The Project Gutenberg eBook of Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet) by Pál Gyulai

Előadattak a Nemzeti Szinházban 1863 deczember, tovább 1864 január és február hónapokban.

A Nemzeti Szinház részéről kitűzött 50 és 30 arany díjért pályázó vígjátékok megkezdték versenyöket. A mint tudjuk, a birálók mintegy tíz vígjátékot bocsátottak szinpadi versenyre s a pályahirdetés föltétele szerint csak előadatásuk után fogják elitélni a jutalmat. Az ily pályázást sokan föléje helyezik a rendes pályázásnak; azt hiszik, hogy így nem tévedhetni, mert a siker, a közönség tetszése oly itélet, honnan nincs föllebbezés, s a birálók kötelességöket teljesítik, ha ez itéletnek vakon engedelmeskednek. De vajon a közönség nem tévedhet-e épen úgy, mint a birálók, vajon kalapot emeljünk-e mindennemű sikernek, az esetlegességeket is æsthetikai hatásnak vegyük s a netalán mesterségesen előidézett tapsok előtt is fejet hajtson a jó ízlés és erős meggyőződés? Elég példát látunk arra, hogy nagy tetszéssel fogadott szinművek hamar elavulnak, -8- míg mások, melyek közönynyel találkoztak, lassanként kivívják érdemelt helyöket. Íme Katona Bánk bán-ját mellőzték a birálók, a közönség figyelembe sem vette s néhány évtized alatt közönség és kritika egyaránt melléje szegődtek. A közönség ízlése a társadalmi és politikai élet hullámzásai közt oly hamar válik előitéletessé, szeszélyessé, sőt esetlegességek rabjává is. A kritikus is ki van téve e veszélynek; e mellett még egy más örvény is fenyegeti: a rendszer és elvek csökönyössége, mely még a lángész ostromainak sem könnyen enged. Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy se a közönségnek, se a kritikának ne higyjetek, csak azt, hogy mindkettő tévedhet, s a végső forum nem a mostani közönség, hanem újabb meg újabb nemzedékek közönségének és kritikusainak véleménye, a honnan csakugyan nincs föllebbezés, de a hová csak föllebbezni is kevés írónak sikerül, mert a legtöbb esetben az alsó forumok itéletében se kétkedik többé senki. Továbbá figyelmeztetni kivántuk a birálókat, ha netalán szükségök van reá, hogy vegyék ugyan tekintetbe a közönség véleményét, de különböztessék meg a nagy közönséget a valódi közönségtől vizsgálják meg mindkettő tetszése indokait s itéljenek szabadon a jó ízlés és meggyőződésök szerint.

Némelyek hibáztatják a Nemzeti Szinházat, -9- hogy miért nyitott épen egy felvonásos vígjátékokra pályázatot s miért nem inkább nagyobb vígjátékokra, vagy épen tragédiákra. Tehát három-négy pályadíjunk legyen ugyanegyféle műre? Ott a Teleki- és Karácsonyi-díj; úgy hiszszük, hogy két ily állandó pályadíj a tragédiákra és nagyobb vígjátékokra elég még nagyobb irodalomban is, mint a minő a miénk. A mi azt a másik ellenvetést illeti, melyet a Hölgyfutár-ban olvashatni, hogy tudniillik egy felvonásos vígjátékra csekély díj 50 arany, mert az nehezebb, mint a három – öt felvonásos, nem tudja az ember, csodálkozzék-e vagy mosolyogjon rajta. Nem csak a költészetben, hanem másban is, hogy kinek mi nehéz vagy könnyű, tehetségétől és hajlamától függ. Petőfinek könnyű volt szép dalokat írni, de igen nehéz drámát. Kazinczy könnyen írt jó epigrammot, de a költői beszély vagy eposz alkalmasint nehezen sikerült volna neki. Egészen más kérdés az, melyik genre nevezetesb, nagyobbszerű, melyik genreben sikerülnek ritkábban a költők kisérletei. Azonban e szempontból sincs a Hölgyfutár-nak igaza. Molière elsőrendű nagyobb vígjátékaival, értékre nézve, bajosan vetekedhetnek bármily sikerült egy felvonásos vígjátékok, mert itt a genre kicsiny, ha a mű magában véve nagy is míg amott a genre is nagy, a mű is, nagy. E mellett átalában véve egy kis vígjáték inkább sikerülhet, -10- mint a nagyobbszerű, már csak azért is, mert kevesebb inventio kell hozzá, s eleme inkább a könnyed komikum, mint a mélyebb. De hagyjuk a vitát; az az ellenvetés talán ennyi szót sem érdemelt. Szóljunk a pályázó vígjátékokról. -11-

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember 11-én.

E vígjátékocskának nagyon csekély értéke van. Alapeszméjéből lehetne alkotni valamit, de a szerző képtelen volt reá. Inventiója nagyon szegény, alakjaiban nincs élet s általában vontatott, unalmas tréfa az egész. Mindenütt látszik rajta, hogy csinálva van s a természetes fejlemény helyét az író mesterkedése foglalja el. Meséje röviden az, hogy Adél egy philosopháló leány, teli beszéli unokatestvére, Emma fejét, a ki szeret és boldog, hogy addig ne higyen kedvesének, míg tényekkel be nem bizonyítja szerelmét. A szerelmes leány hajol e tanácsra s hidegen fogadja jegyesét, gondolván, hogy ha valóban szereti őt így is szeretni fogja, ha nem, akkor inkább szakadjon vége mindennek. Azaz hogy ezt tulajdonkép nem Emma gondolja, hanem Adél, -12- szegény Emma csak úgy elhiszi egy pár pillanatra. A jegyes átlát kedvese szándékán, azt is észre veszi, hogy ez Adél műve. Szövetkezik kigyógyítására nagybátyjával. Először is visszaküldi kedvesének a gyűrűt, ki erre mindjárt megadja magát s egyesül a két szövetségessel Adél megbüntetésére. Adél is szeret, mit eddig észre sem vettünk. Elhitetik vele, hogy mind Emma jegyese, mind pedig az ő udvarlója elbujdostak Amerikába, mivel elvesztették reményőket.

A philosopháló leány kezd kétségbeesni; ekkor a jegyes és udvarló belépnek s mindnyájan boldogok. Mindjárt az expositió jelenete nagyon hibás. A két leány hosszú és unalmas párbeszédében nem jelentkezik a kedélynek olynemű mozzanata, mely kiindulási pontul szolgáljon a cselekvény megindulásra. Emma elfogadja Adél tanácsát, mert a szerző úgy akarja, de mi nem érthetjük miért. Mi sokkal élénkebb és könnyebben megfogható lesz vala a jelenet, ha Emma valami semmiség miatt összezördül jegyesével, mi sokszor megtörténik a legboldogabb szerelmesek között is s ezt panaszolja el Adélnak. Ekkor lett volna valami ok, miért Emma oly könnyen hajoljon Adél tanácsára, míg most semmi sincs a szerző akaratán kívül. S ez így megy tovább is Szerző mozgatja alakjait, mint a marionett bábokat, de csak maga tesz, beszél mindent s -13- nem alakjai. Mindamellett a cselekvény vontatva, nehezen halad, talán épen azért, mert a szerző igen nagy erőfeszítéssel akarná taszítani. Mire az a nagy szövetség a két leány ellen, kik valóban nem valami félelmes ellenfelek. A nagybácsi meglehetősen szükségtelen személy, nélküle könnyen megtörténhetnék az egész.

Továbbá, hogy mindkét leány ugyanegy módon gyógyul ki a tények betegségéből, nem csak szegény inventióra mutat, hanem lélektanilag is hibás. Azt értjük, hogy Emma a gyűrű visszaküldésére tüstént megadja magát, ő úgy se jó kedvéből vállalta el e szerepet, de hogy Adélt is oly könnyen legyőzze az első tény, holott ő elvből, csaknem rögeszméből cselekszik, azt bajosan hihetni el. A párbeszédekben nincs se drámaiasság, se könnyedség. Közönséges hirlapi nyelv sallangokkal felczifrázva, mely alól itt-ott germanismusok kandikálnak ki. -14-

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember 11-én.

E második mű az alakok rajzolásában s némely részletben több tehetséget árult el, mint az első, de úgy tetszik mintha alapja gyöngébb volna amazénál. Szerző egy férjet léptet fel, kinek szép és derék neje van; a férj szereti a nejét, mégis hiányzik valami boldogságából s ez a valami előtte nagy dolog. Neje nem tud se zongorázni, se énekelni, se festeni s nem oly olvasott, szellemdús, hogy társaságokban ragyoghasson, irigyeltessék. A nő igyekszik zongorát, éneket tanulni, szellemdúskodni. A férj beleszeret. Ilma megsajnálja barátnőjét s elhatározza a férj kigyógyítását hóbortjából. A férj udvarol neki, ő pedig kinozza idegességével. A férj összehasonlítja ez ideges teremtést kedves nejével s kezd kigyógyulni a szellemdús hölgyek bámulatából. Ilma nem elégszik -15- meg ezzel, megijeszteni, büntetni is akarja s bevonja Bellát a tervébe s a férjnek levelet irat vele, melyben ez tudtára adja, hogy nem felelhetvén meg igenyeinek, elbujdosott. A férj megijed, neje keresésére indul. Meghűti magát, náthásan tér vissza s ím otthon találja nejét a pamlagon szunnyadva. Kibékülnek, Ilma pedig külföldre indul, honnan nem rég tért vissza.

A szerző a szellemdús hölgyet eleinte gúnyos értelemben látszott venni, azaz a nők azt a faját akarta volna rajzolni, kiket a művészeti vagy irodalmi dilettanismus bizarrá, phantastává s olykor emanczipálttá tesz, bár látszólag némi ragyogó, vonzó tulajdonokat is kölcsönöz nekik. Ilma rajza eleinte így is indul, de hamar összezavarodik minden, s tulajdonkép nem tudjuk kivel van bajunk. Különösen hiba, az midőn Ilma tervet gondol ki barátnője férjének kigyógyítására, nem csak azért, mert már nagyon elhasznált vígjátékírói fogás s itt nincs valami új módosításban feltüntetve, hanem azért is, mert az ily szellemdús emanczipált hölgyek nem szoktak ily szánakozók lenni s örömest elfogadják az udvarlást, ha nem egyébért, csak a férfi szívek tanulmányozásáért is. Azonban majdnem leggyöngébb az egész műben az a jelenet, midőn Ilma idegességével utáltatja meg magát. Hát az idegesség az ily értelemben vett szellemdússág kényszerű következménye-e -16- vagy inkább esetleges, szellemi tulajdon-e vagy materiális? Nem szenvednek-e derék hölgyek is idegességben, önhibájukon kívül s vajon Bella nem lehet-e betegség következtében ideges, s akkor mi lesz a megtért férjből? A férjnek a phantastaság, bizarrság és emanczipáltság jelenségeitől kellene megundorodni, melyek a szellemdússág burkából lassanként kifejlenek. Szerző mindezt mellőzi s úgyszólva maga dúlja föl vígjátéka alapját. Bella igen együgyűnek van rajzolva, mit az előadó színésznő még túlzott, holott neki csak akkor kellene nevetségesnek lenni, midőn férje kedvéért énekel, szellemeskedik, mihez nem ért, másként pedig kedvesnek, szeretetreméltónak, csak az ellentét kedveért is. Így néha kisértetbe jövünk azt hinni, hogy a férjnek csakugyan van oka elégedetlennek lenni neje libaságával. A levélírás, a meghűlés, a náthás tüszkölés mind elmaradhattak volna. A mű hosszabbra nyúlik, mint a hogy kellene, némi hatást vadászó fogásokért, melyek azonban nem tettek hatást. Párbeszédei élénkebbek s drámaibbak, mint az első vígjátéké, de nyelve sem eléggé szabatos, sem eléggé magyar. Csodálatos, hogy költőink között a színműírók gondolnak legkevesebbet a nyelvvel. Istenem, mikor érjük meg, hogy színházunkban egy-egy hibás szókötés, rosszul hangzó mondat, vagy kirívó germanismus a nem tetszés jeleit idézze -17- elő a hallgatóság ajkáról, mint a Theâtre Françaisban? Szegény magyar kritikus, miről álmodozol? Elégedjél meg, hogy van nemzeti színházunk, s hogy közönségét még nem csalogatta el egy pár magyar lap a német szinházba. Különös jele az időnek hogy néhány magyar író hogy buzog a német szinház mellett a nemzeti rovására. Nem egyszer olvashatni egy-két magyar lapban, hogy mily jeles a német színház, s mily gyönge a nemzeti. Mindez mintegy izgatásként tűnik föl, hogy a magyar közönség pártoljon el szinházától. Érdemes pályatársaink tagjai az «Ifjú Magyarországnak», kik egyébiránt velünk együtt a «Vén Magyarországba» is beilletek, nem így szokás ellenzéket alkotni bárminő igazgatóság ellenében. Ostromoljátok a szinházi igazgatóságot, a ti szerencsétek lesz, ha valami okosat tudtak mondani, de ne menjetek tovább. Mily furcsa lenne például, ha valamelyiteket az a szerencsétlenség érné, hogy kineveznék a nemzeti szinház igazgatójának s íme, mikor átveszi az igazgatóságot, már az egész magyar közönség az újtéri szinházba pártolt! Szerencsére soha sem fog ilyesmi történni, bár hogy megtörténjék, nem rajtatok múlt. -18-

Vígjáték egy felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember 21-én.

Sándor nem akar házasodni. Apja, a már régóta nőtlen Mezei, hogy fiát kigyógyítsa ebből a nyavalyából tetteti, mintha maga megházasodott volna, hogy Sándorban «irigységet, féltést, vágyat költsön.»

