek...
JÁNOS (kitörve): Az ég szerelmére, elég már! (Egy hanggal lejebb) Egyéb se kell, mint az, hogy a gyerekek is meghallják! Hát illik ez hozzánk öregekhez?
IDA: Nem illik... és mégis olyan jól esne ez örökös pattogás helyett egy-egy jó szó, onnan a szivedtől hozzám...
JÁNOS (kitörve): Hallatlan!
IDA (nagyon szomoruan): Hallatlan, mert ugyis hiába. A rossz szokáson megtörik a legjobb akarat. (Ránéz Jánosra, szinte várva, hogy ujra rápiritson, de János nem felel; kis szünet; aztán nagyon melegen) Köszönöm, hogy ez egyszer nem torkoltál le... oly jól esik már a csöndességed is... meglásd, megjön majd a többi is... (János mintha ujra ki akarna törni; hogy ezt megelőzze, nagyon hirtelen és gyorsan) No nem a gyermekek előtt... Ő előttük maradjunk csak továbbra is kimértek, szigoruak, tökéletesek... De amikor egyedül vagyunk... ugy mint most: miért ne lehetne ugy, mint régen, mikor még mindketten fiatalok voltunk?! (Ránéz; szünet.)
JÁNOS: Hát mit akarsz?
IDA: Csókolj meg!
JÁNOS: Pszt! (Az ajkára teszi a mutatóujját és lábujjhegyen odalopódzik a szobaajtóhoz) Riza itt van a szobában és Jenő bizonyára itt ólálkodik az ablak előtt. (Kinéz[Pg 12] az ablakon.) Nem szeretném, ha valami erkölcstelenségen...
IDA (fájdalmas tiltakozással): Ez erkölcstelenség?
JÁNOS: Amilyenre most te vágyol: az! De hát nem akarom rontani a kedved. (Odaáll a munkaasztalhoz) De gyorsan!
IDA (ki eközben egy szomoru könnyet törölt ki a szeméből; most már nagyon hidegen): Köszönöm... igazad van... itt az ideje, hogy lemondjunk minden erkölcstelenségről.
JÁNOS (kapva a szón): Helyes... én már ezt régen beláttam. És elhiheted nekem, ha az utcán megyek és szoknyasuhogást hallok...
IDA (kézimunkázik; munkájáról nem tekint fel): Csak a sikkes hölgyek szoknyája suhog...
JÁNOS (meghökkenve): Hát persze... a tied nem suhog.
IDA: Riza lányunké sem, pedig a kis fruska be nagyon szeretné...
JÁNOS: Ne is suhogjon... Ez a suhogás az erkölcstelenség előszele, ettől vadulnak a férfiak!
IDA (hirtelen ránéz): Hát ezt honnan tudod?
JÁNOS (habozva): Honnan...?... én?... hát valahol olvastam.
IDA: Szerelmi regényben... mi?
JÁNOS: Nem regényben olvastam... de hát ez ugyis mellékes.
IDA: Gondolod?
JÁNOS (bizonytalanul): Igen... (hirtelen nagyon gyorsan) Én csak emlitettem a női szoknyasuhogást, mert még ez se juttat sohase eszembe nemtelen gondolatokat.
IDA (nagy nyomatékkal): Nem is volna méltó hozzád!
JÁNOS (nagyot nyel): Látod, édes Ida, most igazat mondtál! (Szünet.) Pedig néha, a tanitványaimnál, szóba kell állnom nagyon szép asszonyokkal is, de akármilyen szépek...
IDA (sóhajtva): Fiatalok és gondtalanok... Ez a kettő együtt a legjobb szépítő szer... valaha én is ilyen voltam...
JÁNOS: Becsületszavamra, akkor te voltál a legszebb!...[Pg 13] De ha már ennek vége van... azért ne bándd! Ma más a tartalma az életednek. Kötelességeid vannak.
IDA (szomoruan): Kötelesség! Csufabb szó nincs a világon. Megöli lelkünket, eltemeti emlékeinket...
JÁNOS: Az,én kötelességem nem öli meg a lelkemet... az én kötelességem: a hivatásom. Lélekemelőbb hivatást el se tudnék képzelni, mint e város gyermekeinek a nevelését...
IDA: Kemény vasfegyelemmel és még keményebb nádpálcával!
JÁNOS (a karját összekulcsolja, metsző érdességgel): Ida! Mondd: panaszkodott tán neked valaha valaki, hogy én gyerekkorában a hátán végigvertem?
IDA: Nem. A volt tanitványaid, az alispántól az adóvégrehajtóig, sokkal magasabban vannak, semhogy hozzám leereszkedjenek és előttem panaszkodjanak. De ha maradt valami kellemetlen emlék bennük, ezt, édes János, neked száz tüszurással visszafizethetik. Hiszen nem kell egyéb, mint csak egyetlenegyszer elfelejtsenek neked köszönni...
JÁNOS (kitörve): Ezt nem lehet elfelejteni! Mert nem felejtenek el a szép asszonyoknak köszönni?
IDA: Mert a szoknyájuk már messziről suhog...
JÁNOS (hirtelen megakad, de aztán mintha nem hallotta volna): Hát szabad velem szemben ezt a kalapbillentést csak ugy egyszerüen mellőzni? Hiszen én nemcsak ütöttem őket, én tanitottam is őket.
IDA: És még sem a tanitó fontos, hanem az iskola. És ez megvolna te nélküled is. Legfeljebb más tanitana. Tán nem oly energikusan, de azért valószinüleg ép oly eredménnyel...
JÁNOS: Ohó! Az eredményben én vagyok az első. Nálam az év végén soha sincs rossz tanuló!
JENŐ (kívülről megzörgeti az egyik ablakot és bekiált): Riza! Siess! Jönnek a lovasok!
IDA: És Biró Katica?
JÁNOS: Az kivétel. De miért emlited ép Biro Katát?
IDA: Mert ép most lovagol erre.[Pg 14]
RIZA (megjelenik a baloldali ajtón és átfut a szobán a jobboldali ajtó felé).
JÁNOS: Hova?
RIZA (az ajtónál egy pillanatra visszafordul): Megnézem a Katicát! (Sarkon fordul és kiszalad.)
JÁNOS (utána kiált): Gyere vissza!... Mit nézel azon a rossz tanulón? (Idához) Hát akkor csoda, ha ez a lány romlik...? Ilyen izlés!
IDA (mosolyogva): Sőt nagyon jó izlése van. Galambszeginé Biró Katica nemcsak a leggazdagabb asszony, hanem a legszebb és legsikkesebb asszony...
JÁNOS: Mit használ szegénynek, ha olyan buta...
IDA: Dehogy buta...
JÁNOS: Sohase tudta a leckéjét...
IDA: És ez a fokmérője az okosságnak? Te, kedves János, mindig tudtad a leckét, de azért kivüled is vannak még okos emberek a világon. Például Katica, ki olyan okosan ment férjhez.
JÁNOS: Ez az egy, amihez értett, hiszen mindig táncon, fiatal emberen, léhaságon járt az esze...
IDA (sóhajtva): Bár csak a mi Rizánk is ilyen okosan léha volna! Mindenesetre nem árt, ha minél többet van Katica társaságában. Ez az édes teremtés olyan jó hozzá. Szivesen látja magánál, becézi, szereti, könyveket ad kölcsön neki...
JÁNOS: Micsoda...? Hát ezt a szerelmes regényt is ő tőle kapta?
IDA: Igen.
JÁNOS: Hát ez a Kata a Riza megrontója?
IDA (bosszankodva): Mért nem mindjárt Káti?... Nem a cseléded, hogy Katának nevezd!
JÁNOS: Mért...? Ez a becsületes neve. A keresztlevelében igy van.
IDA: De senki sem hivja igy...
JÁNOS: Bánom is én! Én a tanitója voltam és nem az udvarlója! Azt meg nem éri, hogy én Katinkának, Katókának, vagy pláne Katicának hivjam.[Pg 15]
(Kint éktelen, folyton közeledő sirás hallatszik.)
IDA (ijedten feláll): Istenem!... Ez a Jenő hangja!... Mi történt? (Az ajtóhoz szalad.)
JÁNOS: Bizonyosan valami huncutságon rajtavesztett...
IDA (eközben felrántja az ajtót, melyen folytonos sirás közepette betámolyog Jenő. Utána Riza).
JÁNOS: Ne bőgj!
JENŐ (folyton bőgve, az anyja szoknyáját huzogalva): Anyuskám, rám ütött... ugy fáj...
IDA (ijedten): Hol?
RIZA: Ugy kell neki! Minek ugrált a ló előtt!
JENŐ (folyton bőgve): Hazudsz!
IDA: A Katica...?
JÁNOS: Bíró Kata merte volna?
RIZA: Jól tette... Jenő kezében kő is volt...
JENŐ: Nem igaz!
JÁNOS: Csend legyen! (Idához) Nos, mit szólsz hozzá, meg merte ütni a fiunkat, a mi fiunkat ez a Kata... Pardon: a te kedves Katicád!
IDA: Hallottad, hogy a lova előtt ugrált.
JÁNOS: Akármit tett, neki nincs joga megütni!
JENŐ (hangosabb jajgatással): Édesapám, ugy sajog a karom!
JÁNOS: Ne bőgj, mert rád ütök!
IDA (szelid gunnyal): Te is ráütsz... szép.
JÁNOS: Nekem szabad! Mert én apja és tanitója vagyok.
