The Project Gutenberg eBook of Arab regék (1. kötet) by Mihály Vörösmarty

E két kötetben veszi az olvasó közönség az „ezeregy éjszaka“ czimü arab regegyüjtemény válogatott érdekes darabjait.

Az „ezeregy éjszaka“, mint Gyulai Pál a költő ujonnan kiadott összes munkáihoz irt életrajzban emliti, kedvencz olvasmánya volt Vörösmartynak. A regegyüjtemény évekkel ezelött megjelent magyar kiadásának nagy részét ő forditotta.

Ezen régibb kiadás 18 füzetből állván, igen terjedelmes volt, s régen elfogyott.

Elérkezettnek véltük tehát az időpontot, hogy az elhunyt nagy költő e müvének egy részét ujabban a közönség elébe bocsássuk.

Az által, hogy jelen kiadásba csak az érdekesebb darabokat vettük fel, minél tágabb kört akartunk nyitni a könyvnek; az által pedig, hogy csakis a Vörösmarty által forditottakra VIII. szoritkoztunk, azt kivántuk elérni, hogy e két kötet Vörösmarty összes munkáinak mintegy kiegészitő részeül tekintethessék.

De másképen is kedves szolgálatot vélünk tenni az olvasó közönségnek e könyv kiadásával. Azt hiszszük, hogy e regék, melyeknek majdnem mindenikében a keletiek ragyogó képzeletébe burkolt erkölcsi tanulságok rejlenek; melyek Európa minden müvelt nyelvére le vannak forditva, s mint mindenütt, ugy nálunk is, megjelenésükkor nagy tetszéssel fogadtattak, mai olvasó közönségünknek is érdekes olvasmányul fognak szolgálhatni.

TARTALOM.

A halász története a szellemmel.

Volt egyszer egy öreg s olyan szegény halász, ki alig kereshetett annyit, hogy feleségét s három gyermekét, kikből állott egész háznépe, táplálhassa. Mindennap igen korán kiment halászatra, de azt tevé törvényéül, hogy napjában csak négyszer veti meg hálóját.

Egy reggel még holdvilágon kimene a tenger partjára. Levetkezett, s megveté hálóját. Midőn a partra huzá, ellenállást érzett; azt gondolá hogy jól fogott, s már örült belsőképen neki. De midőn nemsokára észrevevé, hogy hal helyett egy szamár csontváza van hálójában, a mely még hálóját is megszaggatá, igen boszus vala rajta, s a következő verseket mondá:

„Oh te, ki az éj setétében mégy veszedelmekbe, hagyj alább serénykedéseddel, mert minden iparkodásod daczára sem nyered meg élelmedet!

Nézd a halászt a tengeren, a csillagtalan éjben, keresete miatt teszi ki magát!

Hónig gázol vizben, a hullámok mindenfelől csapkodják; de nem szünik szeme a háló minden mozdulatát vigyázni.

Elvégre örvendve zárja be éjszakáját, ha csak egy hal sérült is meg horgán.

Az veszi meg tőle, ki éjjelét nyugalomban, s a nélkül hogy magát hidegnek kitenné, a szerencse áldomásai között tölté.

Magasztaltassék az Ur, ki ennek ád, s amattól megtagad! -2- Amaz nyugalomban költi el a halat, melyet ez fáradsággal fogott.“

Minekutána a halász, ily hitvány fogáson boszonkodva, hálóját, melyet a szamárcsontváz több helyeken megszaggatott, kifoltozta volna, másodszor is megveté azt. A midőn kihuzá, ismét nagy ellenállást érzett, melynél fogva azt hivé, hogy tele van hallal; de nem lelt benne semmit is, egy nagy kosárnál egyebet, tele homokkal és iszappal.

E miatt igen nagy búba esett. „Oh sors!“ kiálta panaszkodó hangon, „szünjél meg rám haragunni, s ne üldözz egy szerencsétlent, ki könyörög, hogy kiméljed őtet. Eljöttem hazunnan, hogy itt élelmemet keressem, s te halállal fenyegetsz. Nincs ennél egyéb keresetem, hogy magamat tápláljam, s minden rá forditott iparkodásom daczára is alig szerezhetem be háznépemnek a legszükségesbeket. De nincs igazam, rád panaszkodnom: te gyönyörűségedet leled benne a becsületes embereken méltatlankodni, s a nagy férfiakat homályban hagyni, mig a gonoszokat kegyeled, s azokat felmagasztalod, kik semmi erénynyel sem ajánlják magokat.“

E panaszra fakadván, boszusan ellöké a kosarat; minekutána hálóját a sárból, mely azt elmocskolá, ki mosogatta, harmadszor is megveté azt. De semmit sem huza ki egyebet, csak köveket, kagylókat és szemetet.

Nem lehet kimondani, mely nagy vala kétségbe esése: kevés hia volt, hogy szerencsétlensége szertelen voltában eszét el nem vesztette. Ezután feleségére, s gyermekeire emlékezvén a következő verseket mondotta:

„Élelmed, sem gondatlanságodtól nem függ, sem buzgóságodtól: és sem ügyességed, sem szép irásod az, mely boldoggá tesz.

A szerencsés sors és élelem csak a végzet adományai, s meg kell evvel elégedned, legyen bár kedvező vagy ellenséges.

Lealázza a legmagasbakat s jelesbeket, s felmagasztalja -3- gyakorta a legczudarabbakat s gonoszbakat, kik a legroszabb sorsot érdemlették volna.

Jövel hát oh halál! mert az élet nekem utálatossá vált, mivel benne saserényü férfiak lealáztatnak, s kácsaképességű emberek magasztaltatnak fel.

Mert nem csoda már látni, hogy az erény szükséggel vivódik, s a bűn a neki jutott szerencsében büszkélkedik.

Sorsunk eleve meg van határozva, s ott fenn kiszabott végzeteinkkel a madarakhoz hasonlunk, melyek itt s ott találnak valami felcsipegetni valót; egyik kelettől nyugotig repűl, és semmit sem talál; mig a másik helyből sem mozdul, mégis legjobb táplálékra lel.“

E közben megvirradt, s a halász mint jó muzulmán nem feledé imádságát elvégezni; azután a következőt veté utána: „Tudod, uram, hogy én napjában csak négyszer vetem meg hálómat. Ma már háromszor megvetettem, a nélkül hogy munkámnak legcsekélyebb gyümölcsét nyertem volna is. Már csak egy huzásom van hátra: s esedezem előtted, tedd kedvezővé irántam a tengert, mint Mózes iránt tetted.“

Ez imádságát végezvén, negyedszer is megveté hálóját. S midőn már hitte, hogy halaknak kell benne lenni, ismét nagy fáradsággal kihuzta: s még sem volt benne egy hal is; de egy réz edényt talála benne, melyben sulyáról itélvén valaminek kellett lenni. Észrevevé, hogy ónnal volt beöntve; s le is volt pecsételve. Ezen igen megörüle. „Eladom,“ monda, „a rézöntőnek, s a pénzen, melyet érte kapok, egy mérő gabonát fogok venni.“

Megvizsgálta az edényt mindenfelől, rázogatta, ha nem zörög-e a mi benne van. Semmit sem hallott; s ezen környülmény az ónfedélen levő pecséttel együtt azon gondolatra hozák, hogy valami drágasággal kell megtöltve lennie. Hogy ez iránt megvilágosodjék, fogá kését, s egy kis bajjal felnyitá azt. Száját tüstént a föld felé forditá, de semmi sem jött ki belőle, a min igen csodálkozék. -4-

Letette az edényt maga elébe; s mig figyelmesen szemlélé, sürű füst szállott fel belőle, mely két vagy három lépésnyire hátrálni kényszeríté. Ezen füst egész a felhőkig emelkedék, elterjedt a tengeren, és parton, s sűrű ködöt képzett; mely látvány, mint könnyen gondolható, a halászt szertelen álmélkodásra ragadta. Midőn már az edényből minden füst kiszállott, ismét egyesüle, s kemény testté sűrűdött össze, s ebből egy szellem alakodott, ki két akkora vala, mint a legnagyobb óriás. Ezen iszonyú szörnyeteg látására a halász futásnak akart eredni; de annyira megrendült s elrémüle, hogy lábát sem mozdithatá.

„Salamon,“ kiálta tüstént a szellem, „Salamon, istennek nagy prófétája, kegyelem, kegyelem! Soha sem ellenkezem akaratoddal. Minden parancsaidnak engedelmeskedem…“

A halász alig hallotta a szellem szavait, hogy ismét magához tére, s igy szóla hozzá: „Kevély szellem, mit beszélsz te? Több már tizennyolcz száz événél, hogy Salamon isten prófétája meghalt, s mi most a napok végén vagyunk. Beszéld el történetedet, s azt, miért valál ez edénybe zárva?“

Ezen megszólitásra kevélyen pillantott a szellem a halászra, s ezt felelé neki: – „Szólj velem emberségesebben; igen bátor vagy, hogy kevély szellemnek mersz nevezni.“ – „Nem bánom,“ válaszola a halász, „hát emberségesebben lesz szólva, ha a sors baglyának nevezlek?“ – „Tanácslom,“ felele a szellem, „több emberséggel szólj hozzám, mig meg nem öllek.“ – „No s“ monda a halász, „miért akarnál megölni? Csak imént tettelek szabadságba: s már is elfeledted?“ – „Nem; igen jól emlékezem rá,“ felele a szellem, „de ez nem fog tartóztatni, hogy meg ne öljelek: s csupán egy kegyelmem van számodra.“ – „S mi az a kegyelem? kérdé a halász. „Ez, felele a szellem,“ hogy választást engedek, mi halál nemével öljelek meg.“ – „S mivel bántottalak meg?“ monda a halász. „Igy akarod-e jótétemet -5- megjutalmazni, melyet veled közlöttem?“ – „Nem bánhatom veled különben,“ monda a szellem, „s hogy magad is meggyőződjél felőle, halljad történetemet:

Én egyike vagyok a pártos szellemeknek, kik isten akaratjának ellene szegezték magokat. Minden más szellemek megismerék a nagy Salamont, isten prófétáját, s alája veték magokat. Mi, Szakár és én, valánk az egyetlenek, kik nem akartuk magunkat igy megalázni. Hogy ezért boszut álljon, parancsolá e hatalmas király első ministerének Asszáfnak, Barachia fiának, hogy engem fogjon el. Ez megtörtént. Asszáf eljöve, hogy hatalmába keritsen, és erőszakkal urának a királynak széke elébe vezetett.

Salamon, Dávid fia, parancsolá nekem, hogy hagyjak fel eddigi életemmel, hatalmát ismerjem meg, s vessem magamat parancsainak alája. Megtagadám daczosan az engedelmességet: s inkább teljes haragjának akartam magamat kitenni, mintsem neki a hűség s alattvalóság eskét, melyet tőlem kivánt, eskünni. Büntetésül ezen rézedénybe zára; s hogy bizonyos legyen irántam, és hogy fogságomból ki ne törjek, maga nyomta az ón fedélre pecsétjét, melyre istennek felséges neve van vágva. Midőn ez meg vala, általadá az edényt egynek a neki engedelmes szellemek közül, azon parancscsal, hogy vessen a tengerbe; a mi nagy boszuságomra meg is történt.

Fogságom első százada alatt megesküdtem, hogy ha valaki ezen száz évek lefolyta előtt kiszabadit belőle, gazdaggá teszem, halála után is. De a század letelt, és senki sem tevé nekem e jó szolgálatot. Fogságom második százada alatt megesküdtem, hogy a ki megszabadit, kitárom neki a föld minden kincseit; de nem valék szerencsésebb. A harmadikban azt fogadtam, hogy szabadítómat hatalmas királylyá teszem, szellemül mindig mellette leszek, s mindennap három kérését teljesitem, akármineműek legyenek is azok; de ezen század -6- is eltelék, mint a két előbbiek, s én folyvást ez állapotban maradék. Végre kétségbe esvén, vagyis inkább megboszankodván, hogy ily soká fogva valék, megesküdtem, hogy ha ezután valaki megszabadit, azt irgalom nélkül megölöm, s nem adok neki egyéb kegyelmet, mint hogy választhasson, mi módon öljem meg. Azért is, mivel ma ide jöttél s megszabaditottál, válaszsz, mi módon akarsz megöletni általam?“

E beszéd igen elbusitá a halászt. „Én boldogtalan,“ monda, „hogy e helyre jövék, egy hálátlannak ily nagy szolgálatot tenni. Kérlek, gondold meg nagy igazságtalanságodat, s vond vissza oktalan esküdet. Engedj meg nekem, hogy isten is megbocsásson neked. Ha nagylelküleg oda ajándékozod életemet, ugy megfog ő ótalmazni téged minden incselkedésektől, melyek talán éltedet fenyegetik.“ – „Nem, halálod bizonyos“ monda a szellem; „csak válaszsz, mi módon öljelek meg.“

A halász látván megátalkodott szándékát megölésére, nagy aggodalomban vala, nem annyira maga iránt való szeretetből, mint három gyermekei miatt, s kesergé nyomoruságukat, melyre halála által jutni fognának. Még egyszer megkisérté a szellemet megengesztelni. „Jaj nekem,“ monda, „könyörülj rajtam annak tekintetéből, a mit érted cselekedtem.“ – „Már megmondottam, felele a szellem, hogy épen ez az oka, hogy téged meg kell ölnöm.“ „Ez mégis különös,“ válaszola a halász, „hogy te egy általában jóért gonoszszal akarsz fizetni.“ Ismeretes ugyan egész világ előtt e mondás:

„Jót miveltünk, roszszal jutalmazának:“ – igy, életemre! csak az istentelen művelkedik.

Azonban bizonyos: „ki méltatlanul jól teszen, nem várhat egyéb sorsot, mint a ki hyénának ád menedéket.“

„Azt hittem mindeddig, hogy ez hamis; s valóban semmi sem is ütközik ugy meg az okossággal s a társaság jogaival s mégis most kegyetlenül tapasztalom, hogy ez felettébb igaz.“ – „Ne veszitsük az időt,“ szakasztá félbe a szellem, „minden okoskodásaid sem -7- mozdithatnak el feltételemtől. Láss hozzá, s mondd el, hogyan kivánod, hogy megöljelek.“

A szükség leleményessé teszen. A halász egy cselt gondola. „Minthogy a halált el nem kerülhetem,“ monda a szellemnek, „alávetem tehát magamat isten akaratjának. De minekelőtte halálnemet választanék, kényszerítlek istennek felséges nevére, mely Salamon próféta, a Dávid fia pecsétgyűrűjére van vágva, felelj igazán egy kérdésre, melyet tenni fogok.“

Midőn a szellem ilyeténképen kényszerittetett, melyre kénytelen vala egyenesen felelni, reszketett belsőképen, s monda a halásznak: „Kérdj, a mit akarsz, és siess.“

Midőn a szellem megigéré, hogy az igazságot megmondja, szóla hozzá a halász: „Szeretném tudni, ha valósággal ez edényben voltál-e; meg mersz-e rá eskünni istennek felséges nevére?“ – „Igenis,“ felele a szellem, „esküszöm e felséges névre, hogy benne valék; s ez bizonynyal igaz.“ – „Bizonyomra,“ felele a halász, „nem hihetem. Hisz ezen edénybe egyik lábad sem férne: hogy volna tehát lehető, hogy mindenestül bele lettél volna zárva?“ – „Esküszöm pedig,“ monda a szellem, „hogy ugy voltam benne a mint itt látsz. Még sem hiszesz a nagy eskü után, melyet tettem!“ – „Valóban, nem,“ felele a halász; s nem is fogom hinni, ha csak szemlátomást meg nem bizonyitod.“

Ekkor elhigult ismét a szellem teste, s füstté válék, mely, mint előbb, a tenger és part felett elterjede, azután ismét összegyüle, s az edénybe huzódék, egyenlő lassu mozgással, mindaddig, mig semmi sem marada kűn belőle. S azonnal szózat jöve ki, mely a halásznak ezt mondá: „No hitlen halász, itt vagyok megint az edényben, hiszesz-e már?“

De a halász, a helyett, hogy a szellemnek felelne, fogá az ónfedelet, bezárá vele hirtelen az edényt, s ezt mondá: „Szellem! most rajtad a sor kegyelmet kérni, válaszsz tehát, mi halállal halassalak meg! De nem, jobb, hogy megint a tengerbe vesselek, azon helyre, honnan -8- kihuztalak. És aztán, házat épitek ide a partra, és itt lakom, hogy minden halászokat, kik ide jőnek s hálóikat megvetik, megintsek, hogy óvakodjanak ily gonosz szellemet ismét kifogni, ki megesküdött, hogy azt, ki talán szabadságba tenné, megölje.“

Ezen gúnyszavakra a boszus szellem, minden erejét megfeszité, hogy az edényből kijöhessen; de lehetetlen vala, mert Salamon prófétának a Dávid fiának felnyomott pecséte nem engedé. Midőn látná, hogy a halász hatalmában volna, elnyomá haragját, s megengesztelődött hangon igy szóla hozzá: „Halász, óvakodjál azt tenni a mit mondasz. A mit itt tettem, csak tréfából történt, s ne vedd a dolgot valóságnak.“ – „Oh szellem,“ felele a halász, „te, ki egy pillanat előtt minden szellemek legnagyobbika valál, s most legkisebbike vagy, tudd meg, hogy minden ravasz szavaid semmit sem használnak. Ismét a tengerbe kell menned. Ha oly sokáig valál benne, mint nekem mondottad, ugy akár itéletnapig is ott maradhatsz már. Isten nevében kértelek, ne foszsz meg életemtől, s te elvetetted könyörgésimet, most visszaadom a kölcsönt.“

A szellem semmit sem kimélt, hogy a halászt megindithassa: „Nyisd ki az edényt, monda neki, s tégy szabaddá, esedezem értte, fogadom, hogy megelégszel velem.“ – „Te hitetlen vagy s az is maradsz,“ felele a halász. „Megérdemleném, hogy életemet veszitsem, ha oktalan volnék neked hinni. Te nem mulasztanád el a szerint bánni velem, miképen egy görög király, orvosával Dubánnal bánék. E történetet el fogom neked beszélni; figyelmezz.“

A görög király, s Dubán orvos története.

Szumán tartományában, Persiában, uralkodott egyszer egy király, kinek alattvalói eredetileg görögök voltak. Ezen királyt meglepte a rüh, s orvosai, minekutána minden szereket sikeretlenül használtak volna, -9- hogy meggyógyithassák, nem tudák már, mit rendeljenek neki; a midőn egy Dubán nevezetü igen ügyes orvos érkezék udvarába.

Ezen orvos, tudományát görög, persa, török, arab, latán, syrus és zsidó könyvekből meritette; ezenfelül tökéletes volt a világi bölcseségben, s teljesen ismerte mindennemü füvek s nedvek jó s rosz tulajdonit.

Mihelyt értesitve volt a király nyavalyájáról, s hallotta, hogy orvosai már lemondottak róla, oly csinosan felöltözködött, a mint csak tudott, s utat és módot talált benne, hogy magát a királynál bemuttathatá. „Uram,“ monda neki, „tudom hogy minden orvosok, kik felségedet szolgálják, nem tudtak a rühből kigyógyitani. De ha azon becsületet akarod velem tenni, s szolgálatomat elfogadod, kötelezem magamat, hogy meggyógyitlak minden ital s burogatás nélkül.“

A király meghallgatá az ajánlást, s ezt felelé: „Ha oly ügyes ember vagy, megtenni a mit mondasz, igérem, hogy meggazdagitlak mind magadat, mind maradékodat, s a gazdag ajándékokon kivül, melyeket adni fogok, legkedvesb emberem lészsz. Fogadod tehát, hogy a rühtől megszabaditasz, a nélkül hogy italt vétetnél be velem, vagy külső szert tennél rám?“ – „Igenis, Uram,“ felele az orvos, „hizelkedem magamnak, hogy sikerülni fog isten segedelmével; s holnap mindjárt hozzá fogok.“

Erre Dubán orvos ismét szállására tére, s egy sulykot csinált a tekejátékhoz, melynek nyelét kivájta, s azon nedvet tevé bele, melyet használni akara. Midőn ez meg vala, egy tekét is csinála oly módon a mint akará, s evvel jövő reggel elmene, s a király elébe járula, lábaihoz omlott, megcsókolá a földet…

Azután ismét felkele, s minekutána mélyen meghajtotta volna magát, ezt mondá a királynak: hasznosnak látná, hogy ő felsége üljön lóra, s menjen a tekejátékhelyre.

A király ugy tőn, a mint neki mondatott, s midőn -10- a lovagtekepályára ére, hozzá mene az orvos a tőle elkészitett sulyokkal, oda nyujtá neki, s igy szóla: „Játszál uram e sulyokkal, s verd vele a tekét a pályán, mig kezedet s testedet izzadásban érezed. Ha a gyógyszer, melyet ezen sulyok nyelébe zártam, kezed által felmelegül, egész testedet által fogja hatni, s mihelyt izzadsz, nem kell egyebet tenned, csak a játékot abban hagynod; mert már akkor a szer megtette hatását. S ha a palotába visszaérsz, menj fürdőbe, mosasd, s dörgöltesd meg magadat jól: s azután fekügyél ágyba; mire holnap reggel felkelsz már, meg lészsz gyógyulva.“

A király fogá a sulykot, s üzte lovát a teke után, melyet kilökött; felüté, s az udvarnokoktól, kik vele játszának, visszaüttetett hozzá; ismét megüté, s egy szóval a játék addig tartott, mig keze, s egész teste izzadt bele; ekkor megtevé a nyélbe zárt szer a hatást, melyet az orvos eleve vára. Azonnal megszünt a király játszani, visszatére palotájába s fürdőbe ment, egy szóval szorosan megtartá mind azt, a mi neki hagyva volt.

Igen jól érzé magát utána; mert jövő reggel felkeléskor szintannyi örömmel mint csodálkozással vevé észre, hogy rühe meggyógyult, s teste oly tiszta vala, mintha sohasem lett volna ezen nyavalyától meglepve.

Mihelyt felöltözék, az ország házába mene, felüle székébe s minden udvarnokaival láttatá magát, kiket az uj gyógyszer sikerét látni vágyás már korán reggel oda tóditott. Midőn a királyt egészen meggyógyulva látták, mindnyájan nagy örömet mutattak rajta.

Dubán orvos belépe, leborult a királyszék előtt, arczával érinté a földet, s azután a következő verseket mondá:

„Növekedik az erények becse, mivel te azok atyjának neveztetel; s melyik fejdelem érdemelné meg e nevet ugy, mint te, ki mindnyájával birsz?

Te, kinek arczulatja oly fénynyel ragyog, mely képes a legsetétebb éjszakát felvilágitani. -11-

Vajha sohase szünjék meg tündökleni, bármi komolyan tekintsen is az idők ábrázatja!

Bőkezüséged minket jótétekkel halmozott: olyan valál nekem, mint gazdag esőfelleg az aszu ormoknak.

Erre hivá őt a király, oldalára ülteté, megmutatá a gyülekezetnek; s nyilván mind azon dicséretekkel illeté, melyeket érdemle. Itt még nem állapodék meg a fejdelem, hanem minthogy ez nap az egész udvart megvendéglé, az orvost ön asztalánál magánál egyedül eteté…

A görög király nem elégedék meg azzal, hogy Dubán orvost asztalához vonta, hanem a nap vége felé, midőn a gyülekezetet el akará bocsátani, még egy hosszu igen gazdag köntösbe is felöltözteté, hasonlatosba ahoz, melyet udvarnokai rendszerint az ő jelenlétében hordoztak; ezenfelül kétezer zecchinot adatott neki. A más és következő napokon sem szünt meg iránta szivességét jelenteni. Egy szóval, ugy hitte ezen fejdelem, hogy a tartozást, melylyel az ügyes orvos iránt köteleztetik, nem fizetheti le elegendőképen, s elhalmozá jótéteményekkel.

Ezen királynak volt egy nagyvezére, fösvény és irigy, s természettől képes minden alacsonyságra. Nem nézhette ez boszuság nélkül az ajándékokat, melyek az orvosnak tétettek, kinek érdemei ezenfelül őreá árnyékot is kezdettek vetni; elvégezé tehát, hogy őt a király kegyelméből kibuktassa.

Ily szándékkal a fejdelemhez mene, azt mondván neki titkon, hogy egy igen fontos felfedezést akar vele közleni. A király kérdésére, hogy ez miből áll, igy felele: „Uram, felette veszedelmes egy királyra nézve olyan embernek ajándékoznia bizodalmát, kinek hűségét még meg nem kisértette. Felséged Dubán orvost jótétekkel tetézi, s minden kedvezéseit reá pazarolja, s -12- nem tudja, hogy ő áruló, ki azért szinlette be magát udvarodba, hogy meggyilkoljon.“

„Kitől vetted, a mit nekem mondani merészelsz?“ kérdé a király. „Gondold meg, hogy uraddal szólasz, s itt oly dolgot hozsz elő, a mit oly könnyeden nem fogok elhinni.“ – „Uram,“ felele a vezér, „teljes tudomásom van arról, a mit szerencsém van elődbe adnom. Ne add magadat oda veszedelmes bizodalmadnak.

Ha szunyadoz felséged, méltóztassék felébredni, mert egy szóval ismétlem, Dubán orvos, messze Görögországból, honjából, csak azért jött udvarodba, hogy iszonyu szándékát, melyet emliték, végrehajtsa.“

„Nem, nem, vezér!“ szakasztá félbe a király, „bizonyos vagyok benne, hogy ez a férfi, kit te hitszegéssel s árulással káromlasz, a legerényesebb s legjobb minden emberek között; nincs senki a világon, kit annyira szeretnék mint őtet. Tudod micsoda szerrel, vagyis inkább mi csodával gyógyitott ki engem a rühből; ha életem után incselkedik, hát miért mentette meg azt? Hiszen csak nyavalyámra kellett volna hagynia; el nem kerülhetém vala a halált; életem már félig el volt emésztve. Szünjél meg tehát belém igazságtalan gyanut csepegtetni akarni; a helyett hogy erre ügyelnék, azt adom tudtodra, hogy mától fogva, ezen nagy embernek, élete fogytáig hónaponkint ezer zecchinó fizetést adok. Ha minden kincsemet, sőt országomat osztanám is meg vele, még sem fognám eléggé megjutalmazni azért, a mit velem cselekedett. Jól látom, hogy erénye gerjeszti fel irigységedet; de ne hidd, hogy én igazságtanul fel hagyjam magamat ellene bolytatni; jól emlékezem, mit mondtak a vezérek uroknak, Szindbád királynak, le akarván beszélni, nehogy fiát, a herczeget, megölesse…“

A mit a görög király Szindbád királyról monda, annyira felingerlé a vezér ujságvágyát, hogy igy szóla hozzája: „Bocsánatot kérek felségedtől, hogy oly merész vagyok, kérdeni, mit mondtak a vezérek uroknak -13- Szindbád királynak, le akarván beszélni, nehogy fiát a herczeget megölesse?“ A görög király oly szivességgel vala vezére kivánságát teljesiteni, s ekképen kezdé:

A negyven vezér.

„Persiában egykor, egy Szindbád nevű, hatalmas király uralkodék. Egész Ázsia engede parancsainak. Leggazdagabb király volt a földön; vitézsége hasonlék hatalmához; s ha eléggé hirsovár lett volna, a világ uradalmára vágyódni, könnyen meghódithatja vala. De megelégedvén, bő és virágzó tartományokon uralkodni, nem jutott eszébe szomszédiéit elfoglalni. Nem vala más czél szemében, mint népeinek boldogsága, kik oly szerencséseknek is érzék magokat, hogy uralkodásának minden napját áldanák. Minden más népek irigykedtek rájok e miatt, s ugy mint ezek, az ő alattvalóihoz óhajtottak tartozni.

Ezen nagy császárnak egy fia vala, ki mind azoknak, kik őt látták csodálkozások volt. Nurgehán vala neve, az-az: világ fénye. Ezen fiatal herczeg deli termetű s mennyei szépségű vala, s ezen ragyogó adományokkal minden ajánlatos ügyességeket egyesitett. Bámulandóképen tudott különféle nyelveken irni; jeles ijász vala; egy szóval alig van tudomány, melylyel nem birt, vagy melybe legalább elegendő belátása nem volt volna.

Szakasztott hasonképe volt anyjának a szultánnénak, kit a kásemiri szépségekhez hasonlítottak. Szindbád forróan szerette hölgyét. Ennek szintoly őszinte mint keserves bizonyságait adta, midőn az a sorsnak gyászvégzete által egy hosszas betegség után meghala. Oly élénk fájdalmat érzett miatta, hogy lehetetlen azt kifejezni. Azonban az idő megtette szokott munkáját, a császár megvigasztalódott, s egy uj nő kecsei elfeledteték vele azt, kit elvesztett. -14-

Elvevé Chanszadét, egy szomszéd király leányát. Ez szép vala és eszes; de szenvedelmeitől semmit sem birt megtagadni. Nem láthatá az ifju herczeget a nélkül hogy iránta a leghevesb szerelmet ne érezze, s távól, hogy erőt kivánt volna rajta venni, egészen neki adta magát, s elvégezé, hogy azt az ifju herczegnek legelső alkalommal kinyilatkoztatja.

Nurgehán ezalatt a tudományokkal foglalatoskodék, s nagy elémenetelt tett a csillagjóslat tudományában, melyre tanitója Abusamár oktatá, egy mély tudományu férfi, s a legügyesb csillagjós egész Ázsiában.

Ezen tudós férfi egy napon jövendőt néze tanitványának a herczegnek a csillagokból s megismeré csalhatlan szemléleteiből, hogy őt egy iszonyu szerencsétlenség fenyegeti, igy szóla hozzá: „Herczegem, megkérdeztem a csillagokat rendeltetésed iránt, s kevéssé találtam őket kedvezőknek. Gyászos végzet vár reád, s azért látsz igy leverve a bánattól.“

Nurgehán elsápadt e szókra: de tanitója megnyugtatá ezt mondván: „Ne hidd azonban, hogy irántad való szeretetem s mesterségem engedjen az ellenséges sorsnak, mely téged fenyeget; veszted van, az igaz, irva a csillagokban, de nem lehetetlen azt megelőzni. Könyvem megmutatta nekem erre az eszközt. Negyven napig tudniillik némának kell lenned. Akármit szóljanak is hozzád, semmit se felelj rá; s akármi történjék is veled, meg ne szegd a hallgatást, melytől életed függ.“

A herczeg megigéré, hogy negyven napig hallgatand. Ez igéret után, tanitója, istennek néhány neveit irá fel, s nyakába akasztá; erre egy földalatti helyre ment, melyet csak maga tudott egyedül, s ott elrejtezett, hogy ne kényszerittessék a császár ujságvágyát kielégiteni, s oly dolgokat fedezni fel, melyeket felfedezni nem akara.

Szindbád, ki nem sokáig lehetett ugy, hogy fiát ne lássa, magához hivatá őt, de a herczeg semmit sem -15- felele. A császár igen elcsodálkozott rajta, s igy szóla: „Oh fiam miért nem beszélsz? elvesztetted-e szólásodat? mit csináltak neked? mi történt veled? oszlasd el nyugtalanságomat, melyet hallgatásod okoz.“ E szavaknak sem volt több foganatjok, mint az elsőknek. A herczeg szomoruan nézett atyjára, és aztán lesüté szemeit, a nélkül hogy egyetlen egy szót is szólna.

Erre a király, fiának udvarnokához fordula, ezt mondván neki: „A herczegnek valami titkos búja van, mely őt emészti. Vezesd őt mostohája a szultánné szobájába, talán az előtt megnyilik szíve.“

Az udvarnok engedelmeskedék a császár parancsának; Nurgehánt, Chanszadé szultánnéhoz vezeté: „Asszonyom,“ monda a fejdelemnének, „ugy látszik a herczeg elvesztette szólását. Lelke egy boldogtalan bú zsákmányává leve, melynek okát makacsul titkolja. A császár küldi őt hozzád, mert reméli, hogy jelenléted bánatát el fogja üzni.“

A szultánné kellemes nyugtalanságot érzett e szavaknál. „Használnom kell,“ igy szóla magában, „e szerencsés pillanatot, melyre oly régóta várakoztam. Semmitől sem félhetek, ha kinyilatkoztatom magamat. Ha elveszté szólását Nurgehán, nem mondhatja meg atyjának, a mit én mondtam neki; s ha eléggé szerénytelen, szerelmemet felfedezni, azt mondom, csak azért beszéltem igy hozzá, hogy szólásra kényszeritsem.“ Egy szóval, Chanszadé megragadá ez alkalmat mint a legkedvezőbbet, melyet valaha lelhetett volna, minden jelenlevőket kikülde a szobából, s egyedül marada a herczeggel.

Azzal kezdé, hogy nyakába borula, s forróan megölelé: „Szerettem herczegem,“ monda neki, „mi busít tégedet? ne titkold el előttem, ki inkább szeretlek, mint ha önnön fiam volnál.“

A herczeg megilletődvén a szivesség jelein, melyeket mostohája mutatott; igyekezett pillantása s mozdulatai által értésére adni, hogy felettébb szomorkodik -16- azon, hogy neki nem felelhet. Amaz balul magyarázá a mozdulatokat s pillantatokat, s azt képzelé, hogy ez is hasonló lángtól gyulad, mely őt emészti, s hogy kétségkivül nem menekedheték, hogy iránta szerelmet ne érezzen, miképen maga sem tartóztathatá magát, őtet szeretnie; s hogy atyja iránt viseltető tiszteletből nem bátorkodik érzelmeit felfedezni.

Elbájolva e tévedéstől, folytatá mind azon szenvedélylyel, melyre csak képes egy nő, ki az erényt s okosságot elhagyá: „Oh én királyom! oh én lelkem! törd meg e kegyetlen hallgatást, mely mindenikünket kinoz. Tudod, hogy mind az, mit a császár bir, hatalmamban áll. Ha egyetértesz velem s ráállsz a mivel kinállak, rövid időn vágyaid főpontjára fogsz jutni. Herczeg! te ifju vagy; mint te, ifju vagyok még én is. Inkább illem hozzád mint atyádhoz, kinek agg kora éltemet szomoruvá s unalmassá teszi. Nem felelsz? Kötelezd magadat megszeghetlen esküvel, engem feleségül venned, s fogadom, rövid időn császárrá teszlek: s atyád halálát siettetni fogom. Esküszöm a nagy istenre, menny s föld teremtőjére, hogy szavaim álnokság nélkül valók. Kötelezd tehát magadat ugyanazon esküvel, s tégy bizonyossá, hogy elfogadod a kezet, mely megkoronázand.“

Nurgehán semmit sem felelt a megszólitásra; s mivel megütközve látszott rajta, igy folytatá a szultánné: „Jól látom oh herczeg, hogy meglep ajánlásom. Kétled, hogy teljesithessem. De halljad, mi módon akarom a császárt meghalatni. Vagynak mindennemű mérgek. Némelyek a bevétel után egy hónapra végzik ki az életet. Mások csak két hónap mulva ölnek. Mi ez utóbbikat fogjuk választani. A császár megbetegszik, s lassankint végzete felé közelg, a nélkül hogy a nép minket gyanithatna halála okainak. Erre te lépsz székébe. Az egész birodalom téged ösmer urának, s a had neked engedelmeskedik.“

Ha szólani akar vala is a császár fia, meg sem lett -17- volna elég ereje hozzá, ugy elámélkodott e szörnyű ajánlatra.

A szultánné, midőn igy gondolkozóban látná, ezt veté hozzá: „Herczeg ha talán azon akadsz fel, mi módon vehetnéd el atyád feleségét, megtanitlak reá. A császár halála után küldj vissza honomba, s küldj utánam egy tisztet néhány katonával: ezek utonállókul megtámadnak bennünket, s engem elragadnak. Ezután azt a hirt kell forgásba hozni, hogy én az uton megölettem, s néhány nap mulva, te engem a tiszttől megvészsz, mint rabnőket szokás venni. E móddal férjemmé lehetsz, s mi ketten a legédesb egyesületben fogunk élni.“

Itt megállapodék a fejdelemné, hogy a herczegnek időt engedjen, már is hosszu hallgatását megszegni; de mivel még mindig nem felelt, elfelede minden tartalékot, erősen karjai közé zárá, s heven összecsókolá. De Nurgehán elszörnyüdve mostohája szemtelenségén, boszusan kirántá magát karjai közül, oly keményen arczul is üté, hogy vérzett bele a szája.

Nyomon boszu lépett a szerelem helyébe, a szultánné szivében. Szemei, melyek egy pillantat előtt szerelem tüzétől ragyogtak, most dühben szikráztanak. „Ha, alávaló!“ monda, „igy bánsz egy fejdelemnével ki téged imád? kegyetlen, ha fellázitom is vad erényedet, midőn atyád helyével kinállak; ha ez ajánlás után, utálattal tekintesz is reám: nem kellene-e mentened egy nő szenvedélyét, kit kába szerelem vakit-el? Inkább sajnálatodat érdemelném, mint e gyalázatos bánást, melyet rajtam elkövettél. Ám, kövesd vadságodat. Kettőztesd, ha tudod, irántam gyülölségedet. Soha sem gyülölhetsz ugy, mint én e pillantatban gyülöllek. Kerüld jelenlétemet, s reszkess egy nő boszujától, kinek kegyét megvetetted.“

Nem vala szükséges a herczegnek távozást parancsolnia: elmene mindjárt, mihelyt a szultánnét megütötte; -18- ugy hogy felét sem hallá szemrehányásainak, s fenyegetéseinek.

Chanszadé, dühöt és boszut lihegett. Elvégezé Nurgehán vesztét. Ily szándékkal elszaggatá ruháit, megtépé haját, s az orrából folyó vérrel egész arczát bemázolá, és sikoltással, s jajgatással hangoztatá szobáját.

A császár nemsokára megjelenék tudakozódni, vajjon végre megtörte-e fia a hallgatást. De mint elbámula, midőn a szultánnét a pamlagon ülve lelé, elszórt hajjal, véres ábrázattal, s minthogy szereté, magánkivül volt haragjában s fájdalmában: „Oh lelkem kedves lelke,“ kiálta, „ki tett téged e siralmas állapotba! Nevezd meg őt gyorsan. Már is meg kellene boszulva lenned.“

A ravasz királyné, ezen megszólitásra, kettőzteté sirását, s imigy felele: „Uram, te atya vagy! miért nem rejthetem el előtted, a mit tudni vágysz? Ha elbámultál e zavaron, melyben vagyok, mi nagy lesz álmélkodásod, ha megérted, hogy ez fiad mive?“ – „Fiamé? nagy isten!“ szakasztá félbe a császár. „Ah kedves hölgyem, mit mondasz? Hogyan! a mostoha iránt való gyülölsége arra viheté-e hogy rajtad e mocskot ejtse! a nekem köteles tisztelet nem tartóztathatá-e vissza? – „Uram,“ felele a szultánné, „ő még sokkal bűnösebb, mint véled. Ah! melyik asszony ne bizott volna szerény tekintetéhez, az erény eme szinéhez, mely oly jól vala kifejezve arczán? E pamlagon ültem midőn belépett; kiküldék minden jelenlevőket, hogy rá birhassam, hallgatása okát előttem annál szabadabban fölfödöznie. Fájdalom nagyon is érthetőleg fejté azt meg! Mihelyt egyedül látá magát velem, tüstént mellém üle s imigy szóla hozzám: „Királyném, fel kell törnöm e hallgatást, melyet eddig megtartottam, s melynek egyetlen oka te vagy. Én imádlak, s a kétségbeesés, hogy veled egyedül nem szólhaték oly búba buktatott, mely megemésztéssel fenyegete. Be boldog vagyok, hogy ez alkalmat lelém, veled tanuk nélkül szólhatni. Ha elfogadod szerelmemet, kész vagyok atyámat megölni, -19- s téged feleségül vennem. Ugy is már, népei is szintugy megunták hosszas uralkodását, mint én.“ „Engedd el, uram,“ folytatá a szultánné, „hogy szóról szóra, mindent ismételjek előtted, a mit ő nekem mondott. Még most is remegek rajta való eliszonyodtomban. Elég legyen tudnod, hogy a leggyalázatosabb herczegnek adtál életet. Midőn észrevevé, hogy ajánlása, a helyett hogy elszéditene, fellázitott, kinyujtá rám zajosan kezét, hogy rajtam erőszakot tegyen. Én ellenkeztem: elszaggatta ruháimat, vert, s kétségkivül életemet is elvette volna, hogy holtommal rám foghassa a vétket, melylyel vádolom: de félt hogy asszonyaim kiket elküldék, visszajőnek, s rajta találják kapni. Elillant tehát, s ez állapotban hagyott, melyben látsz.“

E szavakat egy mélyen megkeseredett asszony minden jelenségeivel mondá. A császár mindent valónak vett, s bár mi nagy volt is fia iránt szeretete, még is elhagyá magát kapatni haragja lobbanásai által. Eltávozék a fejdelemné szobájából, hivatá a bakót, s parancsolá neki, készitsen el mindent Nurgehán herczeg elvesztéséhez.

De nemsokára meghallák a vezérek a kegyetlen parancsot, melyet a császár kiadott, csodálkozának, hogy az ő tanácsok nélkül, fiát megöletni elvégezé. Összegyülének, a boszus fejdelemhez járulának, kihez egy közülök, igy szóla:

„Oh világ uralkodója, esedezünk előtted, csak még ma engedd meg nekünk a herczeg életét, s értesits bennünket róla, mi nagy vétket követhetett el, hogy élete ellen egy atya karját felfegyverkezteté, melynek lassunak kell lenni gyermekei fenyitésében.“

Erre megszólamlék a legidősbik vezér, s igy szóla: „Oh király! óvakodjál a düh lobbanásait követned, melyet egy asszony önt beléd, s oly tettet tenned, mely az isten, s azon igazság parancsaival, melyet a próféták -20- tanitanak, ellenkezik. A királyné az ifju herczeget vádolja, anélkül, hogy tanukat hozna fel ellene; halálát kivánja, mivel ez őt szereti, s mivel amint mondja, erőszakkal akarta kielégiteni szenvedelmét! De mióta tartják az asszonyok a szüzességet oly nagy tisztességben, hogy azon férfiak halálát kivánják, kik bátorkodnak azt megkisérteni? Kétségkivül elegen vannak erényesek, hogy egy merész támadást méltólag visszaverjenek; de midőn erényök azt kárhoztatja, kimenti egyszersmind hiuságuk, s könnyeden megbocsátnak ők oly bünt, melyre szépségök nyujta alkalmat. Azért is ovakodjál uram fiadat rágalomnak, sőt tán azon személy dühének feláldozni, ki el akarja veszteni, mivel el nem csábíthatá. Gondolja meg felséged, hogy álnokok az asszonyok; Sahabeddin Seich története eléggé bizonyitja, mennyire lehet gonoszságuktól tartani.“

Sahabeddin Seich története.

„Az aegyptusi szultán egyszer országának minden tudósait összegyüjté palotájában; s nagy vita támadt köztök. Azt mondák, hogy Gábor angyal kiemelé Mahometet ágyából, s neki mindent megmutogatott a mi a hét égben, paradicsomban és pokolban van, s hogy a nagy próféta, minekutána istennel nyolczvanezerszer beszélgetett volna, ugyanazon angyaltól visszavitetett ágyába. Emellett azt álliták, hogy mindezek oly rövid időn megtörténtek, hogy Mahomet visszaérkeztekor még ágyát melegen találá, sőt hogy egy edényt feltámaszta, melynek vize még nem folyt ki, jóllehet azon pillanatban borult fel, midőn Gábor angyal a prófétát fölemelé.

A szultán, ki e gyülekezetben elől üle, azt állitá, hogy ez lehetetlen. „Azt vitatjátok,“ mondá, „hogy hét ég van, mindenik ötszáz évi járó földnyire egymástól, -21- és hogy mindenik szintoly magas, mint amennyire a másiktól távol van. Hogy lehetséges tehát, hogy Mahomet, minekutána mindezeken keresztülment, s istennel nyolczvanezerszer szólott volna, visszaérkeztekor még ágyát melegen, s a feldűlt edényt még a viztől ki nem ürülve találta volna? Ki lehetne oly hiedékeny, hogy ily nevetséges mesének hitelt adjon? Nem tudjátok-e, hogyha egy bő száju edényt tele vizzel felborittatok s tüstént felveszitek is, még sem találtok többé semmit is benne.“

A tudósok azt felelék, hogy ez természetileg bizony nem történhetnék meg; de hogy isten mindenhatóságának minden lehető. Az aegyptusi szultán, ki a világos főkhöz tartozék s törvényeül tevé, semmit nem hinni, mi az észt megbánthatná, semmit sem akart e csodáról tudni, s a gyülekezet eloszlék.

Ezen vita nagy figyelmet gerjesztett Aegyptusban. Eljutott hire a tudós Sahabeddin Seichhez is, ki bizonyos ok miatt, mely a dologra nem tartozik, nem lehete jelen a gyülekezetben. Tüstént a szultán palotájába mene a nap legnagyobb hevében.

Mihelyt tudósitva vala a szultán Seichnek udvarába érkeztéről, azonnal elébe ment, egy pompás szobába vezeté, itt leülteté, s igy szóla hozzá: „Nem volt szükség, oh Seich, hogy ide fáradj: csak szolgáid egyikét kell vala küldened, s mi örömest megadánk neki, a mit számodra kivánt volna.“ – „Uram,“ felele a tudós, „egyenesen azért jövök, hogy szerencsém legyen felségeddel szólani.“ A szultán tudván, hogy a Seichről az a hir van, hogy fejedelmek előtt kevély szokott lenni, igen nagy emberséggel s nyájassággal viselte magát iránta.

Azon szobának, melyben valának, négy ablaka nyilék a világ négy tájai felé. A Seich kéré a királyt, hogy azokat csukassa be. Ez megtörténvén, egy darabig még folytaták beszélgetésöket; melyre Seich az egyik ablakot ismét kinyittatta, mely egy hegyre nézett, -22- melynek Kiszeldagi azaz vörös hegy vala neve, s kérte a királyt, nézne ki rajta. A szultán az ablakhoz álla, s láta a hegyen és síkon fegyveres katonákat, vértesen s pánczélosan. Mind lovon valának, s meztelen karddal s megeresztett kantárral, számtalanon, mint a a csillagok serege, rohantak a palotára.

E látványra elváltozék a fejedelem szinében, s elrémülve kiálta fel: „Oh egek, mi rettenetes had közelget palotámhoz.“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi az.“ Ezt mondván, maga bezárá az ablakot, s legott ismét felnyitá: s ekkor a király senkit sem látott, sem a hegyen, sem a síkon.

A másik ablak a város felé volt. A Seich felnyittatá: s a szultán egész Kahiró városát lángban látá, mely az eget csapkodta: „Minő égés!“ kiálta az elbámult király, „imhol városom, szép Kahiró városom, hamuban fekszik!“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi sem az.“ Egyszersmind becsuká az ablakot, s midőn ujra kitárá, semmit sem láta a szultán a lángokból, melyek ugy megijeszték.

A Seich felnyittatá most a harmadik ablakot, melyből a szultán a Nilust látá, hogy partján kicsapa, s hullámai tolongva zudultak a palotának. Jóllehet a királynak, minekutána a hadat s lángokat elenyészni látta, nem volt oka ez uj csodán megijedni, még sem állhatá meg, hogy meg ne félemljék. „Oda vagyunk,“ kiálta mégis, „minden el van veszve; ez iszonyu áradás, palotámat el fogja hordani, s minden népestül elnyel.“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi az.“ S valóban, midőn Seich az ablakot becsukván, ismét kinyitá, a Nil mint egyébkor, partjai között folyt.

Végre a negyedik ablakot is megnyittatá, mely egy sivatag pusztára nézett. S a mennyire megijedt a király az előbbi jeleneteken, szintannyi örömet adott neki e tekintet. Szemei ez ablakból csak terméketlen vidéket szokván nézni, kellemesen meglepettek, hogy itt most szőlőhegyeket láthatának, és kerteket rakva a -23- világ legszebb gyümölcseivel, és csermelyeket, melyek édesded susogással csörgedeztek, s melyek partjai rózsával, bazsalikommal, balzsam cserjével s nárczissal ékeskedvén, a szemnek mosolygó tekintettel, a szaglásnak pedig édes illatvegyülettel kinálkoztak. E virágok között számtalan gerliczéket s csalogányokat lehetett szemlélni, melyek közül némelyek már kifáradtak nyögdeléseikben s csattogásaikban, mig a többiek szerelmes és panaszkodó hangjaikkal rezgették a levegőt.

A király elragadtatván mindezen csodálatos tárgyaktól, melyek szemei előtt feküdtek, azt hitte, hogy az Erámi 1) kertet látja. „Ah, minő elváltozás!“ kiálta álmélkodása nagy voltában, „a szép kert! mi bájos mulató hely! minő örömem lesz mindennap benne sétálni!“ – „Ne örülj, uram, oly igen,“ mondá a Seich, „amit itt látsz, semmi.“ E szókkal Seich becsuká az ablakot, s tüstént felnyitá: s a szultán ama bájos képek helyett ismét csak pusztaságot láta.

„Uram,“ mondá erre a Seich, „elég csodadolgokat mutattam ugyan itt, de mindez semmi azon nagy csodához képest, melyet még felségeddel láttatni akarok. Parancsold, hogy hozzanak ide egy kádat tele vizzel.

A király egyik cselédének parancsolá; s minekutána a szobában állott a kád, igy szóla Seich a szultánhoz: „méltóztassál egészen meztelen a vizbe szállni, s egy lepelt övezni derekadra.“ A király egészen levetkezék s egy lepelt köttetett derekára. Ekkor igy szóla hozzá a Seich: „Buktasd le uram fejedet a vizbe, s emeld fel ismét.“

A király lebukék a kádba s egy pillantat alatt egy hegyen vala a tenger partján. E hallatlan csoda még sokkal inkább elálmélkodtatta, mint az előbbiek. „Hah, Seich!“ kiálta magán kivül haragjában, „hitetlen -24- Seich, ki engem ily kegyetlenül megcsaltál! te királyszékemet akartad elragadni; de ha még valaha Aegyptusba jutok, honnan átkozott ördöngős mesterséged eltávoztatott, esküszöm, hogy boszut állok rajtad.“

Még folytatá átkozódásait a Seich ellen; de meggondolván, hogy minden fenyegetései és panaszai haszontalanok, bátran elszáná magát, s nehány emberhez mene, kik az erdőben fát vágtak; de feltevé, hogy méltóságát nem fogja előttük felfedezni, „mert ha mindjárt,“ igy szóla magában, „megmondom is nekik, hogy király vagyok, még sem fogják hinni, vagy bolondnak vagy ámitónak tartanak.“

A favágók kérdék, ki volna. „Jó emberek,“ mondá, „én kalmár vagyok, hajótörést szenvedtem, s egy szál deszkán menekedtem meg, észrevettelek benneteket s hozzátok jöttem. Állapotom, melyben láttok, felindithatja szánakozástokat.“

Megilletődtek szerencsétlenségén; de maguk is sokkal nagyobb nyomoruságban voltak, mint hogy az övén könnyithettek volna. Még sem mulaszták el neki egyik egy kopott köntöst, másik egy pár viselt lábbelit adni; s minekutána oly karba tették, hogy városukban, mely a hegy megett feküdt, illendőleg megjelenhessék, elvezeték oda.

Midőn beértek volna, elbucsuzának tőle s haza mentek az övéikhez, őt pedig az isteni gondviselésre bizák.

E szerint a szultán egyedül maradt. Bármi gyönyörüséget szoktak is különben az uj tárgyak okozni; mégis ő sokkal inkább el volt foglalva kalandjától, mint hogy a dolgokra ügyelhetett volna, melyek szeme elébe akadtak. Fel s alá járt az utczákon anélkül, hogy tudta volna, mi lesz belőle. Már elfáradt, s egy helyet kémle, hol kipihenhessen.

Megálla egy öreg kovács háza előtt, ki meglátá rajta hogy elfáradott, s behitta. A király bement s -25- leült egy padra az ajtó mellé. „Ifju ember,“ szóla hozzá az öreg, „szabad-e tudnom mi mesterséged, s hogy jöttél ide?“ – A szultán ugyanazt felelé neki, mit a favágóknak. „Jó emberekre akadtam,“ mondá tovább, „kik a hegyen fát vágtak, elbeszéltem nekik szerencsétlenségemet, s ők oly nemes lelküek valának, ezen kopott köntössel, s e rosz lábbelivel megajándékozni.“ – „Örvendek,“ felele a kovács, „hogy a hajótörésből kimenekedtél. Vigasztalódjál javaid vesztén; még fiatal vagy, talán nem lészsz szerencsétlen e városban, melynek szokásai igen kedvezők az idegeneknek, kik itt le akarnak telepedni. Nem vagy-e te e szándékban?“ – „Bizonyára,“ mondá a szultán, „semmit sem kivánok egyebet, mint itt maradni, feltevén, hogy mesterségem itt jó divatban van.“ – „Jól van tehát,“ mondá az öreg, „kövesd tanácsomat, eredj tüstént a hölgyek nyilvános fürdőjéhez, ülj le ott az ajtóban, s kérdezz meg minden kijövő nőt, van-e férje? a melyik nem-mel felel, feleséged lesz, az ország szokása szerint.“

A szultán eltökélve e tanácsot követni, felkele, elbucsuzék az öregtől, s a fürdő ajtajához mene.

Nemsokára egy képzelhetetlen bájló szépségü nőt láta kijőni. „Ah, be boldog volnék,“ mondá magában, „ha e szeretetreméltó nő még hajadon volna! minden bajomat elfeledném, ha őt birhatnám.“ Megállitá és kérdé: „Szép hölgy, van-e már férjed?“ – „Igen is, van.“ felele az. „Annál roszabb,“ mondá a király, „különben sajátom volnál.“

A nő elment dolgára, s nemsokára egy másik lépe ki, iszonyu rut. A szultán megborzadt látására. „Hah, mi undok tárgy“ mondá magában, „inkább éhen veszek, mint ily teremtménynyel éljek. Hagy menjen kérdetlenül van-e férje; félek nem-mel találna felelni. De a kovács azt mondá: hogy minden nőt meg kell kérdenem; kétségkivül ez a rendszabás, hát csak alája kell magamat vetnem. Mit tudok bele, nincs-e férje? Valami -26- boldogtalan jövevény, kit balsorsa magamként ide vetett, elvehette.“

Egy szóval a király elszánta magát megkérdenie, van-e férje. Igennel felele, s a felelet szintannyi örömet szerzett neki, mint az előbbi boszuságot.

Egy harmadik nő is jöve ki, épen oly rut, mint az utóbbi. „Oh egek!“ mondá a király mihelyt mepillantá, „ez még ocsmányabb mint a másik. Mi haszna, ha már belekaptam, által kell rajta gázolnom. Ha ennek van férje, ugy meg kell vallanom, hogy vannak nálam szánakozásra méltóbb emberek is.“

Midőn mellette elmene, megszólitá s igy szóla remegve: „szép hölgy van-e már férjed?“ – „Van, jó ifju,“ felele anélkül, hogy megállapodnék. – „Igen örvendek rajta,“ mondá a szultán. „Mely szerencse,“ szóla tovább, „hogy e két asszonytól megmenekedtem! De még nincs ideje örülnöm; még nem jött ki minden nő a fürdőből. Még nem láttam azt, ki nekem van rendelve, talán semmit sem nyerek a cserénél.“

Azt várá, hogy a két utolsónál még ocsmányabbat fog megpillantani; ekkor megjelenék egy negyedik, kinek szépsége még az elsőt is, kit oly szépnek lele, fölülmulá. „Mily különbség!“ kiálta. „Nap és éj nem ellenkeznek ugy egymással, mint e szép hölgy a két előbbi asszonynyal. Lehet-e angyalokat és ördögöket egy helyen látni?“

Nagy lobbal közelitett hozzá, s kérdezé: „Gyönyörü hölgy, van-e már férjed?“ – „Nincs,“ felele, szintoly büszkén, mint figyelmesen nézelvén őt, s a királyt otthagyá a legnagyobb zavarodásban.

„Mit tartsak róla?“ mondá. „Az öreg kovács bizonyosan meglovagoltatott. Ha az ország törvényei szerint e hölgyet kell elvennem, miért ment el oly gorombául? s miért vett fel oly negédes s dölyfös viseletet? Végig nézett tetőtől talpig; s pillantatában megvetés jelenségeit láttam. Való, hogy van is egy kis igaza; meg kell vallani magamról is az igazságot, ezen -27- elnyütt kabát tele lukkal, nem igen emeli jó kinéztemet, s épen nem alkalmas egy nőt részemre megnyerni. Megbocsátom neki az óhajtást, hogy bár jobban eltalálta volna.“

Mig igy elmélkedék, egy rabszolga közelite hozzá, s igy szóla: „Uram én egy rongyos idegent keresek, s külsődről itélvén, te vagy az. Ne sajnálj, ha tetszik, követni. Egy helyre vezetlek, hol nagy nyugtalansággal váratol.“

A király követé a rabszolgát, ki őt egy nagy házhoz vezette, s egy igen csinos szobába lépeté, s ott egy pillantatig várakoznia kéré. A szultán itt két óráig maradott, a nélkül, hogy valakit látna a rabszolgán kivül, ki időnkint eljöve, azt mondani, hogy ne veszitse türelmét.

Végre megjelenék négy gazdagon öltözött hölgy, s egy másikat kisérének, ki szinte tündöklött a drága kövektől, de még inkább ragyogott hasonlithatlan szépségével. A szultán alig veté rá szemét, s tüstént azon hölgynek ismeré, kit utószor látott a fürdőből kijőni. Nyájasan közelite az hozzá, s mosolyogva igy szóla: „Bocsáss meg ha egy kissé várakoztattalak. Nem akártam uram s mesterem előtt pongyolán megjelenni. Ön házadban vagy. Minden, a mit itt látsz, tiéd. Parancsolj, mit kivánsz, én kész vagyok engedelmeskdni.“

„Gyönyörü hölgy,“ felele a szultán, még egy pillantat előtt panaszkodtam sorsomon, s most a legboldogabb halandó vagyok. De mivel már férjed vagyok, miért tekintettél rám előbb oly kevélyen? Azt hivém, hogy tekintetemen ütközél meg, s hogy őszintén megvalljam, nem is igen vehetém tőled rosz néven.“ „Uram,“ felele a hölgy, „óvakodtam egyébként cselekedni. Ezen város hölgyei kénytelenek, köz helyen, kevélyeknek látszani. Ez igy szokás. A helyett honn annál nyájasbak.“ – „Annyival jobb,“ felele a király, „ugy annál örvendetesbek. Ha tehát ur vagyok itten: parancsolom, hijanak hozzám szabót és vargát. Szégyenlem magamat -28- előtted e rosz kabátban, s ezen rongyos sarukban, melyek épen nem illenek azon méltósághoz, melyet eddig a világban vittem.“ – „Már megelőztem e parancsot“ monda a hölgy „s elküldtem egy rabszolgát egy zsidó zsibárushoz, ki kész ruhákat árul, s mindjárt előszerez mindent, mire szükséged van. Azonban, jövel, magadat megfrisiteni.“

Ezt mondván, kézen fogá, s egy terembe vezeté, hol egy asztal mindenféle gyümölcsökkel, s befőzöttekkel, teritve állott. Mindketten asztalhoz ülének, s mig ettek, a négy asszony, ki megettök állott, Bada Szaudai költőnek több dalait éneklette. Egyszersmind többféle hangszereken játszottak; s végre asszonyuk is lantot foga, azt szavával kiséré, s elbájolta a szultánt, éneke és játéka által.

Ezen muzsikai mulatság felbeszakasztatott a zsidó kalmár érkezetével, ki néhány inassal lépett a terembe, kik csomókat vittek be s felbontogatták: ezekben különféle szinű öltözetek valának. Megnézegették rendre mind, s egy arany virágos fejér selyem melleget, s viola szinű posztó kabátot választottak, egyéb öltözethez valókról a zsidó gondoskodott, s embereivel együtt elmene.

Most elbámult a hölgy a király jó külsején, s igen megelégedett, hogy ilyen férjre talált; valamint ez is igen vigadott, hogy ily nőre tett szert.

Ezután még hét esztendeig élt e nővel, kitől hét leánya, s hét fia vala. De mivel mindketten szerették a pompát, s csak arról gondoskodtak, hogy jól éljenek, s mulatozzanak, arra jutottak, hogy végre az asszonynak minden javait eltékozlák. Meg kellett válnia a szolgáló asszonyoktól, s rabszolgáktól, s a házi butorokat el kelle adniok, hogy élhessenek.

Midőn a szultán neje e szerint magát a legnagyobb nyomoruságba bukva látná, igy szóla férjéhez: „Mig nekem volt valamim, te nem kimélted. Henyén éltél. Most rajtad a sor, hogy háznéped tartásáról gondoskodjál.“ -29-

E szavak megbusiták a királyt. Elméne ismét az öreg kovácshoz, hogy tanácsot kérjen tőle. „Oh édes atyám,“ monda neki „szerencsétlenebbnek látsz ismét, mint valék e városba jöttömkor. Feleségem, tizennégy gyermekem van, s nincs mivel táplálnom őket.“ – „Ifju ember,“ kérdé az öreg, „nem tudsz-e valami kézmüvet?“ A szultán nem-mel felele. Ekkor a kovács két akcsát 2) veve ki zsebéből, a szultán kezébe adá, s monda: „Eredj tüstént, s végy magadnak kötél hámot (hevedert) s állj ki a helyre, hová terhhordók gyülekeznek.“

A király elmene, megvevé a köteleket, s a terhhordók közé álla. Alig vala ott egy kis ideig, s im jöve egy ember, s kérdé: „Akarsz-e terhet vinni?“ – „Csak azért vagyok itt,“ felele a szultán. Erre az ember megterhelé egy nehéz zsákkal. A király csak alig birta vinni, s a zsákra füzött kötelek bemetélték vállait. Megkapta bérét, mely egy akcsából állott, s elvivé haza.

A nő látván hogy csak egy akcsát viszen, azt mondá neki, hogyha csak minden nap tiz annyit nem keres, nemsokára éhhel vesz el háznépe.

A király más nap reggel, lesujtva a szomoruságtól, a közönséges piacz helyett, a tenger partján jára fölebb alább, s fontolgatá nyomoruságát. Figyelemmel szemlélé a helyet, hová Sahabeddin Seich mestersége által oly véletlenül tétetett. Visszaemlékezék e különös gyászos kalandra, s nem tartóztathatá magát, hogy ne siránkozzék rajta.

Minthogy még az imádság előtti mosódást kellett elvégeznie, lebukott a vizbe: de midőn fejét felemelé, igen elálmélkodék, hogy palotájában van a kád közepette, s körülvéve tisztviselőitől.

„Oh kegyetlen Seich!“ kiálta, ugyanazon helyzetben pillantván meg őtet, melyben elhagyá; „nem félsz e isten büntetésétől, hogy szultánoddal s uraddal -30- igy bántál?“ – „Uram!“ felele a Seich, „honnan e haragja felségednek ellenem? csak épen most buktattad fejedet a kádba, s ismét tüstént felemeléd azt: ha nekem nem hiszesz, kérdezd meg tiszteidet, kik tanui ennek.“

A király még nem nyugott meg az ezek tanuságán: „Ti csalárdok vagytok“ monda nékiök: „hét esztendeje, hogy ez az átkozott Seich engemet varázslatai ereje által idegen országban tartoztatott, megházasodtam, s hét fiat s hét leányt nemzettem: de ezt nem annyira panaszlom, mint azt, hogy terhhordó voltam. Hah, gonosz Seich, hogy merészlettél te velem terhhámot hordatni?“ – „Jól van uram,“ felele a Seich, mivel szavaimnak hitelt nem adsz, tettel foglak meggyőzni.“

E szóra levetkezék: egy lepellel övedezék körül, a kádba szálla, s fejét a vizbe bukatá.

A szultán még mindig boszonkodván rá, s esküjére emlékezvén, hogy megbünteti, ha valaha haza jutand Aegyptusba, egy kardot foga, s el akará a Seich fejét csapni, mihelyt a vizből felemelendi. De a Seich azon tudománynál fogva, melyet Mekasefának hinak, ismeré a király szándékát, s az Algaib an alazbár tudomány által, hirtelen eltünék, s Damaskus városába viteték, honnan az aegyptusi szultánhoz következő tartalmu levelet ira:

„Oh király, tudd meg, hogy mi: te és én, nem vagyunk egyebek, mint istennek szegény szolgái. Mig fejedet a vizbe buktattad, melyet tüstént felemelél, hét esztendei utat tevél, hét leányt s hét fiat nemzettél, és sokat szenvedtél, s még sem akarod hinni, hogy Mahomet a mi nagy prófétánk ágyát még melegen, s vizes edényét még ki nem ürülve találta? Ismerd meg, hogy semmi sem lehetetlen annak, ki semmiből mennyet s földet teremtett, e puszta szó által Kun3)!“ -31-

Minekutána az aegyptusi szultán e levelet elolvasá, hitre kezde térni. De mégsem csillapithatá le haragját a Seich ellen. Ira a damaskusi királynak, hogy Seichet fogassa meg, vesztesse el, s fejét küldje őneki.

A damaskusi király engede az aegyptusi király kivánságának, és sietett teljesiteni. Megérté hogy a Seich egy barlangban tartózkodék, alkalmas távolságra a várostól, s parancsolá Kapidzsijeinek4) (poroszlóinak) hogy oda menjenek s a Seichet megfogván hozzá vigyék.

A kapidzsik oda sietének, s azt vélék, hogy e parancsot könnyen teljesithetik: de nem kevéssé voltak meglepve, a barlang nyilását számtalan sereg katonáktól ótalmazva találván, kik mind lóháton s karddal, s pánczéllal fegyverkezettek valának. Megtérének királyukhoz s hirül vivék mit láttak. A szultán megboszonkodván az ellentálláson, összegyüjté hadait, s elmene maga a Seich megszállására, de ez oly fölös hadat állitott elő, hogy a fejdelem megijedve visszavonula.

Boszúsan a bal kimenetel felett, s elhatározattan, becsületét nem szerencséltetni, egybegyüjté vezéreit, s megkérdé, mit kellene e környületekben tenni. A vezérek azt felelék: hogy bár mi hatalmas király legyen is, még sem remélheti olyan embert meggyőzni, kit isteni hatalom segit. „Azonban Uram!“ monda a legöregebb vezér, „ha a Seichet hatalmadba akarod keriteni, küldj hozzá, s izend neki, hogy kivánsz vele megbékülni. Válaszd ki háremed legszebb rabnőit s ajándékozd meg velök. De előbb parancsold meg e leánykáknak, vegyék ki belőle, van-e oly idő, melyben nincs hatalma csodatételre.“

A királynak tetszék e tanács, teteté magát, s barátságával kináltatá meg Seichet, a midőn ritka szépségü rabnőit neki küldé. A Seich valólag azt hivé; hogy a damaskusi király megbánta, hogy őt oly igazságtalanul -32- üldözé. Kelepczébe került, s elfogadá a rabnőket, kik közül egyikbe halálban szerelmes lett.

Mihelyt a leányka a Seichet ily hő szenvedélytől meghatva látá, igy szóla hozzá: „Édes Seichem, szeretném tudni, van-e oly idő, melyben nem tehetsz csodát?“ – „Szép kisasszony!“ felele ő, „kérlek ne tedd többé e kérdést: arról aggódjunk csak, hogy vig életet éljünk, igen közönyös lehet tudnod a mit kérdesz.“ A rabnő nagyon szomorunak teteté magát e felelet miatt; mély bánatot mutatott rajta, s midőn a Seich kérlelé, elfakadt sirva, s igy szóla: „Nem valódiak szerelmed minden bizonyságai, melyeket mutogatsz, ha szeretnél, nem volna titkod előttem.“ Egy szóval, ugy erősködött rajta, hogy elég gyarló vala megvallani, hogy minekutána asszonyt ismere, minden hatalom nélkül van, mig csak meg nem mosdik.

Midőn a rabnő e körülményt megtudá, tudtára adta a damaskusi királynak, ki megparancsolá kapidzsijeinek, hogy éjszaka titkon állják el a Seich ajtaját, s ragadják meg, mihelyt a rabnő előttök az ajtót kinyitandja.

A Seichnek szokása vala, fejéhez minden éjjel egy nagy korsó vizet tenni, hogy azt használja, ha a mosdásra szüksége vala. A rabnő lefekvéskor a vizet kiönté, a nélkül, hogy az észrevette volna, ugy hogy midőn meg akart mosdani a korsót üresen találá. A hitetlen rabnő a szorgoskodót játszá, fogá a korsót, s azon ürügy alatt, hogy vizet hoz, kinyitá az ajtót a kapidzsiknek, kik a barlangba rohanának.

A Seich megismeré most a rabnő árulását, veve két gyertyát, melyek a tartókban égtek, s a gyertyákkal a szobában kerengett, különös szavakat mormolván, melyeket a kapidzsik nem értettek. Ezek a Seich mozdulataitól s szavaitól megijedvén, s félvén, hogy valami csodát akar előidézni ellenök, kifutának a barlangból.

A Seich tüstént magára zárá az ajtót, s elvégezé a mosdást. Ekkor hogy a hitetlen rabnőn boszut álljon, -33- felvevé annak alakját, s a magáét arra adá; igy elhagyá a barlangot s a kapidzsik után szalada. „Hah gyávák!“ monda nekik, „igy teljesititek király uratok parancsait? mind elvesztet benneteket, ha ellensége a Seich nélkül tértek vissza Damaskusba. Miért szaladtatok el? szörnyetegeket láttatok-e, vagy katonákat oltalmára megjelenni? Forduljatok meg, menjetek vissza a barlangba, s semmit se féljetek. Nálatoknál bátrabban közelitek majd én hozzá, megragadom, s magam adom kezetekbe.

A poroszlók megállottak e biztatásra, s neki bátorodának; azonnal megfordultak, s követék a Seichet a rabnő alakjában, belépének vele a barlangba s megragadák a rabnőt, a Seichet vélvén megfogniok; megkötözék kezét lábát, a nélkül, hogy csak egy szót szólt volna is, mert a Seich elvevé szavát.

Igy vezeték a damaskusi király elébe, ki azonnal elvágatá fejét. De mihelyt elvált feje testétől, a Seich a halottnak előbbi alakját adá vissza, s láttatá a királylyal s minden tiszteivel, hogy a rabnő az, kinek épen feje véteték; s ő maga, ki a rabnő alakjában vala jelen, felvevé ismét saját alakját, s igy szóla a damaskusi királyhoz:

„Oh király, ki az aegyptusi szultánnak tetszésből, vesztemre mindent elkövettél; tudd meg, hogy soha sem kell igazságtalan üldözésre kezet nyujtani, s adj hálát istennek, hogy boszumat csak ezen nyomorult asszony megbüntetésére szoritom, ki engem elárula.“

Ezt mondván a Seich eltünék, s a damaskusi királyt s ezen csodás történet minden tanuit a legnagyobb bámulásban hagyta hátra.

„Ez uram, Sahabadin Seich története,“ szóla tovább a persa császár első vezére; ebből láthatja felséged, hogy a férfiak nem óvakodhatnak eléggé az asszonyoktól. Minekelőtte Nurgehán herczeget elvesztetnéd, engedd őt megkérdenünk. Talán megismerteti velünk -34- ártatlanságát.“ – „Ám legyen,“ monda a király, „rá állok, hogy fiam halála hónapig halasztassék.“

Mig a vezérek a herczeget látogaták, ki fogságban vala, a császár lóra űle, s kilovagolt a városból, hogy vadászattal verje el gondjait.

Este hazatértével, Chanszáde szultánnéval vacsorála. Evés után imigy szóla az hozzája: „Félek uram, meg fogod bánni, hogy a herczeg büntetését elhalasztottad.“ „Embernek,“ azt mondja a Korán, „két nemü ellenségei vannak, kiket szeret, gyermekei s javai.“ Igenis, fiad ellenséged, minthogy azon undok vétek gondolatára vetemedhetett, melyet el akara követni. Ne késsél őt büntetni. Ne hallgass tovább a szeretetre, sajnálatra, melyek nálad mellette szólanak. Gonosz hajlandóságának el kell benned a vér szavát fojtani; ne légy oly gyáva, mások utasitásaihoz szabni magadat; mert esztelenség minden tanácsra hallgatni, mint ezt a mese a kertészről s a fiáról oly jól bebizonyitja. Talán ismeretlen előtted. Engedje meg felséged elmondanom.

A kertész, fia és a szamár.

Egyszer egy öreg kertész gyalog ment fia mellett, ki egy szamáron üle, kertjébe; nehány ember, kikkel találkozék, igy szóla: „Nézzétek a vén bolondot, ki oly esztelen, hogy gyalogol, mig fia a szamáron feszeleg.“

Kevés idő mulva más emberek mentek arra s mondának: „Ez embernek bizonynyal elment az esze, mi oka lehet csak egyedül ülnie szamarán?“

„Mely illetlenség,“ szólának továbbad némely arramenők, „ez ifju embert az öreg megett ülve látni!“

Az atya és fia alig váltottak helyet, hogy ismét más emberekkel akadának szembe, kik igy kiáltának: „Ez embernek igen szemtelennek kell lenni, hogy ezen ifjat igy maga előtt hordozza.“ Ugy hogy a szegény kertész bármit cselekedett is, nem találhatott oly helyzetet, mely minden embernek inyére lett volna.

„Látod tehát uram,“ felele Chanszadé, hogy senki sem kerülheti el a mások itéletét, s hogy balgatagság magát minden tanácshoz szabni akarni. Kövesd első indulatodat, s büntesd meg ama hálátlan és istentelen fiut.“

Másnap reggel felüle a persa király székébe, hivatá a hóhért, s parancsolá Nurgehán herczeget megölnie.

Ekkor előlép a második vezér s mondá: „Nagy király! ovakodjál, hogy bünbe ne essél, midőn egy asszony vádjainak hiszesz. Tudod, mennyi csalárdságot követtek el az asszonyok, többet beszélnek róla, mint csillag az égen, vagy vizcsepp van a tengerben; engedje meg felséged, többek közt csak a papagáj történetét elbeszélnem.“

A férj és papagály története.

Egy jó embernek szép felesége vala, kit oly szenvedélylyel szeretett, hogy amennyire csak lehete, soha sem ereszté el szemei elől. Egykor szorgos dolgok által kénytelenittetvén tőle távoznia, elment oda, hol mindenféle madarat árultak, itt egy papagájt veve, ki nemcsak igen jól szólt, hanem oly tehetséggel is birt, hogy mindazt, ami jelenlétében történt, elbeszélte. Hazavivé egy kalitkában s kérte nőjét, tegye szobájába s viselje gondját, mig utazásából, melyet tennie kell, megtérend. Aztán elutazott. -36-

Megtértekor nem mulasztá el a papagájt afelől kikérdezni, mi történt távolléte alatt; s a madár arról oly dolgokat nyilatkoztatott ki, melyek okot adtak neki, feleségének szemrehányásokat tenni. Ez azt vélé, hogy valamelyik rabnője árulá el; de mindnyájan esküvéssel bizonyiták hűségöket; megegyezének tehát abban, hogy a papagáj volt az, ki a rosz tudósitást tevé.

Tele e gondolattal, az asszony oly eszközökről tünődék, hogy férje gyanuját elenyésztesse, s egyszersmind a papagájon boszut állhasson. Nemsokára lele is. Amint férje ismét egy napra elutazott, parancsolá egy rabnőnek, hogy éjjel a papagáj kalitkája alatt egy kézi malmot hajtson, másiknak parancsolá, hogy esőként vizet hintsen rá, s harmadiknak, hogy egy tükröt vévén, azt egy gyertya viszsugáraival villogtassa a papagáj szemébe. A rabnők az éjszakának nagyrészét annak teljesitésére forditák, mit nekik asszonyuk hagyott, s azt nagy ügyességgel végrehajtották.

Jövő napon, midőn az ember megtére, ismét kikérdé a papagájt, mi történt légyen távollétében. A madár felelé: „Édes jó uram, villámlás, mennydörgés s eső, egész éjjel ugy annyira nyugtalanitottak, hogy ki nem mondhatom, mennyit szenvedtem.“

Az ember, ki jól tudá, hogy azon éjjel sem dörgött, sem esett, most meggyőződék, hogy a papagáj, ki ebben nem szóla valóságot, azt feleségét illetőleg sem mondott. Ezen való boszujában kirántá kalitjából, s oly mérgesen vágá földhöz, hogy meghala. Azonban hallá utóbb szomszédaitól, hogy a szegény papagáj nem hazudott abban, amit felesége magaviseletéről beszélt; azért is igen báná, hogy megölte…

„Látod ebből uram, szóla tovább a vezér, mily ravaszok az asszonyok. Ne ölesd meg addig Nurgehán herczeget, mig tanitója megtalálkozik; mert bizonynyal valami szertelen rejtezik e dologban; s mily vétket követnél el, ha ártatlan vért ontanál!“ -37-

A persa császár megilletődött a vezér beszédére, fiát a fogházba visszaviteté, s elhagyá a palotát.

Este megtértével a szultánnéval evék, ki a vacsora után igy szóla hozzá: „Nurgehán herczeget még sem öletted meg, s azon vigyázatlan szeretetre hallgatsz, melylyel iránta viseltetel. Emlékezzél inkább a mesére, melyet tegnap mondottam felségednek, s vedd szivedre, miként Mahmud szultán cselekvék, kinek történetét el fogom beszélni.

Mahmud szultán és vezére.

Egyszer egy dervis jöve Kház Ajászhoz, Mahmud szultán vezéréhez, s kéré őt, szerezne neki fizetést a fejedelemnél.

„Meglesz,“ felele a vezér, „de csak azon feltétel alatt, ha a királynak megigéred, hogy engem a madarak nyelvére megtanitasz.“ A dervis rá álla a csalárdságra, s a szultán tiz arany fizetést rendele neki naponkint.

Egy idő mulva a szultán vezérével vadászaton lévén, mondá neki: „Kház Ajász tanultál-e már valamit a dervistől? Szeretném tudni, mi mondanivalójok van egymásnak ama két bagolynak, ott ama két fán. Hallgasd ki őket, s hozd hirül beszélgetésöket.“

A vezér közelite a fákhoz, s ugy tetteté magát egy darabig, mintha figyelmesen hallgatná a baglyokat, azután urához tére s ezt mondá neki: „Megértettem uram, egy részét beszédöknek, de engedd el annak közlését.“ – „S miért átallod azt nekem megmondani?“ kérdé a szultán. „Mert a két madár felségedről beszélgetett,“ felele Kház Ajász. – „S mi részem lehet beszédökben?“ mondá Mahmud; „egy átalában akarom, hogy előttem semmit el ne titkolj, s mindent megmondj szóról szóra, amit hallottál.“ -38-

„Engedelmeskedem tehát uram,“ felele a vezér. „A két bagoly egyikének egy fia van, másikának egy leánya, azokat akarják összekeletni. A fiu apja ezt mondá a leány apjának: Megegyezem atyámfia e házasságban azon feltétel alatt, ha leányoddal ötszáz puszta falut adsz.“ – „S hát“ felele tüstént a leány apja, „nem kérsz ennél többet? ezeret is adok ötszáz helyett ha kivánod. Az isten adjon Mahmud szultánnak boldog s hosszu életet! mig ő lesz persa király, addig nem látunk benne fogyatkozást.“

A szultán elérté vezére értelmes hasonlatát, és szivére vevé. Tüstént azzal foglalatoskodék, hogy a pusztult városokat felépittesse, s folyvást arról gondolkodék, hogy népeit boldogithassa, s ezóta elkezdették ezen nagy fejdelem nevét s erényeit magasztalni, mint még ma is magasztalják.“

Midőn Chanszáde királyné e hasonlatot elmondotta, ujolag sürgette a szultánt, hogy a herczeget vesztesse el. S ez megigéré, hogy a legközelebbi reggel boszujának elég tétetendik.

Másnap ádáz arczczal lépe Szindbád a székes terembe s mondá a bakónak: „Vezettessék ide tüstént fiam, s te haladék nélkül csapd le fejét.“

„Oh világ királya!“ kiálta a harmadik vezér, a királyszék lábához borulván, „minden vezéreid, a te hű rabszolgáid, esdekelnek előtted, halaszd el a herczeg büntetését, mig Brachmán Padmanába történetét meghallgattad. Még mást gondolhatna felséged, ha ezt figyelemmel hallgatná.“ – „Megengedem, hogy elmondhasd,“ felele a király, „de aztán mégis csak elvesztetem fiamat.“

Brachmán Padmanába s az ifju Fikai 5) története.

„Volt uram! egyszer Damaskus városában,“ mondá a harmadik vezér, „egy Fikaá-áros, ennek volt egy tizenöt- vagy tizenhatesztendős fia, Hasszán nevezetü, ki világ csodájának tartathatott. Az ifju képre olyan volt mint a hold, termetre mint a cziprus, vidám, s kellemes szellemü. Ha énekelt, mindent elbájolt szava édessége által; s ha lantolt, képes lett volna halottat is feltámasztani.

Ezen tulajdonok nem valának haszon nélkül atyjára nézve, ki néminemüleg a fia által szerzett mulatságot is megfizettette s Fikaáját igen drágán adta. Pinjét, mely máshol csak egy mángiron 6) kelt, ő egy akcsán adta. De bizvást emelheté az ital árát, mivel csapszékébe inkábbára fia látásáért mentek, szintoly nagy volt nála a tolongás. Házát még: Csezmej Abi Hhajátnak is nevezték, azaz ifjuság forrásának, azon gyönyörüségért, melyet az öregek találtak benne.

Egyik napon, amint az ifju Fikai mindeniknek, kik a csapszékben voltak, nagy kedvökre énekelt és lantola, belépett a hires Brachmán Padmanába, hogy magát megenyhitse. Ő is nem kevésbbé csodálta Hasszánt, s amint vele szóba eredt, egészen elbájoltatott beszédétől. Nemcsak más nap ment el ismét a csapszékbe, hanem dolgait is elmulasztá, hogy mindennap oda járhasson; s ahelyett, hogy mások csak egy akcsát fizettek, ő zecchinot adott.

Már jó ideig tartott ez igy, ekkor az ifju Fikai igy szóla atyjához: „Mindennap jön ide egy férfi, ki főembernek látszik, oly nagy gyönyörüséget talál a velem való beszédben, hogy minden pillanatban hí, hogy -40- valami kérdést tehessen, s ha elmegy, egy aranyat ád.“ „Ho, ho!“ felele az atya, „ezalatt valami titok lappang, ezen főember szándékai talán nem a legjobbak. Néha a világi bölcsek, komoly képök daczára is, igen feslett életüek. Ha holnap meglátod, mondd neki, hogy ohajtanám ismeretségét, küldd fel szobámba, majd én kikémlem; nekem van tapasztalásom, s minden beszédein által ki fogom tanulni, szintolyan bölcs-e, mint látszani akar.“

Jövő napon azt tevé Hasszán, mit atyja kivánt, felküldé Padmanábát annak szobájába, hol pompás reggeli asztal volt teritve. A Fikaá-áros minden kigondolható tisztességet adott a Brachmánnak, ki azt emberséggel fogadá, s beszélgetésben annyi bölcseséget mutata, hogy nem lehete többé kételkedni abban, hogy erényes férfiu. Étel után kérdé őt az ifju Hasszán atyja, micsoda tartományból volna, s hol laknék; s mihelyt érté, hogy idegen, igy szóla hozzá: „Ha nálunk akarsz lakni, szivesen adok szállást házamnál.“ – „Elfogadom az ajánlást, melyet teszesz,“ felele Padmanába, „mert paradicsom e világon, kedves barátoknál lakni.“

A Brachmán tehát a Fikaá-árosnál foga szállást. Nevezetes ajándékokat ada neki, s nemsokára Hasszán iránt oly nagy hajlandóságot érzett, hogy egy napon igy szóla hozzája: „Oh édes fiam! ki kell előtted tárnom szivemet: ugy találom, szellemed képes a titkos tudományokra; igaz, hogy kedélyed kicsit igen vidor; de meg vagyok győződve, hogy még megváltozol, s utóbb mindazon komolysággal vagyis inkább mély értelemmel birni fogsz, mely a bölcshöz, s azon titkokhoz illik, melyekbe avatni szándékozlak. Az a czélom, hogy szerencsédet tegyem, s ha a városon kivül akarsz követni, ugy még ma kincseket fogok mutatni, melyeknek birtokába akarlak tenni.“

„Uram,“ felele Hasszán, „tudod, hogy atyámtól függök; engedelme nélkül nem mehetek veled.“ A Brachmán szóla iránta az atyával, ki is meg lévén -41- győződve a bölcsnek jó indulatai felől, megengedé fiát oda vinnie, a hová neki tetszendenék.

Padmanába tehát kimene Hasszánnal Damaskusból; egy régi épülethez értek, mely felé irányozták utjokat, s ott egy kutat lelének, mely csordultig tele volt vizzel. „Jegyezd meg jól e kutat,“ mondá ekkor a Brachmán, „a kincsek, melyeket neked szántam, ebben vannak.“ – „Elég baj,“ felele mosolyogva az ifju. „Ej, hogy huzhatnám fel ezen mélységből?“ – „Oh édes fiam!“ felele Padmanába, „nem csodálom, hogy az neked oly nehéznek látszik, nem minden embernek van azon különös adománya, melylyel én birok; csak azok, kiket isten részesíteni akar mindenhatósága csodáiban, birnak hatalommal az elemeken uralkodni, s a természet rendét megrontani.“

Egyszersmind egy papirosra nehány betüt irt sanskritul, mely Indiában, Sziámban és Sinában a mágusok (jósok) nyelve, ezután nem tőn egyebet semmit, csak a papirost veté a kutba, s tüstént szálla a viz, s elapada, ugy hogy semmit sem lehetett többé látni belőle. Most mindketten leszállának a kutba, melyben egy lépcső látszott, mely egész fenekéig mene.

Itt egy réz-ajtót találának nagy aczél-lakattal bezárva. A Brachmán egy imádságot ira fel, illeté azzal a lakatot, mely azonnal megnyilék. Feltasziták az ajtót, s egy boltozatba lépének, melyben egy legfeketébb szerecsent pillantának meg; egyenest állott, s egyik kezével egy nagy fehér márványra támaszkodott. „Ha közeledünk hozzá,“ mondá az ifju Fikai, „fejünkhöz fogja ama követ vágni.“ S valóban, mihelyt látá a szerecsen, hogy jőnek, felemelé a földről a temérdek követ, mintha meg akarná őket vele hajitni, de Padmanába hirtelen egy rövid imádságot monda, s rá fuvalt, a szerecsen nem állhata ellent a szavak és fuvalat hatalmának, s hanyatt esék.

Most már akadály nélkül menének által a boltozaton, s egy igen tágas udvarba értek; ennek közepette -42- álla egy kristály-egyház, melynek ajtaját két sárkány őrizte, kik egymás ellenében állának, s kiknek nyilt szajaik lángörvényt okádtak. Hasszán megijede rajta s felkiálta: „Ne menjünk tovább, ez iszonyu sárkányok el fognak bennünket égetni.“ – „semmit se félj fiam,“ mondá a Brachmán, „legyen több bizodalmad bennem, s légy bátrabb. A magas bölcseség, melyre emelni akarlak, keménységet kiván; ezen szörnyetegek, kik téged rettentenek, el fognak enyészni szómra. Nekem hatalmam vagyon a szellemeknek parancsolni, s minden varázslatot megsemmiteni.“ Erre nehány büvös szót mondá, s a sárkányok azonnal visszabujtak lyukaikba.

Most magában hirtelen megnyilék az egyház ajtaja. Padmanába s az ifju Fikai belépének, s az utóbbi szemei kellemesen lepettek meg, midőn egy másik udvaron egy uj rubin egyházat pillanta meg, melynek tetején egy hat lábnyi általazóju karbunkulus álla, mely mindenhová elterjedő világával ezen földalatti helynek napul szolgált.

Ezen egyház nem őriztetett rettenetes szörnyetegektől, mint az előbbi. Sőt ellenben, hat kecsecs képszobor, mindenikök egyegy darab gyémántból alkotva látszott a bemenetelnél, s hat gyönyörü hölgyet ábrázolt, kik tamburint verének. A kapu, egyetlen smaragdból vágva, nyitva állott, s egy pompás terembe hagya látni. Hasszán nem győzte eléggé vizsgálni mindazt, ami szemeinek mutatkozott.

Minekutána a szobrokat s az egyházat kivülről jól megnézte volna, belépett Padmanába a terembe, melynek padlatja vert aranyból vala s teteje mindenütt igaz gyöngygyel behintve. Itten már ezer különféle tárgy, egyik szembetünőbb a másiknál, foglalatoskodtatá az ifju sovár szemeit.

Ezután a bölcs egy nagy négyszegü szobába vezeté; itten egyik szögletben egy nagy rakás arany feküdt, másikban egy halom különös szépségü rubin, -43- harmadikban egy ezüst korsó, s negyedikben egy csoport fekete föld.

A szoba közepén egy pompás királyszék emelkedék, s azon egy ezüst koporsó álla, melyben egy király fekvék, nagy igaz gyöngyökkel ékesitett aranykoronával fején. Elől a koporsón egy széles arany-lap látszott, melyen képjelekben (hieroglüphon) s büvös vonásokban, melyekkel a régi aegyptusi papok éltek, következő felirás olvastatott:

„Az emberek alusznak, mig élnek, csak a halál óráján ébrednek fel. Mit használ jelenben, hogy nagy országot, s mindazon kincseket, melyek itt vannak, birtam? semmi sem tart oly rövid ideig, mint a boldogság, s minden emberi hatalom csak gyarlóság. Oh balgatag halandó! ne kérkedjél szerencséddel, mig az élet rengő bölcsőjében vagy, emlékezzél az időkre, melyekben a Faraók uralkodtak. Ők már nincsenek, s te is megszünöl majdan lenni, mint ők.“

„Minő fejedelem fekszik e koporsóban,“ kérdé Hasszán. – „Egyik a ti régi aegyptusi királyaitok közül,“ felele a Brachmán; „az aki ezen földalatti boltozatot s e gazdag rubin-egyházat épittette.“ – „Csodálkozom rajta amit mondasz,“ felele az ifju. „Micsoda szeszélyből épittetett ezen király oly alkotmányt a föld alatt, mely a világ minden kincseit ki látszik meriteni? Minden más fejedelmek, kik az utóvilágnak nagyságuk emlékeit akarják hagyni, azokat napfényre állitják, ahelyett, hogy az emberek szemei elől elrejtenék.“ – „Igazad van,“ felele a Brachmán, „de ezen fejedelem nagy büvölő (kabalista) volt; ő sokszor elvonult udvarától, s e helyre jöve, hogy a természetben felfedezéseket tegyen. Ő több titok birtokában vala, s többek közt a bölcsek köveében is, mint mindezen gazdagságokból láthatni, melyek itt vannak, s melyek ezen csoport fekete földből állittattak elő, melyet ezen szögletben látsz.“ – „Lehetséges-e,“ kiálta az ifju Fikai, „hogy e fekete föld termette volna mindezeket?“ -44- – „Semmit se kétkedjél,“ felele a Brachmán; „s hogy ezt megbizonyitsam, két török verset fogok előtted elmondani, melyek a bölcsek kövének egész titkát magukba zárják“:

Betüről betüre ennyit tesz: „Add férjül nyugat jegyesének kelet királyfiát; egy gyermek születik tőlük, ki a szép arczok királya.“ Megmondom neked ennek rejtelmi (mysticus) értelmét: „olvaszd fel nedvvel a száraz Ádámi földet, mely keletről származik; ezen ázalékból terem a philosophusi kéneső, mely a természetben mindenható, s a napot és holdat nemzi; s ha királyszékre lép, kavicsot gyémánttá, s más drága kővé változtat.“ Az ezüst-koporsó, mely ezen szoba egyik szögletében áll, vizet, vagy nedvet tart, melyet használnak a száraz föld feláztatására s annak oly állapotba tételére, melyben itt van. Ha e csoportból csak egy marokkal vészsz, ha akarod, vele Aegyptus minden érczeit aranynyá s ezüstté, s a házak minden köveit gyémánttá s rubinná változtathatod.

„Meg kell vallani,“ mondá Hasszán, „hogy ez csodálatos egy föld; most már nem csodálkozom itt ennyi kincset látni.“ – „Még sokkal csodálatosabb, mint mondom,“ folytatá a Brachmán, „az mindennemü nyavalyákat gyógyit, ha a beteg már kinyujtózva fekszik is, hogy lelkét feladja, s csak egy szemkét veszen be belőle, azonnal érzi megtérni erejét, s tüstént teljes erőben s egészségben kel fel. De még más tulajdonsága is van, melyet én minden egyébnek elébe teszek: ki ennek levével szemét megdörgöli, látja a lég szellemeit s a demonokat, s hatalmat nyer azoknak parancsolni.“

„Mindabból édes fiam,“ folytatá a bölcs, „amit mondottam, elképzelheted, micsoda kincseket szántam neked.“ – „Kétségen tul megbecsülhetlenek,“ mondá az ifju, „de mig azok birtokába tennél, nem szabad belőle valamit magammal vinnem, hogy atyámnak -45- megmutathassam, mily boldogok vagyunk oly barátot birni, mint te vagy?“ – „Igenis megteheted,“ felele Padmanába, „vigy mindent, amit akarsz.“ Hasszán használá az alkalmat, megrakodék aranynyal s rubinnal, s követé a Brachmánt, ki a szobát az aegyptusi király koporsójával elhagyá.

Visszamenének a szép teremen, a két udvaron s a boltozaton keresztül, hol a szerecsent még eldőlve lelék, behuzák a réz-ajtót maguk után, s azonnal magától ráugrék az aczél-lakat. Ezután felmenének a lépcsőn, s mihelyt a kutból kiszállának, az ismét megtelék vizzel, s olyannak látszék, mint előbb.

Észrevevé a Brachmán, hogy az ifju a viznek hirtelen megtérésén elámula, s kérdé őtet: „Honnan ez álmélkodás, melyet mutatsz? Nem hallottál soha is talizmánról beszélni?“ – „Nem,“ felele az ifju Fikai, „s szeretném tőled megérteni, micsoda az.“

„Nemcsak megmondom azt neked,“ mondá Padmanába, „hanem egyszer magadat is megtanitlak annak készitésére. Kétfélék a talizmánok, bűviek és csillagjósiak. Az elsőbb, mely legfőbb nemü, csodálatos hatásait betük, szavak s imádságok által teljesiti; a második pedig azon viszony által hat, melyben állanak a bujdosó csillagok az érczekhez. Amelyekkel élek, az elsőrendü talizmánok, s álmomban nyilatkoztattak ki a nagy isten Visnú 7), a világ minden Pagódjainak urok által.“

„Tudd meg édes fiam,“ folytatá a bölcs, „hogy a betük viszonyban állanak az angyalokkal, hogy egy betü sincs, melyet angyal nem igazgatna. S ha kérded, mi az angyal? felelem: az isten mindenhatóságának s tulajdonainak sugára, vagy folyadéka. Az angyalok, kik az érzékfeletti világban laknak, a mennyvilágiakon uralkodnak, s ezek viszont a mi földvilágunkéin. A betük szavakat képeznek, a szavak imádságokká szerkeződnek -46- s a betük által jelentett, s az irt vagy elmondott imádságokban egybegyüjtött angyalok azok, kik ezen csodákat mivelik, melyek a közönséges embert csodálkozásra ragadják.“

Azalatt, hogy Padmanába igy beszéle az ifjuval, mindketten visszatértek a városba. Hazaértek a Fikaá-árushoz, ki egészen elbájoltatott, midőn fia az aranyat s drága köveket mutatá neki, melyekkel meg volt rakodva. Felhagytak Fikaá-csapszékökkel, s bőségben s gyönyörüségben kezdének élni.

Vala Hasszánnak egy fösvény s nagyravágyó indulatu mostohaanyja. Ámbár ő megmérhetlen becsü rubinokat vitt is haza, az mégis szükségtől félt, s egy napon igy szóla hozzája: „Oh édes fiam, ha tovább is igy élünk, nemsokára koldusbotra jutunk.“ – „Ne aggódjál ezen anyám,“ felele ő, „gazdagságunk forrása még nem apad el. Ha láttad volna mindazon kincseket, melyeket a nemes lelkü Padmanába nekem szánt, nem táplálnád ezen hiu félelmet. Legközelebb, ha megint a kuthoz visz, egy marok fekete földet hozok, mely téged sok időre meg fog nyugtatni.“

„Rakodjál inkább aranynyal s rubinnal,“ szóla ismét a mostoha, „azt jobb szeretem, mint a világ minden földeit.“ De Hasszán, ezt veté hozzá, „most jut eszembe, ha Padmanába neked akarja mindezen kincseket adni, miért nem tanit meg a szükséges imádságokra, hogy azon helyre leszállhass, melyen találtatnak. Ha hirtelen meghalna, minden reményeink semmivé lennének. Egyébiránt azt sem tudjuk, nem unja-e meg a nálunk lakást. Talán már készülőben is van bennünket elhagyni s mással közleni gazdagságait. A mi engem illet, édes gyerekem, én ugy vélekedem, kérdd Padmanábát esdekelve, tanitson meg azon imádságokra; s ha egyszer tudod, öljük meg, hogy másnak a kut titkát fel ne fedezze.“

Az ifju Fikai elborzadott e beszédre. „Oh anyám,“ kiálta ő, „mire mersz felszólitani? Hogy vagy képes -47- ily fekete cselt koholni? a Brachmán szeret bennünket; elhalmoz jótéteivel, kincseket igér nekem, melyek képesek lennének a föld legnagyobb uralkodójának kincsszomját is lecsillapitani, s mindezen jóságának jutalmául életét akarod elvenni! Nem, ha ismét előbbi állapotomra kellene is térnem s egész éltemben Fikaát árulnom, nem nyujthatom kezemet ezen férfi halálára, kinek annyi köteleztetéssel tartozom.“ – „Igen jó érzelmeid vannak fiam,“ felele a mostoha, „de az embernek önhasznát is kérdésbe kell venni. A szerencse alkalmat nyujt, hogy örökre meggazdagodjunk, azért is ne szalaszszuk azt el. Atyád, ki tapasztaltabb náladnál, javalja szándékomat, s neked el kell azt fogadnod.“

Hasszán tovább is nagy iszonyodást mutatott ezen kegyetlen szándékbani részvételtől; mégis mivel ifju vala és könnyelmü, s mostohája oly sokat beszélt neki, elég gyarló vala rá állani. „Jól van!“ mondá, „elmegyek Padmanábához, s rá birom, hogy az imádságokra tanitson meg.“

Valóban, nyomon hozzá is mene, s oly esengve könyörge neki, tanitaná meg mindenre, mit kellessék cselekedni a földalatti boltozatba juthatás végett, hogy a Brachmán, ki ez ifjut felettébb szerette, semmit sem tagadhata meg tőle. Felirt minden imádságot egy papirosra, s pontosan megjegyzé a helyet, hol kelljen azt elmondani, minden egyéb bűvös körülményekkel együtt, s ugy azután az ifjunak adá.

Mihelyt ez az imádságokat tudta, tudósitá róla atyját s mostoháját, kik egy napot rendelének, melyen mindhárman a kincshez fognak menni. „Haza érkeztünkkel,“ mondá a mostoha, „megöljük Padmanábát.“

A nap eljöve, s elhagyák a házat anélkül, hogy a Brachmánnak megmondanák, hová mennének. Utjokat a düledezett épület felé vevék. Mihelyt odaérének, kivoná Hasszán a papirost zsebéből, melyre az első imádság vala irva; alig veté azt a kutba, s a viz azonnal elenyészék. Lemenének a lépcsőn egész a réz-ajtóig. -48- Az ifju egy másik imádsággal illeté az aczél-lakatot, mely tüstént megnyilék, s ők fellökék az ajtót. A szerecsen ismét egyenesen állott s a fehér márványt hajitani készülőleg, néminemü rémülést okoza a Fikaá-árusnak s feleségének; de Hasszán hirtelen elmondá a harmadik imádságot, ráfuvala s a szerecsen földre esék. Egy szóval a boltozaton által a kristályegyházas udvarba mennek; az ifju kényszeriti a sárkányokat lyukaikba bujni. Erre a második udvarba lépnek; a teremen keresztül mennek, s végre azon szobába jutnak, hol a rubinok, az arany, az ezüstkorsó s a fekete föld van.

A mostoha kevéssé ügyelt az aegyptusi király koporsójára, s nem fordita időt annak tanulságos felirásának az aranylapról olvasására. Még kevésbbé méltatá csak egy pillanatra is a csoport fekete földet, melyet neki mostoha fia annyira magasztalt. Sováran a rubinoknak esék, s annyit felszede belőlök, hogy alig birhatá. Férje aranynyal rakodék meg, Hasszán pedig megelégedett két marok fekete földet tenni zsebébe, oly szándékkal, hogy hazaérkeztekor tapasztalatokat tegyen vele.

Erre mindhárman elhagyák az aegyptusi király szobáját. Terhesen a kincsek sulyától, melyeket vonszoltak, vigan menének az első udvaron keresztül, midőn hirtelen három rettenetes szörnyeteg megjelenék, s egyenest nekik tarta. A Fikaá-árus s felesége halálos rémüléstől meghatva, Hasszánhoz futamának, ki nem kevésbbé vala megijedve, minthogy nem volt imádsága ezen szörnyetegek elüzésére. „Hah, hálátlan gonosz mostoha!“ kiálta ő, „te vagy veszedelmünk oka, Padmanába kétségkivül tudja, hogy ide jöttünk; talán tudománya által azt is felfedezte, hogy halálát végeztük; s hogy hálátlanságunkért megbüntessen, azért küldi e szörnyeket, hogy bennünket elnyeljenek.“

Alig végzé e szavakat, midőn hallák a légben Brachmán szózatát, ki ezt kiáltá nekik: „Ti mindhárman nyomorultak s barátságomra méltatlanok vagytok; -49- megfosztottatok volna életemtől, ha Visnu a nagy isten gonosz szándéktok felől nem értesit vala. Tapasztaljátok igaz boszumat: te asszony, mivel a cselt koholád meggyilkoltatásomra; s ti más ketten, minthogy oly gyarlók valátok, egy asszony tanácsát követni, kinek gonoszságát utálnotok kelle vala.“

E szavak után nem hallék többé a szózat, s a három szörnyeteg a szerencsétlen Hasszánt, atyjával és vétkes mostohájával együtt izekre szaggatá.

„E történet arra tanit uram,“ ezt veté hozzá a vezér, hogy ne hallgass a királynéra, ki arra késztet, hogy Nurgehánt ölesd meg; mert ha ártatlan, az ég téged, mint a szultánné büntársát fog megbüntetni, épen ugy, mint Padmanába Hasszánt és atyját megbünteté, holott nem tettek semmit is, egyéb hogy a mostoha gonosz akaratjának engedének.“

A persa császár megilletődött ezen történet elbeszélésén, s igy szóla: „Fiam, ne haljon meg előbb, mintsem vétkének nyilvánságos bizonyságait látandom.“

Szindbád ekkor ismét vadászatra mene magát mulatni; s este midőn megtére, igy szóla hozzá a szultánné: „Tehát megint időt halasztottál Nurgehánnak?“ – „Édes feleségem,“ felele a király, „minekelőtte megöletem, bizonyos akarok lenni, hogy megérdemli a halált.“ – „Jól van uram,“ folytatá a fejedelemné, „ha szavaimnak nem akarsz hitelt adni, ha gyanusnak tetszik előtted tanuságom, higyj fiad hallgatásának s tanitója megszökésének. Miért távozott el Abumasár az udvarból? kétségkivül felfödözte a herczeg szenvedelmét s gonosz indulatát, s félt, hogy neki fogják vétkül tulajdonitni, hogy a herczeget ily roszul nevelé. Mi más bizonyságot kivánhatsz egy titkon elkövetett vétek felől? Ha valamely gonosztevő ellen nem állnak fel tanuk, elkerülje-e azért az igazság büntetését? Nem, -50- uram, tanuk nem létében jelenségekre, sőt csupa gyanura is meg kell azt itélni. Akkor a jelenségek bizonyságok gyanánt szolgálnak. Erről akarlak meggyőzni, ha megengeded Aksid szultán történetét elbeszélnem.“ – „Kész vagyok meghallgatni asszonyomat,“ mondá a király.

Aksid szultán története.

Midőn Aksid, aegyptusi szultán elérte volna az öregség véghatárát, s élte utolsó napját megközeliteni érezné, összehivá három fiát, s igy szóla hozzájok: „Édes gyermekeim, én müveimmel nemsokára megjelenek az isten birószéke előtt; de parancsolom nektek, tartsátok meg temetésemet előbb, hogysem a halál angyala fejemet a vánkosra teritené, akarom látni, mi módon fogjátok azt elrendelni, ha meghalok. Elégitsétek ki ujságvágyamat, s parancsoljátok nevemben minden vezéreimnek, hijanak meg sietséggel minden kánokat, a szomszédos és adózó királyokkal egyetemben, hogy ezen ünnepre megjelenjenek.

A három herczeg ezen beszéden elkezde sirni, de mégis készültek király atyjok parancsának engedelmeskedni.

A vezérek nem késtek minden szükséges parancsokat osztani e gyászünnepre, melynek napja meghatároztatott. A beyek is megtették a tőlök kivánt rendeléseket, ugy hogy minden készen vala, midőn az a nap megjelenék.

A palota gyász-szőnyegekkel vala beaggatva. Az előtte levő piaczon a testőrség, mely ötvenezer emberből álla, harczrendben állittatott fel, s arany erszényekben oszták közöttök a zsoldot. Erre minden beyek a szultán szobájába lépének, ki ágyán fekvék; felfogák s a királyszékre emelék, melynek előtte négy vezér helyeze egy koporsót pompás mennyezet alá, melyet -51- négy királyfi tarta. Most kezde hat bey, mindenünnen a palotából szedett földet, mindenféle szinü számtalan darabocska tafotával elegyesleg kiszórni. S ugy jövének a szultán három fiai, s a koporsót temérdek sok drága kövekkel ékesiték s rá tevék Aksid koronáját, mely nagy gyémántokkal vakitólag ragyogott.

Ezután négy nagy kán, azaz négy határtalan tatár fejedelem megfogá a koporsónak egy-egy lábát, s azt karjaikkal gyámolák. A seichek vagy tudósok és dervisek a koporsó előtt menének és zsoltárt éneklének. A szahidok vagy remeték követék őket, s egy közülök kancza-tevén ülve, vivé nagy tisztelettel a koránt. A királyfiak, nagykánok és fiaik a koporsó oldala mellett mentek; s közvetlenül utána következék kétszáz tamburinverő, kik irgalmatlanul vervén tamburinjaikat, verseket éneklének a király dicséretére; majd hirtelen félbeszakasztván éneklésöket, mindnyájan egyszerre tele torokkal kiáltának: „Oh kegyetlen végzet! Oh boldogtalan nap! A király, a királyok legigazbika, az országok hóditója, az ellenség kiirtója, feleinek táplálója, meghala!“ Ezen orditás után feketére festett mondolát szórtak tele marokkal a koporsóra.

Ezen tamburinverők után megjelent ötven vezér hosszu fekete s kék gyászruhában; ezek után jövének a beyek; mindnyájan törött ijat vivén kezökben. Utánok következett tizezer ló arany-nyergekkel s kantárokkal és vágott farkkal, kék zsákba öltözött tizezer fekete rabszolgától vezettetvén. Végre a gyászsereget a hárem leánykái zárák be, kékre s feketére mázolt ábrázattal s elszórt hajjal, s iszonyatos sikoltást s üvöltést tőnek.

E látványra Aksid egy nagyot sohajtott, s mondá: „Halálom előtt láttam temetési pompámat.“

Ezután parancsolá, hogy segéljék le a királyszékről, s midőn lenn vala, felkapa egy marok földet abból, melyet a beyek szórtak el, megdörgölé vele fejét s szakállát, s szóla: „Fedje föld az olyan embert, mint -52- én vagyok, ki ily hosszu uralkodás alatt semmit sem mivelt, mit az utóvilág emlékében megtarthasson.“

Erre vezéreihez fordulá s mondá: „Intézeteket fogok szerezni; irjátok.“ A nagyvezér iráshoz készüle, s a szultán következő szavakat ada tollába: „Először, egymillió kétszázhuszezer aspert 8) rendelek egy kórház épitésére a nagy kosztól meglepetett muzulmánok számára. Másodszor, ugyanannyit adok egy udvar épitésére, melyben az ijászás s tekézés tanittassék. Harmadszor, parancsolom egy uj karavanszeraj 9) felállitását, melyben fekete rabnők tartassanak a fejér utazók szolgálatjára, s ezen czélra mindennap ötszáz dinár 10) fordittassék kincstáramból. Negyedszer és utoljára parancsolom, olyatén fürdők épitését, melyekbe az elvert feleségek vonulhassanak, mig egy hullát 11), vagy köz férjet találnak, s erre hagyok kilenczszázezer aspert.

Midőn ezen kegyes és jótékony intézeteket elvégezte, előhozatá a korán könyveit, s felolvastatá; az olvasónak ezer dinárt ajándékoza, és ötszázat minden száhidnak s dervisnek; a vakok és sánták is fejenkint százat kaptak.

Ekkor ellakták a tort is. Az étkek mind aranyedényekben adattak fel, s mindennek, ki megkináltaték velök, ez mondatott: „az edény is számotokra van, szabad azt elvinnetek.“

Ilyen volt az ünnep, melyet a szultán tartata, s melyet már más nap ismétleni kelle. Mert még az nap megbetegüle. Lefekvék, s minthogy utolsó pillanatát látá közeliteni, magához hivatá gyermekeit a három herczeget, s igy szóla hozzájok: „Oh édes fiaim, kamrám egyik szögletében, a bemeneteltől balra, egy szekrénykét rejtettem el, melyben a világ legszebb drága kövei foglaltatnak; parancsolom, hogy egyenlően oszszátok el közöttetek, ha meghalok s temetésemnek a tartozott tisztességet megadtátok.“

A király meghala. De a legifjabbik fiu alig várhatván, hogy a szekrénykét, melyről hallott, láthassa, azonnal egyedül a kamarába mene, megtalálá, s a drága kövek szépségétől annyira elbájoltatott, hogy eltökélé azokat magának tartani s eltagadni, hogy megtalálá.

Az atyának temetése után a két másik herczeg is ugyanazon ujság vágytól ingereltetvén, mint öcscsök, hasonlókép a kamrába menének. Nemcsak a bemeneteltől balra eső szegletben keresgéltek, hanem mindenütt, s igen csodálkozának, hogy minden keresésök sikeretlen, midőn a harmadik herczeg odaére. „Hát bátyáim,“ kérdé őket, „szépek-e a drága kövek?“ – „Jobban tudod mint mi,“ felele az idősbik, „nagyon kellene csodálkoznom, ha nem te oroztad volna el őket.“ – „Ah, valóban“ szóla a legifjabbik, „gyönyörü mesét beszélsz előttem, magad vetted el, s engem vádolsz vele.“

„Halljátok testvéreim,“ szóla közbe a középső herczeg, „mindenesetre közülünk kellett azt valamelyiknek elorozni, minthogy kivülünk senkinek sincs szabadsága ezen kamarába lépni. Ha akartok engedni szavamnak, hivassuk el a kádit, ki a legeszesb s legnagyobb belátásu embernek tartatik Nagy-Kahiróban; ő ki fog bennünket kémleni, s talán a tolvajt is kinyomozza.

A két másik herczeg rá állának s a kádit elhivaták. Ez, minekutána megértette volna, miről van a kérdés, igy szóla hozzájok: „Uraim, herczegeim, minekelőtte -54- megmondanám ki lopta el hármatok közül a drága köveket, kérlek, hallgassátok figyelemmel a történetet, melyet beszélni fogok.“…

„A kádi, minekelőtte itéletét kimondaná, következő történetet beszélé a három herczegnek:“

„Volt egyszer egy ifju, ki egy fiatal leánykát szenvedélyesen szerete, s tőle viszont szeretteték. Mindketten ohajták, hogy egy boldog házasság egyesítse őket, de a leány szüléinek evvel más szándékok vala; egy más férfiunak jegyzék el, s már épen készülőben voltak neki adni, midőn a leány, szeretőjével találkozék.“

„Nem tudod mi történik,“ monda neki sírva: „szüléim olyan embernek adnak, kit soha sem láttam; le kell mondanom az édes reményről, hogy a tied lehessek; mely szörnyű kénytelenség!“ „Ah királyném!“ kiálta a kétségbe esett szerető, „Szultánném, mit mondasz te nekem? Lehetséges-e, hogy téged vágyaimtól elragadjanak? Oh egek! mi lesz belőlem?“ E szavakat mondván, könyek gyülének szemeibe.

Mindketten elkezdének szerencsétlenségökről panaszkodni, s egymást ellágyiták. De mig a szerető csak bujával foglalatoskodék, a jó szeretőné arról is aggódott, hogy annak bánatát enyhitse. „Mérsékeld ez élénk fájdalmat,“ mondá neki, „fogadom, hogy lakodalmam éjjelén, minekelőtte férjemmel lefekünném, hozzád, lakodba, fogok menni.“ Ez igéret vigasztalá egy kevéssé a szeretőt, ki amaz éjszakát nagy nyugtalansággal várta.

E közben a jegyes szülei minden készületeket megtőnek a lakodalomhoz, s egy szóval összeadák a neki szánt férjjel.

Éj volt, s már az új házasok az ágyas házba vonulának, s készülődtek lefekünni: midőn a férj észrevevé, hogy fiatal hölgye keservesen sira. „Mi bajod édes feleségem?“ kérdé, „miért sirsz? Ha ellenedre van magadat nekem oda adnod, miért nem adtad előbb tudtomra? Én soha sem fogtalak volna házasságra erőltetni.“ -55-

Az asszony felelé, hogy semmi idegenséggel sincs ellene. „Ha igy van édes feleségem,“ monda amaz, „hát miért szomorkodol ennyire, kérlek mondd meg nekem.“ Egy szóval addig faggatá, mig végre megvallotta, hogy szeretője vagyon; azonban nem annyira az iránta való szerelem tárgya bánatának és könyeinek, mint a lehetlenség, hogy tett igéretét megtarthassa.

A férj igen jó ember vala, amellett vig kedvű; csodálá felesége egyűgyűségét, s ezt mondá neki: „édes feleségem, annyi köszönettel tartozom nyiltságodért, hogy a helyett, hogy szemrehányásokat tennék e helytelen fogadásodért, még azt is megengedem, hogy azt teljesithesd.“

„Hogy uram,“ szakasztá félbe igen meglepetve az asszony, „hát megegyezhetnél-e benne, hogy szeretőm látogatására menjek?“ „Igenis megegyezem,“ felele a férj, „azon feltétel alatt, hogy virradat előtt megint itt légy, és nekem felfogadd, hogy soha többé senkinek efféle igéreteket nem tészsz. Minthogy szavadhoz ennyire hű vagy, hiszem, hogy számolhatok reá. A hölgy megesküvék, hogy ha oly szives lenne iránta, neki ezen menetelt megengedni, hozzá mindenkor hiv leend, s most lesz utószor, hogy szeretőjével szól.

Ezen eskühöz biztában, maga mene a férj, s kinyitá neki halkan az ajtót az utczára, hogy a házi cselédek közül senki se vegye észre a kalandot; s az asszony ki lépe, még menyasszonyi ruháiban, megrakva temérdek sok gyöngygyel és gyémánttal.

Alig mene húsz lépésnyire, midőn egy zsiványnyal találkozék, ki, midőn a holdvilágon a drága köveket, melyekkel ékitve vala, megpillantá, örömelragadtatással kiálta föl: „hah, mely szerencse! Oh sors mennyi hálával tartozom neked, hogy alkalmat nyújtasz, egyszerre meggazdagodnom?“

E szókkal közelite az asszonyhoz, megállitá s készüle megrabolni. De midőn szemébe tekinte, egyszerre oly szépnek tetszék előtte, hogy egészen elbámula reá. -56- „Mit látok?“ monda, „nem káprázat vakít engem; oh egek! lehet-e egyszerre ennyi szépet látni? Mily kincsek! mily kecsek! Nem tudom, min kezdjem. – De, szép hölgy,“ ezt veté utána, „hihetek-e elbájolt szemeimnek? a sorsnak mely szeszélye által járdal egy ily kecses s ily gazdagon öltözött nő ez órában egyedül az uton?“

A hölgy elbeszélé neki őszintén az öszszefüggést. A zsivány csodálkozva hallgatá. „Hogy hogy szép asszonyom,“ monda neki: „férjed oly szives irántad, hogy könyeidet leszáritsa, másnak akará engedni leggyönyörűbb éjjelét?“ – „Igen uram,“ felele ő. „Valóban, szép hölgy,“ viszonzá a zsivány, „e vonás egyetlen egy. Egészen el vagyok bájolva általa; s minthogy én is szeretek rendkivüli dolgokat tenni, nem nyúlok sem drágaságaidhoz, sem szemérmedhez; elbocsátlak utadra; én szint oly szokatlan zsivány fogok lenni, a mily szokatlan férj urad: menj s látogasd boldog szeretődet. De én vezetlek oda, s véded leszek: mert könnyen megtörténhetnék, hogy nálamnál elszántabb zsiványba botlanál.“

E szavakkal kézen fogta, és szeretője házaig kiséré; erre búcsut véve tőle, s eltávozék.

A nő kopog az ajtón, kinyitják. Fölmegy szeretője szobájába; ez elbámul, hogy őt látja. „Oh kedvesem, azért jöttem, hogy tett igéretemet megtartsam: ma adattam férjhez.“ – „És hogyan,“ kiálta az ifju, „hogyan vonulhatál el egy vőlegény lángoló türtelensége elől? A mint vélem, e pillanatban karjai között kellene lenned.“ Az asszony erre ennek is nyiltszivű jelentést tőn arról, mi történt közte és férje között.

A szerető nem kevésbbé csudálkozék el rajta, mint előbb a zsivány, „lehetséges-e asszonyom,“ szóla hozzá, „hogy férjed megengedte igéretedet teljesítened, mely őt meggyalázza; oly kincstől fosztja meg, melyről képzeletének a legkecsesb képzetet kelle alkotnia?“ – „Igenis drága szerelmesem,“ monda a nő, ő megegyez -57- benne, hogy szavamat beváltsam s kivánságodat teljesítsem; azonban nem csupán férjemnek tartozol e jóságért, hanem azt egy zsivány nagy lelkének is köszönheted, kivel most utamban találkozám.“ Egyszersmind előadá a zsiványnyal történt beszélgetését. A szerető csodálkozása kétszerezett lőn: „hihetem-e, monda, a mit hallok? Vőlegény tud ilyetén lépést javalni; s egy zsivány eléggé nagylelkű, a legszebb alkalmat nem akarni használni, melyet csak a történet neki valaha nyujthata. E kaland kétségen kivül uj s megérdemli a feljegyzést: ezt minden jövő századok fogják csodálni: de hogy az utóvilág csodálkozását még öregbítsük, én sem akarok a zsivány és férj mögött hátra maradni; követem példájokat. Tehát szép hölgy, visszaadom szavadat, s engedd meg, ha terhedre nincs, hogy haza kisérjelek.“

Ezt mondván, kezét nyujtá, s férje ajtajáig kisérte, hol egymástól elválának. Az asszony belépett, s a szerető haza tért.

„Mondjátok meg már herczegeim,“ szóla tovább a kahirói kádi, „kit tartotok e három közűl legnagyobb lelkűnek, a férjet-e, a zsiványt, vagy szeretőt?“

Az idősbik herczeg felelé, hogy ő leginkább a férjet csodálja. A második herczeg azt állitá, hogy a szerető a legcsodálkozásra méltóbb. „S hát te, kegyelmes uram!“ kérdé a kádi a legifjabbik herczeget, ki még hallgata, „mi véleményben vagy?“ „nekem úgy tetszik,“ felele ez ifju herczeg, a zsivány a legnagyobb lelkű; nem foghatom meg, mint állhata ellent a menyasszony kecseinek, leginkább pedig, mint tartóztathatá magát, hogy meg ne rabolja. A gyémántok, melyekkel ékesítve vala, ingerelheték kapzsiságát; csodálni lehet miképen birt magán ily nagy győzedelmet venni.“

„Herczeg,“ felele a kádi, szemeit reá szegezvén, „sokkal inkább csodálod a zsiványnak magán való hatalmát, mint sem gyanúba ne vennélek, hogy te vetted el boldogult atyád drága köveit: önnön árulád el magadat. -58- Valld meg kegyelmes uram, s ne hagyd magadat ál-szeméremtől tartóztatni; ha gyarló voltál a kapzsiság ösztönének engedelmeskedni, most azt egyenes vallástétellel helyrehozhatod.“ A herczeg elpirula e megszólitásra, s meggyóná a valóságot.

A persa szultánné nem sikeretlenül beszélé el a történetet; a gonosz következtetések, melyeket belőle huza, Szinbádot habozóvá tevék; a következő beszéd által pedig egészen is elhatározá: „uram sokkal közelebb vagy, mint vélnéd, végnapodhoz: fiad, ezen gonosz fiu, kinek életét vezéreid veled veszedelmes ékesszólásuk által hosszabbittatják, talán már holnap szivedbe fogja verni a gyilkot. Jaj nekem!“ ezt veté hozzá, „mi lesz belőlem, ha te elveszel? De minek kérdem, mi lesz belőlem? Éltemmel keveset törődöm: csak királyom s férjem halálát rettegem, kit egyetlenül szeretek.“

Ezt mondván sirni kezde: s tetetése oly élénken hatott a császárra, hogy ez egészen ellágyulva felkiálta: „Száritsd el könyeidet, szép szultánné: nem bocsátok meg tovább fiamnak, már fölöttébb is vétkes ő, minthogy téged könybe borit. Most nyugodjunk le; s légy bizonyos, hogy mindjárt holnap, mihelyt a fehér kos a feketét a föld legvégső nyugati szélére űzi, el fogom üttetni közös ellenségünk fejét.“

Valóban a császár következő reggel oly szándékkal kele föl, hogy a királynénak elégtételt adjon; székébe üle, s parancsolá a hóhérnak, hogy a herczeget vezesse elébe.

De a kilenczedik vezér sem mulasztá el előlépni s Nurgehán életéért könyörögni; de a király hallgatást parancsola neki, s haraggal szóla hozzá: „Vezér haszontalanul beszélsz fiam mellett: halála el van végezve.“

Erre a vezér, egy össze hajtogatott papirost emele föl, általnyujtá a császárnak mondván: „méltóztassék felséged legalább e papirost maga előtt felolvastatni, s -59- tartalmát megérteni: azután ám tegye, a mit jónak látand.“

„Oh bölcs s mindenha boldog király; én a csillagjóslatot vizsgálódásaim különös tárgyává tevém; a herczegnek a csillagokból jövendőt néztem, s ugy találám, hogy negyven napig legnagyobb veszedelemben fog lebegni: óvakodjál tehát őt megöletni, minekelőtte az eltelnék.“

Minden vezérek egyesiték könyörgéseiket ezen intéssel: „Oh király,“ mondának, „az istenért, várd el, mig a negyven nap elmulik; nem fogod megbánni, hogy e türelemmel birtál.“

„Kétség kivül nem;“ ezt adá hozzá a kilenczedik vezér, „s ha a király megengedné, egy történetet beszélnék el, mely némileg hasonlit Nurgehán esetéhez; s meg fogja vallani ő felsége, hogy a türelem minden baltörténetet meggyőz.“ – „Jól van vezér,“ mondá a király, beszéld el hát nekünk a történetet.“

A karizmei herczeg s georgiai herczegné története.