Ez az, a minek sikerülni kell a kis egy felvonásos vígjátékban. – A tárgy valóban kényes s csak ennyiből is láthatjuk, hogy itt alig lehet eltalálni az utat a nélkül, hogy a fiui és apai érzelmek kellemetlenebbül ne érintessenek, mintsem egy vígjátékban szeretnők. Nincs is benne lélektani valóság. Az apa természetesnek találja, a mit a nézők közül senki sem talál annak, hogy t. i. a nőtlen fiúban irigység, féltés vagy csak vágy is támadjon apja második felesége iránt. Vajon Sándor csak olyan szívű és jellemű ember volna-e, hogy erre apja -19- oly teljes biztossággal számíthat a sikerre? Azonban szerencsére Sándor derekabb fiú, hogy sem a fiúi érzelmekkel s az erkölcsi renddel oly ellenkező érzelmek támadnának benne. Legfeljebb búslakodik, midőn egy levéből értesül, hogy apja házasodik, hogy az öreg úr egy fiatal menyecskét hoz a házhoz. Egy megfejthetetlen, maga előtt sem világos érzelem sugallja neki, hogy ez fonák dolog, s van ügyesség abban a pártbeszédben, melyben minduntalan ez a szomorú refrain fordul elő: «apám házasodik», sok ügyességgel van írva.

Mondom, Sándor a fiú érzet szerencséjére sokkal különb legény, hogy sem apja fentebbi számítása jó alapra volna fektetve; de másfelől ugyanaz a mű szerencsétlensége is, melynek, a mint alkotva van, czélja az, hogy Sándor házasodjék, s ezt a czélt el is éreti a szerző.

Azonban a fiú oly derék ember lévén, máskép nem lehetett czélra jutni, mint ha a véletlen hivatik segítségül. Az apa véletlenül gyámmá lesz távollétében, – az árván maradt Róza kisasszony gyámjává. Erről füllenti az öreg úr levélben, hogy az ő felesége, a kit nemsokára haza viszen. A véletlen pedig abban segíti ki az egész mesét, hogy Róza nem más, mint a kit Sándor szeret, mióta Parádon egy estélyen találkozott vele – először és utoljára.

Azonban így is kényes a helyzet: ismét a gyöngéd érzelmek igen erős surlódásától tarthatunk. -20- Mert Rózát a gyámapának rá kell beszélnie (a mi nem előttünk történik ugyan, de annál különösebb), hogy úgy viselje magát, mintha neje volna. Sándor pedig oda jutott, hogy a véletlennél fogva csakugyan hajlandóvá legyen az apja elleni féltékenységre, miután az tvette el, a ki szerelme tárgya volt, s a kinek emléke gátolta eddig, hogy semmi vágya nem volt a házasságra. Minden mellett ez utóbbi helyzetet föl lehet vala használni drámaibb jelenetre. Nagy feszültséggel várja a néző, mint foly le majd az a jelenet, melyben Róza és Sándor négyszemközt beszélnek, – annyival inkább, hogy az előkészületek még jobban fölkeltik a kiváncsiságot. De a jelenetben majdnem semmi drámai sincs. – Sándor még szerelme daczára is kiállja a tűzpróbát s úgy akarja megoldani a bonyolódást, hogy elutazik messze földre – Amerikába. Természetes, hogy ez szükségtelen. Mert apja úgy véli, – eleget bűnhődött már a fiú a házasodni nem akarásért – s fölfedezi neki, hogy Róza nem neje, hanem gyámleánya, s ha szeretik egymást, legyenek egymáséi.

Látni, hogy a mesének nincs lélektani, erkölcsi alapja s következőleg nincs drámai, s annál kevésbbé komikus magva. Az öreg úr megtréfálja fiát. Az úgynevezett megbüntetésre nincs bűne a fiunak, s a bünhödésnek sincs elég értelme. -21-

Egy mellékszemély van e műben, a ki szerencsésebben van rajzolva, Mezei úrnak egy távoli rokona, egy vén leány, a ki gazdasszonyi minőségben van a háznál. Nem azért dicsérjük, mintha helyeslenők, hogy oly nagyon kitünteti, mennyire szeretné, hogy az öreg úr nőtlen maradjon s talán még el is vegye, hanem mivel ügyesen van szinpadra állítva s valódi komikum foglaltatik bukásában, midőn képmutató szenteskedéssel és kárörömmel árulja el Mezeinek, hogy Sándor és Róza, a Mezei vélt neje, szeretik egymást. A mellékszemély jobban sikerült a főszemélyeknél, az episod a drámai főcselekvénynél. – Nem szólunk Sándor barátjáról és mentoráról, a ki arra való, hogy legyen kivel párbeszédet folytasson Sándor.

Az irói tehetség meglátszik a műben. Meglehetős, habár a szinpadon elmosódó párbeszédbeli fordulatok vannak benne s nyelve, – kivéve némely igen durva kifejezéseket – a jobbak közé tartozik. – A hiba a cselekvényben, a mese alkotásában van. -22-

Vígjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 4-én.

E vígjáték valamivel nagyobb hatást tett mint társai, azonban ezt nem annyira belértéknek köszöni, mint inkább annak, hogy a szerző a körülünk hullámzó életbe merült s elég bátor volt oly osztályokból szemelni ki a komikai személyeit, melyek nálunk igen is nagy kiméletben részesülnek. Egy írónő, egy író, egy szájaskodó hazafi, a mű legnevetségesebb személyei s nem egy czélzás van benne társadalmi és irodalmi viszonyainkra. Ez a mű leginkább méltánylást érdemlő oldala. Tudjuk, hogy némelyek épen ezt fogják hibáztatni benne. Emlékezünk, hogy ezelőtt nehány évvel egyik pályavígjáték elitélése alkalmával még az Akadémiában is élénk vita folyt e kérdésről: vajon helyes-e írót választani komikai személynek s ez által az egész írói osztályt -23- mintegy nevetségessé tenni, mely különben sem részesül nagy tiszteletben? De vajon az írói osztály van-e nevetségessé téve, ha az írók bizonyos faját nevetségessé teszszük? Vajon az aristokrátia, az ügyvédi kar, a kereskedőség van-e pellengérre állítva, ha az aristokraták, ügyvédek és kereskedők bizonyos fáját valamely költött személy komikai alakjában színpadra hozzuk? Bizonyosan nem. De mit is csinálna a vígjátékíró, ha az osztályokat különböző ürügyek alatt lassanként elszednők tőle s csak a fősvény, pazar, kaczér s más ilyesmi abstract fogalmaira utasítnók? Ily elméletek ellen, úgy hiszszük, közönség és kritika egyaránt tiltakozni fog. S ha más osztályokhoz szabadon nyulhat a költő, csak az íróknak legyen az a szabadítékuk, hogy ne lehessenek komédia vagy szatira tárgyai, az íróknak, kik közül annyi keresi diadalát elvek, rendszerek, írók és államférfiak kigunyolásában megdöntésében, a visszaélések ostorozásában – életben, tudományban, költészetben, egyaránt. Ennél nevetségesebb tant soha sem hallottunk s ha épen író szájából halljuk: difficile est satiram non scribere. Mi részünkről mindíg bátorítni fogjuk komikus és szatirikus költőinket, hogy nyuljanak társadalmi és irodalmi életünket minél közelebb érintő tárgyhoz. A világ legnagyobb komikus és szatirikus költői az ily tárgyakat kedvelték leginkább. -24- Aztán különben is jobb, ha mi nevetjük bohóságainkat, mint ha mások.

A vígjáték hősnője Semiramina, egy írónő, akar lenni. Épen egy jótékony czélú, Lármásmegye nemzetgazdasszonyai javára adott tánczvigalomban vagyunk. Mindjárt az első jelenetben két vendég lép föl: Bors és Zord, amaz tisztviselő, ez független közbirtokos. Beszélgetnek egyről-másról, az üres hazafiságról is, azonban beszédök nem az expositió dialogja, hanem csak okoskodó colloquium. Általában minket tőszükségtelen személy, a kik a cselekvényre legcsekélyebb hatással sincsenek. Utánok megjelennek Lelkes Eduárd, egy szájhős hazafi, a ki a tisztviselőt ki akarná nézni a bálból, fia Gáspár, egy fiatal költő és vidéki levelező, a bálrendező, egyik tiszteletbeli aljegyző, Galambos, egy fiatal birtokos, a ki rajong a költőnőkért. Mindnyájan Semiraminát várják, a ki igéretet tett, hogy megjelen a bálban és szavalni fog. Meg is jelen férjével, Hámorival együtt, a ki igen gazdag ember s nem szenvedheti neje költőnősködését. Magokkal hozzák a férj unokahúgát is, Ilkát, a ki Galambos iránt nem épen viszonzott hajlammal viseltetik. A vidék ünnepelt költőnőjét nagy éljenzéssel és beszéddel fogadják. Itt egy pár jelenet következik, melyek rajzolni törekesznek ugyan mind az írónőt, mind Lármásmegye fiatalságát, de a cselekvényt semmivel sem viszik előbbre. -25- Megszólal Bors úr is, hogy megszégyenítse az őt üldöző Lelkesit; jelentékeny összeget ír alá a körülhordozott aláirási ívre, míg Lelkesi egy fillért se. A cselekvény tulajdonkép ott indul meg, midőn Hámori észre veszi Galambos közönyét Ilka iránt a költőnőért rajongó lelkesülésében s elhatározza kigyógyítását. Ezért elküldi Ilkát egy hétre rokonához látogatóba, Lelkesit és Galambost pedig meghívja jószágára, hogy együtt üljék meg boldog házassága második évfordulóját. A második felvonás Hámori falusi jószágán és lakában történik. Ilka nem levén otthon, a ki eddig a ház gondjait vitte, minden fel van fordulva. Semiramina ír s nincs gondja semmire. A két vendég már jó reggel megérkezik. Nagyon rossz kávét kapnak, melyet a cselédek számára főző szolgáló készített leveses fazékban. A költőnőért rajongó vendégeket már a kávé is kezdi kigyógyítani, de még inkább az ebéd, melyet Semiramina főz szakácskönyvvel kezében. A leves el van sózva, a marhahús kemény, a sült égett, a torta pedig foghagymával van készítve, mert Semiramina szakácskönyvéből ki levén szakadva egy levél, a torta reczeptje elejét egy más étel reczeptje végével zavarta össze. A vendégek éheznek, Lelkesi a mellbetegség ürügye alatt szalonnát kér, hogy jól lakhassék. Ekkor megjelen Lármásmegye nemzetgazdasszonyi egyletének követsége hírül adni Semiraminának -26- elnőknővé választatását; de megérkezik egyszersmind Ilka is, kit a kigyógyult Galambos nőül kér.

E vázlatból láthatni, hogy a cselekvény szegény, kevéssé drámai érdekű, sőt kiinduló pontja is hibás. Egy oly vagyonos embernél, mint Hámori bizony nem nagy dolog, ha neje rossz szobaleány vagy szakácsnő. Nem egy nő van ilyen, ki mégis a legjobb rendben tartja házát s így állásához képest jó gazdasszony. Oly nagy és fényes házat, mint a Hámorié, bajos is szobalány és szakácsnő nélkül jó rendben tartani. Ily körülmények között elég, ha a házi nő a gondok szellemibb részét hordozza, az igazgatást és felügyeletet. A szerző egészen a szobalányságra és szakácsnőségre fekteti a fősúlyt, miből aztán az jő ki, hogy a nő minél vagyonosb, annál jobb szobalánynak és szakácsnőnek lennie. Egy csekély jellemében sokkal érdekesb és komikaibb vonásokat találhatott volna a szerző. Így csaknem azt kell gondolnunk a szerzőről, hogy a női eszmény előtte nem egyéb, mint a jó szobalány és szakácsnő vegyülete. De Semiramina más tekintetben sem állja ki a birálatot. Élettelen abstractio s nem csak főhösnek nem való, de egyszerű drámai személynek se. Hogyan is lehetne az, midőn semmiért se küzd, senkivel nem jő összeütközésbe, önválasztott czél nélkül jár-kel a színpadon, csak azért, hogy férje -27- egy fiatal ember kigyógyítására felhasználja? E vígjáték tulajdonképi hőse Galambos volna, de ez igen háttérbe van szorítva s oly keveset akar és cselekszik, hogy egészen mellékszemély. Helyette Lelkesi emelkedik ki, a ki különben is az egész vígjáték legjobb alakja. Azonban itt az a baj, hogy Lelkesi csak annyiban tartozik a főszemélyek közé, a menynyiben sokat beszél, jár-kel, de különben a cselekvényből folyólag csaknem a szükségtelenségig mellékszemély. Változtatna-e az a cselekvényen, ha Lelkesi nem gyógyulna ki az írónők iránti lelkesüléséből! Vajon nem történhetnék-e meg nélküle is az egész? Már fentebb megjegyeztük, hogy e műben sok szükségtelen személy és jelenet van: általában az egész nem úgy van írva, mint dráma, hanem mint beszély. Legszükségtelenebbek a Bors jelenetei, melyeket egészen kihagyni tanácslunk, nem csak drámai, de egyébb indokból is, melyet most nem akarunk fejtegetni. Még azt is meg kell jegyeznünk, hogy a szerző a jellemzésben nem emelkedik felül a photographirozáson, pedig az magában még genrefestés sem. Minden esetre méltányolnunk kell a szerző törekvését, bátorságát, valamint azt is, hogy egy pár az életből elesett vonást ügyesen felhasznált. Megelégedjünk-e ennyivel? Bizony nem sok, de mégis valami ily szűk időben. -28-

Vígjáték 3 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 12-én.

E vígjátékot oly keményen megbirálták már kritikusaink, s itt-ott annyira hibás szempontból, hogy nekünk sokkal több kedvünk volna őket venni bonczkés alá, mint magát a művet. Sajnáljuk, hogy nincs reá terünk, azonban egy pár általánosb megjegyzésnek mégis csak szorítunk egy kis helyet.

