The Project Gutenberg eBook of Doktor Senki (2. kötet)
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Doktor Senki (2. kötet)

Author: Andor Gábor

Release date: July 13, 2024 [eBook #74031]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Dick Manó

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DOKTOR SENKI (2. KÖTET) ***


GÁBOR ANDOR

DOKTOR SENKI

REGÉNY

II. KÖTET

DICK MANÓ KIADÁSA, BUDAPEST

VII., ERZSÉBET-KÖRUT 14.

„UJSÁGÜZEM“ könyvkiadó és nyomdai rt. Budapest.




XVI. FEJEZET.

Családi kör. János Lellén, a Gotthelf-család nyaralójában nyaralja a
nyarat. Nagyon jól tölti idejét

János züllöttnek és dekomponáltnak érezte magát a nyári város
ürességében, saját krónikus pénztelenségében és céltalannak látszó
klubvizitjeinek egyhanguságában. Viszont január óta már annyit utazott,
illetve annyi helyváltoztatás szerepelt az életében, hogy mikor
Gotthelfék meghivása Lelléről megérkezett, bár szeretett volna nyomban
elmenni a városból, még egy hetet tétlen mozdulatlanságban töltött, csak
azután szánta rá magát, hogy a meghivásnak eleget tesz s lenéz
bankárékhoz, hátha valóban el tud tölteni náluk egy pár napot, ha már
Adél annyira ragaszkodik ehhez az eszméhez.

János meghivattatását a Gotthelf-családban hosszas megbeszélések előzték
meg. Adél Gasteinból átutazóban fentjárt Gotthelféknél és módját tudta
ejteni, hogy megpenditse Gotthelf előtt, milyen jó volna, ha Jánost
lehivná magához Lellére.

– Ennek a fiatal embernek jövője van. Én azt hiszem, – mondta Adél –
hogy ha önök most lekötelezik, akkor később jó szolgálatokat tehet abban
a bizonyos ügyben, ami magának, Gotthelf papa, annyira a szivén fekszik.

– Hát szeretném, szó sincs róla, de nem nézek ki ebből a szerkesztőből
semmi különöset.

– Mások kinéznek belőle – mondta Adél. – Csak hallgasson rám, meglátja,
lesz a dologból valami!

Aztán Brioniból kétszer is irt Adél a családnak.

– Annuskám, – mondta Gotthelf a feleségének – én meghivom ezt a
szerkesztőt.

(Gotthelf legalább tiz év óta hivta Annuskának a feleségét, akit
eredetileg Johannának hivtak, tehát a családi életben, eleinte, mikor
Gotthelfék még nem voltak milliomosok, Hanika, majd Háni névre
hallgatott. A család távoli rokonai még most is Háni néninek mondták
maguk közt, de Gotthelféknél már csak az Anna járta. Elza, a nagyobbik
Gotthelf-leány, nem ment bele ebbe az előkelőségbe s az édesanyját
sokszor szólitotta tréfásan Háni-mamának, amit Gotthelf mindig
helytelenitett.)

Gotthelfné ezt felelte a tervezetre:

– Hermus, én nem tudom, de nekem ez az egész ügy gyanus.

– Mi gyanus benne?

– Az egész, Czillerné és ez a szerkesztő. Mit akar Czillerné ettől a
szerkesztőtől? Már hallottam is róla, hogy van köztük valami.

– Eriggy már, mami! Mindenki tudja, hogy a Czillerné és a miniszter, a
Füredy gróf… Ezt mindenki tudja. Az lehet, hogy a miniszter valamit akar
csinálni ebből a szerkesztőből… Ilyen politikusok körül sokszor van egy
ilyen ujságiró, aki az esze a miniszternek. És a Czillerné azért
foglalkozik ezzel a fiatal emberrel. Nem, Annuskám: férj és gróf és
szerkesztő?… Nem olyan romlott a világ.

– Nagyon romlott a világ – mondta Gotthelfné – és különben is nem tudom,
hogy illik-e egy ezer-idegent idehivni vendégnek.

– Hogyne illenék, fiam! Főuraknál hónapokig vannak olyan vendégek, akik
ottlaknak a kastélyban.

– Főuraknál! Mi nem vagyunk főurak.

– Még lehetünk.

– És egy keresztényt, Hermus. Más az, meghivni egy teára és más az, hogy
jőjjön le lakni közénk.

– A keresztény is ember – mondta Gotthelf tréfásan. – És most már nem
szokás arra nézni, kinek mi a vallása. Zsidók már egyáltalán nem nézik.

– Meg kell kérdezni a leányoktól, hogy hivjuk-e?

– A leányok nem értenek hozzá. Ez politika.

– Az én leányaim politikához is értenek! – mondta büszkén Gotthelfné.

A leányokat is bevonták a családi tanácsba. Elza, a nagyobbik, ellene
volt, Emma, a kisebbik, akit nem mulattatott annyira a lellei élet,
mellette.

Elza ezt mondta:

– Papa, minek ez a szerkesztő? Ez megint a báróság miatt van.

– És ha? – kérdezte Gotthelf.

– Akkor fölösleges. Nem kell neked bárónak lenned. Mi anélkül is
lehetünk bárónék.

– Arra vagyok én kiváncsi, hogyan?

– Ugy, hogy veszel nekünk egy-egy bárót. Szép, egészséges példányokat.

– Ugy szaladgálnak a bárók Pesten!

– Elegen vannak, papa. És jobb, ha mingyárt _azt_ a bárót hivod ide,
mint hogyha egy közvetitőt, akitől majd te leszel báró, ha leszel;
amiből még nem következik, hogy én báróné leszek, mert ha nekem kedvem
kerekedik beleszeretni egy főkönyvelőbe, én nem garantálom, hogy nem
ahhoz megyek.

– Bolondságokat beszélsz, lányom – mondta erre Gotthelfné is.

– Hivjuk le Senkhy urat – szavazott Emma, a kisebbik – lesz valaki, aki
vitorlázik velünk.

– Mondtam már, hogy annyiszor viszlek vitorlázni, ahányszor akarod –
mondta Elza.

– Veled azért mégse merek!

– Szóval a vélemények eltérők, legokosabb lesz, ha megkérdezzük Mamzelle
Nitouchet.

Mamzelle Nitouche a lányok francia nevelőnője volt, még abból a korból,
amikor Elza és Emma franciául tanultak. A családnál ragadt, kicsit meg
is öregedett, könnyen megsértődött, Elza azért nevezte Mamzelle
Nitouchenak. Életének egyik keserüsége az volt, hogy franciául sohase
beszélhetett, mert mikor Elza és Emma már jól beszéltek franciául, Elza
kimondta, hogy most a kisasszonynak kell megtanulni magyarul s ehhez
évek óta ragaszkodott is.

Még mielőtt a Gotthelf-szülők tiltakozhattak volna, Elza behivta a
kisasszonyt:

– Nitouche! – kiabált ki. – Nitouche! gyere be! – mert Elza tegezte a
kisasszonyt.

A mamzell megjelent.

– Nitouche – mondta nevetve Elza – férfiügyről van szó és ahhoz
legjobban te értesz.

– Ne bánts engemet! – tiltakozott a kisasszony.

– Meghivjuk-e Senkhy urat, a szerkesztőt?

– Ki nálunk volt tavaszkor teákon és annyiszor vesztett kártyákon?

– Rövidebben: ki nálunk annyiszor vesztett teákon – foglalta össze Elza.

– Szép embeer! – mondta ki őszintén a mamzell, aki a magyar szavaknak is
az utolsó szótagját hangsulyozta.

– Bravó! Akkor meg kell hivni! – mondta ki Elza. – Ha szép embeer, akkor
legyen itt nyáron.

Igy ment el a meghivó Jánosnak. Igy ment le János a lellei Anna-lakba,
amely egyike volt a legszebb lellei nyaralóknak. Nagy és régi kert
közepén állt, tehát nem volt árnyéktalan, mint az uj balatonmenti
alapitások, melyeknél egyelőre a földbedugdosott sétapálcák pótolják a
természet lombos ölét. Az Anna-lakból igen szép fasor vezetett le a
vizre, ahol külön kis betonozott öblöt és kikötőt csináltatott Elza, aki
négy év óta volt a Gotthelf-család vezére.

Az állomásra csak az inast küldték ki János elé.

– Azért, mert valaki keresztény, nem kell mingyárt letérdelni eléje –
okolta meg ezt az intézkedést Elza.

De azt már engedélyezte, hogy a villa kerti kapujáig kimenjenek a vendég
elé.

– Kedves vendég, – üdvözölte Elza – érezze jól magát nálunk s még akkor
is, ha hajlandósága támad az ellenkezőre. De tudja meg, hogy mindig lesz
itt valaki, aki nyilván nagyon kedveli magát, mert az a véleménye
magáról, hogy szép ember.

– Az ki? – kérdezte János.

– Mamzelle Nitouche, a francia kisasszonyunk, aki talán korosabb, mint
mi ketten, én meg az Emma, együttvéve, de néha kedvesebb is, mint mi
ketten együtt.

– Mért ijesztgeted a szerkesztő urat?

– Még azt hiszi, hogy ti vademberek vagytok! – mondták Gotthelf és
Gotthelfné, akik rendesen csak ilyen apró korrekturákat mertek
kockáztatni leányaikkal szemben.

– És én tudok kedves lenni, ha akarok! – mondta Emma.

– Tájékoztatni kell a jövevényt – fejezte be Elza. – Gyerünk ebédelni.

Ebéd alatt látta János először, amit később még annyiszor tapasztalt,
hogy itt most egészen más emberek közé került, mint amilyenekkel eddig
dolga volt, s hogy ezek az emberek igy, közelről, a családi asztaluknál,
egészen mások, mint amilyeneknek a teaestéken látta őket.

Valami lágy, szinte tul-lágy szeretet ömlött szét itt a szülők és
gyerekek között. A lányok protezsáló szeretettel szerették szüleiket; a
szülők rajongtak lányaikért és csodálták őket, mintha nem tudnák
megérteni, hogyan jutnak ilyen sarjadékhoz.

Ebéd után Elza kiadta a parancsot:

– Aludni szépen, papa, mama!

Az öregek tiltakoztak. Elza nem hagyta magát:

– Ha egynapos vendégről volna szó, nem bánnám, hogy tiszteletből
strázsáljatok, de – (és János felé fordult) – reméljük, hogy hosszabb
ideig lesz szerencsénk – (János meghajtotta magát ültében) – tehát a
vendéget kell beleszoktatni a mi házirendünkbe. Papa, mama ilyenkor
aludni szoktak. Pá, Isten velük. Minket, két lányokat, viszont nem kell
őrizni, mert mi őrizzük egymást és aztán őriz mind a kettőnket mamzelle
Nitouche.

– Nem őr vagyok, nem senkit őrzök – mondta a kisasszony.

A Gotthelf-pár visszavonult.

A fiatalok kimentek a verandára, mely a viz felé nyilt. Nagy, sulyos
meleg terpeszkedett, a piros-fehér csikos vászonellenzők csak a napfényt
háritották el, a forróságot nem.

– Meleget csinál – szólt mamzelle Nitouche.

Elza rendreutasitotta.

– Nitouche! Ne szégyenits meg a vendég előtt, még azt hiszi, hogy annyi
idő óta nem tudtalak megtanitani magyarul. Mondtam már egyszer, hogy
magyarul nem meleget csinál, hanem meleg van. Mondd utánam.

– Elza! – kérlelte Emma a nénjét.

– Csak mondja utánam!

– Jó, jó, – sietett mamzelle Nitouche rendbehozni a dolgot – meleget
van. Tudom.

Letelepedtek és János egy kicsit kétségbe volt esve, hogy mi a manót
beszél ő órák hosszat két leánynyal, akiket életében most lát talán
negyedszer. De mingyárt kiderült, hogy nem lesz baj, neki nem kell sokat
beszélnie, amig Elzának beszédes kedve van.

– Nagyrabecsült vendég, – mondta a leány – ha nálunk marad, akkor
beszélnünk kell magával. Ha beszélek, akkor nem szólithatom Senkhy
urnak, mert ezt a nevet hiába tette ön jóhangzásuvá, ott, ahol tette, én
nem tudok hozzászokni.

– Én már hozzászoktam – mondta János.

– A pupos is hozzászokik a pupjához – felelte Elza. – Ez azonban nem ok
arra, hogy én a pupost puposnak szólitsam.

– Ezzel ön azt mondja, hogy…

– Ugy van. Nomen est omen, mert én gimnáziumba is jártam. Nem vagyok
hajlandó önt az igazi nevén nevezni. Ha nincs kifogása ellene…

– Keresztnevem János…

– Ott még nem tartunk és talán nem is fogunk tartani. Azt sem
kivánhatja, hogy szerkeszt’ramnak szólitsam. Engedje meg, hogy mamzelle
Nitouche szavaival élve, egyszerüen Szépember legyen nálunk a cime.

– Elza! – háborodott föl Emma.

– Micsoda lány! – sopánkodott a francia nő.

– Megengedem, – mondta János.

– Hát idehallgasson, Szépember! Csak arra akarom megkérni, hogy ha
hosszabb ideig marad itt és észreveszi bennünk a nőket, akkor nehogy
Nitouchenak a fejét csavarja el, aki, szegényke, ha arra kerül a sor,
zavarában nem tud magyarul nemet mondani és Emma fejét is hagyja békén,
mert Emma még kislány, aki Jókait olvassa és könnyen válik rajongások
martalékává. Itt kizárólag én vagyok jelen, mint méltó ellenfél.

– Legyen szerencsém, – mondta János.

Az Emmára vonatkozó mondatból azonban kedves vita lett (mamzelle
Nitouche beérte egy kis tiltakozással) és János e vita alatt elnézte a
két lányt. Most nézte meg először jól őket.

Mind a kettő kistermetü volt, kicsiny, de még sem zömök. Volt bennük
valami játékszerü. Elza egész biztosan nem volt szép. Hogy nem csunya-e,
azt nem lehetett volna ilyen határozottan kimondani. Ahogy’ János az
emlékezetében keresgélt, rájött, hogy néger nőket látott ilyen arcuakat.
Igen, Elza olyan volt, mint egy fehér néger nő, a szeme nagyon fekete, a
szája nagyon piros, a fogai nagyon fehérek, a haja nagyon göndör. De az
egész arc együtt mégis nagyon kedves volt, nagyon markáns és nagyon
jelentékeny. Mig a kisebbik lány feje hasonlitott egy mandulához. Minden
a mandulára emlékeztetett rajta. A szeme, a szája, az orra szabása. A
csókja is mandulaizü lehetett. De ezt János csak ugy futólag gondolta
el, ahogy’ egy férfi, ha nincs tulságosan jóllakva szerelemmel, mindig
megkóstolja a nőt, akire ránéz.

Délután félötig csacsogták el az időt, akkor fürödni mentek Gotthelfné
vezérlete alatt. A papa nem fürdött a Balatonban.

– Tudja szerkesztő ur, – exkuzálta magát – ezt még istenben boldogult
bátyámtól örököltem, aki halászbérlő volt odaát Badacsonyban. Az szokta
mondani: a Balaton halászatra való és jámbor ember tisebov előtt nem
fürdik benne. Tetszik tudni, tisebov az egy ünnep nálunk.

– Nálunk milliomosoknál – egészitette ki Elza. – A papa Annuskának hivja
a mamát, de még a régi keresztnevükön szólitja az ünnepeket.

– Elzikém, – magyarázta Gotthelf – az nem ugy van. Jankiper az
hosszunap, szükesz az sátorosünnep, purim az farsang, pészah az husvét;
de tisebov, az tisebov még franciául is.

– Igaz-e, Nitouche? – kérdezte Elza.

János azonban érdeklődött.

– És az _után_ az ünnep után már lehet fürödni a Balatonban?

Gotthelf elmosolyodott.

– Az a vicc benne, kérem, hogy mikor az az ünnep elmulik (most már nem
merte kimondani a nevét)… akkor megint…

Látta, hogy igy nem tudja megmagyarázni. Megpróbálta máskép:

– Husvét előtt, ugy-e, husvét előtt vagyunk? De ha husvét elmult, akkor
megint husvét előtt vagyunk, mert akkor a jövő husvét következik.

– Éljen istenben boldogult Mathe bácsi! – ünnepelte az anekdóta végét
Elza. – Jó szokásai voltak és jó mondásai!

– Mátyás! – igazitotta helyre Gotthelf.

Jánost kicsit megzavarták ezek az idegen ünnep-nevek, bár
ujságirókörökben már találkozott némi zsargónnal. Ennyit együtt azonban
még nem kapott.

Lemenet a vizhez, Gotthelfné kapacitálni próbálta Elzát valamire. De
Elza nem ment bele.

– Nem létezik! – tiltakozott hangosan. – Senki kedvéért és még Senkhy ur
kedvéért se bujok a ti bő bugyogótókbo!

És egyenesen Jánosnak ezt mondta:

– Szépember, ne nézzen oda.

– Hova?

– Ahol engem lát a vizben. Én trikóban fürdöm, édes családom gyönyörü
kosztümökben. (Elza! Elza! Elza! – kapta Elza három felől is a
rendreutasitást, de azért folytatta.) Nézze a családomat, ha szégyellős.
Tudja maga könyv nélkül a himnuszt?

– Tudom.

– Mivel áldja meg az isten a magyart?

– Jó kedvvel, bőséggel.

– Hát, látja, a vizben én a jókedvet választottam, édes családom a
bőséget. Szép fodros, buggyos ruhákat viselnek, ami mind megtelik vizzel
és lehuzza őket. Én a vizben mozogni szeretek.

A fürdés nagyon vidáman zajlott le.

Elza csakugyan piros-szegélyü fekete trikóban fürdött, fekete sapkával.
Ugy villogott a vizben, mint egy ördög.

Gotthelfné és mamzelle Nitouche a sikéren maradtak, Elza folyton
csalogatta hugát és Jánost a mély viz felé.

– Ne menjetek! – kiabálta Gotthelfné – egyszer mégis megfulladtok nekem.

– Magunknak, mama, magunknak!

– Vigyétek legalább a csónakot is!

Ebben igaza van a mamának. Emma, hozd ki a csónakot!

– Én is segitek – ajánlkozott János.

– Nem kell. A lakatot még ugyse ismeri és egy csónakot a vizen idáig
taszigálni, ahhoz nem kell férfikar.

Emma ment a csónakért.

– Addig maga megmutatja, tud-e vizikunsztokat?

– Uszni tudok.

– Az még nem kunszt. Azt minden hal tud. Tud-e viz alatt bukfencezni?

– Nem tudok.

– Tud-e mély vizben ugy megállni, hogy jobbról-balról a kezét kidugja és
mégse sülyed el?

– Nem tudok.

– Tud-e gőzhajózni?

– Az mi?

– Hanyattfeküdni a vizen, nem tempózni és a derekánál a két kezével ugy
csobogni, mint a gőzhajó lapátja.

– Nem tudok.

– Na maga jól fel van szerelve az életre! Semmit se tud! És maga akar a
papának báróságot szerezni?

– É-én? – csodálkozott János.

– Maga! maga!

– Én nem akarok.

– No, ez kibuggyant!

– Dehogy buggyant ki! Ugyan ki mondta magának, hogy én…

– Csak ugy gondoltam. Hát igazán nem azért hivták magát az öregek?

– A legigazánabban. Soha én még senkinek báróságot nem szereztem. Nem is
fogok, remélem.

Elza kivette a kezét a vizből és nyujtotta feléje.

– Köszönöm! Akkor isten hozta nálunk!

– Ez most mit jelent?

– Hogy _most_ igazán üdvözlöm. Tudja, én őszinte vagyok.

– Veszem észre.

– Nem tudtam, miért hivták magát az öregek.

– Azt én sem tudtam.

– Partínak maga rossz. _Azért_ nem hivták.

– Nagyon kedves.

– Azonban, ha a báróságért hivták volna, de maga mégsem azért jött,
akkor is rendben van minden. Akkor sem fogom bántani magát.

– Hát akart?

– Egy kicsit megszekiroztam volna. Szeretem látni, ha az emberek, akik
rossz-szándékuak, szenvednek. De most amnesztiát kap. Maradhat, ameddig
akar; meg fogom tanitani a vizi-kunsztokra.

Emma hozta a csónakot.

– Tud vitorlázni? – kérdezte Elza Jánostól.

– Sajnos, azt sem tudok.

– Holnap délelőtt leckét kap belőle. A matrózunk lesz.

– Helyes, felcsapok. Csak jól bánjanak velem.

– Emmára biztosan nem lesz panasza. De én szigoru vagyok. Ha ügyes nem
lesz, sokszor megszidom.

– Igyekezni fogok – mondta János.

Aztán mindenféle hancurozás következett a csónakkal. Elza megmutatta,
hogyan kell a vizből bemászni a csónakba, amit János, néhány kék folt
árán, mingyárt meg is tanult.

– Evezzen és huzzon bennünket! – adta ki a parancsot Elza.

János evezett, Elza a csónak láncába kapanaszkodott, Emma a nénje
lábába, ugy usztak, szembe a lefelé csuszó nappal, be, a mélyebb vizek
felé. Ott a lányok megkapaszkodtak a csónak szélében.

– Ugorjon fejest! – vezényelt Elza.

– Azt aztán igazán nem tudok.

– Akkor ugorjon lábast. De ugorjon! Eleget urizált már a csónakban.

János ugrott. Mig a viz alól feljött s lerázta és leprüszkölte fejéről a
vizet, addig Elza bemászott a csónakba és odaszólt Emmának:

– Fogd a láncot.

És evezett kifelé.

– És én? – kérdezte János, igyekezve sebesebben uszni a csónak után,
hogy elérje.

– Maga fogódzzék Emmába. A piskótalábaiba! – kiáltott vissza Elza. De
folyton vigyázott arra, hogy a csónak és Emma, aki készséggel nyujtotta
lábát hátra János felé, egy tempónyival mindig előbbre legyen az uszónál
János erőlködve uszott, néha kinyult egyik karjával a vizből, Emma lába
után, de nem érte el. Nevetett rajta, ezzel vizet ivott, tüszkölni volt
kénytelen.

Elza többször megismételte ezt a játékot. Mikor már nagyon kifárasztotta
Jánost, akkor kiszólt a csónakból.

– Emmi, gyere onnan, hadd kapaszkodjék meg a Szépember. Még sem illenék,
ha beléd csimpaszkodnék.

És meglassitotta az iramot. János boldogan fogta meg a láncot:

– Miért kinzott meg? – kérdezte a leánytól.

– Csak, – felelte Elza – csak ugy mutatóba; van valami kis hajlandóságom
rá, hogy kinozzam az embereket.

– A mama és Nitouche már kimentek a vizből, fürdőköpenyben ültek a kabin
terraszán és kiabáltak a fiataloknak, hogy elég volt a fürdésből.

– Jövünk, mama, csak még egy kicsit vizbefullasztjuk a szerkesztő urat.

Fürdő után sétáltak is, a vacsora nagyon jókedvüen perdült le, Gotthelf
ur emlékeket adott elő abból az időből, amikor a Balatonban kizárólag
tehéncsordák és disznó-csürhék fürödtek s Lelle olyan utolsó falu volt,
mint amilyen…

– Ma is – egészitette ki Elza. – Menjen be Lellére, papa, nézze meg,
hogy egy magyar falun milyen keveset változtat, ha közben világfürdő
lesz belőle.

– És a telek – sopánkodott Gotthelf – Istenem, a telek! Tetszik tudni,
akkor még hire sem volt annak, hogy a földet négyszögölenként is lehet
venni. Holdszám adták itt, a viz partján, de bolondnak tartották azt,
aki megvette.

– Papa már négyszögölenként vette? – kérdezte Elza.

– Én már ugy – felelte Gotthelf, de aztán a jóérzés mosolyával tette
hozzá: – Na, én még nem drágán. De a Blankenberg, aki az egész legelőt
megvásárolta harminchárom krajcárért, százezreket nyert rajta és
milliókat is nyer még.

– A papa szereti a pénzt – mondta Elza.

– Hát nem haragszom rá, – adta meg a választ Gotthelf. – Más embert
csinál a pénz az emberből.

– Dehogy is csinál, papa!

– Hát nem lettem én más ember tőle?

– Nem, papa. Csak az emberek néznek másnak. Te azelőtt is egy kedves,
jó, csupasziv papa voltál, most is az vagy.

– Hát nem vagyok rossz apátok, – mondta megelégedetten Gotthelf.

– Csak annyira ne szeretnél báró lenni!

– Hát, kérlek. Elza, ha nem akarod, nem szeretek.

– Papa, kezet rá!

Gotthelf azonban kezet nem adott erre.

Holdvilágos este volt, a vendéglő felől cigánymuzsika szürődött. Emma
megkockáztatta:

– Most kellene csónakázni.

– Hogyne, angyalka! – felelt neki Elza. – Csónakázni és énekelni a
hullámzó Balaton tetejét meg a halászlegényt és ábrándozni a holdba és
velencézni! Azt talán hagyjuk, ugy-e, Szépember?

János ugyan nem akart udvariatlan lenni, de a délutáni nagy fürdés, a
sok uszás nagyon kivánatossá tette számára a lepihenést.

Elza azonnal konstatálta:

– Szépember nem tudja nyitva tartani a szemét. Bocsássuk el kegyelemben.

Ez meg is történt. János elvonulhatott a szobájába.




XVII. FEJEZET.

Egy kis zavar

A következő napok épp ilyen fáradságosan szórakoztatók voltak. Elza
csakugyan megtanitotta a vitorlakezelésre Jánost, amiből kedves kis
csónakkirándulások származtak hol Boglár, hol Szemes felé. De meg
kellett igérniök, hogy a tulsó partra semmiesetre sem mennek. Még a
legszebb időben sem.

– Az nagyon veszélyes, – mondta Gotthelfné.

– Igen, – csufolódott Elza – volt már egy eset…

– Milyen eset? – érdeklődött János.

– Hogy valaki eltévedt a vizen. Sehol se egy rendőrt, se egy hordárt nem
talált, de még egy postakocsist se, hogy megkérdezze tőle, merre van a
merre…

– Mikor az volt? – ugrott be Nitouche, érdeklődéssel és hibás
szórenddel.

– Megboldogult Mátyás bácsi idejében.

De azért a tulsó partra csakugyan nem mentek. Fürdés naponként kétszer
volt. S Gotthelfet étvágycsináló sétákra kellett elkisérgetni. Mind
szivesen tették. Volt tenniszpálya is, de a tenniszre különben sem
jutott idő.

János alig vette észre, hogyan vágtatnak a napok, csak azon
ellenőrizhette az idő mulását, hogy fenn a szobájában, az asztalfiókban
szaporodott a levélköteg, amit Adél leveleiből tett félre. Adél minden
levelében kérte, hogy ha jól érzi magát, maradjon még s nem is hivta
magához. Tanácsolta neki, hogy ősz elejéig ne menjen el Lelléről, János
szép pontosan felelt a levelekre, mindenről irt, csak arról nem, –
valahogy’ véletlenül – hogy mennyire megbarátkozott a Gotthelf-lányokkal
s hogy milyen furcsa érdekes nőnek nézi már Elzát, akit eleinte hajlandó
lett volna szimpla, csuf, kis zsidólánynak itélni.

Szeptember előtt néhány nappal Jánost Prokesch föltáviratozta Pestre.
Sürgős lapügy – jelentette a távirat.

Jánosnak csak most jutott eszébe, hogy már egy hónapnál hosszabb idő óta
van itt s hogy ha már felutazik Pestre, ezt véglegesen is megteheti.

– Pakolok és megyek – jelentette be János – tulsoká vettem igénybe a
vendégszeretetüket.

– De kérem, kérem! – mondták az öregek.

Elza azonban sokkal határozottabban nyilatkozott:

– Ha nem lett volna kedvünkrevaló, hogy itt van, nem lett volna módjában
visszaélni a vendégszeretetünkkel.

János megköszönte.

– Ez még semmi – folytatta az eleven lány. – A családi tanács nevében
megkérem, hogy jőjjön bátran vissza. Az ősz eleje nagyon szép itt.

– Komoly meghivás, vagy udvariasság?

– Komoly meghivás.

– Akkor visszajövök.

Ki a vonathoz most már az egész család kisérte.

Mikor János Pestre ért és visszavonult szerkesztői szobájába, Prokesch
azonnal bement hozzá s elmondta neki, hogy mért hivta olyan sürgősen
haza nyaralásából.

– Ne haragudj, kedves Márkus Pál…

– Mért mondod, hogy Márkus Pál?

– Mert te vagy a magyar Marco Polo, az utazó ujságiró, amit nem
szemrehányásképen mondok, hiszen mit csinálnál Pesten? De tény, hogy az
utóbbi időben többször vagy másutt, mint itt. Természetes, hogy ez
bizonyos fegyelmetlenséget eredményez.

– Légy szigorubb a fiukkal.

– Nem természetem a szigoruság s azonfelül a fiuk tudják, hogy jó szivem
van, s a mesterségünket nem tartom valami szentnek. Ezzel visszaélnek.

– A te hibád.

– Nem tagadom. De nem fordulhatok ki önmagamból. Azonfelül a nyári
hónapok mindegyikében egy-egy fiu szabadságra megy, ami munkatöbbletet
jelent, de aki itthon marad, az viszont szeretne, ebben a nagy melegben,
kevesebbet dolgozni. Kardos Bernátra nyáron egyáltalán nem számithatok,
mert kizárólag Budán él, a Szinkör körül, mert egy darabját akarja ott
elsütni. Azt is tudod, hogy vannak bizonyos munkák, amiket se télen, se
nyáron nem szeretnek a fiuk elvégezni.

– Tudom.

– Sohase szerettek telefonhoz menni hogy külső riportot fölvegyenek.

– Tudom.

– Szeniczei pedig nyáron nagyobb csirkefogó, mint télen…

– Ezt is tudom.

– Hogy éjszaka nyugodtan kimehessen Ősbudába, nyolc óra előtt hirtelen
betelefonálja az anyagát, gyorsan hozzáhazudja, hogy ő most egy másik
szenzációs riportban nyomoz tovább, s ezzel megszabadul attól, amitől
annyira fél, hogy a dolgozatait személyesen kelljen megirni…

– Ha tudod, hogy igy van, mért nem teszel ellene?

– Hiszen eleget szidom Szeniczeit, de végeredményében a lapra nézve nem
rossz, ha más irja meg az ő riportját, mert egyrészt akkor jobban van
megirva, másrészt, az esetleges alaphazugságtól eltekintve, kevesebb
részlethazugság van benne.

– Szeniczei még most is hazudik?

– Még a halála után három évvel is hazudni fog. De ezen már nem lehet
segiteni. Most, hogy Domahidi van szabadságon, ugy osztottam be, hogy a
telefonhoz Sikorszky és Remete felváltva mennek, aki véletlenül elcsipi
a Szeniczei riportját, az veszi fel.

– Nagyon igazságos megoldás.

– Ez azért van, mert az apámat Salamonnak hivták. De ez az eleven
igazságérzetem semmit sem használt, mert Remete meg van őrülve.

– Mitől?

– Attól, hogy _A Hét_ három folytatásban közölte Remetének a Rózsaszin
Rezeda cimü hosszabb elbeszélő költeményét, talán azért, hogy lépést
tartson a modern költészettel, talán azért, hogy ma már ritkán irnak
hosszabb elbeszélő költeményeket, amik egyáltalában közölhetők és
speciálisan honorárium-mentesen közölhetők volnának. Ettől a három
folytatásos dicsőségtől Remetének a nyakkendőjébe ment az esze. Napokig
néztem már el, hogy a napihirekbe, amiket odaadok neki, szimbolikus
szamárságokat ken bele és a telefonhoz csak a tizenharmadik csengetésre
megy. Tegnapelőtt végül, miután a ráeső három vagy négy
telefonhoz-menést elbliccelte azzal, hogy vagy nem volt a szobában, vagy
ügybuzgó beszélgetést szinlelt bejáróinkkal, akiket végül mégis ki fogok
hajigálni redakciónkból…

– Azt már rég megtehetted volna!

– Tegnapelőtt mondom beleesik a Szeniczei telefon-riportjába, előbb
kiabál, hogy „Gyorsiró! Gyorsiró!“, ami már magában ökörség, mert nagyon
jól tudja, hogy nincs gyorsiró a lapnál és ha volna, már rég leszokott
volna a gyorsirásról, nehogy minden munkát a nyakába varrjanak; aztán
felveszi, amit Szeniczei bemond, egy propeller-balesetet, amelynél
valaki a propeller-deszka mellé lépett és a Dunába esett…

– Na és? – érdeklődött János.

– És odahozza hozzám a jegyzeteit…

– De az illetővel mi történt?

– Az mindegy, kérlek: nem abból lett a baj. Odahozza hozzám a jegyzeteit
és azt mondja:

„Itt az anyag“.

„Mért hozod az anyagot? – kérdeztem tőle. – Mért terheled a fejemet
vele?“

„Hogy megirasd valakivel“.

„Te nem tudod megirni?“

„Nemhogy nem tudom, de nem akarom“.

„Pali – mondom – nincsenek otthon nálad“.

„Nevetséges! Hogy jövök én ahhoz, hogy száraz propeller-baleseteket
irjak meg a lapnál az én irodalmi nevemmel“.

– Előbb próbáltam tréfálni, mondtam, hogy egy propeller-balesetnél szó
sem lehet szárazságról, az egy par excellence nedves esemény. Erre ő azt
mondja, hogy ezt nem lehet egy sületlen viccel elintézni. Ez már
bántott.

„Pali – mondom – ne jártasd a szád, eriggy, ird meg a riportod!“

„Nem irom és más hangot kérek. Hallatlan, hogy egy kuli igy beszélhessen
velem!“

– Még egyszer megpróbáltam elsimitani a dolgot.

„Te összetéveszted a Rózsaszin Rezedát a Rózsaszin Mimózával. Az egy
olyan érzékeny állat“.

Erre aztán egészen megvadult:

„Nem türöm, hogy az irodalmi müködésembe belegázolj! Te egy szürke
szamár vagy, aki még életedben le nem irtál egy irodalmi sort és itt
hajcsároskodol és káplárkodol olyan embereken, akiket meg sem érthetsz…“
– hogy én nem érthetem meg a Sikorszky ókorát és Remete legujabb korát!
Na, erre kénytelen voltam azt mondani, hogy Pali, szedd össze a
sátorfádat és azonnal menj, amerre látsz, éppen eleget javitottam már a
helyesirási hibáidat, amit a szimbolizmus köpenyege alatt csempésztél az
asztalomra. Ami ugyan nem egész igazság, mert Remete aránylag a legjobb
helyesiró az egész redakcióban, de én is dühös voltam. Erre ő azt
mondja, hogy fütyül rám, nekem nincs felmondási jogom és nem lép ki és
amint látod, most is ott ül az asztala mellett, de én nem adok munkát
neki.

– Ezért hivtál haza?

– Ezért, kérlek. Ne haragudj, de ezt el kell intézni, különben nem tudom
őket kordában tartani.

– Küldd be Remetét.

– Én nem beszélek vele. De majd beküldöm.

Prokesch kiment. Kiabált az előszobába:

– Jóska!

– Tessék, szerkesztő ur! – dugta be magát Jóska.

– Mondja meg Remete urnak, hogy a főszerkesztő ur kéreti magához.
(Remete ur ott ült a másik asztalnál.)

Jóska nem értette, miért kell neki közvetiteni ezt az üzenetet. Mondani
akart valamit, mert már sodorta az egyik oldalán bajuszát, de Prokesch
rászólt:

– Gyerünk!

Jóska tehát odaállt Remete elé és már mondta is:

– Tetszett hallani.

Remete megkeményitett hangon felelt:

– Nem hallottam semmit. Amit az az ur beszél, azt én nem hallom.

Jóska vállat vont. Megbolondultak az urak. De az mindegy.

– Azt üzeni a Prokesch szerkesztő ur, hogy tessen bemenni a főszerkesztő
urhoz.

Remete fölkelt és bement János szobájába. János háttal állt neki, az
ablakon bámult ki, mert az járt fejében, hogy most sokkal jobb volna
Lellén, ahol ilyenkor vitorlázni szoktak. Egyszerre látta a kék vizet, a
tulparti hegyeket s a szemét megcsiklandozta Elza kicsiny, karcsu,
fürge, fekete trikós alakja.

Remete köhögött, hogy János észrevegye, hogy a szobában van. János
megfordult, egész nyersen és kurtán ezt mondta:

– Hallod-e! bocsánatot fogsz kérni Prokeschtől.

– Kérem szépen… – dadogott Remete, aki azt hitte, hogy majd előadhatja a
tényállást, bebizonyithatja, hogy neki van igaza s csak azután kell
bocsánatot kérnie.

– Tőlem ne kérj semmit – szólt János, – Prokeschtől kérj bocsánatot.

És már hivta is Prokescht:

– Gyere be, kérlek. Remete bocsánatot akar kérni tőled.

Remetének nem volt ideje tiltakozni. Prokesch már bent volt:

– Szóval visszavonad, hogy kuli és hogy szürke szamár és hogy nincs
felmondási jogom?

Remete nem felelt.

– Na! – mondta türelmetlenül János.

Remete nem mert ellenkezni:

– Vissza, ha te visszavonod, hogy fogjam be a szám és hogy érzékeny
állat és hogy helyesirás.

– Az magától értetődik, azt én csak azért mondtam, mert hecceltél.
Szervusz – nyujtotta a kezét Prokesch.

– Szervusz – szólt még most is lesütött szemmel Remete.

– Mingyárt kapsz tőlem munkát – zárta le az aktákat Prokesch.

– Kint vagyok a vizből – felelte Remete, de már a főszerkesztő szobáján
kivül.

*

Ez történt Pesten, Lellén pedig ez:

Az egész család hiányát érezte Senkhy urnak. A megszokott programmot nem
lehetett végigcsinálni. Mikor harmadszor emlitették, hogy igy-ugy János
ezt csinálta, azt mondotta, Elza az egész családra ráfogta, hogy
szerelmesek Senkhybe.

– Papa, mama, ti a vallása miatt. Emma, te meg nem tudsz egy férfivel
egy hónapig érintkezni anélkül, hogy bele ne bomolj és Nitouchet azzal
gyanusitom, hogy már a télen belehabarodott.

– Nem abarodtam – tiltakozott a francia kisasszony, a többiek csak
nevettek a vádon.

Este azonban mégis Elza inditványozta, mikor a hugával visszahuzódtak
már, lefeküdni a szobájukba:

– Te, Emma, legyünk neveletlenek. Menjünk fel a Szépember szobájába,
nézzük meg, milyen parfőmök állnak az asztalán, hogy’ lógnak a ruhái a
szekrényben, hogy’ állnak sámfákon a cipői. Gyere, ez a legjobb
ellenméreg szerelem ellen. Mikor az ember látja a férfi alkotó részeit a
férfi nélkül.

– Azt nem szabad – mondta félénken Emma.

– Mindent szabad annak, aki meri. De ha nem akarsz részt venni benne,
maradhatsz.

– De azért én is…

– Na hát ha te is, akkor gyere és ne beszélj!

Bementek lábujjhegyen János szobájába, meggyujtották a villanyt.

– Na itt nem sok nézni való van – mondta Elza – a Szépember rendes fiu,
a parfőmje csakugyan Indián Hay, amint gondoltam is. Madarat tolláról,
embert illatáról. Ugy látszik, kölni vizzel keveri. Nem finom, de nem is
közönséges. Ez a fehér ebben a fecskendős üvegben azt jelenti, hogy a
parfümjét vizzel higitja és ugy spricceli szét a szobájában. Tehát nem
pazarló. Könyve nem sok van.

– Vakációra minek hozna magával sok könyvet?

– Hogy olvasson. De ugy látszik, nem nagyon olvas. Az még nem baj Add
csak ide azt a könyvet az éjjeli szekrényről. Látod, husz oldal sincs
felvágva belőle. Nyisd ki a szekrényét.

– Az igazán nem illik.

– Te csacsi! A nem illik azzal kezdődött, hogy ide bejöttünk. Ez az
általános nem illik. Részlet nem-illikek most már nincsenek.

Emma kinyitotta a szekrényt.

– Nagyon rendes! – konstatálta Elza. – Bohémségről szó sincs. Sőt ha nem
csalódom, levendula-szagot érzek. Nyulj csak oda az ingek alá.

– Ó, még azt is!

– Nyulj már!

