The Project Gutenberg eBook of Török népmesék
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Török népmesék

Compiler: Ignácz Kúnos

Contributor: Ármin Vámbéry

Release date: March 18, 2021 [eBook #64859]
                Most recently updated: October 18, 2024

Language: Hungarian

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TÖRÖK NÉPMESÉK ***

TÖRÖK NÉPMESÉK

*

EREDETIJÉT GYÜJTÖTTE ÉS MAGYARRA

FORDITOTTA

DR KÚNOS IGNÁCZ

VÁMBÉRY ÁRMIN ELŐSZAVÁVAL

KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG

BUDAPEST

HORNYÁNSZKY VIKTOR AKADÉMIAI KÖNYVKERESKEDÉSE

1889.

Hornyánszky Viktor sajtója.




ELŐSZÓ.

Akár az utczára szórt gyöngyök, gyémántok és egyéb drágakövek, úgy
hevertek szanaszét a török népköltészet kincsei is, anélkül hogy
összegyüjtőjük akadt volna, anélkül hogy az őket megillető figyelmet
felébresztették volna. Amaz élénk politikai és gazdasági érintkezés
alatt, mely köztünk és a hozzánk oly közel álló kelet közt, már
évszázadok óta fennáll, pusztán a _porta_ nyelve, az _efendi_-világ
gondolatköre és az arab-perzsás elemek tarka-barka czafrangjaitól rikító
irodalmi termékek voltak azok, melyek kelet kutatóját érdekelték. Mint
török irodalmi mutatványok, csakis ilyenek terjedtek el a nyugaton. De
hogy maga a nép, az idegen szellemi termékektől meg nem betegesített
törökség, hogy hogyan gondolkozik, hogyan érez és álmodozik; milyenek a
mondái és dalai, legendái és meséi, mindezekről vajmi keveset tudtunk ez
idáig. Hiszen maga a «_Türk_» szó, egyértelmü volt a «paraszt, durva,
bárdolatlan» kifejezésekkel, és az a hamis szégyenpir, mely ez
epithetonok kiejtésekor az _oszmánli_ arczát elborította, mintha
halavány fényét egész Európáig vetette volna.

Igen érdemes munkára vállalkozott tehát _dr. Kúnos_, a midőn figyelmét
ez eddig teljesen elhanyagolt irodalmi kincsre fordította, és e
szerteszét heverő drágaságokat összeszedegetve, gyönyörü népmesék díszes
koszorujával ajándékozta meg az európai olvasó közönséget. E mesék
jobbára népmesélők ajkairól vannak ellesve, a kik gőzölgő _mokka_ nedv
és szörtyögő _nárgile_ mellett heverészve, kávéházi kényelemben töltik
idejüket, és a boldog nyugalmat kifejező _kejf_ élvezetébe merülvék.
Legnagyobb részük azonban a _hárem_ derült és kedélyes lakónőitől
származnak, a kik estéken át a _tandir_ köré guggolva, örömest
kalandozzák be képzeletükkel a földöntúli világ tündérek lakta
levegőjét. Rideg téli éjszakáknak derült enyhe költészete. Egy részük
ismét a keleti képzelődés ama gazdag forrásából eredeztek, melyek főleg
a hosszu _ramazáni_ éjjeleken szoktak fel-felbugyogni, a midőn a szigoru
bőjtidőt vidám lakmározás váltja fel, és a midőn a fárasztó
_Terávih_-imára gyenge bágyadtság és áhítozott nyugalom következik. Ez
érzéseket mi nyugat emberei nem is ismerjük.

A keleti embernek a phantásiája mindig is tevékenyebb és elevenebb, mint
a gondolkozó ereje. Mert míg ez utóbbi a földi bajlódások és küzködések
fáradságos voltát juttatja eszébe, addig az előbbi, mintegy üdülőül
szolgálva, enyhíti és gyönyörködteti, és boldogságának voltaképeni
alapfeltétele. A meseköltészet múzsája mindig is elevenebb volt keleten,
mint nyugaton, minden rang és állásbeli egyforma buzgalommal ápolta, és
csak alig négy évtizede annak, hogy maga egy török diplomata, tehát egy
egészen modernizált török, meseköltés sugaraival ragyogtatta be berlini
missziója idejét és ‚Muhajjeláti Aziz efendi‘ (Aziz efendi képzelődései)
czimén, egy kötet csinos mesét küldött a komoly német északból a
Boszporusz lanyhább fövenyére.

A mi az előttünk levő mesekötet őseredetét illeti, úgy azt azon
ethnológiai érintkezésekben kereshetni, melyeknek a mai _oszmán_ok
keletkezésüket is köszönhetik. Ép amint a szeldsuk-turkomán hódítók köré
évszázadokon át gyülekeztek a különböző népek, mint a görögök, örmények,
arabok, kürdök, kaukáziaiak, szlávok és albánok, és együttesen
megalkották az _oszmán_ nemzetet, épp úgy a török mesék eredetét is a
keleti költészet ama mesteri hálózatában kell keresnünk, mely Indiától a
Tigris partjáig, innen meg egész Európáig is eljutott.

Az _Ezeregyéj_ bizonyára már a kisázsiai szeldsukok közt is erősen el
van terjedve, mert hisz a legelső, speciális _oszmánli_ jellegű,
irodalmi kisérletek is, egy ‚_Elfereds baad-es siddet_‘ czimű ismeretes
mesegyüjtemény után vannak megalkotva. E gyüjtemény, mely a Hidsra VII.
és VIII-ik századában keletkezett, voltaképen arab mesék utánzata, és
nem is tekintve a roppant érdekes nyelvanyagot, úgyszólván első szellemi
kapcsa lett ama nagy népegyvelegnek, melyet összeségében _oszmánli_nak
neveznek. Később e mesék épp olyan mértékben alakultak át, mint a milyen
mértékben növekedett a keleti szellemtől merőben különböző szláv-görög
és kaukáziai befolyás; anélkül azonban, hogy a költészet alaphangját
lényegében megváltoztatta volna, mely mindig megőrizte a keleti
phantásia tiszta bélyegét és a mely előszeretettel kalandozgatott ázsiai
erkölcs- és gondolatvilágokban.

Mert csakis igy érthető, hogy e török mesék, melyeket _dr. Kúnos_ hűen
és mintaszerüen gyüjtött és fordított, épp oly mértékben beszél
_pádisák_ról és _dervisek_ről, _dev_ (ördög) és _peri_ (tündér)ről,
_Anká_ról és _dsin_ről, _boszorkány_ról meg _varázslók_ról, mint akár a
messze India, és a még messzebb mongol sivatag hasonló termékei.
Tekintetbe véve azt a nagy szellemi rokonságot, melyet a világ összes
népeinek meséi közt már többször kimutattak, nem igen fog meglepőleg
hatni, ha az előttünk levő kötetben nem egy frappáns párjára bukkanunk
azoknak a meséknek, melyeket _Frere_ kisasszony ‚Old Deccan Days‘ cz.
csinos könyvében közölt, avagy a melyeket ‚Sziddhi-Khür‘ cz.
gyüjteményében _Jülg_ nyujtott a német közönségnek. Hisz ily jelentékeny
hasonlóságok a magyar és délszláv meseköltészetben is, ugyancsak
kimutathatók.

A mi azonban az előttünk levő mesekötet költészetét legjobban jellemzi,
az amaz egyszerü és mégis erőteljes nyelvezet, az a mesterkéletlen és
itt-ott mégis merész gondolatmenet. Egyszóval _Kúnos_ török meséi egy
darab keletnek a képviselői, egyszerü ruházatában a természetes
népnyelvnek; egy drága kő, melynek tiszta és nemes a foglalatja, és mint
ilyet nem ajánlhatjuk eléggé a művelt közönségnek. De ugyancsak ideje is
volt már, hogy a fiatal magyar turkológus összegyüjtse a rég parlagon
heverő kincset, mert nemsokára vasut szeldeli át Anatólia klasszikus
földjét, és azzal együtt idegen emberek jelennek meg, idegen
gondolatokkal és idegen mesékkel, és varázsszerü közlekedéseink
változtató hatása alatt sok enyészik majd el az ó-világ
jellemzetességeiből.

Budapest, 1889. február havában.

Vámbéry Á.




Őzike-királyfi.

Egyszer volt, egyszer nem volt, Álláhnak szolgája sok volt; volt egyszer
egy pádisá, ennek egy fia meg egy lánya. Megvénül a pádisá, megjön az
ideje és meghal; a fia foglalja el a helyét és jócska időn át uralkodva,
összes vagyonát elemészti.

Azt mondja egy nap a lány-testvérének: «Húgom, a vagyonunkat mind
elköltöttük; ha majd meghallják, hogy pénz nélkül állunk, egy az, hogy
elkergetnek bennünket, de meg senkinek se fogunk majd a szeme közé
nézhetni. Legjobb, ha mindennek elejét veszszük és ideje korán
elmenekülünk». Szedik-veszik czók-mókjukat és a két egytestvér éjnek
idejében ki a palotából, mennek világgá.

Mennek mendegélnek, eljutnak egy rengeteg nagy síkságra. Annyit
szenvednek a rekkenő melegtől, hogy majdhogy el nem dőlnek. A fiu nem
bírja ki tovább, és a mint meglát a földön egy kis összegyülemlett
vizet, így szól a lányhoz: «Húgom, nem én innen egy tapodtat se, míg ezt
a vizet ki nem iszom».

«Ugyan bátya – feleli a lány – ki tudja viz-é, piszok-é, mit tudhatni?
Ha már eddig kibirtuk, haladjunk még egy keveset, hátha találunk majd
vizet.»

De bizony a fiu: «Nem én egy lépést sem, megiszom én, ha addig élek is».
Ezzel neki a szennyes víznek, szürcsöli-szürcsöli, de íme, alighogy
megitta, egy őzike lett belőle.

Sír-rí a lány nagy keservesen, hogy mi lesz most már ő vele; de már
megtörtént, megint csak útra kelnek. Mennek mendegélnek, hegyen-völgyön,
nagy síkságon; egy nagy forrásnál nagy fa, ott állanak meg pihenőre. Azt
mondja az őzike: «Húgom, mássz fel itt erre a fára, én meg megyek, hátha
valami enni valóra tehetek szert.» A lány felmászik a fára, az őzike
dolog után lát, hegyet-völgyet bejár, nyulat mit fogdos, elhozza, a
testvérkéjével együtt megeszik és éldegélnek napról-napra, hétről-hétre.

A fa mellett a forrás, abból szokták volt a pádisá lovait itatni. Hozzák
este a kocsisok a lovakat és a mint inni akarnának, megpillantják a viz
tükrében a lány árnyékát, visszahőkölnek tőle a lovak. A kocsisok még
azt hiszik, hogy talán a víz nem tiszta, veszik, kiürítik a válut, ujból
megtöltik, de bizony a lovak megint csak visszaijednek, nem isznak a
vízből. Nem tudják a kocsisok mire vélni a dolgot, mennek, elmondják a
pádisának.

«Talán zavaros a víz», mondja a pádisá. «De nem ám – felelik a kocsisok
– egyszer ki is ürítettük a válut, friss vízzel töltöttük teli, még sem
ittak belőle.»

«No csak menjetek – küldi őket urok – nézzetek jól szét, hátha valami
van ott a közelben, a mitől megijedhettek.»

A kocsisok visszamennek, és a mint jól körül néznek a forrás körül,
szemügyre veszik a nagy fát, hát meglátják a tetején a lányt. Izibe
mennek és hirt adnak róla a pádisának. Nem restelli a fáradságot a
pádisá, eljön, felnéz, lát egy lányt, de olyat, mint a hold
tizennegyedikén, olyan szépet, hogy a ki egyszer ránéz, azt mondja, hadd
nézzek rá még egyszer. «Szellem vagy-é, tündér vagy-é?» szól fel hozzá a
pádisá.

«Se nem szellem, se nem tündér, hanem ember szülte ember», szól vissza a
lány.

Hiába kéri a pádisá, hogy szálljon le hozzá, hiába rimánkodik neki,
nincs annyi lelke, hogy leszállassa. Megharagszik a pádisá, kiadja a
rendeletet, hogy vágják ketté a fát. Veszik az emberek a baltát és
kezdik a fát vágni. Vágják a vastag fát, vágják, kicsi híja maradt még,
de hogy e közben beesteledett és már setétedni is kezdett, abba hagyják
a munkát, hogy a többijét majd elvégzik másnap.

Alighogy ezek elmennek, itt az őzike az erdőből, látja a fát és kérdi a
húgától a történteket. Elmondja a lány a dolgot, azt is, hogy nem akart
a fáról leszállani. «Jól tetted – mondja az őzike – ezután se szállj le,
akárhogy hív is.» Ezzel oda megy a fához, egyet nyal rajta, és ime még
vastagabb lett, mint annak előtte volt.

Másnap ismét dolga után lát az őzike, jönnek a pádisá emberei is, hát
látják, hogy ép a fa, és még vastagabb is lett. Megmeg kezdik a fát
vágni, vágják-vágják, még csak a fele hiányzik neki, de minthogy megint
rájok esteledett, a többijét másnapra hagyják, mennek haza.

Ne nyujtsuk el a dolgot, az őzike megint megjött és amint ismét egyet
nyal a fán, még sokkalta vastagabb lett.

Reggelre kelve, alig hogy elment az őzike, ehol a pádisá a favágókkal és
a mint látja, hogy a fa egyre csak vastagodik, más útját-módját keresi a
dolognak. Visszafordul, elmegy egy boszorkány hírű öreg asszonyhoz,
elmondja neki a fát meg a lányt, kincset igér neki, ha le tudja onnan
csalni. Elvállalja a dolgot a kuruzsló asszony, vesz elő egy háromlábú
vasat, üstöt, holmi egyetmást és viszi a forrás mellé. A vasat leteszi a
földre, rá meg az üstöt, de fenékkel felfelé, a forrásból vizet merít,
nem az edénybe, hanem mellé önti; a szeme is be van hunyva, mint a
vaknak.

A lány azt hiszi, hogy csakugyan vak és lekiált hozzá a fáról: «Néném
asszony, fordítva tette kigyelmed az üstöt a vasra, a víz mind a földre
ömlött.»

«Óh édes lánykám – kezdi el az öreg asszony – merre vagy, szemeim nem
látnak; szennyest hoztam magammal, ha Álláht szereted, jöjj és igazítsd
helyére az üstöt, hadd mossam ki a holmimat.» Az őzike intése jutott a
lány eszébe, nem szállott le.

Másnap ismét ott a boszorkány, oda botorkál a fa alá, tüzet rak, lisztet
vesz elő hogy majd szitál, de liszt helyett hamut rak a szitába.
«Szegény világtalan néne», szánakozik a lányka a fán, és kiáltja neki a
fáról, hogy liszt helyett hamu van a szitában. «Óh lányom – siránkozik
az öreg – vak vagyok, nem látok, szállj le onnan, segíts egy kissé a
bajomon.» Erősen meghagyta volt neki az őzike, hogy le ne szálljon
valahogy a fáról, szót is fogadott a testvérkéjének.

Harmadnapra megint a fa alatt a boszorkány. Ezuttal juhot hozott magával
és a mint veszi elő a kést, hogy megnyúzza vele, a visszájával kezdené
el vágni. Úgy elsiránkozott a juhocska, hogy nem nézhette a lány az
állat kínlódását, leszáll, hogy majd ő vágja a juhot, de ott a fa
közelében az elrejtőzött pádisá, kapja a lányt és viszi egyenesen a
palotájába.

Úgy megtetszett a pádisának a lány, hogy meg akart vele esküdni, de a
lány nem addig, míg az ő testvérkéjét az őzikét is el nem hozzák neki,
addig pillanatnyi nyugta sincs. Embereket küldenek ki az erdőre,
megfogják az őzikét és viszik a palotába, a testvérkéjéhez. El nem
eresztené a lány az oldala mellől, együtt feküsznek le, együtt kelnek
fel. A pádisá nagy lagzit csap, megesküsznek; a kis őzike se tágít
mellőlük, és estenként a hogy felkeresi őket és két első lábával végig
tapogat rajtuk, megnyugszik sorsán, mert:

«Ez a sógor lába, ez a húgom lába.»

Idő telik, idő múlik, a mesebeli idő még gyorsabban, a szerelmeseké
leggyorsabban; a mieink is boldogul élnének, ha nem lett volna a
palotában az a fekete rablány. Roppant rágta az irígység, hogy a pádisá
ezt a fáról szakadtat vette el, nem pedig őt. Leste is az alkalmat a
bosszura.

Szép egy kert volt a palotában, nagy vízmedencze a közepében, ott
szokott volt a szultán-asszony időzgetni. A kezében arany csésze, a
lábán meg ezüst saru, úgy ment a nagy medenczéhez, és a mint elért a
vízhez, utána a rablány, bedobja a vízbe. Volt abban a medenczében egy
nagy hal, azonnal lenyelte a szultán-asszonyt. A fekete meg, mintha
misem történt volna, megy vissza a palotába, felveszi a szultán-asszony
aranyos ruháit és oda ül a helyére.

Jön este a pádisá és kérdi az asszonytól, hogy mi lelte, hogy úgy
elváltozott az arcza? «Sokat sétáltam a kertben, a nap megsütötte az
arczom, attól lettem ilyen», feleli a lány. A pádisá elhitte neki, leül
mellé vigasztalni, hanem az őzike is előjön és a mint kezdi őket
símogatni, ráismer a rablányra, mert:

«Ez a sógor lába, hol a húgom lába?»

A rablánynak se kellett egyéb, ez az állat elébb-utóbb még végére fog
járni, tünődik magában, hogyan pusztíthatná el ezt is.

Egyet gondol, másnap betegnek tetteti magát, orvosokat hivat és pénzzel,
szép szóval lelkökre köti, hogy mondják a pádisának, nagy beteg a
felesége, az őzike szívét ha megehetné, csak az segít a baján. Elmondják
az orvosok a pádisának, azt is hogy az őzike szívét kellene a beteggel
lenyeletni. Oda megy a feleségének hitt rabszolgához és kérdi tőle, hogy
nem bánja-e, ha levágatja testvérkéjét, az őzikét.

«Mit tegyek – sóhajt az álnok – ha én meghalok, mi lesz szegény fejével;
jobb ha levágatjuk, így én se halok meg, ő is megszabadul állati
voltától.» Kiadja a pádisá a rendeletet, élesítteti a kést, téteti tűzre
a nagy üst vizeket.

A szegény őzike megneszeli a nagy sürgés-forgást, lemegy a kertbe a
medenczéhez és háromszor kiált le a testvéréhez:

  «A késeket élesítik,
  forralják a kazán vizet,
  én húgocskám siess siess.»

Háromszor felelnek neki vissza a hal gyomrából:

  «Itt vagyok a hal gyomrában,
  a kezemben arany csésze,
  a lábamon ezüst saru,
  az ölemben kis pádisá.»

Mert teherben volt a szultán-asszony, a mikor a hal elnyelte, ott szülte
meg kis fiát a hal gyomrában.

Meg akarta éppen a pádisá az őzikét fogatni, a mint lesietett a kertbe a
medenczéhez. Nagy óvatosan utána megy az őzikének és mindent meghallott,
a mit a két testvér beszélgetett. Kiürítette nagy gyorsan a medenczéből
a vizet, kihuzatja a nagy halat, a gyomrát felvágatja, és íme mit lát?
Felesége hal gyomrában, a kezében arany csésze, a két lábán ezüst saru,
a karjában kicsi fia. Hol a feleségét öleli, hol a gyerekét csókolja,
viszi őket fel a palotába és elbeszélteti magának a történteket.

Az őzike meg ezalatt egyet talált nyalni a hal véréből, és egyszerre
csak emberré változott át. Felszalad a húgához, össze-ölelkezik a két
egy-testvér és úgy elsírnak szerencséjükön.

A pádisá veszi az arab szolgálót és kérdi tőle, hogy mit szeretne
jobban, negyven kardot-e avagy negyven lovat. Azt feleli neki a rablány:
«Kard az ellenségem torkába menjen, negyven lovat adj, hadd mehessek
sétára.» Rákötteti a lányt negyven lónak a farkára és útnak ereszti
sétára; apró darabokra szakadt a fekete, minden porczikája más-más
hegyen maradt.

A pádisá meg a felesége még egyszer nagy lagzit csapnak, az
őzike-királyfinak is akad a palotában párja és negyven nappal, negyven
éjjel egyre csak lakodalmaznak. Ettek ittak, czéljukhoz jutottak; ti is
egyetek igyatok, czélotokhoz jussatok.




A három narancs-peri.

Réges régi időben, szita volt a szalmában, minden csupa hazugság, ha
volt is, ha nem is volt, minden dolog bőven volt, ettünk-ittunk egész
nap, de éhesen aludtunk, mondom ilyen időben, volt egyszer egy pádisá.
Örömtelenűl múltak napjai, mert nem volt egy fia gyereke sem.

Bújában útra kel a _lalá_jával (vezérével) és a mint mennek mendegélnek,
kávét isznak, csibukoznak, eljutnak egy nagy völgybe. Leülnek egyet
pihenni és amint nézegetnek jobbra-balra, egyszerre csak megrendűl a
völgy, ostor csattan és egy zöld ruhájú, sárga papucsú, fehér szakállú
dervis áll előttök. A pádisá meg a vezére nagy féltükben mocczani se
mernek, de a mint a dervis feléjük közeledik és «Szelámin áléjküm»-öt
mond nekik, ők is neki bátorodva, visszafelelik a «Ve áléjküm
szelám»-ot.

«Mi járatban vagy pádisá uram?» kérdi a dervis.

«Ha ki tudtad találni hogy pádisá vagyok, akkor a bánatom okát is tudnod
kell», feleli a pádisá.

Elővesz a dervis a kebeléből egy almát, oda adja a pádisának és igy szól
hozzá: «Felét add oda a szultán-asszonynak, a másik felét magad edd
meg», és ezzel eltünt.

Haza megy a pádisá, oda adja a fél almát a feleségének, a másik felét ő
eszi meg és kilencz hónap tíz nap leteltével királyfi van a háremben.
Azt se tudta a pádisá mit csináljon örömében, pénzt osztogat a
szegényeknek, rabszolgákat szabadít fel, se kezdete, se vége a sok
lakomának.

Hogy ne nagyon nyujtsuk a dolgot, a mesékben úgy is hamar telik az idő,
nagyot nő a gyerek, elérte a tizennegyedik esztendejét is. Azt mondja
egy nap az apjának: «Pádisá apám, csináltass nekem egy kis
márványpalotát, de olyat ám, hogy két forrás legyen benne, az egyikből
zsir, a másikból méz folyjék.» Nagyon szerette a pádisá egyetlen egy
gyerekét, azonnal csináltatott neki palotát, két forrást, úgy a hogy a
fia szíve kivánta. Ott ült a királyfi a palotájában, és a mint nézi a
forrást, hogy bugyog ki belőle a zsir meg a méz, ehol egy öreg asszony,
kezében korsó, tele akarja tölteni a forrásból. A királyfi egy követ
vesz elő és eltöri vele az öreg asszony korsaját. Az öreg asszony nem
szól semmit, elmegy.

Másnap megint előjön és a mint töltené a forrásból, ismét oda dob a
királyfi egy követ, megint eltöri a korsaját. Szó nélkül megy vissza az
öreg asszony. Harmad napra is eljön, de harmadszorra is oda a korsaja.
«Óh ifju – szólal meg az öreg asszony – azt kivánom Álláhtól, hogy
szeress bele a három narancs_peri_be», (tündérbe) és azzal ott hagyja.

E pillanattól kezdve, mintha tűz emésztené a királyfi szívét,
hervadozni, sápadozni kezd és a mint látja a pádisá, hogy beteg a fia,
orvost, hodsát hivat, de egy se tud segíteni a baján. Megmondja egy nap
a királyfi az apjának: «Óh sáh apácskám, nem gyógyítanak meg engem ezek
az emberek, hiába való minden fáradozásuk. Bele szerettem a három
narancsba, és nem is lesz addig nyugtom, mig meg nem találom őket.»

«Óh gyermekem – rimánkodik a pádisá – egyetlenem vagy énnekem e világon,
ha te is elmész, kiben telik akkor örömöm.» A királyfi csak hervadoz,
csak olvadoz, belátja az apja, hogy jobb lesz, ha útnak engedi, hadd
találja meg a narancsokat, szive balzsamát. Hátha vissza kerülhet az
útjából.

Könnyű terhű, nehéz értékű holmival útra kel egy nap a királyfi, és hol
leülve, hol felkelve, hol hegységen, hol síkságon egyre halad előre. Egy
roppant nagy síkság közepette, ott az országúton előtte a _mináré_
(torony) nagyságú ördög-anya. Féllába az egyik hegyen, a másika egy
másik hegyen; a szájában mézgát rágcsál, fél órai útra hallik; fergeteg
a lehellete, a karjai nyolcz rőfnyiek.

Egy «Jó napot anyácskám» kiáltással odaszalad a fiu és átöleli az
ördög-anya derekát. «Ha anyácskámnak nem szólítottál volna – mondja az
asszony – azonnal bekaptalak volna.» Kérdi aztán a fiutól, hogy merről
jön és mi járatban van.

«Jaj édes anyácskám – sóhajt egyet a fiu – olyan baj jött a fejemre,
hogy te se kérdezd, én se mondjam.»

«De csak elő vele, no,» nógatja az ördögök anyja.

«Óh édes anyácskám – sóhajt még egy nagyobbat a fiú – bele szerettem a
három narancsba; jaj ha oda tudnál igazítani.»

«Csitt – kiált rá az asszony – e szót még emlegetni is tilos erre; én
meg a fiaim őrizzük ugyan, de magunk se tudjuk, hogy merre van. Negyven
fiam van, azok nagyobb földet járnak be, talán tudni fogják.» A mint
beesteledett, mielőtt még haza jöttek volna az ördög-fiak, veszi az
asszony a királyfit, egyet csap rá, azonnal vizes korsóvá változott.

Épen jókor, mert egyszerre csak betoppan a negyven ördög legény és kezdi
mind: «Emberszagot érzek, anyó.»

«Ugyan, ugyan – csitítja őket az anyjok – mit keresne itt köztetek ember
fia, vájkáljátok csak meg a fogatokat.»

Elővesznek egy-egy hasáb fát és a mint vájkálnak vele a foguk közt, az
egyik egy czombot, a másik egy kart, ki fejet, ki meg mellet húz ki a
foga közzül. Leülnek és hozzálátnak az evéshez. Evés közben tudakolja az
anyjok: «Ha ember testvéretek volna, mit csinálnátok vele?»

«Mit csinálnánk – felelik – szeretnők mint testvérünket.»

Egyet csap az asszony a korsóra, és előterem a királyfi. «Itt a
testvérkétek», mondja a negyven fiának.

Köszöntik nagy örömmel a _dev_ek (ördögök) a királyfit, testvérnek
szólítják, leültetik és mondják az anyjoknak, hogy mért nem szólt elébb,
legalább együtt ehettek volna.

«Jaj fiaim – mondja az asszony – nem olyan étellel él az mint ti,
tyukot, juh hust meg ilyesfélét esznek az ember fiak.»

Kapja erre az egyik, kimegy, hoz egy juhot, leöli és oda teszi a fiu
elé.

«Óh te gyerek – mondja megint az asszony – meg is kell azt neki sütni.»

Megnyúzzák erre a juhot, tüzet raknak, megsütik és elibe tálalják. Eszik
a királyfi egy darabig és amint jóllakott, abba hagyta. Nógatják az
ördög-fiak, hogy no még, no még, de mondja nekik az asszony, hogy csak
annyit szoktak azok enni.

«Lássuk csak – mondja a negyven testvér egyike – milyen is ez a juh
hus?» Fogja és egy-két falással végére jár az egésznek.

Reggelre kelve azt mondja az asszony a fiainak: «Testvérkéteknek nagy ám
a baja.» – «Mi az? – kérdik – hátha segíthetünk rajta.»

«Bele szeretett a három narancsba.» «Mi – mondják az ördög-fiak – nem
tudjuk a három narancs helyét, sose járunk arra, de a nagynénénk talán
tudni fogja.»

«Vigyétek hát oda ezt a fiut – mondja az asszony – mondjátok neki, hogy
tiszteltetem, ez az én fiam, fogadja el ő is a fiának és segítsen a
baján.» Veszik a _dev_ek a királyfit, viszik a nagynénjükhöz és
elmondják neki, hogy mi járatban vannak.

Hatvan fia volt ennek az idősebb ördög-asszonynak, és minthogy ő nem
tudta a narancsok országát, a fiait várta haza. De hogy kárt ne tegyenek
uj fiában, egyet csap rá és edénynyé változtatja.

«Emberszagot érzek, anyó», kiáltja valamennyi, a mint belépnek a házba.

«Talán emberhúst ettetek, abból maradt a fogatok közt», mondja nekik az
asszony. Elővesznek egy-egy hasáb fát, és amint piszkálgatják vele a
fogukat, mindegyik kihúz belőle valamit és aztán megint lenyelik. Evés
közben egyet csap az asszony az edényre, és a mint meglátja a hatvan
_dev_ a kis ember-testvért, szivesen látják, asztalhoz ültetik és valami
enni valót keresnek elő neki. «Fiuk – mondja másnap reggel az ördögök
anyja – ez a gyerek beleszeretett a három narancsba, nem tudnátok
szegényt útba igazítani?»

«Bizony mi nem tudjuk – mondják a _dev_ek – de hátha az idősebb
nagynénénk tudja.»

«Vigyétek el oda ezt a fiut – mondja az asszony – tiszteltetem, ez az én
fiam, legyen az övé is, és járjon utána a bajának.» Viszik a fiut a
nagynénjükhöz és elmondják neki a dolgot.

«Jaj fiaim, biz én nem tudom – mondja az agg anyó – de ha estére megjön
a nyolczvan gyerekem, megkérdezem tőlük.»

A hatvan _dev_ elmegy, a királyfit ott hagyják és a mint beesteledik,
egyet csap rá az ördög-anya a fiúra, seprőt csinál belőle és oda
támasztja az ajtóhoz. Jön aztán a nyolczvan _dev_, ők is megérzik az
emberszagot, és emberhúst vájnak ki ők is a foguk közzül. Evés közben
ezektől is azon mód kérdi az asszony, hogy ha embertestvérök volna, mit
csinálnának vele, és a mint fogadják, sőt a tojásra is megesküsznek,
hogy ujjal se érnének hozzá, egyet csap az asszony a seprőre, előjön a
királyfi.

Fogadják szép szivesen a _dev_ testvérek, tudakozódnak az egészsége
után, egy kis ennivalóval szolgálnak neki, alig tudnak neki helyet
lelni. Evés közben kérdi az asszony, hogy nem tudják-e, merre a három
narancs, mert beleszeretett uj testvérkéjük. Nagy örömmel ugrik elő a
legkisebbik _dev_-fiu, hogy ő tudja merre van.

«No ha tudod – mondja az anya – vidd el ezt a fiut, hadd jusson a
kivánságához.»

Reggelre kelve, veszi az ördög-fiu a királyfit és kettecskén útra
kelnek. A mint mennek mendegélnek, azt mondja a kis _dev_: «Testvér, nem
sokára egy nagy kertbe jutunk, annak a medenczéjében van a három
narancs. Amint azt mondom, hogy hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed,
kapd meg, a mit meglátsz».

Mennek még egy keveset, bejutnak a kertbe, és a hogy meglátja a _dev_ a
medenczét, oda szól a fiunak: «Hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed.»
Meglátja a királyfi a három narancsot, hol a víz színén lebeg hol a
vízben úszik, kapja az egyiket, dugja a kebelébe. Megint kiáltja neki a
_dev_: «Hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed»; behunyja meg kinyitja,
megint kikap egy narancsot, ezen mód a harmadikat is.

Azt mondja aztán neki a _dev_: «Vigyázz, valahogy olyan helyt ne vágd
fel e narancsokat, a hol víz nincs, mert meg találod bánni.» A fiu
fogadja és azzal az egyik jobbra, a másik balra.

A mint megy mendegél, sokat jár keveset jár, hegyet völgyet, síkot
bejár, eszébe jut a narancs, előveszi az egyiket, hogy ő bizony
felvágja. Alig hogy belevág a narancsba, egy tündérszép lány pattan elő
belőle, de olyan szép ám, mint a hold tizennegyedikén. «Az Istenért, egy
kis vizet adjatok», kiáltja a leány, és amint nem kapott azon nyomban
vizet, mintha csak eltünt volna a föld színéről. Eleget sajnálta a
királyfi, de hiába minden, elmúlt dolog.

Megint útra kel, és amint ismét megy egy keveset, gondolja hogy
akárhogy, de egy narancsot még felvág. Előveszi a másik narancsot is, és
ahogy felvágja, az előbbinél még sokkalta szebb egy lány pattan elő,
vízért rimánkodik, de hogy a királyfi nem tudott neki adni, az is
eltünt.

«No de a harmadikra már jobban vigyázok,» fogadja a királyfi és
folytatja megint az útját. Jártában-keltében elérkezik egy nagy
forráshoz, egyet iszik belőle és gondolja magában, hogy itt felvágja a
harmadik narancsot is. Előveszi, felvágja és ime a másik kettőnél jóval
szebb lány áll előtte. A mint ez is kiáltoz vízért, oda viszi a
forráshoz, inni ad neki és a lány nem tünt el, életben maradt.

Anyaszült meztelen volt a lány és minthogy így nem vihette be a városba,
mondja neki, hogy mászszon fel a forrás mellett levő nagy fára, ő meg
bemegy a városba ruháért, kocsiért.

Mialatt a királyfi oda jár, egy arab szolgáló jön a forráshoz és a mint
merítene a vízből, meglátja a lány képét a víz tükrében. «No te lány –
szólt maga magához – hisz én szebb vagyok az asszonyomnál, én bizony nem
hordok neki vizet, ő hozzon én nekem.» Ezzel széttöri a korsót, megy
haza és a mint kérdi az asszonya hogy hol a korsó víz, azt feleli az
arab: «Szebb vagyok én náladnál, te hozz ezután nekem vizet.» Az asszony
vesz egy tükröt, oda tartja neki és így szól hozzá: «Elment tán az
eszed, nézz csak ide a tükörbe.» Az arab belenéz, látja, hogy csakugyan
fekete. Szó nélkül veszi a korsót, megy ismét a forráshoz és amint
meglátja a lány képét a vízben, azt hiszi, hogy az ő arcza.

«Mégis csak szebb vagyok én az asszonyomnál», kiáltja ismét, széttöri a
korsót és megy haza. Megint kérdi az asszonya, hogy mért nem hozott
vizet.

«Szebb vagyok én náladnál, te hozz nekem vizet.»

«Megbolondultál te lány», mondja az asszony, hozza ismét a tükröt és a
mint meglátja magát benne az arab, megint vesz egy korsót és viszi a
forráshoz. A lány képe megint ott a vízben, és amint harmadszorra is
akarná törni a korsót, lekiált a lány a fáról: «Sose törögesd a korsókat
néne, az én arczomat láttad a viz tükrében, azt nézted a magadénak».

Felnéz az arab, és amint meglátja a tündérszép lányt, felmászik hozzá a
fára és így kedveskedik neki: «Óh aranyos lányocskám, egész oda lettél a
sok üléstől, jer, hadd keresgéljek a fejedben.» Ezzel veszi a lány fejét
az ölébe, kotorászgat benne, elővesz egy tűt, beleszúrja a lány
koponyájába és egyszerre csak madárrá válik a narancs-lány, prrr…
elrepűl, az arab egymagára ott maradt a fán.

De ehol a királyfi szép kocsival, aranyos ruhával, felnéz a fára és
amint meglátja a fekete arczot, kérdi a lánytól, hogy mi történt vele.
«Itt hagytál, elmentél – mondja az arab – a nap egészen megfeketített.»
Mit csináljon szegény királyfi, veszi a lányt, bele ülteti a kocsiba és
viszi haza egyenesen az apja házába.