Egyik politikai nagy lapunk az Égben-t és Jó madár-t összefogván, mindkettőt elitéli, nem annyira æsthetikai, mint politikai szempontból. Megvallja ugyan, hogy mindkét műben nagy adománya van a hatásos élczeknek, eredeti humornak, de egyszersmind mindkettőt veszélyes irányunak tartja. Az «Égben» czíműt azért, mert kigúnyolja az oly nőket, kik honleányi érzelmeikről beszélnek versben és prozában, továbbá szájhősőkké, idiotákká -29- alacsonyítja le az oly férfiakat, kik mereven ragaszkodnak egy s más kimondott elvhez; a Jó madár-t pedig azért, mert azt az elvet állítja fel, hogy valaki csak azért mert szláv eredetű, csaló, hálátlan, áruló, holott a mai kor jelszava egyetértés, kölcsönös támogatás a nemzetiségek közt. Nem tudjuk: vajon ez itéletben a dicséretnek vagy megrovásnak van-e kevesebb alapja. Mi részünkről a hatásos élczeknek s az eredeti humornak nagy adományát nem tudtuk fölfedezni sem egyik, sem másik műben, de nem is hisszük, hogy az élcz dicséretes oldala legyen a vígjátékoknak, mert, a mint egy kitünő angol kritikus mondja, az élcz épen oly megölő betűje a vígjátéknak, mint a rhetorika a tragédiának. A megrovást sem fogadhatjuk el ily alakban. Az Égben czímű vígjáték nem a honleányokat akarja kigúnyolni, hanem a tehetségtelen írónői dilettantismust, a hiu és affectáló szerepjátszást; sem pedig a szilárd hazafiakat, hanem pusztán csak a szájhős hazafiságot. Nem az irányt kell hát hibáztatni e műben, hanem azt, hogy az író képtelen a tárgy komikumát jól felfogni s jó vígjátékká alakítani, aztán meg azt, hogy a szájhős hazafival oly embert állít szembe, kinek hazafisága csak annyit ér, mint a szájhősőké. A Jó madár sem állít föl oly elvet, hogy valaki csak azért, mert szláv eredetű, csaló, hálátlan és áruló. E vígjáték szerzője -30- hősét épen oly emberek osztályából választotta, a kiknek se hazája, se nemzetisége. Wawranecz sem morva, sem német, sőt ha kell, magyarnak is fölcsap. Nem képviselője semminemű nemzetiségnek; gőgjében sincs semmi nemzeti vonás, csak általában czivilizálatlannak tartja a magyart, mint némely léha külföldi, kik legfeljebb a civilisatiónak csak mázával büszkélkedhetnek. Tulajdonkép hazátlan vándor, kinek ubi bene, ibi patria, ki épen azért más nemzet hazafiságát képtelen felfogni s gúnyt űz belőle. Hogy ily emberek vannak a világon, hogy ez osztály nincs nemzetiséghez kötve, sőt minden nemzetiségből újonczozni szokott, úgy hiszem nincs szükség fejtegetnünk, épen azért nem értjük, hogy ez osztályból komikai hőst választani annyi, mint a nemzetiségek egymás elleni izgatása. Egészen más kérdés: vajon képes volt-e a szerző e tárgyat tapintatosan feldolgozni s átalában van-e művének æsthetikai becse? Mi mind két vígjátékot kevésre becsüljük, de a fennebbi vádak ellen, habár röviden is, védelmökre kellett szállanunk. Érdemes pályatársaink különben tiszteletreméltó buzgóságokban igen messze mennek, s a komikum és szatira leggazdagabb forrásait törekesznek bedugni. Jusson eszökbe, ha kicsiny dolgokat nagyokhoz lehet hasonlítani, hogy Molièret vallástalansággal vádolták, mert Tartuffe-jében a vallásos képmutatót -31- választotta komikai hősül, hogy férfiúi durvaságot vetettek szemére, mert Tudós női-ben a női tudákosságot tette nevetségessé. Ha vígjátékíróink nem képesek társadalmi életünket közelről érdeklő s így kényesebb tárgyakat elég tapintatosan és művészien feldolgozni, a kritika ne kövesse őket a tapintatlanságban, s legkevésbbé se mondjon ki oly elveket, melyek különböző ürügyek alatt a komikum legalkalmasb tárgyait eltiltják.

Ennek az új vígjátéknak annyi árnyoldala van, hogy azt sem tudja az ember, hol kezdje, míg fényoldalával hamar készen lehet, mert nem egyéb, mint egy pár jelenet, mely egy-két alaknak találó, bár durván vázolt, jellemvonásait elég komikai erővel tárja előnkbe. Ilyen mindjárt az első felvonásban Hubonyákné jelenete az ügyvéddel. Hubonyákné tűzről pattant menyecske, hirtelen haragú, de hamar békülő, fenyegetődző, de csak a szája jár, nem mívelt, de sokat tart eszére, a fukarságig takarékosságot affectáló, de elég bőkezű, van benne egy jó adag parasztgőg, de különben nagyon jó indulatú. E vonások illő vegyülettel jól vannak feltüntetve az említett jelenetben. Kár, hogy ez alak a cselekvény folytán egészen elromlik s a cselekvényre sokkal csekélyebb befolyással van, mint első föllépte sejteti; mások előtt férjével oly goromba, hogy egészen elveszti -32- komikai részvétünket, később pedig oly gyöngéd, hogy rá sem tudunk ismerni. Wawranecznek is van egy pár jó jelenete. Ilyen például, midőn urrá lévén, mindenkép éreztetni akarja, mind magával, mind mással uraságát, továbbá egy pár monologja, melyekben igen mulatságos dialektikával fontolgatja teendőit. Mindössze csak ennyi, mit æsthetikai szempontból e műben méltányolhatni. A többi részben, ha van is valami jó, vagy nem foly a mű organismusából, vagy annyi rosszal van vegyülve, hogy nem érdemli a különválasztást. Szívesen elismerjük, hogy egy pár részlet a szerző tehetségéről tesz bizonyságot, de az is kétségtelen, hogy e műve, mint egész, semmit sem ér s a különben alkalmas tárgyból sehogy sem tudott valami költői becsűt alkotni. Előszőr is cselekvénye nagyon szegény, bár nem annyira, mint az Égben czímű társáé, melyben majd semmi drámai küzdelem nincs. Ez legalább cselekvény, csak hogy hibás cselekvény, mert épen oly rosszul van szőve, mint nagyon elnyújtva. Nehány pontban hasonlít a Tartuffe cselekvényéhez, nem a szövevényt és módját, hanem a szövevénynek alapul szolgáló eseményeket tekintve. Itt is egy csaló fúrja be magát egy család kebelébe a férj gyöngeségénél fogva; itt is az egész családot tönkre jutás fenyegeti a férj meggondolatlan -33- tette miatt; itt is a felsőség hatalomszava oldja meg a csomót: szóval úgy látszik, hogy a szerző előtt lebegett a Tartuffe meséje. A világért sem vádoljuk plagiummal, sőt még mint reminiscentiát sem rójuk meg. Molière is vett elődeitől egyet-mást, miért ne vegyenek utódai is tőle? Nem ebben áll az eredetiség, hanem abban, hogy a mit mástól vettünk is, ujjá s magunkévá alkossuk. A szerző nem volt erre képes, épen azért nem árt vala, ha jobban megvizsgálja Molière Tartuffe-jét s ha már tárgyából vett, feldolgozási módjából is tanul valamit. Molière úgy lépteti föl képmutatóját, mint a ki a családba már beférkezett s itt legfőbb czélja elérésére tör, tehát valódi drámai módon; szerzőnk nagyon elől kezdi a dolgot, mint bizonyos fajtájú beszélyekben szokás, s majdnem egy egész felvonásban rajzolja hősének a családhoz érkezését és fogadtatását. S hogyan lépteti föl! Mint egy rongyos koldust, a ki éhenhalással küzd. Előttünk eszik-iszik nagy mohósággal s térdelve csókolja jóltevőjének kezét és ruháit. E jelenetben nincs semmi komikum; némi undorral vegyes szánalmat érzünk s egyebet semmit. Egészen más lesz vala, ha Wawranecz ütött-kopottsága, szegénysége mellett valami rosszul takart fenhéjázással vagy nagy míveltséget affectáló modorral lép föl. Ebből aztán lehetett volna komikumot fejleszteni, míg -34- ellenben így, nemcsak undorító jelenetet rajzolt, hanem egyelőre azt a gyanut is vonta magára, mintha egy vándor idegen szegénységével akart volna gúnyolódni, holott, a mint a többi felvonások mutatják, ez távolról sem volt czéljában. Úgy látszik, e jelenettel nem egyebet czélzott a szerző, mint azt, hogy Wawrenecz későbbi fenhéjázó uraskodása annál élesebben, annál, komikaibban tűnjék föl. De ezt máskép, a cselekvény folytában el is lehetett volna érni, s teljességgel nem volt szükség oly módhoz folyamodni, a mely minden szempontból csak megrovást érdemel.

Ezen kívül még egy más hibája is van Wawranecz föllépésének s a cselekvény megindításának. Itt is tanulhatott volna szerzőnk Molièrétől. Tartuffe vallásos képmutatással nyeri s tartja meg egy darabig az őszintén vallásos férj kegyét. Szerzőnk minden erősebb indok feltüntetése nélkül csak kegyébe fogadtatja Hubonyákkal Wawraneczet. Egy nyárspolgár, a ki egyszersmind csaknem fukar, bajosan fogad házába s tesz magával egy rangú urrá egy rongyos koldust, csak azért, mert földije. Mik Wawranecznek azon valódi vagy színlelt tulajdonai, melyekbe annyira szerelmes a rideg Hubonyák? Aztán Hubonyáknak úgy szólva semmi feltünőbb gyöngesége nincs, csak az a baj, hogy nem kedveli a vele gorombáskodó magyarokat, a miben csakugyan van egy kis -35- igaza, mert feleségénél gorombább nőt s leánya kedvesénél nyersebb ügyvédet csakugyan keresve kellene keresni széles Magyarországon. Azt sem hihetni, hogy mint jó gazda és fukar, Wawraneczre bizza dolgait, a ki semmivel nem mutatja ki, hogy hasznára van, sőt oly feltünően csalja, hogy a gyermek is észre veheti.

Mindent összevéve, Hubonyák ragaszkodása Wawraneczhez annyira nincs indokolva, hogy semmikép nem szolgálhat a szövevény alapjául. A mi némi indokkép tünnék is fel itt-ott, nagyon meg van gyengítve a cselekvény folytában. Hubonyák leginkább azért fogadja magához Wawraneczet, mert földije, épen falujabéli. Jól van, de vajon egy oly aggodalmas és körültekintő nyárspolgárnak, a minőnek Hubonyákot rajzolja a szerző, van-e oka ismeretlen földijével oly nyiltan szólani? Nem szökött katona-e Hubonyák, ki azelőtt husz-huszonöt évvel, kiütvén katonapajtása szemét, Magyarországra menekült? Nem titkolja-e e csinyét még felesége előtt is? Bevallhatja-e oly könnyen szülőfaluját, a hol még tán atyafiai is élnek, a kiktől Wawranecz hallhatott róla valamit? De menjünk tovább. Hubonyák nem kedveli a goromba és pazar magyarokat s ezért üdvözli oly örömmel a derék Wawraneczet. Ám legyen, de vajon Wawranecz nem gorombáskodik-e az egész házzal, sőt magával Hubonyákkal is, még összeveszésök előtt? -36- Nem pazar, fényűző, részeges-e, ki csak ezüst tálczáról issza meg a bort, s nagyobb urat játszik a háznál a házi úrnál is? A harmadik indok is nagyon gyönge. Hubonyák olvasván Wawranecz iskolai és másnemű bizonyítványait, elcsodálkozik, hogy ily derék, mívelt ember hivatal, kereset nélkül kénytelen tengődni. Megengedjük ezt is, noha a csodálkozás nem igen illik egy semmiből fölcseperedett nyárspolgárhoz, a ki igen jól tudja magáról, hogy az ember mindig kap valami foglalkodást, ha dolgozni akar. Azonban azt kérdjük: miben tűnik ki Wawranecz csak szinleg is, miben van hasznára Hubonyáknak csak látszólag is? A kegyencz öt forintjával számolja be a hat forintjával járó gabonát, ennyi az egész és nem több, a mivel a szerző rajzolni kivánja Wawranecz gazdálkodását. Megengedjük, hogy ez jellemzi a csaló Wawraneczet, de az, hogy Hubonyák elhiszi legkevésbbé sem jellemzi a fukarságig takarékos és jó gazda Hubonyákot, s érthetlenné teszi a kettőjök közti viszonyt.

Molière Tartuffe-jét, ha már gondolt reá a szerző s reminiscentiáit nem tudta eredeti módon feldolgozni, jobban meg kellett volna vizsgálnia, s nagyjában követnie is. Mily gondot fordít Molière arra, hogy az Orgon és Tartuffe közti viszonyt minél érthetőbbé és természetesebbé tegye! Az egész expositio Tartuffere vonja figyelmünket s a Pernelle asszony és -37- Orgon családja közti viszálykodás egész drámaisággal leplezi föl előttünk a dolgok állását. A Kleánt és Orgon közti párbeszéd mennyire megmagyarázza Orgon ragaszkodását Tartuffehöz, s Orgon heves és makacs természete, melylyel egész családja daczolni próbál, mennyire fokozza e ragaszkodást, egész az elvakultságig. A Tartuffe és Orgon közti viszonynak három indok alkotja alapját, melyek nagyon drámai módon olvadnak össze, folyvást hatván a bonyodalom előidézésére: Tartuffe jól kiszámított képmutatása, Orgon vallásos érzülete, hiszékeny, heves és makacs természete s az egész család föltámadása Tartuffe ellen. A Jó madár szerzője se Hubonyák, se Wawranecz jellemébe nem tett le semmi erősebb indokot; a család feltámadását Wawranecz ellen egészen mellőzi a míg szükség volna reá s csak akkor használja, midőn már Hubonyák is kijózanodott. E nagy hiba az egész cselekvényt elrontotta. A Hubonyák és Wawranecz közti viszony nem levén természetes, azt sem találhatjuk természetesnek, hogy Hubonyák minden ok nélkül közli Wawraneczczel egy oly titkát, melyet még nejének sem mondott meg soha. A szerző még némi általános indokot is mellőzött, melyre különben gondolni látszott s a mi legalább surrogátumnak beillett volna. Hubonyák poharazás közben vallja be Wawranecznek, hogy ő szökött katona, azonban a -38- poharazás nagyon józan, Hubonyák nem csak hogy nem részeg, hanem még csak nem is igen jobb kedvű a szokottnál. Ha mint részeg vallja be titkát, némi általánosságban indokolva lesz vala e jelenet, mely különben teljességgel nem foly Hubonyák jelleméből. Mi máskép járt el Molière a kényes pont körül, mely mind nála, mind szerzőnknél a bonyodalomra oly nagy hatással van. Barátja Argas titkos, bizonyos összeesküvésre vonatkozó iratait lelkiismeretbe vágó ok miatt közli Tartuffevel, a ki aztán vallásos sophisma útján csalja ki kezéből. Orgon összevesz fiával épen Tartuffe miatt, a fiú épen oly heves, mint atyja, a fiut bántja, hogy Tartuffe még akkor is el tudja bolondítani atyját, midőn ő a képmutatót épen leálarczozni hitte; a felbőszült atya kitagadja fiát, vagyonát pedig Tartuffere iratja át részint bosszúból, részint Tartuffe megengesztelése végett, részint pedig azért, mert azt hiszi, hogy családja jővőjét a magáénál is jobb kezekbe teszi le. Mennyi indok támogatja Molièrenél Orgon meggondolatlan tettét!