Emma ezt is megtette. Egy kis párna került elő.

– Ugy-e mondtam! Mit szólsz, milyen detektiv vagyok? Ebben a párnában
levendula van. Szépembernek babája van. Mert ilyen levendula-párnácska
csak anyától vagy szeretőtől származhatik.

– Miket beszélsz!

– Igazakat. És most jön az iróasztal.

– Lehetetlen, hogy azt is…

– Mingyárt meglátod, hogy lehetséges.

És Emma már próbálta kihuzni a kis középső fiókot. Nem ment.

– Ez be van csukva. Tehát ami érdekes Szépemberben van, az itt van.
Eredj csak, hozd át az összes kulcsainkat.

– Egyedül maradsz egy férfi szobájában? – szepegett Emma.

– Képzeld! Egyedül merek maradni. Igaz ugyan, hogy bátorságomat kicsit
enyhiti az a szomoru tény, hogy a férfi nincs itt. Menj már!

Emma hozta a kulcsokat, Elza szorgalmasan végigpróbálta őket. Az
utolsóelőtti kulcs nyitotta a fiókot. Elza kihuzta, belenézett és
azonnal meglátta a sarokban az egymásra fektetett női leveleket.

– Itt nincs semmi! – mondta hirtelen és hamar visszalökte a fiókot. –
Már mehetünk is.

– Ugy-e, hogy nem volt értelme neki, hogy bejöttünk?

– Persze, hogy nem volt. De néha értelmetlen dolgokat is el kell
követni. Unalmas mindig csupa értelmeset csinálni. Oltsd el a villanyt.

A lányok lefeküdtek. Elza várt, amig Emma elalszik, akkor fölkelt,
magára kapta a hálóköntösét és ujra belopódzott János szobájába. Kihuzta
a fiókot, kivette a leveleket és kezdte olvasni őket. Mind gyorsabban,
gyorsabban, mind nagyobb érdeklődéssel olvasott. És mindig idegesebb
lett tőlük.

A göndör fejben egyszerre világos lett, amit sem a Gotthelf-pár, sem
maga János nem látott meg. Ezt a fiut a szeretője akarja megházasitani!
Az beszélte rá, hogy idejöjjön, az mondja neki folyton, hogy maradjon s
tapogatózó kérdéseket tesz fel mindenütt, hogy tájékozódjon, mennyire
haladt már a dolog?

Elza, aki már megbarátkozott Jánossal, összeszokott vele s talán érzett
is valamit iránta, egyszerre fellázadt a szerep ellen, amit neki akartak
osztani, anélkül, hogy megkérdezték volna őt is. Minden átmenet nélkül
gyülölni kezdte ezt a férfit, akit már-már nemcsak hozományvadásznak
látott, hanem még annál is rosszabbnak: eszköznek a kedvese kezében. Nem
tudhatta, hogy János még nem vette észre, mit akar Adél.

Mikor a levélköteg elfogyott, Elza didergett már. Visszasuhant a
szobájába, csak ugy, a sötétben bujt bele ágyába s vacogva huzta magára
a takarót.

Reggel fejfájósan és rosszkedvüen kelt fel és szótlanul ült a reggeli
mellé.

– Mi bajod, Elzus? – tudakolta Gotthelf papa.

– Semmi.

– Nem aludtál, lányom – vette észre Gotthelfné.

– Lázam volt. Azt hiszem, meghültem.

– Megmérted magad?

– Nem.

– Hát az istenért – rémüldözött az anya – mért vagy olyan könnyelmü?
Mért nem méred magad, ha azt hiszed, hogy lázad van? Talán a gyomrodat
rontottad el?

– Abban is lehet valami, – mondta egy kis öngunynyal Elza és arra
gondolt, hogy csakugyan voltak émelygései, miközben a leveleket olvasta.

Mamzelle Nitouche már hozta a hőmérőt.

– Ónod alá! – adta át Elzának.

– Jó hogy mondod, különben az orromba dugtam volna!

Ennek a megjegyzésnek a szülők már örültek. Ha Elza még hadakozik
Nitouche-sal, akkor nem nagyon beteg. Csakugyan nem volt láza. De
fürödni nem ment; a szobájában olvasott csaknem egész nap.

Este már kijelentette:

– Unom Lellét. Elég volt. Menjünk haza Pestre.

– Ugyan Elzi! – mondta Emma – olyan szép itt az ősz!

– Nekem nem kell.

– És a szerkesztő visszajön – kockáztatta meg Gotthelf papa.

– Nekem az se kell.

– Majd alszunk rá egyet, – próbálta elintézni Gotthelfné.

Másnap János megjött. Alig ismert rá a vidám családra, melyet két nap
előtt hagyott Lellén. Mindenkinek lógott az orra.

– Elza beteg – magyarázta Gotthelfné. – Az mindig nagyon meglátszik
rajtunk.

Ebédig a lány le se jött a szobájából s akkor nagyon hidegen és feszesen
üdvözölte Jánost és ha ugy fordult a beszéd, hogy szólnia kellett hozzá,
kikerülte a megszólitást.

Ebéd után János megpróbált közeledni hozzá.

– Elzike, beteg?

– Nem vagyok beteg.

– Akkor mért olyan rosszkedvü?

– Mert nincs jókedvem. Ideges vagyok.

– Amig itt voltam, egyszer sem láttam idegesnek.

– Most mégis az vagyok. Kérem, ne faggasson. Ellenben ha szivességet
akar tenni nekem…

– Hogyne akarnék – mondta János igazán meleg, őszinte hangon és
végigsimogatta szemével a néger-arcot.

(– Mit komédiázik? Hogy mer ez _nekem_ komédiázni! – haragudott magában
a lány, de fennhangon nem ezt mondta):

– Ha szivességet akar tenni, beszélje rá a mamáékat, hogy holnap már
Pestre menjünk. Attól félnek, hogy maga iránt való udvariasságból most
itt kell ülnünk.

– Elzike, maga az ilyesmit olyan egyszerüen és egyenesen szokta
elintézni.

– Nincs már kedvem az egyenességhez.

– Bántotta valaki?

– Bántott.

– Mivel?

– Azt nem mondom meg.

– És ki volt az?

– Azt sem mondom meg.

– Rám haragszik?

A lány tétovázott, hogy ne mondjon-e meg mindent? De eszébe jutott, hogy
ahhoz semmiesetre sincs joga.

– Nem… – felelte – nem magára külön. Mindenkire. Beszélje rá az
öregeket, meg fogom köszönni.

János egy kicsit kidobottnak érezte magát és fájt neki Elza
kedvetlensége. De szólt Gotthelféknek, hogy utazzanak, ha Elza nem jól
érzi magát Lellén.

– Gondolja szerkesztő ur, hogy nem szeszély?

– Ha szeszély is, teljesiteni kell. Elza van olyan kedves kis lány, hogy
megérdemli.

Nagy pakkolás volt másnap. János már a reggeli gyorssal elutazott. Ugy
volt, hogy Gotthelfék csak másnap mennek. Mikor a család a vasutról
hazajött, Elza a kertet segitett öntözni. Ő tartotta a kezében a kis
öntöző kocsi csövét, lespriccelte a cselédeket és kitalálta azt, hogy a
villa falát is meg kell öntözni, mert nagyon sok meleget szivott magába
egész nap. És mikor a kertész-gyerek nem tudta feltolni a kocsit egy
virágágyra, ő maga feküdt mögéje és zökkentette föl a fűre az elakadt
kerekeket.

A család nem tudta mire vélni ezt a mozgékonyságot, amit a kert rácsán
át látott.

Elza már kiabált elébük:

– Emma! Nitouche! Gyertek csónakázni. Nem vitorlával, ne féljetek! Majd
én evezek.

– Mi lelt téged? – kérdezte Gotthelfné.

– Elmult a rosszkedvem.

– Most, az utolsó napon! Kár, hogy nem előbb!

– Mért volna ez az utolsó nap?

– Mert már összepakkoltunk.

– Hát majd kipakkolunk.

Gotthelf csóválta a fejét. Nitouche meg volt botránkozva. Emma nem
értette. Gotthelfné éles anyaszemmel azonnal megállapitotta, hogy a
lánya szerelmes Senkhy urba. A diagnózis egészen jó volt. Arra nem
gondolhatott Gotthelfné, hogy a lánya gyülöli ezt az embert. Arra nem
láthatott semmi okot.

S miután, ki-ki a maga módja szerint, ebéd felett, megmondta a maga
véleményét Elzának, a család tovább is Lellén maradt.

– Kár! Szép embeer is kelenee! – fejezte ki sajnálkozását a francia
kisasszony.

– Jó, jó, – mondta Gotthelf – megszoktuk, hát most leszokunk róla. Csak
meg ne sértődjék, ha meghallja, hogy mi ittmaradtunk.

– Szépember nem olyan ember, aki megsértődik – fejezte ki enyhe formában
sokkal keményebb gondolatát Elza.

– Nagyon derék fiu, – mondta Gotthelfné – ne tégy ugy, mintha nem te
tudnád legjobban.

– Tényleg én tudom legjobban – mondta Elza.

És a Gotthelf-család tovább nyaralta az ősz elejét Lellén, az
Anna-lakban.




XVIII. FEJEZET.

Egy kis politikai zenebona, Senkhy János része abban

A tófalusi kerület képviselője, Rásay Emőd, a legrégibb magyar családok
egyikéből származott. A Rásay-család volt az, amelyről Anonymus a
legbiztosabban tudja, hogy a honfoglalásban résztvett s a modern
történeti kutatás, amely sok helyütt földeritette, hogy a Névtelen
Jegyző téved, ezen a ponton egyetért Béla király irodavezetőjével s a
Rásay-családot a honfoglalás aktiv részvevőjének tekinti. Ezért már
régtől fogva megvolt az a szándék, hogy Rásay Emődöt, az öreg
árpádkorit, bevigyék a főrendiházba. Maga Rásay éppugy szeptemberre
várta kinevezését, mint ahogy Adél Jánosnak szeptemberre mondta a
tófalusi kerület megürülését.

Szeptemberben azonban a kinevezés nem történt meg. Nem mintha kétségessé
váltak volna Rásay Emőd érdemei a főrendségre, vagy hogy Bécsben
akadályok merültek volna fel az akta aláirattatására; nem. Itthon volt
némi hiba.

A nyári szünet után következő első minisztertanácson került ujra szóba
Rásay kineveztetése. A minisztertanács után a pénzügyminiszter, akit nem
nevezek meg (mert Magyarországon egészen mindegy, hogy ki a
pénzügyminiszter és e sürü sorok irója legalább tiz évre visszamenőleg
nem tudja, hogy ki mindenki volt pénzügyminiszter, a pénzügyminiszter,
mondom, félrevonta a miniszterelnököt és ezt mondta neki:

– Sándor, kérlek, a tófalusi kerület dolgában volna egy propozicióm.

A miniszterelnök, akiről már megmondtam, hogy mindenkit meghallgatott és
mindenkit szeretett volna kielégiteni, most sem azt felelte, hogy a
tófalusi kerület dolgában nincs már módja propoziciókat figyelembe
venni, hanem igy szólt:

– Mivel állhatok rendelkezésedre?

– Van itt egy kitünő ember, akire közéletünknek régen szüksége volna
már, egy fiatal, hogy ugy mondjam, tudós, aki a pénzügynek legjobb
teoretikusa s aki a szaktudását nagyszerüen érvényesithetné mihamarabb.

– Kérlek alásan – mondta a miniszterelnök.

– Podolányi Elekről beszélek, akinek a nevét gazdasági kérdések
megvitatása körül nyilván hallottad már.

A miniszterelnök most már érezte, hogy bajban van. Podolányi Elekről
tudta, hogy a pénzügyminiszter családjában nevelősködött. Azt hitte,
hogy a pénzügyminiszter a fiatalembert már régen bedugta a saját
minisztériumába s gyorsabb előléptetésekkel ott rója le iránta háláját.
Nem gondolt rá, hogy minisztertársa politikai karriert óhajt juttatni
pártfogoltjának. Ezért csak ennyit válaszolt:

– Kérlek alásan…

Viszont a pénzügyminiszternek ez nem volt elég.

– Eszerint számithatok arra, hogy a párt Podolányi Eleket jelöli
hivatalosan Rásay kerületébe?

– Kérlek alásan – felelte a miniszterelnök. De aztán, nehogy a tárgyalás
ilyen kellemetlen állapotban záruljon le, még hozzátette: – Beszélgetünk
róla.

A miniszterelnök ugy gondolta, hogy beszél Füredy Fábián gróffal, hátha
annak már nem is kell a tófalusi kerület, s akkor rendben van az ügy.
Este a klubban már meg is szólitotta Füredyt:

– Mondd csak, Fábián, reflektálsz te még Tófalura?

Füredy megmondta, hogy megbeszélésük szerint szeretné a mandátumot
betöltetni.

– Mert kérlek, másfelől is nizusok vannak – mondta a miniszterelnök.

– De hiszen megállapodtunk még a tavaszszal, nemde?

– Igen, igen, de, mondom, törekvéseket látok…

– Kérlek szépen, a törekvéseket próbáljuk talán máskép kielégiteni, de
nincs módomban… nem egészen a magam ügye…

Füredy ugy gondolta, hogy a beteg Adélnak, akinek ez volt az első irányu
ilyen kérése, nem mondhatja, hogy az igéret a beváltás pillanatában
füstbe ment.

– Kérlek alásan, – felelte a miniszterelnök és hogy a kérdés ezen az
oldalon is nyitva maradjon, hozzátette: – Beszélgethetünk róla.

Nehogy azonban mingyárt beszélni kelljen róla, Rásay kinevezését,
melynek a minisztertanács után következő héten kellett volna
megtörténnie, egy kicsit féretette. Rásaynak nem volt sürgős a dolog,
innen tehát nem kellett komplikációktól tartani. Az árpádkori férfiu oly
magától értetődőnek tartotta főrendségét, hogy egy-két hét nála nem
differált. A pénzügyminiszter is várt, mert biztosnak vélte az ügy
elintéződését. Csak Füredy Fábiánnak kellett megszólalnia, mert Adél irt
Brioniból és megkérdezte, mi van a tófalusi kerülettel?

Füredy szólt, a miniszterelnök kénytelen volt megmondani, hogy Podolányi
Elek javára lépések történtek nála.

– Talán intéznétek el egymás között? – mondta a miniszterelnök.

Füredy csakugyan beszélt a pénzügyminiszterrel, aki egyelőre nem lépett
vissza.

– Nekem nagyon kinos volna, – mondotta – Sándor kvázi megigérte, én az
illetőt megnyugtattam, most _fausse position_-ban volnék, ha…

– Én is, a legnagyobb mértékben – felelte Füredy s csakugyan azt irta
Adélnek, hogy a mandátum meglesz, csak Rásay kineveztetése huzódik
egyelőre.

János feljárt ugyan a klubba, de erről a kis válságról még nem tudott,
mert a mandátumról vele nyiltan eddig csak Adél szólott, Füredyvel
keveset érintkezett s politikai szereplése egyelőre abban merült ki,
hogy hetenkint kétszer sakkozgatott Frideczky báróval.

S a tófalusi kerület mandátuma mind mérgesebb ügy lett, mert most már
nemcsak a két miniszter tárgyalt kétfelől a miniszterelnökkel, hanem
segitőtársakat vettek maguk mellé, akiknek mindegy volt a tótfalusi
mandátum s látszólag véletlenül hozták szóba a miniszterelnöknél a
tótfalusi kerületet s adták le véleményüket részben Podolányi Elek,
részben Senkhy János mellett. Füredy Fábiánnak azonban kevesebb hive
volt a kabinetben, mert halották félfüllel, hogy a miniszter
barátnőjének egyik rokonáról van szó, ami mégis kevesebb, mint egy másik
miniszter gyermekeinek a nevelője. Egyrészt kevesebb, másrészt
kényelmetlenebb. Mikor az ügy kezdett már egészen rosszra fordulni,
Füredy megirta Adélnak, – bár félénken még – hogy a politikai események
által létrehozott uj konstelláció esetleg kivánatossá teszi, hogy a
tófalusi mandátum betöltésénél az eddigiektől eltérő szempontok is
érvényesüljenek.

Adél azonban elhatározta, hogy Pestre utazik, noha orvosai tanácsa
szerint mindaddig Brioniban kellett volna maradnia, mig a délszaki
levegőt hegyvidékivel nem válthatja föl, ami csak november végén
következett volna el.

Váratlanul állitott be a fővárosba.

Mikor Adél megjelent Jánosnál, a fiut nagyon meglepte a váratlan érkező.
Ha János azok közé tartozott volna, akik figyelik önmagukat és be tudnak
számolni magukról maguknak, csodálkozva állapithatta volna meg, hogy ez
az első találkozásuk, amelynél nincs az az ösztöne, hogy mindakét
karjával magához ölelje és összeroppantsa az asszonyt, csókokkal vegye
el a lélekzetét; most először nem bizseredett meg a vére, mikor a
vaniliaparfőm közel jött hozzá. Most először vizsgálgatta a nő arcát
ugy, hogy amit lát rajta, annak nem kell okvetlenül gyönyörünek és
kivánatosnak lenni.

Adél most is naptól feketedett volt, de arcban mintha valamivel, valami
kevéssel, kövérebb lett volna a kelleténél, vonásai s éppen a
legkedvesebbek, a szája körül, elhusosodtak, a pihenő és hizlaló kura
következtében.

– Csodálja, ugy-e, hogy csunyulok? – mondta az asszony.

– Hogy’ mondhat ilyet?

– Tudom, Jánoska, még nem dobattam ki a tükröt a szobámból, de ha igy
haladok, nemsokára kiadom a rendeletet. Azt akarja kérdezni: hogy hogy’
vagyok? Köszönöm, Jánoska, nagyon jól, nagyszerüen! Azért mertem eljönni
Brioniból. Meg azért is jöttem, hogy lássam magát.

– Mért nem hivott le?

– Azt hittem, nyakig van választási izgalmakban. De most hallom, hogy
választásról szó sincs. Mért nem irta meg, hogy akadályok vannak?

– Én nem tudok akadályokról. Még nem üres a kerület

Az asszony nevetett:

– Persze, hogy nem, buksi! Amig nem tudják, kit tegyenek bele, addig nem
is lesz üres. De ha már itthon vagyok, körülnézek. Hátha valaki másnak
akarják adni a mandátumot?

– Adélka, tulajdonképpen mért adnák nekem?

– Mért?… mért?… mert én ugy kivánom. Azt csak nem türhetem, hogy magát
félretolják és későbbi igéretekkel traktálják. Ragaszkodom ahhoz, hogy
maga képviselő legyen.

– Ráérek két év mulva, amikor az általános választások lesznek. Akkor
nem is lesz olyan feltünő.

– Az sohase feltünő, hogy valaki, akit én szeretek, előre megy az
életben. És nem igaz, hogy ráérünk. Nincs idő, nincs.

– Ugyan! mért ne volna?

Az asszonynak kicsit elfátyolozódott a hangja:

– Mert… mert… Jánoska… az élet rövid és nem lehet benne két esztendőkkel
dobálózni. Ugyse vagyok megelégedve magával.

– Miért nem? Jól viseltem magamat.

– Elszaladt Gotthelféktől.

(Jánost ez, – nem a vád, hanem, hogy Adél emliti Gotthelféket, valahogy
kellemetlenül érintette. Mondja, hogy nem szaladt el? Hogy még szeretett
volna ott maradni, de elküldték s hogy ez neki fájt?)

– Elég időt töltöttem náluk.

– Kevés volt; nem barátkozott össze velük. Alig irt róluk három szót a
leveleiben.

– Mit irtam volna róluk?

– Hogy megkedvelte őket. Jánoska, higyje el, hogy az a nagyobbik lány
ritka kedves jószág. Én mondom magának, én értek hozzá.

– Mért dicséri? – kérdezte bizonytalanul János, akinek igen-igen jól
esett, hogy Adél dicséri Elzát.

– Mert igazságos vagyok. Maga nem tudja, milyen ritka az okos nő ezen a
világon. Az a kislány okos, bájos, kellemes…

– Nem szép – próbálta ellenevetni János meggyőződés nélkül.

– Ebben igaza van.

(Nincs igazam – szerette volna János mondani, de nem mondta.)

– Az a kislány nem szép, de a szépség veszedelmes valami, Jánoska. Aki
ma nem szép, tiz év mulva lehet, hogy szép lesz. De aki ma szép, arról
biztos, hogy tiz év mulva már nem lesz az. Nézzen rám.

– Maga szép.

– Jánoska, szép, hogy szépnek lát, vagy ha nem lát is annak, szépnek
mond. De én már nem vagyok szép. Csak az élet szépiti, vagy tartja meg
szépnek a nőt, én már nem élek, én már csak azon fáradozom, hogy éljek.
Az más.

János ezt nem értette, nem is felelt rá.

– És a nő olyan szép, amilyen szépre beszélni tudja magát annak, akihez
szól. Az a kislány, ha kinyitja a száját, szép. Szebb, mint én voltam.

– Mért hasonlitja magával össze?

– Csak.

– Nem szebb.

– De szebb, mert a szabályosan szép arcok mindig annak a veszélyét
hordják magukban, hogy aki rájuk néz, azt hiszi: mögöttük nem-okos lélek
van. Láthatja, mindezt csak azért mondtam, hogy nagyon megdicsérjem
magamat. Hogy azt állitsam, hogy én nemcsak szép voltam, hanem eszem is
volt. Sőt még most is van, Jánoska, – Adél nagyon kedvesen mosolygott és
hozzáfüzte – több, mint magának, Jánoska. Tehát én a politikához is
jobban értek. Ha megcsókol, elhiszem, hogy nem haragszik azért, amit
mondok.

János nagyon gyöngéden csókolta meg az asszonyt, aki behunyta szemét a
csók alatt.

Mikor elváltak, János megkérdezte:

– Mit parancsol, én mit csináljak?

– Semmit, Jánoska, majd én cselekszem valamit.

– Nehogy fárassza magát!

– Semmisem fáradság, amit szerelem fűt.

És Adél e naptól fogva elkezdte erélyesen intézni a tófalusi mandátum
ügyét.

De Füredy már nem tudta előbbrevinni a dolgot, Podolányi Elek kilátásai
határozottan jobbak voltak. Adél látta, hogy másutt kell hozzányulnia a
kérdéshez.

– Mutasson be engem Frideczkynek – mondta egy délután a grófnak.

A miniszter nem tudta mire vélni ezt a kivánságot.

– Frideczkynek?

– Igen. Hallom, hogy nagyon érdekes ember.

– De hol mutassam be?

– Itt. (Az akadémia-uccai lakáson voltak.)

A gróf erre is csóválta fejét.

– Ugyan, Fábián, miért ne hozhatná ide a bárót? Ez a hely… istenem, ez
már ugyis csak társadalmi érintkezésünk szinhelye.

– De még lehet…

– Nem, Fábián, már nem lehet. Azok az idők egészen elmultak. (A Tátra
óta Adél a gróf különben is ritka szerelmi hevüléseit mindig
elháritotta.)

– Ha nagyon kivánja, hogy idehozzam a bárót…

– Nagyon kivánom. Sőt azt is kivánom, hogy ha idehozta, magamra hagyjon
vele.

– Furcsa kivánság.

– Nem teljesithetetlen.

– De Adél, gondolja meg…

– Féltékeny az öregre?

A gróf nevetett.

– Kérem. Itt lesz az öreg holnap délután és én nem leszek itt.

A gróf másnap csakugyan felvitte báró Frideczkyt, aki boldog volt, hogy
ő vele valaki, sőt nőnemü valaki, meg akar ismerkedni.

Adél olyan kedves tudott lenni az öreghez, hogy az azt hitte; álmodik s
ötven esztendővel csuszott vissza életében. Az első csésze tea után a
gróf egyszerüen távozott, a bárót ottfogta Adél. S akkor elkezdte
mondani neki azt, amiért a bárót hivta. Nagyon hangosan, értelmesen és
jól tagoltan beszélt az öreggel, folyton ügyelve rá, hogy az lássa a
száját.

– Ó, ó – mondta Frideczky többször – hát erről van szó?…

Aztán meg:

– Ezt én nem is tudtam! Senkhy barátom egy szót sem szólt nekem.

Mikor a tényállást már tudomásul vette, az öreg ur kicsit elszontyolodva
kérdezte:

– De én hogy’ segithetek ezen? Én félretolt ember vagyok. Engem már soha
se kérdeznek.

– Akar segiteni rajta a kegyelmes ur?

– Akarok, hogyne akarnék! Az én legkedvesebb barátomon!

– Akkor idefigyeljen.

És Adél elmondta a haditervét. Pontosan, a legkisebb részletekig.

Az egyik részletnél a báró megkérdezte:

– Ezt én csak ugy mondom a miniszterelnöknek, vagy valóban meg is
történik?

– Ha a kegyelmes ur akarja, meg is történhetik.

– Boldog vagyok! Boldog vagyok! De ez nagyon sok utánjárásba kerül…
Emlékszem, a Hidassy-családnál fordult elő… nagyon sokat szaladgáltak…
Koros ember vagyok…

– Ha az okmányok megvannak, akkor nem megy a dolog nehezen. Csak a
miniszterelnökkel intézzük el előbb.

– Boldog vagyok! Boldog vagyok! – mondta báró Frideczky, mikor
kitotyogott az Akadémia-uccai lakás ajtaján.

Másnap délelőtt a budai sárga miniszterelnöki palotának egészen
szokatlan látogatója volt. Báró Frideczky, aki már a hivatalos
ebédekre-vacsorákra sem járt el oda legalább tiz esztendő óta s délelőtt
talán soha nem volt ott, megjelent a miniszterelnök titkáránál.

Természetes, hogy mindenkit félretéve, a miniszterelnök azonnal
Frideczkyt fogadta.

– Drága öregem! – kiabálta a miniszterelnök – mit jelent ez a különös
látogatás? Miért nem szóltál tegnap este a klubban, hogy beszélni akarsz
velem? Miért fárasztottad magadat?

– Nem akartam, hogy tudják, amiről beszélünk. És mert a hallásom kicsit
gyönge és nektek hangosabban kell szólnotok hozzám, nehéz nekem titkokat
megbeszélnem veletek.

És Frideczky előadta, hogy neki az a kivánsága, hogy a tófalusi kerület
mandátumát Senkhynek adják.

A miniszterelnök azt hitte, hogy ez a kérdés, mely már éppen eleget
zavarta a fejét, az öreggel szemben könnyen elintézhető:

– Kérlek szépen, a párt határozottan azt kivánja, hogy bizonyos
Podolányi Eleket jelöljünk.

– Ragaszkodom, ragaszkodom! – mondta a báró, aki nagyon régen nem
használta már ezt a szót.

– De édes öregem… te egyáltalán nem szoktál… – mondta a meglepett
miniszterelnök.

– Éppen azért, mert nem szoktam, nagyon kérlek Sándor, hogy ezt a
kivánságomat teljesitsd.

– De lehetetlen, drága öregem, lehetetlen.

Frideczky fölkelt:

– Kérlek szépen… akkor leszel szives és audenciát kérsz számomra a
felségtől…

A miniszterelnök megrettent. Az hiányzik még, hogy egy ilyen kis ügy a
felség elé kerüljön!

– De… megbocsáss… _ez_ igazán nem éri meg, hogy…

– A felséges ur meg fogja hallgatni egy régi szolgájának panaszát.

– Kétségtelen, kétségtelen.

A miniszterelnök beleizzadt abba a gondolatba, hogy ez a makacs öreg
tényleg megjelenik a Burgban és beszél az uralkodóval, akinek valóban
hajlandósága van arra, hogy régi embereivel még apróságokban is kegyes
legyen. Visszaültette a karosszékbe Frideczkyt.

– Hát, kérlek – mondotta – esetleg… majd utánanézünk… De voltaképpen
miért kötöd magad ehez a fiatal emberhez?… aki nagyon kedves, derék
uriember… azonban te husz év óta nem avatkoztál a pártunk életébe…
egészen furcsa… valami speciális okod van?

Az öreg közel hajolt a miniszterelnökhöz, mintha _az_ volna süket s
megmondta az okot.

A miniszterelnök bólintott:

– Az más… az egészen más… Tehát voltaképpen _ezt_ kérnéd a felséges
urtól, ha audenciára mennél?

– Ezt is.

– Kérlekalásan, ugy fog történni, ahogy óhajtod.

A miniszterelnök most már látta, a második számu kivánságból, hogy
Frideczky csakugyan egész biztosan elmenne a felség elé. Arra nincs
szükség, az kényelmetlen, inkább elintézi ő.

Elbucsuzott az öregtől, aki a mai makacsságával egyszerre tekintélyt is
kapott a szemében.

És a klubban még aznap délután szólt a pénzügyminiszternek:

– Barátom, a Podolányi jelöltsége a legjobb akarattal sem megy.

A pénzügyminiszter elcsodálkozott a miniszterelnöknek ezen a határozott
hangján.

– Miért?

– Kérlekalásan… felsőbb helyen ragaszkodnak hozzá.

(A miniszterelnök már eszkomptálta, hogy Frideczky járt felsőbb helyen,
a felsőbb hely kegyesen hallgatta meg a legöregebb szabadelvü-párti
kérését és már emlitést is tett neki, a miniszterelnöknek, a felsőbb
hely, arról, hogy báró Frideczky kivánsága tejesitendő, _ha lehetséges_.
S amiről a felsőbb hely ugy emlékezett meg, mint ha-lehetségesről, az
okvetlen lehetséges volt, sőt lehetetlen volt, hogy _ne_ legyen
lehetséges.)

A pénzügyminiszter a Vár felé mutatott. Ugy kérdezte:

– Ott? Vagy még följebb?

A miniszterelnök, hogy végleg megszabaduljon ettől a gondtól, kicsit
füllentett is:

– Ott is, amott is.

A pénzügyminiszter elhallgatott s csak annyit gondolt magában, hogy
hallatlan, ujságiróknak ma már hová mindenhová vannak összeköttetéseik!
Hogy a miniszterelnök ez egyszer nem hazudik, abban biztos volt. A
felsőbb helylyel tréfálni nem lehet.

Két nap mulva jelentette a Budapesti Közlöny, hogy Rásay Emőd, a
tófalusi kerület képviselője, bevonul a képviselőházba.




XIX. FEJEZET.

Némi magyarázat és egyebek

Még mielőtt tovább mennénk a politikai élet utvesztőjében, engedje meg a
türelmes olvasó, hogy feleljek egy kérdésére, amit már magában nyilván
többizben fölvetett. E történetben egy nő életének fonala három ágból
fonódik össze. Doktor Cziller Balázsnak, a tanügyi osztály főnökének
felesége: barátnője a kultuszminiszternek s szerelme Senkhy Jánosnak, a
szerkesztőnek. Hogy’ van ez? Mit szólnak hozzá a szereplők? Mit róluk és
nekik a külső világ, melyben többoldalu szerepüket játsszák? Hogy’ van
az, hogy senkisem tud semmit, olyan történések mellett, amik ebben a
nem-tulságosan-nagy városban titkok aligha maradhatnak?

Megnyugtathatom (vagy felháborithatom az olvasót) történetünk ama
pontján, amelynél most tartunk, már mindenki tud mindent. Aminthogy
bizonyos idő elteltével mindig tud mindenki mindent. Sem Cziller előtt,
sem Füredy Fábián előtt nem volt már titok Adél szerelme. A pártkörben
tudták, _ki_ a fiatal publicista, kinek személye körül a tófalusi
mandátum ügye kavargott. Agitáltak is ellene ezen az alapon. A redakció
is tudta, hogy szerkesztőjének politikai szárnybontogatásait ki intézi.
Mindenki tudott mindent, sőt most már azt beszélték, hogy Czillerné
azért akarja előrevinni Jánost, hogy elváljon az urától és aztán, ha már
Jánosnak poziciója lesz, férjhez menjen hozzá. Gotthelfék, akik mihelyt
Pestre jöttek s csak egy kicsit érdeklődtek, mingyárt minden adatot meg
tudtak kapni János felől, nem értették az egész lellei idillt, csak Elza
hitte, hogy érti.

Maguk a szereplők mégis ugy járhattak a városban, hogy velük a dolgukról
senkisem beszélt.

Ez nem szokás.

Tragédiákat és komédiákat játszhatnak le egymás közt az emberek,
anélkül, hogy a nézők – akik nemcsak néznek, hanem látnak is –
beavatkoznának. Egy-egy ilyen rejtett (de mindig, vagy csaknem mindig
nyilvános) története az életnek, szinpaddá szigetelődik, melyen a
cselekvő és szenvedő hősök ágálnak, de hogy a nézőtér felszóljon a
szinpadra, ez, ugy-e bár, társadalmi megállapodás alapján lehetetlennek
látszik. Aki a szinházban tenne meg ilyet, kidobnák; aki az életben: az
a második szóig el nem juthatna, mert a szereplő, akivel beszélni
óhajtana, egyszerüen faképnél hagyná.

Ez igy van, olvasóm, igy van, nem lehet rajta változtatni, ha még-olyan
könnyü volna is! Csak igy tudnak a történetek a végükig játszódni. Ha
nem igy volna, már a kezdetüknél abbamaradnának. Szerelmi bonyodalmaknál
az egész világ _voyeur_, de hogy amit látott, azt csak egymásközt
tárgyalhatja meg s nem azzal, akit kilesett: ez olyan erős
belénk-neveltség, mint amilyen az, hogy bizonyos, maguktól értetődő
testiségekről nem szokás és nem is lehet társaságban beszélgetést
kezdeni.

János mindig kényelmetlennek érezte helyzetét, de megszokta.

Füredy Fábián, aki, mihelyt Adél rajta keresztül intézni kezdte János
életét, épp ugy tudta, miről van szó, mint ahogy Füredy családja tudott
a gróf és Adél viszonyáról, Füredy Fábián nem mert szólni. A
korkülönbség alapján érezte, hogy nem szólhat, semmit sem tilthat meg
egy nőnek, akinek ő, a koros gavallér, csak anyagi rekompenzációt tud
nyujtani mindazért, ami életviditó ajándékot kapott tőle.

Az egyetlen, aki megpróbálta kinyitni a száját, Cziller Balázs volt.

Azokban a napokban, amik János jelöltetését követték, amikor Adél
lázasan (valóban _lázasan_) szaladgált a városban – Cziller azt hitte,
hogy a szeretője után, pedig nem: csak annak ügyében – s amikor Adél
csak félórákat töltött fáradtan és letörten otthon: Cziller egyszer
megszólitotta a feleségét:

– Adél, beszélni akarok magával, ha van egy negyed órája számomra.

– Szükséges az, hogy beszéljen velem? – kérdezte a nő.

– Azt hiszem.

– Akkor tessék.

Cziller föl és alá járt a szobában s az engedély után egy kis szünetet
tartott, aztán elszántan a felesége felé fordult:

– Erről a fiatalemberről akarok beszélni.

– Melyikről? – kérdezte Adél egész nyugodtan.

– Senkhy Jánosról.

A férj elhallgatott, várta a hatást. Hatás azonban nem volt. Adél, aki
egy karosszékben hátrahajolva ült, még csak előbbre sem billentette a
fejét. Ugy mondta:

– Hallgasson.

A férj hátrább lépett egy lépéssel.

– Mért hallgassak?

– Mert nincs beszélnivalója. Erről nincs. Beszéljen másról.

– Miért? Miért ne beszélhetnék _erről?_

– Mert erről a fiatal emberről csak akkor beszélhetne velem, ha arról az
öreg emberről is beszélt volna annak idején. Érti?

– Nem értem – mondta a férj.

– Hát majd világosabban beszélek. Maga nem emlitheti Senkhy Jánost, ha
nem emlitette soha Füredy Fábiánt. És most idehallgasson, maga… maga…

A nő most előbbre huzta testét, hogy kimondja a szót. De aztán mégsem
mondta ki. Befejezte a mondatát:

– Ezt már nem kellene mondanom, de azért mégis megmondom: Ne féltse az
érdekeit. Ezentul is vigyázni fogok rájuk.

Cziller sápadt volt és az alsó fogsorával a felső ajkát rágta. Csunya
sárga fogai voltak.

– Adél, amit maga most mondott…

A nő hozzáfüzte gyorsan:

– Azt maga épp olyan jól tudta, mint én. Menjen ki…

Cziller ellenkezni próbált:

– Kérem, Adél…

– A nő határozottan ismételte:

– Menjen ki!

A férj kiment a másik szobába. Adél utána ment és a félig nyitott ajtón
átszólt, szárazon, szinte kegyetlenül:

– És ha mégegyszer eszébe jut, hogy szólnivalója van, akkor elválunk. És
maga penzióba megy.

Aztán betette az ajtót, visszament és leült a karosszékbe:

– Ez kell még… ez… – mondta halkan maga elé – akkor nem sokáig tart…

Majd azt csinálta, amivel most már napok óta foglalkozott. Az iróasztala
mellé ült le, sárga, dohszagu okmányokat vett elő az egyik fiókból és
nagy árkus miniszterpapirra másolta őket.

Ezek a másolatok, amiket Adél a saját férfiasan erős és, ha vigyázott
rá, szép, szabályos irásával végzett, ahhoz a titokhoz kellettek, amit
Adél Frideczky báróval együtt főzött, akivel egy fiatal ügyvédnél órákat
töltött, sőt egy hétköznap délutánján Ivándra is kiment, valami régi
okiratért, ami az ivándi kastély egyik szobájában mint levéltárban volt
letéve.

Ez idő alatt Jánost a szabadelvüpárt végrehajtó-bizottsága hivatalosan
jelölte a tófalusi kerületbe. A párt titkára magához kérette.

János fölment a titkárhoz, akit még soha sem látott. A titkár szóban van
valami fiatalos. Jánost hát meglepte egy kicsit, hogy a párt titkára egy
nagyon vastagbajuszu, koros ur volt, kövér és fehér, aki beszédközben
nagyokat szuszogott. Szuszogások közben viszont ezt mondta:

– Mindenesetre, kérlek, üdvözöllek. A végrehajtó-bizottság egyhangulag
jelölt, még vita sem volt, ami személyedre nézve nagyon megtisztelő,
mindenesetre. Na már most, kérlek, a választás tehnikai részei már énrám
tartoznak és én mindenesetre biztosithatlak róla, hogy megteszek
mindent, mindenesetre.

Itt nagy szuszogási köz volt és az eleven Mindenesetre kövér ujjaival
vastag bajuszát csavargatta. Aztán igy folytatta:

– A pártkassza, kérlek, amelyről legendák vannak elterjedve,
mindenesetre, nem olyan erős, mint amilyennek gondolják. Az általános
választásokra, mindenesetre, együtt szoktak lenni bizonyos összegek, de
az időközi választások, kedves barátom, mindenesetre, nem számithatnak
olyan támogatásra, mint az általánosak.

– Mennyire számithatnak mégis? – kérdezte János kissé türelmetlenül.

– Hát, kérlek, tizezer koronára, mindenesetre.

– Az kevés?

– Mindenesetre.

– Ti tudjátok, hogy azzal lehet-e?

– Mindenesetre. Ha a kerület olyan.

– Ez olyan?

– Mindenesetre nem. Ribárynak nincsenek olcsó kerületei.

– Hja, igaz – mondta János – hiszen somogyi kerület. Ott Ribáry a
főispán.

– Mindenesetre. Ribáry azt mondja, hogy az ő kerületei Koppány lázadása
óta mindenesetre ellenzékiek. A kormány örüljön, ha onnan kormánypárti
képviselők tudnak feljönni, ha drágán is mindenesetre.

– Majd beszélek Ribáryval.

– Mindenesetre. Azt meg kell tenned. Ribáry ragaszkodik ahhoz, hogy a
jelölt jelentkezzék nála és nagyon devótus legyen vele szemben.

János nem is mondta, hogy ismeri Ribáryt. Abból még néhány mindenesetre
származott volna. Igy is volt még egy pár raktáron.

– A Ribáry választásai mindenesetre nem azért drágák, mintha Ribáry
talán… vagy mintha Ribáry kezén választási pénzek kallódnának el, hanem
mert Ribárynak van egy alapelve, amelyhez ragaszkodik mindenesetre.

A szuszogások alatt Jánosnak volt ideje föltenni a kérdést:

– Az mi? Az az alapelv?

– Hogy a választásokon a kutyák is feketekávét igyanak, mindenesetre.

– No de tizezer koronából… – mondta János kedvetlenül.