IDA: De hátha nem ismerte meg a fiunkat?
JÁNOS: Akkor is láthatta róla, hogy uri gyerek! (Odamegy a ruhafogashoz.)
IDA: Hova mész ilyen korán?
JÁNOS: A Katához! Megleckéztetem... tudom Istenem![Pg 16]
IDA: Elkésel az iskolából.
JÁNOS (megnézi az óráját): Van még egy félórám. Onnét egyenesen az iskolába megyek. Jenő!
JENŐ (ujra kezdi a sirást): Édesapám.—Ugy megütött, pedig uri gyerek vagyok. Rám csak édesapámnak szabad ütni!
JÁNOS: A nádpálcát...
JENŐ (nagyot sikoltva): Ne bántson!
JÁNOS (mosolyogva folytatja):...hozd majd el az iskolába.
JENŐ (félig nevetve, félig sirva): I... igen... igen. (Abbahagyja a sirást, a nádpálcát felkapja és nagyokat suhogtat a levegőben.)
RIZA: Maradj veszteg! Még kiütöd a szememet... (El akarja venni tőle a pálcát.)
IDA: Hát érdemes ezért a vásott fiuért?
JÁNOS: Nem miatta, hanem én miattam érdemes... Aztán meg a Riza miatt is... Ez nem mehet igy tovább!
IDA (ijedten): Csak nem akarod Rizát eltiltani tőle?
JÁNOS: Most nem érek rá veled tárgyalni! (Leveti a házikabátját.)
IDA: Várj! Kiadom a szalónkabátot... (Kinyitja a ruhaszekrényt.)
JÁNOS (mogorván): Minek?
IDA: Mert Katicához ebben a kopott kabátban be sem eresztenek. (Kiveszi a kabátot.)
JÁNOS: Azt szeretném látni!
IDA (miközben a szalónkabátot Jánosra rásegiti): Azóta, hogy utoljára náluk voltál, uj cselédek vannak. Az inasoknak a kopottságoddal nem imponálsz.
JÁNOS (kelletlenül magára huzva a szalónkabátot, belenyul a zsebébe, kihuz egy már használt zsebkendőt).
IDA: Adok tisztát. (Átada a szekrényből egy fehér zsebkendőt.)
JÁNOS (elteszi, a ruhafogasról ép le akarja venni a felöltőjét, mikor)[Pg 17]
RIZA (ki az ablak mellett áll; nagy meglepetéssel): Anyuskám... Katica ép most lépett be az udvarra... Ide tart. (Ki akar elébe szaladni.)
JÁNOS (stentori hangon): Itt maradsz! Menj be a másik szobába!
JENŐ (eközben nagy ijedtséggel beszalad a szomszéd szobába és onnét kiabál): Ne higyjen, édesapám, a Katica néninek... Én nem bántottam...
RIZA: Nem! Látni akarom az aranyost... Anyuskám, a lovagló kosztüm van rajta...
IDA: Majd aztán, Rizám... Előbb öltözzünk át. (Mindketten balfelé mennek.)
JÁNOS: Mig nem hivlak benneteket, hagyjatok magunkra. Beszélni akarok a fejével!
IDA (miközben az ajtót behuzza): Meg a szemével...
JÁNOS: Rá se nézek... (Kopogtatás; mogorván) Szabad!
KATICA (kinyitja az ajtót, belép és aztán az ajtót behuzza maga után. Nagyon szép és vidám asszony. Elegáns lovagló ruha van rajta. Kezében lovagló pálca. Kissé félénken és elfogódva áll meg a küszöbnél): Jó napot, tanitó ur!
JÁNOS (nagyon komoran, másfelé tekintve): Nincs jó napom, Kata! Ami volt, azt ugyancsak elrontotta! (Rámutat a karosszékre, de még mindig nem néz rá.)
KATICA (nem ül le, hanem továbbra is a küszöb mellett állva marad): Kérem, ép azért jöttem, hogy mindent jóvátegyek. A lovászom emlitette, hogy a Jenőke volt...
JÁNOS: Akire rávágott... az én fiam... a volt tanitójának a fia! (Még mindig nem néz rá.)
KAGICA: Bocsásson meg, kedves tanitó ur, de nem tudtam, hogy ő volt. Már olyan régen nem láttam, pedig gyakran kértem Rizácskát, hogy hozza el hozzám... (Nagyon[Pg 18] kedvesen) De a maga kedves, bájos kis lányához igazán gratulálok, tanitó ur!
JÁNOS: Mielőtt Riza lányomról, erkölcseiről... érti, Kata: nem a szépségéről, hanem az erkölcseiről, aggodalmaimról és a rossz példáról beszélnénk...
KATICA (eközben vidám nevetéssel befogja a füleit): Juj!... Tanitó ur még mindig a régi...
JÁNOS: Elég baj, Kata, hogy maga is a régi. Heveskedését is rakoncátlan természetének tulajdonitom. Itt volna már a legfőbb ideje, hogy gyerekes pajkosságairól leszokjon! (Fel-alá járkál.)
KATICA (eltitkolt mosollyal): Köszönöm a leckét, tanitó ur. Megérdemlem, de tessék elhinni, nagyon hirtelen történt. Jenőke a lovam előtt ugrándozott...
JÁNOS (nagyon hirtelen): Az is csirkefogó!
KATICA (mosolyogva): Az sem az, tanitó ur!... De hát a lovam nyugtalankodni és horkantani kezdett...
JÁNOS: A fiam azt mondta, hogy csak nézte magát... (Kitörve) De mi az istencsudát néz magán? (Ránéz.)
KATICA (észrevéve, hogy János rajta felejtette a tekintetét; kacéran mosolyogva): Azt, amit más... De, ha csak bámészkodott volna...
JÁNOS (folyton ránéz): A fiam nem bámészkodik...
KATICA (mosolyogva, célzással): A fia nem... (Szünet.) Mondom: ha csak bámészkodott volna, azt se én, se a lovam nem bánta volna... Ehhez már mindketten hozzászoktunk, mert tudja, kedves Tanitó ur, ebben a kis városban minden ember bámészkodik...
JÁNOS (észretér, hirtelen másfelé tekint): Ne panaszkodjék azon, ami magának jól esik...
KATICA: Ez nem jól esik...
JÁNOS: Micsoda?
KATICA: Hogy nem néz a szemembe...
JÁNOS (kitörve): Kata! Velem ne kacérkodjék! (Ránéz, halkabban) Velem ne kacérkodjék.
KATICA: Nem. Csak szeretem, ha szemembe néznek...[Pg 19] Mondom: Jenőke kissé többet ugrándozott a kelleténél és ép a lovam lábai előtt. Rászólni már időm se volt. Meginogtam a nyeregben és hogy le ne essek, a pálcámmal kellett eltávolitanom... És mégis annyira bánt heveskedésem, hogy ki sem mondhatom. De most itt vagyok, hogy kiengeszteljem és megkérdjem tőle: milyen játékszert vegyek neki...
JÁNOS: Semmi szükség fájdalomdijra!
KATICA: Fájdalomdijra...? Játékszert csak vehetek a fiának?
JÁNOS: Hogy vérszemet kapjon az a gaz semmirekellő és legközelebb ujra a lova elé szaladjon?
KATICA: Ugyan... Jenőke nem rossz gyerek. Most is csak örömében ugrált, mert nőt látott lovagolni.
JÁNOS: Hát szabad egy uri gyereknek az utcán ugrálni?
KATICA: Ezért szegényke már megbünhődött... Ugy-e nagyon megütöttem?
JÁNOS: Jobban is rávághatott volna!
KATICA: Tessék?
JÁNOS (észretér): Ugy értem, Kata, ha már egyszer ráütött, hát jobban is rávághatott volna... Nekem nem is az fáj...
KATICA: Tudom... az csak a Jenőkének fáj...
JÁNOS (hogy zavarát elleplezze, erősen pattogva):...hanem az, hogy egy volt tanitványom merte a kezét az én fiamra emelni...
KATICA (kérlelve): De tanitó ur!
JÁNOS: Kérem. Most én beszélek. De ha csak ez volna az ön rovásán...
KATICA (tetetett ijedtséggel): Jesszusom... más is?
JÁNOS: Igen... Kata... ne nevessen! Tudja meg, hogy Riza lányomra nagyon rossz hatással vannak az ön léha erkölcsei...
KATICA: Ez már sok a jóból, tanitó ur!... Az én léha erkölcseim... mondja: miért sérteget engem?
JÁNOS: Mert megérdemli... (Farkasszemet néznek.) Erkölcstelen és szemérmetlen regényeket kölcsönözget neki...[Pg 20]
KATICA: Pardon! Ebből csak az igaz, hogy irodalmi nivón álló regényeket küldök neki... Hát ez olyan nagy bün...? (Türelmét veszitve.) De maga még mindig ugy beszél velem, mintha a tanitványa volnék... Ez még se járja!
JÁNOS (meghökkenve): Kérem... kérem... De azt csak nem tagadja, Kata, hogy—az ön alsószoknyája is suhog... Ne feleljen, kérem... Ha tagadja, ugy se hiszem el... hanem menjen... tegyen egy pár lépest... mondom: tegyen egy pár lépést,
KATICA (ránéz, elkacagja magát és aztán szoknyáját sikkesen összefogva, Jánost körbe járja).
JÁNOS (diadalmasan): Ugy-e suhog? (Ránéz Katica lábaira éhes férfivággyal.) Hogy suhog... nagyon suhog...
