The Project Gutenberg eBook of Természet, ember, társadalom by Ralph Waldo Emerson

A természetben s az emberi szellem világában egyaránt uralkodó sarkítás egyik ékesszóló példája az az északamerikai író, akinek essay-köteteiből a jelen anyagot a Kultura és Tudomány-sorozatba ízleltetőül összeválogattuk: Emerson.

Hazája, a «határtalan lehetőségek földje» életében az egyik sarkot képviseli a teljes földhöztapadás, az anyagi javak, a tőke, a gyakorlati, gazdasági tevékenység, az űzlet, a haszon, a verseny, az érzéki, – durva vagy legraffináltabb – élvezetek mindennél többre becsülése és lélekzetvevő, gigászi hajszája: a materializmus életelve. A másik sarkon pedig, amazzal teljes ellentétben, s mint törpe minoritás lélekemelőn szembeszállva az óriás majoritással szemben: az idealisták csoportja, amely a bibliai mondást vallja alapelvéül: «nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az isten igéjével is».

Érdekes azonban, mily szakadék választja el az amerikai idealistákat az egyéb, s különösen német idealistáktól, s minden szöges ellentét mellett is mily rokonság fűzi őket a másik sarkon lévő saját honfitársaikhoz. Nem volnának -6- amerikaiak, ha nem a földi, tapasztalati, gyakorlati élet szilárd talajáról gördűlnének fölfelé, hogy föllendülve, fölrepűlve, verőfényes azúrmagasságokban keringvén, onnan új távlatokban új igazságokat és új szépségeket látván, gyűjtvén: ne siklanának le szépen, lassan, bevont szárnyakkal újra a földre, új igazságaik, új szépségeik továbbközlésének és gyakorlati alkalmazásának színhelyére. Nem ködös gondolatok felhőgomolyagja, sem önkényes eszmekonstrukciók bármily kápráztató, de mégis csak festett légvára az ő hazájuk, mely földi fundámentom és Jákob lajtorjája nélkül lebegne a világűrben, szegény földi halandóknak elérhetetlenűl és haszontalanúl, mint a többi álom. Ők gyakorlati idealisták: bölcseségük ambiciója, hogy az átmenjen az életbe; áthassa az életet legköznapibb működésétől kezdve a legmagasabbig, s áthassa és alakítsa az anyagot, a jelenségek külső világát, mint lélek a testet. Ez a közös jellemvonásuk a bölcs Franklintól Emersonon át James-ig s a lélek- és kedélygyógyítás (mind-cure) mozgalmának népszerűsítőiig, – akik közül Prentice Mulford, Ralph Waldo Trine és Orison Swett Marden nálunk is ismeretesek – bármily kategóriák választják is el őket egyébként világnézeti, ismeretelméleti, pszihológiai, etikai, esztétikai s egyéb szempontokból.

Emerson Ralph Waldo egy, Amerikába a XVII. században bevándorolt s nyolc nemzedéken át puritán prédikátorokat nevelt család sarja. 1803-ban született Bostonban, s 1882-ben halt meg Concord melletti kisbirtokán. Atyja korán elhúnyt s nevelését három nőrokona vezette; -7- de korántsem asszonyos elpuhúltsággal, aminek elég bizonysága nénje parancsa: «Tedd mindig azt, amit megtenni félsz». Szép arcát, – amely kissé a Wagnerére emlékeztet, de nem annyira élesvonalú, – zenei zengésű hangját, nagy nyugalmát a hagyomány anyai örökségnek mondja. Egy bátyja valóságos vezértermészet volt, azonban ő, ha ezt emlegették, szerényen öccsére mutatott, aki a passzivabb külső mezében «Judea oroszlánja». Egyik öccse lelki szorongásában Goethéhez látogatott el, de a weimari olymposi, – alapelveihez híven, – csak azt mondta neki, hogy keble harcát küzdje végig maga, s ne zavarja meg jámbor családja nyugalmát.

Ralph Waldo is prédikátor lett Bostonban, de önálló vallási nézetei miatt 1832-ben visszavonúlt a papi szószékről, hogy utóbb mint filozófiai prédikátor lépjen föl. Visszavonulása után csöndesen éldegélt Concord mellett. Külső esemény kevés érte, s még kevesebb érintette mélyebben. Háza 1872-ik évben leégett; nemzeti adakozásból épült föl újra. Kétszer nősült. Első felesége 18 éves volt, amikor elvette, de csakhamar meghalt. «Megláttam őt szépsége teljében és sohasem okozott nékem csalódást, csak halálával», – mondja az író, eljegyzésükről emlékezvén. Megható verssorokban ünnepli: viszontlátja csillag sugarában, harmat csöppjében, madár színes tollában, rózsabimbóban. 1835-ben nősült másodszor; derék, házias feleségével csöndes békességben élt. Magánosságukból csak olykor-olykor lépett ki, leginkább fölolvasó körutakra; Európában is többször járt nagy ünnepeltetés -8- közt, bár az angolok a glasgowi egyetem lordrektori választásán, amelyen kérése nélkül léptették föl, megbuktatták Disraelivel szemben. Politikai nevezetesebb szereplése csak egy volt: a rabszolgaemancipáció érdekében, elmérgesedett közhangulattal szemben, tartott beszédet. Ebben az ügyben Lincoln Ábrahámmal is voltak tárgyalásai.

Különben elvonúlva élt s mégis fényes társaságban eszméivel, meleg emberi érzéseivel. Ezek kincsesházai: Költeményei, («Pœms» 1846. «May-days and other pieces» 1867.) telve az anyag és szellem harmóniájával, miszticizmusával; s essay-sorozatai különböző címek alatt a legkülönbözőbb tárgyakról, mint: Szellemi törvények; Körök; Hősiesség; Szerelem; Barátság; a Költő; Történelem; Tapasztalat; Háború; Michael Angelo; Walter Savage Landor; Milton; Thoreau; Könyvek, művészet, ékesszólás; Hatalom, gazdagság, illuziók; Az érzékek és a lélek stb. Ezekhez sorakoznak a Természetről («Nature» 1836) és az élet művészetéről («The Conduct of Life»), a társadalomról és magányról («Society and Solitude») szóló kötetek.

Mindezekben világfelfogás tekintetében: kozmikus, idealista irányú monistának s kiábrándíthatatlan optimistának, etikai felfogás tekintetében: a szigorú egyéni és szociális, természetszerű erkölcsösség hívének, társadalmi felfogás tekintetében: a szellemi legmagasabb arisztokrácia és individualizmus merészszavú apostolának, esztétikai tekintetben: a természet és emberi élet szépségébe szerelmes lírikusnak bizonyúl. -9-

Logikája sokszor hiányos; néha rendkívül csapong, ugrál, elkalandozik; adós marad a levezetéssel és okfejtéssel. Ám bőven kárpótolnak ezért: képzelete gazdagsága, becsületes meggyőződésének heve, meglepő fordulatai, mély igazságú sentenciái, melyek megérdemlik, hogy ércbe, – nem, inkább: hogy lelkünkbe véssük.

A természet és emberi lélek misztériumainak meglesője s felfedője ő; Plato, a misztikusok, az indusok, Spinoza, Goethe, Carlyle és Nietzsche szellemi rokona. Poéta-filozófus egy személyben, magas reformatorikus célzatokkal, amelyeket lehetetlen félreértenie annak is, aki sokszor igen szabad szellemű kijelentéseitől talán visszahőköl.

Stílusa külön élvezet, de külön, óriás nehézség is az olvasónak – s mennyivel inkább! – a fordítónak.

Tömörsége sokszor utólérhetetlen, aforisztikus és rapszodikus kapcsolásai igen gyakran kétségbeejtően homályosak és zsarnokian szeszélyesek. Erről Szász Károly is élénken panaszkodik. Péterfy egyenesen «lefordíthatatlan»-nak mondja: «Emerson idegen nyelven csak saját magának halvány árnyéka». Körülbelől bizony így van ez, s mégis azt tartottam, hogy ismeretének gyarapítása, bármily gyönge átültetési kisérlettel, gazdagítja kulturánkat. Fordításom, ha sokszor nem is tudott eléggé közelférkőzni az eredeti szöveghez, ha sajátos viszonyainkra való tekintettel kénytelen is volt némi korkövetelte rövidítésekre, – legalább iparkodott híven és magyarosan visszaadni nemes szellemét, ritmusát, hogy az ösztönzően, eszmegerjesztően és nemesítőleg hasson gondolkozó közönségünkre, amelynek -10- filozófiai irányú érdeklődése örvendetesen emelkedik.

Emerson műveinek főbb kiadásai: a Bohn-féle Standard Library-ben 1888–1890; a John Morley-féle hat kötetben (London, 1883.), a Riverside Edition-ban, 12 kötetben (1893 – 1894.) A centenáris kiadást, életrajzi bevezetéssel E. W. Emerson adta ki (New-York 1903.). Essay-i először 1841- és 1844-ben Bostonban jelentek meg, azóta számos népszerű kiadásban («The World’s Classics», «Everyman’s Library», «Tauchnitz Edition» stb.). – A «Representative men» (1. kiadás, Boston 1844.) ugyanezekben a vállalatokban. Az «English Traits» londoni utazása eredménye, 1856-ban Londonban, a «The Conduct of Life» u. o. 1860-ban, a «Society and Solitude» u. o. 1870-ben jelentek meg először.

Életrajzát megírták Cooke (Boston, 1881.), Conway (London, 1882.), Ireland (London, 1882.), Holmes (Boston, 1885.) stb.

Tanulmányokat írtak róla: Carlyle, Herman Grimm, Federn, Maeterlinck (a «Trésor des Humbles»-ben; magyarúl «Szegények kincse» c. alatt.) Nálunk Bezerédj László (a Csengeri «Budapesti Szemlé»-je első folyama XVI. kötetében), Szász Károly («Az Emberi Szellem Képviselői» bevezetésében, 1894.) és egy szellemes tanulmányban Péterfy Jenő («Budapesti Szemle» 82. kötet) ismertették. Péterfy tanulmánya «Összegyűjtött munkái» II. kötetében is megvan. -11-

Magyar fordításai közül említendők: a «Represantative men»-ből Jancsó Lajos közölt szemelvényeket Arany János «Szépirodalmi Figyelő»-jében, 1871–72.; Szász Károly e mű teljes fordítását adta «Az Emberi Szellem Képviselői» cím alatt (1894, Akadémia), míg Wildner Ödön a jelen hat essay-n kívül még hármat fordított. (Megjelent «Szerelem; Barátság; a Költő» c. alatt, a Rózsavölgyi és társa cég kiadásában, 1920.)

TERMÉSZET.

Éghajlatunk alatt vannak napok, – s csaknem minden évszakban, – amidőn a világ eléri tökéletességét. Amidőn a levegő, az égi testek s a Föld teljes harmóniában vannak, mintha a Természet becézni akarná a gyermekeit. Amidőn ennek a földtekének szomorú felszinén, mintha semmi irigyelnivalónk sem maradna a legszerencsésebb szélességi fokok alatt sokat emlegetett áldásaiból s mintha Florida és Cuba verőfényében sütkéreznénk. Amidőn minden, amiben csak élet van, kielégülése jelét adja, s még a mezőn heverésző barom is mintha nagy és békés gondolatokba volna mélyedve. Ilyen derűs napokat a többinél kissé nagyobb biztossággal lehet várni a tiszta októberi időben, amelyet vénasszonyok nyarának hívnak.1) A nap, a szinte végtelen hosszú nap, ott szunnyad a nagy halmok és tágas, meleg térségek fölött. Úgy érezzük, eleget éltünk, ha mindennapos óráit átéltük. Még a magános helyeket sem látjuk egészen -13- elhagyatottaknak. Az erdő kapuinál az elbámuló nagyvilági ember kénytelen letenni a nagyról és kicsinyről, a bölcsről és bolondról táplált városias értékeléseiről. A konvenciók tarisznyája azonnal lehúll a hátáról, mihelyt ebbe a szentélybe lép, ebbe a realitásba, amely elől hőseink is eltűnnek. Itt látjuk, hogy a lényeges körülmény a Természet, amely minden más körülményt eltörpít s istenségmódjára itél meg minden embert, aki csak ide belép. Csukott és túlzsúfolt házainkból szöktünk az éjbe s a hajnali szürkületbe és meglátjuk, mily felséges szépségek ölelnek bennünket nap-nap mellett kebelükre. Hogy szeretnők levetni a békókat, amelyek miatt e szépségek nem hathatnak reánk; hogy szeretnők kikerülni a szofizmákat és a másoktól átvett gondolatainkat, hogy a Természet szabadon hatoljon belénk! Az erdő sűrűjének megtört fénye olyan, mintha örökös reggel volna, ösztönző és hősies reggel. Itt az ősi erdei mesék új életre kelnek bennünk s átborzonganak rajtunk. A fenyők és tölgyek törzse érces fénnyel izzik szemünkbe. A néma fák mintha csábítgatnának, hogy éljünk ezentúl velük és hagyjuk el nagyképű, léha életünket. Itt nem iktatódik sem történelem, sem felekezet, sem politika az isteni Ég és az időtlen Idő közé. Mily könnyű lábbal szeretnénk beljebb lépkedni a tágranyíló tájékon, egyre újabb képekbe s egymást gyorsan űző gondolatokba merűlve, valamíg lassan-lassan elfeledjük otthonunkat és a Jelen zsarnoki hatalma eltörűl minden emlékezést s a diadalmas Természet veszi át lelkünk vezetését. -14-

Ez a varázslat orvosszer: megtisztít, meggyógyít bennünket. Tiszta, nyájas gyönyörök ezek, s velünk születettek. Itt a magunk birtokában érezzük magunkat és barátságot kötünk az anyaggal, amelynek megvetésére törekszik minket rábeszélni iskoláink fennhéjázó fecsegése. Pedig sohasem tudunk nélküle ellenni. A lélek szereti őshazáját: ami a víz a szomjúságunknak, az a szikla, az anyaföld a szemünknek, kezünknek, lábunknak. Szilárddá vált víz, kihült láng az: micsoda egészség, micsoda vegyrokonság forrása! Örökös öreg barátunk, öröklött drága barátunk, testvérünk; s ha szenvelegve fecsegünk idegenekkel, elénk ötlik becsületes arca és fölszabadít bennünket és kiűz bennünket, píronkodókat esztelenségeink közül. A város nem adhat elég teret az igazi emberi érzéseknek. Éjjel-nappal kiszökünk a szabadba, hogy szemünket a látóhatáron legeltessük, s a tágas tér olyan szükséges a lelkünknek, mint a víz szükséges fürdőnk számára. Itt megtaláljuk a természetes befolyás minden fokát a Természetnek elszigetelő, lecsendesítő hatalmától kezdve a képzelethez és lélekhez szóló legnyájasabb és legünnepélyesebb hatásig. Imhol a forrás üde vizének vödre, imhol az erdei tűz, amely mellett a didergő vándor menedéket keres, – imhol az Ősz és Dél fenséges erkölcse. Befészkeljük magunkat a Természetbe s gyökerein, magvain élődünk. Az égi testek sugarai a magányba szólítanak bennünket s megjósolják nekünk a legtávolibb jövendőt. Az azúrkék zenith a költészet és valóság találkozó pontja. S úgy hiszem, ha a mennyről táplált álmaink magukkal -15- ragadnának, s szólhatnánk Gáborral és Uriellel, az egek kárpitja maradna minden birtokunk.

Úgy tartom, nem múlik napunk áhítat nélkül, amelyen a természet valamely tárgyát szemléltük. Hópelyhek húllása a csöndes levegőégben, amidőn minden pehely megőrzi tökéletes alakját; a jégeső, amely végigverdes vízen, síkságon; a hullámzó buzaföld; a Houstonia ezer meg ezer fehérlő s játszi, lengedező virágocskája; a fák és virágok tükrözése a sima tavon; a muzsikálva fujdogáló, illatozó déli szél, amely minden fát hárfaként zenget; a fenyőfa, amely lobog és pattog a tűzön, vagy, amely, mint burkolat, a lakószoba falát ragyogtatja – mindez a legősibb vallás zenéje és festménye. Házam falu szélén, alacsony szinten áll s csak szűk kilátást nyújt. Ámde barátommal folyócskánk partjára megyek s egyetlen evezőcsapással odahagyom a falum politikáját s embereit, sőt a mögötte levő minden falu és emberei egész világát s belemerülök a verőfény és holdvilág tündéri birodalmába, amely szinte túlságosan vakító a makulás embernek, aki nem ment át még a növendék- és próbaéveken. Valóban, testünkkel hatolunk ebbe a hihetetlen szépségbe: belemerítjük kezünket ebbe a festett elembe: szemünk fürdik fényében, formáiban. Ünnepnap, nyaralás, királyi lakoma terűl elénk egy pillanat alatt; olyan pompás, olyan szívvidító dáridó, aminőt bátorság, szépség, erő és ízlés csak valaha alkothatott és élvezhetett. Ezt tárják elénk ezek az alkonyati felhők, ezek a finoman felbukkanó csillagok, szűzi és kimondhatatlan csillámlásukkal. -16-

S megismerem találékonyságunk szegényességét, városaink és palotáink undokságát. Művészet, fényűzés korán megtanulták, hogy csak fokozói és követői lehetnek ennek az eredeti szépségnek. De már túlsok megismeréssel is térek haza. Ezentúl bajos lesz tetszésemet megnyerni. Nem térhetek vissza játékszerekhez. Pazarló és csalafinta kéjvágyó lettem. Nem lehetek el dőzsölés nélkül: de élvezeteim rendezője, mestere a falusi ember legyen. Aki a Természet legjobb ismerője, aki tudja, milyen zamatos íz, erő rejlik az anyaföldben, vízben, növényekben, egekben és hogyan férkőzhetni ezekhez a bűvös-bájos jelenségekhez: csak ez a dúsgazdag s királyi férfiú. S a világ mesterei csupán akkor érik el nagyságuk tetőpontját, ha a Természetben keresték szövetségesüket, segítőtársukat. Ezért rendeznek be maguknak függőkerteket, nyárilakokat, szigeteket, parkokat, vadaskerteket, hogy gyönge személyiségüket ezzel a környezettel erősítsék.

Nem csodálom, hogy az agrárius érdekek az államban legyőzhetetlenek éppen e félelmetes segédforrásaik révén. Mert nem vesztegetnek, csalogatnak így királyok, paloták, férfiak, asszonyok, mint ezek a költői csillagok, titkos igéretek ékesszavú szónokai. Hisz hallottuk, mit mondott az a gazdag ember, megismerkedtünk villájával, parkjával, jó borával s társaságával, de nem ezek hívogatnak, csalogatnak, hanem ezek a varázserejű csillagok. Szelíd ragyogásukban meglátom, mit iparkodtak az emberek egy Versaillesben, Paphosban, Ktesiphonban megvalósítani. Valóban, a látóhatár magikus fénye, -17- a kék ég mint háttér, menti meg minden műalkotásunkat, amelyek ezek nélkül merő haszontalanságok volnának.

Ha a gazdag ember szolgai meghúnyászkodást lát a szegényben, fontolja meg, mily hatást tesz az élénk képzeletűekre annak az elgondolása, hogy a gazdagok a Természet tulajdonosai. Oh, ha a gazdag olyan dúsgazdag volna, aminőnek a szegény elképzeli! Ha a gyermek éjjel katonabandát hall a mezőn játszani, lelkiszeme előtt királyok, királynők és fényes lovagok lebegnek. Kürt szavát hallja hegyes vidéken, s ez a hegyeket æoli hárfává varázsolja s ez a természetfölötti «halali» visszaállítja képzeletében a dór mitológiát, Apollót, Dianát s mind a sok isteni vadászt. Hogy a zenei hang ilyen lágy, ilyen büszkén szép is lehet! A szegény fiatal költő ilyen hímet varr a társadalomról is; ő alázatos, tiszteli a gazdagokat, gazdagok az ő képzelete kedvéért, hisz milyen szegény lenne a képzelete, ha ők nem volnának gazdagok! Van nekik magoskerítésű kertjük, amelyet parknak neveznek; tágasabb, jobban bútorozott szobákban laknak, mint aminőket ő látott; kocsin járnak; csak elegáns emberekkel közlekednek; fürdőhelyekre, messzefekvő városokba utaznak: mindezekből az adatokból a poéta regényes birtok képét festi meg, amelyhez mérve valóságos birtokuk csak kunyhó és pajta. A múzsa maga áltatja a fiát azzal, hogy túlozza a vagyon és szépség adományait; délibábot sugároz elé a levegőégbe, felhőket, erdőket, amelyek az utakat szegélyezik. Ezzel bizonyos büszke kegyet áraszt reá: a géniusz nemességét -18- a közönséges nemességgel szemben, a természet arisztokráciáját, légszülte hercegséget.

Ez az erkölcsi érzékenység, amely Édent és Tempét ily könnyen teremt, nem fordúl elő nagyon sűrűn, de a természetes tájkép mindig közelünkben van. Megtalálhatjuk ezeket a varázslatokat anélkül, hogy a Como-tavat, vagy a Madeira-szigeteket kellene meglátogatnunk. Túlozzuk ezeknek a helyeknek dicséretét. Minden tájképben az a meglepő, hogy találkozik az ég a földdel, s ezt láthatjuk akár a legközelebbi halomról, csak oly jól, mint az Alleghany-hegység csúcsáról. Az éjszaka csillagai ugyanazzal a szellemi jelenésszerű fenséggel szállnak le a legközönségesebb barna legelőnkre, mint a Campagna-ra, vagy Egyiptom kősivatagaira. A gomolygó felhők s a reggel és alkonyat színei átváltoztatják a jávort és nyírfát. Csekély a különbség tájkép és tájkép között, de nagy a különbség a szemlélők között. Egyes tájképek szépsége nem is olyan csodálatos, mint az, hogy bizonyos körülmények szükségszerűen széppé tesznek minden vidéket. A Természetet sohasem lephetjük meg pongyolában. A Szépség mindenüvé behatol.

Nehéz túlzás nélkül beszélni erről a tárgyról, amelyet iskolai nyelven «natura naturata»-nak, azaz passzív Természetnek hívnak. Époly nehéz, mint vegyes társaságban a vallás thémájáról beszélni. A Természet iránt fogékony ember is csak úgy elégíti ki ebbeli ízlését, hogy bizonyos köznapi szükségletekkel mentegeti: a fa-köbözést megy nézni az erdőbe, a vetések állását a szántóföldre, botanizálni, ásványgyűjteni vagy -19- cserkészni, horgászni jár. Ennek a szégyenkezésnek, kell, hogy alapos oka legyen. A természetben való műkedvelősködés meddő és méltatlan dolog. A mezei vagy hegyi affektált ficsúr semmivel sem jobb, mint testvére a Broadway járdáján. Az emberek természettől fogva vadászok és érdeklődnek e mesterség iránt s fölteszem, hogy egy olyan újság, amelynek favágók és indiánok szolgáltatnák az anyagát, még a legfényesebb fogadószobák könyvespolcain is helyet foglalna a «Koszorú» és «Flóra rózsafűzére» s egyéb ilyescímű almanach mellett. De rendesen – talán azért, mert túlnehézkesek vagyunk az ilyen finom tárgy számára, vagy talán egyéb okból, – mihelyt a természetről kezdünk írni, elcsavart frázisokba, euphuismusokba esünk. Pedig a léhasággal a legrosszabbúl adózunk Pannak, akit a mitológia legszemérmesebb istenének kellene elképzelnünk.

Nem szeretnék léha lenni az Idő csodálatos tartózkodásával és bölcseségével szemben, de nem tudok lemondani arról a jogomról, hogy gyakran vissza ne térjek erre a tárgyra. A hamis vallástanítások tömege csak megerősíti az igazi vallást. Irodalom, költészet, tudomány: megannyi hódolata az embernek, ez iránt a ki nem fürkészett titok iránt, amellyel szemben egy egészséges ember sem lehet közömbös vagy nem érdeklődő. A Természetet lényünk legjavával szeretjük. Szeretjük, mint Isten városát, ámbár, vagy jobban mondva: mert itt nincs városi polgár. A naplementéhez nincs semmi hasonló a nap alatt: embereket kíván meg. A Természet szépsége mindig irreális s -20- gúnyos jelenség, ha a tájékon nincs emberi alak, amely époly jó, mint ő maga. Ha a földön valóban jó emberek volnának, nem volna meg ez a rajongás a Természet iránt. Ha a király ott van a palotájában, senki sem kacsingat a falakra. Csak ha ő eltávozott, s a palotáját lakájok és ácsorgók töltik meg, csak akkor fordítjuk el tekintetünket erről a népségről, hogy a festményeken ábrázolt fenséges alakokon és az építkezéseken üdítsük föl lelkünket. A műbírálók, akik fájlalják, hogy a természeti szép oly betegesen különvált mindennapi dolgainktól, fontolják meg, hogy az, hogy a festőit vadásszuk, elválaszthatatlan a hamis társaság ellen való tiltakozásunktól. Az ember bukott lény; ám a Természet egyenesen emelkedik ki és differenciális hőmérőűl szolgál, amely leleplezi, vajjon van-e, vagy nincs az emberben isteni érzés. Lustaságunknál, önzésünknél fogva nekünk kell fölnéznünk a Természethez; ám, ha meggyógyultunk, a Természet fog reánk fölnézni. A habzó patakot lelkiismeretfurdalással nézzük: pedig ha életünk igazi energiával folyna tova, mi szégyenítenők meg a patakot. A buzgóság árja igazi tüzet áraszt, nemcsak a nap és hold visszatükrözött sugarait. De a Természetet lehet époly önös célból tanulmányozni, mint a kereskedelmet. A csillagászat az önző kezében csillagjóslássá válik, a pszichológia elveszett kanalakat kutató mesmerismussá, az anatómia és élettan koponyaformából és tenyérből való jövendőmondássá.

De az idő int, hogy hagyjunk említés nélkül sok részletet erről a tárgyról és siessünk hódolatunkat -21- a «natura naturans»-nak, az éltető, ható Természetnek bemutatni. Ez elől minden alak úgy eltűnik, mint a széltől tovahajtott hó. Maga is titok. Műveit maga előtt hajtja tömegekben, leírhatatlan változatokban, mintegy nyájat. (Amint a Régiség is a Természetet Proteus, a pásztor képében ábrázolta.) Teremtményeiben nyilvánúl meg, részecskékből, szemecskékből épül föl; egyik átváltozásból a másikba tér át s így éri el a legmagasabb fokú arányosságot és rázkódás, ugrás nélkül jut el a legtökéletesebb eredményekig. Egy kis hideg, azaz egy kis mozgás: mindössze ennyi a különbség, amely a kopár, vakítóan fehér és halálosan hideg földsarkokat a termékeny tropusoktól elválasztja. Minden változás erőszak nélkül megy végbe a határtalan Tér és határtalan Idő két sarkalatos körülménye következtében. A geológia vezetett be minket a Természet roppant nagy időközeibe; megtanított arra, hogy felejtsük el leányiskolai kis mértékeinket s cseréljük föl nagy stílusával a mózesi vagy ptolemeusi rendszereket. Semmit sem tudtunk igazában, mert perspektiva nélkül szűkölködtünk. De most már megtanultuk, mily hosszú, türelmes korszakoknak kell leperegniök, míg a szikla kiformálódik, majd megint, amíg szétmállik; amíg az első zúzmófajta a talajnak legvékonyabb felső rétegét átalakítja s megnyitja az útját a távoli flórának, faunának, Ceresnek, Pomonának. Mily távol van még a trilobita, a négylábú, mily fölfoghatatlanúl távol az ember! De végre minden bekövetkezik, ahogyan be kell következnie s végre eljő az egyik emberi faj a -22- másik után. Nagy út vezet a gránittól az osztrigáig s még nagyobb Platóig s a lélek halhatatlanságának tanáig. De mindennek el kell jönnie, csakoly bizonyosan, mint ahogyan minden atomnak kétoldala van.

Mozgás vagy változás; azonosság vagy nyugalom: ez a Természet első és második titka. Egész törvénykönyvét rá lehet írni a körmünkre vagy egy pecsétgyűrű lapjára. A patak felületére fölbugyborékoló örvény beavat bennünket az égi mechanizmus titkaiba. A tengerpart minden kagylója: titka kulcsa. Egy kis víz, amely csészében kering, megmagyarázza az egyszerűbb kagylóhéjak keletkezését. Az anyag további lerakodása hosszú éveken át végül a legszövevényesebb alakokat hozza létre. S a Természet minden művészete ellenére is olyan szegény, hogy a világegyetem kezdetétől végeig csak egyetlen anyagból teremt, s ezzel alkotja meg azt a mesés változatosságot. Bármivé süríti: csillaggá, homokká, tűzzé, fává, emberré: mégis csak egy anyag s ugyanazokat a sajátságokat mutatja.

A Természet mindig állandó, még ha látszólag ellenkezésbe is kerül tulajdon törvényeivel. Akkor is megtartja törvényeit, ha látszólag áthágja. Fölfegyverez és fölszerel egy állatot arra, hogy elfoglalja helyét és élje életét itt a földön s ugyanakkor fölfegyverez és fölszerel egy másik állatot, hogy elpusztítsa amazt. A Tér elválasztja a teremtményeket, de a Természet azzal, hogy egypár tollal látja el a madarat, a madárnak egy kis mindenütt-jelenvalóságot ad. Mindig előre halad, de művész-keze egyre -23- hátranyúl anyagért s a leghaladottabb fokon is az első elemekkel kezdi újra az építést, mert különben minden rombadől. Művét szemlélve, mintha ebben az átmenetekben némi rendszer megcsillámlását látnók. A növények a világ ifjúsága, az egészség és erő tartóedényei, de egyre fölfelé tapogatóznak a tudatosság felé. A fák tökéletlen emberek, s a földben gyökerezvén, mintha rabságuk panaszhangjait hallatnák. Az állat egy magasabbrendű lét újonca és kipróbálója. Ellenben az ember, alig ízlelte meg az első csöppét a gondolat serlegének, máris szétszóródott. A jávor és a páfrány még romlatlan; de ha öntudatra jut, bizonyára az is vadúl esküszik és káromkodik majd. A virágok olyannyira az ifjúságéi, hogy mi idősebbek hamar megérezzük, hogy pompás nemzedékeik nem nekünk szánvák. Nekünk is megvoltak a magunk napjai; hadd legyenek meg a gyermekeknek is az övéik. A virágok kacérkodnak velünk, de mi nevetséges gyöngédségünkkel bizony csak vén agglegények vagyunk.

A dolgok olyan szoros viszonyban függnek össze, hogy ha szemünk ügyes, egy tárgy részeiből következtethetünk többi részeinek tulajdonságaira. Ha volna szemünk, hogy lásson, a város falának egyetlen kődarabkája ép oly világosan meggyőzne annak a szükségességéről, hogy az embernek léteznie kell, mint maga az egész város. Ez az azonosság mindnyájunkat egyformává tesz, egységbe foglal és semmire szállítja a szokásos lajtorjánk különbségfokait, közeit. Úgy beszélünk a természetes életről való letévedésről, mintha a mesterséges élet nem volna -24- ugyancsak természetes. A legsimább udvaronc ott a palota budoárjában, belső állati természete szerint olyan durva és őseredeti, mint a jegesmedve s ez a természet ép oly teljhatalommal tör céljaira s illatszerei és szerelmes levélkéi ellenére is egyenes rokonságban van a Himalája hegyláncával és a földteke tengelyével. Ha fölgondoljuk, mennyire a Természet fiai vagyunk, el kell hagynunk a város iránt táplált babonáinkat; mintha bizony ez a rémítő vagy jótékony Erő meg nem találna itt is bennünket s nem ő formálná a városokat is. Természet csinálta a kőművest, s ő csinálja a házat is. Túlbecsüljük a falusi hatásokat is. A természeti tárgyak hűvös és szenvtelen képe fölkelti az irigységet bennünk, akik heves és ingerlékeny piros képű szerzet vagyunk, s azt képzeljük, mi is olyan nagyra növünk, mint azok, ha a szabadban táborozunk és gyökereket eszünk. De legyünk csak emberek, erdei állatok helyett, s a tölgy és szilfa szívesen szolgál nékünk, bár ha elefántcsontszékeken és selyemkárpitokon nyugszunk is.

Ez az alapazonosság átvezet a fajok minden meglepő és ellentétes változásain és jellemzője minden egyéb törvénynek. Az ember az egész világot fejében hordozza s az egész csillagászat és vegyészet egyetlen gondolatában rejlik. Minthogy a Természet egész története belevésődött agya velejébe, azért ő titkainak látnoka és fölfedezője. A természettudomány minden ismeretes tényét valaha megsejtette valakinek előérzete, mielőtt igazságúl ismerték el. Még cipőinket sem kötjük meg anélkül, hogy el ne ismernők -25- a Természet legtávolibb régióit összekötő törvényeket. A hold, a növények, a gázok, a kristály: megannyi konkrét geométria és számtan. A közönséges józan ész fölismeri a hozzátartozást s fölismeri a tényt a vegyi kisérlet első jeleiben. Franklin, Dalton, Davy és Black józan esze azonos azzal a józan ésszel, ami elrendezte a dolgokat, amelyeket most fölfedez.

Az az azonosság szervezett nyugalmat fejez ki, az ellenhatás viszont szervezésre tör. A csillagászok így szólnak: «Adjatok nekünk anyagot és egy kis mozgást s egybeszerkesztjük a világegyetemet. Nem elég, ha csak anyagunk van, szükségünk van egyetlen megindító mozgásra is, amely kiröpíti a tömeget és kifejleszti a centrifugális és centripetális erőket. Mihelyest a teke kiröpült a kézből, mindjárt megtudjuk mondani, mint nőtt ki ez az egész hatalmas világrend». – «Balga követelés» – felelik a metafizikusok – «s merő petitio principii. Ha föltudjátok fogni a röpülés, kivetülés folyamát, miért ne tudnátok fölfogni eredetét, kezdőállapotát is?» Ámde a Természet azonközben nem várta meg a vita lefolyását, hanem jól vagy rosszúl, ez mindegy – megadta a lökést s a tekék kigurúltak. Nem is volt valami nagy dolog, csupán egy kis lökés, s a csillagászoknak mégis igazuk van, ha nagy dolognak tűntetik föl, mert ennek az aktusnak végeláthatatlan a következménye. Mert ez az őseredeti lökés terjeszti magát tova a világrendszer minden tekéjén át s minden tekének minden atomján át s a teremtmények minden faján, minden egyén történetén és átváltozásán keresztül. S a túlzás a dolog természetében rejlik. -26- A Természet nem bocsát egyetlen teremtést, egyetlen embert sem a világba, anélkül, hogy ne látná el tulajdonságainak egy kis túlságával. Ha adva van a bolygó, szükséges neki a lökést is megadni. Igy a Természet minden teremtményébe beletett egy kis erőszakot, amely magával ragadja a maga ösvényén; közölt vele egy kis elindító lökést. Egy csöppet nagylelkűen. Minden esetben egy túláradó csöppet adott! Villamosság nélkül a levegő megrohadna; s az irány azon erőszaka nélkül, amely férfit és nőt hajt az útján, egy szikra vakhit és fanatizmus nélkül nem volna cselekedetüknek ösztökéje s így eredménye sem. A célpont fölé célozunk, hogy a célpontba találjunk. Minden tettünkben van valami hamisság és túlzás. De mi történik akkor, ha hébe-korba odakerül egy savanyú, élesszemű ember, aki meglátja, milyen hitvány játékot játszunk s ő nem akarja azt velünk játszani, hanem kifecsegi a titkát – vajjon mi történik? Vajjon elröpült-e a madár? Oh dehogy, a találékony Természet máris elküldte a szép formák, a dicsőbb, úribb ifjúság csapatát, a szenvedélynek egy kissé több túlzásával, hogy szorosan ragaszkodjanak az ő külön céljaikhoz; kissé nyakassá teszi őket abban az irányban, amelyet legigazabbnak ismertek föl s íme újra kezdődik, újra kavarog a játék egy vagy két új nemzedéken át.