Szerzőnknél a poharazás az egyedüli indok, de azt sem tudta feldolgozni. Tartuffe csak akkor használja föl a titkot s az átiratási okmányt, midőn leálarczoztatott Orgon előtt s ez kiűzi házából. Wawranecz nem vár be ily nemű fejlődést, hanem tüstént fenyegetőzni kezd, feladást emleget mihelyt megtagadja -39- tőle Hubonyák leánya kezét, melyet mindjárt a titok közlése után kér meg. Nem azt hibáztatjuk, hogy a szerző művében más fordulattal akarta feldolgozni a Molière-ével hasonló összeütközést, hanem azt, hogy e fordulatot érthetlenné tette. Ugyan miért haragszik meg Hubonyák oly hamar Wawraneczre, az ő legkedvesebb barátjára? Miért nem igéri oda leánya kezét az ő kedvelt földijének? Hiszen, úgy látszik a férfiak eszményének tartja, aztán Wawranecz nem is vén ember. Azt sem helyeselhetni, hogy Wawranecz, a míg véletlenül meg nem tudja Hubonyák titkát, semminemű cselszövényt nem indít meg a leány keze elnyerése végett s így a szerző mintegy előre biztatja hősét: csak várjon, majd ő segít rajta és souverain kegyelméből megajándékozza titkával.

Íme mily csinált és indokolatlan e fordulat, s mennyire megáll itt a fejlődés egész az utolsó felvonás végjelenetéig. Hubonyák óbégat, felesége s az ügyvéd vigasztalják, ez utóbbi fölmegy Bécsbe előre feljelenteni a huszonöt éves szökési históriát s kegyelmet eszközölni most már leendő ipa számára. Megnyeri a kegyelmet, megnyeri a leányt s kivetteti a házból Wawraneczet, a kit már egészen ártalmatlanná tett. Mindez az utolsó felvonás végjelenetében történik. Mi szükség ezért egy egész felvonást írni, egy csoport henye jelenetet tenni épen -40- oda, a hol a leggyorsabb fejlődést várjuk? Molière az utolsó felvonásban is gazdag drámai életet fejt ki, folyvást fentartja az érdeket egész a végjelenetig, s művészien hozza össze műve összes személyzetét, mindenkit a maga helyén. Szerzőnk átvette tőle a csomónak egy a cselekvénytől távol álló, épen idegen személy általi megoldását; ő is a műben nem szereplő fejedelem kegyelme által szabadíttatja ki hősét épen mint Molière. Csak ezt nem kellett volna a szerzőnek átvenni Molièreből, s úgy látszik épen ezt vette át a legszivesebben. Tudjuk, hogy Tartuffe csomójának megoldását nem egy kritikus hibáztatja, kivált a németek, különösen Schlegel. Nem mondjuk, hogy ok nélkül, de előttünk úgy látszik, hogy Schlegeli tt is, a hollegtöbb igaza lett volna Molière ellenében, csak oly felületesen itélt, mint némely magyar kritikus, a kik az ő példáján lelkesülve, Molièret minden bővebb vizsgálat nélkül le akarják dorongolni trónjáról. Molière sokkal leleményesebb költő volt, mintsem ne tudta volna idegen beavatkozás nélkül is megoldani vígjátéka csomóját. Mi nem vagyunk drámaíró, mégis van annyi inventiónk, hogy ki tudtuk volna Orgont emelni a hinárból a fejedelem kegyelme nélkül is. S Molière, a nagy, még eddig fölül nem mult vígjátékíró képtelen lett volna reá? Ő csak kényszerült úgy végezni be vígjátékát -41- a hogy bevégezte a kor fogalmainál fogva is, de leginkább saját egyéni körülményei miatt. A fejedelem a régi drámákban néha a Gondviselés szerepet játszotta, továbbá a középkor letüntével, a hűbér urak hatalma romján emelkedő új monarchiára áhitattal tekintettek föl az eddig elnyomott néposztályok. Mindez vonzotta Molièret csomójának kegyelem általi megoldására, de az a körülmény, hogy még csak félig kész művét is már megtámadták ellenségei, vallástalansággal vádolták, később eltiltatták a királylyal, kényszerítette a fejedelem által buktatni meg képmutatóját az utolsó stádiumban s a trón védszárnyai alatt keresni menedéket. Azonban e kényszerített bevégzést lángeszéhez méltóan hajtotta végre. Orgonnak nem minden ok nélkül kegyelmez meg a fejedelem: Orgon szolgálatokat tett régen az államnak, melyeket a fejedélem most akar megjutalmazni. Továbbá Tartuffe Orgon elleni föllépése által maga ejti magát tőrbe; a felsőség egy rég nyomozott gonosztévőre ismer benne, ki felett már csak a törvény itéletét kell kimondani. A nem tisztán drámai megoldásba is mennyi drámai indokot vegyít Molière, s mily szép az, a mit a rendőrrel Orgonnak, közönségének s királyának mondat.

Vajon oly nyomás alatt állott-e a Jó madár szerzője, mint Moliére? Volt-e kénytelen rosszul használni azt, a mit Moliére kényszerítve -42- a lehető legjobban használt? Úgy hiszszük a szerző is belátja, hogy igazunk van. Nem folytatjuk tovább vizsgálatunkat. Alkalmasint szerző és olvasó egyaránt megsokalták, nem baj, csak azt ne sokalják, hogy Molièret folyvást ajánlgatjuk a közönségnek, vígjátékíróknak, kritikusoknak. Ezzel nem a Koszorú színbirálóját sértenék, hanem æsthetikai míveltségünk erősbülését hoznák kétségbe. -43-

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 16-án.

A pályavigjátékok bevégezték versenyöket: hála Istennek, már mind a kilenczet előadták Nem tudjuk, hogy a közönség mint van velök, de mi nagyon belefáradtunk mind nézésökbe, mind birálatukba. Akárki találta ki a pályázás e módját, jobb lett volna, ha valami másban töri a fejét. Annak van értelme, hogy egy év alatt előadott vigjátékok vagy tragédiák közül itéltjünk oda valamely jutalmat; a közönség tetszését, a journalistika nyilatkozatát is föl lehet venni egyik tényezőül s e mellett annak is kevésbbé leszünk kitéve, hogy a pályázás kedvéért gyengénél gyengébb műveket legyünk kénytelenek végignézni. Ellenben igy a birálók kényszerülnek oly műveket is pályázásra bocsátani, melyeket különben előadásra nem fogadtak volna el. Ha például a pályázó művek közül -44- csak egy van jobb, nem zárhatni ki a többiek közül mindazt, a mi némikép figyelemre méltó, mert ez aztán nem pályázás, hanem közvetett jutalmazás. Ha egy pár van jobb s a többiek közt a feltünőbbek többé-kevésbbé mind egy értéküek, szintén nem bocsáthatni csak kettőt a pályázásra, különösen akkor, midőn két pálya dij van kitüzve. Ha a pályázó művek jobbjai egy s más szempontból majdnem egy értéküek, igen természetesen mindenik előtt meg kell nyitni a pálya sorompóit. Ily eset a mostani is. Lehet, hogy a pályára bocsátott művek közül egy párt ki kellett volna zárni, azonban ez még keveset változtatott volna a pályázás unalmasságán. Ime az ilynemű pályázás nehézségei pályabirákra és közönségre egyaránt. Hát a játékrend és szinészek nem szenvednek-e miatta? Az ily pályaműveknek rövid idő alatt, egymás után kell szinre kerülniök, más uj darabra nem lehet készülni! a szinészek nagy fáradsággal elkészülnek néhány oly darabra, melyeket különben nem adtak volna s egyszernél többször nem is adnak elő. Tartsuk meg hát a rendes pályázást, vagy ha a szinpadi sikert, a journalistika véleményért is tekintetbe akarjuk venni, mielőtt jutalmaznánk, tüzzük ki ugy a jutalmat, hogy egy év alatt előadott művekből válasszanak a birálók. Most térjünk át a még hátralevő művek birálatára; ezuttal rövidséggel akarjuk -45- jóvá tenni eddigi meglehetősen részletes birálatainkat.

Az eddig előadott pályavigjátékok közt a Becsület és szerelem cziműt tartjuk leggyöngébbnek. Igaz, nyelve jobb mint némelyik pályatársáé, de cselekvénye rosz, szelleme cynismust árul el, nem csak komikai alapeszméje nincs, de még egyetlen komikai helyzetet sem képes nyujtani. Tarnai, gróf Alberti titkára, szerelmes a házi kisasszonyba, Szerenába s ez is beléje. Azonban Alberti grófnénak, Szeréna mostohaanyjának is tetszik a titkár, a mit egyébiránt ez még csak nem is sejt. A titkár örökre oda akarja hagyni a házat, de mielőtt elmenne, bucsulevelet ír Szerénának, azt egy bokrétába szurja s indul átadni neki, midőn épen a grófnéval találkozik. A grófné némi szemtelen kaczérsággal magának tulajdonítja a bokrétát, a levélkét hozzá intézett szerelmi vallomásnak hiszi, azért egész nyiltan szerelmet vall a titkárnak, elkéri arczképét, s karpereczébe illeszti. Tarnai térden állva kéri vissza a levélkét, azonban jő báró Zombori, meglepi őket, szétrebbennek, mialatt karperecz, levélke földre hull. A báró fölszed a földről mindent, szerelmet vall a grófnénak, visszautasíttatik; követeléssel, fenyegetéssel áll elő, és a reggelinél csakugyan hozzá kezd a grófné titkának fölfedezéséhez. A titkár közbe szól, összevész a -46- báróval s végre párbajra hivja, a mit a báró elfogad. Alberti gróf gyanakszik nejére, kivált midőn a karperecz kezébe jut. Szeréna feláldozza magát mostohaanyjáért vagy a titkárért vagy atyja becsületeért, (tisztán nem vehettük ki) s magáénak vallja a karpereczet, melyet az anyjáéval a minap cserélt volt el. A grófné e vallomás alatt kifut, és szobájából levelet ír férjének, melyben kijelenti, hogy ő a bünös, és elhagyja a házat. A grófot meghatja e nyíltság, érzi magában, hogy ő is hibázhatott volna, vagy talán hibázott is. Megbocsát nejének, leányát pedig férjhez adja a titkárhoz. Báró Zombori a párbaj elől elszökik, még pedig gróf Alberti lován, s e szerint még lólopásba is elegyedik. – Hol itt a komikai alapeszme, jellem vagy helyzet? Még figyelmet igénylő jelenetre sem találunk; annyira utálja az ember az egész históriát, hogy kifejlődésére teljességgel nem kiváncsi. A mi hibának van festve, az csak puszta gazság mint a báró Zomborié, mi erénynek vagy nyomorultság, mint a gróf Albertié, vagy émelygős affectatió, mint a titkáré és Szerénáé. Nem így szokás az emberi gyöngeségnek kómikai kifejezést adni s a félreértést komikai helyzetekre használni föl. S mennyire nem ismeri a szerző a magyar társadalmi életet. Művében egyetlen vonás sincs, mely sejtetné, hogy legalább akarna magyar életet, még pedig magyar fensőbb -47- körü életet rajzolni. S mennyire nem tudja az emberi gyöngéket vagy bünöket a szereplők társadalmi állása szinében fölmutatni. Lehet gyáva báró, de gyávasága nem úgy nyilatkozik, mint a báró Zomborié. Lehet férji becsületét számba nem vevő gróf, de nem olyan, mint Alberti. S miért a gróf e tettét részvétgerjesztően rajzolni, mely tulajdonkép komikai tárgyalást kiván? A részvétgerjesztés törekvése csak undort kelt minden józan emberben. -48-

Vígjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 20-án.