Egy karizmei király, kinek nem valának gyermekei, szüntelen fogadalmakat s áldozatokat teve az égnek, hogy örököst nyerhessen. A felséges isten elfogadá áldozatát, s egy fiat ajándékoza neki, szebbet a napnál. Pompás ünnepekkel ülé annak születését; némelyeknek helytartóságot, másoknak esztendei fizetéseket osztogata; egy szóval minden népei részt vőnek örömében.

Nem feledé el birodalma minden csillagjósait egybegyüjteni s parancsolá nekik, hogy a herczegnek jövendőt nézzenek. De szemléleteik a királynak nem valának kedvesek; mert azt jelenték, hogy fiát harminczadik évéig számtalan szerencsétlenség fenyegeti, -60- s csak isten tudja a baleseteket, melyek rajta történhetnek.

Ezen hiradás igen kisebbité a király örömét; nagy fájdalmat érzett miatta: s mintha mintegy a csillagokkal kivánna megküzdeni, fiát szemei előtt nevelteté, s minden kigondolható óvással bánék, hogy őt minden esettől megőrizhesse; s diszlett is neki több évekig.

A herczeg már tizenötéves vala, anélkül, hogy valamely bal kaland teljesítette volna a jóslatot: mégis, minthogy haszontalanul küzd az ember rendeltetése ellen, megtörténék egy napon, hogy a mint a tengerparton lovagolna, kedve szesszent a vizen hajózni. Egy bárkát készittete el, s kiséretéből negyven emberrel bele szálla. Alig valának a nyilt tengeren, midőn egy európai tengeri rabló érkezék, s őket megtámadá; valamennyire ellentállának: de a kalóz erősebb vala, elfoglalá a bárkát, mindnyájokat a Számszárok szigetére vivé s ott eladá.

A Számszárok undok emberevők valának, embertestüek kutyafejjel. A karizmei herczeget s embereit egy házba zárák, hol azokat malozsával s mondolával tartották. Minden nap elvittek közűlök egyet királyuk konyhájára, holott levágták s vágott húst (ragout) csináltak belőle, melyet ő Számszári felsége fölötte jónak talált.

Midőn a kiséretből negyven ember meg lett éve, a karizmei herczeg, kit, mint legizesb falatot, utóljára tartogattak, ugyanazon végzetet várta. A kegyetlen várakozás közben igy szóla magában: „Jól tudom, hogy a halált el nem kerülhetem; de miért hagyjam magamat gyáván lemetszetni? nem jobb-e drágán adnom el életemet? igen, védeni fogom magamat, s kétségbeesésem legalább néhánynak ezen embervérre sovár szörnyetegek közül veszedelmes legyen.“

Erre száná magát, midőn a Számszárokat belépni látá. Ellenállás nélkül hagyá magát a király konyhájára -61- vezetni; de mihelyt ott vala, s az asztalon egy nagy kést, melylyel torkát el akarták metszeni, megpillanta, összeszedé minden erejét, eltépé a zsinegeket, melyekkel kezei meg valának kötözve, megragadá hevenyében a kést, s vágá vele a Számszárokat, kik őt ide hozták; egyiket a másik után leölé: azután kidobá a konyhaajtó elébe, s mind, kik hozzá közeledni merészlettek, elhullának csapásai alatt. Az egész palota zavarba jött, s hangzék az orditástól s üvöltéstől. Midőn a király ennek okát megérté, elbámula, hogy egyetlen egy ember ennyinek ellenállhata; önmaga méne hozzá, s igy szóla neki: „oh ifju! csodálom vitézségedet, s odaajándékozom életedet; ne küzdj tovább jobbágyaim ellen, kiknek sokasága végre csakugyan elnyomna. Mondd meg, ki atyád?“

„Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok.“ „A vitéztettek, melyeket imént viselél,“ felele a király, „eléggé bebizonyitják nemes származásodat; ne tarts többé semmitől is, udvarom ezentúl gyönyörüség szállása lesz rád nézve; te a legboldogabb halandó lészsz, minthogy vőmmé választalak: akarom hogy nyomban elvegyed leányomat; ez egy szeretetre méltó herczegné. Udvaromban minden herczegek halálban szerelmesek belé; de téged tartalak reá legérdemesbnek.“ – „Uram,“ felele a herczeg, nem igen épülve ezen ajánlástól, „felséged sok becsületet tesz nekem: ugy vélem, egy Számszári herczeg illőbb fogna lenni nálamnál a herczegnéhez.“ – „Nem, nem,“ mondá a király zajosan, „kivánom, hogy te vedd el, akarom: ne ellenkezzél tovább akaratommal, különben megbánhatnád.“

„A karizmei herczeg jól látá, hogy ha ezen szövetséget el nem fogadja, a Számszári király ellenkezése által ingereltetvén, nem fogja elmulasztani, őt megöletni, s végre megegyeze a házasságban. Elvevé tehát a herczegnét. Ennek legszebb kutyafeje volt az egész szigeten: de még sem szokhatott ez hozzá, s igen iszonyodott -62- tőle; mennél inkább enyelgett az vele, annál ijesztőbbnek találá emez.

Ezen idegenkedésnek kedvetlen következései lehettek volna a herczegre nézve: de a halál angyala elforditá azokat, s közelite a herczegné ágyához, ki a házasság után kevés napok mulva meghala.

A herczeg örvende magában, hogy ily undok nőtől megszabadúla, midőn megérté, hogy ezen szigeten is, mint Szerendiben, szokás az özvegy embert meghalt feleségével, mint az özvegy asszonyt meghalt férjével együtt elevenen eltemetni. Azt mondák neki, hogy a királyok is szint ugy alája vannak e rettenetes törvénynek vetve, hogy a Számszárok ugy hozzászoktak, hogy bú nélkül látják közeledni temetésök napját, sőt nekik ezen nap inkább öröm, mint szomoruság napjának tetszik, minthogy az ily temetésnél jelenlévő férfiak s asszonyok a mellett tánczolnak s énekeket mondanak, melyek alkalmasabbak örömet mint szomoruságot gerjeszteni.

E hir kimondhatatlan fájdalmat okoza a karizmei herczegnek: azonban engednie kellett a kénytelenségnek. Őt is, mint nejét, egy nyilt koporsóba tevék egy kenyérrel s egy korsó vizzel, s mindkettejöket a temetés helyére vivék.

Ez egy mély és tág földalatti barlang vala, melyet különösen e végre ástak ki a mezőn. Először is a herczegnét eresztették le egy kötélen. Erre a halotti kisérők két sorba állának tánczolni és dalolni. Az ifjak szeretőikkel egyik, s az uj házasok másik félre. Az elsőbbek kézen fogák egymást, körben tánczolának, mig közepettök egy ifju persa verseket dalolt. Ezen tánczok s énekek után, melyek a karizmei herczegnek nem igen különös gyönyörűséget okoztak, őt is, szinte mint nejét, lebocsáták az üregbe, melynek száját tüstént egy nehéz kővel zárták be.

Midőn magát ez iszonyu mélységben látá, fölkiálta: „Oh istenem! mily állapotba hagysz sülyednem. Ez-e a -63- végzet, melyet egy fejdelem számára rendelél, ki mindenha hiven követte a korán hagyásait? Azért adál-e meg atyám könyörgéseinek, hogy a legkegyetlenebb halálnak áldozz?“ Igy szólván, keservesen kezde sirni.

Noha minden remény nélkül e boldogtalan helyről kimenekedhetni, még sem mulasztá el, mihelyt magát a földön érezé, a koporsóból kikelni, s tapogatva egy falhosszat menni, melybe ütközött.

Nem ment még száz lépésnyire, midőn szemeibe hirtelen egy világ fénye villana, melyet maga előtt szemlélt; gyorsitá lépteit, oly közel mene a világhoz, hogy észrevevé, hogy egy hölgy az, ki viaszgyertyát tart kezében.

Még inkább közelite hozzá; de a hölgy, mihelyt lábdobogását hallá, elfujta a világot. „Oh egek!“ monda erre a herczeg, „valljon csalódtam volna-e? Nem láttam-e valólag világot? csak zavart szellemem réme volt volna-e az? Kétségkivül káprázat. Ah boldogtalan herczeg? tégy le örökre a reményről a napot ismét láthatni. Örök éjszakába szálltál te le, még a természettől kitüzött határ előtt. Oh karizmei király! Boldogtalan szerzője létemnek, mondj le megtérésem reményéről. Ah! fiad nem lesz vénséged gyámola, vigasztalása: itt a legkinosabb módon kell elvesznie!“

Ez utósó szókat mondván, egy szózatot halla, mely hozzá igy szóla: „Vigasztalódjál herczeg; minthogy a karizmei király fia vagy, nem fogod itt bezárni napjaidat: megmentelek azon feltétel alatt, ha előbb megigéred, hogy engem elvészesz.“ – „Asszonyom,“ felele a herczeg, kétség kivül kemény rendeltetés tizenöt évvel elevenen eltemettetni: de inkább tűröm ennek minden kinját, mint neked ez igéretet tegyem, ha meghalt feleségemhez hasonlitasz. Ha, mint neki, kutyafejed van, ugy lehetetlen téged szeretnem.“ – „Én nem vagyok Számszárné, felele a hölgy; egyébiránt csak tizennégyéves vagyok, s nem hiszem, hogy arczom meg fogjon ijeszteni.“ -64-

Ezt mondván, ismét meggyujtá a viaszgyertyát, s egy arczulatot ragyogtata a herczeg szemeibe, melynek szépsége elbámitá.

„Mily bájak!“ kiálta ő elragadtatva, „semmit sem lehet ahhoz hasonlitani, a mit most látok. De az isten szerelmeért, szép kisasszony, mondd meg, ki vagy; tündérnek kell lenned, mert nekem azt mondád, hogy e mélységből kihuzhatsz.“

„Nem uram,“ monda a kisasszony, „én nem vagyok tündér; én a georgiai király leánya vagyok, s Dilarámnak hinak. Történetemet majd máskor beszélem el; most elég legyen azt mondanom, hogy egy vész által vettettem e boldogtalan szigetre, s hogy a halált elkerüljem, kénytelenittettem egy Számszári férjjel összekelni: tegnap meghalt, hosszas betegség után; engem is eltemettek az országos szokás szerint egy kenyérrel s egy korsó vizzel; de temetésem előtt szoknyám alá egy dzsakmákot rejtettem el, taplóval és viasz gyertyával együtt. Mihelyt e sirboltba leértem, s észrevettem, hogy annak nyilását bezárták, kiszálltam koporsómból, meggyujtám a gyertyát: nem érzém egészen a borzalmat, melynek ez iszonyu helyen meg kellett volna ragadnia; az ég, mely megtartásomat akará, bizodalmat önte belém, melynek szivem, a nélkül hogy tudnám miért magát oda adá. Egy alkalmasint keskeny ösvényen haladék, melyre akadtam, mind azért, hogy az ezer rémitő tárgyaktól, melyek szememet sérték, eltávozam; mind pedig, hogy meglássam, valljon nem lehetne-e valamely kimenetelt találni. Alig tettem száz lépést, midőn valami fehéret pillanték meg: egy nagy márványkő volt, melybe szemem ütközék. Közeliték hozzá s a legnagyobb bámulásba estem, egy felirást vévén rajta észre, melyen nevem is előjött. Jer herczeg,“ folytatá Dilarám, „jer s olvasd a felirást, neked sem fog az kevesebb meglepést szerezni, mint nekem.“

Ezt mondván, a gyertyát a herczegnek adá, ki a kőhöz közelitvén, azon következő szavakat olvasá: -65-

„Ha a karizméi herczeg s georgiai herczegné itten találkoznak: emeljék föl e követ, s az alatta levő lépcsőn szálljanak le.“

„De,“ monda a herczeg, hogyan birhatjuk föl e nehez követ? száz embernél is több kivántatnék annak végrehajtására.“ – „Uram,“ monda a herczegné, „kisértsük meg mégis erőinket; valami bölcsnek kell itt, ügyünk miatt, játékban lennie; sejtésem van, hogy innen megszabadulunk.“

A herczeg a gyertyát ismét Dilarámnak adá, neki készüle, s a követ fölemelé; de nem vala szükség minden erejét megfesziteni, mert mihelyt hozzá ére, a kő magában fölemelkedék, s alatta egy lépcső látszott.

Tüstént mindketten leszállának egy másik sirboltba, melyből egy hosszu folyosóra lépének, mely őket egy hegy tövébe vágott barlangba vezeté: ezen által ismét a napvilágra jutának s egy folyó partján termének. Mint jó moslimek, leborulának imádkozni; s miután istennek tartozott hálát adtak volna, a folyó partján egy kis bárkát pillantának meg, melyet előbb nem vőnek észre. Nem kétlék, hogy ez egy ujabb csoda, melyet az isteni kegyelem érettök müvele. Ez kétszerezte örömüket a napnak viszontláttán; s noha a bárka, lapát s evező nélkül vala, mégis bizalommal szállának bele. „E bárkát,“ monda a herczeg, „kétségkivül védszellemünk kormányozza, kinek gondja lesz rá, hogy bennünket valamely lakott helyre vezéreljen. Kövessük a folyam menetelét s ne féljünk semmit is.“

A folyamra bizák magokat, melynek sebessége nőttön nőtt; mert a folyó lassankint összeszorula, hogy két hegy között törjön keresztül, melyeknek ormai egymást érték, s egy megmérhetlen boltozatot képeztek, melyben oly setét vala, hogy sem eget sem földet nem lehetett látni. A bárka oly erőszakkal vonatott e boltozatba, hogy a herczeg s herczegné már elveszetteknek gondolák magokat. Már félni kezdének, hogy az ég nem fog annyira gondot viselni életökről, mint magoknak -66- képzelék. Valóban, majd magasan, egészen a boltozatig, fölemelkedének; majd ismét a feneketlen mélysegbe látszának bukni. Ez alkalommal nem kimélék az imádságokat, s meghallgattatának. A bárka végre kibukkana a boltozatból, s a folyam partra tolá őket.

Tüstént kiszállának, s ismét neki bátorodva, minden felé nézegetének a virányokon, nem találnának-e házat, hol frisitőt kérhetnének. Egy hegyoldalban magas egyházat pillantának meg, mely hasonló vala ahhoz, melyet Kubbay Chirámántnak hinak. A felé intézék lépteiket, s midőn hozzá közelitének, láták hogy az egy pompás palotának közepette álla, melynek ajtaján több képjeles és bűvös alakok valának, ezen arab fölirással:

„Oh te, ki e gazdag palotába kivánsz lépni, értsd, hogy különben bele nem juthatsz, ha csak ajtaja előtt egy nyolczlábu állatot nem áldozol.

„Itt ugyan megcsalatkoztam várakozásomban,“ monda Dilarám herczegné: „már azt hivém, hogy lesz szerencsém ezen palota belsejét látnom.“ – „Herczegné,“ monda a herczeg, „én ugyanazon vágytól ingereltettem; de lehetetlenség azt kielégiteni; haszontalanul fognánk erőlködni az ajtót fölnyitnunk. Ezen alakok, melyeket rajta látunk, egy talismánt képeznek, mely azt gátolja.“ – „Jól van hát, monda a georgiai herczegné; „üljünk le itt a gyepre, hogy egy pillanatig kinyugodjunk, s megfontoljuk, mit csináljunk.“ – „Herczegném,“ felele a karizméi herczeg, beszéld el inkább történetedet; szerfölött nyugtalan vagyok azt megérteni.“

„Elbeszélem, uram, rövideden,“ felele Dilarám, „Atyám a georgiai király engem palotájában mind azon gonddal neveltetett, melyre csak atya képes, ki gyermekeit gyengéden szereti. Házunknak egy fiatal herczege, kinek szabadsága volt engem néha-néha látni, oly érzelmeket táplált irántam, melyek csendének veszedelmesek lőnek. Ő szerete engem, s én is kezdém szerelmét viszonozni, midőn egy szomszéd király nagy -67- vezére érkezék a georgiai udvarhoz, s kezemet ura számára kérte. Atyám, kinek ezen szövetség hasznosnak látszék, minden kifogás nélkül megegyezett benne, s a vezérrel indulásra kelle készülnöm. Az ifju herczeg, ki engem szerete, oly szomoru vala távozásom miatt, hogy bujában meghalt, a mint tőlem bucsut vett. Én annyira sirattam halálát, hogy mind a világ láthatá, hogy őt éltében nem gyülöltem; azonban, minthogy tudták, hogy atyámat fölöttébb szerettem, megcsalatkoztak könyeim kutfejében, s atyám iránt érzékenyebbnek véltek, mint valék. Azonban elutaztam a vezérrel. Egy kis hajóra szállánk, hogy a tengernek egy ágát tulhaladjuk, melyen által kelle hajóznunk; ekkor hirtelen oly dühös vész támada, hogy hajóslegényeink nem tudák mit csináljanak, s a hajót a szelek s habok kényére bocsáták, melyek bennünket a Számszárok szigetére vetének.

Ezen szörnyetegek, érkezésünk hirére azonnal a partra futának, s az egész hajónépet hatalmokba keriték; a következőt nem beszélhetem iszonyodás nélkül: a vezért minden kisérőinkkel egyetemben megevék. A mi engem illet, megtetszettem egy Számszár urnak, ki azt mondá, hogy ha neje akarok lenni, el fogom ugyan azon sorsot kerülni, melytől különben meg nem menekhetem. Megvallom igazán, annyira féltem a megevéstől, hogy inkább elszántam magamat, feleségévé lennem, noha kutyafeje mindig elborzasztott, valamikor csak ránéztem. Lakodalmunk után két napra megbetegedék. Soká tartott nyavalyája, mig végre tegnap a halál…“

A karizmei herczeg zajosan szakasztá félbe e helynél a herczegné beszédét, minthogy egy tarantellát láta feléje szaladni. „Vigyázz asszonyom,“ kiáltá, „egy tarantellát látok ruhádon. – Ezen intésre Dilarám, ki tudta mily veszedelmesek a tarantellák, felsikolta, sebesen fölugrék, s rázta ruháját: a tarantella leesett, a herczeg rá tapodott s szétszakitá.

Alig ölé meg, midőn egy erős zörejt hallának a palotából, -68- melynek ajtaja magától hirtelen fölnyilék. Megütközve e jelenésen, legnagyobb álmélkodással nézének egymásra. De ebből azt következteték, hogy a tarantellának nyolcz lábainak kell lenniök, s hogy ez azon állat, melynek megáldoztatását kivánta a fölirás.

Megörűlve e kalandon, fölkelének, s a várba menének. Legelőször egy nagy kertbe jutottak, hol mindennemü fák a világ minden részeiről egybegyüjtve látszának. Ezeknek ágai ért gyümölcscsel tetszének megrakva lenni; de midőn a herczeg éhségtől indittatván, közelite hogy belőlök szakaszszon, észrevevé, hogy aranyból voltak. A kert közepén egy patak csörgedezett, melynek világos tiszta vize számtalan drága köveket láttata fenekén.

Minekutána a kertet illő figyelemmel szemlélték volna, az egyház felé menének, mely már a bárkából kiszálltokkor magára voná tekintetöket. Ez egészen hegyi kristályból állott; keresztülmenének rajta, és tovább több aranynyal, gyámánttal s rubinnal csillogó szobákon által, a nélkül hogy valakivel találkoznának. Végre egy ezüst-ajtóhoz értek, melyet fölnyitának. Egy pompás szobába léptek, s benne egy pamlagon egy öreget találának, smaragd koronával fején. Fehér szakálla a földet uszta, de csupán hat egymástól távol álló szőrszálból állott; szintugy bajusza is három szál szőrből állott mindenik felül, melyek álla alatt a többi szakállal egyesültek; e fölött körmei a kezén legalább is voltak egy rőf hosszaságuak. Ezen tiszteletes alak, szemeit a herczegre s herczegnére veté, s igy szóla hozzájok: „ti fiatal személyek! kik vagytok ti?“ – „Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok s e szép herczegné georgiai király leánya. Elbeszélem kalandjainkat, ha tetszésedre leszen. Meg vagyok győződve, hogy szánakozni fogsz rajtunk, s hizelkedem magamnak, hogy nagylelkü lészsz nekünk menedéket adni.“

„Igen, herczeg,“ felele az öreg, „adok; szivesen -69- látlak mindkettőtöket. Minthogy királygyermekek vagytok s szerencsések voltatok ezen palotába bejöhetni, csupán tőletek függ, kényelmeimben osztozni. Maradjatok itt nálam, itt örök boldogságot fogtok éldelni. A halál, ki minden más emberekkel érezteti hatalmát, kerülni fog benneteket.

Én egykor sínai király voltam. Körmeim hossza jelenti nagy vénségemet. Egy országos felforgatás, mely birodalmamban történt, kényszerite azt elhagynom. E vadonba jöttem, egy palotát épittették több szellemek által, kiknek, mint bűvös, parancsolhatok. Már ezer éve, hogy itt vagyok, s szándékom van örökké élni; mert birom a bölcsek kövének titkát, s következőleg halhatatlan vagyok. Közleni fogom veletek e bámulatos titkot, ha néhány évtizedet nálam fogtatok tölteni. – Álmélkodtok beszédemen,“ ezt veté hozzá; „de a mit mondok, csupa valóság. Az ember, ki a bölcsek kövét tudja késziteni, nem halhat meg természeti halállal. Megvallom, megölethetik; titka nem birja őt erőszakos haláltól megóni: de hogy az erre való alkalmat elkerülje, csak egy földalatti lakba kell vonulnia, vagy valamely kietlenben egy ilyetén palotát épittetnie, mint im ez. Itten bátorságban vagyok: vakmerőség s incselkedés semmit sem tehetnek ellenem. A talizmán, melyet az ajtón szemlélétek, oly módon van szerkezve, hogy sem zsiványok, sem gonoszok be nem jöhetnek, habár ezer nyolczlábu állatot áldoznának is. Ki egy ilyetén állatot megöl, erényes embernek kell lennie, különben nem nyilik meg neki az ajtó.“

Minekutána az öreg sínai király, beszédét végezte, barátságát ajánlá a herczegnek s herczegnének, mindketten elhatározák magokat, nála a palotában maradni.

Ezután kérdé őket, nem volna-e frisitőre szükségök, s midőn ezt igenezték, ujjával két szökő-kutat mutata nekik, melyek arany-medenczékbe ömlöttek. Egyik fölséges borból, másik hasonlithatlan tejből állott, mely lehulltában a legizletesb kocsonyává aludt. Az öreg -70- király három szellemet szólita, s parancsolá nekik, hogy tálaljanak. Tüstént egy asztalt teritének meg, három tál aludt-tejet adának föl. A karizmei herczeg s georgiai herczegné igen jó izüen evének belőle; s a szellemek időnként bort is nyujtának nékiek kristálycsészékben. Az öreg király pedig, ki körmeinek szertelen hosszaságuk miatt kezeit nem használhatá, nem tett egyebet, csak száját tátogatá, s egy a szellemek közül ennie s innia adott mint valamely gyermeknek.

Az ebéd vége felé kéré ezen jó öreg király vendégeit, beszélnék el neki történetöket, a mit ők mind hozzá való hajlandóságból, mind a vendéglés jogai iránt való tiszteletből örömmel tevének.

Minekutána kalandjaik előadását elvégezték volna, ő vevé a szót s ezt mondá nekik: „Vigasztalódjatok mindketten elmult baleseteiteken. Ti ifjak s szeretetreméltók vagytok, s itt viszonos hűség fogadalma által a legkellemesb életre tehettek szert.“

A herczeg s herczegné, kik már örök hűséget esküvének, megujiták esküjöket, s ő sínai fölsége előtt, kit szövetségök tanujának kérének, összekeltek. A szerelmes házasok örömest minden pillanatot szerelemnek szenteltek volna: de az öreg király iránti szivességből a napnak egy részét az ő mulattatásának áldozák, vagy inkább arra, hogy korának minden történeteit hallgaták, melyeknek elmondásából ki nem tudott fogyni.

Ezalatt a herczegné teherbe esett, s két kis herczeget szűle, szép arczuakat mint a hold. Önmaga táplálá őket tejével, s midőn már képesek voltak tanitást venni, egy a szellemek közül ezer csodálatos dolgokra tanitá őket; már tizesztendősök voltak, midőn herczegnéanyjok igy szóla herczegférjéhez: „Kedves drága uram, meg kell vallanom, kezdek e palotában unatkozni. Hiába nyujt szemeimnek ezer csodás tárgyakat; a kénytelenség örökké benne maradni, megfosztja rám nézve minden ingertől. Ám igérje a sínai király, hogy soha sem halunk meg, ezen igéret engem kevessé érdekel. Titka -71- nem ó meg az öregségtől, s inkább szerencsétlenség mint szerencse vénséggel terhelve élni. Egyébiránt atyámat is szeretném már látni, ha elvesztemen való fájdalma éltét el nem rablá.“

„Királyném,“ felele a herczeg, „e halhatlanság mellett, mely számunkra igértetik, nincs más gyönyörűség eszemben, csak az, hogy téged örökké szerethesselek. Tanum az ég, hogy én is nagyon óhajtanám királyatyámat látni, kinek emléke gyakran könyeket csal szemembe: de mely uton induljunk, hogy Georgiába érhessünk?“ – „Uram,“ felele a herczegné, „bárkánk még most is a parton áll, melyre a habok vetették: bizzuk reá másodszor is sorsunkat, s kövessük a folyamot; talán valami oly helyre visz bennünket, hol alkalmat találunk, vagy az én atyám udvarához, vagy a tied birodalmába jutni.“

„Nem bánom asszonyom,“ viszonza a herczeg, „csak neked tetszhetni van minden vágyam. Hagyjuk el e palotát, minthogy te benne unatkozol, s fiainkkal a herczegekkel, szálljunk a bárkába. De ah, mely szomoruságot fog okozni elmenetelünk az öreg sínai királynak! ugy szeret bennünket, mint ön gyermekeit; azt hiszi, soha sem fogjuk elhagyni: vigasztalhatatlan lesz, ha tőle elválunk.“

„Menjünk hozzá s szóljunk vele,“ mondá a herczegné: tetessük magunkat, s hogy kétségbeesését elháritsuk, hitessük el vele, hogy nem örökre válunk el tőle.“

E beszélgetés után az öreg királyhoz menének; elébe terjeszték, hogy oly nagy vágyásuk van szüléiket látni, hogy neki ellen nem állhatnak; kérék, engedné meg honukba tértöket, s bizonyossá tevék, hogy néhány esztendő alatt, ismét vissza fognak jönni. E beszédre elkezde a király sirni: „Oh kedves gyermekeim!“ kiálta, „hát elveszitselek benneteket! ah! soha sem foglak látni benneteket.“ – „Uram,“ mondá a herczeg, „hagyd követnünk a vér ösztöneit: ha nekik eleget tettünk, -72- vissza fogunk térni e magányba, hol veled éldeljük a halhatlanság édeit.“

A herczegné ugyanazt ismétlé; de bármint fogadák is neki visszatértöket, mivel a Mekasefa tudománynyal birt, szivök fenekéig láta, s jól tudá, hogy nincs szándékok szavokat megtartani. Ezen tőle oly igen szeretett személyek elvesztésén való fájdalom életét elviselhetlenné tette. Hivá a halál angyalát, kit oly sok emberkor óta magától távol tartott; fölhagyott a gondoskodással, melyhez szokott volt napjainak hosszabbitása végett, s magát meghalatá.

Alig lehelé ki vég sohajtását, s szellemei azonnal eltünteték. A palota hirtelen elenyészék; s a herczeg, hölgyével s gyermekeivel a mezőn találá magát. Nem tartóztathaták magukat a sirástól, ha meggondolák, hogy ők voltak okai az öreg király halálának; de fájdalmok nemsokára helyt ada azon kecsegtető képzeleteknek, melyeket szüléik viszontlátásának reménye önte beléjök, s most csak indulásukkal foglalatoskodának.

Némely gyümölcsöt szedének, melyet azon föld, terméketlenségének ellenére, egyenesen az ő számokra látszott azon sivatagban termeni. Bárkájokba hordák, mely egy czövekhez vala kötve, s azon állapotban volt, melyben elhagyták. Eloldák, bele menének mindnégyen, s a folyamra bizák magukat, mely onnét egy negyed mérföldnyire a tengerbe szakadt.

Egy tengeri-rabló, ki ezen folyó torkolatjánál kóválygott, észrevevé a bárkát, közelite hozzá, s kiálta a herczegnek, adja meg magát, ha a halált el akarja kerülni. A herczeg fegyvertelen lévén, mit tehete ily számos fegyveresek ellen? a helyett, hogy magát haszontalanul védené, megadá a tengeri rabló kezébe, mindenre, a mi szent, kényszeritvén őtet, hogy hölgye becsületét s gyermekei életét el ne ragadja.

A rabló, minekutána hajójára vevé őket, egy szigetre eveze, hol a karizmei herczeget kitéteté. Maga pedig a szabad tengernek tartá, s a herczegnét, két -73- fiaival együtt, magával vivé. Lehetetlen a herczeg és Dilarámja keservét lerajzolni, midőn egymástól elválasztatának. Mig csak láthatá a herczeg a hajót, nem szünt meg a rabló után kiáltozni. „Hah istentelen!“ kiálta, „ne véld, hogy isten gaztettedet büntetlenül hagyja. Bármely szögébe rejtezzél a földnek, nem kerülöd el a büntetést, melyet igazsága számodra készit.“ Ezután az ég felé fordulva, monda: „Oh igaz ég! ki eddig oltalmazál, elhagyál-e most engem? Megengedhetéd-e, hogy hölgyemet s gyermekeimet tőlem elszakaszszák? Jaj nekem! ha uj csodát nem tészsz, hogy e kedves tárgyakat visszaadjad, eddig való kegyelmeidért inkább panaszkodnom lehet, mint sem magamat boldognak mondanom. Miért mentettél ki ennyi veszedelemből? Csak azért halasztád-e vesztemet, hogy egy atya és férj aggodalmait is érzeném?“

Mig igy beszéle, több embereket láta felé jőni, kik igen különöseknek tetszének. Olyan testök volt mint más embereknek, de fejetlenek valának: mellökön volt egy nagy szájok, s mindenik vállokon egy szemök. Ezen szörnyetegek megragadák s királyukhoz vezeték.

„Uram,“ mondának neki, „itt van egy csúfos külsejü idegen, kit a parton találánk. Talán az ellenség kéme lehet.“ – „Jól van“ felele a király, „készitsetek egy máglyát s égessétek meg rajta, majd ha ki vallattam. Ifju ember! szóla tovább a herczeghez fordulván, ki vagy? Honnan jősz? s mi hozott e szigetre?“

A herczeg nem hallgatá el jövetelét, s hosszu körülményes elbeszélést tarta kalandjairól.

A király álmélkodék rajta, s mondá neki: „Herczeg! jól látom, hogy az ég különös ótalmába vette életedet. Ha a különös kalandok, melyeket nekem beszélél, nem bizonyitanák is, csak azon sajnálati érzelmek sem hagynának róla kételkednem, melyeket bennem gerjesztenek. Engedek ez ösztönnek: igen, élni fogsz, menedéket adok udvaromban, s hizelgek magamnak, hogy azon háborúban, melyet egy szomszéd király ellen viselek, -74- nem lészsz haszontalan. Elmondom e háboru okát. Ő és alattvalói nem olyan fejetlen emberek mint mi, hanem nagy madárfejök van, s ha beszélnek, hangjok annyira hasonlit a madár szóhoz, hogy mihelyt egy közűlök szigetünkre jő, azt parti madárnak tartjuk, s megeszszük. Ez nem tetszik királyuknak, ki hogy magát megboszulja, időnkint egy hajóhadat készit föl, s itt kiszállani próbál. Már néhányszor nem diszlett neki. Azonban nem hagy föl a reménynyel, hogy mindnyájunkat elveszitsen; s mi részünkről nem kevésbbé reményljük, hogy őt minden alattvalóival együtt meg fogjuk enni.

„Ez ügyemnek állapotja,“ folytatá a fejetlen emberek királya. „Vigyázunk, hogy véletlenül meg ne támadtassunk, s még eddig mindig diadalmaskodtunk ellenségeinken.“

A karizmei herczeg ajánlá karját a királynak, s ez őt hadainak fővezérévé nevezé. Az ifju vezér nem késedelmezett tisztét teljesiteni, s azt megmutatni, hogy rá nem érdemetlen.

Nem sokára a parton nagy számu hajósereg jelent meg. A madárfejű emberek szigetének királya vala, ki népének legválogatottabb részével uj kiszállást próbála. A karizmei herczeg időt engede neki, seregei fele részének kiszállitására: de akkor az övéivel hevesen megtámadá, zavarba hozá, s kényszerité hajójokra szaladni. Sokan megölettek, sokan a vizbe fuladtak, s a madár fejű király, kénytelenittetett a megmaradottakkal hátra vonulni.

Soha sem nyert még a fejetlen emberek királya ily fényes győzedelmet. Ennek minden dicsősége a herczegre háromlék; a katonák megvallák, hogy még sohasem voltak ilyen jól vezérelve, és hogy egy vezérök, a leghiresebb sem mutatott ennyi ügyességet.

E magasztalások hizelkedtek az ifju hősnek, ki hogy azt még inkább megérdemelje, javalá a királynak, hogy részéről ő is készitsen föl egy hajóhadat, s ellenségeit otthon rémitse el. A király elfogadá e javalatot; s egy -75- rettenetes hajóhad vitorláza a karizmei herczeg vezérsége alatt a madárfejü emberek szigetére.

Éjjel kiszállitá seregeit, s zaj nélkül harczrendbe állitá, s virradatkor a város ellen nyomula, s megrohaná a lakosokat, kik ilyetén megtámadásról nem is álmodának. Mindent levágott, a mi ellentálla. A királyt egész udvarával elfogá, s diadalmasan tért vissza a fejetlen emberek szigetére.

Itt, az otthonn maradt nép öröm sikoltozásai között fogadtatott, s örömünnepek rendeltettek, melyek egy hónapig tartának. A foglyokat kioszták a lakosok között, kik azokat annyiféle lével evék meg, amennyivel parti madarakat enni szokás. A meggyőzetett király maga sem kerülheté el e halál nemét: egy ünnepen a fejetlen emberek egész királyi családának feltálaltatott.

E győzelem után, mely a háborut teljesen elvégezé, a karizmei herczeg henye életet kezde élni. Kilencz évig marada a fejetlen király udvarában, ki őt annyira megkedvelé, hogy egy napon igy szólana hozzá:

„Herczeg: én öreg vagyok s nincs férfi-örökösöm: koronámat neked hagyom, azon feltétel alatt, hogy azt leányommal oszszad meg. Noha igen különös, sőt nevetséges alakod van, mégis örömest elfogadlak vőmnek.“

A herczeg ügyesen elmellőzé ez ajánlást: de a király ismét rá tére, s midőn észrevevé, hogy a herczeg iszonyodik e házasságtól, elkezdé ismét; de megváltozott hangon: „herczeg!“ mondá neki: „ugyan szép tőled a tisztességet megvetni, melylyel meg akarlak becsülni! tudjad, minden tett szolgálataid sem óhatnak meg, hogy haragomat ne érezzed, ha tovább is vonakodol engedelmeskedni! Fontold meg jól: holnap el kell venned leányomat, vagy pedig leüttetem e tekét, mely szüntelen forog vállaidon, s igen galád tekintetet ád.“

E szavak oly ábrázattal mondattak, melyek a herczegnek értésére adák, hogy el kell magát szánnia vagy a herczegnét elvenni, vagy meghalni. E kinos zavarban szomoruan kiálta föl: „Boldogtalan csillagzat, -76- mely alatt születtem, hát soha sem merithetem ki gonosz hatalmadat? még nem elég, hogy egy kutyafejű nőm vala, most még egy másik szörnyeteggel kell összekelnem. Oh Dilarám! kecses Dilarám, kinek emléke oly fájdalmat gerjeszt, melyet az idő soha el nem tompithat, hogy élhet egy herczeg, ki kedves képedet szentűl őrzi szivében, egy nővel, kinek szemei vállaira tévedtek, s kinek mellén olyan szája van, mely inkább látszik egy férj elnyelésére, mint csókjainak elfogadására alkotva lenni.“

Mindezen idegenkedése mellett nem mulasztá el magát a házasságra elszánni, mely mindazon pompával ünnepeltetett, melyet az egybekelő személyek születése megkivánt.

A lakodalom első éjszakáján a herczeget egy szobába vezeték, hová már előbb a menyasszony vezetteték, s itt mindkettejöket egyedül hagyák. A menyasszony közelite hozzá először, s a herczeg remegett iszonyodtában: azt vélé, hogy elragadtatva gerjedelmétől s a női név által fölhatalmazva, hamvadó lángját akarja szítani; de az egy beszédet tarta neki, mely nyugalmát visszaadá, s tévedéséből kivoná.

„Jól tudom uram,“ igy szóla hozzá, hogy olyan embernek, mint magad, utálnia kell egy asszonyt, ki hozzám hasonlit. Én érzeményeidre a magaméiról itélek: nekem szint oly irtózatom van tőled, mint neked lehet tőlem. Mi egymást szörnyetegként nézzük, boldogtalanoknak tartjuk magunkat, mivel kényszerittetünk egybekelni, te hogy a halált elkerüljed, s én hogy király atyámnak engedelmeskedjem. Mindemellett mondhatom neked, hogy, ha mint gyengéd érzetű ember, férji jogaidról le akarsz mondani, én szerencsédet tehetem.“

„Ah, nagyságos asszonyom,“ felele a herczeg, „lemondok teljes szivemből, minthogy ez áldozatot kivánod; de kérlek, mondd meg nekem, mi módon akarsz boldoggá tenni?“ – „Tudd meg,“ folytatá amaz, hogy én egy szellemet szeretek, kiben forró szenvedélyt -77- gerjesztettem. Mihelyt megérti, hogy atyám férjhez adott, nem fog késni eljőni s engem elragadni. Kérni fogom őt, hogy téged vigyen országodba, s nem kétlem, hogy megörülvén irántam mutatott tiszteleteden, mindent megtesz, a mit kivánsz.“ – „Jól van szép herczegné,“ felele a karizmei herczeg, elragadtatva az adott reménytől, „rá állok, s a szerencsés szellemnek átengedem mindazon kincseket, melyeket e lakodalom nekem rendelt; örömest általadom neki azoknak birtokát.“

Ezt mondván, lefeküdt egy pamlagra, s elaluvék; s a herczegné ugyanazt cselekvé.

Mig mindketten igy alvának, megjelenék a szellem, ki a menyecskét szerette, karja alá fogá őket, elvivé a légen keresztül. Megálla egy szigetnél, mely nem messze vala a fejetlen emberek szigetétől, letette itt a herczeget a pázsitra, s a herczegnét elvitte egy földalatti lakba, melyet különösen az ő számára készite.

A herczeg fölébredtekor elcsodálkozék, hogy magát egy ismeretlen szigeten lelé. Gondolá ugyan, hogy álmában a fejetlen herczegnébe szerelmes szellem tette ide; de ugy vélé, hogy e szellem még sem oly igen háladatos, mint a herczegné dicséré, minthogy őtet a helyett, hogy honába vinné, egy szigeten tette ki, mely talán szintoly ocsmány emberektől lakatik, mint a Számszárok.

Mindazon rettentő dolgoktól nyugtalaníttatott, melyeket e gondolat foglala magában, midőn a tengerparton egy öreg embert pillanta meg, ki a mosódást látszott elvégezni. Szaporán fölkele, hozzá szalada, s kérdé, ha muzelmán-e? „Igenis az vagyok,“ felele az öreg; „hát te ifju ki vagy? Nemes tartásodról itélvén, nem lehetsz köz származásu.“ – „Nem csalódol vélekedésedben,“ felele a herczeg, „mert én királyfi vagyok.“ – „S melyik király az atyád?“ kérdé az öreg, „nyisd meg szivedet, esküszöm a nagy prófétára, hogy nem rejtezik álnokság szavaim mögött, hajlandóbb -78- vagyok neked szolgálni mint ártani, szólj tartalék nélkül.“

„Minthogy épen nevemet kivánod tudni,“ felele a herczeg, „megmondom, hogy én a karizmei herczeg vagyok.“ – „Oh istenem,“ esék szavába az öreg, „lehetséges-e, hogy te vagy ama boldogtalan herczeg, kit egy európai tengeri kalóz elrabolt?“ – „Ki értesithetett e történetről?“ kérdé a herczeg. „Csak kell tudnom uram,“ felele az öreg; „én atyád birodalmában születtem. Bennem egyikét látod azon csillagjósoknak, kik a jövendőket a csillagokból nézik; s hogy arról tudósitsalak a mi téged illet, azt mondom, hogy atyád annyira szivére vevé elragadtatásodat, hogy néhány nap mulva meghalt. Népe, melynek gyönyöre vala, sokáig siratta, s végre letévén a reményről, hogy téged valaha láthasson, egy vérségedbeli herczeget ültete a királyszékbe. Ez uj király összegyüjté a csillagjósokat, hogy országlása felől a csillagokat kérdenők meg; oly dolgokat hirdeténk neki, melyek neki nem tetszének. Rajtunk akart elégtétet venni a balesetekért, melyekkel az ég fenyegeté, s elvégzé, hogy mindnyájunkat megölessen. De mi, mesterségünk titkai által fölfedezők e cselt, elhagyók honunkat, s mindenikünk a föld azon szögébe vonult, melyet szállásul választa. Én a föld több tartományait bebarangoltam, s végre e szigeten telepedém meg, melyen egy oly jó királyné uralkodik, hogy nincs több oly boldog nép, mint az ő alattvalói.

Mig a csillagjós igy beszélt, a karizmei herczeg keservesen sira; atyja halálának hire oly mély fájdalmat okoza neki, hogy az öreg kénytelen volt beszédét félbeszakasztani, hogy őt vigasztalja. „Uram,“ monda neki, „ha ily szomoru hireket hozok is, de igen örvendeteseket is jelenthetek. Jól emlékezem még minden észrevételeinkre: az ég boldog sorsot igér a harminczadik esztendőn tul. Te már harminczegy vagy, s következőleg minden bal eset elmulik. Kövess, ha tetszik; elvezetlek -79- a nagyvezérhez, ki egy erényes férfi. Ő be fog mutatni a királynénak, ki illendően fog fogadni, mihelyt rangodról értesittetik.“ A herczeg és csillagjós a vezérhez menének, ki, mihelyt a herczeg nevét megérté, a legnagyobb csodálkozás minden jelei mellett fölkiálta: „Oh istenem, csak neked van hatalmadban ily csodákat mivelni. – Jer uram,“ szóla tovább, a karizmei herczeghez fordulván, „jer velem a királynéhoz, s meg fogod érteni csodálkozásom okát,“ ezt mondván, elvezeté a palotához, s midőn a királynő szobáiba érének, kérte, várakoznék egy perczig, mivel jó volna a fejdelemnét eleve tudósitani, hogy egy ily herczeg elfogadására elkészülhessen.

A vezér alkalmas sokáig marada a királynénál, ki végre a szobába lépett, melyben a herczeg vala. Szemébe nézett, s megismeré: „Oh kedves férjem,“ monda, karjait elébe terjesztvén, „van-e több ily öröm e világon, mint téged viszont láthatni?“

A herczeg hasonlólag szemlélé s megismeré vonásaiból szerette Dilarámját, s elragadtatva az álmélkodás, szerelem és öröm által, fölkiálta: „Oh én királyném! lehetséges-e, hogy ismét meglellek? Bármi nagyok is a szerencsétlenségek, melyeket az ég velem kiállatott, megvallom mégis, hogy kegye fölülmulja keménységét, minthogy téged szerelmemnek visszaajándékoz.“ Megölelék egymást több izben oly elragadtatással, melyet inkább érezni, mint kifejezni lehet. Ezután a herczeg gyermekeiről tudakozódék. „Ezeket nem sokára meg fogod látni uram,“ felele a fejdelemné; „vadászni mentek; s már majd vissza fognak térni.“ – „De hogy lettél e sziget királynéjává asszonyom?“ kérdé a herczeg. „Tüstént kielégitem ujságvágyodat,“ felele Dilarám; „halljad, mint jutottam e királyszékre, melyet holnap mindjárt el fogok hagyni, hogy téged kövesselek, ha népem meg nem egyez benne, hogy azt veled megoszszam.

Mihelyt a tengeri-rabló, ki minket elfoga, téged a -80- szigeten kitett: a mint tudod, ismét a tengerre ereszkedék; de nem tevénk még hat mérföldnyi utat, midőn egy irtózatos vész támada, s a hajósok ügyessége s erőlködései daczára a hajó oly erőszakkal csapatott e part szikláihoz, hogy ezer darabokra zuzék. Néhány hajós legény úszással vergődék a partra; a többiek is, a kapitánynyal együtt, hasonlólag akarának menekedni, de elveszének. A mi engem illet, a nélkül hogy az eget szerencsétlen éltem megtartásáért kértem volna, megölelém fiaimat, hogy velök haljak meg, s már el akarának nyelni a hullámok, midőn e szigetről több ember, kik messzéről nézék hajótörésünket, s csolnakokba veték magokat, hogy segélyünkre siessenek, még jókor érkezének. Félholtan huztak ki a vizből, s észrevevén, hogy lélekzünk, házaikba vittek, s életre hozának. Midőn e sziget királya hajótörésünket hallá, kiváncsi volt bennünket látni. Ez egy kilenczvenesztendős férfi vala, annyira szerettetett alattvalóitól, a mennyire érdemlé. Nem titkolék el előtte semmit is, hanem megmondám rangomat, s elbeszéltem történetemet. Megilletődött szerencsétlenségeimen, s könyeivel kiséré az enyéimet, melyeket történetem nehány helyeinél nem tartóztathaték vissza. Végre, minekutána nagy figyelemmel hallgatott volna, megszólamlék s ezt mondá: „Édes leányom! állhatatossággal kell szenvedni a baleseteket; ezek a kisértetek, melyekre az ég az erényt teszi; ha türelmesen szenvedünk, mindig örömeket következtet szenvedéseinkre. Maradj nálam; gondoskodni fogok gyermekeidről, a herczegekről.“

Valóban, ha önnön gyermekei lettek volna is, nem viseltetheték vala több szeretettel hozzájok, s irántam tisztelete és becsülése már nagyobb nem lehetett volna; nem elégedék meg engem tisztességekkel halmozni, tanácsot kért tőlem az ország dolgai felől is; részt engede vennem státustanácsában, s hogy meggyőzzön, mily nagyon van elfoglalva irántam, nagy dicsérettel magasztala -81- mindent a mit mondék, ha csak akármi módon alkalmazható vala.

Öt évet tölték e szerint, midőn ezeknek lefolyta után egy napon igy szóla hozzám: „Herczegné, ideje hogy egy szándékot, melyre magamat határozám, előtted felfödözzek: azt akarom, hogy holtom után te űlj királyszékembe, s hogy ezt számodra bizonyossá tegyem, el kell téged vennem. Minden népeim, kik el vannak bájolva erényeidtől, javalni fogják választásomat, s meg fogják köszönni, hogy téged örökösömmé tettelek.“

„Fiaim java elhatároza, hogy e szövetségre álljak, mely népeim nagy javalása közben, végrehajtatott. Nem kevésb örömet s megelégedést mutattak akkor is, midőn halálakor, mely lakodalmunk után hamar következék, megértették végintézetét, mely parancsolá neki, hogy engem ismerjenek el uralkodónéjoknak; ez idő óta én országolok, s mondhatom, egyetlen törekedésem, őket boldogokká tenni.“ Midőn a királyné ez utósó szavakat mondá, látá a két herczeget vadászatról megtérni. Siessetek herczegek,“ kiálta elejökbe, „siessetek atyátokat megölelni, kit az ég nektek megtartott!“ A vér szava, mely magát bennök hallatá, nem hagyá őket tovább e csodán kételkedni, oda futának a karizmei herczeghez, ki elejökbe kitárá karjait, s egymásután mindeniknek szemeit megcsókolá.

Minekutána ezen négy, a természet leggyengédebb érzelmeitől meghatott személy, szeretetének ezerféle jeleit mutatta volna, a nagyvezér az egész népet összegyüjté, elbeszélé nekik a karizmei herczeg történetét, s inté őket, hogy e herczeget királyuknak ismerjék el. A nép egy akarattal ráállott, s a karizmei herczeget királynak kiáltá ki.

Ez szerette georgiai herczegnéjével ugy országolt, hogy országlásuk a legboldogabbnak neveztetett.

„Azért beszéltem uram e történetet,“ monda a persa császár kilenczedik vezére, „hogy megmutassam felségednek, hogy a királyok gyermekei is szint ugy alája vannak vetve balcsillagzatuknak, mint mások; mig egy ellenséges csillagzat gyakorolja rajtunk hatalmát, kezükben még az arany is fekete földdé, s szájukban a terjék méreggé változnék. Nurgehán herczeg e szerencsétlen esetben van, mindent kell félnie, minden ellene van, önnön atyja lett ellenségévé.“

E történet elbeszélése, s mindenek fölött az alkalmazás, a királyt megdöbbenték, s a szultánnénak tett igéret daczára is elhalasztá a herczeg megöletését.

Midőn a szultán estve palotájába visszaérkezék, ismét panaszkodék a szultánné, fia büntetésének ujra lett elhalasztásán, s hogy a királynak megmutassa, mennyire viheti egy fiatal ember gonoszságát, következő történetet beszélé neki:

A varga és királyleány története.

Volt egyszer Kaszbinban egy ifju varga, Hasszán nevezetű, ki szűken élt munkája jövedelméből. Egy nap, midőn boltjában vala, láta egy dervist arra elmenni, kinek papucsai rongyosak voltak. „Jó dervis“ monda neki, „lábbelid rosz karban van; jere be hozzám, majd kiigazgatom.“ A dervis engede ezen hivásnak, leűle, s evék némely étkekből, melyeket a varga, elébe raka.

Midőn a papucsok elkészültek, monda Hasszán: „munkám árába egy tanácsot kérek tőled. Kedvem van utazni, s te inkább adhatsz erre jó tanácsot mint más akárki.“ – „Fiam,“ felele a dervis, „három tanácsot adok, melyeknek egész fontosságát tapasztalásból ismerem:

Először: soha se indulj utra jó uti-társ nélkül; mert a próféta (üdvösség legyen vele!) azt mondja: „Keress magadnak előbb társat, s ugy indulj utra.“

Másodszor: ne késsél olyan helyen, hol viz szűke -83- van. Végre harmadszor: ne menj városba napnyugat után.“

Rövid idő mulva, minekutána Hasszán jó uti-társakat talált volna, utra indult. Nehány nap multával együtt egy nagy város kapujához érének: társai bementek; ő pedig megemlékezvén a dervis tanitására, kün marada egy folyó partján; s mivel közelében egy temetőt talála, tanácsosnak tartá az éjszakát ott töltenie.

Három óra vala éjfél után, midőn két embert veve észre, kik a város falán valamit lebocsátának, a mit meg nem ismerhetett, s a mit egy legközelebb lévő sirba vivének.

Alig távozának el ezen emberek, azonnal siete Hasszán azon helyre, melybe terhöket letették. Belépe, vevé tűzszerszámát, s a kiütött tüzvilágnál egy koporsót pillanta meg, melyből mindenfelől vér csörgedezett. Azonnal erőlködék a födelet fölemelni, s egy rendkivüli szépségű hölgyet talála benne, egészen vérében fürödve s egy halotti lepelbe burkolva. Holtnak tartá, s fölemelé a gyolcsot, melybe takarva volt, midőn követkevő szavakat hallá gyenge hangon mondatni: „Az isten szerelméért, ne foszsz meg ruháimtól.“ Ekkor látá, hogy még van egy kis élet benne, széttépé a maga kaftánját s bekötözé sebeit.

Következő reggel a város karaván szeraijába viteté, s hugának adá ki, kit ő maga sebesitett meg egy heves pillanatban. Itt két hónapig a leggyengédebb gonddal ápolá. Ezen idő mulva az ifju ismeretlen nő egészen helyreállott, s a karaván szeraiból fürdőbe ment. Midőn visszajött, tollat, tintát és papirost kért, egy pár szót ira, s monda Hasszánnak: „Fogd e levelet, vidd el a bazárra, Yakub pénzváltóhoz, s vedd által, a mit adni fog.“

Hasszán sietve elment a pénzváltóhoz. Mihelyt ez a levelet felnyitotta, megcsókolá, fejére tette, s a levélvivőnek egy erszényt ada által ötszáz zecchinóval. A mi utazónk egészen elbámult, sohasem látott életében -84- ennyi pénzt; s azon tiszteletből, melyet a pénzváltó a levélhez mutatott, megismeré, hogy a ki azt irta, nem közönséges származásu lehet.

A karaván-szeraiba visszatérvén, félelmesen letevé társnéja elébe, ki szemeiből olvasá mindazon ujságvágyat, mely kinozta. De még nem tartá tanácsosnak azt kielégitenie, s megeléglé neki mondani, fogja a pénzt s szerezzen magának illendő ruhákat s becsületes lakást.

Hasszán teljesité parancsait; s nagy summákon, melyeket a pénzváltó sohasem mulaszta el küldeni, rabszolgákat vettek, s egy ideig ketten a bőség ölében éltek.

Egykor az ismeretlen nő egy erszényt ada Hasszán kezébe, s ezt mondá neki: most van alkalmad nekem egy szolgálatot tenned, melyre igen sokat tartok. Menj a bazárra, ott könnyen megtalálhatod a selyemárus Abdallah boltját. Vetess elő egy vég atlaszt, s bármi drága legyen is, vedd meg alkuvás nélkül.“

Hasszán hamar rátalált az ifju kalmár rakhelyére, bement, egy vég atlaszt mutattata elő s megvásárlá a kivánt áron. A többszöri bizományok következésében, több izben visszatért azon kalmárhoz, s oly jól végzé dolgait, hogy közöttök oly bizodalmas ismeretség erede, hogy egykor a kalmár ebédre hivá, mely hivást ő el is fogadá.

Az ismeretlenné hagyásából Abdallah viszont elhivatott, ki nagy hálával vevé a becsületet, melyet iránta oly gazdag ur mutata, milyennek Hasszán tetszék.

„Bár mi különösek legyenek is a dolgok, melyeknek tanuja fogsz lenni, ne csodálkozzál rajtok,“ monda az ismeretlen nő Hasszánnak. S egyszersmind igen fényes ebédet készittetett.

A rendelt órára megjelenék Abdallah legnagyobb pompába öltözve. Hasszán igen nyájasan fogadá; késő éjszakáig ittak; de midőn az elválásról leve szó, s Abdallah a házi urtól bucsuzni akara, ez nem engedé: „Hogyan eresszelek el,“ monda, ily késő éjjel! Nem, -85- azt nem tehetem: itt kell hálnod, majd ágyat készittetek.“

Midőn látá a kalmár, hogy hiába ellenkeznék, megnyugvék rajta s lefekütt.

Éjfélkor, midőn mély álomban fekünnék, az ismeretlen nő, ki a vendégség alatt nem mutatá magát, közelite hozzá, s egy gyilkot ütött szivébe.

Hasszán a zajra felébredvén, oda szalada: „Nagy isten!“ kiálta, látván hogy Abdallah véglehelletét adja ki, „mi iszonyu tettben tevél büntársaddá! én tüstént itt hagylak: nem akarok tovább ez undok házban maradni: s visszaadok mindent, a mit nekem ajándékozál.“

„Csendesedjél Hasszán,“ felele a herczegné, „én csak egy árulón tartottam igaz itéletet; én a király leánya vagyok, a kit itt holtan kiterülve látsz, forró szenvedélyt gerjesztett bennem; dajkám eszközlése s az őrizetemre rendelt személyek megvesztegetése által annyira vivém a dolgot, hogy őt a hárembe is beeresztetém; sőt álöltözetben magam is nem egyszer menék hozzá s jótéteimmel halmoztam el.

Egyszer, midőn oly időben látogatám meg, a midőn nem várt: csak képzeld bámulásomat s dühömet, midőn egy vágytársnémmal mulatva lelém. A leghevesb szemrehányásokat tevém neki, sőt annyira elhagyám magamat kapatni, hogy azt, ki nála vala, verni is kezdém. Ekkor elmene a szörnyeteg s két fiatal korhelyt hiva magával, s akár haragom következetétől félt, akár szeretőjét akará rajtam megboszulni, segédekkel több késszurást ejte rajtam, s holtnak vélve, kivive a temetőre, a hol megtaláltál. Most, miután meg vagyok boszúlva, siess atyámhoz a királyhoz, hirül vinni, hogy leánya még él, s mutasd meg neki szállásomat.“

Az egész udvar tele volt örömmel, midőn megérték, hogy a herczegné megtaláltatott. A király könyes szemekkel ölelé meg, s midőn hallá, hogy Hasszán volt megmentője, neki adá feleségül.

„Láthadd, uram, e történetből,“ ezt adá hozzá Chánszade királyné, „mely iszonyu tettekre képesek az ifju emberek:“ s ujra kiváná Nurgehán halálát. S a király meg is igéré kivánságát teljesiteni.

De jövő reggel, midőn már épen fia halálát akará parancsolni, ismét egy vezér álla elő s kegyelmet kére neki a fejedelemtől; s hogy a szultánné befolyását gyengitse, uj erősségül az asszonyok gonoszságára következő történetet beszélé:

A favágó és szellem.

Ahmednek egy szegény Bagdadi favágónak volt egy makacs fösvény s veszekedő felesége, ki egy pillantatnyi nyugalmat sem hagya neki. Ha valami kis pénzt szerze, mindjárt kezébe akará keriteni. Egyszer ezen szegény ember nehány kis pénzt teve félre, hogy magának kötelet vegyen; az asszony észrevevé s ezt mondá neki: „Hah, semmirevaló, megtetszik, mi szép életet élsz. E pénzt, melyet eltitkolál, kétségkivül valami asszonynak szántad; de várj, majd rendbe szedlek, soha sem fogsz többé nélkülem kimenni.“

Ekkorig a szegény favágónak legalább addig nyugalma volt, mig maga vala az erdőn; képzelhetni kétségbeesését, midőn látá, hogy induláskor felesége egy szamárra üle s a hegyre követé, hová ő dolgozni ment. „Legalább majd már tudom,“ mondá neki, „mit csinálsz, ha a házat elhagyod.“

Ahmed nem tudá, mint menekedjék tőle, midőn hirtelen egy szerencsés gondolat ötlék eszébe. Egy igen mély kut vala azon helyhez közel, hol ő dolgozott; „édes feleségem,“ mondá neki, „mivel már itt vagy, kérlek tégy meg nekem egy szolgálatot. Már rég ideje hallottam, hogy e kutban valami kincsnek kell lenni, köss e kötélre és bocsáss le rajta.“ – „Épen bizony,“ felele, „te köss engem rá, én szintugy lemehetek mint -87- te, te még majd képes lennél az egész kincset magad számára tartani.“

Ahmed rá álla, megköté nejét a kötélhez s leereszté a kutba. Midőn érzé, hogy feneket ért, elbocsátá a kötelet s ezt mondá neki: „kincsem feleségem, most te oly szives lészsz, hogy ott lenn maradsz, mig eljövök ismét kihuzni.“ S anélkül, hogy kéréseire s fenyegetéseire ügyelt volna, nyugton dolgára mene. Egy idő mulva, midőn vélé, hogy felesége már megjobbult e leczkére, ismét ledoba neki egy kötelet: „Siess no!“ kiálta neki, „kösd rá magadat, hogy kihuzzalak.“ S erre egy nehéz sulyt huza föl, de mily nagy vala bámulása, midőn a kötél végén egy szellemet pillanta meg.

„Ah mi nagy hálával tartozom neked!“ igy szólitá meg ez. „Én azon szellemek közé tartozom, kik nem tudnak a légbe fölemelkedni; e kutat választám lakomul, midőn kétségkivül valami ellenséges szellem, a világon a leggonoszabb asszonyt bocsátá le hozzám, ki már csaknem őrültté tett, a mióta társaságomba került. Ah be nagyon köszönöm, hogy megszabaditál tőle! ily nyomos szolgálatot nem fogok jutalmatlanul hagyni. Halljad, mit tehetek éretted. Tudom, hogy az indiai királynak egy gyönyörü leánya van, elmegyek, megszállom őt és őrültté teszem. Atyja, a király, hiába fogja orvosaival gyógyittatni; de itt van nehány levél, melyet csak vizbe kell mártani s azzal a herczegné arczát dörgölni, s ez kényszeriteni fog engem, hogy azonnal elhagyjam. Neked adom, hasznukat veheted.“ Ahmed megköszöné a szellemnek s elindula India fővárosába. Midőn utazása czéljára ére, hallá, hogy a herczegné őrülése az egész udvart a legnagyobb zavarba hozta, s hogy atyja a király, minekutána a leghiresebb orvosok mesterségét sikeretlenül kisértette volna, a leány kezét annak igéré, ki meg fogná gyógyitani.

Ahmed egész bizakodással ajánlá magát rá, megnedvesité -88- a leveleket, megdörgölé vele a herczegné arczát, s a varázslat azonnal megszünék. Az indiai király megismeré az Ahmed által tett szolgálatot, neki adá leányát s a lakadalmat a legnagyobb pompával ülték.

De a szellem, minekutána a herczegné testét elhagyá, a sínai herczegné testét választá lakául, kibe szerelmes vala. A sínai császár, ki az indiai herczegné csodálatos gyógyulásának hirét hallá, egy követet külde oda, s kéreté Ahmedet, méltóztatnék udvarába jőni s leánya egészségét helyreállitani. Ahmed nem késett oda utazni. De mi nagy vala bámulása, midőn odaérkeztekor megtudá, hogy a sínai herczegnét ugyanazon szellem szállá meg, kit ő a kutból kihuza. „Hát,“ monda neki a szellem, „te vagy-e Ahmed, kit én jótétekkel halmoztam el, s ki tőlem e herczegnét akarod elrabolni, kit szeretek? Óvakodjál ettől, ha kényszeritesz innen távoznom, egyenesen Indiába megyek s megölöm hölgyedet.“

Ahmed nem kevéssé ijedt meg e fenyegetésen, s már épen ki akará jelenteni a sínai császárnak mestersége elégtelenségét, midőn egy csel jöve eszébe. „Istenemre! édes jó szellemem,“ felele, „nem azért jöttem ide, hogy a herczegnét meggyógyitsam, sőt inkább, hogy segitségedet kérjem. Emlékezhetel még amaz asszonyra, kivel a kutban nehány kedvetlen perczeket töltöttél; az feleségem vala. Nem tudom, ki huzhatta ki, elég az hozzá, hogy szabadon van megint, mindig nyomomban van, s mindenütt üldöz, egy pillanat alatt itt terem, s én azért jöttem, hogy segedelmedért könyörögjek.“

„Segedelmemért?“ kérdé a szellem, „isten mentsen, hogy valaha egy ily asszonynyal találkozzam. Ahmed édes barátom! menekedjél tőle, amint tudsz; ami engem illet, én ebben rajtad nem segélhetek s mindjárt el is lódulok.“

Ezt mondván a szellem, elillana, s a sínai herczegné -89- meggyógyult, Ahmed pedig a király kegyelmeivel tetézve tére meg ipa birodalmába.

„Látod ebből uram,“ folytatá a vezér, „mely nagy az asszonyok gonoszsága, mivel még az ördögöknek is rettenetesek. Hogy lehetnének tőlök a férfiak bátorságban? Már több nap óta képesek egy asszony cselei a vezéreket, népet és főembereket nyugtalanitani. Óvakodjál uram az incselkedésektől s halaszd el még fiad halálát.“

A császár megilletődvén a vezér beszédén, fiát a fogházba visszavezetteté, s vadászatra lovagolt.

Este, midőn Szindbád haza tért, megujitá Chánszade királyné esdekléseit, hogy fiát ölesse meg; s hogy bizodalmát, melybe a vezér helyezé, megrenditse, következő történetet beszélé neki:

A papagájkirály.

Egy indiai király egy dervistől egy varázsmondást tanult, melynél fogva akármely állat testébe költözhetett; s nehányszor próbálá ezen elváltozást.

Egyszer egyik vezérével vadászaton vala, s egy őzbakot lőtt; s hogy vezérének varázshatalmát megmutassa, elmondá varázsszavait, s az állat testét vevé magára; a miniszter nagy bámulással látá a király testét élet nélkül összerogyni, mig az őzbak holtteste megelevenedék s ugrálni kezde. Midőn a király előbbeni alakjába visszatért, esdeklék a vezér urának, tanitaná meg őt e felséges varázsmondásra; s a király oly vigyázatlan vala s engede minisztere könyörgéseinek.

Egy idő mulva láta a vezér egy holt papagájt egy fa tövében, közel a palotához s kérdé a királyt: „Uram megengedi-e varázs-mondásod, hogy egy madár testébe költözzél?“ – „Bizonyosan,“ felele a király; s -90- azonnal megelevenité a papagáj holttestét s egy fára üle fel.

Mihelyt látá a vezér, hogy a király öntestét elhagyá, elmondván a varázsszókat, elfoglalá azt s a maga testébe egy rabszolga lelkét küldé.

Elképzelhetni a király boszuságát és fájdalmát, midőn a vezér hitetlenségét látá; egészen megzavarodva röpüle el, hogy tőle igy rászedetett.

Azalatt a vezér kezébe vevé az ország kormányát; sőt a hárem belsejébe is merészlett menni, s minden módon ura helyét foglalá el.

A szegény papagáj, minekutána egy ideig idestova tévelygett, elhatározá magát egy kertész házába szállani. Meg hagyá magát fogni, kalitkába tenni s a vásárra vinni. Mivel igen folyvást beszélt, egymásra igértek az emberek, hogy megvehessék. Minden embert elbámita helyes és furcsa feleleteivel. Végre ugy felverték árát, hogy csak a királyné vehete meg ily drága madarat.

A hárembe vitetett tehát s a királyné háló-szobájába tétetett. S itt a szegény papagájnak az a szivfájdalma vala, hogy éjszakának idején látá gyalázatos vezérét jőni s a királyné ágyát szemtelenül elfoglalni, mig neki kalitkája rudján ülve kelle boszuját lenyelnie.

Másnap reggel a vezér a királynéval mulat s a papagáj egy szögbe rejtezve hallgatá beszédöket. „Tudod-e,“ mondá a vezér, „hogy nekem hatalmam van akármely állat testébe menni, mihelyt meghal?“

„Igen nagyon szeretnék ily elváltozást látni,“ felele a szultánné, „kérlek, ne tagadd meg tőlem e mulatságot.“

Ekkor a vezér egy megölt ludat hozata be, s annak holttestébe mene által. A papagájkirály tüstént elmondá varázs-mondáját s ismét elfoglalá önnön testét; ekkor nyakon fogá a ludat, ugy vágá a falhoz, hogy szétszakadt. „Mily dühben vagy uram!“ kiálta a királyné, „s miért haragszol ily erősen?“ -91-

Elgondolhatni, mi nagy vala bámulásos megszégyenülése, midőn férje kegyetlen esetét elbeszélé.

„Látod uram,“ folytatá Chánszade, „mennyire lehet egy vezérben bizni.“ S iparkodék neki megmutatni, hogy szükség fiát megöletnie. A király meg is igéré neki ez elégtételt.

Midőn este a császár, palotájába megtére, a császárné egy csésze mérget tarta elébe, mondván: Uram, ha nekem igazságot nem szolgáltatsz, ezennel kinyilatkoztatom, hogy e mérget megiszom, s e bünért te fogsz felelni isten előtt. Tudom, vezéreid meg akarnak félemlitni, nemem ravaszságáról mindenfélét beszélvén, de a tied sem kevésbbé veszedelmes ám; ennek bizonyságául csak az ispaháni festő történetére hivatkozom.“

Mahmud története.

Egy festő egykor egyik barátjánál egy asszony képét látá, melybe halálig szerelmes lett; nem vala nyugta, mig meg nem tudá, hol tartózkodik azon képnek eredetije. Mondák neki, hogy az egy hires énekesnő képe, ki a nagyvezérnél van a persa udvarban.

Mahmud azonnal utnak indult Ispahánba. S minekutána éjjel-nappal utazott volna, elérkezék e városba s egy gyógyszerésznél veve lakást. Nem mulasztá el gazdájától tudakozódni, s megérté tőle, hogy az ország nagy nyugtalanságban van a szultánnak a varázslók ellen intézett üldözései miatt. Egyszersmind azt is megtudá Mahmud, hogy szerelmének tárgya a vezér egyik rabnője; s erre épité tervét.

Minekutána minden egy zsiványnak szükséges eszközökkel fölkészült volna, egy éjjel a vezér palotájába mene, melybe egy kötél segitségével könnyen feljuta. -92- A lapos tetőn által egy udvar közepére tére, onnan egy fényes kivilágitott szobát pillanta meg.

Ennek tartva, belépe a szobába; itt láta egy hölgyalakot, szépet, mint a legtisztább nyári nap, egy aranynyal kirakott elefántcsont-nyugágyon alva fekünni, körülvéve lámpáktól, melyek mindenfelé a legragyogóbb világot hintették. Amint hozzá közelite, azonnal megismeré, hogy ez azon szép, kit keres.

Erre egy gyilkot huza ki övéből s karján egy könnyü sebkét ejte, melyre felébrede, a szép elrémült, amint a gyilokkal kezében megpillantá. Zsiványnak tartá, esdeklék neki, hagyná meg életét s egy gyöngygyel, drága kövekkel rakott pompás fátyolt nyujta neki.

Jövő reggel felöltözék mintegy szófi, ruhája alá rejté a himzett fátyolt, s a persiai császár elébe járula.

„Uram,“ szóla hozzá, „én pap vagyok Chorazánból; magas erényeidnek hire elhatott egész hozzámig, s hogy ily igazságos fejedelem alatt éljek, utnak indultam fővárosodba. Annak kapuihoz érvén, azokat becsukva találtam, s kénytelen voltam az éjet a város alatt tölteni. Lefeküdtem, de nemsokára négy asszonyt láték; egyik egy hyenán nyargalt, másik egy koson, harmadik egy fekete nőstény-eben, s a negyedik egy leopárdon.

Mindjárt megismertem, hogy boszorkányok, az egyik közelite hozzám s rugdalni kezdett s egy korbácscsal csapkodni, mely kezében nekem tüznek tetszett, azonban több izben emlitém isten nevét, s egy késsel karján meg is sebesitettem, melyre elbocsáta; de elszaladtában kezemben hagyá ezen drága kövekkel elhintett fátyolt, melynek előttem semmi becse, minthogy a világtól elvonultam.“

A császár megismeré a fátyolt, mert maga ajándékozta nem sokkal elébb a nagyvezérnek; megkérdé ezt -93- iránta, s megérté, hogy kedvencz rabnőjének adá, ezt a palotába vivék. S minekutána karját megvizsgálák, ráösmerének a sebre, melyről Mahmud szólott, s nem kétlék többé, hogy valóságot beszélt. Ezután mint boszorkány arra itéltetett, hogy egy veremben senyvedjen el, melynek meredek falai minden szabadulást meggátoltak.

Midőn Mahmud cselének szerencsés sikerét megérté, a veremhez siete, melybe a szép rabnőt lebocsáták; s az őrök megnyerése által, kiknek kalandját elbeszélé, diszlett neki azt megszabaditani. Az őröknek tett igéretéhez képest elillana országába, éjjel-nappal utazott, s igy vágyai tárgyának birtokába jutott.

„Imhol, uram, egy,“ ezt adá hozzá a királyné, „a férfiak számtalan ravaszságai közül…“

Ily módon a királyné és vezérek váltogatva birák negyven napig a császár szándékát.

A negyvenegyedik napon napkeltével felüle a király székébe, kiadá a bakónak parancsait s fiát elővezetteté. Szintugy a negyven vezért is megfogatá s megkötözve maga elébe viteté.

A hóhér beköté Nurgehán herczeg szemeit kivoná pallosát s kétszer kérdé a császárt; vágja-e? Minekutána megengedtetett neki, ezt mondá: „Uram még harmadszor is kérem tőled e parancsot; gondold meg jól, hogy egy késő bánat nem teheti azt jóvá, a mit most parancsolsz.“

A császár épen ismételni akará parancsát, ekkor megjelenék Abumasár, Nurgehán tanitója. Tüstént megragadák az őrök s a királyszék elébe vivék oly szaporán, hogy lába sem érte a földet.

„Nyomorult,“ szóla hozzá Szindbád, „fejeddel fogsz fizetni gazságaidért. Nem hitetlen tanácsaid parancsolák-e fiamnak e hallgatást?“

„Igenis uram,“ felele Abumasár, „fiadnak negyven -94- napig hallgatnia kellett, hogy a szerencsétlenségeket elkerűlje, melyeket neki a csillagzatok jelentének: de a boldogtalan időhatár eltelék, s most már bízvást szólhat.“

Azonnal levevék a kötőt a herczeg szemeiről s elbeszélé egyenesen, mi történt ő és mostohája között. A királyné asszonyainak tanúságokra is hivatkozott, kik megvallák, hogy egy vékony falon által mindent hallottak.

Ezen hirekre szivéből sajnálá Szindbád, a mit eddig cselekedett, s udvarának minden urai javalák fejedelmök beszédét. A császár, fiát mellé ülteté, megcsókolá szemeit s megengedé a negyven vezérnek kezeit s térdeit megcsókolniok. Ezek levetették gyászruhájokat, melyet negyven napig viseltek, s pompás ruhákba öltözének, melyeket a császár osztata ki közöttök.

„Midőn a görög király,“ mondá a halász a szellemnek, „Szindbád király történetét elvégezte volna, ezt veté hozzá: „És te vezér! irigységgel teljes lévén Dubán orvos iránt, ki neked semmit sem vétett, sőt akarnád, hogy őt megölessem; de őrizkedni fogok ettől, félvén igazságtalan lenni, mint e király vala fia iránt.

Az árulkodó vezérnek sokkal fontosabb vala Dubán orvos halála, mint hogy itt megállapodott. „Uram,“ mondá neki, „mint tartóztathat a félelem, hogy ártatlant büntetsz meg, Dubán orvos megöletésétől. Nem elegendő okot ád-e az, hogy őt életed után incselkedéssel vádolják, az övének elvevésére? Ha az van kérdésben, hogy egy király élete bátorságba tétessék, már a csupa gyanúnak is bizonyosság gyanánt kell szolgálni; s jobb egy ártatlant feláldozni, mint egy bűnöst büntetlenül hagyni… De uram, nem is oly igen bizonytalan dolog ez: Dubán orvos téged valóban meg akar ölni. Nem irigység fegyverez föl ellene, egyedül felséged -95- megmaradásában való részvétem és buzgóságom ösztönöz e nagy nyomosságu jelentésre. Ha hamis ez, megérdemlem, hogy ugy büntettessem, mint az egyszeri vezér.

„S mit vétett ezen vezér,“ kérdé a görög király, hogy oly büntetést érdemle?“

„Elbeszélem felségednek,“ felelé a vezér; „legyen felséged oly kegyelemmel meghallgatni.“

A megbüntetett vezér története.

Volt egyszer egy király, ennek volt egy fia, ki a vadászatot szenvedélyesen szerette. Gyakran megengedé neki e mulatságot; de nagyvezérének parancsolatban adá, hogy őt szüntelen kövesse és soha se hagyja el szemei elől. Egyszer egy ily vadászaton egy szarvast sebzének meg a vadászok, s a herczeg azt hivén, hogy a vezér követni fogja, utána iramék a vadnak. Addig nyargalt, s heve oly messze elkapá, hogy végre egészen egyedül látá magát. Megállapodék s midőn észrevevé, hogy utat vesztett, nyomán akara visszatérni s a vezérhez jutni, a ki nem vala elég gyors őt közelről követni; de eltévedt.

Midőn igy bizonyos irány nélkül ide s tova bolyonga, az ut mellett egy alkalmas szép nőre bukkant, ki keservesen siránkozott. Megvoná lova fékét s kérdé az asszonyt, ki légyen, mit csinál itt egyedül s van-e szüksége segédére.

„Én,“ felelé az, „egy indiai király leánya vagyok. A mint a mezőre lovag kisétáltam, elaludtam s leestem a lóról. Lovam elszaladt s nem tudom mi lett belőle.“ Az ifju herczeg megsajnálá s megkinálá, ülne fel mögéje a lóra; a mit el is fogada.

Midőn egy kunyhóhoz érének s a herczegné kijelentette, hogy bizonyos szüksége végett szeretne leszállni, a herczeg megálla s leereszté. Maga is leszálla -96- s közelíte a kunyhóhoz, lovát kantáránál fogván. Képzeld meglepetését, midőn az asszonytól benn ime szókat hallá mondani: „Örüljetek gyermekeim! egy szép s kövér gyereket hoztam.“ És más szavak tüstént felelének: „Hol van mama? hadd együk meg mindjárt; mert igen ehetnénk.“

A herczegnek nem kellett többet hallani, hogy megismerje a veszedelmet, melyben lebegett. Jól látá, hogy az asszony ki magát egy indiai király leányának adá ki, Ogerné vala, azaz egy oly vad szellem neje, kit Ogernek hínak, s a kik ezerféle cselt használnak, hogy az arra menőket megfogják s megegyék.

Megrémült s hirtelen lóra veté magát. A követelt herczegné e pillanatban lépe ki, s midőn látá hogy zsákmányát elszalasztja, kiálta a herczeg után: „Ne félj semmit is: ki vagy? s mit keressz?“ – „Eltévedtem,“ felelé ő, „s utamat keresem.“ – „Ha eltévedtél,“ mondá a nő, „ajánld magadat isten oltalmába, ő ki fog vonni a bajból, melyben vagy.“

Midőn az indiai álherczegné az ifju herczegnek tanácsolta, hogy ajánlja magát istennek, gondolá, ugyan ez, hogy nem akarja javát, hanem már bizonyos zsákmányaként tekinti, de felemelé kezét az égre s mondá: „Uram! ki mindenható vagy, vesd reám szemedet s szabadíts meg e gonosz ellenségtől.“ Ezen imádságra az Ogerné bemene a kunyhóba, ő pedig hirtelen eltávozék. Szerencsére meglelé utját s épségben s egészségben tére meg atyjához a királyhoz, ki előtt körülményesen elbeszélé a veszedelmet, melybe a nagyvezér gondatlansága miatt bukott. A király megboszankodván miniszterére, ott nyomban megfojtatá.

„Uram,“ folytatá a görög király vezére, „hogy megint Dubán orvosra térjünk, a bizodalom, melylyel iránta viseltetel, veszedelmedre fog fordulni; tudom jó -97- kézből, hogy ellenségeid egy kémet bocsátának el, ki felséged élete után leselkedjék. Mondod, hogy meggyógyitott: de ki kezeskedhetik ezért? Talán csak látszólag gyógyitott meg, nem gyökeresen. Ki tudja, ha azon szernek idővel nem leszen-e káros következése?“

A görög királynak, ki kevés természeti észszel birt, nem vala elég éles elméje a vezér gonosz szándékát kiismerni, sem elég állhatatossága első érzetében megmaradni. E beszéd habozóvá tevé: „Vezér,“ mondá, „igazad van, meglehet, hogy csak azért jött, hogy életemet elvegye, a mit valamelyik nedvének csak csupa szaga által is könnyen végrehajthatna. Meg kell fontolnunk, mit cselekedjünk e körülmények közt.“ Midőn a vezér a királyt azon kedvben látta, melyben lenni akarta, ezt mondá neki: „legbizonyosb és leggyorsabb mód hogy e félelemtől megszabadulj s életedet bátorságba tegyed, ez: Dubán orvost most mindjárt ide hozatni, s mihelyt eljő, fejét azonnal elüttetni.“

A király tüstént szólitá egyik tisztét s parancsolá, menjen az orvosért, ki a nélkül, hogy tudná, mit akar a király, sietve jöve a palotába.

„Tudod-e,“ mondá a király, „miért hivattalak ide?“ – „nem uram,“ felelé, „s várom hogy felséged méltóztassék arról értesíteni.“ – „Azért hivattalak,“ szóla tovább a király, „hogy tőled megszabaduljak s életedet elvegyem.“

Lehetetlen az orvos álmélkodását kifejezni, midőn halálos itéletét hallá „Uram,“ mondá, „mi oka lehet felségednek engem megöletni?“ – „Tudom jó kézből,“ felelé a király, „hogy te kém vagy s csak azért jöttél udvaromba, hogy életem után incselkedjél: de hogy megelőzzelek, megfosztlak a magadétól, – láss hozzá,“ mondá a jelenlévő hóhérnak, „s szabadíts meg egy árulótól, ki csak azért színlé be magát ide, hogy engem meggyilkoljon.“

E kegyetlen parancsolatból megismeré az orvos, hogy a tisztességek s jótétemények, melyeket a királytól -98- veve, ellenségeket szereztek neki, s hogy a gyáva király hitelt ada suttogásaiknak. Megbáná hogy a rühből kigyógyította; de e bánat már későn járt.

„Igy jutalmazol tehát,“ mondá neki, „a jótéteményért, melyet veled cselekedtem?“

A király nem hallgatá rá, s másodszor is parancsolá a hóhérnak, hogy a halálos csapást tegye meg.

Az orvos most könyörgésre vevé a dolgot: „Ah uram,“ kiáltá, „nyújtsd még tovább életemet, hogy isten is meghosszabbítsa a tiedet; ne öless meg, nehogy isten is veled ugyanazt mivelje!“

A görög király keményszivün ezt felelé neki: „Nem, nem, egyátalában szükséges, hogy megölesselek. Még ügyesben elvehetnéd életemet, mint meggyógyítál.“

Az orvos könyekre olvada s keservesen panaszkodék s készüle a halálos csapás elfogadására, ezt mondván a királynak: „Ez tehát neked tett szolgálatom jutalma, s te ugy akarod megmutatni háladatosságodat, mint egykor a krokodil cselekvék.“

„Beszéld el,“ esék szavába a király, a krokodil történetét.“ – „E pillanatban“ felelé az orvos, „nem beszélhetem el: de hagyd meg életemet s az isten megfizeti, s meghosszabbítja a tiedet.“

Ekkor a jelenvolt udvarnokok szánakozásra indulva kegyelemért könyörgének a királynak; bizonyíták, hogy büntelen, s mindnyájan kezességöket igérék ártatlanságáért.

A király kérlelhetlen vala, s oly választ ada nekik, hogy semmit sem bátorkodtak reá felelni. Az orvos letérdelve, bekötött szemmel s készen a csapás elfogadására, mely életének véget vessen, még egyszer a királyhoz fordula: „Uram! minthogy halálos itéletemet meg nem akarja másolni felséged, legalább azon kegyelméért esedezem, engedje meg, hogy haza mehessek, temetésemet -99- elrendelni, az enyimektől végbucsut venni, alamizsnát osztogatni, s könyveimet oly embereknek hagyni, kik hasznokat vehetik. Van a többek közt egy könyvem, melylyel felségednek kivánok kedveskedni: ez egy megbecsülhetlen munka, s méltó hogy felséged kincstárában gondosan őriztessék.“

„Uram,“ felelé az orvos, „mivel számtalan csodálatos dolgot foglal magában; s hogy képzeleted legyen róla, csak azt mondom: ha fejem el lesz vágva s felséged nem resteli a könyvet a hatodik levélig forgatni, s a bal oldalon a harmadik sort elolvasni, fejem mind azon kérdésekre felel, melyeket neki tenni fog.“

A király kiváncsi lévén ily csodás dolgot szemlélni, elhalasztá halálát holnapig, s szoros őrizet alatt haza bocsátá.

Az orvos ezen időhatárig elrendelé dolgait; s mivel elhirhedett, hogy elvesztése után hallatlan csoda fog történni, más nap a vezérek, emirek, testőrtisztek, szóval az egész udvar a székes terembe gyűle, hogy annak tanúja lehessen. Nem sokára megjelenék Dubán orvos, ki egy nagy könyvvel közelíte a királyszék lábához. Ide egy medenczét hozata, arra a lepelt, melybe a könyv takarva vala, kiteríté, s a könyvet a királynak nyújtván, ezt mondá:

„Fogadd el uram e könyvet, ha tetszik; s mihelyt fejem el lesz ütve, parancsold e medenczébe a könyvtakaróra tétetni, ha ott áll, vére megszünik folyni: akkor nyisd fel a könyvet s fejem minden kérdésedre felelni fog. – De uram,“ ezt adá hozzá, „engedd meg még egyszer felséged kegyelméért esedeznem; az isten nevében hagyd magad meglágyítani; vallom hogy büntelen vagyok.“

„Kéréseid,“ felelé a király, „haszontalanok; s ha csak azért is hogy fejedet beszélni halljam, akarom halálodat.“ -100-

Ezt mondván, elvevé a könyvet az orvos kezéből s parancsolá a hóhérnak, hogy teljesitse kötelességét.

Az orvos feje oly ügyesen lecsapatott, hogy egyenesen a medenczébe hullott; s mihelyt a könyvtakaróra tétetett, vére azonnal elálla. Ezután a király s minden nézők nagy csódájára felveté szemeit s ezt mondá:

A király felnyitá s ugy találván, hogy az első levél ugy a másodikhoz ragadt, mintha hozzá lett volna enyvezve, hogy azt könnyebben elfordíthassa, ujját szájához érteté, s nyálával megnedvesité. Ezt ismétlé egész a hatodik levélig; s midőn a mondott lapon sem mi irást nem talála, szóla a főhöz: „Orvos, itt semmi sincs irva.“ – „Fordits még nehány levelet,“ felelé a fő.

A király tovább is forgata ujját mindenkor szájával nedvesítvén, míg a méreg, melylyel minden levél itatva vala megtevé hatását: ekkor a király tüstént szertelen borzadástól érzé magát meglepve, szemei kápráztak s erős rángatódzás között lezuhant a királyszékből…“

„Midőn Dubán orvos, vagy is igazábban szólva, feje, látá, hogy a méreg megtette munkáját s hogy a király már csak néhány pillantatig fog élni, ezt kiáltá neki:

„Hah adáz! látod mint jár az oly fejedelem ki hatalmával visszaélvén ártatlanokat gyilkoltat meg. Az isten előbb utóbb megbünteti az igazságtalanságokat s kegyetlenségeket.“

Alig végzé el a fő e szavakat, hogy a király holtan összerogya; s egyszersmind a fő is elveszté azon kevés életet is melylyel bírt vala.

Mihelyt a halász a görög király s Dubán orvos történetét elvégezte, ezen alkalmazást tevé belőle a szellemre, kit még mindég az edényben zárva tartott:

„Ha a görög király,“ szóla hozzá, „Dubán orvost életben hagyta volna, ugy isten is meghagyta volna az ő életét; de eltaszitá a legalázatosabb könyörgéseket, s isten megbünteté érette. Épen igy van a dolog, oh -101- szellem, véled: ha megkérlelhetélek s a kegyelmet, melyért könyörögtem tőled, megnyerhettem vala, most megsajnálnám állapotodat, melyben vagy; de mivel irántam megszabadításodért tartozott nagy háladatosságod daczára is magátalkodtál szándékodban, hogy engem megölj, részemről nekem is engesztelhetlennek kell lennem. Ez edényben hagylak s visszahajítlak a tengerbe s igy megfosztalak életed használatától egész itélet napig: ez az a boszu, melyet rajtad állni szándékozom.“

„Halász édes barátom,“ felele a szellem, „kérlek még egyszer, ne miveld rajtam e kegyetlenséget. Gondold meg, hogy nem jó boszut állani sőt ellenben dicséretes gonoszért jóval fizetni. Ne bánjál ugy velem mint egyszer Imma bánt Atekával.“

„Oh ha megakarod tudni,“ felele a szellem, „hát nyisd ki ez edényt; talán azt gondolod, hogy nagyon jó kedvem van ily szűk helyen regélgetni? de ha kieresztesz, annyi regét mondok, a mennyit csak akarsz.“ – „Nem,“ mondá a halász, „nem bocsáttalak el: már is sokat beszélünk; most mindjárt a tenger fenekére hajitalak.“ – „Még egy szóra halász,“ mondá a szellem; „fogadom, hogy nem bántalak, sőt ellenben egy módra tanitalak mely által hatalmas lehetsz s meggazdagodhatol.“

A remény, hogy szegénységéből kivergődhetik lefegyverkezteti a halászt. „Meghallgathatnálak;“ mondá „csak lehetne bíznom szavaidhoz. Esküdjél meg isten felséges nevére, hogy igazán teljesítsed, a mit igérsz s felnyitom az edényt; nem tartalak oly istentelennek, hogy egy ily esküt megszeghetnél.“

A szellem megesküvék s a halász kinyitá az edény födelét. A füst azonnal ismét felszálla belőle; s minekutána a szellem azon szerint, mint előbb, felvevé alakját, legelső a mit teve az vala, hogy az edényt egy rugással a tengerbe löké. -102-

Erre a halász megijede: „mi dolog ez szellem?“ mondá: „Megakarod-e szegni hitedet melyet csak most esküvél? azt mondjam-e neked mit Dubán orvos mondott a királynak, hagyj meg életemet, hogy isten meghosszabítsa a tiedet?“

A halász félelmén nevete a szellem s felele neki: „nem halász, légy nyugodt; csak mulatságból dobtam az edényt a tengerbe, hogy meglássam, nyughatatlankodol-e rajta; s igy, hogy bizonyossá tegyelek, hogy szavamat megakarom tartani, fogd hálódat s kövess.“

E szavakat mondván megindula s mene a halász előtt, ki hálójával terhelve még mindig némi bizatlansággal követé. Elmenének a város mellett fel egy magas hegyre s azon át el egy sík térre, melyen egy tóhoz jutának a mi négy dombbal volt körűl véve.

Midőn a tóparton állának, mondá a szellem a halásznak: „vesd ki hálódat s fogj halat.“ A halász semmit sem kételkedék, hogy fogand, mert nagyon sokat láta a tóban: de különösen elcsodálkozék, midőn látá, hogy négy különböző szinüek voltak, tudniillik, fehérek, vörösök, kékek, és sárgák. Kiveté hálóját s négy halat foga, mindenik színből egyet. Minthogy az előtt még soha sem látott ilyeneket, nem győzé őket eléggé csodálni; mivel nevezetes összeget gondolt belőle árulhatni, nagy öröme vala rajta.

„Vidd el e halakat,“ mondá neki a szellem, „s mutasd be a szultánnak; több pénzt fog érttök adni, mint teljes életedben vala kezed között. Minden nap eljöhetsz e tóra halászni; de intlek, egyszernél többet ki ne vesd hálódat, külömben nagy szerencsétlenség fog érni: vigyázz tehát. Ez az utasitás, melyet adok; ha pontosan teljesited, jó dolgod lesz mellette.“

Ezt mondván a földre toppanta, mely elnyilék s minekutána őt elnyelte volna, ismét becsukódott.

A halász pontról pontra akarván követni a szellem utasitását, őrizkedett kétszer vetni ki hálóját. Elindult a város felé, igen megelégedvén halászatával s ezer -103- féle elmélkedéseket teve kalandjáról. Egyenest a szultán palotájába mene…

Nagy vala a szultán bámulása, midőn a négy halat látá, melyeket a halász benyujta neki. Fogá egyiket a másik után, hogy figyelemmel szemlélje; s minekutána sokáig csodálta volna, monda első vezérének: „fogd e halakat s vidd azon ügyes szakácsnéhoz, kit a görög császár külde hozzám: képzelem szint oly izesek lesznek, mint szépek.“

A vezér maga vivé el a szakácsnéhoz s kezébe adván ezt mondá neki: „itt van négy hal, melyet imént hozták a szultánnak; azt parancsolja, hogy készitsd el számára.“

Minekutána e bizományban eljárt volna, visszatére urához a királyhoz, a ki parancsolá neki, hogy a halásznak négyszáz darab aranyat fizessen ki: a mit is hiven teljesite.

A halász, ki még soha sem birt egyszerre ily nagy számu pénzt, alig tudá elgondolni szerencséjét, s ugy tetszett neki mintha csak álom volna: de utóbb általlátá, hogy valóság, azon jó használatból, melyre forditá, mivel avval háznépe szükségeit potolá.

A szultán szakácsnéja, mihelyt a halakat, melyeket a vezér neki általada, megtisztogatta, egy serpenyő olajban tűzre tevé, hogy megsüsse. Minekutána egyik felől eléggé megsülteknek vélte, megforditá őket. De oh hallatlan csoda! alig történék ez meg, midőn a konyha fala elnyilt, s belőle egy bámulatos szépségű s felséges termetű kisasszony lépe elő; aegyptusi virágos atlaszból volt ruhája, függői s nyakkötője nagy gyöngyökből, rubinnal kirakott arany karkötője, s egy myrtus vesszőt tarta kezében. Közelite a serpenyőhöz a szakácsné nagy bámulására, ki e látványra mozdulatlanul állott, s egyik halat vesszejével megérintvén monda neki: „hal, teljesited-e tartozásodat?“ midőn a hal nem felele, ismétlé ugyanazon szókat: s most mind a négy hal egyszerre fölemelé fejét, s érthetőleg felelének: „igen, -104- igen: ha te számolsz, mi is számolunk; ha te megfizeted adósságaidat, mi is megfizetjük a miénket; ha te elfutsz, mi győzünk s megelégszünk véle.“

Mihelyt e szavakat mondák, a kisasszony feltaszitá a serpenyőt, s visszalépe a nyilt falba, mely utána azonnal bezáródék, s olyannak látszott, mint volt azelőtt.

Midőn a szakácsné, ki e csodákra elréműle, magához tért ijedségéből, oda mene, hogy a halakat felvegye, melyek a tűzbe hullottak; de mind oly feketék voltak, mint a szén, ugy hogy a szultánnak fel nem lehetett volna őket adni. Ez igen megbusula és sirni kezde: „jaj nekem,“ kiálta, „mi lesz belőlem! ha a szultánnak elbeszélem, mit láttam, bizonyosan nem fogja hinni; mily haragra gerjed majd ellenem!“

Mig igy aggódék, belépe a nagyvezér s kérdé, készen vannak-e a halak. Elbeszéle neki mindent mi történt vele; s e tudósitásra a mint el lehet gondolni, igen elcsodálkozék. De anélkül, hogy róla a szultánnak valamit szólt volna, valami mentséget talála, melylyel megelégedék.

Az alatt nyomon elkülde s hivatá a halászt; s midőn ez eljöve, monda neki: „halász, hozz nekem négy másik halat, melyek azokhoz, melyeket már hoztál, hasonlók legyenek, mert különös szerencsétlenség történt velök, mely miatt nem lehete a szultánnak feladni.“

A halász nem mondá meg, mit hagya neki a szellem, de hogy magáról elhárithassa a kivánt halakat még ez napon beadni, az ut hosszaságával mentegetőzék, s fogadá, hogy másnap reggel be fogja vinni.

S valóban a halász még éjszaka elindult, s a tóhoz mene. Megveté hálóját, s midőn kihuzá, négy halat talála benne épen olyant, mint az előbbiek, mindeniket más szinűt. Tüstént visszatére s a nagy vezérnek vivé őket azon időre, a mikorra igérte.

Ezen miniszter fogá őket, s ismét maga vivé a konyhára, hol a szakácsnéval egyedül bezárkózék, ki, jelenlétében elkészité és tüzre tevé, épen ugy, mint -105- előtte való nap a más négygyel cselekvék. Midőn már egyik felen megsültek s a másikra akará őket forditani, ismét elnyilék a konyha fala, s ugyanazon hölgy vesszejével kezében megjelenék, oda mene a serpenyőhöz, rácsapa az egyik halra, ugyanazon szókat mondá, s azok neki felemelt fővel ugyanazon feleletet adák.

Minekutána a négy hal az asszonynak felelt volna, egy vesszőcsapással felboritá a serpenyőt, s eltünék a falba, azon helyen hol kilépett.

A nagyvezér, ki tanuja volt mind annak a mi történt, monda: „ez sokkal bámulatosb s rendkivüliebb, mint sem a szultán előtt eltitkolhatnók; elmegyek s értesiteni fogom e csodáról s valóban tüstént elébe járula s hű jelentést tett neki róla.

A szultán igen elcsodálkozék s nagy kedvet mutatott e csoda látásához; e végből elkülde s hivatá a halászt. „Barátom“ monda neki, „nem hozhatnál-e nekem még négy különböző szinű halat?“ A halász felele a szultánnak, hogy ha ő felsége kivánsága teljesitésére három napi időt méltóztatik engedni, fogadja, hogy eleget fog neki tenni.

Midőn ez neki megengedtetett, harmadszor is elmene a tóra s nem kevésbbé volt szerencsés, mint a két elsőbb izben; mert a legelső huzásra, négy különböző szinü halat fogott. Nem késett az tüstént a királyhoz vinni, kinek öröme annyival nagyobb volt rajta, mivel nem várta még oly hamar, s ismét négyszáz aranyat adatott neki.

Mihelyt a szultán megkapta a halakat, azonnal szobájába viteté, mindennel a mi elkészitésökhöz szükséges vala. Itt bezárkozék nagyvezérével s ezen miniszter elkészité a halakat, egy serpenyőbe tűzre tevé, s midőn egyik félen meg sültek, a másikra forditá. Ekkor elnyilék a szoba fala, de a kisasszony helyett egy fekete lépe ki belőle.

Ezen fekete rabszolgai öltözetben vala oriási vastagságu s magasságu s egy vastag zöld botot tarta -106- kezében. Közelite a serpenyőhöz. Megérinté botjával az egyik halat, s monda neki irtóztató hangon: „hal! hal! teljesited-e tartozásodat?“

E szókra fölemelék a halak fejeiket s felelének: „igen, igen, teljesitjük tartozásunkat; ha te számolsz, mi is számolunk; ha te lefizeted adósságaidat, mi is lefizetjük a miéinket, ha te futsz, mi győzünk s megelégszünk vele.“

Alig mondák ki a halak e szavakat, midőn a fekete a serpenyőt a szoba közepén feltaszitá, s a halakat szénné változtatta. Midőn ez megtörtént, kevélyen eltávozék, visszalépe a nyilt falba, mely utána bezáródott, s olyannak látszék mint volt azelőtt.

„Azután, a mit most láték,“ monda a szultán nagy vezérének, „lehetetlen nyugodtnak lennem. Ezen halak kétségkivül valami rendkivüli dolgot jelentenek, melyről világosságot kell nyernem.“

Ismét elkülde a halászért; oda vivék hozzá, s monda neki: „halász, a halak, melyeket nekem hozál, nagy nyugtalanságot okoznak. Hol fogtad őket?“ – „Uram,“ felele, „egy tóban fogtam őket mely négy domb között fekszik, ama hegyen tul, melyet innen láthatni.“

„Ösmered-e a tavat?“ kérdé a szultán a vezért. – „Nem uram,“ felele a vezér, „soha sem hallottam hirét; pedig már hatvan esztendeje, hogy e környékben s ama hegyen tul vadászok.“

A szultán kérdé a halászt, mennyire fekhetik azon tó palotájához; a halász mondá, hogy nincs messzebb három órányinál.

Ezen állitásra s mivel még oly fönn vala a nap, hogy éjszaka előtt oda érhetének, a szultán egész udvarát lóra parancsolá; s a halász kalauzul szolgála nekik.

Fellovaglának a hegyre, s az ereszkedőn nagy bámulással látának egy sik tért, melyet eddig senki sem veve észre. Végre a tóhoz érének, melyet valólag négy domb között fekve találtak. Ennek vize oly átlátszó -107- vala, hogy észreveheték, miképen benne minden halak azokhoz hasonlának, melyeket a halász a palotába vive.

A szultán megállapodék a tóparton, minekutána a halakat benne egy ideig álmélkodással szemlélte volna, kérdé emireit, s egyéb udvarnokait, hogyan történhetett, hogy e tavat mind ekkorig nem láták. Felelének neki, hogy ők bizony soha még hirét sem hallották.

„Mivel ti mindnyájan megegyeztek abban,“ monda erre nekik, „hogy soha még hirét sem hallottátok, s mivel én szintugy csodálkozom ez uj tüneményen, arra határoztam magamat, hogy addig nem térek vissza palotámba, mig meg nem tudom, hogyan jött e tó ide, s miért van benne csak négyféle szinü hal.“ Ezt mondván parancsolá, hogy tanyát üssenek: s azonnal sátorokat vontak fel a tó partján az ő s egész udvara számára.

Alkonyodáskor sátorába mene a szultán, s titkon szóla nagyvezérével, s ezt mondá neki: „Vezér, én nagy nyugtalanságot érzek magamban: ezen e helyre tétetett tó, ama fekete, ki szobámban megjelen, s a halak melyeket beszélni hallottam: mind ez annyira ingerli ujságvágyamat, hogy nem állhatok ellen a nyugtalanságnak azt kielégitni. E végre egy tervet godoltam ki, melyet egyátalában végre kell hajtanom. El fogok távozni a táborból egyedül, s parancsolom neked, hogy távollétemet titkon tartsad: maradj sátoromban; s holnap reggel, ha emireim s udvarnokaim előmbe akarnak jőni, igazitsd el őket azon örvvel, hogy egy kis gyengélkedés lepett meg, s egyedül akarok lenni. Következő napokon ugyanazt ismételd nekik, mig viszont megtérek.“

A nagyvezér több előterjesztéseket teve a szultánnak, hogy szándékáról leverhesse; emlékezteté a nagy veszedelmekre, melyekre magát ki fogná tenni, s hogy talán haszontalanúl fog fáradni. De bármennyire kimerité is ékesszólását, a szultán nem adá fel szándékát, hanem készüle annak végrehajtásához. -108-

Egy vándorlásra alkalmas ruhát veve magára, s egy karddal készüle fel; s mihelyt látá, hogy a táborban minden elcsendesedett, minden kiséret nélkül utra indult.

A négy domb közül egyiknek vevé utját, s arra könnyeden felmene. Még könnyebben leereszkedék róla túlnan; s midőn a síkon vala, virradatig utaza rajta. Ekkor előtte a távolban egy nagy épületet pillanta meg s örüle neki, oly reményben lévén, hogy ott meg fog érteni valamit az iránt, a mit tudni vágyott. Midőn közel juta hozzá, észrevevé, hogy az egy pompás palota, vagyis inkább egy erős vár, igen szép köszörült fekete márványból, finom aczélfödélre, mely oly síma, valamint a tükör. Megörülvén hogy nem kelle sokáig mennie a nélkül, hogy valami nevezetest leljen, megálla a vár homlok-felénél, s nagy figyelemmel vizsgálá azt.

Erre a kapuhoz közelite, melynek két szárnyajtaja vala, melyeknek egyike nyitva állott. Jóllehet egyenesen is beléphetett volna, ugy hivé mégis, hogy zörgetnie kell. Kopogott egyszer alkalmas lassan s várakozék egy ideig; s minthogy senkit nem látott jőni, azt vélé, nem hallották meg, azért is másodszor egy kissé erősebben kopoga, s midőn senkit sem látott sem hallott, még erősebben: de még sem jelenék meg senki is. Ezen igen csodálkozott, mert nem gondolhatá el, hogy ily jó karban lévő vár lakatlan volna. „Ha senki sincs benne,“ monda magában, „ugy nincs mitől félnem; ha pedig van, nekem is van mivel védnem magamat,“ egy szóval a szultán belépe, tovább mene az előudvarba s fönszóval kiálta: „Nincs itt senki is, egy vándort befogadni, kinek enyhülésre van szüksége?“ E kérdést kétszer vagy háromszor ismétlé: de bármi hangosan beszéle is, senki sem felelt neki.

E hallgatás öregbité bámulását. Tovább mene egy igen tágas udvarba, s mindenfelé tekintgete, ha nem vehetne-e észre valakit, de legkisebb élő lényt sem láta… -109-

Minekutána a szultán az udvarban, melyben vala, semmit sem látott, tágas teremekbe lépe, melyeknek lábszőnyegei selyemből valának, padlatja s pamlagai pedig mekkai anyagokkal bevonva, az ajtókárpitok pedig a legdrágább indiai anyagból aranynyal s ezüsttel gazdagon himezve.

Továbbá egy csodás terembe juta, melynek közepén egy nagy medencze álla, mindenik szögletén vert-aranyból készült oroszlánnal. A négy oroszlán vizet okáda szájából, mely gyöngyben és gyémántban hulla le, s hármoniásan kisére egy vizsugárt, mely a medencze közepéből felszökve, csaknem a bolt szinéig ére, melynek falai ki voltak festve.

A vár három oldalról egy kerttel vétetett körül, melyet virágtáblák, tavak, mulató erdők, s ezer más kellemességek vetélkedve diszesitettek, s a mi e helyet épen gyönyörűvé tevé, egy számtalan sereg madár vala, melyek hangzatos énekökkel tölték el a léget, s mindig ott maradának, mivel a fák s palota fölött kivont háló tiltá őket elröpülniök.

A szultán sokáig járdala szobából szobába, hol minden nagynak s pompásnak látszék. Midőn elunván tovább járni, leüle egy nyilt szobában, mely a kertre nézett; s itt eltelvén mind azzal, a mit látott, mindenféle eszméleteket teve a különféle tárgyak felett, midőn egyszerre panaszkodó hang ütközék fülébe s érthetően halla következő szomoru szavakat:

„Oh sors ne hagyj tovább élnem, s ne kimélj többé! mert létem szerencsétlenség, s veszély között lebeg.

Oh feleség nem szánakozol-e egy fő származásu emberen, ki a szerelem uradalma alá aláztatott? Nem-e a leggazdagabbon, ki elszegényedett?

Igen, megvallom, irigykedtem a szellőre is, mely körötted lengett; de nem gondolám meg, hogy a sors akaratja mellett a legélesebb szem sem lát semmit is.

Mely mesterség mentheti meg az íjászt, ha épen midőn nyilát el akarná pattantani, ívhúra elszakad! -110-

Ha akkor ellenséges sergek rohannak reá hova futhat akkor a végzet elől! hová futhat el akkor!“

A szultán megilletődvén e panaszoktól, felkele s a felé mene, honnan azok hangzának. Egy nagy terem ajtajához ére, felnyitá a kárpitot s egy rendes s gazdagon öltözött férfit pillanta meg, ki egy a földszín fölött valamennyire fölemelt királyszéken üle. Szomoruság volt festve ábrázatán, mely egyébiránt a legtökéletesebb szépség s orczáján egy kis fekete jegy által volt bélyegezve. A költő igy irja le egy ilyetén fiatal ember szépségét.

Termete sugár vala; haja fekete, mely, ha rá tekintesz, mindent homályba borít körötte, nem különben mint homlokának vakító fénye viszont mindent legtisztább fényre derít.

De a fekete jegyet orczáján, ezt ne gáncsoljátok! avagy nem tudjátok-e, hogy a szép anemone (kökörcsin); fekete ponttal diszeskedik?

A szultán közelíte hozzá s köszönté őt. Az ifju ember viszonzá köszöntését, fejét mélyen meghajtván, a nélkül mindazáltal, hogy felkelne. Azért is igy szóla a szultánhoz: „Jól tudom, uram, megérdemled, hogy felkeljek elfogadásodra s irántad minden lehető tisztességet adjak; de oly nagy ok akadályoz ennek teljesitésében, hogy tőlem rosz néven nem veheted.“ – „Uram“ felele a szultán, „igen le vagyok kötelezve felőlem való jó vélekedésedért. Az okra nézve pedig, mely akadályoz fölkelned, örömest elfogadok tőled minden tetsző mentséget. Érdekelve panaszaidtól, meghatva szenvedéseidtől, segélyemet ajánlani jöttem. Adná isten, hogy tőlem függne enyhülést adnom szenvedéseidnek; minden tehetségeimet arra fognám forditani. Hizelkedem magamnak, hogy el fogod beszélni szerencsétlenségeid történetét: de, kérlek, világositsd föl előbb: mit jelent e tó itt közelében, melyben négy különböző szinü halakat láthatni; micsoda vár ez itt, miért vagy benne, s honnan van, hogy csak egyedül tartózkodol itten?“ -111-

A helyett, hogy e kérdésekre felelt volna, elkezde az ifju ember keservesen sirni: „Ah be állhatatlan a szerencse!“ kiálta, „kedve telik benne azokat megbuktatni, kiket felmagasztalt. Hol vagynak, kik nyugton éldelik a tőle nyert boldogságot, s kiknek napjai mindig derültek s tiszták?“

A szultán szánakozásra indulva erősen kéré őt, mondaná meg neki ily nagy fájdalmának okát. „Ah! uram,“ felele az ifju ember, „hogy ne szomorkodnám s hogy ne volnának szemeim kiapadhatlan könyforrások?“ E szóknál felemelé ruháját s láttatá a szultánnal, hogy fejtől fogva övezetig ember, testének másik fele pedig fekete márvány.

A szultán igen elcsodálkozék, midőn az ifju ember siralmas állapotát megpillantá. „A mit mutatsz, iszonynyal tölt el s ingerli ujságvágyamat; lángolok hallani történetedet, melynek kétségkivül igen különösnek kell lennie; és el vagyok hitetve, hogy a tó és halak valami összefüggésben vannak vele: kényszeritlek tehát, beszéld el azt nekem; némi vigasztalást fogsz benne találni, minthogy bizonyos az, hogy a boldogtalanok enyhülést nyernek szerencsétlenségök elbeszélésében.“

„Nem tagadom meg kivánságod teljesitését,“ felele az ember, „noha nem tehetem a nélkül, hogy élénk fájdalmamat meg ne ujítsam: de tanácslom eleve, hogy füledet, szellemedet, sőt szemeidet is oly dolgokra készitsd el, melyek mind azt fölülmulják, a mit csak a képzelet rendkivülvalót kigondolhat.“

A fekete szigetek ifju királyának története.

„Tudd meg tehát uram“ szóla tovább, „hogy atyám, kinek Mahmud vala neve, e birodalom királya volt. Ez a fekete szigetek országa, mely nevezetét ama négy közelében lévő halomtól veszi; mert ezen halmok előbb szigetek valának; s a főváros, melyben atyám udvarát -112- tartá, azon helyen álla, hol most a tó van, melyet láttál. Történetem folyamatja mindezen elváltozásokat fel fogja világosítani.

Atyám a király hetven éves korában hala meg. Mihelyt helyébe léptem, megházasodám; s az, kit kiválaszték, hogy királyszékemet vele megoszszam, unokahugom vala. Minden okom vala szerelme jeleivel, melyeket irántam mutatott, megelégedni; s én részemről oly szerelmet éreztem iránta, hogy semmi sem látszék egyességünkhöz hasonlitani. De öt esztendő eltelte után megsejditém, hogy már nem leli bennem kedvét.

Egykor ebéd után, midőn fürdőben vala, nagy kedvem volt alunni s egy szófára vetém magamat. Ketten az ő asszonyai közül, kik szobámban valának, leültek, egyik fejemhez, másik lábamhoz, mindenik egy legyezővel kezében, mind azért, hogy hűset hajtsanak, mind pedig hogy a legyeket, melyek szunyadásomat háborgathatták volna, rólam elverjék. Azt vélék, hogy elaludtam s halkan beszélgetének maguk között; de én csak szemeimet hunytam be, s egy szót sem veszték el beszédökből.

Egyik ezen asszonyok közül monda a másiknak: „nem tesz-e balul a királyné, ily szeretetre méltó fejedelmet, mint a mienk, nem szeretni?“ – „Bizonynyal“ felele a másik. „A mi engem illet, nem foghatom meg s nem tudom, miért kel föl minden éjjel, s miért hagyja ezt magát: vajjon nem veszi-e ez észre?“ – „Ej hogyan venné?“ – monda a másik. – „Hiszen minden estve bizonyos fűnedvet elegyít italába, mely által egész éjszaka oly mélyen aluszik, hogy ő rá ér menni, a hova neki tetszik; s hajnalban ismét visszatér, melléje fekszik; s ekkor bizonyos illat által ébreszti föl, melyet orra alá tart.“

Gondold el uram bámulásomat e beszélgetésen s az érzelmeket, melyeket bennem támaszta. De bármely felháborodást okoza is, eléggé ura valék magamnak -113- magamat tetetni: ugy tevék mintha felébredtem és semmit sem hallottam volna belőle.

A királyné kijöve a fürdőből, együtt vacsorálánk, s minekelőtte lefeküdtünk volna, maga nyujta egy csésze vizet, melyet szoktam inni: de én a helyett, hogy számhoz vittem volna, egy nyilt ablakhoz menék s oly ügyesen kiöntöttem a vizet, hogy észre nem vette. Erre visszaadám kezébe a csészét, hogy ne kételkedjék, hogy megittam.

Ezután lefekvénk: de nemsokára, midőn vélé, hogy már elaludtam, ismét felkele, oly kevés vigyázattal, hogy alkalmas fönszóval mondá: „Alugyál s bár soha fel ne ébredj,“ szaporán fölöltözék s elhagyá a szobát.

Mihelyt feleségem, a királyné, kiment vala,“ monda tovább a fekete szigetek királya „fölkelék hirtelen, felöltözém s oly sietve menék utána, hogy nem sokára előttem hallám menni. Most nyomban követém, de halkkal lépegeték, hogy meg ne halljon.

Több ajtón mene keresztül, melyek bizonyos varázsszók hatalmára, melyeket elmonda, maguktól kinyilának; s az utósó, mely igy kinyilék, a kertajtó vala, melybe most kilépe.

Én ez ajtóban megállottam, hogy meg ne pillantson, mig egy virágtáblán mene által; addig követém szemeimmel, mig a homály engedé, s észrevevém, hogy egy kis erdőcskébe megy, melynek utai sürü bokrokkal valának beszegve. Én egy más uton szintén oda menék s egy alkalmas hosszu séta-ut bokrai mögé suhanván, látám őt azon egy férfival sétálni.

Nem mulasztám el beszédökre figyelmetesen hallgatózni, s következőket értém belőle:

„Nem érdemlem“ monda a királyné szeretőjének „szemrehányásaidat, melyekkel illetsz, hogy jobban nem siettem: jól tudod okát, mi gátolt benne. De ha szerelmemnek mindazon jelei, melyeket eddig adtam, nem elégségesek téged forró hajlandóságomról meggyőzni, kész vagyok annak még szembetünőbb bizonyságait -114- adni: csak parancsolj; ismered hatalmamat, ha kivánod, e nagy várost, s e szép palotát még nap fölkelteig borzasztó rommá változtatom, melyben csak farkasok, baglyok és hollók tanyáznak. Tul tegyem-e Kaukazus-hegyén, a lakott világ határain kivül, ez erős falaknak minden köveit? Csak egy szót szólj s ez egész hely el lesz változva.“

Midőn a királyné e szavakat mondá, kedvesével együtt a fasor végéhez ére, s egy másik utba csavarodának, s mindketten előttem mentek el. Már kihuztam kardomat; s mivel a férfi felemen ment, nyakban vágám, s földre terítém. Azt vélém, hogy megöltem, s ezen véleményben hirtelen eltávozám, anélkül, hogy magamat a királynéval megismertettem volna, kit kimélni akarék, mivel rokonom vala.

Azonban a vágás, melyet rajta ejték, minden bizonynyal halálos vala, de feleségem megtartá életét varázsa hatalmával, oly módon ugyan csak, hogy azt lehet róla mondani, hogy sem élő sem holt.

Midőn a kerten által a palotába tértem, hallám, hogy a királyné hangos jajgatásra fakadt: ebből elképzelém fájdalmát s nagyon elégedett valék magammal, hogy életét meghagyám.

Minekutána szobámba visszaérkeztem, ismét lefekvém; s megelégedvén, hogy a vakmerőt, ki megsérte, megbüntetém, elaludtam.

„Nem mondhatom, aludt-e vagy sem; de én halkal kelék fel, szobámba menék s egészen felöltöztem. Ezzel tanácsgyülésembe menék.

Visszatértemkor a királyné gyászruhában jelenék meg előttem, elszórt s részint megtépett hajjal. „Uram“ szóla hozzám „könyörögni jöttem felségedhez, ne csodálkozzék ez állapoton, melyben lát. Három szomoru hir, melyeket egyszerre vettem, méltó ok e mély fájdalomra, a minek ezek csak gyenge jelei.“ – „S mi hirek -115- azok asszonyom?“ kérdém. „Anyám, a királyné halála egyszerre atyáméval, a királyéval, ki egy ütközetben esett el, s egyik testvéremével, ki egy mélységbe zuhant.“

Nem volt ellenemre, hogy ez ürügyöt kapá fel szomorusága igaz okának elrejtésére, s ebből megtudám, hogy engem nem vett gyanuba szeretője megöléséért.

Asszonyom – mondék neki – távol legyen tőlem, hogy fájdalmadat gáncsoljam, sőt bizonyossá teszlek, hogy mindazon részt veszem benne, melyet vennem kell. Nagyon is csodálnám, ha érzéketlen maradnál a veszteségnél, melyet szenvedtél. Sirj: könyeid csalhatlan jelei egy felséges jó szivnek. Mindemellett reméllem, hogy az idő s okosság mérsékelni fogják fájdalmadat.

Elvonula szobájába, hol tartalék nélkül oda engedé magát fájdalmának, s egy egész évet sirással s jajgatással tölte.

Ezen idő lefolyta után engedelmet kére tőlem, hogy a palota körében számára temetőhelyet épittethessen, hol, a mint mondá, akar halála napjáig lakni. Megengedém neki s egy pompás palotát épittete egy kúppal, melyet onnén láthatni: s könypalotának nevezé.

Midőn elkészüle, szeretőjét bele viteté, kit azon éjjel, melyen megsebesitém, egy neki alkalmas helyre tett el. Mindeddig italokkal akadályozta halálát, melyeket neki be adott; s nem szünt meg neki továbbad is effélét adni, s maga vivé el minden nap számára, mióta a könypalotában vala.

Azonban minden bűvölései által sem birá e szerencsétlent meggyógyitani. Nem csak járni s fönállani nem tudott, hanem szólását is elveszté, s nem volt más életjel benne látásán kivül. Jóllehet most már a királynénak az a vigasztalása vala, hogy őt láthatá, s mind azt mondhatá neki, a mi nyájast s szerelmest balgatag szerelme sugalt, még sem mulasztá el naponkint két alkalmas hosszu látogatást tenni nála. Én mind ezt jól -116- tudám, de ugy tettetém magamat, mintha semmit se tudnék róla.

Egyszer elmenék a könypalotához, vágyván megtudni, miben foglalatoskodik ott tulajdonképen a királyné; s egy helyről, hol nem láthatott, következőleg hallám őt kedveséhez beszélni: „Kétségbe esem rajta, hogy téged ily állapotban kell látnom, melyben vagy: én szintugy érzem égő fájdalmaidat, melyeket szenvedsz…; de kedves lélek, én mindig beszélek hozzád s te soha sem felelsz. Meddig fogsz e hallgatásban megátalkodni? Ah éltem legédesb pillanatai azok, melyeket itt töltök, hogy kínaidban osztozzam. Nem élhetek nélküled, s a gyönyört, téged szüntelen láthatni, fölebb becsülném a világegyetem uradalmánál.“

E hosszu beszédet e következő versekkel zárá be: „Az az üdvösség napja, melyen közeledet éldelem; s a veszedelem és halál napja az, melyen tőlem elfordulsz.

Ha az éjjelt távol töltöm tőled, ugy tetszik, mintha minden ijedelmek fenyegetnének; de közeled édesb nekem a bátorságnál!“

„Ha minden boldogságtól körül volnék is véve, ha az egész világot s a chozroek országát birnám is:

Nem érne előttem annyit mint a szunyog szárnya, ha szemem téged nem látna!“

Ezen panaszokon, melyeket fohászkodásai s zokogásai többször félbeszakasztának, végre elvesztém türelmemet, előlépve közeliték hozzá, s mondám: „asszonyom, már eleget sirtál: ideje határt vetni e fájdalomnak, mely mindenikünket megbecstelenite; szörnyüség elfeledned, mivel tartozol nekem, mivel tartozol magadnak.“

„Uram“ felele „ha még valami tisztelettel, vagyis inkább szivességgel viseltetel irántam, esedezem, hogy ne kényszerits. Engedd magamat halálos fájdalmamnak adnom, lehetetlen, hogy azt az idő kisebbitse.“

Midőn látám, hogy szavaim a helyett, hogy őt tisztére -117- téritenék, még inkább dühét ingerlék, nem szólék többet, hanem visszavonultam.

Ő tovább is minden nap folyvást látogatá szeretőjét, s két egész esztendőn által szakadatlan csüggedtségben vala.

Még egyszer elment a könypalotába, midőn ő benn vala, ismét elrejtezém, s következőt hallám kedveséhez mondania:

„Már három éve, hogy egyetlen egy szót sem szólál hozzám, s hogy semmit sem felelsz szerelmem jeleire, melyeket beszédemmel és sohajtásaimmal adok: érzéketlenség-e vagy megvetés? Oh temetőhely, te enyésztetted el azon szertelen szerelmet, melylyel irántam viseltetél? te zártad-e be e szemeket, melyek nekem oly sok szerelmet hirdetének, s melyek minden örömemet magokba foglalák? Nem, nem, azt nem hihetem. Mondd meg inkább mi csoda által lettél te a legdrágább kincs megtartója, mely valaha létezett!“

Megvallom uram, hogy e szavakon igen megboszankodám, mert végre is e drága kedves, ez imádott halandó nem olyan vala, mint képzelhetnéd, hanem egy fekete indus vala, e tartománybeli származat. Mondom, hogy ugy megboszankodtam e beszéden, hogy zajosan előlépék; s szintugy a temető helyhez intézvén szavaimat, felkiálték: óh temetőhely; miért nem nyeled el e szörnyeteget, kitől a természet elborzad.

Alig mondottam ki e szavakat, midőn a királyné dühösen felugrék: „Hah kegyetlen“, kiálta, „te vagy, ki fájdalmamat okozod! ne véld, hogy azt nem tudom: már is soká tetettem magamat. A te gyilkos kezed tette szerelmem tárgyát e siralmas állapotba, s még oly kegyetlen vagy, hogy ide jösz egy szerelmest elcsüggedtében gunyolni.“

„Igenis, én vagyok,“ esém szavába, magamon kivül ragadtatván haragomtól, „én vagyok, ki e szörnyeteget megbüntettem, mint azt érdemlé; veled is szintugy -118- kellene bánnom, és bánom, hogy nem cselekedtem, már is régen élsz vissza jóságommal.“

Ezt mondván, kirántám kardomat s felemelém kezemet, hogy megbüntessem. De ő nyugodtan nézé mozdulatomat s gúnymosolygással szóla: „Mérsékeld haragodat!“ Egyszersmind néhány szavakat monda, melyeket nem érték, s ezt veté hozzá: „Varázslataim hatalmával parancsolom neked, hogy nyomban félig márványnyá változzál, s félig ember maradj.“

Azonnal az lettem, a minek itt látsz uram, „már holt az élő, s élő a holtak között.“

„Minekutána a kegyetlen boszorkány, méltatlan egy királyné nevezetére, igy elváltoztatott, s egy más varázslata által e szobába helyezett, elrontá fővárosomat, mely igen virágzó s népes vala; pusztítá a házakat, az árhelyeket és vásárállásokat, s helyettök e tavat s puszta mezőt tünteté föl, melyet látál.

A négyszinű halak, melyek a tóban vannak, a négyféle lakosok, különböző hitök szerint, kik benne valának: a fehérek muzulmánok, a vörösek persák, tűzimádók, a kékek keresztények, s a sárgák zsidók. A négy domb körösded négy sziget volt, melyektől e birodalom nevét vevé. Mind ezt a varázsnőtől hallottam ki kínaim tetézésére dühének munkáit hirül adá. De még itt nincs vége, dühe nem elégszik meg országom elpusztitásával s elváltoztatásommal: eljő minden nap s meztelen vállaimra százat vág bikacsökkel, mely vérbe fagyba borit. Ha ezt elvégezé, betakar egy durva kecskeszőrszövettel, fölé e bibor ruhát adja reám, nem tisztesség okáért, hanem hogy kigúnyoljon.“

E helynél nem tartóztathatá a fekete szigetek ifju királya könyeit, s a szultán ugy meg volt hatva a szánakozástól, hogy egy szót sem hozhata elő vigasztalására.