– … nem ihatnak a kutyák feketét, mindenesetre. De az időközi
választásokon, bár az általánosokon szintén, a jelölt a sajátjából
fedezheti a kiutalt előirányzott költség és a tényleg fölmerülő költség
közti különbözetet.

– Fedezheti? – kérdezte János, akinek eszébe jutott, hogy ő tizezer
koronát most egy darabban sem égen, sem földön nem tud előkeriteni. De
nem is akar.

– Mindenesetre, – felelte a titkár.

– Mindenesetre, – visszhangozta János, aki már nem is bánta volna, ha a
tófalusi mandátum vizbe esik. Azért nem is gondolt rá, hogy a Koppány
óta ellenzéki somogyiakat ő a saját, valahonnan felkölcsönzött pénzéből
téritse kormánypárti elvekre.

Hangulatilag ugyanis Senkhy ur, a Függetlenség szerkesztője és
tulajdonosa, a szabadelvüpárt tófalusi hivatalos jelöltje, nagyon rossz
bőrben volt. Minden lépést, az Adél kijelölte uton előre, csak belső
vonakodással tett meg. Ő maga nem tudta, hogy miért. Sajátságos, hogy
ama zseniális pillanata óta, melyben – Füredy Fábián gróf autó-balesetén
keresztül – a lapot megszerezte, följebb-törekvő ösztöne letompult s
tájékozódása is nagyobbrészt elveszett. A Tátra óta pedig egészen
tanácstalan és talajtalan volt. Szót fogadott Adélnak, de nem szivesen
tette. Ha lett volna energiája, máskép cselekedett volna. De energiája
nem volt. Valami érzés gomolygott benne, amiről maga sem szeretett
számot adni magának, mert valahányszor megpróbálta kérdezni magától,
hogy mit akar, mi is volna jó neki, az érzésgomolyag ködfelhői mögül
mintha a Gotthelf Elza göndör négerarca nézett volna ki.

Most már tudta, hogy Gotthelfék az ő távozása óta csaknem teljes egy
hónapig voltak még a Balatonon, mamzelle Nitouche egy elejtett szavából
azt is kivette, hogy Elza egyenes kivánságára. Mert azóta volt egyszer
Gotthelféknél, akik mind nagyon szivesen fogadták, csak Elza volt ismét
gunyos, tövises és kedvetlen, olyan, mint lellei tartózkodásának első és
utolsó napján. És János nagyon szeretett volna gyakran odamenni, de
azontul, hogy valamiképpen félt Elzától, volt ennek még egy belső
akadálya: az, hogy Adél küldte, sőt sürgette, hogy menjen.

A párttitkártól lejövet, – délután öt óra lehetett, – János szemben
találta magát a Gotthelf-lányokkal, akiket mamzelle Nitouche és egy
fiatalember kisért.

Jánosnak ugy rémlett, hogy ezt a fiatalembert már látta valahol.

Nagyon megörült a találkozásnak. S még jobban örült neki, mikor Elza,
aki szemmelláthatóan vidám kedvében volt, már messziről üdvözölte:

– Jó napot, nagyságos Szépember ur! – mondta – jön a többi nagyságos
urak közül? Velünk ezután szóba se áll. Szerencse, hogy találkoztunk,
különben még irásban gratuláltam volna.

– Még nincs mihez – felelte János, de már örült a jelöltségének, amely
alkalmat adott erre a kedves megszólitásra.

– Nem jön be velünk a Gerbeaudba? Mutogatni akarjuk magunkat magával.

– Hogyne mennék, ha hiv.

– Az urak nem ismerik egymást?

És Elza bemutatta őket egymásnak:

– Doktor Rózsa Rezső, nem-régi ismerősünk. Nézze meg, Szépember: ez a
fiatal ur amilyen fiatal, olyan tudós. Senkhy János szerkesztő ur,
lellei matrózunk, sok kedves nyári mulatságunk szerzője. Nézze meg,
doktor ur, a szerkesztő ur most indul el arrafelé, ahol a miniszterek
teremnek.

Bent a Gerbeaudban Elza ugyanilyen irányban vitte a társalgást. Most is
csufolódott ugyan, de vidáman és szeretetreméltóan tette. Doktor
Rózsáról, akit János csakugyan megnézett és nagyon megnyerő külsejü,
borotvált, gyerekarcu ifju embernek talált, még ezt mondta:

– El is felejtettem megmondani: a professzor ur az összes gyorsvonatok
doktora.

János Rózsa felé fordult:

– Miért? – kérdezte tőle.

A fiatalember mosolyogva magyarázta:

– Elzácska annak csufol, mert egy héten legalább két napot gyorsvonaton
töltök.

Elza hozzátette, mert Rózsa itt abbanhagyta:

– Amilyen szerény, még elhallgatja, hogy azért tölt minden héten két
napot gyorsvonaton, mert magántanár a kolozsvári egyetemen, odaszalad
előadást tartani, aztán visszaszalad, mert Rózsa doktor ama ritka fiatal
tudósok közé tartozik, akik jó családból származnak s megengedhetik
maguknak a heti két gyorsvonati ut luxusát.

Jánosnak felderengett a fejében, mikor a kolozsvári magántanárságot
hallotta, hogy ő ezzel az emberrel Füredy Fábián gróf előszobájában
találkozott. S mert ő ott életében csak egyszer volt, _akkor_… – most
már bizonyos kényelmetlen érzés füződött számára Rózsa doktor
gyerekarcához. Egyébként ennek a fiatal embernek a nevét hallotta már.
Szociológusnak hallotta, vagy valami ilyesnek. Gazdag fiunak, aki nagyon
szélsőséges teóriáknak a hive. De közelebbit nem tudott róla. Az egész
terület nem nagyon érdekelte.

Elza folytatta a tréfálkozást:

– Rózsa doktor az Emma rózsája.

Emma tiltakozott.

Elza nem hagyta magát:

– Ugy van. És ezzel a Gotthelf-család leányivadékainak története be van
fejezve. Engem elvesz a nagyságos képviselő ur, Emmát a nagyságos tanár
ur. Akkor mind a ketten tető alatt vagyunk és szegény papa elkezdheti a
legnagyobb kétségbeesést, mert csak nagyságos és nem méltóságos tetők
alá kerültünk. De mindegy. Szép entellektüellek jutottak egy pénzember
családjába.

Ez ugyan csak tréfa volt, de Jánosnak tetszett. Folytatni akarta:

– Tehát belemegy abba, hogy a nagyságos képviselő ur elvegye?

– Nézzétek, – fordult Elza a másik három felé – milyen furcsa toll van
annak a vékony nőnek a kalapján!

S mig a többiek odanéztek és véleményt váltottak arról a tollról, Elza
halkabban ezt mondta Jánosnak:

– Nézze… ez egy érdekes és veszedelmes kérdés, amit most föltett. Erre
csak azt felelem: nagyon haragudtam magára, de már nem haragszom.

– Miért haragudott és miért nem haragszik most?

– Azért haragudtam, mert ostoba voltam; és azért _nem:_ mert
megokosodtam.

– Nem értem.

– Eszembe jutott, hogy azért, mert maga akar valamit, vagy mert magával
akartat valaki valamit, ami nekem nem tetszik, nekem még nem kell
meggyülölnöm magát. Elég, ha azt a valamit én nem akarom.

János, aki nem tudhatta, hogy Elza tud Adél sürgetéseiről, értetlenül
bámult a leányra. Aztán megkérdezte:

– De az biztos, hogy most nem haragszik rám?

– Biztos. Nem is tudom, miért van ez igy néhány nap óta, de igy van…
Most jut eszembe, ez a fiatal professzor prédikálja tele a fejünket
szeretettel. Ez mondja, hogy ha erős akaratunk van, még szerethetjük is
az embereket. Mert nem kell félnünk az akaratuktól.

Elza megrántotta Rózsa kabátjának az ujját:

– Figyeljen csak! Hirdetem már a tanait!

A társalgás általános témákra fordult, Jánosnak mennie kellett, mert
Adél várta otthon, hogy beszéljen vele a somogyi utja előtt. János
szivesebben maradt volna, hogy elnézze a leány nagy, piros száját,
anélkül, hogy figyelne arra, amit mond és hogy folytassa azt a
müveletet, amit már az imént elkezdett: hogy a szemével lehuzza a
leányról a divatos városi ruhát és feladja rá a nedves, fekete balatoni
trikót, amiben ugy villogott ki a vizből, mint egy ördög, kerek, kemény,
kivánatos ördög, akivel szerelmesen hancurozni olyan gyönyörü volna.

Ezt ilyen határozottan János most először érezte.

Azzal ment el a Gerbeaudból, hogy igenis meg kell próbálni képviselővé
lenni, hátha valóra válhat ennek a furcsa leánynak a tréfálkozása.

Jó meleg volt a szive táján és Lelle óta először érezte magát
kellemesen.




XX. FEJEZET.

Egy magyar mandátum

Adél csak percekre jött fel. Még a kalapot, még a fátyolt sem engedte
lekérlelni magáról. Az utóbbi időben mindig igy tett. Nőnél szinte
hihetetlen erővel tudott vigyáni magára, hogy a szerelem el ne széditse.
Érezte, hogy a csók ellágyitaná, elárasztaná forró életvágygyal s ez
összetörné egészen, sirásba és gyötrődésbe fullasztaná, ami – kitanulta
már önmagán – rohamosan emészti életerejét s képtelenné teszi arra a
sürgős és fáradságos munkára, amit még okvetlen el akart intézni.

– Jánoska, – mondta a fiunak – maga most lemegy a kerületébe, a népnek
szónokolni.

– Nem szivesen megyek.

– Miért?

– Nem szivesen hagyom itt magát.

– Ne fájditsa a szivemet ilyen kedves beszédekkel. Ha elérzékenyit,
összedönti az egész épületet.

– Melyiket?

– Amit most épitek magának, hogy aztán beleköltözhessen.

– De, kérem, Adél, édes, szép betegem, én nem akarom, hogy maga épitsen
nekem. Gyógyuljon meg és nekem semmi se kell.

– Nem tudnék meggyógyulni, ha a munkámban zavarna. Lássa, Jánoska, ez az
egyetlen örömem, hogy igy elanyáskodom maga felett, hogy megpróbálom,
hátha mindhalálig rendbe tudnám hozni a maga életét… Legalább a magáét,
szerelmem. Na, ne beszéljünk igy, nagyon mélyre megy a szó. Van elég
pénze a választásra?

– Van – mondta rekedten János és a hangjában érdes tiltakozás volt.

– Mert, nézze… ha nincs, én szivesen adom oda, ami kevesem nekem van.

– De ha mondom, hogy van pénzem!

– Jánoska, mondtam már magának, hogy akik szeretik egymást, azoknak nem
szégyen egymástól elfogadni.

– Nem, nem!

– A legnagyobb ajándék, hogy az emberek egymást adják egymásnak.
Azontul, a többi, ha akármi, ha akármennyi: gyerekség, mert nem is azon
tul van, hanem innen rajta.

– Adélka, – mondta a fiu és megcsókolta a nő kezét – ne akarjon adni.
Már ugyis… – és abbahagyta.

– Mit már ugyis?

– Semmi, semmi…

– Maga rosszalkodik, János. Ezt nem szabad, ezt ne tegye, ezzel
fájdalmat okoz nekem. Ha ezt hallom, azt hiszem, hogy nem szeret már.
Szeret, ugy-e?

Ez olyan szépen zengett, hogy körülhullámozta még János kicsit száraz és
kurta hangját is:

– Szeretem.

– Akkor menjen és gondoljon rám, ha nagyon kellemetlen napjai lesznek
odalenn. Gondolja, hogy nekem okoz örömet vele. Én megvárom, amig
hazajön, akkorra talán meglesz…

– Mi?

– Amit akarok, hogy meglegyen.

– A mandátum?

– Nem. Egyéb. Majd meglátja. Ne kérdezze. Isten vele. Megyek.

A fiu lehajolt, hogy ujra kezet csókoljon. A nő kiforditotta a kezét:

– A tenyeremet, Jánoska. Az olyan, mintha a számat csókolná.

Aztán mosolyogva sóhajtott:

– És még sem olyan.

És elment.

Este ért János Kaposvárra.

Ribáry éppen vadászatról jött haza, azon csizmásan, sárosan,
bőrkabátosan ölelte Jánost keblére.

– Szervusz, édes hálópajtásom, isten hozott! – harsogott János felé. –
Tudom, hogy a kerület miatt jöttél le, tudom. Ráértél volna később is.

– Azt hittem, bátyám, kötelességem…

– Hja, civiljelölt, az jőjjön le már, amikor eszébe villant, hogy ő az
én országomban szeretne mandátumot kapni, de te akár le se jöttél
volna!…

– Nekem azt mondták, a pártban…

– Az más, öcsém, az mind más! Neked majd máskép csináljuk. Te vagy az,
aki megosztottad velem a párnádat és a parfümödet! A te választásodnak
olyan simán kell csuszni, mintha megolajozták volna.

János megköszönte szépen.

– Ma hetivásár volt, ma ittbenn van biztosan a városban lábahuzi
Grünstein, a tófalusi kerület apja, átküldünk érte a Koronába és egy kis
haditanácsot tartunk vele. Amit elhatározunk majd, az szentirás lesz.

Ribáry már küldött is lábahuzi Grünsteinért.

– Hogy ki a lábahuzi Grünstein, ugy-e? Hát az csak kocsmáros Tófalun,
sőt egy kicsit sántás is az egyik lábára, ezért hivják lábahuzinak, de
nemcsak a legokosabb ember a kerületben, hanem minden parasztnak a
legjobb barátja. Az öregekkel nevelődött, a fiatalokat nevelte,
mindenkivel te-tu, aki nincs a zsebében, annak ő van a szivében, ő
szervezte már vagy tiz választáson, hogy ki hogyan kapjon pénzt,
kinek-mindenkinek legyen haszna az alkotmányból. El se képzeled,
mennyire megkönnyiti egy főispánnak a munkáját egy-egy ilyen ember a
kerületben.

És a főispán tovább beszélt Grünsteinről, aki tiz percen belül
megérkezett. Magas, erős, szélesvállu ember volt, akin az is, hogy öreg,
az is, hogy zsidó, csak alig látszott meg. Naptól vörös magyaros
ábrázatát az tette jellegzetessé, hogy az orra vége megvastagodott és a
közepén egy vonal szaladt lefelé, ugy, hogy az orra kicsit kétágunak
látszott. A bal lába valamivel rövidebb lehetett, azért mintha huzta
volna maga után. A hangja és a beszédje inkább parasztgazdát mutatott,
csak a hosszu nadrágja és a cuggos cipője árulták el, hogy a vidéki élet
intelligenciájához tartozik.

– Adjon isten, Náci bácsi! – köszönt rá Ribáry. – Idenézzen, ki van itt!
A maguk uj képviselője. Senkhy János szerkesztő ur. Ugy nézzen rá, hogy
nagyszerü fiatal ember és az én legjobb barátom.

– Tartom szerencsémnek – mondta Grünstein és nagy tisztességtudással
hajolt meg János felé.

– Mondd, öcsém – kérdezte a főispán Jánostól – mennyit szánnak odafenn a
mandátumodra? Azt Grünsteinnek tudni kell.

– Tizezer koronát – felelt János kicsit kedvetlenül.

– Hát az nem sok, öcsém, de nem baj, _neked_ annyiért is van Somogyban
mandátum. Mennyibe került legutóbb Tófalu, Nácikám?

– Sieben und fünf machen zwölf – számolt magában félig fennhangon
Grünstein, aztán kimondta: – Az bizony kóstált százhuszezer koronát. De
ha méltóságod azt mondja, hogy most csak tizezerbe kóstáljon, akkor
tizezerbe kóstál.

– Ez beszéd! – helyeselte a főispán.

Grünstein már részletezte:

– Lélekpénz nem lesz.

– Hát az nem. – János felé a főispán igy magyarázta: – A lélekpénz,
öcsém, az az összeg, amit egy-egy szavazat közvetlenül a kezéhez kap.
Volt itt már ötven pengő is a lélekpénz.

– Ötven? – mosolygott Grünstein. – Mikor a gróf Czinderyt választottuk,
az utolsó nap százhuszonöt pengő volt a lélekpénz. A záróra előtt
kettőszáz. – Aztán folytatta: – Gulyáspénz nem lesz.

– Nem, Nácikám, az se lehet. A gulyáspénz azt az összeget jelenti, amibe
az kerül, hogy a kerület minden kocsmájában a választás kitüzése
napjától az eredmény kihirdetéséig ingyen gulyás, meg egy meszely bor
jár kinek-kinek, aki beteszi a kocsmába a lábát.

– Zászlópénz? – vetette föl a kérdést Grünstein.

– Ne is keresgéljük, Nácikám, ebből a tizezerből semmire se futja.
Rendezünk egy szép egyhangut a barátomnak. Ellenjelölt nem lesz és
punktum…

– Stt, méltóságos uram! – vágott Grünstein a főispán szavába és
fölemelte a kezét, hogy Ribáry ne beszéljen tovább. – Az nem lesz jó,
méltóságos uram. Uriember persze hogy nem lép föl, ha méltóságod azt
mondja, hogy nincs ellenjelölt, de valamelyik dikicsnek vagy gyalunak
mégis eszébe juthat, hogy elrikkantja magát valamelyik olvasó-körben,
amik nagyon eldivatoztak már, hogy éljen ez vagy az, követünk. És akkor
egyszerre fölborul a szekér, vagy ugy el köll kezdeni pénzelni, hogy a
tizezer koronának az első félórában már se hire, se pora. Ha méltóságod
azt akarja, hogy a szerkesztő ur tizezer koronáért meglegyen, akkor
ellenjelölt kell, jó negyvennyolcas ellenjelölt.

– Nana, Náci bácsi, ezt nem látom…

– Stt, méltóságos uram! – emelte fel ujra a kezét Grünstein – csak
tessék kivárni a végét. Megtesszük ellenjelöltnek a Lipik Pétert, a
tófalusi jegyzőt, az negyvennyolcas, de ugy utálja a paraszt, a gatyás
is, a mándlis is, hogy ingyen le nem szavaz rá az Istennek se. De másik
jelöltet az ellenzékiek még se tehetnek melléje. A Lipik Péternek most
leégett a malma, pénz kell neki. Adunk neki háromezer koronát zászlókra,
adunk neki hármat fuvarra. Egy krajcárt az ki nem enged a markából,
gerendát, meg zsindelyt vesz a malmára.

– Hát a többi négyezer?

– Háromezerért hozatunk zászlót a szerkesztő urnak, egyezer meg marad az
én Bertámnak.

– De Nácikám! A maga feleségének?

– Stt, méltóságos uram! Az én Bertámnak minden választásból kijár ezer
korona. Ha méltóságod azt mondja: ez meg ez, aki barátom, tizezerért
lesz tófalusi követ, akkor az ugy lesz; Grünstein Ignác egy lyukas
forintot se akar keresni. De hogy’ jön az én Bertám ahhoz, hogy ne kapja
meg az ezer koronáját, amit eddig mindig megkapott? Nem igaz, mélyen
tisztelt szerkesztő ur?

Ribáry nevetett, János belenyugodott az elosztásba.

– Hát Grünsteinkám, – nyujtotta a kezét Ribáry a tófalusi mandátum apja
felé – igy lesz ez?

– Ez igy, méltóságos uram! Ha élünk, meg nem halunk.

– Hol vagyunk még attól, Nácikám, hogy meghaljunk?

Az egészséges arcu zsidó kicsit elkomolyodó hangon felelte:

– Azt aztán nem tudhatjuk, méltóságos uram; nagyon bólogatnak rám a
tófalusi temető ágácifái, mikor este a szürkével elhajtok mellettük.
Istennek ajánlom az urakat.

Lábahuzi Grünstein távozott.

– Ebben nyugodtak lehetünk – mondta Ribáry. – Te, öcsém, ámbárhogy én
itt fognálak világ végéig, akkor mehetsz vissza Pestre, amikor akarsz.
Tudom én, hogy az ilyen lapiró embernek minden perce drága. Csak akkor
nem, ha rászánta magát, hogy elcsuszkálja az idejét a Tátrában,
sárgakabátos szép asszonyokkal. Láttad-e azóta Czillernét, öcsém?
Különben mit is kérdem? Tátrai ismeretség elolvad, mint a hó. Velünk
vacsorázol, aztán megmondod, meddig akarsz maradni…

– Programmbeszéd nem kell? – kérdezte János.

– Ki a fenének? A Grünstein tudja, hogy a te programmod az, hogy a
barátom vagy. Az itteni _pógárnak_ meg hiába mondod a programmodat,
balpárti az akkor is, ha elveszi tőled a lélekpénzt és a kakastollas
csendőr vigyáz is rá, hogy rád szavaljon.

– Ha mehetek, édes bátyám, akkor már holnap szeretnék visszamenni.

– Hát még egy ebédet megeszel nálam, aztán Isten hirével, öcsém.

Ezt a programmot aztán keresztül is vitték.

Ribáry elhozatta a hotelből János kézitáskáját, vacsoránál bemutatta
családjának, mint azt a ragyogó tátrai embert, akiről már annyit
beszélt. Másnap délben tizenkettőtől fél kettőig ebéd cimen olyan kináló
kereszttüzbe vették, hogy a gyomrát, bárhogy védekezett, el kellett
rontania, aztán mehetett ki az állomásra, zsinóros hajduval kocsija
bakján.




XXI. FEJEZET.

János ismét előrelendül. Ahogy eddig, ugy most sem tehet róla. Kicsit
csodálkozik, de aztán belenyugszik abba, hogy neki mindföljebb kell
mennie

Három héttel a kaposvári vizit után egy nagyon csunya november-eleji
délelőtt János kicsit kóválygó fejjel ébredt fel tiz órakor. Este
Gotthelféknél volt vacsorán s egész este az volt az érzése, hogy a
vacsora doktor Rózsa Rezső kedvéért rendeződött, aki, ugy látta János,
nem Emma iránt érdeklődik s akit, ezt is látta János, nem Emma, hanem
Elza hallgat csillogóbb szemmel, örömtől és megelégedéstől ragyogóbb
arccal.

A társaság éjfélig nagy volt, volt zongorázás, kártya, hangosság, aztán
csak a család maradt, a Gotthelf-szülők, a két leány, Rózsa Rezső és
János, aki nem tudta magát rávenni a távozásra, noha csak seblonos
marasztalásokat kapott. A szalón egyik sarkában ültek, sárga
selyemfoteleken, nagy sárgaernyős állólámpa alatt, és János alig csinált
egyebet, csak nézte Elzát s azt próbálta elhitetni magával, hogy a lány
csunya. Mikor egy-egy negyedórára már nagyon sikerült ez a munka,
egyszerre melege lett, vér ömlött a fejébe s a negyedóra sikeres
munkáját elsöpörte az az erőszakos vágy, hogy el kellene kapni ennek a
csuf lánynak a göndör fejét, hátrahajlitani a nyakát és megcsókolni a
nagy vörös száját, de ugy, hogy lélekzetért kapkodjon. Ezt muszájna;
akkor minden nagyon jól volna.

Előttük egy kis asztalon pezsgő állt, Elza töltögetett a poharakba. Az
öregek nem ittak, a lányok és Rózsa csak keveset mindig. János ellenben
valahányszor fölvette a poharát, mindig ki is itta. Ez nem használt a
fejének. Ha beszélnie kellett volna, biztosan dadogott volna, de az ő
szavára alig volt szükség. Tulajdonképpen Elza és Rózsa Rezső párbeszéde
tette ki az egész társalgást, az is ugy, hogy Elza kérdezett, vagy
közbevetett valamit s akkor Rózsa hosszan, csendesen, könnyed és nagyon
intelligens hangon egész kis előadásokat tartott. Az öregek inkább
bóbiskoltak, mint a beszédet hallgatták, Emma unatkozott és a
legyezőjével játszott, János pedig csak foszlányokat értett meg Rózsa
beszédeiből. Nem mintha a szavakat nem értette volna, azok egészen
rendesek voltak, de a mondatok értelme volt olyan, hogy János eddig
mindig csak az ellenkezőjét hallotta, vagy gondolta.

– Nem, Elzus, – mondta Rózsa, mikor még János elég jól tudott figyelni –
amit én mondok és irok és most már tanitok is, odalent Kolozsváron,
annak a három szál hallgatómnak, aki véletlenül a kollégiumomba
belézeng, az mind nem vadonatuj gondolat, többnyire mindegyiket
elgondolta és kimondta már valaki, de elmult korok filozófusai annyi
helytelen eszmét, tévhitet, alaptalan igazságot hirdettek, hogy a
véletlenül helyes gondolat, amire _mégis_ rábukkantak, elvesz náluk,
ahelyett, hogy kidomborodnék. És én erről nem szivesen beszélek
társaságban és még kevésbbé fiatal lányok előtt, mert mindig abban a
kényelmetlen helyzetben vagyok, hogy az ugynevezett tanaimat azért
hiszik el, mert én is társaságbeli ember vagyok, jó ruhát és
szakálltalan, fiatal ábrázatot viselek s nem harsogom az igazságaimat,
mint az igazság őrültje, hanem nyugodtan és enyhén mondom el, mintha épp
olyan fölületes és lényegtelen beszéd volna, mint a társaságok rendes
társalgása.

– Ebben van valami – mondta rá Elza.

– És mindig attól is félek, hogy ha akadnak kedves, laikus hallgatóim,
azok hamis utra terelődnek attól, amit mondok. Levonják a
konzekvenciákat ott is, ahol én még egyelőre fölöslegesnek tartom. Ha
például azt mondom: a család nem szent kötelék, hanem ösztönös
egoizmuson épülő inkább rossz, mint jó szövetkezet s erről részletesen
meggyőzöm azt, akivel beszélek, mindig attól kell tartanom, hogy
valamelyik lipótvárosi leány már másnap kihirdeti ezt a szülei előtt és
kétségbeejti vele őket. Ha azt mondom, hogy az állam a mai formájában
egy több ezer éves ostobaságokon összeépült kártékony szervezet, amely,
maximális teherátháritással polgáraira, nekik csak minimális hasznot
nyujt, akkor attól tartok, hogy akad, aki azt hiszi, már holnap föl kell
robbantania valakit vagy valamit a mai államélet keretein belül…

Itt még följebb csavarodott a gondolatmenet, vagy Jánosnak lett még
homályosabb az agya a pezsgőtől, mert a sárga szalón elsötétedett
előtte, csak Elza nedves szeme csillogott ki belőle, de mindig Rózsa
Rezsőre irányozva s Jánosnak azon a vágyon tul, hogy ezt a szemet is meg
kellene csókolni, még egy másik vágya is támadt: teljes tenyérrel és
teljes erővel nagyot kellene ütni ennek a gyerekarcu fiatal embernek az
arcára, hogy a fogai kiessenek, a szája feldagadjon, csuf és undoritó
legyen a foghijjas, dagadt pofájával és ne tudjon tovább beszélni, hogy
Elza ne hallgathassa tovább. Ezt is muszájna, akkor is minden nagyon jól
volna.

Két óra felé járt, mikor Gotthelfné fölrezzent és azt mondta halkan Elza
felé:

– Gyerekek…

– Persze! Már két óra, – felelte a leány – mingyárt elküldjük a
vendégeket. Én ugyan reggelig elhallgattam volna a gyorsvonatok
doktorát, de itt már mindenki alszik. Még a Szépember is.

– Dehogy, – szólt János – csakugyan érdekes… nagyon érdekes, amit a
doktor ur…

De már fölkeltek és bucsuztak.

A lépcsőn lefelé János ment hátul, mert nem volt biztos a lépéseiben.
Közben folyton az járt a fejében, hogy le kellene lökni a lépcsőn a
gyorsvonatok doktorát, hogy a nyakát törje ki.

Az uccán egy darabig együtt mentek.

– Egész este nem beszéltünk róla, – mondta Rózsa – pedig szerkesztő urat
biztosan az érdekli jobban, mikor lesz a választása?

– Holnap – mondta János és neki is most nyilallott egész este először a
fejébe, hogy holnap reggel zajlik le a választás Tófalun s hogy
voltaképen neki most az iránt kellene érdeklődnie, ahelyett, hogy az
Elza vörös száján járna az esze.

– És ön nincs a kerületében?

– Ne… Nem vagyok. Nincs szükség rám.

– Kormánypárti kerület, ugy-e, hitbizományi alapon?

– Körülbelül – felelte kedvetlenül János.

– Nagyon szomoruak a magyar viszonyok – fejezte be Rózsa Rezső.

Valami hideg nedvesség szemerkélt alá, János szerette volna levenni a
kalapját, hogy a fejét hütse, de restelte magát. Viszont a szabad levegő
még jobban széditette s mert éppen egy konflis csörömpölt el mellettük,
János megállitotta.

– Hazaviszem – mondta Rózsának.

– Kérem – fogadta el a szivességet Rózsa és bemondta a lakása cimét:

– Kálmán-ucca 7. – aztán hozzátette magyarázatnak János számára: – nem
adtam fel a pesti lakásomat Kolozsvár miatt. Ott hotelben lakom.

– Ja igaz, Kolozsvár – dünnyögte János. – És ha ön rendes tanár lesz,
akkor is?

És János gondolatai mélyén az lappangott, hogy szólni kellene valakinek,
szögezze ezt a fiatalembert Kolozsvárra. Most először voltak ilyen
kijárói gondolatai. Rózsa azonban igy felelt a föltett kérdésre:

– A további egyetemi grádusokat már nem vállalnám odalent. Csak azért
fogadtam el a magántanárságot, _igy_, mert valahol kezdeni kell a
professzorságot.

Többet nem beszéltek, mert a kocsi tulságosan zörgött ahhoz, hogy
megértsék egymást.

A Kálmán-ucca 7. előtt Rózsa kiszállt, János utánanézett, látta, hogy
egy patika van a házban, közvetlenül a kapu mellett nagy üvegtáblán
valami görög férfifej van aranyozva, mögötte két keresztbe tett bot,
amik körül kigyók kavarodnak.

– Köszönöm! – szólt vissza Rózsa, aki már becsöngetett. János bemondta a
saját cimét a konflisnak és elkocogott. Mikor még egyszer
visszatekintett, még eszébe jutott, hogy a falhoz kellett volna lapitani
a gyerekarcu filozófust.

Otthon gyorsan aludt el s tiz órakor, mint már az imént láttuk, kóválygó
fejjel ébredt fel.

A takaritónő bekopogtatott.

– Na! – mondta az ajtó felé rosszkedvüen János. – Mit akar, Kata?

Kata már be is jött:

– Sürgöny jött, nagyságos ur és János elé tette a recepiszt, hogy
aláirja. János egy elmosódott nagy S-t irt a papirszeletre és utána is
kent még valamit, fölvett egy hatost az éjjeli szekrényről, Katának
nyujtotta, aztán elolvasta a sürgönyt.

Ez állt benne:

„Lipik Péter visszalépett. Egyhangulag megválasztottunk. Gratulálok,
kedves barátom“.

És aláirva Ribázy volt, a Morse-gép sajtóhibája Ribáry helyett.

János visszatette fejét a párnára. Kicsit gondolkodott rajta, hogy hogy
is van ez?

Hát megvan. Ő most képviselő. Adél elérte a célját, mandátumot szerzett
neki. Szeretett volna szeretettel gondolni Adélra, de csak zavaros
érzések hullámzották körül a lelkében ezt a nevet. János a csók izének
emlékén keresztül próbált visszamenni gondolataiban Adélhoz. De ez sem
ment. Valahogy, mintha soha se ölelkezett volna a nagy fehér és
aranyszinü asszonytesttel. A legtöbb, amit fel tudott idézni, a
vanilia-illat volt. De vágyódások nem kapcsolódtak hozzá. S ahogy
képzeletben közelebb ment az asszonyhoz, a fehér test helyett fekete,
vizes trikó villant feléje s a szőke fej átcserélődött egy göndörre.
Elza volt előtte. S most az a gondolata támadt, hogy ennek a mandátumnak
csak ugy volna értelme, ha Elzának mingyárt megmondaná, Elza örülne neki
és mingyárt megcsókolná érte. Ehhez a ponthoz azután már kellemesebben
kapcsolódtak a képzetek. Hátrahajtotta a leány fejét, megkapaszkodva
göndör hajában és az arcát az arca fölött tartotta, lassan közeledett a
szájához, ugy, ahogy már tegnap este elképzelte.

János szájában édesség ömlött szét és ujra elaludt erre a gondolatra.
Fárasztóan szép szerelmi álmot álmodott végig, amikor ujra kopogtattak
az ajtaján.

A takaritónő megint sürgönyt hozott. János megint aláirt, megint
odaadott egy hatost és olvasta a táviratot, melyet Bécsben adtak fel. Ez
hosszabb volt:

„Kedves barátom, örömmel értesitelek arról, hogy pártunk kitünő elnöke,
báró Frideczky Tihamér, legfelsőbb engedelemmel fiává fogadott. Remélem,
hogy ezt a hirt már a tófalusi kerület képiselőjével közlöm.“

Aláirva a miniszterelnök neve volt.

János rámeresztette álomtól dagadt szemét a táviratra. Egészen kábult
lett, mintha kalapácscsal halántékon ütötték volna. S az ütés nyomán
folyton ez kongott a fülébe:

– Adél!

Hát ez volt az, amit Adél az ő számára előkészitett, ez volt az az
épület, amibe neki bele kellett költözködnie. A szeme elé viziószerüen
egy hatalmas palota került, olyanféle, mint a Nemzeti Muzeum, nagy,
egyszerü sikokkal, hatalmas oszlopokkal, de belül igen éles
világossággal. Nyomasztóan széles márványlépcsők vezettek benne fölfelé,
végtelenül sok lépcső igen magasra. És ő állt a lépcsők alján és nézett
föl, valahogyan fáradtan és reménytelenül, hogy lehetetlen oda
fölmennie. Először érzett széditő aránytalanságot a maga személye és a
vele végigjátszódó események közt.

Aztán az tolakodott az agyába, hogy hová mindenhová kell elsietnie ezzel
a hirrel s a legfőbb óhaja megint az volt, hogy Gotthelfékhez szaladjon
és bemutatkozzék Elzának:

– Báró Frideczky János.

Még igy, kábultan, fürdött meg és öltözött föl s minden egyéb mennivalót
mellőzve, ugy döntött, hogy elmegy Prokeschhez, az majd mond józan
szavakat, amik tulsegitik ezen a részegségen.

Prokesch ugyanott lakott most is, ahol annak idején, mikor János az első
meglepő hirrel fölkereste, csak az ódon ház lépcsőháza volt, tekintettel
a nedves késő-őszi időre, még rosszabb levegőjü. A háziasszony most épp
ugy nem akarta beengedni, mint akkor s János most épp ugy fölverte
álmából Prokescht, mint akkor.

– Tudom, miért jössz – mondta Prokesch.

Nem tudod.

– Dehogy nem. Képviselő lettél. Hát persze, hogy az lettél. Biztos
voltam benne, hogy leszel. Ámbár a kerületből folyton ellenzéki
gyülésekről hozott hireket a kőnyomatos. Meg sem mutattam neked. Tudtam,
hogy minden hiába. Ha háborus időket élnénk, azt mondanám: rajtad nem
fog a golyó. Gratulálok öregem. Mindjárt megmondom, hogy mit kell
csinálnunk.

– De nem azért jöttem.

– Hát? Megbuktál? Az lehetetlen.

– Nem buktam meg, dehogy!

– Na ugye!

– De még-valami lettem.

– Mi a fene? – szakadt fel Prokeschből – mingyárt miniszter is lettél?

– Nem. Báró.

– Mi? Mi lettél?

– Báró.

Prokesch eltátotta a száját. Aztán egy nagyot nyelt, szárazat.

– Őrület! – mondta. – Hogy’ lettél? Miért lettél? Vetted? De hiszen
nincs pénzed! Te nem is vehetted. Hát ki vette? Őrület!

– Nem vettem. Kaptam. Adoptáltak.

– Ki a ménkü? Valami zsidó?

– Nem.

– Hanem?

– Báró Frideczky Tihamér.

Prokesch ugy, ahogy volt, fehérben, kipattant a dunyha alól és sovány
lábait lelógatta az ágyról:

– Hihetetlen! Várj kérlek, amig rendezem a gondolataimat. Különben mit
erőlködöm a rendezéssel? Reinhardt sem tudná rendezni őket. Báró
Frideczky vagy?

– Az.

– Szédület. Bódulat. Zászlós ur lettél, karok és rendek lettél,
ó-arisztokrata lettél. Hazánk egyik ősapja lettél.

– Az, az – bólogatott János.

– Hát egyelőre ehhez nem tudok hozzászólni. Ezt kapcsoljuk ki. Ez tul
van felfogóképességemen. Az emberek vagy lépcsőn, vagy létrán, vagy
liften mennek fölfelé. Ez nem az. Ez repülőgép. Ezt tehát tegyük félre.
Térjünk vissza a józan élet keretei közé. Tárgyaljuk a képviselőségedet.
Pardon egészen kiszáradt a torkom.

János fölkelt, a mosdószekrényen álló pohárba vizet öntött, de
megjegyezte:

– Odolos.

– Nem baj. Én itthon még soha sem ittam vizet. Vizet én itthon csak
olyankor iszom, ha belőled nemcsak képviselő, hanem báró is lesz.
Nemcsak báró, hanem Frideczky báró. Ez egy életben csak egyszer
fordulhat elő. Olyankor megihatom az odolos vizet is.

És Prokesch kiitta a vizet. Aztán visszadugta lábát a dunyha alá és most
már nyugodtabban beszélt:

– E mai szent napon, méltóságos uram…

– Ne viccelj.

– Dehogy viccelek. Te vagy az első méltóságos, akivel komoly, történeti
alapon pertu vagyok. Nem téged tisztellek meg tehát a cimmel, hanem
magamat. Eddig csak _en passant_ lehettem pertu méltóságosokkal, ugy,
hogy ha egyik hirtelen letegezett, én hirtelen visszategeztem, de
vigyáztam arra, hogy nagyon észre ne vegye. De most már biztos, hogy
lesz egy igazi kegyelmes pertum is.

– Ki?

– Te!

János elnevette magát. Prokesch folytatta:

– Te, méltóságos uram, a mai nappal megszünsz a Függetlenség
szerkesztője lenni.

– Miért? – kérdezte János.

– Mert a mandátum nagyon szép, a báróság gyönyörü, _ez_ a báróság pláne
olyan, hogy uj jelzőkért Remete barátomhoz kellene fordulnom, de a
kormánypárti képviselő, ha még-ugy báró is, le kell hogy kerüljön a
lapról, mert egy lap, amely kormánypárti képviselőt hordoz a homlokán, a
halált hordozza szivében. Kimondottan kormánypárti lapok nálunk csak a
kormánytól élhetnek. A kormány iratja, de kizárólag a kormány olvassa is
őket. A lap a tied marad és pártonkivüli mérsékelt politikát fog
folytatni a fődolgokban, a mellékesekben lehet akár radikális is.
Valakit kiirunk rá szerkesztőnek.

– Téged.

– Köszönöm. Soha se gondoltam, hogy kiirt szerkesztő is lehet belőlem.
De nem fogok szégyent hozni a lapra. Ezennel Proksayra változtatom régi
Prokeschemet. Proksay Miksa… Nem is fog rosszul festeni. A zsurnalizmus
ugyan már holnap Miksay Proksának fog csufolni, de azzal nem fogok
törődni. Ha a Prokescht kibirtam, kibirom a Miksay Proksát, sőt kibirnám
a Moksay Priksát is. Délután megirom a bucsuzó cikkedet. Nagyon szép és
érzékeny lesz, benne áll majd a lap függetlenségének mindenekfelett való
tisztelete. Gyere be hat órakor. Különben is gyere be, hogy egy kis
üdvözlő cécót rendezhessünk. Sok minden volt már a magyar ujságirásban,
de ilyen még nem volt! Szervusz, méltóságos uram, viszontlátásra
délután.

János otthagyta Prokescht és megint Gotthelfékhez szeretett volna menni.
De hogyan tegye? Beállitson és mondja:

– Ez lettem, az lettem, szeress érte, te kis ördög.

Vaskos és piszkos esőfelhők lógtak az égről. János mégis kifelé
igyekezett a Dunapartra. Hátha Elza, amilyen furcsa, éppen ma tart ott
korzót.