A gyermek az ő édes játékosságával, érzékeitől elbolondítva, minden látománytól, hangtól vezetve; aki képtelen összehasonlítani és besorozni észleleteit, akit rabúl ejt egy-egy fütty, tarka-barka haszontalanság, sárkány, mézeskalács; -27- aki mindent egyénít, semmit sem általánosít; akit gyönyörbe hoz minden új dolog: estére, holtra fáradtan fekszik ágyába az egész napi folytonos játszi bolondságtól. Ámde a Természet elérte a célját ezzel a göndörhajú, gödröcskés pofájú kis bolonddal. Kipróbálta a gyermek minden képességét és mindezzel a sokféle testtartással, mozgással biztosította testformája arányos fejlődését s ez olyan főfontosságú cél, amelyet nem lehetne nálánál jobb gondozóra bízni. Ez a csillámlás, ez az opálfény ragyogja be a gyermek szemében valamennyi játékát körös-körűl, hogy biztosítsa hűségéről s a gyermek csak a maga javára csalódik.

Mi is hasonló mesterkedés révén élünk és maradunk meg. Hadd beszéljen a stoikus, amit akar, mi nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem, mert az étel jóízű és étvágyunk élénk. A növényvilág nem elégszik meg azzal, hogy egyes magvakat hullasson el a virágról vagy fáról, hanem az egész földet és levegőt pazarúl telehinti magvaival, úgy hogy ha tízezer el is pusztúl, ezer elvetődhet, száz kicsirázhat, tíz megérhet, s végül legalább egy elfoglalhatja a nemzője helyét. Minden egyéb dolog is ezt a kiszámított tékozlást tanusítja. A túlzott félelem, amely az állati lényt köröskörűl sövényként védi, amellyel az menekül a hidegtől, megugrik egy kígyó láttára vagy valami váratlan hangra, bennünket is egész sereg alaptalan riasztással véd meg a végűl fenyegető igazi veszedelemtől. A szerelmes minden távolabbi cél nélkül csak a maga boldogulását és tökéletesűlését keresi, -28- de a Természet az ő személyes boldogságába rejti a maga útját is, t. i. azt, hogy a továbbnemzés, a faj megörökítése biztosíttassék.

A világ szerkezetének ez a művészete kering az emberi szellemben és jellemben is. Nincs ember, aki egészen egészséges volna; mindeniknek alkatában megvan egy ere a bolondosságnak, a vér egy kis, határozott irányú tolulása agyába, s ez egyenesen arra a pontra rögzíti az eszét, amely a Természet kedve szerint való. Nagy kérdéseket sohasem szoktak valódi értékük szerint mérlegelni, hanem fölbontják részletkérdésekre, hogy hozzáférhetővé tegyék a párthívek számára s éppen lényegtelen pontok felől csatáznak a leghevesebben. Nem kevésbbé nevezetes, mennyire túlbecsüli minden ember mondókája vagy teendője fontosságát. A költő, a próféta magasabbra értékeli azt, amit kijelent, mint bármely hallgatója, hisz különben ki sem mondaná. Az erős, önmagával nagyon megelégedett Luther félre nem érthető nyomatékkal mondja ki, hogy: «Isten sem lehet el bölcs emberek nélkül.» Böhme Jakab és Fox György önimádásának tanúsága az a makacsság, amellyel vitatételeikhez ragaszkodtak. Az efféle látnokok rögtön azonosítják magukat gondolatukkal és még kalapjuk és cipőjük számára is tiszteletet igényelnek. S bár ez a helyes itéletű emberek előtt elveszi hitelüket, a tömeg előtt segítségükre van, amint szavaiknak is tüzet, élességet és népszerűséget kölcsönöz.

Ugyanez a tapasztalat gyakori a magánéletben is. Minden fiatal és lelkes ember naplót vezet, amelybe – ha az ima és bűnbánat órái -29- elkövetkeznek, – beleírja a lelkét. Ezek a lapok forrók és jóillatúak neki; térdén olvassa azokat éjszakáig, hajnalig; könnyével öntözi; szentek a szemében; túljók ennek a világnak. Még a legjobb barátnak is bajos őket megmutatni. Egy idő múlva mégis szeretné barátját beavatni titkos élményébe s némi habozás után, de mégis határozottan megmutatja neki azokat a lapokat. Vajjon nem sütik-e ki a szemét? De a barát hidegen lapozgatja, s könnyedén áttér az olvasásról a beszélgetésre s ez társát bámulatba ejti és bosszantja. Még sem tudja ezzel az írását okolni. Hisz egy lázas élet nappala, éjjele, a Sötétség és Világosság angyalaival folytatott közlekedés véste be sötét jegyeit ebbe a könnyáztatta könyvbe. Ezért hát a hibát barátja eszének vagy szivének róvja föl. Hát nincs barátja? Nem tudja elhinni, hogy valakinek lehet mélyreható tapasztalata s ezt a személyes élményt még sem tudja megírni. De úgy lehet: az a fölfedezés, hogy a bölcseségnek lehet más nyelve és szolgája is, mint mi, s hogy az igazság csakúgy megnyilvánul akkor is, ha hallgatunk, ártalmasan elfojtaná buzgóságunk lángját. Az ember csak akkor nyilatkozik, amíg nem érzi, hogy szava egyoldalú és tökéletlen. (Hisz mindig egyoldalú, de az ember nem látja annak, mialatt kifejezi.) De ha elhagyja őt az ösztönszerűség és egyéniség érzete, s észreveszi egyoldalúságát, bosszankodva el fog némúlni. S az ember mitsem tud írni anélkül a hit nélkül, hogy az amit ír: az idő szerint a világtörténelem; mitsem tud jól megtenni, ha nem tekinti munkáját nagyon fontosnak. Lehet, hogy munkám -30- csakugyan nem ér semmit, de nem szabad azt semmibe vennem, különben kárát vallom.

Hasonlóan vonúl végig az egész természeten valami incselkedő szellem, valami csalfa szellem, amely orrunknál fogva vezet tovább, egyre tovább, s végre sem érünk el sehová. Minden megvalósulás messze mögötte marad a várakozásnak, az igéretnek. A megközelítés jegyében élünk. Minden célpont már egy más célt is mutat nekünk, amely szintén csak időleges. Sehol nem áll be a teljes és végleges siker. Mi a természetben csak táborozunk, de nem települtünk meg benne. Éhség, szomjúság evésre, ivásra hajt bennünket; ámde a kenyér és bor – süsd és vegyítsd, ahogy akarod – éhen-szomjan hagy bennünket, ha gyomrunkat meg is töltötte. S ugyanígy áll ez minden művészetünkkel, készségeinkkel. Zenénk, költészetünk, maga a nyelvünk mind nem jelentenek kielégülést, csak csalogatást, hitegetést.

A gazdagság éhsége, amely a bolygónkat kertté varázsolja, elbolondítja a mohó vadászót. S mi a végső törekvés? Egyenesen az, hogy a józan ész és szépség céljai megóvassanak a bármiféle közönségességtől és elkorcsosúlástól. De milyen fáradságos ennek a módszere! Mily tömege az eszközöknek, csak azért, hogy egy kis társas érintkezést lehetővé tegyen! Ez a terméskőből és téglából való palota, ezek a szolgák, ez a konyha, ezek az istállók, lovak, fogatok, ez a banktőke és jelzáloghalmaz, kereskedelem az egész világgal, nyárilakok a tenger és tó partján: mindez csak egy kis emelkedettebb, tisztúltabb, szellemesebb érintkezés, -31- társalgás kedvéért van! Nem volna-e lehetséges útszéli koldusok között is? Nem, mert mindezek a dolgok éppen ezeknek a szegény embereknek egymásra következő, folytonos erőfeszítése révén jönnek létre, amellyel azon iparkodnak, hogy az élet kerekeinek surlódását megszüntessék és kedvezőbb életalkalmakat teremtsenek.

Társas érintkezés, személyiség-formálódás a bevallott cél. Gondolat, erény, szépség, ezek voltak a célok. A jólét és vagyon arra volt jó, hogy kielégítse, lecsillapítsa az állati szükségleteket, megszüntesse a kémény füstölgését, elnémítsa az ajtó csikorgását; összehozza a barátokat egy csöndes, meleg szobába, s szétválassza a gyermekek hálását és ebédelését külön helyiségbe. A baj csak az volt, hogy a gyakorlati tevékenység, amely ezeknek a kellemetlenségeknek kiküszöbölésére szükséges, letévedt. Az eredeti végcélokat szem elől vesztették és maga a kellemetlenség kiküszöbölése lett a végső cél. Hisz éppen e miatt kell mosolyognunk a gazdagokon, Bostonon, Londonon, Bécsen. S a nagy tömeg még nem ember, hanem szegény ember, aki meg akar vagyonosodni, de hiábavaló erőlködésével arra hasonlít, aki félbeszakította a többiek társalgását, hogy ő mondjon beszédet, de közben elfelejtette, mit is akart mondani. Ahová nézünk, mindenütt megdöbben szemünk a célnélküli, léleknélküli társadalmak láttára. Vajjon olyan nagy és kényszerítő erejű volt-e a Természet célja, hogy ennyi emberáldozatot kivánt?

Az élet e csalódásainak szakasztott mása – várhatunk-e egyebet – a szem csalódása a Természet -32- külső képére vonatkozólag. Erdők, vizek hitegetnek, csalogatnak, de nem nyujtanak pillanatnyi teljes kielégülést. Ez a csalódott érzésünk minden tájékon. Fejem fölött gyönyörű, lenge nyári felhők pelyhe lebegett; nyilván gyönyörködtek magas röptük és mozgásuk kiváltságában, de nyilván nem annyira ennek a helynek és órának diszítésére szolgáltak, hanem valami földöntúli kertek és kéjlakok ünnepségét várták. Különös féltő-irigység ez: de a költő csakugyan úgy érzi, hogy nem férkőzik eléggé közel a tárgyához. A fenyő, a folyó, a virágos virány előtte: mintha nem volna Természet. A Természet valahol másutt lehet. Ez meg az csak külső és távoli tükrözése és visszhangja a végbement diadalnak, amely most, úgy lehet, ott ragyog és újong a szomszédos földek fölött, vagy – ha te a földeken állsz, – a szomszédos erdők fölött. A jelen tárgyai a nyugalomnak ugyanazt az érzését adják meg neked, ami egy éppen elvonúlt diadalmenet és lezajlott ünnepségre szokott bekövetkezni. Mily fényes távolságot, mily kimondhatatlanúl ékes és bájos titkokat tár elénk a naplenyugta! De ki tud oda menni, ahol az van, ki tudja kezével illetni, lábát rátenni? Hisz azok a tünemények örökkön örökké letűnnek a világkerekségén. S ugyanezt tapasztaljuk férfi és nő s a néma fák között; mindig csak célzás, várakozás az élet; távollét, sohasem teljes jelenlét és kielégülés. Azért van-e ez, mert a szépséget sohasem lehet megfogni? Mert az egyaránt elérhetetlen a tájképben, mint az emberben? A hitestárssá vált szerelmes éppen azáltal vesztette -33- el édese legbűbájosabb varázsát, hogy az «igen»-t mondott neki. Valamíg csillagként üldözte: Mennyország volt neki: de nem lehet többé Mennyország, ha lehajolt, leszállott hozzá, a méltatlanhoz.

Mit szóljunk ennek az első kivetítő ösztönzésnek mindenütt jelenlétéről, annyi jóakaratú teremtés hizelkedve ámításáról? Nem kell-e föltennünk, hogy valahol a világegyetemben lappang egy kis árulás és kigúnyolás? Nincs-e alapos okunk a komoly neheztelésre azért, hogy ily visszaélés történik velünk? Nem vagyunk-e balgák, akiket a Természet orrunknál fogva vezet? Nem. Egyetlen pillantás az égre s a földre lecsillapítja minden háborgásunkat és bölcsebb meggyőződésre szelidít bennünket. A belátó, értelmes ember szemében a Természet hatalmas igéretté válik, amelyet nem lehet egy-kettőre kideríteni. Titka nincs fölfejtve. Sok, sok Oidipos bukkan föl rendre: az egész miszterium ott vajúdik agya velejében. De, óh jaj! ugyanaz a varázslat megbénítja tudását: egyetlen szótag sem hagyja el néma ajkait. A Természet hatalmas kereksége az üde szivárványhoz hasonlatosan ívelődik a mélybe, de még az angyali szárnyak sem bírják végigkövetni az ívét s nem tudják nekünk jelenteni a görbület visszatértét. Tetteink nyilván nagyobb következésű célokra vannak hivatva, mint aminőket mi magunk elé tűzünk. Mindkét kezünknél fogvást jótékony szellemi erők vezetnek az életen át és jóságos szándékok várnak reánk. Mi nem mérhetünk nyelvet a Természettel, s nem bánhatunk vele úgy, ahogyan az emberekkel bánunk. -34- Ha egyéni erőinket az övéihez mérjük, csakhamar úgy érezzük, mintha legyőzhetetlen Végzet játékszerei volnának. Ha azonban ahelyett, hogy magunkat a munkával azonosítanók, azt érezzük, hogy a mester lelke árad minden ízünkben: akkor a Reggel békéje szállja meg szívünket és akkor rájövünk, hogy a nehézkedés, a vegyrokonság s még inkább az élet kifürkészhetetlen erői legmagasabb formájukban már eleve megvannak bennünk.

Az az alkalmatlanság, amelyet az okok lánca közt való gyámoltalanságunkon érzünk, onnan ered, hogy túlsokat nézzük a Természetnek csak egy oldalát, t. i. a Mozgást. Azonban a kerék soha sincs fékező nélkül. Mihelyt az ösztönzés, mozgás túlságossá válik, a Nyugalom vagy Identitás követeli a maga jogát kiegyenlítésül. Az egész földkerekségen széltében nő a gyógyító iratos fű. Minden bolondos nap után kialusszuk hóbortjait és dühét, s ámbár mindig apró-cseprő dolgokkal vagyunk elfoglalva és sokszor rabjuk is vagyunk, minden kisérlethez magunkkal hozzuk a velünk született egyetemes törvényeket. Ezek, minthogy a lélekben, mint eszmék, élnek, örökre megtestesülve állnak körülöttünk a Természetben, hogy egészséges jelenlétük révén mindig szembehelyezkedjenek az emberi betegséggel, őrültséggel, s hogy meggyógyítsák azt. Apró-cseprő dolgaink igája ezer botor reményre csábít. Uj világkorszakot keltezünk előre a lokomotív vagy léghajó föltalálásától, holott az új gép örökségül hozza magával a réginek hibáit. Azt mondják, az elektromagnetizmus magból fejbe szökteti salátádat, mialatt csirkéd ott -35- sül a roston. Ez modern céljaink és törekvéseink jelképe, annak a jelképe, mint sűrítjük és siettetjük a dolgokat. De ezzel mitsem nyerünk. A Természeten nem lehet túljárni. Az emberi élet csupán hetven saláta-életig tart, akár gyorsan, akár lassan növekednek. Ámde mindezek a hiányok, lehetetlenségek csakúgy a javunkra válhatnak, mint az ösztönzések. A diadal mindig a mienk. S annak a tudata, hogy a Lét egész skáláját befutjuk, a Természet egyenlítőjétől sarkáig dicsfénybe vonja a halált, amelyet a filozófiák és hitek túlságosan szószerint és külsőségesen igyekeztek kifejezni a lélek halhatatlanságában. A valóság még ennél is nagyobbszerű. A Természetben nincs semmi végromlás, folyamat-megszakadás, elvétett, elejtett labda. Az isteni keringés sohasem pihen, sohasem akad el. A Természet az Eszme megtestesülése s ismét eszmévé finomúl, szelleműl, mint ahogyan a jégből víz és pára lesz. A Világ anyaggá ülepedett szellem, viszont a légneművé vált anyag örökké a gondolat állapotába illan.

Ez magyarázza azt az erős behatást, amelyet a Természet szerves vagy szervetlen tárgyai az emberi szellemre gyakorolnak. Az anyagba zárt ember, a kristályba zárt ember, a növényi életet élő ember szól a személlyé vált emberhez. Az az Erő, amely a mennyiséget nem veszi tekintetbe, amely egyforma pályát szab az egésznek és a résznek, mosolygását átruházza a Hajnalnak s lényegét desztillálja minden esőcseppbe. Minden szempillantás, minden tárgy okulásunkra van: mert minden alakot Bölcseség telít. Bölcseség -36- szűretett belénk, mint vér. Az húz görcsbe, mint kín. Az lopózik szívünkbe, mint öröm. Az nehezedik reánk ólmos, bús napok leplével, s ismét csak az derít föl vidám munka kedvével. Ám lényegét csak hosszú, hosszú évek múltán bírjuk megsejteni.

ÖNBIZALOM.

Minap egy kiváló festő nehány versét olvastam; eredetiek voltak, nem konvencionálisak. A lélek az ilyen sorokból mindig valami intelmet hall ki, bármi is azok tárgya. Az érzés, amelyet ébresztenek, nagyobb becsű, mint bármely bennök foglalt eszme. Hinni tulajdon gondolatunkban; hinni, hogy ami igaz a magad szivében, az igaz mindenki számára: íme, ez a Géniusz. Mondd ki titkos meggyőződésedet s egyetemes értelművé válik; mert a legrejtettebből kellő idő mulva a legnyilvánvalóbb lesz, s első gondolatunkat majd az utolsó ítélet trombitája visszhangozza. A szellem szava mindenkinek meghitten hangzik s Mózes, Plato, Milton legnagyobb érdeme szemünkben az, hogy könyveken és hagyományokon fölülemelkedtek s nem azt mondták, amit az emberek gondolnak, hanem azt, amit ők gondolnak. Megkellene tanulnunk, hogy a szellemünkön átvillanó fényt fölfedezzük s jobban őrizzük, mint a lantosok és bölcsek égboltjának ragyogó csillagait. -38- De figyelem nélkül elejtjük gondolatainkat csak azért, mert a mieink. A géniusz minden művében ráismerünk tulajdon elejtett eszméinkre: visszatérnek hozzánk, de bizonyos idegen méltóságban.

A művészet remekei nem adnak hatásosabb tanítást, mint azt, hogy tartsunk ki spontán benyomásainknál derűs hajthatatlansággal, annyival erősebben, mentől egyértelműbb az ellenpárt lármája. Mert különben holnap valami idegen fogja mesteri bölcsességgel ugyanazt hirdetni, amit mi magunk is gondoltunk és éreztünk az egész idő alatt s szégyenszemre kénytelenek leszünk mástól átvenni a magunk véleményét.

Minden ember nevelésében beáll az idő, amikor meggyőződik róla, hogy az irigység: merő tudatlanság; hogy az utánzás: öngyilkosság; hogy magát jóban, rosszban úgy kell vennie, amint van és osztályrészéűl jutott; s bár széles e világ tele van javakkal: egyetlen tápláló gabonaszem sem juthat hozzá a maga fáradozása nélkül azon a földecskén, amely megművelésre néki adatott. A benne rejlő hatalom valami új a természetben, s csak ő tudja, mit tehet vele, s ő sem tudja, valamíg meg nem próbálta.

Nem hiába hat reá egy arc, egy jellem, egy cselekedet, míg másik nem hat. Az emlékezetnek ez a szobrászatszerű bevésettsége csak «előre berendezett harmónia» mellett lehetséges. A szem oda irányzódott, ahol sugárnak kellett ráesnie, hogy bizonyságot tegyen e sugárról.

Mi csak félig-meddig tudjuk magunkat kifejezni s szégyeljük az isteni eszmét, amelyet -39- mindegyikünk képvisel. Pedig rábízhatnók magunkat, hogy jó és célravezet, ha csak hittel teljesen közöljük; de Isten nem akarja műveit gyávák ajkával kinyilatkoztatni.

Az ember emelkedett és vidám hangulatban van, ha szivét s legjobb tudását beletette a munkájába, míg ha máskép beszélt, vagy cselekedett, nincs tőle nyugta. Szabadult tőle, de nem szabadult fel tőle. Már a kísérletnél cserbenhagyja géniusza; múzsa nem barátkozik vele; nincs eszméje, nincs reménysége.

Bízz magadban! – minden szív ezen az érchúron rezeg. Foglald el a helyet, amelyet az isteni gondviselés jelölt ki számodra s kortársaid társadalma s a viszonyok hálózata. A nagy emberek mindig ezt tették s gyermekekként rábízták magukat koruk géniuszára, elárulván ezzel, hogy a hitelre föltétlenül méltó az, ami tulajdon szívünkben van, amit tulajdon kezünk végez s ami egész lényünk uralkodó vonása. S mi most férfiak vagyunk s el kell fogadnunk – s a legmagasabb értelemben – ugyanezt a transcendentális sorsot s nem mint kiskorúak és rokkantak valamely védett zugban, nem mint a forradalom elől szökő gyávák, hanem mint vezérek, felszabadítók, jóltevők, engedelmeskedvén a mindenható erőfeszítés szavának és fölküzködvén a khaoszból és sötétségből a nap világosságára.

Mily kedves jóslatokkal illusztrálja a természet ezt a szöveget számunkra a gyermekek, csecsemők, sőt az állatok képével s viselkedésével. Lelkük még nincs meghasadva s fellázítva; ők még nem ismerik a bizalmatlanságot -40- az érzelem ellen, amely minket bénít, minthogy arithmetikánk már kiszámította a célunkat gátló erőket. Az ő lelkük még egész; szemük még nincs lenyűgözve s ha arcukba nézünk, megzavarodunk. A gyermek senkihez sem alkalmazkodik; mindenki hozzáigazodik, úgy hogy egyetlen kis baba rendesen négyet vagy ötöt csinál a felnőttekből, akik vele fecsegnek és játszanak. S a serdülő ifjúságot és meglett kort az Isten nem kevesebb sajátos bájjal ruházta föl s tette irigylésreméltóvá és kellemessé, úgy, hogy igényeiket nem lehet visszautasítani, ha önmagukra támaszkodnak. Ne gondold, hogy az ifjúságnak nincs ereje, mert nem tud veled és velem beszélni. Hallga! Ime, a szomszéd szobában eléggé világos és meggyőző a hangja. Nyilván tudja, hogy mint kell kortársaival beszélnie. Félősen vagy bátran, de tudni fogja a módját, mint tegyen minket öregebbeket nagyon is nélkülözhetőkké!

A fiúk nembánomsága, akik biztosak ebédjük felől s csakúgy, mint valami nagy úr, szót se szólnának, ujjukat se mozdítanák, hogy megkapják ezt az ebédet, – ez az emberi természet egészséges magatartása. A fiú a szalónban olyan, mint a színház látogatója; függetlenül, felelőtlenül szemléli az ő zugából az előtte elvonuló embereket és eseményeket, megvizsgálja és megbírálja őket, az ifjúság sommás módján, s osztályozza őket mint jókat, rosszakat, érdekeseket, együgyűeket, ékesszavúakat, nyűgösöket. Nem törődik soha következményekkel, érdekekkel; független, spontán verdiktet ad le. Kell, hogy te udvarolj neki; ő nem udvarol neked. -41-

Ám a felnőtt embert börtönbe zárja a tudatossága. Mihelyest csak egyszer is hatásosan beszélt vagy cselekedett, már fogoly, akit százak és százak rokonszenve vagy gyűlölete őriz, s akiknek érzelmeit neki ezentúl mindig fontolóra kell vennie. S ez ellen nincs Lethe vize. Óh, vajha ismét semlegességbe merűlhetne! Ha valaki elkerülhetne minden kötelezettséget, s miután megfigyelt, újra ugyanazzal az elfogulatlan, nem okoskodó, megvesztegethetetlen, megrettenthetlen ártatlansággal tovább figyelhetne, az ilyen ember mindig félelmetes lenne. Minden elébe kerülő dologról nyilvánítaná véleményét, s mindenki érezné, hogy az nem magánvélemény, hanem szükségszerű igazság, amely nyílvesszőként hatolna a fülébe s félelemmel töltené el.

Ezeket a hangokat halljuk a magánosságban, de azok elcsitúlnak és nem halljuk őket, ha a nagyvilágba lépünk. A társadalom mindenütt össze van esküdve minden egyes tagja férfiassága ellen. A társadalom részvénytársaság, amelynek tagjai megegyezésre lépnek, hogy – biztosítandók minden részvényes kenyerét – föláldozzák minden kenyérevő szabadságát és kulturáját. A legkeresettebb erény a társadalomban az egyformaság. Az önállóság útálat neki. Nem szereti a realitásokat és a teremtőket; csak neveket és szokásokat szeret. Aki pedig férfi akar lenni, annak nonconformistának kell lennie! Aki halhatatlan babérokra pályázik, azt nem verheti békóba egyszerűen az, hogy valamit «jó»-nak neveznek, hanem meg kell vizsgálnia, hogy csakugyan jó-e. Végeredményében -42- csak tulajdon lelkünk épsége és tisztasága a fontos.

A férfinak minden ellenzékkel szemben ki kell magát küzdenie, mintha minden csak névleges és tünékeny volna, kivéve önönmagát. Szégyellem, ha arra gondolok, mily könnyen behódolunk érdemjeleknek és titulusoknak, nagy társaságoknak és holt intézményeknek. Minden illemtudó és jóhírű egyén kelleténél nagyobb hatással és súllyal van reám. Fölemelt fővel, élettel teljesen kellene járnom-kelnem és úton-útfélen csak a durva igazságot kellene beszélnem. Ha a kajánság és hiúság a filantrópia köpenyébe burkolózik, elnézzem ezt? Ha egy savanyúképű szenteskedő fölkarolja a rabszolgafelszabadítás nemes ügyét, s elfecsegi nekem a legújabb barbadosi híreket, miért ne mondanám neki: «Eredj, szeresd a csecsemődet, szeresd favágódat; légy barátságos és szerény, de sohase kendőzd kemény, irgalmatlan önzésedet ezzel a hihetetlen gyöngédséggel a tőlünk ezer meg ezer mérföld messzeségben lévő feketék iránt. Távolba irányzott szereteted idehaza merő gyűlölet.» Goromba és rideg volna az ilyen szó, de az igazság mindig jobb, mint a szeretet szenvelgése. Jóságunkhoz némi élesség is kell, különben nem jóság. A gyűlölet tanát kell ellensúlyúl prédikálni, ha a szeretet tana nyöszörög és vinnyog.

Ne várjátok tőlem, hogy okát adjam, miért keresem vagy kerülöm a társaságot. S ne tanítsatok ki – mint egy jó ember ma tette velem – arra a kötelességemre, hogy minden szegényt jó viszonyok közé kell hozni. Vajjon -43- az én szegényeim-e ők? Megmondom neked, filantrópia bolondja, hogy zsugoriskodom a dollárral és a centtel, ha olyannak kellene adnom, akihez semmi közöm, s akinek semmi köze hozzám. Ellenben van egy csoport ember, akinek a szellemi vegyrokonság révén örökre el vagyok adva; ő érettük, ha kell, akár börtönbe is megyek; de mit nekem a ti sokfajta úgynevezett népjóléti intézményetek, hülyeiskolátok, haszontalan gyűléstermeitek, iszkosmenhelytek, s az ezer segítő egyesületek! – bár szégyenszemre bevallom, hogy néha mégis beadom a derekam a dollár erejéig, – de az káros dollár s lassan-lassan mégis csak megemberelem magam és meg fogom tagadni.

Az erény, közfelfogás szerint, inkább kivétel, semmint szabály. Ime az ember és erényei. Az emberek az úgynevezett jó cselekedetet, mint a bátorság vagy kegyesség adóját cselekszik, mintha bánatpénzt fizetnének azért, hogy nincsenek mindennap jelen a parádén. Tetteik mintegy mentegetődzés és kiengesztelés mindennapi világéletükért, mint ahogy a rokkantak és elmebetegek magasabb ápolási díjat fizetnek. Erényeik bírságpénzek. De én nem akarok kiengesztelni; én élni akarok. S életem magáért van, nem kirakat. S jobb szeretem, ha az egyszerűbb, de igaz és egyenletes, mintha káprázatos és bizonytalan volna. Legyen egészséges és kellemes s ne szoruljon diétákra s érvágásokra.

Első szempillantásra meg kell látnom, hogy valaki férfiú-e s nem akarom, hogy tetteire utaljanak. Magamról tudom, hogy egészen mindegy, vajjon megcselekszem vagy elhagyom-e azokat -44- a kitűnőeknek elismert tetteket. Nem akarok fizetni egy kiváltságért, amelyhez bensőm ad jogot. Lehet, hogy képességeim kevésszámúak és silányak, de vagyok, aki vagyok s nincs szükségem a magam vagy társaim biztosítása céljából mások bizonyítványára.

Amit tennem kell, az mind reám vonatkozik, s nem az, amit az emberek teendőmnek gondolnak. Ez a szabály, amelyet époly keserves követni a mindennapi, mint a szellemi életben, példázza az egész különbséget nagyság és közönségesség között. Annál bajosabb, mert mindig találkoznak olyanok, akik azt hiszik, jobban tudják, mi a kötelességed, mint te tudod. Könnyű a világban a világ véleménye szerint élni; könnyű a magánosságban a magad véleménye szerint élni. Ám az a nagy ember, aki a tömeg forgataga közepette tökéletes nyugalommal meg tudja őrizni a magánosság függetlenségét.

Az ok, amiért nem szabad halott szokásokhoz alkalmazkodnotok az, hogy az ilyen életmód szétforgácsolja erőtöket. Elveszi időtöket és elmosódottá teszi jellemetek benyomását. Annyi rostélyon keresztül hogy lássam meg, ki is vagy tulajdonképen?

Ellenben tedd meg a dolgod s megismerlek. Tedd meg a dolgod s megifjítod erődet. Az igazi férfiúnak rá kell jönnie, milyen szembekötősdi játék a társas egyformaság. Ha tudom, mely párthoz tartozol, előbb mondom meg érveidet, mint te magad.

Megengedem, hogy sok embernek csakugyan be kell kötnie a szemét majd ezzel, majd azzal -45- a zsebkendővel, s hozzá kell szegődnie ehhez vagy ahhoz az úgynevezett közvéleményhez. De ez az egyformaság nemcsak egyes részletekben teszi őket hamisakká, hazugokká, hanem mindenképen. Egyetlen igazságuk sem egészen igaz. Az ő kettőjük nem az igazi kettő, az ő négyük nem az igazi négy; úgy, hogy minden kiejtett szavuk bánt s nem tudjuk, hogy igazítsuk helyre. S közben a Természet nem késik ránk húzni a pártunk rabruháját. Egyszerre csak valamennyiünk arca, alakja egyformává válik, s lassankint megannyian megkapjuk a jó vén szamár arckifejezését. Lealacsonyító tapasztalat ez, amely a világtörténelemben is megnyilvánúl: a bárgyú tetszésnyilvánítás képe, az az erőltetett mosoly, amelyet arcunkra társaságban felrakunk, ahol zavarba vagyunk a felelettel a minket nem érdeklő beszélgetésben. Az arcizmok, amelyek nem önként mozognak, hanem valami aljas akaratbitorlás által mozgattatnak, a legkellemetlenebb merev fintort torzítják az arcra.

A különvéleményű embert a világ nem-tetszésével ostorozza. S ezért a férfiúnak tudnia kell, mennyire taksáljon egy savanyú arcot. Az emberek sandán néznek rá az utcán vagy a szalónban. Ha ez az elfordulás ugyanabból a megvetésből és ellentállásból eredne, mint az övé, akkor csakugyan oka volna szomorú arccal hazamenni, ámde a tömeg savanyú képének ép oly kevéssé van mélyebb oka, mint édeskés képének, mert azt álarcként teszik föl s veszik le, aszerint, amint a szél fú és az újság diktál. S mégis, a tömeg elégületlensége félelmetesebb, mint a szenátusé vagy egyetemé. A világot ismerő, -46- erős férfiúnak nem nehéz a művelt osztályok dühével dacolni. Dühük ildomos és óvatos, mert félénkek amiatt, hogy magukat is sebezhetőknek tudják. Ám, ha nőies dühükhöz hozzájárul a nép fölháborodása, ha a tudatlan és szegény tömeg is fölindúl, ha a társadalom mélyén lévő buta nyers erő is megmozdúl és dühöng: bizony nagy lélek és hit kell hozzá, hogy ezt valaki isteni nyugalommal csekélységnek vegye.

Egy másik ijesztgető báb, amely minket az önbizalomtól elriaszt: következetességünk, tiszteletünk, múltunk tettei és szavai iránt, mivelhogy embertársaink szeme nem rendelkezik egyéb adattal, hogy pályánkat kiszámítsa, mint múlt tetteinkkel, s mi sem akarjuk, hogy csalódjanak.

De miért forgassuk fejünket mindíg hátrafelé? Minek vonszoljuk emlékezetünkben ezt a holttestet, csak azért, hogy valamiképen ne mondjunk ellent annak, amit ezen vagy azon a köztéren vitattunk? Tegyük föl, hogy csakugyan ellentmondasz magadnak; mi következik ebből?

Úgy látom, a bölcseség parancsa, hogy sohase bízzuk magunkat egyedül az emlékezetünkre, még ott sem, ahol csak a memória a fontos, hanem a múltat idézzük mindig az ezerszemű jelen ítélőszéke elé s kezdjünk mindennap új életet. Amidőn áhítatos felindulás szállja meg lelkedet, engedd át annak szívedet és életedet s hadd adjon az istennek alakot és színeket. Hagyd el az elméletedet, mint József otthagyta a köpönyegét a ledér asszony kezében s fuss. -47-

A bolond következetesség a kislelkűek mumusa, amelyet a kiskaliberű emberek szoktak tisztelni. A mindenáron való következetességhez a nagy szellemeknek egyszerűen semmi közük. Vele törődni annyi volna, mint a falra verődő árnyékkal törődni. Mondd ki keményen, amit ma gondolsz, s mondd ki holnap keményen, amit holnap gondolsz, ámbár ellentmondasz tegnapi beszédednek. «De hisz akkor biztosan félreértenek.» – S baj is az, ha félreértenek? Pythagorast félreértették és félreértették Sokratest, Jézust, Kopernikust, Galileit, Newtont s mindazokat a tiszta és bölcs szellemeket, akik valaha testet öltöttek. Nagynak lenni annyi, mint félreértetni.

Azt tartom, senki sem tehet erőszakot a természetén. Akaratának minden félreugrásai is lénye törvényeinek korlátai közé vannak foglalva, ahogyan az Andes és a Himalaya is jelentéktelenek a földgömb görbületén. S az sem fontos, hogyan próbálod ki és hitelesíted. A jellem olyan, mint egy achrostichon vagy alexandrinus-stanza: előre, visszafelé, keresztbe olvasva mindig ugyanaz.

Ebben a kedves, magambavonult erdei életemben, amelyet Isten jóvoltából élvezek, hadd jegyezzem fel napról-napra becsületes gondolatomat, se előre, se hátra nem pislantva, s bizonyos, hogy harmónia jön ki belőlük, anélkül, hogy akarnám vagy látnám. Könyvemen meg kell érződnie a fenyőillatnak s visszhangoznia kell a rovarok zümmögését. A fecske az eresz alól hadd szőjje be a csőrében vitt szalmaszálat az én gondolataim szövedékébe. -48-

Annak vétetünk, amik vagyunk. A jellemünk akaratunk fölött nyilvánúl meg. Az emberek azt képzelik, hogy erényük, bűneik csak nyílt cselekedeteik által közlődnek, s nem látják, hogy erény és bűn minden lehellettel elárúlódik.

A lehető legkülönbözőbb cselekedetekben is megegyezés lesz, hacsak a maguk idején becsületesek és természetesek, minthogy egy akaratból származnak. Ezek a különbségek bizonyos távolságból s a gondolkozás bizonyos magasságából elmosódnak. Egy irányzat egyesíti valamennyit. A legjobb hajó pályája is száz meg száz cik-cakvonalból tevődik össze. Ha ezt a vonalat kellő távolságból nézed, egy átlagos eredő vonallá egyenesedik ki. Őszinte tetted önmagát magyarázza s megmagyarázza többi őszinte tettedet is. Ellenben az, hogy másokkal megegyezve cselekszel, semmit sem magyaráz. Cselekedj önállóan, s amit eddig önállóan cselekedtél, igazolni fog most téged.