Ezután az ifju király fölemelé szemeit az égre s monda: „mindeneknek hatalmas teremtője! alávetem magamat itéletednek, áldom bölcs gondviselését végzeteidnek! -119- békével tűröm minden szenvedéseimet, mivel ez akaratod, de reménylem, végetlen kegyelmed meg fog érte jutalmazni.“

A szultán ellágyulva e különös történet által s a kivánságtól lelkesülve, hogy e szerencsétlen fejedelemért boszút álljon, monda neki: „mond meg nekem, hol tartózkodik a hitetlen boszorkány, s hol lehet semmirekellő szeretője, ki már élvén eltemettetett.“

„Uram“ felele neki a fejedelem, „szeretője, a mint már mondám, a könypalotában van, egy kúpos temetőhelyben; s e palota ezen várnak homlokfelével össze van kötve. A mi a varázsnőt illeti, nem mondhatom bizonyosan, hol tartózkodik; de minden reggel eljő napkeltével szeretője látogatására, minekutána velem a véres vereséget, melyről szóltam, elvégezte; s látod, hogy én e kegyetlen bánásmódtól nem tudom magamat mególtalmazni. Ekkor az italt viszi neki az egyetlen szert, mely ekkorig életét tartogatá; s nem szünik hallgatásán panaszkodni, melyben folyvást vesztegel, mióta megsebesitettem.“

„Legboldogtalanabb fejedelem“ felele a szultán, „nem lehet mélyebben megilletve lenni szerencsétlenségidtől, mint én vagyok. Soha sem történt senkivel is ily rendkivülvaló dolog; egy hiányzik csak még hozzá, tudniilik a téged illető boszú; de semmit sem hagyok kisérletlenül, hogy azt számodra megszerezzem.“

Valóban, mig a szultán e tárgyról az ifju fejedelemmel beszélgete, minekutána megmondta, ki volna s miért jött e várba, egy módot gondola ki annak megboszúlására, s közlé vele. Megegyezének az eszközökben, melyeket választaniok kelle, hogy szándékuk elsüljön, s minek végrehajtását holnapra halaszták.

E közben, mivel már késő éjszaka vala, a szultán egy kissé lenyugvék, de az ifju király szokása szerint azt örök álmatlanságban tölté; mert elvarázsoltatása óta soha sem alhatott; most mindazonáltal némi reménynyel, hogy nem sokára meg fog szabadulni szenvedéseitől. -120-

Másnap reggel, mihelyt virrada, felkele a szultán; s hogy szándékát azonnal végrehajtsa, felső ruháját, mely akadályára lett volna, eltevé egy rejtekhelyre s elmene a könypalotába.

Azt temérdek sok fehér viasz fáklyákkal kivilágitva találá, felséges illat árada szét több finom arany, s csodálatos mivü füstölőkből, melyek a legszebb renddel valának helyezve.

Mihelyt megpillantá az ágyat, melyen a fekete fekvék, kivoná kardját, s minden ellenkezés nélkül elvevé e nyomorék életét, s annak holttestét a várudvarra vonszolá, s ott egy kutba veté. E tett után visszamene, a fekete ágyába fekvék, kardját maga mellé a paplan alá rejté, s ott marada munkáját teljesiteni.

A varázsnő azután nem sokára megjelenék. Első dolga volt a szobába menni, hol férje, a fekete szigetek királya vala. Levetkezteté s a bikacsökkel százat vága vállaira példátlan kegyetlenséggel. A szegény fejedelem bármint hangoztatá jajaival a palotát, s bár a legesdeklőbb módon kérte, viseltetnék iránta könyörülettel, a kegyetlen nem szünt csapdosni, mig a százat el nem verte rajta. „Nem viseltetél könyörülettel kedvesem iránt, felele neki, te sem várhatsz tőlem azt.“

Minekutána a varázsnő urán, a királyon, a százat bikacsökkel elverte, ismét azon durva kecskeszőrruhába öltözteté, s fölébe a bibor-köntöst adá.

Ezután a könypalotához járula, s minekutána belépe, megujitá sirását, üvöltését, s jajgatásait; ezután az ágyhoz közelite, hol még kedvesét vélé fekünni, s felkiálta: „Mily kegyetlenség ily módon zavarni meg egy ily szerelmes s szenvedélyes szerető boldogságát, mint én vagyok! Oh te, ki feneséggel vádolsz, midőn haragomat éreztetem veled, kegyetlen fejedelem, nem múlja-e fel sokkal ádázságod boszúmat? Áruló! midőn annak életére törtél, kit én imádok, nem rablád-e el akkor az enyémet? – Ah!“ ezt veté hozzá s szavát a szultánhoz intézé, a feketéhez vélvén szólni, „én napom, -121- én életem, meg akarsz-e örökre átalkodni e hallgatásban? kivánod-e, hogy meghaljak azon vigasztalás nélkül, hogy még csak egyszer mondanád, hogy szeretsz? Szólj, lelkem, legalább csak egy szót, kényszeritlek.“

Ekkor a szultán ugy teteté, mintha egy mély álomból ébredne fel, s a fekete szavát utánozván, komoly hangon igy felele a királynénak: „Nincs más erős hatalom, csak egyedül istenben, ki a mindenható.“ E nem várt szóknál a varázsnő szertelen örömében nagyot sikolta: „Édes kedves uram,“ kiálta, „nem csalatkozom-e? Hát való, hogy hallak, hogy hozzám beszélsz?“ – „Boldogtalan!“ szóla tovább a szultán, „érdemled-e, hogy feleljek beszédidre?“ „És miért,“ felele a királyné, „teszed nekem e szemrehányást?“ – „Férjed jajgatása, könyei és sohajtásai,“ felele ez, „kivel minden nap oly méltatlanul s kegyetlenül bánol; éjjel s nappal háborgatnak álmomban. Már régen meggyógyultam s szavamat visszanyertem volna, ha varázslatát megoldozád vala: ez oka hallgatásomnak, melyben veszteglek s mely miatt panaszkodol.“ – „Jól van,“ monda a varázsnő, „hogy megnyugtassalak, megteszem a mit parancsolsz: akarod-e, hogy visszaadjam előbbi alakját?“ – „Igen,“ felele a szultán, „és siess őt szabaddá tenni, hogy jajgatása többé ne háborgasson.“

A varázsnő azonnal kimene a könypalotából. Egy csésze vizet veve, nehány szókat monda el fölötte, melyek ugy felforralák, mintha tűzön lett volna. Azután a terembe mene, melyben férje az ifju király vala: meghinté vizzel s monda:

„Ha a minden dolgok teremtője ugy alkotott, mint vagy jelenben, vagy haragszik reád, el ne változzál: de ha csak büvölésem ereje által vagy ez állapotban, vedd fel eredeti alakodat, s légy ismét, ki előbb valál.“

Alig mondá ki e szavakat, midőn a fejedelem előbbeni állapotjába állittatva, szabadon fölkele, mind azon örömmel, melyet csak képzelhetni, s istennek hálát ada -122- érte. A varázsnő megszólamlék ismét s monda neki: „Eredj, távozzál e várból és soha se jőjj többé ide, különben életedbe kerül.“

Az ifju király engedvén a szükségnek eltávozék a varázsnő elől, a nélkül hogy felelt volna, s félremene, hol békével várá a szultán azon merészlete sikerét, melynek végrehajtását a szultán oly szerencsésen kezdé.

Ezalatt a varázsnő visszatére a könypalotába s beléptekor monda, még mindig a feketéhez vélvén szólnia: „Kedves szerelmesem, teljesitettem, a mit parancsolál: semmi sem gátol már fölkelned.“

A szultán tovább is utánozá a fekete szavát, durczás hangon felele: „A mit most tevél, még nem elég meggyógyitásomra; csak egy részét háritád el a gonosznak, gyököstül ki kell annak irtatnia.“ – „Kedves szeretetreméltó feketém,“ folytatá amaz, „mit értesz a gyökön?“ – „Boldogtalan“ felele a szultán, „nem tudod-e, hogy a várost lakosaival, a négy fekete szigetet értem, melyeket elpusztitál varázslataiddal? Minden nap éjfélkor fölemelik a halak fejeiket a tóból, s boszut kiáltanak reám s reád. Ez az igazi oka gyógyulásom késedelmének. Menj szaporán mindezeket előbbi állapotjokba helyezni; s megtérteddel kezemet fogom nyújtani s te segélni fogsz nekem fölkelnem.“

A varázsnő eltelve reménynyel, melyet e szavak öntének belé, s elragadtatva örömében, felkiálta: „Oh szivem! oh lelkem! tüstént vissza fogod nyerni egészségedet, mert teljesitem, a mit parancsolsz.“

És valóban tüstént kimene s midőn a tó partjára ére, kezével merite a vizből s kihinté fölötte…

„A varázsnő alig monda ki nehány szókat a halak és tó fölött s a város azonnal előbbi helyére álla. A halakból férfiak, asszonyok, gyermekek, muzelmánok, keresztények, persák és zsidók, szabadok, és rabszolgák váltak: egy szóval mindenik természeti alakját vevé föl. A házak s boltok ismét megtelének lakosaikkal, -123- kik minden portékáikat azon helyen s renden találák, melyben az elvarázsláskor valának.

A szultán számos kisérete, mely épen a nagy piacz közepén táboroza, nem kevéssé álmélkodék, magát egy pillantat alatt, egy szép, nagy, s népes város közepében látván.

Midőn a varázsnő e csodás elváltozást végrehajtotta volna, sietve a könypalotába tére, ennek gyümölcseit aratni. „Édes kedves uram,“ szóla beléptekor, „azért jövök, hogy egészséged megtértén, veled együtt örüljek; mindent megcselekedtem, a mit tőlem kivánál: kelj föl tehát, nyujtsd kezedet.“ – „Jer ide,“ monda neki a szultán, még mindig a fekete szavát követvén. Közelite. „Még nem elég,“ mondá, „jer közelebb.“ Engede. Ekkor fölugrék s oly hirtelen karon kapá, hogy nem volt ideje eszméletre jőni; s kardjának egy csapásával derékon ketté szelé.

Midőn ez megtörtént, holttestét ott hagyá, kimene a könypalotából s a fekete szigetek ifju királyához siete, ki őt nyugtalanul várá. „Fejdelem,“ monda neki, megölelvén, „ne félj már semmit is: kegyetlen ellenséged nincsen többé.“

Az ifju fejdelem oly módon köszöné a szultánnak, mely mutatá, hogy szive el van telve háladatossággal; s a neki tett fontos szolgálat jutalmául hosszu életet kivána neki teljes boldogságban.

„Ezután már,“ monda neki a szultán, „nyugton lakhatol fővárosodban, ha csak kedved nincs az enyimbe jőni, mely hozzá oly közel fekszik: örömmel foglak benne látni s nem kevésbbé fogsz benne tiszteltetni s becsültetni, mint szinte a magadéban.“

„Hatalmas szultán,“ felele a király, „azt hiszed tehát, hogy igen közel vagy fővárosodhoz?“ – Igen felele a szultán, „ugy vélem, nincs több négy – öt órányi járó földnél.“ – „Egy esztendei ut kivántatik oda“ monda a király. „Elhiszem, hogy fővárosodból oly rövid időn jöttél ide mint mondod, mivel az enyim meg -124- volt büvölve; de mióta már nem az, igen megváltoztak a dolgok. De ez nem fog engem tartóztatni, hogy el ne kisérjelek, habár a világ végeig kellene is. Te vagy szabaditóm, s hogy háladatosságomat éltem fogytáig bizonyithassam, elkisérlek, s bú nélkül hagyom itt országomat.“

A szultán fölötte meglepetett, megértvén, hogy oly messze van birodalmától, s nem fogá meg, mint történhetett ez. De a fekete szigetek ifju királya ugy meggyőzé e lehetségről, hogy többé nem kételkedék felőle. „Semmit sem tesz,“ monda erre a szultán, „haza menetelem fáradsága eléggé meg van jutalmazva az által, hogy neked szolgáltam, s magamnak benned egy fiat nyertem; mert mivel te a tisztességet akarod nekem tenni, hogy elkisérj, s gyermekeim nincsenek, fiam gyanánt tekintlek, s mától fogva örökösömmé s utódommá nevezlek.“

A szultánnak a fekete szigetek királyával tartott beszéde egy érzékeny öleléssel végződék, melyre az ifju király csak elutazása készületeiről gondoskodék. Ezek három hét alatt megtétettek egész udvarának s minden alattvalóinak nagy fájdalmára, kik tőle egy közel rokonát fogadák királyuknak.

Szóval, a szultán s az ifju herczeg utra indulának száz tevével, melyek megbecsülhetlen kincsekkel valának az ifju király kincstárából megterhelve; s ezt ötven jól készült lovag követé a legjobb paripákon. Utjok szerencsés vala s midőn a szultán, ki gyors követeket külde előre, hogy távollétéről s a kalandról, mely ennek oka vala, hirt adjon, fővárosa közelébe juta, a legelső tisztviselők, kiket otthon hagya elfogadására elébe jövének, s bizonyossá tevék, hogy hosszas távolléte semmi változást sem okoza a birodalomban. A lakosok is csoportonként kisereglének, hangos örvendéssel fogadák s örömünnepeket rendeltek, melyek több napokig tartának.

Hazaérkezte után reggel a szultán minden egybegyült -125- udvarnokainak igen körülményes jelentést teve a történtekről, melyek távollétét várakozása ellen igy meghosszabbiták, kinyilatkoztatá nekik továbbá, hogy a négy fekete sziget királyát fiává fogadá, ki örömmel hagya el egy nagy országot, hogy őt elkisérje s nála maradjon. Végre, hogy hűségöket, melyet iránta mindnyájan bebizonyitottak, megjutalmazza, gazdag ajándékokat oszta ki közöttök, azon ranghoz képest, melyben álla mindegyik udvaránál.

A mi a halászt illeti, ki első ok vala az ifju király megszabaditására, azt a szultán javakkal halmozá el, s egész háznépével együtt szerencséssé tevé egész hátralévő életére.

A hajózó Szindbád története.

Harun Arresyd Chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy szegény teherhordó, Hindbád nevezetü. Egy szerfelett hő napon nehéz terhet vitt a város egyik végéről a másikra. A hosszas útban már nagyon elfáradt, s még nagy ut volt előtte, midőn egy utczába ére, melyen enyhe szellő lengett, s melynek kövezetje rózsavízzel volt megöntözve. Mivel nem várhata kedvezőbb szelet, hogy kipihenjen s uj erőt gyüjtsön: letette terhét egy nagy ház előtt a földre, s reá üle.

Szagló idegei hirtelen valami válogatott illattól ingereltettek, mely aloétól s füstölő szerektől származván, egy ház ablakából jött, s a rózsavizével elegyedvén, a léget balzamozta. Ezenkivül a ház belsejében több hangszer játékát hallotta, kisérve fülmilék s más madarak zengzetes énekétől. Ezen kellemes ének, s több hus-étek szaglatos gőze azt gyanittatá vele, hogy ottan valami vendégségben mulatoznak. Kivánta tudni, ki lakik e házban, melyet nem ismert, mivel nem volt alkalma gyakran ez utczába jőni. Hogy ujságvágyát kielégitse, közelite néhány pompásan öltözött szolgához, kiket az ajtóban láta, s kérde egyet közülök, hogy híják a ház urát? „Hogy hogy? – felele a szolga, – hát Bagdádban lakol, s még sem tudod, hogy ez Szindbád ur lakása, a hajózóé, ama hires utazóé, ki minden tengereket beutazott, melyekre a nap süt?“ A terhhordó, ki hallott beszélni Szindbád gazdagságairól, nem állhatá meg, hogy egy olyan emberre ne irigykedjék, kinek állapotja szint oly boldognak látszott előtte, mint a magáé szánakodásraméltónak. Mivel lelke ez elméleteken elkeseredett, fölemelé szemeit -127- az égre, s oly fenszóval mondá, hogy meghallhaták: „Mindeneknek hatalmas alkotója! fontold meg a különbséget köztem és Szindbád között; én naponkint ezer bajt szenvedek, s nagy fáradságomba kerül, magamat s családomat rosz árpakenyérrel táplálnom, mig a boldog Szindbád tékozolva pazarol véghetetlen kincseket, s kéjjel s örömmel telt életet él! mit tett ő, hogy tőled ily kellemes sorsot nyerjen, mit tettem én, hogy ily keményet érdemeljek?“ E szavaknál a földre topoga, olyatén emberként, ki egészen fájdalmának s kétségbeesésének adja oda magát.

Még e szomoru gondolatokkal foglalatoskodott, midőn a házból egy szolgát látott maga felé jőni, ki őtet hirtelen karon kapá, s ezt mondá neki: „Jövel, kövess engem, Szindbád ur, az én uram, akar veled szólani.“

Hindbád nem kevéssé csodálkozott a szolga szavain. A szerint, a mit ez mondott, attól félhetett, hogy Szindbád azért hivatja, hogy valami roszat akar vele, s avval akará magát menteni, hogy terhét nem hagyhatja az utcza közepén: de Szindbád szolgája azt fogadá, hogy vigyázni fognak reá, s annyira sürgeté, hogy a teherhordó kénytelen volt kéréseinek engedni.

A szolga egy nagy terembe vezeté, melyben számos személy ült egy mindenféle étkekkel rakott asztal körül. A főhelyen egy tekintélyes, szép alaku, s igen hosszu fehér szakállánál fogva tiszteletes személyt pillanta meg, a ki mögött temérdek sok minden rendü házi szolga állott, kik igen szorgoskodtak annak szolgálatjában. Ezen személy Szindbád volt. A teherhordó, kinek zavarodása ily sok ember s e pompás vendégség látására öregbedett, remegve köszönté a társaságot. Szindbád monda neki, jőjön közelebb, s minekutána jobbjára ültette volna, maga rakott elébe étkeket, drágalátos borral kináltatá, melylyel a pohárszék bőven meg volt rakva.

Minekutána az ebéd vége felé észrevette volna Szindbád, hogy vendégei már nem esznek, megszólamlék, -128- Hindbádhoz fordula, és monda: „Hogy hínak atyámfia?“ „Uram, – felele emez, – Hindbád terhhordó nevem.“ „Igen örülök, hogy láthatlak – felele Szindbád, – s bizonyossá teszlek, hogy a társaság is örömmel lát; de magadtól szeretném hallani, a mit előbb az utczán mondottál.“ Szindbád tudniillik, minekelőtte asztalhoz ült volna, az ablakon által a teherhordónak egész beszédét hallotta, s ez adott neki alkalmat, annak fölhivatására.

E kivánságra Hindbád megzavarodva lesütötte fejét, s felele: „Megvallom uram, hogy fáradságom roszkedvüvé tett, s némely gondolatlan szavakat ejtettem, melyeknek bocsánatját kérem.“ „Oh ne hidd, – felele Szindbád, – hogy oly igazságtalan vagyok, ezért neheztelni. A te helyedben képzelem magamat, s a helyett, hogy zugolódásodat szemedre hányam, inkább sajnállak; de el kell oszlatnom tévedésedet, melyben irántam lenni látszol. Te kétségkivül azt képzeled, hogy én minden fáradság s munka nélkül jutottam ezen kényelmekhez, s nyugodalomhoz, melyben élni látsz; oszoljék el ámulásod: én e boldog állapotra csak azután jutottam, minekutána több esztendeig viseltem a testnek s léleknek mind azon inségeit, melyeket csak teremthet a képzelet. Igen uraim, – ezt veté hozzá, a társasághoz fordulván, – bizonyosokká tehetlek benneteket, hogy ezen inségek oly szertelenek, hogy képesek volnának a legtelhetetlenebb embert is leverni azon gonosz vágyásról, hogy kincsek szerzése végett a tengereket hajózza be. Talán csak homályosan hallottatok különös kalandjaimról, s a veszélyekről melyeket hét utazásom alatt szenvedtem; én hű tudósitást fogok tenni rólok előttetek, s ugy hiszem, nem lesz kedvetlen azt hallanotok.“

Mivel Szindbád, történetét főként a teherhordó miatt akarta elbeszélni, minekelőtte hozzáfogott, parancsolá, hogy annak terhét, melyet az az utczán hagyott, vigyék azon helyre, a hová Hindbád kivánta. Ez után következőleg kezde beszélni: -129-

A hajózó Szindbád első utja Szumátrára.

„Nemzetségemről nevezetes örökség szállott reám, melynek nagyobb részét ifju korom kicsapongásaiban eltékozoltam; de magamba térvén, eloszlott ámulásom, s általlátám, hogy a gazdagság mulékony, s hamar végére lehet járni, ha oly roszul gazdálkodnak vele, mint én. Ezenfölül meggondoltam azt is, hogy én a rendetlen élettel szerencsétlenségre az időt is elpazarlottam, mely a világon a legdrágább portéka. Azt is fontolóra vettem, hogy szegénység az öreg korban a legsajnálatosabb nyomoruság. Eszembe jutottak nagy Salamonnak ama szavai, melyeket egykor atyámtól hallottam emlittetni: „Kevésbbé szomoru eltemetve, mint szegénynek lenni.“

„Mind ezen elméletek által indittatva, összeszedtem örökségem romjait. Közönséges piaczon eladtam minden ingó javaimat. Azután néhány kalmárhoz szövetkeztem, kik tengeri kereskedést üztek. Azokkal tanácskoztam, kiktől jó tanácsot várhaték. Végre eltökéltem magamban, kevés megmaradott pénzemet használni, s mihelyest e szándékban megállapodtam, nem késedelmeztem annak végrehajtásával. Balsorába mentem, a hol több kalmárral együtt egy hajóra szállottam, melyet közös költségen készitettünk föl.

„Vitorlát ereszténk, s utunkat Keletindiának vevők a persa tengeröblön által, melyet jobbról az arab, balról a persa partok képeznek, s melynek legnagyobb szélessége a közönséges vélemény szerint hetven mérföldet tesz. Ezen tengeröblön kivül a Keletitenger, melyet Industengernek is hínak, igen kiterül; egyfelül Abyssinia partjai által határoztatik, s a Vakvak szigetekig négyszer ötszáz mérföldnyi. Először meglepett az ugynevezett tengeri nyavalya; de egészségem csakhamar helyreállott, s az időtől fogva mindig mentes maradtam e nyavalyától. -130-

„Utazásunk közben több szigetnél kikötöttünk, a hol portékáinkat eladtuk vagy elcseréltük. Midőn egykor vitorláznánk, szélcsend lepett meg bennünket, egy kis szigethez igen közel, mely a viz szinével csaknem egyenlőleg fekütt, s zöldségére nézve réthez hasonlék. A hajóskapitány bevontá a vitorlákat, s megengedte, hogy a kinek a legénység közül kedve van, kiszállhasson. Én is ezekhez tartoztam. De mig evéssel s ivással mulattunk s a tenger bajaitól pihenénk, hirtelen megrendült a sziget s erősen megrázott bennünket.

„Észrevették a sziget rázkódását, s kiáltottak, hogy hirtelen szálljunk csolnakba, mert különben mind elveszünk, mivel a mit mi szigetnek tartottunk, czethalnak háta. A legügyesbek a csolnakra szaladának, mások a tengerbe ugráltak, hogy uszással menekedjenek. A mi engem illet, én még a szigeten, vagy is inkább a czethalon valék, midőn az a tengerbe bukott, s csak annyi időm jutott, hogy egy darab fába fogózkodhattam, melyet tüzre-rakás végett a hajóról vittünk magunkkal. E közben a hajós kapitány, minekutána a csolnakban levőket fölvette, s az uszók közül néhányat kihalászott volna, használni kivánván egy épen keletkező fris szelet, fölvonatá a vitorlákat, s megfoszta a reménytől, hogy a hajót elérhessem.

„Én tehát a habok martalékául hagyattam, s ide s tova hányatva, az egész hátra levő napon, s jövő éjjelen küzdöttem velök. Más nap reggelre elfogyott minden erőm, s kétségbe estem hogy a halált elkerülhessem, midőn szerencsére egy hullám egy szigetre vetett. A part magas volt és meredek, és sok fáradságomba kerűlt volna annak megmászása, ha némely fagyökerek nem segitettek volna, melyeket szerencsére a végzet ott tartogatott. Elnyújtóztam a földön, a hol félholtan maradtam fekve, mig fényes nappal lett, s a nap fölkele.

„Noha a tengeri munkában igen elfáradtam, mivel a mult nap óta semmi táplálékot sem vevék magamhoz: még is elvánczorogtam, hogy valami megehető növényeket -131- keressek. Találtam némelyeket s oly szerencsés voltam, hogy egy igen jó vizforrásra is akadtam, mely nem keveset segitett megfrisülésemre. Midőn ismét erőhöz jöttem, belebb mentem a nélkül, hogy valami bizonyos irányt tartanék.

„Egy szép sikra értem, melyen egy legelő lovat lá ték. Félelem s remény közt habozva erre forditottam lépteimet, mert nem tudám, nem vesztemnek megyek-e inkább elébe, mint valamely alkalomnak, éltem megtartására. Midőn közelebb értem, látám, hogy a ló, egy karóhoz kötött kancza vala. Szépsége magára vonta figyelmemet, de mig őt vizsgálám, egy a föld alatt szóló ember szavát hallottam. Egy pillantat mulva előbukott, s nekem jött, kérdezvén ki vagyok. Elbeszéltem neki kalandomat, melyre kézen fogván, egy barlangba vezetett, hol több ember vala, kik szint ugy álmélkodtak engem látni, mint én őket ott találni.

„Ettem némely étkekből, melyekkel kináltak, s midőn ennek utána kérdeztem őket, mit csinálnak e helyen, mely előttem oly sivatagnak tetszék, azt felelék, hogy ők Maharadzsa királynak e sziget uralkodójának lovászai, s hogy minden esztendőben, azon évszakban, oda szokták vezetni a király kanczáit, hogy egy a tengerből kijövő tengeri csődörrel megugrassák: hogy a tengeri csődör minekutána a kanczát megugorja, elakarja nyelni, de ők kiáltozásokkal megakadályozzák, s a tengerbe visszatérni kényszeritik; ha a kanczák megvemhesednek, visszavezetik őket, s az ezektől vemhezett lovak a király számára vannak rendelve, s tengeri lovaknak neveztetnek. Azt veték még hozzá, hogy a jövő nap volt elindulásokra határozva, s ha egy nappal későbben érék oda, elkerülhetlenül el kelett volna vesznem; mivel igen távollévő lakaikhoz kalauz nélkül el nem juthattam volna.

„Más napon a kanczákkal a főváros felé útnak indulának s én követém őket. Megérkeztünkkor kérdeze Maharadzsa király, kinek bemutattak, ki vagyok, s micsoda -132- kaland hozott birodalmába. Midőn újságvágyát teljesen kielégitettem volna, azt mondá, hogy nagy részt veszen szerencsétlenségemben: egyszersmind megparancsolá hogy gondoskodjanak rólam, s minden szükségesekkel ellássanak. Parancsai oly módon teljesittettek, hogy nem volt okom nagylelküségével, s tisztjeinek pontosságokkal meg nem elégednem.

„Mivel kalmár valék, meglátogattam kereskedő társaimat. Leginkább keresém az idegeneket, hogy általok Bagdádból hirt vehessek, s valakit találjak, kivel oda visszautazhassam. Maharadzsa király fővárosa a tengerparton fekszik, s igen szép réve van, melybe naponkint több hajók eveznek, különféle világtájakról. Kerestem az indus bölcsek társaságát is, s örömest hallottam őket beszélni, de ez nem akadályozott abban, hogy a királynál rendesen udvaroljak, s fő tisztjeivel, s a neki adózó királyokkal, kik személye körött valának, mulatozzam. Ezer kérdést tevének honom felől, s mivel részemről én is értesittetni kivántam, az ő tartományaik szokásai s törvényeiről, mindenről kérdezősködtem tőlök, a mi újságvágyamra érdemesnek tetszék.

„Maharadzsa király birodalmában van egy Kasszel nevü sziget; azt mondák róla, hogy ottan minden éjjel dobszó hallik, a mi a hajósoknál azon véleményre adott okott, hogy Dégal ottan tartózkodik. Kedvem jött ezen csoda tanujává lennem; s utamban száz – két száz rőfnyi halakat is láték, melyek ijesztőbbek mint veszedelmesek. Oly félénkek, hogy azonnal elszaladnak, mihelyt az ember csak fa-darabokat ver is. Láttam még más, csak egy rőfnyi hosszú halakat is, melyeknek fejök a bagolyéhoz hasonlott.

„Visszatértem után egy napon, épen a révben valék, midőn egy hajó kötött ki. Mihelyt horgonyokat hányt, elkezdék a portékákat kirakni, s a kalmárok, kikéi voltak, a rakhelyekre hordaták. A mint szemeimet egy némely csomókra s a rajtok lévő, s a tulajdonos nevét jegyző irásra vetettem, a magamét látám rajtok. Minekutána -133- figyelmesen megvizsgáltam, nem kétlettem többé, hogy ugyanazok, melyeket azon hajóra rakattam, melyen Balsorából elindultam. Megismertem a hajóskapitányt is; de mivel bizonyos voltam benne, hogy holtnak tart, kérdém tőle, „kiéi azon csomók, melyeket látok.“ „Volt a hajómon, – felele, – egy bagdádi kalmár, kit Szindbádnak hittak.“

„Egykor, midőn – a mint látszott – egy sziget közelében valánk, több utassal együtt, ezen vélt szigetre kiszállott, mely nem egyéb volt, egy, a víz színén szunnyadó rettenetes nagyságú czethalnál. Alig kezdé ezt a hátán rakott tűz melegiteni, midőn mozogni kezdett, s a tengerbe bukott. A rajta levő emberek nagyobb része belefuladt a vizbe, s a boldogtalan Szindbad is ezek között volt. Ezen csomók az övéi voltak, s azt határoztam, hogy eladjam, s mihelyt nemzetségéből valakire akadok, annak a tőkepénzből vett nyereséget kezébe szolgáltassam.“

„Kapitány, – mondék neki erre, – én vagyok Szindbád, kit te holtnak tartasz, s a ki nem az. Ezen csomók az én vagyonom s portékáim.“

„Midőn a hajóskapitány igy halla szólani, fölkiálta: – kinek higyjen az ember mai világban? nincs már sem hűség, sem hitel az emberek között. Önnön szemeimmel láttam, midőn ezen Szindbád elveszett, az utazók is, kik hajómon voltak, szintugy látták, s mégis azt bátorkodol mondani, hogy te vagy ezen Szindbád! Minő vakmerőség! rád nézve emberséges embernek lehetne tartani, s mégis oly förtelmes hazugságot mondasz; hogy oly vagyont tulajdonithass el, mely nem a tied. – Légy egy kis türelemmel, – felelék a kapitánynak, – s hallgasd meg a mit mondani fogok. – No jól van, – felele ő, – hát mi mondanivalód van? Szólj, én hallgatlak. – Erre elbeszélém neki, mi módon menekedtem meg, s mi kaland által találkoztam Maharadzsa király lovászaival, s hogyan vezettettem általok annak udvarába. -134-

„Megütközött szavaimon, s nemsokára meggyőződött, hogy nem vagyok ámitó; mert olyan emberek érkeztek, kik megismertek, örvendezve köszöntöttek, s örömüket jelenték, hogy viszont láthatnak. Végre ő is megismert, s monda, nyakamba borulván: „dicsértessék az ur érte, hogy ily nagy veszedelemből szerencsésen kimenekedtél; nem fejezhettem ki eléggé az örömet, melyet a fölött érzek. Itt van vagyonod, vedd, ez a tied; tedd vele a mit tetszik.“ Megköszöntem neki, dicsértem emberségét, s hogy azt megjutalazzam, kértem, venne el némely portékákat, melyekkel megkináltam: de el nem fogadá.“

„Kiválogattam csomóimból a legdrágább portékákat, s Maharadzsa királyt megajándékozám velök. Minthogy ezen fejedelem értesítve volt szerencsétlenségem felől, kérdeze, hol vettem ily ritka dolgokat. Elbeszéltem neki, minő történet által jutottam birásokhoz; oly kegyes volt, hogy ezen örömét jelentené; elfogadá ajándékomat, s helyette sokkal több értéküt ajándékoza. Ezután elbucsuzám tőle, s ugyanazon hajóra szállottam; de előbb megmaradott portékáimat ezen országbeli termékekért elcseréltem. Áloét, szantalfát, kámfort, szerecsendiót, szegfűvet, borsot és gyömbért vittem magammal. Több sziget mellett hajóztunk el, s végre Balsorába értünk, honnan mintegy ezer zecchinó értékkel haza tértem e városba, s nemzetségemet egy való s őszinte barátság érzeteivel láttam viszont. Mindkét nemű rabszolgákat vásárlék, szép mezei jószágokat vettem, s nagy házat tarték. Ily módon rendeztem dolgaimat, eltökélve a szenvedett bajokat elfeledni, s az élet örömeit éldelni.“

Minekutána Szindbád itt megállapodott volna, parancsolá a hangművészeknek, hogy a beszéde által félbeszakasztott concertet ismét kezdjék el, folytaták az evést ivást estig, s midőn ideje volt az eloszlásnak, Szindbád egy száz aranyos erszényt hozata elő, s azt a teherhordónak adván, monda neki: „Nesze Hindbád, -135- eredj haza, s jőj el holnap megint, hogy kalandjaim folytatását halljad.“ A teherhordó eltávozott, igen megütközve a tisztességen és ajándékon, melyben részesült. A tudósitás, melyet erről odahaza tett, feleségének s gyermekeinek igen kedves vala, s nem mulaszták el istennek hálát adni azon jóért, melyet gondviselése Szindbád által rájok arasztott.

Hindbád más napon csinosabban öltözött, mint az előbbin, s visszatért a bőkezü utazóhoz, ki őt szives arczczal s ezer nyájassággal fogadá. Mihelyt minden vendég összegyült, tálaltak és sokáig vendégeskedtek. Ebéd végeztével fölszólamlék Szindbád, a társasághoz fordulván: „Uraim, kérlek hallgassatok meg, s halljátok második utam kalandjait, ezek érdemesebbek figyelmetekre, mint az elsőéi.“ Mindnyájan vesztegének, s Szindbád következőleg hallatá magát:

A hajózó Szindbád második utja Ceylonba.

„Első utazásom után, – a mint szerencsém volt tegnap elbeszélni, – azt tökélém el, hogy napjaim hátralevő részét nyugalmasan töltsem Bagdádban. De nem sokáig tartott, s unni kezdém a henye életet; ismét kedvem jött a tengeren túl utazni és kereskedni; oly portékákat vásárlottam be, melyek a czélzott kereskedéshez alkalmasak valának, másodszor is olyatén kalmárokkal utaztam, kiknek emberségöket ösmerém. Egy jó hajón elindultunk, s minekutána istennek ajánlottuk magunkat, elkezdők tengeri utunkat.

Szigetről szigetre hajóztunk, s igen jutalmas cseréket tevénk. Egyszer ezen szigetek egyikére köténk ki, mely különféle gyümölcsfákkal volt befödve, de egyébiránt oly puszta vala, hogy rajta sem házakat, sem lakosokat nem találtunk. Járkáltunk rajta, szellőztünk a réteken s a csermelyek mentében, melyek azokat öntözék. Mig némelyek virágot, mások gyümölcsöt szedtek, én eleséget s bort vevék elő, s egy patak mellé -136- szép magas fák árnyékába ültem. Meglehetős vendégséget csaptam, s utána elnyomott az álom. – Nem mondhatom meddig aludtam; de midőn fölébredék, már nem látám a hajót kikötve.

„Igen csodálkoztam, hogy a hajót nem látám kikötve, fölkelék, minden felé tekingettem, senkit sem láték a kalmárok közűl, kik velem a partra szállottak; csak a hajót látám oly messzire evezni, hogy nemsokára elvesztém egészen szemeim elől.

„Elképzelhetitek az elméleteket, melyeket ily szomoru állapotban tettem. Azt véltem, elveszek fájdalmamban, iszonyu orditásokat tettem, mellemet s fejemet vertem, s a földre vágtam magamat, a hol sokáig szomoru gondolatok halálos zavarában feküdtem. Százszor is szememre hánytam, hogy meg nem elégedém első útammal, melynek örökre ujra el kellett volna utazó kedvemet venni. De minden bánatom haszontalan, s minden törelmem idétlen volt.

„Végre megadám magamat isten akaratjába, s a nélkül hogy tudnám mi lesz belőlem, fölhágék egy magas fára, a melyről minden felé tekintgettem, nem látnék e valamit, a mi némi reménységet adhatna. A tengerre forditván szemeimet, csak vizet és eget láttam, de a száraz felűl valami fehéret vévén észre leszállék a fáról, s megmaradt kevés eleségemmel azon tárgy felé tartottam, mely oly távol vala, hogy meg nem ösmerhettem.

„Midőn elég közel jutottam hozzá, láttam hogy az egy bámulatos nagyságu fehér gömb. A mint egészen mellé értem, tapintám s igen simának találtam. Körüljártam, meglátni nincs-e nyilása. Nem találtam rajta, s oly sikos volt, hogy semmi módon föl nem mászhattam reá. Lehetett körben ötven lépésnyi.

„A nap épen nyugvó félben volt; s az ég hirtelen elsetétedék, mintha valami sürü felhő fogná el. De ha ezen setétségen elcsodálkoztam, még inkább bámultam, látván, hogy a mi ezt okozá, egy szertelen nagyságu madár vala, mely felém repült. Emlékeztem egy Roch -137- nevű madárra, melyről a hajóslegényeket sokszor hallottam beszélni, s elgondoltam, hogy a nagy gömb melyet csodáltam, ezen madár tojása lehet. S valóban leszállott, s reá ült mintha azt ki akarná költeni. Midőn jőni látám, lelapultam a tojás mellé, úgy hogy egyik lába előttem volt, mely oly nagy vala, mint egy vastag faderék. Hozzá kötöttem magamat erősen egy lepellel, mely turbánom köré volt tekergetve, azon reménynyel, hogy a Roch ha másnapon elrepül, engemet is elvisz e puszta szigetből. S valóban a madár minekutána az éjjelt ez állapotban töltötte volna, virradatkor elröpüle s engem oly magasan fölvitt, hogy a földet sem láttam, s ismét hirtelen oly sebességgel csapott le, hogy elvesztettem eszméletemet. Midőn a Roch lebocsátkozott, s én a földre értem, hirtelen föloldoztam a csomót, mely lábához csatolt. Alig oldottam el magamat, s orrával azonnal egy hallatlan hosszaságu kigyóhoz vágott. Megragadá s tüstént elrepült vele.

„A hely, hol engem hagya, egy igen mély völgy volt, mindenfelől oly magas és meredek hegyekkel környezve, hogy a felhőket érék, s nem volt ösvény, melyen reájok mászni lehetett volna. Ez új baj volt reám nézve, s ha e helyet a puszta szigettel, melyet imént hagyék el, összehasonlítám, nem láttam nyereséget a cserénél.

„E völgyben járkálván láttam, hogy el volt hintve csodálatos nagyságu gyémántokkal. Igen gyönyörködtem ezeknek szemléletén; de nemsokára a távolban oly tárgyakat láttam, melyek a gyönyörködést igen kevesitették, s a melyeket nem nézhettem rémülés nélkül. Számtalan sok kigyók voltak, oly vastagok és hosszúk, hogy egy sem volt köztök, mely egy elefántot el nem nyelt volna. Naphosszat barlangjaikba vonultak, hogy ellenségök, a Roch előtt elrejtezzenek, s csak éjszaka jöttek elő.

„A napot azzal töltém, hogy a völgyben járkálék, s időről időre a legalkalmasabb helyeken kipihentem. Azon közben lenyugodott a nap, s az éjszaka kezdetével -138- egy barlangba mentem, hol bátorságban véltem magamat. Szűk s alacsony száját egy kővel zártam be, mely elég nagy vala, hogy a kigyók ellen bátorságba tegyen, de még sem zárta be úgy, hogy némi világosságot ne bocsátana be. Megettem vacsorára egy részét eleségemnek, a kigyók süvöltéseinél, melyek elő kezdének jőni. Rettenetes sziszegésök szertelen félelmet önte belém, s nem engedé, – a mint elgondolhatjátok, – hogy az éjet nyugalomban töltsem. Virradatkor eltávoztak a kigyók; remegve léptem ki most barlangomból, s mondhatom, hogy egy darabig úgy járkáltam a gyémántokon, hogy legkisebb kedvem sem volt hozzájok. Végre leültem, minden hánykódásom daczára is, minthogy egész éjjel szememet sem hunytam be, minekutána eleségemből még egyszer ettem volna, elaludtam. De alig szunnyadtam el, midőn valami mellettem nagy zuhajjal leesett, s fölébresztett. Egy nagy darab fris hus vala, s ezen pillantatban több másokat láték különféle helyeken a kősziklákról lehengeregni.

„Mindig mesének tartottam, a mit hajóslegényektől s egyebektől a gyémánt völgyről, s azon ügyességről hallottam, melylyel él több kalmár, hogy e drága köveket onnét megszerezhessék, mostan látám, hogy valóságot beszéltek. Valóban e kalmárok ezen völgyhöz szoktak menni, oly időben, midőn a sasoknak fiaik vannak. Húst vagdalnak el nagy darabokra, s a völgybe hányják, s a gyémántok melyeknek hegyeire esnek beléjök ragadnak. A sasok, melyek e tartományban erősebbek mint máshol, lecsapnak a darab husokra, s elviszik azokat a légen keresztül a sziklák tetejére, fészkeikbe, fiaiknak eledelül. Erre a kalmárok a fészkekhez futván, kényszeritik a sasokat eltávozni, s kiszedik a húsra tapadt gyémántokat. Ezen csellel élnek, mivel nincs más mód a gyémántokat ezen völgyből megszerezhetni, mert oly mélység ez, hogy le nem lehet bele ereszkedni.

„Mind eddig azt hittem, hogy lehetetlen lesz e -139- mélységből kimenekednem, melyet már ugy tekintettem, mint siromat; de most megváltozott gondolatom, s a mit épen láték, alkalmat nyújott egy módnak föltalálására életem megtartása végett…“

„Elkezdém most, a legnagyobb gyémántokat, melyek szemembe akadtak, összeszedni, s megtöltém velök azon bőrzsákot, mely eleségem tartására szolgált. Ezután fogám azon darab hust, mely leghosszabbnak látszott, s turbánom leplével derekamra kötöttem, s igy lefeküdtem hasmánt, minekutána a bőrzsacskót oly erősen övemhez kötöttem, hogy le nem eshettem.

„Alig feküdtem igy, midőn a sasok eljövének s mindenik egyegy darab húst foga föl s elvivé. Egy a legerősebbek közül, ki engem is fölemelt, azon darab hússal együtt melyet reám kötöztem, fölvitt a hegy tetejére, egész fészkéig. A kalmárok üvöltözének, hogy a sasokat elijesszék, s minekutána kényszeritették volna zsákmányukat oda hagyni, közelite hozzám egyik, de megrémült a mint megláta. Azonban neki bátorodott s a helyett, hogy tudakozná minő kaland által jutottam oda, elkezde velem veszekedni, kérdezvén miért fosztom meg vagyonától. „Ha jobban meg fogsz ismerni, – mondék neki, – majd emberiebben szólsz velem. Ne búsulj, – ezt vetém hozzá, – van nekem elég gyémántom számodra is, több mint a többi kalmároknak egyetemben. Ha ők valamit kaptak is, csak történetből nyerték; de én magam válogattam ki a völgy fenekén, melyeket ezen zacskóban felhoztam.“ Ezt mondván előmutattam neki. E közben oda gyülének a többi kalmárok is, s igen csodálkozának rajtam. Még neveltem bámulásukat történetem elbeszélésével. Kevésbbé csodálták cselem föltalálását, mint azon merészségemet, hogy azt végrehajtottam.

„Közös lakásukba vezettek, s midőn jelenlétökben zsacskómat fölbontottam, igen meglepettek gyémántjaim nagyságától, s megvallák, hogy minden udvarokban, a hol csak megfordultak, nem láttak egyet is ezekhez -140- hasonlót. Kértem a kalmárt, a kié volt a fészek, melybe engem a sas vitt, (mert mindenik kalmárnak volt külön fészke), kértem mondom, hogy válaszszon annyi gyémántot magának, a mennyi tetszik. Megelégedett azzal, hogy egyetlenegyet, s még pedig nem a nagyobbak közűl, kiválasztott, s minekutána erőltettem, engedje meg, hogy többet is adhassak neki, s ne féljen, hogy az által igazságtalanságot tesz velem, azt felelé: „Nem, én ezzel is teljesen megelégszem, mert eléggé drága arra, hogy mostantól fogva megmentsen a fáradságtól, hogy szerencsém alapitása végett más utakat tegyek.

„Az éjszakát a kalmárokkal töltöttem, kik előtt másodszor is el kelle beszélnem történetemet, hogy azoknak is eleget tegyek, kik azt még nem hallották. Nem mérsékelhettem örömemet, ha meggondoltam, hogy azon veszélyekből, melyeket előttetek elbeszéltem, megszabadultam, az állapot, melyben valék, egy álomnak tetszett, s alig hihettem, hogy már többé semmitől sem kell félnem.

„A kalmárok már több nap óta hánytak húst a völgybe, s mivel mindenik megelégedett a neki jutott gyémántokkal, más napon mindnyájan egyetemben elindultunk, s magas hegyeken utaztunk által, hol iszonyú nagyságu kigyók valának, melyektől azonban szerencsésen megmenekedtünk. Elérkeztünk az első révbe, honnan Riha szigetre hajóztunk, a hol terem azon fa, melyből a kámfort szedik, s a mely oly vastag, s oly lombos, hogy árnyékában száz ember is könnyen megtelepedhetik. A nedv, melyből a kámfor készül egy a fán ejtett vágásból foly, mely valami edényben fölfogatik, ebben megaluván, azzá lesz, a mit kámfornak hínak. Ha a fának nedve ilyképen lecsapoltatik, elszárad s kivesz.

„Azon szigeten vannak szarvórruak is, oly állatok, melyek kisebbek az elefántnál, de nagyobbak a bivalnál, s orrukon mintegy rőfnyi szarvuk vagyon. Ezen -141- szarv merő s középen végig van hasitva. Látni rajta fehér vonásokat, melyek egy ember alakját képezik. A szarvorru megharczol az elefánttal, hasába döfi szarvát, fölemeli s a fején elviszi; de mivel ennek vére és zsirja a szemébe folyván megvakitja, földre rogy; s a mi benneteket bámulásra fog ragadni, eljő a Roch, fölkörmöli mindakettőt, s elrepül velök fiait etetni.

„Elhallgatom e szigetek több más nevezetességeit, mert félek, hogy unatkoztatni foglak. Ott néhány gyémánton jó portékákat cseréltem. Onnan más szigetekre hajóztunk, s minekutána végre a száraz föld több kereskedővárosait megérintettük volna, Balsorában kikötöttünk, a honnan én Bagdádba jövék. Ott nevezetes alamizsnát osztogattam a szegényeknek, s becsületesen éltem gazdagságom maradványaiból, melyet oly sanyaruan szereztem, s oda takartam.“

Igy beszélé el Szindbád második útját. Hindbádnak ismét száz zecchinót adatott, s más napra meghivá, harmadik utjának hallgatására. A vendégek haza mentek, s más nap rendelt órára megjelentek, nem különben a teherhordó is, ki volt nyomoruságát egészen elfeledé. Asztalhoz ülének, s minekutána az ebédnek vége volt, Szindbád hallgatást kére, s következőleg beszélé el harmadik utját.

A hajózó Szindbád harmadik utja Szelaháthra.

„A kényelmes élet éleményei között hamar elfeledkeztem azon veszélyekről, melyeknek két utazásom alatt ki voltam téve; de még éltem virágában lévén, meguntam a nyugalmas életet, s eltompitván magamat az uj veszedelmek iránt, melyekkel daczolni kivántam, elindultam Bagdádból, drága portékákkal, melyeket Balsorába viteték. Ott ismét egyéb kalmárokkal együtt hajóra szállottam. Sokáig hajóztunk ide s tova, s több révbe kiszállottunk s jó nyereséget tettünk.

Egyszer, midőn a sík tengeren valánk, rettenetes -142- vésztől hányattunk ide s tova, s elvétők utunkat. A vihar több napig tartott, s egy sziget révébe vert bennünket, hol a hajóskapitány igen szeretett volna ki nem kötni; de kénytelenek valánk ottan vasmacskát vetni. Midőn a vitorlákat bevonták, monda a kapitány: „E szigetet, s némely szomszéd szigeteket egészen szőrös emberek lakják, kik bennünket víni fognak. Noha csak törpék, mégis ugy akarja szerencsétlenségünk, hogy legkisebb ellenállást se tegyünk; mert nagyobb számmal jőnek mint a sáskák, s ha történnék közülök egyet megölnünk; mindnyájan reánk támadnának, s bennünket megölnének.“

„A kapitánynak e beszéde, az egész legénységet nagy zavarodásba ejtette, s nem sokára tapasztalok, hogy ő igen is valóan szólott. Látánk számtalan sok undok, csak kétlábnyi, vadakat megjelenni, kiknek egész testök vörös szőrrel volt befödve. A vizbe ugráltak, hozzánk úsztak, s rövid időn körülfogák hajónkat. Megszólitának bennünket, a mint közeledének; de mi nem értők nyelvöket. A hajó padlatába, s kötelékeibe kapaszkodának, s oly könnyüséggel és sebességgel másztak mindenfelől a födelekre, hogy nem is lehetett látni hová rakják lábaikat.

„Ezen mászkálást oly ijedséggel néztük a mint képzelhetitek, anélkül, hogy bátorkodtunk volna magunkat védő állapotba tenni, vagy csak egy szóval is tartóztatni szándékoktól, melyet veszedelmesnek tartánk. S valóban fölvonák a vitorlákat, eloldák a horgonykötelet, nem is vesződvén a horgony fölhuzásával, s minekutána a hajót a parthoz vitték, kényszeritének mindnyájunkat kiszállani. A hajót most egy másik szigethez vivék, a honnan jöttek. Minden utazó gondosan kerüli a szigetet, melyen mi valánk, s igen veszedelmes volt ott megállapodni, egy ok miatt, melyet meg fogtok érteni; de nekünk e bajt türelemmel kelle szenvednünk.

„Eltávozánk a parttól, s befelé indulánk. Némely -143- gyümölcsöket s növényeket találánk, s ettünk belölök, hogy éltünk vég pillanatát, a mig lehet, hallaszthassuk; mert mindnyájan bizonyos halálunkat várók. Mentünkben alkalmas távolságra egy nagy épületet látánk, s arra irányzók lépteinket. Egy szépen épült palota vala, melynek egy, két szárnyu ajtaja volt ében fából, melyet benyitánk. Beléptünk az udvarba, s szemközt egy tágas laképületet látánk egy előteremmel, a melyben egyik felül nagy halom embercsont feküdt s másfelül temérdek sok nyárs. Elborzadtunk e látványra, s mivel elfáradtunk, lábaink nem birtak bennünket, s halálos ijedségünk miatt a földre rogyánk, s egy ideig ottan mozdulatlanul maradtunk.

„A nap lenyugodott, s mig a nyomoru állapotban valánk, melyet rajzoltam, megrendült a föld, s a laképület ajtaja nagy zörejjel kinyilott, s egy pálmafa nagyságu fekete ember szörnyü alakja lépett ki rajta. Homloka közepén volt egy vörös s eleven szénként szikrázó egyetlen szeme; igen hosszu s hegyes első fogak nyultak ki szájából, mely nem kevésbbé volt fölhasitva, mint a tevéé, s az alsó ajaka melléig ért. Fülei elefántéhoz hasonlitottak, s egész vállait befödték. Körmei oly horgasak s hosszuk voltak, mint a legiszonyubb vad állatoké. E rettentő óriás tekintetére mindnyájan elvesztők eszméletünket, s mintegy halva maradtunk.

„Végre magunkhoz térénk, s látók őtet az előterembe ülni, s bennünket az egy szemével figyelmesen szemlélni. Minekutána jól megnézett bennünket, felénk jöve, s midőn közel vala hozzánk, kinyujtá reám kezét, megkapa nyakszirton, s megforgata, mint mészáros az ürüt. Minekutána figyelmesen megvizsgált, s látta hogy igen sovány vagyok, s csak csontom és bőröm, ismét eleresztett. A többieket is sorra fogdosá, s szintugy megvizsgálá, s mivel az egész legénység közt a hajóskapitány volt legkövérebb, föltartá egyik kezével, mint én egy verebet tartanék, s a másikkal egy nyársat -144- ütött rajta keresztül, s minekutána nagy tüzet rakott, megsüté, s megevé vacsorára lakházában, melybe visszatért. Vacsora után ismét kijött, az előterembe lefeküdt s elaludt, s mennydörgésnél erősebb harsogással hortyogott. Álma más nap reggelig tartott. A mi minket illet, lehetetlen volt legkevesebbet is szunnyadnunk, s az északát a legkegyetlenebb nyugtalanságban töltöttük. Midőn megvirradt, fölébrede az óriás, fölkele, kiment, s bennünket a palotában hagya.

„Midőn őtet távol lenni véltük, félbeszakasztók a szomoru veszteglést, melyben egész éjjel voltunk, s egymással versenyt siránkozván, a palotát panaszokkal s fohászokkal hangoztattuk. Noha számosan voltunk, s ellenségünk egyedül; még sem jutott tüstént eszünkbe, hogy magunkat halála által szabaditsuk meg. Ezen merészletnek, noha nehéz vala, még is természetesen eszünkbe kellett ötleni.

„Többféle tervről tanácskoztunk, de egyikre sem határoztuk magunkat, s megnyugodván abban, a mit istennek tetszeni fog felőlünk végezni, a napot azzal töltők, hogy a szigetben csapongtunk, s mint tegnap gyümölcscsel és növényekkel éltünk. Alkony felé valami védhelyet keresénk, de nem találtunk, s kénytelenek valánk kedvünk ellen is a palotába visszatérni.

„Az óriás haza jött, s vacsorára ismét egyik társunkat evé meg; erre elaludt s virradtig hortyogott. Az után elmene, s elhagyott bennünket, mint a mult napon. Helyezetünk oly iszonyunak tetszék, hogy társaink közül többen, készebbek valának a tengerbe ugrani, mint ily különös halált elvárni, s másokat is tanácsuk követésére biztattak. De egyik közülünk megszólalván monda: „tilos magunkat megölni, de ha szabad volna is, nem okosabb-e, oly eszközökről gondoskodnunk, hogy magunkat e szörnyetegtől megszabaditsuk, ki számunkra ily szomoru halált készit?“

„Mivel nekem egy gondolat jutott eszembe, közlém társaimmal, kik azt helyben hagyák. „Feleim, – mondék -145- nekik, – tudjátok, hogy a tenger mellett sok erdőség van; ha javaljátok, csináljunk több talpat, melyek bennünket elbirjanak, s ha készen lesznek, hagyjuk a parton, mig ideje lesz azokat használnunk. Azonban hajtsuk végre a mit javaltam, hogy az óriástól megmenekedjünk; ha sikerül szándékunk, itt békével elvárhatjuk, mig egy hajó vetődik erre, mely bennünket e gonosz szigetről elviszen; ha ellenben elhibázzuk, szaladjunk gyorsan talpainkra, s evezzünk el. Megvallom életünket koczkázzuk, ha ily törékeny szereken teszszük ki magunkat a hullámok dühének, de ha elvesznénk is, nem kedvesebb-e még is tengerbe temettetni, mint a szörnyeteg gyomrába, mely már két társunkat megemészté?“ Tanácsom köz javalást nyert, s több, három személyre való talpat késziténk.

„A nap vége felé visszatértünk a palotába, s utánunk nemsokára bejött az óriás is. El kellett magunkat szánni, még egyik társunkat sülni látni. De az óriás kegyetlenségéért következőleg állottunk boszut. Minekutána undor vacsoráját elvégezé, lefeküdt hanyatt s elaludt. Mihelyt szokása szerint hortyogni hallottuk, közülünk tizen a legbátrabbak, egy-egy nyársat fogánk, s hegyeiket a tüzbe tartván megtüzesitők, és annakutána egyszerre a szemébe döfvén, azt velök kiszurtuk.

„A fájdalom, melyet az óriás szenvedett, iszonyu orditásra fakasztá. Hirtelen fölugrott, s mindenfelé terjengeté kezeit, hogy valamelyikünket megkapván, dühének föláldozhassa; de elég időnk volt tőle eltávozni, s oly helyeken vetni magunkat a földre, a hol lábai alatt meg nem találhatott. Minekutána haszontalan keresett volna bennünket, tapogatódzva az ajtóra akadt, s szörnyü orditással kiment.

„Mi is kimenénk a palotából az óriás után, s a tengerpartra azon helyre jutánk, a hol talpaink valának. Azonnal vízre eresztettük, s várakoztunk mig megvirrad, hogy tüstént reájok ugráljunk, ha az óriás néhány magaféle kisérőkkel találna visszatérni; azonban hizelegtünk -146- magunknak, hogy ha napkelte után kevéssel meg nem jelenik, s orditását, mely szüntelen fülünkben zugott, többé nem fogjuk hallani, ez annak bizonyságául szolgálhat, hogy életét elvesztette, s ezen esetre föltevők magunkban, hogy a szigeten maradunk, s nem koczkázzuk életünket a talpakon. De alig nappallott azonnal látók kegyetlen ellenségünket két őtet vezető, s igen sok gyors léptekkel előre siető, hozzá hasonló nagy óriástól kisérve.

„E látványra nem késedelmeztünk talpainkra ugrálni, s gyors evezéssel a parttól távozni. Az óriások, kik ezt észrevevék, nagy köveket szedének föl, a partra futottak, sőt övezetig a vizbe is belementek, s oly ügyesen hajigáltak reánk, hogy azon talpon kivül, melyen én valék, a többieket mind összeroncsolák. A rajtok levő emberek mind a vizbe fuladtak; de én s két társam: mivel teljes erővel eveztünk, legmesszebb, s dobásnyi távolságon tul valánk.

„Midőn a sík tengerre jutánk, a szél s habok játékává lettünk, melyek ide s tova hányának, s ezen napot és a jövő éjszakát, sorsunk felől való kinos bizonytalansággal töltöttük; de más napon szerencsénk volt egy szigethez hajtatni, melyre nagy örömmel kiszállottunk. Ottan igen jó gyümölcsöket lelénk, melyek elveszett erőnk visszanyerésére nagyon jó szolgálatot tettek.

„Estve felé elaludtunk a tengerparton, de egy csörejre ébredtünk föl, melyet egy pálmafányi kigyó másztában csörgőivel okozott. Oly közel vala hozzánk, hogy egyik társamat sikoltása s megmenekedni erőlködése daczára is elnyelé, minekutána megrázta s a földhöz vagdosta volna. A másik társam és én tüstént elszaladtunk, s noha alkalmas távolságra valánk, még is egy idő mulva olyan neszt hallottunk, mely azt gyanittatá velünk, hogy a kigyó, a tőle megtámadott boldogtalannak csontjait veti ki magából. „Oh istenem, – kiálték – mennyiféle veszélynek vagyunk kitéve! tegnap örültünk rajta, hogy életünket az óriás kegyetlenségétől, -147- s a habok dühétől megmentettük, s ime most szint oly rémitő veszélybe jutottunk?“

„Járkáltunkban egy vastag s magas fát láttunk meg, s eltökélettük, hogy bátorság okáért a jövő éjjelt azon töltsük. Ismét gyümölcsöt ettünk mint az előbbi napon, s estve felé fölmásztunk a fára. Nem sokára hallottuk a kigyót, mely sziszegve egész a fa tövébe jött. Fölnyult a fa derekára, s mivel alattam ülő társamat elérte, egyszerre elnyelé, és aztán eltávozott.

„Én reggelig a fán maradtam, és akkor inkább holtan mint élve szállottam le. Valóban én sem várhattam társaiménál különb végzetet, s mivel ezen gondolat elborzasztott, már néhány lépést is tettem, hogy a tengerbe ugorjam. De mivel még is kedves addig élni, a mig lehetséges, ellentállottam ezen kétségbeesés ösztönének, s megnyugodtam isten akaratján, ki tetszése szerint intézi életünket.

„Nem mulasztottam el azonban igen sok forgácsot, száraz galyat, s tüskét gyüjteni össze. Több csomóba kötözém össze, melyekből nagy sánczot csináltam a fa körött, s némelyeket keresztül kötöttem a fa tetejébe, hogy fejemet védeném. Ezután alkonyatkor bezárkoztam ezen körbe, azon szomoru vigasztalással, hogy semmit sem mulasztottam el, az engem fenyegető kegyetlen végzet elkerülésére. A kigyó ismét eljött, s körül kerülé a fát, engem el akarván nyelni; a mi azonban a tőlem épitett sáncz miatt nem sikerült neki, s haszontalanul ácsorgott egész reggelig, egy oly egeret leső macskaként, mely valami hozzáférhetlen helyen van. Végre hajnalban eltávozott; de én egész napfölkeltéig nem mertem kijőni erősségemből.

„Ugy elfáradtam a munkában, melyre a kigyó kényszeritett, s annyit szenvedtem dögleletes lélekzetétől, hogy ugy látszott a halál is kivánatosabb ezen ijedelemnél, s nem emlékezvén tegnapi megnyugovásomra, a tengerhez szaladtam, hogy fejtetőre beleugorjam. -148-

„Isten megindult kétségbeesésemen: azon pillanatban, melyben a tengerbe akartam bukni, láték a parttól alkalmas távolságra egy hajót. Teljes erőmből kiáltám, hogy magamat meghallassam. S turbánom gyolcsát lobogtatám, hogy észre vegyenek. Ez nem vala haszontalan, az egész legénység észrevett, s a kapitány elküldé értem a csolnakot. Midőn a hajóhoz értem, nagy kiváncsian kérdék a kapitány és hajóslegények, minő kaland vezetett e szigetre, s minekutána elbeszéltem nekik, a mi rajtam történt, mondának a legvénebbek, hogy ők sokszor hallottak ezen óriásokról beszélni, kik e szigeteken lakoznak, s hogy őket bizonyossá tették, hogy ezek emberevők, s az embereket szintugy sülve, mint nyersen is megeszik. A mi a kigyókat illeti, ezt veték hozzá, hogy ezek bőségben vannak e szigeten, hogy nappal elbúnak, s csak éjszaka jőnek elő. Minekutána értésemre adták volna, mennyire örülnek, hogy ily sok veszedelemből kiszabadulva látnak, s mivel nem kétlék hogy éhezem, nem késtek legjobb eleségökkel megvendégelni, a mivel csak birtak; s a kapitány látván, hogy ruháim elrongyollottak, oly nagylelkü volt, hogy egy jó öltözetével megajándékoza.

„Egy ideig még a tengeren hajóztunk, több szigetet elhagyánk s végre Szelaháth szigetére értünk, hol a szantalfa terem. Bementünk a révbe s ott horgonyokat hánytunk. A kalmárok elkezdék portékáikat kirakatni, hogy eladják vagy elcseréljék. Mig ez történt, magához szólita a hajós-kapitány, s monda nekem: „Atyámfia, vannak gondviselésem alatt némely portékák, melyek egy kalmár tulajdonai, ki egy ideig hajómon utazott. Minthogy ezen kalmár már nem él; elfogom árulni, hogy örököseinek számot adjak; ha valaha közülök valakire akadnék.“ A csomók melyeket értett, már a hajó födelékén valának. Megmutatá s monda. „Ime ezek a tudva levő portékák, reménylem léssz oly szivességgel, s magadra vállalod a fáradságot, hogy azokat eladjad; illendő jutalmat fogsz venni vesződségedért.“ -149- Reá állottam s megköszöntem neki, hogy alkalmat nyujt a foglalatoskodásra.

„A hajóirász fölira minden csomót, a tulajdonos kalmárok neveivel együtt. S kérdvén a kapitányt, miképen irja be azokat, melyeket épen reám biza, felele ez neki: ird be a hajózó Szindbád nevére. Nem hallhatám nevemet megindulás nélkül, s midőn a kapitányt jobban szemügyre vettem, ugyan annak ösmerém, ki engem második utamban a puszta szigeten hagya, midőn a patakparton elaludtam, s vitorlát ereszte, anélkül, hogy megvárt vagy kerestetett volna. Nem ösmertem meg mindjárt, mivel elválásunk óta igen megváltozott.

Hogy ő, ki engem holtnak tartott, meg nem ismere, nem lehet csodálni.“ „Kapitány, – mondék neki. – Szinbádnak hitták a kalmárt kié e csomók?“ „Igen, – felele, – „ugy hitták. Bagdadi volt, s Balsorában szállott hajómra. Midőn egyszer egy szigetnél kikötöttünk, hogy vizet merjünk, s némely enyhitőket rakjunk hajónkra, – nem tudom már micsoda tévedésből – ismét vitorlát bocsáttaték, nem ügyelvén arra, hogy ő a többiekkel együtt nem jött vissza a hajóra. Jó friss szelünk volt, ugy, hogy lehetetlen vala a hajót megforditanunk, hogy őt elhozzuk.“ „Tehát holtnak tartod őtet?“ – kérdém. „Minden bizonynyal,“ – felele ő. „Jól van kapitány, – válaszolék, – nyisd fel tehát szemeidet, s ismerd meg ama Szindbádot, kit a puszta szigeten hagyál. Egy csermely partján aludtam el, s mire fölébredtem, már senkit sem láttam a legénység közül.“ E szavakra figyelmesebben megnézett a kapitány…

„S egy kis vártatva végre megismert. Hála istennek! – monda, megölelvén, – fölöttébb örvendek, hogy szerencsés végzeted helyre hozta hibámat. Itt vannak portékáid, melyeket mindig gondosan tartogattam, s azon révekben, hol kikötöttünk, már részszerint el is adtam. Átaladom azokat, azzal együtt, a mit azokból -150- árultam. Átalvettem azokat, és a kapitánynak illő hálát adtam.

„Szelaháth szigetéről egy más szigetre hajóztunk, a hol szegfűvel, fahéjjal, s más fűszerekkel rakodtam meg. Midőn onnét tovább eveztünk, látánk egy husz rőfnyi hosszu s ugyan olyan széles tekenősbékát, nemkülönben egy borjunemü halat is, mely tejelt, s melynek bőre oly kemény, hogy vérteket szoktak belőle készíteni. Láték egy másikat is, melynek olyan alakja és színe volt, mint a tevének. Végre hosszas hajózás után Balsorába értem, s onnan oly sok kincscsel tértem vissza Bagdádba, hogy számát sem tudtam. Ismét sokat kiosztottam belőle a szegényeknek, s még több mezei jószágot vásárlottam, a már szerzettekhez.“

Igy végezte Szindbád harmadik utának történetét. Erre Hindbádnak ismét száz zecchinót adatott, s meghítta másnapra negyedik utának elbeszélésére. Hindbád, s a többi társaság hazamentek, s másnap ebéd végeztével Szindbád következőleg folytatá kalandjainak elbeszélését.

A hajózó Szindbád negyedik utja a Szundi szigetekre.

„A vigságok s gyönyörüségek ingerei, – monda ő, – melyeknek átadtam magamat harmadik utam után, nem valának elég hatalmasak a további utazástól visszatartóztatni. Ismét el hagyám magamat kapatni a kereskedés és uj dolgokat látnivágyás szenvedelmétől, rendbe szedtem dolgaimat, s minekutána elegendő portékákat gyüjtöttem össze, melyek azon helyeken kelendők valának, a hová utazni szándékoztam, elindulék. Utamat Persiának vettem; ezen ország több tartományát becsapongtam, s egy tengeri révbe értem, a hol hajóra ülék. Vitorlát ereszténk, s már a szárazföldnek és keleti szigeteknek több réveit megérintettük, midőn egykoron egy nevezetes átaljárásnál egy vihartól lepettünk meg, mely a hajós-kapitányt kényszeríté -151- a vitorlák lebocsátására, s a fenyegető veszély elkerülése végett szükséges parancsoknak osztására. De minden óvakodásaink sikertelenek valának, a hajófordulat nem sikerült, a vitorlák ezer rongyokra szakadtak, s a hajó, melylyel már nem lehetett birni, egy elrejtett sziklasorra került, s ott ugy összezuzatott, hogy számos kalmár s hajóslegény vizbe fult, s a hajóteher elveszett.

„Én több más kalmárral és hajóslegénenyel együtt, oly szerencsés valék, hogy egy deszkára kaphattam. Egy tengeri folyam által mindnyájan egy előttünk fekvő szigetre hajtattunk, ott gyümölcsöt és forrásvizet leltünk, a mi által erőink ismét helyreállottak. Éjjeli pihenésünket is azon helyen tartottuk, hová a tenger vetett bennünket, a nélkül, hogy arról, a mit tovább tennünk kell, valamit határoztunk volna. Ebben akadályozott bennünket a csüggedés, melybe szerencsétlenségünk ejtett.

„Mihelyt másnap megvirradt, eltávozánk a parttól, s befelé tartván, házakat láttunk, s oda mentünk. Oda érkeztünkkel egy sereg fekete jöve reánk, körülkerítettek, megfogtak, s elosztozván mintegy rajtunk, elvivének lakaikba.

„Én öt társammal együtt egy helyre vitettem. Leültetének, bizonyos növényt tevének előnkbe, s jelek által kinálának, hogy együnk belőle. Társaim nem gondolák meg, hogy azok, kik bennünket a növénynyel kináltak, nem evének belőle; csak nagy éhségök ösztönét követék s mohón esének ez ételnek. Én, ki valami cselt sejdítettem, izlelni sem akartam, s jól jártam, mert nemsokára észrevettem, hogy társaim elveszték eszöket, s nem tudák mit beszélnek.

„Ezután kókuszolajjal készített rízst hozának föl, s társaim, kik egészen megtébolyodtak, szörnyen evének belőle. Én is ettem, de csak keveset. A feketék azért tevék előnkbe ama növényt, hogy eszünket elvegyék, s ennélfogva eloszlassák bánatunkat, melyet állapotunk -152- szomoru tudata okozhatott, rizst pedig azért adának, hogy meghizlaljanak. Minthogy emberevők valának, az volt szándékuk, hogy ha meghizandunk, megegyenek. Ez megtörtént társaimon, kik sorsukat nem sejték, mivel józan eszöket elveszték. Én azonban, mivel birtam a magaméval, elgondolhatjátok uraim, a helyett, hogy a többiekként meghiztam volna, még ösztövérebb lettem, mint már voltam. A halál félelme, mely soha nem tágult rólam, minden élelmet, melyet magamhoz vevék, méreggé változtatott. Elgyengülésbe estem, mely reám nézve igen üdvös vala, mert a feketék, minekutána társaimat megölték s megették volna, abban hagyák a dolgot, s látván mily kiaszott, sovány és beteg vagyok, más időre halaszták halálomat. Azonban sok szabadságom volt, s keveset ügyeltek reám. Ez alkalmat adott egy nap arra, hogy a feketék lakaiktól eltávozzam, s megszabaduljak. Egy öreg, ki látott s észre vevé szándékomat, teljes erejéből kiáltoza reám, térjek vissza; de én a helyett, hogy neki engedelmeskedtem volna, kettőztetém lépteimet, s nemsokára eltüntem szemei elől. Senki sem volt otthon, csak ezen öreg, minden egyéb feketék távol valának, s csak estefelé szándékoztak hazatérni, a mi gyakran megtörtént; mivel tehát bátorságban valék, hogy nem lesz idejök utánam szaladni, ha szökésemet megtudják is: addig mentem, mig beesteledett. Csak akkor állapodtam meg, hogy egy kevéssé pihenjek, s a velem vitt eleségből falatozzam. De ismét utnak indultam, s kerülvén a lakott helyeket, hét napig mentem egy folytában. Kókuszdióval éltem, mely ételül s italul szolgált egyszersmind.

„Nyolczad napon a tengerhez érék, s ott egyszerre olyan fehér embereket láttam, mint magam, kik borsot szedének, mely ott nagy bőségben termett, foglalatosságuk jó jelenség vala nekem, s nem kétkedtem hozzájok közeliteni.

„Az emberek, kik borsot szedtek, előmbe jővének. -153- Mihelyt megláttak, kérdének arabul ki vagyok, s honnét jövök. Igen megörülvén, hogy nyelvemen hallám őket szólni, kielégitém újságvágyokat, elbeszélvén nekik, mi módon szenvedtem hajótörést, hogyan jutottam e szigetre, s estem a feketék kezébe.

„Hiszen ezen feketék, – mondának ők, – emberevők; minő csoda által szabadulál meg kegyetlenségöktől?“ Elmondottam nekik, a mit előttetek most elbeszélék, s nem kevéssé álmélkodának rajta.

„Nálok maradtam, mig a kivánt mennyiségű borsot összetakarták, mely után hajójokra szállottam, s egy szigetre evezénk, a honnan jövének. Bemutatának királyoknak, ki igen jó fejedelem vala. Oly kegyes volt, hogy kihallgatá kalandom történetét, a mi őt igen meglepé. Ezután ruhákat adata, s megparancsolá hogy gondomat viseljék.

„A sziget, melyen valék, igen népes vala, bőségében volt mindennek s a városban, hol a király lakozott, nagy kereskedést űztek. Ezen kellemes menedék megvigasztala szerencsétlenségemen, s a nagylelkü fejedelemnek irántam való kegyei teljessé tevék elégedésemet. Valóban nálamnál senki sem állott inkább kegyelmében, következőleg senki sem volt, sem az udvarnál, sem a városban, a ki nem iparkodott volna kedvemben járni. S igy nemsokára inkább honosnak tekintettek, mint idegennek.

„Valami igen különöset vevék észre; minden ember, maga a király is, kantár és kengyel nélkül lovagolt. Egykor bátorságot vevék magamnak, őt megkérdeni, miért nem él ő felsége ezekkel. Azt felelé, hogy oly dolgokról szólok, melyeket birodalmában nem ismernek.

„Tüstént elmentem egy mesteremberhez, s rajzolatom szerint egy fanyerget készittettem vele, beboritám aztán magam bőrrel, kitömtem szőrrel, s fölékesitém aranyhimzetekkel. Azután egy lakatoshoz mentem, ki -154- az elébe rajzolt alak szerint zabolát és kengyelvasakat csinált.

„Midőn ezen dolgok illendően elkészültek, oda vittem a királyhoz, s fölillesztettem egyik lovára. A fejedelem reá ült, s ugy megelégedék ezen találmánynyal, hogy örömét nagy ajándékokkal mutatá ki. Nem tolhatám el magamról, hogy miniszterei s főudvarnokai számára is több nyerget ne készitsek, kik mindnyájan ugy megajándékozának, hogy rövid időn meggazdagodtam. Készittettem a város nevezetesebb lakosai számára is, a mi igen nagy hirbe hozott, s köztiszteletet szerzett számomra.

„A király, kinél igen pontosan udvarlottam, igy szóla egykor hozzám: „Szindbád én szeretlek, s tudom hogy példám után minden alattvalóim is szeretnek, a kik ismernek. Egy kérelmem van hozzád, melyet teljesitened kell.“ „Uram, – felelék, – semmi sincs, a mit kész ne volnék megtenni, hogy fölségednek engedelmességemet kijelentsem, – parancsolj velem mindenestűl.“ „Én meg akarlak házasitani, – monda a király, – hogy e házasság birodalmamhoz kössön s ne gondolkozzál többé honodról.“ Mivel a fejedelem akaratjával ellenkezni nem bátorkodtam, udvarából egy nemes, szép, okos, és gazdag hölgyet ada feleségemül. A házassági szertartások után hölgyemhez költöztem, s egy ideig tökéletes egyességben éltem vele; mind a mellett is elégedetlen voltam állapotommal, s szándékoztam első alkalommal elillanni s Bagdádba visszatérni, melynek emlékét, állapotom, bár mi szerencsés vala is, bennem el nem olthatá.

„Igy gondolkoztam, midőn egyik szomszédom felesége, kivel igen szoros barátsági szövetséget kötöttem, megbetegedék s meghala. Hozzá mentem hogy vigasztaljam, s a legmélyebb szomoruságba merülve találtam.“ „Isten tartson meg, – igy szólitám meg, s engedjen hosszú életét.“ „Ah! – felele ő, – hogy részesülhetnék a kegyelemben melyet kivánsz? Már csak -155- egy óráig élhetek.“ „Oh! – válaszolék, – verd ki e szomoru gondolatokat fejedből, reménylem ez nem fog megtörténni, s még sokáig lesz szerencsém barátságodat birni.“ „Ohajtom hogy életed tartós legyen; – felele ő, – a mi engem illet, nekem végem van, s tudtodra adom, hogy ma feleségemmel együtt el fognak temetni. Igy kivánja az őseinktől e szigeten behozott s sértetlenül fentartott szokás: az élő férj holt nejével, s az élő nő holt férjevel eltemettetik. Semmi sem menthet meg engem: minden házasok alá vannak e törvénynek vetve.“

„Azon pillantatban, melyben e különös vad szokásról értesite, melynek hire engem iszonyúan megijesztett, eljöttek rokonai, barátai és szomszédai egyetemben, hogy temetségét megtisztelnék. Fölöltözteték a nőt legdrágább ruháiba, mint lakadalmakor s fölpiperézék minden ékességeivel.

„Ezután föltevék egy nyilt koporsóba, s a temetési menetel elkezdődött. A férj, a gyászolók közt legelől, követé neje holttestét. Egy magas hegynek vevék utokat, s midőn oda értek, fölemelének egy nagy követ, mely egy mély kut száját födözé, s lebocsáták a holttestet, a nélkül hogy ruháiból és ékességeiből valamit leszedtek volna. Ezután megölelé a férj rokonit és barátjait, s ellenkezés nélkül hagyá magát egy koporsóba tenni, melyre egy korsó vizet s hét kis kenyeret tevének melléje, és aztán azon módon mint feleségét leereszték. A messze kiterjedő hegy, a tengerig nyult, s a kut igen mély vala. A szertartások végeztével a követ ismét a nyilásra emelék.“

„Szükségtelen mondanom, hogy én igen szomoru tanuja voltam e temetségnek. Minden egyéb jelenlevők ellenben, alig látszottak rajta megindulni, mivel hozzá szoktak ilyest gyakortabb látni. Nem tartóztathatám magamat, hogy a királynak ezen való gondolataimat ki ne jelentsem. „Uram, – mondék neki, – nem győzök eléggé csodálkozni a birodalmadban uralkodó -156- különös szokáson, hogy az élőket a holtakkal együtt eltemetik! sokat jártam keltem, számtalan nemzetbeli embereket tanultam megismerni, de soha sem hallottam ilyetén törvénynek hirét.“ „Mit akarsz Szindbád, – felele a király, – oly köztörvény ez, melynek magam is alá vagyok vetve, s ha hölgyem a királyné előbb meghaland nálam: elevenen el fognak vele együtt temetni.“ „De uram, – válaszolék én, – szabad-e Fölségedet kérdenem, kötelesek-e az idegenek is e törvényt megtartani?“ „Kétség kivül, – felele a király mosolyogván kérdésem indító okán; – ők sincsenek kivéve, mihelyt e szigeten megházasodtak.“

„E felelettel szomorodva tértem haza; a félelem, hogy feleségem előbb talál meghalni, s vele együtt elevenen eltemetnek, igen bus gondolatokat támaszta bennem. De hogy lehetett e bajon segiteni? türelemmel kelle győznöm s isten akaratján megnyugodnom. Mind e mellett is feleségem legkisebb betegeskedése miatt is remegtem; de ah! nemsokára elért az egész rémülés! ő valósággal megbetegedett, s kevés napok mulva meghala…

„Képzeljétek fájdalmamat! elevenen eltemettetni szint oly keserves sorsnak tetszett előttem, mint emberevőknek eledelül szolgálni, s még is neki kellett mennem. A király egész udvarával meg akará tisztelni temetségemet, s a város legjelesb személyei is megtevék irántam a tisztességet hogy temetésemen megjelenjenek.

„Midőn már minden készen vala a pompához, föltevék feleségem holttestét egy koporsóra, fölpiperézve minden ékességeivel, s legpompásabb ruháiba öltöztetve. A menetel elkezdődött. Mint második szinjátszója e keserves szomorujátéknak, közvetlenül feleségem koporsója mögött ballagék, szemeimet könybe fürösztve, s boldogtalan sorsomon siránkozva. Minekelőtte a hegyhez jutánk, meg akarám kisérteni a nézők szivét. Legelőször is a királyhoz fordulék, és aztán -157- azokhoz, kik hozzám közel valának, s előttök a földig leborulván, hogy ruhájok szélét megcsókoljam, esedezém, könyörüljenek rajtam.“ „Gondoljátok meg, – mondék, – hogy én idegen vagyok, ki nem lehet ily sanyaru törvény alá vetve, és hogy nekem honomban más hölgyem s gyermekeim vannak.“ De bár mi érzékeny módon mondottam is el e szavakat, senki sem indult meg rajtok; sőt ellenben siettek feleségem holttestét a kutba leereszteni, s mindjárt utána egy másik nyilt koporsóban, egy vizzel tölt edénynyel s hét kenyérrel együtt engem is lebocsátottak. Midőn végre e reám nézve oly szomoru szertartásnak vége lett, szertelen fájdalmamra, és keserves sikoltásomra való tekintet nélkül, a követ ismét a kut szájára tevék.

„A mint a fenék felé közeledtem egy kis fölülről beeső csekély napsugár segedelmével kitanulám e hely fekvését s minéműségét. Ez egy igen tágas üreg vala, melynek mélysége lehetett ötven röfnyi. Kiállhatlan büz terjedett el a számtalan holttest miatt, melyeket jobbra s balra láttam; ugy tetszett mintha még némely legutól elevenen leeresztetteknek utósó fohászaikat hallanám. Mindemellett, mihelyt leértem tüstént kiszálltam a koporsóból, s orromat befogván, eltávozám a holttestektől. A földre vetém magamat, és sokáig feküdtem ott könyekben fuldokolva. Ezután szomoru sorsomat megfontolván, mondék magamban: „Való hogy az isten velünk gondviselése végzetei szerint bánik; de szegény Szindbád, nem vétked-e, hogy arra jutál, hogy ily különös halállal halj meg? Adta volna isten, hogy valamelyik hajótörésben vesztél volna el, melyekből kiszabadultál! nem kellene ily lassú s iszonyu halállal meghalnod; de megérdemletted átkozott fösvénységeddel! Boldogtalan! Nem jobb lett volna-e otthon maradnod, s fáradságaid gyümölcseit nyugalomban éldelned?“

„Ezek valának a haszontalan panaszok, melyekkel a barlangot hangoztatám, dühömben s kétségbeestemben fejemet s mellemet verdesvén, s magamat mindenestül -158- a leggyászosabb gondolatoknak adván. Mindemellet is, – meg kell vallanom, – a helyett, hogy a halált hittam volna segédemre, fölgerjedt bennem, bár mi nyomorult valék is, az élethez való szeretet, s ösztönze napjaim hosszabbitására. Tapogatva, s befogott orral előhoztam koporsómból a kenyeret és vizet, s ettem és ittam belőle.

„Noha a barlangban uralkodó setétség oly nagy vala, hogy nappalt és éjszakát nem lehete megkülönböztetni, még is reá akadtam koporsómra, s ugy tetszék, mintha az üreg tágasabb, s holttestekkel telebb volna, mint először hittem. Néhány napig kenyeremmel s vizemmel éltem, de mivel végre semmim sem maradt, halálhoz készülék…

„Már a halált várám, midőn a követ fölemeltetni hallottam. Egy holttestet, s egy élő személyt bocsátának le. A halott férfi volt. Természetes dolog, hogy az ember a legvégsőbb esetekben, a legvégsőbb tökéletre vetemedjék. Mig az asszonyt lebocsáták azon helyhez közeledém, a hol az ő koporsója fogott állani, s midőn látám, hogy a kut nyilását ismét becsinálák, egy nagy csonttal, melyet találtam, a boldogtalan fejére két vagy három kemény csapást tettem. Megszédült bele, vagy is inkább agyonütöttem, s mivel ezen kegyetlen tettet csak azért követtem el, hogy a koporsóban találtató kenyeret és vizet hasznomra forditsam, megint lett néhány napra való eleségem. Ezen idő elteltével, ismét egy holt asszonyt s egy élő embert bocsátának le, kit hasonló módon megöltem, s igy ezen módnak ismétlésénél fogva soha sem láttam szükséget élelmi szerekben.

„Egykor, midőn épen megint egy asszonyt küldöttem a más világra, lihegést és járást halottam. Arra mentem, honnan a nesz jött, s közelitésemmel erősebb lihegést hallottam, s ugy tetszett, mintha valamit látnék, a mi megszaladt. Követtem ez árnyalakot, mely egyegy pillantatra megállott, s futtában mind annál inkább lihegett, mennél közelébb jöttem hozzá. Mind -159- addig üztem, mig végre egy csillagdad világot pillanték meg. Siettem a világosság felé, el is vesztettem néha az azt elfogó ellenzékek miatt, de ismét föltaláltam, s végre észrevettem, hogy az a sziklának egy nyilásán szivárgott be, mely elég tágas vala, hogy rajta kiférhessek.

„Ezen fölfödözés után egy ideig megállapodtam, hogy sebes mentemből valamennyire megpihenjek, s midőn erre a nyiláshoz jutottam, átbujtam rajta, s a tengerparton valék. Képzeljétek szertelen örömömet; oly nagy volt ez, hogy nehéz vala arról meggyőződnöm, hogy nem álom a mit látok. Midőn a dolog valóságáról meggyőződtem, s érzékeim megint természeti állapotjokba tértek, észrevevém, hogy az a valami, melyet lihegni hallottam, s a melyet követtem, valamely a tengerből jött állat volt, mely azért szokott az üregbe járni, hogy ottan a holttesteken lakozzék.

„Megvizsgálám a hegyet, s ugy lelém, hogy az a város és a tengerpart között feküdt, nem engedvén semmi utat ezeknek közlekedésére, mivel oly meredek vala, hogy a természet szinte megmászhatlanná alkotta. Leomlottam a parton, hogy istennek velem közlött kegyelméért hálát adjak. Ezután visszatértem a barlangba, hogy kenyeret hozzak, melyet a napvilágnál sokkal jobb izüen ettem, mint akármikor azóta, hogy e setét helyre zárattam.

„Még egyszer visszamentem a barlangba, s tapogatva összeszedtem minden gyémántot, rubint, gyöngyöt, aranykarkötőt, egy szóval mind azon drága portékát, a mi kezembe akadt, s mind ezt a tengerpartra hordtam. Több csomót csináltam belőle, melyeket csinosan bekötöztem kötéllel, mely a koporsók lebocsátására szolgálván, nagy bőségben találtatott. A csomókat jó alkalom várásával a parton hagyám, nem féltvén, hogy az eső elmossa, mivel épen ekkor nem vala esős idő.

„Két vagy három nap mulva egy hajót pillanték -160- meg, mely épen a révből indult, s azon hely mellett evezett el, ahol én valék. Intettem turbánom gyolcsával, s teljes erőmből kiáltoztam, hogy magamat meghallassam. Meghallottak, s elküldék értem a csolnakot. A hajóslegények kérdésére, hogy micsoda baj vetett azon helyre azt felelém, hogy az előtt két nappal egy hajótörésből menekedtem oda, azon portékákkal együtt melyeket látnak. Szerencsémre ezen emberek nem vizsgálván a helyet, a hol valék, megelégedtek feleletemmel, s csomóimmal együtt magukhoz vettek.

„Midőn a hajóra érénk, a hajoskapitány is, ki a nekem okozott örömön örvendett, s a hajó kormányával foglalatoskodott, szives volt szinlett hajótörésemet elhinni. Megkináltam néhány drágakővel; de nem akarta elfogadni.

„Több sziget mellett eveztünk el, a többek közt Nákusz sziget (Csörgő sziget) mellett, mely rendes széllel Szerendyb szigettől tiz s Kéla szigettől, a hol mi kiszállottunk, hat napi járó földnyire vagyon. Itten ónbányák, Indus nádak, és igen jó kámfor találtatnak. Kéla sziget királya igen gazdag, hatalmas, és birodalma kiterjed az egész Csörgő szigeten, mely körben két napi járó földet tesz, s melynek lakosai oly vadak, hogy emberhust esznek. Minekutána e szigeten nagy vásárt ütöttünk, ismét elevezénk s több más révben kötöttünk ki. Végre megmérhetlen kincscsel, melynek közelebbi leirása haszontalan volna, szerencsésen Bagdádba értem. Hogy istennek velem közlött kegyelmeiért hálát adjak, nagy alamizsnákat osztottam ki, mind több mósé fentartására, mind pedig több szegény élelmére is, s magamat egészen rokonimnak s barátimnak szántam, velök jól vendégeskedvén s vigadván.“

Szindbád ezzel végezé negyedik utja elbeszélését, mely hallgatóinál több bámulást okozott, mint a három előbbiek. Hindbádnak ujolag száz zecchínót ajándékozott, s a többiekkel együtt más napon ugyan azon órára ebédre, s ötödik utjának meghallgatására meghítta. -161- Hindbád és a több vendégek bucsuztak, s haza menének.

Midőn más napon mindnyájan együtt valának, asztalhoz ültek, s ebéd végével, mely nem tartott tovább a korábbiaknál, Szindbád következőleg kezdé ötödik utja elbeszélését:

A hajózó Szindbád ötödik utja a Szundi szigetekre.

„Még, – monda ő, – elég ingerök volt a mulatságoknak reám nézve, emlékezetemből minden kiállott bajokat, viszontagságokat kitörölni, a nélkül, hogy az uj utazáshoz kedvemet elvehették volna; azért is portékákat vevék, becsináltattam, szekerekre rakattam, s a legközelebbi tengeri révbe utaztam. Ottan, hogy egy hajóskapitánytól ne függjek, s egy hajónak egészen ura legyek, időt hagytam magamnak magam költségén építtetni, s készíttetni föl egyet. Mihelyt elkészült, megrakatám, reá szállottam, s mivel az én portékáim nem tettek egész hajóterhet, különféle nemzetbeli kalmárokat vettem hajómra portékáikkal.

„Az első jó széllel elindultunk, s a távolnak eredtünk. Az első hely, hol hosszas hajózásunk után kikötöttünk, egy puszta sziget vala, a melyen egy rochtojást találtunk, oly nagyságut mint a már említett. Egy kis roch volt benne, mely épen ki akart búni, s melynek már az orra is látszott.

„A kalmárok, kik hajómon voltak, s velem együtt kiszállottak, vagdalák a tojást kemény fejszeütésekkel, s egy nyilást csináltak raja, melyen a kis rochot darabonkint kiszedék, s megsütötték. Én eleget intettem őket, hogy a tojást ne bántsák; de nem akartak reám hallgatni. Alig végezték ebédöket, midőn a légben alkalmas távolságnyira tőlünk, két sötét fölhő jelenék meg. A kapitány kit hajóm kormányozására megfogadtam, tapasztalásból tudta mit jelentenek a fölhők, s hírül adá, hogy azok a kis roch szüléi, és sürgetett bennünket, -162- hogy minél szaporábban szálljunk hajóra, hogy a szerencsétlenséget, melyet előre látott, elkerülhessük. Iparkodtunk tanácsát követni, és nagy sietséggel eleveztünk.

„Azonban elérkezett a két roch, s irtóztató sikoltást tevének, látván, hogy a tojás el van törve, és fiok nincsen benne. Oly szándékkal, hogy rajtunk boszut álljanak, ismét elrepültek a honnan jövének, s egy időre eltüntek előlünk; mi ez alatt teljes vitorlákkal távozni s azt kikerülni iparkodtunk, a mi el nem maradt.

„Visszajöttek, s látók, hogy mindenik egy iszonyu nagyságú szikladarabot hozott körmei között. Midőn épen hajóm fölött valának, megállapodtak, a légben lebegve, az egyik levetette szikladarabját; de a kormányos ügyessége által, ki a kormány elcsavarásával a hajót elfordította, oldalt esett a tengerbe, mely ugy elnyilott, hogy csak nem fenekéig láttunk; de a másik madár oly pontosan irányzá szikláját a hajó közepére, hogy az ezer darabokra zuzatott. A hajóslegények és utasok mindnyájan vagy agyon zuzattak, vagy a tengerbe buktattak. Én is lemerültem, de midőn a viz fölvetett, szerencsés voltam a hajó romladékának egy darabjára kapni. S a midőn majd egyik, majd másik kezemmel eveztem, a nélkül, hogy a melybe fogózkodtam, azt eleresztettem volna, végre kedvező árral és széllel egy igen meredek partu szigetre jutottam. Azonban meggyőztem ez akadályt, és megszabadultam.

„Leültem a fűbe, hogy egy keveset pihenjek, aztán fölkeltem s befelé indultam, hogy a tartományt kikémleljem. Ugy tetszett, mintha egy drágalátos kertben volnék; mindenfelé érett és éretlen gyümölcscsel rakott fákat, s kellemesen kigyódzó tiszta s édes ízű csermelyeket láttam. Ettem a gyümölcsökből, melyek igen jól ízlettek, s ittam a vizből, mely itallal kinálkozott.

„Midőn beéjjeledett, lefeküdtem egy igen alkalmas helyre, a fűbe; de alig aludtam egy óráig, s álmam -163- gyakorta azon ijedelem által szakasztatott félbe, hogy e puszta helyen egyedűl valék. Ilyképen az éjszakának legnagyobb részét a legmélyebb busúlással s azon esztelenségem szememre hányásával töltöttem, miért nem maradtam inkább odahaza, mintsem hogy ez utolsó utra megindultam. Ezen gondolatok annyira vittek, hogy már életemet akarám elvenni: de a nap világa eloszlatá kétségbeesésemet. Fölkeltem, s nem minden félelem nélkül járkáltam a fák alatt.

„Minekutána megint egy kissé befelé mentem volna, egy öreget vevék észre, ki igen elbusúltnak látszék. Egy ér partján ült, s első gondolatom az vala, hogy ő is magamként hajótörést szenvedett. Közelíték felé s köszöntöttem, melyre csak a fejével bólintott. Kérdém, mit csinál ott; de felelet helyett jelekkel intett, vegyem vállámra, s vigyem által a patakon a végett, – a mint értésemre adá, – hogy gyümölcsöt szedhessen.

„Azt hivém, hogy reá szorult e szolgálatomra, fölvevém hátamra s keresztűl vittem a patakon. Szállj le, – mondám neki ezután, meghajolván, hogy a földre letegyem. De a helyett, hogy lebocsátkozott volna (még most is nevetnem kell ha reá gondolok), ezen öreg, kit oly gyarlónak néztem, lábait, – melyek bőre, a mint észre vettem, a tehénéhez hasonlitott, – könnyüséggel nyakam köré kanyarítá, lovaglólag vállaimra ugrott, s oly keményen szorongatá torkomat, mintha meg akarna fojtani. E pillanatban oly nagy rémülés fogott el, hogy ájulva lerogytam…

„Nem tekintvén ájulásomra, a nyügös öreg folyvást nyakamon maradt, s csupán lábait nyujtá ki egy kicsit, hogy ismét magamhoz hagyjon térni. A mint föleszméltem, egyik lábát keményen gyomromnak feszíté, s a másikkal vékonyba vervén, akaratom ellen fölkelni kényszeríte. A mint fölkelék, a fák alatt kelle járkálnom, s néha-néha megállapodnom, hogy a gyümölcsöket, melyeket találánk, leszaggathassa s megehesse. -164- Egész naphosszat nem tágított rajtam, s midőn éjszakára ki akartam magamat pihenni, nyakamat folyvást körül fogva tartván, velem együtt a földre terült. Minden reggel sarkalással vere föl, s lábaival szorongatván, kényszeríte a fölkelésre és járásra. Képzeljétek uraim, egy ily teher alkalmatlanságát, melytől nem birtam megszabadulni.

„Egyszer utamban néhány száraz kobaktököt találtam, melyek egy fáról, melyen termettek, lehullottak; felfogék egy meglehetős nagyot, s jól kitisztogatván, több szőlőfürt levét facsarám bele, melyek ezen szigeten bőséggel termettek s melyeket minden lépten találánk. Midőn ezzel a kobakot megtöltöttem, letettem egy helyre, s néhány nap mulva ugy intéztem a dolgot, hogy az öregnek arra kellett engem kormányozni. Ott fölvevém a kobakot, szájamhoz tettem, s oly hatalmas bort ittam belőle, mely egy ideig a rajtam fekvő halálos bút is elfeledteté velem. Ez erőt adott, sőt fel is vidított, ugy hogy mentemben danolni s tánczolni kezdettem.

„Az öreg, ki észrevevé a hatást, melyet reám a bor tett, s érzette, hogy most sokkal könnyebben hordozom, mint egyébkor, inte, adnék neki is innia; oda nyujtám neki a kobakot, fölfogá, s mivel az ital jól ízlett neki, utolsó cseppig kiivá. Elég volt, hogy megrészegítse; valóban meg is részegedett, s minthogy a borgőz hirtelen fejébe szállt, elkezde a maga módja szerint énekelni, s vállaimon ide s tova mozogni; s lábai lassankint megtágultak, ugy hogy én észrevevém, hogy már nem szorít velök, levetettem a földre, a hol mozdulatlanul maradt. Most egy nagy követ fogék s fejét összezúztam vele.

„Igen nagy örömet érzettem azon, hogy ezen átkozott öregtől örökre megszabadultam, s a tengerpartra mentem, hol emberekre akadtam egy hajóból, mely ott feküdt horgonyon, hogy friss vizet s némely frisitőket vegyen be. Igen csodálkoztak rajtam, s kalandom -165- közelebbi körülményein. „Te, – igy szólának, – tengeri öreg kezébe estél, s te vagy az első, kit meg nem fojtott; a kiket hatalmába keríthetett, sohasem bocsátotta el előbb, mig meg nem fojtotta; hiressé tette már ezen szigetet az általa megölt emberek sokaságával, s a hajóslegények és kalmárok, kik itt kiszállottak, csak számos társaságban bátorkodtak befelé menni.

„Ezután hajójokra vevének, melynek kapitánya örült, hogy fölvehetett, minekutána megtudta, hogy mi történt velem. Vitorlát ereszte, s néhány napi hajózás után egy nagy város révébe kötöttünk ki.

„Egyik a hajón lévő kalmárok közül, ki megszerete, unszolt, hogy kisérjem el, s egy épületbe vezetett, mely az idegen kalmároknak szállásul szolgált. Adott egy nagy zsákot, s minekutána némely városbeli embereknek, kik szintugy mint én, egy zsákkal valának fölkészülve, ajánlott s őket kérte volna, hogy vigyenek el magukkal kokúszdiót szedni, monda nekem: „Eredj kövesd őket, s tedd utánuk a mit tőlök látsz tenni, de ne távozzál tőlök, mert életedet veszedelmezteted.“ Egy napi eleséget adott, s elmenék az emberekkel.

„Egy erdőbe érénk, mely igen magas s egyenes fákból állott, melyeknek oly simák voltak törzsökeik, hogy lehetetlen volt az ágakig, melyeken a gyümölcsök függtek, fölmászni. Mindezek kókuszfák voltak, melyeknek gyümölcseit le akartuk verni, hogy azokkal zsákainkat megtöltsük. Midőn az erdőbe értünk, látánk egy sereg nagy és kis majmot, kik látásunkra megfutamodtak, s csodálatos gyorsasággal a fák tetejére másztak…

„A kalmárok, kikkel az erdőre mentem, köveket ragadának, s teljes erőből hajigálák a fák tetején lévő majmokra. Én is követtem példájokat, s látám hogy a majmok elértvén szándékunkat, szorgalmasan szedének kókuszdiót, s haragos és elkeseredett ábrázattal -166- hajigálák felénk. Fölszedők a diót, s időnkint követ hajitottunk, hogy a majmokat ingerelnők. Ezen csel által megtöltők zsákainkat azon gyümölcscsel, melyhez más módon lehetetlen volt volna jutnunk.

„Tele zsákokkal tértünk meg a városba, a holott a kalmár, ki engem az erdőre küldött vala, kifizeté a zsákomban vitt kókuszdió árát.

„Folytasd ezt, – monda, – minden nap, mig eleget szerzesz, hogy hazádba juthass. Megköszöném jó tanácsát, s apródonkint oly nagy halom kókuszdiót gyüjtöttem össze, hogy nevezetes összeget árultam belőle.

„Azon hajó, mely engem ide hozott, a kalmárokkal, s az ezektől vásárlott kókuszdióval együtt elindult. Én megvártam, mig egy másik hasonló teherért jövő hajó kötött ki e város révében. Minden kókuszdiómat reá hordattam, s midőn el akaránk indulni, elbucsuztam a kalmártól, kinek oly sok hálával tartoztam. Nem utazhatott velünk; mivel még nem végezte el dolgait.

„Eleveztünk, s utunkat azon szigetnek vevők, hol a bors legbővebben terem. Onnét Komári félszigetre mentünk, mely a legjobb áloefát termi, s melynek lakosai azon szeghetlen törvényt szabták maguknak, hogy se bort ne igyanak, se más akarmi féle kicsapongást el ne szenvedjenek. Ezen szigeteken kókuszdiómat borsért és aloefáért cseréltem el, s több kalmárral együtt a gyöngyhalászatra mentem, mely végből buvárokat vevék zsoldomba. Ezek igen sok nagy és szép gyöngyöt halásztak. Örömmel indultam ismét tengerre egy hajóval, mely szerencsésen Balsorába ért. Onnét visszatértem Bagdádba, a hol a velem vitt portékákból, az áloefából, a borsból, és gyöngyből igen sok pénzt árultam. Mint egyéb utazásaimból lett haza tértemmel, ugy most is alamizsnául osztám ki nyereségem tized részét, s mindenféle vigasságokkal igyekeztem kiállott bajaimat pótolni.“ -167-

E szavak után Szindbád Hindbádnak ismét száz zecchínót adatott, s ez eltávozott a többi vendégekkel együtt. Másnapon ismét megjelent a társaság, a gazdag Szindbadnál, ki minekutána őket mint a mult napokon megvendégelte volna, hatodik útját beszélé el nekik.

A hajózó Szindbád hatodik utja Ceylonba.

„Uraim, – monda, – kétség kivül vágytok tudni öt hajótörés, s oly sok kiállott más veszedelem után miképen szánhattam el magamat újolag szerencsét kisérteni, s magamat uj veszedelmeknek tenni ki. Ha mostan gondolkodom róla, magam is elbámulok, s kétség kivül csillagzatom hajtott. Akarmint légyen is, egy nyugalomban töltött esztendő mulva, hatodik útamra készülék, nem hajtván rokonim és barátim kérelmeire, kik mindent elkövettek, hogy visszatarthassanak.

„A helyett hogy útamat a Persa tengeröblön által vettem volna még egyszer, beutaztam Persiának és Indiának több tartományait, egy tengeri révbe értem, s ott egy jó hajóra ülék, melynek kapitánya egy hosszú utat szándékozott tenni. Ez valóban hosszú is vala, de egyszersmind oly szerencsétlen, hogy a kapitány és kormányos az útat egészen elveszték, s nem tudák hol valánk. Végre ismét útba igazodtak, de nekünk utazóknak nem volt okunk azon örülni, s nem kevéssé csodálkoztunk, midőn egy napon a kapitány nagy sikoltással elfuta helyéről. Turbánját a földhöz vágta, szakállát tépte, s fejét verdesé, mint egy olyan ember, kinek eszét a kétségbeesés megzavarta. Kérdeztük min busul.“ „Jelenthetem, – felele, – hogy az egész tengeren a legveszedelmesebb helyen vagyunk. Egy igen sebes áradat ragadja magával a hajót, s egy negyed óra alatt mindnyájan elveszünk. Könyörögjetek istennek, szabaditson ki e veszedelemből. Ha ő nem irgalmaz rajtunk, meg nem menthetünk belőle.“ E szavak után parancsolá, -168- hogy a vitorlákat vonják be; de ezen munka közben a kötelék összeszakadt, s a hajó a nélkül, hogy rajta segélni lehetett volna, az áradattól egy megmászhatlan hegy tövéhez hajtatott, s ott összezúzott, ugy mindazáltal hogy nem csak személyeinket hanem eleségünket, és legdrágabb portékáinkat is megmenthetők.

„Midőn ez megtörtént, monda a kapitány:“ „Isten megtette a mi neki tetszett. Itt mindnyájan megáshatjuk sirunkat, s végbúcsút vehetünk egymástól: mert oly veszélyes helyen vagyunk, hogy az eddig ide vetettek közül mindeddig még senki sem szabadult meg.“ Ezen szavak mindnyájunkat halálos bánatba ejtettek, megöleltük egymást könyes szemekkel és sirattuk boldogtalan sorsunkat.

„Azon hegy, melynek tövében valánk, egy igen hosszú s kiterjedett sziget partját tevé. Ezen part egészen el volt volt boritva összezúzott hajók romjaival, s számtalan sok csontokkal, melyeket helyenkint lehete látni, s melyek bennünk borzadást okoztak, s azt bizonyiták, hogy itt igen sok ember veszett el: Hihetlen vala a portékák és kincsek sokasága is, melyek előttünk minden felől hevertek. Mind ezek csak szomoruságunk öregbitésére szolgáltak. A helyett hogy máshol mindenütt a tengerbe folynak a folyók ágyaikból, itten megforditva egy nagy édes vizű folyam foly a parttól befelé egy setét barlangon keresztül, melynek nyilása igen magas és széles. Igen megjegyzésre méltó, hogy itt a hegynek minden köve kristályból, rubinból, s más drágakövekből áll. Látni ottan egy szurok, vagy földgyanta forrást is, mely a tengerbe foly, s a halaktól elnyeletik, melyek azt szürke ámbrává változtatva vetik ki magukból, s a habok a lapos fövénypartra hányják, mely egészen be van vele teritve. Fák is nőnek ottan, nagy részint áloefák, melyek a Komáriaknak semmit sem engednek.

„Hogy ezen hely leirásának véget vessek, melyet egy feneketlen mélységnek lehet nevezni, minthogy -169- ki nem menekhetni belőle, tudjátok meg, hogy a hajók mihelyt bizonyos fokig közelednek hozzá, többé tőle el nem távozhatnak. Ha a tengeri szél hajtja őket arra, akkor a szél és áradat okozzák vesztöket; ha pedig szárazföldi széllel vagynak ottan, a mi távozásokat segélhetné, ezt a hegy magassága egészen elfogja, szélcsendet csinál, mely szabad játékot enged az áradatnak mely őket partnak hajtja, hol a miénkként összezúznak. A szerencsétlenség öregbitésére lehetlen a hegytetőt megmászni, s valahová menekedni.

„A parton maradtunk, olyan emberekként, kik eszöket elvesztették s napról napra vártuk a halált. Eleségünket egyenlő részekre osztottuk, s igy mindenikünk testi alkatához, eleségével gazdálkodásához képest a többieknél hosszabb vagy rövidebb ideig élt.

„A kik először meghaltak, azokat a többiek eltemették. A mi engem illet, én minden társaimnak megadtam az utólsó tisztességet: s azon nem csodálkozhattok; mert azon kivül, hogy a részemre jutott eleséget jobban kiméltem mint a többiek, nekem még különös eleségem is volt, s nagyon vigyáztam, hogy társaim ezt észre ne vegyék. Azonban mire a legutolsót eltemettem, annyira megfogyott ez is, hogy láttam nemsokára végem lesz, azért is megástam siromat, eltökélvén magamat, hogy bele fekügyem, mivel senki sem maradt meg a ki eltemessen. Midőn e munkával foglalatoskodtam, – megvallom, – nem állhatám meg, hogy szememre ne vessem, hogy magam vagyok oka vesztemnek s meg ne bánjam, hogy utolsó utamra megindultam. Nem állapodtam a gondolatoknál, hanem kezeim fogammal megszaggatám, s kevés hija volt, hogy nem siettettem halálomat.

„De isten még megkönyörült rajtam, s azon gondolatot adá belém, hogy azon folyóig menjek, mely a barlang boltozatja alá veszett el. Minekutána ott a folyót figyelmesen vizsgáltam volna, mondék magamban: „ezen -170- folyamnak, mely itt a föld alá bukik, valahol megint csak napfényre kell jőni; ha tehát egy talpat építek, s magamat ezen a víz árjára bizom, vagy valami lakott tartományba jutok, vagy elveszek: ez utóbbi esetben csak a halál nemét változtatom; ha pedig sikerülni fog e boldogtalan helyről megmenekednem, elkerülöm társaimnak szomoru végzetét, sőt talán új alkalmat is lelek meggazdagodnom. Ki tudja nem vár-e szerencse e förtelmes szikla kimenetelénél, hogy hajótörésemért uzsorával nyújtson pótlékot.

„E tünődésem után, nem késtem a talp-csináláshoz fogni; erős fadarabokból, s vastag horgonykötelekből készitettem azt, melyekben lehetett válogatnom. Oly erősen összekötöttem a fát, hogy abból egy kis erős talp készült. Midőn elvégeztem, megraktam néhány csomó rubinnal, smaragddal, szürke ámbrával, hegyi kristálylyal s drága szövetekkel. Minekutána mind ezen portékákat súlyegyenbe állitottam, s jól megerősitettem volna, két kis evezővel, melynek készitését nem feledtem el, a talpra szállék, s a viz folyására, s isten tetszésére bizám magamat.

Mihelyt a boltozat alá értem, nem láttam többé világot, s a vizár elkapott, a nélkül, hogy tudtam volna hová. Néhány napig usztam e setétségben, a nélkül, hogy a legcsekélyebb világsugárt láttam volna is. Egy helyt a boltozatot oly alacsonynak találtam, hogy csaknem elhordta fejemet, a mi a hasonló veszedelmek elkerülése végett nagyon figyelmessé tett. Ezen utam közben, csak annyit ettem a megmaradt eleségből, a mennyi éltem tengetésére elkerülhetlenül szükséges vala. De bármi mérsékletten éltem is, nemsokára egészen fölettem azt. Mostan érzékeimet, a nélkül, hogy magamról elverhettem volna, egy édes álom fogá el. Nem mondhatom, sokáig aludtam-e; de midőn fölébredtem, magamat egy nyilt tájékon, egy folyó partján, a hová talpam ki volt kötve igen sok fekete között találám. Mihelyt megláttam őket, fölkelék és -171- köszöntöttem. Szólottak hozzám, de nem értém nyelvöket.

E pillantatban annyira magamon kivül valék örömöm miatt, hogy nem tudám: ébren vagyok-e. Meggyőződvén, hogy nem aluszom, következő arab verseket mondottam:

„Hidd a mindenhatóságot; és segélyedre fog jőni; egyébről agganod haszontalanság. Hunyd be szemedet s mig alszol, isten sorsodat gonoszról jóra forditja!“

„A mint egy a feketék közül, ki arabúl érte; igy halla szólanom, előmbe lépe és megszólamlék: „Atyámfia, – monda ő, – ne csodálkozzál, hogy bennünket látsz; mi ezen tájt lakjuk, mely előtted fekszik, s azért jöttünk ide ma, hogy ezen a szomszéd hegyekből jövő folyamnak vizét, kis csatornákon mezőinkre vezetvén, azokat vele megöntözzük. Láttuk, hogy úsz le valami a vizen; s hirtelen oda szaladtunk, hogy meglátnók, mi az, s mihelyt észrevettük, hogy talp, egy közülünk azonnal a vizbe ugrék; neki úszott, s kihozta. Mi azonnal megállitottuk, s megkötöttük a mint látod, s vártuk fölébredésedet. Kérünk beszéld el történetedet, melynek igen különösnek kell lenni. Mondd el, hogy merészlettél e vizre ereszkedni, s honnan jősz.“ Kértem őket, hogy mindeneknek előtte adjanak ennem, s megigérém nekik, hogy azután ki fogom elégiteni újságvágyokat.

„Többféle ételt raktak előmbe, s minekutána éhségemet elvertem hív tudositást tettem nekik mindenekről a mik velem történtek, s ugy tetszék, hogy álmélkodással hallgatának. Midőn beszédemet végeztem, szólának hozzám a tolmács szájával, ki beszédemet is számokra leforditá: „Ez egy a legbámulandóbb történetek közűl. Magadnak kell ezt a király előtt elbeszélned; a dolog sokkal rendkivülibb, hogy sem azt neki más egyéb s nem az beszélhetné el, kivel történt.“ Felelém nekik, hogy kész vagyok kivánságokat teljesiteni. -172-

„A feketék azonnal egy lóért küldének, melyet nem sokára előhoztak. Fölültetének reá, s mig egy részök elöttem ment, hogy utat mutasson, a többi legerősebbek, a talpat minden rajta levő csomókkal egyetemben vállaikra rakák s ugy követének.

„Mindnyájan Serendyb városba mentünk; mert ezen szigeten valék. A feketék bemutatának királyoknak. Közeliték a thronushoz melyen üle, üdvözlöttem, miként az indus királyokat szokás, azaz leborultam lábaihoz, és megcsókoltam a földet. A fejedelem parancsolá, keljek föl, s igen kegyes módon közelebb híván, maga mellé ültete. Legelőször is nevemet tudakozá; felelém neki, hogy Szindbád nevem, de a sok tengeri utak miatt, melyeket tettem, „a hajózó“ melléknévvel neveznek, s hogy Bagdádi lakos vagyok. „De, – felele ő, – hogyan s mi uton jöttél birodalmamba?“

„Semmit sem titkoltam el a király előtt, hanem mindent elbeszélék neki, a mit már előttetek elbeszéltem, s ő azon annyira bámult és örült, hogy kalandomat arany betükkel föliratni, s az irást országa levéltárába tétetni parancsolta. Ezután előhozták a talpat, s a csomókat jelenlétében bontogatták föl. Csodálta az áloéfa és szürke ámbra sokaságát, de leginkább a rubinokat és smaragdokat; mert ezekhez hasonlók nem voltak kincstárában.

„Midőn észrevettem, hogy drágaköveimet szemléli, s a legritkábbakat sorra nagy figyelemmel vizsgálja, leborultam előtte s ezt mondám neki: „Uram nemcsak személyem áll fölséged szolgálatjára, a talp terhe is a tied, kérlek méltóztassál vele ugy parancsolni, mint sajátoddal.“ Ő mosolyogva felele: „Szindbád, én óvakodni fogok, hogy reá ne vágyjam, s legkisebbet is el ne vegyek tőled abból, a mit isten neked adott. Távol attól, hogy kincseidet kevesitsem, még inkább szaporítani kivánom azokat, s nem akarom, hogy birodalmamat adakozásom jelei nélkül hagyjad el.“ Ezen szavakra való feleletem, a fejdelem boldogságáért való óhajtások -173- kifejezésében, s kegyének és nagylelküségének magasztalásában határozódott. Egyik tisztjére bizá, hogy rólam gondoskodjék, s embereket rendele, kik az ő költségére köröttem szolgáljanak. Ezen tisztviselő híven teljesité ura parancsait, s mind azon csomókat, melyekkel a talp meg volt rakva, azon lakba hordatá, melybe engemet szállitott.

„Naponkint bizonyos órában a királyhoz mentem, hogy nála udvaroljak, s a többi időt a városnak s a mi benne figyelmemre legméltóbbnak tetszék, annak látására forditottam.

„Serendyb sziget épen az egyenlitő alatt fekszik, azért is rajta nap és éj egész esztendőn által mindig egyenlő t. i. tizenkét óra hosszaságú. Széle s hossza nyolczvan parazáng. A főváros egy szép völgynek legvégén fekszik, melyet egy nagy hegy képez, mely a sziget közepette áll, s alkalmasint legmagasabb az egész földön. Valóban a tengerre három napi távolságról meglátszik. Találni ottan rubinokat, s több nemű ásványokat, s jobbára minden sziklák egy érczded kőből állanak, melyet a drágakövek metszésére szoktak használni. Vannak ottan mindenféle növények és fák is, kiváltképen czedrusok, és kókuspálmák. A sziget partjai mellett s a folyamok torkolatjainál gyöngyöt halásznak, s néhány völgyei gyémántot adnak. Bucsujárást tettem a hegyen azon helyre a hová Ádám a paradicsomból lett kiüzetése után számkivettetett, s kandiságból fölmásztam a tetejére is.

„Midőn a városba visszaérkeztem, könyörögtem a királynak engedelméért, hogy hazámba térhessek, a mit igen tisztességes és kegyes módon meg is engedett. Kényszeritett kincstárából gazdag ajándékot elfogadnom; s midőn tőle bucsut vettem, egy még sokkal nevezetesebbet bizott reám egy levéllel együtt, az igaz hitűek uralkodója, a mi határtalan urunk s Chalyfunk Harun Arresyd számára, s monda: „Kérlek add által nevemben ez ajándékot és levelet Harun Arresyd Chalyfnak, -174- s tedd őt bizonyossá barátságomról.“ Minekelőtte elindultam volna, magához hivatá ezen fejdelem a hajóskapitányt és kalmárokat, kikkel utaznom kellett, s megparancsolá nekik, hogy irántam minden kigondolható tekintettel viseltessenek.

„A ceyloni királynak levele, egy ritkasága miatt igen drága állat sárgás bőrére volt irva. Ezen levél irásjegyei égszinűek voltak, s következő volt indus nyelven tartalma:

INDIÁNAK KIRÁLYA, KI ELŐTT EZER ELEFÁNT JÁRDAL, KI OLY PALOTÁBAN LAKOZIK MELYNEK FÖDELE SZÁZEZER RUBIN FÉNYÉVEL TÜNDÖKÖL, S KINEK KINCSTÁRÁBAN HUSZ-EZER GYÉMÁNTKORONA VAGYON, HARUN ARRESYD CHALYFNAK.

„Noha az ajándék, melyet küldünk, nem nagy becsü, fogadd el még is, mint rokon és barát, azon barátság tekintetéből, melylyel szivünkben irántad viseltetünk, s melynek örömmel adjuk előtted bizonyságát. A tiednek hasonló érzeteit kérjük, reménylvén, azt megérdemelnünk; minthogy veled egy rangban vagyunk. Kényszerítünk erre mint rokon. Isten hozzád.“

„Az ajándék e következőkből állott, először volt egy fél lábnyi magas s egy ujjnyi vastagságu pohár egyes rubinból készülve, igen gömbölyü együtt fél drachmát nyomó igaz gyöngyökkel kirakva; másodszor egy kigyóbőr, melynek pikkelyei közönséges arany nagyságuak voltak, s oly tulajdonsággal biró, hogy a rajta fekvőt a nyavalyától megóvta; harmadszor ötven ezer drachma legválogatottabb áloéfa, s egy pisztáczia nagyságu harmincz szem kámfor; mind ezt végre egy gyönyörű rabnő kisérte, kinek ruhája drágakövekkel volt elborítva.

„A hajó elevezett s hosszu és szerencsés utazás után végre Balsorába értünk, a honnan én Bagdádba mentem. Oda érkeztemmel legelső dolgom is az vala, hogy a nekem adott bizományban eljártam.

„Fogám a serendybi király levelét, s elmenék az -175- igazhitüek uralkodójának kapujához, kisérve a szép rabnőtől, s azon rokonimtól, kik a reám bizott ajándékokat vivék. Elmondtam mi vezet oda, s azonnal a Chalyf thronusa elébe bocsáttattam. Leborultam előtte, s egy rövid megszólitás után általadtam neki a levelet, s az ajándékokat. Midőn elolvasta volna a mit neki a seredybi király ira, kérdezé, valóban oly gazdag és hatalmas-e azon fejdelem, mint levelében állitja. Másodszor is földre borulék, s minekutána ismét fölkeltem volna felelék: „Igazhitüek uralkodója, bizonyossá tehetem fölségedet, öntapasztalásomnál fogva, hogy ő kincseit, s hatalmát nem nagyítja. Semmi sem lehet bámulatosabb, mint palotájának pompája. Ha ezen fejedelem nyilván akar megjelenni, elefántra készitenek neki thronust, s arra ülvén ugy megyen két sor között, melyek minisztereiből, kedvenczeiből, s egyéb udvarnokiból állanak. Előtte, vele elefánton, egy tisztviselő arany láncsát tart kezében, s a thronus mögött egy másik áll, ki egy arany szobrot hordoz, melynek hegyére egy fél lábnyi hosszu, s egy ujjnyi vastag smaragd van alkalmazva. Elől megy egy ezer emberből álló őrsereg aranyba, selyembe öltözve, s gazdag szerszámu elefántokon lovagolva. Mig a menetel tart, azon tisztviselő, ki a király előtt az elefánton ül, időről időre fenn szóval kiáltja:

„Ez a nagy fejdelem, Indiának hatalmas és rettenetes uralkodója, kinek palotája száz ezer rubinnal van födve, s kinek husz ezer gyémántkoronája vagyon. Ez a koronás fejedelem, nagyobb mint valaha a nagy Szulimán, a nagy Maharadzsa voltak.“

„Minekutána e szavakat mondotta, a thronus mögött álló tiszt viszont ezt kiáltja: „ezen nagy és hatalmas fejdelemnek meg kell halni, meg kell halni, meg kell halni!“ S most ismét az első tiszt kiáltja:

„Egyébiránt a serendybi király oly igazságos, hogy -176- sem fővárosában, sem egyébütt birodalmában, nincsenek birók; népei nem szorulnak ezekre; maguk ismerik s gyakorolják az igazságot, és soha sem távoznak tisztöktől. S igy az itélőszékek, s birói személyek szükségtelenek nálok.“

„A Chalyf igen megelégedett beszédemmel.“ „Ezen király bölcsesége, – monda ő, – kitetszik leveléből: s a szerint, a mit épen mondottál, meg kell vallani, hogy bölcsesége népeihez, s népei bölcseségéhez méltók.“ E szavak után elbocsáta gazdag ajándékkal…“

Itt vége volt Szindbád beszédének, s hallgatói, eloszlottak, minekutána Hindbád ismét száz zecchinót kapott volna. Más napon ismét Szinbádhoz jöttek, ki nekik hetedik és utósó utját következőleg beszélte el:

A hajózó Szindbád hetedik és utólsó utja.

„Hatodik utamból megtértem után, végképen letettem a gondolatról, hogy valaha megint meginduljak. Mert azonkivül, hogy már oly kort értem, melynek nem vala nyugalomnál egyéb szüksége, meg is fogadtam magamnak, hogy soha többé magamat oly veszedelemre nem teszem ki, melyekbe oly gyakran jutottam. Nem gondolkodtam tehát egyébről, csak hogy életem hátralevő részét vigasságban töltsem.

„A mint egykoron számos barátimat vendéglettem meg, bejöve egyik cselédem jelentvén, hogy a Chalyfnak egy tisztje kiván velem szólni. Fölkelék az asztaltól s elébe menék. „A Chalyf, – monda ő, – azt bizá reám, adjam tudtodra, hogy veled szólani kiván“ Követém a tisztet a palotába, s a fejdelem elébe vezete, kit, lábaihoz borulván, üdvözlöttem. „Szindbád, – szóla ő hozzám, – szükségem van reád, egy szolgálatot kell nekem tenned, választ s ajándékot vinned tőlem a serendybi királyhoz; illő hogy irántam mutatott udvariságát viszonozzam.“

„A Chalyf parancsa mennykőütés volt reám nézve. -177- „Igaz hitüek uralkodója, – mondék neki, – kész vagyok fölséged minden parancsait teljesiteni; de könyörgök alázatosan, méltóztassál meggondolni, hogy a kiállott hihetetlen nyomoruságok által el vagyok rémitve. Sőt fogadalmat is tettem, hogy Bagdádot soha el nem hagyom.“ Itt alkalmat vevék minden kalandjaimról egy hosszu jelentést tenni előtte, melyet türelemmel hallgata végig. Mihelyt megszüntem beszélni, monda ő: „Ezek valóban igen rendkivüli történetek; azonban ne tartóztassanak, hogy kedvemért azon utat melyet javalok, megtegyed. Hiszen csak Serendyb szigetre kell utaznod, s bizományomat elvégezned. Azután magadon áll minden haladék nélkül visszatérned. De utaznod kell, mert látod, nem volna illő s hozzám méltó, azon sziget királya adósának maradnom.“ Látván, hogy a Chalyf megátalkodott szándékában, késznek jelentém magamat neki engedelmeskedni. Igen örült rajta, s uti költségre ezer zecchinót adata.