Őszintén megvalljuk, hogy mi e kis művet legtöbbre becsüljük az egy felvonásos pályavígjátékok között, habár nem tartjuk jeles műnek, sőt hogy cselekvényesség és kerekdedség tekintetében a két-három felvonásos pályatársaival is szembe merjük állítani. Épen azért senki sem veheti rossz néven tőlünk, ha csodálkozunk, hogy a Fővárosi Lapok épen ezt tartják legértéktelenebbnek s e mellett még durva frivolitással és bántó cynismussal is vádolják, mig a Becsület és szerelem czíműt eléggé dicsérik s inkább csak a végét mondjuk elhibázottnak. Igaz, alapeszméje nem új, sőt már elcsépelt, de tárgyalásában nem találhatni feltünőbb reminiscentiát. Nagyon méltánylandó benne, hogy tárgyát úgy választotta és fogta fel, a mit az egy felvonásos -49- vígjáték formája megkivánja. Egy felvonásos pályavígjátékaink mind többet öleltek föl, mint a mennyit egy felvonásban kifejthetni, s vagy alapeszméjökben vagy tárgyalásukban oly hiba van, hogy már e miatt sem számíthattak valódi sikerre. E vígjáték legalább kikerülte ezt az örvényt, s ha nincs feltünőbb fényoldala, legalább nem szenved organikus betegségben. Egy fiatal és boldog házaspárt fest, kik semmiség miatt összezördülnek. A nő oda akarja hagyni a házat, a férj nem igyekszik megkérlelni, erősen tartja magát, de egyszersmind fél a következményektől. A nő bánni kezdi a mit tett, de nem akar nyiltan közeledni férjéhez, hanem kerülő úton, míg végre kibékülnek. Tulajdonkép a nő a komikai alak, kiváncsisága teszi azzá a férj inkább csak akkor nyer némi komikus szinezetet, midőn minél szilárdabban tartja magát, annál inkább fél a következményektől. Az összezördülés és kibékülés folyama szüli a komikai helyzeteket. Könnyed komikum, de épen egy felvonásos vígjátékba való. Hibája az, hogy a boldogságból az összezördülésre való átmenet kissé el van hamarkodva, nem eléggé indokolt, s egész folyamatja leleményesb és lélektanibb lehetne. A kibékülés végső mozzanata eléggé sikerült, bár előzményeit szintén jobbaknak óhajtanók. Úgy látszik, a Fővárosi Lapok birálója épen ebben találja a cynismust, -50- mert: «A férj azt kiáltja: tüzet! az ifju hölgy letérdel ez elébe a basa elébe s gyufát véve meggyujtja a csibukot. Gratulálunk ehez a morálhoz és jó ízléshez». Hogy ebben mi cynismus van, teljességgel nem értjük. A nő a szobában sokféleképen tudtára akarja adni férjének, hogy jelen van, leül, közelebb húzza hozzá székét, de ez háttal fordul feléje s tetteti magát, mintha észre sem venné. A nő mindenkép észre kivánja magát vétetni, s erre jó alkalom, midőn a férj cselédjét kiáltja, hogy pipájába tüzet hozzon; a késedelmező cseléd helyett ő gyújt tüzet, lehajol, vagy ha jobban tetszik, letérdel, hogy férje jobban meggyujthassa a csibukját. Közvetett, önmegalázó vallomás nélküli kérlelés az egész. A férj észre veszi, keblére emeli, kibékül vele, s elbeszéli a szelencze titkát, a miért összezördültek. Ha ez cynismus, akkor nem tudjuk mit mondanak a Fővárosi Lapok Shakespeare Makranczos hölgy czímű vígjátékára, alkalmasint a cynismus netovábbjával fogják megbélyegezni. Frivolitást sem vettünk észre, csak egy helyt; de, ha jól emlékszünk, ez is a szinész (Réthy) hibája, a ki bizonyos szót nagyon kétértelműen és előszeretettel hangoztatott. Más szót kell tenni helyébe, ezt aztán kár nélkül lehet hangoztatni, a hogy tetszik. Nem árt, ha még egy nagyobb hibán is segít a szerző, mit annyival könnyebben tehet, mert nem vág -51- a mű organismusába. A férj atyja a lakodalom után egy levelet adott át fia szolgájának oly meghagyással, hogy csak akkor szolgáltassa fia kezébe, midőn nejével először összezördül. E levélben az van írva: nem kell engedni a nő szeszélyeinek. A szolga mihelyt észreveszi az összezördülést, átadja a levelet, mely aztán befoly a férj magaviseletére szemben nejével. Szükségtelen az egész. Jobb, ha a férj maga jő arra a gondolatra. De ha már a szerző annyira ragaszkodik e leleményéhez, legalább ne a szolgára bizassa az apa által a levelet, hanem magára a fiúra. A szolga nem tudhatja mindig és pontosan, hogy gazdája mikor zördül össze nejével, de különben is túlbizalmasság egy cseléd iránt, ha mindjárt régi is. -52-

Vígjáték 3 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 29-én.

Nem merjük, nem tudjuk elmondani e vígjáték meséjét, épen azért birálni sem igen van kedvünk. Félünk, hogy belezavarodunk, pedig eléggé figyelmeztünk és se szomszédaink beszélgetése, se a kegyetlen zártszéknyitónő «tessék felkelni» kiáltásai nem zavartak birálói kötelességünk teljesítésében. Azonban, úgy hiszem, nemcsak figyelmünk fogékonytalanságában rejlett a hiba, hanem magában a szerzőben is. Úgy összebonyolította a cselekvény szálait, hogy nemcsak személyeit játszsza meg a félreértés, hanem közönségét is. Az expositió elég világos, de mihelyt a bonyolódás megkezdődik, oly kevéssé értjük a szereplők jellemét, oly kevéssé vagyunk elkészülve a történendőkre, oly sebesen, egymást keresztülvágva, sőt itt-ott egymásnak ellenmondva történik -53- minden, hogy elvégre nem tudunk eligazodni. Szerző erős bonyodalmat akart szőni s halmozott lett belőle, gyors menetűvé kivánta tenni művét s úgy járt, mint a habari ember, a ki többé-kevésbbé érthetetlenné válik. Lehet, hogy nyugodtan elolvasva, mindent gonddal összevetve, tisztábban kivehetnők cselekvényét, de így, legalább mi, se eléggé megérteni, se emlékünkben tartani nem voltunk képesek. Nem is szólunk hozzá tüzetesen, de a mit itt-ott megjegyeztünk, röviden elmondjuk róla nézetünket. A szerző az idegesség divatját kivánja gúnyolni, azonban nem vehetni ki elég tisztán: vajon Vilma, a mű hősnője, igazán ideges-e vagy csak affectált ideges. Ez gúnyt érdemel, amaz nem, ezt gyógyíthatja a vígjátékíró, amazt bizzuk az orvosra. De akármelyik idegességet érti a szerző, tagadjuk, hogy korunknak oly divatos betegsége volna, mint volt, ha jól emlékszünk, a XVII-ik és XVIII-ik századnak. Menjünk tovább. Vajon elérte-e a szerző czélját, kigyógyult-e Vilma idegességéből akár komikai, akár más úton? Mi úgy vettük észre, hogy a darab végével ismét újra lehetne kezdeni egy más darabot, mely szintén Vilma idegességét vehetné tárgyul, csak hogy más körülmények között. Vilma alapjában az maradt a ki volt, míg ellenben az orvos urak, tudniillik férje és Bátorfi Kálmán, egészen elidegesednek s csaknem -54- féleszüekké válnak. Egy pár kisebb hibát is megjegyeztünk. A nejével szemben oly félénknek rajzolt férj igen hamar, s igen nagyon neki bátorodik Bátorfi tanácsára, Tárnoki Dezső úr pedig, a beszélyíró, oly együgyünek van rajzolva, hogy nem hihetjük képesnek valamire való beszély írásra. Ő Bátorfi tanácsára udvarol Vilmának, hogy féltékenységre gerjeszsze férjét, s így annál hamarább elnyerhesse a férj rokonát Etelkát, a kit szeret, de a kinek nőül vételét épen Vilma férje akadályozza. Jól van, de miért nem mondja meg szeretett kedvesének, hogy ez csak csel, miért engedi, hogy ez hütelennek gondolja s epeszsze magát érte? Mi szükség erre? Elég a bonyodalom, s nem volt szükség még egy indokolatlannal is szaporítani. Egyébiránt a mű jól kezdődik, a közönséget kellemesen lepte meg egy pár részlet. Valóban a szerző nem egy helyt tesz tanuságot tehetségéről és ügyességéről, de a mi fődolog, az mind el van hibázva: alapeszme, bonyodalom, jellemrajz.

A Divatos beteg czimű pályavígjátékról írt birálatunkat illetőleg, színházunk egyik szorgalmas látogatójától, a ki egyszersmind e lap figyelmes olvasója is, némi helyreigazító levélkét vettünk. E levélke két pontban megrója birálatunkat. Im itt közöljük írója beleegyezésével: «Ön azt mondja, hogy Vilmával gyógyulására nézve mi sem történt. Ez nem áll. -55- Ő elvonul a világtól, nem fogad el senkit és házánál dohányozni tiltva van, mert idegeit bántja. Az első felvonásban, nézetem szerint, eléggé indokolva megszivaroztatják, a másodikban bálba viszik, a harmadikban maga ád bált. Nem elég gyógyulás-e ez? Vagy talán önt még az is érdekli, hogy bál után vagy másnap mit csinál Vilma?» Nem állítottuk, hogy Vilma gyógyulására mi sem történt, csak azt, hogy alapjában a végső jelenetben is az, a mi az elsőben, s így nem gyógyult ki valódi vagy affectált idegességéből, pedig a szerző ezt czélozta. A mit a levélíró mond, mind igaz: Vilma szivarra gyujt, bálozik. Azonban csak ennyiből állott-e az ő idegessége? Nem az volt-e főbaja, hogy szeszélyeivel és féltékenységével kinozza férjét s nem épen ezen alapszik-e a vígjáték bonyodalma? Hogy ebből kigyógyult volna, nem vettük észre. Kibékül ugyan férjével, de e tekintetben oly kevés változáson ment át, hogy a jövő felvonásban akár újra kezdhetnék. E mellett még az a baj is megvan, hogy nem vehetjük ki tisztán, hogy Vilma szeszélye, féltékenysége mennyiben valódi vagy affectált idegesség s általában drámai úton gyógyítható-e?

A második pontra nézve így nyilatkozik a levélke: «Hogy Tárnoki beszélyíró együgyü, az igaz, de úgy látszik a szerző épen ilyet akart rajzolni s ez magában, úgy hiszem, nem -56- hiba. Azonban, hogy Tárnoki Vilmának csak egy pillanatig is udvarolt vagy udvarolni akart, az nem áll, mert Bátorfi akarta ugyan rábirni őt, de nem sikerült s csak azután használt cselt, a látszatot akarván ellene feltüntetni s így arra biztatá, hogy a bál folyama alatt nyerje ki Vilma megegyezését Etelka birására; ő tehát nem udvarolt, hanem kérelmével tolakodott, minek aztán Bátorfi a férj és Etelka előtt más szint adott. És ezen körülmény, nem pedig a mint ön írja, Bátorfi biztatásai birták férfiasb föllépésre a férjet, kivel elhitette barátja, hogy az egész neje viszonyáról suttog, sőt egy iparlovagot e hírrel nyakára is küldött. Az sem áll, hogy Vilma férje ellenezte volna a Tárnoki és Etelka közti viszonyt, sőt az első felvonásban mondja is, «hogy nem tudom miért ellenzi nőm, de ő a házi nyugalomért mindent tesz, mit neje akar». Nem vitatkozunk a tisztelt levelezővel, megengedjük, hogy e pontban neki van igaza. Birálatunkban bevallottuk, hogy nem értjük eléggé e darabot s azért tüzetesen nem merünk hozzá szólani. Elismerjük hibánkat, lehet e jelenetet egyben-másban félre értettük, mindamellett a mesének e része ily pontosan elbeszélve sem győzött meg bennünket arról, hogy ide vonatkozó gáncsunk épen minden alap nélküli volna.

A divatos beteg czimü pályavigjátékról irt -57- birálatunkra vonatkozólag, szinházunk egyik szorgalmas látogatójától, ki egyszersmind a Koszoru figyelmes olvasója is, némi helyreigazitó levélkét vettünk. Ez a levélke két pontban megrója birálatunkat. Ime itt közöljük irója beleegyezésével: «Ön azt mondja, hogy Vilmával gyógyulására nézve semmi sem történt. Ez nem áll. Ő elvonul a világtól, nem fogad el senkit és házánál dohányozni tiltva van, mert idegeit bántja. Az első fölvonásban, nézetem szerint eléggé indokolva, megszivaroztatják, a másodikban bálba viszik, a harmadikban maga ad bált. Nem elég gyógyulás-e ez? Vagy talán önt még az is érdekli, hogy bál után, vagy másnap mit csinál Vilma?» Nem állitottuk, hogy Vilma gyógyulására nézve semmi sem történt, csak az, kogy alapjában a végső jelenetben is az, a mi az elsőben, s igy nem gyógyult ki valódi vagy affektált idegességéből, pedig a szerző ezt czélozta A mit a levéliró mond, mind igaz: Vilma szivarra gyujt, bálozik. Azonban csak ennyiből állott-e az ő idegessége? Nem az volt-e főbaja, hogy szeszélyeivel és féltékenységével kinozza férjét s nem épen ezen alapszik-e a vigjáték bonyodalma? Hogy ebből kigyógyult volna, nem vettük észre. Kibékül ugyan férjével, de ebben a tekintetben oly kevés változáson ment át, hogy a jövő fölvonásban akár ujra kezdhetnék. E mellett még az a baj is megvan, hogy nem -58- vehetjük ki tisztán, hogy Vilma szeszélye, féltékenysége mennyiben valódi vagy affektált idegesség, s általában drámai uton gyógyitható-e?

A másik pontra nézve igy nyilatkozik a levélke: «Hogy Tárnoki beszélyiró együgyü, az igaz, de ugy látszik, a szerző épen ilyet akart rajzolni s ez magában, ugy hiszem, nem hiba. Azonban, hogy Tárnoki csak egy pillanatig is udvarolt vagy udvarolni akart Vilmának, az nem áll, mert Bátorfi akarta ugyan rábirni őt, de ez nem sikerült, s csak azután használt cselt, a látszatot akarván ellene föltüntetni s igy arra biztatá, hogy a bál folyama alatt nyerje ki Vilma beleegyezését Etelka birására; ő tehát nem udvarolt, hanem kérelmével tolakodott; ennek azután Bátorfi a férj és Etelka előtt más szint adott. És ez a körülmény, nem pedig, mint ön irja, Bátorfi biztatásai birták férfiasb föllépésre a férjet, kivel elhitette barátja, hogy az egész bál neje viszonyáról suttog, sőt egy iparlovagot e hirrel nyakára is küldött. Az sem áll, hogy Vilma férje ellenezte volna a Tárnoki és Etelka közötti viszonyt, sőt az első fölvonásban mondja is, hogy nem tudom miért ellenzi nőm, de a maga házi nyugalmáért mindent megtesz, a mit neje akar.» Nem vitatkozunk a tisztelt levelezővel; megengedjük, hogy e pontban neki van igaza. Birálatunkban bevallottuk, hogy nem értjük eléggé a darabot s azért tüzetesen nem merünk hozzá szólani. Elismerjük -59- hibánkat; lehet, hogy némely jelenetet egyben vagy másban félre értettünk, mindamellett a mesének ez a része ily pontosan elbeszélve sem győzött meg bennünket arról, hogy ide vonatkozó gáncsunk épen minden alap nélküli volna. -60-

Vigjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864. február 5-én.