A nagyság a jövőre appellál. Ha ma elég erős vagyok, hogy helyesen cselekedjem, s ne törődjem a sanda szemekkel, akkor már előzőleg kellett annyi helyeset cselekednem, hogy most dacolhassak. Bármint is álljon a dolog, cselekedj most helyesen. Szállj mindig szembe a látszattal s mindig lesz erőd erre. A jellem ereje fölhalmozódik. Minden megelőző nap erénye izmosítja azt. Mi egyéb ad fenséget a szenátus és a harcmező hőseinek, mi szállja meg úgy képzeletünket? Az, hogy nagy napok és győzelmek egész sorát tudjuk mögöttük. Fénykoronává egyesülnek az előttünk lépkedő hős feje fölött. Mintha angyalok láthatatlan kara -49- kísérné. Ez varázsol égzengést Chatham hangjába, méltóságot Washington magatartásába, ez varázsolja egész Amerikát Adams szemébe. A becsület tiszteletreméltó nekünk, mert nem tünékeny valami, hanem kipróbált erény. Azért tiszteljük ma, mert nem máról való. Szeretjük és hódolunk neki, mert nem vet tőrt szeretetünknek és hódolatunknak, hanem mert csak magától függ, önmagából ered, s ezért régi és makulátlan családfája van, még ha történetesen fiatal emberben nyilvánul is meg.

Remélem, most utoljára hallottunk egyformaságról és következetességről. Hadd szerkesztessenek ki ezek a szavak ezentúl mint csődbekerültek és nevetségesek. Az ebédre hívó gongszó helyett hadd halljunk egy kis spártai sípot. Ne hajlongjunk s ne mentegődzünk többet.

Ma nagy ember jön hozzám ebédre. Nem kívánok neki tetszeni, azt kívánom, hogy ő kívánjon nekem tetszeni. Az emberi nemet akarom előtte képviselni, s bár ezt lehetőleg barátságosan akarom megtenni, elsősorban mint igaz ember akarom megtenni.

Vessük meg, utasítsuk vissza korunk sima középszerűségét és szennyes önteltségét és vágjuk szemébe a szokásnak, kereskedelemnek, irodának: hogy az egész világtörténelem somnája ez a tény: ahol egy igaz ember munkálkodik, ott nagy, felelős gondolkozó és cselekvő ember munkálkodik; hogy az igaz ember nem jobbágya időnek, helynek, hanem maga a dolgok középpontja. Ahol ő van, ott van a Természet is. Ő mérővesszőjét rádteszi, ahogy minden emberre és minden eseményre ráteszi. -50-

Rendesen a társadalomban mindenki valami másra vagy valaki másra emlékeztet. De az igazi jellem, valóság nem emlékeztet semmi másra; maguk állnak az egész teremtés helyén. Az igaz embernek annyinak kell lennie, hogy minden körülményt közömbössé tudjon tenni. Minden igaz ember maga ok, ország, korszak; végtelen tereket, számokat, időt követel, hogy betöltse céljait; s az utókor, mint a kliensek sora lépked nyomában. Megszületik egy Caesar nevű ember és még évszázadokkal utóbb megvan a római császárság. Megszületik Krisztus és millió és millió lélek úgy hozzánő és úgy ragaszkodik géniuszához, hogy egynek veszik az erénnyel és az ember összes nemes lehetőségeivel. Az intézmények egy-egy igazi férfiú meghosszabbított árnyékai; a szerzetesrendek a remete Antalé; a reformáció a Lutheré; a quaekerség a Foxé; a methodizmus a Wesleyé; a rabszolgaemancipáció a Clarksoné. Scipiót Milton «Róma csúcsá»-nak nevezte; s az egész világtörténelem egész könnyen feloldódik néhány nagy ember erőteljes és komoly életrajzává.

Ezért kell, hogy az ember ismerje értékét és lába alatt tartsa a dolgokat; s ne sandítson, lapítson, sompolyogjon egy koldúsgyerek, fattyú vagy lánckereskedő módjára ebben a világban, amely az ő számára létezik. Az ember utcán menve, rendesen szegénynek érzi magát, ha egy-egy nagy torony vagy márványszobor kerül szeme elé, mert nem talál magában egyenértékű erőket azokkal, aminők ezt a tornyot vagy szobrot megalkották. Palota, szobor, értékes könyv idegenűl, parancsolólag néznek rá, mint -51- valami ragyogó fogat s mintegy kérdezni látszanak tőle: «De hát ki is Ön, Uram?» Pedig mindez az övé; minden arra vágy, hogy észrevegye; minden esedezik tehetségeihez, hogy jöjjön ki velük s vegye őket birtokába. A festmény várja az ítéletemet; nem ő parancsol nekem: sőt nekem kell megállapítanom, tarthat-e számot dicséretre.

A népszerű mese a félkegyelműről, akit holtrészegen felszedtek az utcáról, a herceg házába vittek, kimosdattak, felöltöztettek s a herceg ágyába fektettek, akit, felébredvén, a herceget megillető minden köteles szertartással vettek körül, s akivel elhitették, hogy eleddig őrült volt: – annak a ténynek köszöni népszerűségét, hogy nagyon találóan jelképezi az ember helyzetét, aki úgy jár-kel a világban, mint ha félkegyelmű volna, de hébe-hóba felébred, észbe kap és rájön, hogy ő valóságos fejedelem.

Olvasmányaink is hazugok és tányérnyalók. A történelemben elbolondít a képzeletünk. Persze e nagy hatalmúak nevei pompázóbb szótárból valók, mint az egyszerű János vagy Edvárd az egyszerű kis házban s mindennapi munkájánál; ámde az élet dolgai közösek ezzel is, azzal is; summája ugyanaz ennek is, annak is. Mit hódolunk be annyira Alfrédnak, Skanderbegnek, Gusztávnak? Megengedjük: derék emberek voltak, de hát utánuk végleg eltűnt már a derekasság? Mai magándolgodhoz époly nagy betét fűződik, mint aminő az ő nyilvános és híres cselekedetükhöz fűződött. Ha a magánszemélyek önálló és eredeti szempontokból fognak cselekedni, a fény és ragyogás áthárúl a nagy -52- hatalmúak tetteiről az egyszerű derék emberekére.

A mágneses hatás, melyet minden eredeti cselekvés gyakorol, magyarázatát leli, mihelyt az önbizalom okát kutattuk. Ki a bizalom letéteményese? Melyik az az őseredeti «én», amelyre általános bizalom alapítható. Melyik az a minden tudományt kigúnyoló csillag, parallaxis nélkül, kiszámítható elemek nélkül, amely a szépség egy sugarát lövelli még a köznapi, sőt tisztátalan cselekedetekre is, mihelyt a függetlenség legcsekélyebb bélyege van rajta? A kutatás ahhoz a forráshoz vezet, amely egyben a genie, az erény és élet lényege is, s amelynek spontaneitás, vagy ösztön a neve. Mi ezt az elsődleges tudást intuiciónak nevezzük, míg minden későbbi tudás tanítás (tuició) eredménye.

Ebben a mély erőben, az utolsó tényben, amely az elemzés még behatolhat, találjuk meg minden dolog közös eredetét. Mert a lét érzése, amely nyugodt órákban lelkünkben tudj’ Isten hogyan támad, nem különbözik a dolgoktól, a tértől, a fénytől, az időtől, az embertől, hanem egy azzal s nyilván ugyanabból a forrásból támad, amelyből azok élete és léte. Mi előbb részesei vagyunk a dolgokat éltető életnek, utóbb, mint természeti jelenségeket látjuk azokat s elfeledjük, hogy mi is részesei vagyunk okaiknak. Itt fakad minden tett és gondolat ősforrása. Itt van a bölcseséget adó ihlet tüdeje, s ezt az ihletet csak istentelenség tagadhatja.

Egy végtelen Ész ölel fel bennünket, amely részeltet igazságában és cselekvése szerveivé tesz bennünket. Ha valamit igazságnak ismerünk -53- föl, ezt nem magunktól tesszük, hanem csak átengedjük lelkünkön az ő sugarait. Ha azonban kérdjük, honnan van ez, ha az okok lényegébe akarunk hatolni, minden filozófiánk hajótörést szenved. Csak azt tudjuk megmondani, hogy jelen van-e vagy nincs jelen.

Mindenki különbséget tesz szelleme önkéntes cselekedetei s önkéntelen észrevételei között, s tudja, hogy ez utóbbiaknak teljes hitelt kell adnia. Lehet, hogy téved a kifejezésükben, de tudja, hogy rajtuk ép oly kevéssé lehet vitatkozni, mint ahogyan nem lehet a nappalon és éjjelen. Szándékolt tetteim és ismereteim imbolygók; ellenben a legenyhébb álmodozás, a leghalkabb eredeti érzelmi megrezdülés rámparancsolja az érdeklődést és tiszteletet.

Gondolkodni nem tudó emberek ép oly könnyen ellentmondanak az észrevevés megállapításainak, mint a véleményeknek, sőt könnyebben is, mert nem különböztetik meg az észrevevést és ismeretet, az eszméket. Azt képzelik, hogy kényem-kedvem szerint látom ezt vagy azt a dolgot. Pedig az észrevevés nem szeszély, hanem kényszerűség dolga. Ha én valamit látok, gyermekeim is látják majd utánam és idők folyamán az egész emberiség.

Az ember félénk és mentegetőző természetű. Már nem jár-kél emelt fővel. Nem meri kimondani: «Én ezt gondolom» vagy: «Én vagyok» hanem ehelyett mindjárt valaki mást idéz. A fűszál és virító rózsa is megszégyeníti. Ezek a rózsák ablakom alatt nem hivatkoznak előbbi vagy jobb rózsákra. Azok, amik Isten segítségével ma élnek. Nem ismernek időt. Egyszerűen -54- rózsák. S tökéletesek létük bármely percében. Mielőtt a levélburok meghasadt, már teljes volt életműködésük; nem teljesebb az az egészen kinyílt virágban s nem kevésbbé teljes a levelétvesztett tőben. Természetük kielégült s viszont ők is minden percükben kielégítik a természetet. Ellenben az ember halogat, vagy emlékezik. Nem él a jelenben, hanem visszafordított szemmel siratja a multat vagy nem törődvén az őt körülvevő gazdagsággal, lábujja hegyére áll, hogy a jövőt kémlelje. Pedig nem lehet előbb boldog és erős, valamíg nem él a Természettel a jelenben, idő fölé emelkedve.

Ha igazán élünk, igazán is látunk. Az erősnek ép oly könnyű erősnek lennie, mint a gyöngének könnyű gyöngének lennie. Ha szellemünk folyton fogad be újabb dolgokat, szívesen szabadítjuk meg emlékezetünket előbb összehordott ódon lim-lommá vált kincseitől. Ha Istennek élünk, szavunk ép oly édeshangú lesz, mint a patak mormolása és a vetés susogása.

S ebben a tárgyban a végső igazság kimondatlan marad s bizonyára kimondhatatlan is, mert minden amit mondunk, az intuiciónak csak igen távoli visszhangja. Még legjobban megközelíthetem ezzel a gondolattal. Ha a Jó közel van hozzád, ha van Élet benned, ez nem valami ismert vagy megszokott módon történt; nem látod majd mások lába nyomát, nem látsz más emberi arcot, nem hallasz nevet: az Út, a Gondolat, a Jó vadidegen és ujdonatúj lesz. Ki fog zárni példára és tapasztalatra való hivatkozást. A te utad elvezet az emberektől, nem vezet emberekhez. Minden valaha élt ember -55- annak elfeledett szolgája. Félelem és remény egyaránt alatta maradnak. Mert még a reményben is van valami alantas. A látomás órájában nincs semmi olyasmi, amit hálának, vagy igazi örömnek lehetne nevezni. A szenvedély fölé emelkedett lélek látja a dolgok azonosságát és örök jóját, fölfogja az Igaz és Jogos önálló életét s megnyugvást talál abban a megismerésben, hogy minden jól folyik. A természet roppant távolságai, az atlanti óceán, a déli tenger, – idő, évek, századok hosszú, hosszú közei – mind nem jőnek számításba. Amit én gondolok és érzek, volt az alapja minden előbbi életformának és körülménynek, ahogy alapja az én jelenemnek, annak, amit életnek s annak, amit halálnak hívnak az emberek.

Csak az élet mozdít elő, nem az, hogy valaki élt. Az erő megszűnik a nyugalom percében; csak a régi állapotból az újba való átmenetel pillanatában létezik, a nyíl elröpítésétől a céljába való behatolásáig. S a világ ezt a jelenséget gyűlöli: hogy a lélek létesül, fejlődik, mert ez végkép lefokozza a múltat, minden gazdagot szegénnyé tesz, minden hírnevet megszégyenít.

Aki jobban tud engedelmeskedni, mint én, mesteremmé lesz, holott ujját sem mozdítja. Körülötte kell forognom a szellemi gravitáció törvényénél fogva. Még költői szólamnak tartjuk, ha kimagasló erényről beszélünk. Még nem látjuk, hogy az erény csakugyan Magasság, s hogy az egyes ember vagy az emberek egy csoportja, akik elveknek hozzáférhetők, s elvek által alakíthatók, természeti törvénynél fogva, -56- szükségkép lebírják és lelovagolják az összes városokat, nemzeteket, hatalmasokat, gazdagokat, költőket, akik az elveknek hozzá nem férhetők s általuk nem alakíthatók. Ez a végső tény, amelyre ez az okoskodás, mint minden más is oly gyorsan elvezet: minden dolognak beolvadása az örökké Szent Egy-be. Önélet, magánvalóság a végső oknak attributuma s a jónak a mértéke aszerint a fok szerint, amelyben alacsonyabb formákba lép. Minden dolognak annyi realitása van, amennyi erőt tartalmaz. Kereskedelem, háztartás, vadászat, cethalászat, háború, szónoklat, személyes súly mind valami, s tiszteletemet vívja ki, mint erő jelenlétének és bár tisztátalan működésének példája. Ugyanannak a törvénynek a tevékenységét látom a Természetben úgy a megőrzésben, mint a növekedésben, fejlődésben. Az erő, a hatalom a Természetben a jog lényeges mértéke. A Természet nem tűr meg semmit birodalmában, ami nem tud magamagán segíteni. A bolygó keletkezése, kialakulása, súlya és pályája; az erős széltől lehajlított, de önmagától ismét fölegyenesedő fa; minden állati és növényi élet eleven forrásai: megannyi bizonysága az önmagának elég s így önmagában nyugvó, önmagában bizakodó szellemnek.

Mindez egy középpont felé törekszik: így hát ne bolyongjunk; maradjunk csak otthon a végoknál. Az emberek, könyvek, intézmények tolongó tömegét ejtsük csodálatba az isteni tény egyszerű kijelentésével. Kérjük meg a belépőket, oldják le saruikat lábukról, mert itt benn Isten van jelen. Együgyű lelkünk ítéltesse meg -57- velük s tulajdon törvényükhöz való simulásunk mutassa meg nekik, mily szegény a természet és vagyon a mi velünk született kincseinkhez mérve.

Most azonban még durva tömeg vagyunk. Az ember még nem áll áhítatosan embertársával szemben, s géniusza még nem hallja az intelmet, hogy maradjon otthon és keressen összeköttetést belső óceánjával, hanem ehelyett az utakra megy és más emberek korsójából kér egy pohár vizet. Egyedül kell mennünk! Jobban szeretem a csöndes templomot, mielőtt a nyilvános istentisztelet megkezdődik, mint bármely szertartást. Mily távolba emelteknek, higgadtaknak, tisztáknak tűnnek föl az emberek, ha mindegyiküket kerítés, szentély veszi körül!

Maradjunk mindig így. Vajjon föl kell-e vennünk barátaink, feleségünk, apánk, gyermekünk hibáit csak azért, mert egy tűzhely körül ülnek velünk, mert egy vérből eredetteknek mondatnak velünk? Minden emberben benne van az én vérem és bennem van minden ember vére. De azért még nem vállalom követelőzésüket vagy balgaságaikat; még oly mértékben sem, hogy szégyenkezzem miattuk.

Azonban elszigeteltséged ne legyen pusztán mechanikai, hanem lelki, azaz legyen: emelkedettség. Koronkint az egész világ összeesküdni látszik, hogy nagyképű semmiségekkel háborgasson téged. Barát, ügyfél, gyermek, betegség, félelem, szükség, jótékonyság: mind egyszerre kopogtatnak a zárt ajtón és hívnak: «Jer ki hozzánk!» Azonban maradj csak bent, ne keveredj zűrzavaruk közé. Csak gyenge kíváncsiságom -58- adja meg az embereknek azt a lehetőséget, hogy kínozzanak. Mert senki sem férkőzhet közelembe, hanemha tulajdon cselekedetem révén. «Amit szeretünk, az a mienk is, de a mohó vágy megrabol minket a szeretettől.»

S ha nem is bírunk egyszerre fölemelkedni az engedelmesség és hit szentségeihez, legalább álljunk ellent kísértéseinknek; lépjünk hadiállapotba és ébresszük föl Thor-t és Wodan-t, a bátorságot és kitartást, germán keblünkben. Ez a teendőnk sima korunkban az által, hogy az igazságot mondjuk. Vessünk véget a hazug vendégszeretetnek és hazug érzelmeknek. Ne éljünk tovább ama megtévesztők és megtévesztettek várakozása szerint, akikkel érintkezünk. Mondjuk nekik: «Atyám, Anyám, Feleségem, Barátom: eleddig látszatra éltem veletek együtt. Ezentúl azonban az Igazságé vagyok. Tudjátok meg, hogy ezentúl nem engedelmeskedem kisebb törvénynek, mint az örök törvény.» Nem kellenek nekem szerződések, csak szomszédságok. Iparkodni fogok arra, hogy szüleimet, családomat eltartsam, feleségem hű férje legyek, azonban ezeket a kötelmeimet is új és nem járt úton kell teljesítenem. Felebbezek szokásaitok ellen. Kell, hogy én én legyek. Nem áldozhatom föl magamat érted, vagy ő érte. Ha tudsz engem szeretni, úgy, ahogy vagyok, annál boldogabbak leszünk. Ha nem tudsz, mégis igyekezni fogok, hogy tudj. Rokonszenveimet és ellenszenveimet nem akarom rejtegetni. Annyira bízom abban, hogy ami mély: az szent, hogy nap és hold láttára derekasan azt akarom tenni, ami bensőmben örömöt okoz nekem s amire -59- szívem ösztökél. Ha nemes vagy, szeretni foglak; ha nem vagy az, nem akarlak téged és magamat képmutató figyelmességekkel megbántani. Ha igaz vagy, de más igazságot követsz, mint én, csatlakozz társaidhoz; én majd megkeresem a magaméit. Nem önzésből, hanem alázatosan és őszintén. Az a te érdeked és az enyim is és mindenkié, hogy igaz módon éljünk, bármily sokáig éltünk is eleddig hazugság közepette.»

Keményen hangzik ez ma a fülednek? Ám nemsokára szeretni fogod azt, amit a te természeted parancsol neked, ép úgy, amint az enyém nékem, s ha az igaz útat követjük, végezetül a biztos révbe mentjük magunkat.

«De így fájdalmat okozol barátaidnak!» Igaz, de szabadságom és erőm nem adhatom el csak azért, hogy az ő érzékenységüket kíméljem. Azután: minden embernek vannak józan pillanatai, amidőn beletekintenek a föltétlen igazság régióiba. Ilyenkor igazat adnak majd nekem s ugyanezt teszik, mint én.

A vak tömeg azt gondolja, hogy ha a közkeletű kódexet elveted, ezzel elvetsz minden kódexet is, s merő törvénytörő vagy; s az arcátlan érzéki ember csakugyan a szenzualista filozófia nevét használja föl, hogy bearanyozza bűneit. Ám a lelkiismeret törvénye örök. Két gyóntatószék van, amelyek egyikében le kell térdelnünk. Közvetlen vagy közvetett, azaz visszatükrözött úton tisztázod magad, hogy kötelességeid körét mint teljesítetted. Elmélkedjél, vajjon eleget tettél-e viszonyodnak atyád, anyád, rokonod, szomszédod, városod, kutyád, macskád -60- iránt; vajjon ezek valamelyike nem tehet-e szemrehányást neked? De viszont elhanyagolhatom ezt a közvetett, tükör-mértéket és föloldozhatom magamat is. Mert megvannak magammal szemben a tulajdon kemény követeléseim és azok teljes kört alkotnak. Ez a kódex sok úgynevezett kötelességtől megtagadja a kötelesség nevét. Ha valaki azt képzeli, hogy ez a törvény laza, ám teljesítse csak egyetlen nap is a parancsait. De csak az, akiben valami isteni van, bizakodhatik abban, hogy a maga törvényhozója tud lenni. Kell, hogy szíve emelkedett, akarata hittel teljes, szeme éles legyen; kell, hogy mélységes komolysággal ő legyen a maga tanítása, társasága, törvénye; kell, hogy egyszerű elhatározása oly erős legyen számára, mint a vaskényszerűség az mások számára!

Aki a ma «társadalom»-nak nevezett jelenséget közelebbről vizsgálja, meggyőződik ennek az ethikának a szükségéről. Mintha belőlünk kivágták volna a férfiúi izmokat és szívet: félénk, kishitű vinnyogók lettünk. Félünk az igazságtól; félünk a sorstól; félünk a haláltól és félünk egymástól. Korunk nem szűl nagy és tökéletes embereket. Szükségünk van férfiakra és nőkre, akiktől megujhodik életünk, társadalmi rendünk; azonban ehelyett azt látjuk, hogy a legtöbb ember fizetésképtelen, még a maga szükségleteit sem tudja kielégíteni; nagyravágyása nincs semmiféle arányban gyakorlati erejével és éjjel-nappal folyton csak kuncsorog és koldul. Háztartásunk kéregető; művészeteinket, foglalkozásainkat, háziasságainkat, vallásunkat nem mi választottuk, hanem a társadalom választotta -61- azokat számunkra. Szalónhősök vagyunk. Messze elkerüljük a Sors ádáz tusáját, ahol az erő születik.

Ha ifjaink belebuknak első vállalkozásaikba, elvesztik egészen a szívüket. Ha a fiatal kereskedő csődöt mond, mindjárt «tönkrement» a neve. Ha a legkiválóbb elme, amelyik egyetemeink egyikén tanult, egy év leforgása alatt nem helyezkedett el Boston vagy Newyork valamely hivatalában, barátai s ő maga is azt hiszik, hogy joga van kétségbeesnie, s egész világéletében panaszkodnia sorsára. Ellenben egy kemény legény New Hampshire vagy Vermont vidékéről, aki rendre végigpróbál minden foglalkozást, aki kocsiskodik, földet mível, házal, majd tanít, prédikál, újságot ad ki, képviselő lesz, egész városnegyedet vesz és az évek során így folytatja tovább s – macska módjára mindig csak a talpára esik – fölér a városi divatbábok százaival. Lépést tart napjaival és nem szégyelli, hogy nem tanult valamely foglalkozást; mert ő nem halogatja az életét, hanem máris éli. Nem egy kilátása van, hanem sok száz.

Bárcsak előállana egy stoikus és megnyitná az emberek szemét segédforrásaik iránt s megmondaná nekik, hogy ők nem támaszkodó, gyenge nádszálak, hanem hogy ők képesek és kénytelenek magukat elválasztani, felszabadítani; hogy az önbizalom gyakorlásával új erők is jelentkeznek; hogy az ember a hússá vált Ige, arra születvén, hogy üdvöt hozzon a nemzetekre; hogy szégyelnie kellene részvétünket, s hogy abban a percben, hogy magáért cselekszik, többé már nem szánjuk, hanem hálásan tiszteljük őt, – -62- s ez a tanító újra ragyogóvá tenné az ember életét és dicsővé tenné nevét minden történelem lapjain. –

Könnyű meglátni, hogy a nagyobbfokú önbizalomnak szinte forradalmat kell okoznia minden emberi tevékenységben és viszonylatban. Mi mindennémű könyörgésekhez ragaszkodnak az emberek. Kultuszuk még csak nem is bátor és férfias. Az az ima, amely valami külön kényelemért, jóért esd, valami kevesebbért esd, mint a legfőbb Jóért, minden Jóért: nem az igazi. Mert az ima nem egyéb, mint elmélyedés az élet jelenségeibe, tényeibe, de a legmagasabb szempontból. Az egy szemlélő, látó és ujjongó lélek monológja. Az az Isten szent lelke, mely műveit jóknak jelenti ki.

Másfajta hamis lelkiállapot az üres bánkódás. Elégedetlenség az önbizalom hiánya: akaratgyöngeség. Sajnálkozz a balsorson, ha ezzel segítsz a szenvedőn, de ha ez nem megy, láss a dolgodhoz s a baj máris enyhűlni kezd. Rokonszenvünk is alantas. Fölkeressük a görcsösen zokogókat, melléjük telepedünk és versenyt sírunk velük, ahelyett, hogy kemény, villamos, de egészséges ütésekkel mondanók meg nekik az igazat és megint észretérítenők őket. Magunk vagyunk a szerencsénk kovácsai, ha örömteljesen ragadjuk meg a dolgokat. Istennek, embernek tetsző mindenha az önmagán segítő. Előtte minden ajtó kitárul, őt minden nyelv üdvözli, minden tisztelet koszorúzza, minden szem sóvár vággyal követi. Szeretetünk feléje árad és átöleli, mivelhogy nem követelte. Mi aggódva s védve dédelgetjük és ünnepeljük, mivelhogy -63- megmaradt a maga útján és megvetette a mi rosszallásunkat. Az istenek szeretik, mert az emberek gyűlölték. Zoroaster mondja: «A kitartó halandó felé gyorsan szárnyalnak a boldog halhatatlanok.»

Minden új szellem új osztályozás. Ha az rendkívüli tevékenységű és hatalmú lélek, – aminő egy Locke, Lavoisier, Hutten, Bentham, Fourier, – akkor osztályozását elfogadtatja más emberekkel is; s ime létrejött egy új rendszer.

Az eszme szűkkeblűsége mélységével s azzal áll arányban, mily tömegére vonatkozik a dolgoknak, miket a tanítvánnyal megértet. A tanítvány ugyanazt a gyönyört érzi, amidőn mindent az új terminológiába skatulyáz, mint a fiatal leány, aki ép most tanult növénytant és ezáltal új földet, új évszakokat ismer meg. S a tanítvány egy időre úgy érzi majd, hogy értelmi ereje abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben mestere szellemébe behatol. Ám az egyensúlyozatlan lelkek bálványozzák magát az osztályozást, azt öncélnak tekintik – pedig az csak gyorsan kimerülő eszköz – úgy hogy elmosódó szemeik szinte úgy látják, hogy a távolabbi horizonton a rendszer falai összeolvadnak a világegyetem falaival és az égi testek azon az íven csüngenek, amelyet mesterük épített. Nem bírják belátni, hogy nektek más hitet vallóknak lehetne bármi jogotok a látásra, hogy egyáltalában mint tudhatnátok látni, «hanemha nem loptatok valamiképen tőlünk fényességet». Nem bírják felfogni, hogy a rendszert nem ismerő s fékezhetetlen világosság behatol majd minden zugolyba, még az övékébe -64- is. Hadd cirpegjenek ott még egy kicsit s hadd nevezzék azt tulajdonuknak. Mert ha becsületesek és a jót cselekvők, csinos fenyőtetőjük egy szép napon majd szűkké és alacsonnyá válik számukra, megvetemedik, megrothad és beszakad, míg a halhatatlan, örökkön-örökké fiatal, vidám, milliósugarú, millió szinű világosság beragyogja a világegyetemet, miként az első napon. –

Másik jele az önművelés és műveltség hiányának az utazásnak az a babonája, amelynek bálványai: Itália, Anglia, Egyptom még ma is lenyűgöz minden ú. n. művelt amerikait. Pedig akik Angliát, Itáliát, Görögországot oly tiszteletreméltóvá emelték képzeletükben; úgy hozzátapadtak a maguk rögjéhez, mintha az volna a világ tengelye. Férfias óráinkban érezzük, hogy a kötelesség jelöli ki a helyünket. A lélek nem kóbor utazó; a bölcs otthon marad, s ha szükségletei, kötelessége olykor-olykor ki is szólítják a házából idegen vidékre, mégis otthon van s magatartása kifejezéséről megismerszik, hogy mint a bölcseség és erény misszionáriusa jár el s fejedelemként látogatja a városokat és embereket, nem pedig, mint dugárús, lánckereskedő vagy szolga.

Nincs kicsinyes ellenvetésem a föld körülhajózása ellen, ha ez művészet, tanulmányok, emberbaráti tettek érdekében történik, föltéve, ha az illető ismer hazát és nem azzal a reménnyel indul külföldre, hogy valamennyi nagyobbat talál ott, mint amit ismer. Aki azonban merő mulatság kedvéért vagy azért utazik, hogy lásson valamit, amit nem hozhat el magával, -65- az önnönmagától utazik, távolodik el s megvénül már ifjúságában a vén dolgok közepette. Thebában, Palmyrában vénül és laposodik el a lelke olyan vénné és lapossá, aminők ezek. Romot visz romok közé.

Az utazás a bolondok paradicsoma. Pedig már első utazásaink is fölfedezik előttünk, mily közömbösek a helyek. Odahaza arról álmodom, hogy Nápoly, Róma belém oltja majd a szépséget és elveszejteti velem szomorúságomat. Fogom az útizsákomat, megölelem barátaimat, tengerre szállok; azután egy szép napon fölébredek Nápolyban és íme itt ül az ágyam fején a komor valóság, az irgalmatlanul ugyanaz, a bús magam, amely elől menekülni akartam. Fölkeresem a Vatikánt, a palotákat. Szenvelgem, mintha nagy látományok és ihletek oltódtak volna belém, pedig egyáltalában nem fogantak meg bennem. Keblem óriása velem megy, bárhová megyek. –

Az utazás dühe azonban csak egy mélyebb betegség tünete, amely egész szellemi világunkat támadta meg. Értelmünk kóbor és egész nevelési rendszerünk szinte tenyészti a nyughatatlanságot. Lelkünk akkor is utazik, ha testünk kénytelen otthon csücsülni. Utánozunk s mi egyéb az utánzás, mint lelkünk utazása. Házaink idegen ízlés szerint épültek, falainkat idegen cikornya ékesíti; nézeteink, gusztusunk, tehetségeink mind kölcsönvettek s mind a Múltat és Távolit követik. Valahol a művészet virágzott: a lélek teremté azt. A művész a tulajdon lelkében kereste és találta meg mintáját, stilusát. Csak a tulajdon gondolatát alkalmazta -66- a megalkotandó tárgyra és azokhoz a feltételekhez, amelyek szem előtt voltak tartandók. De vajjon mi szükség dór vagy gót mintát másolni? Hisz a szépség, célszerűség, az eszme nagysága, a kifejezés művészete ép oly közel fekszenek hozzánk, mint bárki máshoz, s ha az amerikai művész bizakodva és szeretettel fogja tanúlmányozni éppen azt konkrét dolgot, amit meg kell alkotnia, tekintetbe vévén az éghajlatot, a talajt, a nap hosszúságát, az emberek szükségleteit, a kormány formáját: sikerül majd neki olyan házat alkotnia, amelyben mindezeknek s az ízlésnek és érzésnek is eleget tesz.

Ragaszkodj magadhoz; sohase légy utánzó! Tulajdon tehetségedet minden percben fölmutathatod, egy egész élet kulturájának fölhalmozott erejével; ám mások kikölcsönzött tehetségét csak ideig-óráig s csak félig-meddig tarthatod birtokodban. Hogy mit tehetsz magad a legjobban, arra csak a Teremtő taníthat meg. Nincs ember, aki tudná, mi az, s nem is tudhatja, amíg ő maga ki nem mutatta. Hol a mester, aki Shakespeare-t taníthatta volna? Hol a mester, aki tanítómestere lehetett volna Franklinnak, Washingtonnak, Baconnek, Newtonnak? Minden nagy ember unikum. Scipio scipionizmusa éppen abban áll, amit senkitől sem kölcsönözhetett. Shakespeare tanulmányozása soha senkit nem fog Shakespeare-ré tenni.

Tedd meg, ami számodra kijelöltetett s nincs olyan, amit ne remélhetnél; nincs olyan, amit ne merhetnél. Ebben a percben olyan merész és nagy nyilvánulás alkalma nyílik számodra, mint Phidias roppant vésőjének, az egyptomiak -67- malteres kanalának, Mózes vagy Dante tollának, csakhogy különböző mindezektől. Lehetetlen, hogy az oly dús, oly ékesszóló, oly ezernyelvű lélek ismételje magát: de ha van füled e patriarkák igéje számára, biztos, hogy felelni tudsz nekik hasonló hangnemben, mert a fül és a nyelv csak az egyazon Természet két szerve.

Maradj meg életed egyszerű és nemes régióiban, engedelmeskedj szívednek s új életre fogod kelteni az előidőket.

Kifelé kancsalít társadalmunk szelleme is. Mindenki csak a társadalom javítását emlegeti, de senki sem javít. –

A társadalom sohasem halad. Amit nyer a réven, elveszti a vámon. Folytonos változásoknak van alávetve; majd barbár, majd polgárosult, majd keresztény, majd gazdag, majd tudományos; de mindez a változás nem javulás. Mindenért, amit kap, meg kell fizetnie az árt. A társadalom új ügyességekre tesz szert, de elveszt ősi ösztönöket. Mily nagy az ellentét a jól öltözött, olvasó, író, gondolkozó amerikai közt, akinek óra, irón és váltó van a zsebében és a meztelen újzeelandi közt, akinek bunkó, lándzsa, gyékény, s egy tető alatti osztatlan huszadrész alvóhely a mindene. Ha az utazók igazat mondanak, a vadat megvághatod a fejszéddel s egy vagy két napon belül beheged a seb s úgy meggyógyúl, mintha puha viaszba vágtál volna, holott ugyanez a vágás a fehér embert a másvilágra küldte volna.

A civilizált ember kocsit épített, de elvesztette lába használatát. Tud mankón járni, de ugyanannyit vesztett izomerejéből. Van finom -68- genfi órája, de már nem tudja megmondani az órát a nap állásából. Van neki greenwich-i hajózsebkönyve, s biztos benne, hogy az, ha kell, megadja neki a fölvilágosítást, de az utcán járván, nem ismeri meg a csillagokat. A nap pályaváltozásait sem figyeli meg; a napéjegyent alig ismeri, s az év egész világító naptárának nem felel meg elméjében semilyen óralap. Jegyzőkönyvecskéje elrontja emlékezőtehetségét; a könyvtárak túlterhelik természetes eszét; a biztosító-társaságok szaporítják a baleseteket; s kérdés, vajjon a gépek nem akadályoznak-e inkább, semminthogy előmozdítanának; vajjon a finomulás által nem vesztettünk-e sok energiát? Az erkölcsi fejlődés vonala sem mutat nagyobb fellendülést, mind a fizikai. Ma nincsenek nagyobb emberek, mint valaha voltak. Csodás egyenlőséget figyelhetünk meg az őskor s a legújabb korok nagy emberei között. S a XIX. század minden tudománya, művészete s filozófiája sem képes nagyobb embereket létrehozni, mint Plutarchos hőseit, akik huszonhárom vagy huszonnégy századdal előbb éltek. Phokion, Sokrates, Anaxagoras, Diogenes nagy emberek valának, de nem hagytak hátra magukhoz méltó osztályt. Aki hozzájuk igazán méltó, azt nem ő róluk nevezik, mert az maga ember magáért, s maga lehet egy szekta alapítója.

Minden korszak művészete, találmányai csak meze ennek a korszaknak s nem bírják öregbíteni az ember erejét. A kár, amit a gépek tökéletesítése okozott, úgy lehet, fölér a hasznukkal. Hudson és Behring egyszerű halászbárkáikkal oly sokat végeztek, hogy csodálatba -69- ejtették Parryt és Franklint, akik a tudomány és mesterség minden forrásának fölhasználásával voltak fölszerelve. Galileo egy kézi látcsővel sokkal ragyogóbb égi jelenségeket fedezett föl, mint bárki más azóta. Kolumbus az újvilágot egy fedetlen hajócskában fedezte föl. Milyen furcsa látvány, hogy mennek ki a használatból s mennek tönkre koronkint a szerszámok és gépek, amelyeket néhány évvel vagy századdal előbb hangos dicsőítéssel vezettek be.