A palotabeliek már várják, lesik, vajjon milyen is lesz a királyfi
tündér-menyasszonya és amint meglátják az arab lányt, kérdik a
királyfitól: «No te mijét tudtad ennek az arab lánynak megszeretni?»

«Nem arab lány ez – mondja a királyfi – egy fa tetején hagytam, ott
feketedett meg a naptól; ha kipiheni magát, megint megfehéredik.» Ezzel
viszi a szobájába, és lesi, hogy fehéredjék.

Volt a királyfi palotájában egy szép kert, egyik fájára rá repült a
narancs-madár és szólítja elő a kertészt.

«Mit akarsz velem?» kérdi a kertész.

«Mit csinál a királyfi?» tudakozódik a madár.

«Semmi baja, egészséges», mondja a kertész.

«Hát a fekete felesége hogy van?»

«Az is csak megvan, üldögél.»

  «Üldögéljen, ne ülhessen,
  a fenekén tövis nőjön,
  szállok ágra, elszáradjon.»

Ezt mondja a kis madár és azzal elrepül. Másnap megint jön, ismét
tudakozódik a királyfi meg a fekete felesége után, és meg-meg a tegnapit
kivánja. Harmadik nap azon módon, és a hány fára csak rászállott, annyi
száradt ki alatta.

Megunta egy nap a királyfi a fekete mellett, bemegy a kertbe, egyet
sétálni. Meglátja a kiszáradt fákat, hivja a kertészt és azt mondja
neki: «Ugyan kertész, mért nem viseled jobban gondját ezeknek a fáknak,
nem látod, hogy mind kiszáradt.» Erre elmondja a kertész, hogy ő ugyan
hiába viseli gondját, mert nehány nap óta egy madár száll a fákra,
megkérdi, hogy mit csinál a királyfi meg a fekete felesége, kivánja
neki, hogy üldögéljen ne ülhessen, a fenekén tövis nőjön, száll az ágra,
elszáradjon.

Megparancsolja a királyfi a kertésznek, hogy kenje be a fákat péppel és
ha majd oda ragad a madár, fogja meg, hozza el neki. Bekeni a fákat a
kertész és amint rászáll másnap a madár, legott oda ragad. Veszi a
madarat, oda viszi a királyfinak és beteszik egy kaliczkába. Csak rá
kellett hogy nézzen a fekete asszony a madárra, azonnal ráismert benne a
lányra. Fogja, nagy betegnek tetteti magát, elhivatja a főorvost és sok
pénzzel rábirja, hogy azt mondja a királyfinak, hogy csak úgy gyógyul
meg a felesége, ha ilyen meg ilyen madarat nyeletnek el vele.

Látja a királyfi, hogy nagy beteg a felesége, hivatja az orvost,
megnézeti vele a beteget és kérdezi, hogy mivel gyógyíthatná ki. Mondja
az orvos, hogy meggyógyíthatná, ha ilyen meg ilyen madarat meg tudna
vele étetni.

«Ép a minap fogtam egy ilyet», mondja a királyfi, megfogják a madarat,
leölik és lenyeletik az asszonynyal. Nyomban felkelt a fekete az ágyból.
De a madár ragyogó tollából véletlenül leesett egy a földre, két deszka
közzé szorult, úgy hogy senki se vette észre.

Idő telik, idő múlik, a királyfi még mindig várja, hogy fehéredjék a
felesége. Járt a palotába egy öreg asszony, az szokta volt oktatgatni a
hárembelieket olvasásra, irásra. Egy nap, a mint megy lefelé a
lépcsőről, látja, hogy két deszka közt, mintha fénylenék valami; oda
megy, hát egy madár toll, de ragyogó akár a gyémánt. Veszi, haza viszi
és oda dugja a gerendába. Másnap megint elmegy a palotába és mialatt oda
jár, leszáll a toll a gerendáról, egyet rázkódik és íme szépséges szép
egy lány lett belőle. A szobát feltakarítja, az ételt megfőzi és miután
mindent rendbe hozott, megint tollá változik, felszáll a gerendára.
Hazajön a tanító asszony, hát csak elképed a látottakra. Gondolkozik,
hogy ki csinálhatta mindezt, össze-vissza kutatja a ház zege-zugát, de
bizony nem tudhatott ki semmit.

Másnap reggel megint megy a palotába, a toll ezalatt megint leszáll és
azon mód elvégez minden dolgot. Hazajön az asszony, látja, hogy megint
rendben a háza. De már ki kell ezt tudni mindenképen, gondolja magában,
és másnap reggel úgy tesz, mintha elmenne, kinyitja az ajtót meg beteszi
és elbúvik valahová. Egyszerre csak azt látja, hogy ott egy lányka a
szobájában; takarít, aztán meg főz és a mint elvégezte a dolgot, oda
szalad az asszony, megkapja és kérdi tőle, hogy ki-miféle, honnan került
ide. Elmondja a lány a sorsát, hogy hogyan ölte el kétszer is a fekete
asszony és hogyan jutott ide toll alakjában.

«Egyet se búsulj többé lányom – vigasztalja az öreg asszony – rendbe
hozom én a te dolgodat még ma.» Ezzel megy egyenesen a királyfihoz és
meghivja az nap estére. A királyfi amúgy is unatkozott már a fekete
mellett, cseppet se bánta, hogy elhivják hazulról és estére kelve megy
az öreg asszony házába.

Vacsorához ülnek, étel után jön a kávé, bejön a lány a findsákkal és
amint megpillantja a királyfi, majdhogy el nem ájult. «Ugyan anyó –
mondja a királyfi, amint magához tért egy kissé – ki ez a lány?»

«A szolgálóm», feleli az öreg asszony.

«Honnan vetted ezt a szép teremtést – kérdi a királyfi – nem adnád el
nekem?»

«Hogy adnám el, mikor voltaképen úgy is a tied», mondja az öreg asszony.
Ezzel fogja az asszony a lányt, oda vezeti a királyfihoz, és lelkére
köti, hogy őrizze meg ezután jobban a narancs-tündért.

Még csak erre támadt igazán elájulhatnékja a királyfinak. Viszi a lányt
a palotába, a fekete lányt kivégezteti, a tündérrel meg negyven napig,
negyven éjig tartó lakodalmat csap. Ők elérték czéljukat, mi is egyet
nyujtózkodhatunk kerevetünkön.




Rózsa-szépe.

Egyszer volt, vagy nem is volt, réges-régi időben, szitáltak a
szalmában, a teve még kupecz volt, az egér meg borbély volt, kakuk madár
szabó volt, a szamár még szolgáskodott, teknős-béka pékeskedett, csak
tizenöt éves voltam, már apám bölcsőjét ringattam; hol volt, hol nem
volt, volt egyszer egy molnárnak egy fekete macskája.

Volt osztán egy király is, a királynak három lánya, az egyik negyven, a
másik harmincz, a legkisebbik meg húsz esztendős. Felbíztatja egyszer a
negyven esztendős lány a legkisebbiket és ilyen levelet irat vele az
apjának: «Apám uram, az egyik néném negyven, a másik harmincz esztendős,
és még sem adtad őket férjhez. Én bizony nem akarok addig megöregedni,
míg férjhez nem megyek».

Olvassa a király a levelet, hivatja a három lányát és azt mondja nekik:
«Ehol mindegyikőtöknek egy-egy nyíl, lőjétek ki, a kié hová esik, ott
keresse a szerencséjét». Veszi a három lány a három nyilat, először a
legöregebbik lövi ki, a a vezér fia palotájába esik, a vezér fiának lett
a felesége. A középső lány nyila a fősejh (főpap) fia palotájába repűlt,
annak adták oda. A legkisebbik lány is előveszi a nyilat, kilövi, hát
biz az meg sem állott egy szolga-legény viskójáig. «Nem jó volt, nem jó
volt», kiáltja mindenki; addig, hogy még egyszer kilövi, megint csak oda
esik. Harmadszorra is kilövi, megmeg a szolga-legény viskójába.
Megharagszik erre a király és kiáltja oda a lányának: «No te rusnya,
megkaptad a mit megérdemeltél. Lám a nénéid türelemmel vártak, el is
érték a czéljukat; te a legkisebbik voltál, és mégis te irtál levelet,
íme a büntetésed. Vigyétek a szemem elől szolga-legény urához, és semmi
egyebet mint a mennyi rajta van». Veszik a szegény lányt, viszik a
szolga-legényhez és oda adják neki feleségűl.

Jócska ideig élnek éldegélnek, egyszer csak teherbe esik az asszony és
amint kilencz hónap tiz nap leteltével eljött a szülés ideje, siet az
ura bábáért. Míg a szolga-legény oda van bába keresni, erőt vesz az
asszonyon a fájdalom, de se ágya a hová ledőlhetne, se tűz, a hol
megmelegedhetnék, pedig a tél is erősen a nyakukon. Sírtában-ríttában
egyszerre csak megnyilik a viskó fala és három szépséges szép tündér
lány lép ki belőle. Az egyik a fejénél, a másik a lábánál, a harmadik
mellette, úgy lát mindegyike munkához. És íme szép rendben a kis viskó,
tiszta nyoszolyában a királylány, mellette meg ujdonszült kis
lányocskája. A hogy mindennel elkészült a három tündér és indulóban is
vannak, oda lépnek egyenként az ágyhoz és elkezdi az egyik:

  «Rózsa legyen lányod neve,
  gyöngy hulljon, ha sírva fakad».

A második emígy folytatja:

  «Rózsa legyen lányod neve,
  rózsa nyiljék, ha mosolyog».

A harmadik pedig ezzel végzi be:

  «Rózsa legyen lányod neve,
  lépte nyomán fű zöldeljen.»

És erre mind a három eltűnik.

Ez alatt csak keres az ura bábát, csak keres, de nem tud találni. Mi
tévő legyen, haza néz, hát csak elképed a látottakon, hogy a felesége
már le is betegedett, szegényes viskója ugyancsak helybe van hagyva és
hogy szép egy nyoszolyában fekszik a felesége. Hát még, a mikor
elbeszélte neki az asszony a három tündér esetét. De meg a kis lányuk,
napról napra, évről évre olyan szépséges szép egy lány lett, hogy a
világ olyat még nem látott; a ki csak egyszer rá nézett, nála felejtette
a szivét és azon felül gyöngy hullott ha sírva fakadt, rózsa nyillott ha
mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett. A ki csak látta, majdhogy a
lelkétől is meg nem vált, de járt is Rózsa szépe híre szájról szájra.

Hallott erről a lányról a királyfi anyja is, és feltette magában, hogy
vagy ez lesz a fia felesége vagy senki. Hivatja a fiát és mondja neki,
hogy ilyen szép, olyan szép egy lány van a városban, gyöngy hull, hogyha
sirva fakad, rózsa nyílik, ha mosolyog, lépte nyomán fű zöldellik, megy
ő oda háztűz nézni.

A királyfinak már rég megmutatták volt a tündérek a szép Rózsa lányt
álmában, égette is azóta a szerelem tüze, de az anyja előtt szégyelte
magát, vonakodni kezdett egy kissé. Annál jobban makacskodott az anyja,
hogy de bizony ő megkéri, és hivatja is azonnal a palota-asszonyt,
mennek együtt a szolga-legényékhez.

Benyitnak a viskóba, elmondják, hogy mi járatban vannak és Álláh
parancsából megkérik a lányt a királyfinak. Megörűlnek a szegény emberek
a nagy szerencsének, oda igérik a lányt és kezdenek is a készülődéshez.

Volt annak a palota-asszonynak egy lánya, szépecske is volt, egy kicsit
hasonlított is Rózsa-szépéhez. Roppantúl bántotta ezt az asszonyt, hogy
a királyfi ezt a szegény lányt veszi el, hogy egy szolga-legény lánya
legyen a szultán-asszony, nem pedig az övé. Ő bizony, gondolja magában,
megcsalja őket, Rózsa-szépe helyett az ő lányát viszi majd a
királyfinak. Úgy is tett, a hogy kigondolta. A lakodalom napján sós
ételeket étetett a szegény lánynyal, vesz aztán egy korsó vizet meg egy
nagy kosarat, felülnek a menyasszonyos kocsiba, Rózsa-szépe meg a
tulajdon lánya, és mennek a palota felé.

Útközben a mint mennek, mendegélnek, megszomjazik a lány, kér az
asszonytól vizet. «Nem addig – mondja a palota-asszony – míg a fél
szemed ide nem adod». A lányt nagyon égette a szomjuság, mit csináljon
szegény feje, kivájta a fél szemét, és oda adta egy ital vizért.

Megint mennek, mendegélnek, a lány ismét megszomjazik, kér még egy ital
vizet. «Adok, ha a másik szemed is ide adod», mondja az asszony. Annyira
bántotta szegényt a szomjuság, hogy a másik szemét is oda adta az
italért.

Veszi az asszony a két szemet, elteszi, a világtalan lányt bele a
kosárba és ott hagyja a hegy tetején egyedűl magára. A szép menyasszonyi
ruhát ráadja a maga lányára, viszi a királyfihoz és «íme a feleséged»,
átadja neki. Nagy lakodalmat csapnak, és a mikor beviszik a lányt a
vőlegényhez, leemeli róla a fátyolt, hát látja, hogy nem az álmabeli
lány áll előtte. De mert hasonlított rá egy kicsit, nem szólt senkinek
semmit. Lefeküsznek, másnap reggel felkelnek, tudja a királyfi, hogy az
ő álmabeli lányáról gyöngy hull, hogyha sírva fakad, rózsa nyílik, ha
mosolyog, lépte nyomán fű zöldellik, ennek pedig se gyöngye, se rózsája,
se füve, semmije. Sejti a fiu, hogy mesterkedtek a dologban, hogy nem ez
az a lány, a kit kapnia kellett volna, de hát majd kitudódik, gondolja
magában és megint nem szól senkinek semmit.

Míg ezek a palotában élik világukat, szegény Rózsa-szépe ott sír-rí a
hegy tetején és nagy sírtában csak úgy hullanak a gyöngyök, alig fértek
el a kosárban. Egy szeméthordó járt éppen arra, hogy a szemetet kiöntse
és amint hallja a lány siránkozását, megijed és nagy szepegve kérdezi:
«Ki az, szellem vagy-é, tündér vagy-é?» – Vissza felel a lány: «Se nem
szellem, se nem tündér, magadféle élő ember».

Oda merészkedik erre a szemetes, felnyitja a kosarat, hát ott
sóhajtozgat egy szegény világtalan és csak úgy hullanak a gyöngyök nagy
sírtában. Veszi a lányt, viszi a kunyhójába és mert senkije se volt az
öregnek, lányának fogadja és mintha saját gyermeke volna, úgy viseli a
gondját. De a lány csak egyre sírt-rítt a két szeme után, az ember
egyebet se tehetett, mint csak a gyöngyöket szedegette és ha elfogyott a
pénze, elővett egy gyöngyöt, eladta és abból éldegéltek.

Jócska idő telt el azóta, a palotában vigaság, a szemetesnél búbánat.
Amint üldögél egy nap Rózsa-szépe a kunyhóban, eszébe jut valami, egyet
mosolyodik és ime rózsa nyillott nevettére. Azt mondja a lány a szemetes
apjának: «Vedd ezt a rózsát, apó, haladj el vele a királyfi palotája
előtt és kiáltsd be, hogy rózsát árulsz, olyat, hogy ritkítja a párját.
Ha a palota-asszony talál kijönni, valahogy el ne add neki pénzért, azt
mondd, hogy ember-szemért árulod».

Veszi az ember a rózsát, megy vele a palota elé és kezdi a kiáltozást:
«Rózsát árulok, de olyat ám, hogy ritkítja a párját». Pedig nem is volt
még akkor a rózsák ideje. Legelébb is a palota-asszony hallja meg a
rózsát és gondolja magában, megveszi a lánya hajába, hadd gondolja a
királyfi, hogy mégis ez az ő felesége. Hivja a szegény embert és kérdi
tőle, hogy mennyiért árulja. «Semennyiért, – mondja a szemetes – nem
eladó pénzért, de ember-szemért odaadom». Előveszi az asszony
Rózsa-szépe egyik szemét és odaadja a rózsáért. Azonnal viszi a
lányához, a hajába tűzi, és amint meglátja este a királyfi a rózsát,
ráismer az ő álmabeli tündérére, de nem tudja elgondolni, hogy honnan
került ide. Vigasztalódik, hogy majd csak kitudódik, és nem szól egy
szót se.

Ez alatt megy az öreg a félszemmel és oda adja Rózsa-szépe lányának. Oda
illeszti a helyére, fohászkodik a hatalmas Állához, felnéz, és ime jól
lát a fél szemével. Úgy megörült ennek a szegény lány, hogy ismét rózsa
nyillott mosolyogtán. Oda adja ezt is az apjának, hogy megint menjen
vele a palota elé és adja el egy másik szemért. Veszi az öreg a rózsát,
és alighogy kiáltozza a palota előtt, már meghallotta az asszony.

«Éppen kapóra jön, – gondolta magában – a királyfi már kezdi szeretni
felrózsázott lányomat; megveszem ezt is, hadd szeresse még jobban, majd
csak kimegy az eszéből a szolga-legény lánya». Hívja a szemetest, kéri a
rózsát, de megint nem adja pénzért, ember-szemet kér érte. Az asszony
odaadja a másik szemet is, az öreg meg siet vele haza és oda adja a
lányának. Rózsa-szépe ezt is a helyére illeszti, imádkozik Állához,
felnéz, és úgy megörül a két szép szeme világának, hogy mindenfelől a
rózsa a sok mosolygására. Még szebb lett, mint annakelőtte volt.

Sétára indul egy nap Rózsa-szépe és jártában léptében rózsa nyillott ha
mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett. Megpillantja a lányt a
palota-asszony és megretten rajta. Mi lesz vele meg a lányával, ha
kitudódik a dolog. Megtudja a szemetes lakását, egyenesen oda megy és
ráijeszt a szegény öregre, hogy boszorkányt tartogat a házában. Soh’se
látott még boszorkányt az öreg, majd holttá vált ijedtében, és kérdi az
asszonytól, hogy mi tévő legyen már most. «Tudd ki belőle – tanácsolja
az asszony – hogy mi a talizmánja, majd végére járok én akkor».

Legelső dolga volt az öregnek, a mint haza jött a lány, hogy
megkérdezze, hogy ember szülötte létére, hogyan érthet a
bűbájoskodáshoz. A lány semmi rosszat sem sejtve, elmondja, hogy
talizmánt kapott a három tündértől, onnan a rózsa, meg a gyöngy, meg a
fű, és addig él míg a talizmánja.

«Mi is a te talizmánod?» tudakolja az öreg.

  «Hegy tetején kis őzike,
  ha ő meghal én sem élek».

Másnap jön a palota-asszony nagy titokban, megérti a szemetestől a
dolgot, és alighogy megtudja a talizmánt, siet nagy örömmel haza.
Elmondja otthon a lányának, hogy hegy tetején kis őzike, fogassa meg a
királyfi urával. Még az nap rimánkodik a szultán-asszony az urának, hogy
hegy tetején kis őzike, annak a szivét akarná megenni. Nem telik bele
sok idő, megfogják a királyfi emberei a kis vadat, megölik, a szívét
kiveszik, és oda adják a szultán-asszonynak.

Abban a pillanatban, a mikor az őzikét megölték, Rózsa-szépe is meghalt.
A szemetes sajnálta is nem is, fogta és eltemette.

De volt az őzike szive csúcsán egy piros koráll szem, senki se vette
rajta észre. A hogy eszi a szultán-asszony a szívet, leesik a koráll a
földre, oda gurul a lépcső alá, mintha oda akart volna rejtőzködni.

Idő teltével, nem több mint kilencz hónap és tíz nap, lebetegszik a
királyfi felesége, és olyan egy kis lánya lett, hogy gyöngy hullott ha
sírva fakadt, rózsa nyillott ha mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett.

Látja ezt a királyfi, gondolkozik, gondolkozik; ép olyan a kis lánya
mint Rózsa-szépe, és a szülő anyja mégis más. Álmában sincs e miatt
nyugta, de íme megjelenik előtte Rózsa-szépe, és így szól hozzá álmában:
«Óh királyfim, én jegyesem, lelkem a palota lépcsője alatt, testem a
temetőben, leánykád az én lányom, talizmánom kis korállja.»

Alighogy felébred a királyfi, oda megy a lépcsőhöz, keresgél, ime ott a
piros koráll-szem. Felveszi, viszi a szobájába és leteszi az asztalra.
Bejön e közben a kis lánya, meglátja a piros korállt és alighogy utána
kap, úgy eltűnik, mintha soh’se lett volna ott. A három tündér ragadta
el a gyereket, viszik anyjához a sírba, és amint beleesik a halott
szájába a koráll szem, uj életre ébred tőle.

A királyfinak se volt nyugta, megy a temetőbe, kibontatja a sírt,
felnyitják a koporsót, íme ott az álmabeli Rózsa-szépe, leánykája az
ölében, talizmánja kis korállja. Kilépnek a sírból, összeölelkeznek és
mindkettőnek a szeméből gyöngy hullt, ha sírva fakadtak, rózsa nyilott
nevettökre, léptök nyomán fű zöldellett.

A palota-asszony meg a lánya meglakolnak, Rózsa-szépe meg szolga apja,
szultánkisasszony anyja együvé kerűlnek, és negyven napi negyven éji
lakodalom, örökkétig dínom-dánom.




Bolond Mehmed.

Hol volt, hol nem volt, ha volt is, még akkor volt, a mikor még a teve
csak hiradó volt, varangy-béka szárnyra kelt, egyre jártam, egyre
keltem, hegyen, völgyön, sikon mentem, abban az időben, mondom, két
testvér éldegélt együtt.

Az anyjukon meg a szegénységükön kívül, még nehány ökrük, marhájuk
maradt volt az apjukról. Osztozkodó kedve támad egy nap a kisebbiknek,
féleszű is volt az Istenadta, és azzal állít be a tesvéréhez: «Bátya,
látod itt ezt a két istállót? az egyik újdonat új, a másik korhadt.
Ereszszük neki jószágainkat, a melyik az újba megy, az legyen az enyém,
a többi maradjon neked.»

«Nem úgy, Mehmed – mondja a nagyobbik – az legyen a tied, a melyik a
régi istállóba megy.» Belenyugodott a féleszű Mehmed ebbe is.

Veszik még aznap a jószágot, biz az mind az új istállóba siet, csak egy
tehetetlen vén ökör, az is, mert vak volt, talált a régi istállóba
tévedni. Nem szól Mehmed semmit, fogja a vak ökröt, viszi a mezőre
legelni; reggel mennek, este jönnek.

Egy nap, ép az útfélen történt, a szél úgy kezd nagy fát verdesni, hogy
vastag ágai csak úgy nyöszörögtek belé. «Hej nyöszöri apó – kérdi a
bolond a fától – nem láttad a bátyámat?» A fa, mintha nem is hallotta
volna, tovább nyöszörög. Ismét kérdi Mehmed, ismét csak nyöszörgés.

Megbosszankodik erre a bolond, kapja a baltáját, a fába csapja, hát csak
ugy dől ki a sok arany belőle. Kapja a fiu meglevő kis eszét, haza megy
vele, kér a bátyjától még egy ökröt, hogy ő párjával akarja őket járomba
fogni. Szekeret is talál, nehány üres zsákot is, a zsákokat megtölti
földdel, elindul és meg se áll a fáig. A zsákokat kiüríti, a föld
helyébe aranynyal tölti meg, és a mint estefelé haza kerül vele, hát
csak elképed a bátyja a temérdek kincs láttára.

A fiu megint csak az osztozkodáson volt, szalad a szomszédékhoz egy
vékáért, hogy mérnivalójuk akadt otthon. Kiváncsi a szomszéd, hogy
vajjon mit is mérhetnek ezek a földhöz ragadtak. Fogja, beenyvezi a véka
fenekét és ime amint kis időre hozza a bolond a vékát, ott egy odaragadt
arany. Szalad a szomszéd, mondja egy másodiknak, szalad a második,
mondja egy harmadiknak; nagy idő se kellett hozzá, apraja-nagyja tudja
az aranyat.

Megszeppen az okosabbik testvér, hogy mi lesz ő velük, meg a sok
aranynyal. Neki az ásónak, kapának, gödröt ásnak, beletemetik a sok
kincset és még aznap este búcsú a kapufélfától.

Az úton eszébe jut a nagyobbiknak, hogy vajjon bolond eszével nem
felejtette-é el az öcscse az ajtót bezárni. El biz a. Küldi sebtibe
vissza, hogy tegye meg még egyszer az útat, ha úgy felejtette, és zárja
be az ajtót, de jól. Haza megy a bolond és gondolja magában, hogy ha már
egyszer itt van, az anyjáról se felejtkezik meg. Vesz egy nagy üst
vizet, felforralja és úgy végig mossa vele az anyját, hogy egyet se
szólt többé szegény feje. Aztán, mintha mindent helybe hagyott volna,
egy seprővel oda támasztja az öreget a falhoz, az ajtót a vállára veszi
és megy az erdőre a testvére után.

Látja a nagyobbik az ajtót, hallja a szegény anyja esetét, de akárhogy
szidja, akárhogy mocskolja, még a bolondnak áll feljebb. Azért hozta
magával az ajtót, hogy senki se tudjon bemenni rajta. Szeretne már a
bolondtól szabadulni, gondolkozik, hogy mi módon, néz előre, néz hátra,
ime három lovas vágtat az úton. Hamarjában mindketten egyet gondolnak,
hátha őket keresik ezek az emberek, kapják, fel a fára bolondostúl,
ajtóstúl. A három lovas ép ez alá a fa alá talált ledőlni, de hát kapóra
jött az est, nem láttak, nem tudtak meg semmit.

A fán csak meg lett volna a két testvér békességesen, ha egyikőjük
bolond nem lett volna. Olyan dolgokat kezdett Mehmedke művelni, hogy
ezer szerencse, hogy életükbe nem került. Egy szó annyi mint száz,
hullatja a fáról az áldást, le a lovasok fejére, de hát esőnek minek
gondolták a sötétben. Egyszerre csak az is megesett, hogy csatt-patt, le
az ajtó a fáról, egyenesen a három alvóra, «itt a világ vége, itt a
világ vége,» úgy elszalad a három ember, hogy talán még máig sem
állottak meg. Meg is elégelte a dolgot az okosabbik, odébb áll egy
reggel, és marad az öcscse bolond magára.

Mit csináljon bolond Mehmed, fogja indul ő is világgá. Addig megy, addig
éhezik, míg eljut egy faluba. Oda áll a _dsámi_ (templom) kapujába, és
bemenőtől, kijövőtől hol egy-két _parát_ (pénzt), hol enni valót kap.
Egy kurta kis ember jön ki a dsámiból, végignéz Mehmeden, és kérdi tőle,
hogy nem állana-é be hozzá szolgának.

«Nem bánom – feleli Mehmed – de csak úgy, ha megfogadod, hogy semmiért
se szabad egymásra megharagudnunk. Ha megharagszol, megöllek, ha én
haragszom meg, te is megölhetsz engem.» Ritka volt abban a faluban a
szolga, ráállott a kurta ember az egyességre.

Hogy kurtára szabjuk a dolgot, legelébb is azon kezdte a bolond, hogy a
mi tyukja, juha csak volt a gazdájának, mind elpusztította a házból.
«Haragszol tán mester?» kérdi a gazdájától. «Nem én, minek haragudnám»,
mondja a megszeppent gazda. Többet azonban nem biz rá semmit, hadd üljön
otthon munka nélkül.

Felesége, gyereke volt a gazdának, ezekre kellett volna Mehmednek
vigyázni. Ő dajkálgatta volna a kis gyereket, de bizony nem telt bele
sok idő és elemésztette ostobaságával. Megijed az asszony, hogy
elébb-utóbb még rákerül a sor, fogja, összebeszélnek az urával és
megszöknek egy éjszaka a bolondtól. De meghallotta Mehmed a dolgot,
belebútt a ládába és amikor kinyitják a másik faluban, ehol a bolond
búvik ki belőle.

Megint összebeszél a gazda a feleségével, hogy az éjszaka a tó partjára
mennek aludni. Mehmedet is magukkal viszik, a tó mellett vetnek neki
ágyat, hogy ha majd elalszik, bedobják. Volt azonban annyi esze a
bolondnak, hogy maga helyett az asszonyt ugrasztotta a tóba. «Haragszol
tán mester?» – «Hogyne haragudnék te gézenguz, vagyonom elpusztítottad,
gyerekem, feleségem megölted, koldussá tettél.» Veszi a bolond a gazdát,
eszébe juttatja az egyességet és beledobja őt is a tóba.

Egymagára maradt Mehmed, megy ismét világgá. Megy az úton mendegél, édes
kávét iddogál, rá csibukot sziddogál, hátra-hátra tekinget, csak
bolhányit lépeget. Jártában-keltében, jöttében-mentében egy öt parás
darabot (egy és ¼ kr.) talál, vesz érte _leblebit_ (pergelt borsót), és
amint kezdi szemenként rágicsálni, beleejt egy felet egy útszéli kútba.

Kezdi a bolond úgy, a hogy csak a torkán kifér: «a fél _leblebi_met
akarom, a fél _leblebi_met akarom». A rémítő ordítozásra egy arab
szellem (peri) száll fel a kútból, olyan nagy a két ajaka, hogy
egyikével a földet, másikával az eget sepri.

«Mit akarsz?» kérdi Mehmedünktől. «A fél _leblebi_met akarom, a fél
_leblebi_met akarom.»

Visszaszáll az arab a kútba, és amint ismét eléjön, kezében egy
asztalka. Oda adja a bolondnak és azt mondja neki: «Ha megéhezel, csak
annyit mondj, hogy adj enni asztalkám; ha pedig jól laktál, azt mondd,
hogy elég már asztalkám.»

Veszi Mehmed az asztalt, megy vele egy faluba és amikor csak megéhezik,
«adj enni asztalkám», annyi előtte a drága szép étel, hogy azt se tudja,
melyikhez lásson elébb. No, gondolja magában a legény, hadd lássa e
dolgot a falu népe is; szalad, hívja őket össze nagy vendégségre.

Jönnek a falubéliek, egyik a másik után, néznek jobbra néznek balra, de
sehol se tűz, se hozzávaló. E még bizony bolonddá akar bennünket tenni,
gondolja mindegyik. De hozza a fiu az asztalkát és «adj enni asztalkám,»
aj, az a sok szép étel; torkig jól lakott valamennyi, maradt még a
cselédségnek is. Tanakodnak a falubéliek a dolgon, hogy hogy lehetne
ilyet mindennap enni. Úgy, mondja az egyik, hogy belopódzkodik egy nap
Mehmedhez és addsza kezed asztalkám, vége a bolond dicsőségének.

Mit csinál ismét éhes gyomrával? Szalad az útszéli kúthoz és kezdi
megint: «A fél _leblebi_met akarom, a fél _leblebi_met akarom.» Addig
akarta, míg ismét felszállott hozzá az arab _peri_, és kérdi, hogy mi
megint a baja.

«A fél _leblebi_met akarom, a fél _leblebi_met akarom.» – «Hát az
asztalka?» – «Ellopták.»

Leszáll a nagyajku szellem és amint felkerűl a kútból, egy malmocska van
a kezében. Oda adja ezt is a bolodnak, és azt mondja neki: «Ha jobbról
csavarod, arany, ha balról csavarod, ezüst hull ki belőle.» Fogja a
legény a malmot, haza viszi, csavarja jobbról, csavarja balról, hát csak
dől ki belőle a temérdek kincs. Olyan gazdag ember lett belőle, hogy nem
a faluba, de még a városba se lehetett volna párjára akadni.

Hogy, hogy nem, megtudja a falu népe a malmocska kincsét és addig
tanakodnak, addig mesterkednek, míg a malmocskának is hűlt helye támad
egy reggel. «A fél _leblebi_met akarom, a fél _leblebi_met akarom»,
kiáltja Mehmed a kútnak.

«Hát az asztalka, hát a malmocska?» kérdi a felszálló szellem.

«Ellopták mind a kettőt,» siránkozik nagy keservesen a féleszű.

Megint leszáll az arab és két botocskát hoz fel a kútból. Oda adja a
bolondnak, és erősen a lelkére köti, hogy valahogy azt ne találja
mondani: «Üssed botocskám.»

Veszi Mehmed a botot, forgatja jobbra is, balra is, de nem tudja
eltalálni a módját. Ő bizony megpróbálja, és alighogy neki biztatja
őket, hogy «üssed botocskám», neki az irgalmatlan két bot, és a hol csak
érzik, fején, lábán, kezén, hátán hogy majd elnyúlt nagy fájdalmában.
«Megállj botocskám», ime megpihen a két bot. Nagy fájdalmában is nagyot
örült Mehmed, hogy kitalálta a nyitját.

Hazáig meg se áll a két bottal, hivja össze a falubélieket mind; de egy
szóval sem említi, hogy mi végből. Alig egy pár óra, összekerül
valamennyi és lesik nagy kiváncsisággal az uj dolgot. Jön Mehmed a két
bottal és «üssed botocskám», no tett is köztük olyan kegyetlen
ütést-verést, hogy alig győzték a rimánkodással. «Nem addig – biztatja
őket az észre tért Mehmed – míg elő nem adjátok az asztalkát is, a
malmocskát is.»

Mindenre ráállott a vérig vert falu népe, szaladnak az asztalkáért, meg
a malmocskáért, és «megállj botocskám», ismét helyreállt a béke.

Veszi a _peri_ mind a három ajándékát, megy velük a saját falujába és
mert pénze is volt, meg is okosodott, ráakadt a testvérére is. Az
elásott pénzt a testvérének adja, keresnek maguknak egy-egy asszonynak
való lányt, megházasodnak és élik világukat. Nem volt okosabb ember a
faluban mint bolond Mehmed.




Az aranyhajú gyermekek.

Volt hol nem volt, nagyon régen volt, mikor még apám az én apám volt, én
meg az apám lánya voltam, mikor még apám az én fiam volt, én meg az apám
anyja voltam, volt egyszer a világ túlsó részén, közel az ördögök
országához, egy nagy város.

Abban a városban három szegény leányzó lakott, egy szegény favágónak a
gyermekei. Reggeltől estig, estétől reggelig egyre csak hímeztek,
varrtak, fontak; reggel elment egyikőjök a vásárra, eladta a munkát és
igy csak eléldegéltek valahogy.

Egyszer, mért mért nem, megtalált a város pádisája a népére haragudni és
bűntetéskép ráparancsolt, hogy három nap, három éjjel senki se gyújtson
a városban világot. Mit csináljon a szegény három egy-testvér? A
sötétben csak nem dolgozhatnak. Fogják, vastag szőnyegeket borítnak az
ablakra, kis mécset gyújtanak és munkához látnak, hogy megkeressék a
mindennapit.

A tilalom harmadik estéjén sétára indul a pádisá, hogy nem szegte-é meg
valaki a rendeletjét. Véletlenül a lányok háza elé kerül és mert a
szőnyeg egyik csücske megakadt volt az ablak rácsában, meglátja a pádisá
a világosságot. A lányok bent nem is sejtették a dolgot, varrogatnak,
fonogatnak és beszélik a szegénységüket.

Elkezdi a legnagyobbik: «Óh ha engem a pádisá a fő-étekfogójához adna;
be sok szép ételt ehetnék mindennap. Olyan szőnyeget szőnék neki érte,
hogy amennyi katonája csak van, mind elférne rajta.»

«Engem meg – mondja középső lány – ha oda adna a fő-ruhamesterének, be
sok szép drága ruhát viselhetnék. Aztán meg olyan egy sátort csinálnék a
pádisának, hogy valamennyi katonája mind elférne benne.»

«Én pedig – mondja a legkisebbik – ha maga a pádisá találna elvenni,
olyan két gyereket hoznék neki a világra, hogy mindkettőnek arany volna
a haja. Az egyik fiu volna, a másik lány, a fiu homlokán félhold, a
lányén meg csillag ragyogna.»