KATICA (vidám kacagással): Hogy ne suhogna... a zsuponom selyemből van... De mit bántja ez a tanitó urat?
JÁNOS (egyszerre észretér): Hogy ne igen suhogtassa Riza előtt...
KATICA (gunyos kacagással): Inkább maga előtt, ugy-e kedvesem? (Ujra felfogja a ruhát és körbe járja Jánost.)
JÁNOS (hirtelen befogja a füleit, de szemeit annál jobban kimereszti Katica lábaira): Én előttem hiába suhogtatja. (Bármennyire szeretné Katica lábait tovább bámulni, erőt vesz magán és elfordul. Nagyon határozatlanul) Most pedig megtiltom... érti Kata: megtiltom, hogy tovább is rontsa Riza erkölcsét...
KATICA (hirtelen eléje kerül): És a maga erkölcsét?
JÁNOS (nem bir soká a szemébe nézni; elfordul): Az enyémet... maga, Kata...? Soha... Kata... soha!
KATICA (kacagva): Én soha?! (Odalép az ablakhoz és lovagló pálcájával kilöki az ablaktáblákat. Ragyogó fényözön árad be, mely fényes világossággal elönti, az egész szobát.)
JÁNOS (hirtelen megfordul és alig tud betelni Katica nézésével, aki a ragyogó tavaszi napsugárban hóditóan bájos jelenség; egészen más hangon): Mit csinál...?[Pg 21]
KATICA (kacagva): Már mint a léha Kata? Kicsit elrontja a maga erkölcsét...
JÁNOS (nagyon bizonytalanul): Mondtam már: soha... remélem, elhiszi, Katinka?
KATICA (pajkosan kacag): Hogyne... hiszen a buta és rossz tanuló Katának mindent el kell hinnie, amit a tanitó bácsi mond. (Közben leül a karosszékbe, az asztal mellé. Minden mozdulatából látszik, hogy most már kacérságának minden hóditó fegyverével harcba száll. Jobb lábát a balon átveti és lovagló pálcájával ütögeti a lábát; közben szemeit le nem veszi a tanitóról, ki láthatólag nagy zavarban van. Közben kivesz a zsebéből egy ezüst cigaretta-tárcát, kinyitja és megkinálja cigarettával Jánost.)
JÁNOS (miközben leül Katicával szemközt): Köszönöm, Katinka... nem dohányzom.
KATICA: Pedig nagyon gyönge... (Kivesz egyet és a fogai közé dugja.) No gyujtson rá... az én kedvemért.
JÁNOS (zavartan mosolyogva kivesz egy cigarettát; a gyufatartón meggyujt egy szálat, udvariasan Katicának nyujtja. Katica cigarettája ég, de János gyakorlatlan dohányos létére nem tudja már a cigarettáját ugyanavval a gyufával meggyujtani. Fél, hogy megég az ujja, Katica kacagása közben eldobja. Aztán uj gyufára akar gyujtani.)
KATICA: Hagyja csak. Itt az én tüzem. (Feláll és áthajol az asztalon. János feléje hajlik. Egy pillanatra szemeik egymásba fonódnak. Aztán János kinosan egyet-egyet szippant. Végre ég a cigarettája. Leülnek. János zsebkendőjével a homlokát törli.)
JÁNOS: Köszönöm Katóka!... (Krákog)
KATICA: Katának még hálás lesz a tanitó bácsi, hogy megtanitja cigarettázni.
JÁNOS (nagy köhögés közben): Hogyne... hogyne... már izlik is.
KATICA: Hát csak szivja, hogy el ne aludjék... (körülnéz.) Bizony jól esik, hogy ebben a kis szobában, ahol életem legkeservesebb óráit töltöttem, én is tanithatom va[Pg 22]lamire a tanitó bácsit... (e közben János kinosan mosolyog, közben nagyokat köhög; Katica erre szigoru arcot ölt) Kérem... ez nem tudás... ha tovább igy folytatja: szekundát kap és meg kell ismételnie a leckét. (Kinyitja a cigarettatárcát és egy cigarettát az asztalra tesz. Erre János visszafojtja a köhögést és nagy füstkarikát ereszt.) Ez már más! (Elteszi a cigarettát.)
JÁNOS: A tanitási módszeremet—Katóka—ugyancsak jól megtanulta, ha a magyar nyelvtant és a számtant is igy tudta volna...
KATICA: Sőt... el se tudtam felejteni, mindazt a haszontalan lim-lomot, amivel egykor tele tömte a fejemet. (A továbbiak alatt nem néz Jánosra.) Életem egyetlen csalódását is ép a magyar nyelvtannak, illetőleg magának köszönhetem... (Eközben János két könyökére támasztva a fejét, titkon leejti a cigarettát és a lábával eltiporja. Katica hirtelen odanéz és észreveszi, hogy János az asztal alá néz.) Barátom! Most ne puskázza a leckét az asztal alatt, Ide figyeljen! Miről magyaráztam?
JÁNOS (összerezzen és aztán ugy ül, mint egy szepegő diák): Nyelvtani csalódásról kérem szépen...
KATICA: Csak a szerelemben lehet csalódni... de ezt még maga nem érti—fiam... De most aztán ide figyeljen!... Mikor Pestre költözködtünk, legelső dolgom volt, hogy a házberendezéshez házi poétát is beszerezzek. Ez most ott a bonton... A legjobb barátnémé mindjárt megtetszett. Képzelje... a gyereknek gyönyörü fekete szemei voltak és érthetetlen versei... Nemsokára csak hozzám irta a »stancáit«. Az egyiknek az volt a cime »A gazdag koldus.«
JÁNOS: Érdekes... nagyon érdekes...
KATICA: Persze, hogy az, mert a szegény fiu csak azért volt gazdag, mért én egyszer kézcsókra nyujtottam a kezem.
JÁNOS (ránéz Katica kezére): Óh Katóka... boldogság ilyen fehér, szép kezet megcsókolni...
KATICA (ledugja a kezét az asztal alá): Csevegjünk[Pg 23] most csak a versről kedvesem. A kis poéta várta a dicséretemet. Ha azt mondom, hogy szép, hangulatos, elkábitó, mámoritó, transponált, dimensiós, hogy komolyan érthetetlen: evvel csak ismétlem a barátai ujjongását, pedig én eredeti, nagyon eredeti akartam lenni és ezért azt mondtam neki: Kedves Mester! Tudja: mi tetszett legjobban a maga versében...? A cime...
JÁNOS: A cime?
KATICA: Igen, mert »A gazdag koldus«-ban nincsen se alany, se állitmány, de van benne két módhatározó...
JÁNOS: Kérem... ez szekunda... Alany van benne, a »gazdag« és a »koldus« pedig nem módhatározó, hanem jelző...
KATICA: Az ördög vigye el a módhatározót, jelzőt, meg a többi nyelvtani csodát! Ha látta volna az én dus fürtü szegény poétámat! Még a haja is le volt forrázva. Alig tudta elhebegni, hogy ő nem is tudta, hogy nincsen benne alany és állitmány...
JÁNOS: Csak—állitmány...
KATICA (folytatva): Ő egyáltalán nem is tudja, hogy van-e a többi költeményeiben alany és állitmány...
JÁNOS: És ez az ur még verseket mer irni?
KATICA: De mennyire, csakhogy ez után már nem hozzám, hanem ujra a barátnémhoz, az én legjobb barátnémhoz... Hogy kissé feledjek, azóta sokat olvasok, de most már soha sem keresem a módhatározót...
JÁNOS: Pedig ezt még mindig nem tudja...
KATICA (folytatva): Sem a tőmondatot, sem az egyszerü bővitett mondatot és elhiheti kedvesem: azóta jobban értem, mit olvasok. (Szünet.)
JÁNOS: De számolni még mindig nem szeret, Katóka?
KATICA: Nem. De ennek is maga az oka! Brr! Az a sok kiállhatatlan számláló, nevező, tizedestört... Elhiheti nekem, hogy az előbbiekkel soha sem találkoztam az életben, az utóbbival is csak akkor, ha a szakácsnénak pénzt adok a konyhában.[Pg 24]
JÁNOS (csodálkozva): A törtek közül a tizedessel és ép a konyhában?
KATICA: Igen... Bár igaza lehet, hogy ez se igazi tizedes... inkább: káplár, meit—baka...
JÁNOS (megfenyegeti tréfásan az ujjával): Katóka! Ez rossz...
KATICA (vállat vonva): Meglehet... a szakácsné ugyan azt mondja, hogy jó...
JÁNOS: Mondja csak édes Katóka: mennyi konyhapénzt szokott adni a szakácsnénak?
KATICA: Tudom is én... ahogy jön... egyszer 20, máskor 40 koronát... De mért kérdi?
JÁNOS: Hogy bebizonyitsam: mégis van valami jó, amit tőlem tanult...
KATICA (nagy meglepetéssel): Magától?... És mi az?
JÁNOS: Hogy nem forintokban, hanem koronákban számit.
KATICA: Ne higyje. Én ezt egy csinos és udvarias kereskedősegédnek köszönhetem. Mikor előttem valakit kiszolgált, tisztán hallottam, hogy forintokban beszélt. Aztán mikor rám került a sor, az árat már koronában mondta. Megkérdeztem: miért tesz velem kivételt? Udvariasan mosolygott és aztán a fülemhez hajolva ezt sugta:—Nagyságos asszonyom annyira fiatal, hogy bizonyára már a koronaérában született. (Hirtelen fölkel az asztaltól.) Azóta nem is tudom, mi a forint... (Szünet.)