„Kevés napok alatt készen valék az elutazásra, s mihelyt a Chalif ajándékai, egy ön kezével irott levéllel együtt kezemhez adattak, elindultam, s utamat Balsorának vevém, s ott hajóra ültem, Utazásom igen szerencsés vala, és Szerendybbe értem. Ottan közlöttem bizományomat az országos főtisztekkel, s kértem őket nyerjenek minél előbbi kihallgatást számomra. Megtevék; nagy tisztességgel a palotába vezetének, s üdvözlém a királyt, előtte a szokás szerint leborulván.

„A fejedelem tüstént megismert, s különös örömét mutatá viszontlátásomon. „Isten hozott Szindbád, – monda. – Mondhatom, hogy elmeneteled óta igen gyakran gondoltam reád. Áldom e napot, melyen viszont látjuk egymást.“ Megköszöntem nagy kegyét, általadám a Chalyf levelét és ajándékát, s ő mindeniket nagy megelégedés jeleivel fogadta.

„A Chalyf egy ezer zecchinóra becsült, s arany szövetből való teljes készületü ágyat küldött neki; ötven öltözetet leggazdagabb anyagból, más százat Kahirói, -178- Alexandriai, Suezi, és Kufai legfinomabb gyolcsból; egy másik karmazsin szinü ágyat, s még egy harmadikat másfélét; egy ujjnyi vastagságu, s fél lábnyi átméröjü sikér edényt agátból, melynek feneke dombor műben egy embert ábrázola nyillal és ijjal kezében, oroszlánra lövő félben; s végre egy nagy táblát, mely a monda szerint, a nagy Salamontól származott. A Chalyf levele következő kifejezésekkel volt irva:

„Az igaz úton vezérlő határtalan hatalmu kalauz nevében a hatalmas és boldog szultánnak, Abdallah Harun Arresyd, kit isten boldog emlékü elődi után fő polczra állitott, üdvözletét.

„Örömmel vettük leveledet, s ezt küldjük kapunk tanácsüléséből, a fennebbi szellemek kertjéből származottat. Reméljük, mihelyt szemedet reá veted, jó szándékunkat kedvesen fogadandod. Isten veled!“

„A serendybi király nagyon örvendett, hogy a Chalyf iránta mutatott barátságát viszonozta. Egy idő mulva ezen kihallgatás után, egy másodikat kértem, hogy elbucsuzhassam. Megnyertem végre, s a király a mint elbocsáta, igen gazdagon megajándékoza. Tüstént hajóra szállottam, oly szándékkal, hogy Bagdádba visszatérjek; de nem volt szerencsém reménységem szerint oda jutni és isten máskép végezé.

„Harmad vagy negyed nap mulva elindulásunk után tengeri kalózok támadának meg bennünket, kik annál könnyebben elfoglalák hajónkat, mivel épenséggel nem valánk védelmi állapotban. Néhányan a legénység közül ellent akartak állani; de életökbe került; a mi engem s egyebeket illet, kiknek eszünk volt a tengeri rablókkal nem ellenkezni, mi rabszolgákká tétettünk.

„Minekutána a tengeri rablók bennünket kifosztottak, s rosz ruhákat adtak a magunkéi helyett, egy nagy s igen messze szigetre vittek, s ott eladtak. -179-

„Én egy gazdag kalmár kezébe estem, ki mindjárt mihelyt megvett, lakába vitt, s ott jól tartván, rabszolgai öltözetet adott. Néhány nap mulva, mivel még nem igen tudakozá, ki vagyok, kérdezett, nem tudok-e valami kézi munkát. Én a nélkül, hogy magamat közelebbről megismertetném, azt felelém neki, hogy mesterségemre nézve nem vagyok kézműves, hanem kalmár és hogy a tengeri rablók, kik neki eladtak, mindenemet elvették. – De hát, – mondá ő, – nem értesz-e az ijászathoz? Felelém, hogy ez egy volt ifjukori gyakorlataim közül, s hogy azóta nem feledtem el, erre ijjat és nyilakat ada, s maga mögé elefántra ültetvén, kimentünk egy, a várostól néhány mérföldnyire fekvő igen nagy erdőre. Mélyen bele mentünk, s midőn jónak látá a megállást, parancsolá, szálljak le. Ezután egy nagy fát mutata. – Mászsz ezen fára, – monda, – s lövöldözz az itt elmenő elefántokra, kik nagy számmal tartózkodnak ez erdőségben. Mihelyt egy elesik, tudósíts róla. – Ezt mondván, eleséget hagya számomra, s visszament a városba, én pedig egész éjszaka a fán lesben maradtam.

„Ez idő alatt egy elefántot sem vettem észre, de mihelyt a nap fölkelt, egész csordát láttam jőni. Több nyilat lőttem reájok, s végre egyet elejtettem. A többiek tüstént eltávozának, s szabad utat engedének uramhoz mennem, s őt vadászatomról tudósítnom. Ezen hir áldomásául igen jól megvendégele, dicsérte ügyességemet, és mindenképen kedvezett. Ezután együtt kimenénk az erdőre, a hol egy gödröt ástunk, melybe a megölt elefántot eltemettük. Uram szándékozott ismét eljönni, ha az állat rothadásba fog általmenni, hogy annak fogait a földből kivegye és eladja.

„E vadászatot két hónapig folytatám, s egy nap sem mult el, melyen egy elefántot meg ne öltem volna. Nem mindig egy fán ültem lesben, hanem majd egyikre, majd másikra mentem. Egy reggel, midőn az elefántok érkezésére várakoztam, nem kevéssé bámultam el, -180- hogy a helyett, hogy szokás szerint mellettem az erdőben elmentek volna, megállottak, s iszonyu ordítással, s oly számosan, hogy a földet egészen ellepték, s ez szinte rezgett alattok, egyenesen nekem jöttek. Közelítettek azon fához, melyre másztam, s körülfogák azt mindnyájan kinyujtott orral s reám függesztett szemmel. Ezen irtózatos látványra egészen elképedtem, s oly rémülés fogott el, hogy az íj és nyil kezemből kihullottak.

„Félelmeim fölöttébb alaposak voltak. Minekutána az elefántok egy ideig figyelemmel szemléltek volna, egyik a legnagyobbak közül átalfogá orrával a fa derekát, s oly erősen, hogy azt gyököstül kirántá s ledönté. Én a fával együtt leestem; de az állat megfoga orrával, hátára emele, a melyre a nyakamba akasztott puzdrával együtt inkább halva, mint élve ültem. Ezután a többiek előtt, kik őt csoportosan követék, egy helyre vitt, melyet minekutána ottan a földre letett volna, a többiekkel együtt elhagyott. Képzeljétek, ha lehetséges, állapotomat; azt hittem aluszom, s nem vagyok ébren. Végre, minekutána egy ideig a földön feküdtem volna, s nem láték elefántot, fölkeltem, s látám, hogy egy hosszú és széles halmon vagyok, mely egészen el volt borítva elefántcsontokkal, s elefánt fogakkal. Megvallom, hogy e látvány igen sok elméletekre nyujtott alkalmat. Csodáltam az állatok ösztönét. Nem kétlettem, hogy ez az ő temetkező helyök, s csak azért vittek oda, hogy azt nekem megmutassák, hogy szünjem meg őket üldözni, a mi különben is csak fogaik végett történik. Nem késtem a halmon, hanem a városnak indultam, s minekutána egy nap s egy éjszaka mentem, végre uramhoz értem. Minthogy utamban egy elefánttal sem találkoztam, azt következtettem belőle, hogy ők belebb mentek az erdőbe, hogy az utat a halomhoz előttem szabadon hagyják.

„Mihelyt uram megpillantott, kiálta előmbe: „Ah szegény Szindbád, igen aggódtam megtudni, mi lett -181- belőled. Voltam az erdőn, s egy ujonnan tövestül kidöntött fát s íjat és nyilakat leltem a földön, s minekutána hiába kerestelek, kétségbe estem, hogy viszont megleljelek. Beszéld el, kérlek, mi történt veled, s mely szerencsés eset által maradtál életben. Teljesítém kivánságát. Másnap mindketten a halomra menénk, s most nagy örömmel győződék meg annak valóságáról, a mit neki mondottam. Annyi fogat raktunk az elefántra, melyen kimentünk, a mennyit csak elbirhatott, s midőn haza térénk, mondá a gazdám: „Édes atyámfia, – mert azon öröm után, melyet nekem felfedezéseddel, mely engem meg fog gazdagítni, okoztál, nem akarlak rabszolgának nevezni, – az isten tetézzen mindenféle boldogsággal és javakkal! Előtted nyilatkoztatom ki, hogy szabaddá teszlek. Eltitkoltam tőled, de most tudtodra adom, hogy az elefántok a mi erdőnkben minden évben számos rabszolgát megöltek, kiket elefántcsontért küldöttünk. Bármi tanácsot adtunk is nekik, előbb-utóbb életöket veszték, ezen állatok ravaszsága miatt. Isten téged megmentett dühöktől, s egyedűl veled éreztette e kegyelmet. Ez bizonysága, hogy ótalmában vagy és szüksége van rád e földön, itt lenn jót mívelni. Te nekem hihetlen hasznot szerzesz; mind ekkorig nem szerezhettünk más módon elefántcsontot, mint ha rabszolgáink életét koczkáztattuk, s most egész városunk meggazdagul általad. Ne hidd, mintha azt vélném, hogy szabadságod visszaadásával eléggé megjutalmaztalak; ez ajándékot még más nevezetes adományokkal is meg fogom toldani. Az egész várost arra birhatnám, hogy szerencséssé tegyen, de ez oly dicsőség, melyet magamnak tartok fenn.“

„E nyájas szavakra felelék neki: „Uram, az isten tartson meg téged: szabadságom, melyet visszaadtál, elégséges arra, hogy irántam minden kötelezéstől feloldozzon, s nem kivánok más jutalmat azon szolgálatért, melyet szerencsés voltam neked s városodnak tenni, az engedelemnél, hogy honomba térhessek.“ -182- Jól van, – mondá ő, – a Musszou nemsokára hoz oly hajókat hozzánk, melyek elefántcsonttal rakodnak: majd velök elküldlek, s módot szerzek a hazamenetelre.“ Ujolag hálat adtam neki az adott szabadságért, s irántami jó érzeteiért. Nála maradtam a Musszoura várakozván, s ezalatt annyiszor fordultunk ama halomról, hogy rakhelyeit tele töltöttük elefántcsonttal. A városnak minden azzal kereskedő kalmára is ugyanazt tevé, mert a dolog nem sokáig maradt előttök titokban.

„Vége elérkeztek a hajók, minekutána uram kiválasztotta azt, melyen haza fogok menni, megraká elefántcsonttal, fele részben az én számomra. Nem feledkezett el szükséges eleséggel is ellátni, s még ezen fölül nagy becsü ajándékok, s nevezetes belföldi termékek, elvitelére is kényszeritett. Minekutána minden velem közlött jótéteményeiért a lehetőségig hálákat adtam volna, hajóra szállottam; eleveztünk, s mivel azon kaland, mely szabadságomat visszaszerzé igen különös vala, lelkem szüntelen avval volt eltelve.

„Kikötöttünk néhány szigetnél, hogy frisitőket vegyünk be. Mivel hajónk az indiai száraz föld egyik révéből indult, ugyan ottan szállottunk ki is, s hogy a Balsoráig való tengeri ut veszedelmeit elkerüljem, az engem illető elefántcsontot kirakattam, eltökélve utamat szárazon folytatni. Elefántcsontomból nevezetes pénzt árultam és sok ritka dolgot vásárlottam, hogy azokat elajándékozzam, s midőn holmimmel az indulásra készen valék, egy kalmárokból álló karavanhoz csatlódtam. Sokáig utaztam és szenvedtem, de türelemmel; mert eszembe jutott sokszor, hogy sem vésztől sem tengeri rablóktól, sem kigyótól, sem más kiállott veszedelmektől nem lehet tartanom.

„Utoljára vége lett mindezen bajoknak; mert szerencsésen Bagdádba értem. Tüstént udvarlására mentem a Chalyfnak, s jelentést tettem követségemről. A fejedelem azt mondá, hogy utazásom hosszas volta ugyan nyugtalanitotta, -183- de mind e mellett is mindig volt reménysége, hogy Isten engem el nem fog hagyni. A mint az elefántokkal való kalandomat elbeszéltem, szörnyen álmélkodott rajta, s nem fogott volna hitelt adni neki, ha igazságszeretetemet nem ismerte volna. Ezen történetet és a többieket, melyeket előtte elbeszéltem, oly nevezeteseknek lelé hogy egyik irnokára bizta azoknak arany betükkel leendő leirását, hogy kincstárában megtartassanak. Én a tisztességgel, melyet irántam mutatott, s az ajándékokkal melyeket adott, nagyon megelégedve tértem haza, s ettől fogva, csupán családomnak, rokonimnak és barátimnak éltem.“

Igy végezé Szindbád hetetik és utósó utja elbeszélését, s ezt veté hozzá Hindbádhoz fordulván: „No barátom hallottál-e valaha akármi halandót is, ki ennyit szenvedett, s ily szorongató veszélyeknek lett volna kitéve mint én? Nem méltó és illő-e, hogy én ily sok nyomoruság után kellemes és nyugalmas életet éljek?“ A mint e szavakat mondá, hozzá járula Hindbád s kezét megcsókolván monda: „Való, uram hogy irtózatos veszedelmeket állottál ki, s hogy bajaim a tiedhez nem is hasonlithatók. Ha szomoritanak is, addig mig azokat szenvedem, megvigasztalódom rajtok, azon kis haszon által, melyet belőlök veszek. Nem csak nyugalmas életet érdemelsz, de méltó vagy azon javakra is, melyeket birsz, mivel oly jól, és nagylelküleg használod azokat. Vajha halálod órájáig örömben élj!“

Szindbád ismét száz zecchínót adata neki, barátjává fogadá, s mondá neki, hagyjon föl a terhhordósággal, s ezentuljárjon hozzá enni, hogy a hajózó Szindbádról egész életében megemlékezzék.

Abulhasszán Aly Ebn Bekár, és Harun Arresyd Chalyf kedvencznéje Semsz El Nihár története.

„Harun Arresyd chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy Abulhasszán Ebn Thaher nevü fűszerárus, egy nagy gazdagságu, mivelt és kellemes személyü ember. Több esze s finomsága volt, mint rendszerint mesterségebeli embereknek szokott lenni; embersége, őszintesége s vidám kedve szeretetté s kedveltté tevé egész világ előtt. A chalyf, ki ismerte becsét, vak bizodalmat helyezett benne. Annyira becsülte, hogy egészen gondjaira bizá kedvencznéit mind azokkal ellátni, a mikre szükségök lenne. Ő volt tehát, ki számukra ruhákat, házi-eszközöket, s ékességeket választott, s ebben bámulásra méltó izléssel járt el.

Jó tulajdonai s a chalyf kegyelme az emirek s más első rendű tisztviselők fiait vonták házába, s ez volt az egész udvari nemesség gyülhelye.

De ezen ifju urak között, kik őt naponkint látogatták, volt egy, kit többre becsült, mint minden egyebeket, s a kivel különös barátságra lépett. Ezen urat Abulhasszán Aly Ebn Bekárnak hitták, s egy régi persa királyi házból származott, mely még állott Bagdádban, minekutána a muzelmánok Persiát fegyveres hatalommal meghóditották is. A természetnek öröme látszott benne telni, hogy ezen herczegben a test és lélek minden ritka tulajdonait egyesitse. Arcza tökéletes szépségü volt, termete karcsu, magaviselete könnyüd, s tartása oly lefoglaló, hogy az ember mihelyt rá tekintett, azonnal szerette is. Ha szólt, az mindig helyes s válogatott kifejezésekben történt, kellemes és uj fordulattal; -185- szavának hangjában is volt valami, mely mindeneket elbájolt, kik hallották. Emellett nagy és éles esze volt, s mindenről bámulatraméltó helyességel gondolkodott és szólt. Oly tartózkodó és szerény vala, hogy semmit sem állitott anélkül, hogy a legnagyobb gonddal nem iparkodott volna azon gyanút elháritani, mintha véleményét másokra akarná tolni. Ezen dicséretes tulajdonainál fogva épen nem lehet csodálkozni, hogy Ebn Thaher őt az udvar minden egyéb urfiai fölött megkülönbözteté, kik nagyobb részint az ő erényeivel épen ellenkező hibákkal birtak.

Egykoron, midőn ezen herczeg Ebn Thahernél vala, megjelenék egy hölgy, fekete s fehértarka öszvéren, tiz rabnő közepett, kik őt gyalog kisérék, s mindnyájan igen szépek valának, a mennyire tartásukból, s a fátyolon keresztül, mely arczukat födözé, kivenni lehetett. A hölgy egy négy ujjnyi szélességü rózsaszinü övet visele, melyen rendkivülvaló nagyságu igazgyöngyök s gyémántok ragyogtak; s szépségére nézve könnyü volt észrevenni, hogy ugy mulja fölül kisérőnéit, mint a telehold a kétnapos ujholdat. Valami vásárlást tett, s mivel Ebn Thaherrel volt szólása, belépett ennek holtjába, mely csinos és téres vala, s ez őt a legmélyebb tisztelet jeleivel fogadá, s kérte, üljön le, kezével a főhelyet mutatván ki neki.

A persa herczeg, ki ily szép alkalmat finomsága s udvarisága kimutatására nem akart elszalasztani, helyre igazitá az arany-szövetből való vánkosokat, melyeknek a hölgy támasztékául kellett szolgálniok, s azután sietséggel félrevonula, hogy leülhessen. Azután üdvözlé őt, megcsókolván a szőnyeget lábainál, ismét fölkele, s megálla a szőnyeg végénél. Mivel a hölgy Ebn Thaherrel bizodalmasan volt, levevé fátyolát, s a persa herczeg szemeibe oly rendkivüli szépséget ragyogtatott, hogy ez attól egész szivéig megilletődött. A hölgy sem állhatá meg, hogy a herczeget ne szemlélje, kinek tekintete reá ugyanazon hatást tevé. -186-

A perzsa herczeg engedelmeskedék, s leüle a szofa szélére. Szemei folyvást reá tapadtak, s hosszu kortyokban nyeldesé a szerelem édes mérgét. Mert szépsége oly nagy vala, hogy egy költőnek következő verseit lehete reá alkalmazni:

„Ő a nap, s lakhelye az ég; vigasztald tehát szívedet a legjobb vigasztalással;

Észrevevé a hölgy, mi történt ennek lelkében; s ezen felfödözés egészen fölgyujtá iránta. Fölkele, közelite Ebn Thaherhez, s minekutána halkan szólott volna vele látogatása tárgyáról, kérdezé őtet a persa herczeg nevéről s honáról. „Asszonyom – felele neki Ebn Thaher, – ezen ifju urat, kiről szólsz, Abulhasszan Aly Ebn Bekárnak hiják, s királyi vérségü herczeg.“

A hölgy nagyon megőrült, értvén, hogy az, kit már is oly szenvedelmesen szeretett, oly főrendü volt. „Azt akarod kétségkivül mondani, – kezdé ujra, – hogy ő a persa királyoktól származik?“ – „Igenis asszonyom – felele Ebn Thaher, – az utolsó persa királyok ősei. Ezen ország meghóditása óta az ő házabeli herczegek mindig megkülönbözteték magukat a chalyf udvaránál.“ „Nagy örömet szerzesz vele, – monda erre, – hogy ezen ifju urral megismertetsz. Mihelyt ezen asszonyt küldöm, – ezt veté hozzá, egyik rabnőjére mutatván, hogy hozzám hivassalak, kérlek, hozd el őt is magaddal. Szeretném neki házam pompáját megmutatni, hogy dicsekedhessék avval, hogy a bagdádi főembereknél nem uralkodik fösvénység. Érted, mit akarok mondani. Ne feledd el; különben igen megharagszom reád, és életemben soha sem jövök ide többé.“

Ebn Thahernek sokkal élesebb esze volt, hogy sem ezen szavakból a hölgy érzelmeit ki ne ismerhette volna. „Fejdelemné, királyné, – felele, – isten mentsen -187- meg, hogy neked valaha ellenem haragra okot adjak. Mindig törvényül fogom tenni magamnak, parancsaidat teljesiteni.“

Ezen feleletre bucsut vőn a hölgy Ebn Thahertől, fejhajtással köszönvén neki; s minekutána a persa herczegnek egy nyájas pillanatot vetett volna, fölüle öszvérére, s ellovagla…

A persa herczeg halálban szerelmes lett a szép hölgybe, szemeivel kiséré őt, a mig láthatá; s midőn már régen eltünt is pillanatai elől, szemeit mégis azon utra irányzá, a melyen az elmene.

Ebn Thaher figyelmezteté, hogy néhány ember szemmel tartja, s nevetni kezd helyzetén. „Ah, – monda neki a herczeg, – azon emberek és te szánakozni fognátok rajtam, ha tudnátok, hogy ama szép hölgy, ki tőled most elmene, énemnek jobb részét magával elvivé, s a többi rész arra törekszik, hogy amattól el ne szakadjon! Mondd meg, kényszeritlek reá, – ezt veté hozzá, – ki az a hölgy, ki az embereket szerelemre készteti, s nem hagy nekik időt az eszméletre?“

„Uram, – felele neki Ebn Thaher, – az a hires Semsz el Nihár, urunknak a chalyfnak első kedvencznéje.“

„Igazán viseli e nevet, – vága szavába a herczeg, mert szebb, mint a nap felhőtlen égen.“ – „Az való, felele Ebn Thaher, – de szereti is ám az igazhitüek uralkodója, vagyis inkább imádja. Világosan megparancsolá nekem, hogy neki mindent adjak, a mit tőlem kér, sőt a mennyire csak tehetségemben áll, minden kivánatait megelőzzem.“

Azért szóla igy hozzá, mert vissza akará tartóztatni, nehogy oly szerelembe keveredjék, mely csak szerencsétlen lehete: azonban ez csak arra szolgált, hogy őt még inkább fölgyujtsa. „Sejtettem kecses Semsz el Nihár, – kiálta, – hogy nem lesz szabad gondolatimat hozzádig fölemelnem, s még is érzem, noha reménytelenül tőled szerettetnem, hogy nem áll hatalmamban -188- megszünnöm téged szeretni. Örökké foglak tehát szeretni, s áldani fogom végzetemet a legszebb lény rabszolgájának lennem, kire valaha nap sütött.“

Mig a persa herczeg igy szentelé szivét a szép Semsz el Nihárnak, ez haza tértében utakról s módokról gondolkodék, hogy a herczeget láthassa, s vele tartalék nélkül mulathasson.

Alig ért vissza palotájába, azonnal elküldé Ebn Thaherhez asszonyai közül azt, kit neki megmutatott s kiben egész bizodalmát helyezte, azt izenvén neki, hogy a persa herczeggel haladék nélkül hozzá menjen.

A rabnő azon pillanatban ére Ebn Thaher boltjába, midőn az még a persa herczeggel szóla, s a legerősebb okok által iparkodott a chalyf kedvencznéje iránt való szerelméről lebeszélni. Midőn mindkettőjöket együtt találá, igy szóla hozzájok: „Uraim az én tisztelt asszonyom Semsz el Nihár, az igazhitüek uralkodójának első kedvencznéje kéret benneteket, menjetek palotájába, a hol várakozik reátok.“

Ebn Thaher, hogy tüsténti engedelmességét megmutassa, azonnal fölkele, és semmit sem felelvén a rabnőnek, azt némi viszolgással követé. A herczeg ellenben nem is gondola a veszedelemmel, mely ezen látogatással össze volt kötve. Ebn Thaher jelenléte, kinek szabad járása volt a kedvencznéhez, fölmenté minden nyugtalanságtól. Mindketten követék a rabnőt, ki egy kissé előre ment a chalyf palotájába, s vele együtt Semsz el Nihár kis palotájának ajtajához értek, mely már ki vala nyitva. Mindeniköket egy nagy terembe vezeté, s kérte, üljenek le.

A herczeg azt vélte, hogy ama gyönyörteli palotáknak egyikébe tétetett által, melyeket a más világra igérnek. Semmit sem látott még, a mit ezen hely pompájával össze lehetett volna hasonlitani, hol mostan vala. A lábszőnyegek, támaszvánkosok, s a szófának egyéb tartozékai, a házieszközök, az épitő mesterség -189- ékességei, bámulásra ragadó szépségüek s gazdagok valának.

Nemsokára, minekutána Ebn Thaherrel leült volna, egy csinos fekete rabnő egy asztalt hozott elejökbe, megrakva a legválogatottabb étkekkel, melyeknek drágalátos illata készitésök finomságát hirdeté.

Mig ettek, a rabnő, ki ide vezeté, nem hagyá el őket; nagyon szorgoskodott nekik azon étkeket ajánlani, melyeket legjobbaknak tartott; más rabnők az asztal vége felé jó bort töltögettek nekik. Midőn készek valának, mindeniknek különösen egy medenczét adtak, egy vizzel töltött arany edénynyel együtt, kezeiket megmosniok; ezután egy arany-szenelőt vittek nekiök égő aloefával, melylyel szakállukat s ruháikat megfüstölék. Jó illatu vizet sem felejtettek el, s különösen erre rendelt s gyémánttal és rubinnal rakott arany-edényben volt ez, s két kezeikre locsoltatott, melylyel a szokáshoz képest szakállukat s arczukat megnedvesiték.

Ismét letelepedének; de alig ültek le, kéré őket a rabnő, keljenek föl s kövessék őtet. Kinyitá a terem egyik ajtaját, melyben valának, s egy még nagyobb s bámulandóbb épületü terembe léptek: ékesb kupja vala, alabastrom-fehérségü száz márványoszloptól tartva. Ezen oszlopok fejezetei s lábai különféle nemü négylábu s szárnyas-állatok aranyozott képműveivel valának ékesitve. Ezen rendkivüli terem lábszőnyege egyetlen egy darab aranyszövetből állott, piros és fehér selyemmel himzett rózsapamatokkal, s a szintugy arab izléssel festett kuppal együtt bájos tekintetet adott. Mindenik oszloppár között egy hasonlómód ékesitett kis szófa állott, nagy porczellán, jáspis, gágát, porphyr, achát, s más becses kő-edényekkel, aranynyal, és drágakövekkel fényesitve. Az oszlopok közei mind megannyi nagy ablakok valának kihajló s a szofákként ékesitett támaszokkal, s a világon a legvarázsabb kertre tekintének. Ennek utai különféle szinü kövecsekkel a terem lábszőnyegét utánozták elannyira, hogy ha az -190- ember be és kitekintett, ugy tetszék, mintha a terem és a kert minden bájaival egy szőnyegen állanának. A kilátás körösleg az utak hosszában két kristálytisztaságu vizcsatorna által határoztatott, melyek hasonló körben folytak a gömbölyeg teremmel, s melyek közül az egyik kissé magasabb, mintegy kiterjesztett ezüst lepel hullott az alantabba. Bizonyos távolságra aranyos ércz-edények voltak felállitva csemetékkel és virágokkal rakva. Ezen határok sugár és lombos fákkal beültetett nagy téreket vágának keresztül, hol ezer madár zengzetes karéneket hangoztatá, s a szemet ide s tova repdesésökkel s a légben tartó majd ártatlan, majd véres harczaikkal mulattatá.

A herczeg és Ebn Thaher sokáig késének e nagy pompa szemléleténél. Minden tárgynál, mely szemökbe tünt, hangos bámulásra s csodálkozásra fakadtak; kiváltképen a persa herczeg, ki soha sem látott valami olyast, melyet azzal, a mit most látott, össze lehetett volna hasonlitani. Ebn Thaher pedig, noha már néhányszor volt ezen pompás helyen, oly szépségeket födözött fel benne, melyek előtte még egészen ujaknak tetszének. Egy szóval nem győzték e sok ritka tárgyat csodálni, s még avval mulatának, a mint egy gazdagon öltözött asszonyi társaságot pillantának meg. Mindnyájan kün ülének egy kis távolságra a teremtől, mindenik ezüst sodorral ékesitett indiai juharfa széken, hangszerrel kezökben, s csak parancsot várának, hogy rajta játszanak.

Mindketten a támaszokhoz állának, a honnan ezen rabnők arczaikat lehetett látni: s innen jobbra tekintvén, egy nagy udvarra látának, melyből lépcsők menének le a kertbe, s a mely igen szép szobáktól volt körülvéve.

A rabnő ott hagyá őket, s maguk maradván egy darabig, együtt beszélgetének. „Mint okos ember, – monda a persa herczeg, – nagy gyönyörüséggel szemléled, tudom, te is a nagyság s hatalom ezen jeleit. Én -191- részemről azt hiszem, hogy ennél a világon semmi sincs bámulatosabb; de ha eszembe jut, hogy ez a felettébb is szeretetre méltó Semsz el Nihár laka, s hogy a föld első fejdelme tartja őt itt fogva, megvallom, hogy magamat a legboldogtalanabb embernek érzem. Ugy tetszik, nincs kegyetlenebb végzet az enyémnél, oly tárgyat szeretnem, ki vágytársam kezében van, és pedig ott, hol vágytársam oly hatalmas, hogy e pillanatban sem vagyok bátorságban életem felől.“

Ebn Thaher igy hallván szólni a persa herczeget, ezt felelé neki: „Adná isten, uram, hogy szintoly bizonyossá tehetnélek szerelmed szerencsés sikeréről, mint életed bátorsága felől. Noha e pompás palota a chalyfé, ki ezt különösen Semsz el Nihár számára építtette, mint egyik részét ön palotájának.“ „Az örök örömek palotája“ neve alatt: tudjad mégis, hogy ezen hölgy evvel teljes szabadságban él. Nincs körülvéve heréltektől, kik tetteire vigyáznának. Saját házi cselédei vannak, kiken határtalanul uralkodik. Senkitől sem kér engedelmet, ha a városba akar kimenni; s akkor jő meg, mikor neki tetszik; és soha sem látogatja meg a chalyf a nélkül, hogy Mezrurt, a heréltek fejét erről való tudósitással hozzá ne küldené, hogy elfogadására elkészülhessen. Egészen nyugodt lehetsz tehát, s minden figyelmedet a muzsikára fordithatod, melylyel a mint látom, Semsz el Nihár meg akar tisztelni.“

Végezvén Ebn Thaher beszédét láták a kedvenczné biztos rabnőjét jőni, ki az előttök ülö nőknek parancsot ada, hogy énekeljenek s hangszereiken játszszanak. Azonnal mindnyájan egyetemben játszának mintegy bevezetésül; s minekutána egy darabig igy játszottak volna, elkezde egyik magánosan énekelni, s hangját egy lanttal kiséré, melyet bámulandó szépséggel játszott. Zengzetes szavával következő verseket éneklé:

„Oh szépség! ki iránt a szerelem minden pillantattal nő szivemben, uralkodjál fölöttem tetszésed szerint; -192-

„Végy jutalmul a mit akarsz; – de én nem adhatok más jutalmat, mint kinos halálomat!“

Mivel meg volt neki hagyva, micsoda tárgyról énekeljen, szavai úgy megegyeztek a persa herczeg érzelmeivel, hogy ez nem tartóztathatá magát, hogy az ének végével javalását ki ne jelentse. „Lehetséges-e, – kiálta, – hogy neked hatalmad vagyon a szivekbe látni, s arról való tudomásod, a mi az enyémben történik birt reá, hogy bájos szavadat velünk az énekben hallasd? önmagam sem birnám magamat másképen kifejezni.“

Az énekesné semmit sem felelt e megszólitásra. Folytatá énekét, s még következő verseket mondá:

„Szerelemre gyúladtam irántad a nélkül, hogy valaha tudtam volna, mi a szerelem.

„A könyhullatás szent tisztemmé leve; s az önkénytlen sohajtozást nem hagyhatom el.“

A herczeg ezen ugy megilletődött, hogy e szavakat könyes szemekkel ismétlé: a mi eléggé kijelenté, hogy azok értelmét magára alkalmazta. Midőn minden verseit elénekelte volna, fölkele kisérőnéivel, s mindnyájan ezen éneket mondák: „Most kel föl a tele hold teljes fényében, s majdan a naphoz fog közeliteni.“

Ez azt jelenté, hogy Semsz el Nihár mindjárt megjelenik, s a persa herczegnek szerencséje lesz őtet láthatni.

Valóban észrevevé Ebn Thaher s a persa herczeg, az udvar felé tekintvén, hogy közelit a biztos rabnő, tiz fekete nővel együtt, kik nagy bajjal emelének egy bámulandó mivü merő ezüst-thrónust, melyet bizonyos távolságra elejökbe letétetett, melyre a fekete rabnők egy ut kezdeténél a fák mögé vonták magokat. -193-

Mindjárt ezután jöve husz, mind szépen, gazdagon, s egyenlőn öltözött hölgy, kettős sorban, mindenik egy hangszerrel, melyen játszottak, s mellé énekeltek, s igy a thrónus két oldalára állottak.

Mindezen dolgok annyival inkább lefoglalák a persa herczeg és Ebn Thaher figyelmét, mivel mindketten vágytak látni mivel fogna ez végződni.

Végre látának ugyanazon ajtónál, melyből a tiz fekete rabnő az ezüst-thrónussal, s a husz énekesné jött, tiz más egyaránt szépen s gazdagon öltözött hölgyet megjelenni, kik ott néhány pillanatig megállapodának. Asszonyukat várák, ki végre előjöve s közükbe lépett…

Könnyen kiösmerszett közülök mind termete s fennséges tartása által, mind pedig egy aranynyal szövött égszinü igen könnyüd palástnál fogva; ezt vállaira akasztva ruhája fölött viselé, mely a legcsinosb, izletesb és pompásb vala, a mit csak gondolni lehet. A gyöngyök, gyémántok és rubinok, melyek ékességéül szolgáltak, nem voltak felesleg alkotva, mind ez kis számmal vala, de válogatott s megbecsülhetlen értékü. Oly felséggel járdala, mint a nap a fellegeken keresztülmentében, mely fényét fölfogja, de el nem takarhatja, s felüle az ezüst-thrónusra, mely számára hozatott oda. A persa herczeg, mihelyt Semsz el Nihárt meglátá, csak érte voltak szemei. „Nem tudakozzuk többé, a kit kerestünk, mihelyt megpillantjuk, – szóla Ebn Thaherhez; – minden kétség elenyészik, mihelyt az igazság kinyilatkozik. Látod-e e bájos szépséget? ő oka kinaimnak: kinaimnak, melyeket áldok, és soha sem szünöm meg áldani, bármi kemények s hosszadalmasak legyenek is! E tekintetnél nem birok magammal; lelkem nyugtalankodik, s föllázad, s érzem, hogy el akar hagyni. Eredj el tehát oh lelkem, megengedem azt neked! de tedd azt e gyarló test javára s megtartására. Te vagy az kegyetlen Ebn Thaher, ki e zavart okozád: azt vélted, nagy örömet okozol nekem azzal, -194- hogy ide vezetél; s látom, hogy vesztemre jöttem ide. – Bocsáss meg, – szóla tovább, magát ismét összeszedvén, – csalatkozom, örömest jöttem ide, s csupán magamat vádolhatom.“ E szavaknál könyekre fakada.

„Örvendek, – monda erre Ebn Thaher, – hogy igazságos vagy irántam. Midőn azt mondottam, hogy Semsz el Nihár a chalyf kedvencznéje, egyenesen azért cselekedtem, hogy e boldogtalan szenvedélyt megelőzzem, melyet kedvteléssel táplálsz szivedben. Mindennek, a mit látsz, vissza kell attól tartóztatnia, s csupán a hála érzeteinek szabad helyet engedned azon tisztességért, melyet Semsz el Nihár mutata irántad, megparancsolván nekem, hogy velem ide hozzalak. Hídd vissza tehát megzavarodott elmédet, s tedd magad oly állapotba, hogy előtte megjelenhessél, miként az illendőség kivánja. Ime itt jő. Ha ennyire nem ment volna a dolog, más módot vennék elő; de mivel már megtörtént, kérem istent, hogy meg ne bánjuk. – Azt kell még eszedbe juttatnom, – folytatá tovább, – hogy a szerelem áruló, s oly örvénybe buktathat, melyből soha többé ki nem szabadulhatsz.“

Ebn Thaher nem ért rá többet szólni, mivel Semsz el Nihár elérkezék. Fölüle a thrónusra, s mindkettőjöket fejhajtással köszönté. De szemei a persa herczegen veszének, s egymással néma és sohajtással kevert nyelven beszélének, mely által néhány pillanat alatt többet mondottak, mint szavakkal hosszu ideig mondhattak volna. Mennél tovább nézé Semsz el Nihár a herczeget, pillantatai annál inkább megerősiték a gondolatban, hogy ez nem idegen iránta; s meggyőződvén a herczeg viszonszerelméről, magát a világon a legboldogabb személynek érezé. Végre elforditá róla szemeit, s parancsolá a nőknek, kik először énekeltek, hogy közelitsenek. Ezek fölkelének, s mig oda menének, a fekete nők előjővén a fák mögül, utánok vivék a székeket s elrakák közel a terem kinyúló ablakához, hol Ebn Thaher és a persa herczeg ültek, oly móddal, -195- hogy a székek a kedvenczné thrónusával, s a nőkkel oldalai mellett, előttök egy félkört képzének.

Midőn a nők, kik előbb a székeken ültek, Semsz el Nihár egy intésére mindnyájan helyükre ültek volna, kiválaszta közülök kecses asszonyuk egyet énekelni. Ezen nő megigazitván lantját, következő dalt éneklé:

„Két szerető, ki egymást igazán szereti, határtalan hajlandósággal viseltetik egymás iránt; szivök két különvált testben csak egy; ha akadály tolódik ohajtásuk ellen, ezt mondhatnák könyes szemekkel: „Ha egymást szeretjük, mert szeretetreméltónak találjuk, szabad-e azért bennünket szidalmazni? Szidalmazzák inkább a végzetet.“

Semsz el Nihár e szavakat pillanataival s mozdulataival oly nyilván magára s a perzsa herczegre magyarázá, hogy ez magát tovább nem tartóztathatá. Félig fölálla, kihajola az ablakból, s egyet azon nő legközelebbi társnői közül, ki akkor énekelt, oda hiván, ezt mondá neki: „Hallgass reám, s légy oly szives lantoddal azon éneket kisérni, melyet kezdeni fogok.“ Most egy dalt énekle, melynek forró s szenvedelmes szavai teljesen kifejezék szerelme hevét.

Mihelyt elvégzé, Semsz el Nihár követte példáját, s ezt mondá egyik nőnek: „Hallgass reám, s kisérd énekemet.“ Egyszersmind egy dalt énekle, mely a herczeg szivét méginkább lángba borítá; s ez ismét egy énekkel felele neki, mely még szenvedelmesebb vala, mint az először énekelt.

Midőn a két szerelmes igy jelenté ki énekeik által kölcsönös hajlandóságukat, Semsz el Nihár nem birt a magáé hatalmának ellenállani, egészen magán kivül fölemelkedék thrónusáról, s közelíte a terem ajtajához. A herczeg elértvén szándékát, azonnal fölkele s elébe siete. Mindketten az ajtó alatt találkozának, kinyujták egymás elébe kezeiket, s oly hévvel ölelék meg egymást, hogy mindketten elájulának. Lerogytak volna, ha a nők, kik Semsz el Nihárt követték, meg nem akadályozzák; -196- ezek fölfogák s egy szófára vitték, hol ismét magukhoz hozák, jószagu vizet locsolván arczaikra s több más jó illatokat szivatván be velök.

Midőn mindketten felocsudtak, Semsz el Nihár legelső dolga is az vala, hogy mindenfelé tekintgetett, s Ebn Thahert nem látván, kérdezé hirtelen, hol van. Ebn Thaher tiszteletből távozék el, mig a nők asszonyuk körül foglalatoskodának; s méltán félt annak rosz következéseitől, a mit most látott. Mihelyt hallá, hogy Semsz el Nihár őtet kérdezi, közelítvén elébe lépe…

Semsz el Nihár megörült, hogy Ebn Thahert látá, s örömét következő lekötelező szavakkal jelenté ki neki: „Ebn Thaher, nem tudom, hogy mutassam ki hálámat azon véghetetlen lekötelezésekért, melyekkel neked tartozom. Nélküled sohasem ismertem volna meg a perzsa herczeget, s a legszeretetreméltóbbat, a mi a világon van, sohasem szerettem volna. Azonban légy meggyőződve, hogy nem halok meg háládatlanul, hanem hálám, ha lehet, megfelel a szolgálatnak, melyet neked köszönök.“

Ebn Thaher ezen udvarias megszólításra csak egy mély meghajlással felele és Semsz el Nihárnak minden vágyai teljesedését kiváná.

Semsz el Nihár most a perzsa herczeghez fordula, ki mellette ült, s egy kis zavarodással tekintvén reá a köztük történtek miatt, s igy szóla hozzá: „Kedvesem! bizonyos vagyok benne, hogy szeretsz; s bármily hévvel szeress is, nem kételkedhetel rajta, hogy szerelmem szintoly forró, mint a tied. De ne titkoljuk el magunk előtt, bármennyire megegyeznek is érzelmeid az enyéimmel, mégsem látok egyebet számodra is, mint a magaméra, gondnál, ohajtozásnál és halálos fájdalomnál. Nincs más szer szenvedéseink ellen, mint hogy egymást mindenha szeressük, magunkat az ég akaratjába megadjuk, s elvárjuk, mit végzend felőlünk.“ – „Asszonyom, – felele a perzsa herczeg, – a világon a -197- legnagyobb igazságtalanságot tennéd velem, ha szerelmem tartósságában csak egy pillanatig kételkednél is; ugy van ez egyesülve lelkemmel, hogy annak jobbik részét teszi, s még holtom után is meg fogom azt tartani. Szenvedések, kínok, gyötrelmek, semmi sem képes meggátolni abban, hogy szeresselek.“ E szavakat mondván, szemeiből könyek csordulának és Semsz el Nihár sem tartóztathatá a magáéit.

Ebn Thaher használván az időt, igy szólt: „Asszonyom, – monda neki, – bocsáss meg, ha arra emlékeztetlek, hogy a helyett, hogy könyekben olvadoztok, inkább örülnötök kellene, hogy igy egyesülve vagytok. Nem foghatom meg fájdalmatokat. Hogy lesz majd akkor, ha a szükség kényszerít benneteket az elválásra? Már régóta vagyunk itten; s tudod asszonyom, ideje van, hogy visszavonuljunk.“ – „Ah be kegyetlen vagy! – felele Semsz el Nihár. – Te, ki ismered könyeim okát, nem szánakozol-e boldogtalan állapotomon, melyben látsz? Szomoru kénytelenség! mit vétettem, hogy alája kell vettetnem a kegyetlen törvénynek, mely tilt tégedet azzal megörvendeztetni, a mit egyedűl szeretek?“

Meg lévén győződve a felől, hogy Ebn Thaher csak iránta való barátságból szólt ugy hozzá, nem vevé tőle rosz néven, a mit mondott, sőt inkább hasznára fordítá. Valóban inte a biztos rabnőnek, s ez tüstént kimene, s nemsokára azután egy gyümölcscsel rakott kis ezüst-asztalt vivén be, asszonya s a perzsa herczeg közé állítá. Semsz el Nihár kiválasztván a legjavát, a herczegnek nyujtá, s kérte, egyék belőle az ő kedvéért. Elvevé ez, s azon helyen szájához érteté, melyet az illetett. Ő is nyujtott néhány gyümölcsöt Semsz el Nihárnak, melyet ez elfogada, s hasonlóképen megett. Nem feledé el Ebn Thahert is megkinálni, hogy velök egyék; de ez oly helyen látván magát, hol bátorságban nem vélé, jobb szeretett volna otthon lenni, s csak becsületből evett. Minekutána az asztalt fölszedték, egy -198- ezüst-medenczét hozának s egy arany-edényt tele vizzel, s mindnyájan megmosák kezeiket. Ezután leülének helyeikre; a tiz nő közül hárman külön-külön egy csészét hozának hegyi kristályból, tele drágalátos borral, arany alsó-csészén, s letevék Semsz el Nihár, a perzsa herczeg és Ebn Thaher elébe.

Hogy inkább magokban legyenek, Semsz el Nihár csak a tiz fekete nőt fogá ott, kik énekelni és játszani tudtak; s minekutána a többieket mind elküldötte volna, vevé az egyik csészét, s kezében tartván, következő szerelmes szavakat éneklé, melyeket egyik a nők közül lantjával kisére:

„Éltemet adom azért, ki köszöntésemet oly nyájasan viszonzá; megujítá kéjemet s szerelmemet, midőn már minden reményről lemondottam.

Valahányszor megjelen ő, elárulja vágyásom, titkaimat, s kinyilatkoztatja annak, ki irigyli azt tőlem, a mi belsőmben történik.

Ő irigységből sir, én szerelemkéjből; a ki ezt látja, azt vélhetné, hogy mind ketten iránta való szerelmünkben sirunk.“

Ezt énekelvén, ivék, azután vevé a másik csészét, a herczegnek nyujtá s kéré, igya ki kedvéért. Ez elvevé a szerelem, öröm elragadtatásával; de minekelőtte innék, ő is a következő dalt éneklé, melyet egy másik nő kisére húrjátékával:

„Folynak könyeim, hasonlók boromhoz, s elegyülnek vele; kinek volt valaha szeme a pohara, mint nekem?

Valóban nem tudom, bor buzog-e szemeimből, vagy könyüimet iszom.“ S igy énekelvén, könyek csordulának ki szemeiből.

Semsz el Nihár végre a harmadik csészét Ebn Thahernek nyujtá, ki kegyét s a vele tett becsületet udvariasan megköszöné; s egy másik rabnő lantot fogván, következő verseket éneklé helyette:

„Egymást űzik a könyek orczáin, a szerelemtűz miatt, mely keblében dühödik. -199-

Sir szerelmese közelében, „félvén távozásától. Távol s közel egyaránt özönlenek könyei.“

Ezután kivevé Semsz el Nihár a lantot egyik nő kezéből, s oly szenvedelemmel kiséré szavával, hogy egészen magán kivül látszék; s a perzsa herczeg merően reá szegzett szemekkel mozdulatlanul üle, mintha meg lett volna varázsolva.

E közben a biztos rabnő rémülten jött be, s ezt mondá asszonyának: „Nagyságos asszonyom, Mezrur s még két udvari tiszt, több herélttel együtt, az ajtónál vannak, s a chalyf nevében akarnak veled szólni.“ Midőn a perzsa herczeg s Ebn Thaher e szavakat hallák, elváltozának szinökben, s reszketni kezdének, mintha veszedelmök már bizonyos lett volna. De Semsz el Nihár, ki ezt észrevevé, megnyugtatta őket egy sohajtással…

Minekutána Semsz el Nihár a perzsa herczeget és Ebn Thahert megnyugtatta volna, azt bizá biztos rabnőjére, hogy menjen ki, s Mezrurral s a chalyf két más udvari tisztjével mindaddig beszélgessen, mig ő magát annyira rendbe fogja szedni, hogy őket elfogadhassa s neki meg fogja izenni, hogy vezesse be őket.

Azonnal megparancsolá, hogy a terem minden ablakait csukják be, s a festett kárpitokat a kert felől ereszszék le. S minekutána a herczeget s Ebn Thahert bizonyossá tette volna, hogy félelem nélkül ott maradhatna, kimene a kertbe nyiló ajtón, s azt maga után bezárá. De bármint biztatta is őket, hogy ne féljenek, mégis mindketten a legnagyobb nyugtalanságban hánykódtak, míg magok valának.

Mihelyt a kertbe ért Semsz el Nihár kisérőivel, elhordatá a székeket, melyeken a nők az ablakhoz közel a perzsa herczeg és Ebn Thaher előtt ültek s játszottak; s minekutána mindent ugy elrendeltetett volna, a mint kiváná, leüle ezüst-thrónusára. Ezután megparancsoltatá -200- a biztos rabnőnek, hogy a heréltek fejét s a két altisztviselőt vezesse be.

Megjelenének ezek husz fekete herélt kiséretében, mindnyájan gazdagon öltözve, karddal oldalaikon, s négyujjnyi szélességü arany-övvel. Mihelyt megláták távolról a kedvencznét, mély tiszteletet tevének neki, melyet ő thrónusán viszonoza. A mint közelebb érének, fölkele s Mezrurnak, ki legelől volt, elejébe mene. Kérdezé, mi ujságot hoz; s ez igy felele: „Asszonyom, az igazhitüek uralkodója, ki hozzád küld, azt bizá reám, adjam értésedre, hogy nem élhet tovább látásod nélkül. Szándékozik ez éjjel meglátogatni; azért jöttem, hogy erről tudósitsalak, hogy elkészülhess elfogadására. Reményli, asszonyom, hogy te szint oly örömmel fogod őt látni, a mily nyugtalanul várja ő, hogy nálad lehessen.“

Mezrurnak ezen megszólítására Semsz el Nihár földre borula, hogy a chalyf parancsa iránt való engedelmességét kinyilatkoztassa. Midőn ismét fölkele, ezt mondá neki: „Kérlek, mondd meg az igazhitüek uralkodójának, hogy mindig dicsőségemnek fogom tartani ő fölsége parancsait teljesiteni, hogy az ő rabnője iparkodni fog őt minden illető tisztelettel fogadni.“

Egyszersmind parancsolá biztos rabnőjének, hogy a palotát az ezen szolgálatra rendelt fekete rabnők által a chalyf elfogadására készittesse el. Ezután a heréltek fejét következő szavakkal bocsátá el: „Tudod, hogy egy kis idő kivántatik arra, mig az ember mindent elkészit. Eszközöld ki tehát, kérlek igen nagyon, hogy magát egy kissé türtőztesse, nehogy ide érkeztével rendetlenségben találjon bennünket.“

Midőn a heréltek feje és kisérői eltávozának, Semsz el Nihár nagyon szomoruan tért vissza a terembe, mivel kénytelen volt a perzsa herczeget előbb elbocsátani, mintsem gondolta. Ismét könyes szemekkel közelite hozzá; a mi Ebn Thaher ijedségét, ki azt rosz előjelenségnek vevé, még inkább nevelte.

„Asszonyom, – szóla hozzá a herczeg, – látom -201- azt jelenteni jösz, hogy el kell válnunk. Csak roszabbtól ne kelljen félnem, reménylem az ég fog annyi türelmet ajándékozni, a mennyire szükségem lesz távolléted elviseléséhez.“ – „Ah édes kedves szivem, édes kedves lelkem, – vága szavába a felettébb érzékeny Semsz el Nihár, – beh boldog vagy te, beh boldogtalannak érzem magamat, ha sorsodat gyászos végzetemmel össze hasonlitom! Te kétségkivül szenvedni fogsz, ha engem nem látsz; de csak ez lesz minden gyötrelmed, s vigasztalhatod magadat azon reménységgel, hogy engem ismét meg fogsz láthatni. Én ellenben, igaz egek, be kemény kisértetbe fogok tétetni! Nem csak annak tekintetétől fosztatom meg, kit egyedül szeretek, hanem még egy más tárgyét is kell türnöm, kit előttem gyülöletessé tettél! Nem fogja-e a chalyf érkezése távozásodat eszembe juttatni? s hogy mutathatnám, képeddel foglalatoskodván, e fejedelemnek azon örömet, melyet ekkorig, valahányszor látogatásomra jött, szemeimben látott? Lelkem el lesz szórva midőn vele beszélek; s a legcsekélyebb kedvezések mind meg annyi gyilkok lesznek, melyek szivemet szurdalják. Hogyan fognak még tetszhetni hizelgései, s enyelgései? Látod herczeg, mily gyötrelmeknek leszek kitéve, mihelyt nem látlak!“ Özönlő könyei s sóhajtásai nem hagyák többet szólni. A persa herczeg felelni akart neki; de nem volt hozzá ereje: ön fájdalma, és az, melyet szerelmese láttatott vele, megnémitották nyelvét.

Ebn Thaher, ki csak azon tünődött, miképen mehessen ki a palotából, kénytelen volt mindeniket vigasztalni, türelemre intvén. De a biztos rabnő belépvén, félbe szakasztá beszédét: „Asszonyom, – szóla Semsz el Nihárhoz, – nem lehet időt vesztenünk: a heréltek már jőnek, s tudod, hogy utánok nem sokára a chalyf is megérkezik.“ – „Oh egek be kegyetlen ez elválás!“ – kiálta a kedvenczné. – „Siess, – monda aztán a biztosnénak, – s vezesd ezeket a függő folyosóra, mely egyik felől a kertbe, s más felől a Tigrisre szolgál, s ha -202- az éjjel legsűrübb sötétét terjeszti ki a föld felett, bocsásd ki őtet a hátulsó ajtón, hogy bátorságban mehessenek haza.

E szavakkal forrón megölelé a persa herczeget, egy szót sem szólhatván neki, s oly zavarban mene a chalyf elé, melyet könnyen képzelhetni.

Azonban a biztos rabnő a herczeget, s Ebn Thahert a folyosóra vezeté, melyet Semsz el Nihár neki megjegyezett; itt magukra hagyá őket, a rájok zárá az ajtót, s eltávozék, bizonyossá tévén előbb őket, hogy semmitől sem tarthatnak, hogy ő el fog jőni, s kibocsátja őket, ha ideje lesz…“

Midőn Semsz el Nihár biztos rabnője eltávozott, a persa herczeg és Ebn Thaher elfeledék ennek biztatását, hogy semmitől se tartsanak. Megvizsgálák az egész folyosót, s iszonyu rémülés fogá el őket, midőn semmi rést sem lelének, melyen kisuhanhatnának, ha talán a chalyfnak, vagy valamelyik emberének, eszökbe jutna oda menni.

Egy világos fény, melyet a kert felől a rostély ablakon által megpillantának, arra birá őket, hogy közelebb lépjenek megszemlélni, honnan jő. Ez száz fehér viasz fáklyától származott, melyet ugyan annyi fiatal fekete herélt tarta kezében. Ezen ifjakat száznál több idősb herélt követé, mindnyájan a chalyf palotájának nő-őrei közül, szintugy öltözve, s karddal fegyverkezetten, mint azok, kikről már szólottam. Utánok méne a chalyf, Mezrur a heréltek feje, és Vasszif azoknak második tisztjök között, amaz jobbja, s ez balja felől lévén.

Semsz el Nihár a chalyfot egy fasor végénél várá, husz nőtől kisérve, kik mind ritka szépségüek valának, s nagy gyémánt nyakkötőkkel, s függőkkel ékesitve, s egész fejök apró gyémánttal volt elboritva. Énekeltek hangszereik mellett, s igen szép zengeményt csináltak. Mihelyt megpillantá Semsz el Nihár a fejedelmet, azonnal elébe méne, s lábaihoz borula. De midőn ezt tevé igy szóla magában: „Ah persa herczeg, ha bus szemeid -203- tanui ennek, a mit most cselekszem, itéld meg sorsom keménységét! Igen is előtted örömest megaláznám igy magamat; szívem nem fogna vele ellenkezni.“

A chalyf igen megörült, hogy Semsz el Nihárt látá: „Kelj föl asszonyom, – monda neki, – s jőj közelebb. Magam is haragszom magamra, hogy ily soká megfosztám magamat látásodtól.“ E szavakkal megfogá kezét, s untalan lekötelező szavakat szólván hozzá, oda mene, s fölüle az ezüst thrónusra, melyet Semsz el Nihár hozatott számára. Ő maga egy székre üle elébe, s a husz nő székeivel egy kört képze körülöttök mig az ifju rabszolgák fáklyáikkal egymástól bizonyos távolságra a kertben elszéledének, hogy a chalyf az alkony hüvét annál szabadabban éldelhesse.

Leülvén a chalyf, körültekinte, s nagy megelégedéssel látá a kertet számtalan világgal fényesitve a fiatal heréltek fáklyáin kivöl. De észrevevé, hogy a terem be volt zárva; csodálkozék rajta, s kérdezé okát. Készakarva történt az ő meglepetésére. Mert alig szólott róla, azonnal egyszerre kinyila minden ablak, s a teremet kivül s belül oly fényesen, s izletesen látá kivilágitva, a mint még soha sem látá.

„Kecses Semsz el Nihár, – kiálta e látványra, – értelek. Azt akarád értésemre adni, hogy vannak szintoly szép éjjelek, mint a legszebb nappal. E szerint a mit most látok, nem tagadhatom.“

De térjünk vissza a persa herczeghez, és Ebn Thaherhez, kiket a folyosón hagytunk. Ebn Thaher nem győze eléggé csodálni mindent, a mi szemei elébe akadt. „Nem vagyok már fiatal, – monda, – s láttam néhány nagy ünnepet életemben, de nem hittem volna, hogy ily bámulandó dolgot is lehessen látni, és a mi ily nagyságot mutat. Mind az, a mit előttünk türdérvárakról meséltek, nem hasonlitható azon bámulatos látványhoz, mely itt szemünk előtt fekszik. Mily gazdagság, s egyszersmind mily pompa!“

A persa herczeg meg sem illetődött mindazon fényes -204- tüneményeken, melyek Ebn Thahernek oly sok gyönyört okoztak. Neki csak Semsz el Nihárra voltak szemei, s a chalyf jelenléte leirhatlan szomoruságba sülyeszté. „Kedves Ebn Thaherem, – monda, – adná isten, hogy oly könnyü vérem volna, hogy mint te, csak azon mulathatnék, a minek bámulásomat ingerlenie kell! De ah! én egészen más állapotban vagyok. Mindezen tárgyak csak arra szolgálnak, hogy gyötrelmemet öregbítsék. Lehet-e a chalyfot annál látnom, kit szeretek, a nélkül, hogy kétségbeesésemben meghaljak? Ah hogy ily forró szerelemnek, mint az enyém, ily hatalmas vágytárs által kell megzavartatnia! Oh egek beh különös, és kegyetlen az én végzetem! egy pillantat előtt még a legboldogabb szerető voltam a világon, s most oly csapás által érzem sebhedve szivemet, mely halálomat okozza. Nem állhatok tovább ellent kedves Ebn Thaherem, türelmemnek vége van; fájdalmam erőt veszen rajtam, s bátorságom elcsügged.“ Ez utósó szavakat mondván valamit láta történni a kertben, mi őt félbeszakasztá, s figyelmét magára voná.

A chalyf egyik közelében lévő nőnek parancsolá, hogy lantjához énekeljen, s ez elkezdé énekét. A szavak, melyeket énekle, nagyon szenvedelmesek valának; s a chalyf azt vélvén, hogy azokat Semsz el Nihár parancsából éneklé, ki gyakran tett neki e féle szerelem-nyilatkozásokat, azokat a maga részére magyarázá. De ez most ez egyszer nem vala szándéka Semsz el Nihárnak. Ő azokat kedves Aly Ebn Bekárjára érté, s azon tárgy látására, melynek jelenlétét tovább ki nem állhatá, oly erős fájdalom hatotta meg, hogy ájulásba esett. Hátra dőlt székébe, melynek nem valának karjai, s leesett volna, ha néhány hivei hirtelen segédére nem ugrának. Fölemelék, s a terembe vivék. Ebn Thaher a folyosón megijede ezen történetre, s fejét a herczeg felé forditá; de a helyett, hogy azt a rostélyhoz támaszkodva látná, hogy mint ő azon keresztül nézzen, legnagyobb bámulására mozdulatlanul szemlélé lábainál kiterülve. Erről -205- ösmeré meg a szerelem hatalmát, mely a herczeget Semsz el Nihárhoz vonzá; s bámulta a szívrokonság ezen különös erejét, mely azonban őt a helyre nézve, melyen valának, halálos aggodalomba ejté. Megtette mindazáltal, a mi hatalmában vala, de minden siker nélkül. Ebn Thaher még ezen zavarban vala, midőn a folyosó ajtaja kinyilék, és Semsz el Nihár biztosnéja lélektelenül, s olyatén személyként, ki nem tudja hol vagyon, lépe be.“ „Jertek szaporán, – szóla hozzájok, – hogy kibocsássalak. Itt minden zavarban van, s félek, hogy ez utósó napunk.“ – „Igen, de hogyan menjünk el innen?“ felele Ebn Thaher oly hangon, mely egész szomoruságát festé. „Kérlek lépj közelebb, s lásd mely állapotban van a persa herczeg.“ A rabnő őt ájultan látván, nehogy a beszéddel időt veszessen, vizért szalada, s néhány pillantat mulva visszatért.

Végre magához tére a persa herczeg, minekutána vizet locsoltak képére. „Herczeg, – szóla hozzá Ebn Thaher, – veszedelemben forgunk, hogy mindketten elveszünk, ha még tovább is késünk itten; szedd össze tehát magadat, és fussunk el szaporán.“

A herczeg oly gyenge vala, hogy magától föl sem kelhete. Ebn Thaher, és a biztosné fölségelék, megfogák kétfelől hóna alatt, s egy kis vas ajtóhoz menének igy vele, mely a Tigrisre nyilék. Kimenének egész egy kis csatorna partjáig, mely a folyammal össze volt kötve. A biztosné tapsola kezével, s azonnal megjelenék egy kis csónak, s közelite hozzájok egyetlen egy evezővel. Aly Ebn Bekár, és társa bele lépének, s a biztos rabnő a csatorna partján marada.

A herczeg, mihelyt leüle a csónakban, kinyujtá egyik kezét a palota felé, a másikat szivére tévén, és gyenge szózattal monda:

„Bucsuzóul kinyujtom gyenge kezemet, s a másikkal a tüzet takargatom, mely szivemben dühösködik.

Vajha e látogatásom ne lenne utósó nála, s ez elválásom ne lenne utósó tőle! -206-

Drága kincse lelkemnek, vegyed fogadalmamat e kézből, mig a másikkal bizonyosá teszlek, hogy szivem mindenha meg fogja őrízni a lángot, melyre lobbant irántad!…“

Azonban a hajós teljes erejéből eveze, és Semsz el Nihár biztos rabnője a persa herczeget, és Ebn Thahert a csatorna partján mindaddig kiséré, mig a Tigris folyóba értek. Itt már nem mehetett tovább velök, elbucsuzék tőlök, s visszafordula.

A persa herczeg még mindig nagy csüggedésben vala. Ebn Thaher vigasztalá, és bátoritá. „Gondold meg, – szóla hozzá, – hogy ha a partra érünk is, még jó darab utat kell házamig tennünk; mert nem tartom tanácsosnak, hogy ily későn, s ily állapotban lakodba vezesselek, mely sokkal messzebb van, mint az enyém; még az is megeshetnék rajtunk, hogy az őrök megfognának.“

Végre kiszálltak a csónakból; de a herczeg oly erőtlen vala, hogy nem járhatott. E nagy bajban eszébe jutott Ebn Thahernek, hogy egy barátja lakik ott közelében, s nagy bajjal oda hurczolá a herczeget. Barátja nagy örömmel fogadá őket; s leültetvén kérdezé hol járnak ily későn? Ebn Thaher igy felele: „Hallottam most estve, hogy egy ember, ki nekem nevezetes összeg pénzzel tartozik, hosszu utra készül; nem késtem tehát, s elindultam őtet fölkeresni; utközben összeakadtam ezen ifju urral, kit itt látsz, s a kinek ezerféle köteleztetésekkel tartozom; mivel adósomat ösmeri: oly szives vala, hogy elkisért. Nagy bajunkba került, mig emberünket észre birhatók; de végre még is czélt érénk, s ez az oka, hogy ily későn jöttünk el tőle. Visszajövet néhány lépésnyire innen ezen ur, ki iránt minden lehető tekintettel tartozom, hirtelen roszul leve; azért bátorkodtam ajtódon kopogni. Hizelkedem magamnak, hogy megteszed velünk a szivességet, hogy ez éjszakára szállást adj.“

Ebn Thaher barátja beéré e regével, szivesen látá -207- őket, s a persa herczegnek minden segélyt igért, a mit csak kivánhatna. De Ebn Thaher felele a herczeg képében, s monda, hogy nyavalyája oly nemü, hogy csupán nyugalomra van szüksége. A barát jól látá, hogy mind a ketten le akarnak nyugonni; egy szobába vezeté tehát őket, s szabadságot engede nekik, hogy lefekhessenek.

Ha bár aludt is a persa herczeg, álma mégis nyugtalan vala, tele szorongató álomképekkel, melyek neki Semsz el Nihárt ájultan mutaták a chalyf lábainál, és szomoruságában megerősiték. Ebn Thaher alig várván, hogy haza érhessen, mivel nem kétlé, hogy az övéi otthon miatta halálos aggodalomban lesznek (mert soha sem történt, hogy házán kivül aludt volna) igen korán fölkele, s haza mene, minekutána barátjától elbucsuzott volna, ki szinte fölkele virradatkor, hogy imádságát elvégezze.

Végre haza ére a persa herczeggel, kinek legelső dolga is az vala, hogy mivel magát ezen utban igen megerőltette, egy szófára ledőle oly fáradtan, mintha hosszu utazást tett volna. Mivel nem birt haza menni, Ebn Thaher egy szobát készittetett el számára; s hogy rajta ne aggódjanak, megizené cselédjeinek a herczeg állapotját, s hollétét. Ezt azonban kéré, csendesedjék le, s házában mindennel tetszése szerint parancsoljon. „Örömmel elfogadom barátságos ajánlásodat, – felele a herczeg, – de ne csinálj magadnak alkalmatlanságot, s kérlek ugy tégy, mintha itt sem volnék. Egy pillantatig sem maradnék itt, ha tudnám, hogy jelenlétem legkisebb terhedre is vagyon.“

Mihelyt Ebn Thahernek egy pillantatnyi ideje jutott magát rendbeszédnie, elbeszéle az övéinek mindent, a mi Semsz el Nihár palotájában történt, s beszéde végén hálát ada istennek, hogy őt ily nagy veszedelemből kiszabaditá.

A herczeg előkelőbb házi-cselédei elmenének Ebn Thaher házához, hogy parancsolatot vegyenek tőle; -208- nemsokára több barátjai is meglátogaták ottan, kiket betegségéről tudósitottak. A napnak nagyobb részét mindnyájan nála töltötték; ha beszélgetéseik a szomoru képzeleteket, melyek nyavalyáját okozták, el nem enyészthették is, legalább mégis egy kis mulatságot szerzének neki. Alkony felé bucsut akara venni Ebn Thahertől; de ezen hű barát látván erőtlenségét, kényszerité a jövő napnak elvárására. Hogy valamit tegyen fölvidulására, estve éneki s hurjátéki zengeményt tartatott neki. De ez csak arra szolgált, hogy a tegnap estvéli muzsikát emlékébe hozá, s megujitotta fájdalmait a helyett, hogy csillapitotta volna, ugy, hogy nyavalyája más napra roszabbulni látszott.

Most már nem ellenkezék tovább Ebn Thaher a herczeg akaratával, hogy haza térjen. Ő maga gondoskodott oda-vitetéséről, s el is kiséré. Midőn egyedül marada vele szobájában, ujolag elébe terjeszté, mely tanácsos légyen nemes erőltetéssel legyőzni azon szenvedélyt, melynek sem rá, sem Semsz el Nihárra nézve nem lehet jó vége. „Ah kedves Ebn Thaherem, – kiálta a herczeg, – beh könnyü neked e tanácsot adnod; de ugyan nehéz ám nekem azt követnem! elismerem egész nyomosságát, azonban még sem használhatom. Megmondtam már, hogy Semsz el Nihárhoz való szerelmemet a sirba viszem velem.“ Látván Ebn Thaher, hogy semmire sem mehet a herczeggel, bucsut veve tőle, s el akart távozni.

A persa herczeg visszatartóztatá. „Nemes barátom, – monda neki, – ha azt nyilatkoztatom is ki, hogy nem áll hatalmamban bölcs tanácsodat követni, kérlek, ne tulajdonitsd vétkemül, s azért ne vond el tőlem barátságodat. Nem adhatnád ennek nagyobb bizonyságát, mint ha szerettem Semsz el Nihárom sorsáról értesiteni fognál, ha valamit hallandasz felőle. A bizonytalanság, melyben iránta vagyok, s a halálos aggodalmak, melyeket ájulása támaszt bennem, tartanak ezen csüggedésben, melyet szememre vetsz.“ – „Uram, – felele neki -209- Ebn Thaher, – reménylheted, hogy ájulásának nem volt rosz következése, s hogy biztosnéja haladék nélkül eljő engem tudósitani, miképen történt minden. S mihelyest tudni fogom, nem mulasztom el azonnal veled közölni.“

Ebn Thaher a herczeget ezen reménységben hagyá, s haza tére lakába, hol Semsz el Nihár biztosnéját egész nap hasztalanul várá. Sőt a következő napon sem látá azt. A herczeg egészsége iránt való nyugtalansága nem engedé, hogy tőle tovább távol legyen. Hozzá mene, hogy türelemre intse. Ágyban lelé, s szintoly betegen, mint előbb, körülvéve barátaitól, s néhány orvostól, kik minden mesterségöket elővették, hogy nyavalyája okát felfödözzék. Mihelyt Ebn Thahert meglátá, mosolyogva tekinte reá, mind érkezése miatt való örömében, mind pedig azért is, hogy értésére adja, mennyire csalatkoznak orvosai szemléikben, kik nyavalyája okát ki nem találhatják.

A barátok és orvosok egymásután eltávozának, s Ebn Thaher végre maga maradt a beteggel. Közelite ágyához, s kérdezé: hogy van, mióta nem látta. „Azt mondhatom – felele a herczeg, – hogy szerelmem folyvást erősödik, s a bizonytalanság szeretetreméltó Semsz el Nihárom állapotja iránt bajomat minden pillanattal öregbiti, s oly állapotba tesz, mely rokonimat, barátimat aggodalomba ejti, s orvosimat, kik azt meg nem foghatják, megtéveszti. Nem hiheted, – ezt veté hozzá, – mennyire terhemre van ennyi ember tolakodása, a kiket pedig becsülettel el nem űzhetek. Te vagy egyedül, kinek társasága enyhet ád: de kényszeritlek, ne titkolj el előttem semmi is. Mi ujságot hozasz szerelmesemről? láttad-e biztosnéját? mit mondott neked?“

Ebn Thaher azt felelé, hogy nem látta, s alig közlé a herczeggel e szomoru hirt, midőn ennek szemei könybe telének, s következő verseket mondá:

„Elrejtettem a szerelmet, mig fájt, s a legfelsőbb -210- fokra hágott; ekkor, fájdalom, kijelenték könyeim, a mit eltitkolék.

De midőn ezek titkomat kinyilatkoztaták, futni akartam: igenis, csak a szaladásban lett volna üdvöm.

Könyeim hirdetik a szerelmet, mely kinoz; de a mit magamban rejtek, mégis sokkal több.“

Többet nem szólhatott, annyira elszorult szive. „Herczeg, – monda erre Ebn Thaher, – engedd azon megjegyzést tennem, hogy fölöttéb találmányos vagy magad kinzására. Az istenért, töröld le könyeidet; valamelyik cseléded be találhat lépni e pillanatban, s tudod mily gondosan kell rejtegetned érzelmeidet.“ De bár mit szólt légyen is ez értelmes barátja, lehetetlen volt a herczegnek könyeit tartóztatnia.

„Bölcs Ebn Thaher, – monda, minekutána ismét szólhatott, – nyelvemet ugyan megakadályozhatom, hogy szivem titkát föl ne födözze: de könyeimmel nem birok akkor, midőn a legnagyobb okom van Semsz el Nihárért rettegnem. Ha vágyaimnak ezen imádandó s egyetlen tárgya nincs többé a világon, ugy egy pillantattal sem fogom őt túlélni.“ – „Üzd el e gyászos gondolatot, – felele Ebn Thaher, – Semsz el Nihár még él, abban nem kételkedhetsz. Ha hirt nem adott magáról, ugy csupán alkalmat nem lelhetett arra; s reménylem, ezen nap sem fog eltelni anélkül, hogy róla valamit hallanál.“ Még más vigasztaló szavakat is szóla hozzá, s eltávozék.

Alig ért haza Ebn Thaher, midőn a kedvenczné biztosnéja megjelenék. Szomoru képe előtte rosz jelenségnek tetszék. Kérdezé asszonyáról. „Szólj előbb magatok felől, – monda a biztosné, – mert nagy aggságban voltam irántatok, hogy a persa herczeggel azon állapotjában indultál el.“

Ebn Thaher elmondá a mit tudni akart, s midőn elvégezé, megszólala a rabnő, ezt mondván: „Ha a persa herczeg szenvedett s szenved asszonyomért, ennek szenvedése sem kisebb érte. Minekutána benneteket -211- elhagyálak, – folytatá tovább, – visszatértem a terembe, hol Semsz el Nihár még ájultan feküdt, bármint iparkodtak is segélyére kelni. A chalyf mellette ült a legvalóbb fájdalom minden jeleivel: kérdezé a nőket, s kiváltképen engemet, ha nem tudnók-e bajának okát, de mi megőrizők a titkot, s más egyebet mondottunk neki, mint azt, a mi előttünk nem vala ismeretlen. Mi azonban mindnyájan sirtunk, hogy őtet oly soká láttuk kinlódni, s mindent megtettünk, a mit csak kigondolhatánk, hogy rajta segélhessünk. Meg volt már éjfél, midőn végre magához jöve. A chalyf, ki elég türelmes vala e pillanatot elvárni, nagy örömet mutatott rajta, s kérdezé Semsz el Nihárt, mi okozhatta baját. Mihelyt ennek szavát hallá, megerőltetvén magát, fölkele, s megcsókolván lábait, előbb, hogysem ez megakadályozhatta volna, s igy szóla: „Uram, vádolnom kell az eget, hogy nem adá meg a kegyelmet felséged lábainál meghalhatnom annak kijelentésére, mennyire meg vagyok hatva kegyeidtől.“ – „Elhiszem, hogy szeretsz, – monda a chalyf neki, – de parancsolom, hogy irántam való szeretetből gondoskodjál megtartásodról. Ma nyilván valami rendetlenséget követtél el, s az okozta ezen gyengélkedésedet; vigyázz magadra, kérlek, tartóztasd magadat másszor az efféléktől. Örvendek, hogy megint jobb állapotban láthatlak, s tanácslom, hogy ez éjjel maradj itt, ahelyett, hogy szobádba mennél: félek, hogy a mozgás ártalmadra lehetne.“ E szavak után parancsolá, hogy egy kis bort hozzanak, melyet erősitőül beadott neki. Erre bucsut vevén tőle, visszatére palotájába.

Mihelyt a chalyf eltávozott, inte asszonyom, és én oda menék hozzá. Nyugtalanul tudakoza benneteket. Bizonyossá tevém, hogy már régóta nem vagytok a palotában, s e részről megnyugtatám. Óvakodtam a persa herczeg ájulásáról valamit szólani előtte, félvén, hogy megint azon állapotba döntöm, melyből fáradozásaink oly sok bajjal vonták ki. Megelégedtem avval, -212- hogy előtte a herczeg által mondott verseket ismétlém; melyre egy Léhaszuluzsák nevü rabnőt szólita magához, s parancsolá neki, hogy vele a következő dalt énekelje:

„A mily igazán élek, az életnek tőled elválva semmi ingere sincs előttem. Ah miért nem szabad tudnom, milyen a te állapotod, tőlem távollétedben!

Méltó tisztem az, hogy vért sirjak, mivel nélküled kell lennem, ha te könyeket hullattál, hogy nélkülem kelle lenned.“

Gondoskodásom sikeretlen vala, a mint mindjárt hallani fogod. „Herczeg, – kiálta most, – lemondok mostantól fogva minden gyönyörüségről, a mig látásodtól meg leszek fosztva. Ha jól ismertem szivedet, példádat követem ebben. Te nem szünöl meg könyeket hullatni, mig ismét megtalálsz; s illő, hogy én is sirjak és szomorkodjam, mig ohajtásaimnak visszaajándékoztatandol.“

E szavakkal, melyeket szenvedelmének egész hevével monda ki, ujra ájultan dőle karjaimba…

Mi, társnéim és én, megint sokáig vesződtünk, hogy őt magához hozhassuk. Midőn végre fölocsúdék, ezt mondám neki: „Asszonyom! eltökéletted-e, hogy magadat megöld, s veled mi is mindnyájan meghaljunk? Esedezem előtted a persa herczeg nevében, kinek kedvéért óhajtanod kell az életet, gondoskodjál megtartásod felől. Az istenért, hagyd magadat megindittatni, s cselekedd azt, a mivel magadnak, a herczeg szerelmének s hozzád való hűségünknek tartozol.“ – „Nagyon köszönöm, – felele ő, – gondosságodat, buzgóságodat s jó tanácsodat: de ah! használhat-e az nekem? Nem kecsegtethetjük magunkat semmi reménynyel, s csak a sirban kell várnunk szenvedéseink végét.“

Egyik társném Fululmaghur nevü el akará vonni e szomoru gondolatoktól s lantjához következő dalt éneklé:

„Azt mondák nekem: „talán a türelem szerez neked -213- megnyugvást.“ Pedig hogyan lehetséges a türelem, ha tőle el vagyok válva.

Mindig szorosabbra szorul a szövetség közte és közöttem, mióta minden reményem elenyészett, midőn őt utószor csókolám meg.“

De Semsz el Nihár parancsolá, hogy hallgasson s minden többiekkel együtt kimenjen. Egyedül magamat foga nála az éjjel. Mily éjszaka volt az, egek! könyekben és sohajtásokban tölté azt; és szüntelen a persa herczeg nevét emlegeté, panaszkodott végzete ellen, mely őt a chalyfnak szánta, kit nem szerethet, s nem annak, kit holtáig fogna szeretni.

Jövő reggel a teremből, hol nem vala meg egész alkalmassága, szobájába vittem. Alig ért oda, s azonnal az udvar minden orvosa a chalyf parancsából látogatására jött; s a fejdelem maga sem sokáig maradt el. A gyógyszereknek, melyeket az orvosok Semsz el Nihárnak rendeltek, annál kevesebb sikerök lett, mivel betegségének okát nem tudák; s az erőltetés, melyet neki a chalyf jelenléte okozott, még inkább öregbité azt. Ez éjjel azonban mégis nyugodott egy kicsinyt; s mihely fölébredt, megparancsolá, hogy hozzád jőjek, s a persa herczegről tudakozódjam.“

„Értesitettelek már ennek állapotjáról, – monda neki Ebn Thaher; – azért eredj vissza asszonyodhoz, s tedd bizonyossá, hogy a persa herczeg szintoly óhajtva vár róla tudósitást, mint ő erről. Intsed mindenek fölött, hogy magát mérsékelje s győzze meg, hogy a chalyf jelenlétében egy szót is ki ne szalaszszon, mely bennünket vele együtt veszedelembe dönthetne.“ – „A mi engem illet, – felele a biztosné, – én mindent rettegek szenvedélyétől. Szabadságot vettem magamnak neki megmondani, mint vélekedem e felől; s meg vagyok győződve, nem veszi balul, ha kedvedért még egyszer szólok vele róla.“

Ebn Thahernek, ki csak most jött volt a persa herczegtől, nem vala alkalmas oda tüstént visszamenni, -214- mivel szorgos dolgai valának, melyek reá hazatértével várakoztak; csak estefelé mehete oda.

A herczeg egyedül vala, s nem volt jobban, mint reggel. „Ebn Thaher, – kiálta elébe, midőn jőni látá, – kétségkivül sok barátid vagynak, de ezek bizonynyal nem ösmerik ugy becsedet, a mint velem megismertetted, buzgóságod, szorgalmad és fáradságod által, melyeket nem kimélsz, valamikor szolgálatodra van szükségem. Meg vagyok szégyenülve azok miatt, a miket értem oly nagy magad megtagadásával tész, s nem tudom, miképen háláljam meg neked.“ – „Herczeg, – felele Ebn Thaher, – kérlek, ne szóljunk többé róla; kész vagyok nemcsak egyik szememet oda adni, hogy a tieid közül egyiket megtartsam, hanem életemet is éltedért föláldozni. De erről most nincsen szó. Azt jöttem jelenteni, hogy Semsz el Nihár biztosnéját hozzám küldé, hogy rólad hirt vigyen, s róla hozzon. Elgondolhatod, hogy semmit sem mondottam neki egyebet, mint a mi asszonya iránt való szerelmed nagyságát s azon állhatatosságot, melylyel őt szereted, bizonyíthatja.“ Ebn Thaher erre pontos és körülményes tudósítást tőn előtte mindazokról, miket a biztos rabnő beszélt neki. A herczeg őtet a félelem, féltékenység, szerelem és szánakozás mindazon egymást váltó indulataival hallgatta, melyeket beszéde támasztott benne; minden körülmény felett, melyet érte, azon szomorító vagy vigasztaló elmélkedésekre fakadván, melyekre csak egy oly szenvedélyes szerető, mint ő, képes lehet.

Beszélgetésök késő éjszakáig tarta, ugy hogy a persa herczeg kényszeríté Ebn Thahert a nála maradásra.

Másnap reggel, midőn ezen hű barát hazamene, egy asszonyt láta feléje jőni, kit Semsz el Nihár biztosnéjának ösmére meg. Midőn hozzá ére, ezt mondá neki: „Köszöntet asszonyom és kéret, hogy ezen levelet add által a persa herczegnek.“ A hű Ebn Thaher -215- vevé a levelet s visszatére a herczeghez, a biztos rabnővel együtt…

A mint Ebn Thaher Semsz el Nihár biztosnéjával a persa herczeg házába lépe, kéré őt, hogy egy pillanatig maradna az előszobában, s várakoznék reá. Mihelyt őt a herczeg megpillantá, nyugtalanul kérdezé, hogy mi ujságot hoz. „A legjobbat, melyet hallhatsz, – felele neki Ebn Thaher, – szintoly forrón szerettetel, mint szeretsz. Semsz el Nihár biztosnéja előszobádban vagyon; levelet hozott neked asszonyától, s csupán parancsodat várja a bejövetelre.“ – „Ereszd be tüstént! – kiálta a herczeg elragadtatva. – S ezt mondván, fölüle ágyában, hogy őt elfogadja.

Mivel a herczeg emberei, mihelyt Ebn Thahert jőni láták, a szobából kimenének, hogy őt urokkal egyedűl hagyják, maga méne Ebn Thaher az ajtót kinyitni, s a biztosnét bebocsátá. A herczeg megösmeré, s igen nyájasan fogadá. „Uram, – monda ez neki, – tudom mindazon gyötrelmeket, melyeket szenvedtél, a mióta szerencsém volt a csónakhoz vezetnem, mely visszajöveteltekre várakozott; de reménylem, hogy e levél, melyet hozok, segíteni fogja gyógyulásodat.“ E szavakkal oda nyujtá neki a levelet. Elvevé, s össze meg összecsókolván, fölbontá, s következő szavakat olvasá:

Semsz El Nihár levele Aly Ebn Bekár persa herczeghez.

„Ezen levél vivőnéje többet fog rólam neked mondhatni, mint magam; mert én nem ösmérem magamat, mióta téged nem látlak. Jelenlétedtől megfosztva, midőn ezen roszul irt sorok által beszélgetek veled, ugyanazon gyönyörrel igyekezem magamat ámítani, mintha szerencsém volna veled szólani.

Azt mondják, a türelem hasznos szer minden szenvedés ellen: az enyéimet mégis nem hogy enyhítené, -216- sőt inkább mérgesíti. Noha képed mélyen vagyon vésve szivembe, szemeim mégis szüntelen annak élőképét kivánják látni, s elvesztik minden fényöket, ha attól még sokáig meg kell fosztva lenniök. Szabad-e magamnak hizelkednem, hogy a tieid szintugy ohajtanak engem látni? Igenis szabad: gyengéd pillantásaikkal eléggé értésemre adák. Be boldog fogna Semsz el Nihár, s be boldog fognál herczeg te lenni, ha az én és te összehangzó vágyainknak felülmulhatlan akadályok nem állanának utjába! ezen akadályok engem annál mélyebben szomorítanak, mivel téged is szomorítanak.

Ezen érzelmek, melyeket kezem másolgat, s melyeket leirhatlan gyönyörrel öntök szavakba, gyakran ismételvén, szivem legmélyebb fenekéről áradnak, s azon gyógyithatlan sebből, melyet te ejtél rajta; azon sebből, melyet ezerszer áldok a halálos fájdalom mellett is, melyet távolléted okoz. Mindent semminek tartanék, a mi szerelmünket gátolja, csak azon kegyelem adatnék meg, hogy néha háboritatlanul láthatnálak: mig csakugyan fognálak birni; s többet mit kivánjak még?

Ne véld, hogy szavaim többet mondanak, mint gondolok. Ah bármely kifejezéseket válaszszak is, érzem, hogy még többet gondolok, mint mondok. Szemeim, melyek folyvást virrasztanak, s szünet nélkül könyeket hullatnak, mig viszont megláthatnak; megszomorodott szivem, mely egyedül téged óhajtoz; a fohászok, melyek keblemből valahányszor reád gondolok, azaz minden pillantatban kiszakadnak; képzeletem, mely nem állit más tárgyat előmbe, szerettem herczegemen kivül; az égre emelt panaszaim, sorsom keménysége miatt; végre búm, nyugtalanságom, gyötrelmeim, melyek soha sem szűnnek, a mióta tekinteted elvesztettem: mind ezek kezesei annak, a mit irok.

Nem vagyok-e felettébb boldogtalan, szerelemre lévén születve, remény nélkül, hogy szeretőm birtokának örülhessek? Ezen vigasztalatlan gondolat ugy lesujt, hogy -217- meg fognék halni, ha nem tudnám, hogy szeretsz. De ily édes vigasztalás eloszlatja kétségbeesésemet, s az élethez lánczol. Irjad tehát, hogy mindenha szeretsz; leveledet legdrágább kincs gyanánt fogom őrizni; ezerszer elolvasom napjában; szenvedéseimet kevesebb békétlenséggel fogom viselni. Ohajtom, hogy az ég szünjék meg rám haragunni, s engedjen alkalmat lelnünk, hogy tartalék nélkül mondhassuk, hogy egymást szeretjük, s hogy soha sem szününk meg egymást szeretni. – Élj boldogul: köszöntöm Ebn Thahert, kinek mindketten oly sokkal tartozunk.“

A persa herczeg nem elégedék meg azzal, hogy ezen levelet egyszer elolvasá; ugy tetszett neki, mintha kevés figyelemmel olvasta volna. Újra halkabban olvasá; olvasás közben majd keservesen sohajtozott, majd könyeket hullatott, majd pedig öröm vagy szerelem elragadtatásra fakadt, a mint az által, a mit olvasott, gerjesztetett. Szóval, nem győzött szemeivel azon szerette kéz vonásain nyargalódzni: s készülőben volt azt harmadszor is elolvasni, midőn Ebn Thaher elébe terjeszté, hogy a biztosnénak nem lehet időt vesztenie, azért is a válaszról kell gondolkodnia.

„Ah, – kiálta a herczeg, – hogyan feleljek ily elragadó levélre? mely szavakkal fejezzem ki magamat e zavarban, melyben vagyok? Lelkem ezer kinos gondolatoktól vívatik, s érzelmeim a mely pillantatban támadtak, elenyésznek, hogy újaknak adjanak helyet. Mig még testem lelkem illetődéseitől reng, hogy tarthatom akkor a papirost, hogy vezethetem a tollat, hogy betüket rajzoljak?“

Ezt modván kiveve egy mellette lévő szekrényből papirost, egy metszett tollat, és tintatartót…

A perzsa herczeg minekelőtte elkezdene irni, Semsz el Nihár levelét Ebn Thahernek adá azon kérelemmel, hogy azt nyiltan tartsa elébe, hogy az irás közben bele tekinthessen, s jobban láthassa mit kelljen reá felelnie. -218-

Elkezde most irni; de könyei, melyek a papirosra hullának, többször kényszeriték megállapodni, hogy azoknak szabad özönlést engedjen.

Végre elvégzé a levelet, s oda adá Ebn Thahernek, ezt mondván: „Olvasd el kérlek, s lásd ha lelkem háborodása megengedte-e, hogy illendő választ adjak.“

A Persa herczeg válasza Semsz El Nihárhoz.

„Halálos búba voltam merülve, midőn leveledet hozák. De mihelyt megláttam, kimondhatatlan öröm ragadott meg; s a szép kezedtől képzett vonások látására szemeim ujabb, és élénkebb fényt nyerének, mint a melyet akkor vesztettek el, midőn a tieid, vágytársam lábainál, oly hirtelen bezáródtak. Ezen örömre ragadó levél szavai mind meg annyi fénylő sugarak, melyek elszéleszték a homályt, mely lelkemet éjbe boritá. Azt hirdetik mennyit szenvedsz, hozzám való szerelmedből; s egyszersmind azt mondják, hogy te is tudod, mit szenvedek érted, s vigasztalnak ez által bánatomban. Egyfelül könyözönt hullattatnak velem, s másfelül oly tüzet szitanak szivemben, mely neki jól esik, s meggátol, hogy fájdalmamban lelkemet kiadjam. Kegyetlen elválásunk óta egy pillantatnyi nyugalmam sem volt. Csupán leveled hozott kinomra egy kis enyhűletet. Egészen annak vétele pillantatáig komor hallgatásban veszteglettem: ez adta vissza nyelvemet. Mély bánatba voltam temetve: ez oly örömmel élesztett föl, mely azonnal kitündöklék szemeimből, s arczomon. De meglepetésem egy oly kegymutatás által, melyet még meg nem érdemlettem, oly nagy vala, hogy nem tudtam mivel kezdjem érte való hálám kijelentését. Végre, minekutána azt, mint kegyednek drága zálogát, összecsókoltam volna, elolvastam, s ujra elolvastam s boldogságom nagyságában egészen elkábultam. Bizonyságot kivánsz arról, hogy mindenha foglak -219- szeretni. Ah, ha nem szeretnélek is oly teljesen, a mint szeretlek, ily sok bizonyitások után, melyeket ritka szerelmedről adtál, még sem állhatnám meg, hogy ne imádjalak. Igen is szeretlek kedves drága lelkem, s dicsőségemnek fogom tartani életem fogytáig égnem azon tüzben, melyet szivemben gyujtottál. Soha sem fogom panaszlani azon forró lángot, melylyel attól emésztetni érzem magamat; s bár mi sajnosak legyenek is a szenvedések, melyeket nekem távolléted okoz, még is állhatatosan fogom azokat viselni azon reményben, hogy egykor viszont megláthatlak. Adná isten, hogy az még ma történnék, s ezen levelem küldése helyett szabad volna magamnak menni, s bizonyossá tennem a felől, hogy meghalok érted való szerelmemben. Könyeim gátolnak többet mondanom. Élj boldogúl!“

Ebn Thaher nem olvashatá ez utósó sorokat a nélkül, hogy maga is sirjon. Visszaadá a persa herczegnek a levelet, s bizonyossá tevé, hogy semmit sem tud rajta igazitani. A herczeg összehajtá, s bepecsételvén, monda Semsz el Nihár biztosnéjának, ki egy kissé távol állott: „Kérlek, jer közelebb: itt van válaszom kedves szerettem asszonyod levelére. Kérlek add kezéhez, s köszöntsd tőlem.“

Minekutána egy darabig ment volna Ebn Thaher a biztos rabnővel, elhagyá őt, s haza tére, hol mély gondolatokba sülyedt a titkos szerelmi történeten, melybe szerencsétlenségre magát keveredve látá. Meggondolá, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár, bármennyire kellett volna is iparkodniok egyetértésök elrejtésén, magokat sokkal kevesebb mérsékkel viselék, hogysem az sokáig titokban fogott volna maradhatni. Ebből mindazon következéseket voná, melyeket egy józan eszű embernek következtetnie kellett.

„Ha Semsz el Nihár, – monda magában, – közrendü asszony volna, örömest megtennék mindent, -220- hogy szeretőjével boldoggá tegyem: de ő a chalyf kedvencze, és senki sem bátorkodhatik büntetlenül annak tetszeni, kit ő szeret. Haragja tüstént Semsz el Nihárra fog esni; ez a herczeg életébe fog kerülni, s engemet is elnyel az ő szerencsétlensége. Pedig nekem becsületem, háznépem és vagyonomról kell gondoskodnom; azért is, mivel még tehetem, meg kell magamat szabadítanom e nagy veszedelemtől.“

Egész napon ezen gondolatokkal tünődött. Másnap reggel elmene a persa herczeghez oly szándékkal, hogy még egy utolsó próbát tegyen, hogy szenvedélye meggyőzésére birhassa. Ujra elébe terjeszté, a mit már oly sokszor sikeretlenül cselekedék, hogy sokkal jobban tenne, ha minden erejét összeszedné Semsz el Nihárhoz való hajlandósága elfojtására, mint hogy magát attól el hagyja ragadtatni; hogy e hajlandóság annál veszedelmesebb, mennél hatalmasabb vágytársa. „Egy szóval uram, – ezt veté hozzá, – ha tanácsomat akarod követni, csak arról gondoskodjál, hogy szerelmedet meggyőzd. Különben magadat Semsz el Nihárral együtt el fogod veszteni, kinek élete drágábbnak kell lenni előtted a magadénál. E tanácsot mint barátod adom, s egykor meg fogod köszönni.“

A herczeg Ebn Thahert elég nyugtalanúl hallgatá. Mégis ki hagyá beszélni; de akkor megszólalván, ezt mondá neki: „Hiszed-e igazán Ebn Thaher, hogy megszünhetem Semsz el Nihárt szeretni, ki engem oly forrón szeret? Ő nem retteg éltét veszedelmezni érettem: s te azt kivánod, hogy én a magaméról gondoskodjam. Nem, bármi veszedelem találjon is, végső leheletemig fogom őt szeretni.“

Ebn Thaher megbántatván a herczeg makacssága által, boszúsan hagyá el őt, haza mene, s folytatá tegnapi elmélkedéseit, komolyan fontolgatván, mire tökélje magát. Eközben egy drágakőárus, egyik legbiztosabb barátjai közül, látogatására mene. Ezen drágakőárus észrevevé, hogy Semsz el Nihár biztosnéja gyakrabban -221- jár Ebn Thaherhez, mint különben szokott, és hogy Ebn Thaher majd mindig a persa herczegnél van, kinek betegségét egész világ tudta, noha okát senki sem ismeré: mind ez gyanut támaszta benne. Mivel most Ebn Thahert így gondolatokba merülve találá, elképzelé, hogy valami fontos dolog foglalatoskodtatja; s megerősödvén véleményében, kérdezé, mit keres nála Semsz el Nihár biztos rabnője? Ebn Thaher megütközvén e kérdésen, ki akará kerülni, s azt mondá, hogy valami csekélység miatt jár hozzá. „Nem beszélsz velem őszintén, – felele a drágakőárús, – s épen tettetéseddel győzesz meg a felől, hogy azon csekélység sokkal fontosabb, mint először hittem.“

Látván Ebn Thaher, hogy biztosa így sürgeti, e vallomást tevé neki: „Igaz, hogy ezen dolog a legnagyobb fontosságu. Szándékoztam azt titokban tartani; de mivel tudom, mely részt veszesz mindenben, a mi engem illet, inkább felfödözöm előtted, mintsem olyat higyj, a mi nem igaz. Nem ajánlom a hallgatást; meg fogod érteni magából a dologból, mily szükséges legyen azt titokban tartani.“

Ezen bevezetés után elbeszélé neki a persa herczeg és Semsz el Nihár szerelmök történetét. „Tudod, – ezt veté hozzá, – mely tekintélyben vagyok az udvarnál, s a városban a legnagyobb uraknál s a legfőbb asszonyoknál. Mily gyalázat lenne reám nézve, ha ezen vakmerő szerelemtörténet felfödöztetnék! De mit mondok? Nem lennék-e elveszve minden enyéimmel együtt? Ez az, a mi engem oly gondokba ejt: de már eltökéltem magamat. – Nekem is tartoznak, s én is tartozom: tüstént elmegyek, hogy hitelezőimet kielegítsem, s adósságaimat beszedjem; s mihelyt minden vagyonomat bátorságba teszem, Balsorába vonulok, s mindaddig ott maradok, míg a vész, melyet előre látok, elmulik; Semsz el Nihár s a persa herczeg iránt való barátságomból szivesen sajnálom, ha valami gonosz talál velök történni; kérem istent, láttassa velök -222- által a veszedelmet, melyre magukat kiteszik, s vegye őket ótalmába: de ha úgy akarja balsorsuk, hogy szerelmök a chalyfnak hirül essék, legalább én ment leszek haragjától; mert nem tartom őket oly gonoszoknak, hogy engem is szerencsétlenségökbe keverjenek. A legnagyobb hálátlanság volna tőlök, ha ez történnék; rosz jutalma lenne szolgálataimnak, melyeket nekik tettem, s jó tanácsaimnak, melyeket kivált a persa herczegnek adtam. Ez még megmenthetné magát, s szerelmesét is, az örvényből, ha akarná. Csak Bagdádot kellene elhagynia, ugy mint én, s a távollét lassanként elfelejtetné vele szenvedélyét, mely ellenben mindaddig nevekedni fog, míg abban megátalkodik, hogy e városban maradjon.“

A drágakőárús a legnagyobb bámulással hallgatá Ebn Thaher tudósítását. „A mit beszélsz, – monda erre, – oly igen fontos, hogy meg nem foghatom, miképen adhatták magokat oda Semsz el Nihár és a persa herczeg ily heves szerelemnek. Bármi hajlandóság vonzza is őket egymáshoz, mégis ahelyett, hogy ennek puhán engedjenek, ellene kellett volna állniok, s eszöknek jobb hasznát venniök. Hogyan ámíthaták magokat egyetértésök veszedelmes következései felől? Beh sajnálatra méltó elvakulások! Én is, mint te, előrelátom annak minden következéseit. De te okos és előlátó ember vagy, s javalom szándékodat. Csupán ez által kerülheted ki a szomoru történeteket, melyektől félhetnél.“

Ezen beszélgetés után fölkele a drágakőárus, és bucsút veve Ebn Thahertől.

„Minekelőtte a drágakőárus eltávozott volna, nem mulasztá el Ebn Thaher őt barátságukra kérni, hogy senkinek se szóljon mindazok felől, melyeket vele közlött.“ „Légy egészen nyugodt irántam, – felele a drágakőárus, életem veszedelmével is megőrzöm titkodat.“

Két nap mulva ezen beszélgetés után a drágakőárús Ebn Thaher boltja előtt mene el; s azt becsukva látván, -223- nem kételkedék, hogy szándékát, melyről vele szólott, teljesitette. Hogy bizonyos legyen benne, kérdeze egy szomszédot, nem tudja-e, miért nincs nyitva a bolt. A szomszéd azt felelé, hogy nem tud egyebet, mint hogy Ebn Thaher utra indult. A drágakőárús nem akart többet tudni, azonnal a persa herczeg juta eszébe.

„Boldogtalan herczeg, – monda magában, – mely fájdalmat fog neked ez ujság okozni! Minő közbenjárás által fogod Semsz el Nihárral való összeköttetésedet fentarthatni? Sajnállak, s én fogom ezen félénk biztosod veszteségét kipótolni.“

Dolga, mely miatt kiindult, nem vala igen fontos; elhalasztá tehát, s noha a persa herczeget egyébként nem ismeré, csak hogy némely drágaságokat adott el neki, mégis hozzá mene. Egyik cselédéhez fordulván, kéré, jelentse be uránál, mivel valami igen fontos tárgyban akar vele szólani.

Az inas nemsokára visszajöve, a drágakőárúst a herczeg szobájába vezeté, ki a szofán félig ledőlve feküdt, fejét egy vánkosra támasztván. Emlékezvén, hogy valahol látta, fölkele elfogadására, és üdvözlé s minekutána megkinálta volna, hogy üljön le, kérdezé, lehet-e valamiben szolgálatjára, vagy talán valami ujságot hozott neki, mely őtet érdekli.

„Herczeg, – felele neki a drágakőárús, – noha nincs szerencsém tőled közelebbről ismertetni, mégis azon kivánság, hogy szolgálatodra való készségemet kimutassam, oly bátorrá tett, hogy hozzád jövék, egy ujságot közölnöm veled, mely téged illet; reménylem meg fogod bocsátani vakmerőségemet jó szándékomért.“

Ezen bevezetés után a drágakőárús a dologra tért, s igy szóla: „Herczeg! van szerencsém jelenteni, hogy természetünk megegyezése s némely közös dolgaink engemet Ebn Thaherrel szoros barátságba kötöttek. Tudom, hogy őt ismered s hogy ő mindeddig minden tehetsége szerint iparkodott neked szolgálni; ezt magától értettem, mert soha sem volt titka előttem. Most -224- épen boltja előtt menék el, s igen csodálkoztam, hogy azt becsukva látám. Egyik szomszédjához fordulék, s kérdezém annak okát; s ez azt felelé, hogy Ebn Thaher már két nap előtt bucsut veve tőle s többi szomszédjaitól, s Balsorában ajánlá nekik szolgálatait, hová, a mint mondá, bizonyos igen fontos dolog végett utazott. E felelettel nem érhetém be, s iránta való részvételem arra határozott, hogy ide jőjek, s téged kérdjelek, nem tudsz-e valamit közelebbről ily hirtelen elutazása felől.“

E beszédre, melyet a drágakőárús azért forditott igy, hogy könnyebben czélt érjen, a herczeg elváltozék szinében, s a drágakőárúsra oly arczczal nézett, mely eléggé értésére adá, mennyire megszomorodott ez ujságon.

„Váratlanul lepett meg, a mit mondsz, – felele neki; – nem érhetett volna nagyobb szerencsétlenség. Igenis, – kiálta könyező szemekkel, – végem van, ha igaz, a mit szólsz! Ebn Thaher, ki egész vigasztalásom volt, kire épitém minden reményeimet, elhágy! ily kemény csapás után nem is gondolhatok tovább az életre.“

A drágakőárús eleget hallott, hogy a herczeg forró szenvedélyéről, melyet Ebn Thaher emlitett előtte, meggyőződjék. „A csupa barátság, – monda magában, – nem ezen nyelven szól; csak a szerelem képes ily érzelmeket gerjeszteni.“

A herczeg néhány pillanatig a legszomorubb gondolatokba merült. Végre fölemelé fejét, s monda egyik cselédének: „Eredj Ebn Thaher házához, tudakozódjál cselédeinél, valósággal Balsorába utazott-e? Szaladj, s jőj szaporán a válaszszal.“

Az inas visszajöveteléig a drágakőárús a herczegnek közönyös dolgokról kezde beszélgetni; de ez nem ügyele reá; halálos nyugtalanság zsákmánya leve. Majd nem hihette, hogy Ebn Thaher elutazott volna; majd nem is kételkedék benne, ha azon előterjesztésekre gondola, -225- melyeket ezen biztosa utolsó látogatásakor tett neki, s azon neheztelésére, melylyel elhagyá.

Végre visszajöve a herczeg inasa s jelenté, hogy Ebn Thaher egyik cselédével szólott, ki őt bizonyossá tette, hogy nincs Bagdádban, hanem már két nap előtt Balsorába utazott. „Midőn Ebn Thaher házából kijöttem, – monda az inas, – egy csinos rabnő jöve felém, s kérdezvén, nincs-e szerencsém szolgálatodban lenni, azt mondá, hogy veled akar szólni, s kért, hogy hozzam el magammal. Az előszobában van, s ugy vélem, hogy valami főrendü személytől hozott neked levelet.“

A herczeg azonnal parancsolá, hogy bocsássák be; nem kétlé, hogy Semsz el Nihár biztos rabnője lesz; s valóban az vala. A drágakőárús is megismeré, mivel néhányszor látta Ebn Thahernél, s ez megmondá neki, hogy kicsoda. Nem jöhetett volna alkalmasabb időben, hogy a herczeg kétségbeesését meggátolja. Üdvözlé őket.

A persa herczeg viszonzá Semsz el Nihár biztosnéja üdvözlését. A drágakőárús, beléptekor azonnal fölkele, hogy félremenjen, hogy ezek ketten tartózkodás nélkül beszélgethessenek. Minekutána egy ideig beszélgetett volna a herczeggel, bucsut veve s kimene. Ez egyszerre egészen megváltozott: szemei ragyogóbbak s arcza vidámabb volt, mint előbb, melyből a drágakőárús megismeré, hogy a jó rabnő neki kedvező hirt hozott szerelméről.

A drágakőárús ismét leülvén a herczegnél, monda neki mosolygva: „A mint látom, herczeg, fontos dolgod van a chalyf palotájában.“

A persa herczeg igen elbámulván s megháborodván e megszólitásra, felele a drágakőárúsnak: „Miből gondolod, hogy fontos dolgom van a chalyf palotájában?“ – „Ezen rabnőről gondolom, ki most ment ki.“ – „S mit gondolsz, kié ezen rabnő?“ kérdé tovább a herczeg. – „Semsz el Niháré, a chalyf kedvencznéjeé, – felele a drágakőárús. – Ismerem e rabnőt, – folytatá -226- tovább, – sőt asszonyát is, ki néhányszor azon tisztességet tevé, hogy meglátogatott s drágaságokat vásárlott tőlem. Többet is tudok; azt, hogy Semsz el Nihárnak semmi titka sincs ezen rabnő előtt, kit néhány nap óta, a mit látszik, igen bátortalanul látok az utczán jönni s menni. Képzelem, hogy asszonyának valami fontos dolgát érdekli.“

A drágakőárúsnak ezen szavai igen megzavarák a persa herczeget. „Nem fogna igy szólni hozzám, – monda magában, – ha nem gyanakodnék, vagy inkább ha nem tudná titkomat.“ Hallgata néhány pillanatig, habozván, miképen viselje magát. Végre megszólamlék, ezt mondván a drágakőárúsnak: „Oly dolgokat beszélsz, melyekből azt kell vélnem, hogy még többet tudsz, mint mondasz. Nagyon fontos nyugalmamra nézve teljes világosságban lennem irántad: kényszeritlek azért, hogy ne tartózkodjál.“

A drágakőárús, ki nem kivánt egyebet, pontos tudósitást tett előtte Ebn Thaherrel volt beszélgetéséről. Ez által tudtára adá, hogy értesitve van Semsz el Nihárral való viszonyáról; s nem feledé el megmondani, hogy Ebn Thaher azon veszedelemtől féltében, melyben mint biztos lebegett, tökélé el magát Balsorába vonulni és ott maradni, mig a tőle rettegett zivatar eloszlandik. „S ezt teljesité is, – ezt veté hozzá a drágakőárús, – csodálkozom, hogy elhatározhatá magát téged oly állapotodban, mint előttem leirá, elhagyni. A mi engem illet, megvallom herczeg, meghatott a rajtad való szánakozás. Azért jövök, hogy szolgálataimat ajánljam; s ha méltóztatol azokat elfogadni, kötelezem magamat, hogy szintoly hűséget mutatok, mint Ebn Thaher. Azonfölül több állhatatosságot igérek: kész vagyok érted becsületemet s életemet is föláldozni; s hogy ne kételkedjél őszinteségemben, esküszöm vallásunk legfőbb szentségeire, hogy titkodat sértetlenül meg fogom őrizni. Légy tehát meggyőződve herczeg, hogy bennem föltalálod a barátot, kit elvesztettél.“ -227-

E beszéd megnyugtatá a herczeget, s vigasztalá Ebn Thaher eltávozásán. „Nagyon örvendek, – monda a drágakőárusnak, – hogy általad kipótoltatik veszteségem. Nem birom eléggé kifejezni háládatosságomat.“ – Ah, – ezt veté hozzá, következő verseket mondván:

„Ah, ha azt állítanám is, hogy ez elválást békével szenvedem, könyeim, s fohászaim meghazudtolnának.

Most már valóban nem tudom, könyeim, melyek szünet nélkül folynak, kedvesem távolléte, vagy barátom elválása miatt özönlenek-e?

Kérem istent, jutalmazza meg nemes lelkedet, s örömmel fogadom barátságos ajánlásodat. Hihetnéd-e, hogy Semsz el Nihár biztosnéja épen rólad beszélt velem? Azt állítja, hogy te tanácsoltad Ebn Thahernek, hogy Bagdádból eltávozzék. Ezek voltak utolsó szavai elmenetelekor s erősen meggyőződve látszott lenni felőle. De méltatlanságot tesznek veled s a szerint, a mit nekem mondottál, nem kétlem, hogy csalatkozik.“

„Herczeg, – felele neki a drágakőárus, – szerencsém volt hű jelentést tenni előtted Ebn Thaherrel volt beszélgetésemről. Való, midőn azt nyilatkoztatá, hogy Balsorába akar elvonulni, nem gáncsoltam szándékát, hanem okos és előrelató embernek neveztem: de ez ne tartóztasson attól, hogy bizodalmadat nekem ajándékozd; ajánlom magamat, hogy minden kigondolható buzgósággal foglak szolgálni. S habár nem használnád is, ez nem fog engem tartóztatni titkodnak oly szentül megőrzésétől, a mint magamat hittel köteleztem.“ – „Mondottam már, – felele a herczeg, – hogy nem hiszek a biztosné szavainak. Buzgósága támasztá benne ez alaptalan gyanut; bocsáss meg neki, mint én megbocsátok.“

Folytaták még egy ideig beszélgetéseiket, s a legalkalmasabb -228- módokról tanakodtak, melyek által a herczegnek Semsz el Nihárral összeköttetését fentartani lehessen. Megegyezének abban, hogy mindeneknek előtte a biztosnét kell felvilágosítani, ki oly méltatlan gyanut táplál a drágakőárus iránt. A herczeg vállalá magára, hogy ő az első találkozáskor kiveszi tévedéséből s kérni fogja, hogy a drágakőárushoz folyamodjék, hogy ha neki levelet vagy egyéb izenetet hoz asszonyától. Mert tanácsosnak vélék, hogy az ne járjon oly gyakran a herczeghez, mivel azáltal alkalmat szolgáltathatna annak fölfödözésére, a mit oly üdvös vala eltitkolni.

Végre fölkele a drágakőárus s ujolag kérvén a persa herczeget, hogy egész bizodalmát neki ajándékozza, eltávozék.

Semsz el Nihár levele a persa herczeghez.

„Épen most hoza biztosném egy tudósítást, melyen nem kevesebb búm, mint a mely tégedet oh herczeg érni fog. Abban, hogy Ebn Thahert elvesztjük, valóban sokat vesztünk; de ne csüggedj el ezért annyira kedves herczeg, hogy magad megtartására figyelni megfeledkezzél. Ha elszakasztá biztosunkat nagy és szerfeletti félelme, tekintsük ezt ugy, mint kikerülhetetlen bajt, melyen általesnünk és a mint lehet vigasztalódnunk kell. Igaz, hogy Ebn Thaher épen azon pillanatban válik el tőlünk, melyben segélyére legnagyobb szükségünk volna; de hárítsuk el ezen váratlan csapást türedelemmel és meg ne szünjünk egymást állandón szeretni. Erősítsd szivedet ezen bús esetben: nem jut el fáradság nélkül az ember ahhoz, a mit kiván. Ne hagyjuk elrettenteni szivünket s higyjük, hogy az ég kegyes lesz irántunk, s ily sok szenvedés után vágyainknak boldog teljesedését még elérjük. Isten veled.“

Mig a gyöngyárus, a mint mondám, a persa herczeggel -229- beszélgete, addig a biztosné időt vőn a palotába visszatérni, s Ebn Thaher elutazásának szomorító hirét megvinni asszonyához. Semsz el Nihár azonnal e levelet irá, s elküldötte vele rabnőjét a herczeghez, de az a levelet figyelmetlenségből elejté s elvesztette.

A gyöngyárus örült, azt megtalálván, mert jó eszköznek vélé arra, hogy a rabnő előtt magát igazolja, s őt magához hajlandóbbá tegye. Épen elolvasta a levelet, midőn a rabnőt közeledni látá, a mint ez nyugtalanul kerese valamit, s mindenfelé körül tekintgete. Rögtön összehajtá a levelet és kebelébe rejté; de a rabnő már észrevette mozdulatjait s azonnal hozzá futott. „Uram,“ igy szóla kérve, ezt a levelet, melyet épen kezedben tartál, én vesztettem el, kérlek, légy oly jó és add vissza ismét.“ A gyöngyárus tetteté magát, mintha nem hallaná, s a nélkül, hogy feleletet adna, folytatá utját egész lakásáig. De beléptekor nyitva hagyá az ajtót, hogy a biztosné szinte beléphessen.

Nem is maradt ez el; s a mint a terembe léptek. – „Uram, – ugymond, – azon levél, melyet találtál, neked épen semmi hasznodra nem lehet, s ha tudnád kitől és kihez megy az, bizonyosan nem kételkednél visszaadni. Egyébiránt engedd meg azt mondanom, hogy az illendőség megsértése nélkül azt meg sem tarthatod.“

Minnekelőtte a gyöngyárus felelt volna, leülteté az asszonyt s igy szólítá meg: „Nemde az a levél, melyről itt szó vagyon, Semsz el Nihártól jő s a persa herczeghez van intézve? A rabnő, kit váratlan lepett meg a kérdés, szint váltva elsápadott s nem tudott felelni. „Ez a kérdés ugy látszik, megzavar, – folytatá a gyöngyárus, – de tudjad asszonyom, hogy én azt épen nem szerénytelenségből teszem. Visszaadhattam volna leveledet mindjárt az utczán, de ide csaltalak azért, hogy itt veled értekezhessem. Illik-e, mond meg magad, -230- balesetet olyan embernek tulajdonítani, ki azt semmikép sem okozta? pedig ezt tetted, midőn a persa herczegnek azt mondád, hogy Ebn Thahernek én javasoltam bátorsága végett a város elhagyását. Nem vesztek időt magam mentségével, elég az, hogy a persa herczeg engem e dologban ártatlannak tart. Csak azt mondom tehát, hogy nemcsak nem segítém Ebn Thaher elutazását, de még szertelenül busultam is rajta; nem annyira, mert Ebn Thahernek barátja, hanem inkább mivel sajnálattal vagyok azon helyezet iránt, melyben a herczeget hagyá, kinek szövetkezését Semsz el Nihárhoz velem is tudatta. Mihelyt bizonyos valék, hogy Ebn Thaher nincs már a városban, siettem a herczegnél magam bemutatni, holott te is találtál, s megvinni neki a hirt és részemről szintazon szolgálatot ajánlani, melylyel előbb Ebn Thahertől él vala. Elértem nála czélomat, s ha te is megtisztelsz azon bizalommal, melyet Ebn Thaherbe helyezél, tőled függ egyedűl, akarod-e közbenjárásomat használni. Tudósítsd asszonyodat azokról, a miket most hallasz, s győzd meg őt egészen a felől, hogy bár el kelljen is vesznem ezen veszélyes titokba szövetkezésemmel, mégsem fognám azt megbánni soha, hogy magamat ily két egymáshoz érdemes szeretőért feláldozám.“

A meghittné nagy megelégedéssel hallgatá a gyöngyárust s kéré őt, tulajdonítsa azon balvéleményt, melylyel eddig iránta viseltetett, csupán asszonya javára czélzó hű buzgóságának. „Véghetetlenül örülök – ezt teszi hozzá, – hogy asszonyom és a persa herczeg benned oly férfiura találtak, a ki Ebn Thahert oly ügyes kipótolni. Tudósitani fogom asszonyomat azon jó indulat felől, melyet iránta kinyilatkoztatál.“

Minekutána a rabnő tudtára adá a gyöngyárusnak azon való örvendezését, hogy őt a szerelmes herczeg és Semsz el Nihár szolgálatára oly késznek találja, kivoná a gyöngyárus kebeléből a levelet, oda nyujtá azt -231- a rabnőnek s igy szóla hozzá: „Vedd ismét ezen levelet s vidd tüstént a persa herczeghez, s ha visszatérsz, jőj be, hogy lássam mit felelt. El ne feledd őt beszélgetésünkről tudósítani.“

A biztosné vevé a levelet s megvivé azt a persa herczegnek, ki tüstént válaszolt. Visszatért azután a gyöngyárushoz s mutatá neki a választ, mely ekkép vala irva:

A persa herczeg válasza Semsz el Nihárhoz.

„Becses leveled igen megvigasztalt, de nem annyira mint szivem ohajtaná. Bánatomat Ebn Thaher eltávozásán akarod enyhiteni: de ah, bármely sérelmesen ért ez a vesztesség, keserveimnek ez csak legkisebbike. Ismered jól ezen keserveket, és tudod hogy csak jelenléted által vehetek enyhülést. Mikor jő az idő, hogy ezen jelenléteden az elvesztés rettegése nélkül örülhetek. Mi messze még! vagy is inkább, szabad-e reménylenünk, hogy megjő valaha! – Parancsolod, hogy önmagam megtartásáról gondoskodjam, s én engedek, mert kivetkeztem egészen akaratomból hogy egyedül a tiedet követhessem. Isten veled.“

Minekutána a gyöngyárus ezen levelet elolvasta, s a rabnőnek ismét visszaadta, ez igy szóla hozzá elmenőben: „véghezviszem azt asszonyomnál, uram, hogy annyi bizodalmat vegyen irántad mennyit Ebn Thaher birt tőle. Holnap ismét hirt hozok ügyünkről.“

S valóban a következő napon imhol jöve, vigság és megelégedés arczain. „Képeden is látom“ igy szóla a gyöngyárus. „Olyan érzésűvé tevéd Semsz el Nihárt, milyenek ohajtád. „Nincs különben“ felele a rabnő. „S elmondom mikép jutottam czélomhoz. Semsz el Nihárt tegnap türtelen várakozásban találtam, általadám neki a persa herczeg levelét; melyet könyes szemekkel olvasott, s olvasás után ismét szokott buslakodásába merült. Ekkor igy szólék hozzá: minden kétség kivül, -232- asszonyom, Ebn Thahernek eltávozása az, a min tünődöl; de engedd hogy a nagy Isten nevére kérjelek, ne légy e miatt többé legkisebb aggodalomban is. Más jámbor férfiut találtunk, a ki szolgálatodra szint azon buzgósággal s a mi nem csekélység, még nagyobb bátorsággal ajánlkozik. Erre előhozám nevedet és azon alkalmat, mely tegnap a persa herczeghez vezetett. Szóval, mindent elköveték annak erősitésére, hogy te az ő s a persa herczeg titkát sértetlenül meg fogod tartani s mindent elkövetni a mi szerelmöket elősegélje. Ugy látszott, hogy ezen tudósitás igen megenyhité.“ „Ah, ugy mond, mely igen le vagyunk kötelezve a herczeg és én azon férfiunak kiről szólottál! Ösmerni akarom őt és látni, hogy saját szájából halljam mind azt a miket mondottál, s megköszönjem hallatlan nagylelküségét oly személyek iránt, kiknek viszontagságain ily forró részt venni őt semmi kötelesség nem öztönzi. Látása nekem gyönyörűséget fog szerezni s nem fogom elmulatni őt jó szándékaiban megerősiteni. El ne feledd, hogy holnap érte menj és hozzám vezesd. – Igy tehát kedves ur, ne sajnálj velem a chalyf palotájába fáradni.“

A biztosné ezen beszéde a gyöngyárust zavarba ejté. „Engedje meg nekem asszonyod“ ez volt felelete: „Azt megjegyeznem, hogy nem fontolá meg egészen a mit itt tőlem kiván. Azon tekintet, melyben Ebn Thaher a chalifnál állott, neki mindenkor szabad bejárást ada, s az udvaritisztek, kik már ösmerék, szótlan hagyák őt Semsz el Nihár palotáiban ki s be járni, de mikép bátorkodjam én ennek küszöbére lépni? Magad látod, hogy ez lehetetlen, kérlek tehát add Semsz el Nihár elébe azon okokat, melyek akadályomra vannak ez egy kivánságát teljesitenem, s egyszersmind azon sajnos következéseket is, melyek ezen lépésből támadának. Mihelyt ezt kevéssé megfontolja, ugy fogja találni, hogy engem minden haszon nélkül a legnagyobb veszedelemnek tett volna ki.“ -233-

A biztosné nyugtatni akará a gyöngyárust, s igy szóla hozzá. „Azt hiszed uram hogy Semsz el Nihár eléggé gondatlan téged a legkisebb veszélynek is ki tenni, midőn magához hivat, – téged, kitől oly tetemes segélyt és szolgálatot reményl? Hidd hogy a veszélynek itt árnyéka nincs. Sokkal több jót várunk én és Semsz el Nihár tőled, hogy sem ily szükségben szereznénk bajt neked. Bizzál bátran bennem; később magad is majd általlátod, mely alaptalan volt mostani félelmed.“

Engedett ezen szavaknak a gyöngyárus s fölkele, hogy elinduljon. De bár mely erős szivet igért is magának, annyira ellepte a félelem, hogy egész testében reszketni kezde. „Már igy magam is látom“ szóla a biztosné, „jobb ha itthon maradsz és Semsz el Nihár más utat keres a veled szólásra. Ne is kétkedjél hogy ezen kivánsága betöltésére maga hozzád jő, meglátogat. Azért tehát maradj itthon uram, mert bizonyos vagyok benne, hogy őt rövid időn érkezni látod.“

A rabnő igazat jövendőlt; alig érté meg Semsz el Nihár a gyöngyárus félelmét, s hozzá jöve.

A gyöngyárus mély tiszteletnek minden jeleivel fogadá. A mint Semsz el Nihár fáradtan valamennyire jöttében, leüle, felveti fátyolát, s oly szépséget láttatott a gyöngyárussal, mely ennél a persa herczeget egészen kimenté, hogy szivét a chalyf kedvencznéjének áldozá. Köszönti azután nyájasan a gyöngyárust s „lehetetlen volt, ugymond, buzgó jóvoltodat irántam s a persa herczeg iránt a nélkül hallanom, hogy ezt személyesen meg ne köszönném. Hála az égnek, mely Ebn Thaher veszteségén ily hamar vigasztal…“

Semsz el Nihár még több nyájas szót ada a gyöngyárusnak s majdan palotájába visszatért.

A gyöngyárus azonnal elmene a persa herczeghez, neki ezen látogatásról hirt vinni. Ez alig pillantá meg őt, midőn igy szóla hozzá: Vártalak nyughatatlanúl. A meghittné levelet hoza hozzám asszonyától, de a levél engem -234- nem vigasztalt. Akármit üzenjen nekem a szeretetre méltó Semsz el Nihár, nem merek többé reményleni s türelmem veszni kezd. Hol vegyek tanácsot? az, hogy Ebn Thaher nincs többé mellettem, kétségbe ejt; ő volt támaszom, vele együtt mindent elvesztettem; az volt még egyetlen reményem, hogy ő Semsz el Nihárhoz eljuthatott.“

Itt a gyöngyárus, kit a herczeg heves beszéde szóhoz nem eresztett, megnem állhatá, hogy szeliden el ne mosolyodnék, a mit a herczeg látván a következő verseket mondá:

„Ha az ki búmat látván rajta nevetni tud, ugyan azt érzette volna, a mi most nekem fáj, bizonyosan sirna.

„Mert csak a ki hasonlót szenvedett s tud szánakozni azon, kit szintazon csapás ért.“

A gyöngyárus mindenkép erősité a herczegnek, hogy ő nála senki őszintébb részt bajában nem vehet; s ha a herczeg csak annyi türelmet vesz magának, hogy őt kihallgassa, meg fogja mutatni, hogy neki enyhűlést tud szerezni.