Meghallja a három lány beszédét a pádisá, és alighogy rávirradt a másnap
reggel, palotájába hivatja őket. A nagyobbikat az étekfogóhoz adja, a
középsőt a ruhamesterhez, a legkisebbiket maga veszi el.

Bezzeg jó módba jutott a három lány. Olyan ebédeket csapott a
legnagyobbik, hogy a mikor a szőnyeg szövésre került a sor, dehogy
fogott volna hozzá a teli gyomrával. Küldték is másnap vissza, a favágó
kunyhójába. A középső lány is úgy neki öltözködött aranyba, ezüstbe,
hogy sátor csinálással bizony ő nem piszkolja be magát. Ment ő is vissza
a nénjéhez.

De hát a legkisebbik. Alig múlik el a kilencz hónap meg a tiz nap, erőt
vesz rajta a fájdalom. Összesug erre a másik két lány, hogy milyen lesz
az ő szégyenük, ha az a két csodagyerek csakugyan a világra talál jönni.
Szólítják elő a palotabéli bábát és pénzzel, igéretekkel tele beszélik,
hogy ártsa magát a dologba. Boszorkány volt az ördögszőtte bábája,
szivesen ráállott akármiféle rosszra. Két kutya kölyköt kerített
valahonnan elő, úgy megy a beteg ágyashoz.

Pedig lelkem, olyan két gyereke lett a pádisá feleségének, mint akár a
ragyogó csillagok. Az egyik fiu, a másik lány; a fiu homlokán félhold, a
lányén meg csillag, hogy az éjszaka is ragyogott tőlük.

A gonosz bába azonban veszi a két kutya kölyköt, kicseréli a gyerekekkel
és adja tudtára a pádisának, hogy kutya-kölyke lett a
szultán-asszonynak. A pádisának csakhogy a fejébe nem ugrott a lelke
szörnyű haragjában. Veszi a szegény feleségét, derékig a földbe ásatja
és városszerte elrendeli, hogy minden arra menő köpje le, követ dobjon
rá. A boszorkány meg, a mint keze ügyébe kerítette a két gyereket,
kivitte őket a város végire, letette egy folyóviz partjára, és mint a ki
legjobban végezte dolgát, megy vissza a palotába.

Közel a vizhez, a hol a két gyerek feküdt, egy öreg párnak volt a
kunyhója. Egy nőstény kecskéjük volt az öregeknek, reggel legelni ment,
este haza jött, megfejték, és ezen élősködtek szegények. Egyszerre csak
veszi észre az öreg asszony, hogy nem ád a kecske tejet. Elpanaszolja a
baját az urának, mondja neki, hogy járjon utána, hátha más valaki lopja
meg a tejüket.

Utána megy másnap az öreg a kecskének, megy egész a folyóvizig, és ott
elrejtőzködik egy fa megé. Ime mit látnak a szemei, bizony ti is
megörűltök neki, ha meghalljátok. Két aranyhajú gyerek heverész a fűben,
a kecske hozzájok megy és megszoptatja őket. Aztán egyet mekeg nekik,
ott hagyja őket és megy legelészni. Úgy megörűlt az öreg ennek a két
csillag-darabnak, hogy majd neki bolondult. Veszi a két kis magzatot és
mivel Álláh nem áldotta meg gyerekekkel, a kunyhójába viszi és oda adja
az anyjuknak. Az asszony még nagyobbat örűlt a gyerekeknek, Álláh adta
nekik, gondját viselik, felnevelik. De ime jön keserves-mekegve a
kecske, mintha csak sírni akarna, és alig hogy oda mutatják a két
gyereket, megszoptatja őket és azzal ismét legelészni.

Jön az idő, megy az idő, felnő a két csodagyerek, hegyen-völgyön
futkároznak, még a sötét erdő is kiragyog az aranyhajuktól. Vadat űznek,
pásztorkodnak, segítkeznek az öregek mellett. Addig telik, addig múlik
az idő, hogy a két gyerek nagyocska lett, a két öreg megvénült; az
aranyhajúak erősödtek, az öreg pár meg úgy elgyengült, hogy egy
virradóra meghaltak. Magára maradt a két egy-testvér.

Eleget sírtak, eleget ríttak szegények, de hát nem lehetett a bajon
segíteni. Eltemetik öreg szüléiket, és otthon a lány a kecskével, a fiu
meg vadászaton, kisebb gondjuk is nagyobb volt a megélhetésnél.

Egy nap, a mint javában vadászgat az erdőn, meglátja a pádisá apja. Se
az apja nem tudta, hogy a gyereke, se a fiu nem ismerte az apját. De
alighogy megpillantotta ezt a csodaszép gyereket, a szivére szerette
volna szorítani és mondja az embereinek, hogy tudják ki a gyerekből,
hogy ki-miféle.

Oda megy egy udvarbéli a fiuhoz és mondja neki: «Be sok vadat lőttél ma
_bejem_.»

«Sokat teremtett Álláh – feleli a fiu – neked is jut, nekem is», és
azzal ott hagyja a faképnél.

A pádisá is megy vissza a palotájába, de egész betegje lett a fiúnak és
amint kérdik otthon a baját, mondja, hogy olyan egy csodaszép gyereket
látott az erdőben, hogy egész odáig van, úgy megszerette. Aranyos a
haja, ragyogó a homloka, a milyet az ő felesége igért volt neki.

Bezzeg megijedt e szóra a bába. Siet a folyóhoz, megpillantja a házat,
benéz, hát ott egy aranyhajú lány, akár tizennegyede a holdnak. Szép
szivesen fogadja a lány a bába köszöntését, kéri, hogy kerüljön belől.

Kétszer se kéreti magát az asszony és alighogy beteszi a lábát a házba,
kezdi mézes-mázos szavaival tudakolni, hogy egyedül lakik-e.

«Nem anyókám – mondja a lány – van egy fiu testvérem is. Nappal vadászni
jár, éjjelre haza jön.»

«Nem unnod magad, így egymagadban?» kérdi a boszorkány. – «Ha unatkozom
is, mit tegyek? Töltöm az időt úgy, a hogy lehet.»

«Mondd csak gyémántom, szeret-e nagyon a testvéred?» – «Testvérét hogy
ne szeretné?»

«Mondanék én neked valamit, lányom – kezdi az öreg – de aztán el ne
mondd ám senkinek. Ha majd este haza jön a testvéred, kezdj előtte
sírni-ríni, de úgy a hogy csak birsz. Kérdi majd, hogy mi lelt, ne
felelj rá semmit, megint kérdi, megint ne szólj neki. Harmadszorra
elkezdheted aztán, hogy agyonunod itthon magad, hogy ha szeret, menjen
el a tündérkirályné kertjébe és hozzon onnan neked egy ágat. Meglásd,
hogy olyan szép ágat sose láttál még életedben.» A lány megigéri, az
öreg asszony meg elmegy.

Estére kelve csakugyan olyan sírás-rívásra fakadt a lány, hogy egész
veresre rítta a szemét. Jön a testvérkéje a vadászatról, látja, hogy
ugyancsak odáig a huga, alig győzte a baját kitudni. Fűt-fát mindent
megigért a fiu, és hogy teljesítse húga kivánságát, útra kél másnap az
aranyhajú.

Megy megy mendegél, pipál, kávét iddogál, addig-addig, mig elér
tündérország határáig. Síkságra jut, hol karaván nem járhat, hegyek
közzé jut, hol madár nem repülhet, völgyeket lát, hol kígyó nem
csúszhat. Álláhnál a bizodalma, úgy megy mendegél, míg egyszerre csak
szem nem látta, nyom nem járta rengeteg nagy síkságra jut. Közepén egy
szépséges szép palota, az útfélen meg az ördög-anya. Fél oldalából vér,
a másikból genyedség folyik, úgy fonogat az útszélen.

Megkerüli a fiu az ördögasszonyt, magához szorítja, egyet-egyet ölel a
derekán és: «Jónapot anyácskám, holtomiglan fiad legyek» kezet csókol
neki.

«Neked is jó napot fiacskám – feleli a _dev_-anya – ha anyácskádnak nem
szólítottál volna, ha meg nem öleltél volna, ha az a földbe ásott
ártatlan anyád nem volna, azonnal megettelek volna. Szólj fiacskám, mi
járatban vagy?»

Elmondja a szegény fiu, hogy a tündérkirályné kertjéből akarna egy ágat.

«Ki tanított téged e szóra, gyerek? – csodálkozik az asszony. – Hány
száz meg száz talizmán őrzi azt a kertet, hány száz meg száz lélek
veszett már azért oda.»

Nem tágít a fiú, ha addig él is; egy élete, egy halála.

«Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak», mondja a _dev_-anya.
Azzal maga mellé ülteti a fiut és oktatja az útra: «Hajnal hasadtakor
útra kelsz és addig meg sem állsz, míg egy kút meg egy erdőség nem
bukkan eléd. Ebben az erdőben vedd elő a nyilad, fogj vagy öt-, tiz
madarat elevenen, oda viszed őket a kúthoz, elmondasz elébb két rend
imádságot, aztán beledobod a madarakat a kútba és lekiáltasz a
kulcsokért. Erre egy kulcsot dobnak majd fel a kútból, magadhoz veszed
és megint útra kelsz. Egy nagy barlang elé fogsz kerülni, az ajtaját
kinyitod a kulcsokkal és mihelyt beteszed a lábad, kinyújtod a nagy
sötétben a jobb kezed, megragadod a mi belé akad, hamarosan
visszafordulsz és a kulcsokat ismét visszadobod a kútba. De mindez alatt
vissza ne nézz, különben Álláh irgalmazzon lelkednek».

Másnap virradóra útra kel a fiu, fog vagy öt-tiz madarat az erdőből,
kézrekeríti a kulcsot, kinyitja vele a barlang ajtaját és «Já Álláh»
kinyújtja a jobb kezét, megragad vele valamit és azzal vissza se nézve
lovára kap, testvérkéje házikójáig meg sem áll.

Csak akkor vette igazán szemügyre, hogy mi van a kezében. Se több, se
kevesebb, mint egy ág a tündérkirályné kertjéből. De milyen ág volt ez.
Tele apró galyacskákkal, galyak tele levélkékkel; a hány levél annyi
madár, a hány madár annyi hangja. Olyan éneklés, olyan dallás, hogy a ki
halotta, egész odáig volt tőle. Bezzeg majd felverte az öröm a házat.

Másnap megint hozzálát a fiu a vadászáshoz, és amint javában űzi a
vadat, megint meg találja a pádisá látni. Egy-két szót vált a fiuval,
azzal megy a palotájába, de még nagyobb betegje lett a fiunak, mint
annak előtte volt.

Szedelőzködik a bába, megy ismét a házikóba, hát ott a lány kezében a
tündérág.

«No lányom – köszönt be a bába, – nem megmondtam? De ez még mind semmi.
Ha a tündérkirályné tükrét hozná el a testvéred, tudom Istenem, ezt az
ágat a kezedbe se vennéd. Csak azon mód rimánkodj érte, mint a
tövisért.»

Még jóformán el se ment a boszorkány, már úgy neki kezdett a lány a
rívásnak, hogy alig tudta a bátyja megvigasztalni. Meg-meg nyakába veszi
a világot, egyenesen az ördögök anyjához, és úgy elrimánkodik előtte a
tükörért, hogy nem tudott neki a _dev_-asszony ellentállani.

«Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak – mondja neki az anyó –
különben ezer lelked is oda veszett volna.» Oktatja a fiát, merre
menjen, mit csináljon és úgy ereszti útnak.

Veszi vasbotját a kezébe, vassaruját a lábára és ahogy előre megmondta
neki a _dev_, rátalál a két kapura. Az egyik nyitva volt, a másik zárva.
Fogja, a nyitott kaput bezárja, a bezártat kinyitja és amint belép
rajta, ott egy másik kapu. A kapu előtt egy oroszlán meg egy juh, az
oroszlán előtt fű, a juh előtt hús. Veszi a húst, teszi az oroszlán elé,
veszi a füvet, teszi a juh elé, és bántatlanúl hagyják bemenni. De ott
egy harmadik kapu, előtte meg két kemencze, az egyikben tűz ég, a másik
kihamvadt. Az égőt kioltja, a kialudtban tüzet rak, és azzal a kapun át
a tündérkertbe, a kertből a tündérpalotába. Veszi a bűvös tükröt és
amint siet ki vele, olyat kiáltanak rá, hogy ég-föld rengett belé.

«Égő kemencze fogd meg», kiáltozzák a palotából, a mint a kemencze
mellett elhalad.

«Nem én – szól vissza a kemencze – ha ez nem olt ki, még most is égek.»
A kialudt kemencze sem akarta megfogni, mert a fiunak köszönhette, hogy
újra tüzet raktak benne.

«Oroszlán tépd szét», kiáltozzák a palotából, amint az állatok mellett
halad el útja.

«Nem én – válaszol az oroszlán – ennek a jóvoltából jutottam a húshoz.»
A juh sem akarta megragadni, mert a fiu segítette a fűhöz.

«Nyitott kapu ne ereszd ki», kiáltják ismét bentről.

«Dehogy nem eresztem – szól a kapu – ha ez be nem zár, még most is
nyitva volnék.» A bezárt kapu is utat nyitott neki és nem telik bele sok
idő, otthon az aranyhajú, örömére testvérének. Belenéznek a tükörbe, hát
hatalmas Álláh, benne az egész világ. Eszébe se jut a lánynak a
tündérág, egyre a tükörben a szeme.

Megint vadászni jár a fiu és hogy hogy nem, ismét szeme elé kerül a
pádisának. De harmadszorra annyira elfogja szívét a szeretet, hogy
félholtan viszik a palotájába. Ismét megtudja a boszorkány a dolgot.

Szalad a lányhoz és tele beszéli a fejét, hogy addig ne nyugodjék ám,
míg a tündérkirálynét el nem hozza a testvére. «Ebbe csak beletörik a
fejszéje,» gondolta magában. A lány előre is örűlt már a szép tündérnek,
és alig győzte várni a bátyját.

Csak úgy özönlött a könnye, mikorára a testvérkéje megjött, mintha csak
fellegből ömlött volna. Hiába mondja a fiu, hogy milyen messze, milyen
bajos az út odáig, tündérkirályné kell a lánynak.

Ismét útra kél, beállít az ördög-asszonyhoz, a kezét szorítja, a lábát
csókolja, a lábát szorítja, a kezét csókolja, segítsen még egyszer a
baján. Csak elbámúl az asszony annyi bátorságon és váltig beszéli le a
szándékáról, mert nincs annyi lelke, a mennyi odaveszhetne.

«Nem én anyácskám, – mondja a fiu – halni meghalok, de visszatérni nem
fogok nélküle.»

Mit csináljon a _dev_-asszony, ismét megmutatja neki az utat. «Azon az
úton haladj, a honnan az ágat vetted, arra is el kell menned, a hol a
tükröt találtad. Egy nagy-nagy sikságra érsz ezen a két bejáraton túl,
de nem nézel se jobbra, se balra, egyre csak előre a koromsötétségben.
Ha majd kivilágosodik, meglátsz egy nagy czipruserdőt, az erdőben egy
nagy temetőt, itt vannak mindazok kővé válva, a kik a tündérkirályné
után áhítoztak. Itt se állasz meg, hanem méssz a királyné palotájáig és
ahogy csak erődtől telik, kiáltod a nevét. Hogy aztán mi történik veled,
magam sem tudhatom.»

Útnak indul másnap a fiu, megimádkozik a kút mellett, benyit a kapukon,
elér a nagy sötéthez, de se jobbra, se balra, egyre előre tart.
Egyszerre csak kivilágosodik, egy nagy czipruserdő terül el előtte, fája
az eget verdesi, koronája sírkövekre hajlik. Pedig nem is temető, hanem
embernyi kövek, se szeri se száma. Pedig nem is kövek, hanem megannyi
ember, kővé válva kővé fagyva. Se szellem se ember, se nesz se hang,
csakúgy borsódzik a fiu háta; de összeszedi a bátorságát és folytatja az
útját.

Néz előre, néz, csak úgy káprázik a szeme a vakító világosságtól és
amint jobban szemügyre veszi, hát akár a nap, olyan csillogó egy palota.
Összeszedi meglevő erejét, kiáltja a tündérkirálynét, hát csak elhal
ajkán a szó és kővé dermed a teste egész a térdéig. Még egyet kiált,
kővé válik köldökéig, még egy utolsót a hogy erejétől tellett, és
köldökétől a torkáig, onnan a fejéig akár a többi sírkő.

De ehol a tündérkirályné, a két lábán ezüst saru, a kezében aranycsésze,
fut a palota kertjébe, vizet merít a gyémántmedenczéből, és mihelyt
rálocscsantja a fiura, életelevenség száll belé.

«No te ifju legény – szólal meg a királyné – nem elég, hogy a
tündérágamat, aztán meg a tükrömet vitted el, de még harmadszorra is ide
merészkedtél? Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak, különben
kővé válva kőnek maradtál volna. Szólj, mi hozott ezúttal ide?»

«Te érted jöttem», szól a fiu nagy bátran.

«No ha annyit szenvedtél miattam – szól a tündér – nem bánom menjünk.»

Azt is kivánta még a fiu, hogy a hány embert csak kővé változtatott,
mindnek adja vissza az életét.

Megy a tündér a palotába, összeszedi kicsiny sulyú, nagy értékű
drágaságait, felszerszámoz két lovat, az aranycsészébe meg vizet merít
és alighogy ráfrecscsenti a kövekre, valamennyi uj életre kel.

Lóra ülnek és amint kiindulnak a tündérföldről, olyat rázkódik alattuk a
föld, olyan szörnyet csattan az ég, hogy a hetedik menny első földnek, a
hetedik föld első mennynek jött és ha a tündér ott nincs a fiu mellett,
odáig lett volna nagy ijedtében. Vissza se néztek, úgy jutottak el a
testvérkéjük házáig. No volt is nagy öröm meg vigaság, alig lelik a
tündérkirályné helyét. De a fiunak se jött meg olyan hamar a
vadászhatnékja, hanem «én a tiéd, te az enyém» szivet cseréltek a szép
tündérrel.

Tudta a tündér a gyerekek meg az anyjuk esetét, bántotta az ártatlan
anya sorsa és azt mondja egy reggel a fiunak: «Menj az erdőre vadászni,
ha majd találkozol a pádisával, első dolga lesz, hogy meghiv a
palotájába. Valahogy azt ne tedd, hogy el ne fogadd a meghivást.» Ugy is
lett; alighogy egyet fordul az erdőn, előtte a pádisá és szóra szó,
meghívja a fiut a palotájába.

Másnapra kelve költi a tündér a gyerekeket, összecsapja a két tenyerét,
és hívja a _lalá_ját. Olyan egy arab pattant erre elő, hogy az egyik
ajka az eget, a másik ajka a földet sepri és «Mit parancsolsz
szultánom?», azt kérdi legott.

«Hozd elő az apám paripáját», parancsolja a tündér.

Eltünik az arab akár a szél, és egy pillanat alatt előttük egy paripa,
párját még nem látta a világ. Rápattan a fiu a lóra, hát már várja az
úton a pádisáék fényes kisérete.

– De nini, Uram bocsá, majd kifelejtettem a javát. Azt is meghagyta volt
a tündér a fiunak, hogyha majd a palotában lesznek, vigyázza meg mikor
nyerit a lova. Első nyerítésére siessen vissza, és harmadnapra ő hívja
meg a pádisát.

Megy a fiu gyémántköves paripáján, utána a nagy díszes sereg, csak úgy
köszönget jobbra, balra és amint megérkeznek a palotába, mindenfelől a
nagy pompa, hogy soha olyat. Esznek isznak, mulatoznak, odáig a pádisá a
nagy örömtől, de amint egyet nyerít a ló, kapja magát a fiu és akárhogy
kérik, hogy maradjon még, nem hajt a szóra. Lovára kap, meghívja ő is a
pádisát és indul vissza a tündérhez meg a testvéréhez.

Ezalatt kiásatta a tündér a gyerekek anyját, és tündér szereivel úgy
helyreállítja, hogy olyan lett akár lány korában. De se az anya előtt a
gyerekeit, se a gyerekek előtt az anyjukat, szóval sem említi.

Jókor kelnek a vendégfogadás napján, kinéznek, hát olyan fényes palota
áll a házikó helyén, hogy szem nem látta párját, fül sem hallotta mását,
a mi drágaköve csak van az országnak, mind ott az egy rakáson.

Hát még a palota kertje, az a sok szebbnél szebb virág, minden virágnak
más-más dalló madara, minden madárnak más-más ragyogó tolla, az a sok
lugos, hogy jaj-jaj. Az a palotabeli sok cselédség, a hárem fekete
szolgái, a férfiak fehér rablányai, a játszó személyek, a zenélők és
énekesek, de csak te számítsd elő mind, ha tudod. Hát még azt a
tündérkisérletet, mely a pádisát fogadni ment, ki győzné mind
elbeszélni.

Nem is ember szülöttje ez a gyerek, kezdik a pádisáék, láttára ennek a
rengeteg csodának; vagy ha ember szülöttje is, tündérsereg van mellette.

A palota legszebb szobájába vezetik a pádisát, hozzák a kávét, serbetet,
aztán a zene szólal meg, meg az a sok madárszó, akár örökké
elhallgathatod. Jön a sok szép étel, a drága édesség, aztán ismét a
játszók, szemfényvesztők, no csakhogy estig ki nem fogytak semmiből.

Este felé jönnek a pádisáért, várnak rá a háremben. Benyit, hát elől az
aranyhaju fiu, félhold ragyog szép homlokán, utána mátkája a
tündérkirályné, aztán felesége a földbe ásott szultán-asszony, mellette
aranyhaju leánykája, csillag ragyog szép homlokán. Oda futnak a kővé
meredt pádisához, megcsókolják a ruhája szélét és kezdi a tündér
beszélni elejétől végéig, mindent úgy a hogy megtörtént.

Bizony nem sok híja volt, hogy oda nem lett a pádisá a nagy örömtől.
Alig hisz a szemének, szívére szorítja megannyiját, feleségét, két szép
gyermekét meg a tündér lányát. A szultán-asszony két testvérének
megbocsátották a bűnét, de a boszorkányt irgalmatlanul elpusztították. Ő
meg a felesége, fia meg a tündérkirályné, a lánya is egy hozzávaló
legénynyel, egyszerre csaptak lakodalmat. Negyven nap meg negyven éjjel,
Álláhnak megengedtével.




A ló-dev és a boszorkány.

Három lánya volt az egyszeri pádisának. Útra készül egy nap az öreg,
hívatja a lányait és erősen a lelkökre köti, hogy kedvencz lovát ők
etessék-itassák, valahogy másra ne bizzák a gondját. Annyira szerette a
lovát, hogy idegent még csak a közelébe se engedett.

A pádisá útjára kél és amint a nagyobbik lány vinné az abrakot az
istállóba, közelébe se engedi a ló. Megy a középső lány, avval is úgy
tesz. Viszi az abrakot a kisebbik, hát meg se moczczan a ló, megeteti
megitatja, úgy tér vissza a testvéreihez. Belenyugszik a két nagyobbik,
hadd viselje húgok a ló gondját, legalább nekik nem kell vele bajlódni.

Megjön a pádisá és legelébb is azt kérdi, hogy ellátták-e mindennel a
lovát. «Minket még a közelébe se bocsátott – mondja a két nagyobbik, –
húgonk volt a gondozója.»

Erre fogja a pádisá, férjhez adja a lányát a lóhoz, a másik kettőt a
fő_sejh_ meg a _vezír_ fiának adja oda és az első napon kezdik, a
negyvenediken végzik a nagy lakodalmazást. A kisebbik az istállóba
került, a két nagyobbik fényes palotában lakott. De csak nappal volt a
kisebbiknek ló-ura meg istálló-lakása. Éjfélnek idejében rózsa-kert az
istállója, szép dalia a ló-ura, úgy élik a világukat. Senki se tudta,
csak ők ketten, a nappalt úgy a hogy eltöltötték, est idejét alig
várták.

Dárdajátékot rendez a pádisá a palotájában, megjelenik rá a sok vitéz,
de senki se viaskodik úgy, mint a két szultán-lány két ura.

«Nézd csak – kiált le a két lány az istállóban lakó húgokhoz – hogy
dobálóznak a dárdával; akár két oroszlán, olyan a mi két urunk. Hát a te
ló-urad hová marad?»

Egyet rázkódik a lány ló-férje, emberré változik, paripára ül, megmondja
a feleségének, hogy valahogy el ne árulja valakinek és egy pillanat
alatt ott terem a játéktéren. Mindenkin túltesz a dárdájával, leteríti
lovairól a két sógorát és mintha ott se lett volna, ismét ott terem az
istállóban.

Másnap megint játszanak, ismét csúfolkodik a két nagyobbik lány, de ott
az ismeretlen vitéz megint, megjelenik meg eltünik. Harmadik nap azt
mondja a ló-ember a feleségének: «Ha vagy én találok bajba jutni, vagy
te szorulsz segedelemre, vedd ezt a három szőr-szálat, égesd el, és
megkereslek akárhol is.» Ezzel siet a játéktérre és viaskodik a
sógoraival. Mindenki megbámulja a játékát, még a két nagyobbik lány is,
és ismét szólnak le a húgukhoz: «Lám, hogy értik ezek a játékot, nem úgy
mint az a ronda ló-urad.»

Nem állhatta meg a lány válasz nélkül, és mondja a testvéreinek, hogy az
a szép vitéz senki más, mint az ő ló-ura. És ahogy mutatná az urát,
eltünik előle, mintha ott se lett volna. Eszébe jut az ura tilalma, hogy
el ne árulja a titkát, és alig várja, hogy megjöjjön az istállóba. De
hiába, nem jön se ló, sem ember; itt az éjfél, se rózsa, se rózsás kert.

«Óh jaj – siránkozik a lány – elárultam az uramat, megszegtem a szót,
íme a büntetésem.» Be se hunyja a szemét, sírva leli ott a reggel. A
hogy megvirradt, elmegy pádisá apjához, elpanaszolja neki, hogy
elveszítette a ló-urát, felkeresi, ha a világ végire ment is. Hiába
tartaná vissza az apja, hiába mondja neki, hogy _dev_ek közül való az
ura, hogy sose találhatja meg, nem tudja lebeszélni a szándékáról. Mit
csináljon, útnak engedi.

Nagy bújával útra kel a lány, addig megy, addig mendegél, míg gyenge
teste elfárad, hegy aljánál összeroskad. De íme eszébe jut a három
szőr-szál, veszi az egyikét és meggyujtja. Ott az ura a karja közt, alig
tudnak örömükben megszólalni.

«Nem megmondtam – szólt a legény nagy szomorún – hogy el ne árulj
senkinek, ha most meglát itt boszorkány anyám, azonnal széttép. Ez a
hegy itt a mi lakásunk, mindjárt itt lesz anyám, és jaj nekünk, ha
észrevesz.»

Megijed a szegény szultán-lány, sír-rí nagy keservesen, hogy most
találta meg az urát és már is el kell hogy veszítse. Megesik rajta a
_dev_-fiu szive, egyet csap rá, almára változtatja és felteszi a
polczra. Nagy visongva repül le a boszorkány a hegyről és sikítja, hogy
emberszagot érez, emberhúst áhítoz. Hiába tagadná a fiu, nem hiszi az
anya semmikép.

«Ha megesküszöl a tojásra – mondja a fiu – hogy nem lesz bántódása,
megmutatom, a mit rejtegetek.»

Megesküszik a boszorkány, és erre egyet csap a fiu az almára, ott
előttük a szép lány. «Ime a feleségem», mondja az anyjának. Nem szól rá
az öreg semmit, dolga után lát, a menyének is ad dolgot.

Eltelik egy pár nap békeséggel, de a boszorkány csak azt várta, hogy
elkerüljön a fiu hazulról. Dolga akadt egyszer a devnek és alighogy
kitette a lábát, mondja a boszorkány a lánynak: «Seperj, ne seperj», és
ezzel megy ő is, hogy este ismét visszajön. Csak gondolkozik a lány,
hogy mit csináljon ő már most, mit seperjen, mit ne seperjen. Eszébe jut
a szőrszál, veszi és meggyujtja a másodikat is. Ehol az ura előtte,
kérdi tőle, hogy mi a baj; mondja a lány az anya parancsát, hogy
seperjen és ne seperjen. Megmagyarázza neki az ura, hogy a szobát
seperje ki, az előszobát ne seperje ki.

A lány úgy tesz és amint este jön haza a boszorkány, kérdi a lánytól,
hogy elvégezte-é a dolgát. «Sepertem, nem sepertem, anyácskám» feleli a
menye. «Ebatta rusnyája – mocskolja az öreg – nem a magad eszéből tudtad
ezt meg, bizonyosan a fiam tanított rá.»

Másnap, amint megint felkel az asszony, oda ad a lánynak három edényt és
ráparancsol, hogy töltse tele a könnyével. A mint elmegy a boszorkány,
maga elé veszi a három edényt, sír-sír, de alighogy egy pár cseppet
tudott belé hullajtani. Fogja, elégeti a harmadik szőrszálat is.

Megint ott terem az ura és magyarázza neki, hogy töltse tele az
edényeket vizzel, aztán hintsen bele egy kis sót. A lány úgy tesz, és a
mint jön este az asszony, számon kéri a munkát. Mutatja a lány a három
edényt, tele a könnyekkel. «Ebatta rusnyája – szidja az öreg asszony –
nem a te műved ez, no de végére járok neked is, a fiamnak is.»

Másnapra megint talál ki valami dolgot, de a fia is megsejtette, hogy
rosszban töri az anyja az eszét és megy haza a feleségéhez. Ott
buslakodik szegény feje egymagában, mert a három szőrszál is kifogyott,
a rábizott munkát se tudta volna elvégezni. «Most csak szökjünk innen –
mondja az ura – mert addig nem nyugszik, míg kárt nem ejt benned.» Ezzel
veszi a feleségét és indulnak világgá.

Jön estére a boszorkány, látja, hogy se menye se fia. «Megszöktetek
rusnyák» – fenyegetődzik a gonosz, és szólítja elé boszorkány testvérét,
hogy menjen a fia meg a menye után, hozza őket vissza. Beszáll a
boszorkány egy edénybe, ostort fon a kigyóból és úgy ered utánok.

Észrevette a _dev_-fiu a nagynénjét, egyet csap sebtiben a lányra,
fürdővé változtatja, magából meg fürdőmestert csinált és leült a
kapujába. Kiszáll a boszorkány az edényből, odamegy a fürdőmesterhez és
kérdi tőle, hogy nem látott-e erre egy fiut meg egy lányt.

«Még csak most melegítettem meg a fürdőt – mondja a fiu – nincs benne
senki; ha nem hiszed, megnézheted.»

Látja az asszony, hogy nem lehet evvel okos szót váltani, beszáll az
edénybe, visszarepül és mondja a testvérének, hogy nem tudott rájok
akadni.

Kérdi a boszorkány, hogy nem kérdezősködött-e az úton valakitől.

«De igen – mondja az ifjabbik – egy fürdő volt az útszélen, annak a
gazdájától kérdeztem, de vagy bolond vagy nagyot hall, nem mentem vele
semmire.»

«Te voltál a bolondabb – förmed rá a nénje – hogy nem ismertél rá benne
a fiamra, a fürdőben meg a lányra.» Hívja aztán a másik testvérét, és
azt küldi a két szökevény után.

Meglátja a _dev_-fiu a másik nagynénjét is, a mint repűl az edényben.
Egyet csap a lányra, forrásra változik, ő pedig ott áll mellette és
merít belőle a korsójával. Odamegy a boszorkány és kérdi a fiutól, hogy
nem látott-e erre egy fiut meg egy lányt.

«Iható vize van ennek a forrásnak – feleli nagy bambán – én mindig innen
merítek.» Azt hiszi az asszony, hogy bolonddal van dolga, vissza fordul
ő is és mondja a nénjének, hogy nem találta meg őket. Kérdi a
boszorkány, hogy nem találkozott-e valakivel az uton.

«De igen – mondja a másik – vizet merített egy féleszű egy forrásból, de
nem tudtam belőle okos szót kivájni.»

«A fiam volt az a féleszű, te okos – pattan rá a néne – a forrás meg a
felesége. Már magamnak kell utána látni», és azzal beszáll ő is az
edénybe, ostort fon a kigyóból és indul utánok.

Megint hátranéz e közben a fiu, látja, hogy maga az anyja jön ezúttal.
Egyet csap a lányra, fára változtatja, ő pedig kigyóvá válik és
rátekergőzik a fára. Rájuk ismer a boszorkány, ragadja a fát, hogy
apróra tördeli, de amint látja a rátekergőzött kigyót, fél, hogy a fiát
is megöli vele.

Azt mondja a kígyónak: «Fiam, legalább a kis ujját mutasd annak a
lánynak, akkor aztán békén hagylak benneteket.»

Látja a fiu, hogy máskép nem szabadulhat meg tőle, egy falatkát legalább
is kell, hogy harapjon a lányból. Oda mutatja az anyjának a lány egyik
ujját, az asszony bekapja és aztán visszatér a birodalmába. A fiu egyet
csap megint a lányra is, magára is, emberi alakot öltenek és mennek a
lány apjához, a pádisához. A fiu, minthogy megromlott a talizmánja,
halandó embernek maradt, oda a _dev_sége, oda a boszorkány anyjával való
rokonsága. A pádisá nagyon megörült a gyermekeinek, ujból lakodalmat
csapott nekik és holta után nekik jutott az országa.




A hamupipőke-fiu.

Hol volt, hol nem volt, még abban az időben volt, mikor Álláh szolgája
sok volt, az emberek baja nagy volt, volt egyszer egy szegény asszonynak
három fia meg egy lánya. A legkisebbik fiu amolyan fél kegyelmű volt,
egész nap a hamuban hengergődzött.

Szántani megy egy nap a két nagyobbik, és mondják az anyjuknak, hogy
főzzön nekik valamit, majd kihozza a húgok a mezőre. Közel ahhoz a
mezőhöz a három arczú _dev_ ütötte volt fel a tanyáját, és hogy a lány
valahogy közelükbe ne jusson, ugyancsak magyarázgatják neki, hogy merre
menjen, merre kerüljön.

Megfőzi az asszony az ebédet, megy vele a lány a mezőre, és hogy, hogy
nem, a dev útjára talál tévedni. Alig kerül szegény feje egyet, előtte a
_dev_ felesége és kérdi a holtra ijedt lánytól, hogy hogyan vetődött
erre a vidékre. Addig beszéli rá, addig hitegeti, míg bemegy vele a
házába, hogy ott majd elrejti a _dev_-asszony az ura elől.

Pedig ott leste már őket a három arczú _dev_ és a mint megérkeznek,
mondja az asszony a lánynak, hogy hamarjába valami enni valót akar
készíteni. «Gyúrom a tésztát, te meg lányom éleszd a tüzet.» De alighogy
hozzálát az élesztéshez, elősompolyog a _dev_, megkerűli és egyet tát a
száján, lenyeli a lányt ruhástúl, mindenestül.

Ezalatt csak várják a fiúk az ebédet, csak várják, de se lány, se étel.
Itt a délután, itt az est, megy a két fiu haza és a mint hallják az
anyjuktól, hogy még reggel elment a lány, sejtették, hogy mi lett vele.
Nincs máskép, a _dev_ekhez került a húgocskájuk; kettőt se gondol a
nagyobbik, fogja, indul a _dev_ekhez a húga után.

Jártában-keltében, csibukot szíttában, virágillatot szagolva, kávéját
iszogatva, elér egy útszéli kemenczéhez. A kemenczénél egy öreg és kérdi
a fiútól, hogy mi járatban van. Elmondja a fiu a húga esetét, hogy a
három arczú _dev_et megy keresni, nem nyugszik addig míg meg nem öli.

