The Project Gutenberg eBook of Beszélgetés a házasságról és egyéb elbeszélések by Géza Lampérth

Tegnap este megint olvasgattam az ágyban, rideg legényi ágyamban, gyertyavilág mellett. Olvasgattam, noha Szlovicsák néni, öregedő porhüvelyem hűséges gondviselője, nem egyszer keményen megkorholt már eme, szerinte mindenképen balgatag és veszedelmes cselekedetemért. De hát, mint minden igazi agglegénynek, nekem is vannak megrögzött rigolyáim, amelyeken még Szlovicsák néni hatalma is megtörik. Pedig, bizony mondom, nagy az ő hatalma én felettem!

Szeretem ezt a régi és örökké modern nagy írót, akinél édesebb szavú, szellemesebb magyar csevegőt én maig sem ösmerek. -4- De talán nem is csupán az írót szeretem én őbenne. Valami melegebb, eleven emberi érzés vonz e rég halott és örökké élő nagy emberhez. A borongó, a tiszta, a mindhalálig magányos életű férfiúhoz, akinél virágosabb szívű ember nem járt még e földön és nem pihent olyan a földben, akinek virágtalanabb lett volna a sírja…

Mikor a könyvet letettem, elalvás előtt az életem során elmélkedtem. A magányos, rideg legényéletem során.

… Im, elsuhant gyorsan – hánytorgattam agyamban – elszállott örökre szép virágos tavaszod. És egyedül voltál, mindig egyedül… Nem volt senkid, akinek tavaszod virágait bokrétába kötötted volna, szíve fölé tűzted volna.

A te tavaszod úgysem volt valami túlságosan virágtermő. Bokrétakötésre sem igen volt időd. Szántanod, vetned kellett és túrnod a rögöt, melyet apai örökségül kaptál. Hogy arathass, ha eljön majd a nyár. És orcád verejtékével irtanod kellett a bozótot és törnöd -5- két kezed munkájával a pályát, melyen eljuthass majd a ködös völgyből, ahonnan indultál, ama napsugaras magaslatokra, ahová vágyódtál. Elég volt gyönyörnek, ha munkád közben olykor-olykor megpihenve – mint szántóvető ősöd, ha ekéje szarvára dült – elhallgattad a sugárzó mennyégen lebegő pacsirta dalát…

A mag, melyet elhintettél, ha szegényesen is, már kalászba zsendül. A pálya, amit törtél, ha meredeken is, nyitva áll előtted amaz óhajtott magaslatok felé.

És nincs egy szorgos, gyengéd kéz, a mely verejtékes munkád gyümölcsét magtárba gyüjtené. Bitang tolvajnép harácsolja szét a javát. És te csak nézed tehetetlenül, mert gyönge vagy és gyámoltalan – egyedül…

És nincs egy szerető, hűséges, megértő útitársad, aki elkisérne útad meredekjén. Bíztatna, bátorítana, ha csüggedsz. Nincs valakid, aki a te tűzhelyeden a te ételedet főzné neked, ha éhezel és ha szomjuhozol: a te poharadban a te italodat kínálná neked. -6- Ami az élet eledele és az élet itala volna: tápláló, üdítő és szárnyakra lendítő… Jársz így egyedül, egyedül… nagy tehetetlenül. Ha csüggedsz, ha fáradsz: betérsz a legelső piszkos útszéli csapszékbe. Elrontod a gyomrod hetes kotyvalékkal – a mindenki ételével. Iszod a mindenki poharából a mindenki italát. Ami a halál étele és a halál itala – sorvasztó, butító és mocsárba sülyesztő.

… Imigy elmélkedtem félálomban már, vagy tán egész álomban. Mert ez utóbbi kérdéseket mintha már nem is magam intéztem volna magamhoz. Gyertyám végsőt sercent s a bágyadt holdfényben, mely ablakomon beszűrődött, őszbeborult, apostolnézésű aggastyán jelent meg előttem. Épen olyan, amilyennek Mikes Kelement képzeltem öregsége napjaiban. Leült az ágyam szélére és jóságos, halk atyai hangon ismételte a kérdést:

– Keresek, mester, – szóltam én olyan őszinte bizalommal, mintha csak az apám kérdezett volna. – Évek óta egyebet sem teszek, csak keresek, de nem találok.

– Bizonyára felette igen válogatós vagy, fiam. Mert nem lehet, hogy ne találnál, ha keressz.

– Keresek – ismételtem – de nem találok. Nem mindenki talál, aki keres. Avagy kegyelmed sohasem keresett talán?

A gyermekesen tiszta, derült tekintete, ahogy e kérdés után rámnézett, egy pillanatra mintha elborult volna. Aztán szelid, kissé fájdalmas mosollyal szólott:

– Kerestem én is, fiam. És találtam is. Ámde – későn… És ez vala az én bús végezetem. Hiszen ösmered nagyjában nemde, az életem sorát? Zsönge ifjonti koromban, jóformán az édesanyám öléből harcok piacára sodort engem az élet. Harci zaj tombolt ott, amerre én jártam, paripák patkója döngette a földet, puskák ropogtak, tárogatók -8- riongtak és vérvirágok nyíltak… A diákpajtásaim még Homerost skandálták és vadvirágot szedtek a kolozsvári hostáton a leányideáljaik számára, mikor én már a más szolgája voltam. Nem panaszképen mondom ezt. Édes gyönyörűség volt szolgálnom az én nagy, dicsőséges ideálomat: uramat-fejedelmemet. De így őt szolgálván nagy igaz hívséggel, csak még sem vala időm más ideálok keresésére. És elröppent rohanvást így szép virágos tavaszom. A szív kora… A szívé, mely csak szeretni tud.

– Lám, közös sorsunk ez – mondottam – mindnyájunknak, akik így árva egyedülvalóságban maradunk. Nagy ideálokhoz való hűségben, a mások szolgálatában, harcban, küzdelemben múlik el tavaszunk. Noha a mi ideálunk, amit fiatal hevüléssel annak nézünk, sokszor csak festett bálvány és a mi keserves harcainknak célja semmi egyéb, hanem a mindennapi sovány betévő falatunk… Így szállt el, lássa kegyelmed, az én virágos tavaszom is.

– Értelek fiam, de hallgass csak engem -9- tovább. A tavaszra jön a nyár. Az ész kora… Az észé, amely már elmélkedik, mér és ítél. És jaj annak, aki így az ész mértékével indul útra, hogy asszonyideált keressen! Lám, én is így jártam. Azt mondtam, nekem csak olyan asszony kell, a kit az én mértékemmel megmérek és semminémű fogyatkozást nem találok őbenne. Sem testében, sem lelkében. És megmértem, aki utamba került, minden fehércselédet és bizony fogyatkozást találék mindenikben. Kinek a testében, kinek penig a lelkében.

– Te is ép oly balgatag vagy, fiam, mint én valék. Hiú álmok álmodója, délibábok kergetője… Mert a való igazság az, hogy a férfiúnak – már ilyenkor, forró, magérlelő nyár szakán – nem ilyen vagy olyan asszony kell, hanem – asszony. Egyszerűen csak – asszony. És kell, jól értsd meg, kell! Már mint az igazi férfiúnak. Balgaság, bizony mondom néked, balgaság itt minden válogatás és méricskélés. Avagy Ádám apánk -10- megválogatá és megméricskélé-e Évát, mielőtt feleségévé tette?

– Ma sok asszony van, fiam és mégis minden asszony – Éva… Ezt ha még nem tudnád, majd megtudod később. Én is csak később jöttem rá. Odalenn, a szomorú tenger mellett. Hanyatlóban volt már nyaram is akkoron és közeledett az ősz… Sietve néztem körül és rémülten láttam, hogy elfogyának mellőlem az asszonyok. Egy maradt, csak egyetlenegy.

– Igen, a Bercsényi uram keresztlánya. Suta kis teremtés vala szegény és lelki gyarlandóságokat is találtam volna benne bőven ha megmérem vala. De már őt nem mértem. Asszony vala és punktum. Megkörnyékezém okkal-móddal a nevelő-szülőjét, Bercsényiné nagyasszonyomat és jártam tüzesen a Zsuzska udvarlására. Őszülő fejemmel tavaszi virágokat hordtam néki a rodostói ligetekből és savanyodó köszvényes szivemmel édes szavakat -11- suttogtam a fülébe, míg a nagyasszony és kedves papagályai édesdeden szunyókáltak. Merthogy mikor ők ébren valának, mindig nékiek kelleték udvarlanom… Mosolyogsz fiacskám? Ez is azt mutatja, hogy még nem vagy eléggé járatos a szerelem praktikájában. Ép azért aprózom így előtted a dolgot, hogy szegről-végre megoktassalak. Nos, a kis Zsuzsika szive hajolt is már felém. Egy szép tavaszi délestén – Bercsényi nagyasszonyom betegágyban sínylődött már akkor – pajkosan megcirókálta Zsuzsika az arcomat és ezt mondá: «arany a ked szive, azért szeretem kedet…» Ez volt az én árva életemnak legédesebb órája. Boldogan vettem búcsút a kis angyaltól. Mentem le a tengerpartra – podegrás láb soha még olyan serényen nem lépkedett! – és elmondám ottan a zsongó vizeknek, el a futó fellegeknek, el a suhogó szeleknek: mit mondott nekem Zsuzsika… Rájuk bíztam édes titkom, vigyék el azt messze, messze, a zágoni zöld hegyekbe… súgják meg ott boldogságom az édes anyámnak… Aztán letaroltam a -12- parti ligetek minden vadvirágát. És elhatározám, hogy még ma este, mielőtt fölkél az esthajnali csillag, megkérem Zsuzsika kezét. Már el is indulék a leánykérői utra, virággal kezemben, szerelemmel szivemben… Utamközben aztán furcsa dolog történt. Ostoba kicsiség, de ne nevess rajta. Ilyen ostoba kicsiségek döntik el többnyire az életünk sorsát. Hahogy még nem tudnád, majd ezt is megtudod. Hát amint ballagok, a törökvárosban pompás illat üti meg az orromat… Valamelyik jámbor muzulmán házában ürüpiláfot tálaltak épen vacsorára. Ennek az illata volt, ami oly kellemetesen csiklandozá az én orromat. Ez bizony prózai dolog, fiam, de nem szabad megütköznöd rajta. Élt akkoron Rodostóban egy valamely igen édesszavú muzulmán poéta és bizony mondom neked, ürüpiláfon élt őkelme. Valaminthogy én, a ki szintég poétás ember hírében állottam vala, szintég gyakorta éltem ürüpiláfon. Merthogy szerettem a török módra készült ürüpiláfot. Zsuzsika penig sehogy sem szenvedhette, még a szagát sem. Ez ütött szeget -13- a fejembe ott az utcán. Megtorpantam hirtelen és visszafordultam. Ezt a piláf-ügyet – gondolám – rendbe kell hoznunk, minek előtte megkérném Zsuzsika kezét. És ennek okából másnapra halasztottam a leánykérést.

És másnap elköltözött ez árnyékvilágból szegény Bercsényiné asszonyom. Harmadnap eltemettük és negyednap – asszony kellett Bercsényi uramnak. Kurta szóval: Zsuzsika hamarosan Bercsényiné lett. Mivelhogy Bercsényi uramnak sok arany vala az ő ládájában. És az asszony (ezt is jól megértsed, fiam!) ha választania lehet, mindétig azt az aranyat választja, aki a ládában vagyon és nem azt, aki a szívben…

Így maradtam én magányos, asszonytalan ember mindhalálomiglan. Ne kérdezzed, milyen volt az életem? Én kérdem tőled inkább és felelj nekem őszintén: ösmersz-e ebben a pillanatban egyvalamely asszonyszemélyt, a kinek a szíve hajladozik feléd?

– Ösmerek – vallottam gyermeki bizalommal. – Brigitta kisasszonyt… itt lakik -14- felettem a harmadik emeleten. Már régen észrevettem, hogy jó szívvel van hozzám.

– Igen, mester… – hebegtem – hanem… izé… egy kis baj van… Brigitta kisasszony nagyon derék és kedves teremtés, de nem szenvedheti a töltött káposztát.

– Látod, fiam – szólt szelid mosollyal mester – imhol amaz ostoba kicsiség. Ő maga örök, csak a neve változik. Egyszer ürüpiláf, máskor töltött káposzta, harmadszor más egyéb. Újra mondom neked, hallgass a te jóakaró és tapasztalt öreg barátodra és kérd meg hamarost Brigitta kisasszony kezét. A káposzta-ügyet majd elintézitek azután.

– Hallgatok kegyelmedre – mondtam némi habozás után – és még ma megkérem… igen… Brigitta kisasszony kezét… De a töltött káposztát nem engedem!

… – Jesszus! – sipított e pillanatban az ágyam előtt Szlovicsák néni. – Valami baja van a nagyságos úrnak? Mit össze nem tetszik beszélni… -15-

– Na már az szent igaz! – dohogott mérgesen a jó asszony. – Még hogy azt a keserves vénkisasszonyt!… A töltött káposzta felől pedig legyen nyugodt a nagyságos úr, olyat főzök ebédre, hogy a vicispán is megnyalná utána a száját.

Nem tudom, Szlovicsák néni dohogása tette-e, vagy épen a pompás töltött káposztája, amit csakugyan remekbe készített ebédre, de az bizonyos, hogy ma estélig még nem kértem meg Brigitta kisasszony kezét.

AZ ÉTLAP.

A minap rég látott vidéki cimborámmal, Halupka Tódorral vacsoráztam egyik előkelő fővárosi étteremben.

A vacsorámat, mint az utóbbi időben rendesen, ezúttal is almával végeztem.

Mialatt én a pompás, zamatos gyümölcsöt jóízűen falatozgattam, Tódor az étlap tanulmányozásába mélyedt. Néha fel-felpislantott a papirosa mögül s hol reám, hol az előttünk szinte kacéran mosolygó szép piros almákra vetette különös tekintetét.

– Látom, már téged is megrontott ez a nagyvárosi élet. Lenyeste, eltompította a józan, mondhatnám, morális érzékedet!

– Igen, almát eszem, – feleltem én hasonló egyszerű mondattal és szinte eleven kérdőjellé görbülve.

– Ez az, – mondotta Halupka, – amiben én a józan, mondhatnám, az erkölcsi érzéked szomorú hanyatlását látom.

– Megvallom, – mentegetőztem, – én szeretem az almát. Újabban meg az orvosom is nagyon ajánlotta. Jót tesz az egészségemnek. Elvégre lehet, hogy te nem szereted az almát, vagy, mint megrögzött agglegény és nőgyűlölő, csak Éva bűnös közanyánk paradicsomi corpus delictijét látod emez – a Bibliában mindenesetre súlyosan terhelt gyümölcsben. De azért, megbocsáss Tódorkám, azt hiszem, kissé túlzasz, mikor még ma is holmi erkölcsi fogyatkozásokkal hozod vonatkozásba az ártatlan almaevést.

– Hoho! – tiltakozott élénken Tódor, – -18- ne menjünk olyan messzire. Igenis, hogy én is szeretem az almát. Olyan megrögzött nőgyűlölő sem vagyok, mint amilyennek általában gondolnak. Sőt, a nőket is szeretem, mondhatnám, nagyon szeretem őket… De ezt csak mellékesen jegyeztem meg. A fő, hogy igenis szeretem az almát. Most is, mialatt te itt olyan isteni étvággyal falatoztál, szinte – ahogy mink vidékiek mondjuk – igen… szinte folyt utána a nyálam. Már mint az alma után. Elvégre az a zsugori sem vagyok, aki minden jobb falatot megvon a szájától. De már bocsáss meg, az ellen mégis csak fellázad a józan itéletem, mondhatnám a lelkiismeretem, hogy egy rongyos almáért ilyen hallatlan uzsora-árt fizessek!

Szinte nekivörösödve, dühösen csapott az asztalra Tódor és az orrom elé tartotta az étlapot:

Megnéztem. Csakugyan, kissé borsosan – enyhén értékelve – legalább is háromszoros árban volt ott felszámítva az alma. -19-

– Te, – kérdeztem hirtelen fordulattal Tódort, – mért nem nősülsz te már meg? Akinek ilyen józan érzéke és ily kitünő gazdasági elvei vannak, mint neked, azt a jó Isten is férjnek és családapának teremtette. Az imént mondottad, hogy nem is vagy olyan megcsökönyösödött nőgyűlölő…

– Úgy van. Sőt, alapjában véve – ismétlem – nagyon tisztelem és szeretem a nőket. És nincs melegebb vágyam, mint egy takaros kis feleség, meg egy csomó pirospozsgás pufókképű nebuló… – szólt Tódor bizonyos könnyed és szinte nekilendülő melegséggel.

Majd hirtelen, mint aki önnön hangjától visszadöbben, szünetet tartott és megvakarta deresedő tarkóját, amire rendesen az a bizonyos súlyos és hideg «de» szokott következni.

– De, – folytatta csakugyan, minden lendület nélkül Tódor, – nem olyan egyszerű és könnyű a dolog, mint az ember gondolná, míg meg nem kísérelte.

– Úgy van barátom! Nem is egyszer, sőt nem is kétszer, – mondta csüggedten Tódor.

– Dehogy nem találtam, – legyintett Tódor a kezével. – Állandóan egy féltucat van előjegyzésben. Egyik szebb, kedvesebb, kívánatosabb, mint a másik. Különösen a kis Bözsey Bözsi… tudod, az ispánunk leánya… no, meg a doktorék Mariskája is…

– Ahá, értem. Az a bizonyos «embarras de richesse», a bőség túltengése… Tehát nem tudsz választani. Úgy vagy, mint a Buridán… azaz pardon, mint Pókainé: nem tudod, melyiket szeressed?

– Nem az a baj, barátom, – tiltakozott Tódor. – Tudnék én választani, ha rá kerülne a sor. De nem kerül rá. Ezek a tisztelt hölgyek ugyanis csak úgy ostorhegyről – vagy mint ti városiak finomabban mondanátok «par distance» – olyan szépek, kedvesek és kívánatosak nekem. Hogy úgy mondjam – elülről, szembe nézve. Ha azonban -21- az ember nem vesztette el egészen a józan eszét, mielőtt e kedves angyalok keze után nyúlna, előbb egy kicsit körülnéz, hogy úgy mondjam – a hátuk mögé is. Hogy mi jön utánuk… Tudod – azután?

– Szóval, Tódorkám, te úgy vagy a feleséggel is, mint az almával. Előbb megnézed az étlapot és mielőtt ennél, már a fizetésre gondolsz. És ha az árát borsosnak találod, akkor hozzá sem nyulsz a különben kívánatos gyümölcshöz. Inkább gyakorlod a lemondás nemes, aszkéta erényét.

– Mondasz valamit. De azt hiszem, – szólt aztán némi önérzettel, – hogy igazam van. És te is okosabban tennéd…

– Hagyd el, Tódorkám, – vágtam a szavába, – én már túl vagyok ezen az okosságon, vagy micsodán. Látod, valamikor én is olyan okos voltam és úgy gondolkoztam, mint most te. Én is mindig megnéztem előbb az étlapot és – sohasem ettem almát. Pedig mondhatom, hogy sokszor valóságos tantaluszi -22- kínok gyötörtek. Ha az étterembe léptem, minden asztalról szebbnél-szebb, kívánatos almák nevettek szinte kihivóan kacérkodva felém. Akkor még szebbnek és kívánatosabbnak tetszettek nekem, mint most. És míg a szomszéd asztaloknál mindenütt jóízűen fogyasztották a zamatos gyümölcsöt, én töprengve néztem az étlapot és a lemondás nemes, de ösztövér erényében gyakoroltam magam…

– Ugyan, ne cifrázd! – vágott közbe Tódor, – bökd ki, hogy folyt a nyálad utána, mint az enyém.

– Nos és hogyan történt a pálfordulásod? – kérdezte élénk érdeklődéssel Tódor.

– Nagyon egyszerűen. Legutóbb, mint tudod, több hónapra terjedő utazást tettem a külföldön. Ilyenkor az ember nem igen nézi az étlapot, mert sokszor meg sem érti, hanem eszi, amit hoznak neki és ami jól esik. Nekem rendesen hoztak az ebédemhez almát és nagyon jól esett, hát ettem. Így -23- kaptam rá és nem bántam meg. Pedig mondhatom, hogy az a külföldi alma inasa sem lehetne a mi almánknak. Külső látszatra, színre lehet szebb, kívánatosabb – de mikor az ember felvágja, akkor látja és érzi a különbséget. Valahogy hiányzik belőle a mi áldott magyar földünk íze-zamatja. Mikor aztán visszajöttem és itthon megint rám nevettek a mi pompás almáink, valóságos düh fogott el. Kifosztottnak, megraboltnak éreztem magam a hosszú évek során meg nem evett almák miatt. Mennyi gyönyörű, zamatos alma termett itt azóta – gondoltam – és én csak néztem és kívántam azokat és mind más ette meg! És ezt mind az a nyomorult étlap cselekedte… Azóta, barátom, sohasem nézem meg az étlapot és mindig eszem almát. Lehet, hogy, amint mondod, ez a józanság és morális érzékem fogyatkozására vagy legalább is némi könnyelműségre vall, de mondhatom, hogy nagyon jót tesz az egészségemnek.

– Mondasz valamit… És… és – kérdezte kissé félénken, furcsa szemhunyorgatással – és hogy vagy… ha szabad tudnom – a feleséggel?

– Ezzel épen úgy vagyok, Tódorkám. Már én itt sem nézem az étlapot. Ezen a téren különben – de ezt csak mellékesen jegyzem meg – ugyanazt tapasztaltam, hogy a magyar nő ép úgy aránylik az idegen nőhöz, mint a magyar alma az idegen almához… Azt hiszem, Tódorkám, nemsokára gratulálhatsz…

– Úgyis, mint boldog vőlegénynek, úgy-e? – egészítette ki mondatomat Halupka és megint elgondolkozott.

Azután gyors egymásutánban kihörpintett két pohár szamorodnit, összegyűrte az étlapot s az asztal alá dobta. Majd fogta a kését s egy szokatlanul energikus, elszánt mozdulattal felvágta az egyik kezeügyébe eső, kacéran rámosolygó piros almát…

Tegnap pedig kis aranyszegélyes levélkét kaptam, melyen cifra szecessziós, legújabb divatú betűk hirdetik a vidéki nyomdatechnika diadalát ilyenképen: «Halupka Tódor és Bözsey Bözsi – jegyesek».

SZIPORKA HÁZASODIK.

A rendezés szót itt, stílszerűen, némi költői szabadsággal kell érteni. Mert a rendes hétköznapi értelemben aligha nevezhető így az a művelet, ha valaki, mint ezúttal Sziporka is, belényúl a jobb külső zsebébe, kimarkol onnan egy csomó idegesen föltépett, többé-kevésbbé összegyűrött borítékot és tartalmával együtt belöki íróasztalának egyik öblös fiókjába.

A «jobb külső zseb» ilyetén pontos körülírása itt korántsem szószaporítás, avagy tanáros pedantéria. Hozzátartozik ez hősünk élet- és lélekrajzához. Ezelőtt pár évvel ugyanis Sziporka még egészen máshová rakta volt ama leveleket, melyeket gyengéd kezek írtak neki, nem a jobb külső zsebébe. Ellenkezőleg, -27- a bal belső zsebébe rakta – a szíve közelébe.

Soha leveleknek még olyan jó dolguk nem volt, mint akkor Sziporka diszkrét leveleinek. (Igaz, hogy akkor még ritkábban is jöttek hozzá az efajta levelek.) Kezdve ott, hogy mikor megkapta, először is gyengéden végigsimogatta, aztán ollóval szépen felvágta (világért sem tépte!) s elolvasván – sokszor kétszer is – azon módon (még összehajtogatni is szentségtörésnek tartotta volna) elhelyezte a tárcájába, a már említett bal belső zsebébe. Ahonnan aztán több-kevesebb idő multán (a levél érzelmi hőfoka szerint) belékerült Sziporka mintaszerűen és szinte leányos gyengédséggel rendezett kis szerelmi levéltárába.

De hát mindez akkor volt így, mikor Sziporka az ujságokban még csak mint «kedves fiatal írónk», a külső-józsefvárosi bérkaszárnya nagyhatalmú házmesterének, Lovicska Mátyásnak noteszében pedig mint jelentéktelen «albérlő», magyarul: szobaúr, szerepelt. Hogy onnan miképen tette meg -28- az utat a «kitünő írónk» címig és a belvárosi elegáns legénylakásig, az voltaképen nem tartozik most ide.

Elég az, hogy megérkezett s a szín, hogy ismét stílszerűen beszéljünk (mert Sziporka most már kiválóképen drámaírással foglalkozik) a kitünő író előkelő ízléssel berendezett dolgozó szobája. Ahol is a fent jelzett levélrendezési műveletet elvégezvén, az író kitette maga elé zsebóráját az asztalra.

– Egy kis órácskát – elmélkedett magában – most ellopok a szép Négyesi Netzné zsúrjából s azalatt megírok néhány jelenetet készülő drámámból.

Felöltötte dolgozó kabátját, segítségül hívta a múzsát, ami – modern drámaíróról lévén szó – úgy értendő, hogy felhajtott egy-két pohár cognacot, rágyújtott egy erős szivarra, azután a tolla után nyúlt.

Észre sem vette ajtaján a kopogtatást, ami után nyomban megjelent a színen Lovicskáné, a fentemlített házmesterből valóságos belső inassá előléptetett Lovicska Mátyás érdemes hitvese. -29-

– Kezit csókolom, nagyságos úr – köszönt be Lovicskáné a szokottnál félénkebb hangon.

– No, mi az, Lovicskáné? Nem hívtam, – szólt vissza, oda se nézve Sziporka.

– Lovicskáné, tudja, hogy türelmes ember vagyok, de ha még egyszer kezet csókol… Mit akar, térjen a dologra!

– Persze, az orrát már leharaptam Lovicskának, most következnék a füle. Azt félti talán.

– Jaj, kezit csókolom, dehogy… Hiszen épen ez a baj, hogy a nagyságos úr mindig olyan jó volt hozzánk…

– Ha csak ez a baj, Lovicskáné, ezen könnyen segíthetünk, – kezdett derülni Sziporka. -30-

– Olyan jó, – folytatta zavartan Lovicskáné, – hogy én azt ki sem mondhatom. Isten a tanúm…

– Meg ez a háromhetes por itt az íróasztalomon és a féléves, idült pókhálók ott a kályha mögött, – gondolta magában Sziporka, de elhallgatta a jó barátság kedvéért.

– Mink csak egyszerű népek vagyunk – kerülgette tovább a forró kását Lovicskáné, – de azért tudjuk ám, mi az illendőség, kezit csókolom… De hát nem bírjuk tovább. Öregek vagyunk már. És olyan drága ez a pesti élet… és mindennap drágább…

– Hát, csókolom kezit, nagyságos úr, ne haragudjon, csak elhatároztuk a férjemmel…

– Elég, Lovicskáné! – riadt fel komoran Sziporka. – Ennek ugyan kár volt ilyen nagy feneket keríteni. Miért nem mondta mindjárt azt, hogy elhatározták? Megint elhatározták. Rövid időn belül már harmadszor -31- – határozták el… De mindegy. Még az egyszer megértem az elhatározásukat. A jövő hónaptól kezdve tíz koronával ismét felemelem a gázsijukat. Nem, mintha valami nagyon megérdemelnék, hanem, mert már megszoktam magukat, mint ahogyan a régi bútorait megszokja az ember. Aztán meg sem időm, sem kedvem új emberek után futkosni, cupringerekkel veszekedni. Tehát tíz korona. Remélem, meg lesz elégedve ezzel a tisztelt férje, Lovicska úr is.

Lovicskánét a tíz korona láthatólag kellemes zavarba hozta. Rövid ingadozás után azonban tiszteletreméltó határozottsággal visszalépett közös elhatározásuk szilárd álláspontjára.

– Nagyon sajnálom, kezit csókolom, – mondta szinte siránkozva, – de elhatároztuk, hogy a jövő hónapban elmegyünk a nagyságos úrtól.

– Elment az eszük, Lovicskáné? – kérdezte most már meghökkenve Sziporka. – És hova mennek?

– A férjemnek, tetszik tudni, van egy -32- kis házacskája, meg egy kis földecskéje otthon, Teplicskán. Eddig adósság volt rajta, de most már letörlesztgettük.

– Hát elhatároztuk, kérem szépen, hogy haza megyünk, nem leszünk senki szolgája… igenis, kezit csókolom… elmegyünk… tessen…

– Ha szabad kérnem, tisztelt Lovicskáné asszonyság, mielőtt elmennének Teplicskára, szíveskedjék bekészíteni az ingemet, szmokingomat és cipőmet.

Lovicskáné előhozta a kívánt dolgokat, de mielőtt távozott volna, mégis csak kibökte, ami még a begyében volt:

– Tessen megházasodni, nagyságos úr, kezit csókolom. Bizony itt volna már az ideje.

Ezután, mint akinek nagy kő esett le a szívéről, megkönnyebbülten távozott.

Sziporka nagyokat szippantott a szivarjából, egy darabig még babrált tollával a fehér -33- papiron és még két pohárka erejéig segítségül hívta a múzsát, de miután egy épkézláb mondat nem jutott az eszébe, letette a tollat és öltözködni kezdett.