Erre a szóra nem felelt a herczeg és hallgatni kezde. „Ám látom“ monda tovább a gyöngyárus „egyetlen módja megnyugtatásodnak csak az, hogy Semsz el Nihárral háborgatás nélkül együtt lehess. Ezen megnyugtatást megszerzem én s holnap azonnal hozzá látok. Semsz el Nihár palotájába nem szabad belépned, ön magad tapasztalád már, mennyi veszedelemmel van ez egy egybekötve. Tudok én alkalmasabb helyet ezen találkozásra, holott egész bátorságban lehettek.“

A mint a gyöngyárus ezt hallatá, áltkarolá őt a herczeg egész elragadtatva s igy szóla hozzá: „Feltámasztasz ily kecses igéreted által egy boldogtalan szeretőt a sirból, melyre magát már elszánta volt. A mint látom Ebn Thaher nekem ki van pótolva. Minden a mit tészsz, jól van téve, én áltadom neked magamat egészen.“ -235-

Minekutána a herczeg megköszöné iránta mutatott buzgóságát a gyöngyárusnak, ez házába ismét visszatért.

Másnap reggel már ujra eljöve hozzá a meghittné, kinek is tudtára adá, hogy a persa herczegben reménységet gerjesztett Semsz el Nihárral legközelebb szólhatnia. „Épen azért jövök felele a rabnő, hogy veled ez iránt értekezzem. Ugy látszik ez a lak elég alkalmas elfogadásokra.“ „Lehetne ugyan ide is vezérlenem őket.“ Igy a gyöngyárus, „de meggondolám, hogy egy másik ház, mely szinte az enyim és most lakatlan, még mentebb a háboritástól; megyek s ezt elfogadásokra elkészittetem.“ „Igy tehát monda a rabnő, csak Semsz el Nihár megegyezése hibázik, tudtára adom a dolgot azonnal, s rövid időn a választ meghozom.“

Nem soká késett s azon hirt hozá a gyöngyárusnak, asszonya estennen a kijelelt helyen meg fog jelenni, egyszersmind zacskót ada által a gyöngyárusnak azon meghagyással, hogy az ebédnek költségeit abból vegye.

Elvezeté őt azután a gyöngyárus azon lakhoz, hol a szeretőknek együvé kelle jönniök, hogy tudván a helyet, asszonyát oda vezethesse. S mihelyt a rabnő eltávozék, beszóla amaz barátihoz, arany és ezüst edényeket vőn kölcsön és szőnyeget, drága párnákat s egyéb házi bútort, melylyel a házat pompásan felékesíté. Rendbe hozván itt mindent, a persa herczeghez elindult.

Gondolni lehet, a herczeg örömét, midőn meghallá, hogy a gyöngyárus őt azon lakáshoz jő vezetni, melyet az ő és Semsz el Nihár elfogadására készített. Ez a hir őt minden gondjaiból és keserveiből kivette, fényes ruhát öltött magára s követé egyedül a gyöngyárust, a ki több félre eső utczákon vezetve, hogy senki figyelmébe ne tünnének, a mondott házba vivé, holott a kedvelt elérkeztéig beszéddel mulatának.

Ez a szenvedélyes szerető nem hagyá őt sokáig -236- várakozni. Eljöve mindjárt az estvéli imádás után meghittnéjével, s két más rabnővel. Nem festhetem le az örömnek azon eláradását, mely a két szerelmest viszontláttokban egészen elragadá. Leülvén a szófára egy ideig szótalan nézének egymásra, mert az öröm és elragadtatás miatt nem birtak szólani. De amint a beszéd újra hatalmokba jött, kipótolák bőven a hosszu hallgatást. A mit egymásnak mondának, oly érzékeny és szerelmes volt, hogy a gyöngyárus, a meghittné, és a két rabnő könyeket hullattak.

De a gyöngyárus letörlé könyeit, hogy az ebédhez lásson, melyet önmaga horda fel.

A szerelmesek keveset ettenek, s azután mindketten a szófára ültek. Semsz el Nihár kérdé a gyöngyárust, nincs-e lant vagy más valamely hangszer kezénél; s ez, a ki mindenről a mi mulatásokra lehete, gondoskodék, egy lantot hoza. Semsz el Nihár felvoná a hangszer hurjait s énekele.

Az alatt, hogy Semsz el Nihár a persa herczeget elbájolá, s szerelmét szavaiban festé ugy amint ezen szavak önkényt eszébe jöttek: zörej hallaték kivülről, s egy rabcseléd, kit a gyöngyárus hozott magával, ijedten belépett, jelentvén, hogy a kaput azonnal betörik. Kérdezte ő ugyan, ki zörög? de felelet helyett többszörözött döféseket hallott.

A gyöngyárus felijedve hagyá el vendégeit s kiment, hogy önmaga látná ezen kelletlen hir igaz voltát. Már az udvaron volt, midőn egy csoport baltával és karddal fegyverkezett embert láta közeledni, kik épen az ajtót betörék s egyenest neki tartottak. Hirtelen a falhoz simult, s anélkül, hogy láttatnék, tizet láta maga előtt elmenni.

Minthogy e szerént Semsz el Nihárnak s a persa herczegnek nem igen nagy segedelmökre lett volna, megelégedék avval, hogy őket szivében síratá, s elvégzé magában, hogy fusson. Kicsuszott a házból s egy szomszédhoz vette magát, a ki még nem aludt. A -237- gyöngyárus semmit sem kételkedett, hogy ez az erőszak a chalyf parancsolatjára történt, kinek kétségkivül kedvencznéje összejövetelét a persa herczeggel valaki elárulá. A házban, melybe futott, áthallhatá a morajt, melyet önnön házában tettek, s a moraj egész éjfélig tartott.

Ekkor, midőn ott egészen csendes lőn, egy szablyát kért szomszédjától kölcsön, s igy felfegyverkezve visszatért; belépett lassan az udvarba, s mint elijedett midőn ott egy embert talála, a ki azon kérdéssel jött felé, ki légyen? Hangjáról ráismere rabjára. „Miként kerülhetéd el“ ugy mond „hogy az őr meg nem fogott?“ „Uram“ felele a szolga „az udvar egyik szegletébe bujtam, s előjövék amint a lárma megszünt. De nem őrök azok, kik a házba berontának, hanem zsiványok, kik egynehány nappal ezelőtt a város ezen tájékán már egy házat ki is raboltak, kétségkivül azon butorok drága volta tünt szemökbe, melyeket a napokban ide hozattál.“

A gyöngyárus igen hihetőnek vélte a rab gyanuját, kifürkészte hirtelen szobáit, s valóban ugy találá, hogy a rablók mind azon pompás házi butort, melylyel a persa herczeg és Semsz el Nihár tereme ékeskedék, felszedték, az arany és ezüst edényeket elhordták, szóval az egész szobát kiüritették. Szegény nem tudta mit csináljon. „Oh egek“ igy kiálta fel „elvesztem; nincs a ki kimentsen. Mit fognak barátim szólani, vagy micsoda mentségem lesz az, ha azt mondom is, hogy rablók törtek be házamba s elvitték a mit ők nekem nagylelkűen kölcsönöztek? Nem kell-e szintén visszapótolnom a kárt, melynek oka voltam? – S aztán hova lett Semsz el Nihár? mi történt a persa herczeggel? – Ez a történet oly szörnyű lármát üt majd, hogy az kétségkivűl a chalyf fülébe hat; tudtára esik az egybejövetel, s engem feláldoz haragjának.“

A szolga, ki igen ragaszkodott hozzá, vigasztalni akará és monda: „A mi hiszen Semsz el Nihárt illeti, -238- a rablók tán megelégedtek azzal, hogy kirabolták s ő azután rabnőivel együtt palotájába visszatért; s a persa herczeg nem igen járhatott különben. Igy tehát szabad azt hinni, hogy a chalyf az egész kalandról semmit meg nem tud. A mi a jó barátok veszteségét illeti, az oly szerencsétlenség, melyet épen nem lehetett elkerűlni. Tudják, hogy a zsiványok ugy lábra kaptak s oly vakmerőkké lettek, hogy nemcsak azt az egy házat, melyet emlitettem, hanem több házat is, az udvar legfőbb embereihez tartozót, kiraboltak, s azt is jól tudják, hogy mindeddig a sok kiadott parancsolat mellett még csak egyet sem kerítettek közűlök kézre, akármikép fáradozának is. Az egész kár uram tehát az lesz, hogy jó barátidnak az elrablott portékák árát vissza adod, s e mellett még hála Istennek marad neked is elég vagyonod.“

Míg megvirradt, cselédei által a gyöngyárus amint lehetett, kapuját helyreállitotta, s azután velök együtt, szomoru gondolatok között házához visszatért. „Ebn Thaher“ panaszlá magában, okosabb volt mint én, ő előre látta azon veszedelmet, melybe én most vakon mentem. Adná Isten, soha e szerelmes bajba ne elegyedtem volna, mely még talán életembe kerűl.“

Alig hajnallott, már a városban elterűlt híre, hogy a gyöngyárus házát kirabolták, s egy sereg jó barát és szomszéd gyülekezett ehhez, kik azon szín alatt, hogy neki fájdalmukat kijelentsék, inkább csak azért jövének, hogy a dolgot körülményesen megérthessék. A gyöngyárus nem késett megköszönni a szives részvételt, s legalább az az öröme volt, hogy senkitől sem a kedvencznét sem a persa herczeget nem hallá említtetni, a miből azt következtette, hogy mind a ketten vagy otthon vagy valami biztos helyen vannak.

Amint az emberek elszéledtek, ételt hozának cselédei, de a gyöngyárus szinte semmit sem evett. Dél lehetett, midőn egyik rabszolgája belépett hozzá, és jelenté, hogy egy ismeretlen az ajtó előtt áll s vele -239- kivánna szólani. A gyöngyárus nem akarván ismeretlent házába bocsátani, felállott és kiment, hogy vele a kapunál beszéljen. „Habár nem ismersz is, szóla hozzá az ember „ismerlek én, s azért jöttem, hogy egy nyomos dologról beszéljek veled.“ Ezen szavakra kéré őt a gyöngyárus, lépjen be. „Nem“ mond az ismeretlen „jer inkább velem uram, a másik házadhoz, ha nincs terhedre.“ „Honnan tudod azt“ kérdé a gyöngyárus „hogy nekem még egy házam van ezen kivűl?“ „Tudom“, felel az ismeretlen „és kérlek kövess, ne tarts semmitől, olyas valamit fogok veled közleni, a min örülni fogsz.“

A gyöngyárus nyomban követé az embert, s elbeszélé neki utközben, mikép kirabolták az éjjel a házat, a melybe menendők, és hogy az épen nincs jó karban most őt illően fogadni.

Amint a házhoz elértek s az ismeretlen a kaput törötten találta „Menjünk tovább“ ugymond „már látom, igazat mondottál. Elvezetlek én egy helyre, hol sokkal könnyedebben leszünk.“

Igy szólván folytaták utjokat, s menének egész napestig anélkűl, hogy valahol megállapodtak volna. A gyöngyárus, a ki már hosszu jártában lankadni s szorongani is kezde amint az éjt közeledni s az ismeretlent folyvást haladni látta, szinte kifogyott türelméből amint egy helyre jutának, mely a Tigris folyamhoz vezete. Itt lemenének a folyam révéhez, beszállottak egy csónakba s általeveztek a tulsó folyóparthoz.

Itt az ismeretlen egy utczába vezeté a gyöngyárust, melyet ez még eddig soha sem látott, s minekutána még nem tudom hány félreeső utczán átvezette, végre egy ajtónál megállott és azt kinyitotta. Előre bocsátá azután utitársát s minekutána maga is belépett, újra bezárta az ajtót s egy erős vasruddal berekesztette. Innen egy terembe vezérlé, melyben tiz embert lelének ülve, kiket a gyöngyárus épen oly kevéssé ismert mint azon embert, a kivel eddig jött. -240-

A tiz férfi nem igen nagy tisztelkedéssel fogadá a gyöngyárúst. Üléssel kinálák, s ő leüle. Erre ugyan nagy szüksége is volt, mert nem csak igen kifáradott utjában, de még félelme miatt sem állhata meg lábán, midőn magát ily valóban félelmes emberek közt látá. Minthogy azok az étellel vezérökre vártak, mihelyt ez elérkezett felhordák az étket. Itt kezet mosának, s meghivák a gyöngyárúst, hogy ugyanazt tévén, üljön velök az asztalhoz.

Étel után kérdék őt az emberek, tudja-e kikkel beszél? Ő azt felelte, nem; s hogy azon helységet vagy városrészt sem ismeri, melyben vagyon. „Beszéld el mult éjjeli kalandodat“ mondának neki, „de semmit el ne hallgass.“ A gyöngyárús megütközve a beszéden, „Uraim“ ugymond, „ugy látszik, már tudva van előttetek a dolog.“ „Igaz“ felelének ezek „a fiatal ember s a fiatal nő, kik nálad valának tegnap, már mondottak belőle valamit, de mi azt szádból akarnók hallani.“

Ebből eléggé kivehette a gyöngyárus, hogy azon rablókkal beszél, kik tegnap házát beverék és kirabolták. „Uraim“ ugymond „én felette aggódom azon fiatal ember és asszonyság miatt, nem tudnátok-e nekem felőlök hirt adni?“

A rablók, azon kérdésére a gyöngyárúsnak, nem tudnának-e neki a fiatal ember és asszony felől hirt adni, ezt felelék. „Légy nyugton irántok, biztos helyen vannak és jó egészségben.“ Erre két szobát mutattak neki, azt állitván, hogy ezekben vannak, de külön mindaketten. „Azt mondák“ igy folytatták tovább,“ hogy csak te tudsz dolgaik felől tudósitást adni; s mihelyt ezt hallottuk, irántad való tekintetből minden kitelhető figyelemmel bántunk velök s ahelyett, hogy legkisebb bántásukra lettünk volna, minden jót cselekvénk nekik, s nincs senki köztünk, a ki őket akarná sérteni. Ugyanezt fogadjuk rád nézve is, s te egész bizodalommal lehetsz irántunk.“

A gyöngyárús meg lévén ez által nyugtatva, s különben -241- is örülvén, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár mentve vannak, feltevé magában, hogy a zsiványokat jó akaratjokban még megerősiti. Dicsérte tehát őket, hizelkedék nekik, s ezer áldást monda reájok. „Uraim, igy szóla, megvallom nincsen szerencsém titeket ismernem, de hogy nem vagyok előttetek ismeretlen, azt valóban igen nagy szerencsémnek tartom, s köszönöm nektek azon jót, melyet ezen ismeretségnél fogva irántam mutattok. Ha ezen szelid és emberséges tettet elmellőzöm is, jól látom, hogy csak ily emberek, mint ti, képesek egy titkot oly hiven őrzeni, hogy az ember elárultatástól soha sem félhet; s ha valami nagy és merész szándékról van a szó, csak reátok kell azt bizni, ti azt bátorságtok, buzgóságtok és rettenni nem tudó szivetek által minden bizonynyal véghezviszitek. Bizakodván ezen szép tulajdonokban, melyeket reátok kiki méltán ruház, semmit sem vonakodom történetemet s a tegnap nálam mulatott két személyét kivánságtok szerint egész őszinteséggel elmondani.“

Minekutána az okos gyöngyárús igy a rablók részvételét az iránt, a mit nekik kinyilatkoztatni készült, előre megnyerte: elbeszélé nekik körűlményesen s a nélkül, hogy valamit elhallgatott volna, a persa herczeg és Semsz el Nihár szerelmi történetét eleitől fogva egész az összejövetelig, melyet nekik saját házában készite.

A rablók rendkivül elcsodálkoztak azon körülményeken, melyeket itt hallottak. „Hogy hogy?“ kérdezék, a mint a gyöngyárús elvégzé beszédét, „lehetséges-e, hogy az a fiatal ember maga Aly Ebn Bekár a dicső persa herczeg, s ama fiatal asszony a szép és nagyhirű Semsz el Nihár?“ A gyöngyárús esküvék, hogy semmi sem igazabb, mint az, a mit mondott, és hozzá tevé még azt is, miképen nem lehet azon megütközniök, hogy ily előkelő személyek nem akarák magukat megnevezni.

Erre a rablók felkelének, s egyik a másik után Semsz el Nihár és a persa herczeg lábaihoz borulának -242- bocsánatot esdők és erősitők, hogy a megesettekből semmi sem történt volna, ha a gyöngyárús házába berontásuk előtt a benn mulatók fenséges rangjokat tudnák. „Törekedni fogunk“ ezt adák hozzá „a hibát ismét helyrehozni, melyet elkövettünk.

Visszatértek azután a gyöngyárúshoz, és „sajnáljuk“ igy szólának hozzá, „hogy mind azt, a mit házadból elvettünk, vissza nem adhatjuk; egy része ezen jószágnak nincs többé kezünk közt. Elégedjél meg, kérünk, a csupa ezüsttel, melyet tüstént kézhez fogsz vehetni.“

A gyöngyárús felette szerencsésnek vélé magát, hogy vele ily kegyesen bántak. Minekutána a rablók visszaadák neki az ezüstöt, előereszték a persa herczeget és Semsz el Nihárt s tudtokra adták nekik s a gyöngyárúsnak, hogy oly helyre fognának vezettetni, honnan kiki házához eljuthat; de előbb le kell magokat esküvel kötniök, hogy őket nem fogják elárulni.

A herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárús felelének, mikép szavaikban is bizhatnának, de minthogy kivánják: örökös hallgatást esküvel is igérnek. Ezen esküben a rablók megnyugodván, amazokkal együtt azonnal lementek.

Mentében feltünék a gyöngyárúsnak, hogy sem a meghittné, sem a két rabnő nincs jelen, Semsz el Nihárhoz járula tehát és kérdést tőn, hová lettenek. „Azt nem tudom“ felele Semsz el Nihár „egyebet én nem tudok, mint azt, hogy házadból elhoztak, s a vizen keresztül azon házba vittek, melyből im most jövünk.“

Itt végződött a Semsz el Nihár és a gyöngyárús beszéde; s őket a herczeggel együtt a parthoz vivék a rablók, itt hajót hozának, s minekutána beültek, általtevék őket a túlpartra.

A mint a persa herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárus a partra szálltak, a közelgő lovas őrök dobogását hallák, kik épen akkor érkezének oda, midőn a csónak ismét vizre szállt, s a rablók egész hatalommal eleveztek. -243-

Az őrvezér kérdé a herczeget és két követőjét, honnan jőnek ily későn és kik volnának? Ijedten s óvakodva nehogy valamit feleljenek, a mi ártalmokra válnék, hallgattak megdöbbenve. De mégis felelni kelle s ezt a gyöngyárús tevé, a ki még leginkább helyén volt. „Uram“ ugymond „legelébb is arról bizonyossá teszlek, hogy mi városiak s becsületes emberek vagyunk. Azok ott a csónakban, kik minket a partra szállitának s most ismét visszaeveznek, rablók; a mult éjjel házunkat feltörék, kirabolták s minket lakjokba hurczoltak. De minekutána minden kigondolható módon szivöket megnyertük, szabadságunkat ismét visszaadák és ide vezettek; sőt még az elrabolt prédának is megadák egy részét, a mint itt láthatod.“ Ezt mondván, mutatá az ezüstöt, melyet kézben vitt.

Az őrvezér nem volt egészen megelégedve ezen felelettel s közelebb jöve a gyöngyárúshoz és a persa herczeghez s majd ezt majd amazt gondosan szemre vette. „Mondjátok meg nekem igazán, kérde őket, ki ez az asszony? s honnan ismeritek? és melyik várostájon laktok?“

Ez a kérdés nagyon megakasztá őket s nem tudták, mit lesz jó felelni. Semsz el Nihára zavarodásnak véget vetett. Félrevoná t. i. az őrvezért s alig szóla vele egy-két szót, a mint ez egész tisztelettel és udvarisággal lováról leszálla. Parancsolá azután, hogy két sajkát hozzanak.

Eljövén a sajkák, az őrvezér Semsz el Nihárt az egyikbe, a persa herczeget és gyöngyárúst a másikba szállitá, s mindenikbe két embert rendele azon parancscsal, hogy őket a kirendelt helyig elvezessék. A két sajka különböző irányban elindult; mi legelébb is azt fogjuk követni, melyben a férfi ül vala.

A persa herczeg meg akara két kisérőjét s a gyöngyárúst a fáradságtól kimélni s azt mondá azoknak, hogy a gyöngyárúst magával viszi házába, s egyszersmind azon várostájt is megnevezé, melyben lakott. Erre a -244- kisérők csónakjokat a chalyf palotájánál kötteték ki. A persa herczeg s a gyöngyárús szörnyen megijedtek ezen, de nem mertek szólani. Ámbár az őrvezér parancsolatját jól hallották, mégis azon képzeletben voltak, hogy őket im az őrházba viszik s másnap a chalyf elejébe fogják állitani.

Azonban ez nem volt a kisérők szándéka. A mint ezek a partra tették védetteiket, csapatjukhoz ismét visszatértek, ajánlván őket a chalyf testőrei egyik tisztének, a ki katonái közül két embert ada melléjök, hogy a persa herczeg lakához, mely a folyamtól jó távol esék, elvezessék. Igy oda végtére el is értek, de oly fáradtan és törötten, hogy alig állhattak.

A nagy ellankadtságon kivül a persa herczeget még az a szerencsétlen eset, mely rajta és Semsz el Niháron történt, s tőle a viszontlátás legkisebb reménységét is elvevé, ugy leverte, hogy a mint a szófához ére, legott elájult. Mig cselédeinek nagyobb része körülötte forgott, hogy őt ismét eszméletre hoznák, a többi körülvette a gyöngyárust és kérék őt, beszélje el, mi történhetett a herczeggel, kinek távolléte őket kimondhatatlan nyugtalanságba ejtette.

A gyöngyárus ügyelvén, hogy valamikép olyast ne mondjon ki, a mit nem illett tudniok, csak azt felelé: csudálatos dolgok történtek, de nincs most ideje ezekről szólani, látnának ők inkább urukhoz. Szerencsére épen ocsudni kezde a herczeg, s azon pillanatban megaláztan vonulának vissza, kik elébb az alkalmatlan kérdést sürgeték, s örültek mindnyájan, hogy az ájulás nem tartott tovább.

De jóllehet a herczeg ujra feleszmélt, mégis oly nagy volt bágyadása, hogy ajkait szóra nem nyithatá, s csupán jelekkel válaszolt rokonainak is, kik őt kérdezék és vigasztalák.

Másnap reggel szintazon állapotban volt a herczeg, midőn a gyöngyárus bucsút veve; fejével inte neki és -245- kezét nyujtá, s látván, hogy ez az ezüstöt, melyet a rablók visszaadának, emeli, intett egy rabjának, hogy az ezüstöt vegye és vigye el házához.

Azonban a gyöngyárust háznépe nagy nyugtalanságban várá, mióta azon ismeretlennel, ki vele szólani kivánt, elmene, s nem volt kétségök, hogy még valami roszabbnak kelle történnie, mint ezelőtt, minekutána már eltelt az idő, melyben meg kellett volna térnie. Női, gyermekei és a cselédek hasonló szorongásban várták, s még sirának, midőn elérkezett. Nagy volt az öröm őt ujra látniok, de ismét aggódtak, a mint észrevevék, hogy azon rövid idő alatt, melyben távol volt, oly szörnyen elváltozott. A nagy fáradtság a mult napon, s a nagy félelem és az éj, melyet álomtalan tölte, voltak ezen változás okai, s minthogy maga is igen elerőtlenedve érzé magát, nem mene ki a házból két napig, s ápolván erejét, csupán egy-két meghittebb barátit bocsátá magához.

Harmadnapra egy kissé több erőt érezvén magában, azt tartá, hogy ereje méginkább nőni fog, ha kimegy és frisebb levegőt szí. Elment tehát egyik barátjához, egy gazdag kereskedőhöz és vele boltjában sokáig beszélgete. Midőn felkele bucsút venni, hogy majd elmenjen, megpillanta egy asszonyt, ki neki intett, s benne csakhamar Semsz el Nihár biztosnéjára ismert. Öröm és félelem között méginkább sietett a nélkül, hogy visszatekintene. A rabnő követé, s ő ezt előre gyanitotta, mert a hely, a hol valának, épen nem vala alkalmas az együtt szólásra. Minthogy oly igen sietett, s a rabnő nem birta egyenlő lépésben követni, több ízben szóla ez neki, hogy várná be. Ő azt jól hallá, de mindazok után, a mik történtek, nem vala tanácsos vele ily nyilván szólnia, nehogy az emberekben oly gyanut támaszszon, mintha Semsz el Nihárral szövetkezése volna. Csakugyan ösmeré egész Bagdád a rabnőt s tudták, hogy a kedvenczné cseléde, s minden vásárlást ő teszen számára. A gyöngyárus tehát meg -246- nem szünt ügetni, mig egy magános mecsetet ére, melyben gondolhatá, hogy senki sincs. Ebbe követé őt az asszony is, s itt minden tanu nélkül szabadon szólhattak egymással.

A gyöngyárus és Semsz el Nihárnak meghittnéje abbeli örömüket nyilatkoztatták ki egymásnak, hogy ama különös a rablók által okozott kaland után ismét találkoznak.

A gyöngyárus azt kiváná, hogy a biztosné beszélje elébb, mikép menekedett meg maga a két rabnővel együtt, s mikép van, mióta nem látta, Semsz el Nihár? De a biztosné oly igen vágyott megtudni mi történt ő vele véletlen elszakadások óta: hogy a gyöngyárus kénytelen vala eleget tenni türtelenségének. „Ime“ ugymond, a mint beszédét végzé „meg van, a mit kivántál tőlem, de most mondd el kérlek, viszont te magad azt, a mire már előbb megkértelek.“

„A mint a rablókat megpillantám“ igy kezdé a rabnő „elhitettem magammal, a nélkül hogy jobban megvizsgáltam volna némelyeket, hogy ezek a chalyf őrserege közül való katonák, kiket a chalyf, megértvén Semsz el Nihár ama lépését, azért külde ki, hogy neki s a persa herczegnek és nekünk is mindnyájunknak fejünket elvegyék. Ezen hiedelemben hirtelen felszöktem a lapos házfedélre, azalatt, mig a zsiványok Semsz el Nihárhoz s a persa herczeghez betörtek. A két rableány nem késett utánam eredni, s igy fedélről fedélre járánk mindaddig, mig egy becsületes ember házához jutottunk, a ki igen barátságosan fogadott bennünket, s az éjet nála töltöttük.

Másnap korán megköszönvén a ház urának irántunk mutatott szivességét, a palotába visszatértünk. A legnagyobb zavarodás fogott el, a mint belépénk, annál is inkább, mivel nem tudtuk, mi sors érte a két boldogtalan szerelmest. Semsz el Nihár egyéb asszonyai elcsodálkoztak, minket e nélkül jönni látván; de mi előre összebeszéltünk azt mondani nekik, hogy a -247- kedvenczné egyik barátnéjánál maradott, s minket majd utána hivatni fog, ha ismét haza akar jőni; s ezzel az asszonyok megelégedtek.

Én azonban a napot nagy nyugtalanságban töltöttem. Éj felé kinyitottam a hátulsó kis ajtót, kimentem s egy csónakot sejték meg a csatornán, mely a folyamba visz. Előszólítám a csónakost és kértem, járja meg a folyamnak mind a két révét fel s alá, nem találna-e egy előkelő asszonyságot jőni, s ha megtalálja, hozza el csónakában.

Visszajövetelét vártam a két rabnővel együtt, kik velem hasonló nyugtalanságban voltak, s már szinte éjfél lett, midőn a csónakot megtérni láttuk, két férfi benne s hátul egy nyugvó asszonyság. Minekutána a csónak kikötött, a két férfi segélte az asszonyságot felkelni és kiszállani, s én megismerém benne Semsz el Nihárt, kimondhatatlan örömömre, hogy őt ismét láthatám s megtaláltam.

Oda nyujtám karomat, hogy Semsz el Nihárt a partra felsegéljem, s valóban szüksége volt a segedelemre, mert csak alig birt fönállani. A mint fellépett, azt sugá fülembe, – s hangja elárulta szomoruságát – menjek és hozzak le egy százaranyos zacskót, s adjam azon két katonának, kik ide elkisérék.

A két rabnő kezeire biztam tehát, s minekutána a két katonának azt mondtam, hogy várjanak egy keveset, felszaladtam a zacskóért és siettem ismét visszatérni. A katonák megkapák a pénzt, kifizettem a hajóst is, s az ajtót bezártam.

Semsz el Nihár még nem ért szobáiba, a mint elérém, siettünk őt bevezetni, ruháit levenni s ágyba juttatni, melyben oly állapotban fekvék egész éjjel, mintha lelke meg akarna válni a testtől.

A következő reggel nagy hévvel kivánták asszonyai, hogy udvarlására bocsáttassanak: de mi azt vetők ellen, hogy igen fáradtan tért haza, és mindenek felett szüksége van a nyugodalomra. Én és a két asszony -248- azonban minden módot elővevénk ápolására, melyet csak kigondolhattunk s ő buzgóságunktól várhata. De eleinte semmi táplálatot nem akart elfogadni és szinte kétségbeesénk élete felől, ha észre nem vesszük, hogy a kevés bor, melyet időnkint szájába csepegtettünk, valamenyire erőre nem hozza. Végre szüntelen könyörgésünk meggyőzte makacsságát és kértük, venne valami kevés ételt magához. Midőn észrevevém hogy képes szólani, mert mindeddig nem tett sirásnál, sohajtásnál s jajgatásnál egyebet, – esedezém előtte, legyen oly kegyes, és beszélje el, mely csoda által menekedett meg a rablók kezeiből. „Miért akarod“ ugy mond mélyen felsohajtván „a keserüségnek ily tárgyát ismét megújítanom? Adná az ég, vették volna el a rablók életemet a helyett, hogy azt meg kelle tartanom, ugy vége volna már szenvedéseimnek, holott itt csak azért kell élnem, hogy újra és többet szenvedjek!“

Asszonyom, felelék, kérlek esdekelve, ne tagadd meg ezen kérésemet. Tudod a szerencsétlenek némi vigasztalást találnak abban, ha viszontagságaikat, legyenek bár a legszomorubbak elbeszélhetik. Meg fogja tehát enyhiteni keservedet, ha oly kegyes lészsz, hallgatnod kérésemre.

„Halljad tehát“ igy szóla, a leggyászosabb esetet, mely oly szenvedélyes szeretőn, mint én vagyok, s a ki már magát szinte a czélnál vélte, megtörténhetett. A mint a rablókat gyilokkal és kardokkal belépni látám, azt hittem, hogy életünk utólsó órája nekem s a persa herczegnek elérkezett s nem szántam életemet, látván, hogy ő vele halok meg. De a helyett, hogy ránk rohannának átverni sziveinket, a mint nem kétlem, őrünkre rendeltenek kettőt, s a többi az alatt összeszede mindent, a mit a szobában s a többi termekben talál vala. Midőn elkészültek s a nyalábokat vállaikra köték, elmentek, s elhurczoltak minket is magokkal.

Menet kérde egyik kisérőim közül, ki vagyok? s én -249- azt mondám: tánczosné. Ugyanazon kérdést tevé a herczeghez is, az puszta polgárnak vallá magát.

A mint lakásukhoz elértünk, hol uj ijedelmek fenyegettek, körülállanak engem mindnyájan s látván köntösemet s a drága gyöngyöket, gyanitani kezdék, hogy rangom eltitkolám. „A tánczosnék“ ugymond „nem ilyenek. Mondd meg nekünk őszintén ki vagy?“

Nem felelék s most a herczeghez fordultak. „Hát te“ mondák „ki vagy te valójában? mert látni való, hogy közönséges polgár, kinek magadat vallád, nem lehetsz.“

A persa herczeg szint oly kevéssé tőn eleget vizsgaságoknak mint én, s csak azt mondá, hogy ő ehhez a gyöngyárushoz (itt megnevezé) látogatóban mene, hogy vele mulatkozzék: s azé a ház, hol minket találtak.

„Ösmerem ezt a gyöngyárust“ szóla azonnal egyik, a ki legnagyobb tekintettel látszék birni közöttök „némi tartozásom van iránta, ámbár ő e felől semmit sem tud: s azt is tudom, hogy még egy más háza is van; magamra vállalom, hogy őt holnap elhozom. Nem ereszthetünk el addig, ezt teszi hozzá, mig meg nem értjük, kik vagytok. Az alatt nem lesz semmi bántodástok.“

Másnap előhozák a gyöngyárust s ez a jó ember csak azért, hogy javunkra lehessen, a minthogy vala is, felfedezé a zsiványoknak, kik vagyunk. Ezek azonnal bocsánatért esdettek nálam s azt tartom a persa herczegnél is, ki egy más szobában vala s azt vallák nekem, hogy azon házba, melyben találtak, be nem törtek volna, ha tudják, hogy az a gyöngyárusé.

Ezután engem, a gyöngyárust, s a persa herczeget a folyamhoz kisértek, sajkára ültettek s az innenső partra tettek által; de alig léptünk ki a szárazra, midőn a lovas őr egyik csapatja hozzánk ére.

Félrevonám a vezetőt s megnevezvén magam, azt beszélém neki, hogy a rablók, a kik ott eveznek, tegnap -250- engem egy barátnémtól haza tértemben letartóztattak, s magukkal elvittek, de minekutána megmondám ki vagyok, ismét elbocsátottak, s irántam való tekintetből él azon két férfiú is, kit itt lát, minthogy én őket ismerőseimnek adám ki. A vezér azonnal leszálla lováról, hogy tiszteletét tegye s minekutána azon örvendezését jelentené, hogy lehet szolgálatomra, két hajót parancsolá elé s egyikbe engem ültete két emberével együtt kik, láttad, ide kisérének. Szinte azonképen a persa herczeget is és a gyöngyárust e másik hajóban két más emberével bátorsággal haza kisérteté.“

„Azt hiszem“ ugy mond s omlának könyei, „hogy nem történt rajtok elválásunk óta semmi baj s nem kétlem, hogy a herczeg fájdalma az enyimhez hasonló. A gyöngyárus, oly készséggel szolgálva bennünket megérdemli, hogy jutalmat adjunk neki azon veszteség helyébe, melyet miattunk szenvedett. Ne feledd, hogy két erszényt végy holnap, mindegyikben ezer aranyat; s ezt nevemben neki megvidd és a persa herczeg mint léte felől tudakozódjál.“

Igy végezvén kegyes asszonyom beszédét, ügyekeztem őt a parancsolat utósó pontjára nézve, melyben a persa herczegről kivánt tudósitást, arra bírni, összeszedvén minden erejét győzze meg szerelmét és önnön magát, minekutána ez ime oly veszedelembe dönté, melyből csak egy csoda volt képes kimenteni. „Ne ellenkezzél“ igy szóla erre „akaratommal, hanem tedd, a mit parancsoltam.“

„Hallgattam tehát és engedelmeskedtem. Elmenék házadhoz, holott nem találtalak: s félvén, hogy ott sem foglak találni a hol mondák, hogy hihetőkép vagy, már szinte a persa herczeghez akarék menni: de még is ezt tenni nem bátorkodtam. A két erszényt azonban egyik ismerősömnél hagytam, várj meg itt, azonnal elhozom…“

A meghittné nem sokára visszajött a gyöngyárushoz azon mecsetbe, melyben őt hagyá, s átaladá neki a -251- két aranynyal tölt erszényt mondván: „vedd el, és fizesd ki barátidat.“ „Itt több van mint a mennyi erre elég“ felele a gyöngyárus „de nem merem magamtól eltolni azon kegyelmet, melyet ily nagylelkű asszony szolgája iránt mutatni méltóztatik; kérlek, tedd őt bizonyossá, hogy jósága emlékét örökké szivemben fogom hordani.“

Megegyezett azután a meghittnével, hogy ez őt mindenkor azon házánál keresse, melyben legelőször találkozott vele, ha Semsz el Nihártól valamit közleni, vagy a persa herczegtől tudósittatni kiván. S ezzel elválának.

A gyöngyárus hazatért, örülvén nem csak azon, hogy barátjait van miből teljesen kielégítnie, hanem azon is, mivel látá, hogy nem tudta meg senki Bagdadban, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár az ő házában voltak, midőn ez kiraboltatnék. Igaz, hogy a rablóknak felfedezé a titkot, de ezek hallgatásában bizott, s különben is nem forognak ezek annyit emberek között, hogy ha szólanának is, lehetne valami veszélytől tartani.

Mindjárt más nap reggel eljárá barátait, kik elébb kedveskedők voltak iránta, s nem esett terhére azoknak kielégitése, sőt még elég pénze maradt, melyből másik házát illően kibútorozhassa, s ebbe most emberei közül egy két lakót tőn. Most már feledé a veszélyt, melyből kiszabadult, s estve felé a persa herczeghez elballagott.

A herczeg cselédei, kik őt fogadák, azt mondák neki, hogy épen jókor jő, mert a herczeg, mióta nem látta, oly állapotban van, melyben életéért rettegnek; nem lehet belőle semmikép szót venni.

Bevezették azután minden zörej nélkül a herczeg szobájába, holott ezt az ágyban találá, szembehúnyva s könyörűletet inditó állapotban, köszönté, kezeit szeliden megfogván, s inté őt; lenne biztabb szivvel.

A persa herczeg kiösmeré a gyöngyárus szavát, s fölnyitá szemeit, melyekben egész fájdalma s még nagyobb mértékben festve volt, mint melyet Semsz el -252- Nihárral első találkozásakor érzett volt. Megfogá azután a gyöngyárus kezét és megszoritá, barátságának jeléül, egyszersmind elgyengült hanggal köszöné neki azon fáradságát, melyet egy ily szerencsétlen és elkeseredett herczeg látogatására szánt.

„Herczeg“ igy szóla a gyöngyárus, „ne szóljunk kérlek azon köszönetről, melylyel akármi módon irántam tartoznál; adná Isten, hogy azon szolgálatom, melyet irántad kimutatni buzgó valék, szerencsésb foganatu és következésű lett volna; de beszéljünk inkább egészséged felől: arról itélve, a milyen helyzetben látlak, azt kell gyanitanom, hogy egészen elhagyod magadat, s talán még a szükséges eledelt sem veszed magadhoz.“

A szolgák, kik a herczeg körül valának, felfogák ezen alkalmat, s azt mondák a gyöngyárusnak, hogy ők minden kigondolhatót elkövettek a herczeget reá birni, hogy valamit ennék; de minden segedelmet eltaszit s már jó ideje, semmi eledelt el nem fogad. Erre a gyöngyárus kéré a herczeget, hozatna valami étket emberei által, s ennék bár keveset; a mit végre állhatatos könyörgése által meg is nyere.

Minekutána a persa herczeg, könyörgéseire a gyöngyárusnak, valamivel többet vőn magához, mint a mult napokban, parancsolá embereinek, hogy őket magukra hagynák; s a mint amazok kimentek, igy szóla a gyöngyárushoz: „Bajomon kivül, mely engem lever, szerfelett sajnálom még azon veszteséget is, mely téged miattam ért, s illik, hogy ennek megtéritésén gondolkodjam; de mondd kérlek elébb, nem vettél-e valami hirt Semsz el Nihár felől, mióta tőle el kelle szakadnom?“

A gyöngyárus elbeszélé mind azt, mit a biztosné tudósitásából Semsz el Nihár visszatérte felől a palotában halla, és azon bágyadás felől, melyben azóta volt, mindaddig, mig ismét fellábbada, s a biztosnét elküldé, hogy a herczeg egészsége iránt tudakozódnék.

A persa herczeg válasza csak könyhullatásból és sohajtásokból álla; azután felkele nem kevés erőlködéssel, -253- hivatá embereit, s maga is elmene velök rak-szinébe, holott az ajtót kinyittatá. Belépvén, több csomó drága bútornak valót s más ezüst szereket egybeköttete, s parancsolá, hogy a gyöngyárus házához elvigyék.

Ez ugyan szabadkozni kezde s köszönni az ajándékot, melyet a herczeg neki adni készült, de jóllehet előterjeszté, hogy Semsz el Nihár kezéből már többet vett, mint a mennyit barátjainál kárpótlása megkivánt, még is a herczeg magmaradt szándékánál, s a gyöngyárusnak nem vala mit tennie, mint kifejezni, mely igen megszégyenitve érzi magát ezen bőkezüség által, s hogy köszönetét a herczeg iránt eléggé ki nem fejezheti. Erre el akart bucsuzni, de a herczeg letartóztatá, s beszélgetésben tölték el együtt az éjnek nagyobb részét.

Más nap reggel, minekelőtte elmenne, meglátogatta a herczeget, s ez leültetvén őt ágyához, igy szóla hozzá: „Jól tudod, hogy minden dolognál valami czélnak kell lenni; a szerelmes czélja az, hogy szerelme tárgyával háborgatás nélkül élhessen: ha egyszer ezen reménységet elveszti, akkor mondjon le bátran az életről. Átláthatod, hogy épen ez azon szomoru helyzet, melyben most én vagyok. Valóban, kétszer már, midőn épen vágyaimnak végfokán vélém magamat; akkor ragadák el tőlem a legkegyetlenebbül a kit szerettem. Tehát nem maradt egyéb számomra hátra, mint a halál; s én magam véget vetettem volna már eddig életemnek, ha vallásom az öngyilkolást nem tiltaná; de nem szükség megelőznöm jöttét: érzem, nem kell őt többé sokáig várnom.“

Ezen szavakkal elhallgatott a herczeg sürü sohajtások, zokogás, és könyei között, melyeket bőségesen ejte.

A gyöngyárus, ki nem talált más módot őt ezen kétségbejtő gondolattól eltériteni mint azt, ha ujra Semsz el Nihárra emlékezteti, hogy legalább néminemű árnyékával kecsegtesse a reménynek, azt mondá neki, ugy hiszi: hogy a meghittné már azóta nála volt, s azért igen jó volna, ha ő minél hamarább haza térne. -254- „Menj“ ugy mond erre a herczeg „de ha szólasz vele, kérlek mondd meg neki, tegye bizonyossá Semsz el Nihárt, hogy ha mint hiszem, nemsokára meg kell is halnom, őt még is legvégső fohászomig sőt egész a sirig szeretni fogom.“

A gyöngyárus hazatért, s honn maradott, reménylvén, hogy a biztosné jőni fog. Néhány óra mulva ez valóban el is jött, de szörnyű zavarodásban és egészen kisirt szemekkel. A gyöngyárus ez által nyughatatlanitva, sietett kérdeni, mi baja.

„Semsz el Nihár, a persa herczeg, és te, és én“ felele a meghittné „mi mindnyájan oda vagyunk. Halld meg azon szomoru ujságot, mely nekem tegnap, midőn tőled menék, a palotába beléptemkor esett értésemre. Semsz el Nihár egyiket a két rabnő közől, kiket a mult összejövetelkor másik házadnál vele láttál, valami csin miatt megfenyitette. Az ily kemény bánáson felindult rabnő nyitva lelvén a palota kapuit, kiosontott, s nincs semmi kétségünk, hogy őrünk egyik heréltének, ki neki menedéket ada, mindent elárult. De még több jő. A másik rabnő, amannak társnéja szintén megszökött, s a chalyf palotájába vevé magát, s nagy okunk van hinni, hogy előtte mindent fölfedezett. S halld mért: reggel a chalyf husz herélt által Semsz el Nihárt magához hivatá s palotájába vezetteté. Módot találtam kilopózkodni s jövök, hogy neked ezeket tudtodra adjam. Nem tudom ugyan mi történt, de semmi jót nem jövendölhetek. Mindenesetre kérlek, tartsd meg a titkot hiven, szentül.“

A meghittné azokhoz, miket a gyöngyárusnak monda, még hozzá tevé azt is, hogy igen jó volna, ha ő haladék nélkül a persa herczeghez elmenne s őt a történtekről tudósitaná, hogy mindenesetre magát készen tartsa, egyszersmind ajánlá a gyöngyárusnak, hogy a közügyhöz hű maradjon. Többet nem szólott, s a nélkül, hogy a feleletet bevárná, hirtelen eltávozott.

Mit is felelhetett volna a gyöngyárus azon állapotban, -255- melybe e hir tevé? Mozdulatlan álla ott, mintha szél ütötte volna meg. Azonban elég esze volt azt általlátni, mely igen sürgető a dolog, s összeszedvén minden erejét, egyenest a persa herczeghez tartott.

Közeledék hozzá, de oly képpel, mely már előre jelenté a rosz hirt, melyet hoza. „Uram“ igy szóla a herczeghez „fegyverkezzél fel béketüréssel, állhatatossággal, és erős lélekkel, s készülj el a legrettenetesb csapáshoz, mely egész életedben érhete.“

„Mondd el egy szóval a mit hozsz“ felele a herczeg, „s ne hagyj a kinosb bizonytalanságban. Meghalni kész vagyok, ha meg kell lennie.“

Itt elbeszélé a gyöngyárus, mit a biztosné mond vala. „Látod uram“ ugymond berekesztvén, „hogy veszted bizonyos. Kelj és menekedjél szaporán. Drága minden percz. Nem szabad magad a chalyf haragjának kitenned, sem azon veszélynek, hogy a kinzó padon kelljen majd vallanod.“

Kevésbe mult, hogy itt a persa herczeg fájdalmában és ijedelmében lelkét ki nem adta. Azonban felocsult s kéré a gyöngyárust, adjon neki tanácsot, mit kelljen ezen környűlállásokban végeznie, midőn minden pillanatot használni kell. „Nincs más mit tenni,“ felele a gyöngyárus „mint tüstént lóra kapni s egyenest Ambárnak tartani, hogy holnap virradat előtt már ott lehess. Végy annyi embert magaddal, a mennyit jónak találsz, s engedd, hogy én is veled menekedhessem.“

Látván a persa herczeg, hogy nem maradt egyéb út a menekvésre, megrendelé s legszükségesb készületeket, pénzt vőn azután magához és gyöngyöket, s minekutána édes anyjától bucsut veve, utnak eredt, s a gyöngyárussal és nehány válogatott embereivel Bagdádból kivágtatott.

Folyton lovagoltak egész nap egész éjjel, sehol meg nem állván; s csak nap-felkölte előtt két vagy három órával szállának le, fáradtan a hosszu lovaglástól, s mivel már lovaik tovább nem futhattak. -256-

Alig pihegheték ki jól magukat, midőn egy számos rablócsoport őket megtámadá. Egy darabig vitézül harczoltak ellenök, de a herczeg emberei mind elestek, s ez kényszerité őt és a gyöngyárust letenni a fegyvert s magukat élet vagy halálra megadni. A rablók nem bánták ugyan életöket, de minekutána az elhagyott lovakat és batyut lefoglalák, kizsebelék őket, s odább állván a gazdag martalékkal, a két szerencsétlent árván hagyák.

„Nos“ szóla a persa herczeg búsan, a gyöngyárushoz, a mint a rablók eltávoztak, „nos mit mondasz ezen kalandhoz, s azon helyzethez melyben itt ülünk? Nem lett volna jobb Bagdádban maradnom s ott várnom a halált, bár mely alakban kelle is elfogadnom.“ –

„Herczeg!“ monda a gyöngyárus „ez az Isten akaratja. Tetszik neki halmozott sanyaruságokban próbálni bennünket. Nem szabad zugolódnunk, hanem inkább magunk megalázva kell kezeiből a viszontagságot elfogadnunk. De menjünk el innen, keressünk valami menedéket, hol szánakodó emberek segitsenek nyomoruságunkon.“

„Itt halok meg, – felele a herczeg, – különben is mindegy, itt vagy másutt. Ugy lehet, hogy ezen pillanatban, melyben együtt szólunk, Semsz el Nihár nincs többé az élők között, s nekem nem szabad őt fölül élnem.“

De a gyöngyárus hosszu kérelmei után meggyőzte makacsságát. Tovább mentek, egy nyiltan álló mecsethez jutottak, melybe belépvén, az éjszaka hátralevő részét ott töltötték.

Másnap virradatkor egy magános ember jött a mecsetbe. Imádkozék, s a mint elvégezte, megpillantá fordultában a gyöngyárust s a persa herczeget, kik egy szegletben vonák meg magukat. A férfi közeledék hozzájuk, köszöne nyájasan, s „a mint látom, – ugymond, – idegenek vagytok.“

A gyöngyárus fogá fel a szót, s „nem csalatkozol, -257- – ugymond, – minket a mult éjjel a bagdádi uton kiraboltak, a mint ezt külsőnkön is láthatod és segedelemre van szükségünk, azonban nem tudunk kihez fordulni.“ „Ha házamhoz akartok fáradni, – ez volt az ember válasza, – örömest segítek, a miben segíthetek.“

Ezen barátságos ajánlkozásra a gyöngyárus a persa herczeghez fordult s ezt sugá fülébe: „Uram, ez az ember minket, a mint magad is látod, nem ismer; de jöhet más, a ki ismerni fog. Nekem ugy tetszik, nem tanácsos megvetni szolgálatját, melyet oly szivesen s önként ajánl.“ „Tégy a mint tetszik, – felele a herczeg, – én mindenben megegyezek, a mit jónak találsz.“

A mint az ember látá, hogy a gyöngyárus s a herczeg együtt tanakodnak, könnyen azt gondolhatá, hogy ajánlatában valami akadékra találtak; kérdé tehát őket, mire határozák el magukat? „Követünk, – igy szóla a gyöngyárus, – de az az egy dolog igen megzavar, hogy meztelenek lévén, szégyenlünk kimenni az utczára.“

Szerencsére az embernél volt annyi ruha, hogy mind a kettőnek adhatott valamit, a mivel meztelenségöket fedeznék, s igy őket lakásához elvezetheté. Mihelyt ide értek, a gazda illendő ruhát ada mindeniknek, s gyanítván, hogy éhesek és talán magánosan szeretnének lenni, ételt hordata fel rableányi által, s eltávozék. De a vendégek szinte semmihez sem nyultak; a persa herczeg különösen oly szomoruságba esett, hogy a gyöngyárus reszketett életéért.

Gazdájuk több ízben meglátogatta őket napfolytában, s estefelé korán elvált tőlök, tudván, hogy nyugalomra vagyon szükségök. Azonban nemsokára visszakiáltá őt a gyöngyárus, s kéré, lenne segélyére, a persa herczeg közel van halálához. Látá a gyöngyárus, hogy a herczeg csak nagy erőszakkal vehet lélekzetet, s ebből azt következteté, hogy egy-két -258- pillanatnál tovább már nem élhet. Közeledék, s a persa herczeg igy szóla hozzá: „A mint látod, én oda vagyok. Azon örülök, hogy végső sohajtásomnak tanuja vagy. Könnyen megválom az élettől, s neked nem szükség mondanom, hogy nem édes anyámnak karjain halok meg, ki mindig szivéből szerete, s ki iránt mindig illendő mély tisztelettel viseltettem. Ő is minden bizonynyal siratni fogja, hogy nem lehetett az a szomoru vigasztalása, szememet befognia, s testemet saját kezeivel felöltöztetnie. Tudósítsd ebbeli fájdalmamról, s kérd nevemben, vitesse Bagdádba holttestemet, hogy ott könyei hintsék el siromat, s ott fönn üdvözítsenek könyörgései.“ – Nem feledé azután a ház gazdáját is, köszöné a nemes lelkü elfogadtatást és kéré, lenne oly szives és őrzené meg magánál holttestét, mig az elvitetnék.

E pillanatban mély ájulásba rogyott a herczeg, mely alatt egy leányka szava hallatszék, a ki a következő verseket éneklé:

„Sietve megjött az elválás napja, hogy elválaszszon bennünket rövid tartama után szerelmünknek, a barátságnak s kölcsönös jóindulatunknak.

Mi lehet keserűbb, mint az elválás, a legbelsőbb egyesület után? Vajha elválás szerelmeseket ezentul ne érjen!

A halálos küzdés csak egy pillanat, s azután elmulik. De az elválás keserve a szeretők szivében megmarad.

A persa herczeg halála után más nappal egy Bagdádba menő karavánhoz csatolá magát a gyöngyárus, s azzal együtt a városba szerencsésen visszatért. Csak köntöst válta saját házánál, s azonnal a meghalt persa herczeg lakásához ment, holott mindenki -259- megfélemlék, a mint őt egyedűl érkezni látták. Kéré, jelentenék be a herczeg anyjának, hogy vele szólani kiván, s nemsokára egy terembe vezették, melyben az asszonyaival együtt üle.

„Nagyságos asszonyom, – igy kezdé a gyöngyárus oly arczczal, mely előre kimondá a szomoru hirt, melyet hoza, – tartson meg Isten és tetézze reád áldásait. Tudod, hogy Isten ugy bánik velünk, a mint neki tetszik.“

„Jaj! – monda az asszonyság, s nem hagyá tovább szólani a gyöngyárust, – oda fiam! halálát hozod hirül!“ s azonnal oly szörnyü jajgatást hallata, mely az asszonyokéval vegyítve, a gyöngyárus könyeit ujra kifakasztá. Sokáig kinlódék és zokoga, mig ez beszédét ismét folytathatá. Végre szüntetve sirását és sohajtásait, kéré a gyöngyárust, menne tovább és semmi körülményt el ne hallgasson azon szomoru elválás hiréből. Ez teljesíté ezen kivánságát, s a mint befejezé, kérdé őt az asszony, nem bizott-e reá valamit a herczeg, a mit neki, édes anyjának, különösen megvigyen.

A gyöngyárus azt mondá, hogy a herczeg semmit sem sajnált oly igen, mint azt, hogy tőle, szeretett anyjától, távol hal meg, s az volt egyetlen ohajtása, hogy anyja hideg tetemeit Bagdádba hozassa.

Mindjárt másnap reggel még hajnalban utnak eredett a herczeg anyja minden asszonyaival, s rabnői legnagyobb részével.

A mint őket a gyönyárus már utban szemlélé, visszatért házához, lesütött fővel, mély szomorkodásban egy oly tökéletes és szeretetreméltó herczegfi halálán, a ki életének legszebb virágában mult ki.

A mint igy elmerülve ballag, egy asszony lép feléje, s előtte megáll. A gyöngyárus felüti szemét, s ráismer Semsz el Nihár meghittnőjére, a ki gyászba volt öltözve és sirt. Ekkor ismét megujulának könyei, a nélkül, hogy a biztosnőhez valamit szólott volna, s -260- igy némán könyezve folytatá utját egész lakásáig, hova a meghittné is követé, belépe vele együtt.

Leültek, a gyöngyárus legelébb kezde szólani, s mélyen felsohajtva kérdi a biztosnét, hallá-e már a persa herczegnek halálát, s azt könyezi-e? „Hogyan? ez a szeretetreméltó herczeg kimult volna? – Nem sokkal élt tovább imádott kedvesénél. – Szép lelkek!“ ezt adá hozzá: „Akárhol mulattok is ti, azzal meg lesztek elégedve, hogy egymást már bizvást kedvelhetitek. A test akadálya volt kivánságtoknak, s az ég levevé ezt rólatok, hogy titeket egészen egyesíthessen.“

A gyöngyárust, ki még Semsz el Nihár halála felől semmit sem hallott, s mind eddig észre nem vette, hogy a biztosné, ki vele szólott, gyászt visel, ezen tudósitásnál új fájdalom érte. „S meghalt?“ kérdezé fájdalmasan. „Meg“ ugy mond a biztosné sirva „s ő az, kit gyászolok. Halála körülményei különösek, s méltók, hogy meghalljad. De minekelőtte elmondanám, beszéld el kérlek a persa herczeg halála történetét, azét, melyet én siromig fogok könyezni, Semsz el Nihárnak az én drága és tisztelt asszonyomnak halálával együtt.“

A gyöngyárus megadá ezen kivánságát s minekutána mindent elbeszélt, azt is, hogy a herczeg anyja már útban is van fia holttestét elhozni Bagdádba, – a biztosné ezeket mondá neki:

„Emlékezhetel, a mint már elbeszéltem, hogy Semsz el Nihárt a chalyf palotájába viteté. Ugy volt a mint elég okunk volt gyanitani, hogy a két rabnő Semsz el Nihár szerelmét a persa herczeghez tudtára adák a chalyfnak, ki őket, mindeniket külön kihallgatta. Azt vélnéd talán, hogy a chalyf haragra lobbant Szemsz el Nihár ellen s a persa herczeg iránt boszú és szerelemféltés dühödött szivében: épen nem; a herczeg eszébe sem jutott. Egyedül Semsz el Nihárt sajnálta s lehet hogy ön magát okozá azokban a mik történtek, mivel neki engedelmet ad vala szabadon kijárni a városba, a -261- heréltek kisérete nélkül. Nem lehet egyebet gondolni, ha megondolja az ember azon rendkivüli módot, melylyel vele bánt, a mint azonnal meg fogod hallani.

A chalyf őt vidám orczával fogadá; s a midőn észrevette a busongást, mely Semsz el Niháron ült, de szépségét épen nem fogyasztá – mert rajta nem látszott semmi meglepetés vagy félelem; – igy szóla hozzá fejedelemhez illő kegyes hangon. „Nem türhetem el azt Semsz el Nihár, hogy téged oly képpel szemléljelek, mely engem kimondhatatlanul megszomorit. Tudod mely szenvedélyesen szerettelek s nem lehet ebben kétséged szerelmemnek annyi jelei után, melyeket tőlem vettél. Én nem változom s még nagyobb hévvel ragad most hozzád tüzem mint valaha. Neked ellenségeid vannak s ezek rosz hireket hintenek magad viselete felől; de bár mennyit beszéltek is nekem, szivemre nem tettek legkisebb benyomást. Vetkezzél ki tehát ezen busongásból s készülj engem ez estve is, mint egyébkor szokád, valami kedvessel és édessel földeriteni.“ Még több igen nyájas szókat ejte hozzá s belépteté egy pompás terembe a magáé mellett s kéré ott várná be.

A boldogtalan Semsz el Nihárt mélyen megilleté azon nagy tekintet, melyet a chalyf személye iránt mutata: de minél inkább látá, mennyi hálaadással tartozik iránta, annál mélyebben érzi fájdalmát a persa herczegtől talán örökre elszakadtán, ki nélkül már tovább nem élhetett.

Ez, ugymond a biztosné, Semsz el Nihár és a chalyf között azalatt történt, mig nálad valék veled értekezni, s én az egyes körülményeket társnéimtól vettem, kik ott jelen voltak. De mihelyt visszajövék tőled, azonnal Semsz el Nihárhoz siettem s tanu valék abban a mi estve történt.

Azon teremben találám, melyet elébb emliték; s minthogy gyanitá, hogy tőled jövök, közelebb ereszte magához s a nélkül, hogy kivülem más hallaná. „Köszönöm“ ugymond „azon szolgálatot, melyet most -262- értem tevél, érzem, ez utolsó.“ Többet nem szólott s nem ez volt helye többet válaszolnom, hogy őt vigasztaljam.

Este bejöve a chalyf hangszerek zengzeténél, melyeket a kedvenczné rabnői játszának, s azonnal, hogy elérkezék felhordák az étkeket. A chalyf kezén fogá Semsz el Nihárt s maga mellé a szófára leülteté. Oly iszonyu erőszak történt a hölgynek szivében, a mint magát a chalyf iránt nyájasnak mutatá, hogy rövid időn szemünk láttára lelkét kiadá. Mert alig ült vala a szófán s egyszerre hanyatt rogyott. A chalyf ájultnak vélé s mi is azt gondolók. Mindent elkövettünk, hogy ismét életre hozzuk, de haszontalan: elvesztők örökre.

A chalyf könyekkel tisztelé meg, melyeket vissza nem tarthata; s minekelőtte teremébe térne, parancsolá, hogy a hangszerek töressenek össze, a mi meg is történt.

Később szobájába viteté, holott az egész éjet mellette virrasztá. Másnap kiadá a szükséges rendeléseket mosása, öltözése és temetése felett, egy pompás sirteremben. Azóta nem tett semmi vizsgálodást azon szövetkezés iránt, mely a kedvelt halálát okozá. Minthogy tehát azt mondod, igy folytatá a rabnő, hogy a herczeg holt teste Bagdádba fog jőni, eltökélettem magamban oda vinni a dolgot, hogy őt ugyanazon sirboltba temessék.“

A gyöngyárus felrettent a biztosné ebbeli szándékán s „nem gondolod meg“ ugymond „hogy a chalyf ezt soha nem fogja engedni.“ „Te a dolgot lehetetlennek tartod“ felelé a biztosné „de nem az; s magad is azt fogod hinni ha mondom, hogy a chalyf Semsz el Nihár minden rabnőinek szabadságot a illendő tartást adott reám pedig a sirteremre felügyelést bizta, annyi jövedelemmel, a mennyi ennek és magamnak fentartására elégséges. Különben is a chalyf, ki előtt mint mondám Semszel Nihár s a persa herczeg szerelmi története nem titok, de őt meg nem bántá, épen nem fog ebben ellenkezni.“ -263-

A gyöngyárus erre nem szólhatott s egyedül arra kéré a biztosnét, vezesse őt a sirteremhez, hogy ott imádkozzék.

Mely nagy volt csodálkozása a mint oda érvén, temérdek népcsoportot, férfi és asszonyit, látá a város útczáiból oda tolongani. Távolad volt kénytelen megállani s minekutána imádságát végzé, ismét közeledett a biztosnéhoz s „már nem tartom lehetetlenek“ ugy mond, „kivinnünk azt a miről szólottál. Ha mi ketten kihireszteljük, a mit a két szerelmes történetéből tudunk, s különösen azt, hogy a persa herczeg halála szinte azon pillanatban történt a Semsz el Niháréval, minekelőtte még a holttest elérkezik, egész Bagdád össze fog szaladni s azt kivánni, hogy az Semsz el Nihár tetemeitől el ne választassék.“

A szándék sikerült: s azon nap, melyen a hallottnak be kelle vitetnie, töméntelen sokaságment ki elejébe.

A biztosné a város kapujánál álla, holott azután magát a herczeg anyjának bemutatá s kéré őt az egész városnak nevében, engedjen azon forró kivánságoknak, hogy a két szerelmes teste, melyekben szerelmök kezdetétől fogva egész elhunytokig csak egy sziv lakott, egy ugyanazon sirba temettessék.

A persa herczeg anyja ezt nem ellenzé s most a számithatatlan s minden rangu népség kiséretében a persa herczeg teste Semsz el Nihár sirtermeibe vitetett s annak hamvainál eltemettetett.

Ez idő óta tisztelettel voltak Bagdádnak lakosi ezen sir iránt, sőt még azon jövevények is, kik a világ akármely részéből, holott muzulmánok vannak, jöttenek; s oda járnak most is könyörgeni.

Kamaralszamán a chaledáni királyfi, s Badur chinai királykisasszony szerelmi története.

Mintegy husznapi messzeségre a persa tengerpartoktól van a nagy tengeren egy sziget, melyet Chaledánnak neveznek. Ez a sziget több téres tartományokra oszlik el, melyeken több népes város van, s mindegyütt egy hatalmas királyságot alkotnak. Itt uralkodék hajdan egy király, neve Schachszámán, kinek négy törvényes felesége, ugyanannyi királylány, s hatvan ágyasa volt.

Schachszámán a legboldogabb uralkodónak vélé magát a földön, mert országa csendes és gazdag volt. De egy dolog zavará boldogságát, t. i. hogy koros és, gyermektelen vala, mindannyi hitvese s ágyasai mellett. Nem tudta kinek tulajdonitsa ezen magtalanság okát, s bánatjában azt tartá legnagyobb szerencsétlenségnek, ha meg kellene halnia a nélkül, hogy örököst hagyhasson saját nemzetségéből.

Sokáig titkolá a forró fájdalmat, s annál többet szenvede, mennél inkább erőlködék keservét nem mutatni. Végre megtörte a hallgatást; s minekutána egy napon a nagyvezér előtt panaszát négy-szemközt kiöntötte, kérdé ezt, nem tudna-e valamely módot, mely rajta segitene.

„Ha az, mit felséged óhajt“ felele az igen bölcs miniszter, az emberi okosság rendes törvényeitől függene, rövid időn teljesedve látná felséged kivánságát. De megvallom, hogy ez a kérdés ismereteimen s tapasztalásomon tul vagyon, s az ilyenekben egyedül Istenhez kell folyamodnunk. Közepette minden boldogságnak, -265- melyben róla gyakran megfeledkezünk, tetszik neki, valamely oldalon bántani bennünket, hogy ismét reá eszméljünk, mindenhatóságát imádjuk, s tőle kérjük a mit egyedül tőle várhatunk. Vannak uram, jobbágyaid, kiknek saját foglalatosságok őt tisztelni, neki szolgálni, s érette szigoru életet viselni: tanácsom tehát ez, oszszon felséged ezek között gazdag alamisnát s szólitsa fel őket, hogy imádásaikat a felségedével egyesitsék. Talán valamennyi között lesz egy kedves és eléggé tiszta Isten előtt, a ki kérésed kihallgattatását kinyerhesse.

A király szerfelett jónak találá ezen tanácsot, s megköszöné a nagyvezérnek. Bőv alamisnát osztata azután azon Istennek élő emberek között felekezetenkint, sőt előljáróikat magához hivatá, s egyszerű asztalánál megvendégelvén tudtokra adá szándékát, és kéré, hogy társaikat a felől tudósitanák.

Schachszámánnak megadá az ég a mit kivánt. Megtetszett ez egyik hitvesének viselősségén, ki neki kilencz hónap telve egy fiat szűlt. Köszönetül az ajtatos barátoknak uj s hatalmához és felségéhez illő alamisnát oszta; a királyfi születését pedig a fővárosban s a birodalom minden részeiben közünnepléssel ülték meg nyolcz napig.

Mindjárt születése után elébe hozák a kisded herczeget, kit ő oly szépnek talála, hogy neki Kamaralszámán, azaz: a kor holdja vagy szépsége nevét adná.

S a mint a kisded negyedik évét elérte, oly nagy volt kelleme és szépsége, hogy egyik költő a következő verseket dallaná felőle:

„Mihelyt rátekintek, igy szólok: áldott legyen Isten, ki őt képzé és alkotá.

A királyfi minden gondolható szorgalommal nevelteték, s mihelyt az ahhoz való kort elérte, Schachszámán -266- szultán, az atyja, bölcs nevelőt ada melléje, s ügyes tanítókat. Ezen tehetségeik által kitünő férfiak hajlékony és fogékony elmét találtak benne minden oktatásban, melyet erkölcseire vagy herczeghez illő tudományára nézve adának eleibe, s később szintazon ügyességgel forgott a testgyakorlásokban, melyekben annyi kecscsel, s oly csudálatos ügyességgel birt, hogy minden embert s különösen atyját a szultánt, elbájolá.

A mint a herczeg tizenötödik évébe jött, szépsége teljesen kifejlett ugy annyira, hogy rá a következő verseket alkalmaznák:

„Sugár termetü volt, hajai oly feketék, homloka oly csillogó fehér: hogy a mint az ember ezt vagy azt szemlélte, mintha a homályos éjbe, s ismét a világos napba nézett volna.

De ne gyalazzátok a foltot orczáján, mert kevésbbé szép-e fekete pontjai miatt a kökörcsény-levél?“

A szultán, ki őt szivből szerette, eltökélé magában, ennek legfőbb bizonyságát adni iránta, azt t. i. „ hogy maga a királyi székről leszáll s az ifju herczeget ülteti helyébe. Közlé ezen szándékát a nagyvezérrel, s monda nekie: „Félek, – ugymond, – hogy fiam ifjonti henyéltében nemcsak azon tulajdonokat elveszti, melyekkel őt a természet gazdagon felruházá, hanem azokat is, melyeket az általam gondosan reá fordított nevelés által önmagának szerze. Minthogy már azon korhoz értem, melyben a magam megvonásáról kell gondolkodnom, el vagyok határozva átadnom neki a kormányt, s részemről végső napjaimban azzal elégedni meg, hogy őt uralkodni lássam. Elég hosszu ideig izzadtam, most már nyugalomra van szükségem.“

A nagyvezér nem akará a szultánnak mindazon okokat előhordani, melyek őt szándékától elvonni képesek valának, sőt inkább egyetérteni látszék, s ezt mondá: „Uram, a herczeg, a mint látom, még sokkal -267- fiatalabb, hogysem oly nehéz terhet adhassunk vállaira, mint a milyen egy hatalmas ország kormányzása. De méltán tart felséged, hogy a henyeség neki ártalmára leend. Vajjon, hogy ettől megmentessék, nem tartaná jónak felséged őt megházasítani? A házasság leszorítja s a szórakozástól megmenti az ily fiatal herczegeket, e mellett bejárást engedne neki felséged a kormányszéki tanácsba, holott megtanulná lassankint a korona fényét s méltóságát fentartani, melyet azután érette letehetne felséged, mihelyt őt saját tapasztalása által arra érdemesnek itélné.“

Schachszamán igen okosnak találá első minisztere tanácsát, s mihelyt őt elbocsátotta, hivatá Kamaralszamánt.

A herczeg, ki eddig naponkint a nélkül, hogy hivatnék, bizonyos órákban meg szokta látogatni édes atyját, ezen parancsolat által meg volt lepve. A helyett tehát, hogy szokott könnyüséggel jelennék meg atyja előtt, most mély alázattal köszönté, s lesütött szemekkel álla meg előtte.

A szultán észrevevé ezen feszültséget, s enyhitő szóval igy szóla hozzá: „Nos fiam, tudod-e, miért hivattalak?“ – „Uram, – felele a herczeg szerényen, – egyedűl az Isten lát be a szivekbe; örömmel fogom felséged akaratját hallani.“ „Azt akarám mondani, hogy neked nőt szándékozom adni; mit vélsz a dologhoz?“

A királyfi megütközve hallá e beszédet, zavarba jött, homlokát cseppek boríták el, hirtelen nem tudta, mit feleljen. Néhány pillanat mulva igy szólt a szultánhoz: „Kegyes Uram, bocsánatot kérek, ha elébbi kinyilatkozásán felségednek valamennyire megütközni látszom; igen ifju korom velem ezt még épen nem váratá. Sőt még azt sem tudom, fogom-e valaha magam a házasság kötelékeire elszánhatni, s nemcsak azért, mivel az asszonyok bajt és nyugtalanságot szereznek, a mint ezt igen jól ellátom, hanem azért, mivel -268- a mint iróinknál olvasom, többnyire fondorok, gonoszok és hűtelenek:

„Kérdezz engem az asszonyok felől? tudok választ adni; ismerem én az ő hibáikat.“

„Ha a férj megőszül vagy pénztára megfogy: nincs többé része az ő szerelmökben.“

Talán nem mindig maradok ezen gondolattal; de mégis azt érzem, hogy darab időre van szükségem, mig magam arra elhatározhatom, a mit felséged tőlem ohajt.“

A herczeg feleletét nehezen vevé édes atyja, a szultán. Ez a fejedelem valóban fájlalá azt, hogy annyi ellenkezést talált fiában a házasság iránt. Azonban nem akará ezt ugy tekinteni, mint engedetlenséget, s nem is éle atyai hatalmával, hanem elégnek vélé neki csak ezt mondani: „Fiam, én nem kényszerítelek, engedek neked időt a meggondolásra, s annak megfontolására, hogy oly herczegnek mint te, kire egy kiterjedett ország birodalma vár, legelébb is arról kell gondoskodnia, hogy magának követőt szerezzen. Midőn te magadnak ezen megnyugtatást adod, adod azt egyszersmind nekem is, ki igen fognék örvendeni magamat gyermekeidben föléledve látni.“

Többet a szultán nem szóla. Belépteté Kamaralszamánt a tanácsba, s nem mulaszta el semmit, a mi őt boldoggá teheté.

Esztendő telvén, ismét magához hivatá, s a mint kettecskén valának, igy szóla hozzá: „S tehát fiam megemlékeztél-e egy évvel ezelőtt kifejtett szándékomról, s gondolkodtál-e azalatt felőle? Megtagadod-e most is azon engedelmességet, melyet tőled várok, s halni hagysz a nélkül, hogy házasságod örömét megérjem?“

A herczeg most nem jött semmi zavarba, nem akadozott, s elhatározottan imígy felele: „Nem mulattam el uram az illő megfontolást; de miután jobban meggondoltam a dolgot, méginkább megerősödött azon -269- szándékom, hogy megházasodni nem fogok. Ugyanis az a számtalan rosz, melyet az asszonyok mindenha a világon okoztak, a mint történetkönyveinkben olvasom, s a mit még naponkint gonoszságaikról kell hallanom, elég ok nekem arra, hogy minden szövetkezést velök egész életemben elkerüljek. E szerint megbocsát nekem felséged, ha azt bátorkodom előterjeszteni, hogy egészen haszontalan lesz velem többé a házasulásról értekezni.“

Ennél maradott, s elhagyá hevesen atyját a nélkül, hogy szavát bevárta volna.

Minden más fejedelem, kivévén Schachszamánt fiának ilyen merészségén, melylyel ez hozzá szóla, megharagudott, s azt megboszulta volna: de Sachszamán szivelé gyermekét, s minden szelidebb utat meg akart próbálni, minekelőtte őt kényszerítené.

Közlötte a nagyvezérrel ez uj keservet, melyet neki Kamaralszamán okozott, s igy szóla: „Követtem tanácsodat, de Kamaralszamán most még kevésbbé hajlik a házasságra, mint midőn először adám elébe a dolgot; e mellett oly merész kifejezésekkel élt, hogy egész mérsékletemre volt szükségem ellene haragra nem lobbannom. Az atyák, kik oly buzgón esdenek gyermek után, mint én ezután esdettem, valóban oktalanok, s magukat akarják megfosztani azon nyugalomtól, melynek zavartalan éleménye csupán csak tőlök függe. Szólj kérlek, mikép vonhatok egy ily akaratos lelket saját tetszésemre?“

„Uram, – monda a nagyvezér, – békés türéssel az ember sok dologban czélt ér; ez talán nem oly eset, melyben szinte ezen móddal lehetne czélt érni; de megmenti magát felséged a hirtelenkedéstől, ha még egy évet enged a herczegnek maga meggondolására. Ha reá áll ezalatt kötelességére: annálinkább fog ezen örvendhetni felséged, minthogy az atyai jóságon kivül más hatalommal nem élt reábirásában. De ha a makacsság esztendő multán is szivében megmarad: akkor -270- azt tartom, méltán tudtára adhatja felséged a tanács előtt, mikép az ország java kivánja, hogy megházasodjék. Nem hihető, hogy ily fényes gyülekezet előtt, melyet felséged jelenlétével megtisztel, engedetlen fogna maradni.“

A szultán oly igen ohajtá fiát házasodva látni, hogy egy ily hosszas elhalasztás órái neki esztendőknek tetszettek, s csak bajjal tudá magát arra határozni, hogy eddig elvárjon. Azonban engedett a vezér okainak, melyeket nem roszalhata…

Minekutána a nagyvezér eltávozott, a herczeg anyjához fordula a szultán, kinek már régen kinyilatkoztatá, hogy Kamaralszamánt házassá akarja tenni. Elbeszélvén azután, mi módon tagadta meg a herczeg ujra kivánságát, és milyen lágyságot fog még egyszer iránta mutatni. „Tudod asszonyom – ugymond – hozzád nagyobb a bizodalma, mint énhozzám s szavaidra szelidebben hallgat: kérlek tehát, keresd ki az időt vele komolyan szólanod, s add értésére, hogy ha makacsságában megmamarad, engem végre kénytelenit, a végső eszközökhöz nyulnom s ez ugyan nekem fájni fog, de neki is egyszersmind okot ád engedetlenségét megbánnia.“

Fatime, ez volt a herczeg anyjának neve, mindjárt a legelső találkozáskor előhozá a herczegnek: hallá, hogy ő, a herczeg, ismét megtagadá atyjának kérését a házasodás iránt s mely igen búsul azon, hogy a herczeg ily igen nagy okot ada a szultánnak a haragra. „Asszonyom“ felele Kamaralszamán, kérem, ne boszantson ujra ezen dolog emlitésével, mert félek, olyanokra fog kifakasztani, melyek tartozó mély tiszteletemet édes anyám iránt meg fogják sérteni!“

Fatime észrevevé ezen feleletből, hogy a sebhely még igen érzékeny s ezuttal egyebet nem szólott.

Sokára azután azt hitte Fatime, hogy talált alkalmat, melyben bővebb meghallgatás reményével szólhat a dolog felől s: „Fiam!“ igy kezdé „mondd el nekem -271- kérlek, ha nem lesz terhedre, azon okokat is, melyeknél fogva te a házasságtól annyira irtózol. Ha az asszonyok gonoszságánál és roszaságánál egyéb okod nincs: ugy ennél gyengébb s igazságtalanabb ok nem lehet. Nem akarom a rosz asszonyok védelmét magamra vállalni: van rosz, igen sok rosz asszony, arról meg vagyok győződve, de valamennyit annak mondani, szörnyű igazságtalanság. Tehát te fiam, csak azon kevésnél akarsz megállapodni, kikről könyveid beszélék, hogy zűrzavart okoztak a világban s kiket én menteni nem akarok? – De miért nem veszed tehát számba azon sokkal több királyokat, szultánokat, fejedelmeket, kiknek erőszakos, embertelen s vérengző tettei, melyeket én szinte olvastam mint te, lelket borzasztanak? Egy asszonyért ezer olyan dühödőre s nem-emberre fogsz találni. S azt hiszed talán, hogy azon tisztes és jó lelkű asszonyok, kiket a balsors ilyes barmokhoz csatola, igen szerencsések?“

„Anyám“ felele Kamaralszamán „nincs nekem s abban semmi kétségem, hogy igen sok jó, szelid, okos, erényes asszony él a földön: adná az ég, hogy valamennyi hozzád volna hasonló! Engem egyedül az boszont, hogy az ember oly kétséges választásra van kárhoztatva, midőn magának házastársat vesz, vagyis inkább, hogy épen semmi szabadsága nincs a választásban. Tegyük, én el vagyok szánva a házasságra, a mint atyám oly hőn ohajtja: kit fog ő nekem feleségül adni? Hihetőleg egy herczegasszonyt, kit valamely szomszéd fejedelemtől megkérni s ez a megbecsültetés kijelentésével fog küldeni. Rút vagy nem rút nekem őt el kell vennem. De tegyük, hogy szépségre nincs más királyi hölgy hozzá fogható, ki kezeskedik nekem, hogy egyszersmind eszes is, kedveskedő is, megelőző is, hogy nyájas és szelid, hogy beszéde vonzó s nem csupa ruhát, öltözőt, ékességet s több ilyes kicsinységeket illet, melyeken okos férj vállat vonit; szóval: hogy nem büszke, nem gőgös, nem dölyfös, nem czivakodó -272- és hogy esztelen fecsérlései az öltözőre, gyöngyökre s egyéb ékességeire a kincstárt ki nem üritik. Ime anyám csak ezen egy tekintetben is mennyi az ok, mely engem az egybekeléstől örökre elrettentsen. Legyen bár valamely herczegasszony mind ezen szempontra nézve tökéletes és feddhetetlen: nekem még más és sokkal erősebb okaim is vannak idegenkedésem és elszánt akaratom mellett megmaradnom.“

„Hogy-hogy fiam“ mondá Fatime „s más okaid is volnának azokon kivül, melyeket mondottál? különben hiszem ezeket könnyen ledönthetném s be tudnám szádat csak egy szómmal is fogni…“

„Csak rajta édes anyám“ igy a herczeg „még meglehet, hogy válaszodra én is fogok valamit felelhetni.“

„Azt akarám mondani, hogy egy herczegnek, ha szerencsétlen oly nőt találni, mint a milyet itt leirál, könnyű dolog azt magáról lerázni s igy az ország kárát elháritani.“

„Oh anyám“ felele Kamaralszamán „s nem látod-e mely sajnos egy királyfinak az ilyes lépésre kénytelenittetni.“ „Nem jobb ennél, mind nevére mind nyugodalmára nézve, magát erre épen ki nem tenni?“

„Igy tehát fiam“ monda most Fatime „te ivadékodból az utósó akarsz lenni, ki Chaledan szigetén annyi dicsőséggel uralkodott.“

„Édes anyám“ felele a királyfi „én nem kivánok tovább élni a királynál kedves atyámnál, s ha hamarabb meghalok mint ő, ezen nincs mit csodálkozni, midőn annyi fiu meghal atyja előtt. Azonban dicső, az igaz, valamely ivadékra nézve, ha nagy férfiun s fejedelmen szakad meg és én ugyan mindent el fogok követni, hogy elődeimnek s különösen ivadékunk első királyának becsületökre váljam.“

Ez idő óta többször esett ilyes beszélgetés Fatime s a királyfi között s amaz mindent előhoza, mivel a herczeg idegenkedését megtörhetné. De az okaira okokkal -273- felelt, melyeket Fatime nem mindenkor birt elgyengiteni s igy a herczeg rendületlen maradt.

Eltelt az év; s nagy szomoruságára Schachszamán szultánnak nem mutatott Kamaralszamán semmi legkisebb változást gondolkozásában.

Végre egy ünnepi ülésében az ország tanácsának, melyen a nagyvezér, más vezérek, a korona főtisztei s a főbb tábornokok jelen voltak, szót kére a szultán s igy szóla a koronaherczeghez:

„Fiam, régóta tudod már abbeli ohajtásomat, hogy téged házasodva lássalak. S én több kedveskedést vártam volna tőled atyád iránt, ki tőled semmi méltatlan dolgot nem kivánt. Hosszas ellenkezésed után, mely béketürésemet immár kifogyatá, itt országos tanácsom előtt ugyanazon ügyet ismét elődbe terjesztem. Nem az forog már fön, hogy egy atyának add meg azt, a mit tőle nem illett megtagadnod, hanem országom java kivánja házasságodat, melyre velem együtt ezen urak itt mindnyájan kérnek. Szólj tehát és nyilatkozzál ki, hogy válaszod szerint intézzem lépéseimet, melyeket tennem kell.“

Kamaralszamán ezekre oly hevesen felelt, hogy a szultán méltán megneheztelvén azon megszégyenitésen, melyet neki saját gyermeke a teljes tanács előtt tőn, igy kiálta fel: „Mit, te elfajzott gyermek s oly szemtelenségre vetemedel, atyádhoz a szultánhoz ekképen szólanod!“

Megfogatá azután az őrökkel s egy régi, már régóta lakatlan várromba viteté, holott egy ágyat, néhány könyvet s egyetlen rabszolgát adván melléje, bezáratá.

A herczeg megelégedvén azzal, hogy a könyvekkel magát háboritás nélkül mulathatja, nem sokat gondolt rekeszével. Este felálla könyvei mellől, végzé imádságát s minekutána néhány fejezetét a Koránnak szint azon nyugalommal, mint elébb ékes teremében a szultán palotájában szokta, elolvasá, lefeküdt a nélkül, hogy a lámpát ágyánál eloltaná s el is aludt. -274-

Ezen várromban volt egy kút, melyben naponta Maimune a tündér, Damriátnak, egy sereg égköri lélek királyának leánya tartózkodott. Éjfélkor kifejlék Maimune a kútból s földünk szinén fellenge, hogy bejárja a világot, a merre épen jó kedve vezetné. Igen csodálkozott, a vártoronyban világot látván, mely a herczeg tereméből jöve; azonnal arra lebbent s a cselédre, ki az ajtóban aluvék, nem ügyelvén, közeledék az ágyhoz, melynek pompája ingerlé; s még inkább elcsodálkozott, itt embert alva látván.

Kamaralszamán királyfi fél arczát a fedél alá rejté; Maimune elvoná ezt s a legékesebb ifjat pillantá meg, melyet számtalan csapongásaiban a földnek lakott részén valaha láta. „Mely fénynek, – vagyis inkább mely csudaszépségnek kell kitünnie – ugymond – ha ez a szem, melyet ily remek alkotásu szemhéjak födöznek, majd megnyilik! – Micsoda okot adhata, hogy vele magas rangjához ily méltatlan módon bánjanak, mert hallott már valamit történetéről, s gyanítá a dolog füződését.

A tündér nem tuda elválni, a csodakellemű herczeget bámultában; de végre mégis, minekutána őt mind a két arczán s kellő homlokán megcsókolá, reá borítá ismét a leplet ugy, mint vala, s a levegőbe felszálla.

Szinte a közép légkörhöz ére, a mint szárnycsattogást halla s arra fordult; közelebb jutván, ugy tapasztalá, hogy lélektől jöve ez, de egyiktől azok közül, kik az Istentől elpártoltak; Maimune pedig egy vala azok közül, kiket Salome hatalma az Istent ismerni kényszeríte.

A lélek, nevére Dánes, Sámborás fia, szinte megismeré Maimunét, de nem kevés rettegéssel, jól tudván, hogy amaz alávetvén magát az Istennek, nagy hatalommal birt őfelette, örömest kikerüli vala, de már oly közel esék hozzá, hogy vagy megütközni, vagy magát megadni kénytelen volt. -275-

Dánes megelőzé Maimunét s könyörögve mondá: „Esküdjél meg, – ugymond, – az Isten nagy nevére, hogy nem lészsz bántásomra, s én ugyanazt igérem neked.“

„Átkozott lélek, – felele Maimune, – mit árthatsz te nekem? Nem félek én tőled. De kegyelmes akarok lenni irántad, s esküszöm a mit kivántál. – De már most szólj, honnan jősz, s mit tettél vagy láttál ez éjjel?“

„Szép tündér, – válaszolá Dánes, legjobbkor érkezél, hogy valami csodálatost hallhass.

Ha tehát kivánod, halljad, hogy én Chinának legvégső széleiről jövök, mely szemközt esik ezen félteke legvégső szigeteivel.

De, kellemes Maimune – közbevágá magát itt Dánes, ki a tündérhez közel voltában reszkete s alig bira szólni félelmében – azt hiszem, megigéred, hogy megengedsz és szabadon bocsátasz, ha tudnivágyásodnak eleget tettem.“

„Folytasd, folytasd beszédedet te kárhozott – felele Maimune – s ne tarts semmitől. Azt hiszed-e, hogy én is oly hitetlen vagyok, mint te s képes megszegni azon nagy esküt, melyet esküdtem? Csak óvd magat, hogy valami hazugságot ne költs; különben elmetszem szárnyadat, s ugy bánom veled, mint érdemled.“

„Tisztelt asszonyom!“ monda Dánes valamennyire megnyugtatva, „semmi egyebet a merő igazságnál nem fogok beszélni; de kérlek, hallgass meg. China, a honnan jövök, egy a földnek legnagyobb s leghatalmasb országai közül, s hozzávalók ezen félteke legszélső szigetei is, melyekről már elébb szólottam. A mostani király ez országban Ghaiúr s ezen királynak van egy oly csodaszépségű leánya, milyen még nem volt a földön, mióta a világ áll. Sem nekem, sem akármelyik léleknek a te s az én feleimből, sem pedig az embereknek, nincs elegendő szavunk, eléggé eleven kitételünk és ékesszólásunk, hogy felőle oly ábrázolatot adhatnánk, mely a -276- valósághoz csak közelitene is. Sötét szög-hajai oly hosszak, hogy alább érnek lábainál s oly tömöttek, hogy ha feje körül fürtözve állanak, az ember őt egy gazdag szőlőfürthöz hasonlitaná, melynek szemei rendkivül nagyok és teljesek. Ezen hajból kifénylik a jól alkotott homlok, mely simaságára a legtündöklőbb aczél-tükörhöz hasonlit; fekete szemei ábrázatja felett tele tüzzel villognak; orra sem hosszu, sem igen rövid; szája kicsiny és piros; fogai mint két gyöngysor, de fehérebbek a legszebb gyöngyöknél; s ha nyelve beszédre megindul, akkor az ember valami édes és bájos hangokat hall s szavai, melyeket mond, a legelevenebb elmének tanui; keblénél a legszebb alabastrom nem fehérebb. Szóval már ezen halovány rajzolatból is eléggé át fogod látni, hogy ennél tökéletesebb szép nem él a világon.

Ha nem ismernéd a királyt, herczegasszonyom édes atyját, szives szereteténél fogva házához szerelmesnek gondolnád bele. Soha sem tett szerető annyit legédesebb kedveltéért, a mit itt az atya leányáért tett s legdühödőbb féltékenység sem képes azt kigondolni és tenni, a mit ez tett, hogy leányát minden szem elől, egyedül jövendő férjét kivéve, elrejthesse. De hogy magát ezen magányban, melyre kárhoztatá, meg ne unja, hét palotát épittete számára olyat, milyeneket még eddig sem láttunk, sem hallottunk.

Az első palota hegyi kristály, a második ércz, a harmadik finom aczél, a negyedik ismét ércz, de finomabb az elsőnél s az aczélnál, az ötödik próbakőből, a hatodik ezüst, s a hetedik merő szín-arany. Valamennyi mind hallatlan pompával van felékesitve s azon szerhez képest, melyből készült. Kerteiben, melyek külön-külön mindenik palotához készittettek s az egészet körül övedzik, számtalan a gyeptér, a virágpolcz, az ugrókút, a tó, a vizomlat, a csatornák, bokrok és fák csoportai, melyeket soha nap keresztül nem hat – s mindez mindenik kertben más-másféleképen elrendezve. -277-

El lehet gondolni, hogy ezen hasonlithatatlan szépségnek hire nemsokára a leghatalmasabb szomszéd királyok kérőit magához vonta, kik pompás és fényes követségökben eljárni nem késtenek. A király őket egyenlő barátsággal fogadá; de minthogy leányát csak annak saját megegyezésével akará férjhez adni, a hölgynek pedig minden ajánlkozók közől egyik sem tetszett, a követek ismét visszatértek, boszusan ugyan a követség el nem sült tárgyára nézve, de igen megelégedve azon udvarisággal és becsüléssel, melylyel fogadtattak.

„Kedves atyám“ monda a királykisasszony édes atyjához a chinai királyhoz: „Te engem férjhez akarsz adni s azt hiszed talán, hogy nekem nagy örömet tészsz majd vele. Én legalább ezt gyanitom és nagyon köszönöm jó szivedet. De mondja meg felséged maga, hol találhatnék én ily fényes palotát, ily diszes kerteket, mint itt felségednél? – Ezenkivül felséged engedelmével én itt szabadban élek és szintazon tisztelkedést adják meg nekem, melyben saját királyi személye részesül. Ez mind oly jelesség, melyet, akármely urhoz mennék férjhez, sehol a világon nem találnék. A férfiak szeretnek uralkodni, nekem pedig nincs kedvem, hogy valakit fölöttem uralkodtassak.“…

Több más követség után jött végre egy, minden előbbieknél gazdagabb és hatalmasabb királyé. Ghiaúr jelenté leányának és dicséré, egyszersmind elébe terjesztvén, mely nyereség volna reá nézve ha ezt férjül akarná fogadni. A herczegasszony kéré, kimélje meg vele, s ugyanazon okokat hordá fel, melyeket minap. De a király sürgeté a dolgot, s a herczegasszony a helyett, hogy engedne, félretevé az illő tiszteletet, melylyel a kérők és atya iránt tartozék, s ezt felelé egész haraggal: „Uram, ne emlitsd nekem többé a házasságot, sem ezt, sem akármely mást: különben mellembe döföm ezt a vasat, hogy az ilyes alkalmatlanságtól menekedjem.“

A király neheztelvén leánya magaviseletén, ezt -278- mondá neki: „Kedves leányom, neked nincs eszed, s én ugy fogok veled bánni, mint esztelennel.“

Valóban a palotának egy magános teremébe csukatá, tiz vén asszonyt adván mellé társul és szolgálatul, kik között dajkája vala az előkelőbb.

A királyokhoz pedig, kik eddig leányát megkéreték, követeket külde, jelentvén ennek idegenkedését minden házasságtól; s minthogy csakugyan azt hitte, hogy leánya megtébolyodott, minden udvarnál kihirdettette egyszersmind, hogy ha valahol orvos találkoznék eléggé ügyes ezt meggyógyitani, ám jőjön, jutalomul vegye feleségül a királyleányt.

„Igy állott a dolog, szép Maimune,“ folytatá Dánes, „s én nem mulatom el, hogy naponkint ezt a páratlan szépet megtekintsem; reá nem vehetném magamat minden természeti gonoszságom mellett is, hogy ennek legkevesebbet is ártanék. Kérlek, kényszeritlek, jer és lásd meg őt, valóban méltó, hogy utána fáradj.“ S ha azután meggyőződöl a felől, hogy épen nem hazudtam, reménylem, köszönettel lészsz irántam, hogy oly kisasszonyhoz vezettelek, kinek szépségre párja nincs. Parancsolj, s én szives örömest magam elvezetlek.“

Maimune, a helyett, hogy Dánesnek felelt volna, elkezde kaczagni, s kaczagott jó ideig. Dánes ezt nem tudván magának megmagyarázni, csak elcsodálkozott. Végre minekutána több izben jól kinevette magát a tündér, igy szóla Dáneshez: „Játék, játék! reám akarsz valamit kötni! azt hittem, hogy valami csodálatost, rendkivülvalót fogsz beszélni, s te nekem egy majomról beszélsz! pih! szégyenld magad! Mit mondanál te átkozott, ha azon gyönyörű királyfit láttad volna, kitől én jövök, s kit én oly igen kedvelek, a mint megérdemli? Már az csakugyan más ám, s te egészen megbolondulnál felette!“

„Kecses Maimune“ válaszola Dánes, „szabad kérdeni, melyik királyfiról beszélsz?“ „Tudd meg“ felele Maimune „hogy vele szintazon dolog történt, mely -279- azon szépséggel, kiről elmulattál. Atyja a király erővel meg akará ezt is házasitani, de ő a hosszas és kinos ostromlások után végre egyenest és őszintén kinyilatkoztatta, hogy nem akar; s ez oka, miért épen most, midőn itt veled beszélek, egy régi vártoronyba rekesztve ül, melyben én lakom, s a hol őt épen most csodálom.“

„Nem akarok egyenest ellenkezni veled“ szóla Dánes, „de meg fogod engedni szép asszonyom, hogy mindaddig, mig királyfidat láttam, erősen higyem, hogy semmi halandó, fi- vagy leány, az én herczegasszonyomhoz szépségre nem fogható.“ „Hallgass átkozott“ felele Maimune, „még egyszer azt mondom, hogy ez lehetetlen.“ „Nem fogok veled czivódni“ viszonza Dánes, „de hogy meggyőződjél, igazat szólottam-e vagy nem, nem szükség egyebet tenned, mint előbbi ajánlásomat elfogadnod; azt t. i. hogy engem kövess, királyi hölgyemet lásd meg, s azután kecses királyfidat nekem te mutasd meg.“

Maimune pedig azt akará, hogy Dánes őt kövesse. Ez ismét kéré, repülne inkább vele Chinába, minthogy már ugy is közelebb vannak ehhez az országhoz; de Maimune nem álla szavára, s monda: „Azon irásra, mely Salamonnak Dávid fiának pecsétgyürűjére van vésve, esküszöm, hogy, ha tüstént ide nem hozod a chinai herczegasszonyt, hogy őt a chaledani herczeg mellé tegyük s mindakettőt egybehasonlitsuk, semmivé teszlek.“

Dánes engedelmeskedett, s Maimune elkiséré. A királykisasszonyt alva találák gyolcs-ümögben, mely Dábikban szöveték, s nyakán, szélein s a két ujj varrásán arany szegélylyel vala ékesitve, melyen rojtok s aranyczifrázatok függöttek. A prémzeten a következő versek valának bevarrva:

„Gyolcs-köntös a legédesb test körül, prémzettel nyakán, szélén és ujjain.

Ékesiti a szépnek alakját, s felülmulja fénynyel a nap ragyogását az égnek boltozatján.“ -280-

És elvivék az alvó hölgyet, s Kamaralszamán mellé helyezék őt az ágyra, holott is két fényes teleholdhoz hasonlitának, a mint a költő mondja:

„Két alvót láték szemeimmel a téren, kivánom, hogy szemhéjaimat tehetném ágyokul.

„Olyanok, mint két tele hold az égen, mint két nap a déli órában, mint két tele hold az éjnek homályán, mint két jeles zerge, kikben a szépség el osztá magát.“

A mint igy a herczeg és herczegkisasszony egymás mellett fekvének, pör támada a lélek és tündér között szépségök elsőbbsége felett. Eleinte némán és bámultan hasonlitgaták őket egymáshoz mindaketten: végre felszólala Dánes s „ime! nem mondottam“ ugymond „hogy herczegném szebb mint herczeged. Van-e még valami kétséged?“

„Van-e?“ kérdezé Maimune „van ugyan, még pedig igen nagy kétségem. Merő vaknak kell lenned, ha azt nem látod, hogy herczegem jóval felülmulja herczegnédet. Szép, szép a leány, azt én nem tagadom; de ne hirtelenkedjél, hanem nézd meg jobban mindakettőt minden előkedvezés nélkül, s azt fogod tapasztalni, hogy ugy van, mint mondom.“

„Ha még annyi időt töltök is egybevetésökben“ mond Dánes „nem fogok egyebet találni, mint most találok. Látom, a mit már elébb is, a legelső pillanatban láttam; s a folytatott nézés sem fogna nekem egyebet mutatni, mint a mit most látok. De ez engem kellemes Maimune épen nem hátráltat abban, hogy neked engedjek, ha csak ezt kivánod.“ „Nem ugy“ viszonzá Maimune „azt nem engedem, hogy egy ily elkárhozott lélek, mint te vagy, irántam kegyes legyen. Én biróra viszem a dolgot miköztünk, s ha reá nem állasz, ez annyi lesz, mint annak vallomása, hogy én győztem.“

Alig mutatá Dánes, ki minden kedvezésre kész volt Maimune iránt, ebben megegyezését, midőn a tündér lábával dobbanta. Azonnal kinyilék a föld, s egy undok lélek, pupos, félszemű, sánta, hat szarvval a fején s -281- görbe kézzel és lábbal szálla fel belőle. Mihelyt fön vala s a föld utána bezáródék, Maimune lábaihoz veté magát, s fél térden maradva kérdé a kegyest, mit kiván legalázatosabb szolgájától.

„Kelj fel Kaskas,“ ez vala a lélek neve, igy szóla Maimune; „az okon hivtalak, hogy egy perben légy biró, melybe ez átkozott Dánessel elegyedtem. Vesd arra az ágyra szemeidet és mondd meg részrehajlás nélkül, melyik tetszik neked szebbnek, az ifju vagy a szüz?“

Kaskas a legnagyobb megütközéssel és csodával látá a fekvő párt. Minekutána mindakettőt sokáig nézte, hasonlitgatta: nem tudá magát semmikép elhatározni. „Asszonyom“ igy szóla „megcsalnálak téged és magamat meghazudtolnám, ha mondom, hogy egyik szebb mint a másik. Mennél tovább vizsgálom őket, annál bizonyosabbnak látom, hogy mindaketten a szépség legnagyobb fokát birják, s abban itéletem szerint egyiránt osztoznak. Nem találni egyiken is legkisebb hibát vagy fogyatkozást melynél fogva tökéletesbnek mondhatnók a másikat; de ha van mégis valamelyikben ilyen fogyatkozás, nem látok ennek felfedezésére más módot, mint ha egymásután mindakettőt felköltitek, azt vevén fel: hogy a melyik több, melegebb, indulatosb szerelmet s nagyobb elragadtatást mutat a másika szemléletében: annak van kevesebb szépsége.“

Kaskas ezen tanácsa tetszék a két félnek. Maimune bolhává változott s Kamaralszaman nyakára szökvén, oly hatalmasan megcsipte, hogy ez feleszmélt s kezével arra nyult, de – mit sem fogott. Maimune már ekkor visszaugrék, s szokott alakját fölvevé, hogy a másik két lélekkel együtt látatlan tanuja legyen annak, a mi következnék.

A mint a herczeg kezét visszahuzta, a chinai királykisasszony kezére ejté. Felnéz, s mely igen elcsudálkozék, egy ily bámulandó szépségű hölgyet látván maga mellett! Fejét fölemelé s könyökére támasztá, hogy őt könnyebben nézhesse. A herczegasszony viruló kora s -282- hasonlithatatlan szépsége egy pillanat alatt meggyujtá kebelében a tüzet, melyet még eddig nem érze, s a melytől mindeddig oly rettegéssel óvakodék.

A szerelem egyszerre megragadá lelkét a legnagyobb erővel, s meg nem tarthatá magát, hogy fel ne kiáltson: „Mily báj, mily szépség! Oh szivem! Oh lelkem!“ – ezt mondván, homlokát, arczáit s ajakát oly hatalommal és vigyázatlanul csókolá, hogy őt kétségkivül fölébreszti, ha Dánes büvölése által mélyebben nem alszik, mint szokott.

„Hogy hogy, szép kisasszony,“ folytatá a herczeg, „nem ébredsz-e fel Kamaralszamán szerelme jelein? Akárki légy, szeretetedre ő nem méltatlan.“

Most valójában fel akará kelteni, de hirtelen meggondolá magát s „valljon nem ez az“ igy szóla magában „kit atyám a szultán nekem nőül szánt? Roszul tett, hogy elébb nem mutatta. Ugy meg nem bántom őt engedetlenségem s nyilvános ellenmondásom által, s ő mentve van a szégyentől, melyet tőlem veve.“

Kamaralszamán szivesen megbáná hibáját, melyet elkövetett, s most ujra föl akará a hölgyet kelteni, de tartózkodván „talán atyám meglep;“ igy szóla, „minden bizonynyal azért küldé ezt a fiatal szépet ide, hogy megkisértse: valjon valóban oly nagy-e vonakodásom a házasságtól, mint eddig mutatám. Ki tudja, nem ő maga hozta-e hozzám s maga elbujt, hogy előpattanván, a szinlelőt megszégyenitse. Ez a botlás részemről még nagyobb volna az elsőnél. Mindenesetre meg kell elégednem ezen gyürüvel, hogy mégis emlékét birjam ime szépségnek.“

„Ne véld, hogy elfeledtem az esket, a melyet esküvél. – Szivem izzó tüzön, mióta elhagyál.“

Ezt a gyürűt hirtelen levonta a herczegné ujjáról, s helyette a magáét adá fel. Erre befordult, s rövid idő -283- mulva elaludt a lélek varázsa által még mélyebben, mint előbb.

Mihelyt Kamaralszamán elalvék, Dánes is szinte bolhává változott, s elugorván megcsipte a herczegasszonyt ajka alatt. A szép fölébred, fölemelkedik, s a mint szemeit megnyitja, nem kevéssé csodálkozik el, magát férfi mellett fekünni látván. De a csudálás hamar bámulattá, s a bámulat hamar a legelevenebb örömmé változott, a mint a szép alaku ifjat jobban szemre vevé.

„S te vagy-e“ rebegé „kit atyám a király nekem férjeműl szánt? – Bizony sajnálom, hogy elébb nem tudtam; különben sem őt haragra irántam nem inditom, sem magamat eddig oly férj társasága nélkül nem hagyom, kit egész szivemből kell szeretnem. Kelj fel! nem illik vőlegényhez a lakodalmi éjen oly sokat alunni.“

Igy szólván, kézen ragadá a herczeget s oly erősen rázá, hogy fel kell vala ébrednie, ha szint ezen pillanatban Maimune még mélyebb álomba nem meríti. A herczegasszony ismétlé a keltést, de nem boldogulván, „ej“ ugymond „mi bajod van neked? Talán egy irigyem büvölt meg s küldé reád ezt a lerázhatatlan álmot épen most, most midőn elevenebbnek kellene lenned mint valaha?“

Most kezét fogá s a mint szerelmes csókjaival hinté, észrevette a gyürüt ujjain. Mindjárt első tekintettel oly igen hasonlónak találá sajátjához, hogy a cserén épen nem kételkedheték, idegen gyürűt lepvén meg magánál. Nem foghatá meg, mikép mehetett véghez a csere: de semmi kétsége nem volt, hogy ez eljegyzésök és egybekelésöknek csalhatatlan jele. Fáradtan a sok hasztalan költésben, s hiedelme szerint bizonyos lévén benne, hogy többé el nem válnak: „Mivel“ ugymond „ez uttal nem birlak felkelteni, nem akarom álmodat megzavarni. Holnapig Isten hozzád.“

Ezzel egy csókot nyomván arczájára, lefeküdt ismét, s nemsokára el is aludt.

Mihelyt Maimune a nélkül, hogy a chinai herczegasszonyt -284- felkeltse, szólhatott: „Nos te elkárhozott“ igy szóla Dáneshez „hiszed-e már, hogy herczegnéd nem oly szép mint herczegem? – Menj, elengedem a fogadást, melylyel tartoznál; de máskor hidd, a mit mondok.“ Kaskashoz fordula ezután s „a mi téged illet“ ugymond „köszönöm tanácsodat. Vigyétek ketten a herczegnét saját ágyába vissza, a merre Dánes vezetni fog.“

Dánes és Kaskas teljesiték Maimune parancsát, s ez ismét alá szálla a kútba.

A mint reggel Kamaralszamán herczeg fölébredett, legelső dolga az volt, hogy körültekintsen, itt van-e még a szép kisasszony, kit éjjel oldalánál láta. Nem találván többé, igy szóla magában: „Tudtam én, hogy atyám a szultán meg akar vala lepni; ugyan jó, hogy magam megtartóztatám.“

Erre fölkelté rabját, behivá sebten, s felöltözködék a nélkül, hogy valamit szólana a tárgyban. A rab behozá a mosdót s a vizet, s minekutána a herczeg imádságait is végzé, vőn egy könyvet s egy ideig nyugton olvasgata.

Szokott mozgása után behivá rabját s igy szóla hozzá: „Jer, és ne hazudj! mondd meg nekem, mikép jött be a kisasszony, ki az éjjel nálam feküdt, s ki hozta őt hozzám?“

„Arról“ monda a herczeg „ki az éjjel ide jött vagy ide hozták, s nálam hált.“

„Akár megesküdjem herczeg! de nem tudok semmit a dologban. Hogy-hogy jöhetett volna valaki hozzád, holott én ajtód előtt fekszem?“

„Hazudsz gazember“ viszonza a herczeg „s te is egyetértesz velök, hogy engem még jobban kinozzatok, megöljetek.“

Evvel ugy csapá arczul, hogy a rab lerogyott, s minekutána itt lábával megtaposta, hóna alá köte egy kötelet, s a kutba eresztvén, be-bemártá fejét a vizbe. -285- „Bele fojtalak“ ugymond „ha ki nem vallod tüstént, ki az, a kisasszony, és ki hozta őt hozzám?“

A rabszolga ezen nagy szükségben, félig kivül félig ben a vizben, gondolá magában: minden bizonynyal a herczeg megbódult bujában, lehetetlen máskép mint hazugság által menekednem. „Herczeg“ igy kiálta fel könyörgő hangon, „ne ölj meg kérlek, megmondom inkább, mikép van a dolog.“

Erre a herczeg felvoná s akará, hogy szóljon. A rab pedig leoldván kötelét, igy szóla reszketve: „Uram, hiszen igy lehetetlen, hogy tegyem a mit kivánsz; engedj csak annyi időt, mig ruhát váltok.“ „Legyen“ monda a herczeg „de ne késsél, és semmit el ne titkolj.“

A rab kiment, rá csuká a herczegre az ajtót, s ugy a mint volt, a palotába szaladt.

A király épen nagyvezérével mulatta magát, s panaszlá neki azon nyugtalan éjt, melyet fiának engedetlensége s bünös ellenkezése miatt tölte; a miniszter pedig vigasztalá őt, elébe terjesztvén, hogy a herczeg most maga alkalmat nyujta, melynél fogva a kötelességre visszavezettessék. „Felséged nem fogja megbánni“ igy szólott, „hogy őt berekeszteté. S ha felségednek annyi türelme fog lenni, hogy őt egy darab ideig zárva hagyja, bizonyossá teszem a felől, hogy ez a fiatalkori hevesség elrepül, s ő magát végre mindennek alája veti, a mit felséged tőle kivánni fog.“

A nagyvezér épen elvégzé ezen beszédet, midőn a szolga belépett, s a felség előtt megállván: „Uram“ ugymond „igen sajnálom, hogy oly tudósitásnak vagyok meghozója, melyet felséged nagy kedvetlenség nélkül nem hallhat. A mit a herczeg valamely kisasszonyról beszél, a ki az éjjel nála hált, s az az állapot, a melybe engem, valamint itt látja felséged, az elébb tőn, elég bizonysága annak, hogy a herczeg többé nincs eszén.“

Erre elbeszélé mind azt, a mit a herczeg monda, s mikép kegyetlenkedett rajta, mind oly renddel és kifejezésekkel, melyek a dolgot hihetővé tevék. -286-

A király, ki ezen uj tárgyát a fájdalomnak épen nem várta, igy szóla az első miniszterhez: „Mily felette boszus történet ez ismét, s mily messze eltávozik ez azon jó reménytől, melylyel az imént is kecsegtetél. Menj haladék nélkül, lásd és vizsgáld meg magad, miben áll a dolog, és hozz nekem hirt.“

A nagyvezér azonnal engedett; s a mint a herczeg teremébe lépe, ezt igen nyugodtan egy könyv mellett ülve és olvasva találá. Köszönt, s a herczeg mellé leülvén: „Átkozott legyen“ ugymond „azon rabszolgád, ki a királyhoz, édes atyádhoz jöve és őt ujságával ugy megijeszté.“

„Micsoda ujság ijesztheté meg atyámat?“ monda a herczeg „nekem sokkal több okom van cselédem ellen panaszkodnom.“

„Isten mentsen is meg, kegyes herczeg“ válaszolá a vezér, „hogy az való legyen, a mit mondott. Ezen jó állapot, melyben látlak, s kérem az Istent, tovább is tartson meg, eléggé kimutatja nekem, hogy a dologban semmi sincs.“

„Talán“ igy szóla a herczeg „nem eléggé jól fejtette ki magát. Minthogy már itt vagy, igen szeretem, hogy egy oly férfiutól kérdezhetem meg, a kinek kell valamit tudni a dologból: hol az a kisasszony, a ki a mult éjjel nálam volt?“

Ezen kérdésre a vezér hátrahökken. „Herczeg“ ugymond „meg ne ütközzél csudálkozásomon a tett kérdés felett. Hogy is lehetne az, hogy ide, nem mondom asszony, de akármely ember is éjszakának idején bejöhessen, holott a bejárás egyedül az ajtón s rabszolgádon keresztül eshetik meg? Fontold meg ezt, kérlek, s minden bizonynyal ugy fogod találni, hogy valamely igen eleven álmod lehetett, mely ezen benyomást hagyta maga után.“

„E kitéréssel épen nem leszek megelégitve,“ szóla fennebb hangon a herczeg „s akarom tudni, hová lett -287- azon hölgy; különben is oly helyett szólunk, a hol én magamnak engedelmeskedést tudok szerezni.“

Ezen szónál a vezér véghetetlen zavarodásba jöve, s azon kezde töprenkedni, mikép szabadulhasson innen jó szerrel. Lágyan kezde bánni, s a legalázatosabb, legóvakodóbb kifejezésekkel kérdé a herczeget, „látta-e, önnön szemeivel látta-e a kisasszonyt?“

„Igen, igen; önnön szemeimmel láttam“ felele a herczeg „s láttam azt is, hogy megkísértésemre küldöttétek hozzám, mondhatom, igen jól játszotta szerepét, melyre oktattátok; mert nem szóla egy szót is, alvást tettetvén; s elment, mihely elaluvám. Kétségkivül tudod ezt mind s nem fogta a lány elmulasztani, hogy kegyedet hiven tudósitsa.“

„Herczeg,“ monda a nagyvezér, „esküszöm neked, hogy abból, a mit itt most hallok, egy szó sem való. Sem én, sem atyád a király azon kisasszonyt, kiről szólasz, hozzád nem küldöttük, sőt ilyesmi eszünkben sem forgott. Engedd, még egyszer azt mondanom, hogy ezen kisasszonyt csak álomban láttad.“

„Tehát te is gunyolni jősz,“ monda haraggal a herczeg, „s szemembe vallani, hogy álom az, a mit én beszélek?“ Ezzel szakállánál kapta, s addig döngette öklével, mig keze ki nem fáradt.

Szegény nagyvezér csak türte a boszus Kamaralszamán csapásait. „Megjártam én is szinte, mint a szolga“ gondolá magában; „még jó, ha oly szerencsével kimenekszem, mint ő, ezen nagy veszélyből.“ S közepette az ütlegeknek, melyekkel a herczeg megraká, felfelkiálta: „Ah herczeg! könyörgök, csak egy pillanatig hallgass meg.“ A herczeg kifáradván végre a verésben, szót engede.

„Megvallom uram,“ igy szóla a nagyvezér, tettetve „hogy valami van a te gyanitásodban. De hiszen nem titok előtted, hogy a miniszter kénytelen urának s királyának parancsát teljesiteni. Ha oly jó lészsz és eleresztesz: -288- én tüstént hozzá megyek, s megviszem neki, a miket parancsolsz.“

„Legyen,“ felele a herczeg, „menj és mondd meg, hogy azt a kisasszonyt, kit hoza vagy külde, el akarom venni; siess és hozz hirt.“

A nagyvezér mélyen meghajtá magát elmentében, s addig nem hitte magát bátorságban, mig a toronyból ki nem ért s az ajtót a herczegre nem zárta.

Schachszamán előtt oly leverve jelent meg a nagyvezér, hogy az előre is aggódni kezde.

„Nos, hát mikép találtad fiamat?“ kérdi a fejedelem. „Uram“ monda a miniszter, „a mit a cseléd beszélt nagyon is való.“ Erre elmondá, mit szóla a herczeggel, mikép jöve ez haragba, mihelyt azt meré emliteni, hogy lehetetlen, hogy a kisasszony, kiről szól, nála hált volna; minő megkinoztatást szenvedett ezután, s micsoda csinnal élt, hogy körmei közül kimenekedjék.

Schachszamán, kit a hir annál inkább sujtott, minthogy fiát szivesen szerette, önmaga akará a dolog mibenlétét látni, s elmene fiához, vivén a nagyvezért magával.

„Kamaralszamán herczeg, édes atyát a királyt a legnagyobb tisztelettel fogadá rekeszében. A király leült, s maga mellé ültetvén a herczeget, többféléről kérdést tőn elébe, melyekre a herczeg józanon és okosan válaszolt. A szultán rá tekinte a nagyvezérre, mintha mondaná: nem látja, hogy fia eszét vesztette volna el, s talán maga a nagyvezér veszté el a magáét.

Végre a király a kisasszonyra forditá a beszédet, s „ugyan fiam“ igy szóla „beszéld el, kérlek, micsoda kisasszony lehetett az, a ki az éjjel, mint mondják, nálad hált?“

„Uram“ felele Kamaralszamán „könyörgök felséged előtt, ne szaporitsa e részben fájdalmamat, hanem legyen inkább kegyelmes irántam, s adja őt nekem nőűl. Bármely idegen valék mindeddig az asszonyok iránt: ez az -289- ifju szépség annyira megilleté szivemet, hogy nem átalom önkényt megvallani gyengeségemet. Kezeidből őt a legnagyobb köszönettel kész vagyok elfogadni.“

Schachszamán király egészen megrettent fiának ilyes feleletén, mely elébbi józan eszével ellenkezni látszék. „Fiam“ ugymond „te itt olyasmit mondasz, a mi engem a legnagyobb csodába ejt, melyből csak alig birok magamhoz térni. Esküszöm koronámra, mely egykor rólam reád fog szállani, hogy semmit sem tudok a kisasszonyról, melyet emlitesz. Ha csakugyan volt nálad valaki, nekem legalább nincs részem a dologban. De hogyan is juthatott volna hirem nélkül ebbe a toronyba? Mert akármit monda is elébb a nagyvezér, azt csak enyhitésedre mondá. Hidd el fiam, hogy álmodtál; szedd össze magad kérlek, és légy eszeden.“

„Atyám!“ felele a herczeg „méltatlan volnék örökre felséged jóvoltára irántam, ha nem hinnék azon erősitésnek, melyet nekem adni méltóztatol. De esdem felséged előtt, legyen annyi türelme engem kihallgatni, s azután itélni, valljon az, a mit mondani szerencsés leszek, csak álom-e?“

Ekkor elbeszélé a herczeg édes atyjának a szultánnak mind azt, a mik felébredte után történtek körülményesen; lelkesedéssel festé a hölgynek szépségét és kecseit, kit oldala mellett talála; a szerelmet, melyre a legelső pillantattal iránta gyuladt; s hasztalan igyekezeteit, hogy őt felébreszsze. Sőt azt sem hallgatá el, a miért magát ujra álomnak ereszté, minekutána gyürüjét a szép ösmeretlenével elcserélte. Ekkor levoná ujjáról a gyürüt, s általadván azt a szultánnak, „az enyimet“ ugymond „ösmerni fogja felséged, látta azt több izben ujjamon. E szerint meg lesz, ugy tartom, győződve felséged, hogy én épen nem vagyok eszemen kivül, a mint ezt felségeddel el akarák vala hitetni.“

A király oly tisztán átlátta azoknak valóságát, melyeket az előtte beszélt, hogy nem tudott reá semmit -290- is szólani; sőt annyira elfogá a csodálkozás, hogy egy ideig ott ült, egy szót sem ejthetvén.

A herczeg használá ezen pillanatot, s „Uram“ ugymond, „a szenvedély, melyet ezen kecses lény iránt érzek, kinek imádott képét mélyen szivemben hordozom, már ugy elfogott, hogy erőm nincs többé az ellenhatásra. Szánj meg engem, atyám, s add meg nekem örömét birásának.“

„A szerint, a mit hallok“ ez lőn a király válasza „s ezen gyürünek látása után, nincs többé kétségem édes gyermekem, hogy szenvedélyed való, s hogy láttad a hölgyet, ki azt gerjeszté. Adná az ég, hogy én őt ismerném; még ma betölteném kivánságodat s a legboldogabb atya volnék országomban. De hol keressem? Hogy, és minemű utakon jött be hozzád tudtom és hirem nélkül? Mi birhatta reá, hogy nálad fekügyék csupán azért, hogy veled szépségét láttassa, szerelmet gyulaszszon szivedben, mig ő aludt, s ismét eltünjék, midőn elaludtál? – Nem értem ezt a kalandot édes gyermekem; s ha meg nem szán bennünket az ég, ugy ez még mindkettőnket a sirba vet.“

Igy szólván, kézen fogá a herczeget, s „jer ugymond“ gyászoljunk közösen; te, mert reménytelen szeretsz; én, mert szenvedni látlak, a nélkül, hogy bajodon segithetnék.“

A király visszavezeté a herczeget a palotába, holott ezt azon való búja, hogy ő ösmeretlent szeret, azonnal ágyba szögzé. A király elzárá magát s vele együtt busult több napig, a nélkül, hogy az ország dolgai felől legkevesebbet is aggódnék.

De első minisztere, – ennek volt egyedül bejárása hozzá – elébe terjeszté egy napon, hogy már az udvar, sőt maga a nép is zugolódni kezd, mivel őt nem látják, s nem tesz igazságot naponkint mint szokott; s hogy ő, a vezér, azon zürzavarról, mely ebből támadhatna, jót nem áll. „Könyörgök“ ugymond, „vegye ezt tekintetbe felséged. Jól tudom ugyan, hogy felséged jelenléte a -291- herczeg fájdalmát, s az ő jelenvolta a felséged keservét enyhiti: de tanácsos arra is ügyelni, hogy minden el ne veszszen. Engedje felséged, hogy azt ajánljam: vitesse a herczeget a kisszigeti palotába a révpart megett, s adjon hetenkint kétszer meghallgatást. Azalatt, mig ebben eltávozik felséged, s a hely gyönyörüsége, a fris levegő és bájos kilátás türhetővé fogják a herczeg előtt tenni a rövid elválást.

A király Schachszamán, helybenhagyá ezt az ajánlatot, s mihelyt ama kastély, melyet régóta meg nem látogatott, elfogadásokra elkészült, a herczeggel együtt átköltözött, s itt is csak azért távozék el tőle, hogy a kért meghallgatást pontosan megtartsa. Különben fia ágyánál mulata szüntelen, hol őt vigasztalván, hol vele keseregvén.

A chinai királykisasszony történetének folytatása.

Mig ezek Sachszamán király fővárosában ekkép történtek, azalatt Kaskas és Dánes a chinai herczegasszonyt palotájába vivék, melybe őt atyja zárta vala, és csendesen az ágyba visszatevék.

Reggel, ébredtekor körültekinte a kisasszony jobbra és balra; s a mint észrevevé, hogy Kamaralszamán herczeg nincs többé körüle, oly hangosan kiáltá asszonyait, hogy ezek hirtelen betoppanván, ágyánál termettek. Dajkája az ágyfőhöz sietvén kérdezé, mit kiván? és mi érte?

„Mondjátok meg nekem“ szóla a kisasszony „hol az az ifju, kit én szeretek, s a ki az éjjel itt nálam volt?“ „Kisasszony“ mondá a dajka „nem értjük e beszédet, fejezd ki magad világosabban?“

„Csak gondoljátok;“ ugymond „a legszerelmesb ifju hált ma nálam, s én sokáig nyájaskodám vele, és mindent elkövettem, hogy őt felébreszszem: de nem boldogultam; azt kérdem tőletek, hol van ő?“ -292-

„Herczegném“ szóla a dajka „te játszol velünk; nem tetszik fölkelned?“

„Én komolyan beszélek“ monda a herczegné „s akarom tudni, hol mulat?“

„Ugy de kisasszony“ monda a dajka „hiszen magadat fektettünk le az estve, és senki be nem jött ide az éjjel, a mint én tudom, s ezek az asszonyok.“

A chinai királykisasszony elveszté minden türedelmét, megragadá hajánál a dajkát s megpofozá és megöklözé. „Valld ki te vén boszorkány“ ugymond „valld ki, különben megöllek.“

A dajka mindenkép igyekvék kifejleni; végre csakugyan kirántá magát, s egyenesen a királynéhoz ment a kisasszony édes anyjához. Könyes szemekkel és kékfoltos arczczal jelent meg a királyné előtt, a ki elcsodálkozva kérdé, ki bánt vele ily kegyetlenül?

„Asszonyom“ felele a dajka „im látja felséged, mikép bánt velem a herczegasszony: s megölt volna kétségkivül, ha magamat kezéből ki nem ragadom,“ s elbeszéli a történet okát és körülményeit, melyeken a királyné szint annyit busult, mint csodálkozott. „Láthadd asszonyom“ igy végzé a dajka „hogy a herczegasszony eszét elvesztette. Vagy itélj ön magad, s méltóztassál hozzá fáradni.“

A királyné, ki leányát szivéből szerette, szerfölött aggódott a történeten, s magát azonnal elvezetteté…

Eljutván a királyné azon terembe, melyben leánya zárva ült, leüle melléje, s tudakolván elébb egészsége felől, azt kérdé tőle, mi panasza lehet dajkája ellen, kivel oly kegyetlenül bánik. „Ez, édes leányom épen nem illik“ igy szóla „s egy királykisasszony, mint te vagy, soha sem fogja magát ennyire elragadtatni.“

„Édes anyám“ monda a kisasszony „már látom, hogy felséged is csak csufolódni akar, de én előre kimondom, hogy addig nincsen nyugtom, mig az a kellemes ifju, ki nálam volt az éjjel, férjem nem lesz. Te tudod -293- bizonyosan, hol van; kérlek igen szivesen, hidd vissza ismét.“

„Ah mely igen nagy vala szépsége! – De a szépség az ő tulajdoninak csak igen kis része.

Sugár termete, mely hasonló a hajlongó ághoz, nem kevésbbé kecses: mint arcza fris rózsái.

Ezen orczák rózsaszin levelek, melyeken a kis folt, mely neki oly igen jól áll, pont a j felett 12), melyet fekete tintával vont szemölde ábrázol.

Nem szünném meg, visszajöttét kérni az időtől; oh, bár jőne! – De távol lenni, ugy látszik, sajátja.

Örömest feledném akkor az idő szivtelenségét, sürü fátyolt vonnék el felette.

Ölelkezve töltők el az éjet, az ölelkezés a mi társunk lőn. Őt megrészegité zergetermetem, s engem az ő ajakának kelyhe.

Erősen szoritám keblemre, mint a fösvény tartja a maga kincsét; féltemben, hogy valamelyik szépségét elragadják tőlem.