«Nem ölöd meg addig a _dev_et – mondja az ember – míg meg nem eszed itt
ezt a kemenczében sűlt kenyeret». Gondolja a fiu, ez ugyan nem nagy
dolog, veszi a kemenczéből a czipókat és alig hogy egyet harap belőlük,
hagyja ott a kemenczét emberestűl, kenyerestűl, majdhogy szét nem
pattant tőle.

Alig halad egy-kettőt, meglát az úton egy nagy kazánt, a kazán tele
borral és a mint itt is kérdi tőle egy ember az útját, megint elbeszéli
a baját a _dev_vel. «Nem mész a _dev_vel semmire – mondja ez is – ha ki
nem iszod ezt a bort.» Inná a fiu, de «jaj a gyomrom, jaj a bélem», úgy
elszaladt, hogy meg sem állana, ha két híd nem volna előtte.

Az egyik híd fából, a másik vasból, a két híd túlsó részén két almafa,
az egyik éretlen, savanyu, a másik megért, édes.

A három arczú _dev_ már várta az úton, hogy vajjon melyik hidat
választja, a fát-e avagy a vasat; melyik almából eszik, az édesből-e
avagy a savanyúból. A fahíd még eltörhetik, a vason kél át, a savanyu
alma még éretlen, az édesből szakít a fiu. A _dev_nek se kellett egyéb,
küldi az asszonyt a fiu elé, azonmód a házába ámítja, mint a húgát és
nem sok idő telt el, bekerült ő is a _dev_ gyomrába.

Hogy ne nyujtsuk hosszúra a mondani valónkat, a középső fiu se akart
utolsó lenni, indul ő is a két testvére után. Ő se bír a kenyérből enni,
neki is rágja a bor a gyomrát, a vashidon kél át, az édes almából eszik;
harmadiknak ő jutott be a _dev_ gyomrába. No de lássuk a legkisebbiket,
a hamupipőke-fiút.

Látja az anyja, hogy kászolódik a bamba a hamuból, kéri, hogy ne hagyja
öreg napjaira egyedűl; ha a többi már elment, legalább ő maradjon
mellette. Hallani se akarja a fiu. «Nem addig – mondja a hamupipőke –
míg mind a három testvéremet elő nem kerítem és a deveket meg nem ölöm.»

Ezzel felkel a kuczkójából és a mint egyet rázkódik a hamuban, olyan
nagy szélvész kerekedik, hogy a hány szántóvető csak van, mind hagyja a
mezőn az ekéjét, fut ki-ki a merre a szeme lát.

Szedi össze a fiu az ekevasakat, viszi egy kovácshoz, hogy csináljon
neki belőle egy lándzsát, de olyat ám, hogyha a levegőbe röpíti és onnan
visza esik az ujjára, szét ne törjék a vasa. Megcsinálja a kovács a
lándzsát, veszi a fiu. Felrepíti a levegőbe, és amint visszaestében
alátartja a kis ujját, apró darabokra törik a lándzsa. Még egy nagyobbat
rázkódik a fiu a hamuban, a szélvész elől megint futnak a mezei gazdák,
ezektől is összeszedi a fiu az ekéket és viszi a kovácshoz. Elkészűl a
másik lándzsa, felröpíti, ime ez is összetörik. Olyan fergeteget támaszt
a fiu harmadszorra, hogy nem maradt a környéken ekevas. Megcsinálja nagy
nehezen a kovács a harmadik lándzsát is és a mint alátartja az ujját,
nem törik többé szét a fegyvere. «Valamennyire megjárja», mondja a fiu
és azzal veszi a lándzsát, kél vele világgá.

Addig megy, addig mendegél, míg ő is a kemencze elé kerül. Fogadja az
ember, kérdi az ügyét, baját és a mint értésére jut, hogy ez is _dev_
ölni megy, mondja a fiunak, hogy csak úgy, ha a czipókat megeszi, amoda
meg a kazán bort, ha ki tudja inni. Neki gyürkőzik a hamu-fiu, megeszi a
kemencze sütötte czipókat mind, kiissza a bort és a mint ismét tovább
megy, meglátja a fa- meg a vashidat, a híd tulsó felén a két almafát.

A _dev_ már lesi a fiut messziről és ugyancsak kezd inába szállani a
bátorsága, láttára a hamupipő-fiu tetteinek. A vashídon mindenki fia
átkelhet, gondolja a fiu, megy át a fahídon; az édes almából se nagy
mesterség ám enni, eszik a savanyúból. «No itt – mondja a megrémült
_dev_ – nem megyünk a fujtatással semmire, készítsd csak elő a
lándzsámat, azzal hadd mérkőzzünk meg».

A hamupipőke már messziről megpillantotta a _dev_et, egyenesen felé tart
és tisztesség tudással köszön neki. «Ha nem köszöntél volna – mondja a
_dev_ – menten elnyeltelek volna.»

«Én meg – feleli vissza a fiu – ha a köszönésemet nem fogadtad volna,
egy lándzsa dobásra kivégeztelek volna».

«No ha olyan nagy a bátorságod – mondja a háromarczú – elő avval a
lándzsával».

Veszi a _dev_ a lándzsáját, neki gyürkőzik és a mint teljes erejéből
neki dobja, csak a kis ujját tartja alá a fiu, és íme dirib-darabokra
törik a _dev_ lándzsája.

«Most meg én rajtam a sor», mondja a hamu-fiu, egyet suhint a lándzsája
és az orrán repül ki a _dev_ lelke. «Még egyszer, ha legény vagy», nyögi
az ördög nagy erőlködve, de a mint feleli a fiu, hogy «nem én, anyám is
csak egyszer szűlt engem a világra», ott kiadja a _dev_ az utólsó lelkét
is. Megy aztán a fiu a _dev_-asszonyt keresni, azt is útnak indítja az
ura után és amint ketté hasítja őket, előtte mind a három testvére.
Veszi őket, indul velök vissza.

Megszomjazott a három testvér a _dev_ gyomrában és a mint a fele úton
meglátnak egy avatag kutat, kérik a hamu-fiu testvérüket, hogy
merítsenek egy kis vizet. Vetik le a fiúk az övüket, egymáshoz kötik és
leeresztik rajta a nagyobbik testvérüket. De alighogy leér a felényire,
olyan kegyetlen kiabálást kezd csapni, «jaj húzzatok fel, mert elégek»,
hogy azonnal fel kellett húzni és a középső testvérükkel megpróbálni.
Ezzel is ép úgy jártak.

«Most én rajtam a sor – mondja a hamu-fiu – de vissza ne huzzatok ám,
akárhogy kiabálnék is.» Leeresztik a legkisebbiket, ő is kezdi a
kiáltozást, de rá se hederítenek és addig száll, míg leér a kút
fenekére. Egy kapu van előtte, benyit, hát olyan szépséges három lány ül
egy teremben, hogy mindegyike akár a hold tizennegyede. Csak elképed a
három lány a fiu láttára, hogy hogyan merészelt ebbe a _dev_ barlangjába
jönni és akárhogy kérik, akárhogy rimánkodnak előtte, hogy meneküljőn,
ha kedves az élete, nem a fiu, semmi áron, míg nem végez evvel a
_dev_vel is.

Ha akár meddig nyujtjuk is a beszédet, csak egy lesz a vége. Megöli a
_dev_et, kiszabadítja a három szultán kisasszonyt, a kiket már hét
esztendeje, hogy elrabolt volt apjuktól. A két nagyobbikat a két
testvérének szánja, a legkisebbiket meg, ez volt a legszebbik, magának
jegyzi el; megtölti a korsaját vizzel és viszi a lányokat a kút
fenekéhez, a nyílás alá.

Először a legnagyobbikat húzatja fel, adja a legnagyobbik testvérének,
aztán a középsőt, adja a középső testvérének, kerül a sor az övére. A
legkisebbik minden áron azt akarja, hogy elébb a fiu kerüljön fel, aztán
ő. «Testvéreid – magyarázza a fiunak – megtalálnak rád haragudni, hogy a
legszebb lányt tartottad magadnak és csupa irígységből nem húznak majd
fel a kútból».

«Megtalálom én akkor is az utat», feleli a fiu, és akárhogy kéri a
mátkája, nincs annyi lelke, hogy rábeszélje. Elővesz a lány a gelebéből
egy szekrénykét és mondja a fiunak: «Ha bajba találsz jutni, nyisd fel
ezt a szekrényt. Egy darab kovakő van benne és ha egyet versz rá, egy
_arab_ ugrik eléd, a ki minden kivánságod teljesíti. Ha a testvéreid
csakugyan itt hagynának a kútban, menj a _dev_ palotája elé és állj meg
a forrásánál. Két juh jön oda mindennap, egy fehér meg egy fekete; ha a
fehérbe fogózkodol, a föld szinére kerülsz, ha pedig a feketébe, a
hetedik föld fenekére dob le».

Felhúzatja aztán a legkisebbik lányt, és íme alighogy meglátják a
testvérei ezt a legszebbiket, az öcscsük jegyesét, megszállja őket az
irígység. Megharagusznak rá, ott hagyják a kútban, ők meg mennek a
lányokkal haza.

Mit tegyen a fiu, visszatér a palota elé, megáll a forrásnál és várja a
két juhot. Nem telik bele sok idő, elé ugrándozik egy fehér, meg egy
fekete juh és a fiu, a helyett hogy a fehérbe fogózkodnék, a feketét
ragadja meg és egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy a hetedik
föld fenekén van. Ezt a vidéket is hadd járom be, gondolja magában,
fogja és nyakába veszi ezt a földdarabot is.

Keveset megy, sokat megy, éjjel megy, nappal megy, hegyen megy, völgyön
megy, addig, hogy nem birja tovább és megáll egy nagy fánál, hogy egyet
pihenjen alatta. De ímé, mit lát maga előtt. Egy nagy kigyó csúszik
felfelé a fa derekán és már-már benyelné a fán visongó fiók madarakat,
ha engedné a hamupipőke. Veszi gyorsan a lándzsáját és egy csapásra
ketté szabja a kigyót. Aztán meg, mint a ki jól végezte a dolgát, ledől
a fa alá és mert fáradt is volt, melege is volt, azon nyomban elaludt.

Jön ezalatt a madárkák anyja, a _peri_k pádisája, a _smaragd Anka_ és a
mint meglátja az alvó fiut, azt hiszi, hogy ez az ő ellensége, a ki
évről évre elpusztítja gyermekeit. Már-már szét akarná darabolni, de
sipogják a madárkák, hogy ne bántsa ezt a fiút, ez ölté meg ellenségüket
a kigyót. Csak most látta meg az _Anka_ a ketté vágott állatot.

Dehogy bántotta volna az alvó fiút, kerülgeti, legyezgeti, két
szárnyával fedegeti, hogy ne süsse szegényt a nap és a mint felébred az
álmából, hát akár egy sátor, olyan fölötte a madár szárnya. Odamegy
hozzá az _Anka_ és mondja neki, hogy jótettéért meg akarja jutalmazni,
kivánjon tőle valamit. «A föld szinére szeretnék feljutni», mondja a
fiu.

«Felviszlek – mondja a smaragd madár – ha van negyven mázsa juh húsod,
negyven hordó vized. Ráülsz vele a hátamra, ha _gik_-et mondok etetsz,
ha _gak_-ot mondok itatsz».

Eszébe jut a fiunak a szekrényke, kiveszi belőle a kovakőt, egyet ver
rajta és «mit parancsolsz szultánom», előtte a világnagyszájú _arab_.
Negyven mázsa juh húst, negyven hordó vizet kér a fiú. Nem sokára hozza
a húst meg a vízet, teszi egy általvetőbe, felül vele a madár szárnyára
és útközben ha _gik_-et mond az _Anka_, húst ad neki, ha _gak_-ot mond,
megitatja. Repülnek egyik rét földről a másikra, és a mint rövid idő
multán feljutnak a föld szinére, leszáll a madár hátáról és mondja neki,
hogy várja be, nemsokára vissza lesz.

Veszi a fiu a szekrénykét és mondja az előpattanó arabnak, hogy hozzon
hírt neki a három lánytestvérről. Kis vártatva ehol az arab a három
lánnyal, ép készűltek a testvérei lakodalomra. Ráűlnek valamennyien a
madár hátára, hússal, vízzel megrakodnak és úgy mennek a három lányék
országába. _Gik_ mondja az _Anka_, hússal etetik, _gak_ mondja, vizzel
itatják; de hogy negyed magával volt a fiu, ismét _gik_, elfogyott a
hús. Veszi a fiu a handzsárját, kivág a czombjából egy darabot és dugja
a madár szájába. Megérzi az _Anka_, hogy emberhús, nem eszi meg, a
szájában tartogatja és a mint megérkeznek a három lányék országába,
mondja neki a madár, hogy most már mehet Isten hirével.

Nem tehetett a fiu egy lépést sem, úgy fájt a lába. «Te csak menj –
mondja a madárnak – én még pihenek elébb egyet».

«Hej ravasz kópé hej», feddi a smaragd madár, és azzal kiveszi a
szájában tartogatott húst, vissza illeszti a helyére, mintha csak ki sem
vágta volna.

Bezzeg nagyot ámult a város, láttára a megkerült
szultán-kisasszonyoknak. Alig akart az öreg pádisá a szemének hinni.
Nézi, öleli az egyiket, nézi, csókolja a másikat, és a mint elbeszélik
neki a történteket, királyságával együtt mind a három lánya a hamu-fiúé.

Elhozatja a fiu az anyját meg a húgát és úgy fognak hozzá a
lakodalomhoz. A húgának is találnak férjet, a _vezir_ fiát, és negyven
napig, negyven éjjig, boldogság éltök végéig.




Az egyszeri máj.

Májra éhezett az egyszeri öreg asszony. Oda ad a lányának egy-két
garast, hogy vegyen rajta májat, mossa tisztára a tóban, és úgy hozza
haza. Megy a lány a _csársi_ba (vásárba), megveszi a májat és viszi a
tóhoz, hogy majd megöblögeti. Amint javában mosogatja, egyszerre csak
egy gólya száll le, kapja a lány kezéből a májat és elrepül vele.

Kéri a lány: «Add vissza a májat gólya, hadd vigyem az anyácskámnak,
anyám engem meg ne verjen.»

«Ha árpát hozol helyébe, visszaadom a májat», mondja a gólya.

Megyen a lány a tarlóhoz: «Tarló, nekem árpát adj, árpát adom gólyának,
gólya májat visszaadja, májat viszem anyácskámnak.»

«Ha imádkozol Állához esőért, kapsz egy kis árpát», mondja a tarló.

De amint hozzá fog az imádsághoz, hogy: «Adj egy esőt óh én Álláhm, esőt
adom tarlónak, tarló nekem árpát adjon, árpát adom gólyának, gólya májat
visszaadja, májat viszem anyámnak», jön egy ember és mondja neki, hogy
füstölő nélkül semmit sem ér az imádsága, menjen a boltoshoz füstölőért.

Oda megy a boltoshoz: «Boltos nekem füstölőt adj, Álláhnak hadd égessem,
Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól árpát kapok,
árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, májat viszem anyámnak.»

«Adok – mondja a boltos – ha csizmát hozol a csizmadiától.»

Odamegy a lány a csizmadiához és azt mondja neki: «Csizmadia, nekem
csizmát adj, csizmát adom boltosnak, boltos füstölőt ad érte, Álláhnak
elégetem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól
árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, májat viszem
anyámnak.»

Azt mondja a csizmadia: «Ha bőrt hozol, csizmát kapsz érette.»

Odamegy a lány a vargához és azt mondja neki: «Varga, nekem bőrt adj,
hadd adom a csizmásnak, a csizmás csizmát ad érte, azt meg adom a
boltosnak, boltos füstölőt ad érte, azt Álláhnak égetem, Álláh esőt ad
majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól árpát kapok, árpát adom
gólyának, gólya májam visszaadja, haza viszem anyámnak.»

«Ha nyers bőrt hozol az ökörtől, csizmának való bőrt kapsz érte», mondja
a varga.

Odamegy a lány az ökörhöz és azt mondja neki: «Ökör, nekem nyers bőrt
adj, hadd adom a vargának, varga nekem csizmabőrt ad, adom csizmadiának,
a csizmástól csizmát kapok, azt meg adom boltosnak, boltos füstölőt ad
érte, Álláhnak elégetem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak,
a tarlótól árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja,
haza viszem anyámnak.»

Azt mondja az ökör: «Ha szalmát hozol, adok érette nyers bőrt.»

Oda megy a lány a gazdához és azt mondja neki: «Gazda nekem szalmát adj,
hadd vigyem az ökörnek, ökör nyers bőrt ad majd érte, azt meg viszem
vargának, varga ad majd czizmabőrt, viszem el a csizmáshoz, csizmadia
csizmát ad majd, azt meg viszem boltosnak, boltos füstölőt ad érte,
Álláhnak elégetem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a
tarlótól árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, haza
viszem anyámnak.»

Azt mondja a lánynak a gazda: «Adok szalmát, ha megcsókolsz.»

Meggondolja a lány, hogy ő bizony megcsókolja, legalább megszabadul
ettől a bajától. Odamegy a gazdához, megcsókolja, a csókjáért szalmát
kap. A szalmát ökörhöz viszi, ökör érte nyers bőrt ad. Nyersbőr megyen a
vargához, vargától kap csizmabőrt. Megy vele csizmadiához, a meg csizmát
ad érte. Csizmát viszen a boltoshoz, boltostól füstölőt kap. A füstölőt
elégeti, és «Adj egy esőt óh én Álláhm, esőt adom tarlónak, tarló nekem
árpát adjon, árpát adom gólyának, gólya visszaadja májam, viszem haza
anyámnak», Álláh neki esőt ad. Esőt viszi a tarlóhoz, tarló neki árpát
ad. Árpát adja a gólyának, gólya májat visszaadja, májat viszen az
anyjának, megfőzik és megeszik.




Varázs-turbán, varázs-korbács, varázs-szőnyeg.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Apjok, anyjok meghalt
és összes vagyonukat két részre osztották. A nagyobbik fiu boltot
nyitott, a kisebbik meg, tarfejű is volt, eszelősködött is egy kissé, a
renyheség után látott. Addig járta az evés-ivás meg a sétálás, hogy
elfogyott egy nap a pénze. Odamegy a testvéréhez, kér egy-két garast
tőle, és amint ennek is a végére járt, megint csak a testvérét vette
elő.

Addig-addig, míg ráunt a nagyobbik; de látta, hogy nincs szabadulás
tőle, fogja, mindenét pénzzé teszi és hajóra száll, hogy más országba
vándorol. Neszét vette az öcscse, és mielőtt még elindult volna a hajó,
rálopózkodik és elbúvik, hogy észre ne vegyék valahogy. A nagyobbik is
élt a gyanuperrel, hogy ha meghallja az öcscse, idáig is utána jön, és ő
se mutatkozott a fedélzeten. De alighogy kifeszítik a vitorlát, előkerül
mind a kettő, megint a bátyja nyakán az öcscse.

Eleget bosszankodik a nagyobbik, de hiába, viszi őket a hajó, Egyptomig
meg sem állanak. Ott azt mondja a nagyobbik az öcscsének: «Te csak
maradj itt, én keresek két öszvért, hogy tovább utazzunk.» A fiu leül a
parton, várja a bátyját várja, de hiába várja. Majd felkeresem, gondolja
magában, és útra kel a bátyja után.

Megy megy mendegél, nagyot jár, kicsit jár, hat hónapig réten jár, de
egyszer csak hátra néz, látja, hogy csak annyit járt, egy árpányi helyet
járt. Még többet lép, sokat lép, félévet egy folytán lép, violákat
tépeget, és amint lép lépeget, egy hegy lábához vetődik. Három legényke
ugyancsak veszekedik valamin egymással. Negyediknek odanéz és kérdi
tőlük, hogy mi az, a min hajba kaptak.

«Egy apának a gyermekei vagyunk – kezdi el az idősebbik – minapában
meghalt és örökségkép turbánt, korbácsot meg szőnyeget hagyott ránk. Ki
a turbánt fejre rántja, senki szeme meg nem látja. A ki a szőnyegre
terül, kézben korbács egyet cserdül, madár módra messze repül. Kié
legyen a turbán, kié az ostor, kié a szőnyeg, ez a mi örök bajunk.»

«Egyé legyen mind a három», kiáltozza valamennyi. – «Az enyém a
legnagyobbé.» – «Engem illet mint középsőt.» – «Hát én meg a
legkisebbik.» Szóra szóval, botra bottal, alighogy hogy el tudja a
tarfiu őket egymástól választani.

«Nem úgy lesz a – veszi itélőre a dolgot – nyilat készítek egy kis darab
fából és kilövöm. Ti utána szaladtok és a ki a leghamarébb itt lesz
vele, azé lesz majd mind a három.» Repül a nyil, fut a három testvér, a
tarfiu is egyet gondol, felteszi a turbánt, ráül a szőnyegre, egyet csap
rá ostorával és «hipp-hopp, ott legyek, a hol a bátyám», arra ébred,
hogy egy nagy város van előtte.

Alig jár egy-kettőt a városban, íme jön a pádisá embere, és adja a
városbelieknek tudtára, hogy a szultán-kisasszony eltünik éjjelenként a
palotából. A ki megtudja, hogy hová lesz, azé a lány meg a fele
királyság. «Ehol én – kiáltja a tarfiu – vigyetek a pádisá elé, ha meg
nem tudom, itt a fejem.»

Ott a bolond a palotában, este meg a szultán-kisasszony szobájában,
lefekszik és úgy lesi fél szemmel a történendőket. A lány csak azt
várta, hogy elaludjék, tűt szúr a talpába, és hogy nem ébredt fel rá a
tarfiu, veszi a gyertyát és megy ki egy oldalajtón.

Fején a turbánnal utána a fiu és amint kilép ő is azon az ajtón, hát egy
_arab_, fején egy aranytál, a tálon a szultán-kisasszony, úgy vannak
indulóban. A tarfiu se bolond hogy gyalogoljon mellettök, ráugrik ő is a
tálra, de majdhogy le nem billent mind a kettővel. Megijed az arab és
kérdi a lánytól, hogy az Istenért mit csinál, csepp híjja, hogy le nem
ejtette. «Meg se moczczantam – mondja a lány – a hogy a tálra tettél,
úgy ülök.»

Alig tesz velök az arab egy pár lépést, érzi, hogy szokatlanul nehéz ma
az a tál. A fiut persze a turbánja tette láthatatlanná, megint a lányhoz
fordul: «Mi történt veled szultánom, olyan nehéz vagy ma, hogy majd
leroskadok alattad.»

«Lelkem _lala_ – feleli a lány – be különös vagy ma, nem lettem én se
több se kevesebb.»

Fejcsóválva folytatja az arab az útját és amint mennek mendegélnek,
elérnek egy csodaszép kertbe, csupa ezüst meg gyémánt a fája. Letör a
fiu egy ágat, zsebre dugja, hát úgy elsóhajtoznak a fák, úgy
elsiránkoznak: «Ember fia be megkínzott, ember fia be megkínzott», hogy
csak összenéz a lány meg az arab.

«Egy tarfiut küldtek ma be hozzám – mondja a lány – mintha annak a szele
üldözne.»

Ismét tovább indulnak, eljutnak egy másik kertbe, minden fája csillogó
arany, ragyogó drágakő. Innen is letör a fiu egy ágat, zsebre dugja, hát
olyat csattan az ég-föld, olyat visongnak a fák: «Ember fia be
megkínzott, ember fia be megkínzott», hogy ijedtükben majd lehulltak a
tálról. Sehogy se tudta az _arab_, hogy mire vélje a dolgot.

Eljutnak aztán egy hídhoz, a hidon át egy tündérpalotához, hát ott várja
a lányt egy sereg rabszolga. Két kezük a mellükön, úgy hajolnak előtte
földig. Leszáll a szultán-kisasszony az arab fejéről, a tarfiu is
leugrik és amint hozzák a gyémánttal, drágakövekkel kírakott papucsokat,
veszi a fiu az egyiket, zsebre dugja. Felhúzza a lány a felét, keresi a
párját, hoznak egy másik párt, abból is eltünik egy.

Megunja a lány a dolgot, besiet papucs nélkül, de mindenütt nyomában a
fiu, fején a turbán, kezében a korbács meg a szőnyeg. Benyit a lány egy
szobába, hát ott az arab _peri_, egyik ajkával az eget, másik ajkával a
földet sepri. Kérdi a lánytól nagy bosszusan, hogy minek várakoztatta
meg, hova maradt ily későre. Elmondja neki a lány a tegnap esti tarfiut,
az úton történteket, de vigasztalja a _peri_, hogy ne törődjék vele,
képzelődés az egész.

Leülnek aztán a lánynyal és parancsolja egy szolgájának, hogy hozzák a
serbetet. Szép gyémántos kupában hozza egy fekete az édes italt, de
amint nyujtja oda a szultán-kisasszonynak, olyat csap a láthatatlan fiu
a szolgáló kezére, hogy leejti és apróra töri a kupát. Egy darabot ebből
is zsebébe dugott a tarfiu.

«Nem megmondtam – kiáltja a szultán-kisasszony – hogy nincs ma rendjén a
dolog. Nem kell nekem se serbet, se semmi, jobb ha mentül elébb
visszatérek.» Csitítja az arab, és hozatja egy másodikkal az ennivalót.
Hozzák a kis asztalt, rajta a sok tál étel és amint egyenként esznek
belőle, a mi megéhezett tarfiunk is hozzálát és csak elhűl a másik
kettő, hogy egy harmadik helyről is fogy az étel.

De már erre az _arab_ is kezd kissé nyugtalankodni, hát még mikor az
édességek mellől is tünnek a kanalak meg a tálczák. Maga az arab _peri_
mondja a szultán-kisasszony szeretőjének, hogy bizony nem bánja, ha ma
jókorabb tér haza a rendesnél. Meg akarja a lányt az arab csókolni, de
közzéjük csúszik a fiu, egyet ránt rajtuk, és az egyik jobbra esik, a
másik balra.

Sáppadoz mind a kettő, hivják a _lalát_ a tállal, beleül a lány és
indulnak kifelé. A tarfiu meg vesz egy kardot a falról, neki gyürkőzik
és egy csapásra lenyisszantja vele az arab fejét. De alighogy legurult
válláról a feje, olyan rémítőt rengett az ég, olyat dörgött a föld,
olyan üvöltés, olyan riadalom: «jaj minékünk, ember fia megölte a
királyunkat», hogy a megrémült tarfiu azt se tudta, hányadán van.

Kapja a szőnyeget, ráül, egyet csap a korbácsával és mikorára a
szultán-kisasszony visszatért a palotába, ott hortyogott már a tarfiu a
szobájában. «Ebatta kopasz varangya – mondja nagy mérgesen a lány –
sokat nyugtalanítottál az éjszaka.» Vesz ismét egy tűt, beleszúrja a fiu
talpába, és hogy meg se moczczan rá, azt hiszi, hogy alszik, s lefekszik
ő is.

Verik fel másnap az álmából, hogy végire járt-e a dolognak, mert
különben a halálé. «De végire ám – feleli vissza – csakhogy nektek nem
mondom meg, a pádisá elé vigyetek.»

Viszik a lány apjához, ott meg azt mondja, hogy csak úgy beszéli el a
történteket, ha a város közepére gyüjtik a népet. «Igy tán csak a
testvérem is megtalálom», gondolja magában. Hivják a sok népet a város
közepére, a tarfiu egy emelvényen, mellette a pádisá meg a
szultán-kisasszony és kezdi beszélni a dolgot, úgy a hogy történt, a
táltól a _peri_ királyig. «Ne hidd pádisá apám, hazugság pádisá apám»,
egyre azt hajtogatja a lány.

Előszedi erre a zsebéből a gyémántágat, a drágaköves ágat, az aranyos
papucsokat, a drága kanalakat és már-már beszéli a _peri_ halálát is, a
midőn meglátja a nép közt a testvérét, rég keresett bátyját. Se kérd, se
hall, leugrik az emelvényről, szalad a bátyjához, az is szalad, ez is
szalad, míg utól nem érik egymást.

Előkerülnek aztán mind a ketten, a nagyobbik is elbeszéli az esetét, a
kisebbik is és kéri a tarfiu a pádisát, hogy a lány is meg a fele
királyság is legyen a bátyjáé. Neki elég az ő bűvös turbánja, bűvös
korbácsa és szőnyege, elél ő azokkal holta napjáig, csak a bátyja
közelében maradhasson.

De legjobban a szultán-kisasszony örült, a mint a peri király halálát
meghallotta. Erővel rabolta volt el egy nap a szobájából, és úgy
elvarázsolta a hatalmával, hogy nem szabadulhatott tőle. Örömében arra
is ráállott, hogy a tarfiu testvére legyen az ura és nagy lakodalmat
csaptak, negyven napig, negyven éjig egyre mulatoztak.

Én is arra jártam és amint _piláfot_ kértem a szakácstól, olyat talált a
kezemre csapni, hogy még most is attól sántítok.




A szél-dev.

Mese mese, meskete, egyet ugrott két macska, varangybéka szárnyra kelt,
bolha néne lebukott, szúnyogok rátámadtak. A kakas még _imám_ (pap)
volt, a tehénből borbély telt, libácskák imádkoztak, sírt az anyám
bölcsőben, amint apám ringattam, mindez pedig akkor volt, egy pádisá
öreg volt.

Volt ennek az öreg pádisának három fia meg három lánya. Megbetegedik egy
nap az öreg és akárhány _hodsát_, akárhány orvost is hivatnak, csak nem
fordul állapota jóra. «Már én a halálé vagyok», gondolja magában,
hivatja a fiait és így szól hozzájuk: «Ha majd meghaltam, az legyen
közületek a pádisá, a ki három éjen át vigyáz a síromnál; lányaimat
pedig annak adjátok, aki először kéri őket.» Ezzel meghal és mint illik,
eltemetik.

Hogy pádisá nélkül ne legyen az ország, kimegy a nagyobbik fiu az apja
sirjához, éjfélig elül, a szőnyegén elimádkozik és úgy várná a reggelt.
De egyszerre csak nagy zaj támad a sötétben, a fiu megijed, kapja a
papucsát és hazáig meg sem áll. A második éjjelre a középső fiu megy ki
a sírhoz, az is ott ül éjfélig, hanem amint meghallja a nagy zajt, ő is
veszi a papucsát és iramodik vele haza. Harmadiknak a legkisebbikre
kerűlt a sor.

Veszi a handzsárját, övébe dugja és úgy indul a temetőbe. A mint
éjféltájig üldögél, meghallja a zajt, de olyat ám, hogy a föld is
megremegett belé. Kapja a fiu, megy egyenesen arra, a honnan a lárma
hangzik és amint odaér, ott előtte egy nagy sárkány. Veszi a handzsárját
és úgy beledöfi, hogy alig maradt annyi ereje, hogy mondhassa: «Ha ember
vagy a talpadon, döfj belém még egyszer.»

«Nem én – mondja a királyfi – anyám is csak egyszer szült engem a
világra.» Ott kiadta lelkét a sárkány. A királyfi le akarja vágni az
állat fülét meg az orrát, de a sötétben nem lát és amint ide-oda
tapogat, meglát messziről valami kis világosságfélét. Egyenesen oda
tart, elér a fényesség közelébe, hát egy öreg embert pillant meg. Két
gombolyag van a kezében, az egyik fehér, a másik fekete; a fekete
gombolyagot felcsavarja, a fehéret meg világgá ereszti.

«Mit csinálsz öreg apó?» kérdi tőle a királyfi. «Jaj fiam – felel neki
az öreg – ez az én ügyem, bajom. Az éjszakát összegyüjtöm, a nappalt meg
kieresztem.»

Azt mondja erre a királyfi: «Jaj apó, az én dolgom még több mint a
tied.» Erre összeköti az öreg karjait, hogy ne ereszthesse még ki a
nappalt és megy tovább világosságot keresni. A mint ismét megy mendegél,
egy vár aljához jut el, negyven ember tanakodik alatta.

«Mi járatban vagytok?» kérdi tőlük a királyfi. «A várba szeretnénk
bejutni, hogy kiraboljuk a kincsét – feleli a negyven ember – de nem
találjuk a módját.»

«Besegítlek én benneteket – mondja a királyfi – ha adtok egy kis
világosságot.» Készséggel igérik meg neki a rablók. Elővesz aztán egy
csomó szeget, beleüti a várfalba, egész a tetejéig, felmászik rajta és
leszól nekik: «No most jöjjetek fel egyenként, úgy a hogy én jöttem.»

Belekapaszkodnak a szegekbe, úgy mászik fel a negyven rabló. A fiu se
rest, veszi a handzsárját és mindegyiknek, alighogy felér, lecsapja a
fejét, bedobja a testjöket a várba és ezen módon végire jár mind a
negyvennek.

Leszáll aztán a várba, hát ott az udvarában egy szép palota és amint
kinyitja a kapuját, egy kigyó oson be mellette és fel az oszlopra a
lépcső mellett. Veszi a királyfi a handzsárját, a kigyóba döfi, de a
handzsárja is ott marad a kőben, elfelejti kihúzni. Felmegy aztán a
lépcsőn, benyit egy szobába, hát ott alszik egy szép lány. Szép lassan
megint behúzza az ajtót, felmegy a második emeletre, ott is benyit egy
szobába, még egy szebb lányt lát meg az ágyban. Ezt az ajtót is behúzza,
felmegy a legfelső emeletre, benyit, hát az egész szoba csupa érczczel
van kirakva és olyan gyönyörü lány alszik benne, hogy a királyfi ezer
lélekkel szeretett bele.

Ezt az ajtót is behúzza, megint felmegy a várfalra, kiszedegeti a
szegeket és ismét leszáll a földre. Megy egyenesen ahhoz az öreg
emberhez, a kinek a karját megkötözte volt. «Óh fiam – kiáltja már
messziről – be soká oda maradtál. Mindenkinek megfájult már az oldala a
sok fekvéstől». A fiú feloldja a karjait, az öreg kifejti a fehér
gombolyagot és megy a királyfi a sárkányhoz, fülét, orrát levágja,
beteszi a tarisznyájába. Onnan megy vissza a palotába, a hol e közben a
legidősebbiket meg is tették már pádisának. Hagyja a dolgot, nem szól
semmit.

Nem sok idő telve, jön egy oroszlán a palotába, megy egyenesen a pádisá
elé. «Mit akarsz?» kérdi tőle a pádisá. «A legidősebbik lánytestvéred
akarom elvenni», mondja az oroszlán. «Állatnak nem adom oda», mondja a
pádisá, és már-már kergetnék az oroszlánt, de íme előáll a királyfi és
azt mondja: «Apánk nem így hagyta meg, azt mondta volt, hogy annak
adjuk, a ki kéri». Ezzel veszi a lányt, oda adja az oroszlánnak, az meg
fogja és elviszi.

Másnap jön egy tigris, az meg a középső lányt kéri a pádisától. A két
nagyobbik megint nem akarná odaadni, de ismét előáll a kisebbik, hogy
úgy cselekedjenek, a hogy az apjok kivánta volt. Veszi és oda adja a
lányt a tigrisnek.

Hamarmad napra egy madár száll le a palotába, a legkisebb
szultán-kisasszony kellene neki. A pádisá meg az öcscse megint nem
akarnak ráállani, de addig erőlködik a legkisebbik, hogy a madár is
lánynyal tér vissza. A _peri_k pádisája volt ez a madár, a smaragd
_Anka_. De lássuk, hogy mi történt a várban.

Ebben a várban szintén egy pádisá lakott, azé volt a palota, meg a három
lány is. Reggelre kelve a mint kilép, látja, hogy ember járt a
palotájában; kimegy az udvarra, megpillantja a lépcsőfőnél a ketté
vágott kigyót s a handzsárt, és a mint járkál, keresgél, ott a vár
tövében a negyven halott is. «Nem ellenség, hanem jóbarát tehette –
gondolja magában – az mentett meg a rablóktól meg a kígyótól.» A
handzsár a jóbaráté, de hol a gazdája? gondolkozik egyre a _lalá_jával.