A plasztronjába megfordítva voltak berakva a gombok, a cipőjébe hasonlóképen a sámfák, a szmokingja helyett pedig a zakkója volt kikészítve. Mindez ugyan nem volt épen újság előtte. Hasonló apró-cseprő konfúziók mind gyakrabban fordultak elő újabban, a mióta – mint most kiderült – Lovicskáék földesuraknak érezték magukat. De máskor ügyet sem vetett az ilyen csekélységekre Sziporka. Szépen rendbehozta ő maga az ügyet. Így ugyan épen kétannyi idejébe került a dolog, mintha közvetlenül Lovicskáné asszisztálása nélkül történt volna meg, hanem hát akkor mire való lett volna Lovicskáné? Ez a szíves, mindig szolgálatra kész – bár immár rozoga – öreg házi bútor, aki nélkül hogy milyen gyámoltalannak és tehetetlennek érezte magát Sziporka, az csak most tűnt fel igazában előtte, mikor már bizonyos volt, hogy meg kell válnia tőle. -34-

Öltözködés alatt is egyre az járt az eszében: mi lesz, ha Lovicskáék elmennek? Ha nem sürög-forog, zsémbelődik többé körüle Lovicskáné… mi lesz, mi lesz?… Nem egyszer pokolba kívánta ugyan már, de most szinte kétségbe ejtette a gondolat, hogy Lovicskáné elmegy. Arra csudálatosképen nem is gondolt, hogy ugyanazért a pénzért esetleg új és javított kiadásban beszerezheti az öreg házi bútort. Csak arra gondolt, hogy nem lesz itt többé és üres lesz a megszokott helye… Valami szentimentális hangulat vett erőt a különben cinikus emberen. Úgy érezte, hogy ezzel az alapjában véve kellemetlen vén asszonnyal mégis valamely kedves rész szakad ki az eddig való életéből. Talán az ifjúsága, a sikerei, a szerelmei emlékét, amelyeknek – bár érzéketlen – tanúja volt, viszi el magával ez az öreg házi bútor… Nem tudott hamarosan számot adni magának, de sejtette, hogy valami gyökeres nagy változást jelent az ő eddigi életében, ha Lovicskáék elmennek.

Talán ennek a különös és megmagyarázhatatlan -35- érzésnek a hatása alatt keltett most erősebb visszhangot benne a vénasszony lapidáris tanácsa is: «tessen megházasodni megházasodni»… Különös! Hányszor mondták ezt már neki szebben és finomabban szép és finom és fiatal nők – minden eredmény nélkül. És íme, most az öreg Lovicskáné rusztikus szavai valahogy fészket vertek a gondolatában…

Ahogy felöltözött, valami hirtelen támadt elhatározással előkotorta asztalfiókjából az imént behajigált leveleket és kiterítette az egész gyűjteményt maga elé az asztalra. Már kívülről, az írásról, a papir színéről, illatáről ismerte az egész jelenlegi klienturáját.

Tarka változatban vonultak fel itt ábrándos varrólányok, kacér gimnazista-kisasszonyok (akiknek mellesleg irodalmi ambicióik is vannak), művésznők az összes szini szakmákból, kikapós menyecskék, prózai férjük által meg nem értett, boldogtalan és több gyermekes családanyák, bánatos özvegyek stb., stb… Mindezek nem érdekelték most Sziporkát.

– Hopp! – kiáltott fel egyszerre. – -36- Ez ismeretlen írás. Vidékről jött… lássuk csak.

Felbontotta az eddig figyelmére sem méltatott, erős, érett asszonyírással írott borítékot és olvasta a következő levelet: «Kedves Sziporka! – Mint régi tisztelője, ott voltam legutóbb a Sárbereki Kaszinó estélyén tartott felolvasásán. Műveit az utolsó betűig ismerem (azt is, amit felolvasott – engem nem lehet becsapni azokkal a kasirozott «kutya-nyelvekkel»…) s megvallom, ezúttal inkább magára az íróra voltam kíváncsi. El voltam készülve bizonyos fokú csalódásra, mert mindig – vagy a legtöbb esetben – egészen más az író elevenen, mint a papiroson. Egyik koszorús költőnket például, aki legutóbb itt járt és akit én mindig glóriával a feje körül képzeltem – nem tehetek róla – de a sarki fűszeresünkkel tévesztettem össze, mikor először megláttam. Önben azonban nem csalódtam, kedves Sziporka. Csakugyan ilyennek képzeltem a «Vasemberek», az «Erős lelkek» stb., stb. íróját. Erős, igazi keményveretű férfiúnak, akinek -37- csak a szemében és a hangjában rezdül meg olykor-olykor bizonyos lágy – de az is olyan férfiasan lágy – melanchólia, ami annyira megragadja az asszonyok lelkét… Hát lyukasra is tapsoltam a keztyűmet, mikor a felolvasását végezte! Hanem – és ez az, amiért tulajdonképen ezt a levelet írom – valamit mégis megsúgok magának, kedves Sziporka. A szemfüles kis barátnőmet, aki mellettem ült (igen bájos gyermek és még szebben fest a – telekkönyvben!) egy kicsit kiábrándította, hogy a különben kifogástalan plasztronjából hiányzott a gomb. Nem is egy, hanem kettő… És mikor oly előkelően meghajolván, távozott, azt is észrevettük, hogy a különben szintén kifogástalan frakkja fenn, a jobb vállán ki volt feselve… Igen, kedves Sziporka. Látszik, hogy nem a felesége – egy édes, okos, ügyes, gondos kis asszonyka – indította útnak, hanem valami vén okulárés házmesterné. Csak ezt akartam megsúgni. Az olyan okos ember, mint maga, megérti – ha akarja. Egyébiránt, ha valamikor megint erre felé járna és benézne -38- hozzánk, nagyon örülne igaz tisztelője özv. Sárberekiné. – U. i. Az állomástól tíz lépés a házam, jobbra az első villa.»

Sziporka háromszor is elolvasta ezt a levelet, azután szépen, gyengéden összehajtogatta és eltette a zsebébe… És fütyörészve indult el hazulról.

A szép Négyesi Netzné zsúrján ezúttal a szokottnál is hidegebb és tartózkodóbb volt Sziporka. Mikor hamarosan eltávozott, alaposan meg is mosták a fejét a kedves hölgyek, csudálatosan egyhangúlag konstatálván, hogy bizony-bizony már deresednek azok a híres, hajdan fekete fürtök Sziporka úr érdekes koponyáján… Adhatná bizony már alább is a kedves Sziporka, a «hölgyek bálványa»… a «legérdekesebb agglegény»… Mert bizony nemsokára elkopik a legény és nem marad más, csak az – agg… Bizony okosabban tenné, ha már egyszer beevezne a szabad élet vizeiről valami esendes kikötőbe, mert maholnap megrokkan a csónakja… -39- Hanem, persze, elkényeztettük. Mi, asszonyok kényeztettük el. És most itt van, már szóba sem igen áll a magunkfajta nőkkel… Bizonyosan most is valami arisztokrata-társaságba sietett…

Sziporka pedig ezalatt a legközelebbi kávéházban ült és lázas érdeklődéssel böngészte a vasúti menetrendben, hogy mikor indul az első vonat Sárberek felé.

A következő Négyesi Netz-zsúron már csak a neve jelent meg egy egészben véve roppant szenzációs, ám részleteiben – a hölgyek nem kis boszúságára – némileg rejtélyes pletyka kapcsán, amely azonban ezúttal (mint hamarosan kiderült) igazat mondott:

– Sziporka házasodik!… És képzeljétek – azt mondják – valami kis falusi liba csavarta el a fejét… Mind így járnak ezek a hősködő agglegények. Úgy kell nekik!…

MISKA KIRUCCAN.

Cser Miska, a megcsontosodott öreg legény, bezárta otthon a nagy granáriumát és a lakását (mely szintén inkább valami vén granáriumhoz, hogysem földesuri kastélyhoz volt hasonlatos), a kulcsokat átadta Perbenyiknének, az öreg házvezető gazdasszonynak s a tengelyig érő sárban és a vágni való vastag téli ködben a vasuti állomásra indult, hogy ez alkalommal is megtegye rendes téli «kiruccanását».

Ez a kiruccanás rendszerint abból állott, hogy Miska úr (akiből sehogy sem akart már Mihály lenni) felutazott két hétre Budapestre. Ott bekvártélyozott egy másodrangú szolid és csendes szállodába, felkereste néhány jókedvű, jogászkori cimboráját, akivel aztán végigjárta az összes orfeumokat, kabarékat -41- és a mulató Budapest egyéb Európaszerte előnyösen ösmert, éjjeli vigasságokra alapított intézményeit. Mindezek után pedig néhány tükör-, esetleg fejbeverési spektákulumot rendezvén (rendszerint utolsó éjszaka és zenekiséret mellett), szép csendesen visszautazott Cserfalvára és ismét átvette Perbenyiknétől a kulcsokat.

Most valamelyest módosult azonban a kiruccanás programmja. Legalább elméletben.

Kissé korábban is útrakelt Miska úr, mint az előbbi években és a színházakat is felvette a műsorába. Sőt egy bált is, a medikus-bált.

Ezt a kis változást pedig a fess Kövesiné okozta, aki szintén ez időben kezdte meg rendes pesti saisonját, leányával, a szép Macával, a cservári aranyifjúság dédelgetett bálványával.

Kövesiékkel az őszszel ismerkedett meg Cser Miska, mikor egynémely sürgős gazdasági ügyeinek rendezése végett rándult be Cservárra. Világosabban szólván, pár ezer forintnyi gyorskölcsönre volt szüksége Miska -42- úrnak, mivelhogy olyan rettenetes szűk termés volt, amilyenre ama gyászos emlékezetű «hét szűk esztendő» óta alig volt példa és ezenkívül még sertés- és marhavész is dühöngött az elmult esztendőben. A kölcsönügyletet Kövesi úr, az ismert pénzember bonyolította le a lehető leggyorsabban és legkulánsabban.

Ekkor esett Cser Miksa értésére Kövesiék pesti kirándulása, nem különben az is, hogy Kövesiné őnagysága és kedves leánya rajonganak a színművészetért és a medikus-bálon is részt fognak venni. Kövesiné fivére ugyanis orvos Budapesten és a bálrendező bizottságának tagja. Azt is elárulta még a szép asszony Miska úrnak, akihez az első perctől fogva különös szimpátiát érzett, hogy szálláson is a doktornál lesznek a Rezeda-utcában, 113/b.

Cser Miska mindezek folytán még a vasúton elhatározta, hogy a «Két Rezedá»-hoz címzett szállodába fog megszállni, amely szintén a Rezeda-utcában van és mint csendes, szolid «családi ház» ismeretes. -43-

Mikor megérkezett, a szálloda folyosóján egy ismerős alakot pillantott meg Cser, amint az épen besurrant az egyik vendégszobába.

– Nini, – állapította meg némi gondolkodás után Cser – hiszen ez Bikity Márk, az én egykori kedves jogász pajtásom és cimborám!

A gondolkozásra azért volt szüksége Csernek, mert Bikity Márkot már néhány év óta nem látta.

Mikor utoljára találkoztak, akkor Bikity boldog vőlegény volt és azzal rázta le magáról Miskát, hogy ő már kivénült a fiatalkori bolondságokból, ő rá ezentul ne számítsanak a cimborák, neki hagyjanak békét… Ő most már végleg visszavonul a legényi élet viharos vizeiről a csendes otthon révébe és komolyan hozzálát a munkához. Elvégre, egyszer élünk és az élet nem csupa orfeum és kabaré…

– Okosabb lenne bizony, ha te is követnéd már a példámat! – tanácsolta végül Miskának. -44-

Miska ugyan nem követte a példát, de ezentúl békét hagyott Bikitynek. Csak távolról kisérte figyelemmel az élete további sorsát és örömmel látta, hogy Bikity Márk csakugyan szavának állt és komolyan dolgozott. Azonkívül, hogy mint ügyvéd is kitünő névre tett szert, egymásután jelentek meg dolgozatai a különböző jogi szaklapokban, sőt önálló tanulmányok alakjában is.

Cser Miska ugyan, noha maga is jogász és fiskális lett volna, Bikity Márk ilyetén kiváló működéséről csak a napi lapja tudomány, irodalom és törvényszek rovatából értesült, de ez épen elég volt neki arra, hogy tisztelettel tekintsen fel Bikityre és bizonyos büszkeséggel hirdesse barátjának a «kitünő fiatal büntető jogászt» – ahogyan Bikity Márkot az ujságok nevezték.

Annál jobban megörült most a nem remélt viszontlátásnak. No és, mi tagadás, furta is egy kicsit az oldalát ez a különös találkozás.

– Mit keres ez a Bikity ilyenkor (este tízre járt az idő) itt a Két Rezedában? – -45- kezdett magában morfondirozni Cser. – Lehet ugyan, hogy mint ügyvéd valamelyik ügyfelével tárgyal, aki talán sürgősen el akar utazni. De…

A fehérbóbitás aztán elmondta, hogy az «ügyvégy» úr egy hétre bérelte a szobát, nappal ugyan keveset van itt, hanem éjjel tizenkettőig mindig, de sokszor reggelig is.

– Ejha! – csettintett a két ujjával Miska. – Rendben vagyunk már… No lám, ki gondolta volna?… No várj, kitünő barátom, most egy kicsit leleplezünk!

Ezzel hirtelen átöltözködött és bekopogtatott Bikityhez. De meg sem várta a belülről jövő választ, hanem amúgy detektiv módon egyszerre csak lecsapott a mit sem sejtő Bikityre, aki asztala előtt ült, ingujjra vetkőzve s egy csomó könyv és írás volt előtte.

– Szervusz Marci pajtás! (úgy hívták Bikityet a jogász cimborák) – köszöntött rá a falusi emberek vidám, tele hangján. – -46- Bocsáss meg, hogy így rád törtem, de megláttalak, mikor bejöttél és nem állhattam meg… olyan régen láttunk már egymást. Mit csinálsz itt?

– Hm… – pislogott körül Cser a szobában – ugyancsak belemelegedtél. – Bizonyosan valami érdekes eset…

– Nem annyira érdekes, mint inkább fontos és sürgős, – felelte gyengéd célzással, az utóbbi szót különösen hangsulyozva Bikity. – Egy pályamunkán dolgozom, amelynek a napokban lejár a határideje. Az egyetemi magántanárságom függ tőle, azért olyan fontos és sürgős. Még ma be kell fejeznem, hogy nyomdába adhassam.

Hiába ismétlődött azonban a «sürgős» szó, Miska nem értette el a célzást.

– Nagyon szép, nagyon szép, gratulálok, pajtás! – mondta tétován, de különben már nem is figyelt a Bikity szavaira. Mint valami -47- bűnjelek után szimatoló detektiv, mindegyre a szobában vizsgálódott köröskörül.

– Az azonban bizonyos, hogy most leleplezünk, ravasz kópé!… Azt meg kell neki adni, hogy ügyesen csinálja a dolgot. Nem hiába furfangos fiskális… A tudomány komoly és tisztes tógáját borítja léha kis kalandjaira… Hanem most alája nézünk annak a tógának és alighanem ki fog alóla látszani az a bizonyos lóláb, amely egyuttal egészen más láb lesz, sőt lábacska…

Ezalatt ravaszul és szaporán pislogott Miska, különösen a szoba sarkában levő vaságy felé, melyet egy hatalmas spanyolfal takart.

– Úgy-e, csodálkozol? – kezdte volna magát igazolni Bikity, akinek már kezdett kissé kellemetlen lenni a különben igen megtisztelő baráti megemlékezés és ragaszkodás.

– Azt a spanyolfalat csodálom, pajtás, – -48- ragadta el hirtelen az ötletet a furfangos Cser és ágy felé mutatott. – Igazán pompás darab! Magamnak is szeretnék hasonlót. Mert, tudod, új berendezés előtt állok.

– De igen, pajtás – mondta Cser egyre a spanyolfalon tartva szemét. – Elhatároztam, hogy felhagyok a gazdálkodással. Nem érdemes már a mai világban gazdálkodni. Eladom a birtokomat, előveszem a diplomámat és feljövök Pestre. Ügyvédi irodát nyitok, vagy valami hivatalt keresek. Meguntam már azt a magányos falusi életet is, medvének való az, nem embernek. A városi élet mégis csak egészen más. Egy kis kultura is csak kell az embernek. Aztán meg, igazad van, pajtás, a csendes, meghitt családi kör, az édes otthon… Szóval új életet kezdek én is, követem a példádat… Megengeded, kérlek, hogy közelebbről megnézzem azt a spanyolfalat?

– Kérlek, kérlek, – mondta Bikity – akár holnap is, napvilágnál jobban megláthatod. -49-

– Most is jó lesz, – sunnyogott Cser és mohó érdeklődéssel vetette magát a spanyolfalra.

Műértő szemmel végig nézett rajta először kívül, aztán megragadta és elmozdította az ágytól, hogy a másik felét is megvizsgálja.

Az ágy, a rendes, kissé rozoga hotel-ágy, még nem volt megvetve, ellenben tele volt szórva az is mindenféle jogi könyvekkel és folyóiratokkal.

– Hm! – szisszent fel csalódottan Cser. – Még itt is könyv, csupa könyv – dörmögte aztán és azzal az ürüggyel, mintha a könyvek érdekelnék, alaposan végig tapogatta, dögönyözte az ágyat. De csak a folyóiratok zizegtek és a rozoga alkotmány eresztékei nyikorogtak. Az a bizonyos lábacska nem volt sehol…

Cser kissé elröstelkedett. A papiros mintha azt zizegte volna feléje és azt nyikorogta volna az ágy: «Wie der Schelm ist, so denkt er…» -50-

– Csakugyan pompás darab, magam is beszerzek egyet, – mondta visszatérve a spanyolfalra és visszakullogott a Bikity asztalához. Valami nagy, különös tanácstalanság ült ki az arcára, a szemeibe.

– Megvallom, pajtás, – mondta elszontyorodva Cser, – kissé különös. Bár hiszen, kérlek én meg tudom érteni… Talán a kedves családod elutazott, kirándult valahová… a Tátrába… az most nagy divat…

– Hát akkor talán… no, no, hiszen én azt is értem, – piszkálódott Cser. – Elvégre az a legjobb családokban is megesik. Egy kis összezördülés… olyanféle, mint a hirtelen támadó és muló nyári zivatar… Talán a feleséged őnagysága kissé ideges… hjah, ezek a mai asszonyok…

– Dehogy, dehogy! – nevetett fel jóízűen -51- Bikity. – A feleségem a legjobb asszony a világon, a legáldottabb teremtés, valóságos angyal.

– No persze, persze, hogy is gondolhattam ilyent, – hökkent meg Cser és tovább puhatolódzott. – Bizonyosan az anyósod… Óh, azok az anyósok!

– Az én anyósom valóságos minta anyós barátom, – mondta meggyőződéssel Bikity. – Minden anyósok tündöklő mintaképe lehetne. Ő már nem is anyós, valóságos édesanya, még annál is édesebb.

– Hát akkor… akkor igazán nem értelek – mondta Cser. – Mi van hát veled?

– Haj, haj, – sóhajtott Bikity, – bajosan is érti azt meg az ilyen magadfajta vidám legény.

– De igen, kérlek, – erősködött Bikity, – most már elmondom vagy legalább is megkisértem. Úgy látom, téves irányban keresed az okokat, amelyek engem ide kényszerítettek. Nem szeretném, ha félre magyaráznád… -52- Nos, hát, figyelj ide. Nekem van otthon négy szobám, noha a jövedelmemből ez idő szerint csak háromra futná, arra is szűkösen. De itt Pesten egy-két szobával mindenki tovább nyujtózkodik, mint amennyire a jövedelme ér.

– Azért, – folytatta Bikity, – mert még így is csak összezsugorodva tudja magát valahogy meghuzni a lakásában és jó, ha ki nem lóg belőle a lába… A pesti lakás – a modern és átlag lakást értem – ugyanis egészen sajátságos valami, aminek, azt hiszem sehol a világon nincsen mása. Ez a modern építő művészet diadala. Ez a diadal pedig abban áll, hogy ugyanakkora helyen, amekkorán régebben egy szoba volt, most három, esetleg négy szoba van. Aki tehát négy szoba után fizet bért (és pedig akkora bért, amekkorát régebben nyolc szobáért sem fizetett), annak tulajdonképen csak egy szobája van vagy a legjobb esetben kettő. A többi csak – rabitzfal. Ez az a boszorkányos -53- csodaszer, aminek a modern pesti építő technika diadala köszönhető. De nem akarlak ilyen fogas szakkérdések fejtegetésével untatni… Elég az hozzá, hogy nekem négy szobám van. Ehez van egy feleségem, egy anyósom, három kis csemetém, akik úgy következnek egymás után, mint az orgonasípok és – hálisten – olyan pompás, egészséges hangjuk van, mint egy jól megépített orgonának. Van ezenkívül egy szakácsném, egy szobaleányom, egy fődadám (aki a legkisebb csemeténket szoptatja), egy aldadám (aki a két idősebb csemetét gondozza) és nagymosáskor egy mosónő, nagytakarításkor egy takarítónő.

Azaz, mindez csak akkor van, ha van. Mert sokszor nincs. Hol az egyik nincs, hol a másik nincs. Sőt van úgy, hogy egyszerre – kettő nincs. Így vagyunk most is… Most például szakácsnő nincs és szobaleány nincs. A szakácsnének ugyanis van egy unokaöcscse, aki huszár a közöseknél. A szobaleánynak pedig van egy unokabátyja, aki huszár a honvédségnél. Ez a két jeles vitéz -54- azelőtt külön-külön szokta volt megejteni rokoni látogatásait. Mult vasárnap azonban egyszerre érkeztek és ha két dudás nem fér el egy csárdában, annál kevésbé fér el két huszár – egy konyhában. Főkép, ha az egyik közös huszár, a másik meg honvédhuszár… No csaptak is a vitézek hamarosan olyan ribilliót, hogy a feleségem menten sírógörcsöket kapott, az anyósom erre (pedig ismétlem, igen szelid lelkű asszonyság) kijött a sodrából és mind a két vitéz mentéjét kitette a konyhából.

– Jól tette, nagyon jól tette! – helyeselt itt közbe Miska, aki eleddig álmélkodva hallgatta barátját. – Elvégre is, ami sok, az sok…

– Igen ám, – folytatta Bikity, – csakhogy az egyik mentébe belekapaszkodott a szakácsné, a másikba a szobaleány és így természetesen ők is kirepültek a konyhából… Nos, hát ezért vagyok én most itt… és még némely más okokból, amelyeket azonban úgyis hiába mondanék el neked. Azokat te, Miska pajtás, soha meg nem értenéd. -55- Hanem tudod mit? Ha mindenáron meg akarod érteni, adok egy jó tanácsot.

– Házasodj meg – nevetett kesernyésen Bikity – és jőjj fel Budapestre lakni.

II.

Cser Miska kissé elszontyolodva vett búcsut tudós barátjától, visszakullogott a szobájába és azon gondolkozott: ne változtassa-e meg a programmját?

Ezzel a gondolattal aludt el és ezzel ébredett, noha igazság szerint a Kövesi Maca «képével» kellett volna mindezt cselekednie. Ama nevezetes cservári találkozás óta ugyanis egyre azt dudolgatta Miska, hogy: «Képeddel alszom el, képeddel ébredek…» És ilyenkor titokban mindig a szép Kövesi Macára gondolt. Sőt a pesti programm egyik titkos pontjaként is ott szerepelt már ez a nóta. A medikus-bálon ugyanis ezt akarta elhuzatni Miska a hajnali szupé-csárdás után a cigánnyal. Természetesen a Maca nagysám fülébe… -56-

De hát mondom, úgy esett, hogy most ama másik gondolattal ébredt fel Cser Miska. Öltözködés közben is azzal foglalkozott, sőt mialatt megreggelizett a Rezeda-kávéházban, azalatt is folyton ez a gondolat bizsergett a fejében.

Amint a kávéházból kilépett az utcára, ismerős hangok muzsikáltak utána.

Az egyik olyan volt, mint valami jól kijátszott mester-hegedű hangja, a másik, mint egy ezüstösen csilingelő csengetyűjé.

Miska visszanézett s már akkor ott is állt előtte a két szép hangtulajdonos. Kövesiné és Maca.

– Kiss die Hand, csókolom a kezüket! – üdvözölte Cser kissé riadtan a hölgyeket.

– Hát maga is itt van, kedves Cser? – örvendezett Kövesiné. – Hát csakugyan eljött? Na, ez igazán kellemes meglepetés.

– Igazán kellemes… igazán kedves, – -57- kontrázott a mamájának Maca és némi zavarral kezdte csavargatni a boája egyik szárnyát, hol a jobb keze fejére, hol a bal keze fejére, miközben a legbájosabb mosolyait nyilazgatta egy-egy alkalmatos pillanatban – a «Miska bácsi» felé.

– Épen a városba megyünk – mondta Kövesiné, – a Macának kellene egy új téli kabát. Ez már olyan – vidékies. Nem akarom, hogy messziről leolvassák rólunk, hogy nem vagyunk pestiek…

– Ó, kérem, kérem – hümmögött közbe Miska és valami udvarias bókot akart mondani. Valami ügyes metaforát, amit valamikor a stilisztikában tanult a szép virágról, melynek nem kell aranyos cserép… De nem jutott hamarosan az eszébe. Mire valahogyan összeszerkesztette volna a mondatot, akkorra már ismét Kövesiné vette át a szót.

– Ah, ez a Budapest!… Itt van csak igazi élet. Elegáns, nagyvárosi élet. Kulturélet. Ott Cserváron begyöpösödik s megpenészedik az ember. Mindig mondom Vilmosnak, költözzünk fel, de őt nem lehet kimozdítani -58- onnan az Isten háta mögül. Még ezt a pár hónapot is sajnálja, amit itt töltünk. Igaz, hogy őt még egyelőre odakötik az üzleti ügyei. Hanem maga, kedves Cser… magát igazán nem értem… Ha jól emlékszem, arról panaszkodott, hogy nem érdemes gazdálkodni. Hát akkor mért vesződik ott azokkal a bundaszagú cselédekkel? Hiszen maga diplomás ember is… a föld mindig eladható, csak szólnia kellene Vilmosnak, nála mindig vannak előjegyzésben olyanok, akik igen jó árt fizetnek a földért…

– No úgy-e? – folytatta Kövesiné. – Remélem, hogy nem is áll meg a gondolatnál. Kár lenne magáért. Keressen magának egy kedves, ügyes kis asszonykát,) – csak valami pesti leányt ne, mert azok tudja, milyenek…) aki majd aztán rak magának egy kellemes, elegáns, puha fészket, de nem ám ott a cserfalvi granáriumban (azt csak hagyja a verebeknek és baglyoknak), hanem itt a fővárosban… Tudja, olyan édes, csendes, -59- intim otthont, amilyent csak itt lehet berendezni ezekben a modern úri komfort minden vívmányával felszerelt pompás palotákban. Ah, ha mi itt lakhatnánk, Macuskám…

– Hm, hm… no, no, – hümmögött Cser és önkéntelenül is az ilyeténkép aposztrofált Macuskára tekintett.

– Ah, mamuskám! – sóhajtott Maca és egyik legelsőrendű, bágyadtan epedő és egyben perzselően tüzes mosolyát nyilazta Miska bácsi sunnyogó szemébe.

– Ha nincs fontosabb dolga, kedves Cser – vetette oda hanyag előkelőséggel Kövesiné, – elkisérhet a Kossuth Lajos-utcába.

– Tartom szerencsémnek! – hajolt meg kissé szegletesen Miska és föltelepedett a hölgyekkel a villamosra.

– Ha pár percig várni akar, azonnal itt vagyunk, – mondta igen kedvesen Kövesiné az előkelő divatárú-üzlet előtt Csernek, aki épen azon gondolkozott, hogyan szeleljen el valami ügyes kifogással. -60-

Most már azonban persze, hogy «várni akart» Miska. Nem is egy-két percig, akár estélig.

– Az ám, – kapott észbe Kövesiné. – Nézze csak, édes Cser, – fordult aztán Miskához, – ha olyan kedves lenne, megválthatná addig a jegyünket. Ha nincs egyéb dolga, maga is velünk tarthatna. Nagyszerű darabot adnak ma a Vígben. A «Betörő király»-t adják. Én már kétszer láttam, de Maca még nem látta és roppant kiváncsi rá. No, úgy-e, lesz olyan kedves?

Miska – mit volt mit tennie – persze, hogy volt olyan kedves. Loholt a jegyárusító boltba, hogy pontosan visszatérjen, mire a hölgyek kijönnek.

– Sajnálom, – fogadta Miskát a jegyárusító kisasszony, – a mai előadásra már nem szolgálhatok. A szinházi pénztárnál azonban lesz még, de tessék sietni, mert onnan is hamar elkapkodják a jegyeket. Ez a darab még mindig táblás házakat csinál. -61- Ma meg épen, mert ma van a századik jubiláris előadása.

– Na, ez csakugyan kitünő darab lehet, – gondolta Miska és elhatározta, hogy ő is megnézi a jubiláris remekművet.

Sietett vissza a divatüzlet elé, hogy megbeszélje Kövesiékkel a dolgot, de a hölgyek még nem jöttek ki az üzletből.

Fel és alá kezdett sétálni az utcán, először hosszabb, majd egyre rövidülő vonalon is mindegyre izgatottabban leste a nagy fényes üvegajtó nyilását. Az ajtó nyilt is, egyre nyilt, de mindig más lépett ki rajta.

Már egészen belefájdult a nyaka és szeme a feszült várakozásba, amely épen félóráig tartott. Szegény, tapasztalatlan Miska nem tudta még, hogy ha két hölgy bemegy a divatárú-üzletbe és azt mondja, pár perc alatt végez, – a legjobb esetben ugyanannyi negyedórát jelent.

– Hiába, – csicseregte ajkbiggyesztve Maca – ez a készárú mind csak olyan -62- mondva csinált, elegáns nő nem veheti magára.

– Majd rendelünk, – mondta Kövesiné, – esetleg fel szaladunk Bécsbe, én ott dolgoztatok. Ha nem lesz más dolga, maga is velünk jöhetne, kedves Cser…

Miska ez irányban már nem nyilatkozott, de magában olyasvalamit érzett, hogy alighanem már dolga akad akkorra. Mindenekelőtt most a színházügyet vélte rendezendőnek.