Ugy tartám ölemben, mintha zerge volna, melynek szivreható pillanatától rettegek.“

„Leányom“ monda a királyné „nagyon csodálkozom feletted, s én a te beszédedet nem értem.“

Ekkor a kisasszony felede minden tartózkodást, s „Asszonyom“ ugymond „te és atyám mindig azon voltatok, hogy engem házasságra birjatok, mikor erre semmi kedvem nem volt: most van kedvem, s nekem adjátok ide azt az ifjut, kiről szólok, különben megölöm magamat.“

A királyné lágyan akara bánni leányával, „hiszen leányom ugymond „tenmagad tudod, hogy csak magad vagy ebben a szobában, s ide semmi férfi be nem jöhet.“

De a herczegasszony a helyett, hogy kihallgatná, -294- közbeszóla, s türhetetlenül viselé magát, hogy anyja kénytelelen volt nagy szomoruan eltávozni, s hirt vinni a királynak e történtek felől.

A király maga akará a dolgot látni, elmene a herczegasszonyhoz, leányához, s kérdé, igaz-e a mit hallott? „Atyám“ szóla a hölgy „hagyjuk ezt; csak te légy oly kegyes s add vissza nekem férjemet, a ki az éjjel itt velem hált.“

„Hogy hogy atyám, s még kérdheted, hált-e itt valaki? Mintha te nem tudnád, hogy a leggyönyörűbb ifju, kire a nap sütött, volt itt nálam! De hogy ne kételkedjék felséged“ igy szóla tovább „hogy én őt láttam, ő itt volt, én ölelgettem, ébresztgettem, a nélkül hogy fel ébredt volna – ime itt van, tessék ezt a gyürüt megnéznie.“

Erre kinyujtá kezét, s a chinai király nem tudta mit szóljon, látván, hogy az csakugyan férfi-gyürü. De minthogy a dolgot semmikép meg nem foghatta, s elébb is azt hitte, hogy leánya tébolyodott, most is csak a mellett maradt, hogy nincs eszén; s féltében, nehogy vagy őt magát, vagy más valakit megtámadjon, minden további szó nélkül lánczot adatott leányára, s még sorosabban elzáratván, csupán dajkáját hagyta meg mellette, s az ajtó elébe kemény őrt állitott.

A király szerfelett busult a szerencsétlenségen, mely a herczegasszonyt érte, minthogy, a mint hitte, eszét igy elveszté, s azon gondolkodott, mikép lehetne őt meggyógyitani. Egybehivatá a tanácsot, s minekutána a beteg állapotát előterjesztette „ha valaki közületek“ ugymond „annyi ügyességgel és tudománynyal bir, hogy leányomat meggyógyithatja és meg is gyógyitja: feleségül adom őt neki, s országom és koronám örökösévé teszem.“

A vágy, hogy ily szép herczegasszonyt birhasson, s annak reménye, hogy egykor oly hatalmas országon -295- fog uralkodni mint China, fölingerle egy elaggott emirt, ki benn a tanácsban üle; s minthogy értett valamit a büvöléshez, vig szerencsével kecsegteté magát, s ajánlkozék a királyleány meggyógyitására.

„Ám legyen“ mondá neki a király „de tudd meg előre a feltételt, a mely részemről ez, hogy fejedet levágatom, ha próbád el nem sül. Méltatlan dolog volna ily nagy jutalmat elvenned, a nélkül hogy részedről valamit szerencséltess. A mit itt mondok, mondom egyszersmind mind azoknak, a kik, ha te a feltételt el nem fogadod vagy próbád el nem sül, utánad ajánlkozni fognak.“

Az emir elfogadá a feltételt, s a király maga vezeté őt a beteg kisasszonyhoz.

Ez elfödé arczát, mihelyt az emirt jönni látta, s igy szóla atyjához: „Atyám! felséged engem igen meglep, midőn oly férfit vezet hozzám, kit én nem ismerek, s a ki előtt arczom felfödöznöm a vallás tilt.“ „Leányom“ felele a király „ennek látásán nincs mit megütköznöd; emireimnek egyike, ki téged feleségül kiván.“ „Édes atyám“ monda a herczegné „ez nem az, kit már nekem szántál, s kinek jegygyürüjét is viselem; ne neheztelj, ha máshoz nem megyek.“

Az emir, ki nem várt egyebet, mint hogy a herczegné rettenetes dolgokat fog beszélni és tenni, igen elbámult látván, mely csendes és értelmesen beszél. Azonnal átlátta, hogy ennek egész eszelőssége nem egyéb forró szerelemnél, melynek valódi s igen természetes okának kell lenni. De nem merte ezt a király előtt ily tisztán kimondani, mert félt: a király neheztelni fog, ha megérti, hogy leánya másnak adta szivét, mint a kit ő fog majd hozzája vezetni. Tehát lábaihoz veté magát a királynak, s „Uram“ ugymond „a szerint a mit most hallottam, egészen haszontalan volna a herczegasszony gyógyitásához kezdenem. Betegsége ellen nincs szerem, s életem felséged kezeiben!“

A király boszonkodván az emir tehetetlenségén s azon, hogy őt ily hasztalan fárasztá, fejét vetette. -296-

Néhány nap mulva, hogy magának semmi elmulasztást a beteg meggyógyittatásán szemére ne vethessen, a fönebbi tervet kihirdetteté a király az egész fővárosban, hogy ha valami orvos, varázsló, csillagász bizik magában, hogy a királykisasszonyt eszére tériti, de oly feltétel alatt, hogy ha a gyógyitás el nem sül, fejét veszti. Ugyanezt bocsáta kihirdetés végett az ország népesb városaihoz s a szomszéd fejedelmek udvarainak.

Egy varázsló s egyszersmind csillagász volt az első, a ki ajánlkozott; s a király egyik heréltjével vezetteté őt a herczegasszonyhoz. A csillagász kihuzott zsákjából egy Astrolabiumot, egy kisded égtekét, szenelőt, füstölő fűszereket, s még egy réz-edénykét, és több más ilyes eszközt, s tüzet parancsolt.

A kisasszony kérdé, mirevaló ez a sok jószág? „Herczegné“ felele a csillagász „ez arravaló, hogy azt a rosz lelket, mely tégedet gyötör, ide ebbe a rézedénybe bezárjuk, s a tenger fenekére meritsük.“

„Átkozott csillagleső“ szól a királyleány „tudd, hogy ezekre a készületekre nekem nincs szükségem; tudd, hogy eszem helyén van, de te, te megőrültél. Ha van annyi hatalmad, hozd ide azt, a kit én kedvelek; ez az egy, ez a legnagyobb jó, melyet velem tehetsz.“

„Kisasszony; ha igy van a dolog, ne tőlem várd azt, hanem egyedül a királytól, édes atyádtól.“

Ezzel betömé ismét a csillagász minden eszközeit zsákjába, nagy boszusan, hogy ily könnyedén neki eredt egy képzelt beteg meggyógyitásának.

A mint a csillagász a herélttől vezettetve ismét a király elébe lépe, nem hagyá a heréltet szólani, hanem maga nagy bátran igy kezdé: „Uram, a hirdetés értelme után s a mit nekem önmaga felséged mond vala, a kisasszonyt tébolyodottnak kelle tartanom, s én bizonyos valék, hogy ő a hatalmamban lévő titkok ereje eszéhez visszatériti. De im: a kisasszonyt más baj nem leli, mint a szerelem: s orvosságim ez ellen nem hatnak; felséged -297- legjobban segithet e bajon, ha t. i. a kivánt férjet a herczegasszonynak megadja.“

A király felpattant az ember szemtelenségén, mert annak nézte a dolgot, s fejét levágatta.

Százötvén csillagász, orvos és büvmester ajánlá még magát, s valamennyit ugyanegy sors érte. Fejeik a város kapuira széjjel kiszegeztettek.“

Marszaván története, s Kamaralszamán történetének folytatása.

A chinai herczegasszony dajkájának egy fia volt, neve Marszaván, kit ez a herczegasszonynyal együtt szoptatott és nevelt fel. Mindakettőnek oly nagy volt egymás íránt vonzódása és barátsága, hogy mint testvérek voltak és bántak egymással még akkor is, midőn már serdülő korok az együtt lakást tőlök tilalmazá.

Mindazon tudományok közül, melyekkel Marszaván kisded korától fogva elméjét mivelte, csillagjósolat, Geomantia, s egyéb ily titokkal teljes tudományok neki legjobban megtetszettek, s ő igen nagy előmenetelt tett ezekben. Nem elégedvén meg avval, a mit oktatói nyujtottak, mihelyt eléggé erősnek érzé magát a viszontagságok elviselésére, utnak indult; s nem volt nagy hirű férfi a tudomány és művészség akármely nemében, kit ő a földnek legtávolabb vidékein is fel nem keresett, s mindaddig nála nem mulatott volna, mig azt, a mit épen inye szerént talált, tőle el nem kapá.

Többévi künmulatása után végre megjöve Marszaván szülőföldére, China fővárosába, s nem kicsiny volt csudája a kapuk felett kitüzött fejeket szemléltében. Mihelyt hazaért, nem halasztá el kérdeni, miért van ez, de mindenek előtt a herczegasszony felől tudakozódott, kit épen nem felejte. Minthogy az első kérdésre nem felelhettek neki a nélkül, hogy a másikat is meg ne fejtenék: megérté s nem kevés fájdalommal, -298- röviden, a mit kivánt, addig is, mig anyja a dajka az egész dolgot előtte elbeszélné.

„Ámbár a herczegasszony körül sok dolga volt épen a dajkának, Marszaván édes anyjának: mégis alig érté meg fia megjöttét, midőn alkalmat kapván, haza tére, hogy vele csak egy pár szót is válthasson.

Minekutána elbeszélé neki, omolván könyei, azon siralmas állapotot, melyben a herczegasszony sinlik s egyszersmind az okot, mi miatt atyja ekképen gyötri, kérdé őt Marszaván, nem lehetne-e azt véghezvinni, hogy ő a herczegasszonyt titkon láthassa, a nélkül, hogy ez a király tudtára essék. A dajka gondolkodék egy kevevet, s igy szóla hozzá:

„Fiam most erről bizonyost nem mondhatok; de várj reám holnap szint ezen órában, s akkor megkapod a választ.“

Minthogy pedig a királykisasszonyhoz az egy dajkán kivül senki sem közeledhetett a herélt engedelme nélkül, ki az ajtónál lévő őrt kormányzá; a dajka pedig jól tudta, hogy ez a herélt nem rég van szolgálatban s nem tudja azokat a mik a király udvarában ezelőtt történtek: legelébb is a dajka ehhez a herélthez fordult és igy szóla:

„Tudod talán, hogy a herczegasszonyt én szoptattam és én neveltem fel, de azt mégis nehezen fogod tudni, hogy én őt egy leányommal szoptatám együtt, ki vele egykoru, s a kit én nem régen férjhez is adtam. A kisasszony, ki őt még folyvást szeretetére méltatja, igen óhajtja őt látni, de ugy hogy senki őt menni vagy jőni ne lássa.“

Tovább akará szólani, de a herélt nem engedé. „Elég!“ ugymond „én mindenkor örömest megteszek mindent, a mivel a herczegasszonynak kedvét lelhetem. Hadd jőjön a leány, vagy hozd el magad éjjel, s vezesd be midőn már a király eltávozott: az ajtó nyitva lesz előttetek.“ -299-

Mihelyt az éj beállott, elmene a dajka Marszavánhoz, asszonyruhát ada maga reá, s beburkolá ugy, hogy senki a férfit ki nem ösmerhette, s elvezeté őt a palotába. A herélt semmit sem kételkedvén abban, hogy ez a dajka leánya, mindkettőjöket beereszté.

Minekelőtte Marszavánt a herczegasszonynak bemutatná anyja, közeledék a kisasszonyhoz s mondá „herczegné, az a kit itt látsz, nem asszony; hanem fiam, Marszaván, ki nem régiben tért meg utazásából, s én ezen álköntös alatt hozzád vezettem. Reménylem, nem tagadod meg tőle azon szerencsét, hogy mély tiszteletét irántad kimutathassa.“

Marszaván nevén nagy örömét mutatá a kisasszony „Jer idébb bátyám“ igy szóla hozzá „és vedd le a fátyolt; két testvérnek nem tilos egymáshoz fedetlen arczczal is járulniok.“

Marszaván igen nagy tiszteletadással köszönté, de a nélkül, hogy szót engedne neki, igy folytatá tovább a kisasszony: „Örvendek, hogy ily jó egészségben láthatlak oly sok esztendei távollét után, melyben egy betű hirt nem adtál magad felől, még saját jó anyádnak sem.“

„Herczegné“ monda most Marszaván „igen, igen lekötelez jóságod. De jobb hirt reménylettem én felőled, midőn visszatértem, mint azt, a melyet adtak, s a melyet ime, nagy bánatomra megvalósodva látok. Azonban nagy vigasztalásomra van az, hogy még elég jókor jövök arra, hogy annyi sikeretlen próba után, gyógyitást bajodnak én adhassak. Ha nem lenne szorgalmamnak és utazásaimnak egyéb gyümölcse, csak ez az egy, már eléggé megjutalmazottnak vélném magamat.“

Igy szólván egy könyvet huzott elé, s még egyéb szereket, melyeket anyjának tudósitása után magával hozott és szükségeseknek vélt.

A mint ezt a királykisasszony észrevevé „Hogy hogy bátyám?“ felkiált „s te is azok közül volnál, kik azt hiszik, hogy én megtébolyodtam? Szünjél csalódni és hallgass meg engem.“ -300-

Egyszersmind a következő verseket mondá: „Ők azt állitják: elvette eszemet a szerelem; én pedig ezt válaszolom; nem az-e az élet legszebb öröme, midőn eszünket veszi a szerelem?“

„Mutassátok ki dőreségemet, s hozzátok elé azt, a ki megfoszta eszemtől. Ha dőreségemben ő is részt veszen: oh, ne szidjatok engem egyedül.“

S elbeszélé a herczegasszony egész történetét, s legkisebb körülményt is el nem hallgatván, a gyürűváltással együtt, melyet Marszavánnak meg is mutata.

„Elmondtam“ ugymond berekesztve „mindent, másolás nélkül. Az való, hogy van valami a dologban a mit én nem értek, s a mi talán oka lehet, hogy engem tébolyodottnak tartsanak: de a többi nem gondolják meg eléggé, a mi azonban teljesen ugy vagyon, mint mondám.“

Marszaván csudálkozva és bámultan álla, s lesütött szemekkel jó ideig a nélkül, hogy egy szót szólt volna. Végre fölemelé fejét, szót kezde, s ezeket mondá a herczegasszonyhoz:

„Herczegné! ha való, a mit mondasz; miben és épen nem kételkedem; ugy van reménységem, hogy megadhatom még szivednek, a mi után sohajt. Csak addig várj kérlek türelemmel, mig egykét országot bejártam, melyeket még eddig nem láthattam; s ha visszajöttömet megérted: légy bizonyos benne, hogy a kit oly heven ohajtasz, nincs messze többé.“

Ezután bucsut vett Marszaván a herczegasszonytól, s mentében hallá őt még a következő verseket mondani:

„Vágyaim lelkemnek belsejébe festék képedet, ámbár régen mult, hogy egymást látogattuk. Valljon álomban történt-e csak ez a látogatás?“

„Koronként közelebb von hozzám a remény; mint villám, mely a szemekbe csap.“

„Oh, ne mulass tovább! te vagy az én szemeimnek világa; mig távol jársz, semmi sem derűl fel előttem!“ -301-

Mindjárt másnap reggel elindult Marszaván, városról városra, országról országra, szigetről szigetre járt, s mindenütt csak a chinai királyleányról halla, mindenütt a Badur történetét. (Ez vala tudniillik a királykisasszony neve.)

Négy hónap mulva Torfba 13) érkezett, egy nagy és népes tengermelléki városba, holott többé nem a Badur történetét, hanem a Kamaralszamán beteg királyfiét kezdék beszélni s szinte azon körülményekkel, melyekkel elébb a chinai herczegasszonyét.

Marszaván ezen rendkivül megörült, s kitudá azonnal, a földnek melyik részét lakja ez a herczeg. Két uton lehetett eljutni a földre, egyike részint vizen, részint szárazon, a másika csupán vizen vezetett, s ez volt a rövidebb.

Marszaván az utóbbit választá. Felűle egy kalmárhajóra, s igen szerencsésen utazott egész a Sachszamán birodalmának fővárosáig. De itt a révnek ellenében a kormányos ügyetlensége miatt sziklához ütődött a hajó, megrepedt, s el is sülyedt, épen szemben azon kastélylyal, melyben Kamaralszamán tartózkodott s most a szultán is a nagy vezérrel együtt mulata.

Marszaván nem késett leugrani a hajóról, s mint jó uszó csak hamar el érte a partot a kastély tövénél; holott a király meghagyására s a nagyvezér rendeléséből azonnal segedelmére siettek, barátsággal fogadták. Száraz ruhát adtak reája, s eledelt bőven; s minekutána magát eléggé kinyugodta, a nagyvezér elébe vezeték, ki ezt különösen meghagyá.

Minthogy az ifju szép termetű s csinos alaku volt, nyájasan fogadá őt a miniszter, s nemsokára okos feleteinél fogva mind azokra, melyeket tőle kérdezett, becsülni is kezdé. Később észrevevé azt is, hogy ez ember igen sok és szép ösmeretnek birtokában van; minél fogva ezt mondá neki a többek között: -302-

„Szavaidból látom, hogy nem vagy középszerű ember. Bárcsak egy szerre akadhattál volna hosszu utazásaidban, mely egészséget adna egy betegnek, ki régóta gyászban tartja udvarunkat.“

Marszaván azt felelé; hogy ha tudná azon személynek betegségét, talán akadna orvossága is. S a nagyvezér lefesté előtte a herczeg állapotját, s elbeszélé eleitől fogva a dolog folyamatját. Elmondá, mi forrón óhajtott a király örököst, s a herczeg születését és neveltetését; el a királynak azon óhajtását, hogy őt korán házasodva lássa, s a herczeg engedetlenségét az egész tanács előtt; továbbá ennek fogságát és csodálatos magaviseletét, végre forró szerelmét egy ösmeretlen leányzó iránt, melynek egyéb alapja nincs egy gyürünél, melyet a herczeg a nála volt kisasszonyénak mond, holott ez talán az egész világon föl nem található.“

Ezen beszéd alatt kimondhatatlanul örült Marszaván, hogy a szerencsétlenség, mely hajóját érte, őt épen azon helyre vezeté, hol az mulat, kit kerese. Mert nem vala többé semmi kétsége, hogy Kamaralszamán herczeg az, kiért a chinai herczegasszony ég, s hogy ez a herczegné a Kamaralszamán óhajtásának tárgya. Azonban a felől semmit sem gyanittatott a nagyvezérrel s csak azt mondá, hogy ha a királyi herczeget látná, bővebben fogná megitélhetni, mi módon lehessen baján enyhiteni.

„Kövess;“ monda a nagyvezér „nála fogod találni a királyt is, ki már értésemre adá, hogy téged látni kiván.“

A mi beléptekor legelébb is szemébe tünt Marszavánnak, a herczeg haldokló képe vala, ki ágyán elnyujtva, behunyt szemekkel feküvék. Ámbár a herczeg ily gyászhelyezetben volt, még sem tarthatá meg magát Marszaván, hogy minden tekintet nélkül a királyra, ki a beteg ágya mellett ült, sem magára a herczegre, kit ez a szabadság megsérthetett, fel ne kiáltson „Istenemre, semmi hasonlóbbat még nem láttam!“ Akará -303- mondani, hogy őt a chinai herczegasszonyhoz igen hasonlónak találja. S valóban arczvonásaikban sokat is hasonlitottak egymáshoz.

Ezen szavai Marszavánnak fölébreszték a herczeg vizsgaságát, ki is fölüté szemeit s Marszavánnak szemébe nézett. Ez különben is igen elmés levén, használá a pillanatot, s tüstént versekben köszönté a herczeget, de oly titkos egyetértéssel, hogy a király és nagyvezér semmit sem értettek a dologból. Szavai ezek voltak:

„Elfogott-e a szerelem? vagy nyilak találák szivedet? Mert a fájdalom, melyet rajtad látok, a sovárgó vágyban gyökerezik.“

„Ne szólj nekem éji látogatásokról; mert maga az elbeszélő szája szerelemféltővé tudna tenni.“

„Ah, mert irigye vagyok a ruhának, mely a szép testet környezi; s a pohárnak, mely ajakához ér.“

„Sértve vagyok, de nem kardok által: hanem azon pillanatok által, melyek mint nyilak, meghatottak.“

„A mint végre a hosszas elválás után ismét találkozánk, csodáltam: hogy ujjait piros festékkel festve láttam.“

„Ah, igy szólék hozzá, mikép festheted ujjaidat mig én távol vagyok? Ez-e jutalma a butól szorongatott, gyötrött szeretőnek?“

„Lelkedre esküszöm, ugymond, nem szin ez, melylyel ujjaim festettem; ne csaljon meg, a mi csak tetszik, s ne meritsen még nagyobb bánatba.“

„Tudd, hogy a mint tőlem távol valál, te, a ki mindenem vagy, ma, mert ki fogytak immár könyeim, vér folyt szemeimből, s a mint ezt letörlém, vérrel látám ujjaimat festve.“

„Mert páratlan szépség ékité arczáit; s hasonlót hozzá semmi vidéken nem találtam.“ -304-

„Szépsége Józsefé, okossága Lockmané 14), eszessége Dávidé, és szűz, mint Mária.“

„S én Jákób keservét, Jónás szorongását, Hiob kinjait, s Ádám bánatját érezem.“

Ezekkel festé Marszaván, a mi a herczeg s a chinai herczegasszony között történt, s oly elevenen: hogy ennek semmi kétsége nem maradt, hogy ösmeri őt, s hirt mondhat felőle. Ezen való öröme a herczegnek, szemein s egész arczán azonnal kitündöklött.

A herczeg, kit Marszaván költői köszöntése oly édesen lepett meg, szabadságot vőn magának jelt adni a királynak édes atyjának, hogy helyét az ágynál elhagyni, s azt Marszavánnak általengedni méltóztatnék.

A király megörülvén, hogy fiában olyan változást vőn észre, mely jó reménynyel kecsegteté, fölkele, s kezén fogva Marszavánt kényszerité, foglalná el a helyet, melyet ő épen elhagyott. Kérdé azután nevét és hazáját, s minekutána ez felele, hogy a chinai fejedelemnek jobbágya s annak birodalmából jő, igy szóla hozzá:

„Adná Isten, hogy fiamat borongásából kimenthetnéd; véghetetlenül le volnék kötelezve ez által, s hálám bizonysági oly szembetűnők lennének, hogy a világ meg fogná ösmerni: nem ért még soha szoglálatot szebb jutalom.“

Ezzel szabad beszélgetést engede fiának Marszavánnal, s maga azalatt a nagyvezérrel közlötte örömét ezen jó reményü történeten.

Marszaván közelebb hajlott a herczeg füléhez, s igy szóla hozzá susogó hangon: „Herczeg, ideje, hogy ezen nyomoru busongásból kivetkezzél. Én ösmerem a szépet, a kiért szenvedsz; Badur az, a chinai királynak Ghaiurnak leánya. Bizonyossá tehetem herczegségedet, -305- mind azok után, melyeket a herczegasszony maga elbeszélt nekem kalandjáról, s a miket eddig herczegségedéről hallottam: hogy ő, nem kevésbbé szenved szerelmében miattad, mint te miatta.“

Itt elbeszélé mind azt, a mit a herczegasszony történetéből tudott, azon éjtől kezdve, melyen egymást, s oly csodálatoson először láták. Elmondá, miképen bánt a király azokkal, kik a tébolyodottnak vélt herczegasszonyt eszére akarák tériteni. „Egyedül herczegséged az“ ezt tevé hozzá „a ki őt meggyógyitani, s magát erre minden szerencséltetés nélkül ajánlani képes. De minekelőtte ily hosszu utra adhassa magát, szükség: hogy egészsége legyen; azután a többi szükséges rendeléseket megteszszük. Gondolkodjék tehát mindenek előtt egészsége helyreállitásán.“

Marszaván szavai erősen meghatották a herczeget, s ebből vett reménye annyira megerősité, hogy azonnal felkelt, s kéré atyját, engedné meg, hogy fölöltözködjék; oly vidám arczczal, mely a királyt kimondhatatlan örömre gerjeszté.

Megölelé a király Marszavánt köszönetének jeléül, s a nélkül, hogy kérdené, micsoda szerekkel vitt ily meglepő, váratlan változást véghez, kimene a nagyvezérrel együtt a teremből, hirül adni a kedves ujságot. Több napi örömünnepeket rendelt, tiszteinek és a köznépnek ajándékokat, a szegénynek alamisnát oszta; a foglyokat kiszabaditá. Szóval az egész fővárosban öröm és vigaság zengett, s nemsokára Schachszamán egész országában.

Kamaralszamán herczeg, jóllehet a sok virrasztás, s az eledeltől csak nem egész maga megtartóztatása igen elbágyasztá: rövid időn teljes egészségét visszanyerte.

Midőn már eléggé erősnek érzé magát az ut bajait és terheit elviselhetni, félrevoná Marszavánt, igy szóla hozzá: „Édes Marszaván, ideje, hogy azon igéretet, melyet -306- nekem tettél, most teljesitsd. Azon nyugtalanságnál fogva, melylyel a gyönyörű herczegasszonyt látni, s hallatlan szenvedéseit miattam megszüntetni égek, igen is érzem: hogy ugyanazon szomoru állapotba fogok visszaesni, melyben találtál volt, ha azonnal el nem utazunk. Csak egy gyötör, s félek, akadályt fog tenni utunkban. Ez atyámnak szenvedélyes tapadása hozzám; ő nem fogja magát arra elszánni soha, hogy nekem engedelmet adjon hosszas távozásra. Ez engem, ha nem találsz módot a dologban, kétségbe ejt. Magad látod, hogy csaknem untalan rajtam van szeme.“ E szóknál a herczeg meg nem tarthatá könyeit.

„Uram“ ugymond erre Marszaván „ezen nagy akadályt, a melyről szólasz én már előre láttam, s gondom azt elháritani. Fő czélja utamnak az volt, hogy a herczegasszonyt szenvedéseiből kifejtsem; a mire engem kölcsönös barátságunk egymás iránt szinte születésünk óta birt, s azon készség és szolgálat, melylyel különben is iránta tartozom. Megszegném tartozásomat, ha enyhitésére s egyszersmind a magadéra is ezen jó alkalmat elszalasztanám, s nem járnék a dologban egész ügyességgel, mely tőlem kitelik. Halljad tehát, mit találtam azon akadály elháritására, mely tőlünk a király engedelmét, melyre oly igen szükségünk vagyon, elrekeszti. Te uram azóta, hogy én ezen udvarnál mulatok, még egyszer sem valál künn; jelentsd a királynál azon óhajtásodat, hogy uj levegőt szívnod bocsásson egy pár napi vadászatra velem: nem hihető, hogy ezen kérésedet megtagadja. Ha megengedi: rendelj kettőnk számára két-két lovat; egyikre ülünk, másikkal váltunk, a többi az én gondom.“

Más nap reggel kilesé idejét a herczeg, s jelenté atyjának azon óhajtását, hogy fris levegőt szivni egy vagy két napra vadászni mehessen Marszavánnal. „Megengedem“ szóla a király „és örömest: de az egy feltétel alatt, hogy egy éjnél többet künn nem maradsz. Nagy megerőltetés most még eleinte nem jó neked, s -307- ha tovább kimaradnál, aggódnám; mert tudod, azon állapotban vagyok, melyről a költő ir:

„Ha körülölelne minden boldogság, s birnám a Chosroesek birodalmait, sőt az egész világot,“

„Mind ennek nem volna előttem annyi becse mint egy légyszárnynak, ha téged nem látnálak.“

Atyja a legjobb lovakat rendelé számokra, s maga rajta volt, hogy semmi ne hibázzék. Midőn már egészen felkészültek, áltöleli gyermekét s minekutána Marszaván figyelme alá különösen ajánlotta volna, utnak ereszté.

Szabadba jutván Marszaván s a királyfi, hogy a két lovászt, kik a vezetéklovakat vitték, elcsábitanák, szinre vadászni kezdettek, s a mennyire csak lehetett, eltávoztak a várostól.

Késő estve egy karavánszerályba tértek be, holott falatozván keveset, lefeküdtek s aludtak egész éjfélig. Marszaván kele fel legelőbb, s fölkelté a herczeget is, de nem a lovászokat. Kérte azután a herczeg, adná által neki ruháját, s venne magára mást, az egyik lovászét. Ez meglévén, felültek a tartaléklovakra, s Marszaván az egyik lovászét is kantáron fogván, sebes vágtatva elügettek.

Reggelre a két lovag egy erdőbe jutott s itt egy általutra. Marszaván kéré a herczeget: várná be; s belovaglott oldalt az erdőbe; itt leölé a lovász vezetéklovát, megáztatá a herczeg ruháját vérrel, s visszatérvén ehhez, az általut közepére veté.

A herczeg kérdé Marszavánt: mit akar ezzel? „Herczeg“ felele Marszaván, mihelyt atyád a király észreveszi, hogy ma estve sem érkezel meg, vagy a lovászok elbeszélik, hogy őket éjjel elhagytuk: kétségkivül azonnal utánunk fog küldeni. De ha majd ide jutnak emberei, s látják a vérrel ázott köntöst, azt fogják minden bizonynyal hinni, hogy téged eltépett egy fenevad, én pedig a király haragja elől megfutamlám. A király megértvén hiröket, azon hiedelemmel, hogy nem -308- vagy többé az élők között, megszüntet kerestetni, s igy mi időt nyerünk utunkat minden akadék és félelem nélkül folytatnunk. Való hogy keményded az óvás, egy atyát forrón szeretett fiának halálával igy megijeszteni; de hiszen annál nagyobb lesz majd herczegséged édes atyjának öröme, ha megérti, hogy élsz és boldog vagy.“

„Derék Marszaván!“ ezt mondá a herczeg „nem lehet jóvá nem hagynom elmés találmányodat, s én ujra lekötelezve érzem magamat általa.“

A herczeg és Marszaván, drágaság elég lévén nálok költségeikre, folytatták szakadatlan utjokat szárazon és vizen, s nem találtak az ut hosszu voltánál egyéb akadályt, mely őket az óhajtott czéltól soká elrekeszté.

Végre elérték China fővárosát. Holott Marszaván a helyett, hogy saját házába vinné a herczeget, vele együtt egy fogadóba szálla. Itt három napot mulattak, pihenve az ut unalmaitól; s Marszaván ezalatt csillagászruhát készittete, melybe a herczeget akará átöltöztetni. Harmadnap mulva mindaketten fürdőbe mentek, s itt a herczeg felölté álruháját. Fürdő után elvezette őt Marszaván a király lakásáig, s itt elválék tőle, édes anyjának a chinai herczegasszony nevelőjének megjöttét hirül adni, ki erről a kisasszonyt tudósitani fogja.

Kamaralszamán herczeg, kit mindenre, a mit tenni kelle, előre megtanita Marszaván, el lévén mindennel készülve, a mi csillagászhoz s annak öltözetéhez tartozik, megálla a chinai királypalota ajtajánál s itt az őr és az ajtónállók hallatára ezt mondá fönszóval:

„Én csillagász vagyok; s Badurnak a magas királyi herczegasszonynak Ghaiur China leghatalmasabb királya leányának gyógyitására jöttem, az ő felsége által kiszabott feltételek alatt, t. i. hogy a királykisasszonyt nőűl veszem, ha sikerül; életemet vesztem, ha nem sikerül.“

Ez az ujság az őrön és ajtónállón kivül, egy pillantat alatt számtalan népet gyüjte a herczeg körül, mert -309- jó ideje mult már, hogy sem orvos, sem büvös, sem csillagász nem jelenté magát, minekutána oly sokan szerencsétlenül jártak szándékokban, s ezeknek szomoritó példájok a többit elrettenté. Szinte azt hitték már a városban, hogy nincs is több ilyes ember, vagy legalább, a ki van, nem oly bátor.

A herczeg szerencsés képe, nemes magatartása, s a fiatalság, mely arczain kitetszett, minden embert szánakozásra inditott. „Mit gondolsz uram“ igy szóliták meg a hozzá legközelebb állók, „micsoda düh késztheti életedet, mely annyi szép reménynyel kecsegtet, bizonyos veszedelemre kitenni? Azok a lemetszett fejek a város kapuin nem ijesztének-e el? Az istenért, hagyj fel ezen vakmerő szándékkal, s menj, távozzál innen.“

Kamaralszamánt az ilyes előterjesztések meg nem renditék; s a mint látá, hogy senki sem érkezik őt a palotába fölvezetni, a helyett, hogy az intésnek engedjen, még egyszer ismétlé hirmondását, s oly meghitten, annyi elszántsággal, hogy elborzadtak, a kik hallgaták, s „veszni indult:“ igy szólának egymáshoz: „Isten legyen kegyelmes viritó korának és lelkének.“

Harmadszor ismétlé a herczeg felszólitását, s most maga jött le a nagyvezér a király nevében.

A miniszter fölvezeté Kamaralszamánt a király elébe. Mihelyt a herczeg ezt királyi székében megpillantá, leborult, s megcsókolá a földet lábainál. A király, ki még egyiket sem találá azok között, kik szertelen dicsőségvágyból fejöket lábaihoz tevék, figyelemreméltónak: szánakozásra indult Kamaralszamánon. Több becsülést is mutatott iránta, közelebb hivá s maga mellé leülteté. „Ifju“ igy szólott „alig hihetem, hogy eddig ért korodban elég tapasztalást szedhettél volna magadnak arra, hogy leányom meggyógyitásába ereszkedjél. Óhajtom: kivánt foganattal járj el a dologban, s megvallom őszintén, hogy nem csak ellenkezés nélkül adnám őt neked, hanem a legszivesb örömmel is, holott nem volt azok között, kik előtted ide jöttek egy is, a -310- kinek őt undorodás nélkül engedhettem volna; de egyszersmind, noha fájdalommal, kinyilatkoztatom: hogy, ha a gyógyitást meg nem teszed, sem fiatal korod, sem nemes viseleted meg nem gátol, hogy fejedet levágassam.“

„Uram“ felele Kamaralszamán „véghetetlen köszönettel vagyok felséged iránt a becsületért, melyet irántam mutat s a jóságért, melylyel egy ösmeretlenhez hajolni méltóztatik. De oly messze földről, melyből talán nevem sem hatott át felséged országába, nem azért jöttem, hogy azon szándékommal, mely eddig vezetett, itt felhagyjak. Mit mondanának könnyelmüségemre, ha annyi elviselt fáradságok és veszedelmek után egy ily nevezetes merénytől elállanék? Nem vonná-e meg maga felséged is tőlem azon tekintetet, melyre eddig nem talált méltatlannak? Ha meg kell halnom uram, legalább azon vigasztalással halok meg, hogy ezen tekintetet el nem vesztettem. Esdem tehát, ne türtess tovább tanulmányom bizonyos voltát azon próbában kimutatnom, melyre minden pillanatban kész vagyok.“

A király most parancsolatot ada a herczegasszonynál őrző heréltnek, ki épen jelen vala, vezetné Kamaralszamánt a herczegasszonyhoz. Minekelőtte őt elereszté, azt mondá neki, hogy még szabadában áll a gyógyitással felhagyni. De a herczeg ezt már nem hallá, hanem bámulásraméltó eltökéléssel vagy inkább tüzzel a heréltnek utána lépett.

A herélt tehát elvezeté Kamaralszamán herczeget a kisasszony lakához, s a mint egy hosszu folyosóba értek, melynek végén a királykisasszony tereme volt, látván a herczeg, hogy végre ily közel és szinte hozzá jutott már a kegyeshez, kiért annyi könyet önte, annyi keserves sohajtása szakadt, megkettőzteté lépéseit, s elébe szaladt a heréltnek.

Ez utána sietett, de alig tudá elérni, „Hová szaladsz?“ igy szólitá meg karján fogva „hiszem oda nálam nélkül ugy sem mehetsz be. Kétségkivül nagy kedved -311- van a halálhoz, hogy igy rohansz elébe. Még egy sem sietett ennyire mindannyi csillagászim közül, kiket eddig láttam és oda elvezettem, a hová te is korán bejutsz.“

A herczeg reá nézett; s Badur herczegasszonyon mulatván elméje, a következő verseket mondá:

„Ösmerem én szépségeidet! Szinte megfosztottak ezek elmémtől, elbájoltak s szókat alig lelek.“

„Ha teleholdnak nevezlek: tökéletlen a kifejezés, mert a teleholdak elfogynak; a te szépséged pedig változatlan marad mindenkoron.“

„Napnak nevezzelek? – Tudom, hogy szépséged nem fog eltérni szemeim elől; a nap pedig fogyatkozásakor elrejtezik.“

„Tökéletes, hiánytalan a te szépséged, melyet leirni a legékesb szóló is képtelen, a legértelmesebb is gyenge.“

„Barátom“ igy folytatá vezetőjéhez a herczeg, és tovább indult „azon csillagnézők, a kikről te szólasz, nem értették ugy mesterségeiket, mint én az enyimet. Azt tudták jól, hogy meg kell halniok, ha gyógyitásuk el nem sül; de azt nem, hogy gyógyitásuk elsül. Azért reszkettek ők annyira, közeledvén ezen helyhez, melybe most én megyek, azon csalhatatlan bizodalommal megyek, hogy itt szerencsémet találom.“

E szónál elértek az ajtóhoz. A herélt kinyitá s egy tágas terembe léptek be, honnan a kisasszony teremébe juthattak, mely csupán egy ajtólepellel volt elzárva.

Kamaralszamán herczeg itt megállott, s halkabban szólván mint ezelőtt, hogy a herczegasszony szobájába ne hallassék, monda a herélthez: „Hogy meggyőzzelek a felől, hogy tettemben sem kérkedés, sem önfejűség, sem ifjui hév nem uralkodik: szabad tetszésedre hagyom, ott benn gyógyitsam-e meg szemeid előtt a kisasszonyt, vagy itt távolról, a nélkül, hogy bemennék, a nélkül hogy látnám.“

A herélt rendkivül csodálkozott a herczeg meghitt -312- hangján, melylyel őhozzá szóla; s nem csufolta többé, hanem komolyan ezt mondá: „Mindegy, akár itt, akár ott. Bár miképen viszed is azt végbe: halhatatlan nevet nyersz magadnak, nem csak ez udvarnál, hanem az egész emberlakta földön.“

„Jobb lesz tehát“ monda a herczeg, ha meggyógyitom, a nélkül, hogy látnám; s te tanuja lészsz szép ügyességemnek. Ámbár nagyon vágyok, látnom a dicső herczegasszonyt, ki nekem hitvesül van szánva: mégis kedvedért megfosztom magam egy pár pillanatra ezen boldogságtól.“

Minthogy mindene volt, a mit csillagászok magokkal vinni szoktak, kivoná irótábláját, s a következő levelet irá a chinai herczegasszonyhoz.

Kamaralszamán herczeg levele Badur herczegasszonyhoz.

„A mit olvassz, egy olyan ember levele; kit a balszerencse csapkod, boldogtalan szerelem fogyaszt, bú és vágy, és vigasztalhatatlanság emésztenek. Kétségbe esnék élete felől, s a halált tartaná bujában közeledettnek! Szomoru szivének nincs segélye a nagy keserűségnek miatta; s szüntelen virrasztó szemeinek nincs nyugalmok az örök busongástól. Nappal lángok gyötrik, s éjjel a kin. Fájdalmát ezen szavakba önti:

„Irok hozzád oly szivvel, melyben emléked fájdalmak között él; oly szemekkel, melyeket a sovárgás kiszáraszta; különben sirnának.

Oly testtel, melynek mindennapi ruhája a leghevesebb szerelem gyötrelme, ugy annyira, hogy szokott öltözetimet nem hordhatom.

Azt okolom egyedül, a szerelmet, azokban, a miket velem tőn; mert tovább verdeséseit nem állhatom.

Légy végre hajlandó hozzám, légy könyörülő, légy kegyelmes; s végy oltalmad alá egy ifjat, kinek belseje már fel van dulva.“ -313-

„A sziv gyógyulása csupán a szeretők egyesitésiben esik meg, s a legnagyobb kin a szeretők elválása. A ki megcsalja szerelmesét, attól az Isten számot fog kérni; s a ki kettőnk közül eskét megnem állja, ne érje el soha kivánatit. – Attól veszed ezen levelet, a kinek magát megneveznie nem szükség; a leányok legszebbikéhez, legédesbikéhez van ez intézve; a hű szerető irja a szűzek csillagához. Őt üdvözlöm én, neki kivánok üdvöt és áldást az Ur javainak kifogyhatatlan forrásiból, neki, kinél lelkem s szivem mulat.“

„Vizsgáld levelemet és vonásaimat: megfogják neked mutatni állapotomat s szenvedésemet.

Mig irá kezem: könyeim a lapra omlának, s fájdalmamnak nyomait tollam ott találá.

Légy tehát kedvező, hajlandó és szives! Gyürüdet itt küldöm: küldd te viszont nekem az enyimet.“

Midőn e levéllel a herczeg elkészült, összehajtá, s bele tevé a gyürűt a nélkül, hogy a heréltnek mutatná, mit tesz bele: átadá azután ennek az egészet, s igy szóla hozzá: „Itt van, barátom, vedd és vidd ezen csomókát asszonyodhoz. Ha meg nem gyógyul azon pillanatban, melyben ezen levelet elolvasta s látta mi van benne: megengedem, hogy engem a legsemmirekellőbb, legszemtelenebb csillagásznak mondj és hiresztelj minden csillagászok között, kik eddig voltak, vannak, vagy valaha lesznek.“

A herélt bemene a herczegasszony szobájába, s általadván neki a csomót, melyet Kamaralszamán küld vala. „Asszonyom“ ugymond „most érkezett meg épen egy csillagász, vakmerőbb, a mint hiszem, minden előbbieknél, s azt állitja: mihelyt ezen levelet olvasni s látni fogod, a mi benn rejtve van, azonnal meggyógyulsz. Szeretném, ha sem hazug, sem csaló nem volna.“

A herczegasszony elvevé a levelet, s felnyitá hidegen: de mihelyest a gyürüt megpillantá, alig vőn magának -314- időt az olvasásra. Tüzesen felszökött, kirántá kezét a lánczból, s az ajtóra futva, a függő szőnyeget felnyitá. Azonnal megösmeré a herczeg őt, s egymáshoz omolva édes ölelkezésben egybeforrottak. Az öröm sokasága miatt nem szólhatván, sokáig némán szemlélék egymást, csodálkozva, mikép jöhetének ismét együvé első találkozásuk óta, melyet semmiképen meg nem foghattak.

A dajka, ki a herczegasszony után kifutott, bevezeté őket ismét a kisasszony szobájába, holott Badur visszaadá gyürüjét a herczegnek, mondván: „Im, vedd el; nem tarthatnám meg a nélkül, hogy vissza ne adjam a tiedet, melyet holtomig magamnál akarok tartani. Sem ez, sem az nem lehet jobb kézben.“

Azalatt a herélt sebten a királyhoz tért, jelenteni az uj történetet. „Uram“ ugymond, azon orvosok, csillagászok és egyebek, a kik eddig a herczegasszonyt gyógyitani jöttek, merő tudatlanok voltak. Ez utolsó sem varázskönyvet, sem lélekhivást, sem semmi füstölő szert nem vett elé, s meggyógyitá a herczegnét a nélkül, hogy látná.“

Erre elmondá a dolognak jöttét és módját, s a király örvendetesen meglepetve, azonnal a herczegasszony teremébe jött, megölelé őt, meg a herczeget is, s ezt kézen fogván, jobbját a herczegasszony jobbjába tevé: „Szerencsés idegen“ igy szóla, akárki légy, megtartom szavamat, s hitvesül adom neked legkedvesb leányomat. De ha csupán tekintetedről itélek is, nem hitethetem el magammal, hogy az vagy, minek látszani kivánsz.“

A herczeg köszönetet monda a királynak a legmélyebb tiszteletet fejező szavakkal, hogy iránta háladatosságát mutatná. „A mi személyemet illeti,“ ezt adá hozzá „való, hogy én csillagász nem vagyok: a mint felséged helyesen itéle. Ezen álköntöst csak azért vettem fel, hogy könnyebben jussak el általa azon magas szövetkezéshez, melyre a föld leghatalmasabb uralkodójával vágytam. Én született herczeg vagyok, királynak -315- és királynénak gyermeke, nevem Kamaralszamán, atyámé Schachszamán, ki az eléggé ösmert Chaledan szigeteit birja.“

Ekkor elbeszélé történetét, s kifejté, mely csodálatos volt szerelmének kezdete, s hogy a herczegasszony gerjedelme szintazon kutfőből eredett, a mit a két cserébe vett gyürű nyilván bebizonyit.

A mint a herczeg beszédét elvégzé, felszólal a király: „Egy ily rendkivüli történet megérdemli, hogy a késő maradékra általeresztessék. Fel fogom jegyeztetni, s az eredetit levéltáramba letévén, kihirdettetem, hogy országomból más birodalmakba is elterjedjen.“

Marszavánt nem feledék el; a király őt udvarába vevé, s tisztséget ada neki azon igérettel, hogy később tekintetesb hivatalokra fogja emelni.

Igy a herczeg s a chinai herczegasszony vágyaik teljesedését elérték, s éldelék egyesülésök örömeit. A király meg nem szünt több hónakig örömünnepeléssel és vigasággal örömét kimutatni.

Közepette ezen gyönyörködéseknek Kamaralszamán herczeg egy éjjel álmot láta, s ebben édes atyját Sachszamán királyt ágyban fekve, midőn már szinte lelkét feladá, s igy sohajta: „Ez a gyermek, kinek én életet adtam, s kit én szivemből szerettem, ő engem elhagyott, s ő egyedül oka halálomnak.“ Erre a herczeg felébredt, s oly nagyot sohajta, hogy Badur herczegasszonyt felkölté, ki is kérdést tőn, mi után sohajthatott ily nagyon?

„Ah“ felel a herczeg „talán már e pillanatban, melyen felőle szólok, atyám az életből kiköltözött.“ S elmondá az okot, melynél fogva ezen szomoru gondolat elfogá.

A herczegné, ki egyedül neki óhajta tetszeni, s általlátá, hogy atyjához vágyódása, férjének örömét maga mellett, ily messze földön csonkitani fogja: nem -316- szólott ugyan a herczegnek semmit is szándékáról; de még az nap, élvén az alkalommal, melyen atyjával magán szólhatott, megcsókolá ennek kezeit, s „Uram“ ugymond „nekem egy alázatos esedezésem vagyon felségedhez: kérem, ne tagadja meg ezt tőlem. De, hogy azt ne vélje felséged, hogy én azt a herczeg unszolására teszem, előre is kijelentem, hogy ő a dolgot nem is gyanitja. A kérés annyiból áll, hogy engedje meg felséged, Sachszamán királyt az ipamat meglátogatnom.“

„Leányom“ monda a király „bármely kedvetlenül esik is elválásod: szándékodat mégis nem roszalhatom. A szándék méltó hozzád; jóllehet az ut sok viszontagsággal van egybekötve. Menj, én megengedem, de azon föltétellel, hogy egy évnél tovább Sachszamán király udvarában ne mulass. Ez a király, azt tartom, meg fog egyezni benne, hogy igy rendeljük el a dolgot, s egyik esztendőben ő küldje el hozzám fiát menyével, másikban én küldöm el hozzá vőmet lányommal.“

A herczegasszony jelenté atyja ezen megegyezését férjének, ki igen megörült a hiren, s hitvesének, szerelme ezen uj bizonyitását szivből megköszönte.

A király készületeket parancsolt az utra, s midőn ezek megestek, maga is utra eredt velök, s elkiséré őket egykét napi járó földre. Itt könyek között megesett az elválás; a király érzékenyen megölelé gyermekeit, s minekutána a herczeget arra kérte, hogy leányát szüntelen szeresse, elbocsátá őket, maga pedig fővárosába visszatért, vadászattal szélesztvén utközben gondjait.

Kamaralszamán herczeg s neje a herczegasszony alig törölék le könyeiket, már is azon örömet emliték, melyet Sachszamán király mutatni fog őket meglátván s ölelvén, és azt, melyet e felett önmagok érezni fognak.

Egy hónapja mulhatott utazásoknak, midőn egy szélesen kiterjedő rétségre értek, melyen imitt-amott magas és lombos fák kellemes árnyékkal kinálkoztak. Minthogy az nap a hőség igen nagy volt, jónak találá -317- a herczeg itt letelepedniök, s emlité ezt Badurnak a herczegasszonynak is, ki is annál szivesben reá állott, minthogy maga akará ezt ajánlani.

Egyik szebb helyén a térnek tehát megszállottak; s mihelyt a sátort felüték, bemene a herczegasszony, ki eddig az árnyékban ült vala; férje addig künn a többi rendeléseket megtevé. Könnyebbség okáért leveté a herczegaszony övét, melyet asszonyai mellé letevének; s minthogy igen fáradt vala, csakhamar elaluvék, asszonyai pedig eltávozának.

Megrendelvén mindent a kiséretnél, a herczeg is közeledék a sátorhoz, s látván, hogy a herczegasszony alszik, halkal belépett, s leült. Várván, hogy talán az álom őt is eléri, kezébe vevé az övet, s rendre nézegette annak gyémántjait és rubinjait, melyekkel ékeskedék; s ime egy kisded zacskóra talál, mely ügyesen az öv selyméhez varrva, s egy zsineggel behuzva volt. Tapogatja, s valami keményet érez benne. Vizsga tudni: valljon mi lehet az? s felnyitván az erszényt, egy karniolt talál, melyen különféle ábrázolatok s előtte ösmeretlen betűk valának vésve.

„Ez a kő“ ugymond „valami igen becses lehet, különben nem hordaná kegyesem magánál ily gonddal.“ S valóban talizmán volt, melyet a chinai királyné adott leányának ajándékba, s mely által ugymond mindaddig boldog fogna lenni, mig azt magánál hordandja.

Hogy e talizmánt jobban megnézhesse, kilépett a herczeg a sátorból, holott homály vala, s a fényes napon akará meglátni. Midőn tehát a követ tenyerén tartja: lereppen egyszerre a légből egy madár, felkapja s elszáll vele…

A herczeg fájdalmát, midőn a talizmánt kezéből elkapatva látá, képzelhetni. Ezen veszteség, mely egyedül idétlen vizsgaságának volt következése s a herczegasszonyt egyik talán legdrágább kincsétől megfosztá, néhány pillanatig mintegy a földhöz szegzé. -318-

Kamaralszamán herczeg Badur hölgyétől elszakad.

A madár ragadomása után, nem messze a herczegtől leszálla, s a talizmánt mindig orrában tartá. A herczeg, reménylvén, hogy talán elejti, közelebb mene hozzá: de mihelyt már szinte oda ért, fölreppent a madár, s nem oly tova tőle ismét megült. A herczeg ide is követé: de a madár lenyelvén a talizmánt, odább repült. Most azt vélte a herczeg, igen ügyes hajtó lévén, hogy egy kődobással megölheti, s ismét követte. Mennél többet távozott a madár, annál tüzesebb lőn üztében a herczeg, s reszketett őt szeme elől elveszteni.

Hegynek völgynek, hegyen völgyön keresztül vonta ez maga után a herczeget, mindinkább elvonva őt a réttől s herczegasszonyától. És estve, a helyett, hogy bokor alá buvnék, hol őt a setétben könnyen megfoghatná a herczeg: egy magas fának tetejére szálla, melyen tökéletes volt bátorsága.

A herczeg kétségbeesett boszujában a foganatlan munkán, s azon törte a fejét, visszatérjen-e már sátorához? De igy gondolkodik magában, merre tartsak? nem vesztek-e utat a sötétben? Lesz-e elég erőm? S ha volna is, mikép álljak a herczegné elébe, talizmánja nélkül?

Ilyes szomoru gondokba merülve s bágyadtan a járás, az éhség, szomj és álom miatt ledőle a fa tövébe s az éjet ott tölté.

Másnap, minekelőtte még a madár a fát odahagyná, fölébredt Kamaralszamán, s mihelyt amazt fölreppenni látta, követé szemeivel, s utána tarta ismét egész nap, de szint oly kevés sükerrel, mint tegnap; s magát azonban füvel és gyökerekkel táplálá.

Igy tölte tiz napot, szemmel és lábbal reggeltől estig a madarat követvén, s az éjeket a fa alatt töltvén, melynek az s mindig a legmagasb ágára szállott.

A tizenegyedik napon Kamaralszamán minduntalan -319- üzvén a tovább-tovább reppenő madarat, egy városhoz ére. Az ezt bekeritő falat érvén a madár, átrepüle rajta, és tovább – tovább, mig Kamaralszamán szemei elől egészen eltünt, a ki most teljesen elveszté reményét, hogy azt, vagy a talismánt valaha lássa.

Kimondhatlanul busulván ezen, bement a városba, melynek igen szép kikötője volt, minthogy a város tengerparton feküdt. Sokáig bolyongott ide s tova az utczákon, nem tudván hova menjen vagy hol maradjon; s igy végre a kikötőhöz ért.

Itt még kevesbbé tudta mihez fogjon, s csak a rév mentét követte, mignem egy kertajtóhoz jutott, melyet nyitva találván, benéze. A kertész egy jámbor ősz, ki közel ott dolgozgatott, épen fölemelé fejét, s alig pillantá meg a herczeget, látván hogy idegen és muzulmán, kéré őt, térne be sebesen, s zárja be maga után az ajtót.

Kamaralszamán bement, az ajtót becsukta; s a mint a kertészhez közelebb ért, kérdé: minek ennyi vigyázat. „Annak“ felele a kertész „hogy téged mint idegent és muzulmánt itt megójalak. Mert tudni kell, hogy ezt a várost bálványozók lakják, kik a muzulmánt halálban gyülölik, s velünk néhányakkal, a kik itt vagyunk, kegyetlenül bánnak. Ezt te nem tudod, s én való csodának tartom, hogy eddig minden bántás nélkül eljutottál. Mert ezek a bálványimádók mindenekfelett a muzulmánt lesik, bejötténél szemen tartják, hogy ha magára szerfelett nem vigyáz, valami csalba ejtsék. Áldjuk az urat, hogy ide, ily biztos helyre hoza.“

Kamaralszamán szivesen megköszöné a jó öregnek a szállást, melyet ez neki oly nemesen ajánla, hogy őt minden bántástól megőrzené. Egyszersmind többet is akart még erről szólani, de a kertész nem engedé, mondván: „hagyjuk el most a szép szavakat; jer és pihenj ki.“ Evvel bevezeté őt a maga kis lakába; s minekutána a herczeg eleget evék abból, a mit ő magához -320- vonzó szivességgel nyujta, kéré a herczeget, mondaná el ide jöttének okát.

A herczeg teljesité a kertész kérelmét, s elbeszélvén neki minden tartózkodás nélkül egész történetét, most ő kérdé a kertészt, melyik uton lehetne innen atyjának birtokába menni? „mert arról“ ugymond, „hogy a herczegasszonyhoz visszatérjek, nem is kell álmodoznom. Hol találnám én őt meg, most, tizenegy nap mulva, midőn igy a legcsodálatosabb történet szakaszta el tőle? Sőt, mondhatom-e én bizonyossággal, hogy még él?“ Ezen keserű emlékezetnél nem tartóztathatá meg könyeit.

A kertész azt felelé neki, hogy e várostól, melyben most vagyon, azon országokig, melyeket muzulmánok laknak, kik hasonló hitű fejedelmek alatt élnek, egy egész esztendeig tart az ut; de tengeren sokkal hamarább elér az ember az ébenfa-szigetre, honnan azután könnyen a chaledani szigetekre juthatni. S hogy innen minden esztendőben megy egy árushajó az ébenfa-szigetére; és igy ezen alkalommal a visszatérésre ő is élhet. „Ha néhány nappal korábban jösz uram“ ezt tevé hozzá „ugy azon a hajón indulhattál volna, mely az utat az idén teszi. Azonban ha addig, mig a jövő évben ismét egy megyen: nálam tetszenék maradnod, megkinállak szegény házammal, ugy a mint van.

A herczeg szerencsésnek tartá magát, hogy ily jó menedékre talált oly városban, holott semmi ösmerősei nem voltak, kedve sem volt megismerkedni. Elfogadá tehát az ajánlást s a kertésznél maradott. Azonban, mig az árushajó az ébenfa szigetéhez ujra elutazna, egész nap kertbeli munkában foglalatoskodott, az éjt pedig, midőn gondolatit szerelmes herczegasszonyáról semmi sem voná el, panaszokban, sirásban és sohajtozásban töltötte.

Itt hagyjuk őt, s Badur herczegasszonyhoz visszatérünk, kit a sátorban elalva hagyánk. -321-

Badur története, Kamaralszamán elválása után.

A herczegasszony sokáig alvék, s a mint felébrede, igen elcsudálkozott, látván, hogy a herczeg nincs mellette. Asszonyait hivá és kérdé, nem tudnák-e, hol mulat a herczeg. Mig ezek azt felelék, hogy őt bejőni ugyan látták, de kimenni nem: övét felöltvén észrevette a herczegasszony, hogy erszénye nyilva, de a talizmán nincs benne. Nem volt semmi kétsége, hogy Kamaralszamán vette ki megtekintés végett, s nem sokára vissza fogja hozni.

Estvélig várta a legnagyobb türtelenséggel s meg nem foghatá, mi okon marad el tőle oly soká. De a mint az éj beállott, s a herczeg még sem jöve, kimondhatatlan keserűség szállá meg. Megátkozta ezerszer a talizmánt, s azt a ki készité; és ha a tisztelet nem tartóztatja, elátkozza édes anyját a királynét, kitől a boldogtalan ajándékot vevé.

Nem látván semmi vigasztalást a bus eseten, mely annál fájdalmasabb vala, minthogy épen nem látá mikép okozhatta a talizmán a herczeg távollétét: el nem csüggede, hanem inkább férfias eltökélést vőn, a milyenre kevesen képesek szép neméből.

Nem tudta senki a kiséretben, magát a herczegasszonyt s asszonyait kivévén, hogy Kamaralszamán herczeg közülök eltünt. Félvén tehát, hogy lázadás történik emberei között, ha ezt megértik, mindenekelőtt parancsolt fájdalmának, s hiveinek megtiltá, legkisebb jelenségét is adni annak, a mi történt vagy gyanut gerjeszthetne. Ezzel leveté ruháját, s egyet a herczegéi közül ölte fel, a kihez ugy is igen hasonlitott; s ez által azt nyeré, hogy benne a herczeget vélnék, midőn reggel kilépett, s parancsot ada a berakásra s elindulásra.

Mindenek elkészülvén, asszonyainak egyikét az ágyszékbe ülteté; maga pedig lóra kapván előre nyomult a sereg. -322-

Több hónapi utazás után vizen és szárazon, a herczegasszony, ki mindig Kamaralszamán királyfi neve alatt a chaledani szigetekbe tartott, az ébenfasziget fővárosába érkezett, holott ekkor Ármánosz király uralkodék.

A kik emberei közül legelébb kiszállának, hogy számára lakást készitsenek, azt hiresztelék, hogy az épen megérkezett hajó Kamaralszamán királyfit hozza, ki egy hosszu útjából tér meg, s a szélvész kényszerité itt kiszállani; és ez a hir nem sokára egész a király palotájáig hatott.

Ármánosz király azonnal a herczegasszony elébe sietett, udvarának fényesebb részével, s őt épen utjában találá, a mint a hajóból kiszállván, a megrendelt házhoz akara eljutni. A király ugy fogadá, mint egy barátságos udvarnak gyermekét, melylyel ő szüntelen jó egyetértésben élt; s palotájához vezetvén, kiséretével együtt ebbe beszállitá. A mi tisztelet kigondolható, megtette iránta, s három nap folyvást szerfeletti pompával megvendéglé.

Mulván a három nap, s a herczegasszonyt, kit még mindig Kamaralszamán herczegnek véle, elindulásról, hajóraülésről beszélni hallván, minthogy nehezen birhatá reá magát, hogy ily szép termetű, kellemes, és elmés herczeget magától elbocsásson, félrevoná őt Ármánosz király, s ezeket terjeszté elébe: „Herczeg! ezen aggott koromban, a melyben látsz, s azon kevés reménynél fogva, melylyel magamnak hosszas életet már nem igérhetek: engem az a szomoruság bánt, hogy fiam nincs, kire koronámat hagyjam. Nekem az ég csak egy leányt adott; kinek magasztalt szépsége egy épen oly kellemes, oly fényes eredetű, oly tökéletes herczegre vár, mint magad vagy. Ne menj tehát hazádba vissza: hanem fogadd őt kezemből, koronámmal együtt, melyet azonnal számodra leteszek; s maradj te nálunk. Igazán, ideje: hogy magamat nyugalomra tegyem, minekutána a korona terhét oly soká viseltem; s nem tehetem ezt -323- szebb megelégedéssel soha, mint ha országomat ily jeles követőnek kormánya alatt látom.“

Az ébenszigeti király nemes ajánlása váratlan zavarodásba ejté a herczegasszonyt. Mikép fogadja el a házasodást, holott maga is asszony? ellenben nem volt szive kinyilatkoztatni a királynak, hogy ő nem maga Kamaralszamán herczeg, hanem ennek nője: részint azért, mivel nem illett egy herczegasszonyhoz megvallani ezt a királynak, minekutána erősen azt állitá, hogy ő a herczeg, s mindeddig e szerepet oly helyesen játszá; részint pedig rettegett el nem fogadni az ajánlást, attól tartván, hogy a királynak jósága, ki ezen házasságot oly buzgón óhajtá, gyűlölséggé és undorodássá találna változni, sőt talán élete után is törekednék. Egyébiránt azt sem tudá még a herczegasszony, elért-e már férje, édes atyjához Sachszamán királyhoz.

Ezen tekintetek, s annak óhajtása, hogy férjének, ha még megláthatná, egy országot szerezzen, arra birák a herczegasszonyt, hogy Ármánosz király nőajánlását elfogadja. Miután tehát egykét pillantatig hallgatott, ezt válaszolá rövid pirulással: „Uram, én véghetetlenül le vagyok felséged iránt kötelezve a jó vélekedésért, a nagy becsületért, s ezen igen nagy kegyelemért, melyet nem érdemlek, s el nem fogadni nem merek. De ezt a magas szövetkezést csupán azon igérete mellett fogadhatom el felségednek, hogy engem jó tanácsával gyámolitani fog; s én épen semmit sem fogok tenni, a mit elébb felséged jóvá nem hágy.“

Meg lévén e szerint az egybekelés állapitva: maga az ünneplés más napra határoztatott; s a herczegasszony addigi idejét arra használá, hogy embereit, kik őt még mindig Kamaralszamán herczegnek hitték, tudósitotta azokról, a mik történni fognak; a min, ugymond, épen nem kelletik megütközniök, minthogy ebben Badur herczegasszony is megegyezett. Szólott egyszersmind asszonyaival is, parancsolván nekik, hogy a titkot tovább is őrizzék. -324-

Ébenszigetnek királya, tele örömmel, hogy ily kivánatos vőre szert tehete: egybegyűjté másnap tanácsosait, s kinyilatkoztatá előttök, hogy leányát Kamaralszamán herczegnek, kit bevezetett s maga mellé ültetett volt, adja nőűl, s ennek fejére a koronát átteszi; felszólitá egyszersmind mindnyáját, hogy őt királynak ösmerni, s hódolást tenni ne késsenek. Erre leszálla a királyi székről, s abba a vélt herczeget, valóban pedig Badur herczegasszonyt ültetvén: ennek az egész sziget jelenlevő nagyai örök hűséget eskének, s jobbágyai hódolásokat megtevék.

Gyülés után az uj uralkodó nyilván az egész városban kikiáltatott; többnapi örömünnepek hirdettettek, s futókövetek küldettek az egész országba szélylyel, hogy ezek mindenütt hasonló ünneplést és örömmutatást rendeljenek.

Estve az egész palota zengett az örömtől, s Haiat-al-nefusz 15) herczegasszony (igy hivták a király leányát) valóban királyi fénynyel vezetteték el a vőlegényhez, – férfinak tudván ezt még mindnyájan. Végbemenvén a szokott szertartások, kettecskén hagyák a házas párt, s ezek lefeküdtek.

Másnap reggel, azalatt, hogy Badur herczegasszony nyilvános ülésben az udvar köszöntéseit egybekeléséhez s uralkodása szerencsés kezdetéhez elfogadta: Ármánosz, és királyi hitvese az uj királynét meglátogatták, és kérdezék őt, mikép töltötte az éjjelt. A helyett, hogy feleletet adna, a hölgy lesüté szemeit s azon szomoruság, mely arczáján látszott, eléggé kimutatta, hogy nincs megelégedve.

A király vigasztalni akará a bus herczegasszonyt, s igy szóla hozzá: „Leányom, nem kell szomorkodnod. A midőn Kamaralszamán herczeg hozzánk jutott, csupán azt forgatá eszében, mikép juthasson mennél elébb édes atyjához Sachszamán királyhoz. Ámbár mi oly -325- eszközökkel kapcsoltuk magunkhoz, melyekkel ő meg lehet elégedve, mégis természetes, hogy sajnosan érezze azon reménynek hirtelen eltünését, hogy atyját, vagy valakit rokonai közül valaha megláthasson. Tehát méltó okod van azt reményleni, hogy mihelyest fiui érzékeny indulatból eredett bánatja valamennyire lecsendesül: ő magát ugy fogja irántad viselni, mint jó férjhez illik.“

Badur herczegasszony, most Kamaralszamán név alatt Ében szigetének királya nem csupa üdvözletelfogadásokkal töltötte a napot: hanem még seregnézetet is tarta a rendes katonaságon, s többnemű királyi tisztben annyi méltósággal s annyi ügyességgel eljára: hogy mind azok tetszését megnyerné, a ki tanui valának tetteinek.

Már éj vala, midőn a királyné, Haiat-al-nefusz szobájába tére. Azon feszességen, melylyel őt a királyné fogadá, könnyen elláthatta, hogy ez a mult éjről gondolkozik. Ügyekvék minden módon, hogy ezen but huzomos mulatása által eloszlassa, melyben szép eszének (melylyel a természet oly gazdagon megáldá) minden kincseit előszedte, hogy őt forró szerelméről iránta meggyőzhesse. Végre időt hagya neki a levetkezésre, s maga azonban imádkozni kezde; de ez az imádság oly hosszasan tarta, hogy Haiat-al-nefusz elszunnyadt alatta. Most végzé az imádást, s melléje ereszkedett, de a nélkül, hogy fölébresztené; s nem kevésbé busult ezen őhozzá nem illő szerepen, mint saját kedvesének elvesztésén, ki után szüntelen sohajtozott.

Más nap reggel hajnalban felkele, minekelőtte a királyné, Haiat-al-nefusz fölébrednék: s királyi öltözetben a gyülésbe ment.

Ármánosz király ez nap sem mulatá el, leányát az ifju királynét meglátogatni, és sirva találá. Nem kellett több arra, hogy okát ezen fájdalomnak eltalálja. Felborzadva a nyilvánságos megvetésen, melynek okát nem tudta hol keresse: „Leányom“ ugymond „csak egy éjjel még légy türedelmes. Felemeltem férjedet királyi -326- székembe: de le is teszem onnan, s mocsokkal és gyalázattal elüzöm, ha neked tartozó elégtételt nem ád. Sőt ki tudja, meg fogok-e ily szelid büntetéssel elégedni tüzes haragomban a méltatlan megbántáson. Ő nem csak téged, hanem engem is vérért kiáltó módon meggyalázott.“

Azon nap is szintoly későn érkezett Badur herczegasszony a királynéhoz; beszéddel tartá egy ideig, s ismét imádkozni akart, mig amaz levetkeznék; de a királyné visszatartá, s kényszerité a leülésre „Mikép lehet ez;“ ugymond „te tehát ez éjjel is, a mint látom, ugy akarsz velem bánni, mint a két elmulton? Mondd, kérlek: mi nem tetszik neked egy herczegasszonyon, mint én vagyok, ki téged nem csak szeret, hanem imád, s magát a herczegasszonyok között legboldogabbnak tartja, minthogy neki férjül a szeretetre legméltóbb herczeg jutott? – Helyemben más, ha őt ily kegyetlen megvetés nem mondom megsértette, hanem meggyalázta volna: örülne most az alkalmon megboszulni magát, általengedvén téged szomoru végzetednek. De én bár ne szeresselek oly igen, mint szeretlek, mégis jó szivből, s megindulva a szerencsétlenségen, bár az ismeretlen személyeket érdekel, nem mulatnám el figyelmessé tenni téged arra, hogy atyám a király igen nagy haragban van magadviselete iránt, s csak holnapot akarja megvárni, hogy egész haragját és méltán éreztesse veled, ha bánásod módja meg nem változandik. Szánj meg s ne ejts kétségbe egy herczegnét, a ki meg nem óhatja magát attól, hogy téged szeressen.

E beszéd leirhatatlan zavarba ejté a herczegasszonyt. Nem kétlé semmit is, hogy Haiat al-nefusz teljesen igazat mond; a hidegség, melyett iránta e napon Ármánosz mutatott, eléggé jelenté ennek nagy neheztelését. Egyetlen mód, melylyel a magaviseletét kimentheté, az vala, hogy Haiat al-nefusz előtt titkát felfödözze. De jóllehet előre látta, hogy ezen kinyilatkoztatást végre el nem kerülheti: az a bizonytalanság, -327- mikép fogja Haiat al-nefusz ezen váratlan fölfödözést venni, rettegésbe hozta. Azonban megfontolván azt, hogy Kamaralszamán herczeg, ha még életben van, Schachszamán király birodalmában való utjában szükségképen az Ébenfa szigetén fog átmenni; hogy kötelessége magát férjének megtartani, s ezt a herczegnének teendő felfödözés nélkül nem tehetné: szivet vőn magának ehhez az egyetlen menekedéshez.

Mivel Badur herczegasszony meglepve hallgatott: Haiat al-nefusz türtelenségében szólani akara ismét; de amaz megelőzé s igy szóla hozzá: „Kecses és szeretetreméltó herczegasszony! illetlenül bántam az igaz, és magamra kimondom az épen nem kedvező itéletet: de reménylem, te meg fogsz bocsátani, megőrzöd azon titkomat, melyet igazolásomra kénytelen vagyok előtted kimondani.“

Egyszermind kibontá kebelét; s „itéld meg“ ugymond „herczegasszonyom ebből, én, asszony, mint te, megérdemlem-e szelid kiméletedet. Nem kétlem, hogy ezt te tőlem nem fogod megtagadni, ha történetemet meghallod; s mindenekelőtt azon balszerencsét, mely engem ezen szerep fölvételére kénytetett, melyet most folyvást kell játszanom.“

Minekutána Badur herczegasszony az ébenszigeti herczegnének mindent felfödözött, kéré ezt ujra, tartaná meg álnemének titkát, segélné részéről is a cselt, s mutatná magát ugy, mintha ő valóban férje addig is, mig Kamaralszamán királyfi, kinek elérkezését még reményli, hozzájok eljuthatna.

„Herczegné“ igy szóla az Ébenfasziget királykisasszonya „kegyetlen sors volna az, ha ily szerencsés házasság, mint Kamaralszamán herczeggel a tied, oly csudálatos viszonti szeretet mellett, mint a tietek volt, csak ily rövid ideig tartana. Veled együtt óhajtom én is, hogy az ég titeket rövid időn ujra egyesitsen. Azalatt légy bizonyos benne, hogy a titkot, melyet reám biztál, jámborul megőrzöm. Nagy örömemre válik nekem az, -328- hogy egyedül én vagyok az egész Ébenfa szigetén, ki téged annak lát, a mi vagy, mig kormányodat azon jelességgel folytatod, melylyel kezdetted. Előbb szerelmedet kértem: de most azt vallom, hogy legnagyobb örömemre fog lenni, ha csupán barátságodra méltónak hiszesz.“

Ezen szavaknál megölelé egymást a két herczegasszony nyájasan, s barátságuknak többnél több kölcsönös jelei s magyarázatja után mindketten lefeküdtek.

Országos szokás szerint a végbevitt házasság jeleit nyilván ki kellett függeszteni. A két herczegasszony ebben is talált módot elháritani az akadályt; s más nap reggel Haiat al-nefusz asszonyai meg voltak csalva, meg ezek által a király és királyné, s mind az egész ország.

Igy folytatá Badur herczegasszony uralkodását, teljes elégedésére a királynak s az országnak.

Mig ezek az Ébenfa szigetén Badur herczegasszony és hitvese, a király és a királyné, az udvar s az egész ország között történtek: azalatt Kamaralszamán herczeg folyvást azon bálványozó városban tartózkodott a kertésznél, ki őt házába felfogadta.

Egy napon, korán reggel, midőn a herczeg szokása szerint a kertben akara dolgozni, visszatartóztatá őt a kertész, s „a bálványozók“ igy szóla „ma nagy ünnepet ülnek; s minthogy magok semmi dologhoz nem nyulnak, hogy azt nyilvános és társaságos örömekben tölthessék, azt akarják, hogy a muzulmánok se dolgozzanak; s mi rendszerint, kinek kedve tartja, a jó barátság fentartása végett is, megjelenünk játékszineiken, melyek azonban megnézésre méltók. Ez okon ma te is ünnepelni fogsz. Én itt hagylak; s minthogy az idő közelit, melyben a hajónak, melyről szólottam, az Ébenfa szigetére el kell indulnia, elmegyek egykét barátomhoz, hogy tőlök az elindulás napját megtudjam, s egyszersmind a helyet számodra megrendeljem.“ Ezzel fölvevé a kertész legszebbik ruháját, és elmene. -329-

Egyedül maradván a herczeg, henyéltében, a helyett, hogy a köz örömben, mely az egész várost elönté, részt venne, szerelmes herczegasszonyának emlékezetét ujra föléleszté lelkében, s elevenebben mint valaha. Magába vonulva, sohajtási között járdala a kertben föl és alá, mignem két madár robaja egyik fáról figyelmét magára vonta, s megállott, szemeit felütvén.

Csudálattal nézte a herczeg, mely dühödten veri a két madár egymást orrával; ugy annyira, hogy rövid pillantatok mulva az egyik közülök halva esett le a fáról. A győztes madár ujra fölreppent, és eltünt.

Ugyanezen pillantatban egy másik oldalról két nagyobb madár jöve, kik elébb a csatát távolról kémlelék, s megültek egyik a halott fejénél, másik a lábánál: megnézegették egy ideig, fejöket lógatván, mintegy szomoruságok jeléül; s ezután körmeikkel sirt kaparának, melybe a halottat betemeték.

Mihelyt a madarak ismét betömék a sirt azon földdel melyet belőle kivájtak, elrepűltek; s csak hamar megjövének ismét, egyik szárnyánál, másik lábánál tartván orraikban a gyilkos madarat; ki is szörnyen visitott s erőlködött, hogy magát közülök kimenthesse. De a kettő a meggyilkolt madár sirjára hurczolá őt, s itt az igazságos boszunak feláldozák, addig vagdalván orraikkal, mig megölék. Ekkor felszakitván hasát, kiránták beleit, s ott hagyván a dögöt, elröpültek.

Kamaralszamán az egész idő alatt, mig ez a meglepő látomás tartott, mozdulatlan állott s elcsodálkozva. Közeledék azután a fához, mely alatt az egész történet esett, s a mint szemeit az elszórt belekre forditá, valami vörösest vőn a gyomorban, vagyis inkább ebből kibuva észre, minthogy a gyomrot is ama két boszuló madár fölszaggatá. Fölveszi a gyomrot, s kivonván belőle az észrevett tárgyat, reá ismer ebben kedves herczegasszonyának talizmánjára, mely annyi buját, könyeit, és sóhajtást okozá, mióta azt tőle az itt megölt madár elragadta. „Szivtelen!“ ugymond, az eltépett madarat -330- tekintve „abban telt neked örömed, hogy roszat tégy. De a mennyi roszat tettél te nekem, annyi jót kivanok én azoknak, kik midőn egyik rokonukat rajtad megboszulták, engem is megboszultak.“

Nem lehet kifejezni a herczeg örömét kincsét megtaláltában. „Kedves herczegasszony“ igy kiálta fel, „ez a szerencsés pillanat, mely nekem ismét megadja azt, a mi te előtted oly kedves, kétség kivül jelensége és előhirnöke annak, hogy téged is meglátlak még, s talán hamarabb is, mint gondolom. Hála az égnek, ki nekem e szerencsét küldi, s egyszersmind reményét a legnagyobb boldogságnak, melyet óhajthatok.“

Ezen szavaknál megcsókolá a herczeg a talizmánt, begöngyölé, s gondosan karjára felköté.

Mély szomoruságában eddig csaknem minden éjet nyugtalan gondolatokban s ébren szemekkel tölte el; de szelid álomban ezt, mely a szerencsés kalandra következett. Másnap reggel, minekutána dolgozóruháját felölté, a kertészhez ment, és kérdé: mi dolog van; ki is arra kérte, hogy egy vén fát, mely már semmi gyümölcsöt nem terme, vágna ki gyökerestül.

Kamaralszamán herczeg fejszét veve, s ment, hogy dologhoz lásson. A mint azonban egy gyökeret keresztül vágna, valami keményre akadt, mely ellenállott s élesen visszapenge. Félretolván a földet, ércztáblát talált, mely alatt mintegy tiz lépcsőjü grádics lefelé vezetett. Azonnal alá szálla, s fenékre jutván, egy, két vagy háromöles négyszegű boltozatba lépett, melyben köröskörül ötven rézedény álla, mindnyája nagy, s egy-egy rézfödéllel befödve. Kamaralszamán fölnyitá mindeniket, egymásután; s egy sem volt, mely szinig nem állott volna poraranynyal. Igen megörülve ezen gazdag kincs föltalálásán, kiszállott az üregből, a táblát ismét reá boritá, s végezvén a fa gyökerei kiirtását, a kertész jöttére várakozott.

Tudniillik a kertész megtudá ugyan tegnap, hogy a hajó, mely esztendőnkint az Ébenszigetre szokott -331- utazni, kevés napok alatt oda elindul: de a napot határozottan nem tudák neki megmondani, s ezért más napra rendelék. Elment, s oly vidám arczczal tére most vissza, mely előre jelenté Kamaralszamánnak a jó hirt, melyet részére hoz vala. „Fiam“ ugymond az öreg, (mert aggott koránál fogva őt igy nevezheté) „örülj, és készülj, hogy harmad nap alatt hajóra szállhass; mert ekkor a hajó okvetetlenül elmegyen; én már a hajóssal átszállittatásodat ki is alkudtam.“

„Ez állapotban, melyben vagyok, kedvesb ujságot nekem nem hozhatál“ felele a herczeg. „Kölcsön gyanánt én is mondok neked egyet, melynek örülni fogsz. Fáradj el velem, s önnön szemeiddel fogod látni azon nagy szerencsét, melyet neked szánt az ég.“

A herczeg azon helyre vezeté a kertészt, holott a vén fát kivágta volt; s leeresztvén őt a boltozatba, megmutatá neki a sok aranynyal telt edényt, egyszersmind azon való örömét jelentvén, hogy Isten végre jámborságát s oly sok évi fáradozásait megjutalmazza.

„Hogy érted ezt?“ kérdé az öreg „azt véled, hogy én a kincset magamhoz veszem? tied az, egészen; nekem semmi jussom hozzá. Nyolczvan esztendeje, mióta atyám elhalván, ásom ezt a kertet, a nélkül, hogy reá akadtam volna; ez annak jele, hogy a kincs neked volt szánva, minthogy neked engedé Isten megtalálnod. Jobban is illik az hozzád, mint királyfihoz, hogy sem énhozzám, ki a sir szélén állok és semmire nincs szükségem. Épen jókor adja neked Isten, midőn az országba visszatérsz, melyen egykor uralkodni fogsz s a hol ennek igen jó hasznát veheted.“

Kamaralszamán herczeg nem akara kisebb lenni a kertésznél nemeslelküségben, s mindaketten hosszas vitába ereszkedtek. Végre a herczeg azt erősité, hogy ő épen semmit sem fogna venni, ha a kertész maga részére felét meg nem tartja. Ebben megegyezett a kertész, s mindaketten a huszonöt edényt magoknak különvették. -332-

Osztozás után igy szóla a kertész Kamaralszamánhoz: „Fiam, még itt nincs vége. Most már arra kell ügyelni, hogy a kincset hajóra rakjuk, s oly titkon, hogy azt senki ne is gyanitsa, különben nem fogod hazáig vinni. Az Ébenfa szigetén nincs olajfa, s az innen szállitott gyümölcsöt ott igen keresik; tudod, hogy ebből én igen szép rakást gyűjtöttem fáimról össze; e szerint jónak vélem, hogy ötven korsót végy, mindeniket félig aranyporral, félig olivákkal töltsd meg, s igy majd a hajóra rakjuk, ha elindulsz.“

A herczeg követte ezen jó tanácsot, a napnak hátra lévő részét a korsók elkészitésére forditván. Minthogy pedig félt, netalán a talizmán karjáról lecsuszszék, azt gondoskodásból az egyik korsóba elrejté, s ezt különös jegygyel kijelelé.

Végezvén a munkát, s korsóival annyira elkészülvén, hogy őket hajóra lehetett rakni, minthogy az éj is bekövetkezett, az öreggel együtt nyugodni ment; s elmondá neki a többek között a két madár vivását, s az egész dolog történetét, mely által ő ismét talizmánjának birtokába jutott; s ez a kertésznek nem kisebb örömére, mint csodálatára volt.

Azonban akár öregsége, akár maga megerőltetése a mult napon okozá, s a kertész igen roszul aludt; s más nap nevekedett baja, a harmadikon pedig még roszabbul lett.

Ez nap korán reggel eljöve a kapitány, néhány hajóslegénynyel együtt, s zörgetett a kertnek ajtaján. Kamaralszamán nyitá ki nekik, s ezek kérdezék, hol az a férfi, ki velök akarna utazni? „Magam vagyok az;“ sfelele a herczeg, „a kertész, ki számomra a helyet kibérlette, beteg s nem szólhat veletek. Azonban jertek be, kérlek s hordjátok ezen olajgyümölcscsel tele korókat a hajóra: mihelyt bucsut vettem a kertésztől, magam is utánatok megyek.“

A legények áthordák a korsókat és butort, s a kapitány igy szóla menőben Kamaralszamánhoz: „El ne -333- mulasd uram, azonnal utánunk jőnöd; a szél igen jól fú, s én csak reád várok, hogy vitorláimat kitárjam.“

Mihelyt a kapitány és a hajósok elmentek, Kamaralszamán bement a kertészhez, hogy elbucsuzzék tőle, s minden szives szolgálatait megköszönje, melyeket iránta mutatott: de őt vonagolva találá; alig mondatá el vele halála óráján a muzulmán rövid hitvallást, kimult a kertész, karjai között.

Minthogy a herczegnek hajóra kellett ülni, sietett a mint csak lehete, végezni a halott körül kötelességeit. Megmosá a testet, fölöltözteté, s minekutána egy gödröt ásott a kertben, (mert a mahomedánusok csupán türelemmel élvén a bálványozóknál, nyilvános temetőjök nem volt) betemeté a testet, ő egyedül; s már estveledni kezdett, midőn mindezeket elvégzé.

Most tehát sebten elindult, hogy hajóra üljön; s hirtelenében a kert kulcsát is magához vevé, hogy ha érkezik, a kert birtokosának, vagy más valamely biztos embernek tanuk előtt általadhassa; azonban a kikötőhöz érve, azt hallá, hogy a hajó már régen elevezett, s nem is látható többé. Egyszersmind hozzá tevék azt is, hogy csak akkor indult el a hajó, mikor már reá három órát hasztalan várakoztak.

El lehet gondolnunk, hogy a herczeg a legnagyobb szomoruságba esett, kényszeritve látván magát tovább is olyan országban maradni, melyben senkivel szövetkezése nem volt, s lenni nem is kivánt; és ismét esztendeig lesni az alkalmat, melyet most elszalasztott. Még nagyobb keserűsége volt az, hogy a herczegné talizmánját kiadá kezei közül, melyet most örökre elveszettnek tartott.

Nem lőn egyéb mit tenni, mint hogy az imént elhagyott kertbe visszatérjen, azt birtokosától haszonbérbe vegye, s tovább is munkálja, balsorsa és szerencsétlensége fölött omló könyei között. Minthogy maga a munkát nem győzte, legényt fogadott maga mellé; s hogy a kertész halálával reá szállott másik felét a kincsnek -334- bátorságba tegye: beraká azt más ötven korsóba, olivákat halmozván fölükbe: hogy igy annak idejében magával a hajón elvihesse.

Mig Kamaralszamán herczeg a keserűségnek, fájdalomnak és sohajtozásnak másik esztendejét kezdé: azalatt a hajó kedvező széllel evezvén, az Ébenfasziget fővárosába szerencsésen eljutott.

Minthogy ebben a királyi lak épen a tenger partján épült, megpillantá a hajót a király, vagyis inkább Badur herczegasszony, a mint épen lobogó vitorlákkal a kikötőbe befutott, és kérdé, micsoda hajó ez; mire azt a választ vevé, hogy ez minden esztendőben bizonyos évszakon a bálványozók városából el szokott egyszer jőni, s rendszerint gazdag árukkal van rakodva.

A herczegné, ki az őt körülözönlő pompa fényében is Kamaralszamánt forgatá eszében, elgondolá, hogy ő talán ezen hajóra ülhetett; s eltökélé magában, hogy őt megelőzve elléje menjen: nem azért, hogy magát azonnal megismertesse; (részéről bizonyosnak tartá a meg nem ismerhetést), hanem azért, hogy bizonyossá lévén jöttéről, további lépéseit egyesülésökhöz a szerint tehesse.

Azon ürügy alatt, hogy az áruk felől maga fog tudakozódni, s ezeket látni, minekelőtte a tetszőket magának kiválasztaná: lovat parancsolt; s több tisztviselő által kisértetve épen akkor érkezett a révhez, midőn a kapitány partra szállott. Elébe hivatá ezt, és kérdé: honnan jő, mennyi ideje, hogy utban van, micsoda jó vagy bal esetek érték utjában, nincsen-e egy vagy más jelesebb utazó hajóján, s mindenek előtt, miket rakatott fel?

A kapitány mindenik kérdésre felelt, s az utazókra nézve azt mondá, hogy ezek csupa kereskedők, kik ide rendszerint eljárnak, s különféle tájakról drága szereket rakattak fel; például: finom gyolcsot festve és festetlen, gyöngyöket, mosuszt, szürkeszin ambrát, kámfort, -335- fűszert, orvosszereket, olajfagyümölcsöt, s több ilyes árukat.

A herczegasszony rendkivül szerette az olivát; s mihelyt ezen czikkelyt emlittetni hallá: „Legfoglalom“ ugymond „valamennyit; ki kell rakatni tüstént, s az alkut megkötni. A mi a többit illeti, mondd meg a kereskedőknek, hogy a szépét belőle, minekelőtte más látná, hozzák hozzám.“

„Felség,“ igy szóla a kapitány „az oliva ötven igen nagy korsó, de a kereskedő, a kié, hátramaradt. Én magam tudtára adtam a hajó indultát, s vártam sokáig; de minthogy még sem jött s elmaradása igen hátráltatott, eluntam a várást, s elindultam.“

„Csak rakassék ki;“ monda a király „ez nem lesz akadály, hogy az alkut megkössük.“

A kapitány csónakot küldött a gyümölcs után, s ez rövid időn hozá az ötven korsót. A herczegasszony kérdé, mi ára lehet ennek itt a szigeten.

„Uram“ monda a kapitány „az ember szegény; nem lesz szerfelett megfizetve, ha felséged ezer ezüstpénzt ád neki.“

„Akarom, hogy meg legyen elégedve,“ szóla a herczegasszony, „minthogy a mint mondád, szegény, ezer aranyat fogok neked kifizettetni; juttasd majd kezéhez.“

Ezzel parancsot ada a fizetésre, s minekutána a korsókat jelenlétében elviteté, visszatért palotájába.

Minthogy az éj nem vala messze: Badur herczegasszony a belső palotába, Haiat al-nefusz herczegné termeibe mene, s az ötven korsót oda viteté. Izleni és izeltetni akarván gyümölcseit, fölnyita egyet, s egy tálba kiönté. Nagyobb nem lehetett csodája, a mint a gyümölcsöt poraranynyal vegyitve látá. „Mi csoda történet!“ ugymond; s azonnal Haiat al-nefusz asszonyai által maga jelenlétében mindenik korsót kinyittatá, s csodája azon mértékben nőtt, a mint észrevette, hogy az oliva mindenütt aranynyal van vegyitve. De a mint azon korsóhoz értek, melybe Kamaralszamán a talizmánt -336- rejtette volt, s ezt a korsó ürülése közben a herczegasszony megpillantá, oly annyira meglepeték, hogy aléltan rogyott le.

Haiat-al-nefusz, s asszonyai segedelmére siettek; vizet locsoltak orczájára, s ez által ismét életre hozták. Minekutána teljesen magához tért, előfogá a talizmánt, s össze meg összecsókolgatta. De minthogy a herczegné asszonyai előtt, kik neme szinlelését még nem tudták, bővebben nem szólhatott, különben is a hálás ideje már elérkezett: az asszonyokat elbocsátá.

„Herczegné“ igy szóla, mihelyest magán voltak, Haiat-al-nefuszhoz „abból, a mit már történetemből mondottam, kétségkivül elláthattad, hogy a talizmán okozta ájulásomat. Ugy van, enyim ez; s ugyanaz, mely engem és szeretett férjemet egymástól elszakaszta. Oka volt akkor a mindkettőnkre nézve keserves elválásunknak; s most, nincs semmi kétségem, hamar leendő egyesülésünket fogja eszközleni.“

Más nap, mihelyt felvirradt, hivatá Badur herczegasszony a hajókapitányt. Ez elérkezett, s a herczegasszony igy szóla hozzá: „Mondj nekem még többet azon kereskedőről, ki a korsókat, melyeket tegnap vevék, felrakatá. Azt mondád, ha nem csalatom, hogy őt a bálványozók városában hagytad; nem tudnád nekem megmondani, mi dologban volt ott?“

„Uram“ felele a kapitány „bizonyost mondhatok ebben a dologban, minthogy önmagam jártam el benne. Átjövetelét egy öreg kertész alkuvá ki nálam, ki azt mondá, hogy őt a kertben fogom találni, melyben nála, u. m. a kertésznél dolgozott, s ez nekem a kertet kijelelé. Ez okon mondám azt felségednek, hogy az ember szegény. Magam menék el a kertbe, tudtára adni, hogy a hajóra jőjön, s beszéltem is vele.“

„Ha ugy van,“ válaszolá a herczegasszony „ugy még ma vissza kell evezned, s a bálványozók városából nekem ezen kertészlegényt elhoznod. Ő nekem adósom. Ha meg nem teszed: nem csak a te s a veled jött kereskedők -337- áruit lefoglalom: hanem életed, s a kereskedőké fog nekem helyette fizetni. Épen most teszik parancsolatomra áruidat zár alá: s ezt elébb le nem szedetem, mig az embert, a kit mondottam, előmbe nem állitod. Ez az, a mit akartam mondani; siess, és végezd, mit meghagytam.“

Nem volt mit szólani a kapitánynak ezen meghagyásra, melynek nem teljesitése az ő s a kereskedők dolgára annyi kárt hozhatott. Elmondá ezeknek; s a kereskedők nem kevésbbé siettek mint ő, fris vizet és eleséget vinni hajójára, annyit a mennyi az utra szükséges volt. S ezt oly buzgósággal cselekvék: hogy a hajó még az nap indulhatott.

Utja szerencsés volt. S a kapitány oly ügyesen intézé a dolgot, hogy éjjel érkezett a bálványimádók városához. Eléggé közeledvén, nem vetteté ki a vasmacskákat, hanem összehuzatván vitorláit, csónakba ült, s nem messze a révtől partra szállott. Innen hat elszánt hajoslegényt vévén maga mellé, Kamaralszamán herczeg kertjéhez sietett.

Kamaralszamán még ébren volt; nejétől a chinai herczegasszonytól elszakadása kinzá, mint máskor is, s átkozá magában azon pillanatot, melyben vizsgasága arra birta, hogy a herczegasszony övét nem hogy fürkészsze, hanem egy ujjal is érintse. Ezzel tölté a nyugvásra szánt időt, a mint egyszerre kopogást halla. Az ajtóhoz futott felöltözötten; s alig nyitá ezt ki, reá rohantak a kapitány és legényei; s minden szó nélkül a ladikba hurczolák, innen a hajóra vitték, mely tüstént szélnek ereszté vitorláit.

Itt Kamaralszamán, ki mindeddig a kapitánynyal és legényekkel együtt hallgata, kérdé a kapitányt, mi adott neki okot, őt igy erővel magával hurczolnia. „Nem vagy-e te adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ kérdé őt ellenben a kapitány. „Én? s adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ monda csudálkozva a herczeg. „Hiszen én nem is ösmerem; soha semmi dolgom nem volt vele; s -338- nem tettem én soha földére lábamat.“ „Azt jobban tudja mint én,“ igy amaz, „szólj a királylyal magad; azonban maradj itt, s légy türelemmel.

A hajó szint oly szerencsével utazott ismét az Ébenfa szigetére vissza, milyennel onnan Kamaralszamán elvitelére a bálványozók városához jöve. Ámbár éjjel volt, hogy a kapitány a révben kiköte, még sem mulasztá el azonnal partra szállani, s elvezetni Kamaralszamánt a királyi lakhoz, holott a felség elébe bocsáttatni kivánt.

Mihelyt Badur herczegasszony, ki már a belső teremekbe vonula, az ő s Kamaralszamán jöttét meghallá; azonnal kijöve, hogy velök szólhasson. Szemeit legelébb is a herczegre, imádott férjére veté, ki után elválások óta oly sok könyet ejte: s megismeré őt tüstént alacsony öltözetében is. Ellenben a herczeg, ki reszketett a király előtt, kinek képzelt adósságokról volt számadandó, messzéről sem gyanitá, hogy ez lehessen az, kit oly forrón óhajta viszontlátni. Ha a herczegasszonyt semmi nem tiltaná szive hajlandóságát követnie, nyakába borult volna a herczegnek, s magát ezen ölelésében kinyilatkoztatná: de igy még tanácsosnak vélé mindkettőjökre nézve, folytatni a király szerepét, minekelőtte magát megismertetné. Elégnek tartá tehát ezuttal egy jelenlévő tisztnek megparancsolni azt, hogy a herczegre gondot viseljen, s holnapig ápolgassa.

Megtévén igy Kamaralszamán iránt a rendelést, megjutatmazá egyszersmind a hajós kapitánynak fontos szolgálatját, s parancsot ada egy másik tisztviselőnek: menjen tüstént, és vegye le a hajó áruira vetett zárt; a kapitányt pedig egy drága gyémánttal ajándékozá meg, mely uti költségeit halmozva megtérité. Sőt azt is hozzá adá, hogy az olivák árát is magának tarthatja, ezek iránt ő a kereskedővel majd számolni fog.

Végre megtére ismét az ében-szigeti herczegné szobájába, s közlé vele az örvendetes hirt: de kéré is egyszersmind, -339- tartsa meg továbbra is a titkot, tudtára adván mind azon lépéseket, melyeket követendőknek vélt, minekelőtte magát a herczeggel, s magát a herczeget annak ismértetné, a mi; „oly nagy a hézag“ ugymond „a kertész s egy hatalmas fejedelem között, hogy veszedelmes volna őt egy pillanatban a legalacsonyabb sorsból a legmagasabb polczra általugratni; ámbár ez itt a legnagyobb igazsággal történnék.“

Az ében-szigeti herczegasszony nem hogy hitét szegné; hanem inkább örömest beereszkedék szándékaiba, s fogadá, hogy mindent, a mit kiván a legnagyobb örömmel fogná tenni.

Más nap reggel, minekutána a herczegasszony, ébenszigeti királynak neve, viselete s tekintete alatt megrendelé, hogy a herczeg korán reggel fürdőbe vezettessék, s egy emir vagy is helytartó öltözetét vegye magára, bevezetteté ő a gyülésbe; holott szép külseje s fejedelmi személye által minden jelenlevő urak figyelmét magára voná.

Maga is Badur herczegasszony el vala bájolva őt ily kellemesen ujra látván, a milyennek őt már sokszor látá; s ez még inkább tüzelte arra, hogy szavát dicséretére a gyülés teljes szine előtt fölemelje. Minekutána a herczeg az emirek között helyt foglala, „Urak,“ igy szóla ezekhez a herczegasszony „Kamaralszamán, kit én ma társatokká tészek, magas helyezetére nem méltatlan. Ismerem őt eléggé utazásaimból, hogy érte jót állhassak, s bizonyossá teszlek, hogy ő magát mind vitézsége s ezer más jó tulajdonai által, mind pedig elméje nagysága által meg fogja különböztetni.“

Kamaralszamán mód nélkül elcsudálkozott, magát a királytól, kiben asszonyt, sőt szerelmes herczegasszonyát épen nem gyanitá, megneveztetni, s azt állittatni hallá, hogy őt ez ismeri. Minthogy pedig bizonyos volt benne, hogy vele sehol és soha sem találkozott, még inkább elbámult a szertelen dicséreten, melyet itt tőle vőn. -340-

Azonban ez a nagy méltósággal kiejtett magasztalás őt meg nem zavará, sőt inkább azon szerénységgel fogadá azt, mely eléggé mutatá, hogy ő ezen dicséretet megérdemli, de őt az hiuvá nem teszi. Leborult a király széke előtt, s fölemelkedvén ismét:

„Uram“ ez vala válasza „szót nem lelek, hogy felséged előtt azon becsülést megköszönjem, melyet kegyes kimutatni irántam, s még kevésbbé hálálhatom meg az ebben kinyilatkozó jóságot. – Mindent, a mi erőmtől telik, meg fogok cselekedni, hogy arra magamat érdemessé tegyem.“

A gyülésből a herczeget egy tiszt külön palotába vezeté, melyet Badur herczegasszony csupán használatára készittetett. Volt benne több házi tiszt, s parancsolatját váró cselédség, és egy lóban igen gazdag ól. Gondja volt herczegasszonyának arra, hogy az emir tisztét, melyre épen most emeltetett, fénynyel is fentarthassa. S a mint teremeibe lépett, udvarmestere egy aranynyal tele ládikát ada kezébe. Annál nagyobb volt csodája, mennél kevésbbé foghatá meg, honnan eredhet reá ily szörnyü szerencse, és soha esze ágában sem volt, hogy ez a chinai herczegasszonytól jöhetne.

Két vagy három nap mulva még több bejárhatást akara magához adni, s egyszersmind nagyobb megtisztelést is Kamaralszamánnak a chinai herczegasszony: azért is őt az épen megüresült kincstárnoki hivatallal megajándékozá. Ez a hivatalt a legnagyobb pontossággal vitte, s mégis leköteleze magához minden embert: ugy hogy igazságszeretete és adakozása által nem csak az udvariak barátságát, hanem az egész nép szivét és szeretetét is megnyerte.

Kamaralszamán a legboldogabb ember volt volna mindenek között, minthogy egy idegen királynál ily nagy kegyelemben álla, s mindenek előtt tekintetben, mely még naponkint nevekedett: ha csak kedves herczegasszonyát birta volna. Legnagyobb szerencséjében is szüntelen aggódott, nem kapván felőle semmi tudósitást, -341- ezen országban sem, melyen ugy látszott, által kell vala utaznia, minekutána egymástól oly keservesképen elszakadtak.

Rá akadhatott volna a nyomra, ha a herczegné, Kamaralszamán nevét, melyet ennek ruhájával együtt fölveve, tovább is megtartja; de ő ezt uralkodása kezdetén letevé, s ipának az öreg királynak kedvéért magát Armanosznak nevezteté. E szerint neve csak „az ifjabb Armanosz 16)“ volt, s csak egy-kettő emlékezett még az udvarban, hogy a szigetre Kamaralszamán névvel jött vala. A herczeg még nem volt eléggé ismerős velek, hogy ezt megtudhatná; azonban végre csakugyan rá akadhatott volna.

Minthogy tehát Badur herczegasszony ettől tartott, ellenben pedig azt akará, hogy neki magának köszönje Kamaralszamán a megösmertetést: eltökélé, hogy a maga, és a herczeg szenvedéseinek is véget vet. Mert többször észrevette, hogy valahányszor a herczeg hivatalos foglalatosságokban vele beszél, gyakran fel-felsohajt; a minek egyéb oka kivüle nem lehetett. S maga is örökké oly nyügben élt, melytől valahára szabadulni kivánt. Különben a nagyok barátsága, s a nép kedvezése és szerelme azzal biztatgatá, hogy a koronát ellenmondás nélkül meg fogja tartani.

Mihelyt a herczegné, Haiat-al-nefusz herczegasszonynyal egyetértve, ezt magában eltökélte: félrehivá egykor Kamaralszamánt, s ezt mondá neki:

„Kamaralszamán, hosszas beszédem lesz veled bizonyos dolog felett, melyben tanácsodat kérem. Jobb időt nem szánhatok erre, mint az éjjelt: azért estére légy itt, s hagyd meg otthon, hogy rád ne várjanak; lesz gondom ágyadra.“

Kamaralszamán nem mulasztá el megjelenni a palotában a kiszabott órán. A chinai herczegasszony őt belsőbb teremeibe vezeté; s minekutána a főbb heréltnek, -342- ki őket követni akará, intett, hogy reá többé nincs szüksége, s az ajtót tartsa zárva: bevezeté a herczeget egy más szobába, mint a melyben Haiat-al-nefusz herczegnével hálni szokott.

A mint a herczeg és herczegasszony ezen szobába értek, melyben ágy is volt, s az ajtó bezárva: kivoná a herczegasszony egy kis tokból a talizmánt, s oda nyujtá a herczegnek, szólván „e talizmánt egy csillagász ajándékozá nekem a minap; te jártas vagy minden dologban: megtudnád-e mondani, mi ereje van?“

Kamaralszamán vevé a talizmánt, s közelebb álla a gyertyához, hogy jobban megnézhesse. Meglepetve, s oly igen, hogy a herczegasszony gyönyörködött benne, azonnal megismeré, s felkiálta: „Azt kérdi felséged, mi ereje van e talizmánnak? Ah, az az ereje: hogy engem búmban és bánatomban megöl, ha rövid időn meg nem találom ismét a legkecsesb, legszeretettebb herczegasszonyt, kire a nap sütött; a kié, s a kitől elszakadásomat okozá. Rendkivüli való történet ez Uram, s elmondása szánakodásra inditaná felségedet, a boldogtalan férj és szerető iránt, ha volna türelme, azt végig meghallgatni.“

„Mondd el máskor“ felele a herczegasszony „azonban örömemre van azt mondhatnom, hogy már tudok felőle valamit; mindjárt jövök, várj itt egy kevesig.“

Ezzel egy mellékszobába tért a herczegasszony, holott a királyi turbánt letevé; s mihelyt hamarjában más főrevalót, és asszonyköntöst öltött, nem feledvén az övet, melyet elszakadások napján visele, az előbbi terembe visszatért.

Kamaralszamán herczeg azonnal ráismere kedves herczegasszonyára, s hozzá futott, és általölelvén szerelmesen „ah, mint köszönöm a királynak“ ugymond „ezen örvendetes meglepést!“ – „Ne várd a királyt“ mond a herczegasszony, s az ölelést könyes szemekkel viszonozta; „énbennem látod őt, de üljünk le; megfejtem a mesét.“ -343-

Ekkor elbeszélé a herczegasszony, mi volt eltökélése a réten, melyen utószor tábort ütöttek; minekutána látá, hogy őt többé hasztalan várná; miképen vitte ki szándékát mind addig, mig az Ébenszigetre érnének, holott kénytelen volt Haiat-al-nefusz herczegnét elvenni, s ezzel a koronát, melyet a házasság következésében neki Armanosz király áltada, mikép fogadta a herczegné, kinek jeles tulajdonit dicsérte – neme fölfedtét; s végre el azon kalandot is, midőn az olivákkal és aranyporral rakott korsókban a talizmánt meglelé, mely neki utat nyitott arra, hogy őt a herczeget, a bálványozók városából elragadtassa.

Végezvén a herczegasszony, akará, mondja el a herczeg, mikép lőn a talizmán elválások oka. A herczeg elmondá; s végén beszédének szerelmes panaszt tőn, hogy őt a herczegné a kegyetlen, oly soká epeszté. Ez erre kifejté okait, melyeket már tudunk; s minthogy beszédökben igen elkéstenek, itt lefeküdtek.

Más nap reggel mihelyt megvirradt, felkele a herczegné és a herczeg – de amaz nem királyi turbánt, hanem asszonyi köntöst vőn magára, s minekutána elkészült, a heréltek fejét Armanosz királyhoz küldé, kéretvén őt, hogy hozzá, vejéhez fáradni méltóztassék.

A mint a király elérkezett, nem kicsiny volt megütközése egy asszonyt szemlélvén, kit épen nem ismere, s mellette a fő kincstárnokot, kinek épen nem vala szabad, valamint senkinek sem az udvariak közül a palota beljébe lépni; de leült, és kérdé, hol a király.

„Uram“ igy szóla a herczegasszony „tegnap király valék, de ma a chinai herczegasszony vagyok, hitese a valóságos Kamaralszamánnak, Schachszamán király fiának. Ha méltóztatik felséged történetünket türelemmel hallani: reménylem, nem fogja azon bocsánandó cselemet kárhoztatni, melylyel felségedet elámitám.“

„Uram“ ezzel rekeszté be a herczegné „ámbár vallásunkon nem örömest engedik az asszonyok férjeiknek azon szabadságot, hogy magoknak több nőt is vehessenek: mégis én örömest általengedem Haiat-al-nefusz herczegasszonynak, ha felséged az ő s Kamaralszamán herczeg egybekelését megengedi, a királyné rangját és czimjét mely őt igazságból illeti, s magam alább ranggal megelégszem. Sőt ha nem volna is ezen elsőségre joga, kész volnék neki azt általengedni, tartozó köszönetül, hogy titkomat oly nemeslelküleg megőrzé. Ha felséged csupán megegyezését kivánná, én már őt előre elkészitém, s bizonyos vagyok: igen meg lesz e szerint elégedve.“

A király bámulva hallgatta e beszédet. Midőn vége lőn, Kamaralszamán herczeg felé fordult, és igy szólott: „Fiam, minekutána Badur herczegasszony hitvesed, kit én eddig oly csalatásból, melyet nem fogok megbánni, vőmnek tarték: kinyilatkoztatja, hogy ágyadat örömest megosztja leányommal, most már csak azt akarom tudni: elveszed-e leányomat, s a koronát, melyet érdeme szerint Badur herczegasszony fogna holtáig viselni, ha jobbnak nem tartaná azt kedvedért letenni?“

„Uram“ felele Kamaralszamán „bármely igen óhajtom kedves atyámat ismét meglátni, mégis oly erősek irántad, s Haiat-al-nefusz herczegné iránt tartozásaim, hogy semmit sem birok neked megtagadni.“

Kamaralszamán tehát királynak kikiáltatott, s még az nap fényes pompával megülé menyekzőjét Haiat-al-nefusz királykisasszonynyal, kinek nagy szépsége, esze, és szerelme őt egészen kielégité.

Ezentul a két királyné szint azon barátságban és egyességben élt egymással, mint ezelőtt; s igen megvoltak azon egyenlőséggel elégedve, melyet irántok Kamaralszamán mutatott, ágyát velök felváltva megosztván. -345-

Ugyanazon évben mindakettő, szinte egyszerre szült neki egy-egy fiut; s a két herczeg születése örömünnepekkel tiszteltetett.

Kamaralszamán az idősbet, kit Badur herczegasszony szül vala, Amgiádnak, a másikat pedig, Haiat-al-nefusz kisdedét, Asszádnak nevezé.

Amgiád és Asszád királyfiak története.

A két herczeg a legnagyobb gonddal nevelteték; s midőn később éveikbe jutottak, mindkettőnek ugyanazok valának tanitói mindazon tudományban és művészségben, melyekben atyjok őket tanittatni akará, ugyanazok mesterei a testgyakorlatokban. Belső vonzódásuk egymás iránt már kisded koruktól fogva, okozá bennök az izlés és tanulás ezen megegyezését, mely még naponkint nevekedett.

És szinte, midőn már azon korba jöttek, melyben külön lakot valának nyerendők, oly egy volt szövetkezésök, hogy atyjokat Kamaralszamánt kérék: engedjen mindkettőjöknek egy lakást. Megnyerék, s itt ismét ugyanazok valának házi tiszteik, és cselédeik, ugyanegy óluk, egy szobájuk, egy asztaluk.

Lassankint annyira nőtt Kamaralszamán bizodalma derék és egyenes voltokhoz, hogy tizennyolczadik évök után nem kétlé nekik általengedi felváltva az előlülést a tanácsban, ha magát több napi vadászat tartóztatá.

Minthogy a két herczeg egyaránt szép és termetes vala: hihetetlen volt gyermekkoruktól fogva a két királyné tapadása hozzájok, s ugy, hogy Badur királyné több hajlandóságot érzett Asszádhoz, Haiat-al-nefusz fiához, mint Amgiád- saját magzatához, s Haiat-al-nefusz királyné Amgiádhoz többet, mint Asszádhoz.

A királynők ezt eleinte saját barátságok következésének tarták; de midőn a herczegek korosodtak, indulatuk heves szerelemmé, s ez a legtüzesebb szenvedélylyé -346- változott, a mint a két herczeg oly édes varázsban álla előttök, mely részeg szemeiket teljesen megvakitá. Tüzök undokságát jól átlátták, s egész erővel törekedtek ellene: de a meghittség, melylyel az ifjakat naponkint fogadák, s azon kisded koruktól megszokott csodálás és simongások, melyektől elszakadni nem tudtak, oly igen fölgyujtá szerelmöket, hogy álmok és étvágyok elveszett. Bajukra, s bajára a két herczegnek is, ezek megszokva tapadásukat, a két förtelmes lángot nem gyaniták.

Minthogy a két asszony szerelmét egymástól nem titkolá, de szemtelenségök nem ment annyira, hogy azt szóval mindenik herczegének megvallaná: abban egyeztek meg, hogy ezt irással teendik; s kárhozatos szándékok kivitelére azon pillanatot használák, midőn Kamaralszamán a király, három vagy negyed napi vadászatra távol lőn.

A király elutazása napján Amgiád üle főhelyt a tanácsban, s itélő széket tarta két vagy három óráig délután. A mint gyülés mulva a palotába visszatér, félrevonja egy herélt, s Haiat-al-nefusz királynétól kezébe levelkét nyom. Amgiád nézi, s olvassa, s elborzad. „Te áruló“ igy kiált kardot rántva, „ez a hűség, melylyel uradnak királyodnak tartozol?“ s e szónál fejét veszi.

Tett után, magán kivül haragjában, anyjához Badur királynéhoz fut, oly képpel, mely eléggé mutatja borzalmát; s mutatja a levelet, elmondja tartalmát, el azt is, kitől jő.

Meghallgatás helyett maga a királyné mutatott neheztelést. „Fiam“ igy szóla „a mit itt mondasz, merő költemény és rágalmazás. Haiat-al-nefusz, a királyné sokkal több észszel bir; s én igen vakmerőnek találom, hogy ily szemtelenűl mersz felőle hozzám szólani.“

A herczeg felindult anyjának ezen szavain. „Te és ő“ ugymond mindketten gyalázatosak vagytok. Ha az a tisztelet, melylyel atyámnak a királynak tartozom, most le nem köt, Haiat-al-nefusz nem él többé.“ -347-

Badur királyné Amgiád fiának ezen példájábó könnyen el gondolhatá, hogy Asszád herczeg, ki nem volt kevesbbé erényes, a hasonló nyilatkozást, melyet neki tenni szándékozott, nem fogja kedvezőbben venni; azonban ez nem tartóztatá, megállani tovább is szörnyű szándékán; s más nap reggel levelet irt hozzá, melyet egy vén rabnőre, ki a palotában járatos volt, bizott.

S a vénasszony kileste alkalmát a levél kézhezadásának, midőn épen a herczeg a tanácsból, melyben előlülő ma ő vala, teremébe visszatért. A herczeg vevé a levelet és olvasá; s haragja megragadta: hogy nem is olvasván végig a levelet, kardot ránta, s megbünteté a vénasszonyt ugy, a mint érdemlé. Evvel Haiat-al-nefusz királyné szobájába rohant, s meg akará neki a levelet mutatni, melyet kezében tarta: de a királyné nem hagyá, sőt szóra sem ereszté, mondván. „Tudom jól, mit akarsz mondani; te is oly szemtelen vagy, mint Amgiád a bátyád. Takarodjál, s ne is lássalak többé.“

Asszád elhült ezen szavakon, melyek oly váratlan érték, s csak hamar szinte dühbe hozák, melyet boldogtalan tettel akara követni, de megtartá magát, s eltávozott minden szó nélkül, félvén, hogy olyast találna mondani, a mi nemes lelkéhez nem illik. Minthogy Amgiád herczeg szerényebb vala, hogysem a tegnap vett levelet emlitené, azonban Asszád anyja szavaiból ellátá, hogy ez nem kevesbbé bünös Badur királynénál: elmene bátyjához, szeliden szemére veté a hallgatást, s elegyité keservét keservével.

A két királyné kétségbe esve, hogy gyermekeikben oly erényt találtak, mely őket magokat eszökre hozhatta volna, elnyoma minden természetes érzést, s egygyé lettek abban, hogy fiaikat elveszessék. Asszonyaikkal elhiteték, hogy azok akarának rajtok erőszakot tenni, s e szerint viselék is magokat: sirtak, üvöltöttek, átkokat mondának fiaikra, s végre egy ágyba feküdtek mindaketten, mintha ellentállások vette volna ki őket erejökből… -348-

A mint más nap reggel Kamaralszamán király a vadászatról megjöve, elcsodálkozott, a két királynét egy ágyban látván kisirt szemekkel, s oly valólag szinlelt állapotban, hogy megesett szive rajtok, és sietve kérdé, mi történt.

E szóra megujitá a két hitetlen királyné zokogásait, sopánkodásait, s minekutána magokat eléggé kéreték, végre szót kezde Badur királyné: „Uram“ ugymond „a méltó fájdalom bennünk elfogott, oly szertelen, hogy a napot nem kellene látnunk többé a gyalázat után, melyet rajtunk fiaid a herczegek hallatlan kicsapongással tevének. Egyesülve, születésökről megfeledkezve távollétedben azon orczátlanságra és szemtelenségre vetemedtenek, hogy becsületünket megtámadnák. Engedje felséged elmellőznünk a többit, siralmunk azt ugy is kitaláltatja.“

A király hivatá azonnal a herczegeket, s önnön kezeivel vesz boszut tettökért, ha az öreg király és ipa Armanosz, ki szinte jelen vala, karjába nem esik. „Mit tészsz fiam?“ ugymond „kezeid és palotádat“ fogod-e saját véreddel fecskendeni? Van más mód is, megbüntetni őket, ha bünösek.“ Csillapitá ezután, és kéré: vizsgálja meg jól, elkövették-e valóban a vétket, melyről vádoltatnak?

Kamaralszamán ugyan erőt vőn magán, hogy gyermekeinek nem leve hóhérok; de befogatá őket, s estvére hivatá Dsiandár emirt, és meghagyá ennek, hogy a városon kivül, akármely felé, s akármi távol, éltöket vegye, s ruháik nélkül – ez lesz a végbevitt meghagyás tanuja – vissza ne térjen.

Dsiandár lovagla a herczegekkel egész éjjel. Reggel leszálla, s könyes szemekkel tudtokra adá a vett parancsot: „Herczegek,“ igy szóla „a parancs kemény, s fájdalmam iszonyu, mert teljesitőjének én vagyok választva. Adná az ég, hogy magamat alóla kimenthetném.“ „Tedd kötelességedet,“ mondák a herczegek „tudjuk mi, hogy -349- te nem vagy oka halálunknak, s megbocsátunk neked teljes szivből.“

Ekkor megölelék egymást a herczegek, s oly tapadva mondák végső bucsujokat, hogy sokáig nem birtak egymástól elválni. Asszád az első akara meghalni. „Kezdd rajtam,“ ugymond Dsiandárhoz „s kimélj meg azon fájdalomtól, hogy Amgiád bátyámat halni lássam.“ Amgiád nem engedé; s Dsiandár nem hallhatá meg sürűbb könyezés nélkül mint legelébb, nemes vitájokat; melyből kitetszett, mi őszinte és tökéletes volt barátságuk.

Végre elintézék az érzékeny versenyt, s kérék Dsiandárt: füzné őket egybe, s tenné a legkönnyebb helyezetbe, hogy egyszerre vegyék a halálos csapást. „Ne vond meg“ ezt mondák „az együtt halhatás vigasztalását két szerencsétlen testvértől, kiknek, mióta a világon élnek, mindenök közös volt, még büntelenségök is.“

Dsiandár megadá a herczegek kivánságát. Megkötözé őket; s minekutána vélekedése szerint a legjobb helyezetbe tette, hogy fejöket egyszerre leüthesse, kérdezé: nincsen-e még halálok előtt valami reá bizni valójok?

„Csak egyre kérünk,“ felele a két herczeg „atyánkhoz a királyhoz visszatértedkor bizonyitsd neki, hogy mi ártatlanul halunk meg: de vérünk kiontását neki nem tulajdonitjuk, mert azt tudjuk, hogy a reánk tolt fertelem valósága iránt nincs jól tudósitva.“

Dsiandár ezt nekik megigéré, s kardot ránta. Lova, melyet nem messze magától egy fához köte, ettől, s a kardvillogástól megijedett, elszakasztá a kantárt, s odább szökve neki vágtatott a térmezőnek.

A ló derék ló volt, s szerszáma drága; Dsiandár nem örömest veszté el a kettőt. Ez a véletlenség megzavará, s a helyett, hogy a két herczegnek fejét vegye, elveté kardját, s lova után szaladt, hogy megkaphassa. -350-

A paripa Dsiandár elől elelpattant, s kerengései által ezt egy erdőbe vezeté, melybe beszaladott. Dsiandár követé itt is; de a ló nyerités fekölte benn egy alvó oroszlánt, ki is előjöve, s a helyett, hogy a lovat üzné, mihelyt Dsiandárt észrevette, neki tartott.

Nem a lovon többé, hanem saját élete megtartásán szorongott Dsiandár, s mindenkép ügyekvék az oroszlán elől kitérni, mely őt nem téveszté, hanem a fák körül közelről üzte. Ezen szörnyű szükségben ezt gondolá magában: igy engem az Isten nem büntetne, ha a két herczeg, kinek megölése reám bizatott, ártatlan nem volna. Bajomra még kardom sincs itt, a mivel magamat védelmezném.“

Mig ő távol volt: a két herczeg igen megszomjuzott s ezt a halálkin okozhatá, minden nagylelkű magok megadása mellett is a király kegyetlen parancsolatjába. Amgiád herczeg mondá öccsének, hogy közel hozzájok van egy forrás; jó lesz megoldani kezöket, s oda menni, és inni. „Bátyám“ mondá Asszád, az a rövid idő, a mit még élünk, nem méltó, hogy miatta szomjunkat oltsuk. Eltürhetjük ezt még egy két pillanatig.“

Ez ellent nem állván Amgiád feloldá magát, s fel öccsét is, bár akaratja ellen. Elmentek a forráshoz; s a mint megenyhültek: az erdőből, melybe Dsiandár lovát kergeté, orditás és kiáltozás hatott fülökbe. Amgiád azonnal vevé a kardot, s „Öcsém“ ugymond „siessünk a szerencsétlen Dsiandár segélyére; talán még jókor érünk, hogy őt a veszedelemből, melyben van, kimentsük.“

A két herczeg semmit sem késett, s azon pillanatban jöve meg épen, midőn az oroszlán Dsiandárt már lerántá. De mihelyt az állat Amgiád herczeget kardjával ellene menni látta, fölereszté martalékát, s dühösen neki szökött. A herczeg meg nem rettenve fogadá, s oly ügyesen és hatalmasan üte hozzá, hogy az azonnal halva rogyott le.

Látván Dsiandár, hogy életét a két testvérnek köszöni, -351- lábaikhoz borult, s azon nagy tartozást, melylyel irántok adózott, oly szavakkal festé, melyekből háladatos szive kitetszik. Királyfiak „igy szólt, midőn már felkele s kezeiket könyezve csókolá: „Isten mentsen, hogy élteteket kivánjam ily nagy és jeles tett után is, melylyel segélyemre voltatok. Dsiandár emirnek ne vessék azt szemére soha, hogy ily példátlan hálátlanságra képes volt.“

„A szolgálat, melyet neked tettünk, ne vonjon el kötelességedtől;“ felelének a herczegek. „Elébb fogjuk meg lovadat, azután a helyre visszatérünk, hol minket elhagyál.“

De a mint ismét a forráshoz értek, semmi szó, semmi kérelem által Dsiandárt reá nem vehették, hogy őket meg ölje. „Egy van a mit bátorkodom kivánni, tőletek,“ ezt mondá „s a minek megadását kérem! az, hogy ruhátokat adjátok nekem által, megelégedvén azonban avval, a mit én öltözetemből átengedhetek: s hogy távozzatok el innen oly messze, honnan atyátok a király soha hireteket ne hallja.“

A két herczeg kénytelen vala engedni; s minekutána ruhájokat átadák, az övéből pedig, a mennyit adhatott, magokra vettenek: kinálá őket Dsiandár: fogadnák el tőle minden ezüstét és aranyát; s ezzel elbucsuzott.

Megválván a herczegektől Dsiandár, az erdőnek vevé utját: megfesté ott a herczegek ruháit a megölt oroszlán vérével: s folytatá utját az Ében-sziget fővárosa felé.

Ide beérkezvén, kérdezé a király: teljesitette-e hiven a parancsot? „Uram“ monda Dsiandár áltadván a ruhákat „itt bizonysága.“

„Beszéld el“ folytatá a király „mikép fogadák a büntetést, melyet kiszabtam reájok?“

„Uram igy szóla Dsiandár „bámulatra méltó erős lélekkel fogadák, s azon magok megadásával az égnek -352- akaratjában, mely bennök vallásokra nézve őszinte meggyőződést mutatott. De kivált felséged iránt a legnagyobb tiszteletet mutaták, s valami képzelhetetlen elszántságot. „Mi, ezt mondák“ ártatlanul halunk: de azért nem zugolódunk. Elfogadjuk Isten kezéből a halált, s megbocsátjuk azt édes atyánknak a királynak, tudván, hogy nem igazán van e dologban tudósitva.“

Kamaralszamán, megindulva Dsiandárnak ezen tudósitásán, azon gondolatra jött, hogy a két herczeg öltözetének zsebeit megvizsgálja. Legelébb is Amgiádét nézé. Levelet talála benne, kifejté, és olvasá. Megismeré azonnal, hogy Haiat-al-nefusz irta, nem csak a kézről, hanem egy benne fekvő hajfürtöcskéről is; és borzada. Remegve nyult Asszád zsebeibe, s Badur királyné levele, melyet itt talála, oly hirtelen és erősen éré, hogy nyomban elájult…

Nincs fájdalom, mely hasonló volna a király fájdalmához, midőn aléltából magához tért. „Mit tettél kegyetlen atya?“ igy szóla fel „Megölted saját gyermekidet! Oh kedves magzataim! tehát bölcseségök, szerény voltok, engedelmök, magok meghajtása minden akaratod alá, s egyéb jóságaik nem fennen szólottak-e védelmökre? Megérdemled-e, hogy ily utálatos tett után a föld elviseljen? – Magam döntém magamat e gyalázatba, s Istenek büntetése, a mi ér: miért nem maradtam mindenkor idegen az asszonyoknak, a minek születtem. Nem, nem akarom a bünt véretekkel lemosni, förtelmes asszonyok; ti nem vagytok haragomra méltók. De érjen az égnek büntetése, ha valaha előmbe bocsátalak!“

S az esküt hiven megtartotta Kamaralszamán. Még az nap elzáratá a két királynét, mindeniket külön; erős őrizetet állita a két teremhez; s egész életében nem mene hozzájok.