«Azon úgy segítünk – mondja a _vezir_ – hogy egy nagy fürdőt
készíttetünk és mindenkit meghivunk bele, hogy ingyen megfürödhetik. Jól
megvigyázunk minden egyes embert és a kinél a handzsár tokja, az a mi
megmentőnk.» Úgy tesz a pádisá, a fürdő elkészűl és ország-világ fürödni
jár belé.

Azt mondja egy nap a lala: «Mindenki itt volt már fürödni, csak három
királyfi maradt még hátra.» Hirt ad a pádisá a három királyfinak, jönnek
ők is a fürdőbe, és amint nézegetik a a ruhájokat, megtalálják a
kisebbiknél a handzsár tokját.

Azonnal hivatja a pádisá a királyfit és azt mondja neki: «Nagy jó tettet
tettél velem, kivánj érte a mit csak akarsz.» «Nem kivánok én tőled
egyebet – mondja a királyfi – mint a legkisebbik lányodat.»

«Jaj fiam, csak azt ne kérted volna – sóhajt egyet a pádisá – koronámat,
országomat oda adom, csak a lányt ne akard.»

«Ha a lányod adod, elveszem – mondja ismét a királyfi – egyebed nem
kell.»

«Fiam – könyörög a pádisá – adom a nagyobbik lányt, adom a középsőt,
akár mind a kettőt. Ellensége a kisebbik lányomnak a szél-ördög, mert
nem adtam oda neki és érczczel borított szobában kell őriznem, hogy
közelébe ne juthasson a _dev_fajzatja. Mert olyan szörnyeteg a
szél-ördög, hogy se ágyú nem járja, se szem nem látja; szél módjára
repül és szél a megjelenése is.»

De akárhogy kéri a pádisá, hogy mondjon le a lányról, hogy ő is
veszedelembe jut általa, nem fog a királyfin a szó. Addig kéri, addig
nem hajt rá, hogy megunja a sok szót a pádisá, oda igéri a lányt és meg
is tartják a lakodalmat. A két bátyja a másik két lányt kapja és
visszatérnek a saját országukba, a legifjabbik ott marad, hogy őrizze a
_dev_ elől a feleségét.

Idő telik, idő mulik, éli világát a királyfi a szép szultán-lány
feleségével. Azt mondja egy nap a királyfi az asszonynak: «Ugyan
szultánom, eddig még el se mozdultam mellőled, hátha elmennék kissé
vadászni, legalább egy órácskára.»

«Jaj királyom – mondja erre a felesége – ha elmész mellőlem, tudom, hogy
nem látsz többé.» De addig kéri és úgy igéri, hogy mindjárt visszajön,
míg beleegyezett a felesége. Ezzel veszi a fegyverét és indul az erdőre.

A szél-ördög is csak ezt az alkalmat leste. Félt a hires királyfitól,
nem merte mellőle elragadni, de mihelyt kitette lábát a palotából, jön
akár a szél és eltünik az asszonynyal.

Nem telik bele sok idő, visszatér a királyfi, hát sehol a felesége.
Szalad a pádisához, onnan meg vissza, de biz azt a _dev_ vitte el, többé
ugyan elő nem kerül. Sír-rí keservesen, üti-veri magát a földhöz, majd
meg felugrik, lovára kap és vagy a felesége, vagy a halál, nyargal a
nagy világba.

Napokat jár, heteket jár, pihenőre nincs ideje, úgy kergeti a bánatja.
Egy palota tűnik egyszerre a szeme elé, de mintha káprázat volna előtte,
nem is tudja jól szemügyre venni. A nagyobbik lánytestvérének volt ez a
palotája. A lány éppen kinézett az ablakon és feltűnik neki az ember,
hogy még ide is elvetődhetett valaki, a hol madár se repül, karaván se
vonúl. Hát még a mint felismerte benne a testvérét. Olyan nagy volt az
öröme mind a kettőnek, hogy öleléstől, csókolástól beszédhez sem
jutottak.

Este felé azt mondja a lány a királyfinak: «Nem sokára jön az oroszlán,
akár milyen jó hozzám, még is csak állat ő, hátha valami kárt tesz
benned.» Ezzel veszi a testvérét és elrejti.

Jön estére az oroszlán és a mint ott üldögélnek, beszélgetnek, arra
fordítja a lány a szót, hogy mit csinálna, ha valamelyik testvére el
találna jönni. «Ha a nagyobbik jönne – mondja az oroszlán – egy ütésre
agyon verném, ha a középső testvéred jönne azt is megölném, de ha a
kisebbik jönne, két kezemen altatnám el.»

«No hát az jött el,» mondja a felesége.

«Hol van, hol van, hozd csak hamar, hadd látom,» kiáltja az oroszlán és
amint előjön a királyfi, azt se tudja mit csináljon vele örömében.
Beszédbe erednek, kérdi az oroszlán, hogy honnan jön, hová igyekszik. A
fiu elbeszéli, hogy mi történt vele és hogy a szél-ördögöt megy keresni.

«Én csak a nevéről ismerem – mondja az oroszlán – de jobb avval ki nem
kötni, mert úgy se mész vele semmire.» De a királyfinak nincs nyugta, az
éjjel ott marad és másnapra kelve ismét lovára száll. Az oroszlán
elkiséri, mutatja az igaz utat és azzal az egyik jobbra, a másik balra.

Megint megy mendegél, meglát egy másik palotát, az meg a középső
testvéréé volt. Észreveszi a lány az ablakból, hogy ember van az úton és
alighogy felismeri benne a testvérét, szalad elébe és viszi fel a
palotájába. Örömmel, beszélgetéssel telik el idejök és estefelé azt
mondja a lány a királyfinak: «Nem sokára itt lesz a tigris-uram,
elrejtelek előle, hogy bajod ne essék.» Ezzel veszi a testvérét és
elrejti.

Jön estére a tigris, és beszélgetés közben kérdi tőle a felesége, hogy
mit csinálna, ha valamelyik testvére be találna hirtelen toppanni.

«A két nagyobbikat – mondja a tigris – agyon verném, de ha a kisebbik
jönne, a térdemen altatnám el.» Erre előhívja a lány a királyfit, íme a
kisebbik. Megörül neki a tigris, fogadja akár a testvérét, és kérdi tőle
honnan jön, mi járatban van? Ennek is elbeszéli a fiú a baját és kérdi
tőle, hogy nem ismeri-e a szél-ördögöt. «Csak hírből» – mondja neki a
tigris. – Igyekszik ő is lebeszélni a fiut, hogy ne menjen neki a nagy
veszedelemnek, de alighogy rávirradt a hajnal, útra kész a királyfi.
Megmutatja a tigris az utat, és az egyik vissza, a másik előre.

Úton halad rengetegen, és ez az enyém, az a tied, mese idő hamar telik,
feketéllik valami előtte. Ugyan mi lehet az, gondolja magában, és a mint
közelebb ér, hát az is egy palota. Az meg a legkisebb testvéréé volt. A
lány éppen kinézett az ablakon és «jaj testvérkém», olyat kiált
örömében, hogy majd leborult az ablakból. Majd felveri a két testvér
öröme a házat. Örült a fiú, hogy mind a három testvérét ép egészségben
látta, de a felesége miatt csak nem volt neki nyugta.

Ne nagyon húzzuk a dolgot, úgy is csak egy a vége. Mielőtt még
beesteledett volna, azt mondja a lány a testvérének: «Mindjárt megjön a
madáruram, elrejtelek előle, hadd látom, milyen szivvel fogadna.» Ezzel
veszi a fiut és elbujtatja.

Jön nagy szárnycsattogva az _Anka_ és alighogy egyet pihen, már kérdi a
felesége, hogy mit csinálna, ha megjelennék valamelyik testvére.

«A két nagyobbikat – mondja a madár – a számba venném, az égig repülnék
velök és onnan dobnám le őket; de ha a legkisebbik jönne, a szárnyaimra
ültetném és azon altatnám el.» Szólítja erre a lány a királyfit.

«Jaj gyermekecském – kiáltja a madár – hogy tudtál idáig eljönni, nem
féltél az uton?»

Elmondja a fiu, hogy mi történt vele, és kéri az _Anká_t, hogy juttassa
el a szél-ördöghöz.

«Nem találni azt meg egykönnyen – mondja a madár – de ha meg is látod,
se mész vele sokra, jobb ha abba hagyod és itt maradsz köztünk.»

«Nem én – mondja az elszánt királyfi – vagy a feleségem szabadítom ki,
vagy én is oda veszek.» Látja az _Anka_, hogy nem másíthatja meg a
szándékát és kezdi neki magyarázni a szél-ördög palotáját. «Most éppen
alszik – mondja az _Anka_ – elhozhatod a feleséged, de ha majd felébred,
és meglát, okvetetlenül izzé-porrá tör. Észre se veheted, mert szem nem
látja, tűz nem járja, jól vigyázz hát magadra.»

Útra kél másnap a fiú és amint megy mendegél, meglát egy rengeteg nagy
palotát, se vége, se hossza, se ajtaja, se kéménye. Ez volt a szél-ördög
palotája. A felesége ép az ablaknál ült és a mint meglátja az urát: «jaj
szultánom», leugrik hozzá az ablakból. Megkapja a királyfi a feleségét,
határa nincs annak a nagy örömnek, annak a sírásnak; alighogy eszébe jut
a lánynak a szörnyű _dev_.

«Még csak három napja, hogy elaludt – eszmél fel a lány – siessünk
innen, míg le nem telik a negyven napja.» Lóra ülnek, elvágtatnak és még
mindig tart az útjok, a mint a negyvenedik napra ébredez a szél-ördög.
Oda megy a lány ajtajához, kéri, hogy nyissa ki, hadd lássa az arczát
legalább egy rövid perczre. Rimánkodásra veszi a dolgot, nem kap rá
feleletet. Rosszat sejtve betöri az ajtót, hát hűlt helye a lánynak.

«Úgy, _Mehmed_ királyfi, eljöttél egész idáig és elraboltad a
szultán-lányt, no megállj, csak menjetek, vágtassatok, majd utól érlek
én benneteket.» Ezzel nyugodtan leül, megiszsza a kávéját, kiszívja a
csibukját, aztán felkel és utánok ered.

A királyfi egyre vágtat a lánynyal, de egyszerre csak mintha a _dev_
szelét érezné a szultán-lány, elkiáltja magát: «jaj királyom, itt a
szél-ördög». Mint a fergeteg csap rájok a láthatatlan szörnyeteg,
megragadja a fiút, karját, czombját összetöri, fejét, csontját szétveri,
egy porczikája se maradt épen.

Elkezd a lány keservesen könyörögni: «Ha már megölted, engedd legalább,
hogy csontjait összeszedjem és berakjam az általvetőbe. Hát ha akad, a
ki eltemeti.» Nem bánta a _dev_, akármit is csinál már most vele.

Veszi a lány a királyfi csontjait, belerakja az általvetőbe, szemen
csókolja a lovat, ráteszi az általvetőt és oda sugja a fülébe: «Vidd el
lovam e csontokat, vidd el a kellő helyére.» Veszi aztán a _dev_ a
lányt, viszi a palotájába, de a szépségének olyan nagy volt a hatalma,
hogy szintén fogva tartotta vele az ördögöt. A közelébe se engedte a
szörnyeteget, csak a szobája ajtajánál, ha mutatkozott néha előtte.

Ezalatt viszi a ló a fiú csontjait, megáll vele a legkisebbik húga
palotája előtt és akkorát nyerít, hogy meghallotta a lány. Lesiet a
lóhoz, és a mint megpillantja az általvetőt, az általvetőben a testvére
csontjaít, oly keserves síráshoz kezd, úgy üti veri magát a földhöz,
mintha az ő testét törték volna szét. Alig győzi haza várni az _Anka_
urát.

Jön nagy szárnycsattogva a madarak pádisája, a gyémánt _Anka_ és a mint
látja a királyfi összetördelt csontjait, rendeli össze alattvalóit, a
világ összes madarait. «Ki járt közületek a paradicsom kertjében?» kérdi
a madaraktól.

«Egy vén bagoly van csak, a ki ott járt – mondják a madarak – az is úgy
megöregedett, hogy jártányi ereje sem maradt.»

Elküld az _Anka_ egy madarat, hogy hozza elő a bagolyt a hátán. Elrepül
a madár, és nem sokára vissza is tér, hátán az agg bagolylyal.

«Ej apó – kérdi tőle a pádisája – jártál-é valaha a paradicsom
kertjében?»

«Jaj fiacskám – köhécsel az agg madár – réges-régen, még csak tizenkét
éves se voltam, akkor jártam volt ott, azóta sem.»

«No ha voltál – mondja az _Anka_ – menj el még egyszer, és hozz onnan
nekem egy kis üveg vizet.» Váltig mondogatja a bagoly, hogy messze az ő
neki, hogy nem birja ki ezt a nagy utat, hallani se akarja a pádisája.
Ráülteti egy madár hátára, repülnek a paradicsom kertjébe, elhozza az
üveg vizet és azzal visszatér az odvába.

Az _Anka_ veszi a fiú csontjait és kezdi összerakosgatni. Karját, lábát,
fejét, czombját, mindegyiket a kellő helyére és a mint megkeni a vízzel,
egyet ásít a fiú, mintha csak aludt volna, úgy ébredez tudatra. Szétnéz
a fiú és kérdi az _Anká_tól, hogy hol is járt ő voltaképpen, és hol a
felesége.

«Nem megmondtam, – feddi az _Anka_ – hogy kézre kerít a szél-ördög.
Csontjait ízzé-porrá törve, úgy találtunk rád az általvetőben. De most
már hagyd abba a dolgot, mert ha még egyszer a keze közé kerűlsz annak a
_dev_nek, tudom, hogy nem rak másodszor is általvetőbe.»

De biz a fiu nem hagyja abba, elmegy ő a felesége után másodikszor is.

«Ha már minden áron meg akarod tenni, – tanácsolja az _Anka_ – akkor
menj elébb a feleségedhez, és mondd neki, hogy tudja ki a _dev_ből a
talizmánját. Ha azt kézre keríted, hatalmadba esik a szél-ördög is.»

Megint lóra ül a királyfi, meg se áll az ördög palotájáig és ép álmát
aludta a _dev_, találkozhatott a feleségével. A nagy öröm után
megbeszélik, hogy utána jár az asszony a _dev_ talizmánja titkának, ha
máskép nem, szép szóval, hizelgő beszéddel. A királyfi addig
elrejtőzködik a szomszéd hegyen, és ott várja be a jó hírt.

A mint felébred a szél-ördög negyven napi álmából, megint oda megy a
lány ajtajához. «Pusztulj szemem elől – kiált rá a lány – negyven napig
egyre csak alszol, én meg azalatt az életem is megunom.»

Örült a _dev_, hogy szóba állt vele a lány és kéri nagy boldogan, hogy
mit adjon hát neki, a mivel idejét töltse.

«Ugyan mit adhatnál – mondja a lány – mikor magad is csupa szélből vagy.
Talán bizony még talizmánod sincs, hogy legalább avval elmulathatnék.»

«Jaj szultánom – mondja a dev – messze földön van az én talizmánom, és
nem is egyhamar lehet oda eljutni. Ha akadna még egy olyan bátor ember,
mint a te _Mehmed_ királyod volt, az tán elmehetett volna érte.»

Kiváncsi a lány a talizmánra és addig kéri, addig hitegeti a _dev_et,
míg rábizza a titkát. Csak azt kérte még a lánytól, hogy legalább azt
engedje meg, hogy közelébb ülhessen hozzá.

Hagyja a lány a _dev_ boldogságát, közelébb húzódik hozzá és úgy
hallgatja a szél-ördög talizmánját.

«A hetedik rét tenger felszinén – kezdi beszédét a _dev_ – van egy nagy
sziget, azon a szigeten egy ökör legelész, annak az ökörnek a hasában
egy arany kaliczka, abban a kaliczkában egy fehér galamb. Ez a kis
galamb az én talizmánom.»

«De hogyan juthatni oda arra a szigetre?» kérdi a szultán-kisasszony.

«Annak meg ez a módja – mondja a _dev_. A smaragd _Anka_ palotájával
szemben ott egy nagy hegy, a hegy tetején egy forrás. Ahhoz a forráshoz
jár fel minden reggel a negyven tengeri ló. Ha akad valaki, a ki az
egyik lónak a lábát, de csak mi alatt vizet iszik, megpántolja, aztán
megnyergeli, féket tesz rá és rá is pattan, akkor oda mehet, a hová
akar. «Mit parancsolsz édes gazdám?» azt kérdi tőle a tengeri táltos, és
oda viszi, a hová parancsolja.»

«Mit érek én evvel a talizmánnal, – mondja a lány – ha még a közelébe se
juthatni.» Kikergeti aztán a _dev_et a szobájából, és mihelyt megjött az
ideje az alvásának, siet a hírrel az urához. A királyfi meg nagy sietve
lovára ugrik, siet a kisebbik húga palotájába és elmondja a dolgot az
_Anká_nak.

Reggelre kelve előszólít az _Anka_ vagy öt madarat és azt mondja nekik:
«Vigyétek a királyfit ezen a tulsó hegyen levő forráshoz és várjátok
meg, míg előjönnek a tengeri táltosok. Negyven darab jelenik majd meg a
víznél és amint inni kezdenek, fogjatok meg egyet, pántoljátok,
nyergeljétek meg és ültessétek fel rá a királyfit.»

Fogják a madarak a királyfit, viszik a hegyre a forráshoz és alighogy
előjönnek a lovak, elvégezik az egyikkel a mit az _Anka_ mondott. Rajta
a királyfi és «mit parancsolsz édes gazdám?» az a legelső szavuk.

«A hetedik rét tenger szinén van egy sziget, oda szeretnék eljutni,»
mondja a királyfi.

«Hunyd be szemed,» repül a királyfi, és «nyisd ki szemed», ott a
királyfi a sziget partján.

Leszáll a lóról, leveszi róla a féket, zsebre dugja és indul, hogy
felkeresse az ökröt. A mint jár-kel a szigeten, egy zsidó akad elibe és
kérdi a királyfitól, hogy honnan vetődött ide.

«Hajótörést szenvedtem – mondja a fiú – összetört a hajóm, mindenem,
csak nagy nehezen, hogy ide tudtam úszni.»

«Én meg – mondja a zsidó – a szél-ördög szolgálatában állok, egy ökre
van itt a szigeten, éjjel-nappal arra vigyázok. Nem csapnál fel
szolgának? Egyéb dolgod se lesz, csak ezt a válut kell minden nap
megtöltened.»

Kap a királyfi a jó alkalmon, és alig várja, hogy láthassa az ökröt.
Itatáskor oda vezeti a zsidó és alighogy magára van az állattal,
felvágja a hasát, kiveszi belőle az arany-kaliczkát és siet vele a
tengerparthoz. Kiveszi a zsebéből a féket, és a mint a tengerbe csapja,
ott terem a táltos és «mit parancsolsz édes gazdám?» a szél-ördög
palotája elé kivánkozik a fiú.

«Hunyd be szemed, nyisd ki szemed», ott vannak a palota előtt. Kapja a
feleségét, maga mellé ülteti és megint, «mit parancsolsz édes gazdám?»,
egyenesen a smaragd _Anká_hoz.

Repül velök a táltos, fel az ég közeléig és a mint közelednek az _Anka_
palotájához, felébred a _dev_ az álmából. Látja, hogy megint eltünt a
lány, kapja, utánok iramodik. Megérzi a szultán-lány a _dev_ szelét, és
már-már utóléri őket, de kiáltja hirtelen a táltos, hogy tekerjék ki a
kaliczkában levő galamb nyakát. Épen csak annyi idejök maradt, hogy
megtették. Megszünt a szél, elpusztult az ördög.

Nagy örömmel érkeznek az _Anka_ palotájához, a táltost útnak eresztik,
ők még ott maradnak egyet pihenni. Másnap a másik testvérükhöz,
harmadnap a harmadikhoz mennek és csak akkor tudja meg a királyfi, hogy
oroszlán sógora az oroszlánok királya, tigris sógora meg a tigriseké.

Eljutnak végre az ő hazájukba, a lányék birodalmába. Ujra nagy lagzit
csapnak, negyven napig, negyven éjig mulatoznak, aztán kapják magukat,
mennek a királyfi országába. Előmutatja ott a sárkány nyelvét meg az
orrát és minthogy ő teljesítette az apja kivánságát, őt válasszák
pádisának. Holtuk napjáig öröm az életük, boldogság a kimulásuk.




A varju-peri.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ennek meg egy fia. Egész
nap az erdőkön járt, madarakat fogott és eladta, ha volt kinek. Egyszer
csak meghal az apja, és magára maradt a fiu. Nem tudta, hogy mi volt az
apja mestersége, és amint keresgél össze-vissza a padláson, megtalálja a
madárfogó tőrt.

Veszi, kimegy vele az erdőre, és ráteszi a tőrt egy fára. Ehol egy varju
szállana a fára, de ott a tőr és beleakadt a szegény madár. A fiu mászik
utána és amint fogná a madarat, rimánkodik a varju, hogy ereszsze
szabadon, ad ő maga helyett szebbet, drágábbat is. Addig könyörög neki a
varju, míg szabadon eresztette. Ismét felteszi a tőrt a fára és amint
ott üldögél a fa tövében, megint jön egy madár és az is egyenesen a
tőrbe. Leveszi onnan a fiu, de csak elámul a szépségén, soha olyat, a
mióta az erdőt járja.

Nézi nézi, beczézgeti, de íme itt a varju és azt mondja a fiunak: «Vidd
azt a madarat a pádisához, megveszi az tőled.» A fiu veszi a madarat,
kaliczkába teszi és viszi a palotába. A hogy meglátta a pádisá a szép
kis állatot, roppant megörült neki; annyi pénzt ad érte a fiunak, hogy
azt se tudta, mit csináljon vele. A madarat arany-kaliczkába teszik és
éjjel-nappal abban telik a pádisá öröme.

Volt a pádisának egy _lalá_ja, a ki roppantul megirígyelte a madarász
fiu szerencséjét és egyre azon törte a fejét, hogy hogyan tehetné el láb
alól. Oda megy egy nap a pádisához és azt mondja neki: «Milyen szép
volna ez a madár, ha elefántcsont palotában lakhatnék.»

«Ugyan _lala_ – mondja a pádisá – honnan vegyek én elő annyi
elefántcsontot?»

«A ki a madarat hozta – feleli a vezér – az az elefántcsontot is elő
tudja keríteni.»

Hivatja a pádisá a kis madarászt és megparancsolja neki, hogy nem bánja
akár honnan, de egy kis palotának való elefántcsontot teremtsen elő
neki.

«Ugyan pádisá uram – könyörög a fiu – honnan vegyek én ennyi
elefántcsontot?»

«Az a te dolgod – feleli a király – negyven napig keresheted, ha
akkorára itt nem lesz, a fejed bánja meg.»

Megy nagy busan a fiu és amint gondolkozik az úton, ehol a varju és
kérdi a madarásztól, hogy min aggódik olyan nagyon. Elmondja a fiu, hogy
milyen nagy bajt hozott az a kis madár a fejére.

«Sose búsulj ezen – mondja neki a varju – hanem menj a pádisához és kérj
tőle negyven szekérrel bort.» Oda megy a fiu a palotába, megkapja a sok
bort és amint jön a szekerekkel, oda repül a varju és azt mondja neki:
«Közel az erdő széléhez negyven nagy itató van felállítva. A hány
elefánt csak van, mind odamegy vizet inni, menj és viz helyett borral
töltsd meg az itatókat. Ha majd mind összerogyik nagy részegen,
kiverheted a fogukat és viheted a királynak.»

A fiu úgy tesz, a hogy a varju mondta volt és a bor helyett
elefántcsonttal megrakodva, úgy állít be szekerével a palotába. Megörült
a király a sok elefántcsontnak, felépítteti a palotát, a kis madarászt
megajándékozza és úgy küldi haza.

Ott a csillogó madár a palotában, vigan ugrándozik a csontokon, de csak
nem fog az énekléshez. «Ha itt volna a gazdája – mondja a _lala_ –
megjönne a kedve az éneklésre is.»

«Ki tudja, hogy ki a gazdája, és hogy hol volna található», mondja búsan
a király.

«Az, a ki az elefántcsontot elhozta, elhozná a gazdáját is», mondja a
_lala_.

Hivatja megint a madarászt, és ráparancsol, hogy ennek a madárnak a
gazdáját teremtse elő neki.

«Honnan tudhatom én, hogy ki a gazdája – mondja a madarász – mikor én is
az erdőn fogtam.»

«Az a te dolgod, ha meg nem találod, megöletlek. Negyven nap elég idő,
az alatt keresheted.»

Haza megy a fiu és amint ott búvában rídogál, ehol ismét a varju és
kérdi tőle, hogy miért sír-rí.

«Hogy ne sírnék», mondja a szegény fiu, és azzal kezdi az uj baját
beszélni. «Ilyen kicsiségért érdemes is annyit sírni. Menj gyorsan a
királyhoz, kérj tőle egy nagy hajót; de olyan nagy és olyan szép legyen,
hogy negyven lánycseléd férjen el benne, szép kertje is legyen, fürdője
is.» A fiu elmegy a királyhoz, és mondja, hogy mi kell neki az útra.

Elkészül a hajó, a hogy kivánta, rászáll a fiu és amint éppen
gondolkozik, hogy jobbra menjen-e avagy balra, repül a varju és azt
mondja a fiunak: «Mindig csak jobbra tarts a hajóddal, és addig meg se
állj, míg egy nagy hegyhez nem érsz. Ott a hegy tövében lakik a negyven
_peri_, ha meglátják a hajódat, mind meg akarja majd nézni. Te csak a
királynéjokat engedd be, mert az a kis madárnak a gazdája, és amint majd
mutogatod neki a hajót, indulj vele útnak és meg se állj hazáig.»

Elindul a fiu a hajóval, egyre csak jobbnak tart, és addig meg se pihen,
mig el nem jutott a hegyhez. Ott sétálgatott a negyven tündér a
tengerparton és amint meglátják a hajót, mind odagyűl, hogy megnézzék a
szép hajót. Kéri a királyné a kis madarászt, hogy nem látott még hajót,
mutassa meg neki belülről is. Beleülteti a királynét egy kis csónakba és
úgy viszi oda a hajóhoz.

Roppant megörült a tündér a szép hajónak, sétál a kertben a hajóbeli
lányokkal és amint megpillantja a fürdőt, mondja a szolgálattevő
lányoknak: «Ha már idáig jöttem, meg is fürdök egyuttal.» Ezzel bemegy a
fürdőbe, és mialatt fürdik, elindul a hajó.

Jó messzire jártak már a tengeren, a mikor elkészűlt a _peri_ a
fürdőzéssel. Siet a tündér, hogy későre maradt és amint körülnéz a
fedélzeten, hát akkor látja csak, hogy útban van a hajó. Nagy sírásra
fakad, hogy mi fog most már ő vele történni, hová kerül, milyen emberek
kezébe. Vigasztalja a fiu, hogy királyi palotába viszik, jó emberek
közé.

Nem sokára megérkeznek a városba és jó előre hirt adnak a királynak,
hogy visszatérőben a hajó. Viszik a tündért a palotába és amint elhalad
a madár palotája mellett, hát olyan szépen kezd szólani, hogy a ki
meghallotta, oda lett tőle. Megvigasztalódott egy kissé a tündér, de még
jobban megvigasztalta a király, a ki úgy megszerette a szép _peri_t,
hogy egy perczig se maradhatott nélküle. Meg is volt a lakodalom nem
sokára, és hol a csillogó madár, hol a szép tündér, nem volt boldogabb
ember a királynál. Csak a _lalá_t bántotta egyre a méreg.

Egyszer csak baja támad a királynénak, összedől és ágyba esik. Meg volt
a _peri_nek ez a betegsége, orvossága ott volt a tündérpalotában, csak
az segített rajta. A _lala_ tanácsára megint a madarász fiut veszik elé,
küldik a palotába az orvosságért.

A fiu megint hajóra száll és amint kész az indulóra, jön a varju és
kérdi tőle, hová megint. Mondja a fiu, hogy beteg a királyné,
tündérpalotájában az orvossága, azt kell neki elhozni. «No csak menj –
mondja a varju – ott találod a hegy mögött a palotát. Két oroszlán áll a
kapujában, vedd ezt a tollat, ha megverdesed vele a szájokat, ujjal se
nyúlnak hozzád.»

Veszi a fiu a tollat, oda érkezik a hegy elé, kiköt és meglátja a
palotát. Oda megy a kapuja elé, hát ott a két oroszlán. Előveszi a
tollat, és amint megverdesi vele a szájokat, félre húzódnak, úgy engedik
be a palotába. A tündérek is megpillantották a fiut, és azonnal
megsejtették, hogy beteg a királynéjok. Oda adják az orvosságot, hajóra
száll vele és megy egyenesen a királyi palotába. A mint belép az
orvossággal a _peri_ szobájába, rászáll a varju a vállára, és úgy mennek
a beteg ágyához.

Már-már halófélben volt a királyné, de alighogy egyet iszik az
orvosságból, mintha frissen szállt volna belé az élet. Felnyitja a
szemeit, ránéz a kis madarászra, és amint ott látja a vállán a varjut,
elkezdi hozzá: «Óh te rusnya, nem sajnáltad ezt a szegény fiut, hogy
annyit szenvedett miattad?»

Elmondja a királyné az urának, hogy ez a varju az ő tündérszolgálója
volt, de mert valami mulasztást követett el, büntetésből varjuvá
változtatta. «Megbocsátok ezuttal neki – folytatja tovább – mert látom,
hogy jó szándékkal volt irányomban.»

Egyet rázkódik erre a varju, és ime olyan szép egy lány áll a kis
madarász fiu előtt, hogy bizony a tündérkirályné se sokkal külömb. A
királyné kértére összeházasítja a király a kis fiut a varju-_peri_vel, a
rosszlelkű _lalá_t elkergeti és a madarász lett helyette a _vezir_.
Holtig tartott a boldogságuk.




A negyven királyfi és a hétfejü sárkány.

Volt egyszer egy pádisá, ennek a pádisának negyven fia. Egész nap az
erdőt bujták, vadásztak, madarásztak, és minthogy a legkisebbikje is meg
volt már vagy tizennégy éves, meg akarja őket az apjuk házasítani.

Maga elé hivja őket és elmondja nekik a szándékát. «Megházasodunk –
mondja a negyven testvér, – de csak úgy, ha egy apától, egy anyától való
negyven lánytestvérre találunk.» Kerestet a pádisá ily negyven lányt,
bejárják az egész országot, de harminczkilenczre akadnak, negyven
testvérre nem.

«Vegyen a negyvenedik egy másikat,» mondja a fiainak a pádisá. Nem
egyezik bele a negyven testvér és kérik az apjukat, engedje el őket,
majd találnak ők maguknak ha itt nem, idegen országban. Mit csináljon a
pádisá. Lebeszélni nem tudja őket, megadja nekik az engedélyt. Mielőtt
elindultak volna, így szól hozzájuk pádisá apjuk:

«Három szóm van hozzátok, jól eszetekbe vegyétek. Ha innen elindultok és
egy nagy forráshoz fogtok jutni, valahogy meg ne háljatok a közelében. A
forráson túl egy fogadó, ott se háljatok meg. Azon túl meg egy nagy
sikság, ott se legyen pillanatnyi maradásotok.» Megigérik a fiuk, és
kicsiny súlyu, nagy értékű holmival lóra ülnek, útra kelnek.

Mennek mennek, csibukoznak, negyven-negyven kávét isznak és a mint rájok
esteledik, előttük a nagy forrás. «Mi bizony – kezdik a nagyobbak – nem
megyünk innen egy tapodtat sem. Fáradtak vagyunk, az este is a
nyakunkon, de meg negyven ember kitől ijedne meg.» Ezzel leszállnak a
lovukról, megvacsorálnak és pihenőre dőlnek. Csak a legkisebbik, az a
tizennégy esztendős maradt ébren.

Éjfél tájban lehetett, valami zajt vesz észre a fiú. Veszi lassan a
fegyverét és a mint indul a zaj irányában, íme egy hétfejü sárkány van
előtte. Neki rontanak egymásnak és háromszor támad a sárkány a
királyfira, de nem tesz benne semmi kárt. «No most én rajtam a sor,»
mondja a királyfi, «megtérsz az igaz hitre?» és ezzel olyat vág rajta,
hogy hat feje egyszerre repült le.

«Vágj ide még egyszer», nyögi a sárkány.

«Nem én – mondja a fiu – én is csak egyszer jöttem a világra.»
Összerogyik erre a sárkány, de íme az egyik feje gurulni kezd, gurul,
gurul és megáll egy kut főnél. «A ki a lelket kivette belőlem, vegye ki
innen a kincsem is,» és e szókkal bele a fő a kútba.

Elővesz a fiu egy kötelet, az egyik végét egy sziklához köti, a másik
végét meg megkapja és leereszkedik rajta a kutba. Egy vasajtó van a kút
fenekén. Felnyitja, belép rajta, hát olyan egy palota van előtte, hogy
az apjáé se külömb. Bemegy a palotába, a palotának negyven szobájába,
hát mindegyikben egy-egy lány, hímző asztal előttük, tömérdek kincs
megettük. «Ember vagy-é, szellem vagy-é?» kérdik a megijedt lányok.

«Ember fia, ember vagyok – mondja a királyfi – egy hétfejü sárkányt
öltem meg, és annak a guruló feje után jöttem ide.»

Aj megörűlt a negyven lány erre a beszédre. Ráborulnak s kérve kérik,
hogy ne hagyja itt őket, egy apának, egy anyának leánykáit. A sárkány
rabolta volt el őket, szüleiket meggyilkolta, senkijök a nagy világon.

«Mi is negyvenen vagyunk – mondja a királyfi – negyven lányt keresni
járunk.» Mondja nekik, hogy elébb felmegy a testvéreihez, majd eljön
aztán értök. Azzal felszáll a kútból, oda megy a forrás mellé, lefekszik
és elalszik.

Reggelre kelve felébred a negyven testvér és nevetgetik apjukat, hogy
hogyan akart a forrással rájok ijeszteni. Megint útra kelnek és addig
mennek, mendegélnek, míg csak rájok nem esteledik. Ime ott a fogadó
előttük. «Innen ugyan egy lépést se tovább», mondják a nagyobbak. Kezdi
ugyan a legkisebbik, hogy jó lenne tán apjuk szavát megfogadni, nem
hiába lesz a beszédje. Rá se hederítenek a kis fiura, esznek-isznak,
imádkoznak, lefeküsznek. Csak a legkisebbik maradt ismét ébren.

Éjfél tájban megint csak az a zaj. Veszi a fiu a fegyverét, hát megint
egy hétfejü sárkány, de sokkalta nagyobb mint a minapi. Elébb a sárkány
támad rá, nem bir a fiuval; aztán a fiú megy neki és egy csapásra le a
sárkány hat fejével. Az is akarna még egy csapást, de nem teszi meg a
fiu. Gurul aztán a fej egy kútba, a fiu utána, hát még egy nagyobb
palota, még több kincs meg drágaság benne. Megjegyzi magának a kutat,
visszamegy a testvéreihez és elfáradva a nagy küzdelemtől úgy elalszik,
hogy a testvérei verik fel másnap reggel.

Ismét kelnek, lóra ülnek, fel a hegynek, le a völgynek, a nap éppen
leszállóban, hát előttük a nagy síkság. Evéshez látnak, iváshoz fognak,
és amint le akarnak feküdni, egyszerre csak olyan üvöltés, olyan dörgés
támadt, hogy a hegyek is kikelnek a helyükből. Bezzeg megijedt most a
sok királyfi.

Hát még amint meglátják az óriási nagy hétfejü sárkányt. Csak úgy hányja
a tüzet veszett haragjában és üvölti nagy dühösen: «Ki ölte meg a két
testvéremet? Ide vele, mérkőzzék meg velem is.»