Abban állapodtak meg, hogy Cser lesz olyan kedves, megváltja a jegyet a színháznál (ha lehet, valami jó páholyt az első emeleten – indítványozta Maca, de ha az már nincs, zsöllye is jó lesz – jegyezte meg a mama – csak az első sorokban legyen). Uzsonnakor majd találkoznak Gerbeaudnál és onnan együtt mennek a színházba.

Cser kocsiba vágta magát, mert az inai erősen roggyadoztak már a hosszú strázsálástól és a színházhoz hajtatott. Szerencsére kapott még három jegyet, de csak zsöllyét, azt is úgy, hogy két szék volt egymás mellett, a harmadik külön. -63-

– Annál jobb – állapította meg magában Miska, a megnyugvás bizonyos kellemes érzésével, – az a két szék jó lesz a hölgyeknek, a harmadikat pedig majd magam foglalom el. Legalább nyugodtan és zavartalanul élvezem a betörő királyt…

(Hjah, kedves hölgyeim, tegyék csak egy kicsit próbára a harminc éven túl levő gavallér türelmét, ha még oly kedvesnek, fürgének mutatkozik is, menten kiüt belőle a mogorva és lusta – agglegény…)

Hat órakor, a megállapított terv szerint, találkoztak Gerbeaudnál és onnan együtt mentek a színházba.

– Ez a két szék itt egymás mellett – rendelkezett Kövesi mama a jegyekkel – jó lesz magának, kedves Cser és Macának. Én majd a harmadik széket választom, az valamivel előbb van, úgyis rövidlátó vagyok.

Cser és Maca elfoglalták a két széket egymás mellett, a mama a harmadikra telepedett. -64-

A színház zsufolva volt közönséggel, szmokingos urakkal, selymes hölgyekkel. Ez utóbbiak voltak többségben. Mintha csak valami szépségverseny lett volna, csupa szép hölgy: érett asszonyszépség, fesledező leánybimbó… És Kövesiné, meg kell adni, pompásan beleilleszkedett leányával együtt az elegáns keretbe. Itt már nem látszott rajtuk a vidékiesség, sőt ugyancsak elemükben voltak. Miskát egy kicsit feszélyezte is már a sok látcső, amelyet a fényesre fésült és fényesre torolt fejű szmokingos urak a szép Maca felé szegeztek. Alig várta már, hogy elsötétüljön a nézőtér.

A kárpit végre szétlibbent. Meleg moraj hullámzott végig a tömött sorokon.

A színpadon, mely félig elsötétített hálószobát mutatott, hatalmas ágy terpeszkedett, habos, csipkés fehér párnákkal, rózsaszínselyem paplannal. Az ágyban, melynek nagy részét egy krizantémvirágos japán paraván födte el, egy hölgy feküdt, de csak a fejét lehetett látni.

Miska, aki utoljára húsz évvel ezelőtt volt -65- színházban és azóta csak az orfeumokat frekventálta, meghökkent. Mi lesz itt?… Kissé el is pirult és félve sandított Macára.

A Maca gömbölyű, fehér arca is nekibiborosodott, de ő nem nézett Miskára. Mereven a színpadra nézett, kicsit előre is hajolt, tágrakerekített szemét szinte odatapasztotta az ágyhoz és meg-megrebbenő, izgatott érdeklődéssel várta, mi lesz itt?

Miska körülnézett. Mindenki úgy tett, mint Maca. Kövesiné is, aki még a lorgnonját is felkapta, pedig ő már tudta, hogy mi lesz itt.

Az lett, hogy az ajtón halkan, óvatosan besurrant egy elegáns, lengő feketeszakállú úr. A hölgy nagyot sóhajtott az ágyban és olyanformán nyujtózkodott, mint valami nagy éhes kígyó…

– Ahá – vélte Miska – az a szegény nő bizonyosan beteg és ez a szépszakállú úr valami tekintélyes orvosprofesszor.

A lengőszakállú azonban, miután óvatossan körülkémlelt, bezárta maga után az ajtót és levetette a kabátját.

– Juj, operáció lesz… – súgta oda Miska -66- a szomszédjának, de Maca csak egyet rántott a vállán és még előbbre hajolt.

A szakállos úr a mellényét is levetette és ezalatt valami szóváltás is történt, de olyan halkan, hogy Miska nem értette. Ő is előbbre hajolt. Mindenki előbbre hajolt. Kövesiné is, pedig ő bizonyosan tudta már, miről van szó.

Ekkor egyszerre valaki dühösen dörömbölni kezdett kívül az ajtón… A nő az ágyban ijedten felsikoltott, a szakállos úr rémülten kapta a kabátját, mellényét és az ágy alá bujt…

Általános derülés. Az első sorokban diszkrét, elfojtott szesszenés, nyikogás… hátrább és a magaslatokon hangos röhej…

– Ujjé, Miska bácsi! – kapott hirtelen Cser karjába Maca. – Most jön a férj… az meg ott az ágy alatt az udvarló… Ujjé, ez lesz a hecc!

Hecc, az csakugyan lett. Tíz óráig egyik hecc a másikat kergette a színpadon. De a Miska bácsi nem igen hallott már ezután egyebet, folyton csak a Maca hangját hallotta: -67-

Pedig, mint hamarosan kiderült, udvarlóról szó sem volt, csakis férjről. A szép szakállú volt a férj és egyben a hirhedt «betörőkirály». Odakünn a rendőrség emberei dörömböltek, akik csakhamar be is feszítették az ajtót, a hiányos öltözetű urat kihúzták az ágy alól, ráadták a mellényét, kabátját, ellenben levették a szépen lengő álszakállát.

De Miskát mindez kevéssé érdekelte. Ő csak a vidám, kedves ujjézást hallotta. Még akkor is az zúgott a fülében, mikor a hölgyeket udvariasan hazakisérvén, sietve és kelletlenül megvacsorázott a Két Rezeda éttermében.

Vacsora után feltámolygott a szobájába és mielőtt lefeküdt volna, jelentékeny módosításokat eszközölt a programmján.

A színházakat és a medikus-bált irgalmatlanul törölte, ellenben ezek helyett felvette a mozikat. Másnap, kora reggel elköltözött a Két Rezedából a Három Rózsába, mely a negyedik városrészben volt. Kövesiék elől -68- valósággal bujdosott, nappal ki se merte többé tenni lábát az utcára.

Pont két hét mulva pedig, ép úgy, mint tavaly, szépen visszautazott Cserfalvára és átvette Perbenyiknétól a kulcsokat.

UTAZÁS A FŐKÖTŐK KÖRÜL.

A «Víg fiúk» törzsasztala mellett (lucus a non lucendo) szomorúan lógatta a fejét az a nehány viharvert öreglegény, aki más mulatság híján már túlesett a vacsorán, mikor a «Három királyok»-hoz címzett vendéglő termei tulajdonképen élénkülni kezdtek. Mert, ej-haj, gyöngyélet a legényélet, de az agglegénynek túl a délidőn (olyan agglegényekről van itt szó, akik pont félkettőkor a hivatalos pennával leteszik a napi munka gondját), nemcsak az árnyéka nő, hanem a délutánjai is ijesztő mértékben nyúlnak és talán a végtelenségbe nyúlnának, ha ott nem volna a «Három királyok», abban a megszokott sarokasztal s mellette («٪ alatt odazárva» – mondja a hivatalízű humor) az öreg «Jani fiam», aki szolgálatra készen -70- vágja el nap-nap után az agglegényi unalom végtelenbe nyúló szürke fonalát a maga élesen pattogó pincér-hangjával, ma, holnap és holnapután egyképen és imígyen:

– Á’sszolgájja, nagyságos uram, pompás őzpörköltünk van ma (holnap nyul, azután más vadállat), melegen ajánlhatom… Fritzi, egy szalvátor-fröcscsöt gyorsan a nagyságos urnak!

De jaj, a «pompás» őzpörköltet fele uton már vissza kell küldeni – a háztetőre (mert ott sétált még tegnap is, ugy-e, Jani fiam?…) a fröcscs is csak kortyonkint csúszik már és inkább a szalvátor-víz, mintsem az alkohol okából fogyasztódik, orvosi rendeletre. A gáláns kalandok elbeszéléséből is kifogytak már a roskadozó gavallérok, különben is «betéve» tudják már egymás kalandjait. Kivétel e tekintetben csak Bori Bandi (ő így írja: Borhy és valamennyien így ejtik: Bogrrhy), ki még a fiatalabb generációhoz tartozik (alul az ötvenen) s ki – az asztal humoristája szerint – olyan, mint ama nevezetes bibliai korsó, soha ki nem fogy és mindennap -71- friss kalandot termel. Valóságos kalandnagytermelő! Csakhogy Bandi ur meg már napok óta távollétével savanyítja a társaságot.

– Bizonyosan valami keményebb szoknyára akadt, amelyik nem akar kapitulálni – jegyzi meg az első szalvátor-korty után a fönt érintett humorista, mivel hogy Bandi ur kalandjai rendszerint a «szoknya» körül sarjadoztak.

Az asztal ügyésze már hűtlenségi perbe akarja vonni, amikor ime, feltünik Bandi magas, szikár alakja s a szokott, szegletesen kecses üdvözlésével elfoglalja a helyét.

– Halljuk, halljuk! – mordul rá tekintélye egész súlyával az elnök, ami a «víglegények» nyelven azt jelenti: bűnös, védd magad, igazold az absenciákat!

– Nos, fiukák – kezdte a maga kissé affektált modorában Bandi – mondhatnám, hogy szabadságon voltam, ami igaz is. És egy kis kéjutazást tettem, mondjuk, az olasz tavak körül. De ez már nem volna igaz, -72- noha sokkal okosabban tettem volna. Az igazság, pur et simple, az, hogy én ezuttal a főkötők körül utaztam…

– Több világosságot! – kiáltott közbe éles hangon az asztal ügyésze!

– … ama bizonyos bájos kis ruhadarabok körül – magyarázta tovább, csöppet sem zavartatva magát Bandi – amelyekkel, mint nagyanyáink és szépanyáink korában oly szépen mondták, a házasulandó ijfú legény be szokta vala kötni valamely ifjú és angyali hajadon leányzó fejecskéjét.

– Minekelőtte az angyali hajadon már jól bekötötte vala az ifjú legény szemét – jegyezte meg a kesernyés humorista.

Neszeltek fel egymásután a többiek is, kiki a maga megcsontosodott modorában.

– Még világosabban és némileg a közelmult – mondjuk az apáink nyelvén szólván, leánynézőben jártam, fiukák! – bökte ki közriadalmat keltve Bandi. -73-

– Topp! – ugrott föl erre az asztal ügyésze – ez súlyos megsértése alapszabályaink első és eleddig egyetlen paragrafusának, amely miniszteri jóváhagyás nélkül bár, de így hangzik: «Nem házasodunk meg soha»… Elnök úr, itéletet kérek.

– Tekintettel arra – jelentette ki hivatalos komolysággal és a helyzet komolyságának megfelelő kacskaringós stílusban az elnök – miszerint a deliquens ballépésére vonatkozólag őszinte beismerésben leledzik; tekintettel nemkülönben arra is, ugyancsak miszerint ezen ballépésének netáni sulyosbító további következményei még nem ismertetnek: – két liter a jobbikból, a megfelelő mellékletekkel!

– Hóhérlegény, teljesitsd kötelességedet! – zugta egyhangulag az asztal.

Fritzi, a «hóhérlegény», vigyorogva hozta a két litert a jobbikból a megfelelő mellékletekkel (ami alatt négy üveg szalvátor-víz értendő) és töltött az uraknak.

Minekutána a poharak vigan egymáshoz kocódtak (lám, mindjárt jobban csúszik a bor, ha ez az ördöngős Bandi veti meg az ágyát és persze, fizeti az árát…), a vádlott folytatta:

– Hát tudjátok, a mamám (az agglegénynek ép úgy, mint a gyermeknek, csak mamája van, nem anyja) és a Róza néni… Nem volt tőlük már maradásom. – Bandi, Bandi – hajtogatták egyre – sebes sólyomszárnyon elszáll fölötted az idő és letarolja ifjuságod ékeit (ők még Jósika regényein nevelkedtek és ebben a mult századi érzelgős stílusban beszélnek mindjárt, ha intimebb családi ügyekről van szó). Mi lesz veled, mi lesz veled, ha tovább is így folytatod? Megrokkansz, elzüllesz és elpusztulsz nyomorultul valahol az útszélen vagy a kórház szalmazsákján… egyedül, elhagyottan, mint valami kivert eb vagy senkitlen csavargó… Nem lesz, aki a szemedet lefogja és virágot ültessen a sirodra… Pedig csak a kezedet kellene kinyujtanod egy drága kis őrző angyal után. A Náci bácsi Málcsikája -75- régen várja már, hogy bekössed a fejét. Csak te rád vár… Megfogadta, hogy máshoz nem megy. És te, szívtelen, rossz fiú, boldogtalanná teszed őt is, a jó Náci bácsit is, magadat is, minket is… akik pedig már féllábbal úgyis a koporsóban állunk… Így duruzsoltak folyton a fülembe és ez utóbbi mondatnál rendesen egymás nyakába borulva keservesen sírni kezdtek. Tudjátok, hogy nem vagyok épen szentimentális legény. De egyet nem birok. Az asszonysírást. Hát még ha a mama és a Róza néni fognak hozzá… Ez a világ első síró-duettje, fiukák! Ezt pénzért lehetne mutogatni. Nincs az a kőszívű emberfia, aki ennek sokáig ellen tudna állani. Én sem bírtam. A minap, egy kiválóan sikerült ilyen síró-duett után, elhatároztam, hogy szabadságot kérek a hivatalomban és elutazom Náci bácsiékhoz. Aztán jőjjön, aminek jönni kell.

– Mielőtt a katasztrófa bekövetkeznék, igyunk egyet – indítványozta a humorista.

Az öreg legények egészen fölvillanyozódva nyultak a pohár után. Már hallani vélték -76- ama bizonyos «szoknya» suhogását, melyet a találékony humorista most, nyilván a változatosság kedvéért, katasztrófának nevezett…

– Hát elutaztam. A kis vidéki állomáson, név szerint Homokszörcsögön, már várt rám a Náci bácsi. Meghatottan ölelt keblére s mivel a nap átkozottan tüzelt s még jó egy órányi kocsiút volt mögöttünk a Náci bácsiék tanyájáig, a szeretetreméltó öreg úr azt indítványozta, térjünk be indulás előtt egy pohár sörre az állomás mellett szundikáló s a «Víg kubikushoz» címzett korcsmába. Persze, betértünk. A víg kubikos épen akkor ütött csapra egy hordót s a frissen habzó árpalé pompásan csúszott. Bevettem hamarosan négy pohárral és az ötödiknél kirukkoltam Náci bácsi előtt.

– Azért jöttem – mondtam keresetlen egyszerüséggel – hogy átadjam a mama és a Róza néni üdvözletét és hogy bekössem a Málcsika fejét.

Náci bácsi látszólag roppant meglepődött, -77- de tettetéshez nem szokott becsületes szeméből ez pislogott felém: «Nekem mondod, amice, mikor én már tegnapelőtt tudtam ezt… Megelőzött egy kicsit a mamád, meg a Róza nénéd…» Hanem azért a látszat kedvéért mégis csak kertelgetni kezdett Náci bácsi.

– Hm, hm… no, no, – motyogta a jó öreg – hiszen hát… ami engem illet… én nem vagyok sommi jónak elrontója, kedves öcsém… És ha a fölséges mennybéli Úristen is úgy rendelte volna, életem legboldogabb pillanata leend, mikor szivetek egybedobban azon magasztos érzelemben, melynek szent házasság a neve. (Náci bácsi is így beszél néha, nem hiába, hogy ő szállította Róza néninek «anno dazumal» a regényeket.)

– Tudjátok, hogy az elvek embere vagyok és nem szoktam zsákban cicát venni. A hatodik pohár sör után – Náci bácsi már készülődött az induláshoz – kifejtettem tehát röviden a szent házasság körül vallott elveimet. -78-

– Szép, sőt gyönyörű dolog is az, Náci bácsi – mondottam – mikor két szív abban a bizonyos «magasztos érzelem»-ben egybedobban. Ez talán a világ legszebb muzsikája. Csakhogy a mai világban nagyon drága muzsika ez, kedves Náci bácsi, ha tudniilik az anyakönyvvezető úr veri hozzá a taktust… Olyan drága, hogy teszem, a magamszőrű legénynek legalább is tízezer koronájába kerül évenkint. Már pedig nekem ez idő szerint – és ama bizonyos «szamárlétra» túlzsufoltsága miatt még beláthatatlan időkig – össze-vissza hatezer korona fizetésem van. Röviden, kedves Náci bácsi, nekem a feleség mellé négyezer korona apanázsra van szükségem. Sine qua non…

A szegény jó Náci bácsi becsületes, életszínü kerek arca egy árnyalattal még vörösebb lett… előbb egy nagy száraz kortyot nyelt, hogy szinte belepattant a hatalmas ádámcsutkája… azután kihörpintette a sörét és így szólt hozzám:

– Kedves öcsémuram, te lehetsz igen élelmes üzletember, még fináncminiszter is -79- lehetsz, de maradj te csak tovább is agglegény, mert jó férj és családapa soha sem lesz belőled. Ahhoz elsősorban idealizmus kell. Az nem üzlet… Én igen szívesen látlak ezek után is, mint vendégemet, de a főkötőt nem te hozod az én leányom számára. A mamád és a Róza nénéd üdvözletét egyébaránt, ha netán nem akarnál tovább fáradni, itt helyben is átvehetem tőled…

Én természetesen megértettem a szép szót. Az üdvözleteket «ott helyben» átadtam Náci bácsinak, aki viszont megnézvén az óráját, tudomásomra adta, hogy a legközelebbi vonat egy óra mulva indul – visszafelé. Aztán felült a bricskájára és elhajtatott.

Szerencsémre nem maradtam egyedül, mert különben megevett volna az unalom. A sörcsapolás hírére (nagy esemény ez, kérem, vidéken és csodálatosan fürge e téren a hirszolgálat!) egymás után jöttek a «Víg kubikosba» a homokszörcsögi intelligencia szomjas tagjai. Köztük volt Traub úr is, a pocakos szörcsögi nábob, népszerű nevén «a répakirály» (tömérdek cukorrépatermeléséről), akit -80- régebbről ismertem, mert a boldogult apámmal üzleti összeköttetései voltak. Azt is tudtam, hogy Traub úrnak egy féltucat eladóleánya van, sőt egyiknek, névszerint Riza kisasszonynak, a tavalyi medikus-bálon erősen csaptam is a szelet. – Na – mondtam magamban, mikor a répakirály begurult – ezt a jó sorsom küldte ide, hogy kosárral ne kelljen beállítanom a mamához és Róza nénihez. Most már ugyis benne vagyok… megpróbálkozom a főkötővel a Riza kisasszony boglyas fejecskéje körül. Hátha több szerencsém lesz, mint Málcsikával. A répakirály elvégre üzletember és talán több érzéke van a modern élet követelményei iránt, mint Náci bácsinak, aki, úgy látszik, egyike még a régi jó világ itt felejtett utolsó mohikánjainak.

Kölcsönös szíves üdvözlés és a nemtudom hányadik pohár sör után (már másodszor csapolt a Víg kubikos) röviden, huszárosan rátértem a Riza kisasszony boglyas fejecskéjére.

A répakirály csakugyan nem tartozik az -81- érzelgős emberek közé. Fellengős frázisok helyett egyszerüen előkotorta bőrkabátja belső zsebéből a ceruzáját, jegyzőkönyvét és így szólt:

Kiszakított egy üres lapot a kövér, zsirosfödelű «notes»-ből, megforgatta szájában a tömpére faragott plajbászát (mindig tömpére van faragva, így kevesebb fogy belőle).

No, ez az én emberem! – ujjongtam magamban – ezzel lehet beszélni. Megmondtam, mi a fizetésem s röviden, dióhéjban előadtam neki is házassági elveimet, mint Náci bácsinak. Csak azzal a kis különbséggel, hogy – okulván a baleseten – apanázs igényeimet ötven percenttel leszállítottam. Elvégre, gondoltam, kezdetben szerényen nyolcezer koronából is kijöhetünk, a többi aztán a jövő és az asszony dolga.

A répakirály nyugodtan végighallgatott, közben különböző számokat jegyzett a papirosára s amikor végeztem, hol rám, hol a számsoraira pislogott apró, szúrós szemeivel. -82-

– Nagyszerű… na, ez igazán nagyszerű – dohogta inkább csak úgy befelé magának – megöregedtem, sok mindent megértem, de ilyent még nem értem… nagyszerű, kolosszál… Tisztelt úr – fordult aztán hozzám – nézze, magának van egy hivatala a miniszteriumban és van hatezer korona fizetése és maga követel kétezer korona apanázst.

– Kérem, ha talán sokalni tetszik – szóltam közbe megszeppenve és ujabb nehány percentes engedményre készen.

– Bah! – kacagott fel erre démoni kacajjal a répakirály (én ugyan csak a regényekben olvastam «démoni kacaj»-okat, de azt mondhatom, fiukák, hogy ez démoni kacaj volt!) és mind a két kezével fogta a gömbölyű pocakját, hogy el ne guruljon. – Bah! – ismételte – istenbizony, ez nagyszerű, kolosszál!… Itt van egy ember, egy úr, a miniszteriumból, a fővárosból. Egy hivatalnok úr, egy úgynevezett magasrangú hivatalnok úr. Van neki hatezer korona jövedelme és ő kér még kétezer korona apanázst. -83- És azt hiszi, hogy abból a rongyos nyolcezer koronából majd ki fog jönni a családjával, a rangjával, a feleségével, a nagyságos, sőt méltóságos asszonnyal… a mai világban, Budapesten… Tisztelt, kedves úr – fordult megint hozzám – maga lehet egy igen finom úr, egy nagy idealista, de maradjon csak agglegény, mert férjnek, családapának nem való. Ahhoz egy kicsit nagyon is – pardon! – élhetetlen a tisztelt úr. Nincs semmi üzleti érzéke. Már pedig, kérem, a mai világban a házasság is üzlet. A legkomolyabb üzlet. Soha elszámítás vagy nem számítás, olyan véresen meg nem boszulja magát, kérem, mint ennél az üzletnél. Már pedig uraságod alaposan elszámította magát azzal a kétezer koronával! Ha legalább négyezeret kért volna, akkor lehetne talán beszélni…

Ezenközben berobogott a vonatom és én csapot-papot otthagyva búcsút mondtam Homokszörcsögnek, a Víg kubikosnak és a répakirálynak. Egész úton hazafelé azon gondolkoztam, mi vagyok hát tulajdonképen: élelmes -84- üzletember-e vagy élhetetlen ideálista?… És vajjon hogy kell hát kezdeni azt a bizonyos «fejbekötést?…»

– Emeletes mamlasz vagy, öcskös, ha éppen tudni akarod! – dörgött közbe itt az asztal elnöke. – Miért nem kérdezted meg a Málcsi vagy a Riza kisasszonyt, azok majd megsugták volna, hol kell kezdeni azt a bizonyos fejbekötést… Különben pedig ez a szerencséd, fickó, ennek köszönheted, hogy most ki nem golyózunk magunk közül és hogy súlyosabban el nem marasztallak. Hóhérinas! – kiáltott aztán a sarokban sunnyogó Fritzi gyerekre – még két litert a a legjobbikból!

M. KIR. AGGLEGÉNYEK.

Kis Péter, a jog- és államtudományok ujdonsült doktora, felöltötte vadonatúj, noha kissé vidékies szabású redingotját és bokrosan sarjadó dús ambicióktól ruganyos léptekkel ment a miniszteriumba, hogy ott – mint a zsebében rejtőzködő s oh, oly nehezen várva-várt nagypecsétes levél igen komolyan felszólította – «haladék nélkül szolgálattételre jelentkezzék.»

– Me-melyik Kisek kö-közül való, ba-barátom? – kérdezte kissé akadozva, bemutatkozása után a miniszteri tanácsos úr ő méltósága, csak úgy a félszemével pislantva föl rengeteg aktagarmadái mögül Péterre.

– Dengelői vagyok, méltóságos uram, – felelte bizonytalanúl Péter, mivelhogy nem volt egészen tisztában a kérdés természetével. -86- Ő egészen másféle kérdésekre volt e rá nézve oly nevezetes, mondhatni ünnepélyes alkalommal elkészülve.

– Hm, szép. Ré-régi csa-család… jó csa-család, – fejezte be az érdeklődést ő méltósága, noha Péter már erősen köszörülte a torkát, hogy előadja azt a csinos kis önéletrajzot (curriculum vitae), amelyet külön ez alkalomra állított össze, s amelyben néhány rövid, de lelkes mondatban főkép azt óhajtotta volna ecsetelni ő méltósága előtt, hogy már az egyetemen is a közigazgatási jognak különösen az a területe érdekelte (a doktori értekezése is erről szólt), amelyiken itt a miniszteriumban most, régi hő óhajtása szerint gyakorlatilag lesz alkalma – bár csekély erővel – de annál nagyobb igyekezettel működhetni, ő méltósága bölcs vezetése alatt, a haza és a köz javára…

– Mo-most pedig ki fo-fogjuk venni a hi-hivatalos, sza-szabályszerű esküt, – fojtotta bele száraz, hivatalos hangon Péterbe a kikivánkozó szép mondatokat ő méltósága -87- és megnyomta az asztalán levő villamos gombot.

A szomszéd szobából erre bejött a fogalmazó úr a «latere.» Megmagyarázta Péternek a szükséges formaságokat (egyik kezét tegye a szivére, a másikat emelje esküre és mondja utána, amint következik: Én Kis Péter esküszöm, stb., stb…) és komoly ünnepélyességgel «kivették» az esküt, amelynek értelmében Péter a hivatalával járó kötelességeket minden időben és minden körülmények között részrehajlatlanúl, lelkiismeretes pontossággal és legjobb tehetsége szerint teljesíteni igérte. Aláírták annak rendje-módja szerint a jegyzőkönyvet is, azután a fogalmazó úr karonfogta Pétert (most már különben «tetu» kollégát) és körülvezette az ügyosztályban, hogy bemutatkozzék és tisztelegjen az összes kartársaknak. Ez a legelső hivatalos kötelesség. A «fizetéstelen tiszteletbeli segéd»-eknél kezdték s úgy mentek fölfelé azon a bizonyos lajtorján, melynek csúcsán az osztályt vezető osztálytanácsos úr ő nagysága ül. Ez ugyan rangellenes eljárás, de azért -88- kellett így megfordítva cselekedni, merthogy annak a hivatalos lajtorjának (fura egy szerszám az, kérem) egyes fokai annál későbben népesednek meg, mennél magasabban vannak s az osztálytanácsos úr például már csak úgy déli harangszó tájban szokta elfoglalni helyét odafenn az őrhelyen.

Az első hivatalos napját körülbelül el is töltötte imigyen Péter. Annyival inkább, mert az osztálytanácsos urat, a fogalmazó legnagyobb csodálkozására, szokatlanul barátságos kedvében s épen villásreggelizés közben találták. Valami csodálatos, rozsdavörös borjúpörköltet falatozott ő nagysága (a szomszéd «Háromkirályok» vendéglőből) s láthatólag derült érdeklődéssel hallgatta ezenközben Péternek – a zordon méltóságos úr előtt bennrekedt, de most annál erőteljesebben előbuggyanó – lelkes körmondatait «szíve ő vágyáról», mely ime, ma beteljesült, továbbá a «közigazgatási jog ama bizonyos területeiről», melyeket Péter már jogász korában is oly kiváló előszeretettel művelt az egyetemen, stb., stb… -89-

A délutánt, otthon a lakásán, levélírással töltötte Péter. Az özvegy édes anyjának hosszú négy oldalon hűségesen beszámolt az utazásáról Dengelőről – Budapestig. A szerencsés megérkezéséről s a nemkülönben szerencsés bekvártélyozásáról bizonyos özvegy Kalimpáné asszonynál. (Igen jóravaló idősebb nő – füllentette a száz aggodalmú öreg asszony megnyugtatására Péter – noha a való tényállás az, hogy Kalimpáné «egy magányos, fess, fiatal úri asszony», amiképen ő maga is hirdette az apróhirdetésekben magát, azaz hogy az «elegánsan butorozott» hónapos szobáját «lépcsőházi» bejárattal, esetleg teljes ellátással és csakis disztingváltabb magányos uri ember számára»…) Különös lendületet vett Péter levele ott, ahol a hivatalbeli fogadtatását ecsetelte. «Az összes kollégák – írta egyebek közt – a legnagyobb szivességgel fogadtak. Már a miniszteri tanácsos úr ő méltósága is különösen kegyes volt hozzám (a családunk iránt is érdeklődött). De külön ki kell emelnem az osztálytanácsos úr ő nagysága kedvességét, -90- aki különben a közvetlen hivatali főnököm. Ő nagy érdeklődéssel hallgatta beszédemet, amelyben mintegy rövid programmját adtam a miniszteriumban kifejtendő működésemnek. És végül abban a nagy megtiszteltetésben részesített, hogy egyszersmindenkorra meg-meghivott vacsorázó társaságába, a vendéglőbeli törzsasztalhoz, melynek ő az elnöke. Az összes nőtlen kollégák (s ilyenek, úgy hallom, igen számosan vannak) ott szoktak vacsorázni. Ez, mondom, igen nagy kitüntetés s azonkívül hasznos is lesz rám nézve, mert bizonyára sokat fogok tanulni a fehér asztalnál is a kollégáktól, akiknek, úgy látszik, az osztálytanácsos úr a szellemi vezérük s a fiatalabbaknak valódi atyai barátjuk… Ma este már ott is vacsorázom (ebédre Kalimpánénál abonáltam), azért sietek zárni e levelemet, stb., stb.»