Mig a király ekképen busula fiai halálán: ezek azalatt a rengetegben bolyongtak, kerülve minden várost, s minden rideg embert. Táplálatuk füvek és vad gyümölcsök, italuk mocskos eső-viz, melyet a sziklák üregeiben -353- találtak. Éjjel fölváltva aludtak és keltek, hogy magokat a vadállatoktól megóják.

Hónap mulva egy irtózatos fekete sziklás, szinte megjárhatatlan hegyhez jutottak; csupán egy följárót találtak rajta, de ez is oly meredek és keskeny, hogy nem mertek reá lépni. Szelidebb utat keresve, öt napot jártak a hegynek tövében; de haszontalanul. Visszatérének tehát az elébb nem kellett ösvényhez: de ezt ismét oly járhatatlannak találák, hogy sokáig tanakodtak, bele ereszkedjenek-e, vagy abban hagyják. Végre mégis elszánák magokat, s elindultak.

Mennél tovább jutának a herczegek, annál nagyobbnak, meredekebbnek tetszett a hegy; s gyakran meglepé őket azon gondolat, hogy szándékuktól elálljanak. Ha az egyik elfáradt, s a másik észrevette: megállott ez is, s kipihenék magokat mindaketten. Gyakran oly igen elfáradtak, hogy elhagyá minden erejök; s ekkor azt hivék: lehetetlen, hogy tovább jussanak, végső kifáradásukban itt meg kell halniok; azonban, mihelyt kis idő mulva ujra erőt érzettek magokban: szivet vőnek ismét, és tovább mentek.

Minden munka, minden erőködés és állhatatosság mellett is lehetetlen volt az nap a csucsra feljutniok. Beállott az éj s Asszád herczeg oly igen elbágyadtnak érzé magát, hogy megállott, s „bátyám!“ ugymond „lehetetlenség tovább mennem; meg kell halnom!“ „Pihenjünk itt, a meddig neked tetszik;“ biztatá Amgiád, s megállottak; „el ne csüggedj, kedves öcsém; ládd, nem messze már a csúcs, s a hold kedvező világot hint utunkra.“

Egy jó félóra mulva Asszád ismét neki állott, s végre elértek a csucsra, holott ujra kipihentek.

Amgiád állott fel legelőbb, s nem messze ülő helyöktől egy fát pillanta meg, közelebb menvén látá, hogy gránátfa, érett gyümölcscsel rakva, s alatta egy forrás serkedez. Visszaszaladt azonnal öcscséhez, hozva a kedves hirt; s elvezeté őt a fa alá, a forrás mellé. Itt -354- megenyhültek, s minekutána mindenik egy-egy almát megevett, elszunnyadtak.

Felébredvén más nap a herczegek, igy szóla Asszádhoz Amgiád „kelj föl öcsém, menjünk, folytassuk utunkat; ime a hegy szelidebb ezen az oldalán, itt könnyen leereszkedhetünk.“ De Asszád annyira el volt a tegnapi bajtól fáradva, hogy három nap kellett a csucson nyugodnia, mig ereje egészen visszatért. Azalatt, szokásuk szerint, anyjaik természetlen szerelméről s azon bús helyezetről beszéltek, melybe az őket tevé. „De“ ezt tevék hozzá „minthogy az ég oly szemlátomást pártul fogott: békével illik a szenvedést is türnünk, s vigasztalódnunk azon reményben, hogy ő a szenvedésnek czélt és határt is tüzött.“

Három nap mulva utnak eredett ismét a két királyfi; s minthogy a hegy oldalán több széles térekkel lapult le, csak ötödnap mulva értek le a sikra: s mely nagy volt örömük, itt egy népes, tetemes városra akadván! „Öcsém,“ igy szóla Amgiád „ha velem egyet értesz, te addig itt maradsz valamely biztos helyen, s megvársz, mig a városba térek, megtudni, mi neve s mi földön járunk: hozok egyszersmind eleséget is. Minthogy nem tudjuk, mi érhet odabenn, nem volna tanácsos bemenni mindkettőnknek.“

„Bátyám,“ monda Asszád tanácsod jó és előlátó, s én véled egyetértek; de ha csak egyikünk mehet be előre, ugy én soha meg nem egyezek benne, hogy te menj: hanem engedd, menjek én előre. Ha valami baj érne téged: micsoda kín volna az nekem.“

„Ugyde öcsém“ válaszolt a másik „a mitől te félsz reám nézve, attól tartok én is reád nézve. Bocsáss engem, s várj meg itt békével.“ „Nem, nem engedem meg soha“ viszonzá Asszád „ha bajom esik, legalább az vigasztal, hogy te bátor helyen vagy.“

Amgiád kénytelen vala engedni, s a fák között maradt a hegy tövében. -355-

Asszád herczeg a mágusok városában.

Asszád herczeg pénzt veve az erszényből, melyet Amgiád hord vala, s folytatá utját a város felé. Alig tett nehány lépést az első utczában, midőn egy tisztes, öreg embert pillanta meg, igen jó öltözetben, s vesszővel kezében. Mindenesetre a város egyik nyomosabb emberének vélvén, ki őt épen nem fogná megcsalni, közeledék hozzá, s igy szólitá meg: „Kérlek uram, mutasd meg nekem itt a vásárba vivő utat.“

Az öreg mosolyogva tekinté az ifjat, s „Fiam“ ugymond, te itt bizonyosan idegen vagy; különben nem tennéd a kérdést?“ „Ugy van uram, én idegen vagyok“ felele Asszád. „Isten hozott,“ mondá erre az öreg; „országunk igen meg van tisztelve, hogy egy ily jó alaku ifju, mint te vagy, meglátogatására fárad. S mi dolog visz a vásárra?“

„Uram“ válaszola Asszád „szinte két hónapja, hogy bátyámmal egy innen igen messze fekvő országból kiindultam. Azóta mindig járunk, s épen ma érkezünk ide. Bátyám elfáradva az utban, kün maradt a hegynek tövében, én pedig eleséget jövök neki és számomra vásárlani.“

„Fiam“ igy szóla az öreg „soha jobb időben nem érkezhettél volna, s én ezen örülök reád és bátyádra nézve. Épen ma adtam barátimnak egy fényes vendégséget, melyből igen sok étel még érintetlen maradott. Jer velem; ehetsz belőle; s ha jól laktál, vihetsz belőle több napra valót neked és bátyádnak is. Igy tehát nem szükség pénzt költened: az utasnak soha nincs sok pénze. Egyszersmind, mig eszel, elmondom neked a város jelességeit, s jobban mint akárki. Oly ember mint én, ki a legfőbb tisztségeket dicséretesen viselte, ösmeri azokat. Valóban örvendhetsz, hogy előbb is hozzám fordulál s nem máshoz: mert négyszemközt azt is megmondhatom, hogy nem minden polgárunk gondolkozik -356- ugy mint én, s igazán mondom, egykettő igen gonosz van köztök. Jer, jer velem; meg fogod látni, mi különbség van becsületes emberek között, mint p. o. én közöttem, s több olyanok között, kik magokat jó embereknek hirdetik ugyan, de nem azok.“

„Igen igen lekötelez jóságod, melyet mutatsz“ felele Asszád „én egészen reád bizom magamat, s követlek a hová vezetsz.“

Az agg, ki most Asszádot vezeté, jóizün nevetett magában; de hogy amaz észre ne vegye, különféle tárgyakról kezde szólani, hogy maga iránt az ifjat jó véleményében megtarthassa. „Bizony nagy a szerencséd“ ezt tevé hozzá „hogy elébb hozzám fordulál mint máshoz. Hálát adok érte az Istennek; s ha hozzám jősz, meg fogod érteni, miért mondom ezt most.“

Végre az öreg eljutott házához, s bevezette Asszádot egy tágas terembe, holott negyven vén ül vala tüz körül, melyet imádtanak.

Ezen látomás nem kevesb utálatot gerjesztett Asszádban ily esztelen emberek iránt, kik az alkotottat imádák az alkotó helyében: mint ijedt meg megcsalatásán, és azon, hogy magát ily förtelmes helyen találá.

Mig Asszád merően megálla, köszönetét mondá a cselt vető öreg negyven társainak, s „ajtatos tisztelői a tüznek“ igy szóla „ma szerencsés nap virradott fel reánk. Hol van Gaszban? jelenjék meg tüstént.“

Ezen fenhangon mondott szóra belépett egy fekete bőrű ember – ez Gaszban vala – ki őket a terem alatt hallá, s alig pillantva Asszádra, azonnal elérté, miért hivatott. Neki szökött, egy arczulcsapással földhöz üté, s hihetetlen serénységgel karjait lekötözé, „Vezesd le őt!“ szóla most az öreg, „s ne feledd leányaimnak Bosztáne és Kavamé-nek megmondani: botozzák meg őt naponkint jól, s eledelül adjanak neki egy-egy kenyérkét reggel és este; ez elég táplálatára addig, mig a hajó a kék tengerre és tűzhegyre elutazik; kedves áldozatja leend istenünknek“… -357-

Mihelyt a vén kiadá parancsát, megragadá Gaszbán a herczeget, verdesések között ki és a terem alá egy lyukba vezette, hova husz lépcsőfokon szállott alá az ember, s itt lábait egy erős és vastag lánczhoz csatolta.

Mihelyt elkészült, tudósitani akará a leányokat; de az öreg már maga is ott volt, s igy szóla hozzájok: „Leányaim, menjetek, és verjétek meg a muzulmánt, kit elébb befogtam ugy, a mint már tudjátok, ezzel mutathatjátok meg, hogy igaz tűzimádók vagytok.“

Bosztáne és Kaváme gyülöletben nevekedvén föl a muzulmánok iránt, örömmel vevék a parancsot. Lesiettek azonnal a lyukba; kivetkezteték ruháiból Asszádot, és addig verék irgalmatlanul, míg vére kifakadt s aléltan földre rogyott. Ekkor, e kegyetlen dulongás után, korsó vizet és kenyeret adának melléje, s eltávoztak.

Asszád herczeg csak igen későn tért ujra magához, s ekkor is csak azért, hogy keserű könyeket áraszszon, inségét siratván; de mégis azon egy vigasztalással, hogy bátyját Amgiádot hasonló szerencsétlenség nem érte.

Amgiád nagy nyugtalansággal várá egész estig Asszád édes öccsét a hegynek tövében. A mint látá, hogy a nap már régen lehanyatlott, s öccse még sem jött, szinte kétségbe esék. Ezen kinos nyugtalanságban tölté el az éjet, s mihelyt a napot támadni látta, utnak eredett a város felé.

Legelébb is igen elcsodálkozott rajta, hogy oly kevés muzulmánt talál a városban; kérdé a legelsőt, a kivel találkozott, hogy hivják a várost; s megérté, hogy ez a mágusok városa, s azért neveztetik igy, mivel jobbára mágusok, vagy is tűzimádók lakják, s a muzulmán benne igen kevés; kérdé azt is, hány mérföld van innen az Ébenfaszigetig, s azt felelék; tengeren négy hónap, szárazon egy egész esztendő. Az, a kitől ezen feleletet vevé, most hirtelen elválék, s tovább folytatá utját sürgető dolga után. -358-

Ámgiád, a ki öccsével együtt mintegy hat hetet töltött el utjában honi szigetéből, meg nem foghatá, mikép tehettek ők oly hosszu utat ily kevés idő alatt; hanem ha ez varázs által történt, vagy talán az ut a hegyen át jóval is rövidebb, de nehézsége miatt nem járatos.

Bejárván ezután a várost, végre egy szabónak műhelye előtt álla meg, kiben a muzulmánt öltözetéről kiismerte, valamint az előbbinél is, a kit megszólitott, ugyanez vezette. Köszönté a szabót, s leülvén melléje, elbeszélé neki kinos aggodalmát.

Végezvén a herczeg, igy szóla a szabó: „Ha öcséd valamely mágusnak kezébe került, ugy méltó okod van attól tartani, hogy őt soha meg nem látod többé. Elveszett örökre; s tanácsom az, hogy vigasztalódjál, s magadat hasonló veszedelemtől megőrizd. Azért is maradj nálam; ha szavamra hallgatsz: én beavatlak e mágusoknak minden cseleibe, hogy, ha kijársz, magadat megódd.“

Ámgiád igen elbusulva öccse elvesztén, elfogadá a szabó ajánlatát, s többszörös köszönetet monda becses jóvoltáért.

Amgiád kalandja egy kisasszonynyal a mágusok városában.

Egy egész hónapig nem mert Amgiád herczeg a szabó kisérete nélkül kimenni. Végre csakugyan neki bátorodott, s elment egyedül a fördőbe. Visszatértében, szemközt jöve vele egy asszony, egyik utczában, melyben épen akkor senki sem járt.

Megpillantván ez a fehérszemély a csinos alaku ifjat, ki épen a fördőből szálla ki: eltolá egy kevessé fátyolát, s mosolygó arczot és nyájas szemeket mutatván, kérdé, hová megyen. Amgiád ellen nem állhatva a bájnak, melyet láta, ezt felelé „Szép asszony, haza vagy veled, ha ugy tetszik.“ -359-

„Édes ur,“ válaszolt az asszony bájos mosolygással „én, s féléim nem vezetünk férfiakat magunkhoz; hanem mi megyünk hozzájok.“

Amgiádot e váratlan válasz igen meglepé. Gazdájához nem merte az asszonyt vezetni, félvén, hogy ez rosz neven fogja venni, s ő ez által menedékét elveszti, melyre egy ilyen városban, holott annyira kellett őrizkedni, igen nagy szüksége volt. Ismeretsége nem lévén, más helyet sem tudott találni, hova a szépet elvezethette volna: de mindemellett arra sem birhatta reá magát, hogy ily szép alkalmat elszalaszszon. Habozása közben arra szánta magát, hogy a véletlenben bizzék, s tovább mene minden válasz nélkül; az asszony követte.

Amgiád a hölgyet utczáról utczára, szögről szögre, egy térről más térre vezette, s már jól kifáradtanak mind a ketten, a mint egy uj utba betértek, melynek végén egy csinos külsejü ház állott, kapuja becsukva, s ennek oldalában tul és emitt is egy-egy pad. Amgiád kipihenni magát leüle az egyikre, s az asszony, ki még fáradtabb vala, leült a másikra.

Ültében megszólitá az asszony Amgiádot: „Ez tehát házad?“ „A mint látod, szép hölgy“ „Miért nem nyitod tehát ki? mire várunk még?“ „Szép hölgy“ felele Amgiád „nincs nálam a kulcs; s ezt cselédemnél hagytam, kire olyasmit biztam volt, a mit még eddig el sem végezhetett. Ezenkivül meghagytam neki, hogy a reábizottban eljárván, vásároljon ebédre valót; s igy igen félek asszonyom, hogy még sokáig kell reá várnunk.“

Ezzel akara kibúni a herczeg, unván azon nehézséget, mely magát vágyainak elébe veté; s azt reménylette, hogy a szép is elunván a várást, elhagyja, s más felé keres majd szerencsét; de ebben megcsalatkozott.

„Micsoda semmirekellő rosz rab az, hogy igy váratja magát!“ igy a szép; „mihelyest megjő, én magam büntetem meg, ha te azt elmulasztod. De azonban nem illik, hogy én egy férfival magam a kapunál álljak.“

Ezt mondván, veve egy követ, s a zárnak indult, -360- hogy azt letörje: minthogy az a helynek szokása szerint gyönge s csak fából volt.

Amgiád elrémülten az asszony szándékán, tartóztatni akará és felszóla: „Szép asszonyom, mit csinálsz? kérlek az egekre, türj még egy kicsinyt.“

„Mitől félsz?“ kérdé az asszony „nem tied a ház? – ez a fakilincs talán nem nagy kár: e helyett könnyen mást csináltathatni.“

S valóban leüté a reteszt; s a mint az ajtó megnyilott, belépett, és előre ment.

Látván Amgiád, hogy az ajtó be van törve, elveszettnek gondolá magát. Nem tudta, bemenjen-e, vagy megszökjék, s elvonja magát ez által a gondolatja szerint elkerülhetetlen veszedelem elől. Szinte eltökélé már magát ezen utóbbira, midőn az asszony visszatekintett, s észrevevé, hogy őt nem követi.

„Mi lelt uram,“ ugymond „miért nem akarsz saját házadba lépni?“ „Asszonyom,“ felele Amgiád „csak azt akarám látni, jőn-e már cselédem; félek, hogy semmit sem találsz készen.“ „Menjünk, menjünk!“ monda az asszony, „könnyebben elvárhatjuk ott benn mint itt kün.“

A herczeg tehát minden akaratja nélkül belépett a tág és tisztán kövezett udvarba, innen néhány hágcsón fel a tornáczba, holott egy szépen butorozott és nyilt teremre találtak, melyben egy válogatott étkekkel teritett asztal, egy másik tele gyümölcsökkel, s még egy palaczkkal megrakott pohárszék álla.

Midőn Amgiád ezen készületeket látá, nem kételkedett többé végső megromlásán, „Oda vagy Amgiád“ igy szóla magában, „te nem sokkal élsz tovább szeretett öcsédnél.“

Ellenben a hölgy, örömben az édes látomáson, „hogy hogy uram,“ igy szólt „te attól féltél, hogy semmi sem lesz készen; ime itt láthatd, rabod sokkal gondosabb, mint vélnéd. Igaz ugyan, ha nem csalódom: ez a készület itt más asszonyra vár, és nem reám: de -361- nem baj az; hadd jőjön ő: fogadom, én nem leszek féltékeny. Engedd nekem azon szerencsét csak, hogy neked és neki szolgálhassak.“

Amgiád meg nem tartóztathatta magát minden búja mellett is hogy ezen a tréfán ne nevessen. „Szép nő!“ ugymond, de esze egyszersmind szomoru, s egészen más gondolaton függött, „bizonyos lehetsz benne, hogy abban, a mit gyanitál, semmi sincs. Ez az én egyszerű, megszokott életmódom.“

Azonban reá nem vehetvén magát, hogy oly asztalhoz üljön, mely nem számára van teritve, a szófára akara ledőlni: de a hölgy nem engedte, s „Uram,“ ugymond „mit gondolsz? A fördő után éhesnek kell lenned. Üljünk le, s ebédeljünk vigan.“

Amaz kénytelen volt tenni, a mint az asszony óhajtá. Leültek tehát, és ettek. Az első pár falat után palaczkot vőn az asszony, s poharát, megtölté ezt, s ivott ő legelső Amgiád egészségéért. Minekutána ivott, megtölté ujra a poharat, s átadá a herczegnek, a ki azt a hölgy egészségéért kiivá.

Mennél inkább gondolkodott a herczeg e kalandon, annál nagyobb volt csodája, hogy a ház gazdája még sem érkezik; s meg nem foghatá, hogy ebben a tiszta, ebben a gazdag házban még csak egy szolga sincs. „Rendkivüli volna szerencsém“ ezt gondolá magában, „ha a ház ura meg nem jöhetne mindaddig, mig magamat ezen szövevényből kimentem.“

Mig ő ezen, s ennél boszusabb gondolatokon tünődött, addig a kegyes bátran evett, néha ivott is; s meghivá a herczeget, hogy ő is hasonlóul cselekedjék.

Ez a mágus királynak főlovászmestere volt, neve Baháder. E házon kivül volt neki még egy, melyben rendszerint lakozott. Ezt itt csak arra tartá, hogy benne némely kiválogatott barátait néha különösen megvendégelje; s ekkor minden ehhez valót a másik házából -362- hordatott ide. Ezt tevék ma is némely cselédei, kik épen azelőtt távoztak el, mikor a herczeg kedvesével együtt megérkezett.

Baháder magán jöve, s ál-öltözetben szokása szerint. Valamivel korábban akara érkezni, mint a barátinál kiszabott óra kivánná; s mely nagy volt csodája, a mint az ajtót feltörve látá. Belépett csendesen, s hallván, hogy a szobában beszélnek és kaczagnak: közelebb simongott a fal mellett, s bedugá fejét az ajtón, hogy lássa, ki lehet. Minekutána kivette, hogy az egy fiatal ember, ki egy fiatal hölgygyel a neki és barátainak teritetett asztalnál iddogál; következésképen, hogy a baj nem oly nagy, mint előre vélé: eltökélette magában, hogy velök tréfát űz.

A hölgy, ki háttal üle az ajtóhoz, nem vette észre Bahádert: de bezzeg észrevette Amgiád, midőn épen poharát ki akarta inni. Elhült, elsápadott, s merően Baháderre nézett; ez pedig intett neki, hogy hallgasson és jőjön őhozzá.

Amgiád ivott, és fölkele. „Hová készülsz? kérdé őt a szép. „Nemes hölgy“ felele Amgiád, „kérlek, maradj; én tüstént itt leszek, egykét pillanatra ki kell mennem.“

Ki ment a lovászmesterhez, ki őt a tornáczban várá, s innen az udvarba vezette: hogy itt bátran szólhasson vele, a nélkül, hogy szavok az asszonyig behasson.“

Minekutána Baháder és Amgiád az udvarra értek, kérdé Baháder a herczeget, micsoda történet vezette őt ama kisasszonynyal házába, s mi okon zuzták le az ajtó kilincsét.

„Uram!“ felele a herczeg „én igen bünösnek látszom, azt nem lehet tagadnom; de ha oly kegyes vagy, hogy kihallgatsz: reménylem, ki is fogsz menteni.“ Ezután elmondá röviden a dolog füződését, nem hallgatván el semmit is; s hogy őt teljesen meggyőzze a felől, hogy oly alacsony tettre, mint a házfeltörés, egészen képtelen: elmondá neki születése és rangja titkát is, az okkal együtt, mely őt a mágusok városába vezeté. -363-

Baháder, ki különben is szivénél és emberségénél fogva barátja volt minden idegennek, igen örült, hogy alkalma esett egy olyat, ki Amgiád rangjával dicsekheték, szolgálatával lekötelezni. Mert Ámgiád őszinteségén egész lénye – magatartása – beszéde és ékes, válogatott szavainál fogva épen nem kételkedett.

„Kegyes herczeg!“ igy szóla ehhez, rendkivül örűlök, hogy alkalmam esik ily vidor kalandban, mint a jelenvaló, szolgálatodra lennem. Távol legyen, hogy vigalmadat félbeszakaszszam: sőt inkább gyönyörűséget találok abban, ha azt nevelhetem. Én a királynak főlovásza vagyok, nevem Baháder. Máshol van palotám, melyet sajátképen lakom; ez itt arravaló, hogy néha barátimmal biztosabban legyek. Szépeddel elhitetted, hogy rabodra vársz; holott semmi rabod. Én magam leszek ez a rab; s hogy ezen fel ne akadj, vagy ne vonakodjál, előre kinyilatkoztatom, hogy én teljességgel az akarok lenni; későbben majd meg hallod, miért. Menj tehát vissza, s foglald el helyedet, mulasd magad; és ha én majd rabszolgaruhában előtted megjelenem: szidj meg jól, sőt üss meg bátran. Én, mig asztalnál lesztek, szolgálni foglak egész éjig. Éjjel itt háltok: s reggel elbocsátalak egész tisztelettel. Ezenkivül, ha miben javadra lehetek még, megteszem. Menj és ne veszits időt.“

Amgiád ellenvetést akara tenni: de a lovászmester nem engedé, s kényteté őt kisasszonyához visszamenni.

Alig tért meg Amgiád a terembe: a főlovász meghivott baráti is elérkeztek. Ez kéré őket, mentenék fel őt ma adott szavától; értésökre adván, hogy okait ők is bizonyosan fogják javalni, ha holnap előttök elbeszéli. Baráti eltávozván, Baháder ment és szolgaköntöst öltözött magára.

A herczeg teljes örömmel tért ismét szépéhez vissza; minthogy a szerencse oly házhoz vezeté, melynek gazdája jeles ember, s vele oly csinosan bánik. Ujra az asztalhoz üle, s „Szép asszonyom“ ugymond „százszorta -364- bocsánatot kérek durvaságomért és rosz kedvemért, melyet csupán szolgám hosszas elmaradása okozott. Ha megtér, ugyancsak visszafizetem, s eszére adom majd, szabad-e neki oly soká elmaradni.“

„Soha se aggódjál ezen,“ felele a kegyes „az ő kára! Ha csint tesz: lakoljon. Nekünk most egyedül az gondunk, hogy vigadjunk.“

Folytaták tehát a lakozást és poharazást s annál több kéjjel, hogy Amgiád nem aggódott többé, mi történhetik a kegyes szilajságából, kinek ugyan az ajtót akkor sem illett feltörnie, ha a ház magáé Amgiádé volt volna is. A hölgy különösen vig kedvvel volt, s ezer tréfát váltottak egymással, inkább poharazván mint eddegélvén, mig Baháder szolgaruhában a terembe lépett.

A szegény szolga egészen elijedve látszott, a mint urát már társaságban, s a maga elkéstét észrevette. Amgiád lábaihoz veté magát, s a földet csókolá, bocsánatot esdvén; s minekutána ismét felállott, keresztbe veté kezeit, s lesütött szemekkel várá a parancsot.

„Te semmirekellő!“ igy támadá meg Amgiád haragos szemmel és szóval „szólj: van-e gyalázatosabb cseléd a világon, mint te vagy? Hol jártál, mit csináltál, hogy ily későn jösz uradhoz vissza?“

„Uram!“ felele Baháder „bocsánatodat kérem. A miket reám biztál, azokban eljártam: és nem gyanitám, hogy ily hamar megtérsz.“

„Gazfi vagy!“ folytatá Amgiád; „majd meg tanitalak én téged hazudni, s kötelességedben el nem járni.“ Ezzel kapá a botot, s minekutána egyet – kettőt legyintett vállára, ismét leüle az asztalhoz.

De az asszony nem elégle a büntetést. Felkele, és vévén a botot, annyira elverte és minden kimélés nélkül Bahádert, hogy ennek könybe lábbadtak szemei. Amgiád szörnyen megzavarodva ezen merészségen s hogy a királynak egyik főtisztén ily méltatlanságot elkövetve láta: váltig kiáltott, hogy már elég; de mind hiába. „Bizd reám;“ monda az asszony „veszek én magamnak -365- elégtételt; s megtanitom ezt a gazembert, mikép kell máskor elmaradni.“ Ezzel folytatá a verést, s oly dühösen, hogy Amgiád kénytelen vala fölkelni, s kiragadni kezéből a botot, melyet csak tüzes ellenállás után bocsáta el. Végre nem üthetvén tovább Bahádert, le ült az asszony, s itt még azonfelül megszidta kegyetlenül.

Baháder letörlé könyeit s szolgált és poharakat töltött. S midőn látá, hogy vendégei sem esznek, sem isznak többé, leszedé az asztalt, kisöpré a szobát, s mindent félrerakott. Később a viaszgyertyákat meggyujtva feltevé. De valahányszor kiment vagy bejött, az asszony mindannyiszor morogva szidá, és fenyegeté: nagy boszuságára Amgiádnak, a ki Bahádert örömest kiméli vala, s alig mert neki kemény szót szólani.

Eljutván az idő, hogy lefekügyenek: Baháder ágyat vete nekik a szófán; s maga egy mellékszobába vonula, holott a keserves munka után csakhamar elszunyadt.

Amgiád és a hölgy még egy jó fél órát csevegének együtt; s emennek, minekelőtte lefekünnék, még egyszer ki kelle mennie. A folyosón hallá Bahádert hortyogni; s minthogy a teremben elébb egy kardot vőn észre, megtértével igy szóla Amgiádhoz: „Uram, kérlek, tégy meg egy dolgot kedvemért.“ „Mivel szolgálhatok?“ viszonzá Amgiád. „Fogd ezt a kardot, és vágd le rabod fejét.“

Amgiád mód nélkül elcsodálkozott a szörnyü kérésen, melyet csak a bor adhatott az asszony fejébe. „Asszonyom,“ ugymond „hagyjuk most a rabot; nem méltó, hogy többé eszedbe jusson: én is megbüntettem, te is jól elverted; ez azt tartom elég; különben én vele megelégszem, s ezt az egy hibát is benne mindeddig nem tapasztaltam.“

„Ez nekem nem elég;“ monda az asszony dühösen, „a gazembernek ma meg kell halnia; ha magad meg nem ölöd, megölöm én.“ -366-

Ezen szavaknál kapja a kardot, kivonja hüvelyéből, s kirohan, hogy gyilkos szándékát végrehajtsa.

Amgiád utána szökék s utól éré a tornáczban. „Szép hölgy!“ ugymond „megteszem a mit kivánsz, minthogy ez elszánt akaratod. Igen sajnálnám, ha más, és nem én végezné ki cselédemet.“ Ezzel átvevé a kardot, s „jer, kövess;“ ugymond „de ne tégy semmi zörejt, hogy szolgám föl ne ébredjen.“

Ezzel beléptek a szobába, holott Baháder aluvék. De itt Amgiád, a helyett, hogy a ház urát sértené: a hölgy felé intézé a csapást, s leüté ennek fejét, mely Baháderre röpült…“

A leütött fő felébreszti minden bizonynyal Bahádert, ha már a kardcsattanás maga föl nem ébresztette volna. Bámulva nézé Amgiádot a véres karddal, s mellette az asszonyt fő nélkül a földön; és kérdé amazt, mit jelent mind ez.“

Amgiád elbeszéle mindent rendében, s ezzel végzé: „Hogy ezen dühödöttnek,“ ugymond „lehetetlenné tegyem meggyilkolásodat, nem láttam egyéb módot, mint azt, hogy én őt magát meggyilkoljam.

„Uram,“ felele Baháder, eltelve a hála érzetével „oly magas eredetű, oly nemes lelkű emberek mint te, nem képesek segélni az oly utálatos tettet. Megmentőm vagy; s én nem tudom, mikép fejezzem ki eléggé hálámat.“

Evvel megölelé a herczeget szives indulatja jeléül, s igy szóla tovább: „a holt testet még hajnal előtt el kell innen takaritanunk, s ezt én magam teszem meg“ Amgiád nem akará engedni s maga kivinni a testet; minthogy ő tevé a csapást: de „egy idegen mint te“ viszonzá Baháder, könnyen rajta veszthetne. Bizd reám a dolgot, s te maradj itt békén. Ha napfeljötte előtt itt nem vagyok: jele, hogy elfogtak az őrök. Ez esetre ime egy adománylevelet hagyok itt kezednél, melynél fogva e házban, mint magadéban lakhatol.“

Minekutána Baháder ezen ajándéklevelet megirta -367- s Amgiád herczegnek általadta, betevé a testet a fővel együtt egy zsákba, felveté a zsákot vállára, s vivé több utczán át a tenger felé. De nem messze ért még, midőn a város hadnagyára bukkant, ki ez éjjel személyesen kerülé meg a várost. Katonái megálliták Bahádert, fölnyiták zsákját, s benn találák a meggyilkolt testet, és a lemetszett főt.

A város birája reá ismere ugyan a főlovászra álköntösében is: de minthogy őt főtisztsége végett a király hire nélkül halálra nem vezettethette: másnap a király elébe állitá a vétkest. Megértvén a király a biró előadásából lovászmesterének vétkét, s őt a tanujelek szerént bünösnek itélvén: elönté szitkokkal; s igy szóla végre: „Tehát igy ölöd te meg jobbágyaimat, hogy őket kirabolhasd s a tengerbe veted testeiket, hogy bűnöd eltakard! Szabaditsátok meg alattvalóimat tőle, s akaszszatok fel!“

Bármily ártatlan volt Baháder, teljes magaátengedésével vevé a halálszót, s nem ejte maga védelmére egy szót is.

A biró elvezeté őt ismét, s mig az akasztófát emelnék, kihirdetteté a városban, minemü büntetés éri déltájban egy elkövetett gyilkosságáért a főlovászmestert.

Amgiád herczeg, ki a főlovászmestert hasztalan várta, rettenetes zavarodásba jött, a mint azon háznál, holott hált vala, az emlitett kihiresztelést hallá: „Nem!“ ugymond „ha meg kell valakinek ezen gyalázatos személyért halnia: én legyek az; nem a lovászmester! Nem fogom azt megengedni soha, hogy büntelen szenvedjen a bünös helyett.“

A nélkül hogy tovább gondolkoznék, kimene a házból, s el a piaczra, holott a felakasztásnak kelle történnie, s hova a nép már minden utczáról tolakodott.

Mihelyt Amgiád a birót megjelenni s Bahádert a bünfához vezettetni látá, előre nyomult a biró elébe, s „Uram,“ ugymond „én kinyilatkoztatom és bizonyossá teszlek, mert azért jöttem ide: hogy a főlovász, kit itt -368- halálra vezettek, azon asszonynak meggyilkolásában teljesen ártatlan. Én vagyok az, ki a roszat cselekedtem: ha csakugyan rosz és vétek életét venni egy utálatos személynek, a ki magát a főlovászt meg akará ölni. Ebből áll az egész történet…“

Elbeszélvén a herczeg, mikép édesgeté őt magához az asszony a mint a fördőből visszatért, mikép lőn oka annak, hogy ő, a herczeg, a főlovász házába berontott, és mik történtek ebben a házban mindaddig, mig ő kénytelen volt az asszonynak fejét venni, hogy a főlovászmesterét megmentené: ezekre megakasztá a biró a büntetés végrehajtását, s a herczeget a főlovászszal együtt a felség elébe vezeté.

A király magától Amgiádtól kiváná a dolgot hallani; s ez, hogy szavait és a főlovász ártatlanságát még hihetőbbé tegye, elbeszélé egyszersmind a maga és Asszád testvére történetét, eleitől fogva ide a városba érkeztekig, s innen ismét egész addig a szempillantatig, melyben előtte szól vala.

Végezvén Amgiád, igy szóla a király: „Herczeg! örvendek, hogy ez a történet alkalmat nyujt nekem ismeretségedhez. Nem csak meghagyom életedet valamint főlovászomét is, a kit dicsérnem kell azon jó szándékért, melyet irántad mutatott, s a kit ezennel hivatalába ismét visszateszek; hanem téged egyszersmind nagyvezéremmé nevezlek, vigasztalásul és szenvedéspótlásul azon igazságtalan, de mégis menthető bánásért, melyet atyád a király veled éreztetett. Asszád herczeget a mi illeti: élj egészen azon tekintettel és hatalommal, melylyel már felruháztalak, hogy őt megtalálhasd.“

Minekutána már Amgiád nagyvezéri hivatalát nem csak megköszönte, hanem abba be is lépett volna; minden kigondolható módot elkövetett, hogy öccsét a herczeget föltalálná. A város minden részében, s mindenik osztályában a közönség kikiáltói által hirré téteté, hogy annak, a ki öccsét magát, vagy csak hollétének hirét és nyomát meghozza, gazdag jutalmat fog -369- adatni; egyszersmind bizonyos embereket szét is küldözött, keresni és fürkészni; de mind haszontalan; bármint fáradott, semmi legkisebb nyomára sem talált.

Asszád történetének folytatása.

Asszád azonban folyvást viselé lánczait a lyukban, melybe őt ama cselvető öreg ügyessége rekeszté, s a lányok, Bosztáne és Kaváme, folyvást szint azon kegyetlen vadsággal verdesék.

Azalatt eljöve a tüzimádók nagy ünnepe, kikészitették a hajót, mely rendszerint a tűzhegyhez jár vala; megrakák árukkal, s kapitányául a legbuzgóbb tűzimádót Beram-ot tevék. Minekutána mindennel elkészült, fölvevé Beram Asszádot is, s őt egy félig áruval megrakott ládába záratá, melynek fedelén elegendő nyilás volt arra, hogy a szegény Asszád lélekzet nélkül ne legyen. Igy a ládát a hajó legmélyebb fenekére téteté.

Minekelőtte a hajó elmenne, tudtára adá Amgiád a nagyvezér, s testvére Asszádnak, hogy a hajót meg akarja vizsgálni. Tudniillik értésére esett Amgiádnak az, hogy a tűzimádók évenkint egy-egy muzulmánt fel szoktak istenöknek a tüzhegyen áldozni, s hogy Asszád herczeg is, ha talán valamiképen kezökbe került, ezen vérengző ünnepelésre lehetne szánva. Elment tehát maga a hajóra, minden hajóst, és utazót a fedélre kiállitott, s azalatt emberei a hajónak minden részeit, szögeit kifürkészék, de az egy Asszádra nem találtak; ő igen okosan el vala bujtatva.

Ezen vizsgálat után a hajó kiindult. Mihelyt a tág tengerre értek, kivonatá Beram Asszád herczeget a szekrényből, s lelánczoltatá őt, félve, hogy a herczeg, jól tudván a sorsot, mely reá vár, kétségbeestében a tengerbe találna ugrani.

Néhány nap mulva azon kedvező szél, mely eddig a hajót hajtotta, hirtelen ellenkezővé változott, s oly -370- annyira, hogy a legdühödőbb szélvészszé nevekedék. A hajó eltére egészen irányából, sőt Beram és a kormányos nem tudták többé, hol járnak, s azon remegtek minden pillanattal, hogy ez vagy amaz sziklán hajójok elpattan. Midőn a vész leginkább dühödnék, földet látnak s megismeri Beram, de rettegéssel, hogy Margiáne17) királyné fővárosával és kikötőjével szemben állnak.

Margiáne királyné muzulmán, s – ezért rettegett a kapitány – a tűzimádók halálos ellensége volt. Meg nem szenvede közülök egyet is országában, sőt a kikötést is mindenütt megtiltá hajóiknak.

Azonban nem állott többé Beram hatalmában kikerülni a kikötőt, hanemha hajóját a parthoz löketni, s annak rettenetes szikláin szélyelzuzatni engedé. E végső szükségben tanácsot tarta legényeivel és kormányosával. „Fiaim,“ ugymond „látjátok a bajt, a melybe szorultunk. A kettő közül egyet szükségképen kell választanunk: vagy itt a sziklák közt veszünk el, vagy Margiáne királyné kikötőjében keresünk menedéket. Ugy de ennek gyülölete vallásunk és hitsorsosink iránt tudva előttetek. Csak egy utat látok, mely a csaknem bizonyos haláltól még megmenthet. Azt gondolom: ereszszük fel ezt a muzulmánt, kit itt lánczon tartunk, s adjunk reá raböltözetet. Ha majd engem a királyné hivat, s keresetem módját kérdezi, azt fogom felelni: én rab-áros vagyok, de már rabjaimat mind eladtam, egyet kivéve, kit, mivel olvasni s irni tud, irnokomul tartok. Ő kivánni fogja a rabot látni, s minthogy ez az ifju jól termett, s különben is szintén muzulmán: a királyné majd meg szánja őt, s elhiszem, hogy tőlem kérni fogja. Ellenben ő nekünk megengedi, hogy addig, mig kedvező szelünk érkezni fog, kikötőjében sértetlen mulassunk. Ha tudtok valami jobbat: szóljatok, hadd halljuk.“ -371-

A kormányos és a hajóslegények elfogadák ezen tanácsot s azonnal teljesiték is…

A kapitány leoldatá Asszádot, és csinos raböltözetet nyujta nekie, irnokhoz illőt, a minek őt a királyné előtt mondani készüle. Alig tevé meg ezeket, midőn már a hajó a kikötőbe futott, és horgonyait kiveté.

Mihelyt a királyné, kinek palotája a tenger mellett volt, ugy hogy kerte egész a partszélig nyulna, a hajót észrevevé, s látá hogy kikötött: elkülde a kapitányért, kit azonnal magához idéztetett; s hogy hamarabb kielégithesse vizsgaságát, maga is lemene a kertbe, hogy ott elvárja.

Beram, ki a meghivást már várta, azonnal csónakba szállott Asszáddal együtt, kire már eleve reáparancsolt, hogy magát ő is a kapitány szolgálatjában rabnak s irnoknak vallaná.

A királyné elébe jutván leveti magát a kapitány a földre; s minekutána előterjeszté, hogy őket a szükség kényszerité menedéket keresni ezen kikötőben, azt adá hozzá, hogy ő rabárús, s hogy Asszádon kivül, kit ime elhozott, s a kit ő mint irnokot magának tart, több rabja ez izben nincs.

Asszád az első pillanatban már tetszett a királynénak, s ez örült hallani, hogy rab. El volt tökélve megvenni Asszádot bármely áron, s kérdi őt, hogy hivják.

„Felséges királyné!“ igy szóla Asszád, s köny rengett szemében, „azon nevemet kérdi-e felséged a melyet viseltem, vagy melyet viselek? „Mit?“ kérdé a királyné, „hát két neved is van?“

„Fájdalom, hogy igy van. Ah! ezelőtt Asszádnak 18), neveztek, s most, Mótár a nevem!“

Margiáne, ki a feleletet egészen el nem értheté, csupán a rablét panaszát gyanitá benne, s látá egyszersmind, hogy Asszád nincs elme nélkül. -372-

„Minthogy irnok vagy – ezt mondá neki – kétség kivül irásod jó van. Szeretném látni.“

Asszád hozott magával papirost, és egyéb irószert is övében, melyekkel Beram ellátá, hogy a királynéval mondását elhitesse; elővevé tehát ezen kész szereit, s a következő mondásokat irá:

„Ilyen helyzetben a legokosabb sem segithet magán, mert a mindenható rendelte ezt igy.“

Asszád átadá levelét a királynénak, ki is nem kevésbbé csodálá a mondások tartalmasságát, mint a vonások szépségét, s nem kellett több arra, hogy szive a legbelsőbb szánással teljék el az ifju iránt.

Mihelyt az irást elolvasá, Beramhoz fordult, s „rajtad áll,“ ugymond „e rabodat nekem elajándékoznod, vagy eladnod: de meglehet, többet nyersz, ha az elsőt fogod választani.“

Beram elég szemtelenül azt felelé, hogy ő ebben választani nem fog, hanem megtartja a rabot, kire magának is szüksége van.

Margiáne fölindult az ember merészségén, s nem is szólva többet Beramhoz, kézen fogá a herczeget, s maga előtt eresztvén, palotájába fölvezeté, Beramnak pedig azt izente, hogy ha még az éjjel el nem evez, leszedeti minden portékáit, s hajóját a révben fölgyujtatja.

E szerint a jámbor kénytelen volt megtenni készületeit, hogy azonnal tovább indulhasson, ámbár még a szélvész egészen el nem állott.

A királyné, ki mindjárt a palotába léptekor parancsot ada, hogy a vacsorát adnák fel, szobájába vezeté Asszádot, s itt őt maga mellé leülteté. Amaz vonakodott, s azt mondá, hogy ez a tisztelkedés rabszolgát nem illet. -373-

„Rabszolgát!“ monda a királyné „előbb még az valál: de nem most. Ülj le, mondom, s beszéld el nekem történeteidet; mert abból, a mit elébb mutatóban irtál, s azon szemtelen rabárus viseletéből is gyanitom, hogy viszontagságid rendkivülvalók lehetnek.“

A herczeg engedelmeskedvén, leüle s igy szóla Margiánéhoz: „Hatalmas királyné, felséged nem csalatkozik; történeteim valóban rendkivüliek; inkább, mint ezt az ember gondolná. A szenvedések, azon kimondhatatlan kinok, melyeken általestem, s a halálnak azon neme, melyre szánva voltam s a melytől felséged valóban királyi nagy lelke mente meg: ezek eléggé festik azon jótétemény nagyságát, melyet én nem vagyok képes valaha elfeledni.

De minekelőtte ezen borzadalmas történetekhez kezdenék, szükség magához, többi szerencsétlenségeim kutfejéhez messze visszatérnem.“

Ezen előbeszéd után, mely a királynét még tudnivágyóbbá tevé, elmondá a herczeg a maga és Amgiád testvére királyi születését, egymáshoz való barátságokat, s mostoháik vétkes gerjedelmét, mely később gyülöletté válván, viszontagságai forrása lőn. Elmondá édes atyjok haragját és itéletét, s életök csodálatos megmentését; végre bátyjától elszakadását, s ama hosszas és kinos tömlöczét, melyből utóbb csak azért vonák fel, hogy a tűzhegyen föláldozzák.

Minekutána Asszád beszédét végzette, Margiáne királyné még inkább fölindulva a tűzimádók ellen, mint valaha, igy szóla hozzá: „mindeddig, herczeg, méltó utálatom mellett is a tűzimádók iránt, sok emberséget mutattam hozzájok: de ezen szivtelen bánás után, melyet te tőlök szenvedél, s azon borzasztó szándék miatt, hogy téged áldozatul levágjanak, nem engesztelhető ellenségök vagyok.“

Tovább is akart e tárgyban szólani; de az ételt felhozák, s asztalhoz üle vendégével együtt, elbájolva ennek alakától, és beszédeitől, szenvedélyt táplálva -374- szivében, melynek közlésére rövid időn alkalmat reménylett.

„Herczeg!“ igy szóla hozzá „a hosszu böjtöt s a sovány ebédeket, melyekre a gonosz tűzimádók kénytettek, helyre kell hoznunk; ily hosszu sinlés és szenvedés után megujulásra van szükséged.“ Ez, és több ilyes nyájas szó közben étket raka eleibe, s poharát több izben megtölteté. Az ebéd hosszasan tartott, s a herczeg többecskét ivott, mint elbirt.

Mulván az ebéd, Asszádnak ki kelle mennie, s idejét oly ügyesen vevé, hogy a királyné észre nem vette. Lement az udvarra, s látván, hogy az ajtó nyilva: be lépett a kertbe. Vonák a kertnek többféle szépségei, s egy ideig fel s alá járkált; mig nem az ugrókuthoz ére, mely a kertnek különös diszt ada. Itt frisülés okáért megmosá kezeit és arczát, s pihenni akarván a zöldelő gyöpön, mely a kut teknőjét körülvevé: leheveredék, s az álom elnyomá.

Beállott az éj, s Beram, a királyné fenyegetőzését nem akarván teljesedve látni, fölvoná vasmacskáit, eltelve boszusággal, hogy Asszádot elvesztvén, reménye: őt föláldozhatni a tűzhegyen, ezuttal füstbe ment. Enyhité mégis az, hogy a vész lecsillapodván, kedvező szél lengett a part felől, mely utját sietteté.

Minekutána a hajót csónakja segedelmével a révből kitolatá, nem engedé meg, hogy a csónakot azonnal fölhuzzák, hanem a benne levő legényeket szólitván: „Fiaim“ ugymond „ne szálljatok még föl; néhány hordót adatok le: hozzatok fris vizet; én addig a partnál megvárlak.“

A hajósok nem tudván hol keressék itt a fris vizet, nem akartak menni; de minthogy Beram a királynéval szólása közben az ugrókutat is észrevette a kertben: „Fiuk,“ ugymond „menjetek a királyi kert alá; szálljatok át a falon, mely egy könyöklőnél nem magasabb: benn a kertben, az ugrókut medenczéjében találtok fris vizet eleget.“ -375-

A legények eleveztek s kiszállván a megjelelt helyen, egy-egy hordót vőnek vállaikra, s nehézség nélkül átkeltek a falon. Közeledvén, egy embert látnak a kutnál feküdni: nézik, s Asszádot ismerik meg benne. Megosztják tüstént a munkát, s mig egy rész hordóit, oly csendesen a mint csak lehetett, megtölté, azalatt a többi körülállá Asszádot, s készen álla, hogy ezt, mihelyest föltalálna ébredni, lefoghassa. Asszád időt hagya nekik mindenre; s mihelyt amazok hordóikat megtölték s ismét vállaikra vevék: megragadák őt a többiek, s a nélkül, hogy eszmélethez jöhetne, elhurczolák, átszállának vele a falon, s lehozván őt hordóikkal együtt a csónakba, teljes erejökből eleveztek. Elérvén a hajót: „kapitány!“ igy kiáltának fel örömriadva: „zengjen a sip és dob! Meghoztuk a rabot!“

Beram meg nem foghatván, miképen lelhették vagy foghatták el legényei Asszádot, s ezt a sötétség miatt még nem láthatván, türtelenül várta, mig a hajóra jőnek, s őket bővebben kikérdheti. De majd a mint Asszádot szeme előtt látá, szertelen lőn öröme, s a nélkül, hogy kérdené, mikép juthattak e kedves martalékhoz, lánczra teteté őt ismét s felvonatván a csónakot, megereszté minden vitorláit, s igy ujra a tűzhegy felé tartott…

Margiáne azalatt szerfelett aggódott. Eleinte ugyan nem esett zavarba, a mint észrevevé, hogy Asszád kifordult, s nyugton várá bizonyosnak hitt megtértét. De midőn huzamosb idő mulva sem látá bejönni, nyugtalankodni kezde, s parancsolá asszonyainak, látnák meg, hol lehet. Ezek keresték, de nyomát nem lelék. Most világnál keresteté, de a keresésnek nem volt foganatja.

Gondjában, nyugtalanságában maga kimene a királyné, s keresé őt fáklyák világánál. A mint a kertajtót nyitva látá, bement, s bejárá minden utait követve asszonyaitól. Midőn a kut előtt elmenne, valamit látott a gyöpön sárgállani, s minekutána azt föl -376- emeltette, reá ismere benne a herczeg papucsára 19). Ez a lelemény, s a medencze szélén elömlött viz azon gondolatra vivé a királynét, hogy a herczeget talán Beram ragadta el.

Azonnal elkülde tudakolni, Beram a kikötőben van-e még? s minekutána meghallá, hogy éj beállta előtt fölszedte vasmacskait, de egy ideig a partnál maradva csónakot bocsátott a kert alá, mely fris vizzel rakodva tért meg a hajóhoz; parancsot külde azon tiz hadihajó vezéréhez, melyek szüntelen fegyverben s minden intetre készen állának a kikötőben, hogy őt, a királynét, reggel egy órakor utra várnák.

A vezér azonnal elkészült. Egybehivatá a hajó fős altiszteit, s a kiszabott órán minden a hajón volt.

Most a királyné maga is fölszálla; s minekutána serege a kikötőn kivül kitárá vitorláit, szándékát közlé a vezérrel: „Akaratom“ ugymond, „hogy szélnek eresztve minden vitorláidat, utána eredj azon rab hajónak, mely tegnap estve az öblöt elhagyá. Tied ha megfogod; de ha el nem éred, élteddel adózol.“

Két egész nap lesé a tiz hajó Beramnak hajóját, s haszontalan. A harmadik reggelén végre szemökbe tünt; s déltájban körülvevék azt ugy, hogy lehetetlen vala többé kijutnia.

Mihelyt Beram a tiz őrhajót megpillantá, nem is kételkedett, hogy ez Margiáne hajóhada, mely őt jő vadászni. Ugyanakkor botozá Asszádot; mert ezt a hajóra kelése óta minden nap megtevé, s most annál dühösebben hullának csapásai.

De bezzeg, a mint látá, hogy már-már körülveszik: nem tudta mit csináljon. Ha benn tartja Asszádot, kénytelen magát bünösnek vallani; ha megöli, nyomát találják a hajón. Végre leszedeté a herczeg lánczait, s minekutána őt a hajó aljából, a holott feküvék, maga -377- eleibe kisérteté: „Te vagy oka“ ugymond, „hogy minket üldöznek.“ S e szónál a vizbe lelökte.

A herczeg tudott uszni, s kézzel lábbal mindaddig dolgozott, mig az őt emelő hullámok mentében parthoz ért. Szárazra jutván, legelébb is Istennek hálát adott, hogy őt e szörnyü veszélyből s a tűzimádók gyilkos kezeiből még egyszer kimenté. Azután leveté ruháit, s kifacsarván belőlök a vizet, egy szikla lapjára föltérité, holott azt a napnak sugárai s az ettől megmelegedett szikla csak hamar kiszárazták.

Azalatt megpihent, s balsorsát siratta. Sem azt nem tudta, mely föld, a melyen jár, sem azt utat, melyen volt menendő. Végre felölté ruháit s tovább ment a partnak folytában, mig végre egy utra talála, melyet követni magában elszáná. Tiz napnál többet járt, s még mindig lakatlan vidéken, holott erdei gyümölcsök, s egykét fű a patak mentében voltak minden táplálata.

Végre feltünt előtte egy város, melyhez közel érvén, a magusok városára ismert, holott vele oly kegyetlenül bántak, s holott bátyja még folyvást nagyvezér volt. Örült a városnak; de egyszersmind feltevé magában, hogy többé a tűzimádókhoz közeledni nem fog, hanem egyedül a muzulmánokkal szól, kik közül némelyek már akkor, midőn legelébb e városba lépett, szemébe tüntenek. Azonban, minthogy már késő volt, s tudta, hogy a boltok bezárva s az utczán csak kevesen lesznek: azt végzé magában, hogy most a városba nem megy, hanem kün a temetőben hál meg, holott több tágas sirboltra talála. Ezek közül egyet nyiltan lelvén, belépett, hogy az éjet itt töltse.

Lássuk azonban, mi történt Berammal. Kevéssel az után, hogy Asszád herczeget a tengerbe löké, körülállák őt mindenfelől Margiáne királyné hajói. Az a hajó, melyen maga a királyné ült, egyenest neki tartott, s szinte már nála volt, midőn Beram a nagyobb erőnek ellen nem állhatván, bevoná vitorláit, annak jeléül, hogy magát megadja. -378-

Margiáne maga fölment a hajóra, s kérdé a kapitányt, hol irnoka, kit oly vakmerő volt kertéből kiragadni. „Asszonyom,“ felele Beram, „esküszöm felségednek, hogy nincs hajómon. Ám fürkésztesse ki ezt felséged, és lássa meg ártatlanságomat.“

A királyné kifürkészteté a hajót a legnagyobb gonddal és szemességgel: de senki sem találá meg azt, a kit ő fellelni oly heven vágyott mind azért, mivel szerette, mind lelkének veleszületett nemes indulatjából.

Szinte ki akará Beramot saját kezével végezni: de visszatartván magát, megelégvék azzal, hogy hajóját egész terhével együtt lefoglalá, Beramot pedig embereivel egyetemben a szárazra s hazájokba küldé, átengedvén nekik egy csónakot a partig.

Beram és legényei még az éjjel elértek a mágusok városához, melyen Asszád a temetőben maradt, s magát a sirboltban elrejté. Minthogy a kapuk már be voltak zárva, Beram is kénytelen volt egy halottas-boltot keresni magának, holott a napot s a kapuk megnyitását bevárhassa.

Véletlenségből, s mivel ugy akará a gonosz szerencse, Beram is szintazon sirbolthoz jutott, melyben Asszád már aluvék. Bement, s egy embert talála ott alva, ki fejét ruhájával eltakará. Asszád a zörejre felébred, fejét fölemeli, és kérdi, ki jár itt.

Beram azonnal rá ismere. „Ha, ha! te vagy itt,“ ugymond „ki oka valál annak, hogy én egész életemre meg vagyok rontva! Ez évben ugyan nem áldoztalak fel; de a jövőben nem fogsz kezünkből kisiklani.“

E szónál reá rohant, száját kendővel betömé, hogy ne kiálthasson; s hiván legényeit, lekötözteté.

Más nap reggel, mihelyt a kapuk kinyiltak, nem nehéz dolog volt Beramnak mellékes utczákon, holott még senki fel nem kelt, visszavezetni Asszádot azon öreghez, ki őt oly gonoszul cselébe ejtette. Mihelyt elértek, becsukatá ismét a szegény Asszádot szintazon verembe, melyből őt kivoná, s elmondá az öregnek ily kora megjöttének -379- okát, s az ut szerencsétlen eseteit. A ravasz vén meghagyá most ismét, s még keményebben leányainak, hogy a fogolylyal, ha lehet, még kegyetlenebbül bánjanak.

Asszád elszörnyedett, magát ismét azon helyt találván, holott már egyszer oly sok kint szenvedett. Ugyanazon kinokat várva, melyektől magát örökre megszabadultnak vélé, siratta balsorsa keménységét; s ime Bosztáne lép be bottal, s a korsóval és a kenyérkével.

Elborzad Asszád, látván a kegyetlent, s elfutja lelkét a szörnyü gondolat, hogy igy kell ismét egy egész évet naponkint meggyötörtetnie, s végre oly rettenetes halálra mennie.

A leány elkezdé verdesni Asszádot, s szintoly kegyetlenül, mint első fogságakor. De a herczeg oly keservesen sirt, oly áthatók valának jajai és kérelme, enyhet s könyörületet esdvén, hogy a leány végtére megindult, s Asszáddal együtt ő is sirni kezde.

„Bocsásd meg uram,“ igy szóla „azon durvaságot, melylyel ezelőtt veled bántam, és ma is sértettelek. Lehetetlen vala mindeddig nem engedelmeskednem atyámnak, ki irántad oly igazságtalan s dühödve kivánja vesztedet; de már utálom e szivtelenséget. Vigasztalódjál; nincs messze többé szenvedésed vége; s én a bünt, melyet elkövettem, emberibb bánással akarom eltörölni. Mindeddig hittelennek tartál: végy fel engem az igazhivők közé. Egyik rabnőmtől, ki hitedet tartja, egy kevés oktatást vettem is már; szabad reménylenem, hogy a mit ő kezdett, te el fogod végezni. Jó indulatom jeléül ime itt kérem az egy igaz Istent: bocsássa meg nekem, hogy őt a rajtad elkövetett kegyetlenkedéssel megbántottam. Bizom benne, hogy még nekem utat fog mutatni, melyen téged szabadulásodra vezesselek.“

Ez a beszéd igen megvigasztalá a herczeget. Hálát adott Istennek, hogy a Bosztáne szivét meglágyitá; s minekutána ennek barátságos, nyájas indulatját megköszönte, semmit sem felele, a mivel őt szives szándékában -380- megerősitheté. Ez okon nem csak beavatá teljesen a muzulmánok üdvös vallásába, hanem saját történeteit is elbeszélé neki minden bajaival együtt, melyeken, fényes születése ellen nem állván, át kelle mennie. S midőn már a leány állhatatosságában nem kételkedhetett, azt kérdé tőle: mit fogna tenni, hogy nénje, Kaváme, a dolgot meg ne sejtse, s le ne jőjön többé őt kinzani. „Ne tarts tőle;“ felele Bosztáne „lesz nekem arra gondom, hogy ő a további látogatással felhagyjon.“

S csakugyan Bosztáne mindennap megelőzé Kavámét a leszállásban, ugy, hogy amannak fenn kelle maradni. De különben is többször meglátogatta Bosztáne a herczeget, s viz és kenyér helyett bort és jó étkeket horda le neki, melyeket a szolgálatára levő tizenkét muzulmán rableány által készittetett. Némelykor maga is vele ebédelt; egy szóval mindent megteve, a mi hatalmában állott, hogy őt vigasztalja.

Néhány nappal ezen változás után kün álla Bosztáne a kapunál, s hallá a kikiáltót messzéről valamit hirdetni; de nem érté. Közelebb jutván amaz, bevoná magát Bosztáne az ajtó megé, s innen kileste, hogy az a nagyvezér előtt megy, kit tisztei és számos szolgái részint előztek, részint követtek. A nagyvezér Amgiád herczeg volt. Asszádnak testvére.

Egykét lépésre a kaputól megálla a kikiáltó, s ismételé elébbi hirdetését ily szavakkal:

„Ő magassága a nagyvezér, ki itt jelen vagyon, szeretett öccsét keresi, ki tőle több mint esztendeje, elszakadt. Emennek ilyen és ilyen termete. Ha valaki őt magánál tartja, vagy tudja, hol mulat; parancsolatja ő magasságának, hogy őt elhozza, vagy felőle hirt adjon, s jutalma gazdag lesz. De ha valaki őt elrejté, s nála megtaláltatik, halál éri a rejtőt, hitvesét, gyermekeit és minden rokonait, s háza alapostul feldulatik. Ezt hirdetteti a nagyvezér, ő magassága.“

Mihelyest Bosztáne ezeket megérté, becsuká hirtelen az ajtót, s leszökvén Asszádhoz: „herczeg!“ -381- ugymond, „itt vége szenvedéseidnek! jer, és kövess.“

Asszád, kiről a lánczot már első napján ujabb fogságának levevé Bosztáne, követé őt fel, és az utczára ki, holott a leány azonnal igy kiálta fel: „Itt van! Itt van!“

A nagyvezér, ki még nem vala messze, visszafordul, s Asszád megismeri benne testvérét, hozzá szalad, megöleli, Amgiád, ki szintén megismeré testvérét, viszonzá szives ölelését; s egyik tiszt, ki leszállott, lovára ültetvén, diadallal vezeté őt a királyi lakhoz; s bemutatá itt a királynak, ki is a herczeget egyik vezérének kinevezte.

Bosztáne, ki atyja házához, mely még az nap lerontatott, nem akart visszatérni, s Asszád herczeget egész a palotáig kiséré, a királyné elébe vezettetett. Anyja, a vén, s Beram, és rokonaik a király elébe hurczoltattak, s ez halált itéle fejökre. Esdve hullottak lábaihoz. „Nincs számotokra kegyelem,“ válaszolá a király, „hanem ha a tűzimádást hagyván, a muzulmánok vallására tértek.“ Megtevék; s ezzel menték meg életöket; ugy szinte Kaváme is a hozzá tartozókkal.

Megtérvén Beram s Amgiád korábbi veszteségeit pótlani akarván, kinevezé őt egyik főtisztének, s magánál lakatá. Rövid időn kitudá Beram a nagyvezér s testvére történeteit, s azon ajánlást tevé, hogy ő hajót fog felkésziteni, s a herczegeket édes atyjokhoz, Kamaralszamán királyhoz visszaviszi.

„Kétségkivül,“ ugymond, „felfödözé eddig a király ártatlanságtokat, s nyugtalan vágy titeket ismét látni. De ha ugy nem volna is, nem lesz nehéz őt, minekelőtte még kiszállanátok, e felől meggyőzni; s ha vak hiedelmében tovább is megmarad: nincs egyéb veszteség, mint az ut s megtérés.“

A két herczeg elfogadá Beram ajánlását; tudósitván e felől a királyt, ki benne megegyezett, parancsot adának, a hajó felkészitésére. Beram egész buzgósággal -382- vezette a munkát, s minekutána a hajó csak szelet s parancsot várt, felmene egy reggel a két herczeg, bucsut veendők a királytól.

Épen akkor, midőn bucsuznának, zaj hallatott a városban, s belép egy tiszt azon hiradással, hogy egy igen nagy tábor jő a város ellen; nem tudja senki, micsoda országból.

Látván a zavart, melybe a királyt ezen kedvetlen hir ejté, igy szóla Amgiád: „Uram! jóllehet miniszteri tisztemet, melylyel felséged bizodalma engem felruházott, épen most adám kezedbe vissza: azért még sem szűnöm meg szolgálni felségedet, s kérem engedelmét arra, hogy menvén megtudjam, micsoda ellenség ez, mely fővárosodra jő, a nélkül hogy elébb hadat izent volna.“ – A király kéré őt: tegye meg; s Amgiád néhány emberrel lóra ült.

Nemsokára föllelé a tábort, mely igen hatalmasnak látstzott, s mindinkább közeledett. Az előcsapat, melynek erre parancsai voltak, nyájasan fogadta a nagyvezért, s királynéjok elébe vezette; ki is azonnal megállitá az egész tábort, hogy vele szólhasson. Amgiád meghajtván magát mélyen, kérdé a királynét: ugy jön-e mint barát, vagy ugy mint ellenség; s ha ellenség, miben áll panasza a mágusok királya ellen.

„Mint barátné jövök,“ felele a fejedelmi asszony „s nincs semmi panaszra okom fejedelmed ellen. Birtokom és birtoka oly külön feküsznek egymástól, hogy alig lehet tévedés közöttünk. Egyedül azért jövök, hogy vissza kivánjak egy rabot, Asszádnak nevezik, kit Beram, ezen városban lakó hajóskapitány s az emberek legszemtelenebbike, tőlem elragadott. Reménylem, királyod elégtételt fog nekem adatni, ha meghallja, hogy Margiáne kéri.“

„Hatalmas királyné!“ igy szóla Amgiád, „a rab, kit keressz, az én kedves öcsém. Elvesztettem volt őt, s ismét megtaláltam. Jer, én magam fogom őt neked kiadni, s egyszersmind szerencsém lesz, téged a többi dolgokról -383- is tudósitanom. Uram a király örülni fog, ha téged megláthat.“

Mig a királyné serege vévén parancsait, ugyanazon helyen tábort ütött, addig a királynét Amgiád a városba vezette, s itt a királyi lakhoz, holott őt urának bemutatá. Minekutána a király rangjához illően fogadá vendégét, előálla Asszád, ki épen jelen volt, s köszönté ő is a királynét, kit már beléptekor megismere. Margiáne örömét jelenté, hogy őt ujra látja; és ime hirt hoznak a királyhoz, hogy egy másik még rettentőbb tábor közelit a város másik részén.

A mágusok királya még inkább megrettene mint előbb, mivel ismét egy, s a mint a porfellegekből láthatá, melyek már az eget elboriták, még számosabb tábor közelget ellene, s felkiálta: „Amgiád, ime egy uj tábor: hová leszünk?“

Amgiád elérté a király szándékát, s lóra kapván, sebes nyargalva az uj sereg ellenébe ment. Közel érvén, jelenté az előőröknek, hogy vezérökkel kivánna szólani. Ezek őt királyok elébe vezeték, a mit Amgiád koronájáról gyanita. Még távolról leszálla Amgiád lováról, s közeledvén, leborult előtte a földig, és kérdé, mi lehet urához kivánsága.

„Én Ghaim vagyok,“ válaszolt a király „s királya Chinának. Az a vágy, hogy Badur leányomról, kit sok évvel ezelőtt Kamaralszamán herczeg, Sachszamánnak a chaledani sziget királyának fia veve tőlem nőűl, hirt vegyek, hajta ki országomból. Megengedém vala a herczegnek, hogy atyjának látogatására menjen, de azon feltétellel, hogy évről évre nálam és nála fog felváltva lakni. Azonban annyi idő óta nem hallok felőlök semmit is. Urad, a király igen lekötelezne engem bus atyát, ha, a mit a dologban tud, közleni nem átallaná.“

Amgiád herczeg, ki ezen szavakból nagyatyjára ismert, megcsókolá elérzékenyedve kezeit, s „Uram“ ugymond „bocsássa meg felséged ezen szabadságot, melylyel itt édes nagyatyámnak tisztelkedem. Én fia vagyok -384- Kamaralszamánnak, ki most az Ébenfaszigetnek királya és Badur királynénak; s nincs semmi kétségem, hogy édes szüléim mindaketten egészséggel vannak országukban.“

A chinai király elbájolva, unokáját látván, megölelé őt nyomban érzékenyen, s a szerencsés, nem várt találkozás mindkettőjöknél könyeket fakasztott.

Azon kérdésre, mi vezethette őt ezen messze földre és idegenekhez: elbeszélé Amgiád a maga és öccse történetét. A mint elvégzé, ezt mondá a király: „Nem igazság, hogy ily ártatlan két herczeg tovább nyomorogjon. Légy jó kedvvel; haza vezetlek én titeket, s köztetek és atyátok között békét szerzek. De most siess vissza, s add tudtára öcsédnek jöttömet.“

Azalatt, mig a chinai király ugyanazon helyen, hol őt Amgiád találá, tábort üte, megtére emez, hirt vinni urához, ki őt s a mit hozna, nyugtalanul várá. A király igen meg volt lepve, a mint megérté, hogy egy oly hatalmas király, mint China fejedelme, ily hosszu és fáradságos utra adta magát, hogy lányát megláthassa, s az ő városához ily igen közel mulat. Tüstént megrendelé a fényes elfogadást, s maga is elejébe készült.

Azonközben, ismét más tájáról a városnak uj porfelleg látszék emelkedni, s csakhamar az hallatszott, hogy harmadik tábor jön a város felé. Ez arra birta a királyt, hogy maradjon, és kérje Amgiád, látná meg, mit kiván.

Amgiád elmene, s ezuttal vele ment Asszád is. Meghallák, hogy ez édes atyjok, Kamaralszamán királynak tábora, ki őket keresni jött. Elvesztökön oly mély but mutatott, hogy Giandár emir végre kivallá előtte, mikép a herczegek életét nem bántá; s ez arra birá azonnal a királyt, hogy édes gyermekeit föl fogja keresni, akármely országba bujdostanak.

Az aggó atya örömkönyekkel ölelé fiait, s könyeik édesen válták fel az eddig keservben öntötteket.

Mihelyt a herczegek tudtára adák atyjoknak, hogy ipa is a chinai király épen ma érkezett ide: elindula -385- amaz nem nagy kisérettel, hogy ezt táborában üdvözölje.

Még nem messze értek, a mint a legszebb rendben a negyedik tábort láták közeledni, mely ugy tetszett, utját Perzsiából vevé.

Kamaralszamán elküldé fiait: tudnák meg, micsoda sereg az; ő itt fogná megjöttöket várni.

A két herczeg ellovagolt, s magokat a királynál, kié a tábor volt, bemutattaták. Minekutána ezt mély alázattal köszöntötték, kérdést tevének, micsoda szándék vezeti a mágusok királya fővárosához ily közel.

A nagyvezér fogá fel a szót, s ezt mondá a két herczegnek: „A király, ki előtt állotok, Sachszamán: a Chaledáni szigetek fejedelme; ki már régen utazik e gyászöltözetben, melyben őt látjátok, hogy fiát Kamaralszamán herczeget megtalálja, ki sok évvel ezelőtt országát elhagyta. Ha valamit tudtok e herczeg felől, kimondhatatlan örömet szereztek ő felségének, azt vele közölvén.“

A herczegek egyebet nem mondtak, hanem hogy rövid időn választ fognának adni. Ezzel sebesen elnyargalván megvivék a hirt Kamaralszamánnak, hogy t. i. az utóbb jött tábor Sachszamán királyé, s maga a király is jelen vagyon.

A csodálat, meglepetés, az öröm, a fájdalom, hogy édes atyját hir nélkül hagyá el, oly erős behatást tettek Kamaralszamánra, hogy ájulásba esett, mihelyt ezt meghallá. A két herczeg ápolása által végre magához jött, s mihelyest eléggé erősnek érzé magát, elment atyjának lábaihoz.

Ritkán lát a világ ily édes találkozást atya s fiu között. Sachszamán király szeliden szemreveté Kamaralszamánnak, hogy őt ily kegyetlen, ily keserű módon hagyá el; s Kamaralszamán bizonyitá neki legmélyebb fájdalmát ezen tette felett, melyre őt heves szerelme csábitá. -386-

A három király s Margiáne királyné három nap mulattak a mágus királynál, ki őket fényesen megvendéglé. Nevezetes lőn ez a három nap még a kettős házasság által is, mely Asszád herczeg és Margiáne királyné, s Amgiád herczeg és Bosztáne között köttetett; ebben lelé Bosztáne jutalmát azon szolgálatnak, melyet előbb Asszáddal tett vala.

Végre a három király s Margiáne királyné saját országukba visszatértek. Amgiádnak, kit a mágusok királya igen megszeretett, s különben is már igen elaggott, saját koronáját tevé fejére; s Amgiád mindenkor és minden igyekezettel azon volt, hogy országában a tüz imádását kiirtsa, s helyette az egyedül üdvözitő muzulmánok hitét vezesse be.

Nureddin s a szép perzsa nő története.

Balsora sokáig fővárosa volt egy a chalyfnak adózó országnak. A királyt, ki ebben Harun Arresyd korában uralkodott, Muhamed Szulyman Arrussynak hitták; s első unokák voltak, két testvér fiai.

„Volt egy király, ki ha az ellenség lovag-serege reá rohant, annak mindenféle éles, vagy hegyes fegyverrel elégséget tett.

Ha megütközött, irni látszott, az ellenség soraira önhangzókat s pontokat rakván.

Az önhangzókat kardvágással irta az ellenségre, a pontokat láncsaszurással, vagy nyillövéssel.

Ezen tenger messziről nézve hajókkal látszik ellepve: de a mit árboczoknak vél az ember, az az ő láncsái, a mi vitorláknak lászik, az az ő zászlói, s a kis hullámok hőseinek sisakai.

Az idő lekötelezte magát, hogy hozzá hasonló királyt fog szülni: de oh idő nem fogod esküdet megtarthatni; bánd meg hogy azt tetted!“

Muhamed nem tartá tanácsosnak országa kormányát egyetlen egy vezérre bizni; hanem kettőt választott: Chákánt tudniillik, és Saouyt.

Chákán szelid volt, előző és adakozó, s öröme telt benne azokkal, kiknek vele dolguk volt, szivességet tehetni mindenben a mi hatalmában volt, a nélkül, hogy az igazságot, melynek kiszolgáltatása tisztében állott, megsértené. Nem is volt senki is, sem a balsorai udvarnál, -388- sem a városban, sem az egész országban, ki őt ne tisztelte s érdemlett dicséretét ne hirdette volna:

„Ő igaz barát volt; ruhája isteni félelem és fennség; az ő befolyása alatt vigan és kényen lehetett élni.

Soha sem közelitett hozzá egy szerencsétlen sohajtásaival, vagy kérelmeivel, hogy palotája kapuinál meghallgatást ne nyert volna.“

Saouy egészen más természetü volt: ez mindig mord kedvü volt, s mindeneket elijesztett minden rang és rend különbsége nélkül. E mellett távol attól, hogy magát azon nagy gazdagságra, melylyel birt, érdemessé tette volna, torkig uszott a leggaládabb fösvénységben, ugy hogy még magától is megtagadta a legszükségesbeket. Senki sem szenvedhette, és soha sem lehetett tőle rosznál egyebet hallani. A mi őt még utáltabbá tette, Chákán ellen való nagy gyülölsége volt, és az, hogy ezen érdemes miniszter minden jó tetteit roszra magyarázván, nem szünt meg a király előtt ellene áskálódni.

„Fukarnak fia, kiben semmi jó nem vala, egy sohonnaié, egy kóborlóé, egy világfutóé!

Egy szál szőr sincs testén, mely ezen tulajdonok valamelyikének nyomát ne viselné.“

Egykor a balsorai király, tanácsgyülés után, mulatságból, vezéreivel s több más tanácsosokkal beszélgete. Szóba jöttek a vásárlott rabnők, kik náluk csak nem egy rangban vannak a törvényes feleségekkel. Néhányan azt vitatták, hogy az ily rabnőnek csak szépnek, s jól termettnek kell lenni, hogy az embert felesége miatt, kit egybeköttetések, vagy nemzetségi viszonyoknál fogva kénytelenittetett elvenni, s a ki többnyire sem nagy szépséggel, sem más testi tökéletességgel nincs fölruházva, megvigasztalhassa.

Mások azt álliták, és Chákán ez értelmen volt, hogy a szépség s minden szép testi tulajdonok, nem egyedülvalók, melyek egy rabnőben megkivántatnak, hanem azoknak még lélekkel, okossággal, szelidséggel, kellemmel -389- s, ha lehetséges, több szép ismeretekkel is kell párosulva lenniök. E mellett következő okot hozták fel: „Semmi sem illendőbb, – mondának, – olyan emberekhez, kiknek fontos hivatalaik vannak, mint hogy egy ily fáradalmas napszám végeztével, otthon oly társnét leljenek, kinek mulatása egyaránt tanulságos, kellemes és viditó; mert végtére, – ezt veték hozzá, – nem különbözünk a barmoktól, ha csak arra tartjuk a rabnőt, hogy nézzük s ösztönünket elégitsük ki rajta, mely bennünk közös az állatokkal.“

A király ezen véleményhez álla, s az által nyilatkoztatá ki, hogy megparancsolta Chákánnak, hogy számára egy tökéletes szépségü s mind azon tulajdonokkal, melyeket imént emlitettek, felruházott rabnőt vegyen, de mindenekfelett igen miveltnek kell lennie.

Saouy féltette a becsületet, melyet a király Chákánnal tett. S mivel ellenkező értelemben volt, ezt veté ellene: „Uram nehéz lesz oly tökéletes rabnőt találni, mint felséged kivánja, de ha találkoznék is ilyen, a mit alig hiszek, jó vásárt tesz az ember, ha többe nem kerül tizezer darab aranynál.“

„Saouy, – felele a király, – te alkalmasint nagyon soknak találod ezen summát: neked az lehet, de nekem nem az.“ Egyszersmind parancsolá a király főkincstárnokának, hogy a tizezer darab aranyat küldje el Chákánhoz.

Mihelyt haza ért Chákán, minden hajhászt össze hivatott, kik a rabnőkereskedéssel foglalatoskodnak, s reájok bizta, hogy mihelyt oly rabnőt találnak, a milyet előttök leirt, adjanak hirt neki róla.

A hajhászok mind azért, hogy Chákán vezér tetszését megnyerhessék, mind pedig önhasznukért is megigérék, minden gondjokat reá forditani, hogy olyant találhassanak, a milyet kiván.

Ettől fogva majd egy nap sem mult, hogy ne vittek volna hozzá, de mindig hol egy, hol más hibát talált bennök. -390-

Egykor korán reggel, midőn Chákán a király palotája felé lovagolt, egy hajhász nagy sebbel lova kengyeléhez járult, s tudtára adá, hogy egy perzsa kereskedő, ki tegnap igen későn érkezett, árul egy tökéletes szépségű rabnőt, kihez hasonlithatót még alig fogott látni. „Lelkére s ismereteire nézve, – ezt veté hozzá, – jót áll érte, hogy a világ minden szép lelke s tudósa előtt megállhat.“

Chákán megörülvén ez ujságnak, mely reménységet nyujta neki, hogy a királynak kedvére tehet, meghagyá a hajhásznak, hogy a palotából visszatérte után vigye hozzá a rabnőt, és folytatá utját.

A hajhász nem mulasztá el a rendelt órára a vezérnél megjelenni, és Chákán a rabnőt oly szépnek s minden várakozását fölülmulónak találá, hogy azon órától fogva a szép perzsa nő nevet adá reá. Egy költő, ki őt leirja, ezt mondja róla:

„Csodaszépség; arcza a tele holdhoz hasonlit; kedves volt nemzetsége előtt, és drága, mint a gyermek anyjának.

A mennyei királyszék birtokosa lelki nemességet s méltóságot oszta neki, de egyszersmind kellemet is a kifejezésben és magaviseletben, és szép termetet.

Ábrázatja egén hét csillagzat 20) ragyogott, védangyalaiként orczáinak minden vakmerő ellen.

Ha valaki epedő nézéssel akart tőle egy pillantatot csalni, szerelemtüzzel égette el azt ezen csillagzatok egyike által.“

A vezér maga is igen eszes és tudós lévén, mindjárt észrevette a vele beszélgetésből, hogy hiába fogna más rabnőt keresni, ki ezt a király által kivánt akármelyik tulajdonban fölülmulja. Kérdé a hajhászt, mire tartja a perzsa kereskedő?

„Uram, – felele a hajhász, – az olyan ember, ki -391- nem alkuszik; azt mondja egy szóval, hogy nem adhatja alább tizezer darab aranynál. Azt vallotta előttem, hogy nem számlálván gondjait, fáradságát s idejét, melyet ennek nevelésére forditott, csaknem annyit költött már reá, részint testi gyakorlásban, s lelki oktatásban volt mestereire, részint ruházatjára s tartására. Mivel még akkor, midőn igen kora gyermekségében megvásárlotta, méltónak itélte egy királyhoz, semmit sem kimélt tőle, a mi arra szolgálhat, hogy ezen főrangra emelhesse. Mindenféle hangszereken játszik, énekel, tánczol, szebben ir mint a legügyesebb irómesterek, versel, s egy könyv sincs, melyet ne olvasott volna. Egy szóval még soha sem hallatott, hogy egy rabnő annyit tudott volna, mint ez tud.“

Chákán vezér, ki a szép perzsa nő becsét sokkal jobban ismerte, mint a hajhász, ki csak azt beszélte, a mit a kereskedő mondott neki róla, nem akarta a vásárt elhalasztani s tüstént hivatá a kereskedőt.

Ez eljöve; már igen éltes volt s egy költőnek ezen szavai illettek reá, melyeket magáról monda:

„Az idő engem erősen megviselt s remegővé tett; ez az ki az erőket adja, de el is rabolja.

Egykor ugráltam s futkostam, s még sem fáradék el: ma fáradt vagyok, noha helyemből sem mozdultam ki.“

Chákán vezér igy szóla hozzá: „Nem magamnak akarom e rabnőt venni, hanem a királynak; de az ő számára illendőbb áron kell őt adnod, mint a hogy tartod.“

„Uram, – felele a kalmár, – nagy szerencsémnek tartanám, őtet ő felségének ajándékban adhatni, ha egy kalmártól, mint én vagyok, lehetséges volna ilyen értékü ajándékot tenni. Csak azon pénzt kivánom, melyet reá forditottam, hogy fölneveljem s olyanná tegyem, a milyen. Azt mondhatom, hogy ő felsége olyan vételt tesz, a mivel igen megelégedhetik.“

Chákán nem akart alkudozni, s kifizetteté a kalmárnak a pénzt. Elmenetele előtt igy szóla még a kalmár -392- a vezérhez: „Uram, mivel a rabnő a királynak van szánva, engedd azt mondanom, hogy a hosszas utazásban, melyet vele idáig tettem, nagyon elfáradt. Noha ő most is hasonlithatlan szépség, mégis egészen más lesz, ha két hétig magadnál tartod s jó gondját viselteted. Ha ezen idő mulva a királynak bemutatod, oly becsületet s érdemet fog neked előtte szerezni, hogy reménylem, megköszönöd. Magad is látod, hogy a nap egy kissé elsütötte bőrét; de ha kétszer háromszor megfürdik s olyan öltözetet fogsz reá adatni, a milyent illőnek tartasz, ugy meg fog változni, hogy még véghetetlenül szebbnek találandod.“

Chákán köszönettel fogadá a kalmár tanácsát s feltevé azt követnie. A szép perzsa nőnek különszobát adott felesége mellett, a kit kért, hogy magával etesse s ugy tekintse mint oly hölgyet, ki a király tulajdona. Kérte tovább, hogy többféle ruhát csináltasson neki, oly pompásat, a milyet csak lehet, s a milyen legjobban áll neki.

Minekelőtte a szép perzsa nőt elhagyta volna, igy szóla hozzá: „Nem lehet nagyobb szerencse számodra, mint a mit én fogok neked szerezni. Itéld meg magad: én a király számára vettelek, s reménylem, hogy ő még sokkal inkább fog örülni birásodnak, mint én örülök azon, hogy bizományában eljárhattam. Azért tudtodra kell adnom, hogy nekem van egy fiam, ki ugyan nincs ész hiával, de fiatal, lenge és merész: őrizkedjél tőle, ha feléd közelit.“

A szép perzsa nő megköszönte ezen utasitását, s megigérte, hogy azt használni fogja. Erre a vezér elhagyá.

Nureddin, igy hivták Chákán vezér fiát, szabadon járt anyja szobájába, kivel együtt szokott ebédelni. Igen szép alaku volt, fiatal, kellemes és merész; s mivel rendkivül gyors esze volt s könnyen tudta magát kifejezni, azon különös adománynyal birt, hogy akárkit is reá tudott birni, a mire akart. -393-

Meglátá a szép perzsa nőt; s noha tudta, hogy atyja a király számára vette, s ezt maga az atyja is mondotta neki, még sem erőltette magát legelső találkozásakor is iránta való szerelmét elfojtani. Sőt inkább elhagyá magát kapatni kecsei által, melyek őtet mindjárt megbájolák; s a vele volt beszélgetés azon feltételre határozta, hogy minden módot elkövessen, hogy a fejedelemtől ellophassa.

A szép perzsa nő is részéről Nureddint igen szeretetre méltónak találta. „A vezér nagy becsületet tesz velem, – gondolá magában, hogy a Balsorai királynak ajándékba vett: én azonban igen boldognak tartanám magamat, ha a fiának ajándékozna is.“

Nureddin szorgalmasan használta az alkalmat, melylyel birt, azon szépséget, kibe annyira szerelmes volt, meglátogatni s vele beszélgetni. Soha sem távozott előbb, mig az anyja nem kényszeritette. „Édes fiam, – mondá ez, – nem illik fiatal embernek, mint te vagy, mindig az asszonyok szobájában lenni. Eredj, menj szobádba és dolgozzál, hogy méltóvá tehesd magadat, egykor atyád követője lehetni méltóságában.“

Mivel a szép perzsa nő a hosszas út miatt, melyet tett, sokáig nem fürdött, öt vagy hat nap mulva, hogy megvásároltatott, parancsolá Chákán nagyvezér neje, hogy a fürdőt, mely a vezér házában volt, egyenesen az ő számára fütsék el. Több rabnőivel kisértette oda s megparancsolá ezeknek, hogy épen ugy szolgáljanak neki, mint magának, s fürdő után egy igen pompás ruhát adjanak reá, melyet már csináltatott számára. Annál nagyobb gondot forditott erre, mivel ez által férje a vezér előtt érdemet akart szerezni, s tudtára kivánta adni, mennyire iparkodik mindenen, a mivel neki kedvet tehet.

A fürdőből a szép perzsa nő még ezerszer szebben kelt ki, mint megvásárlásakor Chákán előtt mutatkozott, s megjelent a vezér felesége előtt, ki alig birta megismerni. -394-

A szép perzsa nő kellemmel csókolá meg kezeit, s monda neki: „Nagyságos asszonyom, nem tudom, milyennek találsz e ruhában, melyet méltóztattál csináltatni. Rabnőid, kik azt mondják, hogy igen jól áll és hogy alig ismertek meg, talán csak hizelkednek: én a te itéletedre hivatkozom. Ha azonban valóságot szóltak volna is, ugy is te vagy a nagyságos asszonyom, kinek egyedül köszönhetem e szerencsét.“

„Édes leányom – felele a vezér neje nagy örömmel, – ne tartsd hizelkedésnek, a mit rabnőim mondottak: én jobban értek ahoz, mint ők; s nem tekintvén ruhádra, mely gyönyörüen áll, oly szépséget hoztál ki a fürdőből, mely sokkal fölül áll azon, a minek előbb látszottál, ugy hogy magam is alig ismerlek meg. Ha tudnám, hogy a fürdő még jó, magam is használnám azt: én már azon korban vagyok, mely megkivánja, hogy azzal gyakrabban éljek.“ – „Nagyságos asszonyom, – viszonza a szép perzsa nő, – nem tudok felelni a nem érdemlett tisztességre, melyet velem téssz. A mi a fürdőt illeti, az bámulásra méltó, s ha kedved van bele menni, ne késsél semmit is. Rabnőid is ugyanazt fogják mondani.“

A vezér hitvese meggondolá, hogy már több nap óta nem fürdött s használni akarta az alkalmat. Megmondá rabnőinek, s ezek tüstént fölkésziték mindennel, a mi ahoz szükséges volt.

A szép perzsa nő szobájába mene, s a vezér hitvese, minekelőtte fürdőbe indult, meghagyá két kis rabnőnek, hogy nála maradjanak, azon parancscsal, hogy Nureddint, ha oda megy, be ne bocsássák.

Mig a vezér neje a fürdőben s a szép perzsa nő egyedül vala, oda mene Nureddin; s nem lelvén anyját szobájában, a szép perzsa nőébe mene, hol a két kis rabnőt az előszobában találá. Kérdé tőlök anyját; melyre azt felelék, hogy fürdőben van. „Hát a szép perzsa nő, – folytatá Nureddin, – az is fürdőben van?“ – „Már ő visszajött onnan s szobájában van; -395- de parancsunk van anyádtól, hogy be ne bocsássunk.“

A szép perzsa nő szobája csak egy ajtószőnyeggel volt elzárva. Nureddin oda lépett, hogy bemenjen, s a két rabnő elébe állott, hogy meggátolják. Ő pedig mindeniket karon kapá, kitolá az előszobából s bezárta előttök az ajtót.

Ekkor ezek nagy sikoltással a fürdőhöz szaladtak, és sírva panaszolták asszonyuknak, hogy Nureddin ellenökre ment be a szép perzsa nő szobájába, s őket elkergette.

E nagy merészség hire a jó asszonynak igen mély bánatot okozott. Félbenhagyá a fürdést, s hirtelen felöltözött. De mire készen lett, s a szép perzsa nő szobájába ért, Nureddin már kiment onnan s elillant.

A szép perzsa nő igen csodálkozott, a vezér hitvesét könyeitől elázva s magán kivül látván belépni. „Nagyságos asszonyom, – szóla hozzá, – szabad-e tudakoznom, miért vagy ily szomoru, mi baj érhetett a fürdőben, s mi kényszeritett, hogy azt oly hamar elhagyd?“

„Hogyan! – kiálta a vezér hitvese, – te oly nyugodtan teszed e kérdést, holott fiam Nureddin szobádba tört s egyedül maradt nálad! érhetett volna-e bennünket, engem és őtet, ennél nagyobb szerencsétlenség?“

„Bocsánatot nagyságos asszonyom, – viszonza a szép perzsa nő, – mi szerencsétlenség lehet abban reád s Nureddinre nézve, a mit ő cselekedett.“ – „Hogy-hogy, – felele a vezér neje, – hát nem mondotta-e meg férjem, hogy téged a király számára vett? s nem intett-e meg, hogy őrizkedjél, nehogy Nureddin közelitsen hozzád?“

„Nem feledtem el, nagyságos asszonyom, – szóla ismét a szép perzsa nő, – de Nureddin azt jött megmondani, hogy atyja megváltoztatta szándékát, s a helyett, hogy a király számára tartogatna, a mint feltétele -396- volt, ő neki tett személyemmel ajándékot. Elhittem, nagyságos asszonyom, s mivel én rabnő s gyenge ifjuságom óta szoros engedelmességhez vagyok szokva, elgondolhatod, hogy akaratjával nem lehetett s szabad sem volt ellenkeznem. Megvallom magam, hogy azt annyival kevésbé tettem kedvetlenül, minthogy szabadon láthatván egymást, erős hajlandóság gerjedt bennem iránta. Bú nélkül mondok le azon reményről, hogy a királyé legyek, s igen boldognak fogom tartani magamat, egész életemet Nureddinnel tölteni.“

E beszédre monda a vezér hitvese: „Adná isten, hogy való volna a mit szólsz! én igen fognék rajta örülni. De hidd el, Nureddin ámit; megcsalt téged s lehetetlen, hogy atyja ez ajándékot adta volna neki, a mint neked mondotta. Ah a boldogtalan! s mily szerencsétlen vagyok én, s mennyivel inkább az még az atyja, azon szomoru következések miatt, melyektől félnie s vele együtt félnünk kell! Sem könyeim, sem könyörgésem nem képesek őt meglágyítani, s bocsánatát megnyerni. Atyja fel fogja őt áldozni igaz haragjában, mihelyt megtudja az erőszakot, melyet rajtad elkövetett.“

E szavak után elkezde keservesen sirni; s rabnői, az szintugy féltették Nureddin életét, követték példáját.

Chákán vezér néhány pillanattal későbben ért oda, s nagyon csodálkozott, hogy hitvesét s a rabnőket könyekben s a szép perzsa nőt oly elcsüggedten lelé. Kérdé okát; s hitvese és a rabnők kettőztették a zokogásokat s könyeiket, felelet helyett. Hallgatásokon még inkább bámult, feleségéhez fordula s monda neki: „Egyáltalában akarom, mondd meg, mit sirtok, és hogy igazat szólj.“

A vigasztalhatlan asszony nem kerülheté el, hogy férjét kielégitse. „Igérd meg, uram, – igy kezdé, – hogy engem nem lakoltatsz meg azért, a mit mondok: eleve is bizonyossá teszlek, hogy oka nem vagyok.“ S -397- nem várván feleletét, igy folytatá tovább: „Az alatt, hogy én rabnőimmel a fürdőben valék, eljött fiad s ezen boldogtalan időt arra forditotta, hogy a szép perzsa nőt elhiteté, hogy őtet már nem fogod a királynak adni, hanem neki ajándékoztad. Nem mondom el, mit csinált tovább ezen gonosz ámitás után: s reád hagyom annak eltalálását. Ez az oka szomoruságomnak, miattad s fiam miatt, a kiért nem bátorkodom bocsánatodat kérni.“

Lehetetlen a vezér boszuját kifejezni, midőn fiának Nureddinnek szemtelenségét megértette. „Ha, – kiálta mellét vervén, kezeit rágván s szakállát tépvén, – hát igy döntöd le boldogtalan fiu, nem méltó a nap világra, atyádat szerencséje legfőbb fokáról a mélységbe! Igy veszted el őt s magadat is vele! A király nem fog megelégedni véreddel, sem az enyémmel, ezen megbántás megboszulására, mely személyét magát érdekli.“

Hitvese iparkodott őt vigasztalni és szóla hozzá: „Ne szomorkodjál oly igen; tizezer darab aranyat könnyen árulok drágaságaim egy részéből; te azon más rabnőt vehetsz, ki még szebb s méltóbb a királyhoz!“

„Hát azt gondolod, – felele a vezér, – hogy busulnék igy a tizezer darab arany elvesztésén? Nem ezen veszteségről van itt szó, sőt nem minden jószágom elvesztéséről is: azzal nem sokat törődném. Itten becsületem elvesztése forog fenn, a mi drágább előttem, mint a világ minden javai.“

„De ugy vélem, uram, – felele az asszony, – hogy a mit pénzzel megint jóvá lehet tenni, nem oly nagy fontosságu.“

„Vagy igen! – felele a vezér, – hát nem tudod, hogy Saouy halálos ellenségem? azt gondolod-e, hogy mihelyt ezen dolgot megtudja, nem megyen a királyhoz, hogy rajtam diadalt üssön?“ „Felséged, – ezt fogja mondani, – mindig Chákán hüségéről és hivatali -398- buzgóságáról beszél; most kimutatta, mily kevéssé érdemli meg ezen megkülönböztetést. Tizezer darab aranyat kapott, hogy feleséged számára egy rabnőt vásároljon. Teljesitette is ezen megtisztelő bizományt, s nem született még oly szép rabnő, a milyent vett, de a helyett, hogy azt felségedhez vezette volna, tanácsosabbnak tartotta, fiának ajándékozni. „Édes fiam, – igy szóla hozzá, – vedd e rabnőt, legyen a tied; te érdemesb vagy reá, mint a király.“ – „A fia, – igy fogja folytatni szokott gonoszságával, – elvette, s most mindennap vele mulatozik. A dolog ebben van, a mint szerencsém vagyon felségednek jelenteni, s felséged maga is meggyőződhetik róla.“ – „Nem gondolod-e, hogy ezen vádra a király emberei minden pillanatban eljöhetnek, hogy házamba törjenek s a rabnőt elvigyék? elhallgatok minden egyéb elkerülhetlen bajokat, melyek erre következni fognak.“

„Uram, – felele az asszony férjének a vezérnek e beszédére, – megvallom, hogy Saouy gonoszsága igen nagy, s hogy ő képes a dolgot ily ravaszul magyarázni, a mint előre mondád, ha legkisebb hirt veszen is róla. De tudhatja-e ő, vagy akárki más is, mi történik házad belsejében? Ha gyanitnák is, és a király szólana veled róla, nem mondhatod-e, hogy minekutána a rabnőt szorosabban megvizsgáltad, nem leléd oly méltónak ő felségéhez, a mint eleinte látszott; hogy a kalmár megcsalt vele, hogy szépsége ugyan hasonlithatatlan, de sok hibázik abból, hogy oly eszes és ügyes lenne, a mint előtted feldicsérték. A király el fogja hinni szavadra, és Saouy megint oly szégyent fog vallani, szinte ugy nem boldogul veszedelmes szándékában, mint sok egyéb alkalommal, a mikor hiába iparkodott tégedet megrontani. Nyugodjál meg tehát; és ha tanácsomat akarod követni, hivasd el megint a hajhászokat s add tudtokra, hogy a szép perzsa nővel nem vagy megelégedve, s bizd reájok, hogy más rabnőt szerezzenek.“ -399-

Mivel e tanács Chákán vezér előtt igen okosnak látszék, megnyugodott egy kevéssé, s feltevé azt követni; azonban ez semmit sem engesztelte haragját fia Nureddin iránt.

Nureddin egész nap nem mutatta magát; sőt nem bátorkodott azon ifjak közül is, kikkel társalkodni szokott, valamelyiknél menedéket keresni, félvén, nehogy atyja ottan kerestesse. Elhagyá tehát a várost, s egy kertbe ment, a hova máskor soha sem járt, és nem volt ismeretes. Csak késő este ment haza, midőn tudta, hogy atyja már szobájába ment, és anyja rabnőivel nyittatta ki az ajtót, kik őt minden zaj nélkül bebocsáták. Másnap reggel megint elment, minekelőtte atyja fölkelt volna; s egy egész hónapig kénytelen volt ezen vigyázattal élni, igen nagy fájdalmára. Mert a rabnők nem hizelkedtek neki, hanem egyenesen kimondották, hogy atyja a vezér még mindig haragszik reá, s megfogadta, hogy megöli, ha szeme elébe kerül.

A vezér neje tudta rabnőitől, hogy Nureddin mindennap haza jár; de nem bátorkodott férje előtt számára bocsánatért könyörögni. Végre megkeményité magát s igy szóla hozzá egykoron: „Uram, mindeddig nem bátorkodtam veled fiadról szólani. Most engedelmedért könyörgök kérdhetnem, hogy mit szándékozol vele csinálni. Nem véthet fiu nagyobbat atyja ellen, mint Nureddin vétett ellened, megfosztott azon nagy örömtől, hogy a királynak oly tökéletes rabnőt szerezhettél volna, mint a szép perzsa nő, megvallom azt: de mi tehát ennél fogva vele szándékod? egyáltalában megakarod-e ölni? egy szerencsétlenség helyett, melyre már nem is kellene gondolnod, egy másikat, sokkal nagyobbat fognál magadra vonni, melyet talán meg sem gondolsz. Nem félsz-e, hogy a gonosz világ annak nyomozásában, miért bujdosik fiad előtted, kitalálja igaz okát, melyet ugy titkolni akarsz, ha az megtörténnék, egyenesen azon szerencsétlenségbe döntene, melyet oly szorgosan igyekszel kerülni.“ -400-

„Édes feleségem, – felele a vezér, – a mit mondasz, mind igen okos; de nem vehetem rá magamat, hogy Nureddinnek megbocsássak, a nélkül, hogy érdeme szerint megbüntessem.“ – „Eléggé meg lesz büntetve, – felele az asszony, – ha azt teszed, a mi most jutott eszembe. Fiad minden éjjel haza jő, midőn már háló-szobádban vagy; itt hál s megint elmegy, minekelőtte fölkelsz. Ragadd meg estére eljövetelekor, s tettesd ugy magadat, mintha meg akarnád ölni: én majd segélyére megyek, s midőn mintegy könyörgésemre megkegyelmezsz életének, kényszerítsd, hogy a szép perzsa nőt, oly feltételek alatt vegye el, a mint neked tetszik. Szereti azt, s tudom, hogy a szép perzsa nő sem gyűlöli őtet.“

Chákán örömest követte e tanácsot, azért is az ajtó mögé állott, minekelőtte Nureddinnek a szokott időben hazajövetelekor, kinyitották volna neki, s mihelyt ez belépett, reá rohant s a földre verte. Nureddin arra forditá fejét s megismerte atyját, gyilokkal kezében, a mint épen életétől akará megfosztani.

Ezen pillanatban ért oda Nureddin anyja, s megfogván a vezér karját, kiálta: „Mit akarsz mivelni, uram?“ – „Bocsáss, – felele a vezér, – hogy ezen méltatlan fiut megöljem! – Ah, uram, – szóla tovább az anya, – ölj meg inkább engem, soha sem fogom azt megengedni, hogy kezedet tenvéredbe mártsad.“

Nureddin használá e pillanatot s könyező szemekkel monda: „Kedves atyám, kegyelmedért s irgalmadért könyörgök; bocsáss meg nekem, kérlek annak nevében, kitől te is bocsánatot vársz, azon napon, midőn előtte mindnyájan meg fogunk jelenni“.

„Bocsásd meg vétkemet; mert a hosszutürők megbocsátják a bűnösöknek vétkeiket.

Megvallom, hogy sok hibáim vannak: de gyakorold hát te rajtam ama szép erényt, a hosszutürést! -401-

Gondold meg, hogy annak, ki bocsánatot remél attól, ki felette vagyon, azok vétkeit is meg kell bocsátania, kik alatta vannak.“

Chákán ki hagyá csavarni a gyilkot kezéből; s mihelyt elbocsátotta, Nureddin azonnal lábaihoz borult s megcsókolta azokat, annak jeleül, mennyire bánja, hogy megbántotta.

„Nureddin, – mondá neki az atya, – köszönd anyádnak; kedvéért engedek meg neked, sőt a szép perzsa nőt is neked adom, de azon föltétel alatt, ha esküvéssel megfogadod, hogy őt nem rabnődül, hanem hitvesedül tekinted, azaz: soha el nem adod, sőt el sem vered. Mivel neki sokkal több esze, okossága és életmódja van, mint neked, meg vagyok győződve, hogy mérsékelni fogja ifjui szilajságodat, mely téged megronthatna.“

Nureddin nem bátorkodott reményleni, hogy ily kegygyel fognának vele bánni. Megköszöné atyjának minden kigondolható hálálkodással s szivesen elmondotta az esküt, melyet atyja kivánt tőle.

Mindketten, tudniillik a szép perzsa nő és ő, nagyon meg voltak elégedve egymással s az atya igen örült szives egyességükön.

Chákán vezér nem várta, hogy a király szóljon vele a neki adott bizományról; maga iparkodott róla vele minél többször beszélgetni, s azon nehézségekre figyelmeztetni, melyekre talál, hogy abban ő felsége megelégedésére eljárhasson; egy szóval oly ügyesen tudta intézni a dolgot, hogy a király lassankint egészen elfelejtette.

Saouy mégis megtudott valamit abból, a mi történt; de Chákán oly messze volt előtte a király kegyelmében, hogy nem bátorkodott róla szólani.

Esztendeje mult már, hogy ezen csiklandós dolog szerencsésebben ütött ki, mint a vezér eleinte vélte, midőn egyszer fürdőben lévén, szorgos dolga miatt kénytelen volt abból még azon hevülten kiszállani; a -402- hűs szellő mellére csapódott, s erős hideglelést okozott neki, mely miatt le kellett feküdnie. Nyavalyája sulyosbodott; s midőn érzé, hogy élte végpillantata nem messze van, igy szólitá meg Nureddint, ki nem távozék ágyától:

„Édes fiam! nem tudom, jó hasznát vettem-e azon nagy gazdagságnak, melylyel isten megáldott; látod hogy semmit sem használ arra, hogy a haláltól megszabaditson. Ez egyre kérlek még haldokolva, hogy a szép perzsa nő iránt tett igéretedet megtartsd. Nyugton halok meg azon bizodalomban, hogy arról nem fogsz megfeledkezni.“ – Végre még igy szóla:

„Érzem halálomat: áldassék a ki soha meg nem hal! Én nem kerülhetem a halált.

Valóban az nem ur, kin a halál uraságot gyakorol: hanem az minden urak ura, ki soha meg nem hal!“

Ezek voltak a végszavak, melyeket Chákán vezér szóla. Nehány pillanat mulva halálnak vált, és házát, az udvart s a várost kimondhatlan gyászba ejtette. A király gyászolta őt mint bölcs, buzgó és hű minisztert; s az egész város siratta, mint oltalmazóját és jótevőjét. Soha sem volt Balsorában tiszteségesebb temetés. A vezérek, emirek s az udvar minden nagyjai egyetemben, vetekedtek egymás után koporsóját vállukon a temetőig vinni; s a város minden lakosai a leggazdagabbtól a legszegényebbikig könyezve kisérék.

Midőn a holt test a föld alá takaríttatott, egy a kisérők közül következő verseket mondotta:

Lehuzván ruháimat, melyek rajtam voltak, oly köntöst adtak reám, mely nem volt az enyém.

Négy ember nyakán vitt az imádkozó helyre, hol néhányan imádkoztak érettem. – Oh imádkozzatok érettem mindnyájan, kik barátim valátok! – végre egy -403- boltozott épületbe vittek, melyen elsuhan az idő s melynek ajtai nem nyilnak ki többé.“

Midőn a kiséret eltávozott és Nureddin hazament, egy költő következő versei jutottak eszébe:

Szelleme is követte; ennek kiáltottam: „Térj vissza belé oh drága lélek!“

„Hogy térjek vissza, – ezt vevém válaszul, – testembe, melyen sem hus, sem vér, s nincs egyéb mint száraz csont?“

Melynek szemeit gyakor könyek megvakították, s melynek most már süket füleinek oly sok gáncsot kellett hallani?“

Nureddin minden módon kijelentette a mély szomoruságot, melyet kellett neki okoznia e veszteségnek; sokáig senkivel sem láttatta magát.

Egykor végre megengedé egyik biztos barátját bebocsáttatni. Ez iparkodott őt vigasztalni; s nem lelvén őt hajlandónak arra, hogy meghallgassa, elébe terjeszté, hogy minekutána atyja emlékezetének minden tartozott tisztességet megtett, s teljesen betöltötte, a mit az illendőség kiván, ideje volna már, hogy a világba megint megjelennék, barátait meglátogatná, s azon rangot, melyet születése s érdemei szereztek neki, fenntartaná. „Vétkeznénk, – ezt veté hozzá, – mind a természet törvényei, mind a polgári törvények ellen, ha atyáink iránt, holtuk után, a gyermeki szeretet tiszteit nem teljesítenők, s érzéketleneknek fognának bennünket tartani. De minekutána azokat megtettük, s az iránt semmit sem vethetnek szemünkre, kötelesek vagyunk előbbi életmódunkat ismét elkezdeni, s ugy élni a világban, a mint benne élnek. Töröld le tehát könyeidet s vedd fel ismét ama vig kedvet, mely mindig mindenütt örömet terjesztett, a hova mentél.“

Ezen barát tanácsa igen okos volt; és Nureddin minden szerencsétlenséget elkerült volna, ha azt oly -404- rendesen követi vala, a mint ő kivánta. Nagy baj nélkül reá hagyá magát beszélni; sőt meg is vendéglé barátját; s midőn ez el akart távozni, kéré őt, hogy másnap megint jőjön el, s három vagy négy közös barátjokat hozza el magával.

Lassankint egy, tiz jó barátból álló társaságot alkotott, kik csaknem mindnyájan egykoruak voltak s az időt velök szüntelen vendégségben s mulatságban töltötte. Sőt egy nap sem mult el, hogy mindegyiknek valami ajándékot is ne adott volna.

Némelykor, hogy barátainak nagyobb vígságot okozzon, behivatta Nureddin a szép perzsa nőt is. Ez oly szives volt s engedelmeskedett; de nem javallotta a szertelen pazarlást. Ez iránt szabadon kimondá előtte véleményét: „Nem kétlem, – monda ő, – hogy atyád a vezér nagy gazdagságot hagyott reád; de bármi nagy legyen is az, ne vedd rosz néven, ha rabnőd azt terjeszti elődbe, hogy nem sokára végére fogsz járni, ha meg nem szünöl ez életet folytatni. Meg lehet némelykor vendégelni barátidat is, lehet velök vigadni; de ezt mindennapi szokássá változtatni annyi, mint széles országuton nyargalni a legmélyebb nyomoruságba. Becsületedért s jó híredért sokkal jobban tennél, ha boldogult atyád nyomdokait követnéd, s oly karba tennéd magadat, hogy te is azon méltóságokra juthass, melyek neki annyi becsületet szereztek.“

Nureddin a szép perzsa nőt mosolyogva hallgatá; s midőn beszédét végezte, ezt felelé neki nevetve: „Hagyjuk el e beszédet, édes szépem, szóljunk inkább arról, miképen vigadjunk. Boldogult atyám mindig igen szorosan tartott: örvendek, hogy végre élhetek a szabadsággal, mely után halála előtt oly sokáig epedtem. Még mindig van időm rendes életre szorítnom magamat, a mint tanácsolod; a korombeli embernek időt kell venni az ifjuság örömeinek éldelésére.“

A mi még inkább segitette Nureddin értékének romlását, az vala, hogy soha sem akart semmit is hallani -405- a számvetésről házi udvarmesterével. Mindenkor elküldé, ha könyvével megjelent, ezt mondván neki: „Eredj, eredj, egészen reád bizom magamat, csak arról gondoskodjál, hogy mindennap elég legyen.“

„Parancsolhatsz, uram, – felele a házi udvarmester, – de engedd meg, hogy azon közmondásra emlékeztesselek, mely azt mondja: „A ki nagy pompát űz és nem számol, mire észreveszi, koldusbotra jut. Te nem elégszel meg tékozló asztaltartásoddal, hanem tele marokkal is osztogatsz. Kincseid ezt meg nem birják, ha akkorák volnának is, mint hegyek.“

„Eredj, mondom, – ismétlé Nureddin, – nincs szükségem tanitásodra; szerezz tovább is ennem, s a többiről ne aggódjál.“ Még a következő verseket veté utána:

„Ha kezem gazdagságokkal bir, miért ne legyek bőkezű; miért ne nyissam ki azt, hogy adakozzam?

Hallottad-e valaha egy fösvényről, hogy dicsőséget szerzett, vagy egy adakozóról, hogy megvettetésben halt volna meg?“

Nureddin barátjai azonban igen szorgalmasak voltak asztalánál, s egy alkalmat sem mulasztottak el szivességének használására. Hizelkedtek neki, dicsérték, s mindent, még a legkisebbet, legcsekélyebbet is, a mit tett, magasztaltak. De mindenekfelett nem felejtették el mind azt szertelenül dicsérni, a mi az övé volt, s hasznokat érezték benne.

„Uram, – szóla hozzá az egyik, – tegnap ez s ez vidéken levő jószágod mellett jöttem el, lehetetlen pompásabbat s szebb készületet látni házadnál; s a kert mellette igazi paradicsom.“ – „Örvendek, hogy tetszésedre vagyon, – felele Nureddin, – hozzatok tintát, tollat és papirost, nem akarok róla többet hallani; legyen a tied, neked ajándékozom.“

Mások alig dicsérték neki valamelyik házát, fürdőjét vagy közvendégfogadóját, melyek nagy jövedelmet hoztak, s azonnal szinte igy nekik ajándékozta. -406-

A szép perzsa nő elébe terjesztette a kárt, melyet magának teszen; s hogy jobb szándékra birhassa, egy dalnak következő szakaszait éneklé előtte:

„Lelked vidám, ha a napok derültek, s nem féled a gonoszt, melylyel a végzet fenyeget.

A szerencse gondatlanná tett s eltévesztett: de gondold meg, hogy legszebb időben sokszor hirtelen fergeteg támad.“

De Nureddin, a helyett, hogy reá hallgatott volna, legelső alkalommal ismét folytatá annak tékozlását, a mije maradt.

Egy szóval Nureddin egy egész esztendeig nem tett egyebet, csak evett, ivott s vendégeskedett, mindazon nagy javakat elvesztegetvén, melyeket ősei és atyja a vezér, annyi gonddal s fáradsággal szereztek vagy megtartottak.

Az esztendő épen letelt, midőn egyszer terme ajtaján kopogtattak, – hol ő asztalnál ült. Kiküldötte volt rabszolgáit, s bezárkózott barátaival, hogy teljes szabadságban lehessen.

„Egyik Nureddin barátjai közül fel akart kelni; de Nureddin megelőzte s maga ment az ajtót kinyitni. Házi udvarmestere volt; s Nureddin, hogy meghallja, mit akar, egy kevéssé kilépett a teremből, s az ajtót félig behajtotta.

Azon barátja, ki szintén fölkelt s a házi udvarmestert észrevette, kiváncsi volt tudni, mit akar mondani Nureddinnek, s az ajtó s elő-szőnyeg közé állott, s a házi udvarmesternek következő beszédét hallá:

„Uram, – szóla ez urához, – ezerszer bocsánatot kérek, ha vigságaid közepett háborgatlak. De a mit tudtodra kell adnom, ugy vélem, oly nagy fontosságu rád nézve, hogy nem volt szabad elhalasztani ezen bátorságot vennem. Végszámadásomat jövök megtenni; s a mit régóta előre láttam s a miről többször megintettelek, beteljesedett; azaz: uram egy fillérem sincs már mindazon pénzből, melyet háztartásodra kezembe -407- adtál. A többi jövedelmek is, melyekre utasitottál, ki vannak meritve; s haszonbérlőid közül mindazok, kiknek számodra bért kellett volna fizetniök, oly nyilván megmutatták követeléseidnek másokra lett általruházását, hogy nevedben többé semmit sem hajthatok be tőlük. Itt vannak számadásaim, vizsgáld meg őket: s ha kivánod, hogy tovább is szolgáljalak, mutass más jövedelmeket; ha pedig nem, engedd meg, hogy elbucsúzzam tőled.“

Nureddin ugy megütközött ezen beszédre, hogy egy szót sem tudott felelni. Barátja, ki ott hallgatódzott s mindent megértett, azonnal bemene s közlé többi barátaival felfödözését. „Rajtatok áll, szóla hozzájok, ezen hirt használni, én részemről kinyilatkoztatom, hogy ma van legutolszór, hogy Nureddinnél láttok.“ „Ha ugy van, felelének azok, nekünk sincs több dolgunk nála, mint neked; itt nem fog bennünket többé látni.“

Nureddin ekkor tért vissza; s bármily vidám képet mutatott is, hogy barátjait jó kedvben tartsa, még sem tudta magát olyan jól tettetni, hogy azt világosan bebizonyitva ne látták volna, a mit épen akkor hallottak. Alig ült le helyére, midőn egyik barátja fölkele, s ezt mondá neki: „Uram, sajnálom, hogy tovább nem lehetek társaságodban; kérlek, ne vedd rosz néven, ha eltávozom.“ „Mi dolgod kényszerit bennünket ily hamar elhagynod?“ kérdé Nureddin. „Uram, felele az, feleségem gyermek-ágyban fekszik; hiszen tudod, hogy ily esetekben a férj jelenléte mindig szükséges.“ Mélyen meghajtá magát s elment.

Egy pillanat mulva egy másik meg más ürügy alatt bucsúzott el. A többiek is ugy tettek egymás után; míg végre egyetlen egy sem maradt a tiz jó barátból, kik egész ekkorig oly hiv társai voltak Nureddinnek.

Nureddin semmit sem gyanitott barátainak szándékáról, hogy őt többé nem akarják látni. A szép -408- perzsa nő szobájába mene, s vele a házi udvarmester jelentése felől, vagyona romlásán igazi bánadalom kifejezésével beszélt.

„Uram, – monda neki a szép perzsa nő, – engedd meg, hogy arra emlékeztesselek, hogy e dologban csak a magad érzékeinek akartál hinni: már most látod, hogyan jártál. Én nem csalatkoztam, midőn ama szomoru véget hirdettem, melyet várnod kellett. Amin leginkább aggódom, az, hogy még nem látod által ennek minden szomoru következéseit. Ha ez iránt szólani akartam veled, ez vala feleleted: „Vigadjunk, használjuk a jó időt, melyet a szerencse nyujt, mig kedvező hozzánk; talán nem lesz mindig oly jó kedvében.“ De én nem hibáztam, midőn azt feleltem, hogy magunk vagyunk okos életmód által szerencsénk teremtői. Nem akartál meghallgatni, hanem gyakran következő versekkel feleltél:

„Ha kedvez a szerencse, osztogass belőle minden embernek, minekelőtte elfutna.

Bőkezűséged nem fogja azt kimeriteni, ha jóakaród; és fösvénységed nem fog védeni, ha elfordul tőled.“

„Beismerem, – felele Nureddin, – hibáztam, hogy az üdvös tanácsot, melyet bámulandó okosságod adott, nem követtem; de nem gondolod meg, hogy ha minden javamat elköltöttem is, ez válogatott barátim társaságában történt, kiket régóta ismerek. Mind becsületes és háladatos emberek, s bizonyos vagyok benne, hogy nem fognak elhagyni.“

„Uram, – felele a szép perzsa nő, – ha egyéb segedelmed nincs, mint barátaid háladatossága, hidd el nekem, rosz alapon áll reményed, s nem sokára hirt fogsz róla mondani.“

„Kecses perzsa nő, – monda erre Nureddin, – nekem jobb véleményem van mint neked a segedelemről, melyet velem közölni fognak. Holnap mindjárt mindnyájokat -409- meglátogatom, minekelőtte szokás szerint hozzám fáradnának, majd meglátod, hogy jó summa pénzzel térek vissza, melylyel mindnyájan fogtak gyámolitani. Ezután a mint elhatároztam, megváltoztatom életemet, s ezen pénzt valami kereskedésbe adom jó haszonra.“

Nureddin nem mulasztá el más napon mind a tiz barátját sorba járni, kik mind egy utczában laktak. Kopogott a legelső ajtón, hol egy leggazdagabbik lakott. Egy rabnő megjelent s kérdezte, minekelőtte kinyitotta volna, ki kopogat. „Mondd meg uradnak, – felele Nureddin, – hogy Nureddin a meghalt Chákán vezér fia.“

A rabnő kinyitá neki, egy terembe vezeté, s ura szobájába mene, a kinél Nureddint bejelentette. „Nureddin, – felele az ur megvető hangon s oly nagyon, hogy Nureddin nagy bámulással hallotta: Eredj mondd neki, hogy nem vagyok itthon; s valahányszor eljő, mindig azt mondd neki.“

A rabnő visszajött s azt felelé Nureddinnek, hogy urát itthon vélte lenni, de megcsalatkozott.

Nureddin megszégyenülve elmene: „Hah a hitetlen, gyalázatos ember! – kiálta, – tegnap bizonyitá, hogy nincs jobb barátom nála, s ma ily méltatlanul bánik velem!“

Tovább mene s egy másik barátja ajtaján kopogatott: s ezen barátja ugyanazt izente neki, a mit az első; épen azon feleletet kapta a harmadiknál, s szintugy a következőknél, egész a tizedikig, noha mindnyájan otthon voltak.

Csak most szállott magába Nureddin, s megismerte bolondságát, hogy ezen álbarátok hűségében bizott, és hogy barátságuk igéretére, mig módja volt benne, tékozolva vendégelte őket, ajándékkal s jótéteménynyel tetézte. „Bizony igaz, – monda magában könyes szemmel:

„Az emberek, mig boldogok, hasonlók az élőfához, mely körül foglalatoskodnak, midőn gyümölcse van. -410-

De ha azt mind leszedték róla, elmennek az emberek, s a viharoknak és pornak hagyják.

Tartá magát, mig házán kivül vala; de mihelyt haza ért, egészen szomoruságnak adá magát s elmene, hogy azt a szép perzsa nővel is közölje.

Mihelyt a szép perzsa nő a szomoru Nureddint jőni látta, mindjárt megtudta, hogy barátainál nem találta fel a várt segedelmet. „No uram, – szóla hozzá, – hát meg vagy-e már győződve annak valóságáról, a mit jövendöltem?“

„Ah kedvesem, – mondá ő, – nagyon is igazat szóltál! Egy sem akart megismerni, látni s velem beszélni! Soha sem hittem volna, hogy ezen emberek oly kegyetlenül bánjanak velem, kik annyi hálával tartoznak, s kikért magamat tönkre tettem! Már nem tartóztathatom magamat, s félek, hogy ezen nyomorult állapotban s a kétségbeesésben, melyben vagyok, valami hozzám méltatlan cselekedetre fogok vetemedni, ha te nem segélsz bölcs tanácsoddal.“ – „Uram, – felele a szép perzsa nő, – nem látok más módot e szerencsétlenségben, mint rabszolgáidat, s butoraidat eladni, s addig abból élni, míg az ég más utat mutat, hogy ezen nyomoruságból kivergődhessél.“

Ezen mód Nureddin előtt fölötte keménynek látszott, de mit tehetett állapotjában? Legelőször rabszolgáit adá el, már most haszontalan evőket, kik sokkal nagyobb költséget okoztak volna neki, mint a melyet megbirhatott.

Egy ideig az abból árult pénzből élt; s midőn az elfogyott, butorait vitette a vásárra, hol sokkal alább keltek el igaz értéköknél, noha igen drága darabok is voltak közöttök, melyek temérdek pénzbe kerültek.

Ebből megint egy jó darabig élhetett; de végre ezen segedelemkútfő is elapadt, s már semmije sem -411- volt a mit pénzzé tehessen; közlé a szép perzsa nővel ezen való mély fájdalmát.

Nureddin nem várta a feleletet, melyet az okos nő adott reá neki. „Uram, – szóla ez hozzá, – én rabnőd vagyok s tudod, hogy atyád a boldogult vezér tizezer aranyon vásárlott. Jól tudom, hogy már nem érek annyit, mint akkor; de bizonyos vagyok benne, hogy még alkalmas pénzen eladhatsz. Kövesd tanácsomat s ne késsél a vásárra vinni s eladni; azon pénzzel melyet értem nyersz, eredj valamely városba, hol nem ismernek, s kezdj ott valami kereskedést; az által módot fogsz nyerni, ha nem nagy bőségben is, legalább boldogul és elégedetten élhetni.“

„Ah kecses szép perzsa nő! – kiálta Nureddin, – lehetséges-e, hogy ezen gondolatra juthattál? Hát oly kevés bizonyságát adtam szeretetemnek, hogy képesnek vélhetsz ez alávalóságra? Megtehetném-e azt hitszegés nélkül, holott boldogult atyámnak megesküdtem, hogy soha el nem adlak? Inkább meghalok, mintsem az ellen cselekedjem s tőled elváljak, kit nem mondom szintugy, hanem inkább szeretlek, mint magamat. Midőn e kedvetlen javalatot teszed, értésemre adod, hogy nagyon sok hija, hogy te is szintugy szeretnél, mint én szeretlek.“

„Uram, – felele a szép perzsa nő, – meg vagyok győződve, hogy ugy szeretsz, a mint mondod; s isten tudja, ha a szenvedély, melyet irántad érzek, csekélyebb-e mint a tied, és mennyi önmegtagadásomba kerül azon ajánlást tennem, mely ugy föllázit ellenem. Ellenvetésednek megsemmisitésére csak azon közmondást hczom emlékezetedbe: szükség törvényt ront. Én ugy szeretlek, hogy lehetetlen jobban szeretnem, s bizonyossá tehetlek, hogy soha sem szünöm meg szintugy szeretni téged, bárkié legyek is. Sőt a világon a legnagyobb öröm lesz reám nézve veled megint egyesülnöm, mihelyt körülményid, a mint reménylem, megengedendik, hogy ujra megvásárolhass. Igaz, megvallom -412- nagyon kegyetlen kénytelenség ez reád s reám nézve, de mindemellett sem látok egyéb módot a nyomoruságból kiszabadulásodra.“

Nureddin, ki igen jól átlátta annak valóságát, a mit a szép perzsa nő terjesztett elébe, nem lévén más segedelemforrása a csufos szegénység elkerülésére, kénytelen volt azon eszközhöz nyulni, melyet ajánlott neki. Elvezette tehát kimondhatlan fájdalommal a vásárra, hol a rabnőket árulták.

Itt mélyen megszomorodott szivvel tekinte reá, s következő verseket mondá neki:

„Még egyszer, minekelőtte elválsz, boldogits egy pillantatoddal, hogy szivemet erősitsd, melyet távozásod közel juttat a halálhoz.

De ha nagyon találna ez fájni, inkább hagyd el: örömest meghalok, ha az által e fájdalomtól megkimélhetlek.“

Azután egy Hadzsi Hasszán nevű hajhászhoz fordula, mondván: „Hadzsi Hasszán! itt van egy rabnő, kit el akarok adni; lásd mit igérnek érte.“

Hadzsi Hasszán Nureddint s a szép perzsa nőt egy szobába vezette; s mihelyt a fátyolt, mely orczáját födözte, levette, szóla Hadzsi Hasszán bámulva Nureddinhez: „Hogyan uram, nem csalódom? nem ez-e a rabnő, kit atyád a boldogult vezér tizezer aranyon vett?“ Nureddin bizonyossá tette, hogy épen az; és Hadzsi Hasszán reménységet nyujtott neki, hogy szép pénzt fog érte kapni, s megigérte minden szorgalmát reá forditani, hogy minél drágábban adhassa el.