A nagy ember mindig az ember lényegéhez tér vissza. Mi a hadviselés művészetének haladását a tudomány diadalai közé számítjuk, s íme Napoleon Európát a «bivouac» által hódította meg, ami csak abban állott, hogy visszatért a személyes bátorságra s megfosztotta, tehermentesítette minden segédeszközétől. A császár lehetetlennek tartotta a tökéletes sereg szervezését – írja Las Casas – «anélkül, hogy el ne törülje szertárainkat, raktárainkat, biztosságainkat, kocsiparkjainkat, egészen addig, míg a katona – római példára – kézhez nem kapja gabonaporcióját, meg nem őrli kézi malmán s maga nem süti a kenyerét.»

A társadalom hullám. A hullám előrehalad, de a víz, amelyen képződik, nem mozog előre. Nem ugyanaz a vízcsöpp emelkedik a hullámvölgytől a hullámhegyre. Egysége csak látszólagos jelenség. A személyek, akik ma a nemzetet alkotják, jövő évben esetleg meghalnak s tapasztalatuk velük száll sírba.

S így a tulajdonba vetett bizodalom is csak az önbizalom hiányára vall. Az emberek oly soká fordították el tekintetüket önmaguktól -70- külső dolgok felé, hogy a vallásos, tudományos, s polgári közintézményeket egyszerűen a tulajdon őreinek szeretik tekinteni, s az azok ellen intézett támadásokat azért kárhoztatják s ítélik el, mert úgy érzik, hogy a tulajdonuk ellen intézett támadások. Egymást nem azért becsülik, hogy ki mit ér, hanem, hogy kinek mije van. Az igazán művelt ember azonban nem büszkélkedik a vagyonával, mert sokkal többre becsüli egyéniségét. Sőt szinte szégyeli vagyonát, ha azt esetlegesnek, rászármazottnak látja, ha örökség, hozomány vagy tiltott út révén jutott hozzá; mert érzi, hogy az nem igazi birtoka, nem az övé, nincs gyökere ő benne, s csak azért van meg, mert forradalom vagy rabló nem fosztotta meg tőle. Ellenben az ember minden igazi értékét szükségszerűen s mindig maga szerzi, s amit az ember szerez, az eleven tulajdon, amely nem függ az uralkodó hatalom, a tömeg, a forradalmak kénye-kedvétől, a tűz, vihar, bankbukások veszélyétől, hanem örökké megujhodik az ember végső lehelletéig.

Azt mondja Ali kalifa: «Osztályrészed az életből keres téged; ezért maradj nyugton s ne keresd te.»

Az idegen javaktól való függőségünk vezet a számok rabszolgai tiszteletére is. A politikai pártok igen számos gyülekezetekben jönnek össze, s mentől népesebb a gyülekezet, annál hangosabb az üdvözlés. «Essex küldöttsége!» «New Hampshire demokratái!» «Maine whig-ei!» – s az ifjú hazafi ezer szemmel és karral érzi magát erősebbnek, mint azelőtt. Épígy reformereink is gyülekezeteket hívnak össze s tömegben határoztatnak, szavaztatnak róluk.

Ámde, kedves barátaim, az Isten kegye nem -71- így hatol belétek s nem így vesz bennetek szállást, hanem éppen az ellenkező úton. Csak ha az ember minden idegen segítséget félretesz, s egyedül áll – csak akkor látom őt erősnek és diadalmasnak. Ő gyengül minden emberrel, aki zászlója alá szegődik. Nem ér-e többet egy ember, mint egy egész város.

Ne követelj senkitől semmit, s a végtelen változásban majd azt látod, hogy magad vagy az egyedüli szilárd oszlopa és fenntartója mindennek, ami környez. Aki megismeri, hogy az erő veleszületett, hogy azért gyönge, mert a jót magán kívül, másutt kereste, – s aki ezután a megismerés után habozás nélkül a maga lelkére veti magát: mindjárt kihúzza magát, kiegyenesedik, ura lesz tagjainak s csodákat mível; valamint a lábára álló ember erősebb, mint a fején tótágast álló.

Így élj mindazzal, amit szerencsének neveznek. A legtöbb ember csak játszik vele s majd mindent megnyer, majd mindent elveszít, aszerint, amint kereke forog. Te azonban vesd meg, mint törvénytelent, az ilyen nyereséget, s dolgozz az Ok és Okozat eszközeivel, az Isten kancellárjaival.

Akaratod dolgozzon és szerezzen s íme megkötöd a Sors kerekét, s nem kell félned többé a forgandóságát.

Politikai győzelem, az árfolyamok felszökése, beteged felgyógyulása, barátod visszatérése vagy más kedvező esemény fölhangol téged, s azt hiszed, hogy most már jó napok várnak reád. Ne hidd ezt! Semmi sem adhatja meg neked a békességet, csupán önmagad. Semmi sem adhatja meg neked a békességet, mint az alapelvek diadala.

SZEMÉLYISÉG.

Olvastam, hogy lord Chatham hallgatósága mindig érezte, hogy ebben a férfiúban van még valami magasabbrendű, mint ami beszédében kifejezésre jutott. A francia forradalommal foglalkozó legjobb angol történetírónk művéből kiderül, hogy hiába sorolja föl összes adatait Mirabeauról, azok nem igazolják lángesze becsülésének fokát. Sem a Gracchusok, sem Agis, Cleomenes, sem Plutarchos egyéb hősei nem érik föl tetteikkel hírnevüket. Sir Philip Sidney, Essex gróf, Sir Walter Raleigh mind nagy emberek, pedig keveset tettek. Washington egyénisége súlyának csak igen kis részét leljük meg vállalkozásai elbeszélésében. Schiller nevének tekintélye túlnagy könyveihez mérten. A hírnév és művek, tények aránytalan viszonyát nem lehet egyszerűen afféle szólamokkal elintézni, hogy a visszhang továbbhat, mint a menydörgés. Ezekben az emberekben mindig marad valami leülepedve, amely minden átalakulásukat felülmúló várakozást kelt. Hatalmuk, erejük túlnyomó része lappang.

S ez az, amit jellemnek, személyiségnek hívunk; olyan tartalékerő, amely puszta jelenlétével, közvetlenül, -73- mesterkedés nélkül hat az emberekre. Valami ki nem mutatható erő, házi isten vagy géniusz, amelynek ösztönzése vezérli a nagy férfiút, de amelynek tanácsait nem tudja továbbközölni. Amely elég társaság neki, úgy hogy az ilyen férfiú gyakorta magános lélek, vagy ha véletlenül társas lény is, nem szorul a társaságra, mert igen jól tud egymagában is elszórakozni. A legtisztább költői és írói tehetség néha nagynak, másszor megint vékonykának tünhet föl; ellenben a személyiség és jellem olyan nagy és fogyhatatlan, mint egy csillag. Amit mások tehetségük, ékesszólásuk által visznek végbe, az ilyen ember valami mágneses erővel éri el. «Erejének csak felét használta fel.» Győzelmeit fölényének megmutatásával, nem szuronyok összecsapásával aratta. Hódít, mert merő megjelenése megváltoztatja a dolgok arculatát. «Óh, Jole, min ismered meg Herakles istenségét?» «Mivelhogy abban a percben boldognak éreztem magam, mihelyt ráesett a tekintetem. Ha Theseusra néztem, azt kívántam, bárcsak látnám csatában küzdeni, vagy legalább lovait hajtani a kocsiversenyen. Ellenben Herakles nem várt bizonyítványra; ő meghódított mindent, ahová lépett, ahol járt-kelt, leült vagy bármit is csinált.» Az ember, aki rendesen puszta függvénye az eseményeknek s csak félig-meddig s akkor is csak félszegen alkalmazkodik az élethez, a jelzett példányaiban olyanúl jelentkezik, mint aki osztályosa a dolgok életének, s ugyanazoknak a törvényeknek kifejezője, mint amelyek kormányozzák az árt és apályt, a napot, a mennyiségeket és számokat. -74-

De, hogy szerényebb és közelebbfekvő példát használjunk, úgy tapasztaltam, hogy még politikai választásainkban is – pedig ott ez az elem, ha egyáltalában jelentkezik, csak legdurvább formájában jelentkezhetik – eléggé fölismerhetjük hasonlíthatatlan szerepét. A nép nagyon jól tudja, hogy képviselőjének jóval többre van szüksége, mint tehetségre, tudniillik arra az erőre, amelylyel tehetsége iránt bizalmat is tud kelteni. A nép nem ér célt, ha a kongresszusba tanúlt, jeles szónokot küld, ha az egyszersmind nem olyan, aki, mielőtt a nép nem bízta még meg képének viseletével, már meg ne lett volna bízva a mindenható Istentől, hogy derekasan helyt álljon valamiért, amelyről bensejében szentül és tántoríthatlanul meg van győződve, úgyhogy a legarcátlanabb és legerőszakosabb ember is tapasztalja, hogy itt olyan ellenállással találkozott, amellyel szemben hasztalan minden arcátlanság és megfélemlítés, s amely nem egyéb, mint egy tény felől táplált hit és meggyőződés. Akik ragaszkodnak álláspontjukhoz, nem szorúlnak rá, hogy választóiktól tudakolják, mit is mondjanak, hanem önmaguk jelentik az általuk képviselt kerületet. Ennek érzelmei, véleményei sehol nem nyilvánulnak meg olyan önkénytelenül és igazában, annyira tisztán önös befolyásoktól, mint őbennük. Otthoni választóik lesik szavukat, arcszínüket és mintha tükörbe néznének, azok szerint igazítják a maguk beszédét és tetteit. Közgyülekezeteink jó próbakövei a férfias erőnek. Nyugatról, délről jövő derék földieinknek van érzékük a jellem iránt és szeretik tudni, -75- vajjon az az illető honfitársuk szolid anyagból van-e faragva, vagy pedig át lehet rajta dugni a kezet.

Ugyanez a mozgató erő nyilvánul meg a kereskedelemben. A kereskedelemnek is megvannak a maga lángelméi, amint megvannak a háborúnak, államnak, irodalomnak. S nem lehet külső okát adni miért van valakinek jószerencséje. Annak nyitja magában az emberben van; mindössze ennyit lehet róla mondani: Nézd meg őt magadnak, s könnyen rájössz, miért van sikere. Amint Napoleon láttára megérted szerencséjét.

Az új területen is a régi játékkal találkozunk, azzal a szokással, hogy szembe kell nézni a dolgokkal, nem pedig a mások szemüvegén. Az igazi kereskedőt maga a természet hatalmazza fel foglalkozására; nem magánüzletembernek, hanem inkább a természet megbizottjának és kereskedelmi miniszterének látjuk őt. Természetes becsületessége párosulva a társadalom épületébe való belátással, fölülemeli őt a csalafintaságokon és mindenkinek, akinek vele dolga van, kinyilvánítja tulajdon meggyőződését, hogy a szerződéseket nem lehet kényünk-kedvünk szerint értelmezni. Szelleme állandóan a természetes méltányosságot és közhasznot tartja szeme előtt. Tiszteletet sugall, s azt a kívánságot, hogy legyen vele dolgunk, s mindezt annál a néma tiszteletnél fogva, amely körülveszi s annál a szellemi gyönyörűségnél fogva, amelyet ennyi ügyesség színjátéka okoz. Ez az egész roppant kiterjedésű kereskedelem, amely a déli óceán hegyfokait s az -76- atlanti tengert teszi rendes kikötőivé, egyes-egyedül az ő agyvelejében központosúl, s őt senki sem helyettesítheti jól széles e világon. Már fogadószobájában jól meglátjuk, hogy ma reggel már kemény munkát végzett; meglátjuk összeráncolt homlokán és határozott modorán, amelyet – bármint igyekszik is az udvariasságra – nem tud egészen levetni. Meglátom világosan, mennyi szilárd cselekedetet vitt már ma végre; mennyi bátor «nem»-et mondott ki, holott mások romlást okozó «igen»-t mondottak volna. Látom rajta a mesterségre való büszkeségen, a mesteri számítás ügyességén s a messzemenő kombinációk képességén kívül annak a tudatát, hogy ő a világ ősi törvényeinek ügyvivője és játékosa, aki ezenfelül arról is meg van győződve, hogy őt senki sem pótolhatja s hogy az embernek születnie kell a kereskedelemre, mert megtanúlni nem lehet.

Ámde ez az erő jobban megragadja lelkünket, ha nem ilyen kevert célú tevékenységben nyilvánul. A legnagyobb eréllyel működik a legkisebb körben és magánviszonylatok között. Minden esetben rendkívüli és kiszámíthatatlan ható tényező. Lebírja még a legnagyobb fizikai erőt is. A magasabbrendű természetek azzal igázzák le az alacsonyabbrendűeket, hogy bizonyos álomba merítik. Ezek tehetsége mintegy megbénúl és nem fejt ki ellentállást. Lehet, hogy ez az egyetemes törvény. Ha a magasabbrendű nem bírja magához emelni az alacsonyabbrendűt, akkor elkábítja, ahogy az ember mintegy lebűvöli az alacsonyabbrendű állatok ellentállását. S ember emberrel szemben ugyanilyen -77- titkos erőt gyakorol. Mily gyakran valósította meg egy-egy igazi mester a mágiáról szóló meséket! Mintha a parancsolás árja özönlenék ki szeméből mindenkire, aki rátekint, erős, kemény fény özöne, – az Ohio vagy a Duna árjához hasonlatos –, amely átitatja őket az ő gondolataival s minden eseményt az ő szelleme színeire fest át. «Milyen eszközöket használtál» – kérdék Concini feleségétől, a Medici Máriával való bánásmód tekintetében. Ezt felelte: «Egyedül azt a befolyást, amelyet minden erős szellem a gyöngébbre gyakorol.» – Avagy nem tudja-e a vasravert Cæsar bilincseit lerázni s porkolábját Hippot vagy Thrasot zárni beléjök? Vajjon a vasbékó olyan lerázhatatlan békó? Tegyük föl, hogy egy guineai rabszolgakereskedő hajóján egy csapat négert szállít, akik közt van olyan szabású is, mint Toussaint L’Ouverture vala, vagy tegyük föl, hogy e fekete álarcok közt vannak vasravert Washingtonok is. Ha Cubába érkeznek, vajjon a hajón lévő csapat tagjainak viszonya ugyanaz lesz-e, mint volt a behajózáskor? Hát csak kötelék és vasbilincs van a világon? Hát szeretet, tisztelet nincs? Hát a rabszolgaszállító hajóskapitány szegény agyában szikrája se villanna az igazságnak, s ezekről a rabszolgákról csak ne is álmodjuk, hogy képesek lehetnek összetörni, vagy kijátszani azt az egy-két hüvelyknyi vasbékót?

A személyiség természeti erő, csakúgy mint a fény vagy a hő, s az egész természet együttműködik vele. Annak az oka, hogy egyik ember jelenlétét érezzük, a másikét meg nem, époly -78- egyszerű, mint a nehézkedés törvénye. Az igazság a lét csúcsa; az igazságosság annak alkalmazása az emberi viszonylatokra. Minden egyén ranglétrába van sorozva, aszerint, mily tisztaságban van meg benne ez az elem. A tiszta jellem akarata úgy árad át a kevésbbé tisztákba, amint a víz a magasabb edényből az alacsonyabba árad. Ennek a természeti erőnek époly kevéssé lehet ellenállni, mint bármely más természeti erőnek. Egy pillanatra földobhatjuk a követ a levegőbe, de azért époly örök igazság, hogy minden földobott kő le fog esni. S bármily példákat hozzunk is föl büntetlenül maradt tolvajlásra, hitelt nyert hazugságra: az igazságnak végre mégis győznie kell, s az a kiváltsága, hogy önmagának szerez hitelt. A személyiség, a jellem ugyanez az erkölcsi rend valamely egyén médiumán át nézve. Az egyén a befoglaló edény. Idő, tér, szabadság, szükségszerűség, igazság, gondolat már nincsen szabadjára bocsátva. A világegyetem vadaskertté vagy halastóvá válik. Minden dolga benne van az emberben, az ő lelkétől színezetten. Az ő tulajdonságait árasztja át minden keze ügyébe eső dologba, de nem az az irányzata, hogy elveszejtse magát a végtelenbe, hanem – bármily nagy görbét is tesz meg – minden tekintete végeredményében a maga lényére, javára tér vissza. Megelevenít mindent, amit csak bír, s csak azt látja, amit megelevenít. Magába öleli a világot, mint a hazafi a hazáját, mint jellemének anyagi alapját, mint cselekvősége színpadját. Az egészséges lélek úgy egyesül az Igazzal és Igazságossal, mint ahogyan a mágnes -79- önként a sark felé fordúl, úgyhogy minden szemlélő előtt úgy áll, mint valami átlátszó tárgy közöttük és a nap között, s aki a nap felé vándorol, annak ő feléje is kell vándorolnia. Imígyen a legmagasabb befolyás közlő médiumává válik mindazok számára, akik nincsenek vele egyforma magas szinten. S így az erős egyéniségek a társadalomnak, melyhez tartoznak, lelkiismeretét jelentik.

Ennek a hatalomnak természetes mértéke a körülmények, a közeg ellentállása. Azok az emberek, akik még nem ismerték meg igazi lényüket, az életet csak véleményekben, eseményekben és személyekben visszatükrözve tudják szemlélni. Csak akkor látják a cselekedetet, mikor már meg van téve. Pedig annak erkölcsi eleme már előzetesen is él a cselekvőben s könnyű volt megjósolni, jó-e vagy rossz. A természetben minden kettős sarkú; mindennek van pozitiv és negativ pólusa. Hím – nőstény; szellem, akarat – tény, cselekedet; észak – dél áll egymással szemben. A szellem a pozitiv, a tény a negativ pólust képviseli. Az akarat az északi, a cselekedet a déli sarkot. A jellem természetes helye az északi sarkon van. Résztvesz az egész rendszer mágneses áramlataiban.

A gyenge lelkeket a déli, vagy negativ pólus sarkítja. Ők minden cselekedetnek hasznát vagy kárát nézik. Nem látnak meg soha valamely elvet, míg nem nyilvánul meg valamely személyben. Nem arra vágyódnak, hogy ők legyenek szeretetreméltók, hanem arra, hogy mások legyenek velük szeretetreméltók. Az erős jellemű ember szívesen hall hibáiról is; ez a másik -80- fajta nem szereti, ha hibáit emlegetik. Ők események tisztelői. Biztosítsd őket valamely eseményről, összeköttetésről, a körülmények bizonyos láncolatáról: s nem kívánnak egyebet. A hős ellenben azt látja, hogy az esemény szolga: őt kell követnie. Az események adott rendje nem elégíti ki képzeletét, mert a jóság szelleme esetleg kisiklik valamely körülménysorból, holott a boldogulás bizonyos szellemhez, lélekhez fűződik, amely az események bármilyen rendjében mint természetes gyümölcsét aratja le az érvényesülést és diadalt.

A körülmények semilyen kedvező fordulata nem teheti jóvá a jellem, a személyiség fogyatékosságát. Dicsekszünk azzal, hogy sok babona alól fölszabadúltunk; ámde, ha összezúztunk is bálványokat, ezt csak úgy tettük, hogy csupán megváltoztattuk a bálványimádásunk tárgyát. Mit nyertünk azzal, hogy már nem áldozunk bikát Jupiternek, Neptunnak, vagy egeret Hekáténak stb., ha megreszkettet a mások véleménye, az ú. n. közvélemény, vagy valamely támadás, viszály, a rossz szomszéd, szegénység, megcsonkítás avagy a forradalom vagy gyilkolás riadalma. Ha reszketek, nem közömbös-e, mitől reszketek?

Tulajdon hibáink majd ebben, majd abban a formában testesülnek meg nemünk, korunk, temperamentumunk szerint, s ha hozzáférhetők vagyunk a félelemnek, hamar is találunk okot a félelemre. A kapzsiság vagy rosszindulat, amely elszomorít, s amelyet a társadalom bűnéül róvok föl, a tulajdon bűnöm. Mindig csak az én-em környez engem. Viszont a derekasság -81- örökös győzelem, amelyet nem diadalordítás ünnepel, hanem csöndes lelki derű, amely nem egyéb, mint megrögzített, állandó, szokásos öröm. Nem előkelő dolog, ha mindig az eseményekhez futunk s azoktól várjuk annak a megerősítését, hogy vajjon igazunk van-e vagy nincs igazunk? A tőkepénzes nem fut minden órában a bankárhoz, hogy nyereségét mindjárt pénzzé tegye; megelégszik azzal, ha olvassa a tőzsdejelentésben, hogy befektetése értékben emelkedett. Meg kell tanulnom, hogy ugyanazt az örömöt, amelyet a legkedvezőbb körülmények bekövetkezte idéz föl, még tisztábban találjam föl annak az észleletében, hogy helyzetem óráról-órára javúl és már egyenesen parancsol azoknak az eseményeknek, amelyeket óhajtok. Ezen való ujjongásunkat csak az fékezheti, hogy előrelátjuk a dolgoknak olyan kitünő alakulását, rendjét, amely minden eddigi boldogulásunkat is mély árnyékba borítja.

A személyiség azzal az arcával ragad meg engem, hogy elégséges önmagának. Tisztelem a gazdagságát; nem tudom elképzelni elhagyatottnak, szegénynek, számkivetettnek, boldogtalannak, lekötöttnek, szolgának, hanem csak örökös úrnak, jótevőnek, s boldogítottnak. A személyiség valami centrális dolog; annak a lehetetlensége, hogy ki lehessen mozdítani vagy le lehessen dönteni. Az igazi férfi valami hatalmas tömeg benyomását kelti bennünk.

A társadalom léha, napjait haszontalanságok között, beszédeit udvariaskodások és ürügyek közt forgácsolja el. Ámde, ha geniális embert keresek föl, silány mulatságot találok nála, ha csak jóindulata -82- futó és szertartásos nyilvánulásaival traktál. Inkább álljon ott törzsökösen a helyén, s éreztesse lényét velem, ha egyébbel nem is, mint ellentállásával; adja értésemre, hogy új és pozitív érték vesz körül lényével: nagy üdülés ez mindkettőnknek. Már az is sok, hogy nem fogadja el a konvencionális véleményeket és praktikákat: «Nonconformista» volta ösztökéje és emlékeztetője lesz minden látogatójának, hogy elsősorban vele szemben kell állást foglalni. Nincs reális és üdvös dolog a világon, amely nem volna háborúság színtere. Házainkat kacagás, terefere, emberszólás tölti be, de ez keveset használ. Ám hasznunkra van az a faragatlan, hozzáférhetetlen ember, aki probléma és félelem tárgya a társadalomnak; aki fölött nem tud hallgatással napirendre térni, mert vagy tisztelnie, vagy gyűlölnie kell őt; akivel mindenki – úgy a közvélemény vezére, mint az ismeretlen és különködő senki – bizonyos viszonyban érzi magát. Ő bebizonyítja, hogy Amerikának és Európának nincs igaza; ő lerontja a szkepticizmust, amely azt mondja: «Az ember csak hitvány és gyönge báb; együnk hát és igyunk!», mert ő megvilágítja a még meg nem kisérlett és ismeretlen dolgokat. Örökös megnyugvás a fennállóban, örökös hivatkozás a közvéleményre: gyönge hitet és zavaros fejet jelent; olyan elmét, amely nem bírja valamely ház tervét fölfogni, mielőtt az a ház nincs megépítve. Az igazi bölcs nemcsak a tömeget hagyja ki gondolkodásából, hanem a keveseket is. Az olyan emberek, akik ősforrások, önmaguktól mozgatottak, önmagukba elmerültek; -83- akik azért parancsolnak, mert belső parancsuk van, a maguk felől bizonyosak: jók, mert a legmagasabb hatalom közvetlen jelenlétét hirdetik.

Minden cselekedet mathematikailag alapúl a lényünkön. A Természetben nincs hibás értékelés. A viharzó oceán egy font vize ugyanolyan súlyú, mint a tó vize nyár derekán. Minden dolog pontosan minősége, pontosan mennyisége szerint hat; semmire sem vállalkozik, amit nem tud megtenni. Nem így az ember! Ő nagyobbra lát: olyan dolgokat is kíván és megkisérel, amelyek meghaladják erejét. Valami angol memoár-könyvben olvastam: «Mr. Fox – később: lord Holland – azt mondta, hogy el kell nyernie a kincstár első lordja méltóságát; rászolgált s igényt is tart reá.» – Xenophon és az ő tízezrei fölérték erővel, amire vállalkoztak s végre is hajtották; annyira fölérték, hogy nem is sejtették, mily nagy és utánozhatatlan a vállalkozásuk. S még ma is megismétlés nélkül van, s a hadtörténelem árvíz-jele. Sokan próbálkoztak meg vele azóta, s nem győzték.

Minden cselekedet erejét csupán reális alapra lehet helyezni. Egy intézmény sem lesz jobb, mint az intézője. Ismertem egy barátságos és művelt férfiút, aki valami gyakorlati reformot akart végrehajtani, de én sehogysem találtam, hogy a szíve ügye volna az, amit kezébe vett. Csupán hallott róla, olvasott róla, így sajátította el. S ezért cselekedete merő kisérletezés volt: a város egy darabját vitte ki a mezőre, s az egészen város is volt és semmi -84- új s nem kelthetett lelkesedést. Ha lett volna valami rejtett elem ebben az emberben, valami félelmetes, titkos genius, amely viselkedését tüzelte, kavarta volna: óh, hogy vártuk volna eljövetelét. – Nem elég, hogy az ész lássa a bajokat és orvosszereiket. Mindig alá kell rendelnünk az életünket, s nem szabad rálépnünk a földre, amelyre igényt tartunk, valamíg csak valamely gondolat tüzel bennünk, nem pedig egész lelkünk. Mert mindaddig «nem szolgáltunk rá».

Másik vonása az életnek a szüntelen növekedés. Az igazi férfiú legyen nagyértelmű és komoly; de azt is éreztetnie kell velünk, hogy előtte értékét ellenőrző, boldog jövő nyílik meg, amelynek hajnala pirkadó sugarait már a jelen futó órájára is ráveti. A hőst mindig balúl fogják föl és balúl itélik meg, de ő azért nem töltheti az idejét azzal, hogy a félreértések csomóját bogozza: ő megint úton van és új hatalmat, új tisztességet szerez magának s új igényt szívetekre, úgyhogy csődbe juttat benneteket, ha még mindig régi dolgain rágódtok és nem tartotok vele lépést tulajdon gazdagságtok gyarapításával. A nemes férfiú új tettei az egyedüli védői, mentségei és magyarázói a régebbi tetteinek. Csak ezzel az apológiával és magyarázattal szolgálhat s csak ezt fogadhatja el. Ha barátod visszatetszett neked, ne gubbaszsz fölötte, mert ő már nem is emlékszik erre a múló epizódra, hanem máris megkettőzte a te szolgálatodra levő erőit s még mielőtt föl tudnál kelni, máris elhalmoz áldásaival.

Nem lelünk örömet annak a jóakaratnak -85- gondolatában, amelyet csak cselekedetein lehet megmérni. A szeretet kimeríthetetlen, s bár szántóföldjei már letaroltak, magtárai üresek, ő még mindig tud jót tenni, gazdagítani. Az igazi férfi, még ha alszik is, akkor is mintha tisztítaná a levegőt, házával díszíti a vidéket és erősíti törvényeit. Az emberek meg is érzik mindig ezt a különbséget. Jól ismerjük mindazokat, akik egészen más eszközökkel gyakorolják a jótékonyságot, mint ingyen leves-társaságok listáin való aláírásaikkal. Az csupán alacsonyrendű érdem, amelyet föl lehet sorolni. Ijedj meg, ha barátaid megmondják, mit tettél jól s föl is sorolják; ám ha a tisztelet és félig nem tetszés bizonytalan és félénk tekintetével állonganak és kénytelenek itéletüket egy évre fölfüggeszteni, akkor remélni kezdhetsz.

Azok, akik a jövendőnek élnek, szükségkép mindig önzőknek tünnek föl azok szemében, akik csak a jelennek élnek. Ennélfogva mulatságos olvasni a jámbor Riemernél, a Goethéről írt emlékirataiban, mint szedte lajstromba Goethe adományait és jótéteit, mint pl. hogy ennyi meg ennyi száz tallért adott Stillingnek, Hegelnek, Tischbeinnek; jó jövedelmű állást szerzett Voss professornak, s a nagyhercegnél Herdernek, nyugdíjat Meyernek, két tanárt ajánlott külföldi egyetemre stb. A jótétemények még oly hosszú fölsorolása is nagyon rövidnek tünnék föl. Koldús teremtés volna az ember, ha csak ezen lehetne mérni. Mert mindezek kivételekként hangzanak, pedig a jó ember szabálya és mindennapi élete a jótevés. Goethe igazi jótékonysága kiolvasható abból a beszámolóból, -86- amelyet dr. Eckermannak adott vagyona hovafordításáról: «Minden ‚bon-mot‘-m egy erszény aranyamba került. Félmilliót a magam pénzemből, örökségemet, fizetésemet, írásaimnak ötven év alatt befolyó jövedelmét költöttem arra, hogy megtanuljam mindazt, amit ma tudok. Ezenkívül…» stb.

De megvallom, hogy csak üres beszéd és szófia, ha az ilyen egyszerű és gyorshatású erőnek vonásait föl akarjuk sorolni; olyan, mintha a villámot szénnel akarnók lefesteni. De ezeken a hosszú estéken, ezekben az üres órákban szeretem magam vele vigasztalni. Nem tudja annak mását adni, csak maga. Egyetlen, szívből jövő meleg szó gazdaggá tesz. Megadom magam életre-halálra. Mily halálosan hideg még a költői géniusz is az életnek ezzel a tüzével szemben. Érintésétől újraéled elernyedt lelkem s élessé teszi szemem, hogy behatolhasson a Természet sötétségeibe. Rájövök, hogy amiben szegénynek gondoltam magam, éppen abban vagyok a leggazdagabb. Ebből új értelmi lendület származik, amelyet viszont ismét a személyiség valamely újabb nyilvánulása szorít háttérbe. Mily különös váltakozása a vonzásnak és taszításnak! A személyiség, a jellem elutasítja az intelligentiát, de föltüzeli, a személyiség gondolatba megy át, így is nyilvánúl, de azután megint megszégyenítve enged az erkölcsi érték új fölvillanása elől.

A személyiség a Természet legmagasabb formája. Hasztalan majmolják, hasztalan tusakodnak ellene. Olyan mértékű szívósság, ellentálló és teremtő erő van benne, hogy meghiusít minden vetélkedést. -87-

S ez a mestermű akkor sikerül a legjobban, ha csupán a Természet keze dolgozott rajta. Gondoskodott róla, hogy a nagyrahivatottak árnyékban suhanjanak az életbe, hogy ezerszemű Athenæ ne lesse az ifjú geniusz minden új gondolatát és elpiruló mozdulatát s ne kürtölje világgá. Múltkoriban a leghatalmasabb istenség két igen fiatal gyermeke ejtett gondolkozóba. Amidőn kutattam szentségük forrását, s a bűbájt, melyet a fantáziára gyakoroltak, mintha mindenikük ezt felelte volna: «Ezt a nonconformista voltomnak köszönhetem; sohasem hallgattam arra, amit a nép törvényének nevezett; nem töltöttem vele időmet. Megelégedtem a magam falusi szegénységével: innen ered a szelidségem; művem nem emlékeztet arra, mentes attól.» És a Természet ilyen személyiségek által adja tudtomra, hogy még a demokratikus Amerikában sem engedi magát demokratizálni. Mily kolostori elzárkózottságban, szorgosan megőrizve a piactól és lármájától neveli fel őket! – Éppen ma reggel küldtem el ezeknek az erdei isteneknek néhány vadvirág-írását. Hogy kiemelkednek az irodalomból a gondolat és érzés forrásaiból fakadt üde termékek, mintha a pallérozottság és kritikai szellem e korában a nemzeti költészet első sorait olvasnók! Mily megragadó mély tiszteletük kedvenc könyveik, egy Aischylos, Dante, Shakespeare, Scott iránt, mintha úgy éreznék, hogy nekik is részük van abban a könyvben, s aki azt bántja, őket bántja; s különösen milyen megragadó ez a teljes elzárkózásuk minden kritika elől, ez a gondolat Pathmosa, ahonnan -88- írnak, teljesen annak tudata nélkül, mily szemek fogják valaha is olvasni írásaikat! Bárcsak tovább is így álmodhatnának, mint az angyalok, s ne ébrednének összehasonlításokra és hizelgésekre! S mégis, vannak természetek, amelyek túljók arra, semhogy a dicséret megronthatná őket s ahol a gondolat ere egészen mélyről hatol föl, ott a hiúság nem veszedelem. Nagyképű barátaik ugyan óva intik majd őket, hogy fejüket ne csavartassák el harsonahangokkal, de ők erre csak mosolyoghatnak. Emlékszem, mint méltatlankodott egy ékesszavú methodista egy theologus intelmeire: «Barátom! Az igazi férfiút nem lehet sem dícsérni, sem szidalmazni.»

Mint már megmondtam, a Természet maga vette kezébe ezeket a szuverén személyiségeket és bármily ügyesen kívánja meg belőle részét a szószék és iskola, azt tanítván, hogy a törvények képzik a polgárt: a Természet tovább járja a maga útjait s meghazudtolja akár a legbölcsebb embert is. Van az embereknek, egyéneknek egy bizonyos osztálya, akik hosszú időközökben jelennek meg, s akik a belátás és erény oly fokával vannak megáldva, hogy az emberek egyhangúlag istenieknek üdvözlik őket, s akik úgyszólván fölhalmozódásai annak az erőnek, amelyről szemlélődünk. Az isteni személyek született személyiségek, vagy – Napoleonnal szólván – megszervezett győzelmek. Rendesen rosszindulat fogadja őket, mert új tünemények, s mert végét vetik annak a túlzásnak, amelyet a legutóbbi isteni személyiséggel űztek az emberek. A Természet sohasem kovácsol -89- rímet egyik fiáról a másikra; nem csinál kettőt egyformára. Ha nagy férfiút látunk, hasonlónak képzeljük valamely történeti egyéniséghez s megjósoljuk a jövőt, amely jelleméből és sorsából következik, – s biztos, hogy jövendölésük nem válik be. Egyikük sem fogja személyisége problémáját a mi előitéletünk szerint regulázni, hanem csak a maga, előzmény és minta nélkül való magas útján. A személyiségnek tág térre van szüksége; nem tűri, hogy tömeg zsúfolja körül, sem azt, hogy futó szempillantásokkal, bokros teendők közt, alkalmilag itéljék meg. Perspektívára van szüksége, csakúgy, mint a hatalmas épületnek. Lehet, sőt bizonyos, hogy nem lép oly gyakran az emberi viszonylatokba s nem is kívánhatjuk tőle tevékenysége, hatása gyors kifejlését sem a népies erkölcstan, sem a magunk erkölcstana szerint.

A Szobrászatot ugyanúgy nézem, mint a Történelmet. Nem tartom lehetetlennek, hogy Apollo és Zeus hússá, vérré váljék. A művész minden vonást, melyet kőben megörökít, már látott az életben, még pedig jobban, mint ahogy másolja. Már sok utánzattal volt dolgunk s mégis született hivői vagyunk a nagy embereknek. Mily gyönyörűséggel olvassuk a régi könyvekben, amikor még az ember kevés volt, a patriarkhák legkisebb cselekedetét is. Szinte megköveteljük, hogy a nagy ember ilyen hatalmas és oszlopos jelenség legyen a tájképen; hogy megérdemelje a krónikás beszámolóját még arról is, mint kelt föl, mint övezte lágyékját és ment el ide vagy oda. A hitelt legjobban megérdemlő festményeknek azokat tartjuk, amelyek olyan fenséges férfiakról -90- szólnak, hogy fenségük már a küszöbön győzött és lebírta érzékeinket; amint ez a keleti mágussal megesett, akit Zoroaster érdemeinek megvizsgálására küldöttek ki. Amikor ez a Yunani-bölcs Balkhba érkezett, – a perzsa írók így beszélik el – Gushtasp napot határozott, amelyen minden vidék mobed-ei összegyűljenek, s e gyülekezet körében aranyszéket jelöltek ki a Yunani-bölcsnek. Akkor Yezdam-ból való kedvencük, Zoroaster próféta belépett a gyülekezet körébe. Amidőn ezt a főnököt meglátta a Yunani-bölcs, így szólt: «Ez az alak, ez a járás nem hazudhat; csupán színigazság fakadhat belőle.» – Plato azt mondja, hogy lehetetlen az isten fiaiban nem hinni, «mégha bizonyító és kényszerítő erejű érvek nélkül beszélnek is.» – Nagyon szerencsétlennek érezném magam embertársaim között, ha nem tudnék hinni a Történelem legjavában. «John Bradsham – mondja Milton – olyan konzul színében tünik föl, akitől a vesszőnyalábot («fasces») nem veszik el az év végén, úgyhogy nemcsak hivataloskodása színhelyén, hanem egész életén át úgy látod, amint törvényt ül királyok fölött.» – Hihetőbbnek tartom – mert apriori tudásból folyhat – hogy egy ember ismerje a mennyet – mint a khinaiak mondják – mint hogy oly sok ember ismerje a világot. «Az erényes fejedelem félelem nélkül lép az istenek színe elé is. Elvár évszázadig, valamíg eljő a bölcs és nem kételkedik benne. S az, aki félelem nélkül lép az istenek színe elé, az ismeri a mennyet; s az, aki elvár évszázadig, valamíg eljő a bölcs és nem kételkedik benne, az ismeri -91- az embereket. Imigyen járdal az erényes fejedelem és évszázadokra kijelöli birodalma útjait.»