JÁNOS (mosolyogva): De én tudom ám, hogy Katóka mikor született.
KATICA: És ha tudja...? (Odalép az ablakhoz.) Én tavaszkor születtem és ime még most is tavasz van. (Mély lélegzetvétellel szivja magába az ablakon beáradó tavaszi fuvalmat.)
JÁNOS (közeledik hozzája): No végre... legalább a természetrajzot szereti...
KATICA: Csak a természetet... maga oktondi... Vagy beszélt maga valaha természetrajz órán a tavaszról...?[Pg 25]
JÁNOS (halkan): A tavaszról...?
KATICA: Igen. (Megragadja a tanitó karját és odahuzza maga mellé.) Ime itt van pompázó ragyogásában, de maga még mindig nem látja és nem érzi. (Egészen közel hajol hozzá.) Pedig csak a kezünket kell kinyujtanunk oda, hol fakad, zsendül és bimbózik az ifjuság, a tavasz, a szerelem... és nyilik az akácvirág. (Leszakit az ákácfáról virágot és azt szórakozottan kezdi tépdesni.)
JÁNOS (ki nagy lélekzetvétellel, szinte lihegve habzsolta Katica szavait, a »szerelem« szónál láthatólag összerezzen, aztán egészen Katica mellé hajol és forró, belső tüzzel): Köszönöm édes, szép Katóka, hogy megtanitott a tavasz szépségére... köszönöm... (száraz köhögéssel)...ez...ez...igen ugy van, igaza van... a tavasz a szerelem... (hogy zavarát elleplezze: ravaszul mosolyog) De azt már én is tudom, hogy mi az akácvirág? (Leszakít az akácfáról egy galyat és leül egy s*zékre.)
KATICA (hangosan felkacag): Tán egyest akar a természetrajzból? Le akarja darálni, hogy az akácvirágnak hány a porzója, mennyi a kocsánya? Mert azt csak nem tudja, hogy ebbe bele lehet harapni, annyira édes? (Közben egy virágocska leveleit leszaggatva, a törzsébe beleharap.)
JÁNOS (őszinte csudálkozással): Ezt igazán nem tudtam.
KATICA: Nem is tanitott maga soha olyat, ami édes...
JÁNOS (fejét hirtelen mellére szegzi, aztán nagyon szomoruan): Hogyan is tanithattam volna, hiszen mind e mai napig én magam sem tudtam; mi az, hogy édes...?
KATICA (egy pillanatra meghatottan mosolyog, aztán hátba üti Jánost): Hát mit tud tanitóbácsi?
JÁNOS (föleszmél): Én... én is tudok valamit. (Groteszk mosollyal) Tudom, hogy az akácvirág a szerelmesek jövendőmondója... Kérem... akinek már nagy lánya van: ezt is tudja. (Letép egy ágat és annak leveleit a »szeret—nem szeret« játék szabályai szerint tépdesi; halkan, nagyon[Pg 26] groteszkül és láthatólag drukkolva, hogy mi lesz az eredmény) —Szeret... nem szeret... szeret... nem szeret...
KATICA (fölébe hajol és halkan a fülébe sugva, folytatja): —Tiszta szivből... igazán.
JÁNOS (folyton tépdesve a leveleket):—Szeret... nem szeret (a végén páratlan levél maradt; hirtelen görcsös vonaglással leszakitja és nagyon szomoruan.) Későn... (Maga elé mered.)
KATICA (meghatva néz reá. János ráveti a szemeit és reszkető karjait nagy izgatottság közepette feléje nyujtja. Katica kisiklik ölelő karjaiból, kacagó trillába kezd és János orrát meglegyinti az akácvirággal): Maga kis csintalan...
JÁNOS (nagyon zavartan): Csak a virágot akartam... olyan jó illata van.
KATICA: Meghiszem azt. (Leszakit belőle és János gomblyukába tüzi. Közben János mindenáron meg akarja csókolni a kezét; de Katica ügyesen kisiklik a kezei közül.) Látja az illat is kellemes és édes... ezt pedig maga is tudja...
JÁNOS (boszankodva, hogy a kézcsók nem sikerült): Hát van orrom...
KATICA (pajkosan): De van ám... és mégse tanitott soha róla... (Kis szünet után.) Hja, az iskola mindenre tanit, csak arra nem, ami pedig az életnek szépsége, boldogsága és ifjusága...
JÁNOS: És mi az?
KATICA: Három varázsige: a hangulat, a szin és az illat...
JÁNOS (halkan ismétli): A hangulat, a szin és az illat... (Megszagolja a gomblyukba tüzött virágot)...De én az akácvirág illatot, még az ablaknyitás előtt is éreztem... rögtön mikor Katóka ide belépett.
KATICA: Igen... ez a kedvenc parfümöm. (Fölemeli a lovagló pálcát, melynek gombja parfümös flacon; megnyomja és hirtelen ráhint János ruhájára.)[Pg 27]
JÁNOS (hirtelen felszökik helyéről): Hova gondol, Katóka?
KATICA: Hát nem kedveli az ákácillatot?
JÁNOS (nagyon zavartan): Igen... sőt tavaszi szinekben, szerelmi hangulatban nagyon... nagyon. Milyen kár, hogy hamar elpárolog. (Egy ötlettől megragadva, előrántja zsebkendőjét) Ide is!
KATICA (ráhint a zsebkendőre).
JÁNOS: Köszönöm... nagyon köszönöm... Ugy-e, egy cseppnek illata is soká eltart?
KATICA: Hetekig...
JÁNOS (nagyon boldogan): Hetekig... köszönöm. (Nagy gonddal rakja össze a zsebkendőt, vigyáz, hogy ránc ne maradjon és aztán gonddal elteszi.)
KATICA (mosolyogva): Pedig kedves tanitó bácsi, valaha ki nem állotta a parfümöt. Emlékezem, tanitvány koromban, pedig akkor is ákácillat volt a kedvenc illatszerem... (körülnéz a szobában és meglátja a szekrényhez támasztott nádpálcát) de nini, még mindig itt van ez az aljas kinzó szerszám! (Kezébe kapja és ráüt a tanitó vállára) Bizony kedvesem, mert egyszer nagyon be voltam parfümözve, evvel vágott rám... de nagyon... ugy hogy nyoma maradt... és képzelje: ez a nyom örökre elcsufitotta a dekoltázsomat.
JÁNOS (mohón): A dekoltázsát?
KATICA: Igen. (Kacéran) Vagy tán a tanitó bácsi nem is tudja, mi az a dekoltázs?
JÁNOS: Én ne tudnám... Mikor a nők báli ruhában felül egészen mesztelenek.
KATICA (rávág a pálcával): Szemtelen. Ugy kell mondani: a hölgyek nyaka, válla, keble fedetlen...
JÁNOS (nagyot nyel): Szép lehet... De hogy a magáé nem... hogy az ütésemmel tönkretettem... annak csak most örülök igazán...
KATICA: Ejnye... mért?
JÁNOS (mereven a szemébe néz, elfojtott szenvedély[Pg 28]lyel): Mert nemcsak én nem láthatom, hanem más se látláthatja...
KATICA: Tanitó bácsi máris féltékeny... kissé korán... és aztán nem egészen igy van: a toalettjeimet ugy készittetem, hogy csipkével, szalaggal azt a helyet befedetem...
JÁNOS: Hát olyan csunya?
KATICA: Nem... csak megvan a nyoma.
JÁNOS (folyton nagyobb izgalommal; szaggatott hangon beszél): Vörös?
KATICA: Nem... fehér... fehérebb mint a karom.
JÁNOS (Katica karja után kap mohó vággyal, de Katica elhuzza): Fehérebb?... ugyan... hogyan... (Katica kezeire kidülledt tekintettel néz.) A maga szép keze, karja nagyon fehér, hófehér...
KATICA (mosolyogva): Elég fehér...
JÁNOS (most már a férfivágy tüzében, alig tudja mit beszél): Meg gömbölyü... rózsás, formás... sima, bársony puha... (Katica mosolygós arcára téved tekintete, hirtelen) Nem—Katóka—a folt nem fehérebb...
KATICA: De ha mondom...
JÁNOS: Nem... mert az vörös, csunyán vörös...
KATICA: És ha még sem vörös?
JÁNOS: Akkor... (megakad. Kinos szünet; aztán zavart mosolylyal kivágja magát) nem botütés... nem én vagyok az okozója... természetes, hogy nem én vagyok... Katóka... Mondja: Hol van a nyoma?
KATICA (a jobb felső karjára mutat):Itt!
JÁNOS: Megláthatnám...?
KATICA (megfenyegeti az ujjával): Tanitó bácsi, nem szabad rossznak lenni...
JÁNOS (zavartan): Nem... isten bizony nem... De a bálokban, azoknak, szabad... mi?
KATICA: Az más... (szemébe néz) Aztán mért akarja látni...? De igazat mondjon tanitó bácsi...?
JÁNOS (a legnagyobb izgalommal): Hogy vörös-e?...[Pg 29] (Türtőztetve magát) Ha fehér... akkor nem botütés... a gazság akkor nem az én lelkemen szárad...
KATICA (mosolyogva): Csak ezért...?
JÁNOS (rekedten hörögve): Igen... mutassa Katókám... mutassa...