A Duna és a budai hegyek fölött még csunyább volt az őszi ég. A
propellerek füstje leverődött a pesti partra és elnehezitette a levegőt.
Persze, hogy egy lélek se korzózott. Azaz, hogy mégis; fent a Lánchid
felé egy hosszu, csikos alak lengett a gyalogjárón. Báró Frideczky,
Senkhy János korhadt családfája tartotta szabályos déli sétáját. János –
furcsa – semmi hajlamot nem érzett magában arra, hogy az öreghez
rohanjon és hálás szivvel átölelje. Tudta, hogy az öreg csak eszköz volt
Adél kezében. Jobb szeretett volna letérni a korzóról. De még sem tette.
Ment nyugodtan Frideczky felé, aki elég idejekorán meglátta és
hadonászni kezdett a kezével:

– Szervusz, szervusz! – krákogta az öreg – rég nem láttalak! Te is
elhanyagolsz, pedig, bizony, pedig…

Frideczky célzást akart tenni a készülő eseményre, valami olyan célzást,
amit János ne értsen meg, mert Adélnak megigérte a báró, hogy nem árulja
el a tervet Jánosnak. De János már megszoritotta az öreg kezét és
belesüvöltötte Frideczky fülébe:

– Köszönöm! Köszönöm!

– Mit? Hát tudsz róla?

– Megtörtént. Köszönöm! Végtelen hálám, végtelen hálám…

Többet nem orditott János, mert tudta, hogy itt, a szabad levegőn, ahol
még a szél is viszi a hangot, ugyis hiába.

Frideczky gyerekesen elhuzta a száját. Duzzogva mondta:

– Félretolt ember vagyok. Megszidom Sándort. Megmondtam neki, hogy én
akarom közölni veled. Én akarom megmondani a fiamnak…

János mentegette a miniszterelnököt. Az öreg nem figyelt:

– Nagyszerü nő! – motyogta – nagyszerü nő! (Ez Adélra vonatkozott.) Ha
engem egy nő igy szeretett volna, én elvettem volna, ha… ha… (az öreg
keresett valami megfelelőt), ha komorna lett volna, akkor is. És a
Frideczky-család nem halt volna ki. De most sem hal ki. Az
tulajdonképpen mindegy. Lehet, hogy nekem nem is lett volna olyan
nagyszerü fiam, mint te vagy. És ha lett volna, biztosan nem ült volna
le az apjával sakkozni. Ezek a mai fiatalok nem olyanok. Te más vagy,
azért tettem nagyon szivesen… Mi van a mandátummal?

– Megvan.

– Nekem azt sem mondták. Félretolt ember vagyok. Majd megmondom a
véleményemet nekik. Nem jösz velem ebédelni? Gyere, a fiam vagy!

János vállalkozott.

A Hungáriában ettek, a két Friedczkyek, János és az ősapja. Az ős csak
egy levest evett, meg egy kis fasirozott husikát, meg egy puha körtét.
Az ifju sarj sem volt nagyon ehetném kedvében. Az izgalom és a töprengés
ellanyhitották.

Ebéd után Frideczky fölvitte Jánost a klubba, hogy egy kicsit sakkozzon
vele.

Ahogy átmentek a termeken, kézszorongató gratulációk estek.

Az öreg le akarta aratni a dicsőséget:

– Na! mit szóltok hozzá? Mit szóltok hozzám?

Pedig a gratulációk egyelőre csak a mandátumnak szóltak; a báróságról
még nem tudtak a klubbeliek.

János ötig sakkozgatott atyja-urával, akkor elölelkezett tőle és bement
a szerkesztőségbe, ahol a fiuk felálltak az asztalok mellől és egy
diszkrét, zavart éljent küldtek feléje.

– Köszönöm, fiuk – mondta János és bevonult a szobájába. Kevéssel utána
a szerkesztőség valamennyi tagja bekerülközött, Prokesch, most már
Proksay vezérlete alatt. A kis szónoklatot azonban Domahidy mondta
(politikai ügyről lévén szó).

– Szeretve tisztelt barátunk, méltóságos urunk!

Igy kezdődött a szónoklat.

Most-amidőnnel folytatódott, mi-akik-veled-ettük-a-szükös-napok-kenyerét
is volt benne és sok más nagyon szép és megható fordulat, amit Domahidi
a parlament kupolacsarnokából hozott el, ahol miniszterek küldöttségeket
szoktak fogadni. Voltak benne csinos latin szavak is, amik különösen
Sikorszkynak, az ókori novellák specialistájának, tetszettek s végül
abban hegyeződött ki, hogy János maradjon meg továbbra is a
sajtószabadság rettenthetetlen harcosának.

Mert ha ujságirók szónokolnak, mindig szó van rettenthetetlen harcról és
sajtószabadságról is.

Mikor Jánosra került volna a sor, hogy válaszoljon, akkor csengetett a
telefon az asztalán.

– Megbocsáttotok? – mondotta és fölvette a kagylót. (Ilyenkor Adél
szokott jelentkezni.)

– Kezét csókolom… – mondta bele halkan a kagylóba János.

A fiuk jelentősen egymásra néztek. Hátul Szeniczei Prokesch fülébe
sugta:

– A báró ur anyja…

Aztán Prokesch intett a fiuknak a kezével, hogy kifelé és a redakció,
mint testület, kiment János szobájából, Prokesch még az ajtót is betette
mögöttük és Szeniczei, akit külön e célra hivtak fel a
Popper-kávéházból, folytatta azt a mondatát, amit ott bent elkezdett.

A fiuk közt ugyanis már ama rövid negyed óra alatt, ami a báróság
tudomásul vétele óta eltelt, kialakult az a vélemény, hogy a báróságot
azzal szerezte meg Jánosunk, hogy a hármas fogatba negyediknek az öreg
Frideczkyt szerszámozta bele.

– Kár, hogy a neve megváltozott, – mondta Remete.

– Kinek a neve? – kérdezte Sikorszky.

– A szőrkeztyüd neve. Báró Senki sokkal jobb ritmusu lett volna.

– Ne köszörüljétek a nyelveteket a gazdátokon – vetette oda Prokesch,
kicsit meggyőződése ellenére, már az asztala mellől.

– Priksay ur! – mondta halkan, csendes megvetéssel Remete, Sikorszky
felé, vagyis egy olyan formáját találta ki Prokesch már bejelentett uj
nevének, amire Prokesch nem is számitott…




XXII. FEJEZET.

Még egy éjszaka

Ezenközben Adél ezt mondta Jánosnak telefonon:

– Jánoska, ne mondjon semmit. Most ne; majd este, ha az arcát is
láthatom, mikor mondja.

– Feljön este?

– Fel. Kilenc után, Jánoskám, ott leszek és ott vacsorázom magánál. Na,
meg ne ijedjen! Csak egy kis sonkát eszik a vendége és egy pohárka
pezsgőt iszik hozzá, ha lesz.

– Szabad?

– Ma szabad. Ma konziliumot tartottam magammal és engedélyeztem magamnak
a pezsgőt is. Pá, Jánoska, csókolom, a viszontlátásra.

János letette a kagylót, hátradőlt a székében, bámult maga elé, aztán
kicsit turkált az asztal tetején, szórakozottan, nem tudva, mit keres;
egy darab fehér kéziratpapir került a kezébe, akkor bemártotta a tollat
és mig azt hitte, hogy az uj aláirását próbálja ki, ezt irta a papirra:

– Báró Frideczky Jánosné…

Mikor észrevette a _né_t, eltépte a papirost.

János hideg holmit vett vacsorára és két kis üveg édes francia pezsgőt,
ugy ment haza. Adél már várta. A lilavirágos sárga selyem pongyola volt
rajta, amit még annak idején hozott el hazulról János lakására, de már
hónapok óta soha sem vett föl, ha Jánosnál volt. Egy kis asztalt is
megteritett már két személyre és lehunyt szemmel ült egy karosszékben,
mikor János belépett.

– Jó napot, báróka! – üdvözölte Jánost. – Mit szól hozzá, milyen házias
vagyok.

– Teritett?

– Bizony. Sőt szerettem volna ezüsttel teniteni, ha magának ezüstje
volna. De majd lesz. Láttam Ivándon szép sulyos ezüst evőeszközt, nagy
családi monogrammokkal. Az a maga öröksége lesz. Egyebet onnan alig
örökölhet.

– Adél! Hát még Ivándon is volt?

– Voltam, persze. Meghivott öreg barátom. Ha valaki látta volna, most
már azt beszélnék, hogy az öreg Frideczky babája lettem. Pedig, ugy-e
csak a fiatalé vagyok?

– Kié? – kérdezte János, aki még nem élte bele magát uj helyzetébe.

– A fiatal Frideczkyé. Az maga.

János azonban nem nevetett a tréfán. Komoly szemrehányással mondta:

– Mennyit szaladgálhatott!

– Dehogy, Jánoska! Minden ugy ment, mint a karikacsapás.

– Hogy’ köszönjem meg?

– Sehogy. Azzal köszöni meg, hogy természetesnek tartja, hogy megtettem.
Magától értetődőnek. Különben nem is volt fáradságos.

– Lefogyott.

– Nem attól, Jánoska. Ez az idő nem tesz jót nekem.

– Brioniban olyan szépen összeszedte magát!

– Nekem vagy homokon, vagy havon kell élnem és mindig napfényen. Itt a
három közül egyik sincs. Maga a homlokom, a havam, a napfényem, Jánoska
és maga tilos. Magától meghalnék.

– Megint ezt beszéli?

– Hiszen csak feltételes módban mondom. Meghalnék, de nem halok meg,
mert visszamegyek a havas napfény alá.

– Hová készül ujra?

– Tátraszéplakra megyek.

– De ott télen csak a szanatórium van nyitva.

– Odamegyek.

Egy kis csend lett. János nem felelt semmit, mert irtózott a széplaki
szanatóriumtól. Adél folytatta:

– Odamegyek. Ott nagyon jó lesz. A fekvést a napon olyan könnyen
megszokja az ember. Utóbb már jól is esik. És mindenki sportot csinál a
feketedésből, még a betegek is. Ugy-e milyen szép sötét voltam, mikor
megjöttem Brioniból?

János ránézett a nőre.

Annak a feketeségnek már nyoma sem volt. Ellenben, jobban megtekintve,
látszott, hogy Adél egy kis festékkel és puderrel adott kölcsön némi jó
szint magának. De ezt János nem mondta. Adél mégis felelt erre a
gondolatára:

– Nem szabad haragudni. Jánoska. Tudja, mikor a feketeség lekopik, akkor
olyan furcsa arcszine van az embernek… _Ugy_ nem járhatok kint a
világban, pedig azelőtt soha semmit az arcomra nem raktam. Maga tudja.

– Tudom… olyan sima, kedves bőre van.

– Még emlékszik rá?

– Hogy’ kérdezhet ilyet?

– Nincs könnyebb a feledésnél. Tulajdonképpen nem egyéb az élet, mint
gyüjtögetése mindannak, amit utóbb elfeledünk, vagy… – tette hozzá
kicsit elhalkuló hangon – … vagy el kell felednünk.

János félbe akarta szakitani ezt a gondolatmenetet, de Adél már be is
fejezte:

– Mikor már mindent elfeledtünk, vagy már nem érdemes emlékeznünk… akkor
meghalunk…

– Adél! – mondta szemrehányóan János. De a nő, félig magának, még
hozzátett valamit:

– Vagy… amikor már nagyon fáj emlékezni.

Aztán felkapta a fejét:

– Na, báróka, nem azért jöttem, hogy szomorkodjunk. Ünnepi vacsora lesz
a maga uj cimeinek felavatására, nagyságos képviselő, méltóságos báró
ur… és régi dolgoktól való elbucsuzásra.

– Nincs mitől bucsuzni… – mondta János, hogy megint elháritson egy
közéjük felhőző gondolatot.

– Bucsuzni mindig van mitől. Hacsak a tegnaptól… ha csak az elmult
órától… ha csak az iménti perctől is, ami nem jön vissza. Jánoska,
Jánoska! Semmi sem jön vissza. Nem érdemes élni, annyira _egyszer_ van
minden ebben az életben.

János nem volt ezeknek az elmélázásoknak az embere. Mondani semmit sem
tudott. Adél tovább szövögethette volna a fekete fonalat. De nem tette.
Ezt mondta:

– Vagy talán _azért_ érdemes élni, mert minden csak egyszer van?

– Azért… – felelte János tétován.

– Én sem tudom. Hát maga hogy’ tudná? Maga nem tudhat annyit, mint én…

– Miért?

– Mert… mert az ember olyan sokáig nem lát. Aztán elkezd látni. Az
rossz, Jánoska, az rossz. Ne kivánja a látást.

És megint más hangba próbált átcsapni.

– Hozott-e sonkát nekem?

– Hoztam.

– Akkor szépen kicsomagoljuk.

(És már tette is, amit mondott.)

– Nini, báró ur, mekkora lakomát szállitott! Éhes?

– Nem – nem vagyok éhes.

– Akkor ez a sok nagyszerüség mind megmarad, mert én nem eszem belőle.
Ó, szamócát is hozott?

– Maga szereti.

– Milyen kedves, hogy gondolt rá! Majd a pezsgőbe dobáljuk.

Leültek a kis asztal mellé. Jánosnak nagyon nem kellett az étel.
Valahogy a torka viszketett folyton. De nem akarta elsirni magát.

A nő nem evett.

– Parancsol? – kérdezte János.

Adél, aki a villanylámpába bámult, megrezzent.

– Nem. Még nem. Egy kis kölni vizzel le kell törölnöm az arcom’ és a
szám. Most már nincs szükségem a mesterséges szinemre. Vagy igen?

– Dehogy! – tiltakozott János.

Adél sápadtan jött vissza. A szája most nem volt piros, mint az előbb,
hanem kékesen halvány. János riadtan nézte.

– Ugy-e nem jó a szinem?

– Ki mondta?

– A maga szeme, Jánoska. Jobb lett volna fenthagyni a pirosat, meg a
fehéret. De azért csak nem vagyok csunya?

– Ugyan, Adél!

– Na, együnk inkább. Maga egyék, én majd nézem.

János legyürt néhány falatot, Adél is evett egy kicsit a sonkából, aztán
hátradült a karosszékben és ujra a lámpa izzó fényszálát nézte.

János megint fölrezzentette azzal, hogy pezsgővel kinálta meg.

Adél egy kanál epret dobott a pohárba aztán megkóstolta. Visszatette az
asztalra:

– Brr… savanyu!

– Édeset hoztam – védekezett János.

– Mégis savanyu. Minden savanyu. Nem kell. Ez sem kell. Semmi sem kell.

Lehunyta a szemét s csendesen tette hozzá:

– Tudom, mi kell.

János a nő fölé hajolt.

– Ez kell – mondta Adél és beleharapott a fiu szájába.

Majd fölkelt, a két kezével a fejéhez nyult, megrázta ugy, hogy a nagy
csonthajtük a szőnyegre szóródtak széjjel, a haja lebomlott.

– Nem birom a hajtüket – mondta összerázódva. – A hajam is olyan nehéz…
most.

János némán nézett rá.

A nő beszélt:

– Jánoska, tudja, hogy ma itt maradok magánál!

A fiu elcsodálkozott. Ez még soha sem történt meg.

– Itt? – kérdezte – igazán?

– Itt. Az uramat elküldettem vidékre, bizottságozni. Itt maradok
magánál. Olyan szomjas a szám már és olyan sokáig nem látom magát ujra.
Tavaszig bizonyára nem. Ma, még egyszer… nem bánom, ha árt is a csók…
Nem árt!… Nem halok meg tőle… Istenem! Ha meghalnék tőle!

Szélesre tárta két karját és a fiu nyakába vetette magát.

János behunyta a szemét, kezével belemélyedt a szőke hajba, melyet
feketének és göndörnek képzelt el, hátrahajtotta a nő fejét, ugy, ahogy
tegnap is, ma is, gondolt már rá. És megcsókolta a csunya Elzát.

*

Adél másnap elutazott.

Másnap János egy kis levelet kapott a lakására. A levél igy szólt:

Kedves Senki, méltóságos Szépember! Papa, mama már nem birják ki jövő
csütörtökig, amikor Maga ugyis elhozná hozzánk személyével együtt uj
méltóságait, hogy őket teánkba mártogassa; megkérnek tehát engem, hogy
kérjem meg Magát: postafordultával jöjjön el és adjon fényt házunknak.
Szükkörü családi estebéd lesz csupán.

Hát tegye meg a kivánságukat az én kedvemért. Üdvözli:

_G. Elza._

P. S. Lakoma kezdete kilenckor; ha előbb jön beszélgetünk.

János már máskor is volt vacsorán Gotthelféknál, de mindig csak
hivatalos vacsorákon és mindig csak aranyszegélyü nyomtatott meghivókra.

Ez volt az első eset, hogy Elza irása a kezébe került. Elza irása:
barátságos, szabályos gömbölyü betük voltak, nem a rendes hosszuszáru
női irás, amiket János eddig látott. Ugy látszik: hogy Elza azt sem
tartotta magára kötelezőnek, hogy ugy legyen szép és nőies, ahogy a
többi nők, az irásra sem engedte rá az egyenruhát.

János örült a néhány sornak, alig várta, hogy este legyen, hogy muljon
az idő, bement a redakcióba, be a klubba, sakkozott fogadott apjával,
beszélgetésbe vonatta magát a miniszterelnökkel, aki ugy kegyeskedett,
mintha ő adoptálta volna a képviselőt. Aztán negyedkilenckor otthagyott
csapot-papot és elvágtatott Gotthelfékhez.

Mikor megérkezett és a szobalány levette róla a kabátját, Elza és Emma
és mamzelle Nitouche libasorban kivonultak az előszobába, megálltak
előtte és háromszor egymásután meghajtották magukat. Erre Elza tanitotta
be őket és bárhogy nem akartak, kényszeritette őket rá, hogy
végigjátszák ezt a kis komédiát.

Az első meghajlásnál Elza mondta:

– Nagyságos uram!

A másodiknál oldalba könyökölte Emmát, aki csakugyan el is mondta
szerepét:

– Méltóságos uram!

A harmadiknál Nitouchera került volna a sor, aki azonban duzzogva ezt
mondta:

– Mais quelle bêtise!

– Nitouche! – szólt rá Elza – teljesitsd kötelességedet, különbeni
elbocsáttatás terhe alatt!

Nitouche is mondta:

– Kezselmes urunk.

Majd mindhárman feléje léptek és nyujtották a kezüket, egyszerre ejtve
ki:

– Gratulálunk.

És mind a hárman elnevették magukat és János is nevetett velük. Jól
esett neki a tréfa, pedig Emma már aggódott:

– Még megsértődik a szerkesztő ur!

– Meg-aragszik! – mondta Nitouche.

– Persze hogy meg, ha szerkesztő urnak szólitjátok a báró urat.

– Nem haragszom meg! – mondta János – föltéve, hogy üdvözlő szónoklatot
nem tartanak.

– Mi azt nem. De maga tartson czerczlét – (Elza nem szerklnek mondta), –
tüntessen ki bennünket megszólitásával. És aztán kerüljön beljebb.

A szalonban Gotthelf és Gotthelfné vártak.

– Itt hozzuk a bárót! – Megrohanhatjátok már a gratulával.

S mert Elza ezt előre bemondta, Gotthelfék csak néma kézszoritással
gratulálhattak.

– Leülni! leülni! – vezényelte Elza. – Őméltósága el fogja mondani, hogy
hogvan történt. Őméltósága el fogja mondani, mert ha nem mondaná el,
akkor papa abba a kényelmetlen helyzetbe kerülne, hogy meg kellene
kérdeznie őméltóságától: hogyan is ment a dolog.

– Elza! Elza! – neheztelt Gotthelfné.

– Nagy csacsi az én lányom – egészitette ki Gotthelf.

– Hát mondd, hogy nem vagy kiváncsi reá?

– Mért mondanám? Egy ilyen kedves barátomnak, mint a… – Gotthelf
elakadt.

… Mint a báró ur, – szólt Elza szigoruan – tessetek hozzászokni!

– Igenis, egy ilyen kedves barátomnak a sorsa érdekel.

– Akkor ne zavarj, ha diplomatikusan ugy vezetem a tárgyalást, hogy
megtudd, amit akarsz, anélkül, hogy kiváncsinak látszanál.

János is megszólalt:

– Mit mondjak el?

– Nem a mandátumot, Szépember… mert én tovább is szólithatom igy?

– Csak tessék!

– Nem a mandátumot, mert azon semmi különös nincs, hogy egy szerkesztő
mandátumot kap. Mandátuma minden sliffentyünek van már, pardon… Hanem a
báróságot, amely szokatlan és rendkivüli ebben a formájában, s azonkivül
papa vágyainak netovábbját képezi.

– Elzus! ezt azért mégse… – szólt közbe Gotthelf papa…

– Igaz… ezt nem mondhatom. Mert a papa vágyainak netovábbja nem lehet
_ez_ a báróság. Ki a manó adoptál egy koros izraelitát? Hogy jutott
magának eszébe, hogy ezt a kedves-kedves Frideczky bárót, akit mi csak a
korzóról ismerünk, apjává degradálja, illetve neki az, hogy magát fiává
léptesse elő? Halljuk! Halljuk!

János mosolygott:

– Igazán, nincs rajta mit elbeszélni!

– Na tessék! Mondja, hogy ez a legtermészetesebb dolog a világon!
Mondja, hogy maga voltaképpen bárónak született már eredetileg, csak nem
viselte a cimet.

– Azt nem mondom. De részleteket sem tudok mondani.

– Azt beszélik, mert tegnap is voltak nálunk emberek, hogy voltaképpen
sakkon nyerte…

– Ebben van valami.

– Hogy először elnyerte tőle a készpénzét, aztán a családi birtokát,
aztán a nevét, mert az öregnek már nem volt mit föltenni az utolsó
partira. Igaz?

– Valahogy igy van.

– És hogy most maga lesz a szabadelvü párt elnöke, csak az a feltétel,
hogy szép fehér szakállt kell ragasztania, mint a papájának, a Frideczky
bárónak van.

Ezen mind nevettek.

János is nevetve felelt:

– Ezt még nem közölték velem.

– Azt is beszélik, hogy visszaállitják a nádorispáni méltóságot és jövő
őszszel magát a Rákoson nádorispánná választják.

– Maga örülne neki? – kérdezte János.

– Hogyne!

– Akkor én sem bánnám – felelte János.

– De van még tovább is – folytatta Elza.

– Hagyd már abba a bolondságot – szólt csittitóan Gotthelfné.

De Elza tovább füzte:

– Sajnos, már csak egy etapp van. Őszszel lesz a nádorispánság, a városi
emberek csak megvárják, hogy elkövetkezzék a tél, akkor a Duna jegére
vonulnak, amit külön ez alkalomra a rendőrség is engedélyezni fog s ott
kikiáltják Senkhy urat királylyá, mint boldogult Mátyásunkot. És a
suszterinasok, ahelyett, hogy a Vigözvegy valcerét fütyülnék az uccán,
ezt fogják énekelni hangosan:

  Jánost mostan választotta
  Mind-ez ország királyságra,
  Mert őt adta nékünk Isten
  Menyországból ótalmunkra.

– Igy van-e a vers, báró ur?

– Igy tanultam az iskolában, de én már elfelejtettem.

– Látja, én nem mertem elfelejteni, mert tudtam, hogy szükség lesz rá a
maga végső előlépésénél. A maga számára megvan az a lehetőség is, hogy
király legyen.

– Ugyan, ugyan! – csóválta fejét Gotthelf papa.

– Megvan, ha mondom!

– De miért?

– Mert keresztény.

János megint elnevette magát:

– Elzácska, ugy rémlik nekem, mintha ezt már hallottam volna valakitől…
Csak nem jut az eszembe, hogy ki volt.

– Akárki volt, okos ember volt.

A vacsora következett és a vacsora alatt is ugyanezt üzte Elza.

– Nem fér a bőrébe! – mondta szeretettel Gotthelfné.

És János örült, mert kezdte azt hinni, hogy ő okozza azt az örömet.

Elza jókedvéből még vacsora utánra is maradt. Éjféltájban a sárga
szalónban, amelyben János most nagyszerüen érezte magát, mert nem volt
ott a _másik_, Elza hirtelen ezt mondta:

– Mi leányok és kiséretünk most visszavonul.

– Szóval menjek már? – kérdezte János.

– Nem, nem, maga még marad, mert most a programmnak az az ünnepélyes
pontja következik, melyben jó atyám és jó anyám megkérik a méltóságos ur
kezét számomra.

– Elza! – csattantak fel az öregek.

– Mi van azon? – kacagott Elza. – Ilyen csodákat már látott a világ!
Bárót kapni pénzért, de ilyen bárót aligha! Aki uj és mégis a legrégibb!
Aki nincs elzüllve! Aki még nem is kopasz, hanem Nitouche által joggal
Szépembernek volt keresztelhető. Rajta, rajta, szüleimék! Viszontlátásra
brr urr!

És Elza kivitte magával Emmát és a mamzelt, a legnagyobb zavarban hagyta
ott az öregeket és Jánost.

Az öregeket, akik tényleg szerettek volna néhány enyhe célzást tenni
ebben az irányban és Jánost, aki olyan nagyon szivesen hallgatta volna
ezeket a célzásokat.




XXII. FEJEZET.

Altalános beszámoló János eleintén való parlamenti müködéséről

Báró Frideczky János, az érdekes ifju publicista, a tófalusi kerület
képviselője, a parlamentben a jobb mező második cikkelyének második
sorában, a legszélső ülésen ült. Ezt a helyet még Rásay Emőd kérte
magának, nem mintha e legrégibb magyar család ivadéka nagyon közel akart
volna lenni a miniszterekhez, amiről csak járatlanok hiszik, hogy jelent
valamit, hanem mert nem akart tulmessze esni az érdekesebb ellenzéki
szónokoktól. S a legszélső ülést azért választotta, amiért az emberek a
szinházban sarokülésen szeretnek ülni, hogy, ha unta már a szónokokat,
akkor szép csendesen kivonulhasson, anélkül, hogy ezzel másokat zavarna,
vagy ebben őt mások kényelme akadályozná.

Egyébként a parlament semmi uj érzést nem hozott János számára, ahogy
általában nem hozhat olyan ujságiróknak, vagy szerkesztőknek, akik
megszokták a parlamentbe való bejárást. Senkhy János szerkesztő ur épp
ugy az Andrássy-szobor felől járt be a parlamentbe annak idején, mint
most Frideczky báró, a képviselő. A portás épp ugy szalutált neki akkor,
mint most, mert akkor sem tudhatta, nem képviselő-e, most sem tudhatta,
nem ujságiró-e? A parlament portásától igazán nem lehet kivánni, hogy
ismerje mindazt a háromszázegynehány semmitmondó arcot, amelyet a
honatyák viselnek a nyakkendőjük felett. A különbség ujságiró és
képviselő közt csak annyi, hogy, bemenve a kapun, az ujságiró balra
fordul, a képviselő jobbra.

Mondom, Jánosnak a képviselőség nem adott uj szenzációt.

Aki az ujságirók karzatán ül, ha nem csinál parlamenti riportot, vagyis,
ha nem igyekszik rövidebb mondatokban papirra sietni azt a hosszu levü
valamit, amit előtte, a korláton kivül, mondanak, épp ugy képviselőnek
érezheti magát, mint aki öt lépéssel odébb ül, de már nem a parlamenti
ujságirók Szindakója, hanem az Elnök fenhatósága alá tartozik. Épp ugy
hallgatja a beszédeket, épp ugy unatkozik, épp ugy mondja félhangon maga
elé: „Ökörség!“ mintha képviselő volna. A terem izgalma, ha _van_
izgalom a teremben, épp ugy végigmegy ezeken a padsorokon, mint a
belsőbbeken, sőt az emberek itt épp ugy pártokra oszolnak, mint odabenn,
azzal a különbséggel, hogy beljebb a kormánypárti esetleg csakugyan
kormánypárti, az ellenzéki valóban ellenzéki (noha vannak kivételek), –
de itt, a karzaton, a kormánypárti ujság embere mindig ellenzéki s az
ellenzéki lapé kivétel nélkül kormánypárti. Ez egyáltalán nem valami
paradox ösztön következménye, hanem azért van igy, mert az ellenzéki
ujságiró az ellenzéki politikusokat, a kormánysajtó zsurnalisztája a
kormánypárti politikusokat ismeri közelről, kulissza mögülről s
mindegyik a maga pártjának embereiről tudja, hogy egy ütet taplót, egy
pipa dohányt nem érnek, tehát azt hiszi, hogy a kiváló emberek – mert
hiszen csak kell valahol kiváló embereknek lenniök egy egész ország
kiválogatott _első_ négyszáz embere közt! – hogy a kiváló emberek a
_másik_ oldalon vannak. Persze, hogy nincsenek, hogy ott sincsenek, mert
a közélet mai szervezetében sehol sincsenek, de az emberekből nem lehet
kiirtani azt, hogy higyjenek és reménykedjenek a jobban.

Az ujságiró ahhoz is hozzászokott már, hogy a parlament folyosóján
képviselőkkel, államtitkárokkal és miniszterekkel érintkezzék. Jánosnak,
aki közpályáját egy miniszterrel való egészen közvetlen tárgyalással
kezdte, ez sem volt uj.

Legföljebb, ha az irigység volt neki uj, amelylyel régi és uj kollégái
egyaránt rápillantottak. Amig János az ujságiráson belül futott előre,
bent alig csodálkoztak rajta. Hogy szerkesztő mindenki lehet, azt
mindenki tudja a zsurnalisztikában. A mandátumot azonban már nem
szivesen juttatták neki volt pályatársai. Az ujak sem a báróságot. Mert
viszont az uj pályatársak nagyon jól tudták, a maguk esetéből, hogy
képviselő mindenki lehet, de hogy báró _is_ legyen, azt fölöslegesnek
vélték.

Az első hetek egyikében János föl is kérette magához feketére Prokescht
és megmondta neki:

– Te, nem jó szemmel néznek rám az emberek.

– Nagyon jó! – nevetett Proksay – azt akarod, hogy még jó szemmel is
nézzenek rád. Nem vagy szerény, méltóságos gazdám.

– Nem bántottam őket.

– Ahhoz, hogy az emberek haragudjanak, nem is kell bántani senkit. Te
mindent tudsz, vagy legalább tudtál, ezelőtt három évvel, amikor,
emlékszem, nagyszerü jártasságod volt a mitológiában; tehát fizikát is
tudsz.

– Valami keveset.

– Ott hallhattad, hogy minden test annyit nyom, amennyi az általa
kiszoritott viznek a sulya.

– Nem annyit nyom, csak a fajsulya annyi.

– Az nem baj. A példa azért jó. Sőt annál jobb! Minden embernek annyi a
fajsulya, amennyit az általa kiszoritott többi embernek az irigysége
nyom. És minden embernek annyi az irigye, ahány ember általa
kiszoritottnak véli magát. S az sok. A tófalusi képviselő te vagy, báró
Frideczky te vagy, a többiek mind nem azok. Tehát mindenki, akihez közöd
volt, van, vagy lesz, vagy neked, vagy valamely minőségednek: mindenki
irigyed.

– Ez nem jó.

– Nem; sőt veszedelmes. Neked jobban is kell vigyáznod magadra, mint a
többinek.

– Hogy-hogy?

– Ugy, hogy neked kétfelé kell vigyáznod. Te valami tulságosan kormányos
kormánypárti nem lehetsz, mert a sajtó kivégez. De viszont a pártban sem
fejthetsz ki valami nagy ellenkezést, mert akkor bent végeznek ki.

– Miért fejtenék ki ellenkezést a pártban?

– Mert nem jó a kormány állandó leltárához ugy hozzátartozni, hogy
mindig és minden körülmények közt számithassanak az emberre. Aki ugyis
_megvan_, az nem érték.

– Hm… – mondta János – ez komplikált.

– De azért elintézhető. Erről már akartam beszélni veled. A
szereplésedről egyáltalán. Most már hetek óta vagy bent és még nem
nyitottad ki a szádat. Ez nem jó. Persze az sem jó, ha valaki minden
másodnap idegesiti a többit felszólalásokkal. Ellenben körülbelül minden
két héten egy-egy kis hozzászólást ki lehet vágni. Valami kis
módositványost.

– Milyet?

– Módositványost. Ezt ugy értsd: kormánypárti képviselő el kell hogy
fogadja a kormány törvényjavaslatait. Ez a párthüséghez tartozik. De
mindig van valahol egy csekélység, amiben módositást lehet kivánni s
amiért a kormány nem haragszik, mert a dolog lényegén nem változtat a
módositás. Az ilyet jobb, ha egy kormánypárti képviselő kéri, mint
hogyha ellenzéki, mert annak _nem_ teszik meg, nehogy koncessziónak
lássék az ellenzék számára.

– Mikor csináljam?

– Majd én mindig szólok. Sőt azt is megmondom, hogy _mit_ módosittass.

– És ez egy jó müködés?… Az irigység miatt gondolom, amit az előbb
emlitettél.

– Ez a legjobb müködés. Igazán közhasznu munkásság ellen az irigység sem
szólalhat fel. Még jobban pukkadoz ugyan, hogy: „nézd csak, ez a bitang
még közhasznu is, nem lehet vele birni“ – de nem bánt. Már pedig jegyezd
meg magadnak, hogy Szólon óta _minden_ törvény rossz s aki csak egy
szót, egy betüt, vagy egy vesszőt változtat rajta: áldása az
emberiségnek. Nincs könnyebb, mint az emberiség áldásának lenni.

– Miért?

– Annyi az átok az emberiségen.

Ez volt a Prokesch általános használati utasitása János parlamenti
szereplése számára. János elfogadta, mert nem volt sem kedve, sem ideje
másikat kigondolni helyette.

Már a következő héten megtartotta szüzbeszédét. Valami galád
adójavaslatról volt szó s János azt az óhaját fejezte ki – Prokesch
inditványára –, hogy az adómentes létminimum ebben az esetben ne
százhuszonöt, hanem kettőszáz korona legyen.

Ez mindenkinek tetszett.

– Brávó – orgonázott egy gyönyörü hangu ellenzéki vezér.

A pénzügyminiszter is bólongatott. Sőt a beszéd után szólt Jánosnak,
akit a Podolányi-ügy miatt rossz szemmel, de a miniszterelnökemlegette
felsőbb összeköttetés miatt jó szemmel nézett:

– Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Az illetékes ügyosztálynak, amelytől a
terv származik, nyilván elkerülte a figyelmét. Az előadó majd
megfogalmazza a módositványt.

A továbbiakban János mindig Prokesch utmutatásai nyomán, csendes és
rendes parlamenti müködést fejtett ki, amin aligha lehetett volna
kivetni valót találni.

Kétszer vezetett küldöttséget, egyszer az igazságügyminiszter, egyszer a
kereskedelemügyi elé.

Az első eset volt az érdekesebb. Az történt, hogy egy fiatal irót az
ügyészség előzetes letartóztatásba helyezett, mert egy hetilapban folyó
regényét tul-erotikusnak itélte. A lapot elkobozták, amibe mindenki
belenyugodott volna, mert a lap valóban nem éppen erkölcsnemesitő
tartalommal boldogitotta minden szombaton a mindkét nembeli s inkább
serdületlen fiatalságot.

De az ügyészség tovább ment. Beidézte a regény iróját, aki persze, hogy
nem sietett az idézésre megjelenni, mert idézéseket nem szokás komolyan
venni. A vizsgálóbiró azonban, akinek az ügy ki volt osztva, kicsit
hirtelen ember volt. Derék fiu különben, de keveset aludt általában,
mert minden éjszaka legalább kettőig-háromig ült a kávéházban, ahol a
jövő turf- és sporteseményeit kellett megbeszélnie asztaltársaságával.
Ez az asztaltársaság egy nyugalmazott trénerből, egy
sportlap-szerkesztőből és egy istállótulajdonosból állott, amely
istállóban _egy_ lónál több soha nem volt, de amelyből néha az az egy ló
is zálogba ment szomszéd istállókba.

Ez időben minden éjszaka hajnalig elvitatkoztak az urak azon, hogy a
jövő Derbyt Ripszrapsz vagy Pöttön nyeri-e, ami egyrészt attól függött,
hogy Ripszrapsznak és Pöttönnek kik voltak lói apái, anyái, fölmenő és
oldalági rokonai, másrészt attól, hogy Ripszrapsz vagy Pöttön
istállójának sikerül-e megnyernie a kitünő Rehákot, a finish-lovaglás
mesterét a Derby számára, harmadrészt attól, hogy a könyveseknél melyik
paripa lesz nagyobb tétekkel megterhelve, mert akkor a könyvesek
megkezdik mahinációikat, negyedrészt, ötödrészt, hatodrészt…

A kérdésnek nagyon sok rétege volt és a vizsgálóbirót mind érdekelte.
Aznap virradóra, mikor az ifju irónak kellett volna a vizsgálóbiró előtt
megjelennie, a vizsgálóbiró reggel négykor került ágyba és csak
tizenegykor a hivatalába. A rendesnél is kialvatlanabb volt tehát s
végignézve azok listáját, akiknek ma meg kell jelenniök szine előtt,
tudakozódott, hogy az ifju iró – éppen az – jelen van-e? Hát nem volt
jelen. A vizsgálóbiró ragaszkodott ahhoz, hogy ő az ifju irót akarja
kihallgatni. Detektivet küldött érte, akinek kiadatta parancsba, hogy
legyen szigoru az ifju iróhoz.

A detektiv szigoru mosolylyal ültette fiakkerbe az ifju irót, elvitte az
Alkotmány-uccába, a biró elé állitotta. Az iró is keveset aludt, a biró
is. Ebből semmi jó nem jöhetett ki.

– Szelemen Ákos, – mondta a biró érdesen – maga idézésre nem jött,
karhatalommal vezettetett elő, tehát a szökés gyanuja forog fenn
magánál.

Szelemennek fejébe szállt a vér, hogy őt csak magázzák és még székkel
sem kinálják meg. Felelet nélkül leült a biró asztala elé egy székre.

– Nem mondtam, hogy üljön le.

– Nem szokás uriembert le nem ültetni.

– Maga itt most nem mint uriember van jelen, hanem mint terhelt.
Viselkedjék tisztességesen.

– Kikérem magamnak ezt a hangot.

– Itt maga semmit sem kérhet ki magának. Keljen föl.

Szelemen fölkelt, de a biró ezzel még nem volt megelégedve:

– Vegye ki a kezét a zsebéből.

– Ott tartom a kezemet, ahol akarom!

– Otthon! De itt nem. Nézze meg az ember!

A biró rá akart térni a tárgyra, Szelemen azonban nem felelt a
kérdésekre.

– Felel? vagy nem felel? – kérdezte a biró.

– Nem felelek! – felelte az iró és menni akart.

– Itt marad! – kiáltotta a vizsgálóbiró, becsöngette a szolgáját,
fegyőrt hozatott és szép szabályosan lekisértette Szelemen Ákost az
ügyészség fogházába. Véletlenül a törvényszéki ujságirók közül egyik sem
látta ezt a levonulást, különben a dolog mingyárt rendbe jött volna.

Igy azonban csak délután derült ki, hogy mi történt. Az estilapokban már
benne volt, éles kommentárokkal.

És lejátszódott másfél nap alatt ugyanaz a komédia, amely mindig
lejátszódik, valahányszor a hivatalos ranglétra alsó fokán álló
hivatalnok szamárságot követ el.

Az ügyészhelyettes, aki az aktát aláirta, ragaszkodott Szelemen Ákos
előzetes letartóztatásához, a lapok másnap reggel már hangosan és bőven
irták meg a sajtószabadság sérelmét.

A főügyész nem tudta, mit csináljon, nem csinált tehát semmit. Szelemen
Ákos az egész napot az ügyészség fogházában töltötte s az irók és
ujságirók küldöttsége már másnap délelőtt fent volt a Házban, hogy az
igazságügyminiszter előtt demonstráljon. A küldöttség vezetésére egy
koros ellenzéki képviselőt akartak felkérni, aki huszonöt év óta volt
szerkesztő és honatya, de a küldöttség vezetését nem vállalta, mert az
volt a véleménye, hogy legokosabb volna, ha az egész ifju irodalmat,
ugy, ahogy van, becsuknák, mert határtalan orcátlanság, amit a fiatalok
a nyomtatott betüvel müvelnek. Igy fanyalodott rá a deputáció, noha nem
szivesen tette, Jánosra, aki negyedóra alatt rendbehozta az ügyet, nem
ugyan a kupolacsarnok előtermében tartott rendes szónoklattal, melyből a
miniszter semmit sem tudhatott meg s melyre a küldöttség természetesen
csak a rendes választ kapta, hogy a miniszter behatóan fog foglalkozni a
kérdéssel és hova-hamarabb megteszi intézkedését, hanem azzal az
információval, amit Prokeschtől kapott és magánbeszélgetésben adott
tudtára a miniszternek, hogy hivatali tulbuzgóság mérgesitette el az
ügyet.