De minek keressünk ilyen távoli példákat. Együgyű megfigyelő az, akit saját tapasztalata nem tanított meg a magikus dolgok valóságára és erejére, épúgy mint a khémiára. A leghidegebb és legszabatosabb számító sem teheti ki a lábát otthonról, hogy ne találkozzék megmagyarázhatatlan befolyásokkal. Valaki rászegzi szemét és: emlékezete sírjai megnyílnak és fölküldik halottaikat; titkait, amelyek rejtve-felfedve egyaránt nyomorítják, kénytelen elárulni, – ránéz egy másik, s ő nem tud beszélni s teste tagjai mintha kificamodtak volna; majd jő egy barátja, s ez kellemessé, merésszé, ékesszavúvá teszi őt. S vannak emberek, akikre kénytelen emlékezni, akik gondolatának transcendens terjeszkedést adnak s keblében új élet tüzét szítják.

Van-e valami kitünőbb, mint az ilyen szoros baráti viszony, ha ilyen mély gyökerekből fakad? Nincs annál döntőbb felelet a skeptikus számára, aki kétségbevonja az ember hatalmát es képességeit, mint az embertársainkkal való örömteljes közlekedés, ami minden okos ember hitének és gyakorlati tevékenységének alapja. Nem ismerek semmit, ami az életben olyan kielégülést szerezne, mint ez a mély jó megértés, amely, sok kölcsönös szívesség után, két erényes ember közt fennáll, amidőn mindegyikük biztos maga felől és biztos a másik felől. Ez a boldogság háttérbe szorít minden más gyönyört, politikát, kereskedelmet. Mert ha az emberek -92- úgy érintkeznek, ahogyan kellene, azaz mindegyikük mint jótévő, csillagnéző, eszmékkel, tettekkel, beteljesítésekkel fölruházott: ez a természet örömét hirdető ünnepnapja volna. Az ilyen barátságnak a nemi szerelem az első jelképe, amint minden más dolog a szerelem jelképe. A legjobb embereket összefűző ilyen barátság, amelyet egykor csak ifjúságunk romantikájának tartottunk, a személyiség kifejlésével a legszilárdabb, legigazabb gyönyör forrásává válik.2)

Hisz bár lenne lehetséges az emberekkel helyes viszonyban élnünk! Vajha tudnánk tartózkodni attól, hogy bármit is követeljünk tőlük, akár dicséretet, akár segítséget vagy szánalmat és megelégednénk azzal, hogy a legősibb törvények révén hassunk reájuk? Avagy nem tudnánk néhány emberrel – csak egyetlenegy emberrel is – írásba nem foglalt alapszabályok szerint közlekedni s kipróbálni ható erejüket? Nem állíthatnók ki barátunknak az igazság, hallgatagság és türelem bizonyítványát? Olyan mohón kell-e utánajárnunk? Hisz ha rokonok vagyunk, úgyis találkozunk. A Régiség hite volt, hogy semmiféle elváltozás nem rejthet el egy istent a másik elől s egy görög vers azt mondja: «Az istenek nem ismeretlenek egymásnak.» S a barátok is az isteni kényszerűség törvényeit követik; a nehézkedés törvénye ellenállhatatlanul hajtja őket egymáshoz, «s bár -93- távol kell lenniök egymástól, csak szaporítják az egymásnak okozott gyönyörűséget».

Rokonságuk nem mesterkélt, hanem a Természettől engedélyezett. Az isteneknek a mi Olympusunkon hopmester nélkül kell leülniök s ők isteni rangsor szerint rendezkednek be. Minden társaság meg van rontva, ha erőlködve hozzák össze egy mérföldnyi távolságból. S ha nem jön létre igazi társaság, akkor csak bosszantó, alacsony színvonalú, lealacsonyító fecsegés jön létre, még ha a legelőkelőbbekből áll is. Minden egyesnek nagysága háttérbe szorúl, minden gyöngeségük kínos tevékenységet fejt ki, mintha az olympusiak azért jöttek volna össze, hogy tubákot kínálgassanak egymásnak.

Az élet lóhalálában rohan el. Vagy futó árnyékot űzünk, vagy minket űz, hajt valami félelem, kisértet. Ám ha baráttal találkozunk, megállunk s most nagy őrültségnek tartjuk lázas rohanásunkat. Most szünetelésre, birtoklásra vágyódunk s arra a hatalomra, hogy a szívünk mélyéből fölötlött pillanatot tartóssá tehessük. Minden nemes viszonyban a pillanat minden.

Az isteni ember a lélek jóslata; a barát a szív reménysége. Boldogságunk arra vár, hogy ez a kettő egy személyben teljesedjék be. Az évszázadok még csak most nyitják meg ezt az erkölcsi erőt. Minden erő ennek árnyéka, jelképe. A költészet gyönyörűséges és erős hatású, ha ihletét innen meríti. A nagy férfiak aszerint vésik bele a nevüket a világba, amint ezzel vannak telve. A Történelem eleddig ösztövér; nemzeteink alacsony tömeg voltak, nem láttunk még igazi férfiút: az isteni alakot valójában -94- még nem láttuk, csak mintegy álomképüket és jóslatukat; nem ismertük még meg fenséges magatartását, amely egyaránt megnyugtatja s hozza önkívületbe a szemlélőt. Egy szép napon rá kell jönnünk, hogy a titkosabb eleven erő a legnyilvánosabb is, hogy a minőség pótolja a mennyiséget, hogy a jellem, a személyiség nagysága a sötétben munkálkodik és segítségére van olyanoknak is, akik színről-színre sohasem látták. Ami emberi nagyság eleddig fölbukkant, az kezdet és bátorítás ebben az irányban. Az istenek és szentek története, amelyet a világ eddigelé megírt és tisztelt, a személyiség megannyi dokumentuma. Évszázadok ujonganak egy ifjú viselkedésén, aki semmit sem köszönhetett a jószerencsének, s akit nemzete keresztre feszített, aki lelki tisztasága révén eposi fényt sugárzott halálára, s aki minden részletet egyetemes jelképpé istenített az emberiség szemének. Ez a nagy kiszenvedés azóta legnagyobb tényünk. Lelkünk győzelmet követel érzékeink fölött; a jellem olyan erejét követeli meg, amely megtérít bírót, esküdtszéket, katonát, királyt; amely uralma alá hajtja az állati s ásványi erőket és egybevegyül a növények nedveivel, a folyók, szelek, csillagok futásával és az erkölcsi ható erőkkel.

S ha nem is tudunk egy ugrásra az ilyen nagyságokig fölemelkedni, legalább nézzünk föl hódolattal hozzájuk. Ezek a nagy tulajdonságok a társadalomban nagy előnyt jelentenek azoknak, akikben megvannak, de nagy hátrányt is. Magánértékeléseinkben a legnagyobb óvatosságot kívánják meg. Nem tudom -95- barátaimnak megbocsátani, ha nem ismernek föl egy-egy ilyen finom személyiséget s nem bánnak vele hálás vendégszeretettel. Mert, ha végre eljön az, akire mindig vágyódtunk és ránkragyog a távoli mennyek országának verőfényes sugaraival: s mi durvák, kritikusok vagyunk vendégünkkel szemben és az utca aljasságával és gyanakodásával bánunk vele, ez olyan közönséges lélekre vall, amely szinte becsapni látszik az Ég kapuit. A lélek zűrzavarát, igazi őrületét jelenti, ha már önmagára sem ismer, ha már nem tudja, hol kell adóznia hódolatával, vallásos tiszteletével. Van-e egyéb igazi mély tisztelet is, mint azt tudni, hogy a világ tágas pusztaságán bárhol fakadt virágba a szent érzés, amelyet szeretünk, ez számunkra nyílott ki? S ha senki más nem látja, én látom; én látom a jelenség nagyságát és ha egyedül is látom. Valamíg virágzik, ünnepet szentelek és addig szegre akasztom lelkem borúját, őrültségemet és léha tréfáimat. A Természet is ellágyúl vendége jelenlététől. Sok embernek van szemük a bölcs és házias erények számára; van szemük megismerni a géniuszt csillagpályáján, bár a tömeg erre is képtelen. Ámde ha utcáinkba, házainkba látogat a Szeretet, amely mindent elszenved, magától mindent megtagad, mindent remél, s amely megfogadta magának, hogy inkább lesz koldus és bolond világéletében, semhogy fehér kezét a legkisebb engedménnyel bemocskolja: ennek az arcát csupán a tiszta lelkű és reményű ismerheti meg, s egyedül azzal tanusíthatja iránta hódolatát, hogy tulajdonáúl a lelkébe olvasztja!

ÉLETBÖLCSESÉG.

Mi jogon írhatok én az életbölcseségről, amelyből oly kevéssel rendelkezem s az is negativ természetű? Bölcseségem elkerülésből, kitérésből, lemondásból áll, nem utak és módok kieszeléséből, ügyes kormányzásból, nemes jóvátételből. Nem nagyon tudok a pénz helyes kiköltéséhez, nem vagyok takarékossági, gazdálkodó genie, s aki csak kertemet látja, úgy tartja, hogy bizonyosan van még egy másik kertem is. Mindazonáltal szeretem a realitást, a tényeket; gyűlölöm az ingadozókat és az élesen nem látókat. S azután: annyi jogcímen írok az életbölcseségről, mint amennyivel a költészetről és a szentségről írtam. Nemcsak tapasztalatból írunk, hanem vágytól és ellentétességünktől hajtva is. Olyan tulajdonságokat festünk, amelyek híjával vagyunk. A költő csodálja az energikus és taktikus férfiút; a kereskedő pappá vagy ügyvéddé neveli a fiát; s ha valaki nem hiú és önző ember, abból, hogy mit dicsér, meg fogod tudni, mi hiányzik belőle. S végül: nem volna szép tőlem, ha a szerelemről és a barátságról szóló finom lírát nem ellensúlyoznám érdesebb hangokkal, s ha én, aki erősen és állandóan érzem, -97- mivel tartozom érzékeimnek, nem tennék erről legalább futólagos vallomást.

Az életbölcseség az érzékek erénye, derekassága. A jelenségek tudománya. A belső élet külsőleg megnyilvánuló tevékenysége: az Isten, aki gondolatokat fog jármába. Az anyagot az anyag törvényei szerint mozgatja. Beéri azzal, hogy a test egészségét keresi a fizikai föltételekhez való alkalmazkodás által, s a lélek egészségét az intellektuális föltételekhez való alkalmazkodás által.

Az érzékek világa a megnyilvánulás, a jelenségek világa. Nem önmagáért van, hanem jelképies jellegű. S a valódi bölcseség, vagyis a jelenségek törvényei fölismerik, hogy ugyanakkor léteznek még más törvények is, s hogy saját tiszte csak alárendelt; hogy ők csak a felszínen működnek, nem a dolgok középpontjában. Az életbölcseség magában véve, elszigetelten hamis valami. De teljes jogú, ha a testet öltött lélek természetrajza; ha kifejti a törvények szépségét az érzékek szűk mezején belül is.

A világ ismeretének több eredményes foka van. Jelen célunkra elegendő, ha hármat jelzünk. Az emberek egy csoportja a szimbolum hasznosságának él; végső jónak s célnak az egészséget és vagyont tartja. Egy másik csoport ezek szintjén fölül a szimbolum szépségének él: pl. a költő, a művész, a természetbúvár, a tudós. Egy harmadik csoport fölülemelkedve még a szimbolum szépségén is magának a jelképezett dolog, lényeg szépségének él: ezek a bölcsek. Az első csoportban fő a józan ész; a másodikban a jó ízlés; a harmadikban a lelki -98- észrevevés és fölfogás képessége. Hosszú világéletében az ember egyszer végigfutja az egész skálát: látja és élvezi a jelképet reálisan megtestesülve; majd szeme előtt világosan megnyilvánul a szimbolum szépsége, végül, amidőn sátrát a természet e szentelt, vulkanikus szigetén üti föl, nem kíván ott házakat és pajtákat építeni, hanem áhítatosan térdet hajt az Isten ragyogó fényességének, amelyet minden résen és redőn kiáradni lát.

A világ tele van egy alacsonyrendű okosság közmondásaival, tetteivel, intéseivel. Ez az okosság odaadó hódolat az anyag iránt, mintha bizony nem volnának más képességeink, mint az inyünk, orrunk, tapintásunk, szemünk, fülünk érzékei, – imádja a hármasszabályt; sohasem ír alá semmit, sohasem ajándékoz semmit fölötte ritkán kölcsönöz s minden terve csak azt kérdi: «Hoz valamit a konyhára?» Ez olyan betegség, mint mikor a bőr egyre vastagodik, míg az életszerveket tönkreteszi. Ám a kultura, amely fölfedi a jelenségek világának magas eredetét és az ember és végső célja értelmét tökéletesítésében találja, minden egyebet, így az egészséget és a testi életet is csak eszközzé fokozza le. Az életbölcseséget nem tekinti különálló tehetségnek, hanem a testet és szükségleteit is tekintetbe vévő bölcs belátás és erény összeségének. Az igazán művelt ember mindig úgy érzi és tartja, hogy a nagy vagyon, a polgári vagy társadalmi rendszabályok végrehajtása, a nagy személyes befolyás, a kellemes és lebilincselő beszéd csak mint a szellem energiájának bizonyítéka értékes. Ha valaki elveszti az egyensúlyát és -99- belemerül akár üzletbe, akár élvezetbe, magáért az üzletért, vagy magáért az élvezetért, az lehet jól forgó kerék, de nem művelt ember.

Ez az álbölcseség, amely az érzékeket végcélnak tekinti, a balgák és gyávák istene s minden komédia tárgya. A természet tréfája, tehát az irodalom céltáblája is. Az igazi okosság korlátokat szab ennek az érzéki felfogásnak, amidőn betekintést enged egy belső és reális világba. Ha egyszer eljutottunk erre a megismerésre és a világrendet, a dolgok és idők megoszlását alárendelt helyzetük egyidejű szemmeltartásával tanulmányoztuk, ez meg fogja jutalmazni minden, erre fordított fáradságunkat. Létünk oly nyilván annyira hozzáfűződik a természetben a nap és hold járásához és fázisaihoz, annyira az éghajlat és talaj befolyása alatt áll, annyira fogékony a közfelfogás szerinti jó és rossz iránt, annyira szereti a fényt, oly érzékeny hideggel, meleggel szemben: hogy csak természetes, ha elemi leckéit ezekből a könyvekből tanulja.

Az életbölcseség nem kullog a természet után s nem kérdi, honnan is ered ő. Az emberi élet feltételeit tevő világtörvényeket elfogadja, ahogyan vannak és a saját örömére fordítja a bennök rejlő jót. Megadja a magáét a helynek, időnek, éghajlatnak, szükségleteknek, alvásnak, a polaritás törvényének, a növekedésnek, a halálnak. Az ember létének korlátokat és időbeosztást adnak a nap és hold, az ég nagy formálói. Itt van a csökönyös anyag, amely nem enged kijárt vegyi útjaiból. Itt van a földgolyó, körülövezve, áthatva természettörvényektől és külsőleg bekerítve, beosztva polgári jogokkal és -100- kötelességekkel, amelyek új korlátok közé szorítják a lakóját.

Azt a kenyeret esszük, amely a mezőn nő. Abból a levegőből élünk, amely körülöttünk fujdogál s megmérgeződünk tőle, ha túlhideg vagy túlmeleg, túlszáraz vagy túlnedves. Az idő, amely oly testetlen, osztatlan és isteni jelenségnek látszik, apró részekre forgácsolódik, fecsérlődik. Most ajtót kell festeni; zárat kell javítani. Fára, olajra, húsra, sóra van szükségem; a ház füstöl; a fejem fáj; adót kell fizetni; tárgyalnom kell szívtelen és bárgyú emberekkel; fájdalmas emlékeim vannak sértő, nagyon furcsa szavakról: – mindez csak úgy falja az órákat. Bármit teszünk: a nyárnak meglesznek a legyei; ha az erdőbe sétálunk, vérünkkel kell táplálnunk a szúnyogokat; ha halászgatunk, számolnunk kell azzal, hogy a ruhánk átnedvesedik. S az éghajlat is nagy akadály a lustább embernek; sokszor elhatározzuk, hogy nem törődünk az idővel, s mégis folyton a felhőket s az esőt nézzük.

Mégis ezek az óráinkat és éveinket rabló apró tapasztalatok a mi tanítóink. A kemény talaj s a négy hónapi hó az északi földöv lakóját bölcsebbé és ügyesebbé teszi, mint amilyen bölcs az az embertársa, aki a trópusok állandó mosolyát élvezi. A délszigetlakó akár egész nap csavaroghat. Éjszaka egy szál gyékényen alhat a holdfénynél, s amig csak egy vad datolyafa nő, a természet kéretlenül is ellátja reggelivel. Az északibb lakó kénytelen takarékoskodni, gazdaságot vinni: főzni, sütni, besózni, konzerválni eledelét, fát és szenet termelni. Minthogy azonban -101- a munkát egyetlen rovással sem lehet szaporítani, anélkül, hogy ne ismerkednénk meg valamely új oldalról a természettel, s minthogy a természet kimeríthetetlen a jelentéseiben: ezeknek az éghajlatoknak lakói mindenkor erősebbek voltak testi-lelki erőre, mint a déliek. S ezeknek a dolgoknak olyan nagy az értékük, hogy az, aki máshoz is ért, nem tudhat sohasem eleget ezekből. Csak hadd élesítse észrevevő-képességét. Hadd fogja meg a dolgokat, ha van keze; ha van szerve, hadd mérjen és különböztessen; hadd tanuljon meg és raktározzon el minden vegytani, természetrajzi, gazdasági tényt; mentől több tudást szerez felőlük, annál kevesebbet akar majd nélkülözni. S az idő mindig hoz alkalmat, amely fölfedi ennek a tudásnak az értékét. Valami bölcseség mindig származik minden természetes és ártatlan, igénytelen cselekedetből. Az otthonülő ember, akinek nincs szebb muzsika az ő konyhai faliórájánál és szebb melódia a tűzhelyen égő fahasábok duruzsolásánál, olyan vigasztaló szerekkel rendelkezik, mikről mások nem is álmodnak.

Az eszközöknek helyes alkalmazása a célokra a gazdaságban és üzletben épúgy biztosítja a győzelmet és a diadalmi éneket, mint a politikai vagy hadi taktikában. A jó házigazda époly sikeres módszereket talál ki a tüzelőfa vagy a gyümölcs elrakására nézve a pincében, mint másvalaki a haditervekre vagy állami lajtsromokra nézve. Esős napon esztergapadhoz telepedik vagy szerszámládájával hátraül a szín valamely zugába és körülveszi magát szegekkel, kalapácscsal, fogókkal, srófhúzóval, vésővel. Élvezi -102- a gyermek- és ifjúkor ősi örömét: a padláskamrák, borsajtók, gabonapajták macskaszerű szeretetét, s a régi háztartás egyéb kényelmi berendezéseit. Baromfiudvara sok kedves történetet mesél neki. Sok érvet lehetne meríteni az optimizmusra minden külvárosban és periférián ebből a túláradó édes elemből. Több a különbség élvezeteink minőségében, mint tömegében.

Másrészt, a természet megtorolja a gyakorlati okosság minden elhanyagolását. Ha az érzékeket tartod végcélnak, engedelmeskedj törvényeiknek. Ha azonban hiszesz a lélekben, ne keresd az érzéki édességet, mielőtt az nem érik meg az ok és okozat lassú fáján.

Laza és tökéletlen felfogóképességű emberekkel érintkezni: ecet a szemnek. Dr. Johnsontól idézik ezt a mondást: «Ha egy gyermek azt mondja, hogy ezen az ablakon nézett ki, pedig azon nézett ki, adj neki virgácsot!» Amerikai nemzeti jellemünk kitüntető vonása, hogy az átlagosnál nagyobb örömet találunk a pontos észrevevésben, amelyet jellemez ez a közkeletű kifejezés: «Tévedés kizárva» («No mistake»). Azonban az a kényelmetlen érzés, melyet bennünk a pontatlanság, a ténybeli gondolatzavar, a legközelebbi jövő szükségleteinek elhanyagolása fölidéz, nincs nemzethez kötve. Az idő és tér szép törvényei, ha ügyetlenségünk egyszer megzavarta őket, csak lyukakká és barlangokká válnak. Ha hirtelen és balga kézzel föllökjük a kaptárt, méz helyett méhet bocsát reánk. Szavainknak, tetteinknek, ha szépek akarnak lenni, időszerűeknek is kell lenniök. A kasza köszörülése kedves -103- hang júniusi reggeleken, de van-e szomorúbb és sivárabb, mint ugyanez a hang, ha az évszak már túlkésői a szénakaszáláshoz? Zagyvafejű emberek és Pató Pálok még sokkal többet rontanak a dolgukon azzal, hogy elrontják azoknak a kedvét is, akikkel dolguk van.

Olvastam egy bírálatot festményekről, ami e szembe jut, valahányszor céltalan, ügyetlen embereket látok, akik nem hűek az érzékeikhez. A weimari nagyherceg, aki nagyon okos ember volt, mondá: «Olykor nagy műremekeken, s különösen most Drezdában megfigyeltem, mennyire hozzájárul bizonyos tulajdonság a hatáshoz, amely az alakoknak életet s az életnek ellenállhatatlan igazságot ad. Ez a sajátság az, hogy a rajzolt alakoknál eltaláljuk a helyes súlypontjukat. Úgy értem, hogy az alakokat szilárdan lábukra kell állítanunk; a kezeknek fogni kell tudni, a szemeket oda kell irányozni, ahová nézniök kell. Még az élettelen tárgyak is, mint hajók és székek, bármily jól vannak egyébként megrajzolva, minden hatásukat elvesztik, mihelyt nem nyugszanak nehézkedési középpontjukon s elmosódó és imbolygó hatást gyakorolnak. A drezdai képtár Raphaelje, – az egyedüli valóban szívhezszóló festmény, amelyet láttam – a legnyugodtabb és legszenvedélytelenebb kép, amelyet el lehet képzelni: egy pár szent a boldogságos szűzet és a gyermek Jézust imádván. Mindazonáltal mélyebb benyomást kelt, mint tíz keresztrefeszített vértanú torzalakja, mert a forma minden ellentállhatatlan szépsége mellett a legmagasabb fokban megvan rajta minden alak perpendicularitása.» Ezt a perpendicularitást kívánjuk -104- mi meg az élet festményének minden alakjától is. Álljanak szilárdan a lábukon, ne ingadozzanak, ne himbálódzanak. Hadd tudjuk, hol találhatjuk őket. Hadd tegyenek különbséget aközt, amire emlékeznek és aközt, amit álmodtak; nevezzék a gyermeket a nevén; adjanak tényeket és tiszteljék meg tulajdon érzékeiket azzal, hogy bízni lehessen bennök.

De ki merné joggal embertársát oktalansággal vádolni? Ki hát az okos? Igazi nagyjaink fölötte ritkák ezen a világon. A természethez való viszonyunkban végzetes eltévelyedés állt be, eltorzítván életmódunkat, minden törvényét ellenségünkké tévén, úgy hogy ez végre a világ minden elmés és derék emberében a reform gondolatát ébresztette.

A legfőbb bölcseségtől kell tanácsot kérnünk és kérdeznünk, miért kell most az egészségnek és szépségnek kivételnek lennie, semhogy az emberi természet szabálya lenne? Nem ismerjük a növények és állatok, a természet törvényeit a velük való rokonszenv révén. De ez bizonyosan mindig a költők álma marad. A költészetnek és az életbölcseségnek össze kell találkozniok. Költők legyenek törvényhozók: azaz legmerészebb röptű lírai ihletnek sem szabad szidnia és megsértenie, hanem hirdetnie és vezetnie kell a polgári élet törvénykönyvét és mindennapi dolgait. Ez idő szerint azonban, sajnos, úgylátszik, ez a kettő még kibékíthetetlenül külön utakon halad. Törvényt törvény után sértettünk meg, mígnem romok közt állunk, s egészen meglep, ha véletlenül összetalálkozást látunk ok és jelenség közt. Úgy -105- kellene lenni, hogy szépség legyen minden férfi és nő egyforma hozománya, épúgy, mint az érzékek; de ez csak ritkán esik meg. Az egészséges szervezetnek általánosnak kellene lennie. A lángész gyermeke megint lángész legyen, s legyen minden gyermek ihletett, de most ezt nem lehet egy gyermekről sem előre megmondani, s tisztán seholsem találkozunk ezzel. Udvariasságból részleges fél-fényességeket is lángésznek hívunk, olyan tehetségeket, akik aprópénzre váltják azt, megszerzik vele a kenyerüket és holnapi álmukat. S a társadalmat részemberek vezetik, nem isteni férfiak. Ezek tehetségüket csak arra használják, hogy a fényűzést még raffináltabbá tegyék s nem arra, hogy véget vessenek neki. A lángész, a jámborság, a szeretet mindig aszkéta-természetű. A mohó étvágy a finomabb lelkek szemében szinte betegség s szépnek találják a szertartásokat, amelyek békóba verik.

Ravasz neveket találunk ki, hogy elleplezzük érzékiségünket, de semmiféle mesterkedés nem kölcsönözhet méltóságot a mértéktelenségnek. A tehetséges ember úgy tesz, mintha az érzékiség törvényeinek túlhágásait jelentéktelen eseteknek tartaná, amelyek számba sem jönnek azzal a odaadással szemben, amellyel ő művészetét szolgálja. De hát művészete nem tanította őt léhaságra, sem a bor szeretetére, sem arra, hogy aratni akarjon ott, ahol nem vetett. Művészete fokról-fokra sülyed mindazzal, amit szentségéből és józan eszéből veszít. Rajta, aki azzal dicsekedett, hogy lenézte a világot, viszont a lenézett világ áll bosszút. Ő, aki megvetette -106- az apróságokat, éppen apróságokon fog tönkremenni. Goethe «Tasso»-ja egyaránt szép történelmi arckép és igaz tragédia. Ha III. Richárd, a zsarnok, egy sereg ártatlan embert elnyom és lemészárol, ezt nem érzem oly igazán mély keservnek, mintha Antonio és Tasso, akik mindketten jogukban látszanak lenni, igaztalanok egymással szemben. Az egyik a világ életszabályai szerint él, állhatatosan és őszintén ragaszkodik hozzájuk, a másikban isteni érzések lobognak, de a földi gyönyörök után is nyúl, anélkül, hogy alávetné magát törvényeiknek. Ezt a fájó kettősséget mindnyájan érezzük; ez az a csomó, melyet nem tudunk megoldani. Tasso nem ritka eset a modern életrajzokban. A genialis, lángoló szenvedélyű ember, aki megveti a természet törvényeit, s aki ezt maga bocsátja meg önmagának, hamar szerencsétlen, civódó, «kellemetlen alak» lesz; szálka a maga és a mások szemében.

A tudós elszégyenít kettős életével. Ahol valami magasabb régióról van szó, mint a gyakorlati életbölcseség rendes működési köréről: ő csodálatraméltó; de mihelyt csak közönséges józan ész kívántatik meg: mindjárt nyűggé válik. Tegnap Cæsar sem volt oly nagy, mint ő; ma pedig az akasztófavirág a bitó lábánál sem nyomorultabb, mint ő. Tegnap, az ő eszményi világa glóriájában az első emberként ragyogott, s íme lesujtva görnyed szükségtől és betegségtől, amiket önmagának köszönhet. Hasonló a nyomorult hóbortosokhoz, akik – az utazók leírása szerint – Konstantinápoly bazárai előtt ténferegnek naphosszat, sárgán, kiaszottan, rongyosan meglapulva; -107- este pedig, amikor a bazárokat kinyitják, besurrannak az ópium-mérésekbe, mohón nyeldesik adagukat és íme nyugodtlelkű és dicsőített prófétákká válnak. S vajjon ki nem látta az oktalan lángész tragédiáját, aki évekig küzd szegényes anyagi bajokkal s utoljára megdermedve, kiszipolyozva, meddőn rogy össze, mint valami gombostűkkel agyonszurkált óriás.

Nem jobb-e, ha az ember az efféle első szenvedéseket és kínzásokat, mikkel a természet mihamar meglátogatja, annak intőjeleiűl fogadja, hogy nem várhat más jót, mint ami saját munkájának és önmegtartóztatásának a gyümölcse? Egészség, kenyér, éghajlat, társadalmi helyzet: mindezeknek megvan a maguk fontosságuk, s kell, hogy megadjuk nekik, ami az övék. Az ember becsülje a Természetet örökös tanácsadójaként és mérje ennek a tökéletességén a maga eltévelyedéseit. Hagyja az éjszakát éjszakának s a nappalt nappalnak. Ellenőrizze rendesen kiadásait. Lássa be, hogy ugyanannyi bölcseség kell egy magángazdaság, mint egy birodalom kormányzására, s egyikből ugyanannyi tanulságot szűrhet le, mint a másikból. A világ törvényei írva vannak számára minden pénzdarabon, amely kezébe kerül. Minden gyarapíthatja tudását, s ha az nem is egyéb, mint akármelyik szegény ember bölcsesége, vagy az az útszéli bölcseség, hogy holdanként kell venni s ölenként eladni, vagy a földmívelő ügyessége, hogy olykor-olykor fát kell ültetni, mert az azalatt is nő, hogy ő alszik; vagy a háztartás okossága, amellyel aprólékosan beoszt minden kalapácsütést, időt, tőkécskét és kis nyereséget. -108-

Az életbölcseség sohase húnyja le szemét. A vas megrozsdásodik, ha raktáron marad. A sör megsavanyodik, ha nem főzik a megfelelő athmoszfériában. A hajófa elrothad a tengervízben, ha pedig nagyon szárazon, magas halomba rakják, kiszárad, megvetemedik, összehúzódik, görcsössé válik. A pénz, ha magunknál tartjuk, nem hoz kamatot s ki van téve az elveszésnek. Ha pedig befektetjük, könnyen értékét vesztheti az illető részvények elértéktelenedésével. Addig üsd a vasat, amig meleg, – mondja a kovács; tartsd a gereblyét olyan közel a kaszához, s tartsd a szekeret olyan közel a gereblyéhez, amennyire csak lehet, – mondja a szénagyüjtő.3) Yankee-kereskedelmünk híres arról, hogy végletekig viszi ezt a bölcseséget. Fölszív minden bankjegyet, jót, rosszat, épet, rongyosat egyaránt és szárazra viszi a nyereségét a gyorsaság révén, amellyel megint túlad rajtuk. A vas meg nem rozsdásodhatik, a sör meg nem savanyodhatik, a hajófa meg nem rothadhat, a kalikó nem múlhatja pivatját, a részvény el nem vesztheti értékét az alatt a röpke pár perc alatt, amig a yankee megtűri a birtokában. Ha vékony jégen korcsolyázunk, csak gyorsaságunk adja meg biztonságunkat.

Vajha megtanulná a magasabbrendű életbölcseséget is. Tanulja meg, hogy a természet minden dolgát, még a porszemet és pihét is törvények kormányozzák s nem vakeset, s hogy amint vet, úgy arat. Szorgalommal, önfegyelemmel szerezze -109- meg a maga mindennapi betevő falatját, hogy ne kerüljön ádáz és hazug viszonyba embertársaival, mert legjobb vagyon a függetlenség. Gyakorolja a kisebb erényeket is. Mennyi emberi élet fecsérlődik el várakozással; ne várakoztassa hát embertársát. Mennyi beszéd és igéret csak üres szófia: legyen szava szilárd, mint a végzeté. Ha látja, hogy egy összehajtott és lepecsételt papirlap mint úszkálja be a föld kerekségét egy fenyőfatokban, s mint éri el épen az ide-oda hullámzó népek közt a címzettet: érezze ő is az intést, hogy össze kell tartania lényét minden széthúzó erővel szemben is, s fenn kell tartania szerény adott szavát viharok, távolságok, minket ide-oda hányó-vető viszontagságok közepette is, hogy az ember zsenge ereje állhatatosságával megint fölszínre bukkanjon hónapok, évek múlva, a legtávolibb földöveken is, beváltandó a kötelességét.

Szomszédok közti ízetlenségek alkalmával könnyen félelem szállja meg a szívet és túlozza a másik fél jelentőségét. Ámde a félsz rossz tanácsadó. Minden ember gyenge: valójában, de erős: látszólag. Önmagát gyengének látja, de mások szemében félelmetes. Féltek X. Y-tól, de X. Y. is fél tőletek. A legsilányabb ember jóakaratára is pályáztok, s bánt, ha rosszakaratát tapasztaljátok. Pedig még békétek legmakacsabb háborgatója is, ha nekimégy az ő követeléseinek, ugyanoly kicsiny és félős lesz, mint bárki. A társadalom békéje gyakran csak azért marad fenn, mert, amint a gyermekek mondani szokták, az egyik szurkol, a másik meg nem mer. Messziről az emberek fölfújják magukat, szájaskodnak, -110- fenyegetőznek; de ha szembekerülnek, mindnyájan gyenge legények.

Azt tartja a közmondás: a szívesség ingyen van; de lehet, hogy a számító még a szeretet kamatját is fölbecsüli. Azt mondják, hogy a szeretet vak; pedig a szeretet egyenesen szükséges az éleslátásra: nem a szem elfödője, hanem erősítő-vize. Ha felekezeti elfogultságban leledző, vagy ellenséges érzésű ellenféllel kerülsz szembe, sohase ismerd el választófalaitokat; hanem keress bármely köztetek közös alapot s még ha az nem is volna egyéb, mint hogy a nap mindkettőtökre süt, az eső mindkettőtökre esik. A síkság csakhamar tágulni fog előttetek, s a határhegyek, amelyeket magatok közt láttatok, légbuborékként fognak eloszlani. Míg ha nem iparkodtok megegyezni, még Szent Pál is hazudni fog, s még Szent János is gyűlöletet fog tüzelni szátok által. Mily alacsony, nyomorult képmutató embereket csinál a vallási vita a tiszta és választott lelkekből. Ármányt szőnek, rikácsolnak, kígyóként csavarodnak, tettetik magukat, úgy tesznek, mintha itt elismernének valamit, de csak azért, hogy diadalmaskodva, annál többet elragadhassanak amott: s végül egyik fél sem gazdagodott egyetlen gondolattal, s a bátorság, szerénység vagy remény meg sem rezdült bennük.

Sohase hozd magad hamis helyzetbe kortársaiddal szemben azzal, hogy engedsz az ellenségeskedés és keserűség hajlamainak. Bármily szöges ellentétben álljanak is nézeteid az övékkel, vedd föl érzéstek azonosságát; vedd föl, hogy ugyanazt mondod, amit ők is gondolnak, s az ész -111- és szeretet hullámaiban ródd paradoxonaidat szilárd oszloppá, nem gyöngítvén azt kétségeskedéssel. Így legalább eléred egyenrangú megnyilatkozásodat. A lélek természetes megmozdulása annyival jobb, mint a szántszándékos, hogy sohasem fogsz vitában igazságot szolgáltatni magadnak. A szöget nem fogod fején találni, gondolatod nem fog arányosan, igazi horderejével mutatkozni, hanem kicsavartan, rekedten, fél-igazsággal. Ha ellenben akármi megegyezést veszesz föl, mindjárt elfogadják az eszméd, mert az emberek valójában, minden külső különbségeik ellenére is, egy szív, egy lélek.