KATICA (Kacér; mosollyal): Ha csak ezért, akkor megmutatom. (Lassan fölkezdi türni a jobb kar ujját, egész a vállig feltürte és rámutat a kar felső részére.)
JÁNOS (ki eddig alig birt éhes vágyának parancsolni, most mohón, kidülledt szemekkel megragadja Katica karját és hirtelen rátapad egy hosszu, vonagló, szenvedélyes csókkal oda, ahova Katica mutat.)
KATICA (halk, ijedt sikoltással): Megőrült?... Ereszszen!... (Ki akarja szabaditani a karját, de János vasmarokkal tartja és csókolja ott, ahol éri le egészen a kézcsuklóig.)
JÁNOS (lihegve, egész testében megreszketve, ujjaival végig simitja kéjes borzongással Katica kezeit, miközben Katica bosszus idegességgel lerángatja karjára a ruhát, János még egy tüzes csókot nyom a kezére, aztán lerogy a karosszékbe. Kinos szünet néhány pillanatig. Aztán elfojtott, szaggatott zihálással): Csak az ütés helyét akartam... De bennem már előbb pezsgett, forrt és száguldott a vér... Akácvirág tikkadt illata eltemette az eszemet... Mámoros tavaszi hangulatnak tüzes szinei szikrázva, tülekedve keringtek bennem... velem... ellenem és aztán vad vágygyal csókoltam, asszonyi vállat, asszonyi kart... (Nagy, siró szomorusággal) Én ugy se csókoltam még soha fiatal, fehér, formás, meztelen vállat, meztelen kart...
KATICA (lábával dobbant): Csend! (Szünet. Nagyon halkan.) És a felesége...?
JÁNOS: Eh!... Mért emliti épen most azt a szegény, szürke, elfáradt öreg asszonyt?
KATICA: Tanitó ur szégyelje magát!
JÁNOS: Katicám... édes... tudom, hogy nyomorult vagyok... de még—férfi vagyok! (Maga elé mered.)[Pg 30]
KATICA (a szék karfájára ülve, kacéran ráhajol, hajával érintve János arcát): Ép ezért ne Rizácska erkölcsét féltse tőlem, hanem a magáét tanitó bácsi. (Kedves mozdulattal a kezét nyujtja.)
JÁNOS (hódolattal megcsókolja a kezét, nagyon zavartan): A tavasz... higyje el ékes Katica, ennek csak a tavasz az oka...
KATICA (mosolyogva): Igen... a tavasz... ép ezért—csukja be kérem az ablakot.
JÁNOS: Minek?... Hiszen olyan jól esik a tüzes, forró fejemnek ez a friss tavaszi levegő.
KATICA (nagy nyomatékkal): Ép azért... (Zaj a szomszéd szobából. János és Katica rendbe szedik magukat.)
IDA (kinyitja a baloldali ajtót, belép; utána Riza kezében a regénnyel. Mindketten ünneplőbe vannak öltözve. Jenő szepegve be-bekandikál az ajtón): Bocsánat, de a férjemnek már az iskolába kell mennie.
JÁNOS (megnézi óráját): 10 perc mulva 2 óra.
KATICA (közben derült vidámsággal kezet fogott Idával és megcsókolta Rizát. A bekandikáló Jenő felé megy, de az beszalad előle, ő utána.)
JÁNOS: Jobban rá kellett volna vágnia!
IDA: Mért?
JÁNOS: Kővel dobálta meg a lovat...
IDA: A rossz gyerek...
KATICA (kézen fogva Jenőt, kijön vele a szobából): Ne bántsák. Mi már kibékültünk.
JENŐ: De lovas katonát is!
JÁNOS: Csókolsz kezet, te haszontalan lurkó!
JENŐ: Azután... Katica néni... kocsit is... lovat is?
KATICA (mosolyogva): Azt is![Pg 31]
JENŐ: Ide a kezét! (Megfogja Katica kezét, ki e közben Jánossal halkan beszélget és egy cuppanós csókot nyom rá és trillázva Rizához szalad.)
IDA (ki éber figyelemmel kiséri Katica és János halk beszédjét): János...
JÁNOS (fölrezzen): Tessék...?
IDA: Katica szives lesz kissé elfordulni, hogy levethessed a szalonkabátot.
KATICA: Kérem, én már ugy is távozni akarok.
JÁNOS (hevesen): Maradjon kérem. Haza kisérem. (Katica mosolyogva elfordul és odamegy Rizához. János e közben már-már leveti a szalónkabátot, mikor megüti orrát a kabátból kiáradó parfüm; mély lélegzettel magába szivja, majd a zsebkendőjét is előveszi és annak illatát is magába szivja. De mikor észreveszi, hogy Ida folyton kémleli, láthatólag összerezzen, de aztán nyugodt, természetes hangon) Nem vetem le... ez melegebb... nem kell legalább felöltőt huznom. (Odamegy Katicához és Rizához, közben még vidám kedvvel meg-megszagolja a gomblyukba tüzött virágot.)
KATICA (eközben Rizával halkan beszélgetett. Meglátja János közeledését, félhangosan): No majd meglátja, Rizácska...
RIZA (fejét rázza): Lehetetlen... Jobb, ha nem is szól neki.
KATICA (mosolyog, nem felel; aztán a hozzájuk érkező Jánoshoz): Ezt a könyvet is én küldtem... Rizácska bátran elolvashatja, az én felelősségemre...
JÁNOS: Ugy... akkor csak olvasd, lányom... hálásan köszönöm, kedves Katica...
RIZA (nagy örömmel): Édes... (Megcsókolja Katicát, ki Jánossal ujra halkan beszélget.)
IDA (aki tovább is aggodalmasan figyeli Jánost és Katicát, eközben Jenőnek halkan sug valamit, rámutatva a nádpálcára. A »Katica« szóra Ida láthatólag összerezzen, elhalón suttogja): Katica...?
JENŐ (eközben a nádpálcát az apjához viszi).[Pg 32]
JÁNOS (mikor hozzáér Jenő keze): Mi az? (Meglátja a pálcát, zavartan) Vidd vissza!... Nem kell!
KATICA (elfordul, halkan nevet).
IDA: Nem viszed magaddal? E nélkül még sohasem mentél az iskolába, János?
JÁNOS: De ha mondom, hogy nem kell.
JENŐ (örömében ugrál): Ojé! Ez annyi, mint egy lovas katona! (Megfogja apja kezét és huzni kezdi.) Miért nem megyünk már, édesapám?... Ugy szeretek ma iskolába menni...
RIZA: Apa, mondd: miről akarsz ma magyarázni?
JÁNOS (odalép az ablakhoz, de szemeit nem veszi le Katicáról): A tavaszról, édes lányom, az ifju, zsendülő tavaszról...
RIZA (odaszalad hozzá és átöleli): Óh tanits meg engem is a tavasz szépségére, édes, jó apám.
JÁNOS (gyöngéden megsimogatja Riza haját): Hát tudod, édes, kis Rizám: mi a hangulat, a szin és az illat...? (Riza fejével nemet int. János elmerülve magyaráz.)
IDA (eközben a szin elején szemrehányóan Katicához): Mit csinált, Katica, a férjemmel?
KATICA (mosolyogva rámutat Jánosra és Rizára) Tán jobb apát és jobb tanitót.
IDA: De ő nemcsak apa és tanitó, hanem férj is, az én rossz, csapodár férjem.
KATICA (vállát vonogatva): Engem ne vádoljon ezért... én erről nem tehetek.
IDA: Istenem... tudom, hogy maga jó... ne nehezteljen rám... de édes Katica, én olyan boldogtalan vagyok. (Könnyeit törli.)
KATICA (meghatva): Ne sirjon, kedves tanitóné...
IDA (elkeseredetten): Hát mit csináljak?
KATICA (egy pillanatra gondolkozik, aztán nagyon határozottan): Csukja be az ablakot!
IDA (nagy csudálkozással): Az ablakot...?
KATICA (ujra nagy nyomatékkal): Igen, az ablakot![Pg 33] És ha az ura velem akarna távozni, hivja vissza! (Kezet fog vele, aztán odalép Rizához, karját karjába ölti és a jobboldali ajtó felé vezeti. János követi őket Jenőt kézenfogva. Katica abban a pillanatban nyitja ki a bejárat ajtaját, mikor Ida ép a második ablakot is betette. A szobában homály van, csak a nyitott ajtón át hatol be a tavaszi napsugár és fényözönbe vonja a küszöbnél álló csoportot.)
IDA (eközben a homályos szobában leül a pamlagra és onnét szomoru, halk hangon): János... Jenő kezet se csókolt...
JÁNOS (kelletlenül, de mégis parancsolólag): Csókolj kezet!
JENŐ (durcásan bemegy és kezet csókol).
IDA: Jánosom, te se bucsuztál el tőlem. (János meghökken és aztán habozva néz Katicára.)
KATICA (nyomatékkal): Bevárom a tanitó urat!
JÁNOS (mohón): Köszönöm... rögtön jövök. (Sebbel-lobbal bemegy. Katica csak erre várt. Átlépi Rizával a küszöböt és nesztelenül beteszi maga után az ajtót. A szoba homályos. Közben János Idához ért.) Gyorsan... nincs időm... Mi bajod...?
IDA (nagy szomorusággal): Az én bajom, János...
JÁNOS (eközben megfogja Ida kezét, mintha ajkához, akarná vonni, de aztán meggondolja magát, csak kissé megszoritja és elereszti. Ida keze lehanyatlik. János ezután megfogja a türelmetlenségében toporzékoló Jenő kezét és lohol vele az ajtó felé.)