Még egy másik levelet is írt Péter. Azaz, hogy csak egy képeskártyát, mely bizonyos Vég Piroska nevű úrileánynak szólt, aki úgy látszik, kevesebb szóból is megérti Pétert. Sőt szavak sem épen kellettek a megértéshez, -91- mert a képes lapra, mely a miniszterium büszke, de rozoga (ilyenek nagyrészt a m. kir. miniszteriumok!) palotáját ábrázolta, mindössze egy nyilat rajzolt Péter, még pedig a harmadik emelet egyik ablakához (amely, tán mondanunk sem kell, Péter hivatalos szobáját jelezte), ezenkívül az egyik sarokba meglehetősen apró betükkel (hej, alighanem kitünő szeme van annak a Piroskának!) valami ilyesféle szám- és betürejtvényt pingált: «100.000 p–szi!»… Míg a másik sarokba, nevének kezdőbetüi után annál nagyobb és szinte kiabálva ágaskodó betükkel ezt írta: «m. kir. miniszteri fogalmazó gy»… (A hosszú és különben is magyartalan «gyakornok» szót így egyszerüen «gyé»-re rövidítette, a fölösleges «ideiglenes minőségű díjtalan» szavakat pedig teljesen elhagyta, ami mindenesetre jó nyelvérzékét és az egyszerű, tömör stilus iránt való előszeretetet bizonyítja.)

A «Három királyok»-ban már együtt volt a törzsasztal (az otthontalan öreglegények -92- korán szoktak gyülekezni) az osztálytanácsos úr ő nagysága elnöklésével, mikor Péter belépett.

Még mindig az ünnepi redingot volt rajta, mert némi ünnepélyes fogadtatásra számított, sőt útközben csinos kis dikciót is hevenyészett, melylyel majd az elnök úr üdvözlő szavaira válaszolni fog.

Hatalmas füstfelhő gomolygott a törzsasztal fölött («konzerváljuk magunkat, fiukák, mert különben idő előtt megrothadunk»… – szokta volt hangoztatni az asztal humoristája), a különböző és leginkább tar koponyák úgy látszottak a füstben, mint őszi ködben az érett káposztafejek… A boros üvegek és sörös poharak között ingerült, kemény szavak pattogtak:

Ilyenféle, nem épen barátságos, még kevésbbé ünnepélyes felkiáltások sziszegték-morogták -93- körül Pétert, mikor bizonyos elfogultsággal, udvariasan, mélyen meghajtotta magát a tanácsos-elnök úr előtt.

– Kérlek alássan, nagyságos uram, kegyes bátorításod folytán voltam bátor megjelenni…

– Szervusz! – szakította derékon Péter dikcióját a tanácsos úr, – tedd le magad. Urak, aki még nem ismerné, dr. Kis Péter úr, az új gyakornokunk.

Péter megszeppenve kuporodott le az egyik üres székre. Ez a rettenetes «gyakornokunk» szó, amit ő csak egyszerű «gy» betüvel jelzett, így kimondva (pláne «fogalmazó» nélkül) szinte lesújtotta. Úgy érezte, mintha a csontjait ropogtatná és az agyvelejébe szurkálna az a sok zordon mássalhangzó: gykrnknk!… Brrr… majd a hideg verejték verte ki tőle.

Néhányan a szomszédságból kezet fogtak vele, mások csak némán intettek, de mindenki ezt gondolta magában:

Az egyik tömzsi, kerekfejű és erősen őszbecsavarodó asztaltárs (címzetes segédtitkár a miniszteriumban) vette fel a szót. Ő is csak az imént érkezett s a nagy háborgást okozó követ ő dobta a társaság meglehetős posványosan hullámzó hangulatába.

– Hát igen, – mondta élesen pattogó hangján a kis ősz ember, – Karcsi főbelőtte magát! Még pedig alaposan. Mausztodt!… Már viszik is a boncasztalra.

– Igazán borzasztó! – fakadt ki újra az egyik fiatalabb kolléga (fogalmazói rangban és szintén szapora fehér fürtökkel az üstökében.)

– Borzasztó… borzasztó! – pattogott vissza a kerekfejű – az ördögöt borzasztó! Sőt nagyon egyszerű és természetes. A legtermészetesebb ügy a világon. Épen olyan természetes, mint ahogyan én, te, ő (itt épen Kis Péter felé bökött, aki ijedten rezzent össze) és mind, akik most itt szemforgatva sopánkodunk, hasonlóan cselekedtünk -95- volna, ha lett volna vagy volna annyi fiatalos hebehurgyaság (vagy férfias bátorság – ahogy akarjátok) bennünk is, mint Karcsiban. Ha nem lettünk volna, vagy nem lennénk elég okosak vagy gyávák (megint: ahogy tetszik!) ahoz, hogy emberi életet kezdjünk élni. Igaz, őszinte, egész emberi életet… Épen olyan természetes, mint amilyen természetellenes az, hogy én, te, ő és mind, akik itt vagyunk napról-napra, itt ebben a bűzös, margarin- és spiritusz-szagú kocsmában és hizlaljuk az epénket és aszaljuk a szivünket és az agyvelőnket… hogy végezetül még a férgek is csalódjanak majd bennünk, amelyek pedig egyedül fűznek szép reményeket ehez a mi nyomorult, hazug féléletünkhöz, amely silányabb, érték nélkül valóbb az állaténál, mert az legalább kölykeket nevel… Hát ez a Karcsi, akit itt most szegénynek, szerencsétlennek sopánkodtok, legalább élt. Egész emberi életet élt. Ha egy évig, vagy akár csak egy hónapig élt volna is, de élt. Volt bátorsága élni… Volt bátorsága hallgatni érző, fiatal szíve -96- dobogó szavára… egészséges meleg vére ritmikus lüktetésére… És nem fojtotta az emberi élet e legfenségesebb zsolozsmáját hazug és gyáva alakoskodással füstös kocsmák és kávéházak bűzös csörömpölésébe és útszéli lebujok feslett sikongásába, mint én, te, ő és mind, akik most itt aszott szívvel és ehrlich-hata után nyöszörgő vérrel sopánkodunk… Az megint más lapró tartozik, hogy ezentúl csak dolgozott, becsületesen, emberségesen (sőt sokszor már szinte állatmódra) a hivatal taposó malmában… hogy nem kereste malmára a nagyokat lendítő, de legtöbbször – hiszen tudjuk, látjuk – gyanus forrásokból ömlő és piszkos sodrú nagy vizeket… hogy őszbecsavarodó fejjel még mindig a «ranglétra» alsó, görhes fokain kuporgott, míg nála sokkal hitványabbak az ő vállain át kúsztak a magasba… hogy hat szép gyermeket adott a hazának, a tekintetes haza pedig adott neki olyan fizetést, amelyért a mészáros, a pék és társai csak három sovány porcióra valót hajlandók naponkint adni és olyan úgynevezett «lakbért», -97- amelyért a legkülvárosibb háziúr sem áll ma már szóba az emberrel… Ez, mondom, és minden egyéb, ami ezután és ebből következett, már nem az ő dolga. Ő elvégezte a maga dolgát emberségesen és punktum!

– Az a vén paralitikus dadogány az oka mindennek! – süvített fel itt egy ingerült, éles hang, – ha ő az ősszel penzióba megy, Karcsi most előlépett volna.

– No, csak azt várjátok, míg az elmegy, – kontrázott egy másik, – azt csak az Entreprise huszárjai mozdítják el onnan…

– Igyunk, fiukák! – igyekezett földeríteni a komor hangulatot a humorista. – Vigasztalódjatok: sohse halunk meg és sohse – lépünk elő!

– És vigasztalódjunk, – szólalt fel ismét a kerekfejű s egy ívet vett elő a zsebéből, – hogy nekünk még telik az elpocsékolt hitvány életünk árán egy-két garas a kollégáink koszorújára. Irjátok alá!

A kollégák ittak, aláirták az egy, usque két koronáikat és megint ittak. Péter is aláírt -98- egy koronát. Ez volt tulajdonképen az első komoly hivatalos működése.

Péter úgy gondolta, hogy illendő dolog hazakísérnie a főnökét, aki – úgy vette észre – kissé rövidlátó is és egész este, jó példával járván elől, igencsak szorgalmasan hozogattatta a «három decit.» (Mert a tanácsos úr elvből mindig csak három decit hozat – egyszerre.)

– Na, fiacskám, – mondta hazamenet atyáskodó hangon, de pajtáskodó, boradta őszinteséggel Péternek a tanácsos úr, – most már láttad: miféle virágok fakadnak majd számodra azon a bizonyos mezőn, amelyről délelőtt ott a hivatalban olyan lelkesedve beszéltél. Nem akartalak akkor zavarni. Elvégre is a hivatal – hivatal! Meg aztán igazán olyan derüs félórát szereztél nekem, amilyenben már régóta nem volt részem. Mintha csak enmagamat láttam volna – -99- harminc évvel ezelőtt… és a saját akkori hangomat hallottam volna… Én is épen így beszéltem akkor a főnököm előtt, fiacskám. És «álmaim is voltak, voltak»… mint a költő mondja. Épen úgy, mint neked. És volt vadonatúj szalonkabátom is, amelynek zsebében, a szívem fölött, egy bodros fejű kis leánynak arcképét szorongattam, aminthogy valószinüleg a te kabátod zsebében is ott szorong valami kis bodros fejű… Én is írtam akkor igen szép, érzékeny és ambicióktól duzzadó levelet az édes anyámnak, no és egy másikat annak a kis bodros fejűnek… Aminthogy bizonyosan te is írtál. És látod, mi lett a vége. Egy savanyú kedvű, rezes orrú, részeges agglegény, fiacskám. Olyan, mint a többi, akit ott láttál a «Három királyok» asztalánál és amilyeneket a többi kocsmákban is láthatsz. Magyar királyi agglegény, fiacskám… Aki éjfélkor tántorog haza a füstös csapszékből, tíz órakor ébred fejzúgással és gyomorémelygéssel… Dél felé betámolyog a hivatalába, komisz borjúpörköltet eszik, sört iszik rá, -100- aztán pipára gyújt «simliket» gyárt és böfögve várja, míg fölfordul, aki előtte van a szamárlétrán. Addig várja, míg egyszer csak maga is fölfordul… és a kutya se ugat utána… Na, jóéjszakát, fiacskám!…

A PÁRNÁZOTT AJTÓK MÖGÖTT.

– Semmi «de»! Öltözz és megyünk. Punktum. Azt az erdő-ügyet végre is el kell már egyszer intéztetnünk. Ez most már jóformán életkérdés ránk nézve. Aztán meg…

– Azt én jobban tudom. Csirke ne tanítsa a tyúkot. Manapság semmi sem megy magától. Mindent meg kell mozgatni. Az úgynevezett «hivatalos gépezet» meg épen csigalassúsággal vánszorog előre, ha az ember egy kis művészettel nem lendít rajta. -102-

– De mikor én semmi tehetséget nem érzek az efajta lendítő művészethez.

– Légy nyugodt, fiacskám, ezt én megint jobban tudom. Én jobban ismerem a tehetségeidet, mint te magad. Te még azt sem tudod tulajdonképen, – hiába olvastál annyit össze-vissza, hogy mit tudsz. Nohát tudd meg, lelkem, hogy minden nő született lendítő-művész. A világ sohasem ment volna előbbre asszonyi lendítések nélkül. De ez most nem tartozik ide… A mi azt a bizonyos önérzetet illeti, – azt is csak a könyveidből szoptad, – hát ez esetben a felől is teljesen nyugodt lehetsz. Semmi sérelem nem fog esni az önérzeteden. Tudod, hogy először dr. Kabócza fogalmazóhoz megyünk. Majd ő jelent be a kegyelmeshez.

– Hát épen azért. Vagy annyival inkább el kell jönnöd. Meg kell ismerned.

– Köszönöm. Ha őt nem ismerem is, de ismerem a fajtáját és nem kérek belőle. Őszintén gyűlölöm ezeket a raccsoló, nyafogó, -103- nyegle ficsurakat, még ott is, a hol leginkább a helyükön vannak: a zsúron, a társaságban, bálban. De a hivatalszobában meg épen nem vagyok kiváncsi rájuk, a hova nagyrészt a protekció ültette őket és a hol egyebet sem tesznek tíztől félkettőig, mint a körmüket fényesítik, esetleg fölényeskednek és gorombáskodnak a közönséggel, vagy a mint ők mondják, «a pasasokkal.» Nohát én nem akarok ilyen «pasas» lenni se Kabócza úr, se más uracskák jókedvére.

– Marianne, Marianne, te belőled megint a te modern naturalista, verista meg isten tudja, miféle ista íróid beszélnek, a kik mindig fekete szemüvegen át nézik a világot.

– Sőt épen szemüveg nélkül, éles és nyitott szemmel nézik. De nem is szorulok e tekintetben a különben igen tisztelt író urakra. Magamnak is jó szemem van és azzal nézem a világot és az embereket.

– Nohát akkor majd néz meg Kabóczát. Ő egészen más, mint a milyennek te képzeled. Kabócza komoly, érett ember. Azonkívül finom művészlélek. Csupa szolgálatrakészség -104- és szeretetreméltóság. Azért is vette maga mellé titkárul a kegyelmes úr. Kabócza a hivatalán kívül művészettel is foglalkozik. Épen úgy, mint te, Marianne, festeget szabad óráiban. A multkor elárulta, mert nekem különösen nagy tisztelőm. Én is említettelek neki téged és nagyon melegen érdeklődött irántad… a művészkedésed iránt… Azonkívül Kabócza nőtlen ember…

– Na! Igaz, hogy egy kicsit szürkül már, de édes lelkecském, mi sem vagyunk már épen mai csirkék… Remélem, most már megértettél, drágám. Eredj hát szépen és vedd fel az új ruhádat, a rózsaszínűt. Kabóczának igen finom ízlése van és kedvenc színe a rózsaszín…

– Igen, mama, – kapitulált végre Marianne. És mivel belefáradt már az ellenkezésbe vagy talántán egyéb okokból is, ment és fölvette szépen a rózsaszínű új ruháját.

A mama is szépen kicsipekedett és útrakeltek a két lendítő-művészek. -105-

II.

Míg őnagyságáék öltözködtek és a különféle csökönyös pesti járóműveken nagy üggyel-bajjal eljutottak a miniszteriumba, azalatt odafenn, az egyik hivatalos szobában különös és egészen szokatlan dolog történt.

Épen a Kabócza doktor szobájában olyasféle jelenetek játszódtak le ezalatt, a minők ezelőtt csak a különböző t. c. elv- és szaktársak gyűlésein szoktak előfordulni, nem pedig a nagyságos (noha tulajdonképen csak tekintetes) miniszteriumi urak konventikulumain. Mert aféle rögtönzött konventikulum volt Kabócza szobájában, a melyen egy csomó deresedő fejű és többé-kevésbbé nekigömbölyödő embonpoint-ü úr vett részt. A derességben és gömbölyűségben ugyan mutatkoztak néminemű különbségek, de egyébként rangban mind egyenlők voltak a konventikulum tagjai: tekintetes fogalmazó urak.

A gyülekezés nem volt ugyan szervezve és rendőrhatóságilag engedélyezve, mégis úgy látszott, hogy az elnöki tisztet Kabócza -106- doktor viselte, bizonyosan azon a címen, hogy neki volt a legderesebb feje és a leggömbölyűbb embonpointje. De ezenkívül ő állt a legbizalmasabb lábon a kegyelmes úrral is, a ki legutóbb aféle titkári teendőkkel bízta meg Kabóczát, a mi a miniszteriumban igen nagy kitüntetés számba megy.

Kabócza ilyetén csöndes elnöki minőségében egyelőre nyugodtan szívta tintafoltos asztala mellett a rosszul szelelő portorikóját és szabad folyást engedett a kollégák érzelmeinek, a melyek elintén csak csöndesen mormolva bugyborékoltak, de azután mind erősebben zajgó hullámokat vertek.

Az egyik apróember kolléga, a kinek azonban a legélesebb hangja volt, vitte a szót.

– Tehát, fiukák, – rikácsolta a kis ember, – ezennel van szerencsém indítványozni, hogy alakítsuk meg az elaggott fogalmazók egyesületét, röviden az EFE-ét.

– Ohó! – kiáltott közbe egy másik, szintén deresedő «fiuka», – az nem jó lesz. A cégér legyen tetszetős, manapság minden -107- a jól megválasztot cégértől függ. Mi az, hogy «efe»? Ide még egy szó kell, a mely K-val kezdődjék. Akkor aztán így fest a cégérünk: K. E. F. E.! Ez már valami. Tetszetős és praktikus. Még bizonyos titokzatosságot is kölcsönöz az egyesületünknek, a mi nagyban emeli a tekintélyünket kifelé. Ma már úgyis mindenki valami titkos társaság tagja. Ki szabadkőmíves, ki kongregációs, ki fajmagyar turáni levente. Ha azután gyülésezünk, egyszerűen azt fogjuk mondani, hogy «kefélünk», mint a hogyan szabadkőmíves polgártársaink «vakolnak».

– Helyes, helyes! – nyilatkozott meg a közvélemény és a fiúkák törték a fejüket, mi legyen hát az a k-val kezdődő szó?

Végre jobb hiányában a «keservesen» szóban állapodtak meg és ezzel megalakult a Keservesen Elaggott Fogalmazók Egyesülete, vagyis röviden a KEFE.

– A korelnökség mindenesetre engem illet, – mondta most az aránylag legnyurgább kolléga, – nekem az ezer koronás lakáspénzemhez van tizenhat és félévi szolgálatom, -108- hat neveletlen gyermekem és egy anyósom.

– Én a díszelnökségre jelentem be igényemet, – szólt egy másik, szintén az ösztövérebbek közül, – még pedig azon a címen, hogy nekem dupla anyósom van.

– Ferdi, ne légy gyöngédtelen! – figyelmeztette valamelyik lovagias kolléga.

– Ezt a viccet már ismerjük a «Fliegende»-ből, – akarta letorkolni Ferdit egy másik tagtárs.

– Nem viccelek, fiúkák, – mondta komolyan Ferdi. – Nem úgy értem, hogy az anyósom duplán számít. Valósággal két anyósom van. Egyik a boldogult első feleségem után, a másik a második után. És mind a kettő nálam lakik. Persze, külön szobában.

– Így a lakásom, – folytatta még komolyabban Ferdi, – épen háromannyiba kerül, mint a mennyi a lakáspénzem. Hát tessék igy lakni és azonkívül még egyebet is -109- cselekedni, például húst enni, a mire néhanapján mégis csak szüksége van az embernek.

Ilyenféle jogcímeken hamarosan akadt pályázó az alelnöki, másod-alelnöki, titkári tisztségre, úgy, hogy végül az egész egyesület csupa érdemdús tisztikarból állott.

– Elég a tréfából, fiúk! – szólt közbe elnöki tekintélyével Kabócza. – A dolog sokkal komolyabb…

– Annyira komoly, pajtás, – hangzott egy szomorú, komor hang, – hogy csak sírni vagy nevetni lehet rajta. De mivel a sírás nem használ, hát nevessünk. Vagy nem kacagni való-e, hogy itt húzzuk az igát türelmesen 10–15 év óta s mikor, mint most is, valami üresedés van, hát a nyakunkba dobnak holmi levitézlett képviselőket és főispánokat, a kik annyit értenek a mi dolgunkhoz, mint a tyúk az abécéhez. Neked még csak könnyű a dolgod, mert volt elég eszed, hogy nem nősültél…

– Nekem sem olyan könnyű, mint gondoljátok, – felelte Kabócza. – Minden embernek -110- megvannak a maga keresztjei, ha nem is hurcolja sopánkodva a piacra azokat… De ez most nem tartozik ide. Ide csak az tartozik, hogy a mit most ismét el akarnak velünk követni, az már vérlázító igazságtalanság és ezt nem fogjuk türni. Elvégre ma már az utolsó utcaseprő és ki tudja kiabálni a maga jogait, csak mi sunnyogunk gyáván, nyomorult szellemi proletárok… Hát emeljük föl a szavunkat egyszer már mink is! De nem léhán viccelődve, hanem komolyan, mint komoly férfiakhoz illik. Most mindjárt deputációba megyünk a kegyelmes úrhoz és ha ez nem használ, tovább megyünk, a parlament, a nyilvánosság elé. Memorandumot írunk, a melyben könyörtelenül leleplezzük ezt az egész protekciós korrupciót… Majd megírom én!

E gyujtó szavak hatása alatt a KEFE nyomban küldöttséggé alakult és bement a kegyelmes úrhoz. Hamarosan ki is jöttek. Hogy mi történt a vastagon párnázott ajtók mögött, az nem egészen bizonyos. Bizonyos azonban az, hogy Kabócza doktor egyenesen -111- a szobájába sietett, magára zárta az ajtót és neki gyürkőzött a memorandumnak.

III.

Az első dörgedelmes körmondatának a derekán tartott épen, mikor a szolgája rákopogtatott.

– Két nagysága van itt, – mondta a szolga és átadta a már jól ismert névjegyet, a melyre most ő nagysága a saját neve után azt is odaírta, kétszer aláhúzva «és leánya.»

– Várjanak egy kicsit, – rendelkezett kurtán Kabócza és folytatta a körmondatot.

– Na, – jegyezte még odakünn gúnyosan Marianne, – hát ez az a finom Kabócza?

– Csak ne idegeskedjél, kérlek, – mondta a mama, – bizonyosan valaki van nála vagy valami sürgős dolga van. Majd akkor beszélj, ha meghallgattad.

Kabócza ezalatt befejezte a kacskaringós -112- körmondatát, füle mellé dugta a tollat és kérette a hölgyeket.

– A leányom, – mutatta be Mariannet kedveskedő hangon a mama. – A Marianne leányom, a kit a multkor említettem. Valami közös komissiónk volt útközben, hát őt is felhoztam.

– Örvendek, – mondta Kabócza, csak úgy félig pislantva föl az írásai közül és helyet mutatott a hölgyeknek a rozoga, vedlett bőrdiványán. – Az ügye, nagyságos asszonyom… nemde az erdő-eladás…

– Marianne szintén rajong a festészetért, – folytatta a mama, ügyet sem vetve az erdő-eladási ügyre. – Minden szabad idejét a pikturának szenteli. Természetesen a háztartás gondjai mellett… mert azt is ő végzi…

– Az szép, nagyon szép, – dörmögte Kabócza. – Már informáltam a kegyelmes urat…

– Mi köze a kegyelmes úrnak a mi háztartásunk gondjaihoz? – kérdezte magában Marianne. A mama pedig rendületlenül folytatta: -113-

– Bizony, Marianne, ezt a szemébe is meg kell mondanom, komoly leány, a ki a léha zsúrozás, korzózás helyett hasznos és praktikus dolgokkal foglalja el magát… Nemde, ön is helyesli ezt, doktor úr?

– Mindenesetre, – bólintott idegesen Kabócza s kihúzta füle mellől a tollat, – jól teszik a tisztelt hölgyek, ha ők is megfogják ma már a dolgok komolyabbik végét… Ámbár vannak a pikturánál hasznosabb és praktikusabb dolgok is… A kegyelmes úr egyébként, ismétlem, mindenről informálva van. Nem hiszem ugyan, hogy belemenjen a föltételekbe, de tessék megpróbálni.

Marianne titokban egyet csípet a mamája selyemblúzán és nyugtalanul izgett-mozgott a bőrdiványon.

– Most épen szabad a kegyelmes úr, azonnal bejelentem nagyságtokat, – mondta tovább Kabócza és a következő percekben már a kegyelmes úr előszobájában várták szorongva önagyságáék, mikor nyílik meg számukra a párnázott ajtó.

Kabócza doktor visszasietett a szobájába, fogta a tollát és komoran nekifeküdt a második, még dörgedelmesebb körmondatnak.

IV.

Őnagyságáék valamivel tovább maradtak a párnázott ajtó mögött, mint Kabóczáék.

Kabócza doktor már az ulolsó körmondatát is befejezte, három felkiáltó és két kérdőjellel, mikor a kegyelmes úr hivatta.

– Nézze kedves barátom, – mondta nyájasan mosolyogva és egy nagy aktacsomót adott át Kabóczának, – intézze csak el ezt. Tudja, az az erdő-ügy… Meggondoltam a dolgot, belemegyünk a tulajdonos föltételeibe, aszerint intézze el. De sürgősen, kérem, ha lehet, még ma. Deputációkat pedig máskor ne vezessen hozzám, mert ezzel árt a karriérjének, különben gondom lesz önre.

– Igenis, kegyelmes uram! – hajlongott finoman, kedvesen Kabócza és boldogan sietett vissza a szobájába.

Kinézett az ablakon az utcára. Szerette volna visszainteni a hölgyeket. Kedvesen, -115- finoman leköszönt nekik, de azok nem vették észre. Épen akkor ültek be egy gummikerekübe és elhajtattak.

Kabócza egyet gondolt, összetépte a KEFE memorandumát, leült és elintézte az erdő-ügyet «azonnal, még ma»…

ŐSZ.

– Tisztelt kolléga úr, – így szólt a nagyhatalmú hivatalfőnök némi ünnepélyességgel és bizonyos fokú leereszkedéssel Fa Jánoshoz, nyár elején, mikor a szabadságok kiosztásáról volt szó – óhajtanám, hogy kegyed most is, mint a mult évben, csak az ősszel venné igénybe szabadságidejét. Az ügyosztályt, tetszik tudni, nem bízhatom mindenkire. Szóval, a hivatal érdekei úgy kívánják…

Fa János, a mindig lelkiismeretes és buzgó hivatalnok, most is, mint a mult évben, tisztelettel hajolt meg a főnök úr óhajtása és a hivatal érdekei előtt.

– Kérem, méltóságos uram, – mondta – a dolog rendben van. Szabadságomat az őszszel fogom igénybe venni.

Hivatalos aktát «vettek fel» róla és ezzel -117- Fa János szabadságügye végérvényesen el volt intézve.

Erre azonban csak akkor sejtett rá Fa János, mikor hazatérve, egy levelet talált az asztalán. A borítékon mindjárt felismerte a Menyus bácsi – t. i. Kócs Menyhért úr – kissé immár öreges és rusztikus vonású szarkalábírását és a pusztamezői pósta bélyegzőjét. A tartalmát is jóformán tudta már kívülről.

Ez a levél ugyanis évek óta pontosan megérkezett igy nyár elején a pusztamezői Kócs-portáról, amelyhez némi távoli atyafiságos szálakon kívül különösen kedves és meleg ifjúkori emlékek fűzték vala Fa Jánost. Az ifjabb Kócs Menyhért barátsága révén tudniillik, akivel János valamikor együtt tanult a pápai kollégiumban. Együtt is laktak. A kvártélypénzt egészen Menyhért fizette, sőt a Jancsi gyereknek – teljesen a maga kenyerére taszított diák volt Fa János – bizony a kosztja is jóformán abból a mozgó -118- éléskamrából került elő, amelyik – Kócs néni jóvoltából – hogy úgy mondjuk, permanens szolgálatot végzett a pusztamezői öreg kastély és a pápai kis diák-szoba között. A vakációit is Pusztamezőn töltötte Jancsi diák, ahol tejbe-vajba fürösztötték és két hónap alatt szinte kihizlalták a következő tíz hónapos «szűkesztendő»-re.

Fa János pedig mindezek fejében aféle mentori szolgálatot teljesített Kócs Menyus körül, védelmezvén őt főképen a kajánabb természetű diáktársak csipkedő imposztorkodásai ellen, amelyeknek a kissé gyámoltalan és vékonypénzű Kócs Menyus különben állandó céltáblája lett volna, ha Jancsi elébe nem állítja két erős karjának a tilalomfáját.

Az egyetemre is együtt mentek. Az örökké füstös, kormos nagyvárosban azonban egyszerre csak ama nagy Kaján támadta meg a kis göthös Kócs Menyust, amely ellen nem volt hatalma már Fa János két erős karjának. Hosszú délvidéki utazás után egy szép tavaszi napon a szegény fáradt Menyus visszaérkezett a pusztamezői akáclombos temetőbe. -119-

Ezután indultak meg azok a bizonyos levelek, amelyekben az öreg Menyus bácsi szíves, meleg barátsággal hívta mindig Fa Jánost egy kis vakációzásra, jó falusi levegőre. János úr eleinte szorgalmasan el is látogatott minden nyáron Pusztamezőre. És hogy valamivel viszonozza a szíves vendégbarátságot, most a kis cseperedő Iluskát, a Kócs-törzs legifjabb bimbó-hajtását, vette szerető gondozásába. Gyönyörű hajasbabákat és képes abécéket vitt neki Pestről, megtanítgatta a betűvetés mesterségére, hancurozott vele a kertben, a réten, játszott bujósdit és haragszomrádot.

Fa János egyszer csak azt írta vissza Menyus bácsi invitáló levelére, hogy az idén – sajnálja – nem mehet Pusztamezőre. A körülmények… a viszonyok… a sok dolog… leköti a hivatal, stb. stb… Hanem a jövő évben… reméli… talán…

Menyus bácsi levele (egyre melegebb hanggal és egyre reszketősebb írással) minden -120- nyárelőn pontosan megérkezett. Fa János válasza (egyre szűkszavúbban) mindig az volt rája: sajnálja, most nem lehet… reméli, jövőre…

Pedig utóbb már igen kedves postscriptummal is bővült a pusztamezői levél ilyenképen: «Bizony már Iluska is haragszik a rossz Jancsi bácsira, hogy ilyen hűtelen lett hozzánk…» Ez az utóirat később némi stiláris változáson ment át. Nevezetesen, Iluska helyett – Ilona, Jancsi bácsi helyett – Fa úr állt benne s kezdődött: «Bizony, Ilona is sokat emlegeti Fa urat.»