Íme a pályavígjátékok utolsó mohikánja. Mindenki elismeri, hogy ez volt a legunalmasabb. Nagy vád, midőn épen olyasmi untatja az embert, a minek főczélja gyönyörködtetés. Azonban mi szivesen unatkozunk is itt-ott, ha aztán az író tud érte némi kárpótlást nyújtani, sőt hirhedt epésségünk mellett is még a puszta törekvést is tudjuk méltányolni, ha az valóban törekvés. Csak azt ne kivánja tőlünk senki, hogy tragédiát tragikai és komédiát komikai alap nélkül képzeljünk s ne boszankodjunk, ha oly sokszor találkozunk ilynemű színművekkel.

Jól tudjuk, hogy a tragikai vagy komikai alap még magában sem tragédia, sem komédia azt a reflexio teremtő phantasia nélkül is kigondolhatja s nagyon sok kell még hozzá, míg jó drámai mű válik belőle, de az is igaz, hogy nélküle nincs se jó tragédia, se jó vígjáték. -61-

Ily komikai alap nélküli mű az Első nyilatkozat. Az a különös benne, hogy a költő a kinálkozó komikai hősből egész eszményt alkot s a mit nevetségessé kellett volna tennie, ránk akarja vitatni, mint valami bámulandó tulajdont.

A mű hőse Várszegi Kálmán, a kinek atyja oly végrendeletet tett, hogy Kálmán vegye nőűl Idát, Várszegi Samu leányát; ha teljesíti e kivánságot, reá marad az egész vagyon, ha nem, akkor adjon ki a vagyonból Idának ezer hold földet s éljen kedve szerint. Kálmán szenvedélyesen szereti Idát, de hogy ne gyanusíthassák azzal: im e fiú ezer holdért vette nőűl a kit szeret, elhatározza, hogy csak akkor veszi nőűl imádottját, ha ez nyilatkozik először, szóval, ha Ida vall neki szerelmet s nem ő neki. Ez álszemérem, mely némi női szemérmetlenséget követel, elég nagy bolondság arra nézve, hogy bármely derék embert nevetségessé tegyen. Hanem költőnk más véleményen van, helyesnek tartja hőse rögeszméjét, igazságot szolgáltat neki s végre Idát csakugyan szerelmi nyilatkozatra kényszeríti. Nem az következik-e ebből, hogy a nőnek kötelessége némely körülmények között tiszteletben tartani a férfiak szemérmetlen álszemérmét, a férfinak többre kell becsülni egy pár kávénénike pletykáját, mint kedvese leggyöngédebb érzelmeit s az erkölcsi világrend -62- örök törvénye, az hogy hóbortos rögeszméink megaláztatás vagy nevetség helyett diadalt üljenek? Urak, költő urak, a régiek nem hiába nevezték a költőt vatesnek. Alapjában most is szent dolog a költészet, s a költőnek, kivált a tragédia- és vígjátékirónak, az eszmény felkent papjának kell lenni, a ki az erkölcsi és társadalmi rend törvényeit hirdeti a tömegnek. A kinek minderről nincs helyes fogalma, a kinek nincs erős érzéke az emberi tévedések nemesisének tragikai és komikai nyilatkozatai iránt, az jól teszi, ha nem áll fel papnak, s egyszerű hallgató marad.

Nincs kedvünk tovább birálni e művet. Elismerjük, hogy a szerző nem minden tehetség nélküli író, de megvalljuk, örvendünk rajta, hogy tehetsége az annyira elhibázott conceptio megalkotásában nem nyilatkozott feltünőbben. Ha leleménye erősebb, jellemzése találóbb, a cselekvény fejlődése folyamatosabb és sebesebb, talán nem egy ifjú emberrel elhitetheti, hogy szent igazság mindaz, a mit alapeszméjében morálként hirdet. Igy mindenki csak unatkozott s nem hiszszük, hogy egyetlen árva szív is megtántorodott volna.

Némi kedvtelen érzések közt fejezzük be szemlénket a pályavígjátékokról. Kedvetlenségünket neveli magának a pályadíjnak odaitélése is. Igaz, a pályabirák helyzete nagyon nehéz volt. Azon három-négy mű közt, melyek -63- szóba jöhettek, nem könnyű volt választani. A jó és rossz oldalok meglehetősen egysúlyozták egymást. Azonban szerintünk legalább a Jó madár díját a Házasság politikája érdemelte volna. A Jó madár egy pár részletben kitünőbb tehetséget tanusít ugyan, mint a Házasság politikája, de ez egészen véve sokkal jobb amannál. Ugy tudjuk, hogy két pályabiró a Házasság politikája mellett nyilatkozott, s a Jó madár csak egy szavazat többséggel nyerte el a pályadíjat.

Sajnáljuk, hogy nemcsak a pályadíj elitélését kell legalább részben hibáztatnunk, hanem a nem nyertes vígjátékok jeligés levélkéi felbontását is. Tudjuk, hogy ezt nem a biráló választmány tette, hanem az igazgatóság, azt is elhiszszük, hogy az igazgatóság részéről nem rossz czélzatból történt, hanem a hiba hiba marad, akármiből foly. A pályahirdetésben, ha jól emlékszünk, nem volt kitéve, hogy az előadásra elfogadott, de pályadíjat nem nyerő darabok jeligés levélkéi fel fognak bontatni. A pályázók tehát azon reményben pályáztak, hogy ha nem nyernek, nevök titokban marad, vagy legalább is beleegyezésök nélkül nem fog közzététetni. Azt értjük, hogy az igazgatóság nem égettette meg a jeligés levélkéket s őrizte, mint leghitelesebb okmányt a tantiéme kivétele esetére, de felbontania előleges értesítés nélkül nem lett volna szabad. -64- Hírlapi felhívást kellett volna intézni az ismeretlen irókhoz, hogy egy hónap alatt rendelkezzenek tantiemökről, hogy az illető jelentkezése esetére a személy azonosság bebizonyítása végett, fel fog bontatni ugyan a jeligés levélke s a tantiéme kiadatik, azonban a név csak akkor fog közzététetni, ha a mű másodszor is előadatik s az író beleegyezik nevének a színlapon való kitételében. Igy a színház érdeke sem szenvedett volna csorbát s egyetlen pályázóval sem történt volna olyasmi, a mi bizonyosan nem egyre hatot épen oly váratlan, mint kedvtelen. Az igazgatóság, a mint a Szinházi Látcső-ben olvassuk, azzal menti magát, hogy a mostani pályázat jeligés levélkéivel is csak úgy járt el, mint a Nemzeti Színház által hirdetett pályázatoknál eddig is szokásban volt, azoknál tudniillik, melyekben a pályadíjak nem előlegesen, előadás előtt, hanem utólagosan a pályázott művek előadása után ítéltettek el.

Nem alaptalan mentség, de minden esetre jó lett volna e szokásos módot a pályahirdetésbe beleszőni, hogy senkinek ne lehessen oka jogos panaszra Jövőre, ha ugyan az ilynemű pályázásnak még vannak pártolói, azt az eljárást ajánljuk az igazgatóság figyelmébe, melyet fennebb, bár röviden, kifejteni igyekeztünk. -65-

Szinmű 5 felvonásban, Hugo Victor Nyomorultak czímű regénye után színre alkalmazta Németh György. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 márczius 13-án.

E dráma nem költői mű, csak csinálmány, mindamellett el kell ismernünk, hogy Hugo nagy terjedelmű regényét, ha nem is a legsikerültebben, de elég ügyesen alkalmazta színre a szerző.

Egy darabig alkalmasint fenn fogja magát tartani a színpadon. Minden esetre van olyan, mint Birchpfeiffer Notredam-i harangozó-ja, mely a maga idejében fővárosban és vidéken annyi tetszésben részesült. Nem szeretjük, ha drámaíróink Birchpfeiffer koszorúiért versenyeznek; az sem örvendetes jelenség, hogy ez évben majdnem mindnyája a melodráma oltárán áldozott; de azt nem hiszszük, mit sokan állítanak, hogy valamely regény alapján épen lehetetlen volna jó drámát írni. Regény alapján drámát írni s regényt dramatizálni -66- két különböző dolog, s épen az a baj, hogy a drámaírók rendesen inkább ez utóbbit teszik.

A görög drámaírók mondákból, eposzokból dolgoztak, sőt Horatius ezt egész tanná emeli, midőn így szól: Rectius Iliacum carmen deducis in actus, quam si proferres ignota indictaque primus. Shakespeare szintén mondákból és novellákból dolgozott. Miért ne lehetne az újabb kori költőnek a regényeket és novellákat épen úgy használni, mint használták a régiek a mondákat és eposzokat? Miért ne szolgáltathatna a drámaírónak tárgyat valamely regény, mint szolgáltat a történelem? Azonban értsük meg egymást, itt csak tárgyról, egy pár félig kész részletről, vagy jól alakítható anyagokról van szó; a drámai conceptio, compositio és jellemzés egészen a drámaíró dolga. Neki egészen új művet kell teremteni, épen oly függetlenül, mintha csak történelmi adatokkal volna dolga. Sophokles nem dramatizálta az Iliász-t, de írt belőle nehány művet s minő különbség van a Homer s az ő hősei és hősnői közt, pedig az események nagyrészt ugyanazok.

Azonban azt nem tagadjuk, hogy a régibb költő helyzete e tekintetben kedvezőbb volt. Azt csak mellékesen említjük, hogy a régi mondát és eposzt közkincsnek tekintették, melyhez mindenki hozzányulhatott a reminiscentia vagy plagium vádja nélkül. A regény -67- nem ilyen s az újabbkori költő és kritikus nagyon is hajhászsza az eredetiséget. Nagyrészt inkább a tárgyban keresik, mint az alkotásban és szellemben. Láttunk eredetinél eredetibb műveket, de mit ér, ha a tárgy bizarr, kivételes vagy ha nem is az, de a szellem és feldolgozás nem eredeti. Mi hajlandók vagyunk az annyira követelt eredetiség helyett egy nem épen tisztességes, sőt tolvajszabályt ajánlani költőink figyelmébe: a mit loptál jól eldugd, vagy csinálj belőle valami egyebet, hogy még gazdája se ismerhessen reá. Az eldugás és mássá csinálás elméletét senki se értette jobban Shakespearenél és Moliérenél, kik bizonyára eredetiebbek napjaink legeredetibb lángeszeinél is. A nem eredetiség vádjánál sokkal fontosb az a körülmény, hogy az úgynevezett modern regény, egyes drámai jelenetei mellett is, a legdrámaiatlanabb valami. Rendesen alapeszméjét nem igen használhatni drámában, de különösen jellemfejlesztése oly nemű, hogy drámába áttéve nagyrészt elveszti mindazt, mi főszemélyeit élő egyénekké tette. Egyebet nem is említve, a drámában elesvén a részletek, melyek a regényben életet öntöttek beléjök, általánosság, abstractio vagy mesterkéltség, vagy épen érthetlenség fog előállani. Épen azért regényiróknak nem tanácsoljuk, hogy saját regényöket drámává dolgozzák. Alkalmasint ők legkevésbbé képesek arra, -68- hogy már egyszer megalkotott személyeiket drámaiakká alakítsák át; hozzá szokván regényi módon fejleszteni a jellemet, legnehezebben akkor tagadhatják meg vérré vált szokásokat, midőn saját regényök befolyása alatt állanak. Általában mindenkinek azt ta nácsoljuk, hogy ha regényt vesz drámája alapjául, egészen tetszése szerint bánjék vele, tekintse tárgynak, melyet épen oly szabadon, sőt szabadabban alakíthatni, mint a hagyományt és történelmi adatokat. Csak így lehet jó drámát írni regényekből, kivált az újabb kor regényeiből s ily szempontból nem mindig szükséges az egész regényt felölelni. Lehet, hogy csak egy pár főszemélyre vagy eseményre van az embernek szüksége, csak a cselekvény egyik szálára, vagy épen valamelyik episodra. Minden attól függ, vajon a regény minő drámai conceptiora ihli a drámaírót, mert hogy itt két külön és eredeti műről van szó, a fennebbiek után mondanunk is fölösleges.