Az életbölcseség sohasem fogja tűrni, hogy bárkivel és bárkikkel hadilábon éljünk. Sokszor megtagadjuk a rokonszenvet és bizalmasságot emberektől, mintha arra várnánk, hogy jönnek majd olyanok, akik méltóbbak rokonszenvünkre és bizalmasságunkra. De honnan és mikor jönnének? A holnap ugyanolyan lesz, mint a ma, s az élet, múlik miközben még mindig csak készülődünk az életre. Barátaink, bajtársaink kidőlnek mellőlünk, s alig mondhatjuk, hogy új férfiak, új nők közelednek hozzánk helyettük. Túlöregek vagyunk, semhogy a «náj módi»-hoz igazodjunk, túlöregek, semhogy valami nagy és hatalmas ember védőszárnyai alá bújjunk. Szívjuk be hát a mézét azoknak az érzelmeknek és megszokásoknak, amelyek körülvesznek. Ezek az ócska cipők kényelmesek a lábunknak. Bizonyos, hogy könnyen kipécézhetünk hibákat társaságunkban, susoghatunk hangzatosabb nevekről is, amelyek jobban hízelegnek fantáziánknak. Minden ember elképzel magának eszményi -112- barátokat, s az élet valóban drágább volna előttünk, ha ilyen társaink volnának. De ha nem tudod őket kölcsönös jó alapon megszerezni, egyáltalában nem tudod őket megszerezni. Ha nem az istenség, hanem nagyravágyásunk alakítja és nyirbálja új viszonyainkat, a javuk elszáll, mint ahogy az erdei szamóca, kertbe helyezve, elveszti a zamatját.

Nem kell azzal próbálkoznunk, hogy egyetlen erény egyoldalú törvényeit szedjük össze. Az emberi természet nem szereti az ellentmondásokat, hanem csak az arányosságot. Nem kell az emberek egy csoportjának csak arra az életbölcsességre törekedniök, amely csupán külső jólétet biztosít, s egy másiknak csak hősiességre és szentségre, mert ezek mind összeegyeztethetők. Az életbölcseség felöleli a jelen időt, személyeket, vagyont, dolgokat és létező formákat. Minthogy azonban minden tény a lélekben gyökerezik, úgy, hogy ha a lélek változik, az a dolog is megszűnik, vagy megszűnik az lenni, ami volt: a külső dolgok irányzásának is mindig okaik és eredetük szemmeltartásával kell történniök: azaz a jó ember lesz a bölcs és nagyszívű és politikus ember is. Az igazságnak minden megsértése nemcsak a hazug öngyilkossága, hanem az emberi társadalom egészségén ejtett seb is. A legnagyobb hasznot hajtó hazugságon is hamar megsemmisítő vámot vesz a dolgok folyása, míg a nyiltság nyiltságra hív föl, kellemes viszonyt sző a felek közt és üzletüket barátsággá változtatja. Bízz az emberekben s igazak lesznek hozzád; bánj velük nagylelkűen, s ők is nagylelkűeknek fognak mutatkozni, -113- ha talán ezzel a kedvedért kivételt is tesznek rendes üzleti szabályaik alól.

A kellemetlen és félelmetes dolgokkal szemben az életbölcseség nem elfutásban, megugrásban áll, hanem bátorságban. Aki lelki nyugalommal s békén akar élni, annak össze kell magát szednie erős elhatározásokra. Szembe kell néznie legrosszabb szorongása tárgyával s férfias szilárdsága a legtöbbször alaptalanná teszi majd a félelmét. A latin közmondás azt tarja, hogy a csatában a szemet győzik le leghamarább. Teljes önuralom az ütközetet olyanná teheti, hogy nem sokkal érzik életveszélyesebbnek, mint valami vívó- vagy rúgólabdaverseny. Katonák példákat hoznak föl, bátor társaikról, akik magukra irányozva s elsülni látták az ellenséges ágyúk csövét, s akik egyszerűen félreléptek, ha a golyó feléjük repült. A tengeri orkán többnyire csak a szalónból s a kabinból borzasztó. A kormányos, a tengerész naponta dacol vele és egészségök és érverésük úgy erősödik a jégviharban, mint a júniusi nap sugaraitól.

Im-ígyen az igazság, nyíltság, bátorság, szeretet, alázatosság s minden egyéb derék erény odasorakozik az életbölcseség, vagyis a jelen jólét biztosításának művészete mellé. Nem tudom, fölfedezik-e valamikor, hogy minden anyag egyetlen elemből, mint pl. oxigénből vagy hidrogénből képződik, de azt tudom, hogy az emberi szokások és cselekedetek világa egy anyagból szövődött, s fogjunk hozzá ott, ahol akarjuk, rövid időn belül bizonyosan azon vesszük észre magunkat, hogy a tíz parancsolatunkat mürmögjük.

JÓ MODOR.

Azt mondják, a világ fele nem tudja, hogy él a másik fele. Egyik fölfedező expediciónk a Fidzsi-szigetek lakóit emberhús-lakomáknál találta, s azt mondják róluk, hogy tulajdon feleségeiket és gyermekeiket is megeszik. A régi Thebai mai helyén lévő Gurnu lakói szinte filozófus-háztartást visznek. Nem kell hozzá egyéb, mint két-három agyagedény, egy őrlőkő s egy ágyúl szolgáló gyékény. A ház, vagyis sírgödör rendelkezésre áll bér és adók nélkül. A gyeptetőn nem hatol be eső; ajtó nincs, mert nincs rá szükség, ahol nincs mit elvinni. Ha a ház nem tetszik már, otthagyják és másba költöznek, mert akár több száz is rendelkezésükre áll. «Kicsit furcsa» – írja Belzoni, akinek ezt a leírást köszönjük – «ha boldogságról beszélünk egy népnél, amely sírgödrökben él egy hajdani nemzet csontjai közt, amelyről mit sem tud.» Borgú sivatagaiban a sziklalakó tibbu-k barlangokban laknak, mint a szirti fecskék, s e feketék nyelvét szomszédaik a denevérek vijjogásához és a madárcsiripeléshez hasonlítják. A burnúknak nincsenek tulajdonneveik; az egyes embereket magasságukról, kövérségükről s más esetleges -115- tulajdonságaikról nevezik el s csupán gúnynevekkel. S a só, a datolya, az elefántcsont, az arany, amikért ezeket a borzasztó vidékeket fölkeresik, olyan országokba vándorolnak, ahol a vevő és fogyasztó aligha sorozható egy fajba ezekkel az emberevőkkel; olyan országokba, ahol az ember fémeket, fát, követ, üveget, gumit, selymet, bársonyt, gyapjút használ; épületeket emel a maga dicsőségére; törvényt hoz és kikényszeríti, hogy akaratát sok nemzet keze hajtsa végre s különösen megalapít egy válogatott társadalmat, amely szálaival a művelt emberek minden országát átfogja, egy önalkotta arisztokráciát, vagyis a legjobbak testvéresülését, amely írott törvények s pontos szokásjog nélkül is megörökíti önmagát, benépesít minden új szigetgyarmatot, a magáévá tesz minden egyéni szépséget és eredeti tehetséget, bárhol bukkan is föl.

Van-e a modern történelemnek jelentősebb ténye, mint a «gentleman» megteremtése? A lovagság (chivalry) is az, a loyalitás is az s az angoloknál a dráma- és regényirodalom fele ennek megtestesülését festi Sir Philip Sidney-től Sir Walter Scott-ig. A «gentleman» szó, amely mint a «keresztény»-nevezet, a neki tulajdonított fontosságnál fogva szükségkép jellemző szava a jelenkornak s néhány megelőző századnak: hódolat bizonyos személyes és átruházhatatlan kiváló sajátság iránt. Léha és fantasztikus tódításokat is fűztek ugyanehhez a névhez, ámde az állandó érdeklődés, amellyel az emberiség iránta viseltetik, csakis a vele megjelölt értékes tulajdonságoknak tudható be. Oly elem az, amely -116- minden ország legerősebb egyéneit egyesíti; észrevéteti, megkedvelteti őket egymással, s oly pontos jegy, mint a szabadkőműves-jel, amelynek hiánya rögtön megérződik. Így hát nem lehet valami esetleges termék, hanem csakis az emberi jellem és tehetségek egyetemes lényegének valamely átlagos eredője. Nyilván: állandó eredője, amint a levegő is állandó vegyület, míg egyéb gázok csak azért tevődnek össze, hogy megint szétbomboljanak. A francia a jó társaságot «comme il faut»-nak mondja, «aminőnek lenni kell; lenni illik». Egy olyan osztály tehetségeinek és érzéseinek gyümölcse, amelynek legnagyobb az ereje, amely vezére a jelenkori világnak és ámbár távolról sem éri el a legtisztább és legvidámabb emberi érzés eszményi magaslatait, oly jó, aminőnek csak lenni engedi a kor egész társadalma. Nem annyira az emberi tehetség, mint közszellem alakítja, s olyan keverék, amelynek alkotó része minden nagy erő: erény, szellem, szépség, gazdagság, hatalom.

A kiváló modor s a társadalmi kultura megjelölésére szolgáló szavaink 4) mindenike szinonyma, de nem egészen világos, mert a megjelölendő mennyiségek hullámzók és érzékeink az utolsó okozatot, jelenséget egynek veszik az okkal. A «gentleman» szónak a milyenség kifejezésére nincs megfelelő elvont szó-párja. «Gentility» gyönge; «gentilesse» elavult. Ámde már -117- eleve élesen meg kell különböztetnünk a «fashion», («elegáncia», «előkelő divat») szót, ezt az alacsony és sokszor baljóslatú jelentésű szót, a «gentleman» heroikus jellemétől. Mindamellett ragaszkodnunk kell a közkeletű kifejezésekhez, mert, mint látni fogjuk, bennük gyökerezik az egész théma lényege. Mindezeknek a neveknek csoportja, mint «courtesy» («udvariasság», «ildom»), «chivalry» («lovagiasság»), «fashion» («elegáncia», «előkelő divat») stb., mint a fa virágja és gyümölcse, s nem mint magja jő tekintetbe. Szépség jő itt számba, nem érték; az eredmény, nem pedig az ok, ámbár szavaink eléggé kifejezik a közérzést, hogy a jelenség föltételezi a benne megnyilvánuló lényeget, tartalmat.

A «gentleman» az igazság embere, saját tettei ura, aki úr-voltát viselkedésében fejezi ki, aki semmi részt nem függő és alázatos sem személyekkel, sem véleményekkel, sem vagyonnal szemben. Az igazság és valódi erő e tényein kívül a szó kifejezi a jólelket, jóakaratot is: először a férfiasságot, azután a nemes lelket. Bizonyos, hogy a közkeletű értelmezésekhez még hozzáadja a jólét, jómód föltételét is, de az már a személyes erő és szeretet természetes eredménye, hogy ezeknek jut a világ javainak birtoka és elosztásuk joga.5) Viharos korszakokban -118- minden ember számára szükségképen sok alkalom nyílik, hogy kipróbálja szilárdságát és értékét; ennélfogva minden férfi neve, amely a lovag- és hűbérúri korszak tömegéből egyáltalában fölszínre emelkedett, harsonahangként hatol fülünkbe. S a személyes erő sohasem múlja divatját. Ma is első szerepet játszik s a jó társaság sokadalmában az erő és realitás embere mindenkinek ismeretes, s elfoglalja természetes helyét. A verseny színtere ugyan most már nem a harcmező, hanem a politika és gazdasági élet, de a személyes erő elég gyorsan érvényesül ezeken az új küzdőtereken is.

Erőhatalom! Enélkül nincs vezető osztály. A politikai és gazdasági életben az öklelőzőknek és kalózoknak több a kilátásuk, mint a jó szónokoknak és írástudóknak. Tudj’ Isten mi minden kopogtat az ajtónkon a «gentleman»-ség köntösében, de amikor csak a szó szoros értelmében s hangsúllyal használják, a szó mindig eredeti energiát fog jelölni s oly embert jelent, aki tulajdon jogán van, s tulajdon, nem tanult módszerekkel él. Egy jó, igazi «úr»-ban először is jó, egészséges «állat»-nak kell lakoznia, legalább is annyira, hogy az állati eleven erő páratlan előnyét biztosítsa neki. A vezető osztályban többnek is kell lenni, mint ennek, de ennek is meg kell lenni benne, hogy minden környezetben megadja az erő, a hatalom érzését, amely könnyűvé teszi olyan dolgok megcselekvését, miktől a filozófus visszahőköl. Az energikus, vezérlő osztály baráti összejövetelei, vigasságai a bátorság, merészség olyan teljességét mutatják, amelyek megfélemlítik a sápadt szobatudóst. A társaságbeli -119- leányok mersze, visszavágó ereje olyan, mint az utcai verekedőké vagy a tengeren csatázóké. Az eszes ember abban bízik, hogy tudása, emlékezete segítségével száll majd szembe ezekkel a rögtönzött svadronokkal. De a tudás és emlékezet hitvány koldústarisznya a lélekjelenlét e mestereivel szemben.

A társadalom vezéreinek a világ minden dolgára kell ráteremnie; meg kell felelniök legforgandóbb feladataiknak: valódi Caesar-szabásúaknak, a vegyrokonság nagy fokával megáldottaknak kell lenniök. Távolról sem osztom Lord Falkland félénk elvét, hogy t. i. a szertartásmesterségre két ember kell, «mert egy vakmerő fickó túlteheti magát a legkicirkalmazottabb formákon is» – sőt egyenesen azt tartom, hogy a gentleman az a vakmerő fickó, akinek formái nem törhetők át s hogy csak ez a teljes és gazdag természet lehet az igazi, jogszerinti szertartásmester, mert ő kiegészítője mindenkinek, aki vele érintkezésbe kerül. Genleman-em diktálja a szabályt, bárhol van is; túlimádkozza a kápolnában a legszentebb embert is; túlparancsnokolja a harcmező minden tábornokát; túlragyogja a terem minden udvariasságát. Jó társaság a tengeri rablóknak, jó társaság akadémikusoknak; úgyhogy hasztalan emelsz ellene védősáncokat, szabad és titkos bejárása van minden lélekhez s époly nehéz volna önmagam kizárnom, mint őt. Ázsia és Európa minden híres gentleman-je ebből az erős tipusból való volt: Szaladin, Szapor, a Cid, Julius Caesar, Scipio, Nagy Sándor, Perikles s a többi legurabb úr. Fölötte gondtalanul ültek trónszékeikben és -120- sokkal kiválóbbak voltak, semhogy sokba vettek volna bármely külső körülményt.

A közkeletű fölfogás szerint e világfi kiegészítéséhez derekas vagyon, tehetősség is szükséges, mint anyagi kísérője pályájának. A pénz nem lényeges, ellenben igenis az a tágkörű vegyrokonság, amely túllépi a klikkek és kasztok szokásait és érezteti a hatását mindenfajta osztállyal. Ha az arisztokrata csak előkelő körökben érvényesül, zsákhordó munkások közt pedig nem, sohasem lesz az előkelőség vezére. S ha a nép embere nem tud egyenrangúan beszélni a gentleman-nel, úgy hogy ez ne érezze, hogy az már az ő tulajdon rendjéhez tartozik, akkor nincs is tőle mit tartania. Diogenes, Sokrates, Epaninondas valóságos kékvérű gentleman-ek, akik azonban a szegénységet választották, holott a vagyon útja is nyitva volt számukra. A hajdankor neveit használom, jóllehet az emberek, akikről tulajdonkép beszélek, kortársaim.

A jó szerencse nem minden nemzedék közt támaszt ilyen tizenhárompróbás lovagokat, ámde az emberek minden nagyobb közülete szolgál ez osztály példáival, s országunk politikáját, minden város gazdaságát ezek a markos és felelőtlen tett-emberek irányítják, akiknek van elég leleményességük a vezetésre s akiket széleskörű rokonszenv fűz bajtársi viszonyba a nagy tömegekkel s ez teszi cselekedeteiket is népszerűekké.

Ennek az osztálynak modorát, szokásait az ízléses emberek áhítatosan figyelik és veszik föl. Ezeknek a mestereknek társas érintkezése egymás között és az érdemeiket megbecsülő emberekkel, -121- kölcsönösen kellemes és ösztönző. Jó formáikat, legszerencsésebb kifejezéseiket megismétlik, elsajátítják. Gyors megegyezéssel minden fölöslegest elejtenek, minden bájost és kellemest felújítanak. A finom modor magában véve rettenetes a műveletlen embernek. A kivédés és megfélemlítés finomabb tudományának eszköze; de mihelyt az ellenfél ugyanolyan ügyesnek bizonyúl, a küzdő lefelé fordítja a kardja hegyét, a mérkőzés megszűnik s az emberek tisztább levegőben találják magukat, amelyben az élet kevésbbé zűrzavaros játék, s a játékosok közt nem keletkezik félreértés.

A jó modor célja az élet megkönnyítése, akadályok elgördítése, hogy az ember képes legyen energiáját szabadon érvényesíteni. Elősegítik érintkezésünket és társalgásunkat, amint a vasút elősegíti az utazást, amidőn elhárítja az út minden elhárítható akadályát, úgy hogy csak a merő távolságot kell leküzdeni. Ezek a formák hamar állandósúlnak s a tisztaság, tisztesség iránti finom érzék annál gondosabb ápolásra talál, mert a társadalmi és polgári előkelőség jelévé válik. Ez divattá nő, hasonhangzású látszattá, a leghatalmasabb, legszeszélyesebb, legléhább, legféltettebb, legtöbb követőre találó látszattá, amely ellen az erkölcs épúgy hiába küzd, mint az erőszak.

Mindig szoros viszony van az uralkodó osztály és az exkluziv, kipallérozott körök közt. Az utóbbiak mindig az előbbiből telnek meg. S a legerősebb emberek is rendesen engedményeket tesznek az elegancia, az előkelő divat követeléseinek, mert vegyrokonságot éreznek vele. -122- Napoleon, a forradalom gyermeke s a régi nemesség elpusztítója, sohasem szűnt meg a Faubourg Saint Germain-nek udvarolni, mert bizonyosan úgy érezte, hogy ez az előkelőség hódolat az olyan vezető férfiaknak, mint ő. Az előkelő divat, bár kerülő úton, mégis a férfias erények képviselője. A derekasság kikelt vetése, olyas posthumus megtisztelés. Sokszor nem is hízeleg a nagy embernek, hanem csak a nagy ember fiának: a múltak Pantheonja. Sőt rendesen egyenesen a nap nagy embere ellen fordul. A nagy emberek nem rendes vendégei csarnokának: távol vannak a csata és munka mezején; dolgoznak, nem ünnepelnek. Az előkelő divatot gyermekeik vezetik be, akiknek nevét apáik értéke és derekassága aranyozta be, akik a megkülönböztető jegyeket, az ész és érzés kiművelésének eszközeit, s testi szervezetükben jókora adag egészséget és kiválóságot örököltek tőlük, amely biztosítja nekik, ha nem is a legmagasabb munkaerőt, mindenesetre a legmagasabb élvezőképességet. A hatalmasok, a dolgozó hősök, a Cortezek, Nelsonok, Napoleonok látják, hogy mint ünneplik állandóan a hozzájuk hasonlókat; hogy az előkelőség tulajdonkép tőkésített tehetség; hogy az vékony éremmé vert Mexiko, Marengo, Trafalgar; hogy az előkelő divat bearanyozta nevek ugyanolyan dolgos emberekéi, aminők ők, csak ötven-hatvan évvel előbbről keltezve. Ők a magvetők, fiaik lesznek az érlelők s azok fiai, a dolgok rendes folyása mellett, kénytelenek lesznek az aratást megint új versenyzőknek átengedni, akiknek élesebb a szeme és erősebb a karja. A város a vidékből -123- rekrutálódik. Úgy mondják, 1805-ben Európa minden legitim uralkodója gyengeelméjű volt. A város bizonyára elhalt, elrohadt, pöfeteg módjára szétpuffant volna már, ha nem adott volna neki folyvást új erőt a vidék, a falu. A mai város nem egyéb, mint tegnapelőtt bevándorolt falu.

Az arisztokrácia s az előkelő divat kikerülhetetlen termékei a társadalomnak. Kölcsönös kiválasztódásuk elpusztíthatatlan. Ha fölingerlik a kevésbbé kiváltságos osztályokat és a kizárt többség nyers erejével megbosszúlja magát az őt kizáró kisebbségen, s kiirtja, tüstént felszínre bukkan egy új osztály, époly bizonyossággal, amint föle támad a tejnek: s még ha a tömeg osztályt osztály után irtana ki, s gyilkos harcából végezetre csak két ember maradna meg, akkor is ezek egyike lenne a vezér, s a másik önkéntelenül is szolgálná és másolná őt, Bárhogy húnynak is szemet e kisebbség léte előtt, bárhogy veszik is semmibe: nagyon szívós az élete s mindenkor tartományt fog képezni az államban. Ez a szívósság annál nagyobb csodálattal tölt el, mennél jobban figyelem a munkáját. Gondoskodása olyan lényegtelen dolgokra terjed ki, hogy azt hinnők, semmi tartós szerepet nem játszhat.

Sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek erős erkölcsi befolyások alatt állnak, mint hazafias, vallásos, irodalmi mozgalmakban s úgy érezzük, hogy az erkölcsi érzés irányítja az embert és a természetet. Azt hisszük, hogy ezzel szemben minden más megkülönböztetés és kötelék laza és múló, mint például a kaszté vagy divaté: s íme, nézd mily állandó az évről-évre Boston -124- vagy New-York életében, pedig itt a legkevesebb támasztéka sincs törvényeinkben. Még Egyptomban s Indiában sem voltak élesebb határvonalak! Vannak itt egyesületek, amelyek szálai fölülről-lefelé, keresztül-kasúl szövődnek; egy-egy kereskedői gyűlésben, katonai testületben, egyetemi vagy önkéntes tűzoltóklubban, szakegyletben, politikai vagy vallásos összejövetelen: mintha a résztvevők elválhatatlan szoros kapcsolatba jöttek volna; pedig, ha vége a gyülekezetnek, a szétszóródó résztvevők akár egyszer sem találkoznak többé az évben. Mindenikük visszatér a maga rendes társadalmi fokára; a porcelán porcelán marad, a kőedény kőedény.

Lehet, hogy az elegáncia tárgyai léhák, vagy hogy az elegánciának nincs is tárgya, azonban ez az egyesülés és kiválasztódás mindig természetes, sohasem frivol vagy esetleges.

Ezen a tökéletes lajtorján minden ember rangfoka az ő alkata arányaitól függ, bizonyos megegyezéstől az ő alkata és a társadalom arányossága közt. A társadalom kapui mindjárt megnyílnak a sajátosságának megfelelő természetes követelésre, kopogtatásra. Bebocsáttatásra talál a természetes gentleman, ellenben távoznia s el kell hagynia akár a legősibb nemesnek is, ha elvesztette belső rangját. S az előkelőség megérti egymást; bármely ország előkelő születésű és személyes fölényű fiai mindjárt készek bármely más ország ilyen fiaival barátkozni. A vad törzsek főnökei Londonban és Párisban tett látogatásuk alkalmával kitűntek kifogástalan előkelő viselkedésükkel. -125-

Hogy megmondjuk a legjobbat az elegánciáról, ez az: a realitások talaján mozog és semmit sem gyűlöl jobban a bitorlóknál. Gyönyörűséggel leplezi le, zárja ki s száműzi örökre a bitorlókat. A magunk részéről megvethetjük a világfiak bármely más tulajdonságát, de el kell ismernünk, hogy az a szokás, hogy az ember sohasem s még a legkisebb és legjelentéktelenebb dolgokban se támaszkodjék semmi másra, mint a tulajdon tisztesség-érzékére: alapja minden lovagságnak.

Alig van az önbizalomnak fajtája, amelyet, ha csak egészséges és arányos, az előkelő divat ne fogadna be alkalmilag, s ne nyitná meg előtte fogadó termeit. A fenkölt lélek mindig elegáns s ha kedve tartja, feltartóztatás nélkül léphet a legféltékenyebben őrzött körbe is. Lehet, hogy valami kedvező szél odafújja Istókot, a fuvarost is, s barátságos fogadtatásra talál, amíg csak meg nem kótyagosodik új környezetétől s szöges csizmájával nem akar keringőt, fűzértáncot ropni.

A jó modornak nincsenek egyszer s mindenkorra megállapított törvényei; a viselkedés törvényei az egyén energiájának engedelmeskednek. A leányka első bálján, a vidéki ember városi lakomán azt hiszik, hogy ott valóságos rituale van megállapítva, amely szerint kell végezni minden mozdulatot, minden meghajlást, – a kizáratás terhe alatt. De utóbb megtanulják, hogy a helyes érzék és erős jellem minden pillanatban maga teremti meg a maga formáit; beszél vagy hallgat, bort öntet poharába, vagy megköszöni, áll, ül vagy jár, a padlón hancurozik -126- vagy tótágast áll a gyermekekkel, vagy egyebet tesz-vesz, de mindent új és eredeti módon. Bármi más divatját múlhatja, de az erős akarat mindig divatos lesz. Az előkelőség mindössze önuralmat és önelégültséget követel meg. A tökéletesen előkelő emberek köre olyan finom érzékű emberek társasága volna, amelyben mindenik veleszületett jelleme és jómodora nyilvánúlna.

Ha a divatarszlánban nincs meg ez a tulajdonság, akkor ő egy senki. Annyira szeretjük az önbizalmat, hogy embertársainknak nem egy bűnét megbocsátjuk, ha teljes megelégedettséget mutat helyzetével, s aki nem kéri ki az én véleményemet, vagy a te hozzájárulásodat ahhoz, hogy az legyen, aki. Ám minden behódolás valamely kiváló világfinak vagy hölgynek, minden alárendelés mindjárt megfoszt a nemesi kiváltságtól. Ő alattvaló; semmi közöm hozzá; urával akarok beszélni.

Senki se menjen sehová, ahová nem viheti magával társadalma, barátai egész körét, – nem testileg értve, hanem légkörét. Uj társaságában is meg kell óvnia rendes szellemi magatartását, s mindennapi társaihoz való reális viszonyát, mert különben a legvidámabb körben is árva lesz és megfosztva érzi magát legjobb sugaraitól.

A társadalomban mindig akadnak olyanok, akik maguk a hírnökei annak, hogy hány próbások, s akiknek tekintete mindig megmondja a kiváncsinak a világban elfoglalt helyzetüket. Ezek alacsonyabbrendű istenek komornyikai. Fogadjátok hűvösségüket az égiek kegyes intő -127- jeléül s hagyjátok meg kiváltságaikat. De ne mérjétek ennek az osztálynak fontosságát igényességükön, s ne gondoljátok, hogy ilyen nyeglék osztogathatják a becsülés és nembecsülés rangfokozatait. Ők maguk is értékük szerint osztályoztatnak, mert ez nem is lehet másképen olyan körökben, amelyekben, mint valami nemesi kancelláriában, szinte hivatalosan rostálják az embereket.

Első kellékként követeljük az emberben a realitást, s ez a társadalom minden formájában jelentkezik. Név szerint pontosan megnevezve mutatjuk be ismerőseinket egymásnak. Tudd meg isten és ember előtt, hogy ez az úr itt András, ez meg itt Gergely. Szemtől-szembe néznek, kezet fognak, hogy azonosítsák egymást és mintegy jelt adjanak egymásnak. Nagy kielégülés ez. A gentleman sohasem sandít félre: tekintete egyenes, s a másik felet mindenekelőtt arról biztosítja, hogy csakugyan vele találkozott. Mert oly sok látogatásunkkal és vendéglátásunkkal mit keresünk? Vajjon a kárpitokat, festményeket, cicomát-e? Vagy nem kérdezzük-e mindig mohó szomjúsággal, volt-e ott igazi férfi, igazi háziúr? Könnyen megesik, hogy egy nagy házba látogatok el, ahol nagy gazdagság látszik, sok gondoskodás kényelemről, fényűzésről, finom ízlésről, s mégsem találkozom azzal az Amphytrion-nal, aki magának alárendelné mindezeket a függelékeket. Ellenben mezei lakban is találhatok gazdát, aki érzi, hogy csakugyan ő az a férfiú, akivel találkozni akartam, s aki ennek megfelelő önérzettel fogad. S így nagyon természetes pontja volt a feudális etikettenek, -128- hogy a nemes, aki látogatót fogad, sohase hagyja el házát, – s még ha fejedelmét látná is vendégül, – hanem várja be érkezését háza kapujánál. A ház ura nélkül mitsem ér a ház, s még ha a Tuilleriák vagy az Escurial palotája volna is. S mégis mily ritkán örvendhetünk ilyen vendégszeretetnek. Minden ismerősünk körülveszi magát finom szobákkal, díszes könyvekkel, télikerttel, parkkal, fogattal, mindennemű csecse-becsével, mintha spanyolfalat tolna maga és vendége közé. Nem az-e a dolog látszata, mintha az ember nagyon sunyi, csalafinta természetű volna, aki mitsem átall annyira, mint a szemtől-szembe találkozást embertársával? Tudom, kegyetlen dolog volna ezeknek a spanyolfalaknak használatát egészen eltiltani, amelyek olyan alkalmas eszközök akár túlnagy, akár túlkicsi vendégekkel szemben. Összehívjuk sok barátunkat játszani, fényűzéssel, mulatsággal szórakoztatjuk az ifjúságot: s ekképen megóvjuk visszavonultságunkat. Ha azonban véletlenül vizsgaszemű realista vetődik háztájunkra, akinek tekintetét nem álljuk, megint visszaosonunk kárpitunk mögé s úgy elbújunk, mint Ádám az Úr szava elől az édenkertben. Caprara bíbornok, a pápa párisi követe, Napoleon tekintete ellen óriás zöld pápaszemmel védekezett. Napoleon észrevette és gúnyos élceivel mihamar letétette vele. Már pedig Napoleon sem volt elég nagy, hogy háta mögött nyolcszázezer katonával, szembe tudott volna nézni egy szabadnak született szempárral, hanem ő is etikettel vette körül magát és a tartózkodás hármas korlátjával. Madame de Stael -129- révén mindenki tudja, hogy a császár, ha meglátta, hogy figyelik, minden kifejezést eltüntetett arcáról.

De sem császárok, sem gazdag emberek nem a legügyesebb mesterei a jómodornak. Sem jövedelmi lajstrom, sem katonai ranglista nem emelheti méltóságra a csúszást-mászást és képmutatást. Az udvariasság első szabálya mindig az igazság, valódiság, amint minden igazi jó nevelés ezen kezdi.

Az imént olvastam Montaigne itáliai útleírását és semmiben sem gyönyörködtem annyira, mint annak a kornak előkelőségében, amely önmagának adta meg a tiszteletet. Montaigne megérkezése bármely helységbe, egy francia nemes megérkezése, fontos esemény. Bárhova megy, látogatást tesz minden fejedelemnél vagy nemesnél, akit útja érint; úgy tartja, hogy ezzel köteles önmagának és a civilizációnak. Ha elhagyja a házat, amelyben néhány hetet töltött, megfesteti a címerét és fölakasztatja, örök emlékül, a gentleman-szokás jeléül.

Ennek a bájos önbecsülésnek, s minden jó nevelés kiinduló pontjának kiegészítésénél a kölcsönös tiszteletet követelem meg leginkább. Szeretem, ha minden szék trónszék s király ül benne. Jobb szeretem, ha valaki inkább hajlik a szertartásosságra, mintha túlságba viszi a pajtáskodó modort. Tanuljunk a Természet egymással nem érintkező tárgyaitól s az ember metafizikai elszigeteltségétől függetlenséget. Ne ismerjük egymást túlontúl közelről. Szeretném, ha minden ember belső lakásába hősök és szentek szobraival telt csarnokon át vezetne az út, -130- hogy a látogatót lelki nyugalomra és önsúlyára emlékeztesse. Reggelente úgy kellene találkoznunk, mintha idegen országból jönnénk, s miután együtt töltöttük a napot, éjszakára úgy kellene elválnunk, mintha megint idegen országba távoznánk. Szeretném, ha az ember szigete mindenütt sérthetetlen volna. Üljünk egymástól távolra, s beszélgessünk hegycsúcsról hegycsúcsra egymással, mint az olymposi istenek. A szenvedély semmiféle fokának nem szabad ebbe a szentélybe behatolnia. Ez a mirha és rozmaring édesítse viszonyunkat. Még a szerelmeseknek is meg kell őrizniök bizonyosfokú tartózkodást, mert ha túlsokat engednek egymásnak, zavar és lealacsonyodás áll be. Lehet, hogy ez a kölcsönös tisztelet kínai etiketté fajúl; de a hűvösség, a heves szenvedélyek és mohóság hiánya finom lélekre vall. A «gentleman» nem csap lármát; a «lady» csöndes és nyugodt. Annál visszatetszőbbek a betolakodók, akik egy csöndes lakot föllármáznak s abban ide-oda lótnak-futnak, hogy valami nyomorúlt kényelmet biztosítsanak maguknak. Époly kevéssé tetszik nekem az alrendű rokonszenvezés a szomszéd minden szükségletével. Kell-e, hogy olyan izalmas ismeretségben legyünk egymás szájával, hogy kuka emberek módjára, akik soká éltek együtt, tudjuk, mikor kell a másiknak só vagy cukor? Fölkérem asztaltársam, hogy ha kenyér kell neki, kérjen tőlem kenyeret, s ha arzénikum kell neki, kérjen tőlem, s ne tartsa elém a tányérját, mintha már tudnom kellene, mi tetszik neki. Minden természetes életműködést lehet nemesebbé tenni megfontolás és megtartóztatás -131- által. Hagyjuk a hebehurgyaságot a rabszolgának. Minden köszönésünknek, szertartásunknak, bármily távolról is, emlékünkbe kellene hoznia rendeltetésünk nagyságát.

Az udvariasság nebántsvirág, de ha mégis merészeljük szirmait szétnyitni és megvizsgálni, mik az alkotórészei, ott találjuk az intellektuális tulajdonságot is. Az emberiség vezéreiben arányos egészet kell alkotnia az agynak, a testnek, a szívnek. A jó modor hiánya rendesen a finom észrevevés, tapintat hiányát jelenti. A legtöbb ember túldurván van faragva, semhogy a szép viselkedés és szokások iránt finom érzéke lehetne. A jó neveléshez nem elég a jóság és függetlenség. Barátainktól föltétlenül megkövetelem, hogy észrevegyék a szépséget s hódoljanak is neki. Más erények kellenek a csatamezőn és a műhelyben, de az ízlés bizonyos fokú elengedhetetlen azokban, akikkel együtt ülünk. Inkább tudnék olyas valakivel együtt étkezni, aki nem tartja tiszteletben az igazságot vagy a törvényeket, mint egy szennyes és nem szalónképes emberrel. Erkölcsi tulajdonságok kormányozzák a világot, de rövid távolságokon belül az érzékek uralkodnak rajtunk, még pedig zsarnoki módon.

Az illőnek és hasznosnak ugyanaz a megkülönböztetése végigvonúl, ha talán nem egyforma szigorúsággal is, az élet minden mezején. Az uralkodó osztályok átlagos szelleme: józan ész, amely bizonyos korlátok közt és bizonyos célok érdekében tevékeny. Befogad minden természetes képességet. Társias természetű lévén, mindent tiszteletben tart, ami az emberek egyesítésére -132- irányúl. Mindenekfölött azonban a mérték, a középszer az öröme. A szépség szeretete elsősorban a mérték vagy arányosság szeretete. Egy rikácsoló, szuperlativuszokban beszélő, tüzesen társalgó személy egész szalónokat megfutamít. Ha azt akarod, hogy szeressenek, szeresd a mértéket. Mert lángésznek vagy csodahasznosnak kell lenned, hogy a mérték hiányát jóvátegyed. Ez az érzék a társadalmi gépezet simítására és tökéletesítésére szolgál. A társadalom ugyan sokat megbocsát a lángésznek és a kiváltságos tehetségűnek, de természettől fogva «konvent», «összejövetel» lévén, szereti azt, ami «konvencionális», azaz elősegíti az «összejövetel»-t, megegyezést. Jó modor az, ami előmozdítja a társasulást, rossz az, ami akadályozza. Mert a jó modor, az elegancia nem föltétlen okosság és helyes érzék, hanem viszonylagos okosság és helyes érzék; nem magános tapintat, hanem a társaságot szolgáló tapintat. Gyűlöli a szögleteket és a hegyes sarkokat a jellemben; gyűlöli a vitatkozó, önző, magános és magábazárkozott embereket; gyűlöl mindent, ami a társaság teljes egybeolvadásának árthat; ellenben nagyrabecsül minden sajátságot, mint legnagyobb mértékben üdítőt, felfrissítőt, ami összefér a társas jó viszonnyal. S nem tekintve, hogy a szellemesség beszűrődése általában véve is emeli az érintkezés kedvességét, az ész hatalmának közvetlen ragyogását is minden finom társadalom melegen üdvözli, mert az legbecsesebb fokozása uralmának és tekintélyének.