A miniszter telefonált az ügyészségre, az ügyészség kibocsátotta
Szelemen Ákost és Prokesch megmondta Jánosnak:

– Megmentetted a sajtószabadságot. A sajtószabadság nyert. A szörnyü
precedens el van háritva.

A másik küldöttség egészen szürke küldöttség lett volna, ha véletlenül
nem éppen postatakarékpénztári tisztviselők küldöttsége, melynek
Rechnitz ur is tagja volt.

Ezek az urak előbb küldöttségileg keresték fel Jánost, amaz alázatos
kérelemmel, hogy vezesse küldöttségüket. A küldöttség küldöttsége még
nem emlitette, nem merte emliteni, hogy összefüggést lát maguk és
Frideczky János báró közt, Rechnitz akkor nem volt velük.

A parlamentben azonban a többi ferencjózsef kabát közt ott volt a
Rechnitzé is, sőt volt hivatalfőnöke mingyárt megszólitotta Jánost,
kicsit izgatott hangon:

– Én mondtam nekik, hogy _Hozzád_ forduljunk, méltóságos uram…

(Rechnitz szeretett volna ugy emlékezni rá, hogy már a hivatalban
_ilyen_ viszony volt köztük.)

János azonban kissé mereven adta vissza a szót:

– Nagyon köszönöm, hogy _Ön_ hivta fel rám az urak figyelmét.

Rechnitz nem kisérletezett tovább, sőt kissé dadogni kezdett:

– Igen, igen… én mondtam az uraknak, hogy ha valaki szivén hordozza
sorsunkat, akkor Méltóságod az…

– Valóban.

– … aki ismeri nemcsak munkánk fontosságát… hanem nagy mennyiségét is… s
javadalmazásunk szük méreteit… lehet mondani, hogy szük méreteit…

– Menjünk, uraim, – mondta János a többiekhez fordulva. – A kegyelmes
urat már értesitettem. S amig mentek a miniszter szobája felé, János azt
gondolta, hogy a tegeződést tulajdonképpen engedélyeznie kellett volna
Rechnitz urnak, mert ha van köszönnivalója, akkor mindent Rechnitz urnak
köszönhet és annak, hogy Rechnitz ur egyszer goromba volt s neki azt
mondta:

– Fogja be a száját!

A miniszter még nem volt a szobájában s mig vártak rá, Rechnitz ujra
János mellé furakodott és megpróbálta az előbbi csorbát kiköszörülni.

– Ki gondolta volna, nemde, ezelőtt négy évvel, ki gondolhatta volna,
hogy mi, ha küldöttségbe jövünk őexcellenciájához, a küldöttséget éppen
Méltóságod fogja vezetni.

– Mulnak az idők – felelte János.

– Bizony mulnak… de nem mindenki számára mulnak olyan értékesen.
Méltóságod talán el sem hiszi, hogy én azóta mindössze _egy_ fizetési
osztálylyal kerültem feljebb.

– Rosszak az előlépési viszonyok?

– Nagyon rosszak.

– Ezt is meg fogom emliteni a kegyelmes urnak.

– Kegyeskedjék. Az ember beleőszül a hivatalába. Tetszik látni – és
Rechnitz ur őszbe csavarodó fejére mutatott –, családja van, felnőtt
gyerekei, reprezentálnia is kell… És mi a fizetése? Nevetséges összeg.

– Ezt is meg fogom emliteni a kegyelmes urnak.

– Kegyeskedjék…

A miniszter jött, János elmondta a kis beszédet, amelyben a régóta
huzódó fizetésrendezésre hivta fel a kegyelmes ur figyelmét – erre
kérték csak fel – de aztán megemlitette az előlépési viszonyok
gyatraságát és belefüzte ezt a mondatot is.

– S a postatakarék tisztviselőinek társadalmában még a magasabb poziciót
betöltők sem lehetnek javadalmazásukkal megelégedve. Ha elnézem egyik
vagy másik tisztelt barátomat közöttük, aki őszbecsavarodó fejjel végez
ifjui erőt kivánó munkát, akinek családja van, felnőtt gyermekei vannak
s akinek reprezentálnia is kell már, éppen poziciójánál fogva, ha
elnézem őket s eszembe jut, hogy mi a fizetésük, csak azt mondhatom,
anélkül, hogy ezzel az állam gondoskodását megbántanám: Nevetséges
összeg.

Rechnitz ur hálásan pislogott. Neki most már mindegy volt, emelik-e majd
az ő rangosztályának a fizetését. Egy mondata, csaknem szószerint,
eljutott a kegyelmes fülekbe!

A miniszter persze megigérte, hogy a postatakaréktár (a miniszter nem
pénztárt mondott, csak tárt) tisztviselőinek fizetését hova-hamarabb
tanulmány tárgyává… stb., majd, a beszéd után fesztelen beszélgetésbe
elegyedett a… stb., ugy, ahogy ez már ilyenkor szokás.

Kiki tudta, hogy a postatakaréktár tisztviselőinek fizetését nem fogják
rendezni. A küldöttség is, a miniszter is, János is tudta volna, ha
törődött volna vele.

De nem törődött.

Egész parlamenti müködése nagyon lagymatagon érdekelte. Megtette ugyan,
amit Prokesch esetenkint kivánatosnak vélt s az ülésekre is eljárt, mert
délelőtt amugy sem volt miegyebet csinálnia, de különben az estéket
várta, körülbelül minden harmadik nap estéjét, amikor elmegy
Gotthelfékhez és látja Elza hirtelen mozdulatai nyomán a leány szoknyája
libbenését, egész testének rugalmasságát, hallja hangjának kapriciózus
muzsikáját s legfőképpen közelről kivánkozhatik göndör fekete haja és
szabálytalan, nagy vörös szája után.

János szerelmes volt, fájdalmasan és kényelmetlenül szerelmes, de ügye
csak a családnál haladt előbbre. Az öregeknél, akik enyhén tervezgettek
már.

Közönséges, rendes napokon János reménykedett. De valahányszor Rózsa
Rezső megjelent, látnia kellett, hogy _van_ különbség a két szivélyesség
közt, amivel Elza őt és a másikat kezeli. _Abban_ a szivélyességben volt
megbecsülés, tapadó melegség is, mig ez csak kedves és játékos volt,
sokszor nemcsak tréfásan gunyos, hanem bántóan lenéző is.

Egyszer megpróbált az öregekkel beszélni erről a témáról:

– Elza furcsa kislány – mondotta, hogy megadja az irányt.

– Lejder! – felelte Gotthelf papa.

A mama csak sóhajtott.

– Nincsenek ambiciói – folytatta a papa.

– Ugy tesz, mintha nem akarna férjhez menni – mondta a mama.

– Hát tényleg nem akar? – kérdezte János.

– Hát tudjuk mi azt? – felelt kérdéssel Gotthelf.

– Hát kiösmerem én magamat az én lányomnál? – egészitette ki a mama. –
Egy aranyos teremtés, egy isten áldása…

– De egy veszedelem.

Ezt Gotthelf papa mondta.

– Beszélni kellene vele – kockáztatta meg János.

– De ki beszéljen vele? Jobban tud beszélni, mint mi mind együttvéve. És
erről csak ugy lehet beszélni vele, ahogy ő akar…

– Sohase komolyan. Mindig mondom az uramnak: Gotthelf, nem lesz a
lányodból báróné…

– Várjunk még, fiam. Majd megkomolyodik. Csak jőjjön hozzánk minél
gyakrabban báró ur, majd összeszoknak. Mi is összeszoktunk az én
Hanikámmal.

(Ha multba való emlékezésről volt szó, Gotthelf száján még kiszaladt
néha a felesége régi neve. Ilyenkor egy-egy szemrehányó pillantás volt a
nyugta felesége részéről. Ha Elza véletlenül jelen volt, az népünnepélyt
rendezett az ilyen elszólásokból.)

Ez a beszélgetés tehát nem lenditett Jánoson. A többi sem, amik még
közte és a szülők közt leperegtek. S az sem, amit Emma kezdett Jánossal,
mikor Elza egy este a rendesnél is gunyosabb volt a fiuhoz.

János félreült és lógatta a fejét.

Egyszerre csak a fotőj karjára melléje ült a kisebbik lány:

– Bánkódik? – kérdezte Jánostól.

– Nem. Miért bánkódnám?

– Mert… mert Elza megbántotta.

– Megszoktam.

Emma nagy elszánással mondta tovább:

– Mindig bánt… mindenkit.

– Ki?

– Elza.

– Maga azt hiszi, Emmi, hogy szándékkal… rossz szándékkal?

– Azt én nem tudom… De olyan a természete.

– Milyen? – kérdezte elcsodálkozva János.

– Gonosz – felelte kurtán és szárazon Emma és az arca tüzelt. Most már
_akart_, okvetlenül akart rosszat beszélni a nénjéről. Ennek az
embernek; hátha…

Jánosnak csak hagynia kellet volna és a legfurcsább dolgok ömlöttek
volna eléje. De ő csupán azt kérdezte, ami érdekelte.

– Mit gondol, Emma, szeret valakit Elza?

– Nem – mondta határozottan a kisebbik lány. Elza senkit sem szeret. Nem
tud szeretni. Egészen… – elakadt, de aztán csendesen hozzátette mégis –
egészen más, mint én vagyok…

– Emmike, maga azt hiszi, hogy Elza nem szeret engem?

– Ó magát? Biztosan nem.

– Hát kit?

– Senkit, mondom.

Jánosból kikivánkozott még egy kérdés:

– A másikat sem?

A kisebbik leány, akit elfogulttá tett a maga szerelme, most nem tudta,
hogy mit feleljen. De az ösztöne az volt, hogy tovább is rosszat mondjon
a nénjéről. Talán rosszabbat még annál is, amit gondolt. Tehát azt
felelte:

– Nem. Rózsát sem, senkit sem. Nem volt még szerelmes, nem is lesz soha.
Nem is lehet, nincs szive!

Ezzel a feleletével Emma hozzájárult ahhoz az öncsalási akcióhoz, amit
János önmaga ellen inditott. Le akarta disputálni önmaga előtt azt, amit
saját szemével látott: hogy Elza igenis a másik felé hajlik. Sietett
megállapodni önmagával abban, hogy ez a furcsa leány egyelőre
szerelemtelen jószág. Csakugyan senkit sem szeret még. S ha igy van,
akkor csakugyan várni lehet. Majd. És ha a leány nem szerelmes senkibe,
akkor miért engedje át másnak? Nem! Azt nem lehet, nem szabad! És ha
akarná, sem tudná megtenni.

És János, ahelyett, hogy a szemébe nézett volna a kisebbik leánynak és
meglátta volna, ami benne csillogott, csak megszoritotta a leány kezét
és ezt mondta:

– Köszönöm, Emmike, maga nagyon kedves hozzám…

– Én… igen… de lássa… – Emma szeretett volna még mondani valamit, de
Elza bejött a szobába és tréfásan rájuk kiáltott:

– Miért bujtok el? Mit csinálsz, hugicám? Eludvarlod tőlem az
udvarlómat? Azt ne tedd. Tisztességes családban előbb a nagyobbik leány
megy férjhez és addig a kisebbik meg se moccan. Kiki ehhez tartsa magát!

És aztán elviccelte az egészet.




XX. FEJEZET.

Adél

Az erkély szük volt és keskeny; a két fekvőszék csak éppen elfért rajta.
A két fekvőszéken ketten feküdtek, nyakig betakarva, arccal a szikrázó
napfénynek fordulva. Az egyik fekvőszék körül könyvek hevertek az erkély
fenyőfa-padlózatán. A takarón is könyvek, kinyitva, becsukva, félig
felvágva, még egészen érintetlenül. A másik takarón csak egy levél. A
takaró alól néha kinyult egy finom fehér kéz és felvette a levelet.
Aztán visszatette gondosan, gyengéden.

A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy keresztül lásson az erkély
párkányán. Bár mind a ketten jól ismerték a látnivalót. Zöld ágak
tengere, a fenyők haragos-szin teteje, aztán fehér hó tengere, a havas
mezők és a Királyhegy naptól ragyogó gleccser-mezeje és mind a kettő
fölött a kék tenger, az ég, rajta az égő aranytányér, a nap.

A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy kilásson, ha nézni akar.
De nem akart nézni egyikük sem. Nem telt már örömük a vakmerően és
valószinütlenül gyönyörü szinekben, a forróságban, melylyel a nap
pörkölte őket, noha köröskörül mindent hó és jég takart, feküdtek és
sóhajtottak néha egyet-egyet, aztán beszélgettek, aztán megint
hallgattak.

Az egyik olvasott, a másik lehunyt szemmel gondolkodott.

Már több mint három hete feküdtek igy egymás mellett Adél és
itt-szerzett uj barátnője, Kaczvinszky Viktória doktorkisasszony, a
széplaki szanatórium egyik erkélyén.

Együvé ugy kerültek, hogy egyszer, mikor még mind a ketten a közös
földszinti terraszon tartották a kurát s a véletlen aznap délelőtt
egymás mellé fektette őket, a doktorkisasszony átszólt Adélhez:

– Ne sirjon, édes nagysád, ne sirjon!

Adél szinte megijedt a hirtelen megszólitástól:

– Bocsánat, – mondta halkan – nem sirok.

– De igen, ön sir. Már tegnap láttam, hogy sir. Azt nem szabad.

– Erős a napfény, bántja a szememet.

– Ne tessék ezt mondani. Nincs az a napfény, ami a sárga szemüvegen át
bántaná a szemet. De már tegnap láttam, hogyan folyik a szemüveg mögül a
könnye. Sirni tilos. Az árt.

– Mi árthat még nekem?

– Nekünk – mondta Viktória – minden árt, ami a lélekből jön, vagy
odamegy. Nekünk most csak testünk van. Nem szabad, hogy lelkünk legyen.
Az egyik zavarja a másikat. Nekem elhiheti, én orvos vagyok.

Adél arra forditotta a fejét, hogy megnézze az orvost. Hegyesorru,
keskeny arcocska volt. Adél visszaemlékezett rá, hogy ez az arc egy
kissé görbehátu apró testhez tartozik, melyet már többször látott
csendesen közlekedni a folyosókon. Igazán nem nézte ki belőle az orvost.

A doktorkisasszony folytatta a beszélgetést.

– Ne haragudjon, hogy megszólitottam.

– Nem haragszom.

– … De itt hizlalnak, napfénynyel fürösztenek, borogatnak és levegővel
tömnek bennünket. Két napi munkájukat tönkreteszi egy félórai sirás.

– Ön nem sir.

– De ha látom önt, ahogy némán bugyognak ki a könnyei, akkor végül én is
sirok. Látja, önzésből szóltam.

– Istenem… néha olyan jól esik.

– Ez az a luxus, amit szintén nem engedélyezhetünk magunknak. Hiszen
annyi el sirni valója volna az embernek, hogy akkor kevés lenne a nap
huszonnégy órája.

– Önnek is van? – kérdezte Adél, inkább részvétből, mint érdeklődésből.

– Van. Hogyne volna. Kinek nincs itt?

A doktorkisasszony felkönyökölt, ugy beszélt Adélhoz.

– Tessék megnézni engem. Doktor Kaczvinszky Viktória. Hét esztendeig
jártam az egyetemet, hét évig tanultam és tanitottam, tanultam és
koplaltam, tanultam és lelkesedtem. Mig elkészültem. Most aztán készen
vagyok. Egészen.

– Most kezdett volna élni… – mondta Adél.

A doktorkisasszony hegyes orra alá szomoru, de kedves mosoly telepedett.

– Bizony. És most kezdek meghalni.

– Én is… – mondta Adél.

– Ön nem tudhatja.

– Ugy érzem.

– Ha megengedi, este megvizsgálom.

– Vizsgáltak eleget.

– De azért engedje meg, hogy én is meg vizsgáljam.

És félénken hozzátette:

– Feltéve, hogy tudni akarja…

– Mit? – kérdezte Adél.

– Hogy lehet-e még…

– Az ember sohasem tudja, hogy akarja-e tudni. Néha szeretnék egészen
biztos lenni benne, néha meg kikergetek a fejemből minden határozott
gondolatot. Nem akarom tudni.

– Akkor nem vizsgálom meg. Még nem barátkozott meg vele.

– Mivel?

– Azzal, hogy…

Abbahagyta, aztán neki kezdett:

– Nem fél a szótól?

– Nem.

– Akkor kimondom: még nem barátkozott meg a halállal.

– Lehet-e megbarátkozni vele?

– Lehet.

Adél rázta a fejét. A doktorkisasszony erősitgette:

– Lehet. Kell is. Vagy kellene. De rosszul nevelik az embereket.

– Kik?

– A vallások. Mind az életre nevelik az embert, ami fölösleges.

– Élni is tudni kell.

– De azt ugyis megtanulja az ember, az élet ösztönénél fogva. S aki nem
tudná, azt a praktikus intézmények megtanitják rá. De a halálra a
vallásnak kellene oktatni. Csak arra, semmi egyébre.

– Hogyan lehetne?

– Oktatni, szoktatni. Nemcsak azt kell megmondani az embernek, hogy
minden ember halandó, hanem azt is, hogy minden ember meghal, tényleg
meghal.

– De hiszen tudjuk.

– Ó, dehogy tudjuk! Nem hiszünk benne. Az életben, amely rövid és
bizonytalan, mind hiszünk. A halálban, amely hosszu és biztos, senki sem
hisz, aki él. Pedig csak el kellene gondolni, hogy nem mindenki születik
meg, aki születhetnék, ellenben mindenki meghal, aki született.

– Tudjuk – ismételte Adél.

– Nem. Minden nemzedék magára nézve abban reménykedik, hogy vele ér
véget a halál. Eddig volt, ezentul nem lesz. Minden nemzedéknek ez a
magára nézve való hite adta az általános halhatatlanság gondolatát.
Attól nem tudnak meghalni az emberek.

– Hát nem vagyunk halhatatlanok? – kérdezte Adél, aki erről még sohasem
gondolkodott.

A doktorkisasszony megint felkönyökölt és mosolygott:

– Tessék körülnézni ezen a terraszon.

Aztán még sokáig beszélgettek. És összebarátkoztak. Adél kivette a
doktorkisasszony szavaiból, hogy a pénze fogyatékán van, s hogy a jövő
héten már el kellene mennie haza Pestre. Mivel másképen nem ajánlhatta
fel neki a segitséget, megkérte, költözzék át a szobájába, legyen az
ápolónője. Viktória beleegyezett.

Azóta együtt laktak s nem jártak le a terraszra feküdni. Az erkélyükön
feküdtek s jobban eltelt az idejük is.

A doktorkisasszony, bár ő is volt olyan gyenge és lázas, mint Adél,
nagyon lelkiismeretesen fogta fel az ápolónői tisztet, mérte és jegyezte
mind a kettőjük lázát, megmondta mit egyék, mit ne egyék meg Adél
azokból az ételekből, amiket elébük adtak, este megigazgatta Adél mellén
a borogatást, ő maga csak aztán ment ágyba s tette föl a maga priznicét.

Egy éjszaka, mikor Adél, mint rendesen, már órák hosszat forgolódott
ágyán anélkül, hogy el tudott volna aludni s a villanyt is felgyujtotta,
hogy olvasson, Viktória felébredt.

– Mért nem alszol? – kérdezte a beteg a betegét.

– Mert nem tudok.

– Megint bánkódol?

– Mindig bánkódom.

– Szoktál altatót szedni?

– Nem.

– Akkor jó volna valami.

– Itt nem adnak.

– Persze nem. Itt mindenkit pausáléban kezelnek. Mert általában nem jó
nekünk, ha porokat szedünk, hát soha senkise kap. Pedig aludni kell.
Anélkül nincs élet. Hogy’ volna meggyógyulás? Holnap irok veronált és
elhozatjuk a patikából.

– Köszönöm – felelte rá Adél és örült a veronálnak, hogy aludni fog.

Sőt maga ez a gondolat is elaltatta. Másnap megkapta a porokat s aztán
mindig engedélyt kért rá Viktóriától, hogy bevegyen egyet, ha érezte,
hogy ismét álmatlan éjszakája következik.

S valahányszor Jánostól levelet kapott, vagy olvasott róla valamit
valamelyik lapban, mindig álmatlannak igérkezett az éjszakája.

*

Adél rettenetesen tusakodott önmagával.

Mindaddig, amig Pestről legutóbb el nem jött, világosan látta, mit akar,
minden cselekedetét _egy_ szándék kormányozta, egyik lépést a másik után
tette meg okosan és céltudatosan, láncszemeket kapcsolt egymás mellé és
a keze sohasem reszketett, noha mindig a halálra gondolt.

Most már hetek óta küzdött s közben nem irt Jánosnak, mert valami vadul
ösztökélte rá, hogy máskép irjon, mint ahogy eddig irt.

Mást akart akarni, mint amit eddig akart. Ezért voltak gyötrelmesek az
éjszakái s ezért volt hiába a kúra, a nap, a levegő, a nyugalom, ezért
ment a láza napról-napra följebb. A lelke kinozta. És milyen fájdalmasan
kinozta!

Január harmadikán vagy negyedikén Adél reggel ezt mondta a
doktorkisasszonynak:

– Viki, ma lemegyünk Kassára.

– Mi? Minek?

– Csak. Nekem oda kell mennem.

– De egyikünk sincs olyan állapotban, hogy utazhatna.

– Az mindegy.

– Nem is engednek bennünket.

– Nem kérdezzük. Ugy teszünk, mintha csak sétálni mennénk és megszökünk
a villamossal Poprádra, onnan a gyorsvonattal Kassára, estére vissza is
jövünk. Vagy nem akarsz velem jönni?

– De Adél, hogyne mennék, ha akarod. De gondold meg: muszáj menned?

– Muszáj.

– Akkor gyerünk.

Elindultak a villamos felé. Az országutra érve sifutók keresztezték
őket, akik az ugratósáncról csusztak le szélsebesen és messziről
kiabáltak:

– Ujujuju! Utból, vigyázni!

Egy pillanat mulva az egész csoport tul volt az országuton. Hogy
lecsusszanak Gerlachfalvára és onnan lovakkal huzassák fel magukat.

Adél megállt és nézett utánuk.

– Ilyen az élet – mondta csendesen.

– Ilyen sikos? – kérdezte mosolyogva a doktorkisasszony.

– Ilyen sebes – felelte Adél. – Csak az a kár, hogy aki lent van a
völgyben, nem jöhet fel többé.

– Ki tudja?

– Én tudom.

– Siessünk! – szólt Viktória – mert még lemaradunk a villamosról.

Beültek a fütött kocsiba és Adél kibámult az ablakon. Eszébe jutott,
hogy egyszer milyen boldogan tette meg ezt az utat lefelé.

Akkor.

Milyen régen volt. Pedig még egy esztendeje sincs egészen. A tájék most
is olyan, mint akkor volt. A hó épp olyan mereven fehér, a fenyők épp
olyan zordonan zöldek, a hegyeken a jég épp oly feszesen csillog. Semmi
sem változott.

És minden megváltozott.

Lent a völgyben, a nagyszalóki állomás táján, sok-sok varju kerengett a
hó felett. Aztán leszálltak és egy darabon feketére változtatták a fehér
mező szinét.

– Varjak – mondta Adél, vagy inkább csak fennhangon gondolkozott. És
hozzátette: – feketék, mint a gyász. Minden fekete.

Viktória csodálkozva nézett rá:

– Minden fehér – javitotta ki Adélt.

De Adél mégegyszer elmondta maga elé:

– Minden fekete.

A jegyváltást Kassára Viktória vállalta. Mig a leány a pénztárnál járt,
Adél leült a petróleumszagu váróteremben. A padló linóleummal volt
fedve, azt mosták végig petróleummal minden reggel. A levegőt szinte
nehéz volt a tüdőbe szivni.

Ahogy ott ült a kemény fakerevet sarkában, Adél érezte, hogyan süti át
egész testét a láz. Nem lesz hasznos ez a mai kirándulás. De nem
törődött vele. Csak a doktorkisasszonyt sajnálta.

– Különben… – gondolta magában – annak is mindegy.

Kassán a Kossuth Lajos-uccán az ékszerészhez vitte be Viktóriát Adél. A
lány elcsodálkozott.

– _Ezért_ jöttünk?

– Ezért.

– Ékszer miatt?

– Ékszer miatt.

– Adélkám, az lehetetlen.

– Mi volna lehetetlen?

– Hogy te, ékszer miatt ebben az állapotban eljőjj onnan ide…

– És, hogy téged is magammal hurcollak, ugy-e?

– Nem, nem! Arra nem is gondolok. De _te!_ Nem olyannak ismerlek.

– Látod, olyan vagyok. Nyugodj meg, Viki, muszáj volt.

Az ékszerésszel Adél a kis irodaszobában tárgyalt. Viktóriát otthagyta
az üzlethelyiségben.

Adél gyürüket és fülbevalókat vett ki a retiküljéből, csupa gyémántos
holmit.

– Kérem, – mondta az ékszerésznek – ezekből kiszedi a gyémántokat…

– Nagyságos asszonyom… nem lesz kár értük? Ugy látom, mind nagyszerü
munka.

– Nem lesz kár. Kiszedi.

– Ahogy parancsolni méltóztatik.

– És valamennyi gyémántból egy kis szivet csinál. A nagyobb kövek a
középen, a kicsinyek a széle felé legyenek.

– Igen.

– És a szivet kis platinaláncra függeszti, nagyon vékonyra, de nagyon
erősre,

– Meglesz.

– És amikor meglesz, elküldi a szivet erre a cimre.

Adél odaadta a cimet.

– És az aranynyal mi történjék?

– Melyikkel?

– A gyürük és a fülönfüggők aranyával.

– Azt megtartja munkadij fejében.

Az ékszerész elbámult, de nem szólt ellene.

– Mikor lesz készen a sziv?

– Ó kérem, három nap alatt elkészül.

– Akkor azonnal postára teszi és elküldi.

– Azonnal.

Adél felvette a retiküljét és ment ki.

– Mehetünk, – mondta Viktóriának.

– Már megvan, amit akartál?

– Meg.

A bolton kivül Viktória megkérdezte:

– Vettél valamit?

– Nem.

– Hát?

Adél nem felelt. Viktória nem kérdezte tovább.

Hazáig nem szólt Adél egy szót sem.

A vacsorát felhozatták a szobájukba. Viktória megmérte a lázukat, sok
volt. Csóválta a fejét.

– Nem kellett volna – mondta csendes szemrehányással.

– De kellett – felelte Adél.

Leült a kis asztal mellé, amelyen nagy halomban hevertek Viktória
könyvei, leveleket irni. Viktória olvasott.

– Be kell csukni az ablakot, – mondta Adél – fázik a kezem.

– Ha most becsukjuk az ablakot, – aggodalmaskodott Viktória – akkor
később sem nyithatjuk ki, mikor lefekszünk.

– Ma csukott ablaknál alszunk.

– Nem jó lesz.

– Nem baj.

Tizenegy felé járhatott az idő, mikor Adél befejezte a leveleket.

– Lefekszünk – inditványozta és már vetkőzött is.

Viktória elő akarta venni a borogatásokat.

– Hagyd. – mondta Adél – ma nem teszünk.

– Miért nem?

– Csak.

– Milyen furcsa vagy ma. Mi van ma?

– Semmi. Egyik nap olyan, mint a másik.

– Akkor mért csinálsz ma csupa extrát?

– Csak. Ne kérdezd. Gyere, Viki, feküdni.

Lefeküdtek, de mikor a toronyóra elverte a tizenkettőt, Adél még akkor
sem aludt.

Átszólt halkan, mintegy kisérletképen a másik ágyba:

– Viki, alszol?

A doktorkisasszony is ébren volt.

– Nem. Ugy látszik, zavar a csukott ablak bennünket. Megszoktuk, hogy
nyitva legyen. Kinyithatom?

– Nem. Beszélgess velem.

– Miről?

– Az életről és a halálról.

– Ne bolondozz, Adélka, aludj.

– Nem akarok.

A sötét szobát megtöltötték a suttogó hangok. Susogva beszéltek, nehogy
a szomszéd szobák lakóit zavarják.

– Viki, – szólt Adél, hogy a diskurzus abba ne maradjon – voltál-e már
szerelmes?

A doktorkisasszony gondolkozott. Aztán szinte szégyellősen mondta:

– Nem. Nem volt időm rá. Csak most lehetnék, de most már késő.

– Akkor nem tudod, mi az élet. Akkor hogy mertél a multkor nekem a
halálról beszélni?

– Azt mondtam, amit elgondoltam.

– Hát látod… nem volt igazad.

– Miben?

– Nem lehet a halállal megbarátkozni, az élettől elszokni. Azt nem
lehet.

– Nekünk muszáj.

– Még sem lehet. Aki szerelmes, élni akar. Milyen édes az élet, milyen
keserü a halál!

A doktorkisasszony nem felelt.

Adél tovább beszélt a sötétségben, arcát a másik ágy felé forditva:

– Viki, ne haragudj, hogy ébren tartalak. Ugy kikivánkozik belőlem a
szó. Látod… én szerelmes vagyok.

– Asszony vagy.

– Nem az uramba. Egy másik férfit szeretek.

– Nagyon?

– Szeretni csak nagyon lehet. És élni akarok, élni, élni! Megtébolyodom
attól a gondolattól, hogy nem élhetek. Pedig, látod, már régen készülök
arra, hogy meghalok. Szoktattam magamat. Mindent megtettem, hogy az a
férfi boldog legyen, ha én meghalok. És odaadtam másnak…

– Azt is lehet?

– Azt hittem, lehet. De most megint feltámadt bennem az életösztön. Két
hét óta azon viaskodom, hogy a férfi után nyuljak, hogy visszavegyem. Az
enyém legyen, boldoggá tegyen. Iszonyu ez a vágy. Nem birok vele.
Fojtogat és a szivemet facsarja.

– Adél! – csititotta a doktorkisasszony – nyugodj meg.

Adélból halkan szivárgott fel a sirás.

– Tudod, miről álmodom, ha nem szedek altatót? Arról, hogy egészségem
van, hogy vele vagyok, hogy szeretem, hogy gyermekem van tőle. És élünk
boldogan… élünk!… Meggyilkol ez az álom. Tudom, hogy csak a vágyódásom
csalogat vele. Nem lesz meg, nem is szabad, hogy meglegyen… Kiszakad a
szivem.

– Adélka! – nyöszörögte a másik, mintha kegyelemért könyörögne, hogy
Adél ne ébressze fel benne is az élet kivánását.

És a sötét szobában két vinnyogó sirás keveredett össze. Két eleven
ember sirta el önmagának halotti dalát.

A doktorkisasszony álomba sirta magát, mint a gyerek. Mikor az óra kint
egyet vert, Adél ujra átszólt a másik ágyba:

– Viki!

De feleletet nem kapott.

Óvatosan kinyult az ágyból, halkan kihuzta az éjjeliszekrény fiókját.
Kivette a veronál-dobozt. Valami fény szürődött be az ablakon, talán a
holdé, talán a hóé, szerény derengés, csak éppen annyi, hogy az orvosság
papirhüvelyei kissé kifehérlettek a sötétségből.

Adél számolta magában a hüvelyeket:

– Egy… kettő… három… négy…

Aztán hozzátette:

– Ez elég.

Visszafeküdt a párnára, mégegyszer áttüzesedett rajta az élet, vagy a
láz lobogott fel benne magasra. A vizespohár felé emelte a kezét, de már
nem érte el.

A keze visszahanyatlott a takaróra. Elaludt. Reggel a doktorkisasszony
hiába költögette.




XXI. FEJEZET.

János Itáliában. Mialatt otthon lényegtelennek látszó, de
következményeikben fontos események történnek

Négy hónappal Adél halála után János zajos, nagy társaságban a déli
vasut Velencébe futó gyorsvonatán ült.

A magyar parlament tagjai, ellenzékiek, kormánypártiak vegyesen, az
interparlamentáris konferenciára utaztak, mely ez alkalommal Rómában
rendeződött, kapcsolatban a világkiállitással, mely ugyanott megnyilott,
s melyről János nem tudta, hogy mily évforduló, ezeréves Olaszország
vagy százéves királyság alkalmából jött-e létre. Az egész különben sem
érdekelte, csak azért vett részt benne, hogy elszabaduljon hazulról,
ahol már mindegyre rosszabbul érezte magát.

Adél halála, melynek körülményeiről semmit sem tudott, leverte lábáról.
Január elején csak egy kis levelet kapott Tátraszéplakról. Mindössze
ennyi volt benne:

„János, Jánoskám, isten veled. Adél.“

Aztán a halálhir jött és három nap mulva a gyémántszivecske érkezett
Kassáról, amelyről, noha csak egy közömbös ékszerésznév szerepelt rajta
feladóul, János tudta, hogy Adél utolsó ajándéka.

Szeretett volna elmenni a temetésre, hogy a koporsó leszögezése előtt
kezet csókoljon a halottnak és egy szál virágot dobjon utána sirjába, de
nem tehette. A gyászjelentésből értesült róla, hogy a temetés
Tátraszéplakon történik. Tudta, hogy milyen rideg temetés ez. A koporsót
éjjel lopják ki a szanatóriumból és biztos volt benne, hogy a halottat
csak az ura kisérte ki utolsó utjára.

Később hallotta, hogy nem igy történt. Gyulai doktor mondta el neki (a
pártklubban járván fönn tavaszszal, valami kormánytámogatás
kieszközlésére), hogy a télen meghalt Széplakon az a szőke hölgy, aki
egy évvel ezelőtt Jánossal járt nála, s akiről ő mondta meg Jánosnak,
hogy az állapota sulyos.

Lehet, hogy Gyulai tudta, miért mondja el az esetet éppen Jánosnak, de
lehet, hogy valóban csak mint kuriózumot emlitette fel.

– A beteg – mesélte Gyulai – arra kötelezett bennünket, hogy a
hozzátartozóit csak a temetése után értesitsük. Ez nagyon kényelmetlen
volt, féltünk tőle, hogy szemrehányások érnek bennünket. De volt a
beteggel egy kis doktorkisasszony, szegényke, az most járja a végét, aki
szinte kényszeritett rá bennünket, hogy ugy történjék minden, ahogy a
beteg elrendelte. Csak aztán táviratoztunk Pestre. Ha jól emlékszem,
senki se jött.

Ez április elején történt. Két hét mulva János azon a közjegyzőn
keresztül, akiről tudta, hogy az ő bárósitása ügyében dolgozott Adélnak,
még egy üzenetet kapott halottjától.

A boritékon a cím alatt ez állt:

„Halálom után három hónappal kézbesítendő“. Adél irása volt.

Belül egy levél és egy másik zárt boriték következett.

A levél ezt mondta:

„Jánoska, ugy-e, nem feledett még el? (Milyen furcsa, hogy élve irom
ezt, ugy, mintha már meghaltam volna!) Ha szeret még, ha jutok néha még
eszébe, teljesitse az utolsó és egyetlen kérésemet.

Nem akarok a férjem neve alatt pihenni. Mikor ezt az irásomat megkapja,
rendeljen egy magas, fehér márványobeliszket és vésesse rá azt az egy
Adél nevemet, amit azért szeretek, mert Maga sokszor, szépen, nagyon
puhán mondta a fülembe. Állittassa fel az obeliszket és ha meglesz,
jöjjön, látogasson meg még egyszer.

Tudom, hogy _akkor_ már nem fogok tudni róla, de most, ha elgondolom,
olyan jól esik…“

János, mint már hónapok óta folyton, ha Adélra gondolt, ugy érezte
magát, mintha egy női kéz nyulna a mellébe és megmarkolná a szivét. A
mellékelt boritékban öt darab ezer koronás volt. Ez, nem tudta miért,
még kínosabbá tette a fájdalmát.

Megrendelte a követ, s mikor másfél hét mulva a számla kiegyenlitésére
kiment Gerendayhoz, kiderült, hogy a kő, a felirás, a szállitás és
felállitás költségei összesen csak négyezer koronát tesznek ki.

János kifizette és nem tudta, mit csináljon a megmaradt ezressel, ami,
mintha vékony tüzes érclemez lett volna, ugy égette a kezét.

A sirkőkereskedés keritése mellett, a felszakitott uccakövezet
gránitkockáin egy rongyos asszony ült, tarka nagykendőbe bugyolált
gyermekkel a karján. Az asszony csak nézett némán a járó-kelőkre, a
száját is mozgatta, de nem mondott semmit.

János az ezrest odaejtette az asszony ölébe és sietve ment odébb.

A sirkő felállitását a cég a nyár folyamán igérte. János elhatározta,
hogy mihelyt a cég értesiti, felutazik Tátraszéplakra.

Másnap délután, mikor, ujabb rendes szokása szerint, otthon hevert a
diványán és bámult a levegőbe, mert Adél halála óta is egyre Elza járt a
fejében s ez élesen furta lelkiismeretét, Kata egy urat jelentett be a
rendőrségről, János nem akarta fogadni. De aztán mégis fogadnia kellett
a rendőrtisztviselőt, mert az beizente, hogy hivatalos ügyben jár el.

A rendőrtisztviselő bejött.

– Klahy, fogalmazó – mutatkozott be nagyon udvariasan. – Megbocsát
méltóságod, ha zavarom, de kénytelen vagyok vele.

– Méltóztassék helyet foglalni.

– A rendőrség egyelőre nem tudja, hogy tiltott alamizsnagyüjtés, vagy
nagyfoku szórakozottság esetével áll-e szemben?

János nem értette. A fogalmazó tovább beszélt:

– A Baross-téren posztoló rendőr-őrszem, Sütő-Balog Ádám tegnap délelőtt
azt látta, hogy a Gerenday-féle sirkőraktár keritése előtt egy
szegényesen öltözött nőnek egy elegáns ur, nyilván a nő felszólitására,
pénzadományt nyujt át…

– Ahá – mondta János.

– Tehát méltóságod volt?

– Mért érdekli ez önöket?

– Mert a rendőrőrszem azonnal megállapitotta, s maga a kolduló nő is ugy
tett, mintha csodálkoznék rajta, hogy az adomány egy ezerkoronás
bankjegy volt. A nyomozás kideritette, hogy az adományozó valószinüleg
Méltóságod volt, aki a Gerenday-üzletben…

– Kérem, hagyjuk ezt!

– Ahogy parancsolja. Kétség merült fel aziránt, vajjon a nő, akinek
amugy sincs könyöradományok gyüjtésére engedélye, nem meg-nem-engedett
eszközök igénybevételével hatott-e Méltóságod könyörületességére ugy,
hogy…

Ekkor kinyilt az ajtó és a rongyos asszony, akit Klahy ur magával hozott
és aki ugy látszik, hallgatózott eddig, betolta magát az ajtón:

– Na! – fordult feléje a fogalmazó.

Az asszony azonban nem ment ki, hanem nyivákolni kezdett:

– Nagyságos ur, kezét csókolom, tessék már mondani, hogy én nem… hogy
nem én!

– Ne zavarja őméltóságát, menjen ki! – szólt rá a fogalmazó az
asszonyra, de inkább azért, hogy a nagyságos cimet kikorrigálja.

Az asszony azonban nem ismert nagyságos urnál nagyobb urat, tehát
megmaradt emellett:

– Nagyságos ur, tessék már mondani!

– Mit mondjak, lelkem?

– Hogy nem én… Nagyon elbántak velem odabenn.

– Na! – szólt közbe megint a fogalmazó.

– Bántották? – kérdezte János.

– Deeehogy – felelte az asszony bizonytalanul, a fogalmazóra sanditva. –
Azt akarták kivenni belőlem, hogy koldultam. Pedig én nem. Én nem is
tudtam, hogy ezres. Ne lássam a gyerekemet, ha tudtam!

A fogalmazó megint közbeszurt egy kurta Na-t.

– Csak menjen ki, jóasszony, nem lesz bántódása – nyugtatta meg János. –
Az ezres a magáé…

Az asszony kézcsókra rohant, a fogalmazó kituszkolta. És elajánlotta
magát:

– Ahogy’ méltóságod óhajtja, föltéve, hogy az asszony nem koldult…

– Nem. Meg sem szólitott.