Némethy nem írt külön és eredeti művet, csak dramatizálta Hugo regényét, vagy jobban mondva scenirozta. Ezért mondottuk, hogy ez nem költői mű, csak csinálmány bár elég ügyes csinálmány. Minden esetre Némethy színpadi jártasságának nem épen mindennapi jelét adta. Óhajtottuk volna, hogy más regényt válaszszon. Az irányregények legkevésbbé -69- valók drámai compositióra s Hugo e részletekben kitünő, de egészben véve elhibázott regényéből tehetségesb drámaíró sem igen alkothatott volna valami jeles művet. Némethyt egy pár lap nemcsak lelketlen feldolgozónak nevezi, hanem még a szinpadra való alkalmazás ügyességét is megtagadja tőle. Mi nem tartjuk ugyan e drámát költői műnek, de a színpadi jártasságon kívül még valami egyebet is méltánylunk benne, mi elkerülte kritikusaink figyelmét, kik nagyon engedékenyek Hugo irányában, mert nagy költő s igen szigoruan itélik meg Némethyt, mert csak ügyes scenirozó. Hugo regénye szenvedélyes polemia a társadalom ellen; benne a támadó syllogismusok lánczolatát oly események vagy jellemek képezik, melyek nagyrészt vagy kivételesek vagy nem épen valószínűek. De a valószínűtlenséget nagy ékesszólás támogatja. Némethy átvette a regény egész főcselekvényét, sőt a mellékcselekvényekből is egyet-mást, mit bátran kihagyhatott volna, de az egész regény irányát vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, teljességgel nem törekedett arra, hogy az irányt kitüntesse. Hugo ékesszólása sem bájolta el, minél kevesebbet vett át színművébe. A cselekvény a regényben és drámában egy ugyan, de a dráma Valjeanja nem úgy tűnik föl, mint a társadalom áldozata s izgatás a társadalmi intézmények ellen. -70-

A színmű Valjeanja inkább oly hatást tesz a nézőkre, mintha a bűn vagy tévedés a javulás után is folytatná nemezisét, s bár az ég megbocsát a tévedt- vagy bűnösnek, de az események véletlene, az emberek szenvedélyei előidézik a kikerülhetlen visszatorlást. Szóval a scenirozás és scenirozó közönye a regény iránya iránt, a cselekvény összes hatásának némi más színezetet adtak. S ezt nekünk már csak azért is méltánylanunk kell, mert nem vagyunk nagy barátjai Hugo társadalmi elméleteinek. -71-

A főrangú műkedvelők rég várt előadása csakugyan véghez ment és jó sikerrel. Valóban szép esténk volt. Játszók és közönség egyaránt forró köszönetünket érdemlik; amazok, hogy minden eszközt megragadnak a szükölködők segélyezésére, még egy szinpadi előadás fáradalmaitól sem ijednek vissza, emezek pedig, hogy minden belépti jegyet elkapkodtak, bár egy páholy díja ötven, egy zártszéké hat forint volt. Két egy felvonásos vígjáték adatott elő. Az első czime: Hol töltsem estéimet? előadták: Gyürki Ábrahámné, szül. Orczy Sarolta bárónő, gr. Andrássy Gyuláné és Tisza Lajos úr. A második czime: Női könnyek, előadták: Csáky Melania grófnő, Vay Gizella bárónő, Beöthy Ákos, Kendeffy Árpád, ifju gr. Károlyi István urak. Az érdekeltség, vidám hangulat, tetszés, taps általános volt. -72- Kivált a nők szünni nem akaró tapsokkal halmoztattak el. Mintha egy családi előadáson lettünk volna, hol csupa rokonság gyült össze, oly részvéttel, szeretettel csüggött a közönség főrangú műkedvelőinken, kik oly kitünő részt vesznek inséggel küzdő honfitársaink segélyezésében. Im a jó példának, a nemes tettnek minő hatása, olvasztó ereje van, s mennyire kedveli a magyar, ha aristocratiája helyét valóban betölteni igyekszik.

A két vígjátékot három tableau követte. Az első: Béla választ korona és kard között Geiger képe után. Előadták: Bohus László, gr. Festetics Leó, gr. Keglevich Béla, gr. Vay Alajos és gr. Zichy Manó urak. A második: Bornemisza Anna egy órai uralma Vizkelety rajza után. Előadták: gr. Károlyi Edéné, gr. Keglevich Béláné, gr. Pejacsevich Pálné asszonyságok, gr. Erdődy Henriette, gr. Degenfeld Berta, b. Révay Sarolta és b. Eötvös Ilona kisasszonyok; továbbá: gr. Esterházy István, gr. Fesztetics Pál, Kendeffy Árpád, b. Podmaniczky Ármin, herczeg Odescalchi Gyula, gr. Károlyi Gyula, gr. Szapáry Imre és Bohus László urak. A harmadik: Il decamerone Winterthaler festménye után, mely Bocaccio száz novellájának bevezetését tárgyazza. Előadták: gr. Zichy Jánosné, gr. Zichy Pálné, herczeg Odescalchiné asszonyságok, Wesselényi Róza, gr. Zichy Melánia, Königsegg Irma, -73- Degenfeld Emma kisasszonyok, és ifj. gr. Károlyi István, Nyéki Gyula és Szögyényi László urak.

Mind a három igen sikerült, s az utolsó valóságos tündéries bájával, méltó befejezése volt az egésznek. A közönség a meghatottság és felindulása jelei közt hagyta oda a szinházat. Azonban e felindulást nemcsak a jótékony czél és nemes példa idézték elő. Nem csekély része volt abban azon körülménynek is, hogy főrangú hölgyeink ajkairól oly szépen, oly édesen hallotta zengeni nemzeti nyelvünket. Minő különbség most s ezelőtt egy félszázaddal, midőn egy magyarul is beszélő főrangú hölgy oly ritkaság volt. De miért mondjunk egy félszázadot? Ezelőtt csak húsz évvel is, minő fájdalommal töltötte el jobbjaink keblét főuri köreink idegenszerűsége. Im Vörösmarty, ki a mérsékelt magyar írók közé tartozott s oly ritkán szólt élesen bármiről, még 1841-ben ily keserű panaszban tör ki:

«Nem szólhatunk-e néha egy esdeklő, panaszos, vagy hosszu gyümölcstelen várakozás után elkeseredett szót magunkról, véreinkről, véreinknek – ha így szabad mondani – virágairól, kik még mai napig sem akarnak egészen megmagyarosodni, kiknek nagy száma csaknem minden nyelven jobban beszél, mint magyarul? kiknek töredezett magyar beszéde lélekharagként hirdetni látszik a nemzet haldoklását. -74- Ne szóljunk-e nagy urainkról, főnemeseinkről, s kivált uri hölgyeinkről? Halld neveiket s véredet felforralja öröm és lelkesedés; mert a nevek nagyok, honiak, beirottak a nemzet történet könyvébe: mert hozzájok érdem: a szenvedés vagy diadalmak dicsősége van kapcsolva. De hallgasd beszédeiket, azon beszédeket, melyekben szivök szól, nem ünnepély, nem fitogtatás, vagy épen gúny, hogy a «csorda megengeszteltessék», hallgasd meg őket, elszomorodol, megszégyenülsz, elcsüggedsz; mert e megvetésben rövidlátás, gőg s egy jellemtelen kornak hitványsága van. Csak egy eltévedt magyar szót nem hallasz ajkaikról, ha magokban vannak. Hol itt azon kútfő, melyet nemzettisztelés – vagy honszeretetnek nevezhetnénk? Pedig ha tudnák e hatalmasok, mint lesi őket a magyar nép jó, lelkes, de szegényebb osztálya, mily örömteljes büszkeséggel mutatná be őket a világnak: ime! ezek a mi nemzetünk virágai; gazdagok, miveltek, nagylelküek, és magyarok! ezek a mi vérünk, atyánkfiai, rokonunk! De nem, ez örömben ők nem részesítenek. Nagy része – mert kivétel itt is van – csak farsangi divatból alakul magyarrá, hanem minden egyéb, mint az. Minden nemzetnek csak saját nyelvében vannak letéve kiirthatatlanul gondolkozása, érzelmei: lehetünk e biztosak felőlök mig ezt magokévá nem teszik? S ki fogja a -75- diszesebb magyar társalkodást előteremthetni, ha ők nem? Hányat fog fényes példájok elcsábítani s a különben is hatalmas – a maga helyén minden tiszteletre méltó, de nálunk nemzetiség fogyasztó – németezés zászlója alá hódítani? Ne tegyünk-e kérdést koronként, vajon történik-e részben valami javitás? úgy neveltetik-e az újabb nemzedék, hogy a rég óhajtott kort elővarázsolni képes legyen? s végre, hogy a legsetétebb oldalt is lefátyolozzuk, nem fog-e ezen megvetésért gyülölet gerjedni? Gyülölet és irigység, hogy Magyarország harmadának urai, midőn nem mint őseiknek véröket, csak szivet, hajlandóságot kellene adniok a hazának, a haza féltendő kincsének a nemzeti nyelvnek, e helyett megvetésükkel, hanyagságokkal, idegenségökkel megmérgezik reményeinket, pusztulni engedik a nemzeti örököt, sőt azt magok, fényes és csábító példájokkal, rontani segítik. De türjünk és hallgassunk, nehogy a tulhajtás s idétlen avatkozás vétke rovassék ránk».

E panasznak most már alig van értelme. Hála istennek, csak a multat illeti, s többé nem a jelent. Mi akkor általános volt, most csak a kivételek közé tartozik. A fiatalabb nemzedék egészen magyar nevelést nyert, s kivált pesti főuri köreinkben, helyét újra visszafoglalta nyelvünk, s e változást lassanként mindinkább fogja érezni irodalmunk is. -76- Kiszenvedt nagy költője hazánknak, vajha élnél még! «Annyi balszerencse közt» egy aggodalmaddal kevesebb lenne s azon búskomor felindulás, mely oly keserűn ékesszólóvá tett, mennyire enyhült volna e műkedvelői előadás alatt is. -77-

Szinmű 5 felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Arany János. Előadatott a Nemzeti Szinházban április 23-án. Ünnepélyes előadás Shakespeare születésének háromszázados emlékére.

A magyar irodalom és szinészet is megűlte a Shakespeare emlékünnepét. A Kisfaludy-társaság e napon adta ki Shakespeare minden munkái fordításának első kötetét; a lapok tárczái tele vannak Shakespearet dicsőitő czikkekkel; a Nemzeti Szinház fényes előadást rendezett és Shakespeare egy új művét hozta szinre; a közönség omlott a szinházba, annyira, hogy az előadást egymásután még kétszer kellett ismételni. Íme Kelet népe is leróvta adóját Nyugat legnagyobb költőjének. Lehet, hogy e lelkesülésbe a divatnak is volt része, hogy e zajba affectatio is vegyült. Lapjaink megkoszorúzták Shakespearet versben és prózában, üdvözölték a Kisfaludy-társaság Shakespeare-vállalatát, de vajon szivökön fekszik-e mindíg -78- a drámai művészet és irodalom valódi érdeke? Vajon szépirodalmi lapjaink ezelőtt egy pár hónappal nem gunyolódtak-e a Kisfaludy-társasággal, mert holmi eredeti regények helyett Moliére és Shakespeare fordításokat ad ki? Vajon politikai nagy lapjaink nem gondolnak-e napról-napra kevesebbet az irodalommal és művészettel? Szinészeink igyekeztek emelni az ünnepély fényét, de vajon igyekeznek-e mindnyájan azon, hogy évenként egy pár Shakespeare drámát lehető gonddal adjanak elő s a régi rossz fordítások helyett, melyek a repertoire szégyenei, jobb újakat tanulják be? A közönség nagy számmal tisztelte meg a költőt, de vajon megtiszteli-e máskor a szokottnál valamivel számosabban, s a Shakespeare drámák adatásakor nem épen páholyaink üresek-e, honnan méltán várhatnánk egy kis Shakespeare-cultust.

E kérdések önkéntelen jöttek tollam alá s lehetetlen volt őket elnyomnom, de távolról sem állítom, hogy irodalmunk és szinészetünk csak divat és affectatióból ülte volna meg Shakespeare emlékünnepét. Az őszinteségnek és valódiságnak is volt abban része. Nem dicsekedhetünk ugyan oly Shakespeare-cultussal, mint a németek, nem mutathatunk föl gazdag Shakespeare-irodalmat, mint ők, kik közül némelyek már oly nevetséges állításokra is vetemedtek, hogy a német nemzet elébb méltányolta -79- és jobban érti Shakespearet, mint az angol, de annyi bizonyos, hogy negyven év óta folyvást érezhetni Shakespeare hatását irodalmunkban.

Katona Bánk bán-ja e hatás első szüleménye. Katonát, ki hivatva volt megalapítani a magyar tragédiát, Shakespeare szelleme gyujtá lángra. S minő erőteljes kezdemény, erőteljesebb, mint Goethe és Schiller első kisérletei, kiket szintén Shakespeare lelkesített. Költészetünk ujjászületése harczaiban is részt vett Shakespeare szelleme. Az a két legnagyobb magyar költő, kik végkép megdöntötték a classikai észményt s leghathatósban eszközlötték költészetünk nemzeties ujjászületését, az uj kor legnagyobb nemzeti költője Shakespeare tanítványai voltak, ki először rázta le Hellasz és Róma aranyos igáját, először hirdette a gondolatot és képzelet szabadságát, először olvasztotta össze a népiest és nemzetit az uj kor míveltségével.

«Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb literaturának is fölér legalább felével» – kiált föl Vörösmarty: «Shakespeare egy maga fele a teremtésnek» – mondja Petőfi. S a két költő ajándékozta meg egyszersmind nemzetét először Shakespeare egy pár művének oly fordításával, mely méltó e nagy névhez.

Szinészetünk emelkedése, művészibb fejlése is Shakespeare nevével van kapcsolatban. Legszebb -80- korszaka épen azon évekre esik, midőn szinészeink, kivált Egressy és Lendvay, vetekedtek Shakespeare drámái szinrehozatalában s érdeket tudtak gerjeszteni Hamlet, Lear, Coriolán, Richard, Romeo és Júlia iránt, oly időben midőn még kritikánk igen keveset tett a Shakespeare-tanulmány fölébresztésére nézve. Shakespeare vezette vissza szinészeinket a természethez s bár a shakespeare-i szenvedélyek erőteljes ábrázolata s a magasabb drámai szavalat még nem ülhette teljes diadalát, mégis szinészetünk a fejlődés oly stádiumát érte el, hogy már némi büszkeséggel tekinthetünk reá. Nem ok nélkül ünnepelte hát Shakespeare emlékét a magyar irodalom és szinészet, s a ki ismeri nemzeti költészetünk és művészetünk történetét, a kit áthatottak fejlődésünk reményei és aggodalmai, nem divatból s affectátioból vett részt az ünnepélyen. Vajha e nap Shakespeare nyomosabb és átalánosabb tanulmányának volna kezdete! Vajha Shakespeare műveinek átültetése, melyet a Kisfaludy-társaság annyi küzdelmek után végre megindított, a közönség részvétével találkoznék! Valóban így ünnepelnők legméltóbban Shakespeare emlékét.