Fénynek kell besütnie, hogy ragyogóvá tegye ünnepélyünket, azonban mérsékeltnek kell lennie, -133- mert különben bántja a szemet. A pontosság a szépség lényeges kelléke, valamint a gyors fölfogás az udvariasságé. Azonban ez a fölfogás ne legyen túlontúl gyors. A pontosságban és szabatosságban is lehet túlságoskodás. Az embernek a küszöbön kívül kell hagyni minden tudását, ha a Szépség templomába lép. A társadalom szereti a kreol-természeteket, az álmatag, bágyadt modort, ha észt, bájt és jóindulatot takar: a szunnyadó erő modorát, amely lefegyverzi a kritikát, talán, mert az ilyen ember erőit a játék javára őrzi meg és nem fecséreli felszínes dolgokra; szereti azt, aki mintegy ártatlanúl szemet húny az ízetlenségek, konvencionális hazugságok és kellemetlenségek elől, amelyek felhő redőjét vonják az idegesnek homlokára és elfulasztják a hangját.

Igy a társadalom a személyes erőn és annyi felfogó képességen kívül, amennyi létre bírja hozni a csalhatatlan jó ízlést, előkelő elemeitől egy más, már említett elemet követel meg, amelyet jellemző módon jó természetnek, jó indulatnak nevez, s amely névvel a zsenerozitás minden fokát kifejezi, az egyszerű készségtől és lekötelező képességtől egészen a nagylelkűség és lelkes szeretet magasságáig. Belátóknak kell lennünk, különben egymásnak rohanunk s eltévesztjük létérdekeinket; azonban az ész önző és meddő. A társadalomban a siker titka a szivélyesség és rokonszenv. Aki a társaságban nem érzi jól magát, egyetlen alkalomszerű szót sem fog találni. Minden jólértesültsége, tudása kissé szemtelenül fog hangzani. Ellenben, aki jól érzi ott magát, a társalgás minden fordulatában -134- egyformán kedvező alkalmat talál majd mondanivalója számára. A társadalom kedvencei, s azok, akiket «egész ember»-eknek hí, olyan ügyes emberek, akikben több a lélek, mint az élcelődés szelleme, akikben nincs kényelmetlen önzés hanem, akik tökéletesen kitöltik a társas együttlét óráit, elégedetten és másokat is kielégítve akár lakodalmon vagy végtisztességen, akár bálon vagy esküdtszéken, akár csolnakázáson vagy lövő-versenyen vesznek is részt. Anglia, amely gazdag gentlemanekben, a XIX. század elején jó mintáját szolgáltatta a világ kedvelte géniusznak Fox-ban, aki egyéb nagy képességein kívül nagyfokú társadalmi ügyességgel és valódi emberszeretettel is volt megáldva. A parlamentáris történelemben kevés olyan fényes lapot találni, mint a Burke és Fox alsóházi vitájáról szólót, amikor Fox régi barátságukra olyan gyöngédséggel hivatkozott, hogy az egész házat könnyekre indította. Másik anekdótám olyan szorosan a tárgyra tartozik, hogy meg kell kockáztatnom. Egy kereskedő már régen kínozta Foxot háromszáz guinea követelésével. Egy nap ép annál találta, hogy aranyakat számlál s követelte tőle a járandóságát. «Nem, – felelte Fox, – ezzel a pénzzel Sheridan-nek tartozom: becsületbeli adósság, s ha valami vakeset megöl, nincs a kezében semmi írás.» «Akkor, – viszonzá a hitelező, – én is átváltoztatom adósságát becsületbelivé» – s darabokra tépte a kötelezvényt. Fox megköszönte neki bizalmát és kifizette e szavakkal: «Az Ön követelése régibb keletű volt, így hát Sheridan-nek várnia kell». Mint a szabadság, az indusok, -135- az afrikai rabszolgák barátja, nagy személyes népszerűségnek örvendett s Napoleon 1805-ben, párisi látogatása alkalmával azt mondta róla: «Mr. Fox mindig az első helyet fogja elfoglalni a Tuilleriákban».

Könnyen nevetségesekké válhatunk, ha az udvariasság dicséreti közben annyira hangsúlyozzuk, hogy annak alapja a jóakarat. A divat kendőzött fantómja egyenesen kigúnyolni látszik tételünket. De ez nem hajt engem arra, hogy némi engedményeket ne tegyek a divatnak, mint jelképes intézménynek, s nem távoztat hitemtől, hogy az udvariasság alapja a szeretet. Az élet elevensége sokat köszönhet ezeknek az éles ellentéteknek. Az előkelő divat, amely sokszor lép föl azzal az igénnyel, hogy egy a becsülettel, köztapasztalat szerint sokszor nem egyéb bálteremi kódexnél. Amíg azonban a föld legjobb koponyáiban és fő-főhelyet foglal el, azt mégis valami szükségesnek és kiváló dolognak kell tekinteni, mert nem tehető föl, hogy az emberek majdnem közmegegyezés szerint hagynák magukat valami egészen fonák dologtól az orruknál vezetni; s a tisztelet, amellyel ezek a misztériumok még a legparlagibb és erdei természeteket is eltöltik, a kiváncsiság, amellyel a «high life» minden részletét olvassák az ujságokban: annak bizonyságai, hogy a pallérozott modor szeretete általános.

Jól tudom ugyan, hogy furcsa s rikító eltérést tapasztalnánk, ha az elismert «felső körök»-be lépve, alkalmazni akarnók az igazságosság, szépség és jóság rettenetes szigorú mértékét az ott éppen jelenlévő urakra és hölgyekre. Ezek a -136- finom és udvarias urak, nem fejedelmek és hősök, nem bölcsek és nagy szerelmesek. Az elegánciára sokfajta próbát és föltételt szab e körökbe való bebocsáttatásra; s nemcsak a legjobb mértéket alkalmazza. Itt nemcsak a hódítás joga érvényesül, amelyet a lángész érvényesít, amidőn a legeslegjobb arisztokráciáról tesz egyéni tanúbizonyságot, olykor-olykor alacsonyabbrendű igények is megfelelnek, mert az előkelő divat szereti az arszlánokat s uszályhordozói közt, a Circe módjára, még a négylábúakat is. Ime, ez az úr ma délután jött meg Dániából; és ez itt lord Ride, aki tegnapelőtt érkezett Bagdadból; az Friese kapitány a Fordúlj vissza-fokról és Symmes kapitány az Egyenlítő tájékáról, Monsieur Jovane, aki reggel szállt le a léghajóról; Mr. Hobnail, a reformátor s Jul Bat főtisztelendő, aki az egész forró földövet megnyerte vasárnapi iskolája számára s Signor Torre del Greco, aki kioltotta a Vezuvot azáltal, hogy beleöntötte a nápolyi öblöt, Spahi, a perzsa követ, s Tul Vil Shan, a nepáli száműzött nábob, aki a holdsarlón szokott lovagolni. De mindezek csak egy nap csodaszülöttei, s holnap már megint hazaküldetnek barlangjaikba és zugaikba; mert ezekben a termekben minden székre lesnek már. A művész, a tudós, s rendesen a pap is megtalálja az utat ezekhez a székekhez s valamiképen szintén a hódítás jogán nyer képviseleti jogot. Másik mód ez: keresztülmenni minden fokozaton, egy évet s egy napot töltvén a korzón, kölni vízben fürödvén, ebédeket végigevén, mindenkinek bemutattatván, s alaposan odahaza lévén minden életrajzban, -137- a politikában, s az öltözők történetkéiben.

De mindezekben a finomkodásokban is lehet báj és szellem. Nem baj, ha a templomok kapuin groteszk szoborművek vannak. Nem baj, ha a hitágazatoknak paródia-formában is hódolnak. A finom ildom formái mind túlzó fokban nyilvánított jóakaratot fejeznek ki. Mit árt, ha önző emberek ajkán vannak, ha önös célokra is használtatnak? Ha az álgentleman majdnem kiszorítja a világból az igazit? Ha az álgentleman úgy viszi a szót társaival, hogy a többieket egész udvariasan mind kizárja a társalgásból, úgyhogy kizártaknak is érzik magukat? Az igazi teljesítmény ezzel nem veszti nemességét. A lélek előkelősége nem francia kiváltság s nemcsak szentimentális; s nem lehet útját állni, hogy az eleven vér és a szeretetreméltóság szenvedélye ne különböztesse meg mégis az istenáldotta gentlemant a divatarszlántól. Sir Jenkin Grout sírfölírása a jelenkor előtt sem egészen érthetetlen:

«Itt nyugszik Sir Jenkin Grout, aki szerette barátját és meggyőzte szavával ellenségét; amit szája megevett, azt megfizette a keze; amit szolgái elraboltak, ő megtérítette; ha egy nőben élvezetet talált, nem hagyta el őt betegségében sem; sohasem feledkezett meg gyermekeiről; s akinek kis ujját nyújtotta, az egész karját magához húzta.»

Sőt még a hősök sora sem halt ki egészen. Még mindig akadnak csodálatos emberek hitvány ruhákban, akik a kőparton állva vízbe ugranak, hogy a fuldoklót kimentsék; még -138- mindig akadnak új jótékonyságok föltalálói, szökött rabszolgák pártfogói és vigasztalói; Lengyelország barátai; philhellének; fanatikusok, akik gyümölcsösfákat és kerteket ültetnek, mik a második és harmadik nemzedéknek fognak gyümölcsözni; jól elrejtőző jóltevők; valódi igaz emberek, akik rossz hirük ellenére is boldogak; ifjak, akik szégyelik a szerencse kegyeit s azokat türelmetlenül másoknak adják tovább. S ezek a társadalom központi erőforrásai, akikhez a friss ösztönzésekért vissza-visszatér. Ezek az elegancia megteremtői, amely tulajdonkép a viselkedés szépségét próbálja megszervezni. A daliás nagylelkű emberek, elméletben, ennek az egyháznak a doktorai és apostolai: Scipio, a Cid, Sir Philip Sidney, Washington s a többi tiszta és bátor szív, aki szóval-tettel szolgálta a szépség istenét.

A természetes arisztokráciát alkotó egyéneket nem találjuk a jelenkori arisztokráciában, vagy pedig csak a peremén, amint a spektrum vegyi energiája éppen a spektrumon kívül a legerősebb. A sénéchal gyöngesége az, hogy nem ismeri meg fejedelmét, ha az nála megjelen. A társadalom elmélete azonban föltételezi a létüket és szuverénitásokat. Már messziről meglátja eljöttüket.

A jó társaság ethnikai körén belül mindig van egy szűkebb és magasabb kör, amely mintegy fényének gyujtópontba foglalása és finomságának virága, amelyre mindig némán, büszkén és hódolva vitatkozik, mint felső, császári törvényszékére, a szeretet és lovagiasság törvényhozó testületére. S ezek tagjai mindig olyanok, -139- akikben velökszületett hősiesség, a szépség szeretete, a társas együttlétben való öröm, s a tűnő napok megszépítésének ereje és képessége egyesülnek. Ha mindazokat az egyéneket, akik Európa legtisztább arisztokrata köreit alkotják, az oly féltékenyen őrzött évszázados kék vért közelebbről vennők szemügyre, úgy hogy viselkedésüket lehetőleg behatóan és kritikailag vizsgálhatnók meg: lehet, hogy közöttük nem találnánk gentlemant vagy lady-t; mert ámbár a finom ildom és jó nevelés örvendeztetne meg a gyülekezetben, a részletekben sok megbotránkozni valót találnánk. Mert az igazi előkelőség nem a jó nevelés dolga; az velünk születik. Kell, hogy a jellemben költői fenköltség legyen, különben hiába kerülnek óvatosan minden illetlenséget. Géniusznak kell az embert ebbe az irányba vezetnie. Nem elég, hogy valaki udvarias, lovagias legyen; kell, hogy maga legyen az udvariasság, lovagiasság. A fenkölt viselkedés époly ritka a regényben, mint a valóságban. Scottot magasztalják, hogy mily hűséggel festette a felső körök viselkedését és beszédmodorát. Bizonyos, hogy a királyok és királynők, nemesek és nagyasszonyok némi joggal csakugyan panaszkodhattak arról, mily abszurditásokat adtak az írók szájukba Waverley előtt de még Scott dialógusa sem állja ki az erős kritikát. Lovagjai éles, epigrammatikus szavakkal csatáznak, de párbeszéde mintegy kosztümös, s másodszori olvasásra már nem tetszik: nem lüktet bennök eleven élet. Egyedül Shakespeare hősei nem feszengenek és szájhősködnek; a dialogusa hatalmas és könnyen -140- folyó, s így annyi címe mellett még erre is jogcímet szerez: ő Anglia, sőt a kereszténység legjobb nevelésű férfia.6)

Életünkben egyszer-kétszer hozzájutunk a nemes modor élvezetéhez, oly férfi vagy nő jelenlétében, akinek nincs korlát a természetében, hanem akinek jelleme szabadon árad ki szóban és gesztusban. A szép alak jobb, mint a szép arc; a szép viselkedés jobb, mint a szép alak: magasabb élvezetet nyújt, mint szobrok és festmények; ez a szép művészetek legszebbje. Az ember csak kis dolog a természet tárgyai közt, ámde a viselkedéséből kisugárzó erkölcsi kiválóságnál fogva meg tud szűntetni minden, nagyságra való tekintetet s magatartásával egyenrangú tud lenni a világ fenségével. Ismertem egy valakit, aki modorát, bár egészen az elegáns társaság szabályainak megfelelő volt, sohasem tanulta ebben a társaságban; föllépése eredeti és parancsoló volt, s pártfogást és boldogságot árasztott kifelé; nem volt szüksége udvari kiséretre; az ünnepnap ragyogott szemében; megvidámította a képzeletet a lét új formáinak kapuit nyitván meg előtte; az etikett bilincseit szerencsés szellemességgel rázta le; jószívű és szabad volt, mint Robin Hood, de egy császár tartásával; s ha kellett: csöndes, komoly volt, kész farkasszemet nézni milliókkal.

A szabad levegő s a mező, az utca és a középületek termei azok a helyek, ahol a Férfiú végrehajtja az akaratát; de adja át kormánypálcáját -141- vagy legalább ossza meg – háza küszöbén. A Nő, a helyes viselkedés iránti ösztönével, tüstént fölfedezi a férfiben, ha katuska, ha hideg vagy gyöngébb elméjű, azaz egy szó, mint száz, ha hiányzik belőle a nagyvonású, széles mederben hömpölygő, lelkes magatartás, amely a szalónban elengedhetetlen külsőt megadja.

Amerikai intézményeink kedveztek a nőnek s ebben a pillanatban hazám fő-főszerencséjének tartom, hogy oly kitünő nőkkel büszkélkedhetik. A «nők jogai»-t követelő új lovagok föllépése a férfi inferioritásának bizonyos homályos érzésére vezetendő vissza. Ám adjunk meg törvényeinkben és társadalmunkban a nőnek akár még több kedvezményt, mint amennyit a legbuzgóbb reformátor is követel: én oly erősen bízom a nő sugalmazó és zenei természetében, hogy azt hiszem, csak ő tudja nekünk megmutatni, mint kell szolgálatára lenni. Érzelmeinek csodás nemeslelkűsége koronkint egészen hősies és isteni régiókba emeli, s igazolja a Minerváról, Junóról, Polyhimniáról költött képeket és szobrokat, s az a szilárdság, amellyel fölfelé lépked, a legszámítóbb és legönzőbb embert is meggyőzi arról, hogy van még más út is, mint amelyen az ő lábuk jár. S ezeken a nőkön kívül, akik képzeletünkben helyettesítik a hajdani múzsákat és delphii Sibyllákat, nem látunk-e olyanokat is, akik serlegünket csordúltig töltik nemes borral és rózsákkal, úgyhogy a bor kifut és az egész házat illatossá teszi? Akik minket udvariasságra ihletnek? Akik megoldják nyelvünket és mi beszélünk? -142- Megnyitják szemünket és mi látunk? S olyan dolgokat mondunk, miket sohasem mondottunk volna; szokásos tartózkodásunk falai leomlanak és szabadjára engedik lelkünket, mintha gyermekekké lennénk, akik gyermekekkel játszanak széles, virággal hímes mezőn. Fölkiáltunk: fürösszetek minket napokig, hetekig ennek a befolyásnak levegőjébe s verőfényes poétákká leszünk és káprázatos iromba szavakkal költjük a regét rólatok. Hafiz volt-e vagy Firdúzi, aki azt mondta perzsa Lilla-járól, hogy Ő elemi erő, aki megdöbbentett élete teljével, amidőn nap-nap mellett láttam, mint sugárzik minden percben, mint áraszt örömöt és kellemet maga körül szerteszét. Hatalmas oldó- és összekötőszer volt Ő, aki össze tudta barátkoztatni a legkülönbözőbb embereket; mint a levegő vagy víz, oly nagy vegyrokonságú elem, hogy könnyen kombinál ezer meg ezer anyagot. Ahol Ő van, mindenki többé válik, mintha Ő nincs jelen. Egység és egész volt Ő, úgyhogy bármit is tett, hozzáillett. Oly nagy rokonszenv áradt belőle s oly nagy tetszenivágyás volt benne, hogy nem mondhattad modorát méltóságosnak, s mégis nem volt fejedelemnő, aki túltett volna az Ő mindenkor őszinte és egyenes viselkedésén. Nem tanulta a perzsa grammatikát, sem a Hét Költő könyveit, s mintha az a Hét minden költeményét Ő róla írta volna! S bár természetének lényege nem a gondolkozás, hanem a rokonszenv volt, oly tökéletes volt a lelke, hogy segítségére lehetett szíve teljességével nagyeszű embereknek, őket érzéseivel tüzelvén, eltelve attól a hittől, hogy ha mindenkivel -143- nemesen bánik; mindenki nemesnek is fog bizonyúlni.

Jól tudom, hogy a lovagiasságnak és eleganciának ez a byzanci oszlopa, amelyet olyan szépnek és festőinek látnak a jelenkori jelenségek tudós vagy műkedvelő megfigyelői, nem minden szemlélőnek tetszik egyformán. Társadalmunk épülete ezt az elegáns világot óriások kastélyává teszi a nagyratörő ifjak szemében, akik nevüket nem látják még aranykönyve lapjain s kizárva érzik magukat annyira óhajtott kiváltságaiból és fényéből. De ezeknek meg kell tanulniok, hogy annak a látszólagos nagysága csak árnyék és viszonylagos: csak oly nagy, amennyire ők nagyra tartják, s hogy legbüszkébb kapui is röptében tágra nyílnak, ha bátorsággal és derekassággal közelednek felé. S azok számára, akik hajlamosak a zsarnoki szeszélyétől szenvedésre, könnyen kínálkoznak orvosszerek. Vonuljanak félrébb egypár mérfölddel s csaknem minden esetben elvesztik majd túlzott érzékenységüket. Mert az előnyök, amelyeket az elegáncia értékel, olyan növények, amelyek csakugyan elhatárolt helyeken élnek meg, legtöbbször csak bizonyos utcákban. Ezen a zárt övön kívül semmibe se veszik őket; hasznavehetetlenek a majorban, az erdőben, a piacon, a harcmezőn, a házaséletben, irodalmi vagy tudományos körökben, a tengeren, a baráti viszonyban, az eszmék és erény égi birodalmában.

Ámde már elég sokáig időztünk ezekben a festett udvarokban. A jelképek és emblémák iránti előszeretetünk magyarázatát leli az általuk -144- jelzett dolog belső értékében. Minden, amit előkelőségnek és udvariasságnak nevezünk, meghódol és megalázkodik a megbecsülés és tisztelet oka és kútfeje, a címek és méltóságok megteremtője: a szív szeretete előtt. Ez az igazi királyi vér, ez a tűz, amely minden országban és tartományban hatékony a maga természete szerint és meghódít mindeneket, amik csak közelébe jutnak. Ez ad minden tettnek új értelmet. Ez teszi szegénnyé a gazdagot, mert a saját nagyságán kívül nem tűr nagyot. Ki gazdag? Elég gazdag vagy, hogy mindenkin segíthess? Hogy támogasd azokat is, akik az elegáns körökön kívül esnek? Elég dús vagy-e, hogy akár a kanadai fuvarossal, a konzula ajánló levelével kéregető vándorlegénnyel, az angol nyelvet törő barna taljánnal, a rendőröktől városról-városra kergetett sánta koldússal, sőt még a szegény tébolyodottal s a hajótörött, zűllött nővel és férfivel is tudd éreztetni, hogy a te jelenléted, a te házad nemes kivétel az általános sivárság és kőszívűség közepette? Tudd éreztetni, hogy olyan hang üdvözli őket, amely egyben fölkelti bennök az édes emlékeket s a reményt? Mi a közönséges, ha nem az, hogy a kérést észokokból tagadjuk meg?

Mi a nemes, ha nem az, hogy teljesítjük és az egyetemes szűkkeblűséggel szemben ünnepnapot adunk az ő szívüknek és a tulajdon szívünknek. Gazdag szív nélkül a legdúsabb is nyomorult koldus. Sirasz királya nem tudta elérni, hogy olyan jótévő legyen, mint a szegény Ozmán, aki kapuja előtt tanyázott. Ozmánban -145- olyan széles és mély emberszeretet lakozott, hogy bár szája merészsége, amellyel a Koránt magyarázta, minden dervist megbotránkoztatott, még sem akadt szegény kiközösített, eszelős, nyírtszakálú, fogadalmába beleőrült s egyéb bolond, aki ne menekült volna hozzá, – s ez a nagy szív oly verőfényes és barátságos menedékházként állt ott nyitva az ország középpontjában, – hogy mintegy minden szenvedőt ösztönszerűleg vonzott magához. Pedig, bár minden őrültet befogadott, ő maga korántsem volt őrült. Vajjon nem gazdag-e az ilyen ember? Vajjon nem egyedül ő a gazdag?

Sértődés nélkül hallom majd a szemrehányást, hogy nagyon rosszúl játszom az udvari embert, s olyasmiről fecsegek, amihez édeskeveset értek. Nyilvánvaló, hogy annak, amit megkülönböztetőleg, társaságnak és előkelőségnek hívnak, épúgy vannak jó törvényei, mint helytelenek; van azok közt sok szükséges és sok abszurd. Mivel túljó ahhoz, semhogy csak szidhassuk, a túlrossz ahhoz, semhogy csak áldhassuk, ha megkiséreljük valódi jellemét megállapítani, eszünkbe juttatja a pogány hitrege egy hagyományát, a Siilenus szavat:

«Minap azt hallottam Zeustól, hogy elpusztítja a földet, mivel hogy az nem sikerült kezének; csupa gazfickóval és haszontalan nőszeméllyel van tele, akik szinte napról-napra hitványabbak. Minerva erre azt válaszolta: nem hiszi ezt, csupán nevetséges apró teremtések ők, azzal a furcsasággal, hogy elmosódott, bizonytalan arcuk van, akár távolról, akár közelről nézik is őket; ha rosszaknak nevezed őket, rosszaknak látszanak; -146- ha azt mondod, hogy jók, jóknak tűnnek föl, s nem akad köztük ember vagy cselekedet, amely nem ejtené zavarba az ő baglyát, vagy még inkább az egész Olympost, ha azt tudakolnák tőlük, hogy alapjában véve milyenek is hát, jók-e avagy rosszak?»

KIEGYENLÍTŐDÉS.

Már mint gyermekifjúban fölébredt bennem a vágy, hogy értekezést írjak a kiegyenlítődésről, mert már igen korán úgy láttam, hogy erészt az élet magasabban áll, mint a közkeletű tanítás.

Ezenfelül a bizonyítékok is, miből az elméletet le kell vonni, elbűvölték képzeletemet végtelen változatosságukkal s mindig előttem lebegtek, még álmomban is, mert ezek: kézi szerszámaink, a kenyér a kosárban, az utcai forgalom, a major, a lakóház, üdvözlések, rokonság, követelések és tartozások, a jellem befolyásai, a természet és minden ember tehetsége. Továbbá úgy láttam, mintha ebben az ember számára az istenség egy sugara nyilvánúlna meg, a világszellem jelen tevékenysége, menten a hagyomány minden nyomától, miért is az ember szíve az örök szeretet árjába fürödhetnék, bensőleg érintkezhetnék azzal, amiről tudja, hogy örökké volt, s örökké lesz, mivelhogy most igazán megvan. Sőt, mi több, úgy hittem, hogy ha ezt a tant sikerülne csak némileg hasonlóan világos szavakba foglalni, mint aminő világos intuicióval lepleződik le -148- előttünk koronkint ez az igazság: sok sötét óránkban és ösvényen vezérlőcsillagunk lenne, amely nem engedné, hogy eltévesszük az utunkat.

A következőkben megkisérlem néhány tény fölsorolását, amelyek mind a kiegyenlítődés törvényének útjait példázzák. Várakozásomon fölül boldog leszek, ha ennek a körnek csak legcsekélyebb ívét is híven megrajzolhatom.7)

«Polaritás»-sal, azaz hatás- és visszahatással a természet minden birodalmában találkozunk, minek példái: sötétség és világosság; meleg és hideg; apály és dagály; hím és nőstény; a növények és állatok ki- és belélegzése; az állati test nedvmennyiségének és minőségének egyensúlya; a vér benyomúlása és kilökődése a szívben; a folyadék és hang hullámzása; a centrifugális és centripetális erő; a villamosság, galvanizmus; a vegyrokonság. Ha a tű egyik végével mágnességet közlünk, az ellenkező mágnesség helyezkedik el a másik végén. Ha az északi sark vonz, a déli sark taszít. Kényszerű dualizmus metszi szét a természetet, úgy hogy minden dolog csak fél, s egy másik dolgot követel meg, hogy vele eggyé egészüljön ki, pl. szellem – anyag; férfi – nő; egyenes – görbe; szubjektív – objektív; bent – künn; felűl – alúl; mozgás – nyugalom; igen – nem. -149-

Amint a világegyetem dualisztikus.8) úgy az minden része is. A dolgok egész rendszere képviselődik minden részecskében. Minden fenyőtűben, búzamagban, minden állatfajta egyénében van valami, ami hasonlít a tenger apályához és dagályához, a nappalhoz és éjjelhez, a férfihez és nőhöz. A visszahatás, amely oly hatalmasan nyilvánúl az elemekben, megismétlődik ezek közt a szűk korlátok közt is. Így pl. a fiziológus megfigyelte, hogy az állatországban nincs kegyenc, mert a természet minden adományt és hiányosságot ellensúlyoz. Ugyanaz a lény valamely része túlságáért megfizet más valamely része megrövidítésével. Ha feje, nyaka megnyúlik, törzse és végtagjai megrövidűlnek.

A mechanikai erők elmélete a másik példa. Amit nyerünk erőben, elveszítjük időben s viszont. Más bizonyságok: a bolygók időszakos vagy kiegyenlítődő eltérései; az éghajlat és talaj befolyásai a politikai történetben. A hideg éghajlat erősít. A száraz talaj nem szűl lázt, krokodilust, tigrist, skorpiót.

Ugyanezt a kettősséget uralják a természet és az ember létföltételei. Minden túlzás hiányt okoz; minden hiány túlzást. Minden édesnek megvan a maga keserűje; minden rossznak a jója. Minden élvezőképességnek megvan a maga büntetése, ha túlhajtják. Mérsékelt használatáért az élet felel. Minden szikra elmésséggel -150- szemben áll a bolondság egy szikrája. Amit vesztettél a réven, megnyered a vámon és viszont. Ha a javak szaporodnak, élvezőik és fogyasztóik is szaporodnak. Ha a gyűjtő túlsokat markol, a természet elveszi tőle kincseit a ládafiából; szaporítja a birtokot, de megöli a tulajdonost. A természet gyűlöli az egyedárúságokat és kivételeket. A tenger hulláma nem siet jobban elsimúlni legvadabb tarajzása után, mintahogy az életfeltételek változatai igyekeznek kiegyenlítődni. Mindig beáll valamely elsimító körülmény, amely a túlkapót, túlerőset, túlgazdagot, túlszerencsést alapjában véve ugyanarra a szintre fokozta le, amelyen a többiek vannak. Ha valaki társaságban túlérdes és túlheves, s vérmérsékleténél s helyzeténél fogva rossz polgár, – mord és bősz tengeri kalóz-arc, – a természet megáldja egy sereg szép fiúval és leánykával, akik kiválnak a falusi iskolában és az ő irántuk érzett féltő szeretet sötét arcát kedvessé, udvariassá simítja. Ily módon a természet megpuhulásra kényszeríti a gránitot és földpátot, kiragadja a vadkant s helyébe bárányt tesz s imígyen mérlege helyrebillen.

A mezőgazda úgy képzeli, hogy a hatalom és magas állás igen szép dolgok. Ám az elnök nagy árt fizet a Fehér Házért. Rendesen föláldozza érte minden békéjét és legférfiasabb tulajdonságait. Hogy csak rövid időre is megőrizze ilyen tekintélyes helyzetét a világ előtt, kész port nyalni igazi urai előtt, akik ott állnak trónja mögött. Vagy vágyódnak az emberek a géniusz hatalmasabb és állandóbb nagyságára? -151- Egyik sem sérthetetlen. Aki akaraterejénél vagy elméje hatalmánál fogva nagy s ezrek feje fölött tekint el, meg van terhelve kiválóságával. Minden fényvillanás új veszélyt hoz. Övé a fény? Bizonyságot kell tennie a fényről és nyugalmat nem ismerő lelke új revelációihoz való hűsége folytán mindig túl kell szárnyalnia azt a rokonszenvet, amely olyan kielégülést szerez neki. Esetleg igaztalannak kell lennie apja, anyja, felesége, gyermeke iránt. Megvan-e mindene, amit a világ szeret, csodál és kíván? Félre kell dobnia csodálatukat s hűnek kell maradnia az ő igazságához, miközben melléknévvé és gúnynyá válik.

Ez a törvény uralkodik a városok és nemzetek törvényein is. Hiába ellene minden tervezgetés, tusakodás. A dolgok nem engedik, hogy soká rosszúl vezessék. «Res nolunt diu male administrari.» Ámbár nem mutatkozik újabb rossz tettek gátja, ez a gát megvan és majd mutatkozik is. Ha a kormányzat kegyetlen, a kormányzó élete nem biztos. Ha az adó túlmagas, hozadéka egészen lecsökken. Ha a büntető kódex túlkemény, az esküdtek nem itélnek el. Ha a törvény túlenyhe, kipótolja a magánbosszú. Ha a demokrácia terrorral dolgozik, nyomásának ellentáll a polgárok megnőtt energiája s az élet hevesebben lobog. A férfias igaz élet és kielégülés kijátszani látszik az életkörülményeknek úgy túlzott mostohaságát, mint szerencséjét s nagy közönnyel rendezkedik be a legkülönbözőbb körülmények között. A jellem befolyása minden kormányzat alatt ugyanaz marad, Törökországban épúgy, -152- mint Uj-Angliában. A történelem becsületesen megvallja, hogy Egyptom egykori zsarnokai alatt is az ember lehetett olyan szabad, aminővé a kultura csak tehette.

Ezek a példák bizonyítják azt a tényt, hogy a világegyetem képviselve van minden részecskéjében. A természet minden dolga tartalmazza a természet minden erőit. Minden rejtett anyagból van alkotva. Így a természettudós egy típust lát minden átalakuláson keresztül; neki a ló futó, a hal úszó, a madár repülő, a fa gyökerező ember. Minden új forma nemcsak alapjellegét ismétli meg a típusnak, hanem részenkint annak minden részletét, célját, előmozdítóját, hátráltatóját, energiáját s egész többi rendszerét. Minden foglalkozás, ipar, művészet, kereskedelmi forgalom a világ kompendiuma és egymás kiegészítője. Mindegyik egy egész jelképe az emberi életnek, jójának, rosszának, megpróbáltatásainak, ellenségeinek, folyásának és végének. S valahogy mindegyik kénytelen alkalmazkodni az egész emberhez és előadni egész sorsát.

A világ minden harmatcsöppben egésszé kerekedik. A mikroszkóp nem tud olyan apró állatkát találni, amely kevésbbé volna tökéletes, azért, hogy apró. Szem, fül, ízlés, szaglás, mozgás, ellentállás, étvágy, a szaporodás szervei, – amelyek az örökkévalóságot szolgálják, – mind helyet találnak ebben a pirinyó teremtésben. Igy tesszük bele életünket is minden tettünkbe. A mindenütt jelenlét igazi tana az, hogy Isten minden attribritumával újra és újra megjelenik minden mohában és pókhálóban. -153- A világegyetem értéke minden ponton megnyilvánúl. Itt van a jó, amott a gonosz; ha itt a vegyrokonság, ott a taszítás; ha itt az erő, ott a korlátja.

A világegyetemet eleven élet tölti el. Minden dolga erkölcsös. Az a lélek, amely bennünk érzelem, kívülünk törvény. Érezzük sugallatát, a történelemben láthatjuk végzetes szigorúságát. «Benne van a világban és a világ általa lőn.» Az igazság nem késik. A tökéletes igazságosság az élet minden részében igazra billenti mérlegét. A görög mondás szerint: az istenek kockája mindig ólmozva van. A világ olyan, mint egy egyszeregy-tábla, vagy matematikai egyenlet, amely, bármerre forgatod, mindig egyformán oldódik meg. Bármely példát választasz, mindig pontos értéke – se több, se kevesebb – fog kijönni. Minden titok kiderül, minden bűn megbűnhödik, minden erény jutalmat nyer, minden igazságtalanság helyreüttetik, csöndben és egészen biztosan. Amit mi osztó igazságnak nevezünk, az az egyetemes szükségszerűség, amelynél fogva az egész megjelen, valahol csak a rész megjelen. Ha füstöt látsz, ott tűznek is kell lenni. Ha kezet, vagy lábat látsz, ott tudod, hogy folytatásában kell lennie a törzsnek, amelyhez tartozik.

Minden tett önmagát jutalmazza vagy bünteti, más szóval önmaga egészíti ki magát, még pedig kettős módon: először a dologban, vagyis a reális természetben; másodszor a körülményekben, azaz a látszólagos természetben. Az emberek a körülményeket hívják osztó igazságnak. De az esetnek megfelelő igazság magában a -154- dologban van s azt csak a lélek látja. A körülményekben mutatkozó igazságszolgáltatás az értelemnek is megnyilvánul; elválaszthatatlan a dologtól, de sokszor hosszú időközre szóródik szét és így csak évek multán különböztethető meg. A különleges sorscsapások, úgy lehet sokára követik a vétket, de föltétlenül követik, mert kisérik azt. Bűn és bűnhödés egyazon törzsből ered. A bűnhödés gyümölcse észrevétlenül érik belül az élvezet virágában. Ok és okozat, eszköz és cél, vetés és termés el nem választhatók, mert a hatás már ott csirázik az okban, a cél előzetes életet él az eszközben, a termés a vetésben.