– És Méltóságod nem szórakozottságból adta.

– Nem, kérem.

– Akkor csakugyan nem lehet kifogásunk ellene.

– De mért lenne? – kérdezte János.

– Mert az asszony egyike az ugynevezett gyerekbérlőknek…

– Kérem? – érdeklődött János.

– Igen. A gyerek, amit a karján tart nem az övé, csak kölcsönveszi
naponként néhány hatosért. No, de ez már nem változtat a tényálláson.
Ajánlom magamat, méltóságos uram.

És a fogalmazó elvitte magával az ezres tulajdonosnőjét.

Jánosnak erősen keserü íz maradt a szájában e jótékonysága után.

De ez csak egy árnyalattal sötétítette kedélyállapotát, mely amugy is
gyatra volt. Emlékezései Adélra, melyek folyton a fejébe nyilaltak,
vágyódása Elza felé, mely egyre véste és rágta a lelkét, szórakozott és
nyomott hangulatu neuraszténiást csináltak belőle.

Két kézzel nyult az alkalom után, mikor arról volt szó, hogy hónapokat
tölthet távol Budapesttől, ha feliratkozik az interparlamentáris
konferencia jelentkezői közé. Annál is inkább sietett, mert előre félt a
nyártól, mikor egyedül marad, s folyton elkivánkozik Lellére, ahová
pedig most, biztos volt benne, nem fog meghivást kapni.

Elutazás előtt még tett egy bucsuvizitet Gotthelféknél, akik bizonyos
mélabuval kezelték ezt a kitünő pártit, melyet makacs lányuk elkerget a
háztól. Elza csak ennyit beszélt vele:

– Ha kedveli az érzékeny bucsut, meg is csókolhatja a kezemet. Miért ne
kinálnám? Magának jó, nekem nem rossz. És ha lány vagyok is:
előlegezheti ezt a kézcsókot, mire visszakerül, én már biztosan
menyasszony leszek.

János kezet csókolt a lánynak, ugy ment el, alaposan megrontva, e néhány
utolsó szó által, amugy is zavaros szivében, fejében.

*

A konferencia tagjai, a magyar képviselők társasága, ugy járták Itáliát,
mintahogy vidéki szolgabirók és polgármesterek társasága, ha
kongresszusra Pestre jön.

Eltekintve néhány európai modoru főurtól, kik már sokat jártak
külföldön, a többi: hangos és naiv magyar volt, aki az anyanyelvén kivül
csak a németet törte egy kicsit, s mindig elcsodálkozott azon, ha
Olaszországban nem tudtak velük németül beszélni. Néhányan kotyogtak egy
kicsit franciául is, de olaszul senkisem tudott, csak az az ellenzéki
vezér, aki minden európai nyelvet egyformán kitünően beszélt, nemcsak
beszélt, hanem szónokolt is, s akinek a kedvéért volt érdemes a különben
értelmetlen interparlamentáris konferenciát nemcsak kitalálni, hanem
fenn is tartani.

Ez a nagyszerü ember minden ilyen konferencián felállt s vagy németül
vagy franciául vagy angolul egy ragyogó beszédet mondott, melyben
ismertette a mindig járatlan külföldiek számára Magyarországnak
Ausztriához való viszonyát. Csodaszép mondatokban mondta el, hogy ez a
két ország, hogyan _egy_ és mégis hogyan _kettő_, hogyan nem szabad az
osztrák császárt a magyar királylyal összetéveszteni, bár személy
szerint nagyon hasonlitanak egymáshoz, zengett a magyar koronáról, amely
nemcsak értéktárgy, emlék, klenódium, hanem közjogi szimbolum is.

A külföldiek mindig csodálkozva hallgatták, mintha valaki az
ezeregyéjszakából regélne nekik, s noha volt köztük olyan is, aki már
háromszor-négyszer interparlamentált, végeredményében éppugy nem
értették mindezt, mint ahogy e sorok csendes rovója sem érti, ámbár
gyermekkora óta az anyatejjel és a levegővel együtt szívja be.

A többi magyar tulajdonképpen csak a keretet adta e ragyogó embernek,
aki, tőle telhetőleg, vigyázott rá, hogy a keret szégyent ne hozzon rá,
együtt tartotta az urakat s óvatosan megkérte őket többször, hogy a
csoport méltóságára vigyázzanak.

János még csak keret sem volt, legfeljebb ha szögecske volt a keretben,
az is laza és lötyögő. Ment, amerre vitték, s ami máskor, nyugodt
lélekállapotban élmény és érdekesség lett volna számára, most csak tarka
zürzavar volt, melynek legjobban kényelmetlenségeit érezte. A hőséget, a
rossz napokat, a piszkos embereket, a sok vasutazás kormát, szennyét,
fáradtságát.

Igy mentek végig Velencén, Turinon, Génuán, Flórencen, le Rómába, ahol a
kiállitás és a konferencia volt.

Mindegyik városban három-négy napig tartózkodtak. De mindaz, ami
elvonult János előtt, ugy tünt fel neki, mint egy gyorsan pergetett
mozifilm, amelyről ezer felirás és színes kép tolakodik a szemébe, egyik
elkeni és megszünteti azonban a másikat.

Velencéből az orrában maradt a mellékuccák poshadó csatornavizének
keserüen rothadt szaga, s az az emlék, hogy a koszt nagyon rossz volt s
végül csak egy _szkárpi_ nevü olajban kisütött halat vagy csigabigát
vagy mitmást tudott megenni.

Firenzében olyan hotelben szálltak meg, amely mellett az Arno vizesése
ágyudörgésként dübörgött egész éjjel s János, akinek amugy is
küzdelmesek voltak az éjszakái, kénytelen volt éjjel egy másik traktusba
költözni, ahová a vizesés csak állandó morgását küldte.

Turinban Kossuth Lajos házában jártak, szónokoltak is, folyton a
kormányzóról beszéltek, ami Jánosnak egészen uj volt, ő csak Kossuth
negyvennyolcas szereplését ismerte, ugy, ahogy az iskolai
történetkönyvekben meg van irva.

Genuára utóbb csak az emlékeztette, hogy igen sok alaguton át jutottak
oda s ő, akinek a feje fájt és nyitott ablak mellett állt folyton,
koromtól feketén érkezett meg. Töltöttek még egy-egy napot más
városokban is. János azonban még a nevüket is összecserélte volna, ha
beszélni kellett volna róluk, mert valamennyi várost egymásba futtatta
és egyformává tette az a sok kép, amit képtárakban, muzeumokban,
templomokban néztek meg, testületileg; mindig egy másik, de ugyanoly
furcsán, rosszul németül beszélő csicseróne magyarázata mellett.

Rómában hosszabb pihenő, a kiállitás látogatása, majd maga a konferencia
következett hivatalos estélyekkel. A Monte Pincsó fekete ciprusai a
temetőket és az eltemetett Adélt juttatták eszébe. Két nap egymásután
megint nagyon levert volt. Megjelent a király fogadóestélyén, de nem
látott egyebet, csak azt, hogy a király egy kis kurta, macskabajuszu
zsidó füszeres, akin egészen hihetetlen az egyenruha és még
hihetetlenebb mellette a nagy, erős, széles asszony, a felesége.

A pápai kézcsók is megmaradt a fejében, mert a pápa keze, melyről azt
hallotta, hogy fehér és finom: aszott sárgabőrü öregemberkéz volt. A
pápa beszélt is valamit, Jánosnak utólag mondták meg, hogy latinul, de
ő, gimnáziumi előtanulmányai ellenére is, mikor hallotta, azt hitte,
hogy őszentsége most is olaszul beszél, az a néhány szó annyira olasz
akcentussal zengett.

Végre elhangzott az ellenzéki vezér ama nagyszabásu beszéde, ez
alkalommal a legszebb olasz nyelven, amelyből a világ ujra megtudta,
hogy… illetve ujra nem tudott meg semmit. A nagyszabásu beszéd
tiszteletére még egy külön bankett is volt, ámbár, mióta Itáliát járták,
ugyis minden harmadik este bankettet ettek, de ezt a bankettet maguk a
magyarok rendezték maguk közt egy magyar hotelier éttermében,
halászlével, paprikás csirkével, turós csuszával, a tósztok magyarul
hangzottak el, mindössze az olasz sajtó képviselői nevében (akik megint
mind csupa pesti izraelita borbélylegényeknek tüntek fel János
szemében), volt egy olasz beszéd, amely magyarul mondott _ellyen_-nel
végződött s erre felelt viccesen egy öreg szabadelvü ugy, hogy ami olasz
szót tudott a makarónitól és a kamerieretől kezdve a lassáte ónyi
szperancáig, azt egymás mellé rakta s ezzel fejezte be:

– Evviva il re Vittorio Emanuele!

A nagyszabásu beszéd után a magyar küldöttek egy része, be sem várva a
konferencia végét, ki akarván használni az első osztályu szabadjegyét,
amely egész Olaszország területére szólt és minden küldött zsebében
ottlapult, tovább utazott Nápolyba és Sziciliába.

János velük ment, hogy ne kelljen még hazafelé fordulnia. De _ez_ az
utazás sem használt neki, a folyton kék ég a fülledt hőséggel, amely
alatta uszott, kezdett elszürkülni a szeme előtt. Pompéjibe,
Herkulánumba és a Vezuvra mentek, ami még fáradtabbá és életuntabbá
tette.

A Vezuv-napon ifjabb és öregebb honatyák, felhasználva azt az alkalmat,
hogy a vezérgróf, akit élükre osztottak Rómában, külön meg volt híva egy
angol diplomatához vacsorára, lányos házba vitték magukkal Jánost, aki,
bár hónapok óta aszkéta életet élt, nagyon kinosan érezte magát, mert
postatakarékpénztári évei jutottak eszébe, amikor maga, vagy más ifju
hivatalnokok társaságában – akik közül azóta sem látott egyet se – tiz
óra után rossz uccákba fordultak be és földszintes házak felé siettek,
amikből zongoraszó hallatszott.

Az egész világ _egy_ város.

Ez a hely, ha előkelőbb volt is, ugyanolyan volt. A zongora épp oly fád,
verkli-ritmussal szólt s épp ugy angol táncokat játszott, mint otthon. A
különbség csak az volt, hogy a selyem-ingek, festékes arcok,
feltornyozott frizurák, brutális parfőmök, most nem csábitották, hanem
émelyitették Jánost.

Egy feketehaju lány az ölébe ült. Jánosnak kinos volt, hogy a lány
fekete, de épp oly kinos lett volna, ha egy szőke ül az ölébe. Nem akart
kiméletlen lenni, hát türte a lányt, aki simogatta az arcát (amitől
Jánosnak hideg borsózott végig a hátán). A lány beszélt hozzá olaszul,
angolul, franciául, végre még egy kicsit németül is, János nem felelt,
nem mondta, hogy nem érti, végre elunta, fölkelt, ugy, hogy a lány
csaknem a földre csuszott az öléből, János adott neki egy kis aranyat és
kiment az uccára.

Még hallotta, hogy a lányok összeállnak és többen kiabálnak utána valami
ilyet:

– Ilszantó!

Az uccán várta meg társait, akik nagyon elégedetten jöttek ki a szerelem
házából.

Aztán Kápri szigetén jártak és Palermóba, onnan még lejjebb,
Szirakuzába, utaztak. Már augusztus volt, a honatyák egy része innen
visszatért. Egy egészen kis társaság elhatározta, hogy Maltába és
Gibraltárba megy és onnan, Spanyolországon keresztül, csak szeptemberben
kerül haza.

János ezekhez csatlakozott s mert pénze már fogytán volt, egyik
hazautazótól vett kölcsön háromezer lirát s azzal indult neki a tengeri
utnak.

*

A tenger szele, hulláma, az, hogy a hónapok óta tartó fülledtséget
egyszerre friss és erélyes levegő váltotta fel, az angol hajó tiszta és
szigoruan rendes élete a olasz lágyság és rendetlenség helyett, már az
első napokon váratlan változást okoztak Jánosnál.

Olvadt, zilált, szétfolyó lénye összeszedelőzködött és megerősödött.
Kezdte érezni magát és helyzetét az életben. Valahogy felderengett
benne, hogy ő valaki, hogy valamivé lett s hogy ebből következményeknek
is kell származniok. Leszámolt és kiegyezett gyászával, félre merte
tenni és boldogan mert vágyakozni a másik felé.

Ha nem társaival volt, akik most már kiválogatódtak, ugy hogy csak a
fiatalabb európaibb emberek maradtak e csoportban, ha nem társaival
volt, akkor a hajó legfelső fedélzetének elején ült egy heverőszéken,
mindig szembefordulva a hajó irányával, hogy viz és ég kékje, hajófutás
szele élesen csapkodjanak át rajta, ami kimondhatatlanul jót tett egész
lényének.

Elhatározta, hogy Gibraltárból egyenesen Pestre utazik és kicsavarja a
lányt, aki neki _kell_, a másik férfi kezéből. Férfiabbnak és erősebbnek
érezte magát amannál, biztos volt az eredményben.

Hogy mi van otthon, arról csak a többiek beszélgetéséből értesült eddig,
ő maga sehonnan cimet nem adott magáról, lapot nem olvasott. Azok az
információk, amik igy eljutottak hozzá, persze, nem vonatkoztak arra,
ami őt érdekelte volna. Most szeretett volna hireket kapni, de nem
lehetett s amit legjobban akart tudni, hogy Elza nem ment-e férjhez
azóta, azt kitől kérdezhesse meg?

Türelmetlen lett és vágyott haza. Energiát érzett magában és cselekedni
akart.

Igy értek Gibraltárba, ahol János még az erődbe se ment fel, hanem
elbucsuzott társaságától, még háromezer frankot kért kölcsön, vonatra
ült és Madridon és Párison keresztül, a lisszaboni és a keleti expresszt
használva fel, öt nap alatt hazautazott.

Sejtelme sem volt róla, hogy otthon milyen sajátságos események várnak a
megérkezésére.




XXII. FEJEZET.

Egy kis kulturtörténet

Május végén, János elutazása után alig néhány nappal, a Függetlenség
szerkesztőségében megjelent egy koros ur, hegyes magyar bajuszu és
Kossuth-szakállu:

– Doktor Fajjer Keresztély – mutatkozott be Prokeschnek, – a kolozsvári
egyetemen az állattan nyilvános rendes tanára.

Prokesch már hallott erről a professzorról, akinek a neve, furcsa két
jé-betüjével, az _eu_ helyett, sokszor fordult meg a lapokban. Fajjer
Keresztély a magyar tudományt hirdette, a nemzetiesség elvét a
tudományban, azt, hogy a filozófiát, a zoológiát s valamennyi többi iát
külön magyar szempontból kell látni, nézni, feldolgozni és tanitani.
Erről már sokat összeirkált Fajjer és még többet szónokolt, mert szónoki
természet volt, aki Kolozsvár politikai életében tevékeny részt vett s
mindig a legszélbalibb balon foglal helyet.

Fajjer előadta Prokeschnek, hogy milyen jó volna, ha a napilapok, melyek
a közvélemény igazi nyilvánosságát jelentik, foglalkoznának a magyar
egyetemek életével s főként ha támogatnák nyilvánosságukkal a kolozsvári
egyetemet, mely ott kint a végeken – igy fejezte ki magát Fajjer –
nemzetfentartó védőbástya szerepét játssza.

Prokesch bólogatott és helyeselte.

– És hogy’ méltóztatnék azt képzelni, hogy a sajtó, amely nem tulságosan
ért ezekhez a tanügyi, tudományos dolgokhoz, beleszóljon az egyetemek
életébe? – kérdezte a professzortól.

– Ha ne is szóljon bele, de legalább ismertesse. Hadd lássa a hazai
közvélemény s hadd lássa a külföld, hogy ott lent, a végeken komoly
tudományos munka folyik – és a professzor már nyult a zsebébe és egy
kéziratot vett elő belőle. – Ime, a beszámoló a kolozsvári egyetem
ezidei második félévéről, arról, hogy melyik szakot hány hallgató
hallgatta, melyik tanszék milyen előadást tartott.

Prokesch átvette a kéziratot, belenézett, látta, hogy nem hosszu, neki
mindegy volt, hogy folyik-e komoly tudományos munka a végeken, vagy az
öreg ur csak a saját nevét akarja-e megint megforgatni egy kicsit a
sajtóban, megigérte, hogy közölni fogja a kéziratot, sőt ezentul is
támogatni fogja a végek védőbástyáját és elbocsájtotta Fajjert.

Mikor az öreg elment. Prokesch még egyszer belenézett a kéziratba, hogy
hányszor fordul elő benne a Fajjer név, de mikor látta, hogy egyszer
sem, sőt az öreg még a cikk alá sem irta a nevét, meg volt elégedve a
professzor szerénységével s egy pillanatig azt hitte, hogy csakugyan az
a célja a közleménynek, amit Fajjer célul bejelentett. Végül lehetnek
becsületes emberek is a világon. Vagy ha másutt nem, legalább
Kolozsváron.

Ebben a hitben Prokesch ráirta a kéziratra: _Hafér_, ami, mint az olvasó
már tudja, annyit jelent, hogy egész mindegy, mikor jelenik meg a
dolgozat a lapban, tisztára a mettőr jóindulatától függ, hogy a
bennefoglaltak mikor kerülnek a nagy nyilvánosság elé.

Vasárnapig csakugyan szó sem volt arról, hogy Fajjer Keresztély
kézirata, a kolozsvári egyetem ezidei második félévének ismertetése
megjelenjen. Szombaton éjjel azonban Szeniczei, mint már annyiszor,
megint csirkefogást követett el, nem ment be éjszaka a redakcióba,
kéziratot sem küldött s Prokesch tizenkettő után áttelefonálta a
nyomdába, hogy dobjanak be a lapba valami hafért.

– Mit? – kérdezte a mettőr.

– Akármit – felelte Prokesch.

A nyomdában azonban csak két hafér volt. Remete Pálnak, a lirikusnak egy
hosszabb költeménye és a kolozsvári kézirat. A mettőr utálta a modern
költészetet, Remete költeményét is már másfél hónapja hevertette,
egyrészt, mert mikor szedésben olvasott belőle négy sort, a költeményt
ostobaságnak itélte, másrészt, mert tudta, hogy a vers megnemjelenése
borzasztóan fáj Remetének. Mikor tehát a szedő a Remete versét hozta a
tördelőasztalra haférnek, a mettőr némi undorral tolta félre a szedést:

– Ne ezt a verses virstlit, ettől megint falramásznak az olvasók. A
másikat.

A szedő a kolozsvári hafért hozta, a mettőr betördelte, a dolgozat
másnap reggel megjelent.

Prokesch csak nyomtatásban olvasta el egészen. Mindössze _egy_ gyanus
mondat volt benne, amely igy hangzott:

„A jogbölcselet tanszéke egyetemünkön tudvalevőleg csak átmenetileg van
betöltve. Nyilvános rendes tanár hiányában a kiváló ifju szociológussal,
Rózsa Rezső doktorral, aki nem a kolozsvári tudományos élet sarjadéka
ugyan, de mindenképpen disze főiskolánknak. Rózsa Rezső doktor
_Államelmélet_ cimen talán nem egészen kiforrt eszméket hirdetett,
olyanokat, melyek a praktikus életbe átszürődve nemcsak a mai államnak,
de a nemzeti életnek sem volnának hasznára. Rózsa Rezső doktor
Allamelmélete mindenesetre tudományos diszkusszió tárgyát képezheti még.
Kollégiumának terjedelme heti két tanóra volt“.

Prokesch azzal a hetedik érzékkel, amely minden ujságiróban megvan,
mihelyt végigolvasta a cikket, érezte, hogy az egész beszámoló ennek az
egy mondatnak a kedvéért iródott meg, bár abszolut semmit sem tudott sem
Rózsa Rezső kolozsvári tanszékéről, sem Fajjer Keresztély szándékairól,
azt mondta magában:

– Az öreg Tüz akar valamit ettől a Rózsától.

De azért valami különös fontosságot nem tulajdonitott az ügynek. Ugy
gondolta, hogy a Rózsa-féle Államelmélet nyilván nem olyan magyaros,
mint azt Fajjer Keresztély minden tudománytól megkivánja, s most az öreg
ur megrovási kalandban részesiti a fiatal tudóst.

Harmadnap azonban három fiatalember küldöttségileg jött fel a
Függetlenség szerkesztőségébe. Elmondták, hogy ők Rózsa Rezső doktor
hallgatói voltak Kolozsváron s megdöbbenéssel és felháborodással
észlelték, hogy tanáruk nemzetellenes tanokat hirdet. Látván, hogy a
Függetlenség éles szemét és mindenre kiterjedő gondosságát nem kerülték
el ezek az üzelmek, ők nyilatkozni szeretnének.

– Tessék – mondta Prokesch, – aki azt gondolta, hogy az ügy esetleg
érdekesebb, mint amilyennek látta s az óvatosságot és körültekintést
azért tartotta fölöslegesnek, mert a dolog nem tartozván az aktuális
politikához, nem baj, ha akárkinek van igaza benne. A jogászok
nyilatkozata is megjelent.

Másnap valaki – Kolozsvárról – ismertette Rózsa előadásának tartalmát.
Kivonatot és idézetet közölt belőle. Prokesch megröviditette a cikket és
kiadta.

A következő vasárnap a kolozsvári iparoskör gyülést tartott, melyen
megtagadott minden közösséget Rózsa Rezső doktor államelméletével. Erről
nemcsak a Függetlenséget, hanem a többi pesti napilapokat is
értesitette.

Egész héten mindennap volt egy nyilatkozat valahonnan.

A parlament már nem ülésezvén, semmi nagyobbszabásu elemi csapás, vagy
jobbfajta gyilkosság nem lévén, a lapok üresek voltak s Prokeschnek
tetszett, hogy a kavarodó ügy milyen olcsó és ingyen érdekességgé dagad.
Elküldött nyilatkozatokért a tudományos élet kiválóságaihoz.

A tudományos élet kiválóságai mindig a legnagyobb gyanakvással fogadják
az ujságirót, ha megjelenik náluk. Megmondani a véleményüket nem merik,
megtagadni a véleménynyilvánitást szintén nem. Tehát mind nagyon érdekes
mondatokat mondtak az intervjuőrnek, nagyobbára azt, hogy ők a fiatal
tudós államelméletét nem ismerik ugyan, de amennnyiben nemzetellenes,
annyiban eszük ágában sincs helyeselni azt.

Most már Budapesten is figyeltek a kolozsvári afférra. A budapesti
egyetemi ifjak Szent János köre is gyülést tartott és megbélyegezte a
hazafiatlan tudományt. Sőt a pesti egyetem egyik tanára, aki rendesen
ugyanazon a nézeten szokott lenni, mint a Szent János kör, tárcát irt a
Függetlenségbe az ujabb államelméletek veszedelmeiről.

Prokesch valósággal el volt ragadtatva a fejleményektől. A legnagyobb
örömmel nézte, hogy a többi lapok hogyan nem mertek hozzányulni a
kérdéshez. Rendes körülmények közt, ha valamelyik lapban valaki _ellen_
hadjárat folyik, akkor akad egy másik lap, amely az érdekesség kedvéért,
állást foglal az illető valaki _mellett_. Az első három héten nem
történt ilyen állásfoglalás, mert a lapok egyáltalában nem itélték
érdekesnek azt, hogy a kolozsvári jogbölcseleti tanszéken milyen tanok
hirdettetnek államelmélet cimén.

A negyedik héten, amikor nemcsak Kolozsvárról, hanem az ország egyéb
városaiból is kezdtek tiltakozó iratok érkezni részben a
Függetlenséghez, részben a többi lapokhoz is, már nem mert egyik lap sem
az áramlattal szembe fordulni. Három hét alatt kialakult az a vélemény,
hogy nemzetellenes tanokról, kicsit hazaárulásról van szó, a hazaárulót
megvédeni, mindig kényelmetlen és nagyon meggondolandó feladat.

A többi lapok tehát hallgattak és, bár boszankodva, átengedték a
kolozsvári pecsenyét a Függetlenségnek. Ugy vélték, hogy az egész akció
ugyis belefullad a nyár melegébe, s megszünik, mihelyt egy kis nagyobb
vasuti baleset, vagy családi tragédia, vagy más kedves skandalum
következik el a nyilvánosság számára.

Ebben azonban tévedtek. Prokesch sokkal jobb ujságiró volt, semhogy a
Rózsa-ügyet, ha már _ügy_ lett, elengedte volna aludni.

A negyedik héten, hogy a skandalumot ébren tartsa és pártatlannak
lássék, nyilatkozásra szólitotta fel magát Rózsa Rezsőt, aki eddig, bár
kissé csodálkozva, de meglehetősen közömbösen nézte a személye körül
duló háborut, melynek igazi okát is tudta.

Fajjer Keresztélynek, a magyar zoológia tanárának egy fia volt, aki
egyik székely városban középiskolában professzoroskodott. Ezt a fiát
szerette volna Fajjer annak idején a jogbölcselet tanszékére ültetni.

Nem is hitte, hogy a dolognak akadályai lennének, mert ritkán volt eset
arra a magyar közéletben, hogy egy érdemdus atyának ivadékától egy
stallumot csak azért, mert a fiu nem odavaló, megtagadtak volna.

Mégis az történt, hogy Rózsa Rezsőt hitták meg a tanszékre s Fajjer egy
kicsit piszkálni óhajtotta az ifju tudóst. Hogy ilyen nagyszerü botrány
lesz az ő kolozsvári beszámolójából, arra maga Fajjer sem számitott.

Mikor a skandalum megvolt már, akkor az öreg tovább verte a vasat s nem
restelt vidéki városokba is szétutazni, körök, egyesületek gyülésén
résztvenni, hogy a Rózsa-ügy minél nagyobb hullámokat verjen.

Rózsa tudta ezt, de nyliatkozatában még sem élt ezzel a személyes élü
érvvel, amely az egész harcot mingyárt más mederbe terelte volna. Ha
országunkban egy látszólagos közügy személyes térre megy át, akkor ott
kiéli magát és a személyes rész elsimulásával a közügy már a kutyát sem
érdekli. De Rózsa nem akart ugyanolyan eszközökkel csatázni, mint
ellenfelei, akik kezdtek nem is az államelméletről, hanem a lipótvárosi
zsidó fiuról beszélni, aki, mert amugy is hazátlan, most mások számára
is fel akarja dönteni a hont… és igy tovább, sokkal kiméletlenebbül és
gorombábban.

Ezenfelül Rózsa, mint minden igazi tudós, lenézte a napisajtót, a
tudatlan bömbölőt s magához méltatlannak tartotta, hogy a heccben saját
szavával is részt vegyen.

Rövid nyilatkozatot irt, melyben azt mondta, hogy az államelmélete
helyessége, vagy helytelensége felett való döntés, föltéve, hogy
tudományos tételekre nézve egyáltalában _kell_ dönteni, tartozhatik az
egyetemre, melyen előadásait tartotta, tartozhatik tudományos
kritikusokra, de azok közül is csak olyanokra, akik ebben a kérdésben
semminő melléktekintetektől nem vezettetik magukat, de semmiesetre sem
tartozhatik a napisajtóra, mely eddig az ő tanait csak hibás, vagy
szántszándékkal elferditett citátumokban közölte s még kevésbbé
tartozhatik vidéki iparos- és önképző körökre és temetkezési egyletekre.
Aki kiváncsi arra, hogy milyenek a veszedelmes tanok, amiket hirdetett,
annak ajánlja, hogy olvassa el az _Államélet_ cimü könyvét, melyben
részletesen és pontosan kifejti véleményeit, melyek két évvel ezelőtt
nyomtatásban is megjelentek az Akadémia kiadásában s a tudományos
kritika rostáján átmentek anélkül, hogy bármi megbotránkozást vagy
felháborodást keltettek volna.

Ez a nyilatkozat, ahelyett hogy elcsititotta volna a lármát, olaj volt a
tüzre. Felkutatták az Államelmélet cimü könyvet, amelyből két év alatt
mindössze negyvenhárom példány kelt el, széjjelkapkodták és – elolvastak
belőle három-négy oldalt, s abból ujabb vádakat olvastak Rózsa Rezső
fejére. Az egész ország mintha megbolondult volna, ugy vetette magát a
Rózsa-ügyre, a temetkezési egyletek most már ugy fogalmazták
határozataikat, hogy ők nem olvasták és nem is fogják elolvasni a
szennyiratot, de szerzőjét, a galád hazaárulót, mindenesetre átadják a
közmegvetésnek.

A felháborodás az Akadémia felé is elfordult. Megkérdezték tőle, hogyan
vetemedhetett a fércmü kiadására? Felszimatolták a könyv kiadásának
előzményeit s elkezdtek a nyilvánosság előtt táncoltatni koros
tudósokat, akiknek a foguk is vacogott rémületükben. A koncertben most
már kénytelen volt résztvenni a többi lap is, nehogy ugy lássék, mintha
a hazaárulást lényegtelennek s a hazaárulót fel-nem-akasztandónak vélné.

Egy egész kulturától elmaradt és elrugaszkodott cigány-naturalista
ország beteg barbárságának gyujtópontja lett a Rózsa-ügy.

Ami tanulatlanság, ostobaság, makacs bornirtság, céltalan gonosz indulat
és bárgyu járatlanság és tájékozatlanság eddig lappangva müködött a
közélet számos területén, az mind sietett a Rózsa-affér köré és
gyönyörködött a felkorbácsolt pocsolyában.

Mindez azonban csak a sajtóban és a nem-hivatalos nyilvánosságban
játszódott le.

Hivatalosan nem törődtek az egésszel, hagyták betegnek, lázasnak,
orditónak lenni az egész közvéleményt. A kolozsvári egyetem hallgatott,
az Akadémia lapitott, s a kormány talán nem is tudott az egészről.

Megtörténhetik, hogy az emberek ebben az országban az uccán ölik egymást
és erről a lapok hasábokat irnak össze, de a kormány még nem értesült
arról a kérdésről, mely miatt az emberek doronggal verik be a fejét
egymásnak.

Rózsa Rezső, noha egy kisse idegessé tette már ez a mértéktelen üvöltés,
s talán bántotta, hogy suszterlegények és egyéb entellektüellek
nyugodtan irhatják ki róla, hogy gazembernek tartják, augusztusban
leutazott Lellére és ott, mert a Balaton nem nyilatkozik, nagyon jól
érezte magát.

Gotthelf papa aggódott ugyan, s kényelmetlennek érezte, hogy az az ember
van épen az ő házában, akire, ha kimennek sétálni, a fürdővendégek
összesugva ujjal mutatnak, ezt mondván:

– Ez az a Rózsa, a hazaáruló.

De Elza terrorizált mindenkit, sokszor tréfásan kiáltott rá apjára:

– Papa, a hazaárulás magának nem szakmája. Maga sok mindenfélét árult
fiatal korában, de hazát még nem. Ne szóljon hát bele, mert nem ért
hozzá.

Ő maga néhányszor, ha már tulhangosak voltak a lapok, amikbe belenézett,
megkérdezte Rózsától:

– Mondja, Rezső, nem lesz baj ebből?

A fiatal tudós megnyugtatta:

– Nem, Elzus. Amig komoly emberek komoly helyről bele nem szólnak ebbe a
zsivajba, addig nincs semmi baj. Fél év alatt ugy elmulik az egész
botrány, mintha sohasem is lett volna a világon.

Elza hitt ebben, ahogy egyáltalában hitt Rózsa Rezsőben s szüleire
rákényszeritette, hogy ne csak ők maguk maradjanak szeptemberben Lellén,
hanem tartsák Rózsát is ott mindaddig, amig Kolozsvárra nem kell
utaznia, hogy előadásait megkezdje.

Igy álltak az események, mikor János szeptemberben Pestre érkezett,
azzal a szándékkal, hogy azonnal elmegy Gotthelfékhez, hogy lássa Elzát,
akinek a puszta látására is éhes és szomjas volt, s beszéljen vele
komolyan, ugy, ahogy eddig még sohasem beszélt.

Az első félórában értesült róla, hogy Gotthelfék Lellén vannak s a
második félórában azt is tudta már, hogy Rózsa ott van náluk, s ez,
egyelőre keresztezte a terveit. Ha a gyerekarcu ott van, ő hiába utazik
le, még ha kigondol is valami véletlent, ami Lellén való megjelenését
megokolná, ha a gyerekarcu ott van, ő ostobának, tudatlannak,
gyámoltalannak érzi magát jelenlétében. Meg kell várni, mig a gyerekarcu
elmegy onnan, vagy a család Pestre jön és Rózsa néhány napra Kolozsvárra
utazik.

Ez volt a terve Jánosnak, amig Prokesch-sel nem beszélt.

De Prokesch, mihelyt beszólt hozzá telefonon, azonnal audienciát kért
tőle a lakásán.

S ez a beszélgetés mindent megváltoztatott.




XXIII. FEJEZET.

Senki, az erélyes

Prokesch egy kicsit sértődötten csodálkozott rajta, hogy János az egész
Rózsa-ügyről a Függetlenség hatalmas kampányáról és diadaláról semmit
sem tud.

– Kedves báró – mondta Jánosnak tréfásan – igazán nem érdemled meg, hogy
egy ilyen kiváló lapnak a tulajdonosa légy.

– Nem olvastam lapot egyáltalán.

– Lapot „egyáltalán“ nem is kell olvasni, de a Függetlenséget most
mindenkinek hazafias kötelessége elolvasni.

– Seholsem láttam külföldön a lapunkat.

– Hm… ebben igazad van. A külföld még nincs megszervezve. Szólni kell
Vámoschernek, gondoskodjék róla, hogy a külföldi lapárusitó kioszkokban,
mert hallom, hogy ott kioszkokban árusitják a lapokat, a Függetlenség is
előforduljon.

– Jó – mondta János – majd szólunk Vámoschernek, de most folytasd, hadd
tudom meg, hogy mi történt hát?

Prokesch meglehetősen cinikusan foglalta össze az eseményeket. S ezzel
végezte:

– A nagy magyar Dreyfus-ügy tehát megvan. Lapunk, mely létrehozta,
ragyogóan megy, uton van arrafelé, hogy a legkeresettebb hirdetési
orgánum legyen, amint ezt Vámoscher külön előterjesztéséből meg fogod
tudni. Most még csak az hiányzik, hogy ezt a Rózsa Rezsőt az
Ördögszigetre internáltassuk és onnan egy ujabb kampánynyal
kiszabaditsuk.

János elgondolkodott.

– Te – kérdezte Prokeschtől – ismered te ezt a Rózsa Rezsőt?

– Nem én. Személyesen még nem volt szerencsém. De azt mondják, hogy
nagyon kedves, szimpatikus fiu.

– És azt hiszed, hogy amit tanit, az tényleg nemzetellenes?

– Honnan tudjam én azt? Én csak ujságiró vagyok, nem állambölcs.
Különben is mi közöm nekem ahhoz? A Függetlenség pártonkivüli lap,
minden véleménynek szabad teret nyit. Meg kellett tehát, hogy engedje,
hogy a hasábjain azt mondják: amit Rózsa Rezső tanit, nemzetellenes.
Jöttek volna azok, akiknek a jogbölcsészet a kenyerük és hivatásuk és
mondták volna, hogy ez nem igaz. De nem jöttek. Nem mondtak semmit.
Ennek következtében jogom van feltételezni, hogy amit a lapom mond,
igaz. Később a többi lapok is ugyanazt mondták. Mindenki ugyanazt
mondta. Nyilván igaznak kell lenni, amit mindenki egyhanguan és
véleménykülönbség nélkül mond.

János nem volt meggyőzve. Noha őszinte és jóleső kárörömmel hallgatta
végig, hogy Rózsát milyen baj érte és megelégedetten gondolt arra, hogy
a gyerekarcunak ez az egész hecc milyen kellemetlen lehet, szeretett
volna egy kis belső meggyőződést is ahhoz, amit a sajtóhadjárat nyomán
még megteendőnek vélt. Prokesch még egy érvet mondott:

– Nézd, ha te és a szerkesztőség és az egész zsurnalisztika és minden
ember Pesten, akivel én érintkezem, megállapodott abban, hogy engem nem
Proksaynak vagy Prokeschnek, hanem Kovács Sebestyénnek hivnak, akkor
énnékem le kell mondanom arról, hogy tényleg Prokesch a nevem, mert ha
ragaszkodom hozzá, végül elvisznek a Svarczerbe.

– Tudod mit – mondta Prokeschnek – küldd fel hozzám a lap bekötött
példányát, hadd olvasom végig az egész háborut.

– Ha parancsolod, a többi lapokat is elküldöm, mert amire még nem volt
példa a magyar sajtóban, minden sort, amit a Rózsa-ügyben irtak,
eltétettem, mint a Függetlenség diadalának emlékét. Egész szakkönyvtár
van együtt a Rózsa-ügyben. Jóska a szivar- és a cigarettakereskedését és
a maga két üveg sörét is ott tartja a szakkönyvtárban. Majd elküldöm
hozzád az egészet.

János két teljes délutánt töltött a lapok átolvasásával. Rettenetes volt
az a szeméthalmaz, amit, a sajtószabadság lapátjával, a fiatal tudós
fejére lapátoltak.

Jánost azonban az egész csak egy szempontból érdekelte. Lehetetlen, hogy
ezek után rövid időn belül Gotthelfék Elzát, ha még olyan zsarnokuk is,
Rózsának adhassák. Idő tehát mindenesetre van a cselekvésre.

Harmadnap Prokesch visszakérte a szak-könyvtárat s csak ugy mellékesen
megtelefonálta Jánosnak, hogy Rózsa holnap akarja Kolozsváron megkezdeni
a felolvasásait, de a lapnak azt jelentik Kolozsvárról, hogy nem biztos,
hogy ez megtörténik, mert a hallgatóság tüntetésre készül.

Ebből a közlésből Jánosban ismét csak az ragadt meg, hogy Rózsa
Kolozsváron van, e szerint már nincs Lellén, azonnal telefonált
Gotthelfékhez.

Csakugyan Pesten voltak már két napja. János bejelentette a látogatását,
annál is inkább, mert a szobaleány azt mondta, hogy csak a kisasszonyok
vannak otthon, az öreg nagyságosék átmentek Budára a csuzos Grosz
bácsihoz, aki vidékről jött el iszapfürdőzni és az Eszplanád-szállóban
lakik.

János azonnal kocsiba vágta magát és ment ki Gotthelfékhoz.

– Ó, o quelle surprise! – mondta mamzell Nitouche.

– Isten hozta – szólt csendesen Emma és nagyon melegen nézte a
látogatót.

– Maga is igyekezett – egészitette ki Elza nevetve és hozzátette: –
Nagyon megszépült, Szépember. Jöjjön, meséljen nekünk kalandjairól.
Szkilláról, Karibdiszről és egyéb veszedelmekről, amik egy ilyen
bolyongó Odisszeüszt érhetnek.

János majd lenyelte a szemével Elzát, aki elevenebb, frissebb, jobbkedvü
volt még annál is, amilyen azelőtt s valahogy asszonyosabb.

– Nincs mit mesélnem – mondta János – csak azért jöttem, hogy…

Elza félbeszakitotta:

Emmához és Nitouchehoz fordult:

– Gyerekek, vonuljatok ki. A vizit, örömmel látom, nekem szól.
Magánkihallgatás következik. Ugy-e, ezt akarta mondani?

János bólintott.

Nitouche már ment kifelé. Emma még egy szomoru pillantást vetett
Jánosra, ugy ment ki lassan, vontatott léptekkel.

Mikor egyedül maradtak, egy kis szünet volt. Azután János elkezdte:

– Elzácska…

– Komolyan akar beszélni velem?

– Nagyon komolyan.

– Hát kezdjük. Majd segitek.

– Köszönöm.

– Azt akarja mondani, hogy szeret?

– Azt.

– Hogy még most is szeret, bár elment felejteni.

– Igen.

Hallgattak egy kicsit. Elza jobblábát a balra vetette, hátradőlt a
karosszékben, ugy mondta:

– Ez szép.

– Ugy-e? – mondta halkan János.

– Nagyon megtisztelő, mindenesetre. Én semmiesetre sem vagyok szép…

– De szép.

– Nem vagyok az. De nyilván van bennem valami kedvesség, ami vonzza az
embereket. Magát biztosan.

– Nagyon.