Ebből a legutóbbi levélből meg már végkép elmaradt a postscriptum. Pedig Fa János most épen azt kereste legelőször benne. Ez hirtelen egy kicsit szeget ütött a fejébe, mondhatnók – a szíve tájékára… És most kezdett olyasvalamit érezni, hogy az a szabadságügy talán még sincs egészen rendben…

Némi gondolkozás után leült és igen meleghangú választ írt Menyus bácsinak. Őszinte nagy sajnálattal jelezte (és most nem udvarias közhely, ravaszkodó kitérő volt ez), hogy -121- a nyár folyamán megint csak nem mehet. A hivatal érdekei úgy kívánják (és magában pokolra kívánta, most először, a hivatal érdekeit), hogy csak az ősszel veheti ki szabadságát. Hanem akkor föltétlenül élni fog a kitüntető szerencsével, meg fogja ragadni a kedves alkalmat és sebes sólyomszárnyakon repülend Pusztamezőre!

Hosszú levelében, mely szinte részletes önéletrajzzá bővült, beszámolt az utolsó látogatása óta eltelt idővel, felsorolta az okokat (persze, nem valami pragmatikus megbízhatósággal), amelyek mindezideig akadályozták és a levél végére, amit eddig sohse szokott, most ő biggyesztett utóiratot, mely szóról-szóra így hangzott: «Remélem, miszerint az aranyos kis Iluska is ki fog békülni azzal a rossz Jancsi bácsival!!…»

Másnap és a következő napokon aztán a hivatalban is különös dolgok történtek Fa Jánossal.

A megcsontosodott minta-hivatalnok egyszerre csak ridegnek, szűknek, börtönösnek találta a hivatalszobáját, melyet pedig azelőtt -122- igazi otthonául tekintett és már előre örült, ha az örökké lármás bérkaszárnyából, melyben kopottas legénylakása volt, a patriarkálisan csendes, pipafüstös ódon boltívek alá menekülhetett. (A hivatal épülete kolostor volt valamikor.) A mindig lelkiismeretes és buzgó robotolónak egyszerre csak kezdett valahogy nem akarózni a munka. A restanciák halomra gyűltek az asztalán. Ha egy-egy sürgetett aktát kényszeredetten előkotort, egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a józanul szürke hivatalos papirost mindenféle fantasztikus ákom-bákumokkal kanyargatta tele, akárcsak diákkorában az algebrajegyzeteit… És ebben a nagy kesze-kusza, minden értelem nélkül való betű- és vonallabirintusban csak egy értelmes szó bujkált – mint pipacs a vetésben – hol itt, hol amott ütve ki a fejét, kissé más-más árnyalatban, de mindig mosolygó édes derűvel: Ila… Ilus… Iluska… Ilonka…

Otthon pedig, a rideg legénytanyán, mindenféle kedves és bohó emlékek rajzották körül ama szép nyári napokból, amelyeket -123- Pusztamezőn töltött. Különösen egy eddig figyelemre sem méltatott jelenet ébredt minduntalan és egyre elevenebb életre az emlékezetében. Egyszer haragszomrádot játszottak Iluskával.

– Akkoj én leszek a feleséged és akkoj nem hajagszom jád! – mondta rá nagy komolyan és hangos derültséget keltve a kis pöttyöm menyasszonybimbó.

Fa János édesdeden elmosolyodott, úgy befelé magában, mikor ezt a bájosan együgyű jelenetet újra meg újra az emlékezetébe idézte. Lám csak – morfondirozott el azután – hogy ő erre sohsem gondolt idáig… Igaz, hogy nem is igen gondolhatott eféle gyerekségekre pályatörő, kenyércsikaró nagy -124- munkája közben. Mert protekció híján, lépésről-lépésre a maga erejével kellett utat törnie előre és minden nagyobb falat kenyeret a maga erejével kellett kicsikarnia abból az egyre jobban megrohant és egyre szűkebben sütő közkemencéből, melynek hivatal a neve.

Húsz esztendő elszánt tülekedése, kemény munkája kellett ahhoz, hogy a kenyér mellé egy kis pecsenyére, pohár borocskára is tellett. Evés közben jön meg az igazi étvágy. Fa Jánosnak most már egy kis csemegére is étvágya támadt. És lehetett volna-e az ő számára a kerek világon kívánatosabb, édesebb csemege, mint a kis Kócs Iluska nevető kék szeme, ölelő puha karja, csókratermett ajka?…

Ezt a kérdést, az ábrándozás egyre gyakoribb óráiban – miközben a pusztamezői vadvirágos réteket járta – maga vetette fel maga előtt Fa János és nyomban meg is felelt rá magának.

Diktum-faktum, mikor végre (hej, csigahason!) megérkezett az ősz és vele a szabadság, -125- János úr mindjárt másnap csomagolt és – ha nem is «sebes sólyomszárnyon», csak lassan döcögő vicinálison – elutazott Pusztamezőre.

A kis vadszőlős állomáson – méla őszi napsugárban piroslottak már a csipkés falevelek – Menyus bácsi várta a vendéget. Arcán a régi szíves mosoly, de szép fehér patriárkafeje kissé megsárgult. Valamikor kemény katonás járása is megroggyant és bár nagy igyekezettel emelgette lábát, bizony már sűrűn csosszant, ritkán koppant a lépte.

János úr mindjárt az első pillanatban valami kis lehangolódást érzett. Még inkább meglepődött, mikor az állomáson semmiféle kocsit sem látott. Igaz, a falu csak jó puskalövésnyire volt, de azért régebben a világért sem engedte volna el az öreg családi batárt a szives házigazda, mikor ilyen kedves vendége érkezett. «Gyalog otthon is járhatsz?» – szokta volt mondani vidáman Menyus bácsi, ha Jancsi diák szerénykedve protestált a felesleges fényűzés ellen. Hej, pedig akkor még Menyus bácsi is ugyancsak kivágta a -126- «bakamarsot», no meg – mi tagadás – Jancsi diák is fürgébb legény vala, mint János úr.

– Csak így az apostolok lován jöttem, – mondta most, a kölcsönös üdvözlés után csendesen Menyus bácsi. A másik lovakat eladtuk. Bizony eladtuk…

A böröndöt – vadonatúj drága és jó nehéz jószág volt – átadták egy vasuti szolgának («Nincs most alkalmatos cselédünk» – jegyezte meg Menyus bácsi) és lassan ballagva elindultak a falu felé. Eleinte szótalan, hangtalan. Mintha féltek volna megzavarni az őszi alkony bágyadt, méla csendjét… Vagy tán más oka volt a nagy hallgatásnak. Pedig mindkettőjük torkát szorongatta valami. Mindkettő úgy érezte, hogy itt most beszélni kellene valamiről vagy valakiről… Tavaszi dolgokról szeretett volna hangos szavakat ejteni az egyik, de azok most hogyan illenének ide?… Őszi dolgokról akart szólni halk borongással a másik, de hiszen itt az ősz, beszél ő maga. Fejük felett, lábuk alatt minduntalan megzörrent a sárga falevél… -127-

– Ez, ha jól emlékszem, a Menyus bácsiék tagja, – mondta, hogy valamit mondjon és a fasor mögött feketéllő szép darab őszi szántásra mutatott, amelyen nagy lomha varjak tollászkodtak, olykor egy-egy rekedt kiáltást hallatva: kár… kár…

– Csak volt, öcsém, – felelt kis vártatva Menyus bácsi botjával a faleveleket piszkálva. – Már eladtuk.

Közvetlen a falu alatt letérve az útról a réteken vágtak át. Arra közelebb.

Fa János ott megint akart valamit mondani, de hirtelen visszanyelte a kikívánkozó gondolatát.

– Ezt is eladtuk, a rétünket – szólt helyette Menyus bácsi. Bizony eladtuk…

Már csak pár lépés volt a Kócs-házig. Korhadozó vén diófák mögül barnállott ki magas fazsindelyes teteje. Zöldes-szürke moh lepte el nagy foltokban a zsindelyt, itt-ott -128- egy-egy mély behorpanás a tetőn. Mintha valami vérengző óriás harapott volna bele…

Fa Jánost szorongó érzés fogta el a ház előtt. Várta, hogy ismét megszólal majd Menyus bácsi – «ezt is eladtuk» – és tovább vezeti valami idegen bérelt fedél alá.

De Menyus bácsi már csak odabent szólalt meg az oszlopos tornácon («No, hálisten!» – lélekzett fel Fa János), amelynek erősen homoruló tégláin ismét keményen kopogott a lépte. Szava is a régi érccel csengett és, noha kissé erőltetve, a régi bonhomiával:

– Anyjuk lelkem, megjöttünk; itt vagyunk. Terülj asztal, éhezünk, szomjazunk! – kiáltott be a szokott kedélyes formulájával a konyhába s a vendéget szobájába vezette, hogy kimosakodja az út porát.

Fa János kissé elszontyolodott, amint így magára maradt a kis szobában, melyre már ráborult a kora őszi est homálya.

– Hm… nem jött ki elém – nyugtalankodott legbent magában – még csak a kendőjével sem intett felém… -129-

Azután pár percig versenyt hallgatott a süketnéma falusi estével, majd meggyujtotta az asztalon árválkodó gyertyát (egy szál őszirózsa csak lehetne mellette…) és hozzálátott az átöltözéshez. Kissé soká tartott a dolog (Menyus bácsi be is kopogott már – «öcsémuram, elrepül a sült liba!»), hanem aztán olyan is volt János úr, mintha skatulyából húzták volna ki, mikor végre megjelent a boltíves ebédlőszobában, ahol már terítve volt a jól ismert nagy kerek diófaasztal. Azon már három gyertyaszál pislákolt.

Kócs néni a régi szeretettel fogadta az elveszett és megtért fiút. A szeretete talán még nőtt is azóta, de ő maga megfogyatkozott.

– Ide, ide, a régi helyére, Jani fiam (már engedjen meg, én csak így nevezem) – kínálkozódott szívesen – úgy is régen várja már ez a hely.

Fa János leült a helyre, mely olyan régen várja. És ő is várt valakit… A tavaszt várta vagy a nyarat. Egy édes mosoly, egy -130- üde kacaj… egy szál virág, egy meleg ragyogó napsugár oh, be elkelne itt ebben a komor, nyomasztó, gyertyavilágos őszi némaságban…

– Nyilt az ajtó, Fa János szíve megdobbant… Oh, most, most suhan be mindjárt a mosolygó tavasz… a napsugaras nyár! Most jön Iluska… Ilonka most…

Erzsók asszony, egy apró töpörödött fehércseléd bicegett be az estebéddel, szép ropogósra sült libapecsenyével.

– Ez az egész udvartartásunk! – jegyezte meg tréfásan Menyus bácsi, mikor Erzsók asszony visszadöcögött a konyhába. Ezt is a szomszédból kértük kölcsön.

– Nem kap az ember valamire való cselédet – tette hozzá mintegy mentegetődzve Kócs néni – aranyért sem lehet itt már kapni… Mind a városba szalad a cifra életre. Vénségünkre odajutunk már, hogy a lábbelit is magunknak kell tisztogatnunk. Oh, oh, felfordult világ ez a mai… Ehol, a lámpánkat se tudjuk már használni. Nincs, aki gondozza. Vissza kellett térnünk a gyertyához, -131- koppantóhoz. Persze, míg szegény Ilonka itthon volt…

A Kócs néni jóságos, derűs tekintete itt egyszerre elborult, Fa Jánosra pedig mintha a villám csapott volna le hirtelen.

– Hát Iluska… Ilonka nincs itthon? – kérdezte Fa János és valami nagy belső forróság öntötte el egyszerre, de minden erejével igyekezett megőrizni a higgadtság látszatát.

Fa János szinte belégörbült ebbe a kijelentésbe és úgy ült ott a székén, mint valami nagy eleven kérdőjel.

– Szeptember elején ment el – vette át a szót, szemét törölgetve, Kócs néni – Pusztatelekre tanítónőnek. Elúnta már itthon a várakozást (itt Jánosra nézett Kócs néni és ahogyan ránézett, valami szelíd szemrehányás is volt abban), előkereste a diplomáját és hát… elment… Szegény lánynak manapság már a diploma a vőlegénye. Azóta csak így vagyunk… -132-

– Így ám – bólintott rá Menyus bácsi – na, igyunk egyet, öcsémuram!

Fa János, mialatt látszólag egy libacombbal viaskodott, voltaképen parázs lelkiharcot vívott meg magában. Felvegye-e a Kócs néni által, úgyszólván, a lábaihoz ejtett beszédfonalat?…

Künn, az ablak alatt ezenközben dudorászni kezdett az őszi szél. A korhadozó ablakfákon keresztül a szobába is be-besurrant és kísértetiesen imbolygatta a gyertyák bús lángjait…

Fa János a szemközt lógó nagy, kopott aranykeretű fali tükörbe pillantott s hirtelen úgy rémlett neki, hogy egy fáradt, sápadt, fakó és majdnem ismeretlen arc mered rá onnan vissza… Egyszerre valami tompa bizsergést, majd éles nyilalást érzett a csontjaiban…

Felszisszent, a lábához kapott és egyelőre – nem vette fel azt a bizonyos fonalat. És -133- nem szólt a tavaszról és nem beszélt a nyárról… Elgondolkozva hallgatott…

Hallgatták, amint odakünn az ablakon, lombtaroló hideg ujjaival – kip… kop… didergetőn kopogott az ősz…

SELYMEZÜNK, SUHOGUNK…

Por Pál úr aznap valamivel korábban érkezett haza a hivatalából. Ritka eset, de ez egyszer mégis megesett. Elvégre is, nem lehet az ember fábul, sőt a legtökéletesebb vas-csavarral is megesik, hogy egyszer-máskor váratlanul kibillen a helyéből és felmondja a szolgálatot. Ez utóbbi hasonlathoz azért folyamodtunk, Por urat óhajtván jellemezni, mivelhogy ő is – mint ezt különösen kezdő hivatalnok idejében, bizonyos önérzettel emlegetni szokta – egy ilyen pontos és majdnem tökéletesnek mondható csavar volt abban a nagyfontosságú államgépezetben, amelynek népies, de épen nem népszerű neve: az adóprés.

Kerek tizenöt esztendeje végezte Por úr a maga kis csavaró munkáját abban a rengeteg -135- gépezetben, a legkifogástalanabb pontossággal. Reggel nyolc órakor már helyén volt, amelyet pont két órakor hagyott el és pont fél háromkor érkezett haza a lakására, tizenöt év óta mindennap, kivévén persze a betegség és a szabadság napjait. Most azonban nem volt szabadságos idő és egyébként is, hálisten, a legkitünőbb egészségnek örvendett Por úr. Semmiképen sem lehet hát csudálni, hogy Porné őnagysága, miután úgy tizenegy óra tájban elkészült a toalettjével és kiadta rendelkezéseit az öreg mindenesszakácsnénak, egész nyugodtan távozott hazulról, és legalább is két óráig szabadnak érezte magát, mint a madár. A gyerekek is csak akkortájt verődnek haza az iskolából és ők különben is örülnek, ha magukban lehetnek otthon.

A külvárosi torony órája épen tizenegyet kongatott, mikor Porné ő nagysága kilibbent a külső ferencvárosi nagy bérkaszárnya kapuján és a zeg-zúgos kurta, szűk utcákon keresztül egyenesen a Belváros felé sietett. Aki közelebbről megfigyelte a még mindig -136- tagadhatatlanul csinos gömbölyded nőcskét, egy kis asszonyismerettel hamarosan tisztában lehetett azzal, hogy Porné a nekihevült hamvasszőke arcával, nedves fényben csillogó kék szemével, melyben valami nagy, édes, mohó és tán kissé tiltott vágy tüze égett, egészen másra gondolt e pillanatokban, mint az iskola padjain kuncorgó csemetéire vagy a hivatal sivár asztala előtt görnyedő kedves férjeurára…

Por Pál úr ugyanezekben a pillanatokban nem görnyedt épen sivár asztala előtt, mivelhogy Brindli bácsi, a hivatal «repülő Ganymédese» ép akkor kopogtatott be hozzá a szokásos tíz óraival (tizért szalonna vagy szalámi, egy vizes zsemlye és egy kupica sligovica.) Mindjárt utána pedig egy másik vendége érkezett: Hamvas úr a számfejtő osztályból, az örökké virágos kedvű Hamvas Frici, Por kollégája és a régi korcsmázó, kávéházazó időkben elmaradhatatlan cimborája.

A bolthajtásos, ódon folyosó már messziről zengett-dübörgött Frici úr jókedvétől, -137- amely ma mintha a rendesnél is szélesebb és virágosabb mederben hömpölygött volna.

– Hé, Brindli bácsi! – harsogott az ajtóról-ajtóra serénykedő kis szakállas ember után Hamvas, – megálljon csak egy szóra, drága kis repülő uzsora, adja csak ide azt a sligovicás üveget… igen az egész üveget és két kupicát is hozzá! Aztán írja fel, majd elsején letörölheti…

– Ugorjon csak, Mátyás, hozzon cigarettát… hölgyet… egy egész skatulyával!

– Szervusz, Palcsikám! – kiáltott a jóízűen falatozó Porra, – felvirradt hát a nagy nap hajnala!… Gratulálok, Palcsikám!

– Azért, hogy te visszagratulálj, Palcsikám, mert én rám is felvirradt a nagy nap hajnala!

Por kérdőjellé görbült és nagy szemeket -138- meresztett a külvárosi korcsmák toaszt-stilusában tréfálkozó barátjára.

– Ej, Palcsikám – kérdezte Frici most már komolyabban, – hát csakugyan nem tudnád, milyen nevezetes napunk van ma? Jubileumunk van! Tizenöt éves jubileumunk. Ép ma tizenöt éve, hogy megjelent a kineveztetésünk a hivatalos lapban. El sem hiszed, úgy-e? Én se hinném, ha itt nem volna – olvasd!

Ezzel letette a sligovicás üveget s a zsebéből egy sárgult papirlapot vett elő.

– Itt van la: «a pénzügyminiszter kinevezte Por Pált és Asche Frigyest… stb., stb.»… Akkor engem még úgy hívtak. Emlékszel, hogyan mutatkoztunk be a kollégáknak, épen ma tizenöt éve: «Por és Hamu vagyunk»…

– Az ám… hehe!… – derült fel a rég elfelejtett ifjúkori bolondságon a komoly Por, – csakugyan így volt… Te már akkor is nagy kópé voltál, Fricikém és mai napig megőrizted a jó kedélyedet. Ez nagy áldás, hidd el, ez nagy áldás… az embernek -139- egyebe sincs ebben a nyomorult életben…

– No, és amit megiszunk, Palcsikám! – folytatta derültebb hangnemben Frici, – igyunk a mai nagy nap örömére egy kupicácskával.

– Na, még eggyel! – indítványozta Frici, miközben a hölgycigaretták is megérkeztek.

Rágyújtottak és ittak még egygyel… aztán megint eggyel, míg csak az üvegben tartott. A vége a dolognak az lett, hogy mikor az üveg kifogyott, Por Pál, a pedánsul pontos csavar-ember, levágta a tollat és azt mondta magában: «eb ura fakó», ő bizony ma már nem dolgozik többet, elvégre ez csakugyan ünnepnap… tizenöt év nem kutya… és az ember végre is nem masina… és megengedhet magának egy órácskát…

Ilyen és hasonló, szokatlanul merész filozofálás közben, amelyhez Frici is teljes meggyőződéssel kontrázott, Por Pál vette a kabátját -140- és a nagy, hosszú folyosón óvatosan végigsurranva, a hátulsó kapun szépen kiosont a hivatalos épületből és hazafelé tartott.

Épen egy óra volt, tehát félkettőre otthon lesz – gondolta – még elég jókor ahhoz, hogy a nevezetes jubiláris napot a feleségének is bejelentse, aki e ritka alkalomból aztán majd valamivel meg fogja toldani a rendesen bizony ösztövér ebédet. Hadd ünnepeljen a familia is. Elvégre, ha jubileum, hát legyen jubileum!

A kis penészszagú udvari lakásban hangos indián-csatakiáltások fogadták. A gyerekek «örültek» torkuk szakadtából az egyedüllétnek… Mert a legnagyobb mértékben egyedül voltak, se mama ő nagysága, se Trézsi asszony nem háborgatta rögtönzött előadásukat, amelyet szabadon Nick Carter után rendeztek. Az apai tekintély zordon színe előtt egyszerre meglapultak a nebulók és Trézsi asszonyról azt a felvilágosítást adták, hogy húsért ment a szomszédos mészárszékbe, körülbelül egy órával ezelőtt, mikor ők hazajöttek. -141- A mamát nem tudják, hol van, ő már akkor sem volt itthon.

– Hm… az ördögbe is – morgott Por a hálószobában szanaszét heverő toalett-kellékeket vizsgálgatva – ő nagyságának, úgy látszik, valami nagyon sürgős dolga akadt és ugyancsak kikészítette magát az útra… Talán ő is számon tartotta ezt a nevezetes dátumot – fűzte tovább gondolatait – és valami meglepetést készít a számomra. Bizonyosan valami kis emléktárgyat vásárol, azért ment be a városba… Talán egy szép tajtékpipát, amire már régóta vágyom vagy valami más meglepetést…

A meglepetés azonban egyelőre Trézsi asszony képében szakadt Por úr nyakába.

– Kérem naccsága, – rontott be nagy hápogva Trézsi, – nem hoztam húst!… Óh, bocsánat, – mentegetőzött aztán, átlátván a helyzetet – azt hittem, a naccsága van itt…

– A nagysága nincs itt – mondta Por – hanem arra én is kiváncsi vagyok, hogy miért nem hozott maga húst – délután félkettőkor! -142-

– Hát azért kérem, kezét csókolom, a mészáros odaírta a hátulsó lapra, tessék megolvasni!

Por épen a csiptetőjét akarta az orrára illeszteni, mikor nyílt az ajtó és besuhogott rajta ő nagysága vadonatúj selyemruhában.

– Én… itthon! – mondta oda se nézve s mind a két szót külön hangsúlyozva Por.

Az asszony ezalatt hirtelen csatarendbe állította bájosságának egész arzenálját, amelynek Por eddig még sohase tudott ellenállni, noha nem egyszer keményen nekidurálta már magát.

– Én egy kicsit megkéstem, drágicám – csicseregte, fuvolázta az asszony – a varrónőmnél… Ezt a ruhát próbáltam, át kellett egy kicsit alakítani, de csak egy ici-picurkát ám… mert különben akkurát olyan a termetem, mint a Szipolyka Angyalkáé, tudod, -143- a híres művésznőé… Ezt maga a varrónőm mondta… Ez a ruha ugyanis direkt a Szipolyka részére készült, de a varrónő visszatartotta, mert a Szipolyka nem akarta kifizetni még az első havi részletet se, harminc koronát, az pedig igazán csekélység… sőt – mondja a varrónőm – még az előbbi kontójával is lóg nála a Szipolyka… Hát nekem ajánlotta fel a ruhát, persze, jóval leszállított áron, mert a művésznőket egészen máskép kezelik és husz koronás havi részletekben kell csak fizetni, az pedig már igazán csekélység egy ilyen darabért… nézd csak, drágicám, hogyan áll rajtam, mintha csak rámlehelték volna… «Bűn volna, ha meg nem tartaná a nagyságos asszony, – mondta a varrónőm – valóságos bűn volna»… És a varrónőnek valóban igaza volt és én megtartottam, úgy sem volt még soha egy tisztességes selyemruhám… Kenyeresné pukkadni fog, ha meglátja és az egész csak potom húsz koronába kerül havonként… No, nincs-e igazam, Palikám?

Mialatt ezeket mondta, egyre a régi divatú -144- nagy állótükör előtt illeget-billegett, perdült-forgott a kis gömbölyű asszonyka és (alighanem a Szipolyka hagyatékából!) valami különösen erős, bódító parfüm-illatot terjesztett maga körül. Végül egy kecses fordulattal odalibbent az urához, aki idáig, Trézsi asszonnyal együtt, néma bámulója volt a különböző toalett-produkcióknak és puha, párnás tenyerével végigcirógatta Por bozontos, dérverte szakállát.

– Talán csak nem vagy beteg, drágicám? – kérdezte tőle meleg részvéttől reszkető, becéző hangon.

Por, ha beteg lett volna, ha félholt lett volna is, meggyógyult volna ettől a cirógatástól (ej, haj, gyarlandó az emberi állat, ha mindjárt nadrág van is rajta!) és noha a nagy tükör-jelenet alatt megint keményen nekidurálta magát, hogy így meg úgy, de most már csakugyan a sarkára áll és megmondja ennek az ilyen-olyan préda asszonynak a magáét.,. a vége mégis az lett, hogy ellágyulva csókolta meg a selymes asszonya cirógató, puha kis kezét és olyasfélét -145- motyogott, hogy a varrónénak csakugyan igaza van, ez a ruha valóban nagyon szép… és ő, hálisten, a legjobb egészségnek örvend, sőt felette szép és nevezetes nap ránézve ez a mai…

A többire ő nagysága már nem volt kiváncsi, annyival inkább sem, mert hiszen a maga részéről is felette szépnek találta a mai napot. A tőle már megszokott, hirtelen fordulattal Trézsire csapott át, aki még mindig az ajtóban várta a «húskönyvet», nemkülönben a felette érdekesnek indult családi jelenet további fejleményeit.

– Hát maga mit csudálkozik itt? – mondta kemény és lapidáris konyha-stílusban – készítse gyorsan az ebédet és tálaljon!

– Ezért nem lehet, – lépett közbe csitítóan Por úr és mutatta a bizonytalan színű könyvecskét, amelynek hátulsó lapjára erősen szarkalábú betűivel a következő kedves -146- üzenetet rótta sajátkezüleg Humayer úr, a mészáros: «Porné ő naccságának. A húsárog emellgettek, így: leveshús 60 fil., pörgelthús 40 fil. stb.»… Végig az egész ismert húsnemek listája fel volt sorolva 20 usque 100 fillér áremelkedéssel.

– Hát ezért! – erősítette Trézsi asszony, – nem mertem semmit hozni, míg meg nem kérdem a naccságát.

– Na hát ez igazán rémes! – riadt fel Pórné (jaj, de hova lett a csicsergő, fuvolázó hangja?) – hiszen csak a mult héten emelték… most megint? Már csakugyan nem ehetik húst az ember… éhen kell veszni az embernek… Szaladjon csak Trézsi, hozzon öt pár virslit!… Várjon csak, hozzon négy párt, a gyerekeknek fél is elég lesz…

Aztán mégegyszer kecsesen körülperdült a nagy tükör előtt és besuhogott a másik szobába.

Por Pál úr ezalatt csendesen törülgette a megnedvesedett csiptetőjét, majd az ablakhoz lépett és idegesen el-elvigyorodva, dobolni kezdett ujjaival az üvegen. -147-

– Na, szépen jubilálunk! – morogta ezenközben, inkább csak úgy befelé, magának, – jubilálunk… sligovicát iszunk és virstlit eszünk… korog a gyomrunk… Hanem azért csak selymezünk, suhogunk…

BOLDIZSÁR BOLDOGSÁGA.

Boldizsár egy szép reggel nagy örömre ébredt a külső Stáció-utcai hónapos szobájában.

Nem hiába, hogy már az éjjel is nagyon szépet álmodott, de minden álomnál szebb volt az a valóság, amely két nagy pecsétes hivatalos levél alakjában köszöntött be Boldizsárhoz, épen mikor a reggeli álmot kitörülte szeméből. Nem lehet csudálni, ha a vedlett hónapos szoba sokat csalódott ösztövér ura ezt a valóságot is csak incselkedő álma folytatásának gondolta. Mindaddig, amíg Csuporné asszonyság, a konyhavégi keshedt függöny mögött rezideáló termetes «főbérlő» és Boldizsár úr egyetlen bizalmasa, föltevén nagy kerek bagoly-okuláréját, szintén meg -149- nem erősítette az immár erősen bizalmavesztett férfiút a nagy pecsétek igaz valóságáról. Önzetlenül örvendező, ám mégis némi magára gondoló körültekintéssel is mondván:

– Gratulálok, Boldizsár úr, gratulálok… Mindig mondtam én, hogy híres, nagy ember lesz, kedves Boldizsár úr! Hanem azért remélem, hogy tovább is jóbarátok maradunk és nem hagyja el a szegény Csupornét. Majd veszek az asztalára szép új plüs-terítőt, a divánt is áthuzatom, Boldizsár úr… tanár úr… vagy nem is tudom már most, hogyan tiszteljem…

Az egyik alatt az egyetemről tudatták Boldizsárral, hogy «Adalékok a nagy görög tragikusok egynémely homályos és kétséges kitételeinek földerítéséhez – philológiai alapon» című magántanári disszertációját a kar egyhangú dicsérettel elfogadta. A másik nagy pecsét alatt pedig a tavasz-utcai gimnázium igazgatója jelezte, hogy Boldizsár urat kinevezték -150- iskolájához a klasszia-filológia h. tanárává. Hát ez, kérem szépen, még ezzel a titokzatos h.-ával is, (amit különben helyettes-nek kell olvasni), nem kis dolog ebben a mai tanárdús és katedraszegény és mindenekfölött stréber világban. Főkép, ha az embernek, mint Boldizsár úrnak is, nincs épen elefántbőr a – cipője talpán s ha az ember, mint Boldizsár úr is, jó tíz esztendeig bőjtől azért a kis h.-á betűért a külső Stáció-utcában.