RIZA (épen belép).
JÁNOS (megdöbbenve): Katica...?
RIZA: Elment.
JÁNOS (meginog, rekedten): Merre?[Pg 34]
RIZA: Érte jött a kocsi és elhajtatott. (Nyugodtan leül az asztalhoz és fellapozza a könyvet, olvas.)
JÁNOS (egy pillanatig dermedten áll. Aztán mély sóhajjal összerázkódik.)
IDA (ki feszülten figyel rá): Fázol, János?
JÁNOS (halkan, nagyon szomoruan): Fázom... óh a csalfa napsugár... (Az ablakra mered) már nincs is itt... eltünt... olyan korán van és máris este van...
IDA (halkan, önmagában): Este van.
JÁNOS (odamegy a ruhafogashoz, leveti a szalónkabátot, a virágot kiveszi a gomblyukból): Ez még nem tavasz...
IDA (sohajtva): Nekünk már sohse lesz tavasz, János...
JÁNOS (összeborzong. Nem szól semmit. A virágot a földre dobja, rátipor. Nagy sebbel-lobbal ráveszi a másik kabátot, aztán rá a felöltőt. A pálcát a kezébe kapja és a másik pillanatban becsapja Riza orra előtt a könyvet.) Mondtam már, hogy ne olvass! (Riza dühében sirni kezd.)
JENŐ (észrevéve a nádpálcát, ijedten): Édesapám, a tavaszhoz nem kell nádpálca!
JÁNOS (rávág): Mars! Majd adok én neked tavaszt! (Kivezeti a siró Jenőt és becsapja az ajtót.)
IDA (felkel helyéről): Ugy fázom.
RIZA (könnyeit törli): Kinyissam az ablakot?
IDA (eközben a szekrényhez ment és kivett abból egy kis dobozt.) Hagyd, Rizám, én ennél melegszem. (Leül Rizával szemközt. Kis kulcsot vesz elő, mely vékony láncon a keblén csüng és avval kinyitja a dobozt. Elsárgult leveleket vesz ki belőle. Miközben az egyiket olvassa) Miért sirsz, lányom?
RIZA (könnyeit törli): Hogyne sirnék... pedig ugy örültem, hogy apa már nem a régi...[Pg 35]
IDA (feltekint az olvasásból; sóhajtva): Bárcsak olyan volna, mint a régi... (Könnyeit törli)
RIZA: Anyuskám, hát te mért sirsz?
IDA (könnyben uszó szemekkel): Apád szerelmes levelei...
RIZA (felpattan, odamegy lábujjhegyen anyja háta mögé, átöleli és félhangosan a levélből olvassa): »Édes, egyetlen szerelmem«... Apa is igy kezdte...? (Ida szomoruan bólintgat. Csönd.)[Pg 36]
[Pg 37]
LESBIA
TITUS
LENTULUS
RÓMAI IFJU
MÁSIK RÓMAI
RÓMAI NŐ
EGY ASSZONY
HIRNÖK
MÁSIK HIRNÖK
HARMADIK HIRNÖK
ÖREG RÓMAI
EGY LEÁNY
ÖREG EMBER
LEÁNYOK, ASSZONYOK, FÉRFIAK, RABSZOLGÁK
[Pg 39]
Nyilt csarnok. Virágfüzérekkel diszitett oszlopok között a tenger és a háborgó Vezuv látszik.—Este. A termet fáklyák világitják be. Mámoros nők és férfiak hevernek szerteszét a nyugágyakon. Rabszolgák virágokat szórnak s tialokat szolgálnak fel.—Lesbia, ébenfekete haju, fiatal, karcsu lány, az egyik oszlophoz dőlve az öblöt és a lángoló hegyet nézi.—Lentulus jobbról egyedül áll s komoran maga elé bámul.—Titus halkan Lesbiához beszél, aki alig veszi őt észre.
TITUS:
Mondd, Lesbia, mért nem hallgatsz reám?
Rózsás füled mért nem fogadja be
A hangomat?—Bántottalak talán?
LESBIA:
Hangod érdes,—az ő hangja zene.
RÓMAI IFJU:
Jupiterre, ez a bor édesebb!
Igyál, Caius,—ugysem lesz reggeled!
TITUS:
Szép Lesbia, legalább nézz reám!
Komor lesz és sötét az éjszakám,
[Pg 40]Ha nem tekint felém tüzes szemed...
LESBIA:
Mért nézzek rád, ha ő rá nézhetek?!
MÁSIK RÓMAI:
Hattyupehelynél puhább a kebled—
RÓMAI NŐ:
Dőlj az ölembe, én majd legyezlek!
TITUS:
Óh Lesbia, egyre közelg a vég.—
Szenvedés volt miattad életem,—
Csókolj meg hát,—égek a csókodért...
LESBIA:
Üdvöt csak az ő csókja ad nekem.
HIRNÖK:
Titus, siess, házad lángot vetett—
TITUS:
Emésztőbb láng pusztitja lelkemet.
LESBIA:
Nem mégy haza?
TITUS:
Nem, mert téged nézlek—
LESBIA:
Hagyj magamra, untat a beszéded.
(Titus szomoruan, lesütött fejjel Lentulushoz megy, de onnan is Lesbiát nézi.)
RÓMAI IFJU:
Töltsd tele kelyhed vérszinü borral,
[Pg 41]Égjen az ajkad, forrjon a véred!
MÁSIK RÓMAI:
Vesszen a bánat, félre a gonddal!
TÖBBEN:
Éljen a mámor! Éljen az élet!
TITUS (Lentulushoz):
Lesbia ma álmodó és halvány—
RÓMAI NŐ:
Csókot nekem! Szomjazom a csókra!
LENTULUS:
Teste fehér, mint a tubarózsa...
TITUS (Lesbiát nézve):
Lesbiának mosoly játszik ajkán.—
RÓMAI IFJU:
Hé Lentulus, szinültig a kelyhed,
Mért nem iszol? Lentulus?!
LENTULUS:
Felejted,
Hogy nem mindig lehet felejteni?!
ÖREG RÓMAI:
Hej leányok! Adjatok csak neki
Édes csókot!
TITUS:
Hagyjátok magára.
EGYIK LEÁNY:
Ajkán csókom keserüvé válna.
LENTULUS:
Feljött a hold a füsteflhő megett—
TITUS:
Lesbiának márvány keze remeg...
LENTULUS:
Karcsu nyaka ragyogó, hófehér—
TITUS:
Mint a rózsa, melyet az esti szél
Körülölel, ugy reszket gyenge válla—
EGY LEÁNY:
Miért néztek ti folyton Lesbiára?
Ő kőszivü és vére sem pezseg,
Ajka sápadt és bánatos szeme—
Ma éjszaka engem öleljetek!
Ki tudja, a reggelt megérjük-e?!
TITUS:
Egy holdsugár sötét hajába tévedt...
A LEÁNY:
Észre sem vesz, hiába várod, téged—
TITUS:
Mostan leült,—az árnyék eltakarja—
LENTULUS:
Lesbiának mosolyog az ajka...
EGY RÓMAI:
Ugy, ugy, csókolj, ölelj át, Cluvia!
LENTULUS:
Ide nézett, mosolyog, elpirult—
TITUS:
Talán rád vár, Lentulus, menj oda —
LENTULUS:
Most nem megyek, jókedvem füstbe fult,—
Mint a vampir, szivemen ül a vész—
TITUS:
Menj Lentulus! Mosolyog, egyre néz,
LENTULUS:
Holtak leszünk, Titus, reggelre mind!
TITUS:
Feledd el, ha Lesbia rád tekint,
Bár nézne rám!
EGY RÓMAI:
Lentulus!
TITUS:
Menj oda!
A RÓMAI:
Mért vagy sápadt? A félsz szivedbe szállt?
TITUS:
Most is rád néz és bibor ajakát
Harapdálja fehér, gyöngysor foga...
LENTULUS:
Nevetéset fojtja el biztosan—
TITUS:
Nem gondolom. Inkább haragra gyult—
HIRNÖK:
Tiberius villája romba van!
MÁSIK HIRNÖK:
Egy lávakő az átriumba hullt!
(Földalatti moraj hallik. Kivülről jajgatás. A teremben levők elszörnyednek.)[Pg 44]
LESBIA (átszellemülve):
Boldog vagyok! Ma lesz tehát a nap!
HARMADIK HIRNÖK:
Elöntötte körül az utakat
A láva már—menekülés sehol!
LENTULUS (sápadtan):
Hallod, Titus?
TITUS:
Hallgass! Lesbia szól,—
LESBIA:
Boldog vagyok! Az óra közeleg...
Szép Lentulus, ma a tied leszek!
EGY RÓMAI (kitekintve):
Az utcákon hamueső szakad!
LESBIA (Lentulushoz lépve):
Végre, végre itt van a pillanat,
Melyben a kín és mámor egybeforr,
Melyben mienk mennyország és pokol,—
Amely megöl és mégis üdvöt ad.—
EGY ASSZONY (berohanva elájul):
Irtózatos!
LENTULUS:
Lesbia, csókodat
Nem élvezem, mikor közelg a vég...
LESBIA (egyre szenvedélyesebben):
Kérted csókom pirosló, szent tüzét,
S én az élő nem adtam meg neked,
—Nem akartam lenni a kedvesed!