Ámbár a világ ekképen egészet alkot s tiltakozik az ellen, hogy szétválasszák, mi mégis iparkodunk részlegesen cselekedni, alkalmazkodni; így pl. hogy kielégítsük az érzékeinket, érzéki élvezeteinket elválasztjuk a jellem követeléseitől. Az ember találékonysága mindig annak a problémának megoldására irányúlt, hogyan válassza el az érzéki édeset, az érzéki erőset, az érzéki ragyogót stb. az erkölcsi édestől, az erkölcsi széptől, az erkölcsi mélytől; hogyan tehetné ezt a felszínt olyan vékonnyá, hogy alatta ne legyen semmi; hogyan érhetné el az egyik véget, a dolog másik vége nélkül. A lélek azt mondja: «egyél», a test ellenben dőzsölni akar. A lélek azt mondja: férfi és nő legyenek egy test, egy lélek; ellenben a test csak a hússal akar egyesülni. A lélek azt mondja: uralkodj minden dolgon az erény céljára, a test pedig csak a maga céljaira tör hatalom után.

A lélek törekszik minden dolgot élettel eltölteni, -155- minden dologba behatolni. Az egyedüli lény ő akarna lenni. Minden dolognak belé kellene olvadnia: hatalomnak, élvezetnek, tudásnak, szépségnek. Ellenben az egyes ember arra törekszik, hogy ő legyen valaki, hogy öncél legyen; a magánjószágért alkuszik s kufárkodik; azért lovagol, hogy lovagoljon; azért öltözködik, hogy öltözködjék, azért eszik, hogy egyék, azért parancsol, hogy lássák és csodálják. Nagyra látó; szeretne hivatalt, gazdagságot, hatalmat, hírt. Azt hiszi, hogy nagynak lenni annyi, mint birtokba venni a természet egyik oldalát, az édeset és kellemeset, a másik oldal: a keserű és kellemetlen nélkül. Ámde ez a szétválasztás mihamar meghiúsul, s a mai napig egy ilyen tervkovács sem aratott csak fikarcnyi sikert is. A szétválasztott víz újra egyesül kezünk mögött. Az élvezet elveszti élvezeti elemét, a haszon a hasznos elemét, az erő erős elemét, mihelyt el akarjuk választani az egésztől. Nem vághatjuk ketté a dolgokat, hogy csak az érzéki jóhoz jussunk, amint nem juthatunk olyan belsőhöz, aminek ne legyen külseje, fényhez árnyék nélkül. «Kiűzheted a természetet furkós bottal, s mégis mindjárt visszafut.»

Az élet kikerülhetetlen körülményekkel szereli föl magát, amelyet a balga le akar tagadni. Egyik-másik azzal dicsekszik, hogy nincs hozzá szerencséje, hogy nincs hozzá köze. Ám a dicsekvés csak a száján van, ellenben a körülmények a lelkében. Ha kicsúszik alóluk az egyik oldalon, rátámadnak másik, még sokkal sebezhetőbb oldalán. Ha kikerülte forma szerint és látszólag, életével állt ellent, önmaga elől menekült, -156- s ezért annyival inkább halállal lakol. Oly nyilvánvaló minden arra irányuló kisérlet bukása, hogy a jó élvezetét szétválasszuk az árától, hogy azt meg se próbálnók, – mert a próba őrültség volna, – ha nem állna be az, hogy amikor az akarat lázadása, különváló törekvése s ezzel megbetegedése beáll, ugyanakkor az értelem is megfertőződik, úgyhogy az ember már nem látja többé Istent egészében minden dologban, hanem minden dolognak csak érzéki csábítását látja, nem pedig káros oldalát is. Látja a hableány szép fejét, de nem látja kígyó-törzsét; s azt hiszi, hogy levághatja magának azt a részt, amely neki kell, arról a részről, amely neki nem kell. «Mily titok vagy Te, aki csöndességben lakozol a legmagasabb egekben, Óh egyetlen nagy Istenem, és örök előrelátásodban vaksággal sujtod azokat, akiknek féktelen vágyaik vannak» – mondja Szt. Ágoston Vallomásaiban.

Az emberi lélek híven festi ezeket a tényeket meséiben, a történelemben, jogában, közmondásaiban, közbeszédében. Észrevétlenül kifejeződik minden irodalomban. A görögök Zeust a legbölcsebb értelemnek hívták; minthogy azonban a hagyomány sok alacsony cselekedetet is tulajdonított neki, önkénytelenül is büntetéseket fűztek hozzá, megkötözték a rosszalkodó isten kezét, s oly gyámoltalanná tették ilyenkor, mint az angol királyt az ő alattvalói. Prometheus ismeri Zeus egy titkát, amelyért annak alkudoznia kell; Minerva ismer egy másikat. Nem tud hozzájutni a maga mennydörgető szerszámaihoz, Minerva elveszi szertára kulcsait. -157-

Világos bevallása ez a Mindenség belső működésének és erkölcsi tartalmának. Az indus hitrege is ugyanerre az erkölcsre lyukad ki; s lehetetlen olyan mesét kitalálni és forgalomba hozni, amely ne volna erkölcsös. Aurora elfelejt szerelmese számára ifjúságot kérni és így Tithonus, bár halhatatlan, megvénül. Achilles nem egészen sebezhetetlen; a szent vizek nem fürösztötték meg sarkait, amelyeknél fogva anyja, Thetis bemártotta. Siegfried a Nibelung-énekben nem egészen halhatatlan, mert levél hullott a hátára, amidőn sárkányvérben fürdött, s az eltakart hely okozta a halálát. S így is kell ennek lennie. Szakadás van minden teremtett dologban. Ez a kisérő megbosszuló körülmény mindig belopja magát a dolgokba, még az ősi, vad költészetben is, amikor az emberi képzelet diadalmasan le akarta rázni az ódon törvényeket, ott van ez a hátulról való fejszecsapás, ez az alattomos fegyver, bizonyítván, hogy a Törvény végzetszerű; hogy a természet semmit sem ád ingyen; hogy mindenért árt kell fizetni.

Ez a Nemezis ősi tana, amely őrt áll a világegyetemben és nem hagy bűnt büntetlenül. A furiák az igazság végrehajtói s ha a nap elhagyná ösvényét, őt is megbüntetnék. A költők szerint a kőfalak, acélszablyák, szíjak titkos rokonságot éreztek gazdájuk sérelmeivel; hogy az az öv, amelyet Ajax Hektornak adott, kötötte oda a trójai hőst Achilles kocsija kerekeihez, s hogy az a kard, amelyet Hektor adott Ajaxnak, volt az, amelynek hegyébe dőlt Ajax. Regélik, hogy amikor a thasosiak a versenyben győztes Theogenesnek oszlopot állítottak, egyik -158- vetélytársa éjszaka odalopózott s többször megrázta, hogy ledöntse; utoljára csakugyan megmozdult az oszlop a talapzatáról és estében agyonütötte a merénylőt.

A monda hangjában van valami isteni. Olyan birodalomból száll alá, amely fölötte áll a szerző akaratának. Minden költőben az a javarész, amelyben öntudatlan, amely mintegy lelki alkatából buggyan ki, nem tudatos feltalálásából; az, amit az egyes művész tanulmányában nem igen fogsz megtalálni, hanem, amit csak mindnyájuk szelleméből vonhatsz el. Nem Phidiást akarom ismerni, hanem a régi hellén világ emberének művét. Phidias neve, élete körülményei, bármily fontosak a történelem számára, csak zavarnak, ha a legmagasabb rendű bírálatot akarjuk alkalmazni. Azt kell néznünk, mire törekedett az ember bizonyos adott korszakban, amit azonban megmásolt Phidias, Dante, Shakespeare közbelépett akarata, ezeknek a szerveknek az akarata, akikben abban az időpontban az ember megnyilvánult.

Még megkapóbban fejezik ki ezt a tényt minden nemzet közmondásai, amelyek mindig a józan ész irodalmához tartoznak s az abszolút igazság megállapításait foglalják magukban, minden írói képesítés nélkül. Az olyan közmondások, aminők minden nemzet szent könyveiben foglaltatnak, az intuiciók valóságos szentélyei. Mert, amit a kényes, lusta gondolkozású és a külszínhez tapadó világ nem hagy a realistával megmondatni tulajdon szavaival, azt eltűri ellentmondás nélkül, közmondás formájában. S a törvények törvényét, amelyet szószékről, parlamentben, -159- iskolában megtagadnak, óráról-órára prédikálják minden piacon és műhelyben számtalan szálló igében, s ezek tanítása époly igaz és mindenütt jelenlévő, mint a madarak és rovarok röptéé.

Minden éremnek két oldala van. – Szemet szemért, fogat fogért, vért vérért. – Amilyen a mosdó, olyan a törülköző. – Adjatok és adatni fog nektek. – Mit akarsz? – kérdé Isten – fizess meg érte s vedd. – Aki mer, az nyer. – Elveszed cselekedeteid igaz bérét, sem többet, sem kevesebbet. – Aki nem dolgozik, az ne is egyék. – Aki másnak vermet ás, maga esik bele. – Ha láncot kötsz a rabszolga nyakára, másik vége a te nyakadra tekeredik. – A gonosz tanács átka visszaszáll a tanácsadóra stb.

Így van megírva, minthogy így van az életben is. Cselekvéseinket akaratunkon felül s akaratunk ellenére is a természettörvény irányítja és jellemzi. Mi a közérdektől távoleső, kis célokat tűzünk ki magunknak, azonban cselekvéseink ellentállhatlan mágnesség következtében maguktól a világsarkok vonalába igazodnak.

Az ember szót sem szólhat, anélkül, hogy önmagára ne hozna itéletet. Szándékosan vagy önkénytelenül minden szavával megrajzolja arcképét embertársai szemében. Minden vélemény visszahat a nyilvánítójára. Olyan, mint a gombolyag, amelyet valamely cél felé gurítanak, de a másik vége a fonalnak a gurítónál marad. Vagy még inkább olyan, mint a cethal után dobott szigony, amely röptében kötelet teker le -160- a csolnakban, azonban, ha a szigonyt rosszul dobják, könnyen kettévágja a kormányost vagy elsülyeszti a csolnakot.

Nem követhetsz el igazságtalanságot anélkül, hogy ne szenvedj igazságtalanságot. «Senki sem dicsekedhetik olyas valamivel, ami ne hozott volna kárt a fejére» – mondja Burke. A nagyvilági életet élők nem látják, hogy önnönmagukat zárják ki az élvezetekből azok hajhászása által. A vallási türelmetlenség vitézei nem veszik észre, hogy önmaguk előtt csapják be a menny kapuit, amidőn mások előtt akarják becsukni. Ha elfeledkezel mások szívéről, a magadét veszted el. Az érzékek minden személyt szeretnének tárgynak venni, a nőket, a gyermekeket, a szegényt. Az a mondás: «Kiveszem a zsebéből, vagy kihasítom a bőréből», – mély filozófia.

A szeretet és igazságosság minden megsértése társadalmi életünkben gyorsan megbűnhödik. Büntetése: a félelem. Valamíg egyszerű viszonylatokban állok embertársammal, szívesen érintkezem vele. Úgy érintkezünk, mint víz a vízzel, mint egyik légáramlat a másikkal, természetes és teljes átömléssel és áthatással. Mihelyest azonban bármirészt eltértünk az egyszerűségtől és felemás viszonyba kerülünk, ha valami jóra törekszem, ami neki nem jó: szomszédom megérzi az igazságtalanságot, s messze kerül engem, mint én is messze kerülöm; szeme nem keresi többé az enyémet; háborús állapotba kerültünk; benne gyűlölet, bennem félelem vert tanyát.

Hasonló megtorlással jár a társadalom minden -161- ősi visszaélése, általában és egyes esetben is: a vagyon és hatalom igazságtalan fölhalmozása. A félelem nagyon bölcs tanító és hírnöke minden forradalomnak. Egyik tanítása ez: valami rothadt, ahol felüti a fejét. A félelem holló, s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest. A tőkénk félős, törvényeink félősek, művelt osztályaink félősek. A félelem évszázadokon át bőgve, morogva fenyegette a kormányzatot és tulajdont. Ez a vészmadár nem hiába rikácsol. Nagy igazságtalanságokat hirdet, amelyeket felülvizsgálat alá kell venni.

Hasonló természetű a változás várása, amely rögtön fölébred bennünk, ha akarati tevékenységünket fölfüggesztjük. A felhőtlen napok félelme, Polykrates smaragdgyűrűje, a szerencséért való szorongás, az az ösztön, amelynél fogva minden nemes lélek aszkéta lemondást és egyéb helyettesítő erényeket vállal vállára: megannyi imbolygása az igazságosság mérlege nyelvének az emberi szívben és értelemben.

Tapasztalt emberek jól tudják, hogy legjobb a vámot menetközben megfizetni, s hogy gyakran nagy árt fizetünk apró fukarságért. A kölcsönző saját adósává válik. Nyert-e valaha valamit, aki száz szívességben részesült s egyet sem adott vissza? Nyert-e azzal, ha nembánomságból, vagy fortéllyal kölcsönvette szomszédja kocsiját, lovát, pénzét? Ugyanabban a pillanatban fölébred egyik részen a jótétemény tudata s a másik részen az adósság tudata, azaz egyik részen a fölényé, a másikon az alárendeltségé. S ez az ügylet megmarad úgy az adós, mint -162- hitelező szomszédja emlékezetében, s minden újabb ügylet, természete szerint, tovább változtatja viszonyukat. Nemsokára meglátja, hogy bár inkább törte volna el a lábát, semhogy szomszédja kocsiját használta volna, s hogy «minden dologért azzal fizetjük a legmagasabb árt, hogy kérnünk kell érette».

A bölcs ember ezt kiterjeszti az élet minden részére és tudja, hogy az eszélyesség dolga, meghallgatni minden igényt, s kielégíteni minden, időnkkel, tehetségünkkel, szívünkkel szemben támasztott jogos követelést. Fizess mindig, mert előbb-utóbb úgyis meg kell fizetned egész adósságodat. Lehet, hogy egy időre személyek és események ékelődnek közéd és az igazságosság közé; de ami késik, nem múlik. – Ha bölcs vagy, kerülni fogod a kegyet, amely csak még jobban megterhel téged. A jótevés a természet célja. Azonban minden kapott jótéteményért taksa jár. Az a nagy ember, aki a legtöbb jótéteményt osztja. Az az aljas, – s a világegyetem egyik legaljasabb embere, – aki csak elfogad kegyeket, de nem fizet érte viszont jóval. A természet rendje szerint nem mindig, sőt csak ritkán tudjuk a jótétet annak viszonozni, akitől abban részesültünk. De a kapott jót valakinek vissza kell adni, vissza kell adni minden jó szót, tettet, cent-et. Óvakodj attól, hogy túlsok jó maradjon a kezed közt; mert hamar megromlik és férgesedik. Fizesd el gyorsan valamiképen.

A munkán hasonlóan irgalmatlan törvények uralkodnak. Legolcsóbb a legdrágább munka – mondják az okosok. Amit mi seprő, gyékény, -163- kocsi, kés alakjában vásárolunk, az a józan észnek egy közönséges szükségletre való alkalmazása. Legjobban teszed, ha földeden tanult kertészt fizetsz, azaz a kertészetre alkalmazott értelmet; hajósodban hajózásra alkalmazott értelmet; háztartásodban: főzésre, varrásra, kiszolgálásra alkalmazott értelmet; ügynöködben: számadásokra és üzletekre alkalmazott értelmet. Ekképen sokszorozod jelenlétedet és szétszórod magad birtokodon. A dolgok kettős alkatánál fogva nem lehet csalás sem a munkában, sem az életben. A tolvaj önmagát lopja meg; a csaló önmagát csalja. A munka igazi jutalma tudás és erény, s ennek külső jele jólét és hitel. Ezeket a jeleket, mint pl. a papirpénzt, lehet hamisítani és ellopni, de azt, amit jelképeznek, azaz a tudást és erényt, sem hamisítani, sem ellopni nem lehet. A munka e céljainak csakis az ész igazi megfeszítésével és tiszta motivumok követésével lehet megfelelni. A csaló, a játékos, a szélhámos nem kényszerítheti ki az anyagi és erkölcsi világ ismeretét, amelyet a munkás becsületes törekvéseivel és verejtékével szerez meg. Természettörvény ez: Tedd meg ezt vagy azt, s megszerzed a hatalmat; azonban azoknak, akik nem teszik meg, hatalmuk sem lesz.

Az emberi munka minden formája, elkezdve egy karó meghegyezésétől egy város vagy epos megtervezéséig, elejétől végéig roppant illusztrációja a világegyetemben uralkodó tökéletes kiegyenlítésnek. Az adásnak és kapásnak, a «tartozik»-nak és «követel»-nek teljes egyensúlya, az a tan, hogy mindennek megvan az ára, – s ha ezt az árat nem fizetik meg, nem a jószág, -164- hanem valami más jár érte, s hogy lehetetlen bármit is ingyen kapni – ez époly magasztosan jelentkezik egy főkönyv lapjain, mint az állami költségvetésekben, a világosság és sötétség törvényeiben, a természet minden hatásában és visszahatásában. Nem kétlem, hogy e magas törvények, amelyeket mindenki magától értetődőkül bent talál a tapasztalati körében, hogy a komoly erkölcs, amely vésője éléből kiragyog, amelyet mérőónja és mérővesszeje kimér, amely époly nyilvánvaló az üzleti számla sommájában, mint az állam történetében – megszeretteti az emberrel az iparát és kereskedelmét és emeli a szemében és képzeletében a foglalkozását.

Az Erény és Természet közti szövetség minden dolgot arra kötelez, hogy ellenségesen szembeforduljon a bűnnel. A világ szép törvényei és eszközei üldözik és űzik az árulót. Látja, hogy a dolgok igazság és jótevés céljára vannak berendezve, s hogy nincs barlang széles e világon, amely elrejtene egy gazfickót. Kövess el bűnt, s a föld üveggé válik. Kövess el bűnt és, ime, mintha hótakaró hullna a földre, aminő elárulja az erdőben minden fogoly és róka, mókus, vakondok nyomát. Nem szívhatod vissza a kimondott szót, nem törölheted el a lábad nyomát, nem húzhatod föl magad után a lajtorját, hogy rá ne jőjjenek a betörésre. Valamely elitélő körülmény mindig ki fog látszani. A természet törvényei és eszközei: a víz, a hó, a szél, a nehézkedés törvénye – mind büntetései a tolvajnak.

Másrészt ugyanily biztossággal működik a -165- törvény minden helyes cselekedetre nézve. Szeress és szeretni fognak. Minden szeretet oly egyensúlyban tartja magát mathematikailag, mint egy egyenlet két oldala. A jó ember birtokában van a feltétlen jónak, amely tűzként övezi és mindent az ő természetére fordít, úgyhogy nem árthat neki semmi rossz; s miként a Napoleon ellen küldött királyi seregek a császár közelébe érve eldobták zászlóikat s ellenségből barátok lettek: úgy a mindennemű balsors, betegség, támadás, szegénység csak jót szül.

A jó embernek még a gyengeség és hiányosság is kedvez. Amint senki sem dicsekedhet olyasmivel, ami ne lett volna ártalmára, épúgy senkinek se lehet olyan hiányossága, ami ne lett volna valami hasznára. A mesebeli szarvas csodálta szarvait és szidta a lábát, amidőn azonban a vadász űzőbe vette, lába mentette meg először; utóbb azonban a sűrűbe tévedve szarvai okozták vesztét. Minden ember kerül életében olyan helyzetbe, amidőn hibái kötelezik hálára. Amint senki sem érti át egészen az igazságot, mielőtt nem küzdött ellene, épúgy senki sem ismeri meg jól az emberi akadályokat vagy tehetségeket, valamíg nem szenvedett az előbbiektől, vagy nem látta diadalmaskodni az utóbbiakat a saját hiányos tehetségein. Temperamentum hiánya-e, ami őt alkalmatlanná teszi a társadalmi életre? De hisz ez által kénytelen önmagával mulatni, s az önsegély ügyességeit megszerezni és így, sebzett osztriga módjára kagylóját gyönggyel díszíti.

Erősségünk gyöngeségünkből nő ki. A fölháborodás, amely titkos erőkkel fegyverkezik -166- föl, csak akkor ébred föl, ha megkínoznak, megszurkálnak, s hevesen ránk rontanak. A nagy ember mindig szeretné magát kicsinyíteni. Valamíg az előnyök vánkosain ül, álom jő szemére. Ha azonban meglökdösik, háborgatják, legyőzik: alkalma nyílik a tanulságra; most már eszére, férfiasságára van utalva; rájött tényekre, s a maga tudatlanságára; kigyógyúl beteges képzelődéséből; mérsékletre és igazi képességekre tett szert. A bölcs ember támadói pártjára áll. Neki még nagyobb érdeke, mintsem azoké, hogy a maga sebezhető pontjait megtalálja. A seb beheged és lehámlik róla, s amidőn ellenségei már diadalmaskodni akarnak rajta, íme, ő sebezhetetlenné vált. A korholás jobb a dicséretnél. Én legalább gyűlölöm, ha az ujság védelmemre kel, míg, ha ellenem kikelnek, ez nekem a siker bizonyos biztosítéka. Mihelyt a magasztalás mézes-mázos szavait hallom, úgy érzem, mintha meztelen kezekkel volnék ellenségeimnek kiszolgáltatva. Általában véve minden rossz, amelybe nem bukunk végkép bele, jótevőnk. Amint a Sandwich-szigetek lakói azt hiszik, hogy az agyonvert ellenség ereje átmegy beléjük, úgy mi is nyerünk erőben minden kisértésnél, amelynek ellenállunk.

Ugyanazok a biztosítékok, amelyek megvédenek bennünket a balsorstól, szükségtől, ellenségeskedéstől, oltalomban részesítenek, ha akarjuk, az önzés és ámítás ellen. Lakatok és rudak nem a legjobb intézményeink; s a csalafintaság a kereskedelemben nem a bölcseség ismérve. Az emberek élethossziglan abban a balga babonában szenvednek, hogy meg lehet őket csalni. -167- Azonban ép oly lehetetlen, hogy valaki más csaljon meg bennünket, mint enmagunk, amint lehetetlen, hogy egy dolog ugyanabban az időben meglegyen meg ne is legyen. Minden üzletkötésünknél jelen van egy csöndes harmadik. A dolgok természete és lényege maga veszi át a biztosítékot, hogy minden szerződés teljesítve lesz, úgyhogy a tisztességes eljárás nem járhat pórul. Ha háládatlan gazdát szolgálsz, szolgáld még jobban. Tedd Istent adósoddá. Minden róvás megfizettetik. S mentől tovább halasztódik a fizetség, annál jobb neked, mert ő kamatos kamattal szokott fizetni.

Az üldözések története az arra irányuló törekvéseknek a története, hogy a természetet megcsalják, hogy a vizet fölfelé folyassák, hogy homokból fonjanak kötelet. Mindegy, hogy ezt sokan cselekszik-e vagy csak egy; a zsarnok-e vagy a csőcselék. A csőcselék olyan tagok társasága, akik önmagukat fosztják meg a józan észtől és áthúzzák a munkáját. A csőcselék olyan ember, aki önként sülyed le a vadállat fokára. Legjobban szeret éjjel cselekedni. Tettei esztelenek, mint egész alkata. Üldözi az elvet, megkorbácsolná a jogot; az igazságot szeretné kátránnyal s tollúval bevonni, s szeretné felgyújtani a szidalmazott házakat és embereket, akik azoknak birtokában vannak. Hasonlít a játszó gyermekekhez, akik tüzifecskendővel rohangásznak és a csillagok felé fecskendeznek, hogy kioltsák a hajnal pírját. A sérthetetlen szellem azonban dühüket az erőszakot tevők ellen fordítják. A vértanú nem szenvedhet becstelenséget. Minden ostorcsapás lángnyelv; -168- minden börtön egy annál dicsőbb hely; minden elégetett könyv vagy felgyújtott ház világraszóló fényesség; minden elfojtott szó a föld minden részéből visszhangzik. Mert elkövetkeznek a közösségek világos és gondolkozó órái, amikor meglátják az igazságot és igazságot szolgáltatnak a vértanúknak.

Így minden dolog a körülmények közönbösségét hirdeti. Az ember minden. Mindennek két oldala van: egy jó és egy rossz. Minden előnynek megvan az ára. Ekképen megtanulom, hogy elégedett legyek. Ámde a kiegyenlítés tana nem egyértelmű a közönbösség tanával. A nemgondolkozó emberek készek ezt mondani: «Minek tegyük a jót; egy az eredménye jónak, rossznak; ha jót nyerek, meg kell fizetnem érte; ha jót vesztek, nyerek érte a másik oldalon; minden cselekedet közömbös».

De van a lélekben valami mélyebb tény, mint a kiegyenlítés, t. i. a tulajdon természete. A lélek nem kiegyenlítés, hanem maga az élet. S lélek van! A körülményeknek rohanó tengere mélyén, amelyek vizei tökéletes egyensúllyal áradnak-apadnak, ott van a reális Lét őseredeti alapja. A Lényeg, az Isten: nem viszonylat, nem rész, hanem az egész. A Lét a roppant igenlés, amely kizárja a tagadást, önmagában bírja egyensúlyát, s magába szív föl minden viszonyt, részt, időt. Természet, Igazság, Erény mind onnan erednek. A Bűn a tőle való eltávolodás, vagy az ő elvesztése. A Semmi, a Hamisság csakugyan olyan mint a nagy Éj vagy árnyék, amelyen, mint háttéren rajzolódik az eleven világegyetem; de sohasem szül tettet; -169- nem tud alkotni, mert ő nincs. Nem tehet semmi jót; nem tehet semmi rosszat. Magában véve persze rossz; mert nem lenni rosszabb, mint lenni.

Úgy érezzük, hogy a gonosz tettek megérdemelt megtorlása tekintetében csalódunk, mert, íme, a bűnös ragaszkodik bűnéhez és semmi jele, hogy válságba vagy itélőszék elé kerül. Esztelenségét se menny, se föld előtt nem cáfolja meg semmi. Így hát talán végkép kijátszotta a törvényt? Nem. Mert oly mértékben, amelyben rosszaságát és hazugságát keblében hordja, oly mértékben távolodik, hal el a természettől. Valamiképen az ő baja kifelé is észrevevődik majd, de ha nem is, ez a halálos életlefokozás kiegyenlíti az örök számadást.

Másrészt nem lehet azt állítani, hogy a becsületesség hasznát meg kell vásárolni valami veszteséggel. Az erényre nincs birság kiszabva, sem a bölcseségre; ők a Lét természetes járulékai. Csak erényes cselekedetben vagyok én tulajdonképen az, aki vagyok; erényes cselekedettel gazdagítom a világot; termékennyé teszek khaoszt és sivatagot, a sötétséget visszavonúlni látom a szemhatáron. A szeretetnek, tudásnak, szépségnek nincs határa, ha legtisztább értelmükben vesszük ezeket az attributumokat. A lélek nem akar tudni határokról és mindig az optimizmust igazolja, nem a pesszimizmust.

A lélek élete haladás, nem állomáson veszteglés. Ösztöne bizalom. Ösztönünk a lélekjelenlét foka szerint taksálja az embereket, nem a lélektávollét szerint. A bátor nagyobb ember, -170- mint a gyáva; az igaz, a jóakaró, a bölcs férfiasabb, mint a bolond és gazfickó. Az erényre nincs adó kiszabva, mert az magának az Istennek bevételezése; föltétlen lét, fokozás lehetősége nélkül. Anyagi javakért adót kell fizetni, s ha érdem és verejték nélkül szereztem, nem vert bennem gyökeret s a legközelebbi szél elfújja majd tőlem. Ám a természet minden java a léleké és a mienk lehet, ha a természet törvényes pénzével fizetünk érte, azaz szívünk és eszünk által helyeselt munkával. Nem akarom, hogy olyan jószág kerüljön a kezembe, amelyet nem érdemeltem ki, így pl. valami elásott kincses fazék – mert tudom, hogy új terhek járnak vele. Nem kívánok magamnak külső javakat, sem birtokot, sem tisztségeket, sem hatalmat, sem embereket. A nyereség csak látszólagos, ellenben az adó biztos. De azért a tudásért nem fizetsz adót, hogy a kiegyenlítés létezik, s hogy nem jó kincs után ásni. Ez a tudás örök békével örvendezteti a lelkem. Összébb szorítom az engem érhető balsors korlátait. Megtanulom szent Bernát bölcseségét: «Nem árthat nekem más, mint enmagam; az igazságtalanságot, amit elviselek, magamban hordom s csak enhibámból szenvedhetek igazán.»

A lélek természetében van meg az egyenlőtlen körülményeknek a kiegyenlítése. A természet radikális tragédiájául a «több» és «kevesebb» közti különbség jelentkezik. Hogyne érezne a «kevesebb» fájdalmat, fölháborodást vagy irigységet a «több» iránt? Ha olyanokat látunk, akiknek kevesebb a tehetségük, rosszúl érezzük magunkat és nem igen tudjuk, mit tegyünk -171- velük. Szinte kerüljük a tekintetüket; félünk, hogy az Istent vádolják. Bizony, nagy igazságtalanságnak látszik. De ha a dolgokat közelebbről vesszük szemügyre, ezek a hegységnyi egyenlőtlenségek elenyésznek. A szeretet enyészteti, mint ahogy a nap elolvasztja a tenger jéghegyeit. Minden ember szíve és lelke egy lévén, az «Övé» és az «Enyém» közti keserűség megszünik. Az övé az enyém. Én vagyok a testvérem, s a testvérem az én. S ha nagy szomszédok árnyéka túlnő is rajtam, azért szerethetem, s az aki szeret, a magáévá teszi azok nagyságát, akiket szeret. Eközben fölfedezem, hogy testvérem az én gyámolom, aki a legbarátibb céllal működik az érdekemben s hogy az az állapot, amelyet úgy csodáltam és irigyeltem, az enyém. A lélek természete, hogy mindent eltulajdonítson: Jézus és Shakespeare a lélek töredékei s szeretettel meghódítom és bekebelezem őket a magam tudata birodalmába. A Jézus erénye nem az enyém? A Shakespeare szelleme sem az enyém? Ha nem tehető az enyémmé, akkor nem szellem.

Ilyen a balsors természetrajza is. A változások, amelyek az ember boldogulását rövid időközökben megszakítják, intései a természetnek, amelynek törvénye a növekedés. Minden lélek ennél a belső szükségszerűségnél fogva elhagyja a dolgok, barátai, otthona, a törvények, hitek egész rendszerét, amint a kagylós hal elhagyja csillogó szép házát, mert nem engedi tovább nőni, s lassankint új házat épít magának. Az egyén erejéhez képest ezek a forradalmak gyakoriak, míg néhány szerencsésebb lélekben szüntelenek. -172- Ezeket egészen lazán fűzi minden világi kötelék, amely úgy veszi őket körül, mint valamely áttetsző, az eleven formát láttató folyékony hüvely, míg a legtöbb embert az sok dátumból összeverődött, határozatlan jellegű, megkeményedett héj módjára veszi körül és zárja börtönbe. Abban az esetben lehetséges a bővítés, s a mai ember alig ismeri meg a tegnapit. S ezentúl az ember külső életrajza az legyen, mint rázza le napról-napra a halottá vált körülményeket, amint naponta friss fehérneműt vált. Mi azonban esett állapotunkban, akik egy helyben maradunk s nem haladunk, s ellenállunk az isteni terjeszkedésnek, ahelyett, hogy együttműködnénk vele: mi csak lökésekben növekszünk.

Nem válhatunk meg barátainktól. Nem engedhetjük távozni angyalainkat. Nem látjuk, hogy csak azért távoznak, mert arkangyalok lépnek be helyettük. Bálványimádói vagyunk a réginek. Nem hiszünk a lélek gazdagságában, a saját örökkévalóságában és mindenütt jelenlétében. Nem hisszük, hogy az új nap új erőket hoz, amelyek túlszárnyalják vagy megújítják a szép tegnapot. Ott veszteglünk a régi sátor romjainál, amely egykor kenyeret, szállást, szerszámot adott s nem hisszük, hogy a lélek újra táplál, betakar, erősít majd minket. Nem merjük hinni, hogy virradnak-e még reánk olyan édes, szép napok. Pedig hiába ülünk és siránkozunk. A Mindenható szava azt mondja: «Kelj föl, s menj előre, örökké!» A romok közepette nem maradhatunk; az újban nem bízunk, s így hátrafordított szemekkel járunk-kelünk, mint a szörnyalakok. -173-

S a balsors kiegyenlítődései bizonyos hosszabb időközökben az értelem számára is nyilvánvalóakká válnak. Láz, csonkítás, kegyetlen csalódás, vagyonbukás, barátok elvesztése abban a percben kárpótolatlan és kárpótolhatatlan veszteségnek látszanak. Ám a biztosan ható évek sora megmutatja azt a mély gyógyító erőt, amelynek mindezek a jelenségek alá vannak vetve. Egy drága barát, feleség, testvér, szerelmes halála, amelyet akkor megfosztásnak éreztünk, kissé később a vezérlő vagy géniusz képét veszi föl, mert rendesen forradalmat idéz elő életpályánkon, lezárja a gyermekség vagy ifjúság egy lezárásra váró korszakát, megszakít egy régi foglalkozást, háztartást, életformát, s lehetővé teszi, hogy a jellem fejlődésének kedvezőbb új útra térjünk át. Megengedi vagy gátolja új összeköttetések szerzését, új befolyások befogadását, amik a legközelebbi években főfontosságúaknak bizonyúlnak s a férfi, vagy nő, aki amúgy napos kerti virág maradt volna, amelynek nem volt helye gyökerei számára s amelynek fejét túlsok nap sütötte, a falak bedőlése s a kertész hanyagsága következtében az erdő szent fájává válik, amely széles körben árnyékozik és gyümölcsözik a szomszédos embertársak sokaságának örömére!

Lábjegyzetek.

1) Az eredetiben: «these halcyons» = ilyen halcyoni napokat. Halcyon = jégmadár. «Halcyoni napok» = szélcsendes, derüs napok, amikor a hitrege szerint téli napfordulatkor a jégmadár tojásait kikölti. – «Vénasszonyok nyara», az eredetiben «indiai nyár» = «Indian summer».

2) L. erről a thémáról Emerson két gyönyörű essay-ját, mely fordításomban a «Szerelem, Barátság, A Költő» cimű füzetben jelent meg. (Rózsavölgyi és társa, 1920.)

3) Magyarúl az az értelme: «takarítsd be, szedd rendbe a szénádat idején».

4) Persze az angol nyelv szavait érti; a mi zárójeles magyarázataink még kevésbbé tarthatnak igényt pontosságra, hisz a fogalmak, amelyeknek megjelölésére szolgálnak, társadalmunkban s nyelvhasználatunkban kevésbbé alakultak ki. (Fordító.)

5) Itt a fordító – s bizonyára az olvasó is – ingert érez, hogy kérdőjelet tegyen Emerson e mondata szélére, azzal a jámbor óhajjal, «vajha úgy lenne!» Mert az erő érvényesülését még valahogy elfogadhatjuk általános tételnek, de a szeretetét? Az igazi gentlemanét? Ehhez oly eszményi társadalom volna szükséges, a milyenről csak álmodozni lehet. (Ford.)

6) Itt kuriosumkép jut eszünkbe Voltaire finnyás kifakadása a bárdolatlan, vadember Shakespeare ellen. (Ford.)

7) Ez a bevezetés a fordításban meg van rövidítve. Az eredeti hosszabb theológiai polémiát folytat ezen a helyen. (Ford.)

8) Persze ez az Emerson-féle «dualisztikus», nem egészen fedi a közkeletű filozófiai műszó értelmét, mert itt inkább csak a sarkítást jelenti. Emerson végeredményében monista, még pedig idealista-monista. (Ford.)

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10	kötetében	kötetében)
45	m gattatnak	mozgattatnak
45	fintort orzítják	fintort torzítják
45	emnnyire taksáljon	mennyire taksáljon
45	újság ditkál	újság diktál
58	családomet	családomat
71	kogy magad	hogy magad
77	fény vagy a hó	fény vagy a hő
104	sem szab ad	sem szabad
110	álljaank	álljanak
114	ha boldogságról	«ha boldogságról
117	előkelő divat»	«előkelő divat»
138	egyéne e	egyéneket
141	helyettesí,tik	helyettesítik
141	Sibyllákat-	Sibyllákat,
142	őke térzéseivel	őket érzéseivel
144	dologbel ső	dolog belső
155	rátamadnak	rátámadnak

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TERMÉSZET, EMBER, TÁRSADALOM: VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Természet, ember, társadalom: Válogatott tanulmányok

TERMÉSZET, EMBER, TÁRSADALOM

A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.