Csakhogy Boldizsár boldogságához – legalább a felocsudás perceiben már úgy érezte – mindez nem elég. Sőt nem elég a miniszterium nagy utazási ösztöndíja, de még a tudós Akadémia levelező-tagsága sem, amelyekre – mint gratuláló barátaitól és jóakaróitól értesült (hej, de megsokasodának ezek is egyszerre!), – most már szintén számíthat. Ilyen telhetetlen már az emberi természet…

Ah, Boldizsár úr boldogsága egyelőre nem az egyetemen, nem a miniszteriumban, nem is a tudós Akadémián, hanem a külső Stáció-utcában levelezett, mondhatnók bimbózott… -151- Az öreg Hubacsek-törzsön (a hentesek nemzetségéből) sarjadt a boldogság eme bájos bimbócskája. A neve is olyan szép, olyan poétikus – Flóra… vagy, mint Hubacsek mama becézgetve nevezi – Flórica…

Nemes egyszerűségben, az öreg Hubacsek papa és a hentespult mellett sarjadt fel Flórica. Ott sürgött-forgott naphosszat, tett-vett, mosolygott, kedveskedett, megigézvén nem egy jámbor filozopteri szivet a paprikás szalonnák és vegyes felvágottak ráadásakép ajándékozott bájos pillantásaival. De leginkább mégis minden szivek között a Boldizsár úr szívét, aki az egész külső Stáció-utcában és vidékén, évek hosszú sora óta, legszorgalmasabb fogyasztója vala a Hubacsek-féle paprikás szalonnáknak és vegyes felvágottaknak, amelyeket valósággal megédesített az ő számára Flórica mosolya… Ez ugyan – főkép a paprikás szalonnával való vonatkozásban – kissé különösen hangzik, de, kérem szépen, több és nagyobb különösségek is megesnek e világi életben az emberrel, ha – szerelmes. Már pedig – mit kerülgessük a -152- dolgot – Boldizsár úr fülig szerelmes volt a Hubacsek-ház bimbózó sarjába…

Ezek után kell-e mondanunk, hogy ama nevezetes hajnalon is épen Flóricával álmodott Boldizsár? Ami megint nem csodálandó, ha meggondoljuk, hogy ugyanakkor este – ama zordon Tacitus olvasása után – elalvás előtt, most is, mint már, ki tudná, hányszor? – magános és sivár legényi vackában meleg családi idillekről ábrándozott Boldizsár. Arról a szép időről, ha majd egyszer minden máskép leend… Igen, ha majd egyszer eljön az idő, mikor végre ő is állást kap valamelyik kis vidéki városban, (a fővárosról dehogy mert volna még csak ábrándozni is, – a protekciósoké az és a strébereké!), mikor az a kis mosolygó Hubacsek-bimbó teljes rózsává feslik, mikor majd az öreg Hubacsek papa kőszíve is meglágyul (a mamával, úgy vélte, már rendben volna) és ő, komoly ünnepi redingotban, oda állhat majd Flórica elé és komoly ünnepélyességgel imígy szólhat hozzá:

– Flórica kisasszony, legyen az enyém… -153- legyen az én kis feleségem… a mindenem, a boldogságom…

Mert úgy érezte Boldizsár, hogy Flórica tartja gömbölyded kis kacsóiban az ő jövendő boldogságát. Ő egyedül és senki más. El sem tudna magának más feleséget képzelni. Nem kacéros, kényes, puccos dáma való ő hozzá, hanem egyszerű, kedves, dolgos leány, akit már szülői munkában és munkára nevelnek. Az tudná csak megérteni s megbecsülni az ő küzdelmes, munkás életét… Aki olyan serényen tudna tenni-venni, forgolódni a ház körül, aki olyan kedvesen tudna mosolyogni… egyszóval, aki épen olyan aranyos, takaros kis menyecske lenne, mint Flórica… Haj, fehér holló már az ilyen, – sóhajtott fel sokszor keserűen Boldizsár úr, – ebben a nagyzoló, meghibbant erkölcsű, kívül fényes, belül férges világban… Ó, ha majd egyszer ő ilyen feleséget mondhat magáénak!…

Ez a «ha majd egyszer» azonban mindeddig borzasztó messzeségben ingerkedett Boldizsárral. Hol felbukkant, hol eltünt vágyó -154- szemei elől, mint a csalfa délibáb… De most ez a két nagypecsétes levél, mintha egyszerre áthidalta volna azt a rettenetes távolságot. Ám a csalogató aranyhídra azért egyelőre még nem lépett rá Boldizsár. Először, mert fölötte félénk és óvatos férfiú vala (jaj, akit annyiszor megcsípett a sorskígyó…), másodszor, mert sok egyéb fontos lépések is vártak most reá, nevezetesen a h.-ával és az m.-mel jelzett tanárságok körül, nemkülönben a miniszteriumban, ahol csakugyan hamarosan megkapta az utazási ösztöndíjat, mely kerek két esztendőre szólt. Ez különben fontos és sürgős volt, mivelhogy e rövid és halandó földi életben két esztendő nagy idő, főkép, ha az ember – mint Boldizsár – immár jócskán belépdegélt a XXX-be. Hej, cserebogár… az idő, hogy eljár…

Hát sietett is Boldizsár a miniszteriumi számfejtőségtől (kétezer koronás utalvánnyal a zsebében) jóformán egyenest a vasútra. A Hubacsek-boltba persze benézett még előzőleg, nagy szerényen most is ugyancsak -155- szalonnavásárlás ürügye alatt, ám valójában egészen más érzelmekkel, melyeknek valahogy ilyenféleképen adott kifejezést:

– Igen, Flórica kisasszony, én most nagy útra megyek… Csak két esztendő mulva térek vissza… igen… De azért, remélem, jó barátok maradunk és ha megengedi, Flórica, majd küldök kegyednek szép képes kártyákat…

Flórica természetesen megengedte. Az érzékeny szívű Hubacsek mama egyszerű, de meleg szavakkal gratulált Boldizsár úrnak, ám a zordon Hubacsek, viruló szalonnatáblái mögül, olyasvalamit mormogott, hogy ő ezt az egész anziktsz-komédiát ostoba pénzpocsékolásnak tartja. Mennyi finom paprikás szalonnát vásárolhatna magának, – gondolta magában a derék mester, – azokért az öt és tíz fillérekért a meggondolatlan és tékozló emberiség.

Boldizsár úr persze azért már Dombóvárról útnak indította az első képes lapot a külső Stáció-utcába. Követte ezt azután a többi, a szélrózsa minden irányából. Apró, -156- lehetetlen nevű állomásokról, nagy világvárosokból egyaránt szálltak a szebbnél-szebb kártyák Boldizsár aggodalmas gyengédséggel kirajzolt betűivel Hubacsek Flórica kisasszonynak. Igen, egyszerűen csak így – kisasszonynak, nem pedig «úrleánynak», még kevésbbé «őnagyságának». Mert Boldizsár odakünn, a fényes, hivalkodó nagyvilágban is megmaradt az egyszerűség emberének. Sőt forogván a hiúságok nagy nemzetközi vásárában, flirtös, parfumeös «nagy nők» között, csak annál sóvárgóbb vágy fogta el szívét a külső Stáció-utca egyszerű virágszála után… Aki bizonyára harmatos szép vadrózsává teljesedett azóta, anélkül, hogy azért elvesztette volna egyszerű lelkének gyermeteg himporát…

Igen, a komoly Boldizsár, a klasszikus tudományok doktora, mind sürübben azon kapta magát, hogy ilyen, tudós férfiúhoz épen nem illő, fellengző és poétás stilusban gondolkozik… Sőt nem egyszer, mikor pápaszemes és nagyszakállú professzorokkal – a klasszika-filológia európai hírnevű -157- kapacitásaival – a régi Róma és Hellász romjai között kellett volna a tudomány fáklyavilága mellett andalognia, Boldizsár doktor (pedig időközben ő neki is igen tekintélyes szakálla nőtt) egyszerre azon vette észre magát, hogy ő bizony a külső Stáció-utca kemény gránit-kockáit rójja… Egyelőre, persze, csak képzeletben, de alig várta az időt, amikor ismét valóságban is viszontlátja ama sokat koptatott kedves honi köveket, amelyek – oh, boldog kövek! – naponként érinthetik Flórica karcsú topánkáit…

A hosszú két esztendő lemorzsolódott és Boldizsár úr rengeteg tudományos podgyásszal (és tekintélyes tudós-szakállal) egy szép tavaszi napon hazaérkezett. Itthon várta már a tudós Akadémia levelező-tagsága. Ám a kitüntetés e valamikor álmodni sem mert csimborasszója most épen nem tette boldoggá Boldizsárt. Ő most nem az Akadémiával kivánt levelezni, hanem a külső Stáció-utcába küldött egy hordárt a kedves Hubacsek mamához, -158- jelentve, hogy megérkezett külföldi útjáról és első látogatását náluk, mint régi jó ismerősöknél óhajtja tenni.

A válasz nyomban megérkezett és – óh, boldogság! – Flórica írta… Finom, elegáns, karcsú betükkel (lám, hogy megszépült még az írása is!), divatos, bár kissé túlságosan illatos papiron. «Mindig szívesen látjuk a doktor urat, – így szólt a válasz, – de különösen örülnénk, ha épen ma délután lenne szerencsénk.»

Boldizsár kétszer-háromszor is elolvasta a drága kis levélkét és azon borzasan, szakállasan (Flórica komoly leány, nem ad a külsőségekre) elindult a külső Stáció-utca felé, hogy viszontlássa s mihamarabb birtokába is vegye eleddig csak legmerészebb álmaiban birtokolt boldogságát. Mert most már egészen biztosra vette, hogy a Hubacsek-portán nyílott ki az ő boldogságának virága.

A régi, rozoga bérház előtt, melyben hajdani legénytanyája volt, Csuporné asszonyra nem is gondolva, gyorsan surrant el és egyenesen a Hubacsek-ház felé tartott. -159-

A jól ösmert cégtáblát, mely kiabáló betűivel messze utcára hirdette a Hubacsek Flórián mester tisztes nevét, nem találta sehol. A citromot harapó malacfejjel ékesített henteskirakatot is hiába kereste. A régi, sárgára mázolt földszintes ház eltünt és hatalmas háromemeletes, vadonatúj bérpalota ágaskodott a helyén.

A műmárvánnyal hivalkodó kapualjban csakugyan megtalálta Boldizsár a keresett címet: «Hubacsek Flórián háztulajdonos, I. emelet, 1. ajtó». Nagyobb bizonyosság okáért megkérdezte a házmestert is.

– Igenis kirem, – magyarázta a bőbeszédű Cerberus zamatos borovicska-magyarsággal, – a nagyságos háziurak itthon megvannak. Elsödik emeletet, ajtot egy. Sag tessen sietni a nagyságos úr, most ipen megkezdődik a mulatsag… Ipen most fölmente a Schmutzler főhadnagy ur is… A Flórica nagysaga már zongorázza…

Az emeletről csakugyan erős, kemény zongorahangok pattogtak alá. Boldizsárral -160- kissé elsötétedett a különben elég világos lépcsőház… Nagyságos háziúrék… mulatság… Schmutzler főhadnagy… Flórica nagysága… zongora… – e szavak kavarogtak egyre gondolatában, míg a fényesre súrolt lépcsőkön fölfelé igyekezett. Már inkább visszafelé szeretett volna menni, de azért valami ernyedt akaratlansággal mégis csak előre tartott és szinte automatikus mozdulattal megnyomta az ajtó villamosgombját.

Az ajtó mellett nyíló konyhából éles, rikácsoló női hang hallatszott. Boldizsár némi megdöbbenéssel ismert rá e hangban a valamikor oly csöndes szavú Hubacsek mama hangjára. Sőt azt is világosan kiértette, hogy valami drága teáskanna és a szobaleány neve forgott vészesen, nem épen hízelgő jelzők kíséretében, a keményen pergő szavak forgatagában…

Boldizsár megint olyasmit érzett, hogy jobb lenne innen menekülnie, de a tehetetlenség csodálatos ereje szinte odaszögezte lábait az ajtó elé, mely a következő percben megnyílott. Valami csodálatos ízléssel összekomponált -161- és virítóan tarka selyemgombolyag ejtette most káprázatba Boldizsárt, amely gombolyagba Hubacsek mama erősen meggyarapodott porhüvelye volt bugyolálva. Az épen nyitva levő szalonajtón keresztül hirtelen, így, káprázó szemmel is kivett annyit Boldizsár, hogy odabenn Flórica ült a zongora mellett és irgalmatlanul verte a «Fedák Sári szobalányát», míg valami daliás katonaféle (nyilván a Schmutzler főhadnagy úr), szinte a Flórica boglyas frizurájába könyökölve a taktust verte a zongora hátán. Még egy-két idegen alak (urak és hölgyek) silhouetteje táncolt el szeme előtt s aztán egyszerre visszakapta a fejét Boldizsár.

– Pardon, nagysád… ezer bocsánat, – hebegte, – tévedés… a másik ajtót keresem…

És maga csapta be az ajtót Hubacsekné előtt, aki szerencsére nem ismerte föl hamarjában a szórakozott pasasért, nyilván, mivelhogy két esztendő alatt erősen megfogyatkozott a látása, míg ellenben Boldizsár szakálla erősen meggyarapodott. -162-

És Boldizsár doktor, az «Adalékok stb.» című jeles mű kiváló szerzője, az Akadémia levelező-tagja, a h.- és m.-tanár, a «Fedák Sári szobalányá»-tól kísérve, kissé szédülő fejjel, sietve surrant le a lépcsőn szépen lengő szakállával és – legalább egyelőre – a keresett és hőn sóvárgott boldogsága nélkül.

II.

«Még a borsón is szépet álmodom…» – mondja Madách Plátója. Rozoga hôtel-ágyon azonban aligha álmodott még földi vándor olyan szépet, mint Boldizsár doktor, a kitünő fiatal tudós, hazai tudományosságunk dísze, (így aposztrófálták másnap a lapok a külföldi tanulmányútjáról hazaérkezett Boldizsárt), a «Viziló»-hoz címzett fogadó harmademeleti udvari szobájában, amely csak némi túlzással nevezhető szobának és sokkal találóbban a camera obscura névvel volna jelezhető.

Boldizsár szép álmát, sajnos, itt nincs módunkban behatóbban részletezni, de talán elég is, ha a nyájas érdeklődőnek, aki őt -163- boldogságkereső útján velünk együtt végigkíséri, annyit elárulunk, hogy Boldizsár álmának tárgya (ha szabad így neveznünk) most is, mint már annyiszor, a Hubacsek-ház bájos, viruló virágszála, Flórica volt…

Furcsa szerzet is az álom. Az ember nemde azt hinné, hogy ama kurtán-furcsán visszafelé elsült látogatás után most a vészesen rikácsoló Hubacsek mamát selyemgombolyagostul, teakannástul, szobalányostul, továbbat ama daliás és taktusverő Schmutzler főhadnagyot is fölmasiroztatta varázsvesszejével (már t. i. az álom) a «Viziló» harmadik emeletére és Boldizsár további rémítésére… Nem. Flórica, egyedül csak Flórica jelent meg ezúttal is, – úgy, mint ama régi szép időkben, a paprikás szalonnák idején, – Boldizsár álmodó szemei és sivár legényi nyoszolyája előtt.

Hogyan és miképen történt ez a csodálatos éji álomlátogatás, azt megint nem illik bolygatnunk fényes napvilág mellett (maga Boldizsár tiltakoznék ez ellen a legerélyesebben). Bizonyos azonban az, hogy mikor Boldizsár -164- amaz ágynak nevezett (és még hozzá nap három koronáért!) rozzant alkotmány keserves nyikorgására, jó hajnalban fölébredt édes álmából, igazi klasszikus-filológushoz illő lapidáris rövidséggel imígy monológizált magában:

– Mégis csak gyáva kutya vagy te, Boldizsár!… Ott állasz a boldogságod ajtaja előtt, kinyítják neked azt az ajtót: tessék besétálni!… És te mit cselekszel? A saját kezeddel csapod be az ajtót becses orrod előtt… Más ember a kezével, a lábával, a tíz… a húsz körmével döngeti, kaparja azt az ajtót, vagy ravasz tolvajkulcscsal lopózik be rajta. De hogy a tárt-nyitott ajtó elől – amelyen belől boldogságának virága nyílik – gyáván megszaladjon valaki: ehez már mégis nagy mulyaság kell, Boldizsár! Bizony, ha meg nem embereled magad, nem vagy méltó Flóricára, aki ime, még most is meglátogatott téged álmaidban…

E reggelen különös gonddal öltözködött. -165- Fekete ünnepi redingotját öltötte fel, melyhez fehér csokor nyakkendőt kötött, azt is kissé félárbocra eresztve. De hát ez is elég tudós férfiútól, sőt illik is neki. Elvégre is a külső Stáció-utca egyszerű népe nem nézi a külsőségeket. A kávéházban, reggelizés közben, azon nyomdafesték-szagosan elolvasta az összes lapokat, amelyek már a föntemlített jelzők kíséretében emlékeztek meg róla. Boldizsár nem volt a hiuság embere, de most, mi tagadás, jól esett neki és nagyban erősítette önérzetét az ujságok elismerése. Össze is vásárolta hamarosan valamennyit és a zsebébe dugta, azután a borbélyhoz ment szakállügyeinek némi rendezése végett. De ahoz, hogy szép, hosszú szakállát egészen levétesse, – bár ilyesféle elhatározással ment, – nem volt szíve. Meghatottan gondolt vissza a sok magános, rideg órára, mikor a tudományok titkaiba merülvén, egyedüli társa, hűséges barátja ez a szakáll volt. Szép, hosszú, göndörödő szálait hányszor végigsimogatta, boronálta, sőt nem egyszer a nehezebb órákban, szórakozottan, -166- idegesen össze-visszagubancolta, tépte. És a hűséges jóbarát tűrte mindezt némán, csendesen, sőt más nagyszakállú tudós férfiak között tekintélyének növeléséhez is nem kis mértékben hozzájárult. Hálátlanság volna most egyszerre ridegen megválni ettől a hűséges jóbaráttól. Megegyezett tehát a borbéllyal 30 percentes stuccolásban. Azután csinos kis csokrot vásárolt az utcasarkon s féltizenkettőkor már ott állt ismét boldogságának külső Stáció-utcai ajtaja előtt. Most a szobalány nyitott ajtót s névjegyét annak rendje és módja szerint prezentálván, csakhamar megnyilt előtte a boldogság második ajtaja is.

A szalonban együtt volt az egész, sarokháziúrrá nagyságosodott familia. Boldizsár a legmélyebb tisztelettel csókolt kezet Hubacsek mamának. Flóricának hódolattal átnyujtotta a bokrétát és végül melegen üdvözölte a tekintélyes házigazdát, aki egy széles bőrszékben terpeszkedett, temérdek hájjal és vastag aranylánccal a hasán. Szájában öblös tajtékpipa, a fején finom hímzésű virágos -167- házisapka volt, melyet műértő szemmel megcsodált Boldizsár.

– Flórica készítette papuska név-napjára – magyarázta kedveskedve – ugy-e, hercig kis sapka?

Boldizsár ugyan egészen másféle kérdésekre szeretett volna felelgetni e komoly és ünnepélyes pillanatokban, de hát, ha már Hubacsek-papa «hercig» sapkáján keresztül vezet az út a boldogsághoz, ennek is nekivágott. (Ilyen a szerelem!)

– Igen, kérem… valóságos költemény a sapkája, tisztelt Hubacsek úr – jegyezte meg, nem minden melléktekintet nélkül Flóricára, aki ezenközben a szerény kis utcai ibolyacsokrot, minden különösebb méltatás nélkül, az ablak közé tette, ahol sok egyéb gőgös és aranyszálakkal átfont virágok hivalkodtak. Azután zongorája elé telepedett és igen szendén elpirult Boldizsár elmés bókján, jól tudván, hogy az tulajdonképen neki, a sapka-költemény szerzőjének szól. Ez a bájos -168- mosoly megint a paprikás szalonnák szép idejére emlékeztette Boldizsárt és új reménységgel hajnalozta be lelkét.

Hubacsek úr azonban nyilván nagy ostobaságnak itélte Boldizsár megjegyzését, úgy okoskodván, hogy a költemények ugyan felette alkalmatosak a szalonnák és más egyéb jók csomagolására, de már hogy valaki a feje búbjára tegyen egy költeményt, azt világéletében sem hallotta józaneszű embertől. Hanem persze, ezek a félkerekű tudós urak mindent a feje tetejére állítanak, aztán ráfogják, hogy ez a tudomány.

Nem szólt ugyan egy kukkot sem Hubacsek úr, hanem ehelyett erősen fújta a füstöt a tajtékból, még pedig meglehetősen Boldizsár orra iránt. Ebből érthetett, ha akart, a tudós úr.

– Ez úgy látszik, nem olvasta még a reggeli lapokat – vélekedett magában Boldizsár és már elő akarta húzni a véletlenül zsebében levő példányokat, mikor a szobalány jelentette:

Hubacsek úr erre sietve kicserélte költemény-sapkáját egyszerű prózai kalappal és termetét és korát megcáfoló fürgeséggel, minden bővebb indokolás nélkül ajánlotta magát.

– Megint az a Schwartz úr! – pattant fel Hubacsek mama és hitestársa után sietett, alkalmasint, hogy egynémely utravalóval ellássa ama kávéházi kirándulásra. Mert az előszobából még behallatszott néhányszor a Schwartz úr neve – «spekuláció»… «börze»… és egynémely nem éppen hizelgő jelzők kíséretében.

– Az öregek már egészen belemerültek a köznapi anyagiság prózájába – morfondirozott magában Boldizsár – no, de itt van a napsugár… az ünnepnap… az ideál… a költészet – Flórica… És végre egyedül! Elérkezett hát a várva-várt, sokszor megálmodott pillanat. No Boldizsár – most vagy soha…!

A «Víg özvegy» émelygésig ismert keringője riasztotta fel pillanatnyi elmerüléséből Boldizsárt. -170-

– Szereti a zenét, doktorka? – csicsergett Flórica és félig behunyt szemmel, himbálózó testtel játszotta a keringőt. – Oh, én imádom… a keringőt, csak a keringőt… Miért nem jött el tegnap? Házi mulatságot adtunk. Táncoltunk is. Ujjé, de hogy táncoltunk!… Schmutzler főhadnagy is itt volt. Maga persze nem ismeri. Nagyon fess fiú, a legkitünőbb keringő-táncos. Látja ott azt a szép kaméliacsokrot… ő küldte… imádom a kaméliát… Gavallér fiú, igazi katona! Énekel is. Ugy-e, maga is énekel doktorka? Jaj, ha hallaná tőle a «Fedák Sári szobalányát»! Meg lehet pukkadni a nevetéstől… Majd meg fogja hallani. Gyakran jön hozzánk Schmutzler. Remélem, maga is gyakran eljön, doktorka?

– I – Igen… – hebegte Boldizsár, de tulajdonképen azt sem tudta, mire válaszol. Egyre a Schmutzler főhadnagy keringőzött a fejében a Fedák Sári szobalányával…

– Képzelje csak, nagyszerű hecc is volt – kerepelt tovább Flórica. – Valami nagyszakállú -171- úr is benyitott hozzánk, de hirtelen úgy becsapta az ajtót, hogy anyucika majd holtra rémült… Ki nem állhatom a szakállas embereket. Ugy-e doktorka, maga is leveteti a kedvemért a szakállát. Nem így félig, egészen angolosan, az olyan fess…

– Igen… igen – hagyta rá ismét Boldizsár és egyre azon töprengett, mi módon léphetne át most már a komoly társalgás kevésbbé hímes mezejére.

– Megkapta a képes lapjaimat? – kérdezte hirtelen fordulattal Flóricát, mielőtt az belekapaszkodott volna a félpanyókára álló fehér csokornyakkendőjébe. Mert bizonyos, hogy a szakáll után most az következett volna.

– Oh, igen, köszönöm – felelt Flórica – sok szép helyen járt, doktorka. Berlinben…

– A hírneves Buch professzort hallgattam ott – kapta át a szót mohón Boldizsár – kiváló elme, európai hírű kapacitás.

– És Párisban – libbent át hirtelen a Spree mellől a Szajna-partra Flórica.

– Nem, nem… valami más neve van. Tudja azt a malmot gondolom. Láttam is a képét… olyan nagy vörös vitorlái vannak és kabaré meg orfeum van benne… Jaj de édes lehet! Képzelje csak, doktorka, az idén mindössze háromszor voltunk a kabaréban. Hanem szombaton megint elmegyünk, tegnap megigérte apuci. Remélem, velünk tart… Ott lesz Schmutzler meg a Csehák Rudi is… ő hadnagy a pioniroknál és igen mulatságos fiú. Nagyszerüen tudja a macsicsot…

Boldizsárt most már egy egész regement táncolta körül… De azért nyilván igent mondott volna Flórica e legújabb kérdésére is, ha odakünn hirtelen nagy csörömpölés nem támad, aminek elhangzása után kétségbeejtő rikácsolással rohant be Hubacsek mama.

– A méreg eszi meg az embert ezekkel a cselédekkel! Tegnap a szép új teás kannám… -173- ma meg a drága leveses tálam. Szerelmes Krisztusom, nem lehet az embernek ezer szeme! Hanem persze így van ez, ha a nagyságos házi kisasszony…

A többit, Boldizsárra tekintvén, hirtelen elnyelte a derék matrona és recsegve csapta be maga után az ajtót, hogy odakünn engedjen szabad folyást fellázadt gazdasszonyi érzelmeinek.

Ám Boldizsárnak ennyi is épen elég volt. Felállt, egyszer begombolta, egyszer kigombolta redingotját és nagy zavarában először Flórica lábára, majd pedig a távozás ösvényéré lépett.

Mikor az utcára ért, egy kicsit forgott ugyan vele a világ, hanem azért csudálatosképen most egyszerre felfedezte azt a keshedt vén bérházat, mely előtt errejövet még bizonyos gőgös nemtörődömséggel lejtett el. És eszébe jutott egyszerre Csuporné is, a jó öreg Csupor néni… Nyomban el is határozta, hogy fellátogat hozzá.

– Boldizsár úr!… Lelkem-galambom – egy Boldizsár úr!… – ujjongott Csupor -174- néni, mikor Boldizsár benyitott hozzá – hát csakugyan nem feledkezett meg rólam… visszajött?…

– Visszajöttem, asszonyság, – mondta Boldizsár – és idejövök megint lakásra magához.

– És… és kérem… ha szabad – hunyorgatott Csuporné Boldizsár balkeze felé – még mindig csak így egyedül? Már bizony azt gondoltam, hogy meg tetszett nősülni… Úgy meg tetszett férfiasodni…

– Hát különben okosan is teszi Boldizsár úr, tanár úr… – mondta meggyőződéssel Csuporné. – Mert borzasztók ezek a mai lányok, kérem. Nem valók ezek feleségnek, mind csupa dámák ezek, kérem. Itt van lám, ez a hentes-kisasszony is, a Hubacsekék leánya, kérem. Mióta becsukták a boltot, azt se tudja, hova lépjen, kérem. Bál, zongora, zsur, tánc, katona, nagy kalap, selyemruha… No de ne szólj szám, nem fáj fejem. -175-

– Aztán vette át a szót Boldizsár – ha kineveznek rendes tanárnak – remélem, nemsokára – majd valami nagyobb lakást vesz fel Csuporné asszonyság. Nem itt… valahol Budán. Odaát, tudja, jobb a levegő. És kosztolni is magánál fogok, Csuporné.

Valami fáradt rezignációval mondta e szavakat Boldizsár és leült a keshedt ripszdivánra, a szűk és dohos hónapos szobában, ahol – úgy érezte e pillanatban – legalább egyszer, néhány napig – boldog volt…

A BOLDOGSÁG SZÁRNYAI.

Tamás, az immár erősen gömbölyödésnek indult, de még mindig felette gyermeteg kedélyű agglegény, koronás nagyurakat megszégyenítő – úgynevezett – ruganyos léptekkel vonult, mondhatni, lejtett be egy komor téli alkonyon a rendes vendéglőjébe. Pedig ugyancsak jó pár lépésnyi útat tett meg a külső Retek-utcától az Aranyalmáig. (Így hívták a jó öreg agglegénytanyát.) Testvérek között is megér ez az út kerek egy órácskát. Tamás ugyan ép úgy, mint máskor, – teszem, még tegnap ilyenkor – ezúttal is jöhetett volna omnibuszon vagy villamoson, hanem hát nagyot fordult a világ tegnap óta Tamással! Sőt még most is forog vele… de nem úgy, mint a sötét látású költő mondja: «keserű levében», – hanem csupa édes szirupban, rózsaszínű fényben… -177-

Hogy is szól a régi (és örökké új) nóta? – Vak vagy, oh szerelem… És süket is vagy, oh szerelem… Gondolt is Tamás most arra, hogy némely prózai járószerszámok is vannak a világon, mikor őt szárnyak lendítik – a boldogság szárnyai… Hallott is, látott is ő most egyebet ott a külső Retek-utcában és az egész világegyetemben, mint azt a bájos angyali lényt (a prózalelkű retek-utcaiak Nemzacsák Macának nevezik), aki hosszú, de rendületlen udvarlás után ma végre – ah, végre elrebegte Tamásnak szeráf-zenénél bűvösebb hangon, a boldogító – igent…

A mérhetetlen boldogságtól fülei is ragyogtak Tamás úrnak (az orra állandóan ragyogott, ha nem is épen a szerelmi boldogságtól), mikor megszokott sarokasztalát elfoglalta a vendéglőben. Már messziről kiabált a borfiúra, hogy ma ne a rendes italát («két deci, tele vízzel») hozza, hanem hozzon három deci csopakit – abból a régiből! Ami, kérem, igen nagy szó a mértékletes életű Tamás szótárában. Eleddig legfölebb sátoros ünnepeken ha megeresztette ezt a szót, de -178- akkor is csak bizonyos halk tartózkodással, nem ilyen emelt hangon. Hja, a boldogság szárnyai az ember hangját is fölemelik!