Látja a legkisebbik, hogy egész odáig vannak a testvérei a nagy
félelemtől. Odaadja nekik a két kút kulcsát, az egyikben tömérdek kincs,
a másikban negyven lány, vigyék haza valamennyit, ő csak ezt a sárkányt
öli meg, és utánok megy. Lóra pattan nagy hamarosan a harminczkilencz,
az egyik kútból a kincset, a másikból a negyven lányt, úgy térnek vissza
az apjukhoz. Mi is térjünk a kicsihez.

Viaskodnak a sárkánynyal viaskodnak, de egyik se tud a másikán tul
tenni. Látja a sárkány hogy hiába vesződik a fiuval, és így szól hozzá:
«Ha elmész _Csinimácsin_ országába, és elhozod onnan a pádisá lányát,
nem oltom ki belőled az életed.» Szivesen ráállott a királyfi, mert
sokáig úgy se bírta volna ki a küzdelmet.

_Csampalak_, úgy hítták a sárkányt, egy zabolát ad a királyfinak, és azt
mondja neki: «Egy táltos száll ide mindennap legelni, fogod, ráteszed
ezt a zabolát és mondod neki, hogy vigyen el _Csinimácsin_ országába.»

Veszi a fiu a zabolát, és várja a táltos lovat. Száll a levegőben az
aranyszőrű paripa, és mihelyt rajta a zabola meg a királyfi, megszólal
hogy: «parancsolj kis szultánom». Hunyd be szemed, nyisd ki szemed,
előtte _Csinimácsin_ országa. Leszáll a lóról, a zabolát elteszi és
bemegy a városba. Betér egy öreg asszony kunyhójába, és mondja neki,
fogadja el vendégének. «Szivesen» feleli az öreg asszony, helyet mutat
neki, és miközben szürcsölik a kávét, kérdi az öregtől az ország
állapotát. «Egy hétfejű sárkány – beszél az öreg – roppantul
beleszeretett a mi szultán-kisasszonyunkba. Évek óta folyik miatta a
háború, és úgy nyakunkon az a szörnyeteg, hogy még madár se repülhet be
az országunkba.»

«Hát a szultán-kisasszony?» kérdi a királyfi. «A pádisá kertjében a kis
palotája, ki se mer onnan szegény mozdulni.»

Másnap megy a királyfi a pádisá kertje elé és kéri a kertészt, fogadja
meg inasának. Addig könyörög neki a fiu, hogy megszánakozik rajta a
kertész. «Egyéb dolgod se lesz – mondja neki – csak a virágokat fogod
megöntözgetni.»

Meglátja a szultán-kisasszony a fiut, ablakához hivja és kérdi tőle,
hogyan tudott eljutni ebbe az országba. Elmondja a fiu, hogy neki is
pádisá az apja, hogy _Csampalak_kal viaskodott az uton, és megigérte,
hogy elviszi neki a szultán-kisasszonyt. «De sose ijedj meg – mondja
neki a királyfi – nagyobb az én szerelmem, mint azé a sárkányé, és ha
eljössz velem, tudom én a módját, hogy hogy pusztítsam el.»

Megszerette a lány a szép királyfit, örökös fogságából is szeretett
volna szabadulni, fogja, rábízza magát a királyfira, és egy éjszaka
kiszöknek a palotából, egyenesen _Csampalak_ síkságára. Utközben
megbeszélik, hogy megtudja a lány, mi a sárkány talizmánja és ha máskép
nem, ezen módon pusztítják el.

Képzelhetni _Csampalak_ örömét a szultán-kisasszony láttára. «Mily üdv,
hogy jöttél, mily szerencse, hogy jöttél», fogadja a dev, de bárhogy
dédelgeti, bárhogy kedveskedik előtte, egyre siránkozik a lány. Napok
mulnak, hetek mulnak, nem szünnek meg a lány könyei. «Mondanád meg
legalább a talizmánod – mondja egy nap a sárkánynak – hátha jobban
telnének vele a napjaim.»

«Jaj lelkem – mondja a sárkány – olyan helyen őrzik azt, hogy lehetetlen
eljutni odáig. Egy nagy palota van a szomszéd országban, a ki oda
merészkednék érte, nem jöhetne többé vissza.»

A királyfinak se kellett egyéb, csak ennyit tudjon meg. Veszi a zabolát,
a tengerbe veti, hát ehol előtte az aranyszőrű paripa. «Mit parancsolsz
kis szultánom?» A szomszéd országba, a talizmán palotájába, kivánkozik a
fiu. «Hunyd be szemed, nyisd ki szemed», előtte a palota.

Azt mondja neki a táltosa: «Ha majd felérünk a palotához, oda kötözöl a
zabolával a kapu vasához. Egyet nyerítek, a két vasat egymáshoz verem és
erre megnyilik a kapu. Ez a kinyiló kapu egy oroszlán torka, és ha egy
csapásra ketté tudod vágni, megmenekülsz; ha nem, vége az életednek.»
Ezzel mennek a palotához, a táltost oda köti a két vashoz, és amint
egyet nyerít, megnyilik a kapu. Odavág a királyfi az oroszlán tátongó
torkához, hát egy csapásra ketté volt szelve. Felvágja aztán az oroszlán
gyomrát, egy arany-kaliczkát vesz ki belőle, olyan három szép galamb van
benne, hogy nem látta párját, mióta a világ. Fogja az egyiket,
símogatja, czirogatja, de egyszerre csak prrr… kirepül a kezéből.
Gyorsan utána a táltos, és ha meg nem fogja s ki nem csavarja a nyakát,
még meggyült volna a királyfi baja.

Megint ráül a táltosra és hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed, ott
vannak _Csampalak_ palotája előtt. A palota kapujánál megölik még a
második galambot is, és amint bemegy a fiu a sárkányhoz, hát ott fekszik
a szörnyeteg nagy tehetetlenül, jártányi erő sincs már benne. Látja a
királyfi kezében a galambot, rimánkodik neki, hadd símogathassa meg
utoljára, mielőtt meghalna. Megesik rajta a fiu szive, és amint nyujtaná
oda neki, oda szalad a szultán-kisasszony, kikapja kezéből a galambot és
megöli. Ott kimúlt a sárkány előttük. «Szerencséd – mondja a táltos –
hogy nem adtad oda a galambot, uj élet szállt volna belé, ha megfogja.»
Ezzel eltünik a zabola is, a táltos is.

Összeszedik aztán a sárkány kincseit és mennek vele _Csinimácsin_
országába. A pádisá egész betegje volt már a lányának, kerestette
országszerte, és azt hitte, hogy a sárkány keze közé került. Egyszerre
csak ott a lánya a királyfival. Olyan lakodalmat csapott az országban,
hogy vége-hossza se akart lenni. A házasság után megint utra kelnek és
nagy katona kisérettel jutnak a királyfi apjához. Ott már rég holtnak
tartották a királyfit és még el se hiszik neki, ha el nem beszéli a
három hétfejű sárkányt, meg a negyven lány történetét.

Várt rá hűségesen a negyvenedik lány, és mondja a királyfi a
feleségének, hogy íme itt a másik jegyese is: «Te mentetted meg életem a
sárkánytól – mondja a _csinimácsini_ szultán-lány – én meg neked
ajándékoztam, tégy vele a mit akarsz.» Megtartja a lakodalmát a második
feleségével is, és hol az apja birodalmában, hol _Csinimácsin_ban töltve
idejüket, boldogsággal folyik életük.




Világ-szépe.

Volt egyszer egy pádisá, ennek meg egyetlen egy fia. Ugy vigyázott rá az
apja, mint a szeme fényére, nem volt az a kivánsága, a mit ne
teljesített volna.

Egy álmában megjelenik a királyfi előtt egy dervis, megmutatja neki
Világ-szépét és ott kiürítteti vele a szerelem poharát. Mintha csak
kicserélték volna azóta a királyfit. Se étele, se itala, álmában nincs
nyugodalma, és egyre sáppad, egyre hervad. Orvos orvos után, _hodsa
hodsa_ után, de nem ismerik a baját, nem tudják az orvosságát.

Azt mondja a beteg királyfi az apjának: «Pádisá apám, orvos hodsa nem
segít én rajtam, ne is fáraszd őket hiába. Világ-szépe az én bajom, vagy
életem vagy halálom.»

Megijed a pádisá a fia beszédén és az a legnagyobb gondja, hogy kiverje
azt a lányt a fia fejéből. «Veszedelem arra még csak gondolni is, kész
halál az ő szerelme.» De a fiu egyre sorvad, nincs öröm az életében.
Egyre kérdi pádisá apja, hogy mi a szive kivánsága, miben telnék fia
kedve. «Világ-szépét felkeresni», ez a fiu örök szava. Gondolja a
pádisá, ha nem engedi, elpusztul, és ő lesz oka halálának. Menjen hát a
szerelme után, hátha az igaz Álláh megkönyörül rajta.

Utra kel másnap a királyfi, és hegy oldalon, völgy tövében, nagy
sikságon, meredeken, egyre hajtja a szerelme, világhires Világ-szépe.
Megy az úton, mendegél, és amint egy tengerparthoz ér az útja, ott
vergődik egy szegény halacska a homokban és rimánkodik a fiunak, hogy
dobja vissza a tengerbe. Megszánja a fiu a halacskát és amint bedobja a
vízbe, három pikkelyt nyujt oda neki a kis hal: «Hogy ha bajba találsz
jutni, égesd el e pikkelyeket.»

Ismét megy az útja nyomán, és amint egy nagy síksághoz vetődik, előtte
egy sánta hangya. Kéri a kis állat, hogy lakodalmat ülnek és nem tudja
társait utólérni, segítené siettében. Veszi a királyfi a hangyát és oda
viszi a társaihoz. Oda ad neki a sánta egy kis darabot a szárnyából:
«Hogyha bajba találsz jutni, égesd el e szárnydarabot.»

Folytatja megint az útját, tele búval búbánattal, és amint elér egy nagy
erdőségbe, hát ott viaskodik egy kis madár egy nagy kigyóval. Kéri a kis
madárka a fiu segítségét és egy csapással ketté szelve a kigyó. Három
tollat ad oda a madár: «Hogyha bajba találsz jutni, égesd el e
tollacskákat.»

Ismét fogja vándorbotját és túl hegyeken, túl tengeren, eljut egy nagy
városba. Ez volt a Világ-szépe apjának az országa. Megy egyenesen a
palotába, a pádisá elé, és Álláh parancsából megkéri a lánya kezét.
«Három munkát kell elébb elvégezned – mondja a pádisá – és akkor
elmondhatod a kivánságod a lányomnak.»

Ezzel vesz egy gyűrűt, beledobja a tengerbe és azt mondja a királyfinak,
hogy ha három nap alatt elő nem keríti, vége az életének. Gondolkozóba
esik a királyfi, eszébe jut a három halpikkely, és amint elégeti őket:
«mit parancsolsz szultánom?» előtte a halacska. «Világ-szépe gyűrűje
esett a tengerbe, azt keresnéd meg.» Keresi a hal a gyűrűt, de nem
találja, másodszorra is lemerül, ismét nem találja; harmadszorra egész a
hetedik tengerig száll le, felhoz egy halat, felvágják, hát benne a
gyűrű. Odaadja a pádisának, a pádisá meg a lányának.

Egy barlang volt közel a palotához, tele homokkal meg kásával. «Ez a
második munka – mondja a pádisá – hogy a kását kiszedegeted a homokból.»
Bemegy a királyfi a barlangba, veszi a hangya szárnyát, elégeti, hát a
mennyi hangya csak van a földön, mind a barlangban és fognak nagy
szaporán a munkához. Végére járnak még az nap és hivja este a pádisát,
hogy kész a második munka is.

«Még egy harmadikat – mondja a pádisá – és elvezetlek a lányom elé.»
Hivat egy szolgáló lányt, ketté vágja a fejét és azt mondja a fiunak:
«Igy válik ketté a te fejed is, ha fel nem eleveníted ezt a lányt.»
Kimegy a fiu a palotából és gondolkozik, hátha az a madártoll segíthetne
rajta. Veszi őket, elégeti, íme előtte a madár és csak ugy lesi a fiu
szájából a parancsot. Elpanaszolja a királyfi, hogy micsoda munkát
biztak rá.

_Peri_k közül való volt a madár, felrepül a levegőbe és nem sokára egy
kis edény vizzel tér vissza. «Itt a vize mennyországnak, uj életre támad
a holt.» Megy a királyfi a palotába, és alighogy bekenik vizzel a lány
fejét, úgy feltámad, mintha meg se halt volna.

Világ-szépe elé kerül a nagy hir, vezetik elibe a királyfit. Ott lakott
a lány egy kis márványpalotában, a palota előtt arany-medencze, négy
felől folyik bele a viz. Nagy kert a palota udvara, az a sok fa, az a
sok szagos virág, az éneklő madársereg, mintha a mennyország kapuja
nyilnék meg a fiu előtt.

Egyszerre csak nyilik a palota ajtaja és úgy elözönli a kertet a
világosság, hogy szinte megkápráztatta a fiu szemét. Világ-szépe jelent
meg az ajtóban és az a nagy fényesség, két arczának pirossága. Odamegy a
királyfihoz, szólna hozzá, de alighogy meglátja a fiu, elájulva
összerogy. Magához térítik, beviszik a lány palotájába, és úgy
gyönyörködhetik Világ-szépe _húri_ arczán, álma tündér jelenségén.

«Óh királyfi – kezdi el a lány – _Sáh Szulejman_ fia vagy, te segíthetsz
a bajomon. Ott az _Ősz-dev_ nagy kertjében, gránátalma fürtje dalol, ha
azt nekem elhozhatnád, örökre a tied leszek.»

Add a kezed, barát keze, megy a fiu messze-messze. Egyre halad, egyre
megyen, hónapokat völgyön-hegyen, síkságon láb nyoma nincsen, a hegyeken
útja nincsen. «Óh Teremtőm, te mutass hát igaz utat», sóhajt egyet a
fiu, és hol elesve, hol felkelve, egy napnak a nappalában, a hegy
aljához vezet útja. Mintha csak itélet napja volna, olyan zsivaj, olyan
lárma, olyan különös zaj támad, hogy a hegyek, kövek szinte rengnek
belé. Nem tudja a fiu, ellenség-e, barát-e, ember-e, szellem-e, és amint
félve tovább halad, egyre nagyobbodik a lárma, füstnek verődik fel a
por. Nem tudja, hogy merre menjen, azt meg honnan tudta volna, hogy hat
hónapi távolságban ott az _Ősz-dev_ kisebb kertje, és ez a sok zsivaj,
lárma, kert kapuja talizmánja.

Még közelebb merészkedik, és amint meglátja a kisebb kert kapuját, a
kapuban sikongó talizmánokat, megpillantja a kapuőrt is. Odamegy hozzá
és elbeszéli neki a baját. «Hogy nem ijedtél meg e nagy zajtól – mondja
a kapuőr – ez a sok talizmán mind te miattad nyugtalankodik, engem is
megijesztettél vele.»

A gránátfürt után tudakozódik egyre a királyfi.

«Nehéz dolog azt elérni – mondja az őr – de ha meg nem ijedsz, tán
megkaphatod. Három havi út után megint ilyen talizmános helyre jutsz el,
ott is egy kert van, annak az őre az én anyám. Valahogy közel ne menj
hozzá, várd be, míg ő jön tehozzád. Add át neki tiszteletem, de a bajod
csak úgy beszéld el neki, ha kérdi tőled.»

Indul a fiu a másik kert felé, és három havi járás után olyan rengeteg
lármára akad, hogy az előbbi semmi se mellette. Ez volt az _Ősz-dev_
nagyobbik kertje, a nagy lárma meg a kapuja talizmánjai. Meghúzódik a
fiu egy sziklánál és kis vártatva embert lát meg, de amint hozzá
közeledik, hát elaggott vén anyóka, háromszoros harminczacska. Haja
fehér akár a hó, szeme veres köröskörül, szemöldöke két hegyes nyil,
szemeiben pokol tüze, a körmei két rőfnyiek, az emlői két nagy tömlő, a
fogai mint az ásók, két ajka akár egy teknő, a botjára támaszkodik,
szipákolgat az orrával, lépten-nyomon prüsszent köhög, óh-jaj, óh-jaj a
nyögése, csoszogtatja papucsait, nem érteni nyafogását. Ez volt a kisebb
kertbeli őr anyja, a nagyobb kertnek az őre.

Odamegy a fiuhoz és kérdi tőle, hogy mi hajtotta erre a vidékre. Mondja
a királyfi a fia tiszteletét. «Ej semmiházi – nyögécseli az öreg – hát
avval is találkoztál? Tudta az a gonosz fiam, hogy megszánakozom rajtad
és azért küldött el hozzám. No hadd végezzek hát veled.» Ezzel fogja a
fiut és «Nesze Fületlen» egyet ránt rajta.

Nem tudja a királyfi, hogy mi történt vele, csak azt látja, hogy rajta
van valakinek a hátán. Ránéz, hát se szeme, se füle, összetöpörödött,
mint a varangybéka, siet vele a Fületlen. Ha ránéz, kicsiny mint egy
féreg, de amint viszi a hátán, olyanokat lépeget, hogy tengernyi
helyeket három lépésre ugrik át. Egyszerre csak leteszi a Fületlen és
azt mondja: «Bármit hallasz, bármit látsz, vigyázz, hogy meg ne szólalj,
mert véged van», és azzal eltünik előle.

A királyfi, mintha álmot látna, hol a csergedező vizekre, hol az előtte
elterülő nagy kertre néz. A kertnek se eleje, se vége, és olyan benne a
fa, a virág, meg a sok gyümölcs, hogy párját még nem látta egyiknek sem.
Mindenfelől, a merre csak fordul, madárfütty meg fülemüle éneke, mintha
dalból állana a levegője. Néz a fiu köröskörül, akár az esze felejtett,
belép a nagy kertbe, hát olyan fájdalmas, olyan siránkozó hangok veszik
közül, hogy szivrepesztő a ki ráhallgat.

Gránátfürt az eszében, azt keresik a szemei. A nagy kertnek kellő
közepében, közel a vizmedenczéhez, ott egy virágpalotácska, ráaggatva a
sok gránát, mintha lámpa világítna. Letép egyet belőle, hát olyan
riadalom, oly borzasztó sikongatás: «ember fia éltünkre tört, ember fia
minket megölt», hogy alig talált ki a királyfi a kertből.

«Siess, szaladj!» kiált rá a kapunál várakozó Fületlen, a hátára kapja
és pár ugrással tengeren túl vannak. Csak akkor nézte meg a fiu a
gránátfürtöt. Ötven gránátalma van rajta, mindegyiknek más-más hangon
más éneke, mintha a világ zenéje gyülekezett volna egy helyre. Eljutnak
az anyókához, háromszor harminczacskához.

«Jól vigyázz e gránátfürtre – mondja az anyó – soha se hagyd egymagára.
Menyegződ első éjjelén, ha a menyasszonyoddal egész éjszaka hallgatni
tudod és nem alszol el, beléd szeretnek ez almák. Akkor aztán nincs
mitől félned, minden bajtól megvédenek.» Az anyókától a fiához megy, az
még egyszer lelkére köti az anyja szavait és úgy indul ismét útjára, az
ő egyetlenegy szerelméhez, világhires Világ-szépéhez.

Várta a lány nagynehezen, mert megszerette ő is a bátor királyfit és
aggodalommal teltek el napjai, hogy valami baj éri miatta a fiut.

Egyszerre csak zene hallik, ötven gránát más-más hangja, mindegyike más
énekkel, szivet nyitó szép zenével. Szalad a lány a királyfi elé és a
két sziv egyesültén a gránátfürt úgy elcsilingel, mintha nem is a földön
volnának, hanem Álláh túlvilágán. Negyven nap és negyven éjjel folyvást
tart a lakodalmuk, a negyvenedikén bemegy a királyfi Világ-szépéhez és
amint lefeküsznek, ott hallgatják a gránátot. Reggel a nap megszülemlik,
és a gránátfürt szerelmével ismét mennek, útra kelnek, a királyfi
országába. Ott az ünnep ismétlődik, és örömében a pádisá trónját
királyfinak adja, gránátfürtös pádisának.




A hold-paripa.

Egyszer volt, egyszer nem volt, hazugság a földön sok volt, volt abban
az időben egy pádisá. Hogy-hogy nem, elég abból annyi, hogy keresett és
talált is egy – bolhát. Akkori időben még nem tudták, hogy mi az a
bolha.

Hívja a pádisá a _lalá_ját, nézik nézegetik, hogy miféle állat és hogy
vajjon mivel táplálkozik. Talán bizony ember vérrel. Leölnek mindennap
egy-egy állatot, annak a vérével kezdik táplálgatni és addig nő a bolha,
míg macskányivá nem nőtte ki magát. Fogják aztán, megnyúzzák, a bőrét
kiakasztják a palota kapujára és kihirdetik, hogy a ki meg tudja
mondani, hogy miféle állatnak a bőre, a pádisá lányát kapja feleségül.
Egyetlen gyereke volt a szultán-lány az apjának.

Összegyül a sok nép, nézik a bőrt, nézik, egy se akadt, a ki tudta
volna. Addig jár a híre a bőrnek, hogy egy _dev_ is megtalálta hallani,
ezek pedig már ismerték a bolhát. «Éppen kapóra jön – gondolja magában –
három napja, hogy nem ettem, legalább jóllakom a lánynyal.» Oda megy a
pádisához, megmondja a bőr nevét és kéri mindjárt a lányt.

«Óh jaj – sopánkodik a pádisá – hogy adjam én ennek a _dev_nek egyetlen
egy lányomat.» Igér a lánya helyett rabszolgát a mennyit csak kiván, de
mind hiába, szultán-lányra vásik a _dev_ foga. Hivatja erre a pádisá a
lányát, mondja neki, hogy készüljön az útra, egy _dev_hez juttatta a
_kiszmete_ (sorsa). Hiába a sok sírás-rívás, felöltöztetik a lányt, a
_dev_ meg előre megy, hogy az úton majd bevárja és átveszi.

Volt a pádisának egy lova, víz helyett rózsaolajjal itatták, és abrak
gyanánt mazsolával etették. Hold-paripa (_Kámer-táj_) volt a neve. Ezen
a paripán akart a szultán-kisasszony a _dev_hez menni, ráültetik,
lovasokat adnak melléje és úgy viszik a _dev_ tanyájához. A mint közel
érnek a _dev_hez, a lovasok visszatérnek, a lányt meg ott hagyják a
paripán. Elkezd a lány fohászkodni, Állához könyörögni, hogy mentse meg
az ördög fajzatjától.

Egyszerre csak megszólal a hold-paripa: «Óh szultánom, ne ijedj meg, a
két szemed hunyd be szépen, fogózkodj meg sörényemben.» Alighogy
behunyja a szemeit, felszáll a ló, repül vele és a mint megint kinyitja
a szemeit, ott van tenger közepében, szép palota szép kertjében.
Boszankodik a _dev_ a lány eltüntén, de «majd kézre kerítelek én»
mormogja magában, és kullog hazafelé.

Közel a szigethez egy királyfi csónakázott a _lalá_jával. Meglátja a
tenger tükrén, a mint visszaverődött rajta a paripa aranyszőre, és
mondja a lalájának, hogy talán valaki ment a palotájába, megy ő,
megnézi. Kiszáll a csónakból és belép a palota kertjébe. Megpillantja
ott a hold szépségű szultán-lányt és bármennyire takargatta is arczát a
fátyollal, nem rejthette el a szépségét.

«Ej _peri_ – mondja a királyfi – ne ijedj meg én tőlem, nem vagyok én
ellenséged.»

«Szegény szultán-leány vagyok, emberszülött és nem _peri_,» mondja a
lány és elmondja a királyfinak, hogy mi történt vele, hogyan szabadúlt
meg a _dev_től.

Mondja aztán a királyfi, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna. Neki
is pádisá az apja, országuk itt a szomszédban, ha akarja, oda viszi és
Álláh parancsából feleségül veszi. Mennek valamennyien a pádisához,
elmondja a királyfi a lány esetét és a vége lakodalom, negyven napi
vigadalom.

Egyre tart a boldogságuk, senki a ki háborítná. Egyszer azonban háboruba
keveredik a pádisá a szomszéd országgal, és mert az akkori pádisák magok
is hadakoztak a csatában, készülődni kezdett ő is az utra. Neszét veszi
ennek a királyfi és oda megy az apjához, hogy ő akar a csatába menni.
Nem áll rá a pádisá és mondja a fiának: «Fiatal vagy, feleséged is van,
nem hagyhatod oda.» De addig beszél, addig rimánkodik a fiu, míg otthon
marad a pádisá és a királyfi indul hadviselni.

Legelébb is a _dev_ tudta meg, hogy háboruban a királyfi, és azt is
megtudta, hogy mi alatt oda volt, két gyereke, egy fia meg egy lánya
lett a királyfi feleségének. Tatárok jöttek mentek a levelekkel, a
pádisától a királyfihoz, a királyfitól a pádisához.

Ép akkor költözködött arra a vidékre a _dev_, a mikor irja a pádisá a
fiának, hogy két gyereke lett a feleségének. Látja a _dev_ a levélhordó
tatárokat, és egy-egy kávéra behívja őket a házába. Nem mertek neki
nem-et mondani, és addig tartja őket a _dev_ hol szóval, hol kávéval,
míg rájok esteledett. Sietnének a tatárok a levéllel, de nem engedi a
_dev_, hogy éjnek idejében útnak induljanak, jobb lesz ha a reggelt
bevárják. Mit tegyenek a tatárok, lefeküsznek.

Éjfél tájban veszi a _dev_ a tarisznyájukat, kotorász benne és
megtalálja a pádisá levelét. Veszi, hamarosan eltépi és azt írja
helyette: «Két kutyakölyke lett a feleségednek, eldobjuk-e avagy
megtartsuk, a mig visszakerülsz?» Reggel felkelnek a tatárok, veszik a
tarisznyát és mennek egyenesen a királyfi táborába. Átadják a levelet, a
mint olvassa, azt felel vissza: «Sáh apám, a feleségem két kutyakölykét
ne pusztítsd el, tápláld őket, míg visszatérek.» Azzal indulnak ismét
vissza a tatárok.

Utközben megint behivja őket a _dev_ egy kávéra, és ott marasztja őket
másnap reggelig. Felbontja a királyfi levelét, eltépi és ilyet ír
helyette: «Sáh apám, vedd a feleségemet meg a két gyerekét, dobd ki a
hegyek közzé, ott hadd pusztuljanak el. A hold-paripát pedig egy ezer
mázsás lánczczal kössétek meg.»

Veszi másnap a két tatár a levelet és átadják a pádisának. Meglátta a
királyfi felesége a tatárokat és nagy örömmel szalad a pádisához, hogy
mutassa meg neki az ura levelét. Nem merte a pádisá megmutatni,
eltagadta, hogy nem hoztak a tatárok semmit. «Hogy ne hoztak volna –
mondja az asszony – a saját szememmel láttam a levelet. Talán baja van a
királyfinak, és azt titkolod előttem?»

E közben megpillantotta a pádisá térde alatt a levél csücskét, kirántja
onnan, és elolvassa, hogy mi van benne. Keserves sírásra fakad a szegény
asszony, és hiába vigasztalja, hiába tartja vissza a pádisá, nem marad ő
egy pilanatig se a házban. Veszi két kis gyermekét, és adsza kezed,
város keze, neki a nagy világnak.

Megy a szegény asszony egy nap, két nap, egy hét, két hét, se étele
éhségének, se ágya fáradt testének. Kifogy a teje, nem szoptathatja
gyerekeit, és úgy elfárad a járástól, hogy egy lépést se tehetett
tovább. «Óh Uram teremtőm – könyörög a szegény asszony – tartsd meg a
gyerekeim, azok ne halljanak éhen.» És a mint ott ül a gyerekeivel, íme
víz bugyog fel a földből, liszt száll alá az egekből. Veszi a lisztet
meg a vizet, tésztát gyúr belőle és úgy eteti a gyerekeit.

Megtudta e közben a _dev_ az asszony sorsát, indul, hogy felkeresse és
gyerekeivel együtt elpusztítsa. Meglátja a királyfi felesége a _dev_et
és rémületes ijedtében, kezdi kiáltani: «Siess _Kámer-táj_om, mert
meghalok.» Meghallja a messze földön levő táltos, egyet ráz az ezer
mázsás lánczon, de nem tudja ketté szakítani.

Még jobban közeledik a _dev_, nagyobbodik az asszony rémülete. Két
gyereke két karjában, úgy kiáltozza a paripát nagy kétségbeesésében. Még
nagyobbat rázkódik a lekötött hold-ló, nem szakíthatja ketté a rengeteg
vasat. Már-már egész közelében a _dev_, és utolsót sikolt az asszony, a
hogy csak tüdeje birta. Összeszedi _Kámer-táj_ a meglevő erejét, ketté
tépi az ezer mázsás vasat, ott terem az asszony mellett és «Óh szultánom
ne ijedj meg, a két szemed hunyd be szépen fogózkodj meg sörényemben,»
mesze földön, tengeren túl vannak. A _dev_ ismét éhesen kullogott
vissza.

A maga országába vitte a hold-paripa az asszonyt. Érzi a táltos, hogy
ütött az utolsó órája és mondja az asszonynak, hogy nem sokára meg fog
halni. Kéri a királyfi felesége, hogy ne hagyja itt egymagára két
kicsinyke magzatjával, ki védi meg őket a _dev_ elől. «Ne félj –
vigasztalja a paripa – nem lesz itten bántódásod. Ha majd meghaltam,
vágd le a fejem és dugd ide a földbe. A hasamat vágd fel és a belem
egyik végét az egyik fülemhez kösd, a másik végével kerüld meg ezt a
hegyet és úgy kösd a másik fülemhez. Ha mindezzel elkészültél,
gyerekeiddel együtt feküdj bele a gyomromba.» Ezzel összerogyott a
táltos és meghalt.

Veszi a lány, levágja a fejét és beássa a földbe. Aztán a hasát vágja
fel, a béle két végével egy nagy háznyi területet vesz körül és
gyerekeivel belefekszik a ló gyomrába, elalszik. A mint felébred, olyan
szép palotában látja magát, hogy se az apjánál olyat, se az uránál. Szép
ágyban fekszik, és alighogy felkél belőle, hozza a sok szolga a vizet,
az egyik füröszti, a másik törölgeti, a harmadik öltözteti; csupa arany,
a merre néz, csupa arany, a mit megfog. Két gyereke arany-bölcsőben
fekszik, dajkák állják körül, dallal altatják el, és dallal
csitítgatják. Étel idejében hozzák a sok tálat, az egyik arany, a másik
ezüst, tele a szebbnél szebb étellel. Álomnak hinné az egészet, de ím
napok múlnak, hetek múlnak, a hetekből hónap válik, hónapokból esztendő
lesz.

Befejezte ezalatt a királyfi a háboruját és a mint nagysietve haza
indul, nem leli a feleségét. Kérdi az apjától, hogy hol az asszony meg a
két állat-gyereke, a mit távollétében szült. Csak elbámul a pádisá ezen
a különös beszéden. Szabjuk rövidebbre a dolgot, előveszik a leveleket,
hivatják a tatárokat, hát biz ők megtudják a _dev_ gonoszságát. Nincs
nyugta a királyfinak, és _lalá_jával egyetemben, felesége keresésére
indul.

Mennek, mennek, folyvást mennek, hat hónapja hogy haladnak, sehol
sincsen pihenésök, hegyen-völgyön megnyugvásuk. Elérkeznek egy nap egy
hegy aljához, hát látszik onnan a hold-paripa palotája. Nem birja tovább
a királyfi a járást és azt mondja a lalájának: «Menj abba a palotába,
egy darabka kenyeret meg vizet kérj, hogy folytathassuk az utunkat.»

Megy a _lala_ a palota felé, és a mint elérkezik a kapuhoz, két kis
gyerek fogadja, behívják a palotába, hogy pihenje ki magát nálok.
Bemegy, de olyan szép a szoba pádimentoma, hogy alig mer rálépni.
Nógatják a gyerekek, hogy sose tartózkodjék, oda ültetik a kerevet főre
és hozzák neki a sok ételt, italt.

Szabadkozik a _lala_, hogy egy elfáradt fia van künn a palota előtt,
előbb annak szeretne valami enni valót vinni. «Óh dervis apó – kérik a
gyerekek – elébb csak te lakjál jól, aztán majd vihetsz a fiadnak is.»
Nem nagyon kéreti magát a _lala_, eszik, iszik, megkávézik, csibukozik
és mi alatt visszakészül a királyfihoz, elbeszélik a gyerekek az
anyjuknak. Kinéz az asszony az ablakból, hát megismeri a királyfi urát.
Maga válogatja össze az ételt, szép arany edényekbe rakja, úgy küldi a
lalával az urához.

Csak elbámul a királyfi a sok arany, ezüst meg a szép étel láttára.
Leemeli a tálakról a fedőt, a földre teszi, hát mintha csak lába kelne,
visszagurul a palotába. Megeszi a tálból az ételt, a tál is visszagurul;
és a mint sorba eszi a tál ételeket, megannyija visszagurul. Jön aztán a
palotából egy cseléd és kávéra hívja az utasokat.

Veszi e közben az asszony a két gyerekét, egy-egy falovat csinál nekik
és kiállítja őket a kapu elibe, hogy fogadják a vendégeket. «Ha majd
eljön a dervis a fiával – mondja nekik az anyjok – vezessétek be ebbe
meg ebbe a szobába.» Jön a dervis a fiával, és a két falovas kis gyerek
_szelám_mal (köszöntéssel) fogadja őket, bevezetik egy szobába.

Az asszony megint elővesz nehány tál ételt és azt mondja a két
gyerekének: «Menjetek, vigyétek a vendégeknek és kináljátok meg vele. Ha
majd titeket is oda szólítanak, mondjátok, hogy ti már jóllaktatok, de a
lovatok az talán éhes, és támaszszátok oda a két falovat az asztalhoz.
Azok majd azt mondják, hogy egy fadarab hogy ehetik az ételből? Ti meg
ezt feleljétek rá,» és ezzel oda sug valamit a gyerekek fülébe.

Úgy tesz a két gyerek, a hogy anyjok parancsolta. Köszönnek a dervisnek
meg a fiának, beviszik őket a palota egy szobájába, és kinálják az
étellel. Olyan szép étel volt a tálban, hogy másodszorra is hozzá
láttak. «Egyetek gyerekek ti is,» mondják a két gyereknek.

«Mi már jóllaktunk – felelik a meghivásra – de a lovunk talán éhes,» és
azzal oda támasztják a két falovat az asztalhoz.

«Ej gyerekek – mondja az utas királyfi – fából csinált ló tán csak nem
eszik ételt.»

«Azt tudod – mondja a két gyerek – hogy fa-ló nem szokott enni; azt
azonban nem tudod, hogy emberi teremtés nem hozhat kutyakölyköket a
világra.»

Felpattan erre a királyfi, öleli a két gyerekét, és a mint megpillantja
belépő feleségét, oda borul hozzá és kéri a bocsánatát. Elmondják
egymásnak, hogy mi történt velük; úgy örül a királyfi, hogy azt se
tudja, melyiket szeretgesse elébb. Veszi a feleségét meg a két gyerekét,
és indulnak ki a palotából, vissza az ő országába.

A mint mennek egy keveset, vissza-néznek, hát szél fú a palota helyén,
mintha sose lett volna ott épület. Megfogja a királyfi az úton leskelődő
_dev_et, megöli, és nagy örömmel, vigassággal térnek meg a palotába. Az
öreg pádisá nem sokára meghalt, és fia lett az ország feje, igazságos jó
pádisá.

Három alma hull az égből. Az egyik a mesélőé, a másik a hallgatóé, a
harmadik – hát az enyém.




A negyven peri pádisája.