De most, hogy a halálnak napja van:
[Pg 45]Forró vágyban neked adom magam!
EGY RÓMAI:
A füst terjed...
LESBIA (elsápadva):
Lentulus! Mondd, mi lelt?
Te félsz talán?
LENTULUS:
A halál rám lehelt
És megfagyott a mosoly ajkamon,—
De már vége—egy percig volt csupán.
HIRNÖK:
Lentulus, a palotád puszta rom!
LENTULUS (erőltetett jókedvvel):
Hé, bort ide! Szerelmünk ajakán
Feledjük el, hogy köztünk a halál!
TITUS:
Te boldog vagy, téged Vele talál,
Mégis sápadsz és a hangod remeg—
RÓMAI IFJU:
Igazad van, Lentulus, töltsetek!
RÓMAI NŐ:
S daloljatok, a bánat mit sem ér!
Boldog, aki vigan s gyönyörben él!
TITUS:
S még boldogabb, aki gyönyörbe hal...
LENTULUS:
Virágillat, édes csók, tréfa, dal
Némítsa el szivünkbe mind a gondot...
MÁSIK HIRNÖK:
—Dolabella villája összeomlott!!
LENTULUS:
Eh, ki bánja!
LESBIA:
Ne is hallgass oda—
LENTULUS:
Hozd vissza hát elszállott kedvemet!
Daloli nekem valamit, Lesbia!
LESBIA:
Lentulus, te elfeledsz engemet,
Ha a halál sötét szárnya suhog...
LENTULUS:
Lehangolnak a fekete romok...
LESBIA:
Majd felvidit ajkam piros dala!
LENTULUS:
Igen, igen,—daloli csak, Lesbia!
LESBIA (dalol):
Töltsd tele égő, vérszinü borral
Lobogó vágyad aranypoharát,
Oltsad a szomjad lángoló csókkal,
Kérve a párod bibor ajakát!—
—Testem a vágytól tüzesen ég—
Evoé! Szép vagy! Isteni szép!
Szedd tele húsos hó-liliommal
Lobogó mámor piros serlegét,—
Öleld át forrón, erős karoddal
Remegő párod puha termetét!
—Liliom és csók szedni való—
Evoé, csókom isteni jó!
MIND:
Evoé, evoé, gyönyör az élet,
[Pg 47]Gyönyörben érjen életünk véget!
LESBIA:
Emlékezel? Több mint egy éve már,
Hogy ajakad ajkam csókjára vár—
LENTULUS:
És nem adtál!
LESBIA:
De most, hogy meghalok:
Halálomban egész tied vagyok!!
LENTULUS:
Mi a multban szép álom volt csupán—
Csodás való Pompei ravatalán!—
LESBIA:
Szép Lentulus, nem érhet ugy a vég,
Hogy ne legyek egészen a tiéd!
EGY RÓMAI:
Jupiterre, megremegett a föld!
MÁSIK RÓMAI:
Meneküljünk! A csarnok összedőlt!
HARMADIK:
A tető ég!
NEGYEDIK (befutva):
A kert tüzet fogott!
ELSŐ:
Verres háza még épen áll amott,
Pincéje jó!
MÁSIK:
Az utcán láva foly!
LESBIA (Lentulushoz):
Két karoddal erősen átkarolj,
S ugy várjuk, mig szétfut a gyáva had!
(A mulatók mind riadtan menekülnek, csupán Titus és Lentulus marad a teremben. Lentulus ijedten kitekintget, Titus szomoruan Lesbiát nézi. Lesbia szenvedélyesen Lentulushoz lépve, kezeit megragadja.)
LESBIA:
Végre, végre itt van a pillanat!
LENTULUS (zavartan):
Igen, igen,—
EGY RÓMAI (futva):
Dőrék, a házba égtek!
LESBIA:
Most kezdődik számomra csak az élet!
(Körülnézve)
Nincs senki már, aki tanuja lenne,
Hogy átölelsz forró, szent szerelembe'...
LENTULUS:
Menjünk innen, Lesbia! Pillanat,
És a tető lángolva ránk szakad!
—Nem magamért, érted félek csupán...
LESBIA (gunyosan):
—S a te arcod lett mégis halovány?!
Az enyém, nézd, pirosló, mint a rózsa...
TITUS:
Csodás álmok rejtelmes álmodója
[Pg 49]Fehér lelked... Lesbia, értelek!
LENTULUS:
Nem meghalni, élni vágyom veled,
Nem egy percig,—örökre kell nekem
A te csókod... Lesbia, jöjj velem,—
Még nem késő, megmentjük életünk',
Aztán együtt—
LESBIA (szenvedéllyel):
Mindnyájan elveszünk!
Menekülés nincs,—Lentulus—sehol!
TITUS (Lentulushoz):
Szerencsétlen! Te még gondolkodól,
Mikor forró csókkal vár kedvesed?!
LESBIA:
Igen Titus, igazad van neked,
A szenvedélyt megyilkolja az ész—
LENTULUS:
—Az élet vig és a halál komor,
Miért hivod? Jöjj!
LESBIA:
Lentulus, te félsz?!
LENTULUS:
Én? Nem, dehogy!—Vérszinü, régi bor
Gyujtsa lángra agyam rideg szavát,
Hadd higyjem, hogy a halál messze még!
—Add Lesbia ajkad szüz biborát!
LESBIA (megcsókolva):
Igy, Lentulus, igy vagy nekem te szép!
LENTULUS:
Csókolj, ölelj! Ne tudjam, hogy az óra,
Melyben karom először átkarolja
Szüz testedet,—remegő, tiszta vággyal—
[Pg 50]Együtt száll el lelkünk vég-sóhajával...
LESBIA:
Végre, végre előttem áll a férfi,
Aki lelkem—sokára bár, de—érti,
Ki rajongva hal meg szivem felett...
TITUS:
És én talán nem értem lelkedet?!
LESBIA:
Menj, Titus, te barátom vagy csupán,—
LENTULUS:
Tied a mult, a mienk a jelen...
LESBIA:
Nászéjünk van Pompei ravatalán,—
TITUS:
Nektek gyönyör,—halálos kín nekem...
LESBIA:
Menj, menj, Titus! Mint irigy, barna felleg
Miért állasz tüzes napom elé?
TITUS:
Igazad van,—koldulni bús szerelmet
Most nem való. Váljon hát semmivé
Pompejivel reményem, hitem, álmom...
Félreállok.—
LESBIA:
A szörnyü pusztuláson
Kacag szivem, mert forróbb lánggal ég,
Mint a Vezuv, és szemem fényesebb,
Mint tört fénye, melyet az égre vet.—
LENTULUS:
A vágy tüzes, pirosló köntösét
Boritja rám ajkad izzó szava,—
[Pg 51]Te vagy a kín és mámor, Lesbia,
A halálban az öröklét te vagy!
Menyországba tévesztő kárhozat!
LESBIA:
Végre, végre, Lentulus!
LENTULUS:
Mintha szállnék
Tüzes szárnyon—mámorfelhők felett—
LESBIA:
Csitt, csitt, ne szólj,—a csókod édesebb,
Ha mit se szólsz.—
(Az oszlopok mögül szomoru, fiatal leány lépdel elő, merően a földre nézve, mintha keresne valamit. Hosszu haja kibontva hull alá, ruhája összetépve.)
A LEÁNY:
—Fekete, gyászos árnyék,—
Égő romok,—rezgő föld,—tüzeső,—
—Halott család,—halott sziv,—halott isten,—
Égő város,—tüzhegy,—izzó mező—
LENTULUS:
És égő sziv!
LESBIA:
Csókolj hát!
A LEÁNY:
—Szive sincsen,—
Rejti, rejti fekete, gyászos árnyék,—
Halott álom,—halott sziv.—Mintha járnék
Lelkek között,—nehéz, sulyos a lég.——
—Halott isten—
LENTULUS:
Csodálatos beszéd...
A LEÁNY:
Szeretkeztek? Mámortól, vágytól égtek?
Az ég s a föld átkozott frigyre léptek,
S ma válnak el...
LENTULUS (komoran):
Hallod?
LESBIA:
A félelem
Vehette el szegénynek az eszét,—
LENTULUS:
Szivembe tép—
LESBIA:
Fehérlő keblemen
Keress vigaszt!
A LEÁNY:
—Mert hütlen lett az ég,—
És megrepedt a föld égő szive,
S most vonaglik, mint én,—
LESBIA:
Borulj ide!
LENTULUS (a leányra figyelve):
Halld csak!
A LEÁNY:
—Mint én,—mint az én bús szivem,—
(Fájdalmasan)
Légy átkozott, te ég, légy átkozott!
Hütlenséged kínos halált hozott
Szerelmemre! Elvetted mindenem!
LESBIA:
Nézz már reám!
LENTULUS:
Nem, nem, most nem tudok!
A LEÁNY (felzokogva):
Cornélius! Felelj, szólj, merre vagy?
Égő lángban, sötét romok alatt
Keres sirva szegény menyasszonyod!
LENTULUS:
Boldogtalan!
A LEÁNY:
Szerelmem, jöjj elő!
Sehol sincsen!—Rengő föld,—tüzeső—
Halott család,—halott sziv,—halott isten,—
Égő város,—
LENTULUS:
Hallod?
A LEÁNY:
Óh kegyetlen
Fekete ég, add vissza holtamat!
LESBIA:
A halálban a csókom üdvöt ad—
LENTULUS:
A csókodban a halál ize van,—
Szép Lesbia, tanits felejteni...