Mikor Weber úr, a tekintélyesen gömbölyű vendéglős, a szokásos üdvözlésére sietett, a különben szinte mogorván tartózkodó Tamás fürgén ugrott fel székéből és mind a két markával úgy megpréselte Wéber úr kezét, hogy a gömbölyded ujjakból szinte kiserkedt a – kókuszzsír… A lompos ételhordót pedig, akinek egyébként csak «hallja, Miska» volt a neve, most különös szeretetreméltósággal «Misi fiam»-nak nevezte Tamás. Hja, a boldogság szárnyai…

Miután így kellő méltósággal és véglegesen elhelyezkedett törzs-székében (mert nagy, öblös karosszék dukált az Aranyalmában a Tamáshoz hasonló régi, hűséges törzsvendégeknek) és vacsoráját is megrendelte, diadalmas várakozással nézett körül a teremben. Valaki ismerőst vagy barátot keresett, aki előtt kitárhatná most a csordultig tele szívét. Mivelhogy úgy van az emberi szív a maga nagy boldogságával, mint a hegyi forrás a -179- bőerű vízével: a fölösleget folyton ki kell bugyogtatnia…

Nem akadt azonban egyelőre senki ösmerősre. Jóval vacsora előtt volt még az idő s az egész vendéglőben alig lézengett egy-két megátalkodott korcsmatöltelék. A felette pontos természetű Tamás ezúttal pontatlan koraisággal érkezett, amit nem lehet csodálni, mert hiszen őt ma a boldogság szárnyai röpítették, míg a többi vendégek természetesen ma is csak a rendes prózai alkalmatosságokon érkeznek.

Elfogyasztotta tehát a vacsoráját, mely ellen – talán ma legelőször – nem volt semmi kifogása. Azt sem tudta jóformán, mit rendelt és mit tett elébe a «Misi fiam». Margarin ide, kókusz-zsír oda, – Tamás felnyergelt képzeletében már azt a finom jó házikosztot élvezte, melyet az ő aranyos, drága kis angyalkája – már mint Nemzacsák Maca – fog neki saját bájos kis kacsóival főzni és tálalni a nyájas, kedves családi fészekben. Mert ama boldogító igen után, melyért annyiszor végigrótta a külső Retek-utca -180- infámis kövezetét, most már természetesen nincs egyéb hátra, mint hogy holnap nyilvánosan is eljegyzi a drága angyalt és azután, még természetesebben, következik – a fészekrakás.

Mikor gondolatainak kalandos fonalán e ponthoz ért, valami csudálatosan meleg bizsergést érzett taplósodó szíve tájékán Tamás. Felhörpintett egy deci bort, még csettintett is hozzá a nyelvével, rágyújtott egy pocakos szivarra (ezt is most cselekedte először az utolsó sátoros ünnep óta) s a füstkarikákon át megint csak kémlelődni kezdett, mikor lép be már az első ismerőse, akire rábuggyanthatja boldogságának kikivánkozó fölöslegét.

Csupa idegen alak érkezett azonban. Az ismerősök, mintha csak megsejtették volna a merényletet, amelyet Tamás az ő nagy boldogságának s főképen pedig a külső retek-utcai angyal bájainak ecsetelésével készült elkövetni ellenük, makacsul távol maradtak ez estén az Aranyalmától.

Már-már arra gondolt, hogy a gömbölyű -181- Wéber urat avatja be boldog titkába, mikor kitekintve az ablakon, megpillantotta Gusztit, régi kenyeres pajtását, volt agglegény cimboráját, akivel sok sivár éjszakába virrasztottak bele valamikor itt az Aranyalmában, eme csámpás lábú, ételfoltos sarokasztal mellett. Még tavaly ilyenkor is együtt savanykodtak itt, nevezvén gyakorta kétpupú tevének a lomha Miska pincért és margarinkirálynak meg gyomoruzsorásnak Wéber urat, pokolra kivánván minden ő gyönyörűségeivel az egész Aranyalmát. Guszti azonban egy szép napon – se szó, se beszéd – hűtlenül elhagyta Tamást. Egyszerűen megházasodott. Azóta csak egyszer beszéltek egymással, nem sokkal Guszti esküvője után, amikoron is a boldog fiatal férj olyan eleven és kivánatos színekkel festette Tamás elé a családi élet örömeit, hogy azóta Tamás bizonyos keserű írigységgel nézett mindig egykori cimborájára és szinte kerülte a vele való találkozást. Főképen, amikor szorosan egymáshoz simulva látta őt sétálni a feleségével, és majdnem mindig így látta. Már messziről is -182- kiolvasta ilyenkor a Guszti kérkedően boldog tekintetéből, amivel amaz első beszélgetésük alkalmával fogadta: «No, Tamás, hát te mikor lépsz már a becsületes emberek sorába?… Még mindig olyan kemény a kő (értsd: Maca szíve) a külső Retek-utcában?…» És erre a kegyetlen kérdésre eddig nem tudott volna mit felelni Tamás.

Bezzeg most… most már meg tudna felelni, amúgy a szíve szerint. Szerette volna bekiabálni Gusztit, hogy megfeleljen neki és egyben (kellemest a hasznossal!) némi praktikus tanácsokat is kérjen tőle a teendő komoly lépésekre nézvést. Mert alapjában véve felette gyámoltalan legény volt Tamás, amit egyebek között a retek-utcai hadjárat hosszúsága is eléggé bizonyít.

Guszti azonban most is a feleségével volt, noha – úgy vette észre Tamás – nem épen olyan szorosan összesimulva lépkednek már egymás mellett, mint még csak néhány hónappal is ezelőtt. Bizonyosan haza sietnek most is – vélte Tamás – ama bizonyos, felmagasztalt, kedves családi fészekbe. -183- Milyen édes is lehet ott ily csúf, nedves téli estén… És most már csodálatosképen egy cseppet sem írigyelte Guszti boldogságát. Sőt, szerette volna stante pede megölelni… (Lám, ilyen változandók az ember érzelmei!) Csak legalább egy percre térnének be. Mennyit tudna most Gusztinak mesélni! Hiszen elvégre is ő – a magányos, rideg évek osztályostársa – tudná legjobban megérteni az ő nagy boldogságát. Milyen szép lenne, ha épen Gusztitól hallaná az első gratulációt…

Míg Tamás imígy elmélkedék, nyílik im az ajtó és Guszti lép be a feleségével.

Tamás szinte magából kikelve ugrott fel és asztalkendőjét lobogtatva kiabált Gusztiék felé:

– Ide, kérem, ide!… Kezét csókolom… szervusz, Gusztikám… Isten hozott!… Ide csak a régi asztalhoz, régi cimborám…

Guszti kissé kelletlenül irányította hites társát a régi asztal s a régi cimbora felé.

A «becsületes emberek sora» meg a külső Retek-utca köve most elmaradt, pedig Tamás ugyancsak várta. Olyan szépen, csattanósan meg tudott volna most felelni a csipkedő kérdésre. Már előre elkészített magának egy elmés körmondatot. Az elmés körmondat így – a kicsiholó kérdés hiányában – nem sült el, de Tamás azért nem jött zavarba.

– Oh, köszönöm, Gusztikám!… köszönöm, kérlek, – hadarta nekimelegedve, – nagyon jól vagyok, nagyon jól!… Boldog vagyok, nagyon boldog vagyok! Oh, Gusztikám!…

Gusztit meghökkentette ez a sok felkiáltó mondat és főképen az oh!… Ez nem a Tamás hangja. De a kezek, amelyek ujjait szinte összeropogtatják, kétségtelenül a Tamás kezei. Ámbátor az arca és az egész ábrázata megint egészen más, mint régebben volt.

– Látszik rajtad a boldogság, – hárította el hamarosan Tamás további ömlengéseit Guszti, – szinte sugárzol a nagy jólléttől. Hajaj, csak okos legény is vagy te, Tamás.

Tamást viszont ez a «hajaj» döbbentette meg némileg, de azért tovább folytatta: -185-

Eme, nyilván igen ékesnek tervezett újabb körmondatát azonban megint nem fejezhette be Tamás, mert a Miska pincér közbeásított:

És Guszti sokkalta inkább érdeklődött az étlap száraz prózája, mint Tamás lendületes körmondatai iránt.

– Parancsolsz valami előételt, szívem, talán valami hideg halat? – fordult az étlappal feleségéhez Guszti.

– Brrr… – adta meg a választ őnagysága minden bővebb indokolás nélkül.

– Ismerem már a hagymás csizmatalpaikat, – torkolta le a pincért őnagysága, – tegnap is abban tört ki a fél fogam a Háromcsigában.

– Köszönöm, – biggyesztette ajkát az -186- asszony, – a madárvilág csontvázai csak a múzeumben érdekelnek.

Tamás nyugtalanul kezdett feszengeni a helyén, rágta erősen a szivarcsutkáját és felkivánkozó hő érzelmeit leöntötte hamarosan egy pohár hideg vízzel.

– Hát válassz magad, drágám, – dobta oda a szót és az étlapot Guszti a feleségének, – nekem hozzon, Miska, egy borjúpörköltet.

– Válassz, válassz! – pattogott vissza őnagysága. – Könnyű azt mondani. Persze, ti férfiak… nektek minden szemét jó a korcsmában. Bezzeg odahaza csak úgy turkáltok az ételben.

– Csak azt akarom mondani, drágám, – dörögte rá Guszti, – hogy nem én tehetek róla, ha te két napon belül három szakácsnőt a szélnek kergetsz.

– Persze, én tehetek róla! – csattogott -187- vissza őnagysága. – Én tehetek róla, hogy nekem nincsenek hajókötélből az idegeim… Persze, ti, férfiak, mindent lenyeltek, mindennek fület dugtok, szemet húnytok, aztán Pilátusként mossátok a kezeteket… A legrosszabb esetben ránk csapjátok az ajtót, szaladtok a kávéházatokba vagy klubotokba. Az asszonyt pedig hadd egye a méreg otthon azokkal az infámis perszonákkal. Ő tűrje, hogy a cseléd diktáljon neki a saját konyháján, elcsenje mindenből a legjobb falatokat, megdézsmálja a spájzot és jourt adjon az unokatestvéreinek… este kimaradjon éjfélig a bálban, reggel benmaradjon fél délig az ágyban… Persze, én tehetek róla. Én vagyok az oka. Mindennek a szegény asszony az oka!…

Tamás zavarodottan hümmögött valamit, köszörülte a torkát, hogy valamit mondjon, de csak belérekedt az a valami. Leöntött még egy pohár hideg vizet és még erősebben rágta a szivarját. -188-

Guszti az időközben megérkezett pörköltet szapora nyelésekkel eltüntetvén, fizetett. Belebújt a téli bundájába, feladta a felesége kabátját és így szólt a szinte fuldoklásig nekihevűlt asszonyhoz:

– Nagyon izgatott vagy, drágám, gyerünk, míg be nem zárják a patikát, majd veszek valami csillapító szert neked.

Azután elköszöntek Tamástól s ott hagyták minden ő benrekedt boldogságával egyetemben.

Tamás lekonyította a fejét, elszívta szivarját, kihörpintette borát (már nem csettintett hozzá, ellenben a lompos Miska pincért jól összeteremtette a piszkos és repedt pohárnak miatta) és átvándorolt a legközelebbi kávéházba. Már nem a boldogság szárnyai lendítették, csakúgy prózai gyalogszerrel, majdnem dideregve kullogott a barátságtalan, nedves éjszakában…

VÉGRE!

– Ah, végre! – ujjongott fel Kálosné, a fiatal, üde, életkedvvel teljes, de kissé mostoha talajban viruló virághoz hasonló szép asszony, mikor az Úrban csendesen boldogult kanonok nagybácsi hagyatékából ráeső részt, polgári számítás szerint igen tekintélyes összeget, a kezéhez kapta.

– Végre, mondta ugyanakkor, csak sokkal csendesebben, inkább úgy befelé magának Kálos, a kissé már őszbe csavarodó, de még jól az élete delén sütkérező férj.

Az asszonyka mindjárt sietett is a Párisi-utcába, hogy mindenekelőtt elnyűtt és főképen divatjamult kalapját ujjal cserélje ki. A szabóné, a ruha várhat még – holnapig…

Kálosné ezután késő estig járta a Párisi-utcát (és alighanem egy kicsit a vidékét is) s egy legfrissebb sütetű impozáns szakajtókalappal libegett haza igen vidáman és felette boldogan. Sőt, már csak időspórolásból is (hiába, megszokta a szűkebb esztendőkben!) mindjárt egy szép új kosztümöt is megrendelt magának, amelynek modelljét véletlenül pillantotta meg az egyik Kossuth Lajos utcai kirakatban. Egy és más torkoskodni valót is vásárolt ezenkívül a vacsorához, elvégre illő, hogy ezt a mai nevezetes családi eseményt a fehér asztal mellett is kifejezésre juttassák és megünnepeljék.

A kutató emberi elme pisla lámpásával rég letünt századok ködbe-homályba borult avarjait járta, ahol új nyomokat keresett. «A jog ősforrásai»-hoz. Ez volt a tárgya és címe immár tíz év óta készülő nagy művének, amelynek rengeteg anyaga, részben már rendbe szedve, ott hevert az íróasztala öblös -191- fiókjaiban. Hogy a teljes és végleges formába öntéshez fogjon, még csak néhány új adatra lett volna szüksége, de azokat mindezideig nem sikerült megszereznie (mert nem ollózó könyvszabó, hanem eredeti teremtő elme volt), aminek oka egyszerűen a Montecuccoli hirhedt «nervus reruma»: a pénz, pénz, pénz…

Ügyvédi irodájának ösztövér jövedelmén kívül (melyik bolond kliens törné magát a «szobatudós» hirébe keveredztt fiskális után?) bizony szerény apai örökségét is felemésztette már a mindennapi élet és az út, amelyen eddig a jog ősforrásait kutatta. Kálos ugyanis a javíthatatlan ideálisták közé tartozott s az élet rettenetesen reális útjának is azzal a fiatalosan hevülő, szinte könnyelmű szívvel vágott neki, mint annak a másik, bizonytalan végű tudományos útnak. A feleségét minden vagyon nélkül, jóformán csak a Dunbar Fanny egy szál köténykéjével vette el (a nagybácsi akkor még sovány plébániája csendjén csak a legédesebb álmaiban himbálgatta magát néha-néha a jó kövér kanonoki -192- stallumban…) és azzal a reménységgel, amire egy kicsit számított is, noha a számítás nem volt kenyere, hogy a szeretett lény meg fogja érteni őt és nagy, magasba törő útján hűséges kisérője, ha kell, támogatója lesz, aki a köténykéjében állandóan rózsákat hord, amelyekkel mosolyogva fogja telehinteni a nehéz út töviseit és göröngyeit…

És ebben a reménységben, ha úgy tetszik, számításában nem is csalódott idáig Kálos.

Azok a bizonyos rózsák csakugyan ott virultak a felesége köténykéjében, sőt a gömbölyded barnapiros arcának nevető gödröcskéiben is… Ámde sajnos, jöttek idők – az apai örökség elfogytával – mikor ezekkel a rózsákkal már nem lehetett előbbre jutni. Mert, ha a töviseket és göröngyöket elfeledték volna is, az a varázserejük már nem volt meg a kis Kálosné rózsáinak, ami a szent hajdanban Erzsébet királyleányéinak, hogy kenyérre is át tudtak volna változni. Sőt mintha azóta egyre halványodtak, hervadtak volna ezek a rózsák… -193-

Ekkor bizony egyszerre megakadt a jog ősforrásaihoz vezető út. És Kálosnak a törvényszékek és járásbíróságok útjait kellett keserves önmegtagadással rónia, ahol a modern jog destillált cseppecskéit mérik méregdrágán a szegény ügyesbajos emberiségnek.

Ez időben történt, hogy a nagybácsi egyszerre csak, egészen váratlanul, egy püspöki látogatás után, belé csöppent az egyik legkövérebb kanonoki stallumba.

Ez természetesen nagy örömmel töltötte el Kálosékat, mert némi joggal remélhették, hogy azok a bizonyos hervadozó rózsák most újra ki fognak virulni és nemcsak kenyérré, hanem kalácscsá és pecsenyévé fognak átváltozni…

A kanonok bácsi azonban, rokoni szeretetében ugyan bőven részeltette Kálosékat, de egyelőre csak a maga rózsáit ápolgatta s a kalácsot és pecsenyét is maga élvezgette. Mindaddiglan, míg annyira el nem gömbölyödött, hogy egy szép napon már odafenn is megelégelték és – mikor épen ebéd utáni -194- csendes sziesztáját tartotta – leszólt hozzá egy jóságos szelid, hivó hang a magasságból, mondván: «Elég, jó és hív szolgám…»

Mindezeket pedig azért kellett röviden elmondanunk, hogy ki-ki megértse és a kelletén túl félre ne magyarázza Kálosék érzelmeinek ama hirtelen és egyszerre való kicsordulását:

Az asszonyka ragyogott a boldogságtól s úgy repdesett a kedve, hogy szinte madarat lehetett volna fogatni vele. Kálos alig ismert a feleségére. Azok a nagyon finoman, alig észrevehetően, de már mégis kiütközött keserű vonások a szája szögletéből, a szeme alól egyszerre eltüntek, az arca halványodó rózsái újra kivirultak… Vacsorázni sem tudott a nagy örömtől, csak a magával hozott édességeket szopogatta és szinte észrevehető, mohó vágyakozással várta, hogy a -195- férje végezzen a rostélyosával, mert Kálosban meg volt a nagyakaratú embereknek az a tulajdonsága is, hogy egyszerre csak egy munkát végzett és evés közben harapófogóval sem lehetett szót kihúzni belőle.

Mikor az utolsó falatját is lenyelte, az asszonyka már lesben állt és pajkos incselkedéssel egy cukorba pácolt datolyát dugott a szájába, aminőt maga is szopogatott.

– Igen, – mondta Kálos – Velenczében ettünk ilyent, a Márk-téren, akkor…

– Akkor… – ismételte, fejét álmatagon hátravetve az asszony – a nászutunkon…

– Milyen bohó is volt maga akkor, Eliz, – folytatta Kálos, – a Márk-téri galamboknak is cukrot, datolyát, fügét szórt a kukoricájuk közé… Egész nap a galambokat etette.

– Igen, az alatt is – csicseregte tovább a kedveskedő szavakba rejtett finom maliciával az asszony, – mialatt maga benn, a könyvtárban a dohos, régi foliánsokat bujta… Sokszor alig győztem onnan kivárni. -196-

– Sok érdekes és becses adatot találtam ott a művemhez, – mondta komolyan Kálos. – Általában az egész utunk igen gyümölcsöző volt. Bologna, Firenze, Róma, Nápoly… Hiába, utaznia kell az embernek, ha…

– Most ismét utazni fogunk, Károly! – vágott közbe hirtelen az asszony, mielőtt még Kálos befejezhette volna a mondatát. – Úgy-e, hogy utazni fogunk? Most már lehet, tehetjük… Most már élhetünk magunknak, a vágyainknak.

– Kitalálta a gondolatomat, Eliz, most is, mint mindig, – felelte látható nekividulással a férfi. – Ki sem mondhatom, milyen boldog vagyok, milyen örömmel tölt el, hogy így együtt tud érezni velem, hogy így megért engem az én édes kis feleségem. Lássa Eliz, a nehéz napokban én nekem sokszor olyan különös gondolataim támadtak… Sokszor gondoltam arra és féltem, reszkettem a gondolattól, hogy ha ez nem így volna… ha egyszer megváltozna… ha nem lenne elég ereje kitartani mellettem, -197- ha elcsüggedne és elpártolna mellőlem… sohasem szóltam magának eddig erről, de most már elmondhatom, most már ismerem magát egészen. Most már tudom, hogy nem olyan, mint a többi, sekély gondolkodású, csak a külsőségeken kapó, ingatag, gyenge asszony. Az én kis feleségem komoly, nemes, nagy asszony… – olvadt fel mindjobban Kálos és gyengéden magához vonva melegen, szinte hálásan simogatta a felesége puha kis kezét.

Az asszony kissé bizonytalanul, kissé hidegen viszonozta az ura nyílt, meleg tekintetét és a szinte macska-puhasággal egymásra símuló pillái alatt mintha ez a gondolat bujkált volna:

– Ej, ti okos férfiak – és épen ti legokosabbak – milyen ostobák és elbizakodottak vagytok, mikor azt hiszitek, hogy az asszonyotok is olyan, mint a könyvetek: kitárul előttetek és megismerhetitek valaha egészen…

– Én is épen arra gondoltam délután, mialatt – nagy idő óta először – ismét nyugodtan foglalkozhattam a könyveimmel, az írásaimmal, a lelkemmel… igen, én is arra gondoltam, hogy utazni fogunk. Nagyjában már az úti tervet is megállapítottam.

– Velenczébe megyünk megint, – örvendezett fel az asszony – úgy-e, oda megyünk először, az édes, szép Veneziába? Ott kezdjük, aztán onnan megyünk tovább a Rivierára, Monte-Carlóba, ott még úgy sem voltunk. Megint etetjük a kis galambokat, aztán kirándulunk Buranóba, finom, bájos csipkekölteményeket veszünk (akkor nem jutott erre se időnk, se pénzünk, de most jut ám!), kigondolázunk Muranóba, ott gyönyörű üvegholmikat vásárolunk… Mindenhová elmegyünk most, ahol örülni lehet és élvezni az életet. Csak a dohos foliánsok közé nem engedem most… Úgy-e, hogy így lesz?

– Nem, kedvesem, – símogatta tovább az asszony kezét Kálos. – Én egészen máskép gondolom. Velenczébe most nem megyünk, ott már semmi új adatot nem találnék, sehol -199- sem délen. Most észak felé kell mennem. Úgy terveztem, hogy Münchenen át Nürnbergbe megyünk először, ott a germán nemzeti múzeumot fogom áttanulmányozni. Aztán Berlinbe, Londonba és még tovább északra, Skandináviába, Finnországba, Oroszországba, ha lehet.

– Brrr! – rázkódott össze hirtelen az asszony és kivonta kezét a férje kezéből. – Csupa észak, csupa köd, sötétség és szürke unalom… Nem. Köszönöm. Ebből már épen elég volt itthon. Én oda nem megyek! – tiltakozott ideges, szakgatott mondatokban. – Nekem most fény kell… napsugár… melegség..: élet.

– De kedves Eliz, – hökkent meg Kálos – értsen meg… Magának meg kell engem értenie… eddig is megértett…

– Igen, eddig megértettem, – mondta egyre hidegülő hangon az asszony, – de most nem értem. Eddig megértettem valahogyan, hogy elvonult a világtól, az élettől és a könyvei, a foliánsai közé temetkezett. Oda temette az ifjúságát és mellé az én -200- ifjúságomat… Azaz, hogy eddig sem igen értettem, csak tűrtem (istenem, mit tehet mást egy szegény asszony…) vártam és vártam: mi lesz mind ennek a vége? A sok álmatlan éjszakának, a gondnak, nélkülözésnek, lemondásnak, az ismerősök, jóbarátok és kollégák hátmögötti gúnyos mosolygásának… Igen, a kollégák, akikkel együtt indult el, már mind magasra jutottak, képviselő, államtitkár, miniszter is lett belőlük. Pedig ők csak mosolyogtak… igen a háta mögött gúnyosan mosolyogtak és lesajnálták magát, Károly – «a szegény tudós»… És az asszonyaik, a nagyságos, a méltóságos és kegyelmes dámák, ajkbigyesztve, gőgösen suhogtak el mellettem, észre sem vettek, vagy ha észrevettek, bizonyosan ők is lemosolyogtak rám: «a szegény tudós felesége»… Pedig ezek a nagyságos, méltóságos kegyelmes urak és hölgyek sohasem virrasztottak gondban, álmatlan éjszakát, sohasem írtak vaskos könyveket és nem keresték soha a tudomány forrásait… Mosolyogtak, mondom és mulattak, zsúroztak, -201- flirtöltek és politizáltak… ez az érvényesülés útja minálunk, nem az, amelyik a tudomány forrásaihoz vezet! Persze, drága út és csak pénzes, gazdag embernek való. Azért is nem szóltam eddig, mert nekünk nem volt pénzünk. De most már van! Most már máskép kell lenni itt mindennek. Most már fel kell hagynia, Károly, a tudóskodással és ki kell lépnie a könyvei közül az életbe. Arra az útra kell magának is térnie, amelyik minálunk leggyorsabban, majdnem egyedül vezet az érvényesülés felé – a politikára kell adni magát… Még pedig minél elébb. Máris eljárt az idő felettünk… és én élni akarok… élni… élni!… élni…

– Ez mind szép, kedvesem, – csitította Kálos a maga-magát teljesen felizgatott asszonyt, – de azt is be kell látnia, meg kell értenie, hogy én most már nem hagyhatom abba azt a munkát, amelynek egész eddig való életemet szenteltem, amelyre, hogy úgy mondjam, az egész életemet feltettem… Épen most, amikor oly közel vagyok már a befejezéséhez… Ezt az áldozatot -202- még meg kell hoznunk, ezt az utat meg kell tennem és ezt meg kell értenie, Eliz.

– Jó – mondta tétován az asszony. – Menjen, nem bánom. De én nem megyek. Jobb is lesz, ha egyedül megy… legalább nem zavarja senki, nyugodtan dolgozhat.

– No lám, – szólt ellágyulva szinte Kálos – hát mégis csak igazam volt. Az én kis feleségem mégis csak megért engem, a céljaimat, a törekvéseimet…

És mikor Kálos egy hét mulva csakugyan elindult egyedül Münchenen át Nürnbergbe, a felesége kissé nyugtalan és tikkadt, de voltaképen mégis valami kellemes, rég érzett és rég áhított boldogsággal nyujtózkodott végig a pamlagon, mely annyi keserű könnyét itta be már a nehéz napokban. És félig mosolyra nyílt ajakkal, szinte megkönnyebbülten lélekzett fel, mint a beteg, aki hosszú szobafogság után, ha csak rövid időre is, először szabadul ki a levegős, napos szabad életbe: -203-

– Végre… – gondolta magában, szintén kissé nyugtalan, de alapjában jól eső érzéssel a férfi is, mikor a vonat prüszkölve megindult vele a keresett északi ősforrások felé.

A NŐK BARÁTJA.

Kicsák, az örökké savanyú, mogorva fiskális komoly ünnepi ruhát és ugyanolyan ábrázatot öltött, mikor a kissé kotnyeles tiszti szolga, noha ez nem volt a parancsban, jelentette neki, hogy az ezredes úr Bajnát alighanem rövidesen áthelyezik a legfelsőbb mennyei ármádiába. És mikor nehány perc múlva, bizonyos hivatás- és alkalomszerű megilletődéssel belépett az öreg katona szobájába, ugyancsak meglepődve látta, hogy az ezredes úr Bajna nem ágyban párnák között s orvosságos üvegek arzenálja mögött fekszik, hanem ott űl szokott helyén, karosszékében, a nagy boltíves ablakmélyedésben, ahonnan épen a sétatérre lehet látni. A kedves, vidám zsibongású sétatérre, ahol fiatal dúslombú vadgesztenyefák fehérfürtös -205- virágaikat ringatják s a fák alatt ringó testű fehérruhás hölgyek sétálnak. S langy, édes tavaszi napsugár hull a kék mennyégről fehérfürtős, ringó gesztenyevirágra, kacagva-csevegve sétáló asszonyra, leányra…

Az ezredes épen kinézett az ablakon. A kopogtatást észre sem vette, csak mikor Kicsák belépett, akkor fordult az ajtó felé. Elég jól konzervált s katonás gonddal borotvált arca viaszkosan sápadt volt, élesvágású szemei üveges fénnyel csillogtak s hangja – a régi kemény, kommandérozó hang – amint most beszélni kezdett, bántóan meg-megrecsegett, mint valami vén, kiszolgált, repedt ezredtrombita hangja.

– Na mi az, fiskális uram – mordult rá erőltetett keménységgel az érzékeny hangon beköszönő Kicsákra – temetésről jön talán, hogy ilyen komor gyászba öltözött? A hangszalagjai meg mintha posztóval volnának bevonva… olyan tompán kong a köszönése, mintha valami gyászdobot pörgetne… mi?…

Kicsák meghökkenve, zavarodottan ötölt-hatolt. Valami ügyes kibúvót keresett: -206-

– Sebaj na! – vágott szavába az ezredes. – A fekete gérokkját most már csak tartsa fenn, hanem a gyászos ábrázatát, azt levetheti bátran. A hangját is csak eressze ki. Csak semmi komédia, semmi érzelgés. Ezt vigye vissza az életbe. Ott néha szükséges és hasznos az ilyesmi, noha nagy ostobaság ott is. Az inas, úgy látom, előre kifecsegte, ami különben nem titok. Hiába is titkolnám, ide van írva az arcomra, a szemembe… mi?… Vége a nagy gyakorlatnak, ügyvéd uram, nekem nemsokára lefujnak. Ennyi az egész.

– Csak a korzót szeretném még egyszer végignézni – mondotta erőltetett mosolylyal – mert nem tudom, ott túl divatban van-e a korzózás?

– Semmi «ugyan», fiskális uram. A legfelsőbb hadi parancsot már írják nekem -207- odaát… És ha megérkezik, indulok. Pontosan, katonásan, nem késve egy percet sem. Épen azért nem hivattam orvost. Azok akadékoskodó emberek. Csak hátráltatják az utazást. Azért hivattam önt, ügyvéd uram, hogy gyorsan végezzünk. Pontosan és szárazon, mint a paragrafus. Kérem csak…

– Sebaj! – legyintett a kezével. – Nézze csak… ott az íróasztalom középső fiókjában van egy levélboríték, kérem vegye ki.

Az ügyvéd kivette a borítékot. Nagy, katonás betűkkel ez volt ráírva: Testamentumom.

– A végrendeletem – mondta az ezredes – nézze meg, kérem, rendben van-e? Csak az alakiságokat értem, a tartalma rendben van. Így rendelem, így akarom.