Réges régi időben, a tündérek korában, a hogy mentem mendegéltem, tilos
kertet összejártam, míg csak egygyel meg nem jártam. A lovamat
befestettem, azt hittem, hogy igaz színe; egy szamarat vásároltam, azt
hittem, hogy feleség lesz; olyan nagyot rugott rajtam, azt hittem, hogy
megsimogat. Az útamon egyre jártam, bagoly lakta romon háltam, míg csak
ismét meg nem jártam. _Topháne_ nagy golyóbisa, mint a gabnát zsebre
raktam; _Galatá_-nak a nagy tornya, trombitának számba dugtam;
_Leány-tornya_ váracskája, mint a medvét ölbe vettem; a tenger kellő
közepe, mint sziklára reá léptem; bejutottam utóvégűl, bolondnak a
bolondokhoz. Az volt bűnöm, hogy elmondtam ezt a mesét, hazug mesét.

Volt egyszer egy pádisának egy lánya. Szép akár a tele hold, karcsu akár
a cziprusfa, szeme akár a szén, haja akár az éjszaka, szemöldöke akár az
ív, szempillája akár a nyíl. Nagy kert volt a palotában, kert közepén
vizmedencze, ott ült a lány nap hosszáig, hímezgetve, varrogatva.

Ráteszi egyszer a gyűrűjét a himzőasztalra, de alighogy letette, jön egy
kis galamb, kapja a gyűrűt és elrepül vele. Olyan szép volt a kis
galamb, hogy menten beleszeretett a lány. Másnap a karkötőjét veszi le a
lány, ehol a galamb, azt is elkapja. Ugy égette a lányt a szerelme, hogy
se nem evett, se nem ivott, hanem alig várta a másnapot, hogy megint
előrepüljön a galambja. Harmadnapra veszi a himzőasztalát, lefejti róla
a csipkekendőt és maga mellé teszi. Várja a galambját, várja, egyszerre
csak ím előtte, kapja a kendőt és elrepül vele. Alig volt annyi ereje a
lánynak, hogy felkeljen; sírva megy a palotájába, és ott összerogyik.

Jön szaladva a _dadi_-asszony: «Óh szultánom, miért sírsz-rísz, mi
bántott meg?»

«Beteg vagyok, sziv betegje» feleli a szultán-kisasszony, és egyre
sír-rí, egyre sóhajt.

Egyetlen gyermeke volt a lány a pádisának, félt a _dadi_-asszony a
híradástól. De látja, hogy egyre halványodik, egyre sóhajtoz a lány,
fogja, elmegy a pádisához, és mondja neki a lánya baját. Megijed az
apja, szalad a lányához, utána a sok _hodsa_, a sok orvos, egy se érti a
betegségét.

Azt mondja másnap a pádisá vezére: «Orvos, _hodsa_ nem segít ezen a
lányon, másutt lappang ennek az orvossága.» Tanácsolja a pádisának, hogy
csináltasson egy nagy fürdőt, beteget gyógyítson a vize és mindenkivel,
a ki csak megfürdik benne, mondassa el történetét. Csináltatja a pádisá
a fürdőt és városszerte hirdetteti, hogy haja megnő a kopasznak, hallása
jön a süketnek, a vak ismét szemvilágra, sánta kelhet a lábára. Csak úgy
tódul a sok nép az ingyen fürdőbe, baját meg a történetét ott hagyja,
úgy kerülnek el onnan.

Volt egy kopaszfejűnek egy nyomorék anyja, meghallották ők is a fürdő
hirét. «Menjünk mi is – mondja e fiu – hátha meggyógyulunk mind a
ketten.» «Hogy mehetnénk, mikor meg sem állhatok a lábamon,» nyögi az
öreg asszony. «Azon még segíthetünk,» mondja a kopasz, veszi anyját a
vállára és úgy mennek a fürdőbe.

Amint mennek, mendegélnek, sík mezőben folyó mellett, elfárad a fiu és
leülteti az anyját a földre. Egyszerre csak egy kakas halad el mellette,
nagy korsó viz a hátán, úgy siet vele valahová. Kiváncsi a fiu, hogy
vajjon hová hordja ez a kakas a vizet, kapja, utána az állatnak. Egy
nagy várhoz ér el a kakas, a vár tövében egy kis lyuk, azon csuszszan be
a vizzel. A fiu is utána, nagy nehezen átvergődik a lyukon és amint
szétnéz, hát olyan egy palota van előtte, hogy a szeme-szája is elállott
rajta. Sehol semmi élő lélek, nem állják el az útját, megy ő a palotába.
A lépcsőről az előszobába, és addig járja a sok szobát, addig bámulja a
czifráját, míg belefáradt a munkába. «Majd csak előkerül az elevenje
is», gondolja magában, és elbúvik egy nagy szekrénybe, hogy majd onnan
les el valamit.

Kis vártatva három galamb repűl be az ablakon, és amint egyet rázkódnak,
olyan szép három lány válik belőlük, hogy azt se tudta a fiu, melyikre
nézzen elébb.

Elkezdi a három lány: «Jaj de későre maradtunk, mindjárt itt lesz a
pádisánk, és még semmi se kész.» Ezzel veszi az egyik a seprőt és
tisztogat, a másik asztalt terít, és a harmadik hordja a sok ételt.
Azzal ismét egyet rázkódnak, és három galamb repül ki az ablakon.

Megéhezett ezalatt a kopasz, és gondolja magában, hogy úgy se látja meg
senki, egy-két darabkát biz ő levesz az asztalról. Kinyujtja a
szekrényből a kezét, és amint az étel után nyúlt vele, olyat
koppantottak rá, hogy feldagadt a helye. Kinyujtja a másik kezét, még
egy nagyobbat csaptak rá. Megijed a fiu, és alighogy visszahúzódik, egy
fehér galamb repül be a szobába. Megrázkódik, hát egy szép ifju legény
támad belőle.

Odamegy egy szekrénykéhez, kinyitja, és gyűrűt, karpereczet,
csipkekendőt vesz ki belőle. «Óh te gyűrű, be boldog vagy, hogy szép
ujja viselgetett; óh karperecz, szerencsés vagy, hogy a karján
hordozgatott.» Ezeket sóhajtja el a szép legény, és a csipkekendővel
egyre törülgeti a könyeit. Aztán berakja őket a szekrénykébe,
egyet-egyet kóstol az ételekből és lefekszik.

Az éhes kopaszra nagy nehezen rávirradt a másnap reggel. A szép legény
megint felkel, egyet rázkódik és kirepül a fehér galamb. A fiu is
előkerül a szekrényből, lemegy az udvarba és a vártövénél megint
kicsúszik a lyukon.

Ott sír-rí a szegény anyja egymagában, de csitítgatja a fiu, hogy dolga
akadt, ismét a hátára veszi és mennek a fürdőbe. Megfürödnek, hát im az
asszony talpra kelhet, a kopasznak haja megnőtt. Beszélik aztán a
történetüket, és amint meghallja a szultán-kisasszony, hogy miket
látott, miket hallott a fiu az éjszaka, mintha friss egészség szállott
volna belé. Felkel az ágyából és kincset, fürdőt odaigér a fiunak, ha
elvezeti ahhoz a várhoz. Elindul a fiu a lánynyal; megmutatja neki a
várfalát, besegíti a lyukon, elvezeti a galamb szobájáig és mutatja neki
a szekrényt, a hová elrejtőzködhetik. A fiu visszatér és sok kincscsel
meg egészséggel, úgy éldegélnek az anyjával.

Est ideje lehetett már, amint berepült a három galamb. Tisztogatnak,
hozzák az ételt és megint kirepülnek. Berepül aztán a fehér galamb, hát
majd oda lett a lány, amint megpillantotta az ő szerelmes kis galambját.
De még akkor fogta el igazán az ámulat, a mikor egy szép legény vált a
galambból, szép akár a tele hold. Azt se tudja, hová legyen, egyre nézi
fényes arczát.

Odamegy aztán a legény a szekrénykéhez, kinyitja és kiveszi belőle a
szultán-kisasszony gyűrűjét, karpereczét és csipkekendőjét.

«Óh te gyűrű, be boldog vagy, hogy szép ujja viselgetett; óh karperecz,
szerencsés vagy, hogy a karján hordozgatott.»

Veszi aztán a kendőt és amint törülgette vele a könnyeit, majdhogy meg
nem szakadt a lány szive. Egyet kopogtatott ujjával a szekrény ajtaján.
Odamegy a legény, kinyitja a szekrényt, hát előtte a szive szerelme;
karja közt a boldogsága.

Kérdi tőle a legény, hogy hogyan került ide, ebbe a _peri_k palotájába.
Elmondja a lány, hogy milyen úton-módon, és hogy milyen nagy betegje
volt a szerelmének.

Beszéli aztán neki a legény, hogy ő is halandó anya gyermeke; három
napos korában azonban a _peri_k ellopták, ide hozták a palotájukba és
pádisájuknak tették meg. Egész nap velük van, csak két órája szabad
naponként. Ma még itt maradhat a lány nála, egész napon járhat-kelhet,
csak este felé rejtőzködjék el, mert ha megjön a harmincz _peri_jével,
és ha meglátják vele, nem hagyják életben. Holnap majd megmutatja neki
az anyja _konak_ját (palotáját), ott elélhet békességgel, és a két
szabad óráját nála tölti mindennap.

Veszi másnap a _peri_k pádisája a lányt, és megmutatja neki az anyja
konakját. «Ha oda mész – mondja neki a pádisá – mondd, hogy _Báhtijár
bej_ emlékére könyörüljenek meg rajtad és fogadjanak be. Ha meghallja
anyám a nevemet, nem tagadja meg a kérésed.»

Odamegy a lány a házhoz és bekopogtat az ajtón. Jön az öreg asszony és
amint látja a lányt, és hallja a fia nevét, sirva fakad és befogadja.
Ott van a lány jó ideig, mindennap ellátogat hozzá a kis madár,
addig-addig, hogy fia születik a szultán-kisasszonynak. Az öreg asszony
nem tudta meg, sem azt, hogy a fia jár a házba, sem pedig, hogy
lebetegedett a lány.

Jön másnap a kis madár, oda repül az ablakba és bekiált, hogy: «Oh
szultánom, mit csinál a kis magzatom?» Visszafelel a lány: «Semmi baja
magzatunknak, jöttét várja _Báhtijár_nak.» «Óh ha anyám megtudhatná –
sóhajt egyet a fiu – legszebb szobáját megnyitná.» Azzal berepül a
szobába, emberré változik és úgy szeretgeti a feleségét meg a kis
gyerekét. A két óra elteltével ismét egyet rázkódik, és kis galamb repül
ki az ablakon.

Meghallotta az anya a fia beszédét, majdhogy oda nem lett örömében. Siet
a menyéhez, szeretgeti, ápolgatja, viszi legszebb szobájába és rendre
kérdi fia dolgát. Megtudja, hogy a harmincz _peri_ rabolta el tőle, és
azon tanácskoznak, hogy hogyan lehetne visszarabolni tőlük.

«Ha eljön holnap a fiam – mondja az asszony – úgy igyekezzél, hogy
elkésse az idejét, a többi az én gondom.»

Másnap repül a madár az ablakhoz, hát látja, hogy nincs a lány a
szobájában. Oda repül a szebbik szobához, és bekiált, hogy: «Óh
szultánom, mit csinál a kis magzatom?» Visszafelel a lány: «Nagy baja a
magzatunknak, jöttét várja _Báhtijár_nak.» Berepül a szobába, emberré
változik és úgy eltartja szóval a felesége, úgy eljátszodtatja a
gyerekével, hogy észre se vette, hogy lejárt az ideje. De vajjon mit
művelt ezalatt az anyja?

Egy nagy cziprusfa volt a ház előtt, arra szokott volt néha harmincz
galamb rászállani. Veszi az asszony és mérges tűkkel aggatja tele a fát.
Este felé, alighogy letelt a pádisá két órája, jönnek a galambok, a
harmincz _peri_, keresik a pádisájukat és rászállanak a cziprusfára. De
alighogy a tűkbe lépnek, megmérgezve lehullanak.

Eszébe jut ezalatt a fiunak az idő és szörnyű nagy az ijedelme, hogy
kikésett a palotából. Kapkod jobbra, kapkod balra, és amint kinéz a
cziprusfa felé, hát oda a harmincz galamb. A milyen nagy volt az
ijedelme, olyan nagy lett most az öröme. Oda borul a felesége nyakába,
belép az anyja, azt öleli át és olyan nagy a boldogsága, hogy _peri_
kézből kiszabadult.

Nagy a sirás, nagy az öröm mindenfelé, az anyja a fiát, a felesége az
urát lelte meg. Csapnak is rá olyan lakodalmat, hogy még a negyvenedik
napon sem akart véget érni. Ők elérték a a czéljukat, ettek-ittak, jót
mulattak, mi is érjünk el czélunkhoz, jó ételhez, jó italhoz.




A ló-fiu és a három dev.

Volt egyszer egy pádisá, ennek a pádisának három fia s egy lánya.
Magához hivatja egyszer a fiait és így szól hozzájok: «Hátra levő életem
meg van szabva, nem sokára meghalok. Lány-testvéretekre jól vigyázzatok,
és annak adjátok oda, a ki először kéri meg a kezét.» Egy pár nap mulva
meg is halt, nagy pompával eltemették.

Alig hogy pádisá lett a nagyobbik fiu, jön elibe egy dervis és megkéri
tőle a szultán-kisasszonyt. Hallani se akarja az uj pádisá, fogja és
kiűzi a dervist az udvarából. Másnap a középső testvérhez megy, az se
akarta a dervisnek oda adni. Harmadnap a legkisebbiktől kéri, ez is azt
feleli, a mit a két nagyobbik.

Sétára kivánkozik egy nap a szultán-kisasszony és a hogy leszáll a
kertbe, neki egy _dev_ a levegőből, felkapja és elviszi. Utána az anyja,
utána a testvérei, de repűl a _dev_ akár a madár, míg csak el nem tűnik
a szemök elől. Csak ekkor jutott eszökbe az apjuk mondása. Kapja magát a
pádisá, lehúz az ujjáról egy gyűrűt, átadja a középső testvérének és azt
mondja neki: «Viseld ezt a gyűrűt az ujjadon, és ha majd szorítani kezd,
tudd meg, hogy vagy meghaltam, vagy nagy veszedelemben az életem. Megyek
a testvérem után, vagy vele térek vissza, vagy sehogy se.» Ezzel átadja
az országát a középső testvérének és indul világgá.

Jár a fiu sok nagy földet, de se falu, se város, sehol egy élő lélek.
Egyre hegyet mutat útja, és amint megy mendegél, elér egy nagy
palotához. Nem volt annyi ereje, hogy odáig elmenjen, ledőlt egy fa
töviben, hogy pihenjen egy kissé. Pedig a testvére lakott abban a
palotában. A mint megpillantotta a pádisá bátyját, leszalad érte és
öröm-könyezve vezeti fel a _dev_ palotájába. Beszélik egymásnak a
bajukat, de egyszerre csak megrendül a ház, mintha össze akarna dőlni.
«Jön a _dev_,» mondja a lány, hirtelen egyet csap a testvérére, korsóra
változtatja, és oda teszi a ház zugába.

Megérezte a _dev_ az emberszagot és hiába tagadja a lány, elő kell hogy
mutassa a testvérét. Nem bántja, mert megesküdött rá a lánynak, de egy
jó szava sincs hozzá. Vacsora idején mind eleszi a _dev_ előlök az
ételt, és a mint lefeküsznek, ott virraszt a lány a bátyja mellett, hogy
baja ne essék valahogy. «Mért nem fekszel le?» kérdi tőle a _dev_.
«Kendőt hímzek az anyámnak, – feleli a lány – hogy elküldjem holnap a
testvéremmel.»

Reggel a hogy felkelnek, azt mondja a _dev_ a fiunak: «Rajta,
viaskodjunk, elő a pajzsoddal.» Nem mert a fiu ellene szólani, ráülnek
egy-egy lóra, és kimennek a szabad térre. Előveszi a _dev_ a pajzsát és
úgy neki csapja a fiunak, hogy ott ledőlt a lováról. Oda megy, hogy a
fejét levágja, de szalad a lány, figyelmezteti a _dev_et az esküjére, és
bekötözi a bátyja sebeit. A _dev_ hagyta őket, és ment ismét az útjára.

A középső testvér ez alatt egyre pádisáskodott az országban. Szorítja
egy nap a gyűrű az ujját, és eszébe jut a bátyja, hogy vajjon mi
történhetett vele. Fogja, átadja a gyűrűt az öcscsének: «ha majd
szorítja az ujjad, tudd meg, hogy vagy meghaltam, vagy nagy
veszedelemben az életem», és azzal indul a bátyja után.

Addig megy, addig mendegél ő is, míg megtalálja a huga palotáját meg a
beteg bátyját. A _dev_ közeledtére seprőre változtatja a fiut, de megüti
a _dev_ orrát az emberszag és nincs addig nyugta, míg elő nem mutatják
neki a fiut. Ismét megesküszik ugyan, hogy nem bántja a fiut, de csak
úgy bánik ezzel is, mint az elsővel. Másnap reggel viaskodásra szólítja,
megsebesíti és ha a huga nincs ott, neki is a feje bánja meg. Két
betegje volt együtt a szegény lánynak.

Szorítja egy nap a gyűrű a legkisebbik ujját, fogja, indul ő is a két
bátyja után. Átadja a gyűrűt meg az országot az anyjának és azt mondja
neki: «Vagy visszajövünk mind, vagy ott maradunk valamennyien, a
gyűrűről megtudod a sorsomat.» Hiába kéri az anyja, hogy maradjon meg ő
legalább, hogy ne hagyja egymagára, nem használ a rimánkodása semmit.

A legkisebbik is megtalálja a testvéreit, és pohárra változtatva, úgy
rejtené a lány a _dev_ elől. De megérzi a szagát, és addig-addig, hogy
ezt is leejti a lábáról. Ott feküdt a három beteg egymás mellett, kis
húgok a gondozójuk.

Egy nap az anyjok ujját is kezdi a gyűrű szorítani. «Megyek én is a
gyerekeim után – gondolja magában – vagy meghalok, vagy megtalálom
őket.» Egy öreg lova maradt volt meg a pádisá urának, arra ül rá és
másra bízva az országot, megy a gyerekeit keresni.

Megy az asszony hosszú úton, egyre hajtja fáradt lovát, egyre telnek a
hónapok. De más útra került a lova, nem talált rá a gyerekeire. Bántotta
a nagy éhsége, égette a szomjusága, gyengítette a fáradsága. Mit tegyen
a szegény asszony, lova vizét iszsza egy nap s mennek vissza városukba.
Nem telik bele sok idő, hát veszi észre az asszony, hogy teherben van.
Nagy ijedségében hívja a palotája fekete szolgálóját és elmondja neki a
különös esetet. «Nem más, mint a lovad vize», mondja a fekete, és
titkolják a dolgot a világ előtt. Tanakodnak, hogy hogyan tegyék és a
mint a kilencz hónapra meglett egy fiu, veszi a fekete, bepólyázza és
kiteszi egy éjszaka a kapu elé. Meglátja másnap a sok nép a gyereket,
összegyülekeznek előtte, és hírt adnak a palotába is. A szultán-asszony,
mintha nem is az övé volna, behozatja a gyereket és mondja a
palotabelieknek, hogy ő nevelteti fel. Három gyereke úgy is oda van,
legyen ez az Álláh adta a negyedik.

Nevelik a ló-fiut és mese idő gyorsan telik, szálnyi legény lett belőle.
Játszik egy nap a pajtásaival és alighogy kezébe veszi a pajzsát, kiüti
vele az egyik társa szemét. «Menj el tölünk kölyök-gyerek, – förmed rá a
többi – apátlannak, anyátlannak semmi dolga mi közöttünk.» Sírva megy
haza a fiu és elpanaszolja az anyjának, hogy kölyöknek mondták a társai.
Mért mondták őt apátlannak, mért gunyolták anyátlannak, egyre kérdi az
anyjától. Mondja neki a szultán-asszony: «Az anyád én vagyok, az apád
rég meghalt.» Nem éri be ennyivel a fiu, és mindenáron meg akarja tudni,
hogy mért mondták őt kölyöknek. Addig kéri, addig sürgeti, hogy
előrántja a kését és fenyegeti az anyját, hogy megöli, ha meg nem mondja
neki az igazat. Mit csináljon a szegény asszony, elmondja a fiunak a
négy testvér és a _dev_ történetét, meg azt is, hogy a lóvizétől jött a
világra.

Erre se kérd, se hall, kéri az anyjától a gyűrűt, az ujjára húzza és
indul, hogy majd megtalálja ő a testvéreit. Hiába az anyja rimánkodása,
veszi lovát, szülő apját és úgy kél egy nap világgá.

Addig megy a ló-fiu, míg rábukkan a _dev_ palotájára. Bemegy, hát három
fiu nagy betegen, a húgok meg ápolgatja. Kérdi tőlük a bajukat és amint
elmondják neki, hogy hogyan jártak a _dev_vel, ráismer a testvéreire.
«Én is a ti testvéretek vagyok», mondja a ló-fiu. «Hazudsz – mondják a
többiek – mi csak négyen vagyunk.» Veszi a ló-fiu a gyűrűt, mutatja
nekik, és elbeszéli, hogy hogyan hozta őt anyjuk a világra. Megörülnek
az uj testvérjüknek, de csak addig tart az öröm, míg meg nem reng a
_dev_ jöttétől a palota.

«No csak hadd jöjjön az az ördög fajzatja, – kiáltja a ló-fiu – majd
megtanítom én, hogy kell viaskodni.» Bejön a _dev_, hát csak elhül, a
mint megpillantja a ló-fiut. «Óh ló-fiu, Álláh adjon üdvösséget», kezdi
a _dev_ nagy féltében, és úgy jár a kedvében, úgy lesi a mozdulatát,
hogy csak elbámul rajta a négy testvér. Hozza a lány az ételt, hát mind
eleszi a _dev_ elől a ló-fiu, nem hagy neki egy falatot se. Lefekvéskor
megint ébren akarna a lány maradni. «Feküdjetek csak le mind – mondja a
ló-fiu – majd vigyázok én a _dev_re.» Lefekszik a négy testvér, de a
ló-fiu be se hunyja a szemét egész éjszaka.

Másnapra kelve azt mondja a ló-fiu a _dev_nek: «Na most meg mi
mérkőzzünk meg, elő csak a pajzsoddal.» Kénytelen-kelletlen fogja a
_dev_ a pajzsát, kimennek vele és úgy vág neki a _dev_nek, hogy
darabokra repült a lováról. Nagy az öröm a testvérek közt, és alighogy
meggyógyult a három fiu, mennek vissza hazájukba. Nagy az öröm a
palotában, ölelkeznek az anyjukkal és mind mondják a lófiunak, hogy ő
legyen a pádisájuk. «Nem elébb – mondja a ló-fiu – míg végére nem járok
még két _dev_nek, a másik két testvérének.» Ezzel ismét lovára kap és
addsza kezed város keze, kivágtat a palotából.

Megy, mendegél, hát ahol az egyik _dev_ rántja ki a fákat gyökerestül és
rakja egymásra. «Mit csinálsz ezzel a sok fával?» kérdi tőle a ló-fiu.
«Egy ló-fiu nevű királyfi jár a vidékünkön; – mondja a dev – egyik
testvérünket már megölt, várat csinálok magamnak, hogy engem is meg ne
öljön.»

«Ismered azt a ló-fiut?» kérdi a _dev_től a fiu. «Nem én,» feleli
vissza. «A kinek az az orrát megfogja, – mondja a ló-fiu – ki is
szakítja», és azzal olyat ránt a dev orrán, hogy tőből kiszakadt.
Megijed a _dev_ szörnyen és rimánkodik a ló-fiunak, hogy ne bántsa az
életét, inkább holtig hiv marad hozzá.

Nem bántja a királyfi, hanem magával viszi és úgy indulnak el
kettesével. Addig mennek, addig mendegélnek, míg ráakad a ló-fiu a másik
_dev_re is. Gyüjtögeti a rengeteg nagy köveket és egymás fölibe rakja.
Kérdi tőle a fiu, hogy mi lesz ezekből a kövekből. «Vár – mondja a _dev_
– hogy a ló-fiu meg ne ölhessen.»

«Ismered a ló-fiut?» kérdi ettől is a fiu. «Nem én,» feleli vissza. «A
kinek az a vállára teszi a kezét, – mondja a ló-fiu – be is horpasztja»,
és azzal olyat üt a vállára, hogy féldereku maradt tőle. Rimánkodik a
holttá ijedt _dev_, hogy szolgálatába szegődik, csak az életét hagyja
meg.

Hárman járnak hosszu úton és a mint odaérnek egy hegy tövéhez, egy egész
nyáj juhra bukkannak. De se juhász, a ki őrizze, se senki, a ki haza
hajtsa őket. Este felé maguktól elindulnak a juhok, nyomukban a fiu a
két _dev_vel.

Egy nagy barlangba térnek meg a juhok, minden van benne, csak emberi
lélek nem. Vesz a ló-fiu egy juhot, levágja, megsütik, megeszik és
lefeküsznek. Reggelre kelve a mint ismét indulóban voltak a juhok,
mondja a fiu a _dev_eknek, hogy egyiköjük maradjon a barlangban, ő meg a
másik megy a juh-nyáj után és ha estére visszatérnek, kész legyen egy
sült juh. Azzal megy az egyik _dev_vel a juhok után, a másik meg veszi
az otthon hagyott juhot, levágja és teszi a tűzre.

A mint foglalatoskodik a _dev_ a tűznél, íme egy két rét hajlott vén
anyóka tipeg be hozzá, és rimánkodik egy kis darab húsért. Kés után nyúl
a _dev_, hogy levágjon neki egy darabot, de mialatt hátra fordul, kapja
az öreg a juhot és eltűnik vele. Estére megjön a fiu a _dev_vel meg a
sok juhval, kéri a sültet, mert ugyancsak megéheztek. Ijedezve, akadozva
elbeszéli a _dev_, hogy mi történt vele. Lepirongatja a fiu az
ügyetlenségéért, vesznek hamarosan egy másik juhot, leölik és azt
készítik el vacsorának.

Másnapra kelve a másik _dev_et hagyja otthon és a lelkére köti, hogy
jobban vigyázzon mint az orratlan testvére. Veszi a félvállú a juhot,
levágja és a mint a tűzre teszi, ehol ismét az anyóka. Addig kér a
_dev_től egy kis darab juhhust, míg ráhajlik a szíve. Fordul a késért,
de mikorára vágna a juhból egy darabot, se hús, se öreg asszony. Jön a
ló-fiu a juhokkal, hát megint nincs vacsora. Mit csináljon, megint
leölnek egy juhot, és másnapra kelve a ló-fiu marad otthon, hogy majd
végére jár ő annak az öreg asszonynak.

Oda a két _dev_ a juhokkal, a ló-fiu is készülődik az ételfőzéshez. A
mint éppen tűzre teszi a húst, jön az agg anyóka és rimánkodik neki egy
falatkáért. «Fogd csak meg a juh czombját», mondja neki a fiu. Megfogja
az asszony a czombot, a fiu meg veszi a kést és egyet csap rá,
lenyekkenti vele az öreg fejét. Gurul a fej, gurul, a ló-fiu mindenütt
nyomában és addig követi, míg csak egy kutba nem gurult a fej. Megjegyzi
magának a helyet, visszatér, megfőzi a húst és a mint megjönnek a
_dev_ek, előttük a kész étel. Csak úgy hüledezett a két _dev_ a ló-fiu
dolgain.

Másnap megy a fiu a _dev_ekkel a kúthoz, mondja nekik, hogy ide gurult a
boszorkány feje és odaad nekik egy kötelet, hogy kössék a derekához és
ereszszék le rajta. Leeresztik a _dev_ek a fiut, és a mint leér a kút
fenekére, megnyílik előtte egy vasajtó. Bemegy, hát olyan egy kert, akár
a paradicsom; a kertben egy szép lány, akár egy _húri_. Megpillantja a
lány a fiut, és kérdi tőle, hogyan jutott a kertbe. Mondja neki a fiu,
hogy egy boszorkányt ölt meg, annak a feje után került ide. Erre
előveszi a lány egy szék alól a boszorkány fejét, odaszalad a fiuhoz és
mondja neki, hogy egy boszorkány anyától szabadította őt meg, juttassa
ki a kútból is. Viszi a fiu a kút tövébe, de kéri a lány, hogy még két
testvére van a kertben, azokat is vigye magával. Veszi a fiu a három
lányt, felkiált a _dev_eknek és felhúzatja őket a kútból. Egyet gondol a
két _dev_ a három szép lány láttára. Lányt is kapnak, a ló-fiutól is
megszabadulnak; hagyják a fiut a kútban, a három lánynyal még odább
állanak.

Ott a fiu a kút tövében, azt se tudja, merre menjen. Nyakába veszi az
alsó világot, és addig keres, addig kutat, míg egy nagyocska várost
pillantott meg. Bemegy a városba, hát ott a boszorkány teste, előtte a
sok nép meg a város pádisája. Megtudja a fiu, hogy a boszorkány nagy
ellensége volt a városnak, hogy elállotta a vizét és már hosszu idő óta
nem juthattak tőle italhoz. Oda megy a fiu a pádisához és mondja neki,
hogy ő ölte meg a boszorkányt. Aj megörült a fiunak a pádisá. Kérdi
tőle, hogy mi a kivánsága, lány-é vagy koronája. «Se a lányod, se
koronád, – mondja a fiu – a föld szinére szeretnék feljutni.» Hivatják a
smaragd _Ankát_ és madár hátán, feljutott a föld szinére.

Ez az enyém, az a tied, járja a sok vadon utat, míg ismét eljut egy
városba. Leül egy forráshoz, hogy szomját oltsa, és hogy egyet pihenjen
mellette. Egy öreg asszony vetődött oda a kúthoz, szóba áll vele a fiu
és kéri, hogy fogadja be a házába vendégnek. «Szivesen,» mondja az öreg,
és azzal mennek a városba az öreg asszony házába. Beszélgetés, falatozás
közben egyszerre csak sírás-rívás, a városban nagy jajgatás. Kérdi a fiu
az okát.

«Egy nagy sárkány ül a nyakunkon, – mondja az asszony – attól nincs
nyugta a városunknak. Minden évben előjön és egy-egy lányunkat elvisz.
Ma a szultán-kisasszonyunkra került a sor, azon siránkozik a világ.»

Alighogy elhallgatnak a sírással, egyszerre csak nagy nevetés, város
mögött vigadozás. «Hát ez mit jelent?» kérdi a ló-fiu.

«Egy hónapja – beszéli az asszony – hogy egy félvállú meg egy fületlen
került a városunkba. Három szép lányt hoztak magokkal és ma tartják a
lakodalmukat.»

– El is felejtettük volt megmondani, hogy a ló-fiu egy gyűrűt kapott a
boszorkány kútjabeli legkisebbik lánytól. – Veszi ezt a gyűrűt, odaadja
az öreg asszonynak és egy csomó aranyat igér neki, ha szerét teheti
valahogy és elmegy a lakodalomba. Csak annyi lesz a dolga, hogy
megmutatja a legkisebbiknek a gyűrűt.

Megy az asszony a lakodalmas házba és leül a lányok mellé. A
legkisebbik, a mint az illendőség hozza magával, odamegy, hogy kezet
csókoljon az öregnek. «Ne bántsd lányom, ne bántsd» és tartja oda a
gyűrűs ujját. Alighogy megpillantja a lány a gyűrűt, öleli és rimánkodik
neki, hogy honnan vette, ki adta neki. Alig tudja az asszony
türtőztetni, és nincs tőle nyugta, míg meg nem igéri neki, hogy este
felé elvezeti hozzá.

A fiu ezalatt megy a városba és látja a sok népet, a mint kisérik a
szultán-kisasszonyt. Elérkeznek egy nagy sátorhoz, a lányt beviszik és
ott hagyják, hogy eljöjjön érte a sárkány. Oda megy a fiu a sátor elé,
és a mint megpillantja a lány, mondja neki, hogy Álláh szerelmére
siessen el innen, mert őt is elöli a sárkány. Nem felel rá a fiu, hanem
oda áll az ajtó megé és úgy várakozik a szörnyetegre.

Jön a hétfejü sárkány és a mint megpillantja a fiut, legelőször is annak
rohan oda nagy dühében. De kapja a fiu a pajzsát és ugy bele döfi az
állatba, hogy ott kiszállt az élet belőle. Aztán fogja a lányt, odaadja
az embereknek, hogy vigyék haza az apja palotájába, ő meg siet az öreg
asszony házába.

Ott várakozott már a legkisebbik lány és ugy elteltek örömükkel, hogy a
másik kettő eszökbe se jutott. Kapja magát, elmegy a lakodalmas házba és
se kérd, se szól, veszi a két _dev_et és küldi az egyiket a másik után,
a pokol tüzébe. Veszi aztán a másik két lányt is, és viszi őket az öreg
asszonyhoz.

Ezalatt repült a hír a palotába, hogy megölték a sárkányt, és életben
van a szultán-kisasszony. Megy a sok nép meg a pádisá a lány elibe, ott
jő életelevenen, de hol a fiu, a sárkány ölő, senki se tudja megmondani.
Addig keresik, addig nyomozzák, míg ráakadnak a ló-fiura. Viszik nagy
pompával a palotába, odaadják neki a lányt, ha akarja az országot is.
«Nekem is van országom, koronám – mondja a fiu – csak feleségem nincs.»

Ezzel veszi a lányt, az öreg asszony házából a másik hármat és viszi
valamennyijét haza. A legnagyobbik lányt az idősebb testvérének, a
legfiatalabbikat a legkisebbik fiunak adja. Ő maga a szultán-kisasszonyt
tartja meg, húgának meg a _vezér_ fia, ugy lakodalmaznak mind egyszerre,
negyven nap és negyven éjjel.




A kigyó-peri és a varázs-tükör.

Volt egyszer egy szegény favágó meg egy legény fia. Megbetegedik egy nap
a szegény ember és így szól a fiához: «Ha meg találok halni, folytasd a
mesterségem és menj ki mindennap az erdőre. Vághatod a melyik fát
akarod, csak egy cziprusfa van az erdő szélén, azt az egyet kiméld meg.»
Egy pár nap mulva meghal, eltemetik.

Megy a fiu mindennap az erdőre, vágja a fákat, eladja, csak az egy
cziprusfát kimélte meg. Közelébe jut egy nap ennek a fának és
gondolkozik, hogy mi lehet ezzel a fával, hogy nem szabad hozzá nyulnia.
Addig nézi, addig vizsgálja, mig veszi a fejszéjét és neki vele a fának.
De mintha csak lába kelne a cziprusnak, távolodik a fiu elől. Felül a
favágó a szamarára, utána a fának, de nem tudja utólérni, pedig az idő
is ráesteledett e közben. Fogja, oda köti a szamarát egy fához, ő meg
felmászik, és ott várja be a reggelt.

Másnap amint felvirrad a fán, leszáll, hát csak a csontja maradt meg a
szamarának. «Nem bánom, ha gyalog is,» mondja a favágó és azzal megint
utána a cziprusnak; a fa előre, ő meg utána. Egész nap üzi, de nem birja
utólérni. Harmadnap is veszi a fejszéjét, és amint megy a fa után,
előtte egy kígyó meg egy elefánt, úgy viaskodnak egymással. Igazat hogy
szóljak nektek, úgy se igaz, igy se való, elefántot nyeli kígyó.
Lenyelte az igaz, de ott rekedt a nagy foga a kígyó torkán és amint
meglátja a két állat a fiut, kérik, hogy segítsen rajtuk.

Mi mindent nem igér neki az elefánt, ha a kigyót megöli. «Csak a fogát
törd le, – mondja a kigyó – a munka is könnyebb, a jutalom is nagyobb.»
Rááll a fiu erre a beszédre és lecsapja fejszéjével az elefánt fogát.
Hálálkodik neki a kigyó és mondja, hogy tartson vele, hadd adja meg az
igért jutalmat.