– Meg akarja kérni a kezemet?

– Meg.

– Ezért most nem is haragudhatom. Amig maga csak szerkesztő ur volt és
Senkhynek hitták, azt hihettem, hogy csak a hozományom után szalad. De
most, amikor képviselő és báró, most nem kellene, hogy a zsidólány után
fusson, ha még ugy milliomos is a zsidólány apja. Kapna másunnan is
leányt. Szebbet mindenesetre.

János tagadóan rázta a fejét.

– Esetleg gazdagabbat.

János bólintott.

– Na látja.

– Nem látok semmit, Elzus, nem látok, nem hallok… szerelmes vagyok.
Nézze, Elzus… ne haragudjon, hogy beszélek róla… abból a másik dologból
most már ugy sem lehet semmi.

– Miért nem? – kérdezte Elza.

– Mert… mert… az most már lehetetlen.

– Gondolja?

– Ugy érzem.

– Látja, nem szép, hogy ezzel szomorit.

Jánosnak elkezdett a szive fájni. De azért tovább fájtatta. Tisztázni
akarta a kérdést:

– Ezek után nem mehet hozzá.

– Maga azt hiszi, hogy Rózsa tönkre van téve?

– Azt.

– Én nem hiszem. Ha hivatalosan be nem avatkoznak, ez az egész bolondság
elmulik, Rózsa jövőre már rendkivüli tanár lesz Pesten. Aztán rendes.

– Nem lesz. Lehetetlenné tették.

– Még nem – mondta szilárdan Elza. – Majd meglátjuk. És különben se
keverjük össze a két dolgot. Hagyjuk ezt. Maga megkérdezte tőlem, hogy
megkérheti-e a kezemet. Ez a beszélgetésünk lényege.

– Igen.

– És én megkérem magát, hogy várjon holnap délutánig. Gondolkodom és
megirom magának.

– Megirja? Nem szóval mondja meg?

– Megirom. Legyen nyugodt, a válasz délután ötig pontosan a lakásán
lesz. Pá, Isten vele, hagyjon magamra, hogy gondolkodhassam.

Elza fölkelt, kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, átkiabált a harmadik
szobába.

– Nitouche, Emma, gyertek bucsuzni. A báró távozik.

Elza azt hitte, hogy most utoljára látta ezen a helyen Jánost. A
határidőt csak azért kérte, hogy ne szóval mondja ki a nemet. Ahogy a
fiu a beszélgetés elején szerelmesen és gyámoltalanul nézett rá, az
meghatotta annyira, hogy ennyi kiméletre kötelezettnek érezze magát. Ugy
gondolta, hogy szépen, simogatóan megirja majd neki, hogy nem.

János is érezte, hogy csak a halálos itélet elodázásáról van szó.

Kezet nyujtott mindahármójuknak. A lépcsőn összecsikoritotta a fogát.

– Nem hagyom magamat! – mondta magában. És a fejében kongott az a
_még-nem_, amit Elza arra felelt, hogy Rózsát lehetetlenné tették.

Hát ha még nem, akkor majd. Most már mindenesetre.

Hazament, még egyszer végigböngészte a Rózsa-ügyet, mert a
szak-könyvtárat Jóska még nem vitte el a redakcióba, papirost vett elő
és jegyzeteket csinált. Nem is vacsorázott, annyira elfoglalta ez a
munka. Mikor készen volt a jegyzeteivel, akkor nekiült és irt. Eleinte
kicsit nehezen ment, mert egészen szokatlan volt neki ez a mesterség, de
aztán látta, hogy ő is ki tudja fejezni a gondolatait irásban, eszébe
jutott, hogy ha ezt korábban megpróbálja, akkor nem kellett volna minden
mondanivalóját Prokesch-sel irásba foglaltatnia. A Függetlenségnél
töltött volonteri első hónapja óta, amikor mindenki vele dolgoztatott,
most először végzett irással kapcsolatos szellemi munkát. El is fáradt
bele. De folyton fütötte az a gondolat, hogy ennek a munkának eredménye
lesz.

Mikor elvégezte az irást, megivott két pohár tokaji aszut s egy órától
reggel kilencig egyhuzamban álom nélkül aludt.

Reggel nagyon frissnek, erősnek és elszántnak érezte magát.

*

A parlamentben csak kevesen lézengtek. Szezón-eleji érdektelen üléseken
kevés kormánypárti és még kevesebb ellenzéki szokott megjelenni. A
Házban mindössze két miniszter volt jelen, a pénzügyminiszter, akinek
valaminő törvényjavaslatait tárgyalták és Füredy Fábián, aki unatkozott
a miniszteriumban, hát átjött a parlamentbe és itt még jobban
unatkozott. A pénzügyminiszter javaslatai egészen lényegtelenek voltak,
általános szürkeségek, amik egy évben száz-számra születnek, anélkül,
hogy valaki törődnék velük. Interpellációs nap is volt, de két vidéki
érdekü ellenzéki interpelláció készült csak, szintén olyan dolgok, amik
vizet nem zavarnak

Jánost, akiről tudták, hogy kint volt Rómában, az interparlamentárison,
néhányan üdvözölték:

– Hogy’ vagy, hogy’ vagy? nagyszerüen töltötted a nyarat, mi?

János megmondta, hogy a nyarat csakugyan nagyszerüen töltötte, más
érdeklődőknek azt is megmondta, hogy az a beszéd, amit a széphangu gróf
az interparlamentárison tartott, valóban nagyszerü volt s az ülésterembe
csak akkor ment be, amikor már a rövidnek igérkező ülés folyt.

Füredy Fábián barátságosan biccentett feléje a fejével, János
visszaköszönt, de aztán nem nézett a miniszterre.

Miközben az előadó ismertette a pénzügyminiszter javaslatait, János
fölment az elnöki dobogóra, lapozgatta az interpellációs könyvet, ugy
lapozgatta, mintha szórakozottan cselekedné, aztán beleirta a két vidéki
interpelláció után ezt:

„Frideczky János báró a kultuszminiszterhez, a tanszabadság ügyében“.

A jegyzők oda sem néztek. Kormánypárti képviselő nem szokott váratlanul
interpellációt beirni.

János visszament a helyére, várt, hogy a javaslatok tárgyalása
elfogyjon, s tizenkettő táján áttérjenek az interpellációkra.

Ez már féltizenkettőkor megtörtént.

Akkor az elnök jelentette, hogy a napirend véget ért, jönnek az
interpellációk, A jegyző olvasta őket. Mikor Jánoséhoz ért, kicsit
elmeresztette a szemét. De aztán olvasta.

A két miniszter felütötte a fejét, a kormánypárti néhány ember is
felfigyelt. Nem hallottak róla, hogy interpelláció készül a
szabadelvüpárt részéről

A pénzügyminiszter odahajolt Füredyhez:

– Mi ez? Mit akartok?

Füredy tájékozatlanul nézett át Jánoshoz, aki nyugodtan ült a helyén és
papirlapokat tett ki maga elé.

– Semmi – felelte a kollégájának Füredy Fábián – lényegtelen ügy.

– De megbeszéltétek?

Füredy kénytelen volt ezt felelni:

– Hogyne… persze… természetes…

És a szeme ujra János felé fordult ezzel a kérdéssel:

– Mit akarsz? És éppen tőlem? És mért nem szóltál?

János nem nézett oda.

Mikor aztán a két ellenzéki interpelláció leperdült, János fölkelt és
elkezdett beszélni.

A tanszabadságról beszélt általában s a miniszter taktikából, nehogy
meglássák, hogy egy váratlan interpellációról van szó, helyeslően
bólogatott. Erre a kormánypárti néhány jelenlevő részéről is elhangzott
egy-egy mondat után egy-egy száraz, kurta Ugyvan!

A kicsit hosszu és szárazon tartott bevezetés után egy ellenzéki, aki
unottan ült padjában és a körmét pucolta, közbeszólt:

– Gyönyörü tanszabadság, ami Kolozsváron történik. Arról beszéljen.

Ez a közbeszólás egészen mellékes volt, maga a közbeszóló sem gondolta,
hogy Frideczkynek csakugyan arról kell beszélnie. János azonban
odafordult és kissé emeltebb hangon mondta:

– Tisztelt Ház, arról akarok beszélni.

Ez meglepetés volt.

– Halljuk! Halljuk! – mondták az ellenzéki néhányak.

S aztán a kormánypártiak is mondták, mert azt hitték, hogy Füredy
interpellációt rendelt meg. Bár igaz, hogy legalább tegnap este
szólhattak volna a klubban, hogy több ember jelenjen meg az ülésen.

János tovább beszélt. Most minden mondata a szokásos formulával
kezdődött:

– Van-e tudomása a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak arról,
hogy…?

Füredynek kicsit nyitva maradt a szája, elnedvesedett szemekkel bámult
János felé. A szeme mintha ezt mondta volna, de egy egészen más ügyre
vonatkozóan:

– Van-e tudomásom róla? Van. De miért kérded? Hát illik ez? Uri dolog-e
éppen tőled, hogy megkérded? Mindenről volt tudomásom, csak nem szóltam.

Füredy meg sem értette az első pillanatban, hogy miről van szó, annyira
furcsán hangzott számára éppen ennek az embernek a szájából az a kérdés,
hogy neki van-e tudomása róla? János mondatait most már minden oldalról
hangosabban helyeselték. A folyosóról bejött néhány képviselő, aki az
ülés tartama alatt odakint kaszinózott. Egy ujságiró leszaladt az
ujságirók szobájába és a többieknek, akik ott nyugodtan huzigáltak ki
sorokat a _kék_-ből, ezt mondta:

– Eriggyetek fel, ottfenn furcsa dolog történik. Senki ur, a kolléga,
beszél.

– Módosit? – kérdezte egy öreg politikai riporter, de föl se nézett a
kékből.

– Nem. Interpellál.

– Az nem lehet. Nem volt bejelentve.

– Éppen az a különös. És nagyon kényelmetlen mondatokat mond. Nagyon ugy
néz ki, mintha _puccs_ volna.

Az öreg politikai legyintett a kezével, arra még nem volt eset, hogy
szabadelvü párti képviselő váratlanul és kényelmetlenül interpellálta
volna meg kormányát.

De a fiatalabbak felsiettek.

Az ülésterem már olyan hangos volt, amennyi lárma a jelenlevő kevés
embertől kitellett. Most már harsányabban szóltak közbe:

– Szégyen gyalázat!

– Nem lehet türni!

S János most már ennél a mondatnál tartott:

– Van-e tudomása a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak arról, hogy
tanszabadság ürügye alatt a kolozsvári egyetem egyik tanszékéről állam-,
nemzet- és _dinasztia_-ellenes agitáció folyik?…“

Füredy egészen megmeredten ült a helyén… Ez nagyon kinos volt, ez az
egész izé… és különösen, hogy a dinasztia… minek azt piszkálni?

De a kormánypárt, amely miniszterét eleinte bólogatni látta, élénken
helyeselt.

Mikor János befejezte, minden oldalról csaknem valamennyi jelenlevő
odament hozzá a gratulációs kézszoritással. Füredy Fábián, ismét csak
azért, hogy a látszatot föntartsa, szintén odament és kezet szoritott
Jánossal s ezt motyogta:

– Kedves barátom… Kedves barátom…

Mikor azonban az elnök beküldte hozzá az egyik jegyzőt, hogy tekintettel
a közérdeklődésre, amit az interpelláció keltett, akar-e azonnal
válaszolni rá, zavartan felelte:

– Persze… természetes… de nem ma…

Mire az elnök kijelentette:

– Az interpelláció kiadatik a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak.

Füredy a folyosón még odament Jánoshoz és szólt neki:

– Kérlek alásan… azt a mondatot… állam, nemzet… dinasztia… talán
módositani lehetne? Ha átnéznéd a kéket… Nemde?

– Kérlek alásan – mondta János, kezet szoritott a miniszterrel, de nem
ment le a gyorsirodába, ahol a revizorok szoktak azon fáradozni, hogy a
teremben elhangzott értelmetlenségeknek kezet-lábat adjanak, vagy
miniszterek és képviselők azon, hogy amit a teremben, mert nem tudtak
vigyázni a szájukra, elmondtak, azt elmondatlanná tegyék.

Esze ágában sem volt, hogy a dinasztiát kihuzza a beszédéből. Tudta,
hogy az a leglényegesebb benne.

Hazament, megebédelt, lefeküdt, várta Elza levelét és várta az
estilapokat.

Elza levele nem jött, s az estliapok előtt Prokesch rohant fel a
lakására:

– Óriási! – mondta Jánosnak. – Sőt nagyszerü! Hogy’ jutott eszedbe? Nem
is mertem volna inditványozni, hogy megtedd. Most van tulajdonképen
tálalva a Rózsa-ügy! Hallatlanul kinos a kormánynak, de neked mégsem
eshetik bajod belőle, mert kifelé nem mutogathatják, hogy valaki a
pártfegyelemnek az élét ennyire kicsorbitotta. Majd meglátod, mi minden
lesz ebből.

– Mi lenne? – kérdezte János, aki csak _egyet_ várt a felszólalásától.

– Azt én még kiszámitani nem tudom. Nézd majd meg az estilapokat. Én
megyek lapot csinálni, mert ma hallatlanul érdekes lesz a lapunk.

Prokesch elvágtatott.

Az estilapok csakugyan mértéktelenül felfujták az interpellációt.
Tisztitó viharról beszéltek, amely a tudomány oduiból kisöpri a
veszedelmes miazmákat és baktériumokat. Az üvöltés pártkülönbség-nélküli
volt. És most először ünnepelték Jánost vér a mi vérünkből kiáltással.

S mert Elza levele este nyolcig nem érkezett meg, János bement a klubba,
ahol mindenki tisztelettel vegyes szorongással nézett a lázadóra. Itt
most már tudták, hogy az interpelláció előkészitetlen volt s hogy Senki
ur akar valamit.

Az öreg Frideczky gratulált az ifju Frideczkynek:

– Bravó! – mondta – husz év óta nem… husz év óta nem… Legalább nekem
szólhattál volna… De én félretolt ember vagyok… Nem szép tőled… De azért
örülök.

És vitte volna sakkozni Jánost, ha Füredy és a miniszterelnök nem viszik
el tanácskozásra.

– Te ugyan nem szóltál nekünk… nem tárgyaltad meg velünk, – mondta a
miniszterelnök – de mi értjük a fiatalság hevülését… Az éppen az ereje.
Mi mindenesetre megbeszéljük veled, hogy Fábián barátom mit válaszoljon.
Nagyon kényes… roppant kényes… a dinasztia miatt…

Füredy meg sem emlitette, hogy ő szólt délelőtt Jánosnak, hogy a
dinasztiát utólag hagyja ki a beszédéből.

És tanácskoztak, hogyan intézzék el ezt a nagyon kényes, roppant kényes
affért.




XXIV. FEJEZET.

Elza

Gotthelf papa a Lloyd estilapjából értesült a Rózsa-ügy ujabb
fordulatáról. Délután öt felé járt az idő és Gotthelf bekérette magához
Elzát. Mire a lány megjelent, a mama is ott volt. Az öreg átnyujtotta a
lapot a lányának.

– Olvasd csak el, fiam, hogy mi áll itt.

– Papa tudja, hogy nem olvasok németül.

– Jó, jó, lányom, ezt olvashatod németül is. És ha kiváncsi vagy rá
franciául, talán fordittasd le a kisasszonyoddal.

– És éppen most irok egy levelet is, amelyikben mindörökre lemondok
arról, hogy báróné legyen belőlem.

Gotthelfné sóhajtott, Gotthelf ferdén nezett ki a cvikker alól, amit
olvasáshoz mindig feltett. Aztán megjegyezte:

– Arról még ráérsz lemondani. Arról sohase késel el.

Elza már olvasott. Egyre nagyobb meglepetéssel szedte a szemébe a
sorokat. Az arca szine sápadtabb lett egy kicsit s mire az olvasmánynak
vége volt, egy nagy könycsepp ült a szeme sarkában. Letette a lapot és
nézett a szüleire. A mama beszélt, akit, mielőtt megjelent, Gotthelf
informált.

– Látod lányom… mi nem vagyunk olyan müveltek és nagyszerüek, mint ti
vagytok… Mi nem végeztünk annyi iskolákat és gimnáziumokba se jártunk…

Elza már nem figyelt oda, már gondolkodott. Egyében.

A mama folytatta még:

– De az biztos, hogy mi a te javadat akarjuk. Lásd be, Elzám, hogy
eztet, ezzel a fiatal tanárral, azért most mégse lehet… Nem lehet most,
mindenesetre várni kell, amig… amig…

Gotthelfné nem tudott egy határidőt mondani. De nem is volt szükség rá.
Elza már közbeszólt, megmentette szüleit a további érveléstől.

– Ne is beszéljünk róla, anyus. Hát nem. Jó. Majd valami mást csinálunk.

– Mit akarsz csinálni?

– Azt még nem tudom. Majd megmondom.

– De _ezt_, ugy-e nem?

– Nem, anyus, nyugodt lehetsz.

– És az a levél?

Elza elgondolkodott.

– A levél mindenesetre nem megy még el. Majd gondolkodom rajta, hogy mit
irjak.

És Elza nem küldött Jánosnak aznap levelet.

Visszament szobájába, lefeküdt egy kerevetre, befurta a fejét a
selyemvánkosok közé és ugy gondolkodott. Estig. Akkor fölkelt, eltépte a
félig megirt levelet, hamar megirt egy másikat Kolozsvárra, megmosta az
arcát és nagyon jókedvüen vacsorázott a családjával.

Asztal fölött nem esett szó a Rózsa-ügyről.

Ugyanekkor folyt a tanácskozás a klubban a miniszterelnök és Füredy és
János közt. A tanácskozás folyamán az a furcsaság derült ki, hogy a
lázadó nem _akar_ semmit. A miniszterelnök mindenféle elintézési módokat
proponált és János mindegyikbe beleegyezett. Egyelőre, nem kapván
választ Elzától, nem volt tisztában vele, hogy mit akarjon. A masinából
kirobbant a feszitőerő, ujabb fütőanyagra lett volna szükség s az még
nem jött meg.

A miniszterelnök és Füredy a legnagyobb megnyugvással hagyhatták abba a
tanácskozást.

Csak azt felejtették ki, hogy az interpelláció révén a másnap reggeli
bécsi lapok is irnak az esetről. Valóban irtak is. És délelőtt tizkor
már a miniszterelnököt a kabinetiroda Bécsbe kérette. A király koránkelő
ember volt. A miniszterelnök bement a parlamentbe, még egyszer összebujt
Füredyvel, aki aztán válaszolt János tegnapi interpellációjára.
Elmondta, hogy a kormány, amelynek mindenről igenis van tudomása, és a
kolozsvári ügyről is volt tudomása, éppen a tanszabadság alapelvén
állva, várt eddig a beavatkozással. Azonban megnyugtathatja a
felháborodott közvéleményt, hogy amennyiben olyan tanok terjeszttettek,
amelyek stb… annyiban a kormány legszigorubb intézkedései nem fognának
elmaradni.

Ez megint pártkülönbség nélkül tetszett mindenkinek. S a miniszterelnök
mehetett Bécsbe, mert minden lehetőség nyitva volt és ha ott fent
akármit kivánnának, azt lehet mondani rá, hogy az intézkedés éppen abban
az irányban már megtörtént, csak még nyilvánosságra nem került.

Mikor a Házból hazament János, otthon már egész csomó üdvözlő táviratot
talált. Es a délután folyamán egyre érkeztek. Testületek és magánosok
üdvözölték a magyar hegemónia lánglelkü bajnokát, az elnemzetietlenedő
ország nemzeti lelkének harsány szószólóját. És igy tovább; a táviratok
nagyon emelkedetten tudták kifejezni magukat.

János már fel sem bontotta őket. Csak délután ötkor jött meg, amit várt.
Elza levele.

János tudta, hogy mi van benne, vagy azt hitte, hogy tudja, de azért a
szive a torkában és a halántékában vert, miközben kibontotta.

De nem lemondás volt; nem. Meghivó. Azonnalra. Egy kis beszélgetésre.

Mikor Elza délelőtt bejelentette a szüleinek, hogy meg fogja hivni
Jánost és hogy minek fogja meghivni, az öregek az első percben,
ösztönszerüen, nem mertek örülni a fordulatnak.

– Meggondoltad, lányom? – kérdezte Gotthelf-mama.

– Meg, anyus, meggondoltam.

– De tegnap még máskép gondolkoztál.

– Azért nincs ma tegnap, hogy ma mást gondolhassak.

Gotthelf-papa megcsókolta a lányát. A bárónét csókolta benne.

A mama még aggódott:

– De… hát… – kérdezte egy kicsit bizonytalanul – szereted?

– Kit?

– A bárót.

Elza nevetett:

– A bárót mindenki szereti.

A mama megkockáztatta:

– Igen, igen… de te?… te is?

Elza megint nevetett:

– Ha mindenki szereti és én nem volnék mindenki, az sem volna baj, mert
én viszont a felesége leszek. Ez elég lehet egy embernek, még akkor is,
ha báró.

Ez a felvilágositás nem nagyon tetszett Gotthelf-mamának.

Mikor János megérkezett, Elza mingyárt magával vitte a szalónba. És
megint ő kezdte a beszédet. S a hangja vidám volt, a modora játékos,
egész-maga a kedvesség és a kivánatosság. Csak a szemében lobogott
valami, ami egyéb volt, mint az eddigi pajkosság, csufondárosság és
életkedv. De azt a valamit János még nem láthatta. S ha látta volna, sem
tudhatta volna, mi az.

– Ide hallgasson, Szépember – mondta Elza – jól figyeljen rám és ne
reszkessen, mint egy diák…

– Nem reszketek – próbált János is könnyed lenni.

– Vagy annyira szerelmes belém?

János nem felelt.

– Különben – mondta a leány – gondolhattam. Én láttam, hogy szeret, de
hogy _ennyire_ szeret, azt még sem képzelhettem.

– Nagyon szeretem – fakadt fel megint őszintén Jánosból, aki örült, hogy
nem kell komédiáznia.

– Hát ha olyan igen-nagyon szeret, akkor báróné leszek.

János csaknem elszédült az örömtől. A leány már tovább beszélt:

– Ebből láthatja, hogy nem lehet büntetlenül megkérni leányok kezét. Az
illető, még-olyan komplikált körülmények közt is, ki van téve annak,
hogy megkapja a kezet. Tessék, a magáé!

Elza nyujtotta a kezét János felé.

János ráhajolt és megcsókolta.

A leány hamarabb huzta vissza a kezét, mint ahogy János szerette volna.

– Maga, persze, azt hiszi, hogy most már minden rendben van.

– Hát nincs?

– Dehogy is van! Most jön a tárgyalás a szülőkkel. Az üzleti rész. Engem
nem lehet olyan romantikus alapon elvenni, hogy „elviszlek ugy, ahogy
vagy, egy szál… pongyolában is“. Velem hozomány jár. Nem is kevés.
Menjen, tárgyaljon az öregekkel. Figyelmeztetem, hogy egymillió
koronánál kevesebb készpénzt el ne fogadjon…

– Elzácska, ne beszéljen ilyeneket!

– Egyelőre azt beszélem, amit akarok. Nincs uram és parancsolóm.

– Nem is lesz… – tette hozzá kedvesen János.

A lány megrázta a fejét, az a különös lobogás a szemében erősebb lett,
de csak egy pillanatra, amig kimondta:

– Érdekes volna, ha megpróbálná valaki.

De aztán ujra nevetett.

– Na, menjen és állapodjon meg az öregekkel. Nem lesz nehéz dolga. Azok
is szeretik magát.

– Még ki? – fordult vissza tréfás örvendezéssel János.

– Mindenki ebben a házban – mondta a lány. – Például Nitouche… és… és…

Elza az ujjain kezdte számlálni, de Nitouche után abbanhagyta s csak ezt
tette hozzá:

– Menjen már, mert még elpirulok!

Az öregekkel csakugyan könnyü dolga volt Jánosnak. Gotthelf-papa
hihetetlenül adakozó kedvében volt. Nem is beszélt kisebb pénzről, mint
egymillióról. Ő maga ajánlotta fel, hogy megveszi gróf Collado-Thurn
fasori kis palotáját, amely egész berendezésével együtt eladó – ő már
régen szemet vetett rá ebből a célból –, két autót vesz a fiataloknak és
évi negyvenkétezer korona apanázst is ad. Hogy miért éppen
negyvenkettőt, János meg sem kérdezte. Gotthelfné kelengyéről beszélt,
nagyszabásu háztartási beszerzésekről, amik egy ilyen nagyuri házhoz
kellenek majd s amik Jánost mind nem érdekelték. A végén Gotthelf-mama
megölelte és megcsókolta Jánost, Gotthelf pedig némi bocsánatkéréssel a
hangjában igy bucsuzott tőle:

– Szervusz, édes fiam!

Mikor az öregek Jánost átkisérték a szalónon, az előszoba felé, Elza már
a szobájában volt, ellenben Emma ott ült, véletlenül. Gotthelf
megszólitotta a kisebbik leányát:

– Na mit szólsz? Mit szólsz? A sógorod! Most aztán te jössz, kicsikém.

Emma fölkelt, Jánoshoz lépett, feléje nyujtotta a kezét:

– Gratulálok – mondta csendesen és még csöndesebben, hogy az öregek meg
ne hallják, hozzátette: – Hát mégis megkérte, Jánoska?

Ez a Jánoska nagyon megütötte János fülét. Nagyon puha és meleg szó volt
és egészen ugy hangzott, mint ahogy annak idején Adél mondani szokta.

De ez a megütődés csak egy pillanatig tartott, a másik pillanatban már
kibuggyant Jánosból a boldogság:

– Olyan boldog vagyok, Emmácska! – mondta a leánynak és egy önkéntelen
mozdulattal átölelte. A leány majd elájult a karja közt.

János elment, Gotthelf-pár repesve, Emma reszkető térddel ment vissza a
lakásba.

Elza a szobájában volt és hangosan fütyörészett, az ablakon kinézve.
Mikor Jánost meglátta az uccán, az iróasztala fiókjához szaladt, kivett
belőle egy kis gyöngyháznyelü játékrevolvert és a két ablaküvegen át
ráfogta a távolodó magas férfialakra.

Amig János a sarokig nem ért, Elza folyton célzott rá s ahogy az egyik
szemét eközben behunyta, az arcán a legnagyobb gyönyörüség ömlött szét.

Aztán eldobta a revolvert, amely üres volt és ezt mondta félig hangosan:

– Ez nem is vinne odáig!

És tovább fütyörészett.




XXV. FEJEZET.

Doktor Senki

Kétheti mátkaság következett, János életének legboldogabb ideje. Noha
csaknem egész délután Gotthelféknál tartózkodott mindennap, egészen vak
volt, semmit sem látott. Sem azt, hogy Elza ugy dorombolja körül, mint
egy macska, mesterségesen széditi, hóditja, bolonditja, sem azt, hogy
Emma ugy jár körül a házban, mint egy árnyék, némán és bánatosan, sem
azt, hogy Gotthelf mama növekvő idegességgel nézi a körülötte
lejátszódókat. Az anyai ösztön kezdte megsugni Gotthelfnének, hogy itt
valami egyéb folyik le a szeme előtt, mint egy rendes, boldog mátkaság,
hogy itt nincs minden rendben, hogy az a fülledt melegség, ami Elza
viselkedésén át a házat megtölti, inkább zivatar előtti hőség, mint a
szép derüs idő kisugárzása. De Gotthelf mama alapjában sokkal egyszerübb
női lény volt, semhogy Elza komplikált viselkedését megérthette volna.
Azt mindenesetre furcsállotta, hogy Rózsáról és a Rózsa-ügyről, amiről
azelőtt annyit beszéltek, most nem esik szó. Elza, ugy látszik,
ráparancsolt Nitouchera is, a hugára is, hogy vigyázzanak a szájukra.

Pedig kint, az ugynevezett fórumon, tovább kavargott az affér. Ha
Jánosnak a mátkaság még meghagyta volna egy kis józan eszét, az a kevés
is elkábulhatott volna attól, ami körülötte történt.

János nyilvános köszönetek és hangos üdvözlések központjává lett.

Az ellenzék tudta, hogy a kormánynak zavarai vannak a Rózsa-ügyből
kifolyólag. S miközben nyakra-főre dicsérte a kormánypárti képviselőt,
kiabált a felelősségrevonás után.

A kolozsvári egyetem vizsgáló-bizottságot küldött ki, amely Fajjer
Keresztély tevékeny részvétele mellett, elfogulatlanul megvizsgálta a
Rózsa-ügyet, sürgős felterjesztést intézett a minisztériumhoz s egy hét
sem telt bele, megtörtént az, amire évtizedek óta nem volt példa:
megvonták a _venia legendit_ Rózsa Rezsőtől. Az egyetem törölte
professzorai listájából.

S mert az egyetem most már tudta, hogy fölfelé mi kellemes, egy lépéssel
tovább ment. Frideczky János bárót, a tófalusi kerület képviselőjét, a
hazafias tudomány védelmében kifejtett munkássága csekély jutalmaképpen,
a kolozsvári egyetem diszdoktorává nevezte ki s elhatározta, hogy az
erről szóló diplomát küldöttségileg adja át az ünnepeltnek. A
küldöttséget az e. i. rektor vezeti, de az ünnepi szónok Fajjer
Keresztély, a hazafias zoológus lesz.

E nap délutánján Elza tuláradóan jókedvü volt, alig lehetett birni vele.
Doktor Senkinek szólitotta a vőlegényét s kijelentette, hogy nászutról
szó sem lehet.

– Roppant örülök ennek a doktorságnak, báró ur! – mondta Jánosnak.

– Miért, Elzácska?

– Mert kaptam egy cimet, amin jóizüen szólithatom. Csak nem bárózhatom
az uramat. Viszont a Szépembernek is vége, mert a férjemet sem nem
tarthatom, sem nem mondhatom szépembernek.

– A keresztnevem… – proponálta szerényen János.

– Ugyan menjen! A maga nevei közt az ember nem tudja, mi az eredeti, mi
a szerzemény. Mindig gyanakodva nyulok hozzájuk. Erről a doktorságról
ellenben pontosan tudom, hogy kapta, érdemei vannak rá, hát ezt
használom.

– Az érdemeim, Elzácska… bolondság!

– Dehogy is! S éppen az érdemei és a bokros teendői miatt nem megyünk
egy lépést sem Pestről. Nevetséges volna, hogy éppen a legnagyobb
zürzavar közepett, maga, a főbálvány, elszaladna innen. Gerlicézni.
Hová? A Riviérára. Én már ugyis voltam a Riviérán és maga még ugyis lesz
ott. Mért mennénk éppen most?

– Olyan szép volna!

– Higyje el, hogy a nászut elavult és értelmetlen intézmény. Az ember
otthon tud a legboldogabb és a legboldogtalanabb lenni. Itthon
maradunk!…

– Elzácska! – kérlelte János.

– Ez az első számu kivánságom s mingyárt _ezt_ nem akarja teljesiteni?

– Az más – mondta János és nem erősködött tovább. Neki csakugyan mindegy
volt. Ugy érezte, hogy az a pillanat, mikor ezt a nőt átölelheti, akkor
is elképzelhetetlenül édes lesz, ha a hajléktalanok menhelyén, vagy egy
cselédszoba nyoszolyáján következik be.

*

A politikában pedig gördült a kő, amit Prokesch elinditott s amit János
megrugott, hogy gyorsabban guruljon lefelé. A _venia legendi_ megvonása
körül belső komplikációk támadtak. A kultusz államtitkár, Merényi
Viktor, egy klerikális gondolkodással meggyanusitott, nagyon hideg ur,
de talpig ur, fölkereste Füredyt és ezt mondta neki:

– Kérlek szépen, azért jöttem be hozzád, hogy már egyszer velem is
beszéljetek a kolozsvári ügyről.

– De parancsolj – mondta nagyon szivélyesen Füredy gróf.

– Ezt az ügyet ti az utóbbi hetekben politikai alapon kezeltétek.

– Ha egyszer politika fejlődött belőle!

– Kérlek. De most már talán elég volna belőle.

– Miből?

– Abból, hogy itt büntetőexpediciók mennek ártatlan emberek ellen s
aztán népünnepélyt rendezünk, ökörsütéssel, elesett, sőt nem is elesett,
hanem kivégzett emberek holtteste felett.

Füredy nem értette ezt az erélyes hangot. Nézett az államtitkárjára, aki
nagyon higgadtan beszélt tovább:

– Kérlek, a politikán tul, vagy innen, van ennek az ügynek tudományos
része is. Bennünket talán az is érdekelhetne.

– Feltétlenül.

– Olvastad te azt a Rózsa-féle államelméletet?

– Eddig nem, kérlek. Igazán nem volt időm.

– Sándor olvasta?

– Azt nem tudom. De aligha.

– Na látod. Hát én olvastam. Nincs benne egyéb, mint aminek minden olyan
államelméletben lenni kell, amely nem csukja be a szemét a jogbölcselet
ujabb és legujabb fejlődésével szemben.

– De kérlek… az az elmélet nemzetellenes… és dinasztia-ellenes.

– Ki mondta neked?

– A közvélemény… az interpelláció…

– Szóval: az a ti senkitek és a többi senkik. Én elárulom neked, hogy az
az államelmélet csak annyiban nemzet-ellenes, amennyiben nem a _mai_
értelemben vett nemzeti államot veszi alapul.

– És a dinasztia?

– Dinasztiáról szó sincs egy államelméletben. Uralkodóról van benne szó,
mindenkori uralkodóról, s aki az államot, mint egészen magas egységet
kezeli, az uralkodót is alárendeli ennek az egységnek.

Ehhez Füredy grófnak nem volt kedve hozzászólni. Merényi folytatta:

– A _venia legendi_ megvonása, amit terveztek, már annyira gyilkosság,
hogy még a politikai szempont sem igazolhatja. Ezt én már határozottan
ellenzem.

– De kérlek, talán…

– Ellenzem – mondta nyugodtan Merényi és már el is bucsuzott.

Az intézkedés, a miniszterelnökkel való tárgyalás után mégis megtörtént.
S ez a kormányon belül uj helyzetet teremtett.

Volt valaki, aki azonositotta magát Rózsa Rezsővel. Ha tehát a
közhangulat fent és lent az marad, hogy _áldozat_ kell, volt kit kidobni
a kormány hajójából.

Füredy gróf nagyon kellemetlennek érezte; a miniszterelnök roppant örült
neki.

S mert a _venia legendi_ megvonása után sem lett csend – az államtitkár
jól látta előre, hogy győzelmi ünnep következik és az ellenzék részéről
a helyzet kiaknázása – s a miniszterelnököt még egyszer felcitálták
Bécsbe, hogy mondja meg, ha a kellő intézkedések már megtörténtek, a
közvélemény miért nem nyugszik meg s miért kutat további felelősek után,
a miniszterelnök igen nagy örömmel vitte Bécsbe Merényi Viktor
lemondását, amit az államtitkár mingyárt e megtorlás nyilvánosságra
hozása után adott át, de amelylyel a miniszterelnök még taktikázott
kissé.

Merényit megkérte, hogy lemondását ne publikáltassa, az ellenzéki
vezéreknek pedig, akiknek számára most már szintén ügy lett a Rózsa-ügy,
megmondta, hogy még egy nagyfontosságu s döntő jelentőségü személyi
változás készül, csak nehézségei vannak még a kormánynak, mert nincs
minden adat a kezében azzal szemben, akire a koncentrált felelősség
sulya hárul.

A miniszterelnök, aki nem volt hazug ember, de viszont az egyenes utat
abszolut járhatatlannak tartotta a politikában s ennek következtében
_egy_ igaz szó az ajkát soha el nem hagyta, befelé meg volt riadva
kicsit; ezt az affért már-már alkalmasnak itélte arra, hogy az egész
kormánynak végzetes bajt csináljon, a miniszterelnök, mondom, most már
taktikázott, mert noha egyike volt Magyarország legrégebben kormánykodó
államférfiainak, nagyon szerette volna, ha temetése a várbeli sárga
palotából történik, ha ez a temetés még nagyon messze volna, akkor is.
Bár igazán nem lehetett volna azt mondani a miniszterelnökre, hogy a
hatalomhoz ragaszkodik. Olyan miniszterelnök, akiről ezt el lehetett
volna mondani, még egyáltalában nem is volt Magyarországon.

Mindeme belső változásokról gróf Füredy Fábián hüségesen referált
Jánosnak, aki a szabadelvü párt fiatal tagjai közül a
legreménynyel-teljesebb ifju politikussá lépett elő s aki e
referátumokkal, a saját fontosságával a közéletben s az egész
Rózsa-ügygyel szivből gát és életuntságát, mely már-már az öngyilnem
törődött, sőt jó öszötne azt sugta neki, hogy most, amikor ő már
megkapja azt, aminek a meg-nem-kapása miatt a boszuhadjáratot
elinditotta, tenni kellene valamit, hogy az ügy ezekben a nagy
arányokban talán még se folytatódjék. Azonban ehhez már több energia
kellett volna, mint amennyit Jánosban a boldog szerelem meghagyott. Ő
voltaképpen azt cselekedte most, hogy kifeküdt a boldogság napfényére és
süttette magát vele s hogy körötte mi történik, azt legfeljebb ha
tudomásul vette, beleavatkozni az eseményekbe már megint képtelen lett
volna. Ha Prokesch tudott volna János belső viharzásáról, ami az ujabb
események megtörténésének oka lett, segitett volna helyes tanácscsal, de
mert nem tudott róla s azt hitte, hogy az eddig mindig csak mozgatott
ember most önálló mozgásuvá lett; s bizonyos hiusággal nézte az embert
is, az eseményeket is: minden, ami történt, egy józaneszü tanácsadó
beavatkozása nélkül történt, Rózsa Rezső nevére mind több elitélés,
káröröm, közmegvetés halmozódott s ez János magánéletének egét kezdte
köröskörül dagadozó, fekete felhőkkel megtölteni, lent, a láthatár
szegélyén.

De ő feküdt a napsütésen, nézett fel a fénybe és nem vett észre semmit.

*

A fasori palota első emeleti hálószobájára vonatkozóan Gotthelf-mamának
az az ötlete támadt, hogy abból a grófi berendezés a padlásra hordandó.

– Ki tudja, mik történtek már ott, – mondta a mama – jobb, ha az ember a
saját hálószobájában alszik. Láttam egy nagyszerü hálószobát a városban.

– A mama babonás – mondta Elza. – De ha a mamának ötlete van, nekem is
van. A hálószoba mellett egy női öltözőszoba következik, oda bevitetem
én az én egész leányszobámat.

– Az is nagyon kedves lesz – vélte a mama.

Elza még nevetve hozzátette:

– Jobb, ha az ember a saját hálószobájában alszik.

– Az ágyadat is akarod? – kérdezte Gotthelfné, de már nem helyeslően.

– Azt is, persze.

– Hm… az fölösleges – itélkezett a mama.

Elza vidáman felelt rá:

– Minél több ágy van egy házban, a házasság annál boldogabb.

– Ezt megint könyvből tanultad, lányom, – mondta Gotthelf – de ha már
ezeket csináljátok, akkor okozzatok egy kis örömet az én János fiamnak
is.

(Igy, ha maguk közt voltak, Gotthelf mindig az-én-János-fiamnak nevezte
Jánost.)

– Még több örömet, mint amennyiben uszik? – kérdezte Elza.

– Na igen, ugy gondolom, hogy ha már te a te szobádat odaviteted a
palotába, vigyétek el az ő legkedvesebb tárgyait is oda. Legyen neki is
egy szobája a régi holmijából.

Elza helyeselte. Gotthelf mama megszavazta s mikor Jánosnak elmondták a
három ötletet, egyiknek jobban örült, mint a másiknak. Ezekben a
napokban különben is csak örülni tudott.

Gotthelf mama ajánlkozott, hogy másnap fölmegy Jánoshoz, összeválogat
egy szobára való berendezést, János megkérte Elzát, hogy ő is jőjjön,
segitsen. Elza kedves csináltanszent arcot vágott:

– Ahh – mondta – lehetetlen! Legénylakásra én? Frideczky báró mátkája?

– A vőlegénye lakására – mondta János.

– Majd meggondolom, – felelte Elza – a mama mindenesetre elmegy, neki
már nincs vagy még nincs érzéke az iránt, hogy legénylakásra nem járnak
urinők. Esetleg én is odamegyek, mert én már tudom, hogy legénylakásra
csak urinők járnak.