Kicsák átnézte az írást és teljesen rendben levőnek találta alakilag. A tartalma meg épen valami nagy belső gyönyörűséggel töltötte el a megrögzött nőgyűlölő száraz, szikkadt lelkét. Hosszú, savanyú ábrázata szinte -208- belegömbölyödött ebbe a különös, jóleső érzésbe. Mindig jókedvű, tréfára kész embernek ismerte az ezredest, de hogy ilyen tréfával koronázza be életét, azt már még sem várta Kicsák. No, de a tartalom most még nem tartozik ő rá. A testamentum formailag rendben van. Az ezredes úr így rendeli, így akarja és punktum!

– Arra kérem – mondta tovább az ezredes, – hogy a rendelkezéseimet pontosan hajtsa végre. Egyelőre tartson szigorú titkot s míg el nem temetnek, senkinek el ne árulja a végrendeletem tartalmát. Azt akarom… igen, hogy is mondjam… hogy stílszerű legyen a temetésem. A «nők barátja» beszél most, remélem, ön ért engem, ügyvéd úr.

– Értem, ezredes úr, – felelt Kicsák most már természetes, tele hangon és szinte kedve lett volna gratulálni az ezredesnek, ha végre is nem ilyen komoly és alapjában szomorú dologról lett volna szó, mint a testamentum.

Az ezredes megköszönte Kicsák szivességét és katonásan elbúcsúzott tőle. -209-

Az ügyvéd a hátulsó kapun távozott a nagy ódon házból s a szűk, zeg-zúgos sikátorokon át vette útját hazafelé, hogy senkivel ne találkozzék. Hátha még ki találnák csiklandozni belőle az érdekes titkot.

A kacér kis számtanácsosné, akit általában csak a «víg özvegy» néven ismert a városrész, épen hazafelé igyekezett a déli sétáról rendes udvarával.

– Mi van az ezredessel, ügyvéd úr? – fuvolázta legbájosabb hangján Kicsák felé a víg özvegy. – Napok óta nem jelent meg a korzón. Talán beteg vagy elutazott?

– Ig… igen – bizonytalankodott Kicsák – az ezredes gyengélkedik és azt hiszem, el fog utazni.

– A foga fáj megint az öreg rókának, mi? – Valami gáláns kalandra vágyik… És el fog utazni a Rivierára, mint tavaly ilyenkor – vágott közbe a monoklis pénzügyi -210- fogalmazó, a korzó humoristája és a víg özvegy elmaradhatatlan lovagja. Mire általános derűltségtől visszhangzott a sikátor, noha a szép özvegy észrevehető erőlködéssel eresztett meg egy másodrangú mosolyt és még valamit kérdezni akart az ügyvédtől. Kicsák azonban ekkor már a harmadik utcát kaszálta hosszú sáskalábaival.

Az estvéli korzót így hát már amonnan felülről, az örökös garnizonból nézte az öreg katona. Míg idelenn, ódon palotájának lefüggönyzött ablakai alatt vígan kacagva hömpölygött fel s alá az az eleven meleg tavaszi áradat, amelyből sohasem hiányozhatott azelőtt a daliás ezredes úr Bajna, vagy mint a korzó nyelve nevezte «a nők barátja».

Daliás alakját, gáláns bókjait azonban hiába várták ma is a korzó flirtös asszonyai. Az ezredes úr nem jött. Ellenben megjöttek -211- az «Entreprise» fekete huszárjai és szorgosan munkába vették az ódon Bajna-ház hosszú boltíves kapualját.

Egyszerre végigszaladt a gyászhír a korzón és főképen az öreg penzionátus gavallérok körében keltett őszinte, mély hatást. A hölgyek, noha az ő barátjukról volt szó, inkább a temetésre gondoltak, mintsem a halottra (ami lehet, hogy fejlettebb esztétikai érzékük bizonyítéka), a koszorúkra… a toalettekre, a parádéra… Csak ilyen szép maradjon az idő – sóhajtóztak – milyen gyönyörű katonatemetés lesz – zenével…

A korzó monoklis humoristája még valami sületlen élcet is megkockáztatott a halott oroszlán rovására s a szép özvegy felderítésére, aki azonban ezúttal még műnevetéssel sem reagált, hanem fázósan összehúzva kabátját, sürgős dolgok ürügye alatt hirtelen haza távozott. Azaz, hogy először felszaladt Kicsák irodájába, onnan a virágos boltba ment és megrendelte az első koszorút – a nők barátjának. -212-

Kora reggeltől késő estig egymásnak adták a kilincset gyengéd női kezek. Délre már tele volt az egész kirakat különböző színű szalagokkal, amelyek legtöbbjén ez a felírás díszlet: «A nők barátjának».

Estre kelve jóformán az egész virágos bolt átvándorolt a gyászházba, ahol másnap csakugyan olyan temetés volt, amelynél stílszerűbbet nem is álmodhatott magának a nők barátja. Virág, csupa virág. Kerti virág, vadvirág, igazi és művirág… eleven asszonyvirág… leányvirág övezte a ravatalt.

A korzó egész üde, pompás hölgyközönsége ott szorongott a dohos, boltíves öreg szobákban, a nyirkos szűk udvaron. A hadsereg, az uniformis hideg fénye szinte háttérbe szorult e meleg, eleven ragyogás mellett. Sőt a komorméltóságú gyász-zenének is jóformán csak az első akkordjai érvényesültek. Az agglegény virágos, de rokontalan ravatala mellett csakhamar megeredt a kiváncsi, jókedvű, szinte zsúrszerű csacsogás, csevegés. -213-

Hogyan, hogyan sem, még temetés előtt híre futott ugyanis, hogy a nők barátja méltó és következetes maradt magához még halálában is. Mindenét a nőkre hagyta. Még pedig – így hirdette a fáma – azokra a nőkre, akik magányos életének unalmas és keserű óráit felderítették, megédesítették.

E romantikus hír ott búgott-zsongott a gyászoló gyülekezetben is. És voltak, akik már egészen otthonosan érezték magukat a komor palotában, noha a régi gazda még el sem távozott egészen. Irígy, kaján tekintetek is röpködtek azonban. Leginkább a szép számtanácsosné felé, aki sűrűn lefátyolozva, mély gyászban, egészen a ravatal mellett állt, amelyen egyébként is az ő koszorúja foglalta el a főhelyet. Keservesen, szinte roskadozva zokogott őnagysága és telesírt egy féltucat zsebkendőt. Szerencsére ott állt mellette a fürge fogalmazó és gyengéden támogatta mélységes bánatában.

A temetőben már jóformán csak a testamentumkérdés foglalkoztatta a kedélyeket. Amint a nehéz nedves hantok rádübörögtek -214- az ezredes koporsójára, a sirató könnyek egyszerre felszáradtak. Még a szép özvegyéi is. Ő volt az első, aki mohó kiváncsisággal fordult Kicsákhoz a testamentum néminemű részletei után puhatolózván. Példáját többen is követték a gyászoló gyülekezetből és ugyancsak szorongatták az ügyvédet: hogymint is szól hát az a végrendelet? Igaz-e a szóbeszéd, hogy mindenét nőkre hagyta az ezredes?

Kicsák azonban begombolózott. Ma még nem mondhat semmit, holnap úgyis nyilvánosságra kerül a végrendelet, akkor minden kiderül.

– Nagysádnak különben annyit elárulhatok – súgta ravasz hunyorgatással a szép özvegy fülébe – hogy általánosságban igazat mond a fáma és hogy a végrendelet nagysádról sem feledkezett meg ama nők között…

A többit jelentőségteljes szatirmosollyal lenyelte Kicsák, ám a szép özvegy eleven fantáziája elég csinosan kiegészítette magának a kettéharapott mondatot.

Másnap, rendkívüli érdeklődés mellett kihirdették a végrendeletet. -215-

Két házát minden ingóságaival együtt (avagyis más szóval egész vagyonát) – az ügyvédi, elég bőséges honorárium levonása után – két régi hűséges öreg (ez a három jelző így szórul-szóra benn volt a különben szűkszavú testamentumban) cselédjére hagyta. Nevezet szerint pedig a Sári szakácsnéra, aki tizenöt évi becsületes szolgálata után immár jól megérdemelt nyugalmát élvezi valahol Kajászó-Szent-Jánoson, továbbá a Kati szakácsnéra, aki viszont az utolsó tíz esztendőben sáfárkodék hűségesen a konyháján, amelyre mindig felette nagy súlyt fektetett az ezredes úr Bajna. Sokkalta nagyobbat, hogysem azt a korzón gondolták volna.

Az általános elszontyolodást, ami e hírre a korzón támadt, csak a végrendelet egy derűs kodicillusa bizsergette fel némiképen, amelynek értelmében az ezredes kedvenc papagályát (az utóbbi időben már ki nem állhatta örökös rikácsolásáért!) az özvegy számtanácsosné gyengéd gondozásába ajánlotta.

A CSALÁD SZÉGYENE.

Kis-Berregi Berreghy Pongrácné, született Nagy-Delnei Delnőy Anna Mária Amália, a társadalmi – vagy mint ő maga legújabban nagy előszeretettel hangoztatni szokta – szociális téren kifejtett ernyedetlen, odaadó működéséről közismert és tisztelt matróna, a Szent Ceciliáról elnevezett s keresztényi alázatosságra és béketűrésre vezető egyesület (röviden a «KABVE») elnöke, pulykavörösen, szinte magából kikelve suhogott be a minisztériumban dr. Kabocza János fogalmazó szobájába.

Kabocza doktornak nem ez alkalommal volt először szerencséje őnagyságához s már előre tisztában volt az ismételt látogatás céljával. Ám ez cseppet sem gátolta Berreghynét -217- abban, hogy ezúttal is ki ne öntse a selyemblúza alól mindazt, ami a szívét nyomta.

– Az ősfa-ügyben jövök, a Berci fiam kamarássága ügyében, – kezdte Berreghyné, erősen fujtatva a sok lépcsőmászástól.

– Méltóztassék helyet foglalni, nagyságos asszonyom, – udvariaskodott Kabocza és egy erősen keshedt-vedlett, hatalmas terjedelmű bőr-karosszékre mutatott, amely még néhai szép királyunk, Mária Terézia valamelyik pohos és parókás konziliáriusa számára «épült» valamikor anno 1740–41 körül, ama nevezetes pozsonyi diéta örömteljes és bőkezű napjaiban.

– Már két hónap óta várjuk az elintézést, – pattogott tovább Berreghyné, teljesen figyelmen kívül hagyva Kabocza udvariasságát. – Égető szükségünk van a dologra. Ez ugyan nem tartozik ide, de már csak elmondom, hogy a Berci fiam nősülni akar. És… nos igen, úgy áll az ügy, hogy addig nem lehet… még visszamehet emiatt a parti… Odafönn Bécsben is várják már a fölterjesztést. A főkamarási hivatalban már -218- megtettük a lépéseket… A tábornok kuzinomnak megigérték, hogy ott két nap alatt elintéznék az egészet és az iratok, nemde, még mindig a referens úrnál vannak?

– Itt vannak, – mondta nyugodtan Kabocza és a szobája egyik sarkába mutatott, ahol egy hatalmas, Uchatius-ágyú csövéhez hasonló, hosszú bádoghenger volt a falhoz támasztva, mellette kis deszkadoboz hevert, amelyen szép, gondos rondírással ez a felirat ékeskedett: «Kis-Berregi Berreghy Albert ősfája és mellékletei.»

– Nem értem… igazán nem értem, – fakadt ki Berreghyné, – mikor a dolog olyan egyszerű és tiszta, mondhatnám átlátszó. Valamelyest én is értek a genealogiához, kérem… Az ősfánkon csupa jó család szerepel, köztük egy aranysarkantyús vitéz és két alapítványi hölgy. Igazán érthetetlen ez a huzavona!

– Kérem, méltóztassék, – ajánlotta újra a bőrtrónust ő nagysága figyelmébe Kabocza, azzal a barátságos szándékkal, hogy majd megmagyarázza a «huzavona» okát. -219-

– Köszönöm! – utasította vissza Berreghyné. – Megyek az államtitkár úr őméltóságához… igen… a miniszter úr őkegyelmességéhez is ismerem az utat, ha szükséges – folytatta vésztjósló tekintetet lövelve Kaboczára. – Elmondok ott fenn mindent, mindent elmondok… majd én referálok!

De most már a hosszú türelmű Kabocza is a keményebbik sarkára állt és elővette a száraz, hivatalos hangját.

– Ahogy tetszik, kérem, – mondta ridegen, – de előbb, hogy híven referálhasson őméltóságának vagy őkegyelmességének, méltóztassék egy kicsit meghallgatni engem, mert az iratok behatóbb tanulmányozása közben egy és más olyan adatra bukkantam, amiről nagyságodnak még aligha van tudomása.

– Hogyan… mi… csak nem? – kérdezte kissé meghökkenve ő nagysága és a kellő elővigyázattal az aggkori végelgyengülésben fájdalmasan nyöszörgő karosszékbe ereszkedett.

– De igen, – felelte csöndes, majdnem -220- kárörvendő mosollyal a doktor, miközben az asztalán halomszámra fekvő régi, elsárgult írások között babrált. – Igen, az ősfán, hogy is mondjam csak… az egyik nemes ágon valami kis vadhajtás van…

– Az lehetetlen, az ki van zárva a mi családunknál! – szólt közbe erélyesen tiltakozva Berreghyné. – Szeretném látni azt a… no, ahogy ön nevezi… azt a vadhajtást… én is értek egyetmást…

Kabocza kihalászta a bádog Uchátiusból a lepedő nagyságú pergamenre rajzolt s büszkén szétterpeszkedő ősfát, kiterítette az asztalán és a kék ceruzájával odabökött egy helyre azon az oldalon, amelyiken épen az anyai, tehát a Nagy-Delnei Delnőy-ágazat lombosodott, virágzott széjjel.

Berreghyné izgatottan kapta szemére a lorgnonját és szinte belesápadt, mikor a jelzett helyen arany betűkkel ékeskedő nevet elolvasta: «Nagy-Delnei Delnőy Boldizsár.»

– Na hát, mondom, hogy ki van zárva! – erősködött újra, kissé erőszakolt nevetéssel. – -221- Hiszen ez a dédapánk: Boldizsár. A híres, a nagyeszű Delnőy Boldizsár, a «mosolygó bölcs», mint akkor nevezték, őfelsége aranysarkantyús vitéze, a keménykezű főispán, az ékesszavú diétai szónok, több vármegye táblabírája, a családunk büszkesége, aki birtokainkat és nevünk fényét megsokszorozta… Bizonyosan valami tévedés lesz a dologban, itt nem lehet semmi baj. Csak nem tetszik kétségbe vonni tán egy aranysarkantyús vitéz nemességét?…

– Nem az aranysarkantyússal van baj, nagyságos asszonyom, hanem közel hozzá, veszedelmesen közel, – mondta Kabocza, – itt mindjárt mellette és alatta.

– Hogy-hogy? – csodálkozott Berreghyné, – Delnőy Boldizsár felesége, amint itt is ki van tüntetve, Toroczkói Thoroczkay Anna volt, szintén kétségtelen és közismert nemes család sarja. Az ő fiúk az ifjabb, vagyis II. Boldizsár, a szépatyánk.

– Hát a harmadik! – idegeskedett Berreghyné. -222- – Az már mindegy, egészen mindegy.

– Csak az a baj, – fűzte tovább a szót Kabocza, – hogy ez a III. Boldizsár akkor látott napvilágot, mikor Thoroczkay Anna asszony már rég a delnei családi sírboltban aludta az örök álmot…

– Akkor hát, – kacagott fel Berreghyné, – a mi szépapánk, úgy látszik, örök álmát alvó anyjától született a delnei kriptában… Nem is tudtam, hogy a régi jó világban ilyen csodák is megestek.

– Nem, kérem, ilyen csodák a régi jó világban sem estek meg, – mondta szintén derűsebb hangon Kabocza. – Ez a kis Boldizsárka ugyancsak elevenen jött a világra. Annyira elevenen, hogy szinte… hogy is mondjam? – megelőzte a korát…

– Nagyságos asszonyom, – szólt némi habozás után komoly, ünnepélyes hangon a doktor, – attól félek, hogy már is túlléptem a köteles illendőség határát… Kérem, -223- legyen szíves beküldeni a kedves fiát vagy az ügyvédjét a továbbiak megbeszélése végett… Mert én igazán zavarban vagyok nagyságoddal szemben… itt végre is olyan dolgokról van szó… és a nagyságos asszony máris kissé izgatott…

– Kérem, kérem, csak beszéljen egész bátran, előttem beszélhet… úgyis csak valami tévedés lesz.

– Nem, nem! – maradt meg elhatárorozása mellett Berreghyné. – Magam akarok mindent tudni, beszéljen, kérem… csak beszéljen…

Kabocza doktor kissé fanyarul és kelletlenül vakarta meg a tarkóját, de az ajka egyik szögletébe hamarosan valami derűs, szinte kárörvendő vonás rajzolódott ki, amely, mintha ezt mondta volna: ám, legyen – tu l’as voulu…

Az íróasztala egyik rekeszéből dohos, elsárgult íráscsomót húzott elő és hirtelen felragyogott az arca, mint akinek szorult -224- helyzetében valami kitünő mentő ötlet jutott az eszébe.

– Kérem, csak semmi gêne, – sürgetőzött Berreghyné most már teljesen felcsigázott kiváncsisággal, – tessék csak mindent elmondani úgy, ahogyan gondolja. Igérem, hogy nyugodtan meg fogom hallgatni.

– Ha megengedi, nagyságos asszonyom, – mondta Kabocza, – inkább magának Delnőy Boldizsárnak adom át a szót. Az első Boldizsárnak tudniillik, a nagynak, a bölcsnek. Ő végre is legjobban tudja a maga dolgait, mert az ő dolgairól lesz itt szó. Én is csak tőle tudom, amit tudok. Az ő szavában, remélem, nem fog kételkedni nagyságod.

– Na, ez annál érdekesebb lesz, – jegyezte meg gúnyosan Berreghyné. – Az ember végre is nem mindennap diskurálhat a dédapjával…

– Íme, – mutatott a régi írásokra Kabocza, – ezek a Boldizsár úr levelei. Egészen intim, őszinte és igen kedves kis levelecskék. Valóban, mikor olvassuk őket, mintha csak az írójukat hallanók. Ezek fognak helyettem -225- beszélni. És, biztosíthatom nagyságodat, hogy – amiképen óhajtja – egészen sans gêne fognak beszélni ezek a kis levelecskék. Mondom, akárcsak magát Nagy-Delnei Delnőy Boldizsár urat hallanók, a család büszkeségét, a nagyeszűt, a bölcset…

II.

– Igen, – bólintott rájok, – ez csakugyan a Boldizsár dédapánk írása. Ismerem a szép gömbölyű gyöngybetűit a családi levéltárunkból. Sok érdekes és jóízű levél (nagy humorista volt az öreg) van ott is tőle. De ezeket a leveleket még nem láttam.

– Persze, ezek nem voltak az ősfához mellékelve, – mondta különös mosollyal Kabocza. – A Delnőy-család nem is tudott soha ezekről. (Nem hiába volt nagyeszű és bölcs ama Boldizsár úr… – gondolta itt magában Kabocza.) Ezek a levelek a Dengeleghy-család levéltárából kerültek elő. Ott -226- is pecsétes zár alatt őrizték őket, míg a család utolsó sarja is ki nem halt. Ezt pedig a testamentumában rendelte el Dengeleghy Tamás úr, akihez, mint kedves szomszédurához és meghitt jó cimborájához intézte vala ezeket a leveleket Delnőy Boldizsár.

– Érdekes, nagyon érdekes, – jegyezte meg Berreghyné és alig várta, hogy a titokzatos levelek tartalmát megismerje.

– Nos, – kezdte a levelek glosszálását Kabocza (egészen még sem tartotta célirányosnak, hogy felolvassa azokat) – íme, az első levél. Ebben megszomorodott szívvel jelenti Boldizsár úr Dengeleghy Tamásnak, hogy szerette kis fiacskája, Boldizsárka után (ez volt, kérem, a II. Boldizsár!) íme, az Úr kifürkészhetetlen akaratából és ítéletéből, amely ellen nincsen appelláta, most a szegény jó édes anyja (ez volt a Boldizsár úr hitestársa: Thoroczkay Anna) is elköltözék oda, ahonnan nincs többé visszatérés – «az halálnak ő zord setét országába»… Egyben meghívja kedves szomszéd úrbarátját a temetésre, vagy mint akkor mondták és -227- ahogyan itt is írva van: «a végső szomorú tisztességtétel alkalmatosságára…»

– Igen, igen… – bólongatott a gyászos hangulathoz illő elborulással Berreghyné, miután maga is végigfutotta a szomorú levelet.

– Ide, a levél hátára, – folytatta Kabocza, – régi jó szokás szerint rájegyezte Dengeleghy Tamás, hogy a gyászos alkalmatosságon csakugyan jelen is volt. «Boldizsár komám sok keserves könnyek hullajtásával butsuzék el – mondja a jegyzet – az ő szerelmetes hites társátul, de meg is érdemlette, mivelhogy felette jámbor és kedves asszonyszemély vala az elköltözött… Temetés után peniglen az sok jeles nemzetiségbéli gyászoló gyülekezet az halottas házban torra gyülekezék össze, az mellyet is minden rendek megelégedésére, nagy szorgalmatossággal és jeles mesterséggel készített vala az Boldizsár komám szakátsnéja, bizonyos Susánna nevezetű leányasszony…»

Itt Kabocza nem állhatta meg, hogy a bajuszába ne mosolyogjon. Mivelhogy még -228- valami kis csintalan megjegyzés volt ott, mindjárt a «Susánna leányasszony» után. («Az ki penig fölötte szemrevaló vászoncseléd… meg is tsippentettem ecczer-kécczer az gömbölyded artzocskáját…» – kanyarintotta oda a vidám és nagyselyma Tamás úr.) De persze, ezt nem olvasta fel őnagyságának a ravasz doktor, hanem folytatta a második levéllel:

– Ebben a levélben, amely – mint méltóztatik látni – egy évvel a temetés után kelt, azt írja Boldizsár úr Dengeleghy komájának, hogy nagy szomorú özvegyárvaságában senki más nem vigasztalgatja már, hanem a derék Susánna leányasszony, aki úgy tudja készíteni a ludas kását, a turós derelyét, no és a csiperkegombát bibic-tojással, hogy azután akár Kollonits hercegérsek őeminenciája is megnyalhatná a száját…

Berreghyné itt nem állhatta meg, hogy bizonyos büszkeséggel meg ne jegyezze:

– Ah, igen, azt a családi hagyományaink is fenntartották, hogy nagy gourmand volt az öreg úr! -229-

– De ezenkívül, – mondja tovább a levél, azaz hogy Boldizsár úr, – Susánna leányasszony a különféle és igen kellemetes herbatéák főzésében is jeleskedik, nemkülönben bizonyos hathatós erejű kenőcsök keverésében, amelyekkel is úgy kikeni-dörgöli az ember csontjából az átkozott podegra-nyavalyát, hogy nincs az a ráncoshomlokú, tubákos orrú német felcser, aki különben megcselekedné…

Itt kis szünetet tartott Kabocza és megjegyezte, hogy mindezek ugyan nem tartoznak szorosan a tárgyhoz, de a következők megértéséhez érdekes adalékul szolgálnak, azért bátorkodik felolvasni.

– Csak olvassa, kérem, olvassa, – adta beleegyezését Berreghyné, – nagyon érdekes, felette érdekes.

– Nos, – folytatta nekilendülve Kabocza, – a továbbiakban panaszkodik Boldizsár úr, hogy Susánnának eme jeles tulajdonságai mellett egy kis hibája is vagyon. Olykor-olykor nagyon akaratos és már többször megfenyegette őt (már mint Boldizsár urat), -230- hogy otthagyja, mert – úgymond – nem akar holta napjáig cselédsorban sinylődni. Már pedig ő semmi áron el nem bocsátja többé Susánnát… Azért is kérve-kéri kedves baráturát, látogasson el hozzá egy kis finom ludas-kására meg bibic-tojásra (egy-két átalag jó tokaji máslás is akad még a pincében!), hogy egyet-mást inter pocula és sub rosa megbeszélgessenek. Úgy eshetik – teszi hozzá itt végül – hogy csendes lakzi lesz a mulatság vége, mivelhogy ő, ha máskép nem megy, a szent házasság láncával is magához köti Susánnát… A familia során ez már mit sem változtat, ahhoz ő már vén legény, de különben ő már a familiával nemtörődik, hanem az Írás szavaihoz tartja magát, amely azt mondja: «Nem jó az embernek egyedül lenni…» Ezt pedig, ő szerinte, elsősorban is az ilyen elszomorodott, özvegy-árva vén embereknek mondja az Írás…

Berreghyné itt nyugtalanul izgett-mozgott, köhécselt, de Kabocza, élvén az imént kapott engedelemmel, folytatta: -231-

– Erre a levélre ezt írta Dengeleghy Tamás: «Ott valék. Boldizsárnak igaza van!» Egyebet – diszkrécióból-e vagy feledékenységből – semmit. Így aztán azt se lehet tudni, hogy mire nézve volt igaza Boldizsárnak. A ludas-kására, bibic-tojásra… avagy minden egyebekre nézve is…

És most következik a harmadik levél, mint ma mondanók, a koronatanu. Ez ismét négy hónappal később kelt (méltóztassék a dátumot jól megjegyezni!) és ebben arról értesíti Boldizsár úr Dengeleghyt, hogy Susánna este, épen gyertyagyujtáskor, egészséges fiúgyermekecskét hozott a világra… A boldog anyát se leányasszonynak, se semmi másnak nem nevezi (és ez még homályosabbá teszi az ügyet…) egyszerűen csak Susánnának. Egyúttal nagy szívesen meginvitálja barátját a keresztelőre és az utána következendő passzitára, ahogy akkor a keresztelési lakomát nevezték. Sőt azt is jelenti, hogy mivel a kis újszülött felette igen hasonlít a megboldogult Boldizsárkához, ennek is Boldizsár lesz a neve… Erre a levélre megint rájegyezte -232- Dengeleghy: «Ott valék. Actum est – megtörtént. A kis Boldizsárka keresztfiam ugyancsak kuruc legény – úgy sivított a keresztelés alatt, mint három török síp és két nádi hegedű egyszerre. Az Úristen éltesse.»

Berreghyné csak izgett-mozgott a karszékben, de nem szólt közbe. Úgy látszik, még mindig felette érdekesnek találta az ügyet.

– Az adatok itt, sajnos, megszakadnak s így több világosságot deríteni az ügyre nem lehet. Annyi azonban világosan kiderül, hogy ennek a kis sivalkodó Boldizsárkának a születési dátuma pontosan egybevág annak a Nagy-Delnei Delnőy Boldizsárnak a születési dátumával, akit én III. Boldizsárnak jeleztem és akiben nagyságtoknak a szépatyjukat van szerencséjük tisztelni.

Berreghyné itt, mintha csak valami bomba vetette volna föl, fölugrott a székből.

– Ké-ké… kérem csak… azokat az írásokat! – hebegte és gyorsan átfutotta egymásután a leveleket. -233-

Semmi kétség, mind a Delnőy Boldizsár tulajdon kezeírása. A szép kerek betűk rettenetes táncra kerekedtek Berreghyné szemében és sápadtan, szinte megsemmisülten rogyott vissza a karosszékbe.

– Nos, nagyságos asszonyom, – mondta Kabocza, – itt van az a kis vadhajtás. Ez volt az oka annak a bizonyos huzavonának. Nem akartam addig megtenni a felterjesztést, míg meg nem beszélem a dolgot a családdal. Úgy gondolom, talán vissza méltóztatnak vonni az aranykulcsot kérő folyamodványt. Ilyen esetekben, amint bizonyára tetszik tudni, nem ismer tréfát a főkamarási hivatal.

– Igen, igen… köszönöm… mindenesetre… visszavonjuk, kérem… tessék csak följegyezni, hogy visszavonjuk… – búcsúzott egészen összetörve Berreghyné és persze, hogy nem ment referálni az államtitkárhoz. Sőt a miniszterhez vezető utat sem választotta, hanem a legrövidebb úton, egyenesen hazament.

Otthon, amint betámolygott a múzeumszerűen berendezett szalonjába, a családi -234- galleriából mindjárt a Delnőy Boldizsár képe mosolygott rá, azzal a jóízű, széles, nyugodt, kissé maliciózus derűvel, aminővel csak a régi jó táblabírák tudtak mosolyogni. A kép, amelyet valami vidám, csavargó lengyel piktorral festetett Boldizsár úr (bizonyosan vidám poharazás közben: azért fogta meg a selyma olyan pompásan a jókedvét…), ott lógott a főhelyen. Fölébe állandóan zöld babérág borult, alatta nagy aranybetűkkel (melyeket időnként meg-megújíttattak a kegyeletes utódok) ez a felírás ékeskedett: «A család büszkesége.»

Berreghyné lesujtó, haragos pillantást vetett a képre, de a «mosolygó bölcs» annál derűsebben mosolygott vissza, mire őnagysága félig ájultan rogyott a pamlagra. És miközben a szobaleány ijedt csudálkozással fellocsolta, egyre ezt sziszegte:

Boldizsár úr csak mosolygott és – úgy tetszett Berreghynének – egyre derűsebben, kiállhatatlanabbul mosolygott. -235-

– Vegye le azt a képet! – parancsolta őnagysága, kissé összeszedve magát, a szobaleánynak.

Letépte fejéről a babért, kivakarta a pompázó aláírást és nagy vörös betűkkel odaírta helyébe: «A család szégyene.»

Akkor is mosolygott, mikor a szobaleány csudálkozásra meresztett szemekkel a padlásra vitte. A padláson is mosolygott.

Sőt azalatt is egyre mosolygott, mialatt – délután 6 és 8 óra között – Berreghyné nagyon leverten és nagyon szomoruan elnökölt a K. A. B. V. E. választmányi ülésén.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BESZÉLGETÉS A HÁZASSÁGRÓL ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.