Útközben megáll a kigyó egy forrásnál és azt mondja a fiunak: «Várj meg,
mig egyet fürdök a vizben, és akármi történik is, meg ne ijedj.» Erre,
alighogy becsuszszan a kígyó a vizbe, olyan rémítő fergeteg, olyan
orkán, olyan zivatar támad, hogy villám a villámra, menykő a mennykőre,
akár az utolsó itélet. Ismét elcsendesedik minden, és ime ember támad a
kígyóból, úgy indulnak ismét utra.

Keveset meg sokat járnak, kávéznak meg csibukoznak, vetnek földbe
violákat és amint közel érnek a házukhoz, azt mondja a kígyó-peri a
fiunak: «Nemsokára haza érünk az anyám házába. Ha majd kinyilik a kapu,
testvérnek szólítalak és behivlak a házba. Kávét adnak, ne fogadd el,
ételt adnak, ne fogadd el, egy kis tükördarab van a kapu zugában, azt
kérd el anyámtól.»

Ezzel elérnek a házhoz és amint zörgeti a _peri_ az ajtót, jön az anyja
és az nyitja ki. «Gyere testvér», szólítja maga után a fiut. «Ki a te
testvéred?» kérdi tőle az anyja. «Az, a ki az életem megmentette,»
mondja a fiu és azzal beszéli az anyjának a dolgot. Bemennek a házba,
hoz az asszony a fiunak kávét meg csibukot, de nem akarja elfogadni.
«Sietős az utam – mondja a fiu – nem maradhatok sokáig.»

«Pihenj meg legalább – mondja az asszony – vendéget nem bocsáthatunk ki
semmi nélkül.»

«Nem kell nekem semmi, a kapu zugában ott egy tükördarab, ha azt adod,
elfogadom,» mondja a fiu. Nem adta volna az asszony, de ráförmed a fia,
hogy az ő élete tán csak felér egy tükördarabkával. Nem szivesen ugyan,
de mégis odaadta aztán az asszony.

Utra kél a fiu a kis tükördarabkával és nézegeti mindenfelől, hogy mi
hasznát vehetné ennek. Amint forgatja és vizsgálgatja, egyszerre csak
előtte az arab szellem, egyik ajka az égen, másik ajka a földön. Ugy
megijedt a szegény fiu, hogy ha azt nem mondja az arab: «Mit parancsolsz
én szultánom?» talán el is fut onnan örökre. Alighogy ki merte mondani,
hogy ennivalót hozzon neki. Pedig azon nyomban, annyi előtte a drága
szép étel, hogy soh’se látott olyat favágó apjánál.

Kiváncsi lett a fiu a tükörre és amint megint belenéz, ismét előtte az
arab. «Mit parancsolsz én szultánom?» Eszébe se jutott hamarjában
valami, palotát talált kimondani. Olyan egy szép palota állott előtte,
hogy a pádisáé se lehetett különb. «Vidd el innen,» parancsolja a fiu,
hát eltünik előle a palota.

Örül a fiu a tükörnek és egyéb gondja sincs, minthogy mit kivánjon
magának. Eszébe jut a szép szultán-kisasszony, a pádisája lánya és a
másik pillanatban már ott a szeme a tükrön. Egy szép palotát kiván a
nagyajku arabtól, benne legyen a pádisá világszép lánya, ő pedig
mellette. Egyet néz a fiu, hát ott ül a szép palotában, szultán-lány az
oldalánál. Ölelkeznek, csókolóznak, úgy élik a világukat.

Megtudja e közben a pádisá, hogy eltünt a lánya a palotából. Tűvé teszik
érte az egész országot, hírvivőket küld mindenfelé, de hiábavaló volt
minden fáradságuk, nem került meg a lány. Jön egy öreg asszony a
pádisához és mondja neki, hogy csináltasson egy nagy szekrényt,
czinkeztesse ki belülről, tegyék bele és dobják a tengerbe. Megtalálja ő
a szultán-kisasszonyt, ha itt nem, hát a tengeren túl. Elkészíttetik a
nagy szekrényt, beleteszik a vén asszonyt, nehány napra való ételt is
adnak mellé és bedobják a tengerbe. Hullámról hullámra addig vetődik a
szekrény, mig elér ahhoz a városhoz, a hol a szultán-kisasszony élt a
fiuval.

A halászok ép ott állottak a parton, meglátták a szekrényt a tengerben.
Horoggal meg kötéllel addig próbálgatják, mig kihúzzák a partra, és
amint felnyitják, egy öreg anyó mászik ki belőle. Kérdik tőle, hogy
hogyan került belé.

«Óh hogy a szemecskéje vakuljon meg az én ellenségemnek,» kezdi az anyó
a sopánkodást. «Nem ezt érdemeltem én meg tőle,» és emellett úgy
elsiránkozik, hogy minden szavát igaznak hitték az emberek. «Hol a
városotok _beje_, hátha megszánakozik rajtam, és befogad a házába»,
kérdi az emberektől. Megmutatják neki a palotát, és biztatják, hogy
menjen oda, talán bejuthatna valahogy.

Megy az öreg a palotához, és amint kopogtat a kapuján, leszól a
szultán-lány, hogy mi járatban van itt náluk. Azonnal megismerte az öreg
a lányt, de mintha nem is tudná, azon könyörög neki, hogy fogadja a
szolgálatába. «Este haza jön az uram, megkérdem tőle – mondja a lány –
addig húzódj meg itt a sarokban.» Megengedte neki az ura, hogy befogadja
az asszonyt a házba, és másnap már ott cselédeskedett mellette.

Ott az asszony egy nap, két nap, egy hét, két hét, hát se szakács, a ki
főzne, se szolga, a ki tisztogatna, és mégis mindennap ott a szép étel,
mindenütt csak a nagy tisztaság. Felmegy az öreg a lányhoz és kérdi
tőle, hogy nem unatkozik-e egész nap egyedül. «Ha megengednéd, én is
veled tölteném az időt, talán úgy jobb lenne.»

«Megkérdem elébb az uramtól,» mondja a lány. Nem bánta a fiu, ha az öreg
asszony is segít neki időt tölteni, és igy feljutott a lány szobájába,
hogy együtt töltsék a nappalokat. Kérdi tőle egy nap az öreg, hogy
honnan veszik az ételt és ki szolgálja ki a házat. Nem ismerte a lány a
tükördarabkát és nem tudott az asszonynak mit mondani. «Tudd ki az
uradból» beszéli rá az öreg, és alighogy otthon van a fiu, addig
édeskedik, addig hizeleg az urának, hogy megmutatja neki a tükröt.

Csak ez kellett az öreg asszonynak. Egy-két nap úgy telt el, de a
harmadikon meg a negyediken mondja a lánynak, hogy kérje el az urától a
tükördarabot, mulat is vele, idejét is könnyebben tölti. Az urától csak
kérnie kellett, hamisságra ki gondolt volna, odaadta neki.

Az öreg asszony se aludt e közben. Megtudja, hogy hol tartogatja a lány
a tükröt, ellopja onnan és amint belenéz, előtte az arab. «Mi a
parancsod?» kérdi az öregtől. «Engem a lánynyal az apja palotájába,» ez
az első parancsa. Másodiknak hamuvá téteti a fiu palotáját, és amint
hazakerül a favágó fiu, hát csak a macskája melengeti magát a hamun. Egy
kis étel is maradt mellette, a mit éppen a szultán-lány dobott a
macskának.

Veszi a fiu az étel-maradékot és indul, hogy felkeresi ő a feleségét, ha
a világ végéig megy is. Addig megy, addig törődik, mig elér a hazájába,
a felesége városába. Oda megy a palota elé és úgy könyörög a szakácsnak,
hogy vegye mellé a konyhába, hogy csupa szánalomból is, szolgálatába
fogadta. Egy-két nap és megtudta a palotabeliektől, hogy haza került a
szultán-kisasszony.

Beteges egy nap a szakács, nincs inyére az ételfőzés. Látja ezt a fiu és
mondja neki, hogy pihenjen egyet, megfőzi ő az ételt helyette. Ráállott
a szakács és mondja neki, hogy miket főzzön, hogyan készítse el.
Hozzálát a fiu a főzéshez, és amint viszik fel az ételeket, veszi azt a
maradékot, a mit a hamun lelt és odateszi a lány tányérjába. Alighogy
meglátta a lány ezt a kis maradékot, megsejtette, hogy közelében az ura.
Hivatja a szakácsot és kérdi tőle, hogy ki van mellette a konyhában.
Kezdetben tagadta, végre bevallotta, hogy egy szegény fiu kérezkedett be
hozzá.

Szalad a lány az apjához és mondja neki, hogy egy szegény fiu van a
konyhában, olyan jól készíti a kávét, hogy azt szeretné a kávésának.
Felrendelik a fiut és az nap óta ő főzi a kávét, ő viszi be a
szultán-kisasszonyhoz. Összekerültek megint és beszéli az urának, hogy
ki müvelte velök ezt a dolgot. Várják a sorát, hogy ismét
kézrekeríthessék a tükröt, és egyre tanakodnak a dolgon.

Addig jár be a fiu a lányhoz, hogy feltünt az öreg asszonynak. Hogy
hosszura ne nyujtsuk, felismerte az öreg a fiut, belenéz a tükörbe és
visszaviteti szegényt a palotája hamujához. A macskája még mindig ott
guggolt rajta. Ha megéhezett, egereket fogott, és olyan pusztítást vitt
végbe rajtuk, hogy alig maradt katonája az egerek pádisájának.

Eleget búsul a szegény pádisá, de nem mernek kikötni a macskával.
Megpillantja egy nap a fiut, odamegy hozzá és kéri, hogy mentse meg a
nagy bajtól, mert maholnap tönkre megy az egész birodalma.

«Megmentenélek – mondja a fiu – de nekem is elég baj van a nyakamon.»

«Mi a te bajod?» kérdi tőle az egerek pádisája. Elmondja neki a fiu a
tükördarabkája történetét, hogy hogyan lopták el tőle és hogy kinek a
keze közé került.

«Ezen még segíthetni,» mondja a pádisá és ezzel hivja össze a világ
összes egereit. Kérdi tőlük, hogy ki járatos ebbe meg ebbe a palotába,
ki ösmeri ilyen meg ilyen öreg asszonynak a szobáját meg egy
tükördarabkáját. Egy sánta egér biczeg erre elé, földet csókol a pádisá
előtt, és mondja, hogy ő lopogatja a szekrényéből az ételt. Azt is látta
a kulcslyukon, hogy egy tükördarabkát vesz elő minden este és eldugja a
párnája alá.

Megparancsolja erre a pádisá, hogy menjen és lopja el azt a
tükördarabkát. Két társat kér még maga mellé az egér, az egyiknek ráül a
hátára és úgy mennek az öreg asszonyékhoz. Este volt a mikor oda értek,
az öreg asszony ép javában falatozott. «Éppen jókor jöttünk – mondja a
sánta egér – nekünk is jut valami az ételből.»

Ezzel belopózkodnak a szobába, jóllaknak és úgy várják be az éjszakát.
Megbeszélik a teendőjüket és amint lefekszik az öreg asszony, ott lesi a
három egér, hogy elaludjék. Alighogy elaludt, felmászik a sánta egér az
ágyba, oda huzódik az arczához és farkinczájával kezdi az öreg orrát
piszkálgatni.

«Hepsi, hepsi,» olyanokat prüsszent az asszony, hogy a feje majd
kiugrott a helyéből. «Hepsi, hepsi», lesi a másik két egér, kirántják a
tükröt a párna alól, kapják a sántát a hátukra és hazáig meg se állanak.

Nagyot örül a fiu a tükörnek, veszi a macskát, hogy kárt ne tegyen az
egerekben, és indul onnan más vidékre. Veszi aztán a tükördarabot,
belenéz és ime «mit parancsolsz én szultánom?» előtte az arabja.

Kér a fiu aranyos ruhát, egy egész sereg katonát. Körülnéz, előtte a
szép ruha, felveszi, előtte egy szép ló, ráül; utána egy nagy sereg, úgy
indul a városába. Amint megérkezik, megáll a palota előtt és körülvéteti
a katonákkal. Aj megijedt a pádisá a nagy sereg láttára.

Bemegy a fiu és megkéri a lányt az apjától. Ijedtében meg örömében
nemcsak a lányt, de a birodalmát is odaadta; az öreg asszonyt a nagyajku
arabbal vitetik el, ők meg élnek boldogságban, ragyogó nagy
szultánságban. Mellettök a varázstükör, minden bajnak oszlatója.




Türelem-kő, türelem-kés.

Volt egyszer egy szegény asszonynak egy lánya. Az asszony odajárt
fehérruhát mosni, a lányka meg otthon foglalatoskodott a hímző
asztalánál.

Ül egy nap az ablakánál és a mint javában dolgozgat, ime egy kis madár
repül a himzőasztalára és azt mondja a lánynak: «Óh leányka, szegény
leányka, egy halottnál a _kiszmeted_». Azzal ismét elrepül. Oda lett a
lány nyugalma és beszéli este az anyjának, hogy miket mondott neki egy
madár. «Ajtót, ablakot jól zárj be – mondja neki az anyja – úgy ülj a
munkához».

Másnap reggel ajtót, ablakot bezár, úgy fog a lány a munkához. De
egyszerre csak prrr… és ott a kis madár a himzőasztalán. «Óh leányka,
szegény lányka, egy halottnál a _kiszmeted_,» és azzal ismét elrepül.
Még jobban megijedt a lány ezen a beszéden és panaszolja ismét az
anyjának. «Másnap – tanítja az anyja – ajtót, ablakot megint zárj be és
menj be a szekrénybe. Gyujts benne gyertyát és úgy dolgozz.»

Alighogy elmegy reggel az anyja, bezár a lány mindent, gyergyát gyújt és
himzőasztalostúl bezárkózik egy szekrénybe. De alig tesz egy-két öltést,
ott a madár előtte és: «Óh leányka, szegény leányka, egy halottnál a
_kiszmeted_», prrr… kirepül. Azt se tudta a lány, hova legyen nagy
nyugtalanságában. Félredobja a munkát, és egyre azon töri magát, hogy
mit jelenthet az a mondás. Az anyja se különb, a mint megtudja este a
dolgot; otthon marad másnap reggel, hadd lássa ő is a madarat. De biz a
ki nem jött többet, az a madár volt.

Örökös a nyugtalanságuk, vége van a nyugalmuknak. Ki se mozdulnak a
házból és egyre lesik, egyre várják, hátha megint bevetődik a madár.
Jönnek egynap a szomszéd lányok és kérik az asszonyt, hogy engedje el
velük a lányát. Mulatozni mennek a szabadba, hátha elfelejti köztük a
buját. Nem meri az asszony elbocsátani, de úgy igérik, hogy vigyáznak
rá, úgy fogadják, hogy nem tévesztik szem elől, hogy rábirják végre.

Megy a sok lány a mezőre, tánczolgatnak, pajzánkodnak, míg csak le nem
szállóban a nap. Hazajövet megállanak egy forrásnál és egyet-egyet
isznak belőle. Oda megy a szegény asszony lánya is, és a mint iszsza a
vizet, ime egy fal van közte meg a lányok közt. De olyan egy fal, hogy
szem olyat még nem látott. Hang át nem juthat olyan magas, ember belül
nem kerülhet, olyan széles. Óh be megijedt a sok szegény lány. Olyan
síránkozás, olyan futkározás, olyan kétségbeesés, hogy mi lesz már a
szegény lánynyal, mi lesz a szegény anyjával.

«Nem megmondtam, – mondja az egyik – hogy ne hívjuk magunkkal.» «Mit
mondjunk most az anyjának – sopánkodik egy másik – hogy kerüljünk színe
elé.» – «Ez az oka, az az oka; te hívtad őt; nem, te hívtad», egyre
folyik köztük a szó, egyre nézik a nagy falat.

Az anyja várja ezalatt a lányát, kiáll a kapu ajtóba és úgy lesi a
jöttüket. Jönnek a lányok nagy síránkozva és alig merik az asszonynak
elmondani, hogy mi lett a lányával. Fut az asszony a nagy falhoz, és
belül a lánya, kivül az anyja, addig sírnak-rínak, míg csak a könyükben
tart.

Elaludt a lány a nagy sírásba és a mint felkél másnap reggel, egy
nagy-nagy ajtót pillant meg a fal mellett. «Meg lett a mi meg lett
volna, eltört a mi eltört volna,» fogja a lány és kinyitja az ajtót.
Olyan egy szép _szeráj_ van a kapun belől, hogy álmában se látott idáig
olyat. Benyit a csarnokába és megpillant a falon vagy negyven kulcsot.
Veszi és amint rendre nyitja vele a szobákat, hát az egyikben ezüst, a
másikban arany, a harmadikban gyémánt, a negyedikben smaragd, szóval
mindegyikben más-más drágakő, hogy csak úgy vakítja a fénye a szemet.

Bemegy a negyvenedikbe, hát ott egy szép _bej_ kiterítve, mellette egy
gyöngylegyező, a mellén meg irott papir. «Negyven napig legyezgető,
mellettem elimádkozó, megtalálja a _kiszmet_ét», ez volt a papirra
ráirva. Eszébe jut a lánynak a kis madár, hogy ime csakugyan halottnál a
jövője sorsa.

Mosakodik az imádkozáshoz és legyezővel a kezében, úgy ül le a _bej_
mellé. Éjjel-nappal legyezgeti, szüntelenül imádkozik, mig csak meg
nincs a negyvenedik napja. Az utolsó nap reggelén kinéz egy kissé az
ablakon és egy arab lányt pillant meg a palota előtt. Gondolja, hogy
felhivja egy perczre, hadd imádkozzék a _bej_ mellett mig ő megmosakodik
és rendbe szedelőzködik.

Felhivja a fekete lányt és odaállítja a _bej_ mellé, hogy imádkozzék
helyette és legyezgesse az arczát. A lány meg lesiet, mosakodik,
öltözködik, hogy szépen fogadhassa a felébredő _bejt_, életének
_kiszmet_jét.

Ezalatt meg elolvassa az arab a papirost és mialatt oda késik a lány,
felébred a fiu; körülnéz és alighogy meglátja a feketét, átöleli és
feleségének szólítja. Alig hitt a szemének a szegény lány, amint
benyitott a szobába. Hát még amint rátámadt az arab lány. «Én
szultán-lány létemre nem átallok igy járni – förmed rá a szegény lányra
– ez a cseléd darabja meg ilyen czifrán mer előttem megjelenni.»
Kikergeti a szobából, és küldi a konyhába, hogy végezze a dolgát, a
főzést-sütést. Feltünik a _bej_nek a dolog, de nem szólhat semmit, az
arab a felesége, a másik meg a konyhában szakácskodik.

_Bájrám_ (ünnep) felé járt az idő, és amint ilyenkor szokás, meg akarja
a _bej_ a háza népét ajándékozni. Odamegy az arabhoz és kérdi tőle, hogy
mit hozzon neki a _bájrám_ ünnepre. Olyan ruhát akar az arab, hogy tű ne
járja, olló ne vágja. Lemegy aztán a konyhába, és a lánytól is megkérdi,
hogy mit akar.

«Türelem-kő sárga szinű, türelem-kés barna nyelű, ezt a kettőt hoznád
nekem,» mondja neki a lány. Utra kél a _bej_, megveszi az arabnak a
ruhát, de a türelem kövét meg a türelem kését sehol se tudja megtalálni.
Mit csináljon, a nélkül kell hogy visszatérjen és rászáll a hajóra.

Amint elér a hajó a fele útra, egyszerre csak megáll és se előre, se
hátra. Megijed a kapitány és mondja az utasoknak, hogy szó nem tartó van
a hajón, amiatt nem mehetnek tovább. Előáll erre a _bej_ és mondja, hogy
ő az, a ki a szavát meg nem tartotta. Kiteszik a bejt a partra, hogy
elébb váltsa be az igéretét és úgy térjen vissza a hajóra. Megy a _bej_
a tengerparton, tengerpartról nagy völgyekbe, addig járkál, addig
bolyong, mig megáll egy nagy forrásnál. Alighogy rátámaszkodik a kövére,
egyszerre csak előtte a nagyajku arab és kérdezi a kivánságát.

«Türelem-kő sárga szinű, türelem-kés barna nyelű, ezt a kettőt hoznád
nekem,» mondja az arabnak a _bej_. A másik pillanatban már ott a kezében
a kő meg a kés, odamegy a hajóhoz, rászáll és hazaér az ünnepekre.
Átadja a ruhát a feleségének, a követ meg a kést leviszi a konyhába. De
feltünt a _bej_nek, hogy mit csinál majd vele a lány; fogja, este felé
belopózkodik a konyhába és vigyázza a dolgot.

Amint ráesteledett a lányra, veszi a kést a kezébe, a követ meg maga elé
teszi és kezdi beszélni a történetét. Elmondja, hogy mit szólott
háromszor a kis madárka és milyen nagy félelembe ejtette vele, őt is, az
anyját is.

– És amint ránéz a kőre, egyszerre csak dagadozni kezd, a sárgája forr
és sistereg, mintha élet volna benne. –

Folytatja aztán a lány, hogy hogyan tévedt a bej palotájába, negyven
napig imádkozott mellette és hogyan bizta az arabra az imádkozást, míg ő
lement mosakodni és öltözködni.

– Egyre dagad a sárga kő, forr és habzik, mintha szét akarna pattani. –

Elmondja a lány azt is, hogy hogyan csalta meg az arab, és a helyett,
hogy őt vette volna el a _bej_, az arab lett a felesége.

– Mintha csak szive lett volna a sárgakőnek, úgy elhabzik, úgy feldagad,
és mikorára elbeszélte a lány a történetét, egyet pattant és
szétmállott. –

Fogja a lány a bicsak nyelét és elkezdi: «Óh te sárga türelem-kő, kő
vagy és még se tudtad kiállani, hát én hogy állanám ki, gyenge lányka,
szegény lányka.» Ezzel fogja a kést és magába akarja döfni, de előrohan
a _bej_ és megragadja a kezét.

«Te vagy az én igaz _kiszmet_em», mondja a fiu, felviszi a szobájába, az
arabnak a helyére. Megöleti az álnok feketét, a lány anyját meg
elhozatja és úgy élnek nagy boldogságban.

Kis madárka száll be néha a _szeráj_nak ablakára és elcsicsergi
öröm-vigan:

«Óh lányka, boldog lányka, megtaláltad a _kiszmet_ed.»




A kút ördöge.

Egyszer volt is, nem is volt, ha volt is, még abban az időben volt,
mikor még anyám az én anyám volt, én meg anyám lánya voltam; mikor még
anyám az én lányom volt, én meg az anyám anyja voltam. Ekkor történt,
hogy egyszerre csak útra keltünk, megyünk, megyünk, megyünk, keveset
megyünk, sokat megyünk, hegyen megyünk, völgyön megyünk, hat hónapig
folyvást megyünk, egyszerre csak hátra nézünk, hát egy árpányi helyet ha
haladtunk. Megint csak útra keltünk, addig járunk, addig kelünk, míg
eljutottunk a _csinimácsini_ pádisá kertjéig. Bemegyünk, hát egy molnár
lisztet őröl, macska van az oldalánál. A macskának jaj a szeme, a
macskának jaj az orra, a macskának jaj a szája, a macskának jaj a keze,
a macskának jaj a lába, a macskának jaj a torka, a macskának jaj a füle,
a macskának jaj az arcza, a macskának jaj a szőre, a macskának jaj a…
farka.

Közel ehhez az országhoz egy favágó lakott, egyebe se volt mint a
szegénysége, meg egy szörnyen veszekedős felesége. A mi pénzt csak
megkeresett ez a szegény ember, mind elszedte tőle az asszony, úgy, hogy
soh’se maradt nála egy árva _para_ sem. Ha az estebéd el volt sózva –
pedig be sokszor megtörtént – és azt találta az ura mondani: «elsóztad
az ételt anyjok», mérget vehettek rá, hogy másnap egy csipet só nélkül
főzött; azon sajtalan tálalta elő a főztjét. Ha pedig kimerészelte
mondani, hogy: «ma meg sajtalan az étel anyjok,» annyi sót tett másnap
az ételbe, hogy dehogy tudta az ura csak megkóstolni is.

Mi történik egyszer ezzel a szegény emberrel? Megtart magánál egy pár
garast a keresményéből, kötelet mit vett volna rajta az istenadta. De
biz azt is megtalálta az asszony az ura gelebében és ne neked te szegény
ember: «Hát erre, meg amarra, te még suttyomban tán szeretőket
tartogatsz, annak hordod a pénzem, úgy-e?»

Hiába esküdözik szegény feje; nem hisz neki az asszony, nem is akart
neki hinni soha.

«Galambom – mondja az ura – hisz istrángot akartam venni, arra kellett
volna a pénz.»

«Hogy istránggal akasztanának fel,» kivánja szíve mélyéből a hites társ.

«Ugyan már hogy tudsz ilyen csúnyán káromkodni,» próbálja az ura a
csitítást.

«Még a mit eddig tettem, mind kevés a te fejednek,» bíztatja az asszony
és ezzel neki az urának, olyan csetepaté, olyan dérdúr, hogy bizony
magam se tudom, hogyan virradt rájok a szép reggel.

Másnapra kelve szedelőzködik a favágó, felül a szamarára és indul a hegy
felé. Csak annyit mondott a feleségének, hogy valahogy utána ne
kerekedjék az erdőbe.

Most már csak azért is. Felűl az asszony egy szamárra, és se kérd, se
hall, utána az urának. «Ki tudja – zsémbeskedik magában – mit mivel ott
a hegyen, ha én nem vagyok vele.»

Látja az ember, hogy nyomában a felesége, de mintha nem is látná, egy
szót se szól és alighogy felér a hegyre, hozzá lát a favágáshoz. Az
asszony meg, akár a nyugtalan lélek, ide-oda jár-kél a hegyen; mindent
rendre néz, mindent észrevesz, csak az az avatag kút kerülte ki a
figyelmét. Pedig éppen egyenesen annak tart.

Oda kiált az ura: «Vigyázz hé, kút van előtted, húzódj onnan odébb.»

Majd még szót fogad az asszony, ő bizony közelebb megy.

Még egyszer rákiált az ura: «Nem hallod, hogy húzódj onnan odébb, ahol a
kút előtted.»

Gondolja az asszony, mit neki az ura szava, fel se veszi. Azzal egyet
lép, de már a másodiknál meginog alatta a föld, egyet csúszik és zsupsz
– bele a kútba. Az ura is egyet gondol, bizony nem töri ő magát senki
után, veszi a szamarát és meg se állott hazáig.

Másnap, a mint rávirradt az idő, megint felül a szamárra és a hogy
felérkezik a hegyre, mégis csak eszébe jut a felesége.

«Hadd látom – úgy mond – mi lett azzal a szegény asszonynyal.» Oda megy
a kút nyilásához, belenéz, de biz se híre, se hamva a feleségének.
Megesett rajta a szíve, mert akárhogy, mégis csak a felesége és
gondolkozik hová lehetett a kútból. Vesz elő egy kötelet, leereszti a
kútba és lekiáltja a nagy mélységbe: «Fogd meg a kötelet anyjok, hadd
húzzalak fel vele.»

Veszi észre az ember, hogy ugyancsak nehezedik a kötél, összeszedi az
erejét, csak húzza, csak húzza: hát teremtő Álláh, kit húzott ki a
kútból? – Egy rút kisértetet. Aj megijedt a szegény favágó.

«Sose félj én tőlem, szegény ember, – szólal meg a kisértet – hogy a
hatalmas Álláh áldjon meg a tettedért. Olyan nagy veszedelemből
szabadítottál ki, hogy itélet napig se fogom elfelejteni.»

Néz a szegény ember, hogy mi lehetett az a nagy veszedelem.

«Hány esztendeje már, – kezdi a dolgot a kisértet – hogy ez avatag
kútban békességesen el vagyok; nem is tudtam én a bajról mostanáig
semmit. A tegnapi napon történt, honnan, honnan nem, elég az hozzá, egy
öreg asszony hull a nyakam közé; beleragad a két fülembe, de úgy ám,
hogy egy perczre se szabadulhattam tőle. Ezer szerencse, te találtál
előkerülni, leeresztetted ezt a kötelet és lekiáltottad neki, hogy
fogózkodjék belé. A helyett, hogy azt fogta volna meg, engem eresztett
el, én meg kapom a kötelet és a jóságos Álláh áldassék érte, íme
szárazra jutottam. Jó tettedért jót várj, ide figyelj, a mit most
mondok.»

Ezzel elővesz a kisértet három falevelet, oda adja a favágónak és azt
mondja neki: «Én most megyek, és bebúvok a szultán-kisasszonyba. Egész
odáig lesz majd a lány, a sok orvosság, a sok hodsa, hogy se szeri, se
száma; de mind hiába, senki se fog a baján segíthetni. Meghallod a
dolgot te is, elékerülsz a pádisá elé, ezt a három falevelet
megvizesíted, és alighogy meglocsolod vele a lány arczát, kibúvok belőle
és a gazdag jutalom a tied.»

Ezzel veszi a favágó a három levelet, zsebre teszi, a kisértet jobbra, ő
meg balra, mindegyiknek kisebb gondja is nagyobb a kútbeli asszonynál.
De lássunk csak a kisértet után.

Alighogy elhagyta az ördög fajzatja a favágót, meg se áll a pádisá
szerájáig, bemegy és neki esik a szegény szultán-kisasszonynak. Csak
összerogy a szegény lány nagy kinjában és egyre csak: «Jaj a fejem, jaj
a fejem», szünes-szüntelen azt sikoltozza.

Hirűl adják a dolgot a pádisának, elősiet, hát látja, hogy hogyan
sikoltoz a lánya a fejével. Azonnal orvosért, hodsáért, szerekért,
füstölőkért, nem lendítenek a baján semmit. Hivatnak egy másodikat,
hívatnak egy harmadikat; hiába való minden fáradság. Addig, addig, hogy
vagy tiz orvossal, tiz hodsával is megpróbálkoznak, akár egy se jött
volna. Egyre visong a szegény lány: «Jaj a fejem, jaj a fejem.»

«Óh édes gyermekem – szomorkodik mellette az apja – ha hallom a mint a
fejed kiáltozod, hidd el, hogy az én fejem meg a szívem is, még sokkalta
jobban fáj. Mi tévők legyünk? Megyek, hívom a csillagvizsgálókat, hátha
azok többet tudnának.»

Ezzel a hány híres csillagvizsgálója csak van az országának, hivatja
össze őket mind. Mindegyike más-más módot, más orvosságot mond, de
segíteni egy se segített a lány baján. De lássuk a favágónkat.

Élte a világát a felesége nélkül, lassanként el is felejtkezett róla, el
a kisértetről meg a három falevélről is, tanácsostúl, igéretestűl.

Egyszer, a mikor rá se gondolt, jön a pádisá városából egy hirhozó,
hozza a _fermánt_ és nagy szóval azt olvassa ki belőle: «Nehéz beteg a
lányom, a szultán-kisasszony. Orvosok, hodsák, csillagvizsgálók mind
megnézték, egyik se tudott a baján segíteni. A ki csak mestere, jöjjön
és orvosoljon; ha _müszülmán_ (igazhivő) gyógyítja meg, maga a
szultán-kisasszony és holtom után az országom lesz a jutalma, ha pedig
hitetlen, birodalmam összes kincse mind az övé.»

Egyéb se kellett a favágónak. Bezzeg jutott most eszébe a kisértet, a
három falevél, még a felesége is. Elmegy ő, jelentkezik a hirvivőnek, és
Álláh jóvoltából meggyógyítja ő a szultán-kisasszonyt, ha addig él is.
Kap a szón a pádisá embere, veszi a favágót és meg se áll vele a
szerájig.

Alighogy megérkeznek, hirűl adják a pádisának és abban a nyomban kész a
rendelet, hogy be kell vezetni a beteg szobájába. Még jóformán be se
nyitott, ehol előtte a szegény lány, egyre csak jaj a fejem, jaj a
fejem, folyvást azt sikoltozza. Veszi a favágó a három falevelet,
megnedvesíti és alighogy meglocscsantja vele a szultán-kisasszonyt,
egyszerre csak olyan egészséges lett, mintha sose lett volna semmi baja.
Lett erre nagy öröm meg vigaság a szerájban, odaadják a favágónak a
szultán-lányt, pádisá veje lett a szegény emberből.

Volt ennek a pádisának egy másik pádisá barátja, a birodalma is a
szomszédságában volt. Hogy-hogy nem, ennek a lányát találta a kútbeli
kisértet sorra venni. Ezt is azon mód kezdi gyötörni, és szintén nem
tudnak rátalálni az orvosságára. Addig keresnek, addig kutatnak, míg
meghallják, hogy hogyan menekült meg ugyanilyen bajtól a szomszéd
birodalom szultán-kisasszonya. Meneszti a sok emberét a szomszédjához,
hogy Álláh szerelméért küldje hozzá a vejét, hadd gyógyítsa meg az ő
lányát is. Ha meggyógyítja, legyen az ő lánya a második felesége.

Küldi a pádisá a vejét, hadd gyógyítsa meg azt a lányt is, úgy se kerül
nagy mesterségébe. Nem lehetett ellene semmi szólása, útra kél szegény
feje és mihelyt megérkezik, vezetik egyenesen a beteg szobájába. Ime,
megint csak a kútbeli kisértetével van dolga.

De bezzeg ráförmedt szegényre a czimborája. «Jót tettél velem, igaz –
kezdi a kisértet – de nem mondhatod, hogy adósod maradtam. Oda hagytam
érted a szép szultán-kisasszonyt, és másikat választottam ki magamnak;
de te még ezt is el akarnád tőlem venni? No várj hát, a miért ezt tetted
velem, elveszem tőled a másikat is.»

No de milyet szeppent erre a szegény ember.

«Nem a lányért jöttem én ide, – kezdi el szegény feje – igaz birtokod az
néked, ha akarod, elveheted az enyémet is.»

«Hát mi dolgod itt akkor?» riad rá a kisértet.

«Jaj az az asszony, az a kútbeli feleségem; – sóhajt egyet a volt favágó
– feleségem volt az istenadta, a kútba is csak azért hagytam, hogy
megszabadulhassak tőle.»

Nagyot ijedt a kisértet ennek hallatára és réműlve kérdi, hogy tán csak
nem került megint elé.

«De elő ám – sóhajtozik az ember – azóta mindenütt a nyakamon; nincs
annyi lelkem, hogy elmenekülhessek előle. Ehol ni az ajtónál, azonnal
itt terem.»

Egyéb se kellett a kisértetnek. Ugy hagyta ott a szultán-kisasszonyt,
meg a szerájt, meg az egész várost, meg a birodalmat, hogy hirmondója se
maradt. Azóta se látta ember fia.

A szultán-kisasszony azon nyomban meggyógyult, ezt is odaadták a
favágónak, és vitte haza második feleségnek.




TARTALOM.

  Őzike királyfi  1
  A három narancs-tündér  10
  Rózsa-szépe  26
  Bolond Mehmed  37
  Az aranyhajú gyermekek  46
  A ló-ördög és a boszorkány  64
  A hamupipőke-fiu  72
  Az egyszeri máj  83
  Varázs-turbán, varázs-korbács, varázs-szőnyeg  87
  A szél-ördög  95
  A varju-tündér  114
  A negyven királyfi és a hétfejű sárkány  122
  Világ-szépe  132
  A hold-paripa  141
  A negyven tündér pádisája  152
  A ló-fiu és a három ördög  161
  A kigyó-tündér és a varázstükör  175
  Türelem-kő, türelem-kés  186
  A kút ördöge  193


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |voltától. |voltától.»

78 |legkisebbibet meg |legkisebbiket meg

100 |akarsz. «Nem |akarsz.» «Nem

115 |elefántcsontot? |elefántcsontot?»

120 |hozzád? |hozzád.»

143 |visszaverődöttt |visszaverődött

170 |fej. gurul |fej, gurul

170 |fej, Megjegyzi |fej. Megjegyzi

179 |szulán-kisasszonyt |szultán-kisasszonyt]



*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TÖRÖK NÉPMESÉK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.