Hadzsi Hasszán elhagyá Nureddinnel a szobát, s bezárá a szép perzsa nőt. Azután elmene a kalmárokat meghini; de mindnyájan görög, afrikai, tatár és más rabnők vásárlásával foglalatoskodtak, s kénytelen volt várakozni, mig megvásárlottak.

Midőn ez megtörtént, s mindnyájan összegyültek, ezt mondá nekik vidám arczczal s tréfás mozdulatokkal: „Jó uraim, minden a mi gömbölyü, még azért nem -413- dió; s minden a mi hosszukás, még nem füge; minden a mi veres, még nem hús; s nem minden tojás fris. Azt akarom mondani, éltetekben már sok rabnőt láttatok és vettetek; de soha sem láttatok egyet is olyant, a milyent én árulok. Ez a gyöngye a rabnőknek: jertek s kövessetek, majd megmutatom. Magatok határozzátok meg, mi áron kiáltsam ki először.“

A kalmárok követték Hadzsi Hasszánt, ki megnyitá előttök a szoba ajtaját, melyben a szép perzsa nő volt. Bámulva szemlélték azt, s mindnyájan megegyeztek benne, hogy négyezer aranynál kevesebbet nem lehet érte igérni.

Ezután elhagyák a szobát, és Hadzsi Hasszan kimenvén velök, ujra bezárá az ajtót, s hangos szóval kiáltá előtte: „A perzsa rabnőért négyezer arany először.“

Egyik sem igért még a kalmárok közül s még magukkal tanácskoztak, mennyire verjék föl, midőn Saouy vezér oda ére.

A mint a piaczon Nureddint meglátta, monda magában: „Alkalmasint megint valami butort tesz Nureddin pénzzé (mert tudta, hogy adott el affélét) s rabnőt akar venni. Közelite és Hadzsi Hasszán másodszor kiálta: „A perzsa rabnőért négyezer arany először!“

Ezen nagy árról azt gyanitá Saouy, hogy a rabnőnek különös szépségünek kell lenni, s azonnal nagy kedve jött azt látni. Egyenesen Hadzsi Hasszánnak sarkantyuzá lovát, ki a kalmároktól körülvéve állott, és monda neki: „Nyisd ki az ajtót, hadd lássam a rabnőt.“

Nem volt szokásban, mihelyt a kalmárok valamely rabnőt megnéztek s reá alkudoztak, azt másnak megmutatni. De a kalmárok nem bátorkodtak jogukat a vezér tekintetének ellene szegezni; s Hadzsi Hasszán kénytelen volt az ajtót kinyitni s a szép perzsa nőnek -414- inteni, lépjen elő, hogy Saouy megnézhesse a nélkül, hogy lováról leszállana.

Saouy bámuló csudálkozásra ragadtatott, ily rendkivül-való szépségü rabnőt látván. Már máskor is volt dolga a hajhászszal, azért tudta nevét: „Hadzsi Hasszán – monda neki – nem négyezer aranyon kiáltottad-e ki?“ „Igen, uram – felele ez, – a kalmárok, kiket itt látsz, az előbb egyeztek meg, hogy ezen az áron kiáltsam ki. Azt várom, hogy többet igérjenek s a legfelsőbb árig fölverjék.“ – „Én megadok érte annyit – folytatá Saouy – ha senki sem igér többet.“ Egyszersmind oly pillanatot vetett a kalmárokra, mely nyilván értésökre adá, hogy azt várja tőlök, hogy reá nem fognak igérni. Annyira félt tőle az egész világ, hogy ovakodtak szájukat föltátani, avvagy csak azért panaszkodni is, hogy elsőbbségi jogukat megsértette.

Midőn Saouy vezér egy ideig várakozván, látná, hogy egyik kalmár sem igér reá, monda Hadzsi Hasszánnak: „No mit vársz? Eredj az eladóhoz s kösd meg vele az alkut, a négyezer aranyban, vagy halld meg, mit akar egyebet tenni.“ Még nem tudta, hogy a rabnő Nureddiné volt.

Hadzsi Hasszán, ki a szoba ajtaját ismét becsukta, elmene, hogy az iránt Nureddinnel szóljon. „Uram, – monda neki – igen sajnálom, hogy rosz hirt kell hoznom: rabnődet szörnyü olcsón kivánják eladatni.“ – „Hogyhogy?“ – kérdé Nureddin. „Uram – folytatá Hadzsi Hasszán – a dolog eleinte a legjobb folyamatban volt, mihelyt a kalmárok rabnődet meglátták, azonnal fölhatalmazának, hogy négyezer aranyért kiáltsam ki. Ki is kiáltottam ezen az áron, de épen akkor jött oda Saouy vezér, s jelenléte bedugta a kalmárok száját, a kiket pedig hajlandóknak láttam, hogy azon árig fölverjék, a mennyibe atyádnak, a boldogult vezérnek került. Saouy nem akar többet adni a négyezer aranynál, s épen nem örömest jövök neked ily kedvetlen hirt hozni. A rabnő a tied, de soha sem tanácslanám, hogy -415- ezen áron oda add. Ismered a vezért, s az egész világ ismeri. Azonfölül hogy rabnőd véghetetlenül többet ér, még arra is elég gonosz lenne ő, hogy valami ürügyet találjon ki, melynél fogva a pénzt meg ne fizesse.“

„Hadzsi Hasszán, – felele Nureddin, – köszönöm tanácsodat; ne félj, hogy rabnőmet házam ellenségének adjam el. Nagy szükségem van a pénzre; de készebb vagyok a legnyomorultabb szegénységben meghalni, mint azt megengedni, hogy neki adassék által. Csak egyet kérdek tőled; minthogy te minden szokásokat és réseket ismersz, mondd meg nekem, mit tegyek, hogy azt megákadályoztassam.“

„Uram,“ – felele Hadzsi Hasszán, – nincs könnyebb annál, tettesd ugy magadat, mintha rabnődre való haragodban megesküttél volna, hogy a vásárra viszed, de nem volt szándékod eladni, hanem ezen lépést csak azért tetted, hogy esküdet teljesitsd. Ezzel az egész világ meg fog elégedni, és Saouy sem mondhat semmit is ellene. Jer most; és azon pillanatban, midőn Saouyhoz fogom vezetni, mintha megegyezéseddel történnék, és az alku meg volna kötve, rántsd vissza, nehányat ütvén reá s vidd megint haza.“ – „Köszönöm, – mond erre Nureddin, majd meglátod, hogy követem tanácsodat.“

Hadzsi Hasszán visszatért a sátorhoz, kinyitá és bemene; s minekutána a szép perzsa nőt egy-két szóval értesitette volna, hogy meg ne ijedjen azon, a mi történni fog, karon fogá és Saouy vezérhez vezette, ki még mindig az ajtó előtt álla, és ezt mondá neki, midőn általadá: „Itt van, uram, a rabnő, tied, vidd el.“

Hadzsi Hasszán még ki sem mondotta e szavakat, midőn Nureddin előlépett, a szép perzsa nőt megragadá, magához rántá s arczul csapván: „Ide te szemtelen, monda neki oly hangosan, hogy mindenek hallhatták, – jer megint velem. Gonosz szeszélyeid ugyan -416- esküvést tetettek velem, hogy a vásárra vezetlek, de nem hogy eladjalak. Még szükségem van reád, s elég idő lesz e végső lépést tennem, ha semmi egyéb nem marad hátra.

Saouy vezér Nureddin e cselekedetén nagy haragra lobbant: „Semmire való tékozló – kiálta – azt akarod velem elhitetni, hogy még van valamid eladnivalód, mint rabnőd?“ Egyszerre egyenesen neki sarkantyuzá lovát, hogy a szép perzsa nőt tőle elragadja. Nureddin elkeseredve a gyalázaton, melyet a vezér tett rajta, elbocsátá a szép perzsa nőt, parancsolván neki, hogy reá várakozzék, megfogá a vezér lovának kantárát, s három vagy négy lépésnyire hátrataszitá, s igy szóla azután a vezérhez:

„Szürke szakállu gazember, itt nyomban megfosztanálak életedtől, ha ezen emberek iránt való figyelmem nem tartóztatna.“

Mivel Saouy vezért senki sem szerette, sőt ellenben az egész világ gyülölte, egy sem volt a jelenlevők között, ki ne örült volna rajta, hogy Nureddin egy kevéssé megalázta. Integettek neki s jelek által értésére adták, hogy kedve szerint megboszulhatja magát, senki sem fog vitájukba elegyedni.

Saouy iparkodott lova kantárát Nureddin kezéből kirántani; de Nureddin erős fiatal ember lévén, s a körülállók javalása által bátorittatván, lováról is lerántotta az utczai csatorna közepébe, ezer meg ezer ütést tett reá, s fejét véresre verte a kövezeten.

Tiz rabszolga, kik Saouyt kisérték, kivont karddal akartak Nureddinnek esni, de a kalmárok közbe léptek s meggátolták őket. „Mit akartok? mondának nekik, nem látjátok-e, hogy ha az egyik vezér, a másik vezérnek a fia? hadd végezzék el egymás között bajukat. Talán nehány nap mulva megbékülnek; s ha Nureddint megöltétek volna, azt hiszitek-e, hogy uratok, bármily hatalmas is, megmenthetne benneteket az igazságtól?“ -417-

Nureddin végre kifáradt Saouy vezér verésében, ott hagyá a csatorna közepén, fogá a szép perzsa nőt s vele együtt a nép örömkiáltása s hangos dicséretei között tért haza.

A megvert Saouy nagy bajjal s emberei segitségével fölszedé magát, s halálra szégyenlette, hogy egészen sárba s vérbe volt keverve. Két rabszolgájának vállára támaszkodott, s ily állapotban egyenesen a királyi palotába ment, mindenek szeme láttára, s annyival nagyobb szégyennel, mivel senki sem sajnálta.

A mint a király szobája alá ért, elkezde keservesen kiáltozni s igazságot kérni:

„Most érjen-e szerencsétlenség, midőn te élsz? megegyenek-e a farkasok, holott te oroszlán vagy?

Mig jótétid forrásiból minden szomjuzó enyhet merit, elepedjek-e én oltalmad alatt, holott te jótékony esőhöz hasonlitasz?“

A király maga elébe bocsátá, s mihelyt belépett, kérdezé, ki bántotta s ki tette ez állapotba. „Uram, – mondá Saouy, – ha az ember kegyelmedben van s részt vesz szent tanácsodban, már elég ok, hogy igy méltatlankodjanak rajta, a mint látod, hogy velem bántak.“ – Hagyjuk ezt, – szóla a király, – mondd el csak a dolgot, a mint van, és ki a bűnös. Majd megbánatom vele, ha nincs igaza.“

„Uram, – monda Saouy, a dolgot egészen részére kedvezőleg beszélvén el, – kilovagoltam a rabnővásárra, hogy egy szakácsnét vegyek, kire szükségem van; midőn odaérek, hallám, hogy egy rabnőt kiáltanak ki négyezer aranyon. Előmbe hozatám a rabnőt, s a legszebb volt, kit eddig láttam s valaha láthatok. A mint a legnagyobb gyönyörűséggel szemléltem, kérdezém, hogy kié, s hallám, hogy Nureddin, Chákán vezér fia akarja eladni. Emlékezni fog felséged, hogy ezen vezérnek, két vagy három esztendő előtt tízezer aranyat fizetett ki, oly bizománynyal, hogy felséged -418- számára egy rabnőt vegyen. Épen ezt vette rajta, de a helyett, hogy felségedhez hozta volna, nem itélvén téged méltónak reá, fiának ajándékozta. Atyja halála után a fiu mindenét megitta, megette s elfecsérelte, és semmije sem maradt e rabnőn kivül, kinek eladására is végre elszánta magát, s a kit valósággal az ő nevében el is adtak. Magamhoz hivatám s nem emlitvén atyjának felséged iránt elkövetett hűtlenségét, sőt hitetlenséget, ezt mondám neki a legnyájasabb hangon: „Nureddin, a kalmárok, a mint hallom, négyezer aranyat igértek rabnődért, nem kétlem, hogy azt egymásra igérvén, még sokkal inkább fel fogják verni: de kövesd tanácsomat, engedd által nekem a négyezer aranyért; azért akarom megvenni, hogy a királynak, a mi urunk s mesterünknek ajándékozzam, kinél igen foglak ez alkalommal ajánlani. Ez sokkal több hasznodra válik, mint a mit a kalmárok adhatnának érte. A helyett, hogy illendően felelt s az udvariasságot udvariassággal viszonozta volna, kevélyen tekintett rám a szemtelen és monda: „Vén gazember, inkább egy zsidónak ajándékoznám rabnőmet, mint neked eladjam.“ – „De Nureddin – szólék a nélkül, hogy haragra lobbantam volna, noha nagy okom volt reá, – nem gondolod meg, hogy az ilyen beszéd által megsérted a királyt, a ki tette atyádat azzá a mi volt, valamint engem is ő tett azzá a mi vagyok.“ – Ez az eszméltetés nem hogy megengesztelte volna, sőt még inkább ingerlette: mint egy őrült azonnal reám rohant, s korom és méltóságom iránt minden tisztelet nélkül, lerántott a lóról s ütött vert a mig neki tetszett, s ezen állapotba tett, melyben lát felséged. Esedezem már most, fontold meg csak, mely szörnyű gyalázatot szenvedtem neked szolgálni vágyó buzgóságomért.“

A király ezen csalárd előadás által elámittatván, s Nureddinre felboszantatván, szörnyü haragot mutata -419- ábrázatján; a testőrök kapitányához fordulván, ki ott jelen vala, monda: „Végy negyven embert őreimből, s Nureddin házát kiraboltatván, adj parancsolatot, hogy az földig leromboltassék, magát pedig, rabnőjével együtt, hozd ide.“

A testőrkapitány még ki sem ért a király szobájából, midőn egy ajtónok, ki e parancsot hallá, őt megelőzte. Szandzsiárnak hitták s azelőtt Chákán vezér rabszolgája volt, ki a király palotájába juttatta, hol lassankint ennyire emelkedett.

Szandzsiár hálával viseltetvén régi ura iránt, s kedvelvén Nureddint, kinek nevekedését látta, s régóta jól tudván Saouy gyülölségét Chákán háza ellen: nem hallhatá e parancsot borzadás nélkül. „Nureddin tette – monda magában – nem lehet oly fekete, mint Saouy festi; bevette ellene a királyt s ez már most el fogja Nureddint vesztetni, időt sem engedvén neki maga mentségére.“

Ugy sietett, hogy még elég jókor elért Nureddint arról tudósitani, a mi a királynál történt, ugy hogy Nureddin a szép perzsa nővel együtt megmenekedheték.

Oly erősen zörgetett az ajtón, hogy Nureddin, kinek már régóta nem volt inasa, maga késedelem nélkül oda ment s kinyitotta az ajtót. „Édes kedves uram, – szóla hozzá Szandzsiár, – már nincs bátorságos maradásod Balsorában, fuss és szabaditsd meg magadat s egy pillanatot se veszits.“

„Miért? – kérdé Nureddin. – Mi történt, a mi kényszeríthetne ily hirtelen elutazásra?“ „Fuss, mondom – felele Szandzsiár – s vidd magaddal rabnődet is. Egy-két szóval: Saouy épen most beszélte el kénye szerint a királynak, a mi közte s közötted történt; s az őrök kapitánya negyven katonával sarkamban jő, hogy téged s rabnődet megfogassa.“

„Szabadits meg magadat, ha üldözést szenvedsz, hogy sirassa házad, épitője távollétét.

Mindig találsz más tartományt a helyett, melyet elhagysz, de ha éltedet elvennék, hogy tudnád azt kipótolni?

Csak a mit az ember maga tesz, annak van jó folyamatja; azért soha se küldj követet bajos ügyedben.

Csupán azért oly rendkivül erős az oroszlán nyaka, mivel maga folytatja dolgait.“

Ezután még ezt mondá neki: „Vedd ez ötven aranyat, hogy magadnak enyhelyet kereshess: többet adnék, ha lehetne. Bocsáss meg, hogy tovább nem késhetem; nem örömest hagylak el, de mindkettőnk javára, hogy a testőr kapitány itt meg ne lásson.“

Nureddin a szép perzsa nőhöz sietett, s tudósitotta annak szükségéről, hogy tüstént fussanak. Ez csak fátyolát veté magára s ott hagyák a házat.

Oly szerencsések voltak, hogy nemcsak a városból értek ki, a nélkül hogy valaki futásukat észrevette volna, hanem a nem igen messze Euphrat torkolatához is eljutottak s egy hajóra szállottak, mely épen akkor akará horgonyait fölszedni.

Mert épen a mint oda értek, akkor állott a kapitány a hajó födelén az utazók között, s kérdé őket: „Gyerekek itt vagytok-e mindnyájan? van-e még valamelyiteknek dolga, vagy nem felejtett-e valamit magától?“ Melyre mindenik azt felelte, hogy mindnyájan itt vannak s vitorlát ereszthet, ha akar.

Mihelyt beszállot Nureddin, kérdé, hová indul a hajó, s nagyon megörült, hallván, hogy Bagdádba. A kapitány felszedetéa horgonyokat, fölhuzatá a vitorlát, s a hajó igen kedvező széllel eltávozott Balsorától.

De itt Balsorában következő dolog történt, mig Nureddin a szép perzsa nővel a király haragja elől elfutott. -421-

A testőrök kapitánya Nureddin házához ért, s zörgete az ajtón. Mivel senki sem nyitá ki, betörette, s azonnal bementek a katonák csoportosan, összekerestek mindent, de sem Nureddint, sem rabnőjét nem találták. A kapitány kérdezteté a szomszédokat, s maga is kérdezé, nem látta-e valaki őket. De ha látták volna is, annyira szerették mindnyájan Nureddint, hogy senki sem mondott volna olyat, a mi kárára válhassék.

Mig a házat kirabolták s lerontották, a kapitány elmene s megvivé e hirt a királynak: „Keressétek mindenütt, akár hova bujtak is, – monda a király, – nekem okvetetlen meglegyenek.“

A kapitány elindult ujabb nyomozásra, s a király tisztességgel bocsátá el Saouy vezért. „Eredj, – monda neki, – térj vissza házadba, s ne aggódjál Nureddin megbüntetéséről: én magam állok boszut érted rajta, szemtelensége miatt.“

Egy szóval, hogy mindent elkövessen a király, a közönséges hirnökök által az egész városban kihirdetteté, hogy a ki Nureddint és rabnőjét megfogja, ezer arany jutalmat kap, az ellenben, a ki talán elrejtené, keményen meg lesz büntetve.

De bármint iparkodott is, s bármennyi gondot forditott is reá, lehetetlen volt valami hirt venni rólok; és Saouy vezérnek az volt minden vigasztalása, hogy a király pártul fogta ügyét.

Nureddin és a szép perzsa nő azonban tovább hajóztak, s minden lehető szerencsével végezték utjokat. Végre elérték Bagdádot; s mihelyt a hajóskapitány a várost megpillantá, szerencsés megérkezésén való örömében ezt mondá az utasoknak: „Örüljetek gyermekek, imhol a nagy és bámulandó város, a világ minden részeinek közönséges és szakadatlan gyülekezethelye! Számtalan népet fogtok ott találni, és sem a tél szenvedhetetlen hidegét, sem a nyár szertelen hevét nem fogjátok érezni, hanem örökvirulatu tavasz, s egyszersmind -422- a legdrágább gyümölcsű ősz fog reátok szüntelen mosolyogni.“

Midőn a hajó egy kissé a városon alul kikötött, kiszállottak az utazók, s kiki szállására ment.

Nureddin öt aranyat fizetett hajóbérbe, s kiszállott a szép perzsa nővel. De még soha sem volt Bagdádban, s nem tudta, hol szálljon meg. Sokáig kertek mellett mentek, melyek a Tigris partjára dültek, s végre egyhez értek, mely szép és hosszu kőfallal volt kerítve. Annak végénél egy hosszu s jó kövezetü utczába fordultak, hol egy kert kapuját s mellette igen szép szökő-kutat láttak.

A kapu igen pompás volt, s előteremmel ékeskedett, melyben mindenikfelül egy szófa állott.

„Ez igen alkalmas hely, – szóla Nureddin a szép perzsa nőhöz, – már közelget az éjszaka, s mivel a hajón megvacsoráltunk, azt tartom, töltsük itt az éjet, holnap reggel elég időnk lesz szállást keresni. Mit szólsz hozzá?“

„Tudod uram, – felele a szép perzsa nő, – hogy akaratod az enyém is; maradjunk hát itt, ha neked ugy tetszik.“

Mindenik egyet ivott a szökőkutból, s lefeküdtek az egyik szofára, hol még egy darabig beszélgettek. Végre rájok jött az álom, s elszunyadtak a viz kellemes locsogásánál.

A kert a chalyfé volt, s annak közepette egy nagy terem állott, melynek képterem volt neve, mivel fő ékessége perzsa módu képekből állott, több perzsa festő kezétől, kiket a chalyf különösen hivatott. Ezen nagy és pompás teremnek huszonnégy ablaka volt, s mindeniknél egy függő gyertyatartó; s ezen huszonnégy függő gyertyatartót csak akkor gyujtogatták föl, ha a chalyf itt töltötte az estvét, s az idő oly csendes volt, hogy szellő sem lengett. Ezek akkor igen szép világitást tettek, mely egyik felől a vidékbe igen messzire, s a város nagyobb részére is ellátszott. -423-

Ezen kertben csak egy felvigyázó lakott, s egy Seich Ibrahim nevü igen éltes tiszt viselé e hivatalt, melyet a chalyf maga adott neki szolgálatai jutalmául. A chalyf szorosan megparancsolta neki, hogy a kertbe mindenféle embert be ne bocsásson, s kiváltképen meg ne szenvedje, hogy a kapun kivül lévő két szófára üljenek vagy feküdjenek, hogy mindig tisztán maradjanak; azokat pedig, a kiket rajta ér, megbüntesse.

Valami dolog miatt el kellett a felvigyázónak menni, s még nem jött haza. Végre megérkezett s még elég világos volt, hogy a két személyt megláthatta, kik az egyik szófán aludtak, s mindeniknek feje egy keszkenővel volt betakarva, védelmül a szunyogok ellen.

„No jó, – monda Seich Ibrahim magában, – ezek az emberek megszegik a chalyf parancsát, majd megtanitom őket, micsoda tisztelettel tartoznak a chalyfnak.“

Kinyitá lassan az ajtót; s egy pillanat mulva visszajött egy vastag bottal kezében, s felgyürközött karral. Már egész erejéből ütni akarta őket, de megtartóztatá magát, mondván magában: „Seich Ibrahim, ütni akarod őket s nem gondolod meg, hogy talán jövevények, kik nem tudják, hol találjanak szállást, s nem ösmerik a chalyf parancsát; jobb lesz ha előbb megnézed, kicsodák.“

Fölemelé tehát nagy vigyázattal a kendőt, mely fejöket fedezte, s a legnagyobb bámulásra ragadtatott, egy ily szép ifjat s ily szép kisasszonyt szemlélvén. Fölkelté Nureddint, lassan megrántván a lábát.

Nureddin azonnal fölemelé fejét, s egy hosszu fehér szakállu öreget látván lábainál, fölkele, térden hozzá csuszott, s az öreg kezét megfogván s megcsókolván, monda neki: „Az isten tartson meg jó atyám! kivánsz talán valamit?“

„Idegenek vagyunk s csak most értünk ide, – -424- felele Nureddin, – s itt akartuk tölteni az éjet holnapig.“

„Itt rosz helyetek lenne, – felele Seich Ibrahim, – jertek be hozzám, majd jobb ágyat adok; s a kert látása is, mely igen szép, gyönyörködtetni fog benneteket, mig bealkonyodik.“

„Bizonyosan az enyém, – felele Seich Ibrahim mosolyogva; – az atyám öröke; jertek csak be, nem fogjátok megbánni, hogy láttátok.“

Nureddin fölkele s kinyilatkoztatván Seich Ibrahimnak, mennyire lekötelezi szivessége által, a szép perzsa nővel együtt a kertbe lépett. Seich Ibrahim becsuká az ajtót, s előttök menvén, egy helyre vezeté őket, hol csaknem egy pillanattal a kert egész rajzát, nagyságát s szépségét elláthatták.

Nureddin sok szép kertet látott Balsorában, de olyat egyet sem, melyet ehhez lehetett volna hasonlitani. Midőn mident figyelemmel megszemlélt, s néhány fasoron végig sétált volna, a felvigyázóhoz fordulván, ki őt kiséré, kérdezte, kinek hiják? s ez azt felelvén, hogy Seich Ibrahim a neve, monda neki: „Seich Ibrahim, meg kell vallanom, hogy csodálatos egy kert; s az Isten tartson meg sokáig benne! Nem tudjuk eléggé megköszönni jóságodat, hogy ily nevezetes helyet megmutattál; illő, hogy valami módon kijelentsük érte való hálánkat. Ne itt van két arany, kérlek szerezz csak valamit ennünk, hogy együtt mulassunk.“

A két arany látására mosolygott bajusza alatt Seich Ibrahim, mert ezen érczet nagyon szerette; elvevé, s Nureddint s a szép perzsa nőt elhagyván, hogy bizományát teljesítse (mert csak egyedül vala), monda örülve magában: „Ugyan becsületes emberek ezek; nagy kárt tettem volna magamnak, ha oly gondolatlan lettem volna, hogy megverjem s elkergessem őket. Ezen arany tized részével is fejedelmi módon megvendéglem őket, s a többi nekem marad fáradságomért.“ -425-

Mig Seich Ibrahim oda volt, hogy valami enni valót szerezzen, mind magának, mind vendégeinek, Nureddin és a szép perzsa nő a kertben sétáltak, s a képteremhez értek, mely középett állott. Megállanak s vizsgálták bámulatos épületét, nagyságát és magasságát; s minekutána megkerülték volna, hogy minden oldalról megszemléljék, egy fehér márványból való nagy grádicson fölmentek a terem ajtajához; de bezárva lelték.

Nureddin és a szép perzsa nő épen a grádicsról jöttek le, midőn Seich Ibrahim eleséggel rakodva megérkezett.

„Seich Ibrahim, – monda neki csodálkozva Nureddin, – nem azt mondottad-e nekünk, hogy e kert a tied?“

„Igen, azt mondottam, – felele Seich Ibrahim – s még egyszer ismétlem. Miért teszed nekem e kérdést?“

„Seich Ibrahim nem várta e második kérdést, s egy kissé megütközött: „Ha azt mondom, hogy nem enyém, – gondolá magában, – mindjárt azt fogják kérdezni, hogy lehetek a kert ura a nélkül, hogy egyszersmind a teremé is volnék!“ Mivel szerette volna azt elhitetni, hogy a kert az övé; ugyanazt állitotta a terem felől is. „Édes fiam, – felele, – a terem nem lehet kert nélkül, egyik szintugy enyém, mint a másik.“

„Ha ugy van, – folytatá erre Nureddin, – s ez éjjelre szivesen látsz bennünket vendégidül, tedd azt az örömet, kérlek, s mutasd meg a belsejét; külsejéről itélvén rendkivül pompásnak kell lennie.“

Gorombaság lett volna Seich Ibrahimtól, ha Nureddinnek e kérését megtagadta volna, minekutána oly előző szivességgel viseltetett irántok. Azonkivül meggondolta azt is, hogy a chalyf nem tudósitotta eljöveteléről, a mint szokta volt, hogy tehát ezen estve nem fog megjelenni, és igy ő vendégeit ottan megvendégelheti, s maga is velök ehetik. -426-

Leraká tehát a hozott ételeket az első lépcsőre, s lakásához mene a kulcsért. Visszajöve egy gyertyával, s kinyitá az ajtót.

Nureddin s a szép perzsa nő belépének a terembe, s oly meglepőnek találák, hogy nem győzték szépségét s gazdagságát csodálni. Mert nem emlitvén a képeket, a szófák igen pompásak valának, s a függő gyertyatartókon kivül, melyek minden ablaknál csüggtek, a közöttök lévő falon egy-egy ezüst kargyertyatartó is volt, egy viasz gyertyával. Nureddin nem nézhette mind ezeket azon fényre emlékezés nélkül, melyben élt volt, és sohajtozott rajta.

Seich Ibrahim azonban behozá az étkeket, s egy szófa előtt asztalt teritett, s midőn minden készen vala, Nureddin, a szép perzsa nő és ő asztalhoz ülének, s együtt ettek.

Midőn elvégezték s kezeiket megmosták, kinyitá Nureddin az egyik ablakot s monda a szép perzsa nőnek: „Jere ide s bámuld velem a gyönyörü kilátást s a kert szépségét a holdvilágban; lehetetlen ennél kiesebbet képzelni.“

Oda mene hozzá s együtt éldelték a szép látványt, mig Seich Ibrahim az asztalt fölszedé.

Midőn Seich Ibrahim ezt elvégezte s vendégeihez mene, kérdezé Nureddin, nem adhatna-e valamit inniok is. „Micsoda italt szeretnétek, – szóla Seich Ibrahim, – kell-e szorbet? nekem drágalátos van; de tudod édes fiam, hogy szorbetet nem szokás vacsora után inni.“

„Azt tudom, – felele Nureddin, – nem is szorbetet kérek én; hanem más italt: csodálom, hogy nem értesz.“

„Ah, tehát bort gondolsz?“ monda Seich Ibrahim. „Eltaláltad, – felele Nureddin, – ha van, tedd meg azt a szivességet, hozz egy palaczkkal, tudod, hogy azt vacsora után szokás inni, hogy lefekvésig az időt töltse az ember.“

„Isten mentsen, hogy bort tartsak házamban, – -427- kiálta Seich Ibrahim; sőt hogy csak olyan helyhez is közelitsek, hol azt kapni lehet! Az olyan ember mint én, ki négyszer volt Mekkában bucsura, egész életében lemondott a borról.“

„Pedig ugyan nagy szivességet tennél, ha szereznél, – folytatá Nureddin; – s ha nem sajnálod fáradságodat, megtanitlak egy módra, a nélkül, hogy a csapszékbe lépj, vagy csak kezedet vesd is reá, a mit ott árulnak.“

„Ezen feltétel alatt megteszem, – felele Seich Ibrahim; – csak mondd meg, mit cselekedjem.

„Kerted ajtajánál egy szamarat láttam megkötve, – folytatá Nureddin, – hihetőleg a tied, s szolgálatodra való. Itt van még két arany: fogd a szamarat kosaraival, s eredj a legelső csapszékhez, nem menvén hozzá közelebb, mint a mennyire tetszik; adj valami arra menőnek valami csekélységet s kérjed, menjen a szamárral a csapszékhez, vegyen ott két korsó bort, tegyen mindenik kosárba egyet s hozza vissza hozzád a szamarat, kifizetvén a bor árát a pénzből, melyet neki adni fogsz, azután csak hajtsd haza a szamarat, majd kiveszszük mi magunk a korsókat a kosarakból. E szerint semmit sem fogsz tenni, a mi legcsekélyebb aggodalomra szolgáltathatna is okot.

A két arany, melyet Seich Ibrahim kapott, nagy hatást tett lelkébe. „Ah kedves fiam, – kiálta a mint Nureddin végezte szavát, – beh tudsz hozzá! nélküled soha sem jutottam volna e módra, hogy nektek lélekismeretem terhelése nélkül bort szerezzek.“

Mihelyt visszaérkezett, Nureddin azonnal lemene, kivevé a két korsót a kosarakból s felvitte a terembe.

Seich Ibrahim visszavezette a szamarat a honnan hozta, s midőn megérkezett, monda neki Nureddin: „Nem győzzük eléggé köszönni fáradságodat, melyet érettünk okozsz magadnak; de még egyre van szükségünk.“ -428- – „Nos mire, – kérdé Seich Ibrahim; – mit tegyek még szolgálatotokra?“ – „Nincsenek ivó csészéink, – folytatá Nureddin, – s valami gyümölcs is igen jól esnék, ha volna.“ – „Csak parancsoljatok, – felele Seich Ibrahim, – semmi sem fog hibázni, bármit kivánjatok is.“

Seich Ibrahim lemene, s kevés idő mulva egy csemege-asztalt teritett nekik, megrakva különféle gyümölcsökkel, szép porczelán-edényekben, s arany- és ezüstcsészékkel tetszésök szerint; s minekutána kérdezte, nincs-e még valamire szükségök, eltávozék s egyátalában nem akart maradni, noha unszolva kérték is reá.

Nureddin és a szép perzsa nő most megint asztalhoz ülének, s egyet ittak; a bort hatalmasnak találák.

„No kedves szépem, – szóla Nureddin a szép perzsa nőhöz, – nem vagyunk-e a legboldogabb emberek e világon, hogy a történet ily kellemes és kies helyre vezetett bennünket? Legyünk vigan s pihenjük ki az utazás kedvetlenségeit. Lehetek-e boldogabb, mint midőn egyik felül te vagy mellettem, s másik felül az ivó csésze?“

Mivel mindeniknek, s kivált a szép perzsa nőnek, tökéletes szép szava volt, éneklésök oda vonta Seich Ibrahimot, és sokáig gyönyörködve hallgatá őket a grádicsról a nélkül, hogy magát mutatná. Végre előjött, s fejét az ajtó közé dugván, kiáltott Nureddinnek, kit már részegnek vélt: „Helyesen uram, örvendek, hogy ily vignak láthatlak.“

„Ah Seich Ibrahim! – monda Nureddin feléje fordulván, – beh derék fi vagy, s mennyire le vagyunk irántad kötelezve! Nem szabad arra kérnünk, hogy igyál egyet velünk; de jere csak be. Jőj közelebb s tedd meg legalább azt a becsületet, maradj velünk.“

„Csak folytassátok, folytassátok, – felele Seich -429- Ibrahim, – nekem elég az a gyönyörüség is, hogy szép énekeiteket hallhatom.“ S ezen szavakkal ismét eltünék.

A szép perzsa nő észrevette, hogy Seich Ibrahim megállott a grádicson és tudósitotta róla Nureddint. „Látod uram, – monda neki, – hogy nagy iszonyodását mutatja a bortól: még sem kétlem, hogy meg fogom itathatni, ha megteszed, a mit mondok.“ – „S mi az, – kérdé Nureddin; – csak parancsolj, mindent megteszek, a mit kivánsz.“

„Beszéld rá csak, hogy jőjön be, s maradjon velünk, – szóla a perzsa nő; – egy idő mulva azután tölts bort s kináld meg: ha el nem fogadja, idd meg te s tettesd ugy magadat, mintha elalunnál: a többit bizd reám.“

Nureddin elérté a szép perzsa nő szándékát; szólitá Seich Ibrahimot, ki azonnal megjelent az ajtóban. „Seich Ibrahim, – monda neki, – mi vendégeid vagyunk, s te a legszivesebben fogadtál: miért vetnéd most meg azon kérésünket, hogy tisztelj meg bennünket társaságoddal. Nem kivánjuk azt tőled, hogy igyál, hanem csak azon örömet, hogy láthassunk.“

Seich Ibrahim reá hagyá magát beszélni; belépett s leüle egy az ajtó mellett lévő szofa szélére. „Nem jó helyed van, s igy nem láthatunk, – monda Nureddin, – jer közelebb kérlek s ülj le feleségem mellé: szivesen fogja venni.“

„Megteszem tehát, a mit parancsolsz,“ monda Seich Ibrahim. Közelite s vigyorogván örömében, hogy olyan kecses asszony mellett lehet, leüle egy kis távolságban a szép perzsa nőtől.

Nureddin kérte ezt, hogy köszönetül azon tisztességért, melyet Seich Ibrahim tett velök, énekeljen egy dalt; s ez énekelt egyet, mely őt egészen elragadá.

Midőn a szép perzsa nő elvégezte énekét, Nureddin bort tölte egy csészébe, s megkinálá Seich Ibrahimot ezen szavakkal: „Seich Ibrahim, kérlek, igyál egyszer egészségünkért.“ -430-

„Uram, – felele az visszaborzadván, mintha a bornak csak látása is iszony volna neki, – kérlek bocsáss meg; már mondottam, hogy én régen lemondottam a boritalról.“

„Mivel már épen nem akarsz inni egészségünkért, – monda Nureddin, – azt csak megengeded, hogy a tiedért igyam.“

Mig Nureddin ivott, a szép perzsa nő egy almát vága ketté s egyik felét Seich Ibrahimnak nyujtá, mondván: „Nem akartál inni: de nem hiszem, hogy vonakodjál ezen almát megizlelni, mely igen jó.“

Seich Ibrahim nem tudá azt ily szép kéztől megtagadni; elvevé fejhajtással az almát és szájához vivé. Erre a perzsa nő némely hizelgéseket monda neki, mig Nureddin hátradülvén a szófára, ugy tettette magát, mintha alunnék. Azonnal közelebb vonula a szép perzsa nő Seich Ibrahimhoz, s monda neki halkan: „Látod, igy tesz mindig, valamikor együtt mulatunk: alig ivott két kortyot, már aluszik s engemet magamra hágy. De ugy vélem, te szivesen fogsz velem társalkodni, mig ő aluszik.“

A szép perzsa nő hoza egy csészét, megtölté borral és Seich Ibrahimnak nyujtá, mondván: „Vedd és idd meg egészségemért; majd én is iszom a tiedért.“

Seich Ibrahim még nagyon vonakodott s könyörgött, hogy kimélje meg tőle; de ez annyira sürgette, hogy végre meggyőzetvén kecseitől és biztatásaitól, elvevé a csészét és egy cseppig kiivá.

A jó öreg ugyan szerette a borocskát; de szégyenle ismeretlen emberek előtt inni. Eljárt titkon, mint sok egyebek a korcsmába, s épen nem élt a bor vételekor is azon vigyázattal, melyre Nureddin tanitotta. Maga vette egyenesen a csaplárnál, hol jól ismerték; az éjszaka szolgált neki, és igy megkimélte azt a pénzt, melyet annak kellett volna adnia, kivel Nureddin utasitása szerint a bort vetette volna.

Mig Seich Ibrahim, minekutána ivott, a fél almát -431- megevé, a szép perzsa nő másik csésze bort is töltött neki, melyet már kevesebb nehézséggel fogadott el; s a harmadiknál már nem is vonogatta magát. Végre a negyediket ivá, a midőn Nureddin ugy teve, mintha álmából ébredne föl; fölkele s hangosan nevetvén, monda neki:

„Haha Seich Ibrahim ugyan rajta kaptalak; azt mondtad, hogy lemondottál a boritalról, és mégis iszol!“

Seich Ibrahim nem várta e meglepetést s elpirult. Azonban mégis csak kiitta a csészét, s midőn elvégezte, szóla mosolyogva: „Uram, ha vétek a mit cselekedtem, nem reám háramlik, hanem hölgyedre: hogy állhatna ellent az ember ennyi bájnak?“

A szép perzsa nő, ki összebeszélt volt Nureddinnel, védelmezte Seich Ibrahimot és monda neki: „Ne törődjél vele Seich Ibrahim, hadd beszéljen; soha se erőltesd magadat, igyál velünk, légy vigan.“

Nemsokára töltött Nureddin magának s a szép perzsa nőnek. Seich Ibrahim látván, hogy őtet elkerüli, foga egy csészét s oda tartván neki, monda: „Hát én ne igyam-e szinte ugy mint ti?“

E szavakra Nureddin és a szép perzsa nő hangos kaczagásra fakadtak. Nureddin töltött neki; s igy enyelegtek, nevettek és ittak, szinte éjfélig.

Ekkor tájban vevé észre a szép perzsa nő, hogy az asztalon csak egy gyertya világit.

„Seich Ibrahim, – monda a jó öreg felvigyázónak, – nekünk csak egy gyertyát adtál, pedig itt oly szép viasz gyertya van! kérlek tedd meg azt az örömet, gyujtogasd meg azokat, hogy jobban lássunk.“

Seich Ibrahim élt a szabadsággal, melyet a bor ád, midőn a fő fel van hevülve; s hogy egy történetet, melyet Nureddin beszélt, félbe ne szakaszszon, monda a szépnek: „Gyujtsd meg magad; az inkább illet téged, mivel még fiatal vagy: de meg ne gyujts ám többet, – bizonyos okból, – ötnél vagy hatnál; ez elég.

A szép perzsa nő fölkele, foga egy gyertyát s az -432- asztalon levő világnál meggyujtá, s evvel mind a huszonnégy viasz gyertyát fölgyujtogatá, nem törődvén avval a mit Seich Ibrahim mondott neki.

Egy idő mulva, mig Seich Ibrahim a szép perzsa nővel valami más tárgyról beszélgete, ismét Nureddin kéré, hogy egynehány függő gyertyatartót is gyujtasson föl. Nem vévén észre, hogy a kargyertyatartókban már minden gyertya ég, felele Seich Ibrahim: „Ugyan lustának kell lenned, s nem oly frisnek, mint én vagyok, hogy magad nem tudod meggyujtani. Eredj gyujtsd meg, de ne többet háromnál.“

A helyet, hogy csak ennyit gyujtott volna meg, mind fölgyujtogatá Nureddin, és kinyitá a huszonnégy ablakot, a mire Seich Ibrahim szintén nem vigyázott, a szép perzsa nő beszédére figyelvén. – Harun Arresyd chalyf még ekkor nem feküdt le; palotájának egyik teremében vala, mely a Tigrisre nyilott, és a kertre s képteremre nézett. Történetből kinyita ezen félre egy ablakot, s igen elbámult, hogy a teremet egészen kivilágitva látá, annyival inkább, mivel a nagy fény eleinte azt hitette el vele, hogy tűz vagyon a városban.

Dzsafár nagyvezér még nála volt s csak azon pillanatot várta, melyben a chalyf lenyugodjék, hogy haza mehessen. A chalyf kiáltá nagy haraggal, és monda neki: „Jere csak ide, gondatlan vezér, és nézd a képteremet, s mondd meg nekem, miért van az most kivilágitva, holott én nem vagyok ott?“

A nagyvezér ez ujságra már azon való félelmében is remegett, hogy a dolog ugy lehetne. Oda mene s még jobban remegett, látván, hogy valóban ugy van a mint a chalyf mondotta. A chalyfot azonban valami ürügygyel meg kellett engesztelni. „Igaz hitüek uralkodója, – szóla hozzá, – nem mondhatok egyebet róla felségednek, mint hogy négy vagy öt nap előtt Seich Ibrahim hozzám jött s azon szándékát jelentette, hogy bizonyos ünnep végett, melyet felséged boldog uralkodása alatt akar ülni, mecsetje papjait összegyüjtse. Kérdeztem, -433- mit kiván, hogy ez alkalommal érette cselekedjem: melyre kért, hogy felséged engedelmét nyerjem ki számára, hogy a gyülekezetet és ünneplést a kerti teremben tarthassa. Azon engedelemmel bocsátám el, hogy megteheti, s azt mondám neki, hogy nem fogom elmulasztani az iránt felségeddel szólani: s bocsánatot kérek, hogy azt tenni elfelejtettem. – Seich Ibrahim, – folytatá, – alkalmasint e napot választotta az ünneplésre, s mecsetje papjait vendégelvén, kétségkivül ezen világitás gyönyörüségével is kivánta őket mulattatni.“

„Dzsafár, – felele a chalyf, oly hangon, mely mutatá, hogy egy kissé meg van engesztelődve, – a szerint a mit mondasz, három megbocsáthatlan hibát követtél el. Először Seich Ibrahimnak engedelmet adtál, hogy az ünneplést palotámban tartsa: egy csupa felvigyázó nem oly nevezetes tisztviselő, hogy ilyetén tisztesség illethetné őtet. Másodszor semmit sem szólottál nekem róla; és a harmadik az, hogy nem értetted el a jó öregnek igazi czélját. Mert meg vagyok győződve, hogy csak az volt szándéka, ha nem nyerhetne-e valami segitséget ezen ünneplés költségeihez. Te ezt nem érted föl; s nem veszem tőle rosz néven, hogy ezen nagy világitás által akart boszut állani érte, hogy azt meg nem nyerte.“

A nagyvezér örült, hogy a chalyf igy vette a dolgot; örömest elismeré a hibát, melyet a chalyf szemére vetett, s megvallá nyiltan, hogy balul cselekedett, hogy Seich Ibrahimnak néhány aranyat nem adott.

„No mivel ugy van, – ezt veté utána mosolyogva a chalyf, – illő, hogy meglakolj hibádért: de a büntetés csak könnyü lesz, tudniillik az éjszakának hátralévő részét velem együtt ezen jó emberek társaságában fogod tölteni, kiket örömest fogok látni. Mig én polgári ruhát veszek magamra, eredj s te is Mezrurral együtt öltözzél olyanba, s jőjetek velem.“

Dzsafár vezér elébe terjeszté, hogy már későn van, -434- s a társaság el fogna oszolni, mire oda érnének; de a chalyf azt felelé, hogy egyáltalában oda akar menni. Mivel minden, a mit a vezér beszélt, költemény vala, kétségbe volt esve ezen szándék miatt; azonban ellenmondás nélkül engedelmeskednie kellett.

A chalyf tehát polgárnak öltözve, Dzsafár nagyvezérrel s Mezrurral a heréltek fejével, elhagyá palotáját s Bagdád utczáin keresztül a kertbe ment. A kapu nyitva volt Seich Ibrahim gondatlanságából, ki a csapszékből visszajöttével elfeledte azt bezárni. A chalyf boszankodott rajta, és monda a nagyvezérnek: „Mit szólsz hozzá Dzsafár, hogy a kapu ily későn nyitva áll? Talán szokása Seich Ibrahimnak azt igy egész éjjel tárva nyitva hagyni? De örömestebb hiszem, hogy az ünnep zavara széditette e hibára.“

A chalyf belépe a kertbe s a teremhez mene. Mivel nem akart felmenni, minekelőtte tudná, mi történik benn, tanácskozék a nagyvezérrel, ha ne mászszon-e fel valamelyik közel lévő fára, hogy beláthasson. De a nagyvezér észrevevé, hogy a terem ajtaja félig nyitva volt, s megmondá neki. Seich Ibrahim hagyta volt nyitva, midőn rávetette magát, hogy bemenjen s Nureddinnel s a szép perzsa nővel mulasson.

A chalyf tehát fölhagya előbbi szándékával, s minden zaj nélkül felment a terem ajtajáig. Ez csak annyira volt nyitva, hogy ő a bennlevőket láthatta, a nélkül, hogy tőlök láttatnék. Nem lepethetett volna meg jobban, mint midőn egy hasonlithatlan szépségü hölgyet, s egy igen deli ifjat s velük együtt Seich Ibrahimot az asztalnál ülni látta.

Seich Ibrahim épen a csészét tartá kezében, és mondá a szép perzsa nőnek: „Édes szép asszonyom, a jó ivónak soha sem kell inni, mig dalát el nem énekli. Légy oly kegyes s hallgass reám; ez egy a legcsinosb dalok közül.“

Seich Ibrahim dalolt, s a chalyf annál inkább csodálkozott rajta, mivel még mindeddig nem tudta, hogy -435- az öreg bort iszik, és őtet bölcs és érett eszü embernek tartotta, a milyennek mindeddig tapasztalta.

Eltávozott megint az ajtótól ugyanazon vigyázattal, melylyel oda közelitett volt, és Dzsafár vezérhez mene, ki néhány lépcsővel alább állott meg. „Eredj fel, – monda neki, – és lásd az ott levő papok a mecsethez tartoznak-e, a mint el akartad velem hitetni.“

Azon hangról, melylyel a chalyf e szavakat mondotta, igen jól tudta a nagyvezér, hogy a dolog roszul fog kiütni. Felmene s midőn az ajtónyiláson beláta, reszkete magáért való félelmében, midőn szinte azon három személyt szemlélé azon állapotban, melyben valának.

Egészen zavarodva mene vissza a chalyfhoz, s nem tudá, mit szóljon neki. „Micsoda rendetlenség ez, – szóla a chalyf hozzá, – hogy ezen emberek merészkednek kertembe menni mulatozni, és hogy Seich Ibrahim őket bebocsátja, sőt velök együtt vigad! mind a mellett azt hiszem, hogy lehetetlen szebb és delibb fiatal párt látni. Minekelőtte haragomat kiereszteném, közelebbről akarom magamat értesiteni és megtudni, kicsodák s minő történet vezette őket ide.“

Megint az ajtóhoz mene, hogy tovább szemlélje őket, s a vezér, ki követte, mögötte állapodék meg, a mint benézett. Hallák mindketten, hogy Seich Ibrahim igy szóla a szép perzsa nőhöz: „Szeretetreméltó hölgy, kivánhatsz-e még valamit, a mi ez estének gyönyörét emelhetné.“ – „Ugy vélem, – felelé a szép perzsa nő, – hogy semmi sem hibáznék, ha valami hurjátékod volna, s azt ide hoznád.“ – „Asszonyom, – felele Seich Ibrahim – tudod-e a lantot verni?“ – „Hozz ide csak egyet, – felele az ifju perzsa nő, – majd meghallod.“

Nem távozván messze helyéről, kiveve Seich Ibrahim egy lantot egy szekrényből, s átaladá a szép perzsa nőnek, ki azonnal elkezdé azt hangolni.

A chalyf azonban visszafordula nagyvezéréhez és -436- monda neki: „Dzsafár, az ifju nő játszani fog a lanton; ha jól játszik, megbocsátok neki, s kedveért az ifjú embernek is, de téged bizonyosan fölakasztatlak.“ – „Igazhitüek uralkodója, – felele a nagyvezér, – ha ugy van, kérem Istenemet, hogy roszul játszszék.“ – „S miért?“ – kérdé a chalyf. „Mennél többen leszünk, annál könnyebben vigasztaljuk magunkat, hogy szép és jó társaságban halunk meg.“

A chalyf, ki szerette a jó ötleteket, nevetett e feleleten. Azután megint az ajtónyilás felé fordula, és figyelt, hogy a szép perzsa nőt játszani hallja.

A szép perzsa nő előjátéka mindjárt észrevéteté a chalyffal, hogy mesterileg játszik. Ezután egy dalt kezde énekleni, s bámulatos hangját lanttal kiséré; ezt oly mesterséggel és tökéletesen tette, hogy a chalyf egészen elbájoltatott általa.

Mihelyt a szép perzsa nő megszünt énekelni, lemene a chalyf a grádicson és Dzsafár vezér követte. Midőn leért, monda a vezérnek: „Soha életemben nem hallottam szebb szavat és jobb lantolást: Izsák, kit a világon a legjobb lantosnak tartottam, nyomába sem hághat. Oly nagyon örülök rajta, hogy szeretnék bemenni s jelenlétemben játszani hallani: csak az a kérdés, hogy mi módon tegyem meg azt.“

„Igaz hitüek uralkodója, – felele a nagyvezér, – ha bemégy és Seich Ibrahim megismer, halál fia lesz ijedtében.“ – „Magam is attól tartok, – felele a chalyf, – és sajnálnék halálának oka lenni, minekutána oly sokáig szolgált. Valami jut eszembe, a mi által talán elsülhetne; maradj te itt Mezrurral s várakozzatok a legközelebbi fasornál visszajövetelemre.“

A Tigrisnek közelléte alkalmat nyujtott a chalyfnak abból egy erősen épitett medenczébe vizet bocsátani, a mely egy igen szép tavat képzett, melybe a Tigrisnek halai költöztek. A halászok azt jól tudták s igen szerettek volna benne halászni; de a chalyf Seich Ibrahimnak nyilván megtiltotta, hogy valakit oda bocsásson. -437- Mégis szintén ezen éjjel egy halász, ki a kertkapu előtt elment, minekutána a chalyf belépett, s azt nyitva hagyta a mint találta, használá az alkalmat, s a kertbe a tóhoz lopódzkodott.

Ez a halász kivetette hálóit, s épen akkor akarta kihúzni, midőn a chalyf ki Seich Ibrahim gondatlanságából gyanitotta mi történt, s ezen körülményt czéljára kivánta forditani, oda érve.

Álruhájában is mindjárt megismerte a halász, tüstént lábaihoz borula s bocsánatot kért, szegénységével mentegetvén magát.

„Kelj föl és ne félj semmit is, – felele a chalyf, – csak huzd ki hálódat, hadd lássam micsoda halak vannak benne.“

A megbátorodott halász engedelmeskedék a chalyf parancsának, s öt vagy hat szép halat huza ki, melyek közül a chalyf a két legnagyobbikat kiválasztá, s egy vesszővel kopoltyújoknál fogva összekötteté. Azután mondá a halásznak: „add ide ruhádat s vedd fel az enyémet.“

A csere egy pillanat alatt megtörtént, s minekutána a chalyf tetőtől talpig halászként volt öltözve, monda a halásznak: „Fogd hálódat s láss dolgod után.“

Midőn a halász, igen örülve jó szerencséjén, elment volna, a chalyf kezébe fogá a két halat s visszament Dzsafár nagyvezérhez és Mezrúrhoz. Megálla a nagyvezér előtt, és az nem ismeré meg. „Mit akarsz? – monda neki – menj dolgodra.“ A chalyf elneveté magát, s most ismerte meg a nagyvezér. „Igaz hitüek uralkodója, – szóla, – lehetséges-e, hogy te vagy? nem ismertelek meg s ezerszer bocsánatot kérek gorombaságomért. Most már bizvást a terembe mehetsz s ne félj, hogy Seich Ibrahim megismerjen.“ – „Maradjatok tehát itt, – monda ő, – mig szerepemet eljátszom.“

A chalyf most fölmene a teremhez s kopogtatott az ajtón, Nureddin, ki legelőször hallá meg, megmondá Seich Ibrahimnak; és Seich Ibrahim kérdezé, hogy ki -438- van ott. A chalyf kinyitá az ajtót s csak egy lépést tevén a terembe, hogy magát megmutassa, felele: „Seich Ibrahim, én Kerim halász vagyok; s mivel hallottam, hogy barátaidat vendégled s épen most fogtam két szép halat, azt jöttem kérdezni, nem veheted-e hasznukat.“

Nureddin s a szép perzsa nő megörültek, halat hallván említtetni, s a szép perzsa nő azonnal mondá: Seich Ibrahim kérlek, tedd meg azt kedvünkért, bocsásd be, hadd lássuk halait.“

Seich Ibrahim már nem volt képes a vélt halászt kérdezni, hogyan s mikép jött be; csak azon iparkodott, hogy a szép perzsa nőnek kedvében járhasson. Félre forditá tehát fejét nagy bajjal – annyit ivott volt, – az ajtó felé, s szóla dadogva a chalyfhoz, kit halásznak tartott: „Jer közelebb, te becsületes zsivány, jer közelebb, hadd lássalak.“

A chalyf belépett, tökéletesen utánozván egy halász mozdulatait, s mutatá a két halat.

„Ezek igen szép halak, – mondá a szép perzsa nő, – szeretnék belőlök enni, csak meg volnának főve s jól elkészitve.“

„Igaza van a nagyságos asszonynak, – szóla Seich Ibrahim, – mit csináljunk halaiddal, ha nincsenek elkészitve? eredj készitsd meg magad s hozd el azután, mindent találsz konyhámon.“

A chalyf megint visszamene a nagyvezérhez és monda neki: „Dzsafár, igen jól fogadtak; de a halakat elkészitve kivánják.“ – „Mindjárt elkészitem én, – monda a nagyvezér, – egy pillanat alatt meglesz.“ „Oly igen szivemen fekszik szándékom elsülése, – folytatá a chalyf, – hogy örömest megteszem magam e fáradságot. Mivel oly jól játszom a halászt, talán csak szakács is tudok lenni: ifju koromban forgottam a konyhán s nem roszul végeztem dolgomat.“

E szavakkal Seich Ibrahim lakása felé megindula s a nagyvezér és Mezrur követték őtet. -439-

Mindahárman hozzáláttak, s noha Seich Ibrahim konyhája nem vala igen nagy, még sem hibázott benne semmi is, a mire szükségök volt, s rövid idő alatt megkészitették a halétket.

A chalyf maga vitte föl, s mindenik elébe czitromot is tett, hogy azt kedve szerint használja. Igen jóizüen ettek, kiváltképen Nurredin és a szép perzsa nő; s a chalyf udvarolt nekik.

Midőn elvégezték, megnézé Nurredin a chalyfot és monda neki: „Halász, már jobb halat csakugyan nem ehetik az ember, s te ugyan nagy gyönyörüséget szereztél nekünk.“

Egyszersmind keblébe nyula, és elővevé erszényét, melyben harmincz arany volt, azon negyvennek maradványa, melyet Szandzsiár a balsorai király ajtónoka ajándékozott neki, eljövetele előtt. „Nesze, – monda neki, – többet adnék ha volna; igenis, kiemeltelek volna a szegénységből, ha addig ismertelek vala, minekelőtte örökségemet elköltöttem; vedd azonban oly jó néven, mintha nagy ajándék volna.“

A chalyf elvevé az erszényt, megköszöné Nureddinnek, s érezvén, hogy arany van benne, monda neki: „Uram, nem tudom eléggé meghálálni bőkezüségedet. Nagy szerencse ily nemes férfiakhoz közelithetni, mint ti vagytok; de minekelőtte eltávoznám, még egy kérésem vagyon hozzád, melyet meg kell adnod. Itt egy lantot látok, melyből azt következtetem, hogy a nagyságos asszony tud rajta játszani. Ha reá birhatnád, hogy velem azon kegyelmet tegye s valami darabot játszszék rajta, ugy mint a világon legboldogabb ember térnék haza: a lant olyant hurjáték, melyet szenvedelmesen szeretek.“

„Szép perzsa nő, – monda mindjárt Nurreddin, felé fordulván, – kérlek e kegyelmért s reménylem, nem fogod megtagadni.“

Ő vevé a lantot, s kevés pillanat alatt fölhangolván, egy dalt játszék és énekle, mely a chalyfot elbájolá. -440- Végre éneklés nélkül játszott, s ezt oly erővel s kellemmel tevé, hogy a chalyf egészen elragadtatott.

Midőn a szép perzsa nő megszünt játszani, fölkiálta a chalyf: „Mely hang, mely kéz, és mely játszás! Lehet-e jobban lantolni! soha sem látott, soha sem hallott ember ehhez hasonlót!“

Nureddin, megszokván mindenét annak ajándékozni a ki megdicsérte, felele: „Halász, látom, hogy értesz hozzá: s mivel oly igen tetszik, legyen a tied, neked ajándékozom.“

Egyszersmind fölkele, vevé köntösét, melyet levetett volt s el akart menni, hogy a chalyfot, kit csak egy halásznak tartott, a szép perzsa nő birtokában hagyja.

A szép perzsa nő igen bámulván Nureddin adakozóságán, tartoztatá őtet, s szeretettel tekintvén reá, monda neki: „Hova akarsz menni uram? kérlek ülj le megint helyedre, s hallgasd meg, a mit játszani s énekelni fogok.“

Megtevé a mit kivánt, s ez most megpendité a húrokat, s könyező szemekkel tekintvén reá, mellette önszerzette verseket énekle hevenyében, melyekben szemére hányá csekély szerelmét, mivel oly könnyen, oly hidegen oda tudta adni Kerimnek. Azt vélé, nem magyarázván ki magát közelebb, egy oly halásznak, mint Kerim, kit szint oly kevéssé ismert chalyfnak, mint Nureddin. Midőn elvégezte, letevé mellé a lantot, s kezkenőjét orczájára fogá, hogy könyeit elrejthesse, melyeket nem birt tartóztatni.

Nureddin egy szót sem felelt szemrehányásaira, és hallgatása bizonyitá, hogy nem bánta meg ajándékát.

De a chalyf elbámulván azon, a mit itt hallott, szóla hozzá: „Uram, a mint látom, ezen szép, ritka és bámulandó hölgy, kit oly nagylelküleg nekem ajándékoztál, rabnőd, és te ura vagy?“

„Igen is Kerim, – felele Nureddin, – még sokkal inkább csodálkoznál, mint látszol, ha mind azon szerencsétlenségeket -441- elbeszélném, melyek ő miatta történtek rajtam.“ – „Oh kérlek uram, – felele a chalyf, tökéletesen játszván halász-szerepét, – légy oly szives, s beszéld el történetét.“

Nureddin, ki az előbb sokkal nevezetesebbet is tett kedvéért, noha csak halásznak tartotta, ezen örömet is szivesen megtette neki. Elbeszélte tehát egész történetét, elejétől fogva, miképen vette meg atyja a vezér a szép perzsa nőt a balsorai király számára, és semmit sem hallgata el mind abból a mit cselekedett, s a mi rajta történt egész addig, mig vele Bagdádba ért s egész a jelenvaló pillantatig.

A mint Nurreddin elvégezte, kérdezé a chalyf: „S hova akarsz most menni?“ – „Hova akarok menni? – felele ő, – a hova isten vezet.“ – „Ha tanácsomat akarod követni, – folytatá a chalyf, – nem menj tovább: sőt inkább térj vissza Balsorába. Majd küldök én tőled egy két sort a balsorai királynak; meglátod, hogy jól fog fogadni, mihelyt elolvassa, és senki sem fog csak egy szóval is bántani.“

„Kerim, – viszonzá Nureddin, – igen furcsán hangzik, a mit mondasz: ki hallotta valaha, hogy egy halász, mint te, egy királylyal levelezzen.“ – „Azon ne csodálkozzál, – felele a chalyf, – együtt jártunk iskolába, s mindig a legjobb barátok voltunk. A szerencse ugyan nem volt egyaránt kedvező hozzánk; őtet királylyá s engem halászszá tett: de ezen egyenletlenség nem kisebbitette barátságunkat. Ő minden módon iparkodott engem ezen sorsból fölemelni: de én mindenkor megelégeltem azon figyelmet, melylyel, minden kérésem teljesitésében, viseltetett irántam, barátaim hasznára forditani. Azért csak hagyd reám, majd meglátod a foganatját.“

Nureddin megnyugodott a chalyf tanácsán. Mivel a teremben az iráshoz minden szükséges készület megvala, a chalyf a balsorai királyhoz következő levelet irá, fölébe a papiros legszélére igen apró betükkel következő -442- jelszavakat irván: „A legirgalmasabb isten nevében.“ Azt jelentvén ez által, hogy okvetetlen engedelmességet kiván.

Harun Arresyd chalyf levele a balsorai királyhoz.

Mihelyt Nureddin, Chákán vezér fia, e levél vivője, ezt neked által fogta adni, s te elolvastad, tedd le azonnal a királyi palástot, ruházd föl őt vele, s engedd neki helyedet. Isten velünk.“

A chalyf összehajtá s bepöcsétlé a levelet, s nem mondván meg Nureddinnek annak tartalmát, igy szóla hozzá: „Vedd s indulj meg haladék nélkül, eredj azon hajóra, mely nem sokára el fog indulni, valamint ilyen tájban minden nap szokott egy elmenni; majd alhatol a hajón.“

Nureddin fogá a levelet, s elutazék azon csekély pénzzel, mely akkor nála vala, midőn Szandzsiár neki adá erszényét.

A szép perzsa nő vigasztalatlan volt elutazásán, a szofának egyik szögletébe borult, s elázott könyeiben.

Alig hagyá el Nureddin a termet, midőn Seich Ibrahim, ki eddig mindent, a mi történt, hallgatással szemlélt, rátekinte a chalyfra, kit még most is Kerim halásznak vélt s igy szóla hozzá: „Hallod-e Kerim, te ide jöttél s két halat hoztál, mely legfölebb is csak husz réz pénzt érhetett, s azért egy erszényt és egy rabnőt kaptál ajándékban: mind meg akarod azt magadnak tartani? Én megmondom neked, az engem illető fele részben a rábnőt kivánom. A mi az erszényt illeti, mutasd csak, mi van benne: ha ezüst pénz, ugy nem bánom, megtarthasz belőle egy darabot; de ha arany, ugy mind elveszem, s néhány rézpénzt adok neked, a mi a zsacskómban van.“ -443-

A chalyf, minekelőtte a megkészitett halakat a terembe fölvitte, megparancsolá a nagyvezérnek, hogy menjen sietve a palotába, s négy komornokot és számára egy öltözetet hozzon magával, és avval várakozzék a terem másik oldalánál, mig a chalyf egyik ablakból tenyerével tapsolni fogna. A nagyvezér teljesité e parancsot, s Mezrurral s a négy komornokkal várta a rendelt helyen a mondott jeladást.

A chalyf, még mindig a halász-öltözetben, bátran felele Seich Ibrahimnak: „Seich Ibrahim, nem tudom mi van az erszényben: de legyen arany vagy ezüst, szivesen megosztom veled; hanem a mi a rabnőt illeti, azt magamnak tartom. Ha avval, a mit igérek, meg nem elégszel, semmit sem kapsz.“

Seich Ibrahim méregre lobbanván e szemtelenségen, a minek tekinté magához képest egy halásznak ezen beszédét, foga egyet az asztalon levő porczelán edények közül, s a chalyf feje felé hajitá. A chalyf könnyen kikerülte a bortól részegült ember hajitását; az edény a falnak röpült s ezer darabokra zuzott.

Seich Ibrahim ezen elhibázásán még inkább megboszonkodván, fölveszi az asztalon lévő világot, fölkel tántorogva s lemegy egy titkos grádicson, hogy botot hozzon.

A chalyf használá ezen időt s kitapsola az ablakon. A nagy vezér, Mezrur és a négy komornok tüstént nála termettek, az utóbbiak levetkezteték a halászruhából s reá adák a hozott öltözetet. Még nem voltak egészen készen s a chalyf körül foglalatoskodtak, ki a teremben számára lévő thrónusra ült volt, midőn Seich Ibrahim pénzvágyától lelkesittetve, kezében egy nagy bottal, belépett, melylyel a vélt halászt meg akarta mángolni. De a helyett csak ruháját látta a terem közepén heverni, s a chalyfot thrónusán ülve a nagyvezérrel, és Mezrurral oldala mellett. Megütközött e látványra s nem tudta ébren van-e, vagy álmodik. -444-

A chalyf mosolygott bámulásán, és kérdé: „Seich Ibrahim, mit akasz? Mit keressz?“

Seich Ibrahim, ki már most nem kétlé, hogy valóban a chalyf legyen, azonnal lábaihoz borula, arczulatjával s hosszu szakállával a földet sepervén s kiálta: „Igazhitüek uralkodója, nyomorult rabszolgád megbántott; könyörög kegyelmedért, s ezerszer bocsánatot kér.“

Mivel a komornokok a chalyfot ekkorra egészen felöltözteték, leszálla thrónusáról és monda neki: „Kelj föl, megbocsátok.“

A chalyf ezután a szép perzsa nőhöz fordula, ki azonnal megszünteté fájdalmát, mihelyt megértette, hogy e kert és terem ezen fejedelemé, és nem Seich Ibrahimé, a mint az állitotta, és hogy ez maga volt az ki halászruhába öltözködött. „Szép perzsa nő, – szóla hozzá, – kelj föl és kövess. Abból, a mit most láttál, tudni fogod ki vagyok, és hogy nem illenék rangomhoz azon ajándékot, melyet Nureddin személyeddel hasonlithatlan nagy lelküséggel tett, elfogadnom. Azért küldém őt Balsorába, hogy ott király legyen, s téged is mint királynét oda foglak küldeni, mihelyt beiktatására a szükséges rendelések meg lesznek téve. Azonban palotámban fogok számodra lakást rendelni, hol méltóságodhoz illőleg fognak veled bánni.“

E beszéd megnyugtatá s megvigasztalá a szép perzsa nőt, ily fájdalmas veszteségen; és szomoruságáért teljes pótlékot nyert azon örömben, megértvén, hogy Nureddin, kit szenvedélyesen szeretett, ily nagy méltóságra emeltetett.

A chalyf teljesité neki tett igéretét, sőt hitvesének Szobeidének is ajánlotta, minekutána tudtára adta volna azon nagy tiszteletet, melylyel viseltetik Nureddinhez.

Nureddin visszatérése Balsorába, szerencsésebb s néhány nappal korább volt, mint javára kivánatos lett volna. Megérkeztekor sem barátait, sem rokonait nem látogatta, hanem egyenesen a király palotájához mene, -445- ki épen köz-kihallgatást tartott. Keresztül tolakodott a sokaságon, a levelet kezében fölemelvén. Helyet adtak neki, s oda nyujtá.

A király elvevé, fölbontá s elsápadt olvasásakor. Háromszor megcsókolta, s már teljesiteni készüle a chalyf parancsát, midőn még is meggondolá magát s megmutatá a levelet Saouy vezérnek, Nureddin engesztelhetlen ellenségének.

Saouy, ki Nureddint mindjárt megismerte s nagyon töprenkedett rajta, valljon miért jöhetett, nem kevésbbé csodálkozott a királynál a chalyf parancsán, melyet a levél foglala. Minthogy ő szintúgy károsodva volt általa, mindjárt módot talált ki, hogy azt sikeretlenné tegye. Ugy tett, mintha nem olvasta volna még el jól s oldalt fordult egy kevéssé, mintha jobb világosságot keresne, hogy ujra elolvassa; s a nélkül, hogy valaki észrevette volna és a levélen, ha csak igen közelről nem nézte az ember, meg lehetett volna látni, hirtelen leszakasztá főlülről, a jegyszót, mely által a chalyf azt jelenté, hogy okvetetlen engedelmességet kiván; szájába dugá, s lenyelé.

E gonosz tett után Saouy megint a királyhoz fordula, visszaadá neki a levelet, és kérdé halkan: „Hát uram, mit akar tenni felséged?“ – „A mit a chalyf parancsolt“ – felele a király. – „Jól vigyázz, – monda a ravasz vezér; – igaz, hogy ez a chalyf kézirása, de a jegyszó hibázik róla.“

A király ugyan észrevette azt, de azt vélte, most már nem látván, hogy a zavarodásban, melyben vala, csak ugy rémlett előtte.

„Uram, – folytatá a vezér, – nem kételkedhetel rajta, hogy a chalyf e levelet Nureddinek, felséged ellen s ellenem tett panaszaira, csak azért adta, hogy tőle megszabadulhasson; de korán sem akarta, hogy azt, a mi benne foglaltatik, teljesitsd. Ezenfölül meg kell fontolni azt is, hogy nem küldött különös követet ezen parancsolattal, a mi nélkül pedig foganatlan. Egy királyt, -446- mint te vagy, nem szokás e szertartás nélkül letenni; hiszen más akárki is szintúgy jöhetne ily állevéllel, mint Nureddin; az még soha sem történt. Uram, felséged ebben bizhatik szavamhoz, s én minden rosz következéseket, melyek ebből származhatnának, magamra veszek.“

Muhammed király rá hagyá magát beszélni, s Nureddint Saouy vezér kényére bizá, ki őt fegyveres kézzel kiséré házához. Oda érvén megbotoztatta, s félholtan a fogházba vitetvén, a lemélyebb és setétebb lyukba vettette, megparancsolván a tömlöcztartónak, hogy kenyérnél és viznél egyebet ne adjon neki.

Midőn Nureddin, ki egészen össze volt törve, föleszméle, keserves jajgatásra fakadt, és sirt szerencsétlen sorsán. „Ah halász, – monda, – beh megcsaltál engem, s beh hivékeny voltam én! Várhattam-e ily kegyetlen bánást tőled, minekutána veled annyi jót tettem! De az isten áldjon meg: nem hihetem, hogy szándékod rosz lett volna, s türelmes leszek szenvedésim végeztéig.“

A boldogtalan Nureddin tiz egész napig maradt ez állapotban, és Saouy vezér nem feledkezett el róla. Noha föltevé is, hogy őt csufosan foszsza meg életétől, még sem bátorkodott azt maga fejétől tenni. Veszedelmes szándékának végrehajtására megterhelé több rabszolgáit ajándékokkal, s velök együtt a királyhoz mene. „Uram, szóla hozzá fekete gonosz lelküséggel, az uj király kéreti felségedet, fogadja királyszékre lépésével szivesen ez ajándékokat.“

Érté a király, mit akart mondani Saouy: „Hogyhogy! – felele ő, – hát él még az élhetetlen? Azt hittem, hogy megöletted.“ – „Uram, – felele Saouy, – nem áll hatalmamban valakinek életét elvétetni; az felségedet illeti.“ – „Eredj, – viszonza a király, – s vágasd el a fejét, teljes hatalmat adok neked reá.“

„Uram, – monda erre Saouy, – véghetetlenül lekötelez felséged azon igazsággal, melyet méltóztatik -447- nekem szolgáltatni. De mivel Nureddin engem oly nyilván gyalázott meg, a mint tudod, azon kegyelmet kérem, hogy elvesztése is a palota előtt történjék, s hogy azt a hirnökök a város minden részeiben kihirdessék, hogy minden ember tudhassa, hogy a rajtam elkövetett sérelem teljesen megboszultatik.“

A király megadá kérését, s a hirnökök teljesiték kötelességöket, s az egész városon közönséges gyászt terjesztének el. Atyja erényeinek még fris emlékezete miatt, mindenütt boszankodva értették, hogy fia oly gyalázatosan fog elvesztetni, Saouy nagyvezér sürgetésére és gonoszsága miatt.

Saouy maga ment a fogházba, husz rabszolgáitól, kegyetlensége végrehajtóitól, kisérve. Elébe vezeték Nureddint s azt egy nyergetlen rosz lóra ülteté.

Midőn Nureddin ellensége kezeibe látá magát adva, monda neki: „Te most örvendesz s visszaélsz hatalmaddal, de én bizom egyik könyvünk következő szavaiban: „Te igaztalanul itélsz, s rövid időn magad itéltetel meg.“

Saouy vezér, ki magában valóban örvendezett, felele: „Hát te szemtelen, még bátorkodol engem szidalmazni! Eredj, megbocsátom; nem bánom, bármi történjék is, ha egyszer egész Balsora láttára fejedet elvágattam. Azt is kell tudnod, a mit egy másik könyvünk mond: „Mit árt ellenséged halála után való napon meghalnod?“

Ez a gyülölségében és boszujában engesztelhetlen miniszter, körülvéve egy részétől fegyveres rabszolgáinak, a többiek által Nureddint maga előtt vezettette, s utját a palotának vevé. A nép már reá akart rohanni, s bizonyosan megkövezte volna, csak lett volna, ki elkezdje. Midőn a palota előtt való piaczra, a király szobájával általellenben vitte, ott a hóhér kezében hagyá, s a királyhoz mene, ki már az ablaknál állott, hogy szemeit a készülő véres látványon legeltesse.

A király őreinek s Saouy vezér rabszolgáinak, kik -448- nagy kört vontak Nureddin körül, sok bajokba került a népet visszatartóztatni, mely noha foganatlanul, de minden módon iparkodott azon keresztültörni, s őtet megszabaditani.

A hóhér közelite hozzá és monda: „Uram, kérlek bocsásd meg nekem halálodat, én csak rabszolga vagyok, s meg nem menekedhetem kötelességemtől; ha még kivánsz valamit, légy oly jó, készitsd el magadat; a király mindjárt parancsolni fogja, hogy a csapást megtegyem.“

Ekkor a boldogtalan Nureddin, fejét jobbra balra forgatván, monda: „Hát egy szánakozó ember sem akarná megtenni e rettenetes pillantatban kedvemért, hogy egy ital vizet nyujtson, szomjuságom eloltására?“

Saouy vezér, ki észrevevé e késedelmet, kiálta a hóhérnak, a királyi szoba ablakából: „Mit késel, vágj hozzá…“

Ezen kegyetlen és emberietlen szavakra, az egész piacz csupa átoktól hangzék a vezérre, s a tekintetét féltő király rosz néven vevé e merészséget jelenlétében, s kijelenté, szólván, hogy még várakozzanak.

Más oka is volt még reá: az tudniillik, hogy szemeit ugyanakkor egy nagy utczára vetvén, mely átalellenében, a nagypiaczra szolgált, annak közepette egy csoport lovagot láta megeresztett kantárral feléje nyargalni. „Vezér, – szóla tüstént Saouyhoz, – mit jelent ez? Nézz ide.“

Saouy, ki mindjárt sejtette, hogy mi lehet, sürgeté a királyt, hogy adjon jelt a hóhérnak. „Nem, – felele a király, – előbb akarom tudni, kik azon lovagok.“

Dzsafár nagyvezér volt kiséretével, ki maga jött a bagdádi Chalyf nevében.

Annak megértésére, miért jött e miniszter Balsorába, meg kell jegyezni, hogy Nureddin elutazása után a chalyf levelével, ennek más napon s több napokon is -449- nem jutott eszébe, különös követet küldeni azon hirdetménynyel, melyről a szép perzsa nőnek szólott volt.

Épen a nők belső palotájában vala, midőn egy ajtó előtt elmentében igen szép szózatot halla; megállapodék s alig hallott egynehány szót, melyek az elválás fájdalmát fejezék ki, kérde egyet az őt követő heréltek közül, ki az a hölgy, ki azon szobában lakik. Az inas azt felelé, hogy azon ifju urnak rabnője, kit Balsorába küldött, hogy Muhammed helyett király legyen.

„Ah szegény Nureddin, Chákán fia! – szóla tüstént a chalyf, – egészen elfelejtettelek! – Siess, – ezt veté hozzá, – s küldd ide tüstént Dzsafárt.“

A miniszter megjelenék, s a chalyf igy szóla hozzá: „Dzsafár, elfelejtettem a hirdetményt elküldeni, hogy Nureddin balsorai királynak ismertessék meg. Már nincs idő annak elkészittetésére; vigy magaddal lovasokat és siess Balsorába. Ha Nureddin nincs életben, és megöletett, akasztasd föl Saouy vezért; ha pedig még meg nem halt, vezesd hozzám a királylyal és vezérrel együtt.“

Dzsafár nagyvezér csak addig késett, mig lóra ülhetett, s azonnal elutazott egy sereg házi cselédeivel. Igy jelent meg ezen kisérettel a mondott időben, Balsorában.

Mihelyt a piaczra ért, mindnyájan hátrálának s utat adtak neki, fennszóval kérvén kegyelmet Nureddinnek, s igy a palota grádicsáig mene, a hol leszálla.

A balsorai király, ki megismeré a chalyf első miniszterét, elejébe mene, s szobája ajtajánál fogadá.

A nagyvezér azonnal kérdé, él-e még Nureddin, s parancsolá, ha még életben van, vigyék hozzá.

A mint az nemsokára előtte megkötözve megjelenék, eloldoztatá és szabadon ereszté. Ellenben parancsolá, hogy Saouy vezért fogják meg, s ugyanazon kötelekkel kötözzék meg.

Dzsafár nagyvezér csak egy éjszaka maradt Balsorában; másnap reggel már megint visszautazott, s a -450- parancsolat szerint Saouyt, a balsorai királyt és Nureddint magával vivé.

Midőn Bagdádba ére, elébe vezeté őket a chalyfnak, s számot adván utjáról, s különösen azon állapotról, melyben Nureddint találta, és azon bánásról, melyet az Saouy vezér tanácsa és gyülölsége által szenvedett, parancsolá a chalyf Nureddinnek, hogy maga vágja el Saouy vezér fejét.

De Nureddin felele: „Igazhitüek uralkodója, bármennyi roszat tett is velem, s iparkodott már boldogult atyámmal is tenni e gonosz, mégis a legelvetemedettebb embernek tartanám magamat, ha kezeimet az ő vérével bemocskoltam volna.“

A chalyf megdicséré e nemes sziveért, s ugyanazon itéletet hóhér keze által hajtatá végre.

A chalyf Nureddint megint vissza akarta küldeni Balsorába, hogy ottan uralkodjék; de Nureddin könyörgött, hogy mentse föl attól, elébe terjesztvén: „Igaz hitüek uralkodója, Balsora városa, azután, a mi benne rajtam történt, mindig oly utálatot fogna bennem támasztani, hogy a legmélyebb alázattal bátorkodom esedezni fölségednek, méltóztassék megengedni, hogy megtarthassam eskümet, melyet tettem, hogy soha többé oda menni nem fogok. Legnagyobb dicsőségemet találnám benne, szolgálataimat felséged személyének szentelhetni, ha méltóztatnék nekem e kegyelmet megadni.“

A chalyf tehát legbiztosabb udvarnokai számába fogadá, visszaadá neki a szép perzsa nőt, s annyi jóval tetézé, hogy együtt egész holtukig oly boldogságban éltek, a milyent csak kivánhattak.

A mi a balsorai királyt illeti, megeléglé a chalyf, lelkére kötni, mily szemesnek kell lennie a vezérek választásában, s visszaküldé országába.

Szeyn Alaznám herczeg és a szellemek királya története.

Egy balsorai király nagy kincscsel birt, s jobbágyai nagyon szerették; de nem voltak gyermekei s ezen nagyon busult. Azonban nevezetes ajándékok által reá birta országa minden szent férfiait, hogy az égtől számára fiat kérjenek, s könyörgéseik nem voltak foganatlanok. A királyné teherbe esék s szerencsésen szült egy fiut, kit Szeyn Alaznámnak: azaz képszobrok diszének neveztek.

A király országa minden csillagjósait egybegyűjteté s parancsolá nekik, hogy a gyermeknek jövendőjét mondják meg a csillagokból. Fölfedezték szemléleteik által, hogy sokáig fog élni és bátor lesz, de szüksége is lehet a bátorságra, azon szerencsétlenség erős lélekkel viselésére, mely őt fenyegeti.

A király nem ijedt meg e jóslaton. „Fiamon nem lehet sajnálkoznom, – igy szóla, – mivel bátor lesz: javokra válik a herczegeknek, ha szerencsétlenséget tapasztalnak; viszontagságok tisztitják meg erényöket, s ezáltal tanulnak meg jobban országolni.“

Megjutalmazá a csillagjósokat s haza küldé. Fiát minden kigondolható gonddal neveltette. Tanitókat rendele melléje, mihelyt az oktatásra fogékony kort ért. Egyszóval, föltevé magában, hogy belőle tökéletes fejedelmet teszen, midőn hirtelen oly nyavalyába esett ezen jó király, melyet orvosai nem tudtak meggyógyitani.

Halálos ágyában magához hivatá fiát s ajánlá neki -452- több oktatásai között, arra törekedni, hogy népe inkább szeresse, mint féljen tőle; a hizelkedőket meg ne hallgassa; s szintoly lassu legyen a jutalmazásban, mint a büntetésben, mivel gyakran megtörténik, hogy a királyok az álszintől elcsábitva gonoszokat tetéznek jótéteikkel, s az ártatlanságot elnyomják.

Mihelyt a király lelkét kiadá, Szeyn herczeg gyászba öltözék s hét napig viselte azt. A nyolczadikon fölüle a thrónusra, levevé a kincstárról atyja pecsétét, s a magáét üté reá s elkezdé az uralkodás édeit izlelni. Azon gyönyörüségnek, hogy előtte minden udvarnokok meghajlottak, s csupán arról gondolkodtak, hogy előtte engedelmességöket s buzgóságukat kijelentsék, egyszóval, a határtalan uralkodói hatalomnak igen nagy ingere volt reá nézve. Csupán jobbágyai kötelességeiről gondolkodott s nem arról, a mivel ő tartozott irántuk, s az országlással nem sokat törődött. Mindennemü feslettségekbe merült fiatal korhelyekkel, kiket az ország legfőbb méltóságaira emelt. Természettől adakozó lévén, most zabolátlan volt a tékozlásban, s hölgyei és kegyenczei kincstárát lassankint kiüritették.

Anyja, a királyné még élt. Ez egy bölcs és értelmes fejedelemné vala s többször, de hiába igyekezett gátot vetni fia, a király sebes áradatu tékozlásainak s feslettségeinek, elébe terjesztvén, hogy ha életmódját hamarjában meg nem változtatja, nemcsak minden kincseit el fogja pazarlani, hanem magától jobbágyait is elidegeníti, s olyan rendbomlásra fog alkalmat nyujtani, mely tán koronájába, sőt éltébe is kerülhet.

Nem sokban mult, hogy jóslata nem teljesedett: a nép elkezde az országlás ellen zúgolódni, s ezen elégedetlenség bizonyosan közlázadást szült volna, ha a királyné elég ügyessséggel nem bir azt megelőzni. Értesittetvén a dolgok rosz állapotjáról, tudósitá a királyt, ki végre engede szavainak. Bölcs öregeket teve minisztereivé, kik a jobbágyokat vissza tudták vezetni az engedelmességre. -453-

Azonban Szeyn, midőn minden kincseit elenyészve látá, megbánta, hogy jobb hasznukat nem vette. E miatt halálos buba merült és semmi módon sem tudott vigasztalódni.

Egy éjszaka álmában egy tiszteletes öreget láta, ki feléje jött s igy szóla hozzá, mosolygó arczczal:

„O Szeyn, tudjad, hogy nincs oly szenvedés, melyet öröm ne követne, nincs oly szerencsétlenség, mely valami szerencsét ne vonna maga után. Ha meg akarod látni szomoruságod végét, kelj föl s utazzál Aegyptusba és pedig Kahiróba, nagy szerencse vár ott reád!“

A fejedelem fölébredtekor megütközött ezen álmon. Igen komolyan szólott róla anyjával, a királynéval, ki csak mosolygott azon.

„Édes fiam, – szóla hozzá, – nem volna-e kedved ezen szép álomra Aegyiptusba utazni?“

„Miért ne, asszonyanyám? – felele Szeyn, – hát minden álmot üres agyrémnek tartasz-e te? Nem, nem, bizony vannak köztök igen titokteljesek is. Tanitóim ezer történetet beszéltek róla, melyek ezt nem engedik kétleni. Egyébiránt ha arról meg nem volnék is győződve, még sem állhatnám meg, hogy ezen álmomra ne ügyeljek. Azon öregen, ki nekem megjelent, valami természetfölötti volt. Nem olyan ő, mint azon emberek, kiket a csupa öregség tesz tiszteletessé; nem tudom, minő isteni lény volt elömölve alakján. Egyszóval, ugy jelent meg, a hogy a nagy prófétát ábrázolják; s ha igazat kell szólnom, ugyhiszem, ő maga volt az, ki megindulván szenvedésimen, enyhitni kivánja azokat, én azon bizodalomnak adom magamat, melyet belém öntött; el vagyok telve igéreteivel s elhatároztam magamat hivását követni.“

A királyné iparkodott róla leverni, de nem boldogult. A fejedelem reá bizta az ország kormányát, egy éjszaka titkon elhagyá a palotát és útnak indult Kahiróba, semmi kisérőt sem vivén magával. -454-

Sok baj és viszontagság után végre elért ezen hires városba, melynek kevés párja van nagyságára és szépségére nézve. Leszálla egy mecset kapujában, hol a bágyadtságtól elnyomatva lefeküdt.

Alig aludt el s azonnal megjelenék neki ugyanazon öreg, és igy szóla hozzá:

„Oh édes fiam, meg vagyok elégedve veled, hitelt adtál szavaimnak. Eljöttél ide, nem ijedvén el az utnak sem hosszaságától, sem nehézségétől: de tudjad, hogy csupán azért tetettem veled ily hosszu utat, hogy megkisértselek. Látom, hogy van bátorságod és állhatatosságod. Megérdemled, hogy a világon a leggazdagabb és boldogabb fejedelemmé tegyelek. Térj vissza Balsorába, palotádban megmérhetlen kincset fogsz találni; soha sem volt egy királynak is annyi, mint ott van!“

A fejedelem nem sokat épült ezen álomból. „Ah! – mondá magában, fölébredvén, – mily tévelygésben valék! Ezen öreg, kit a nagy prófétának tarték, nem egyéb, mint fölingerlett képzeletem csupa szüleménye. Oly tele volt vele fejem, hogy nem csoda, ha másodszor is vele álmodtam. Föl, vissza Balsorába! mit csináljak itt tovább? – Igen szeretem, hogy csupán anyámnak mondtam meg utazásom okát; mesévé lennék népem között, ha ezt megtudnák.“

Visszatére tehát országába, s mihelyt odaért, kérdezé a királyné, elégedetten jött-e haza. Elbeszélt neki mindent, a mi történt, s oly szomorunak látszott hivékenységén, hogy a fejedelemnének vigasztalnia kellett a helyett, hogy szemrehányás és csufolódás által buját nevelte volna. „Ne szomorkodjál tovább édes fiam, – szóla hozzá – ha az Isten gazdagságot szánt neked, minden baj nélkül megkapod. Légy nyugodt; minden, a mit ajánlhatok, csak abban áll, hogy erényes légy. – Mondj le a táncz gyönyörüségéről, a fuvolyáról és biborszinü borról: kerüld mindezen kéjeket, ugy is már csaknem tönkre tettek. Igyekezzél jobbágyidat -455- boldogitani; midőn boldogságukat eszközlöd, a magadét teszed bátorságba.“

Szeyn király megfogadta, hogy ezentul követni fogja anyjának minden tanácsait és bölcs vezéreiét, kikkel az az országlás terheit megosztotta. De mindjárt első éjszaka palotájába térte után harmadszor is látá álmában az öreget, ki igy szóla hozzá:

„Oh bátor Szeyn, végre eljött szerencséd pillanata. Holnap reggel, mihelyt fölkelsz, fogj egy kapát, eredj és keresd össze a boldogult király szobáját, abban nagy kincset fogsz találni.“

Mihelyt fölébredt a fejedelem, fölkele, anyja szobájába szaladt s elbeszélé neki nagy tüzzel uj álmát, melyet épen most látott.

„Valóban édes fiam, – felele mosolyogva a királyné, – igen megátalkodott egy öreg ez: nem elégszik meg, hogy már kétszer megcsalt; fogsz-e neki ujolag hinni?“

„Nem asszonyanyám, – felele Szeyn, – épen nem hiszem, a mit mondott; de tréfából mégis kikeresem atyám szobáját.“

„Óh mindjárt gondoltam, – felele a királyné kaczagva, – eredj édes fiam, elégitsd ki magadat. Minden vigasztalásom csak az, hogy ez a dolog még sem olyan fárasztó, mint az Aegyptusi út volt.“

„No megvallom édes anyám, – felele a király, – hogy ez a harmadik álom megint bizodalmat öntött belém, összefüggésben van a két előbbivel. Mert fontoljuk meg csak az öregnek minden szavait: először azt parancsolta, hogy Aegyptusba menjek; ott azt mondotta, hogy ezen utat csak azért tetette velem, hogy megkisértsen.“

Ezen három álom, a mint vélem, összefüggésben -456- van, nincs bennök semmi kétértelmü és semmi körülmény, a mi zavarba hozhatna. Mindamellett meglehet, hogy csak agyrémek: de inkább akarok haszontalan keresést tenni, mint egész éltemben szememre vetni, hogy talán igen nagy kincseket játszottam el az által, hogy idején kivül mutattam magamat szabad szellemnek.“

E szavakkal elhagyá a királyné szobáját, kapát hozata magának s egyedül mene a király szobájába. Elkezde ottan áskálni s már felénél többet fölfeszegetett a padlat négyszögü köveiből a nélkül, hogy a kincsnek legkisebb jelenségét is vette volna észre. Fölhagya a munkával, hogy egy kicsit pihenjen, s igy szóla magában: „Félek, hogy igaza van anyámnak rajtam csufolódni.“

Mindazáltal megint neki bátorodott s folytatta munkáját. Nem is bánta meg, mert egyszerre egy fehér kőre akadt, melyet fölemelvén alatta egy bezárt ajtót talála aczél-lakattal.

Leüté azt a kapával s kinyitá az ajtót, mely egy márvány-lépcsőt fedezett. Azonnal meggyujta egy viaszgyertyát s lemene a lépcsőn egy szobába, melynek padlatja sínai porczelánból, falai és boltozatja pedig kristályból volt. De figyelme különösen négy emeletre szállott, melynek mindenikén tiz porphyr vödör állott. Azt vélte, hogy tele vannak borral s igy szóla: „Ez is jó, nagyon ó lehet már ez a bor; s nem kétlem, hogy hatalmas lesz.“

Oda mene az egyik vödörhöz, levevé a födelét s nagy bámulására s örömére látá, hogy tele van aranyokkal. Megvizsgálta a többit is egymásután s mind tele találta aranynyal. Véve egy marokkal s elvivé az anyjának.

Elképzelhetni, hogyan elbámult e fejdelemné, midőn a király neki mindent elbeszéle a mit látott. „Óh kedves fiam, – kiálta, az istenért el ne vesztegesd e kincseket oly esztelenül, mint a királyi kincscsel tettél! Ne adj elsenségeidnek oly méltó okot a kárörömre.“ -457-

„Nem kedves anyám, – felele Szeyn, – mostantól fogva ugy fogok élni, hogy megelégszel vele.“

A királyné kéré fiát a királyt, hogy vezesse el a csoda szobába, melyet férje a király oly titkon csináltatott, hogy ő soha sem hallotta hirét.

Szeyn elvezeté a szobába lesegité a lépcsőn s bebocsátá a vödrös szobába. Ő mind ezeket vizsgáló szemmel nézgélte és egy szögletben még egy kis vödröt véve észre szinte porphyrból, melyet a fejdelem nem látott meg. Megfogá azt, fölnyitá s egy arany kulcsot talála benne.

„Édes fiam, – monda erre a királyné, – ezen kulcs kétségkivül még más kincset zár. Keressük mindenütt ha talán fölfedezhetnők, mirevaló.“

A legnagyobb figyelemmel vizsgálák meg a szobát s végre a falban egy kulcslyukat találtak. Azt vélték, hogy ehhez való a talált kulcs; s a király azonnal megpróbálta. Tüstént felnyilék az ajtó s egy másik szobába vezetett, melynek közepette kilencz talap állott merő aranyból, melyek közül nyolcz egy-egy képszobrot tartott egyetlen egy darab gyémántból, s ezen képszobrok oly fénynyel ragyogtak, hogy az egész szoba kivilágosodott tőle.

„Óh egek, – kiálta Szeyn elbámulva, – hol vette apám e drágalátos portékákat!“

A kilenczedik talap még nevelte bámulását; mert azon egy darab fehér atlasz feküdt, melyre ezen szavak voltak irva:

„Óh kedves fiam, e nyolcz képszobor megszerzése nekem sok fáradságomba került! De noha nagy szépségüek is ezek, tudd meg, hogy van még egy kilenczedik is a világon, mely ezeket mind fölülmúlja; az maga többet ér, mint ezer ilyen, a minőt itt látsz. Ha birtokába akarsz jutni, eredj Kahiróba Aegyptusban. Ott lakik egy régi rabszolgám, kit Mobareknek hinak: a legelső ember is megmutatja lakását. Eredj keresd föl őt; beszélj el neki mindent, a mi veled történt. Fiamnak fog -458- ismerni s elvezet azon helyre, hol a csodakép vagyon, melyet üdvödre meg fogsz nyerni.“

Elolvasván a király, e szavakat szóla a királynéhoz: „A kilenczedik képszobrot is meg kell szereznem; nagyon ritka darab lehet, mivel ezek mindössze sem érnek annyit. Mindjárt elindulok nagy Kahiróba. Nem hiszem édes anyám, hogy gáncsolni fogjad szándékomat.“

„Nem kedves fiam, – felele a királyné, – nem ellenkezem benne. Te kétség kivül nagy prófétánk ótalma alatt vagy; nem fogja ő megengedni, hogy ezen útban elveszsz. Utazzál a mikor tetszik. Vezéreid és én majd igazgatjuk távollétedben az országot.“

A király tüstént elkészittete mindent az utazáshoz; csak kevés számu rabszolgákat akara vinni magával kiséretül.

Utközben semmi baj sem érte. Megérkezett Kahiróba, hol Mobareket tudakozta. Mondották neki, hogy egy a város leggazdagabb polgárai közül, ugy él, mint valamely nagy úr s háza kiváltképen az idegeneknek mindig nyitva áll.

Szeyn odavezetteté magát. Kopoga az ajtón. Egy rabszolga kinyitá és kérdezé: „Mit kivánsz, és ki vagy?“ – „Idegen vagyok, – felele a herczeg, – hallottam hirét Mobarek nagylelküségének s hozzá jöttem szállni.“

A rabszolga kéré Szeynt, hogy várjon egy pillantatig; azután elmene s megjelenté urának, a ki parancsolá neki, hogy az idegent bocsássa be. A rabszolga megint az ajtóhoz mene s mondá a herczegnek hogy szivesen látják.

Erre belépett Szeyn, egy nagy udvaron mene által s egy pompásan ékesitett terembe lépe, a hol várakozott reá Mobarek, igen udvarilag fogadá s megköszöné neki azon tisztességet, melyet tesz vele az által, hogy a nála lakást meg nem veti.

A király viszonzá ez udvariságot monda aztán Mobareknek: -459- „Én a meghalt balsorai király fia vagyok s nevem Szeyn Alaznám.“

„Ezen király, – szóla Mobarek, egykor uram volt, de uram, nem tudom hogy fia lett volna. Mennyi idős vagy?“

„Husz esztendős, – felele a fejedelem. – Mennyi ideje lehet, hogy atyám udvarát elhagytad?“

„Csaknem huszonkét esztendeje, – felele Mobarek. – De mi által fogsz meggyőzni, hogy te annak fia vagy?“

„Az atyám szobája alatt, – felele Szeyn, – egy földalatti szoba volt, melyben negyven porphyr vödröt találtam mind tele aranynyal.“

„Van ott még, – felele a fejedelem, – kilencz talap merő aranyból, melyek közül nyolczon gyémánt-képszobor áll, a kilenczediken pedig egy darab fehér atlasz fekszik, melyre fölirta atyám, mit kell cselekednem, hogy a kilenczedik képet is megnyerjem, mely még drágalátosabb, mint a többi egyetemben. Te tudod a helyet, hol van ezen kép, mivel az van az atlaszra irva, hogy te fogsz engem oda elvezetni.“

Alig mondá ki e szavakat s Mobarek azonnal lábaihoz borula s kezét összecsókolván fölkiálta: „Hálát adok istennek, hogy ide küldött téged. Megismerlek a balsorai király fiának. Ha oda akarsz menni, hol ezen csodálatos képszobor találtatik, szivesen elvezetlek. De előbb itt néhány napig meg kell pihenned. Ma vendégséget adok a kahirói nagyoknak. Épen asztalnál valánk, midőn érkezésedet jelentették. Ha meg nem veted, uram, méltóztassál bejőni s velünk együtt vigadni.“

„Nem biz én, – fele Szeyn, – sőt inkább szivesen részt veszek vendégségtekben.“

Mobarek azonnal egy kúpos terembe vezeté, hol a társaság vala. Leülteté az asztalhoz s térden állva kezde neki szolgálni. A kahirói nagyok elcsodálkoztak rajta és sugdostak magok között: „Ugyan ki lehet azaz -460- idegen, kinek Mobarek oly nagy tisztelettel szolgál?“

Minekutána ettek volna, megszólamlék Mobarek. „Uraim, – monda, – ne csodáljátok, hogy igy szolgálok ezen ifju idegennek. Tudjátok meg, hogy ez a balsorai királynak az én uramnak fia. Atyja engem saját pénzén vett; meghalt a nélkül, hogy szabadon bocsátott volna; tehát még most is rabszolga vagyok s következőleg törvény szerint minden vagyonom ezen ifju fejedelemé, egyetlen örököseé.“

Szeyn itten szavába vága s szóla hozzá: „Óh Mobarek, ime mind ezen urak előtt kinyilatkoztatom, hogy e pillanattól fogva szabadon bocsátalak, és hogy mind magadat, mind minden értékedet különválasztom saját vagyonomtól; kivánj még ezenfölül, mit adjak?“

Ezután bort tettek föl: s egész nap ittak; estve ajándékokat osztottak a vendégeknek s azok haza mentek.

Jövő reggel monda Szeyn Mobareknek: „Már eleget pihentem. Nem azért jöttem Kahiróba, hogy itt vigadjak. A kilenczedik képszobrot akarom megszerezni s ideje hogy annak megnyerése végett útra induljunk.“

„Uram, – felele Mobarek, – kész vagyok engedni kivánságodnák; de te még nem ismersz minden veszedelmet melyek e drága szerzeménynyel össze vannak kötve.“

„Akármi veszedelem járjon is vele, – felele a fejedelem, – föltettem magamban, hogy azt megállom. Vagy elveszek bele, vagy czélt érek. Minden, a mi történik, istentől jő. Kövess csak s légy szintoly állhatatos, mint én.“

Midőn Mobarek ily elszántnak látá az indulásra, szólitá cselédeit s parancsolá nekik, hogy az uthoz mindent készitsenek el. Azután a fejdelem és ő elvégezék -461- a parancsolt mosódást és a Farsz imádságot, s megindulának.

Utjokban számtalan különös és csodálatos dolgokat láttak. Igy lovagoltak több napig, mig egy igen kis virányra értek, a hol lovaikról leszállának. Itten Mobarek igy szóla kisérőihez: „Maradjatok helyben s viseljétek gondját uti szereinknek visszatértünkig.“ Azután igy szóla Szeynhez: „Jer uram menjünk magunk tovább; közel vagyunk azon iszonyu helyhez, hol a kilenczedik képszobor tartatik: szükséged lesz most egész bátorságodra.“

Nem sokára egy nagy tó partjához jutottak. Mobarek itt leüle s szóla a fejedelemhez: „Ezen tengeren keresztül kell mennünk.“

„Majd mindjárt fogod látni, hogy megjelenik egy, – folytatá Mobarek; a szellemek királyának varázssajkája el fog értünk jőni; de jól megtartsd, a mit mondok: Mély hallgatásban kell maradni; ne szólj tehát a hajóshoz: bár mi különösnek tessék is alakja, s akármi rendkivül való dolgot láss is semmit se szólj; mert intlek, ha a sajkán csak egy szót ejtesz is, az tüstént elmerül a habokban.“

„Majd hallgatok, – szóla a herczeg. – Csak mondd meg mit cselekedjem, s pontosan fogom teljesiteni.“

Igy szólván, hirtelen egy veres szántalfa-sajkát láta a tón megjelenni; árbocza finom ambra s vitorlája kék atlasz volt. Benne csupán egy hajós, kinek feje az elefántéhoz hasonló s teste olyan vala, mint a tigrisé.

A herczeghez, s Mobarekhez érvén a hajó, a hajós egyiket a másik után fölvevé orrmányával és sajkájára tevé, azután egy pillanat alatt általvivé a tó tulsó partjára. Ott megint kiraká őket orrmányával s azonnal eltünék sajkástul.

„Most már szólhatunk, – monda Mobarek. – Itt a -462- szellemek királya szigetén vagyunk; nincs ilyen több az egész világon. Tekints körül fejedelmem, lehet-e ennél gyönyörűbb hely? Ez kétségkivül igazi képmása azon kecses lakhelynek, melyet az Isten törvényünk igazhitü megtartóinak igért. Nézd e virányt illatos füvekkel s virágokkal ékesitve. Bámuld ama szép fákat, melyeknek drága gyümölcsei az ágakat földig huzzák. Örvendj a sokszavu zengzetes éneken, melylyel, más tartományokban nem ismert ezerféle faju számtalan madár tölti el a leget!“

Szeyn nem győzte csodálni mind ezen őt környező dolgok szépségét s mindig ujabbakat veve észre mennél tovább ment a szigeten.

Végre egy finom smaragd-palotához értek, mely széles árkokkal vétetett körül, s a melynek partján bizonyos távolságra egymástól oly magas fák állottak, hogy árnyékuk az egész palotát elfödözé. Az ajtóval általellenben, mely merő arany vala, egy híd volt egyetlen egy halpaizsból; noha legalább is hat ölnyi hosszu s három ölnyi széles vala. Elől a hidnál egy sereg iszonyu nagyságu szellemeket lehetett látni, kik a vár kapuját vastag sinai aczél buzogányokkal védték.

„Ne menjünk el innen, – szóla Mobarek, – mert ezen szellemek agyonvernek bennünket; s ha meg akarjuk őket gátolni, hogy ide ne jőjenek, bizonyos varázselőkészületet kell tennünk.“

Egyszersmind kivona egy zacskóból ruhája alól négy szelet sárga tafotát. Egyikkel övét tekergeté körülj, a másikat hátára tüzé s a többi kettőt a fejedelemnek adá, ki velök ugyanazt tevé. Azután kiterite Mobarek két nagy abroszt a földre, melyeknek szélére nehány drága követ raka mosuszszal és ambrával. Egyikre ő üle, a másikra Szeyn. Azután igy szóla Mobarek a fejedelemhez:

„Uram, most elő fogom idézni a szellemek királyát, ki a szemünk előtt fekvő palotában lakik: vajha harag nélkül jőne hozzánk. Megvallom, hogy nem vagyok aggodalom -463- nélkül, miképen fog bennünket fogadni. Ha ellenére van szigetén megjelenésünk, egy irtózatos szörnyeteg alakjában fog előjőni; ha ellenben javalja szándékunkat, nyájas férfi képében fogja magát mutatni. Mihelyt előttünk terem, föl kell állanod és üdvözlened, mindazáltal le ne lépj az abroszról, mert különben halál fia lészsz. Mondjad ezt neki:

„Szellemek határtalan mestere, atyámat, ki szolgád vala, elragadá a halál angyala: vajha engem is ugy ótalmazna felséged, mint atyámat mindenkor ótalmazta!“

„S ha a szellemkirály, – ezt veté utána Mobarek, – kérdez, micsoda kegyelmet kivánsz tőle, felelj neki:“

„Uram a kilenczedik képszobor az, melynek nekem ajándékozásáért alázatosan esedezem.“

Minekutána igy megtanitotta Mobarek Szeyn királyt, hozzákezde az idézéshez.

Azonnal egy hosszas villámlás vakitá el szemeiket, melyre egy dörrenet következett. Az egész szigetet hirtelen sürü setétség boritá el; iszonyu vihar támadt s erre szörnyü orditás hallatszott: a föld rengett s olyatén földindulást éreztek, a milyent egykor Azrafyel fog az utolsó itélet napján támasztani.

Szeyn egy kissé megdöbbent s ezen zajból roszat kezde jósolni, midőn Mobarek jobban tudván, mit kelljen róla tartani, mosolygani kezde s igy szóla hozzá:

Valóban azon pillanatban megjelenék a szellemkirály egy nyájas férfi alakjában. De mégis volt valami rettentő lényében.

Mihelyt megpillantá őt Szeyn király, oly udvarilag szólitá meg, a mint Mobarek tanitotta. A szellemek királya mosolygott rajta s felele: „Óh kedves fiam, szerettem atyádat s valamikor ide jött nekem tiszteletet tenni, mindig egy képszobrot ajándékoztam neki, melyet magával elvitt. Szintugy szeretlek téged is. Én -464- kényszeritettem atyádat nehány nappal halála előtt, hogy azt irja, a mit a fehér atlaszról olvastál! Megigértem neki, hogy ótalmamba veszlek s neked adom a kilenczedik képszobrot, melynek szépsége mindazokat fölülmulja, melyeket már birsz. Elkezdettem igéretemet teljesiteni: én vagyok az, kit álmodban egy öreg alakjában láttál. Én találtattam meg veled a vödrös és képszobros földalatti szobákat. Nagy részem van mind abban a mi rajtad történt, vagyis inkább én vagyok annak oka. Tudom, mi vezetett ide. Megnyered, a mit kivánsz. Ha atyádnak meg nem igértem volna is, hogy neked adom, mégis örömest megadnám. De előbb mindenre, a mi az esket megszeghetlenné teszi, meg kell esküdnöd, hogy ismét eljősz e szigetre s egy szüzet hozsz nekem, ki tizenötöd évében vagyon és soha sem ismert férfit, sőt nem is kivánt ismerni. Azonfölül tökéletes szépségünek kell lennie, és te ugy uralkodjál magadon, hogy kivánság ne támadjon benned birására, midőn ide hozod.“

Szeyn merészen letevé a tőle kivánt esket. „De uram, – kérdezé erre, – ha szerencsés leszek is oly szüzet találni, a milyent kivánsz tőlem, miről tudom meg, hogy eltaláltam?“

„Megvallom, – felele mosolyogva a szellem király, – hogy téged a külszin megcsalhatna. Fölül van ez az Ádámfiak tudományán; nincs is szándékom ebben tereád támaszkodni. Egy tükröt adok neked, mely csalhatlanabb minden vélekedésnél. Mihelyt egy tökéletes szépségü tizenötesztendős szüzet találsz, csak nézz tükrödbe, meg fogod abban a szűznek képét látni s az üveg tiszta és világos marad, ha a szüz szeplőtelen; ha ellenben az üveg elhomályosul, ez bizonyos jele, hogy a leány nem volt mindig tiszta életü, vagy legalább kivánkozott többé az nem lenni. El ne feledd az esket, melyet nekem tettél, hanem megtartsd, mint becsületes ember: különben elveszem életedet, bármint szeretlek is.“ -465-

A szellem király ekkor egy tükröt ada kezébe ezen szavakkal: „Oh édes fiam, eljöhetsz megint, ha akarsz: itt van a tükör, melyet használnod kell.“

Szeyn és Mobarek elbucsuztak a szellemkirálytól s a tóhoz ballagának. Az elefántfejü révész hozzájok mene a sajkával, s azonképen visszavivé őket, a mint ide hozta. Megint kisérőikhez mentek s velök együtt visszatértek Kahiróba.

Alaznám király nehány napig pihene Mobareknél. Azután igy szóla hozzá: „Jer menjünk Bagdádba szüzet keresni a szellemek királya számára.“

„Ejnye, hát nem vagyunk nagy Kahiróban? – felele Mobarek. – Nem találkoznának-e itt is szép szüzek?“

„Igazad van, – viszonza a fejedelem, – tehát hogy találjuk föl őket?“

„Ne aggódjál erről uram, – felele Mobarek; – ismerek én egy igen ügyes vén asszonyt, majd arra bizom: az igen jól el fog benne járni.“

A vén asszony valóban oly ügyes vala, hogy a királylyal temérdek sok igen szép tizenötesztendős leányokat láttatott; de az megnézésök után tükrébe tekinte, s erényöknek ezen átkozott próbaköve az üveg, mindeniknél elhomályosodott. Az udvarnak és városnak minden tizenöt esztendős szüzei megpróbáltattak egymásután: s az üveg egyiknél sem maradt tisztán és világosan.

Látván, hogy nagy Kahiróban egy szeplőtelen szüzet sem lehet találni, elutaztak Bagdádba. Egy pompás palotát bérlettek a város egyik legszebb szakában. Itt urasan kezdettek élni; szabad asztalt tartottak; s minekutána minden vendégeik ettek a palotában, a maradékot a derviseknek küldötték, kik avval igen jól lakoztak.

A városnak épen ezen szakában lakott egy Bubekir -466- Müesszin nevü imám. Ez egy hiu, kevély és irigy ember volt. Gyülölt minden gazdag embert, csupán mivel ő szegény vala. Nyomorusága fölboszantotta felebarátja boldogsága ellen. Hallá hirét Szeyn Alaznámnak és a nála uralkodó bőségnek. Nem kellett több neki, hogy ezen fejedelmet utálja. Annyira vivé a dolgot, hogy egykoron a mecsetben estvéli imádság után igy szóla a néphez: „Óh kedves atyámfiai, hallottam, hogy egy idegen jött lakni közünkbe, ki naponkint temérdek pénzt költ. Ki tudja, ez ismeretlen talán valami gonosztévő, ki annyit lopván országában, e nagy városba jött, hogy itt duslakodjék. Vigyázzunk magunkra atyámfiai: ha megtudja a chalyf, hogy ilyetén ember lakik közöttünk, félő, meg fog büntetni bennünket, hogy azt tudtára nem adtuk. Én részemről kinyilatkoztatom, én ártatlanságban mosom meg kezeimet; s ha szerencsétlenség támad belőle, én nem leszek oka.“

A nép, mely könnyen elhagyja magát ámitani, egy szájjal kiálta Bubekirnek:

Erre az imám haza mene jó kedvvel s egy emlékirás készitéséhez foga, melyet jövő reggel akara benyujtani a chalyfnak.

De Mobarek, ki jelen volt az imádságon, s hallá a többiekkel együtt a pap beszédét, ötszáz aranyat köte egy kendőbe s különféle selyemszöveteket rakván egy csomóba, vele Bubekirhez ment.

Az imám nyersen kérdezé, mit akar: „Óh bölcs tanitó, – felele Mobarek nyájasan az aranyat és selymeket kezébe nyomván, – én szomszédod s kész szolgád vagyok. Alaznám herczeg, ki a város ezen szakában lakozik, küldött hozzád. Hallotta érdemeidnek hirét s reám bizta annak megmondását, hogy kivánna veled megismerkedni. Addig is kéret, fogadd el e csekély ajándékot.“

Bubekir elragadtatott örömében s felele Mobareknek: „Kérlek uram, kérj nekem bocsánatot a fejedelemtől. -467- Egészen meg vagyok szégyenitve, hogy még eddig tiszteletére nem voltam; de helyrehozom hibámat s mindjárt holnap elmegyek kötelességemet megtenni.“

Valóban már más napon igy szóla a reggeli imádság után a néphez: „Tudjátok atyámfiai, egy ember sincs ellenség nélkül. Az irigység leginkább azokat támadja meg, kik nagy gazdasággal birnak. Amaz idegen, kiről tegnap este szóltam nektek, nem valami gonosztévő, a mint némely roszakaró emberek el akarták velem hitetni; hanem egy ifju fejedelem, ki ezerféle erénynyel jeleskedik. Óvakodjunk a chalyfnál valami baljelentést tenni róla.“

Minekutána Bubekir ezen beszéde által eloszlatta volna a Szeyn iránt való balvélekedést, melyet az előbbi este támasztott vala az emberekben, hazamene. Ünneplő ruháit vevé föl, s az ifju fejdelem látogatására méne, ki őtet igen nyájasan fogadá. Mindkét részről több udvari szólások után ezt mondá Bubekir a fejdelemnek:

„Itt maradok, – felele neki Szeyn – mig egy tizenötesztendős tökéletes szépségü s oly tiszta szüzet nem találok, ki soha sem ismert férfit s nem is kivánt ismerni.“

„Ugy valóban igen ritka portékát keresesz, – felele az imám – s nagyon félnék, hogy hasztalan lesz keresésed, ha nem tudnám, hol lehet ilyetén szüzet találni. Atyja azelőtt vezér volt, de elhagyá az udvart s régóta egy félrevaló házban lakik, hol magát egészen leánya nevelésére szenteli. Ha akarod uram, oda megyek s megkérem számodra; nem kétlem, nagyon fog örülni egy ilyen születésü vőnek nyerésén.“

„Ne oly hirtelen, – felele a fejdelem, – nem akarom elvenni addig e szüzet, mig nem tudom, nekem való-e? Szépségére nézve ugyan reád bizhatnám magamat; de micsoda kezességet ajánlhatsz erényeért?“ -468-

„Szinről szinre kell őt látnom, – felele Szeyn, – többet nem kivánok arra, hogy magamat elhatározzam.“

„Tehát értesz az arczvonásokhoz? – viszonza mosolyogva az imám. – No jól van; jere velem az atyjához, majd megfogom kérni, hogy egy pillanatra láttassa veled a maga jelenlétében.“

Müesszin elvezeté a fejdelmet az atyához, ki, mihelyt megérté Szeyn születését és szándékát, előhivá leányát s parancsolá neki, hogy fátyolát vegye le.

Soha sem került még ily tökéletes és vonzó szépség az ifju balsorai király szeme elébe; egészen elámult rajta; s mihelyt megtehette a próbát, vajjon ezen szűz szintoly tiszta is, mint szép-e, kihuzá tükrét: s ime az üveg tiszta és világos maradt.

Látván, hogy végre csakugyan talált oly szüzet, a milyet kivánt, megkéré a vezértől. Azonnal kádit hivattak, az eljöve, megtették a házassági kötést és elmondották reá az imádságot.

Ezen szertartás után Szeyn a vezért házához vivé, a hol pompásan megvendégelte s nagy ajándékokat ada neki. Ezután a menyasszonynak Mobarektől sok drágaságokat külde; s ez azt a vőlegény házába vezeté, hol a lakadalom Szeyn rangjához illő pompával ünnepeltetett.

Midőn minden vendég hazatért, monda Mobarek urának: „Föl uram! Ne késsünk tovább Bagdádban, hanem térjünk vissza Kahiróba. Emlékezzél az igéretre, melyet a szellemek királyának tettél.“

„Induljunk tehát – felele a fejdelem – hiven fogom azt teljesiteni. Megvallom azonban neked, kedves Mobarekem, hogy ha engedelmeskedem is a szellemek királyának, azt csak erőltetve teszem. A kisasszony, kit elvettem, elbájoló, s kisértetbe jövök őt Balsorába vinni s a thrónusra ültetni.“ -469-

„Ah uram, – felele Mobarek, – óvakodjál kényedet követni. Uralkodjál szenvedelmeden, s bármi magad meggyőzésébe kerüljön is, tartsd meg a szellemek királyának adott szavadat.“

„Jól van Mobarek, – monda a fejdelem, – csak arra legyen gondod, hogy e szeretetreméltó szüzet ugy elrejtsd előlem, hogy soha többé szemem elébe ne kerüljön. Talán ugy is már sokat láttam őtet.“

Mobarek most készületeket tétetett az indulásra. Visszatértek Kahiróba, s onnan utjokat a szellemek királya szigete felé vevék.

A mint odaértek, szóla a hölgy, ki az utat egy gyaloghintóban tevé, s a fejedelmet a lakodalom napja óta nem látta, Mobarekhez: „Hol vagyunk? Nem érünk-e hamarjában férjemnek, a királynak országába?“

„Nagyságos asszonyom, – felele Mobarek, – ideje, hogy ámulásod eloszlassék. Szeyn király csak azért vett el téged, hogy atyád házától kinyerhessen. Nem azért lépett veled házasságra, hogy balsorai királynévá tegyen, hanem hogy a szellemek királyának kezére adjon, ki ily szüzet kért tőle, mint te vagy.“

Ezen nyilatkoztatásra elkezde a hölgy keservesen sirni, ugy hogy a fejdelem és Mobarek igen megsajnálták. „Szánakozzatok rajtam, – monda nekik, – én idegen vagyok; számot kell adnotok Isten előtt a rajtam elkövetett árulásról.“

Könyei és panaszai hasztalanok voltak. Bemutatták a szellemek királyának, ki őtet figyelmesen megnézvén, igy szóla Szeynhez: „Fejdelem, meg vagyok veled elégedve. A szüz, kit hozzám vezettél, kecses és tiszta; s öngyőzedelmed, hogy nekem adott szavadat megtartád, kedves előttem. Térj haza országodba. Ha a nyolcz képszobru földalatti szobádba fogsz lépni, megtalálod ott a kilenczediket is, melyet neked igértem; majd oda vitetem szellemeimmel.“

Szeyn megköszöné a szellemek királyának, s Mobarekkel -470- megint Kahiróba utazott. De nem sokáig maradt ezen városban: a kilenczedik képszobor után való türtelen vágyása sietteté elindulását. Azonban sokszor eszébe jutott volt jegyese; szemrehányásokat tett magának a rajta elkövetett csalárdságért, s magát tekinté szerencsétlensége egyetlen okának. – „Jaj nekem, – szóla magában, – elragadtam őtet szerető atyjától, hogy egy szellemnek áldozzam. Oh hasonlithatlan szépség, te jobb sorsot érdemelsz vala!“

Eltelve e gondolattal, végre Balsorába ére a király, hol jobbágyai örvendezvén megérkezésén, nagy örömünnepet készitettek. Azonnal anyjához, a királynéhoz mene, hogy utazásáról jelentést tegyen: s az nagyon örült, megértvén, hogy megnyerte a kilenczedik képszobrot.

„Jer édes fiam, – monda az neki, – nézzük meg; mert kétségkivül már a földalatti szobában lesz, mivel a szellemek királya azt igérte, hogy ott fogod azt találni.“

Az ifju király és anyja, mindketten türtelenül vágyván a csodálatos képszobrot látni, lementek a földalatti épületbe s a képszobrok teremébe léptek. De mely nagy vala meglepetésük, a kilenczedik talapon egy gyémánt képszobor helyett egy csodaszépségü szüzet látván, kit a király tüstént ugyanannak ismert, a kit a szellemszigetre vitt vala.

„Csodálkozol király, – szóla hozzá a szüz, – hogy engem látsz itten? Te valami sokkal drágábbat reméltél találni nálamnál, s nem kétlem, bánod most, hogy annyit fáradtál. Szebb jutalmat igértél volt magadnak.“

„Nem, szeretett hölgyem; – felele Szeyn, – tanum az ég, hogy többször volt eszemben a szellemkirálynak adott szavamat megszegnem, s téged magamnak tartanom meg. Bármi drága legyen is egy gyémántképszobor, fölérhet-e birásod gyönyörével? – Jobban szeretlek, mint minden gyémántot, s a világ minden kincseit.“ -471-

A mint e szavakat mondá, egy dörrenést hallottak, melytől megrendült a földalatti épület.

Szeyn anyja megijedt rajta; de a szellemek királya, ki hirtelen megjelent, eloszlatá félelmét. „Királyné, – szóla hozzá, – én védem és szeretem fiadat. Akartam látni, ha korában képes volna-e szenvedélyét zabolázni. Jól tudom, hogy ezen ifju szép kecsei kisértetbe hozták őtet, s nekem tett igéretét, hogy ennek birását nem fogja óhajtani, nem tartotta meg szorosan, de sokkal jobban ismerem az emberi természet gyarlóságát, mintsem azért haragudnám s bámulom maga megtartóztatását. Itt van a kilenczedik képszobor, melyet neki szántam: ez sokkal ritkább, mint a többi egyetemben! – Szeyn király, – szóla tovább felé fordulván, – élj boldogul ezen ifju hölgygyel; hitvesed ő; s ha azt akarod, hogy híven s állhatatosan szeressen, szeresd mindig; de csak magát szeresd: ne szerezz neki vágytársnét, ugy kezeskedem hűségéről.“

E szavakkal eltünék a szellemkirály; és Szeyn örömre ragadtatván jegyese által, még azon napon ülé lakadalmát s kihirdetteté balsorai királynénak: és ezen mindig hü és szerető házastársak egymással számos évet éltek.

Lábjegyzetek.

1) Erám, a földi paradicsom.

2) Akcsa; egy kis pénz.

3) Kun; a kana ige parancsolója, azt teszi: légyen.

4) Kapidzsik; a Szeral kapujának őrei, kapusok, rendszerint a szultán parancsait teljesitik.

5) Fikaá: árpából, vizből s malozsából készitett ital; a ki méri, Fikainak hivatik.

6) Mangir, kevesebb egy kispénznél, mintegy félkrajczár.

7) Visnú: az indus szentháromság második személye, a fentartó hatalom jelképe.

8) Asper, három kispénz értékü török pénz.

9) Karavanszerai tanya az utasok számára: vendégfogadó.

10) Dinár, egy körmöczi aranyat érő aranypénz.

11) Az Izlam szabásai szerint feleségét a férj két izben verheti el, ugy hogy háromhónapi különlakás után, uj házassági szerződés mellett, ismét magához vehesse. Ha harmad izben is elűzné, nem szabad egyébként visszafogadnia, ha csak az asszony előbb más férjhez nem megyen, s ezen férjet hiják hullának azaz tilalomoldónak, ezen igétől hulla – oldani.

12) Az arab nun betűt emlit, mely nálok hasonló alaku a megforditott szemöldökhöz.

13) Torf annyi mint boldoglét.

14) Lockman arab meseköltő.

15) Élte a lelkeknek.

16) Örmény.

17) Gyöngyök.

18) Asszád ezt teszi: igen szerencsés. Mótár: áldozatra szántt.

19) Törökül, s a keletieknél babus.

20) Ezen hét csillagzat: a szemek, szemöldök, szemcsillagok és a száj.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ARAB REGÉK (1. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.