A LEÁNY (kivülről hallik):
Cornélius!
LENTULUS:
Kedvesét keresi
Szegény leány!
LESBIA:
Látod,—boldogtalan,
Mert nem halhat csókolva kedvesét.—
LENTULUS:
—Nézd Lesbia, jobb élni szerelemben,
Mint szeretni egy óráig, azért,
Hogy a láva örökre eltemessen...
LESBIA:
S ha csókollak, te gondolkodni tudsz?
LENTULUS:
Ajkam csókol és a szivem szeret,
Testem forró, szent mámorban remeg,
De az agyam—
LESBIA:
Mondd ki, remegve futsz
A vész elől s csókom nem élvezed.—
LENTULUS:
Mikor látok vonagló, bús szivet,
Melyet gyötör halálos fájdalom:
Jéggé dermed a csókod ajkamon.
LESBIA (hizelegve):
Nézd, elment már,—
LENTULUS:
S hogyha elképzelem,
Hogy szép tested, amely még csupa élet,
S melyet most még szerelmed vágya éget,—
—A halálé,—hát elszorul szivem...
(Titus, ki eddig szótlanul egy oszlophoz dőlve figyelte őket, hirtelen előlépve, az elfojtott szenvedélytől remegve szól Lesbiához.)[Pg 55]
TITUS:
Szép Lesbia, miért is méltatod
Őt szóra még? Remegő, bús fejét
Mért fogja át ölelő két karod?!
—Gyermek ő még s éretlen, kis szivét
A félélem szaggatja s futni vágyik...
LESBIA (meghatottan):
És te itt vagy és őrzöl önfeledten!
Arcod tüzes, szemedből vágy sugárzik...
Titus, Titus!
LENTULUS (ingerülten):
Elég már! Mert ti ketten
Nem tudjátok felfogni a veszélyt,
Engem, mivel eszemre hallgatok:
Kigúnyoltok.—Tekintsetek no szét,
S lássátok, hogy Pompeji már halott...
—Az utca ég, a házak összedőlve,
A hamu száll, alig hogy látni tőle—
A megfulás iszonyu kínja vár itt...
LESBIA:
Mit bánom én, ha ajkam csókra vágyik?!
TITUS:
S mit bánom én, ha látom Lesbiát?!
Ő nélküle mit sem ér ez az élet!
LENTULUS:
Jupiterre, nem türhetem tovább
Eszeveszett, őrjöngő fecsegésed,
Eredj, Titus, nincs idő itt a szóra...
TITUS:
És Lesbia?
LENTULUS:
Megmentem én magam!
Jőjj Lesbia; Derekad átkarolva
[Pg 56]Kimentelek, hallgasd meg szavam!
LESBIA:
Nem engedem, ne érintsen karod!
—Ha nem tárod mámorral, ölelésre,
Hozzám ne érj!—Ha csókom akarod:
Csókolj meg itt!
LENTULUS:
Lesbia! Vége! Vége!
ÖREG EMBER:
Segitsetek, ha van még bennetek
Romlatlan hit a régi istenekben!
—Féllábamra izzó tüzkő esett,
Nem birom már vonszolni gyenge testem...
LENTULUS:
Ily sorsra jutsz te is, szép Lesbia!
AZ ÖREG EMBER:
Segitsetek, s tietek lesz a kincsem!
LESBIA:
Halj meg te is, ha meg kell halni
Pompejinek!
AZ ÖREG EMBER:
Egek, hát senki sincsen,
Ki megmentse életem gyermekimnek?!
TITUS:
Szegény öreg, nem kell nekem a kincsed,
De megmentlek,—erősen fogd karom...
LESBIA:
Óh hát te is? Te is csak gyáva vagy?!
LENTULUS:
Hallod?! Nem, nem,—hiába akarom,
[Pg 57]Nem birom már tovább!
LESBIA:
Hah, gyáva had!
LENTULUS:
Agyam lüktet,—hótested vértől ázik,
Ha rád nézek s lángkéve szöghajad,—
Az ajkadon pirosló láng cikázik,
S éjfél szemed lila villámokat
Vakitva szór...
LESBIA (gúnyosan felkacagva):
Haha, a gyávaság
Ha megőrjit, költővé is tehet!
LENTULUS:
Félek tőled, Lesbia,—nem lehet
Csókot adni, ha végső csókot ad
A világnak a szörnyü, vad halál...
LESBIA:
Mégy? Futsz? No menj. Lentulus, mire vársz még?
LENTULUS:
Ne nézz ugy rám, Lesbia. Szemeidben
Delei lobog s bilinccsel tartja itten
A lekemet...
LESBIA:
Haha, menj,—mire vársz még?!
LENTULUS:
Igen, igen, halott lány halott lelke
Halott város halálát rám lehelte...
Nézd, Lesbia, fekete füst kel ott,—
Egő romok,—rengő föld,—tüzeső,—
Halott isten,—óh titkos, bősz erő
Légy átkozott, ezerszer átkozott!!
(Lentulus vissza-visszanézve, mint aki nem tudja, hogy mit tegyen, arcán halálos rémülettel a kijárat felé hátrál, majd hirtelen egy újabb földalatti morajtól megrémülve, eszelős kacagással kifut. Lesbia mély megvetéssel, hideg gúnnyal nézi. Majd lassan, alig hallható hangon megszólal.)[Pg 58]
LESBIA:
Elment. Haha! S remegő, lázas ajkkal
Nem csókoltam! Haha, a gyáva, gyáva!
Nem ö`eltem vad tüzzel,—tüzhalálba'!
Szeretkező, halálos, bús sóhajjal...
Haha, haha, csóktalan véget érek!
(Lerogyva)
Irtóztató!
TITUS:
Lesbia, jöttem érted,
Hogy vágyunktól égjünk el itt mi ketten...
LESBIA:
Te vagy, te vagy, ki vággyal, önfeledten
ölelni tudsz, a véget elfelejtve...
TITUS:
Óh miért nem örök a halál perce?!
Szemelvények a MODERN KŐNYVTÁR-t fogadó kritikákból:
Érdekes terv valósult meg azzal a három most megjelent füzettel, amelyek a Modern Könyvtár című, Gömöri Jenő szerkesztésében megjelenő, új irodalmi, művészeti és tudományos gyűjteménynek első három számaként szerepelnek. A Modern Könyvtár gazdag és nagyszabású programmal indul meg és tekintve, hogy a legjelesebb magyar irók szerepelnek munkatársai sorában, és az idegen írók legértékesébb alkotásait fogja magyar nyelven megismertetni, sőt ebben a formában egészen új és kívánatos sikerű egyik programmpontja szerint magyar költők és irók műveit is fogja a külfölddel megismertetni, a magyar irodalom, a magyar művelődés szempontjából nagy jövőjű és jelentőségű vállalkozás. Az első füzet a kitűnő német iró hat legszebb novelláját tartalmazza. Thomas Mann a mai német irodalom egyik legkimagaslóbb alakja. Gömöri kiforrott, simulékony, árnyaló nyelven adja vissza Thomas Mann novelláinak jellegzetes egyéni stilusát. A második füzet Pikler Gyula két igen érdekes és tanulságos lélektani dolgozatát hozza. Különösen a másodiknak van jelentősége Pikler tanainak megismerése szempontjából. A harmadik füzet Kosztolányi Dezsőnek, az ismert jeles poétának lírai ciklusa. Kosztolányi az új magyar költészet egyik legértékesebb alakja. A szegény kisgyermek panaszai a legnagyobb figyelemre rászolgáló, ritka finomságokkal teljes, elsőrendüen művészi munka.
(Az Ujság)
Die ersten drei Bände der »Modern Könyvtár« (Redakteur Eugen Gömöri) sind jetzt erschienen und liefern den Beweis dafür, dass diese neue Sammlung geeignet ist, eine längst einpfundene Lücke im ungarischen literarischen Leben auszufüllen. Die »Modern Könyvtar« hat sich die Verwirklichung eines wirklich grosszügigen Programms zur Aufgabe gestellt.
(Budapester Tagblatt)
Nagyjelentőségű és nagyjövőjű irodalmi vállalkozás indult meg Modern Könyvtár cimen. A vállalat célja: új kultura megteremtése Magyarorszagon.
(Független Magyarország)[Pg 60]
| MODERN KÖNYVTÁR MODERN IRÓK KÖNYVESHÁZA SZERKESZTI GÖMÖRI JENŐ Egyes szám ára 40 fillér, kettős szám ára 60 fillér, hármas szám ára 80 fillér, négyes szám ára 1 korona, ötös szám ára 1 korona 20 fillér A Modern Könyvtár az első magyar modern irodalmi, művészeti és tudományos gyüjtemény. Programmja a szépirodalom, valamint a művészet és tudomány terén egyaránt nagyszabású és páratlanul gazdag és ízig modern. Munkatársai a legkiválóbb, legismertebb hazai és külföldi írók, művészek, tudósok. A Modern Könyvtár eddig megjelent füzetei voltaképen vaskos kötetek mind és egytől-egyig a magyar és idegen irodalom, művészet és tudomány remekei. A Könyvtár füzetei nagy alakban jelennek meg és szinte egészen könyvszámba vehetők. Betűi gyönyörű, olvasható gyöngybetűk, papírja a legfinomabb famentes papír, külső kiállítása is elsőrangú. A Könyvtár művészi címlapja Kozma Lajos, az ismert festőművész műve. |