Gotthelf papa az ilyen beszédekre fejet csóvált és a szeme sarkából Emma
felé nézett, mert nagyon nem szerette, hogy ilyesmit a kisebbik leány
előtt mondanak

A vizit határozatba ment s János aznap éjjel, az első elalvás után,
ijedten ugrott ki ágyából. Eszébe jutott a másnapi vizit, hogy esetleg
Elza is eljön, felgyujtotta a villanyt és körülnézett a szobájában. Az
iróasztalán Adél egy nagy arcképe állt s a falon is Adél két képe
lógott. Az egyik egy furcsa plein-air, amit a Csernáék mütermébe járó
egyik fiatal piktor festett, csupa aranysárga és rózsaszin foltból
állitva össze a szőke nőt, széles rózsaszin szalmakalappal, ami a fején
hátracsuszott, mint egy glória és egy rózsaszin selyem napernyővel a
feje fölött, ami különösen és érdekesen szürte át a fényt.

János izgatottan tette be az asztalon álló arcképet s az egyik faliképet
az iróasztala fiókjába és ráforditotta a kulcsot. A plein-air nagyobb
volt, semhogy a fiókba lehetett volna dugni. Leakasztotta és átvitte a
másik szobájába, a ruhaszekrényébe és ott arccal a szekrény falának
forditotta.

Közben folyton nagyon vert a szive. Mert sajátságosképpen, noha itt élt
Adél képei közt s a gyémántsziv ott csüngött a nyakán (minden reggel
fürdés előtt gépiesen lecsatolta és utána ugyanoly gépiesen ujra fel),
mégis Adél, Itáliából hazajötte óta, ma először jutott eszébe, És most
agyába tolakodott a sirkő és a látogatás, amelylyel ő az elhagyott
tátrai sirnak tartozik.

A látogatás szóhoz megint a holnapi vizit kapcsolódott a gondolataiban s
miközben elhatározta, hogy holnap telefonál Gerendaynak, megint
nyugodtan el tudott aludni.

*

Pénteken éjjel Emma ezt irta a naplójába:

„Ma volt az esküvő. Nem hittem, hogy végig kibirom ezt a napot. János
boldog volt, Elza gonosz. Itt vacsoráztak; csak papa, mama, Nitouche meg
én voltunk jelen. Most mentek el, haza a fasori házba. Istenem, ha
holnap reggel nem ébrednék fel, milyen jó volna!“

Mig Emma ezt leirta, mást is akart irni még, de csak fogta a tollat és
nézte a papirt. És az arcán nagy könnyek peregtek végig

*

Az uj asszony fekete selyem pongyolában ült a fasori palota első emeleti
sarokszobájában, melyet a hálószoba mellett az ő leánybutoraival
rendeztek be.

A hálószobába vezető ajtó nyitva volt.

Ebben a szobában velencei üvegcsillár, ott benn kék ámpolna égett s az
egész hálót kissé hideg derengéssel töltötte el. Az ámpolna is Gotthelf
mama beszerzése volt, Elza nem szólt bele.

Az uj asszony gunyos arccal nézett a fényből bele a kék homályba.

János ledobálta magáról a frakkot, egy lefelé csikozott kék-fehér selyem
piyamát vett föl, leakasztotta a nyakáról a gyémántszivet és kopogtatott
a hálószoba ajtaján.

Elza a maga szobájából nem mondta, hogy szabad. Odáig ugy sem
hallatszott volna a hangja.

János kinyitotta a háló ajtaját.

A kék derengésen tul éles sárga fénynyel világitott Elza ajtaja. Ahogy a
sárga fényen ült az asszony s a fekete selyem a mellére feszült,
Jánosnak Lelle villant az eszébe, a vizes fekete trikó a sárga
napfényen. A szája égett, mintha dagadt volna, a halántéka lüktetett,
ugy ment át a kék félhomályon Elza szobája felé.

Az ajtófélfán ujra kopogtatott.

A nő mereven nézett rá:

– Tessék! – mondta olyan világos és határozott hangon, hogy ebben a
környezetben ezen az estén, ebben a helyzetben ez a hang szinte vágta a
levegőt.

– Elzácska! – áradt a férfiból forrón és vágyakozva s miközben a nő feje
felé hajlott le, kicsit rekedten sugta a fülébe: – Miért nem jön?

Elza kikerülte a csókot, oldalt huzva fejét a karosszék támláján.

– Üljön le! – mondta Jánosnak.

– Elzácska, édesem, egyetlenem, jőjjön! – s János ujra megpróbálta
megcsókolni feleségét s a két keze, mely a nő felé nyult, megérintette
Elza mezitelen vállát. A kéz olyan volt, mint a parázs.

Elza hátrább lépett egy kicsit, ugy hogy a férfi keze lecsuszott a
válláról.

– Nem megyek, – mondta Elza – beszélni akarok magával. Üljön le.

– Most? Itt? – kérdezte János, de már leült a másik karosszékbe, amit
Elza mutatott. Megfogta a felesége egyik kezét, ráhajolt és simán,
halkan megcsókolgatta, miközben Elza beszélt, anélkül, hogy a kezét
visszavonta volna.

– Nem megyek, – mondta a nő most már nem olyan hangosan, mint eddig,
csak nagyon érthetően tagolva a szavakat. – Nem akarok menni. Nem leszek
a felesége, báró, izé, senki ur… nem leszek a felesége.

János, akinek a feje ott volt a nő keze fölött, nem is hallotta ezt.
Ekkor Elza elhuzta a kezét, megrázta kicsit a férfi vállát, ugy hogy az
felnézett rá és ugy mondta:

– Ébredjen fel, részeg ember! Nem leszek a felesége soha!

– Mit mond, Elzus? – hebegett a férfi és gyámoltalanul elmeredt szemmel
nézett a nőre.

– Azt mondom, hogy sohase leszek a magáé. Soha maga engem megcsókolni,
megölelni nem fog! Érti? Soha!

János azt hitte, hogy ez csak tréfa. Mosolyogni próbált.

– Szeret? nagyon szeret? – kérdezte Elza.

– Imádom! – felelte János, aki azt hitte, hogy a tréfa most marad abba.
Elza beszélt:

– Hát én gyülölöm. Én undorodom magától, maga fabáb, maga automata, maga
senki!

János megint értelmetlenül nézett a nőre, aki folytatta:

– Hát mit gondolt maga? Minden az ölébe hullik, ami után kinyujtja a
kezét? Minden a magáé, amit megkiván? Én nem, senki ur, én nem! Itt van
a vége a paradicsomnak!

– Elzácska! – hebegte a férfi.

– Nézzen a tükörbe! – emelte a hangját a nő. – Az a semmitmondó ábrázata
csupa buta vágyakozás. Nézze meg milyen undok maga, Szépember. Kellenék,
ugy-e, nagyon kellenék? A dagadt száját rajtam akarja hüvösre csókolni?
A fülembe akarja bugni ezt az egész nagy bárgyu szerelmét? Hát nem!
Ilyen kifeszülten, eltorzultan fog innen kimenni, én mondom magának, én!

– Elzácska? miért? ez borzasztó! – mondta a férfi és egészen megbutult.

– Mert mint egy értelmetlen gyerek, aki kapkod a kezével, belenyult az
életembe. Mert tönkretett egy embert csak azért, hogy a csókomhoz
jusson. Hát nem jut hozzá! Maga nem! _Az_ igen!

János melléből nagy, szaggatott sóhajok hörögtek fel. Már nem is értette
a szavakat, nem tudott gondolatot gondolathoz rakni.

– Én is szerelmes vagyok, hallja! De nem ilyen megvadulva, ilyen
undokul, mint maga. És azért kettőnk közül én leszek az erősebb! Agyon
fogom gyötörni magát, kinozni fogom, amig csak kegyelemért nem könyörög,
hogy esze nélkül futhasson mellőlem, amerre lát! Csók nem lesz, semmise
lesz, szikrázni fog a szeme és elszárad a szája és én nem fogok elmenni
innen, vissza a szüleimhez, hanem ittmaradok, hogy örömem legyen a
vonaglásában, hogy nézzem, hogyan szenved! Ostorral fogom verni a szivét
és tüket fogok szurkálni a körme alá!

A nő kiegyenesedve állt János előtt, a szeme lobogott, a szája, melyből
a rettenetes szavak kipattogtak, vérvörös volt, a teste kemény és dacos.
János majd megőrült, annyira kivánta.

Fölkelt, kitárta a két karját és nem törődött a gyilkos szavakkal, amik
csapkodtak feléje.

– Ide ne jöjjön! Hozzám ne nyuljon! – kiáltotta Elza. – A szemét
kivájom! Megfojtom! Megfojtom!

János elkapta a csuklójánál fogva és huzta magához. Elza előbb a kezét
próbálta kiszabaditani. Nem tudta. János a másik keze felé nyult, hogy
azt is lefogja. A nő magasra kapta karját, hátra, és ugy dulakodott
vele. Közben a férfi egészen közel szorult hozzá és csókolta a nyakát.

Elza nagyokat rázott a testén, hogy a férfi fogai a husához csattantak s
a szája vérezni kezdett.

Ekkor a kis asztalkához verődtek mind a ketten, amin egy virágváza
csörrent meg s egy kis viz is lottyant belőle az asztalra.

Ebben a pillanatban Elza már érezte, hogy a férfi legyüri. A szabad
kezét lekapta s az öklével a férfi melle felé sujtott, balra, a sziv
tájékán.

Jánosnak elállt a lélekzete, megzsibbadtak az izmai, visszatántorodott,
kiengedte a felesége csuklóját.

Elza hihetelen sebességgel ugrott a kis asztalhoz, felkapta a vázát s
virággal, vizzel együtt hajitotta a férfi arcába.

A váza eltört, a viz a szemébe frecscsent Jánosnak, aztán végigcsurgott
rajta, a rózsák tövisei megkörmölték az arcát. Nem látott és hirtelen
kézmozdulatokkal tapogatózni kezdett a levegőben.

Elza már kint volt, a hálószobában rácsapta az ajtót a támolygó férfira,
rácsapta és rácsukta kulcscsal. Most már csak a kék fény világitott a
hálóban, a nő keresztül szaladt rajta s minden ajtót becsukott maga
mögött.

Az ötödik szobában állt meg, annak a sarka óriási kerevetté volt
kiképezve, nagy szines vánkosokkal.

Azon elvetette magát és nézett vissza a becsukott ajtóra.

Pihegett és zihált, de az arcán boldog, diadalmas mosoly ült:

– Nászéjszaka! – sziszegte a foga közt. – Nászéjszaka!

János, bent Elza szobájában, kitörölte a vizet a szeméből, meg sem
tapogatta magát, hogy a váza cserepei nem sértették-e meg, azonnal az
ajtóhoz ugrott, kézbe kapta a rézkilincset, hármat nyomott rajta,
letörte.

Aztán vállal feszült neki az ajtónak s minden erejével feszitette
kifelé. Az ajtó, mert középen nem volt sem fönt, sem lent megerősitve,
végre engedett; a zár nyelve csikorgott, ahogy az öbléből kifordult, az
ajtó szétnyilt, János is átrohant a hálószobán, a másik ajtóhoz.

Az is be volt csukva.

Azzal már nem birt.

Háromszor, négyszer nekiment, kékre verte a vállát, de már ki volt
merülve.

– Elza! Elza! – kiáltotta kétségbeesetten, miközben még egyszer megrázta
az ajtót, aztán tátott, lihegő szájjal visszatántorgott, bele a nagy
nászágyba, amely várta már.

A fején mintha izzó sisak lett volna, a melléből mintha körömmel
darabokat szaggattak volna ki, a torkát mintha kötéllel szoritották
volna.

Végre kifakadt belőle a sirás, csuf, hörgő, sikitó, állati üvöltés, ami
nélkül megfulladt volna.

És ott feküdt szétterpedve, a két markát a párnába vájva a gyönyörü
ágyon. Frideczky János báró, a kolozsvári egyetem disztudora, egyetlen
iszonyu vágy, összetört reménykedés, sikoltó kétségbeesés, semmi, senki,
Doktor Senki.




XXVI. FEJEZET.

A mézesnapok

Egy héttel János esküvője után ez állt Emma naplójában:

„Jánosék nálunk vacsoráztak. Mamától hallottam, hogy János nem akart
jönni, de Elza azt mondta, hogy mért ne jöhetnének? A mézeshetek csak
babona, nem kell ugy bánni uj házasokkal, mintha kalitkába zárt
tenyészmadarak volnának. János sápadt és idegesnek látszik, Elza olyan,
mint volt. Mama azt mondta, hogy fiatal szerelmesek vigyázzanak az
egészségükre. Elza borzasztó hangosan nevetett ezen. Papa mondta, hogy
olvasta a Lloydban, hogy arról van szó, hogy János kultusz-államtitkár
legyen és megkérdezte Jánost, igaz-e, János azt felelte, hogy
felajánlották neki, de nincs rá kedve. Papa csudálkozva kérdezte:
Államtitkárságra? János csendesen felelte: Arra se. Ezen mind
megütődtünk, csak Elza nem talált benne semmi különöst. Mikor elmentek,
mama azt mondta, hogy nincs megelégedve Elzáék hangulatával. János
szórakozott is volt. Engem egész este, mintha észre sem vett volna.“

*

Csakugyan arról volt szó, hogy Frideczky János báró vállalja a
kultuszminiszter mellett az államtitkárságot. Az ötlet a miniszterelnöké
volt, aki végleg meg akarta szabaditani a politikát a Rózsa-ügytől. S
mert a honmentő fiatal képviselő ünneplése még egyre folyt a lapokban, a
miniszterelnök ugy vélte, hogy az egész afférnak kicsavarja a nyakát, ha
a megürült állásba az ifju lázadót ülteti. Nem gondolhatta, hogy egy
közügy személyes alapon el nem intézhető.

Pedig hol volt már akkor János a lázadástól? Mindenét, amije már megvolt
és mindenét, amije még lehetett, odaadta volna Elza egyetlen csókjáért s
azért, ha mindazok a rettentő szavak, amik a nászéjszakáján
elhangzottak, nem csengettek volna a fülébe. És teljesen tanácstalan
volt. Nem tudta, mit kezdjen és hol kezdje, amit kezdeni akar. A
feleségét csak ebédnél és vacsoránál látta.

És Elza mindig ugy manöverezett, inasokkal, szobalánynyal, hogy el
tudott tünni mellőle, mielőtt János még beszélhetett volna vele egyetlen
igét arról, amiről beszélni akart. Este a hálószoba ajtaja mindig be
volt csukva belülről. A cselédség tudta már, hogy a méltóságos urék
házassága nem házasság még. János délelőtt, délután elment hazulról s
mert a klubba és ismerősök közé nem akart menni, nehogy utólagos
gratulációkat kelljen fogadnia, a Rózsa-ügyben és házassága miatt,
céltalanul kószált budai külső uccákon, kétszer kiment a Hüvösvölgybe
is, amely kopasz fáival épp oly vigasztalan és sivár volt, mint az ő
helyzete. Ha visszagondolt az utolsó hetek eseményeire, látni kezdte,
hogy Elza szántszándékkal csábitotta, csalogatta idáig s hogy ha nem
lett volna annyira elvakult, látnia kellett volna, hogy ami történik,
nem rendes és természetes dolog. Ilyenkor az összezuzottságát és
életuntságát, mely már-már az öngyilkosság felé sodorta, gomolygó düh
váltotta fel, hogy ne hagyja magát, hogy megpróbálja a sorsát még
egyszer megforditani.

Ilyen lelki állapotban telefonálták fel a miniszterelnökségre s
ajánlották fel neki az államtitkárságot. János elháritotta. Ami a
miniszterelnököt végképp megerősitette abban a szándékában, hogy ezt a
veszedelmes erőt egy pozicióba neutralizálja. Szólt Füredy Fábiánnak,
hogy addig tárgyaljon Jánossal, amig meg nem puhul s okvetlenül rá nem
harap a horogra. Füredy föl is kérette magához Jánost s a
legszemélyesebb kivánságának tüntette fel János államtitkárságát s ugy
állitotta be a dolgot, mintha neki a Rózsa-ügyet másképpen lezárnia és
megusznia egyáltalán lehetetlen lenne.

Hogy az ügynek még nagyobb fontosság és sürgősség látszatát adja,
harmadszor délután ötre kérette a klubba Jánost, hogy a miniszterelnök,
aki másnap reggel Bécsbe megy, az eredményt felvihesse. János azt
mondta, hogy a klubba nem szivesen megy. Füredy azt ajánlotta, hogy
jőjjön a miniszteriumba, ott olyankor ugy sincs senki. János nagyon
kelletlenül ment fel a Hold-uccába, hagyta a minisztert beszélni s mert
már az ellenkezéshez sem volt kedve és ereje, végül beleegyezett abba,
hogy – mint Füredy kifejezte magát, – a miniszter ifju erejü jobb keze
legyen. Közben mig nézte Füredy ősz fejét, csak arra gondolt, hogy az
élete milyen különösképpen összekapcsolódott ezzel az emberével s hogy
noha a kapocs kihullt és elhalt közülük, ők már nem tudnak elválni
egymástól. És Adél neve is folyton a fülébe zsibongott s ahogy
visszagondolt reá, el sem tudta hinni, hogy nőben annyi szelidség és
jóság lehet, amennyi Adélban az ő számára volt. Elhatározta, hogy még a
napokban felutazik Tátraszéplakra, hátha ott, annál a sirnál visszakapja
az életerejét, vagy végképp megbarátkozik azzal, hogy meghaljon.

Hat óra után ment el a miniszterrel együtt az uccára. Füredy átsétált a
klubba, János az autójába szállt, hogy hazamenjen.

Ahogy az autó végigszaladt a Kálmán-uccán, János kipillantott az
ablakon. Egyik kapu alól egy nő fordult ki. János talán nem is látta,
inkább érezte. – Ez Elza! – A szive akkorát dobbant, hogy a feje
felütődött. Egy sarokkal odébb kisipolt a soffőrnek:

– Álljon meg, kiszállok. Menjen haza.

A soffőr tovább vitte a gépet. János futva ment visszafelé. A nő akkor
már kint volt a Váci-köruton. A kocsiállomás felé haladt. János most már
biztosan látta, hogy a felesége. Elza beszállott egy kétfogatuba és
bemondta a lakásuk cimét. A kocsi elgördült, János ottmaradt és nézett
utána. Aztán visszament a Kálmán-uccába, hogy megkeresse azt a házat,
ahonnan a felesége kijött. Egy patikát keresett, egy patikacégért,
Aeszkulápot, a feje mögött kigyós bottal. Hogy miért éppen azt keresi,
nem tudta. De mikor megtalálta a patikát, akkor tudta, hogy ez az a ház,
amelyikből a feleségét kijönni látta. És most már azt is tudta, hogy ez
a hetes számu ház, mert most már pontosan visszaemlékezett arra az
éjszakai kocsizásra, amikor ő, pezsgőtől bódult fejjel, Rózsa Rezsőt egy
konflison idehozta és itt letette. Most már csak tovább kinozta magát a
bizonyossággal. Bement a kapu alá és megnézte a lakók jegyzékét. S
csakugyan ott volt: az első emelet kilencedik száma alatt:

_Rózsa Rezső dr._ egy. m. tanár.

János szerette volna betörni az üvegtáblát és kitépni onnan azt a nevet,
szeretett volna felrohanni, rázudulni arra az emberre, szeretett volna
őrjöngeni. Irtózatosnak érezte, hogy csendesen kell viselnie magát.

Ugyanakkor a házmester is jött kifelé s meglátva az idegen urat, aki a
lakók jegyzéke előtt áll, megszólitotta:

– Tetszik keresni valakit?

János értelmetlenöl bámult rá, mintha azt kérdezték volna tőle, hogy a
Nap milyen messze van a Földtől.

A házmester megismételte a kérdést:

– Mondom, hogy talán valakit keresni tetszik?

János nem felelt, ment ki az uccára, a házmester gyanakodva utána s
mindaddig nézte, amig a Podmaniczky-uccában el nem tünt.

Ha aznap éjszaka betörnek a házba, a házmester nem csodálkozott volna.

János kint, a köruton ült bele egy kocsiba s hazadöcögött.

Otthon a portástól megkérdezte:

– Hazajött a méltóságos asszony?

– Igenis, kérem.

– Régen?

– Nem. Talán most egynegyed órája.

Ezek ugyan fölösleges kérdések voltak, János kérdés nélkül is tudhatta,
hogy igy történt, de most, amikor már megvolt a bizonyossága, szeretett
volna belőle kitántorogni. Már ezek a kérdések is azt szolgálták. Hátha
a portás azt mondja, hogy a méltóságos asszony el sem ment hazulról?
Fölment az emeletre, bement a maga szobájába, hogy tanácskozzék
önmagával, de alig hogy megpróbált gondolkodni, érezte, hogy nem tud,
hogy a vér elönti a fejét, hogy törni-zuzni szeretne. Az iróasztaláról
fölvett egy japán papirvágót. Minden ok nélkül hajlitani kezdte és
hajlitotta, amig ketté nem pattant. Akkor a darabjait elhajitotta,
fölkelt, átment a hálószobán és megállt a felesége öltözője előtt.

Kopogtatott.

– Ki az? – kérdezte Elza belülről.

– Én vagyok – felelte János izgalomtól szintelen hangon.

– Sürgős dolga van velem?

– Sürgős.

– Még vacsora előtt?

– Igen.

– Akkor várjon a szobájában.

– Meddig?

– Amig átöltözöm.

János visszament a saját szobájába, leült egy karosszékbe. Várt. A keze
reszketett, zsebredugta, hogy Elza ne lássa, ha beszél vele.

Az asszony kijött, megint fekete pongyola volt rajta. A rendesnél
parfőmösebb volt. Az arca piros, a szeme csillogó. Olyan volt, amilyenek
az egészséges, boldog emberek.

– Na, mit akar? – fordult az ura felé.

– Beszélni magával. Üljön le egy percre.

– Nem ülök – felelte Elza és föl alá járt a szobában, ringó léptekkel,
szinte szellőztetve teste rugalmasságát.

János halkan tette föl a kérdést:

– Mondja, hol volt?

Elza megállt s mert éppen háttal volt, visszafordult:

– Ugy? – kérdezte nyujtott hangon. – Azt kérdi?

– Azt. Mondja meg, hogy hol volt?

– Ott voltam, ahonnan jövök.

– Honnan jön?

– Onnan, ahol voltam.

És Elza hátravetette a fejét kihivóan, vakmerően.

János nézte és kivánta. S mig az előbb még erőszakos és goromba akart
lenni, most csak alázatosan megkérdezte:

– Nem fél tőlem, Elzácska?

– Magától? – kacagott Elza csunyán és sértően. Aztán szárazan
hozzátette: – Nem félek.

És becsöngette az inast:

– Tálaljanak! – adta ki a parancsot és otthagyta Jánost s az ebédlőben
foglalatoskodó személyzet mögé menekült, hogy ne kelljen tovább
tárgyalniuk. Étkezés után Elza épugy kisiklott az ebédlőből, mint eddig
minden este. János meg se próbált utánamenni; tudta, hogy becsukott
ajtók vannak mögötte.

Vette a kalapját, kabátját és ment le, uccát róni. Beszélni szeretett
volna valakivel, szerette volna kiönteni magából mindazt a harapó
fájdalmat, ami össze volt halmozva a szivében és belülről marta a falát.
Akárki jó lett volna. De kinek mondhatja el, ami vele történt? Egyetlen
olyan mondat nincs benne, ami elmondható. És kitől kérhessen tanácsot
arra, hogy a feleségét hogyan tudná magának megszerezni, hisz el sem
árulhatja senkinek, hogy most, miután tudja már, hogy megcsalja, a
házasságuk első hetében a másé, mielőtt még az övé lett volna, még most
sem akar egyebet, mint megszerezni, visszakapni, birtokába venni. Ezt
nem lehet elmondani senkinek.

Csak amikor már a Váci-köruton volt, akkor vette észre, hogy hol jár és
érezte azt is, hogy ösztönszerüen hová igyekszik. A hetes ház elé. Hogy
mit keres itt, azt még nem tudta, csak idekormányozta és itt-tartotta
valami.

Szorgosan mérte a kurta uccát sokszor egymásután föl és alá. Nézte a
boltok felirását, amennyit a rossz világitásnál láthatott belőlük. Ugy
nézte a cégtáblákra pingált rajzolatokat, mintha érdekelnék; a nagy
cipőket, amik susztert jelentettek, a csinos elválasztott haju
férfi-portrét, ami borbély volt s különösen sokáig azt a
fürdőszoba-berendezést, ami ugy volt ábrázolva, hogy fehér kádba viz
csurgott.

– Milyen jó volna hideg vizben megfürödni! – gondolta magában, de azért
nem indult el hazafelé, hogy ezt a vágyát valóra váltsa. Ugy látszik,
volt benne egy másik vágy, ami erősebben dolgozott.

A csendes uccába csak néha koppant lépés, olyankor felkapta a fejét és
odanézett. Nem az volt, amit várt. S hogy várt valamit, annak semmi
értelme nem volt, hiszen lehet, hogy akit ő vár, az már fenn van a
lakásán és alszik, mélyen, fáradtan, boldogan a gyönyörü délutánja után.

Mikor ez eszébe jutott, János összecsikorgatta a fogait.

Éjfél után nagyobb társaság fordult be a Kálmán-uccába, a Hold-ucca
felől.

János odafigyelt.

Ez az. Ahogy a társaság egy gázlámpa alatt elment, János már egészen
messziről megismerte a gyerekarcut. Három másik elegáns fiatalemberrel
jött, meg-megálltak, hangosan vitatkoztak.

János ment feléjük. Nagy, kemény, dobbanó lépésekkel ment, nehogy észre
ne vegyék. János most már tudta, hogy azért van itt, azért megy oda,
hogy a gyerekarcut holtra verje, üsse, amig lélekzik. A vér vágtatott
föl a fejébe, a karjain át valami nagy gyönyörüség szaladgált.

Mikor a társaság elé ért, hirtelen közéjük kapott az előrenyujtott egyik
karjával, összemarkolta elől, a mellén, Rózsa Rezső kabátját, ugy
rántotta ki a többi közül a járda szélére.

– Te! te! te! – hörögte közben egyre.

Aztán a másik kezében szétterpesztve a tenyerét, laposan, csattanóan
belevágott egyenesen a gyerekarcnak a közepébe. A kezéből szinte
sistergett a gyönyörüség.

És még néhányat ütött, nagyszerüet, kéjeset, nem is tudta, hogy a
levegőbe, mert Rózsát kitépték a kezéből, őt magát lefogták. Csak ütött
tovább, amig el nem vesztette az öntudatát.

Elájult.

A mentőknél tért magához, ahol egy császárszakállas arc feketedett
fölötte. A halántékát hideg vizzel mosogatták.

A szobában, ahol erős jodoformszag terjengett, a mentőorvoson kivül még
két fiatalember állt, a Kálmán-uccai társaság tagjai.

Mikor János magához tért, az egyik éppen azt mondta a másiknak:

– Biztos, hogy megőrült. Máskép érthetetlen az egész.

A császárszakállas arc elfordult a beszélők felé. A mentőorvos tagadóan
rázta a fejét, aztán halkan mondta:

– Magához tér.

A két fiatalember odajött az ágy mellé és az egyik megszólitotta Jánost:

– Báró ur…

János nyugodtan felelt:

– Parancsolnak az urak?

– Csak azt akarjuk mondani, hogy az incidensről senki sem tud.

– Kérem, – mondta János és bólintott.

A másik fiatalember hozzátette:

– A báró urnak sem érdeke, hogy ezt nyilvánosan pertraktálják…

– Kérem, – felelte ujra János.

– A magyarázatért, ha megengedi, holnap délelőtt…

Azzal meghajtották magukat és elmentek.

*

A segédek tárgyaltak. János a maga két emberét semmiről sem informálta.
Csak azt mondta nekik, hogy kardot akar. Pisztolyhoz és kardhoz ugyan
egyformán nem értett, de biztos volt benne, hogy ha valami eszköz van a
kezében és közel férhet Rózsához, okvetlenül megöli.

A kard tetszett Rózsa segédeinek, mert a jegyzőkönyveket ennek
következtében ugy kellett megfogalmazni, hogy az ellenfelek közt sértő
szóváltás volt csupán.

János segédei siettették a lebonyolitást. Mert hallottak a verekedésről
s ez, felük függőben levő államtitkársága miatt, kényelmetlen volt.

Másnap délelőtt kilencre állapitották meg a párbajt, egy belvárosi
vivóteremben.

János nem ment haza ebédelni s a délutánt megint Budán töltötte. Fölment
a Gellérthegyre s mikor beesteledett, a félig lerombolt tabáni uccákon
lézengett. Egyszer-egyszer ugy rémlett neki, mintha valaki menne utána.
De valahányszor megfordult, senkit se látott.

Késő este lehetett, mikor valaki megszólitotta:

– Nini, te vagy az, Schenk? – mondta egy nagyon mély hang és Jánosnak
erről a hangról rögtön eszébe jutott, hogy ez az ember Butz Ödön, akivel
együtt járt a szabadkai gimnáziumban.

– Szervusz, Butz – mondta János és kezet nyujtott a mélyhangunak, aki az
iskolán végig erről a furcsa hangjáról volt nevezetes.

– Mit szólsz, hogy megismertelek? Pedig szép egy pár éve, hogy nem
láttalak. Na Schenk, te éppen olyan vagy, mint a maturán. Csak a
bajuszod erősebb. Hát hogy vagy, mit csinálsz? Mi lett belőled? Hol
jársz itt, ahol a madár se jár?

János nem is akart ezekre a kérdésekre felelni, de fölösleges is volt,
Butz tovább beszélt önmagáról:

– Nekem, hálisten, nagyon jó állásom van. Épitési irodában. Meg is
házasodtam, két gyermekem is van. Itt lakunk Tabán mögött, de ma nekem
kimenőm van, lemegyek a Gellért-kávéházba. Hát te? Te biztosan Pesten
lakol, a hidfőig elkisérlek. Megházasodtál? Mi vagy? Hivatalnok? Azért
látszik rajtad, hogy neked is jól mehet. Mi?

S miközben János, ahol éppen muszáj volt, felelt valami általánosat,
elgondolta, hogy lám, semmi sem történt. Ő még most is Schenk, nem lett
Shenky, nem lett báró, semmi sem lett, semmi baja sincs… Hát akkor hogy
van ez?

A hidfőnél elbucsuzott Butztól, aki meghivta magához a Dobogó-uccába,
hogy egyszer jőjjön ki hozzájuk vacsorázni.

János megindult a hidon, hogy az osztálytárs elmenjen. Aztán visszament
a budai oldalra, nem akart hazamenni. Nem akart Elzával találkozni.
Tegnap még lehetett, mert tegnap még Elza nem tudta. Ma már biztosan
tudja.

Sulyos, szennyes őszi eső kezdett esni, vastagon, sürüen. János
elhatározta, hogy betér akármelyik hotelbe és ott tölti az éjszakát, és
reggel telefonál a segédeinek, hogy ne a fasori lakására menjenek érte.
Az ereszek alá huzódva ment a Dunaparton, mindegy volt neki, hogy
micsoda hotelhez jut el. A várkertnél látta világitani a cimet: Hotel,
Szálloda.

Betért, szobát kért, fölvezettette magát a szobába. A portás nem
csodálkozott a poggyásztalan szállóvendégen. Szerelmi hotel volt,
jobbfajta szerelmek számára. A portás azt hitte, hogy a nő majd később
jön. Néha ilyen diszkréten érkeznek a szerelmesek, ha félnivalójuk van
attól, hogy együtt-láthatják őket.

– Egész éjszakára? – kérdezte a szobapincér.

– Igen – felelte János, ki nem értette a kérdést.

– Akkor az ágyat is megvettetem azonnal.

– Nem kell, – mondta János, hogy már elszabaduljon a pincértől.

A pincér vállat vont, furcsállta, hogy egész éjszakára ugyan és mégsem
ágyban, de sok furcsaságot látott ő már itt. Kiment.

János tulforrónak érezte a szobát. Kinyitotta mindakét ablakot,
eloltotta a villanyt és, ugy, ahogy volt, ruhástól, végigfeküdt a
vetetlen ágyon.

Talán gondolkodott csak, talán aludt is. Arra riadt fel, hogy egy kéz a
halántékát simogatja. Felült az ágyon.

A szobában nem volt sötét. A nyitott ablakon át az uccai gázlámpák fénye
felvilágitott a plafonra és a tulparti város nagy fénye is bederengett a
szobába. Egy nő állt az ágy előtt és ezt susogta:

– Jánoska! Jánoska!

János kimeresztette a szemét. A kisebbik Gotthelf-lány volt.

– Emma! – hebegte János – hogy’ kerül maga ide?

A lány leült az ágy melletti karosszékre. Lecsüggesztette a fejét és
halkan sirt. Aztán mondta:

– Hallottam… Elza otthon volt… elmondta. Iszonyu… Azt is megmondta, hogy
miért… Beszélni akartam magával… Láttam, mikor eljött hazulról… Ó, az
arca milyen volt!… Jöttem utána, egész este…

– De miért? de miért? – kérdezte bambán János.

– Mert féltem, hogy kárt tesz magában… azt nem szabad… azt nem érdemes…
azért… láttam, hogy ráment a hidra… aztán visszajött, ide… feljöttem és
ugy örülök, hogy még él… Jánoska… él még! Nem szabad meghalni!

János leült az ágy szélére.

Emma fölkelt és simogatta a fejét:

– Ugy-e nem hal meg? Igérje meg, hogy nem hal meg!

És a lány lehajolt és megcsókolta. Előbb csak a fejét, aztán, elébe
térdelt, és a száját is. János megszédült ettől a csóktól. Mily rég nem
érintette női száj nedves, sima puhaságu a száját! Reszketett tőle. A
lány friss szájának olyan ize volt, mint a mandulának. Előbb átölelte a
lányt; a nedves ruhán át tüzelt a fiatal, didergő test… János uralkodni
próbált magán.

– Haza viszem – dünyögte – hiszen egészen átázott… meg fog hülni…

– Nem, nem! nem megyek haza! – susogta Emma és visszaült a karosszékbe
és maga elé vonta a fiut. János ült a földön, remegő kézzel gombolta ki
a lány magasszáru cipőjét, lehuzta a selyemharisnyát és ahogy a fehér
láb világitott a derengő szobában, Jánosnak eszébe jutott az a lellei
nap, amikor uszott a csolnak után és ez a két fehér láb nyulott feléje a
vizben és Elza kiabálta:

– Kapaszkodjon az Emma lábába!

Azt kellett volna, már akkor, ebbe a két kis fehér lábba kapaszkodni!

Megcsókolta a lány lábát. A térdét is. Aztán a hónapok óta vágyakozásban
gyötrődő férfi mohóságával nyalábolta át a forró kis testet. A leány
szétmálló, ájult gyönyörüséggel hanyatlott a hirtelen szétdobált
vánkosok közé.

*

Emma a két karjával átfogta a fiu fejét. Ugy aludtak el. János még
álmába is átérezte a mandula-illatot, ami aztán lassan vaniliára
változott. Azt álmodta, hogy a szabadkai gimnázium vivótermében ülnek a
padokban ő és az osztálytársai; mellette Butz Ödön ül. Várják a latin
tanárt, aki bejön és feleltet. A latin tanár a latin tanár volt ugyan,
de azért mégis Rózsa Rezső. És lapozott a noteszében és kihivta:

– Schenk.

János felállt. A tanár fölvette a könyvet és olvasta:

– Eheu, fugaces, Postume, Postume… kezdd el, Schenk.

János szorongva mondta:

– Nem készültem, kérem.

– Miért? – kérdezte a tanár.

– Mert tegnap volt az esküvőm.

– Kit vettél el? – kérdezte a tanár.

– Adélt – felelte János.

Az osztály nagyot nevetett erre, mert tudták, hogy nem igaz. És a tanár,
a fejét csóválva, beirta a négyest. Pontosan látszott, ahogy a három kis
vonalat egymás mellé rója.

*

Reggel nyolckor ébredt fel. Megcsókolta a lányt, aki ujra a karjaiba
ölelte.

– Mennem kell – mondta János – de tizre visszajövök.

– A párbaj? – kérdezte félénken Emma.

– Az csak holnap lesz. De a segédeimmel kell tárgyalnom.

– Én… én nem mehetek haza. Jánoska… szeretsz?

– Ne menj haza, visszajövök érted.

A lány nem kérdezett többet. János tudta a programmját. Megy és megöli a
gyerekarcut, nehogy Elza boldog lehessen vele; visszajön és magával
viszi ezt az édes, elomló, odaadó Szerelmet. El, valahová; akárhová.
Sietett telefonálni a segédeinek.

*

A vivóterem öltözőszobájában, mielőtt a nyakbandázst felkötözte, a
vivómester megkérdezte Jánost:

– Az ékszert nem veti le, méltóságos uram?

– De… igen… – felelte János szórarakozottan és leoldotta a gyémátszivet
a nyakáról.

Kiálltak; a segédek beszéltek, békitési kisérlet… aztán elkezdték.

János ugy érezte a kardot a kezében, mint egy bunkós botot. Boldog volt,
hogy mekkorát tud majd ütni vele. S mingyárt az első ugrásra egész
erővel sujtott a gyerekarcu fejére.

A segédek megrezzentek erre a különös párbaj-metódusra. A vivómester
felszisszent:

– Az istenért, báró ur!

Rózsa keresztbe tartott karddal védte ezt a csapást, amely mégis a
fejére zuhant. Szinte meglottyant az agya tőle. De a vastag,
elválasztott, oldalt simitott hajon át a kard csak ütött, nem vágott. Az
orvosok megnézték s mindössze egy dagadt vonást konstatáltak Rózsa
fején. A daganatból szivárgott a vér.

De folytatni lehetett.

János most már még biztosabb volt a maga dolgában. Felülről fogja
végighasitani ezt a gyerekábrázatot.

Rózsa sápadtan állt a helyén. A feje zugott még az előbbi ütéstől és
félt ettől a megvadult embertől.

A második rajtára János mint egy mészároslegény kapta magasra a kardot
és szökött ellenfele felé.

Rózsa nem mert moccanni. Rémülettől kitágult szemmel tartotta mereven
előre a kardját. János egyenesen beleugrott.

Az acél furcsa szisszenéssel futott be. És a háton jött ki.

Rózsa még mindig mereven tartotta a karját, de egy pillanat mulva
érezte, hogyan sulyosodik el a kardja. Kiengedte a kezéből a markolatot.
János hasmánt vágódott el a gyantás padlón. A kard elől kiálló vége
letörött, ahogy a test a padlóra zuhant.

Segédek, orvosok, vivómester falfehéren állták körül a holttestet.

*

A nyomdában, ahol a hivatalos lapot szedik, ugyanekkor egy szedő előtt,
aki hosszu kék kabátban és papucscsal a lábán ült a szedőgép
klaviaturájánál s éppen cigarettát sodort, a kézirat-csiptetőben egy
királyi kézirat gépelt másolata feküdt. A szedő már beigazitotta, hogy
lekopogja, de még egy cigarettát akart elszini közben. S mig a
cigarettát sodorta, szórakozottan olvasta a kéziratot:

„… előterjesztésére báró Frideczky Jánost a vallás- és közoktatásügyi m.
kir. minisztériumban államtitkárrá kinevezem…“

– Szaktárs! – fordult a szedő a szomszéd szedőhöz, aki dolgozott.

– Na? – nézett fel a szomszéd.

– Államtitkár lett ebből a báró Frideczkyből.

– Mi van azon, szaktárs? Maga nem lehet az.

– De ez a báró Frideczky, ez az a sovány nimand, aki volontőr volt a
Függetlenségnél, mikor én még a Glóbusban éjjeli szedő voltam.

– Volontőr? – csodálkozott el a másik és az ujját rajtafeledte egyik
betün.

– Az.

A másik szedő csóválta a fejét. És tovább dolgozott.

Emez megnyálazta a cigarettapapirt, beragasztotta a cigarettát, letépte
a végéről a kusza dohányt, rágyujtott és a füsttel együtt, amit
kibocsátott a száján, ezt mondta:

– Nahát! Egy ilyen hólyag!

És elkezdte lekopogtatni a kinevezést.

VÉGE.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DOKTOR SENKI (2. KÖTET) ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.