Miért épen a Szentivánéji álom-mal ünnepelni meg Shakespeare emlékét, miért nem Macbeth-tel vagy Othelló-val, valamelyik első rendű tragédiájával, mondák némelyek, kik csak hiréből ismerik e művet, vagy ha ismerik -81- is, egyoldalu izlésöknél fogva képtelenek méltánylatára. Valóban én is féltem ez ünneptől, nem mintha Shakespearet féltettem volna, mert e műve is méltó nagy nevéhez, hanem féltettem közönségünket, s kritikánk némely képviselőit. Tartottam tőle, hogy közönségünk előtt épen a Shakespeare-ünnepen fog megbukni Shakespeare, mert nehézkesebb, ünnepélyesb természetü, mintsem ilyenkor a legköltőibb bohózaton is gyönyörködjék. Féltem, hogy Puck a földszinten épen úgy megtréfálja valamelyik tisztes kritikusunkat, mint Zuboly uramat a szinpadon, s másnap olvasni fogunk egy pár oly kritikát is, mely Shakespearet annak rendi szerint ledorongolja. Hála Istennek, csalódtunk. A közönség, bár eleinte vontatva, de mégis csakugyan átadta magát e mű varázsának. Kritikusaink majd mindnyájan méltánylattal szólnak róla, habár kissé mérsékelt lelkesüléssel. Csak egy lap akadt, mely illőnek találta Shakespearet ledorongolni – a Pesti Hirnök. Tudniillik azt mondja, hogy e mű csak azoknak tetszhetik, kiknek minden jó, ha Shakespearetől jő, a mint ez a nagy költőnek igen sok felületes ismerőivel így van, kik félnek valamit remeknek el nem fogadni tőle, nehogy az által tudatlanságot áruljanak el. Puszta vasárnapi darabnak tartja az egészet, mely komoly birálatra nem érdemes s a budai szinház Ördög pilulái-val és Szamárbőr-ével -82- teszi egy sorba. Ime a Pesti Hirnök hogyan tiszteli meg Shakespeare születésének háromszázados emlékünnepét. Hja! ennek így kell lenni, mert a Pesti Hirnök egy idő óta æsthetikára adta fejét. Ugy látszik, hogy Széchenyinek herolddá alázott képe, melyet e lap homlokán visel, lassanként æsthetikai jelvénynyé alakul át; nagy buzogányával nem azokat fogja többé ijeszteni, kik a szerkesztőt sehogy sem akarják Széchenyi tanítványának elismerni, hanem azokat, kik nem hódolnak ízlésének. De van-e a szerkesztőnek ízlése, adta-e jelét irodai tanulmányának, kritikai lelkiismeretességének bármily csekély részben csak mint szerkesztő is? Ezelőtt kilencz évvel megfeleltem a kérdésre, midőn az akkor általa szerkesztett Pesti Napló irodalmi eljárását birálat alá vettem, furcsábbnál furcsább dolgokat mutattam ki benne, különösen oly irodalmi elvtelenséget, melyhez hasonlót alig találunk journalistikánk történetében.1) S vajon ily szerkesztő, ily lap ellenében kell-e védenünk Shakespearet? Képes-e a Pesti Hirnök Shakespeareről írni vagy általában a drámai költészethez hozzá szólani? Hiszen csak ezelőtt néhány nappal is a dramaturgiában való járatlanságának oly jelét adta, mely még a mi irodalmunkban is hallatlan. -83- E számában az akadémia dráma biráló-választmányának tartott leczkét s a tragikumot úgy határozta meg, hogy az tulajdonkép nem egyéb, mint azon egymásból folyása a drámai cselekvényeknek, melyek által egyik esemény a másikat mintegy kényszerűleg követi. E tan szerint minden dráma tragédia, még a vígjáték is, mert ebben is meg kell lenni ez egymást követő események kényszerűségének; e szerint a történelem és élet minden oly eseményei, melyek egymással szoros kapcsolatban állanak, már tragikum; e szerint, ha a Hirnök szerkesztője elveszti kalapját, aztán bemegy a boltba s mást vásáról, az is tragikum, mert e két esemény közt kényszerű kapcsolat van. Ily fogalma van a Hirnök-nek a tragikumról. Ily lap meri Shakespeare egyik ritka becsű művét silánynak nevezni! Minő fogalma lehet a Hirnök-nek Shakespeareről, mutatja az hogy a midőn dicsérni akarja is, olyanokat mond, melyek lélektani képtelenségek. Romeo és Júlia hő képzeletű írója – mond a Hirnök – valóban nem ismeré az érzelmeket; hidegen, anyagi gondok közt folyt le élete, mindazon indulatok és gerjedelmek nélkűl, melyek a nagy költők műveit sugallták.» Ilyeneket mondanak 1864-ben a magyar irodalomban Shakespeareről és ily írók merik birálni Shakespearet! Valóban kedvem volna a Pesti Hirnök Shakespeare -84- czikkei bonczolásával tölteni meg e hasábokat, hogy megtoroljam Shakespeare szelleme ily megcsufolását. De egyéb dolgom van. A Szentivánéji álom-ról kell írnom s már kifogyok a térből, bár hozzá se kezdtem. -85-

A Szentivánéji álom-ról írni mindenesetre nehéz föladat. Alig van műve Shakespearenek, mely annyira megpróbálja a kritikust, nem mintha ez volna a legremekebb vagy épen a legnehezebben felfogható. Oh nem, de e művet tulajdonkép érzeni, élvezni kell s egészen átadni magunkat annak az önkénytelen és naiv felindulásnak, a minőt csak egy bohó, de kedves álomkép, egy rég elhangzott, de folyvást visszhangó népmese emléke költ föl lelkünkben.

A kritikai eszmélet ily műnél sokfélekép árthat. Nem az élet tragikum- vagy komikumával van dolgunk, melyek a már tárgyul vett positiv viszonyoknál fogva is igénybe veszik értelmünk egész komolyságát, a bánat, a derültség felindulásai közt is. A könnyű, vidám, naiv képzelet űz itt játékot velünk; leigázza értelmünket, elvarázsolja kedélyünket, mint a népmesék bizonyos fajában. Ki fog a phantasia és kedély némi naivitása nélkül gyönyörködni a -86- népmesékben, ki fogja csak magyarázatból, érteni és érzeni szépségöket? Ide nem elég az értelem, bármily mívelt legyen, nem elég az érzés, bármily nemes szívből áradjon, sőt oly phantasia sem, melynek csak a nagyszerű és fönséges iránt van érzéke. Ide bizonyos primitiv fogékonyság szükséges, vagy sokoldaluan kimívelt ízlés. A ki érzi a népmesék szépségeit, nem igen van szüksége magyarázóra, például a népnek; a ki nem érzi, az a legjobb magyarázót sem fogja megérteni. Így van a dolog a Szentivánéji álom-mal is. Ha bonczolni kezdi az ember e szeszélyes, játszi s mégis minden követelés nélkül mély értelmű álomképet, e mintegy oda lehelt tündéri látomást: úgy jár, mint a gyermek a pillangóval, letörölte minden fényporát s csak roncsolt szárnyakat szorít kezébe.

De minthogy szerencsétlenségem kritikát írni, megpróbálom a mit tehetek. Bizonyára most lesz legkevésbbé az én hibám, ha nem tudom kellő világításba helyezni ezt az anynyira sajátságos és ritka becsű művet. Tulajdonítsa ezt az olvasó Shakespeare csodálatos geniusának, mely annyiszor daczolt már a legkitünőbb kritikusok éleselműségével is, és e művében a vásott Puckként épen gunyt űzött bölcseségökből.

E műről is, mint Shakespeare mindenik művéről, sok mindent írtak már össze a Shakespeare-magyarázók, -87- de nekem úgy tetszik, hogy bár sok szépségét kiemelték, az egész alapeszméjét és compositióját illetőleg egy pár lényeges dolgot mellőztek. Nem ismerem ugyan a Shakespeare-magyarázók mindnyáját, sőt negyedét sem, de néhányat, sőt egy párt a hiresebbek közül, megforgattam. Nem támaszkodhatom hát egészen reájok, bár inkább szeretném csak az ő fejtegetéseiket összeállítani s még részben sem tolni elő az enyémet. Egy pár pontban mindenesetre el kell tőlök térnem.

Úgy hiszem, az alkalom, melyre Shakespeare írta e szinművét és a népmese, mely részben alapeszméűl szolgált, nagyobb szerepet játszik az egész mű æsthetikai becse megitélésében, mint egyelőre látszik. Lássuk először, hogy az elsőre nézve mit mondanak Shakespeare életírói és magyarázói.

Némelyek szerint Shakespeare e művet 1594-ben írta, mert ekkor volt oly időjárás, a minőre a második felvonás első szinjében czéloz: hideg, esős nyár, terméketlen év; mások szerint 1598-ban, még pedig barátja Southampton lord tiszteletére, a ki ez évben kelt össze Miss Vernonnal. Sokan az 1597-ik évet vitatják benső okokra támaszkodva, mert e művében tehetségének oly fejlődését találják, mely költői pályájának csak második korszaka végére vagy a harmadik elejére eshetik s így 1591 – 1597-ik évekre. Annyi bizonyos, hogy e mű -88- 1598-ban már ismeretes volt, 1600-ban már nyomtatásban is megjelent. Az is kétségtelen, hogy alkalmi szinmű volt, melyet a költő, valamelyik nagyúri pártfogója vagy barátja lakodalmi ünnepélyére írt. Minket ez utóbbi körülmény érdekel, az elsőt csak azért említettem, hogy megczáfoljam a Pesti Hirnök-öt mely e művet Shakespeare első gyarló kisérletének hirdeti. Tehát Shakespearenek alkalmi művet kellett irni, egy főúri ünnepély fényét emelni, vidám és szellemes lakodalmi népet mulattatni. Ez igen divatos volt akkor Angolországban, főúri körökben nem eshetett ily ünnepély drámai előadás nélkül, sőt a mesteremberek is játszottak a magok és mások mulatságára. A drámának egy egész új faja alakult ki, melynek épen úgy nem volt határozott formája, mint az akkor szintén divatos ugy nevezett históriáknak.

E körülmény is mutatja, hogy Shakespeare kora mennyire kedvezett a drámai költészet fejlődésének. Népnek és aristocratiának kedvencz mulatsága volt a dráma, nem unalomból, divatból, hanem benső szükségből. Valóban ez a nép és aristocratia megérdemelte a nagy drámaírót; még a telivér democrata is elismerheti, hogy Shakespeare a mai fogalmak szerint sem alázta meg magát, midőn geniusa fényével tisztelte meg valamelyik derék angol lord lakodalmát. Már csak azért is örvendenünk -89- kell, hogy nem vetette meg az alkalmi szinmű nemét, mert oly költőivé alkotta, a minő se előtte, se utána nem volt.

Shakespeare mint alkalmi költő is Shakespeare maradt; itt is követte és fölülmulta kortársait; átvette mások kezéből a rosszul vagy csak félig-meddig megírt művet, s jobbá alkotta; megrabolt mindent, a mire szüksége volt s egy új egészbe olvasztotta át. Ha most élne, bizonyosan epigonnak vagy plagiatornak neveznék mindazok, a kik azt hiszik, hogy a lángelmét nagy részt nem kora szüli, hanem megfordítva egészen ő szüli a kort, s az eredetiség nem a más vállain emelkedés, hanem fegyveres Minerva kiugrása Jupiter fejéből.

Shakespeare oly kevéssé találta föl az ily ünnepélyes alkalmakra írt szinműveket, mint akár a tragédiát. Készen találta e műfajt is, mint a többit, sőt itt is ugyanazon elemekből dolgozott, mint elődjei. Ily alkalmi szinmű természetesen nem lehetett se tragédia, se vigjáték, se szoros értelemben vett dráma. Kivált lakodalmi ünnepélyen ki fogja élvezni a tragédia megrázó jeleneteit, sőt ki fog igazán gyönyörködni oly komikumban is, mely mélyen az életbe vág s talán épen a házasélet köréből van véve? A bohozat az, a mi ilyenkor leginkább tetszhetik, s valóban a népies clown, az angol humor ez ősi képviselője nélkül nem is eshetett meg ily mulatság. De puszta bohózatot -90- máskor is lát a közönség. Egy alkalmi műnek kapcsolatban kell lenni az alkalommal, melyet épen ünnepel. Ily körülmények között természetes, hogy allegoriai és jelképes elemeket kellett használni a költőnek, melyeknek leple fedezze és kiemelje az ünnepelt személyeket; jól ismert viszonyokra vonatkozó czélzatokkal és bókokkal átszőni művét, s mindenek fölött ügyelni, hogy az egész ne zavarja, sőt emelje az ünnepély hangulatát.

Íme, minő czélra s minő elemekből dolgoztak az ily alkalmi színművek költői Shakespeare idejében. Ő maga sem tett mást, csakhogy valamivel máskép. Ő sem írt ily alkalomra se tragédiát, se vígjátékot, sőt puszta bohózatot sem; ő is némi alkalomszerű allegoriához folyamodott, de az abstract tündéralakok vagy classikai reminiscentiák helyett, a népmesékhez fordult s itt is mint egész költői pályáján a népnemzeti elemnek adott magasabb emelkedést. Méltán mondja egy angol kritikus, Drake, hogy a Szentivánéji álom első oly műve Shakespearenek, melyben az idegen példányoknak már nem látszik nyoma s mely lángeszét már egész fejlődésében mutatja.

Az angol clown bohóságai természetesen az ő művéből sem maradhattak ki, de mélyebben olvadnak a mű organismusába, mint elődjeinél; valamint a czélzások és bókok is megszűnnek nála csak puszta diszítményül szolgálni. A -91- terméketlen évre való czélzás önként következik a Titania és Oberon közti viszályból. A bűvös virág története, midőn, a mint Oberon mondja Pucknak, tegzes Cupido biztos czélba vőn

Erzsébet királynőre vonatkozik, a ki alkalmasint maga is jelen volt az előadáson. A költő bókot mond az általa annyira tisztelt királynőnek, mert ellentállott Leicester csábításainak, de e bók nem az udvaroncz hizelgése, hanem az önérző hazafi hódolata, a ki örvend, hogy királynője nem áldozta föl Angolország jóllétét a szerelem szeszélyeinek.

szintén czélzás rejlik. A nyiltól megsebzett virág alatt Essex Letice grófnét kell érteni, -92- kivel Leicester titkos viszonyban élt s kinek ez idő alatt Irlandban mulató férje meggyilkoltatott.

Mindkét czélzás szoros kapcsolatban van a művel, mely a minden erkölcsi tartalmat nélkülöző szerelmi szenvedély tévelygéseit tárgyazza, s melyben e varázst épen a bűvös virág csöpjei idézik elő.

Az ünnepelt személyek is be vannak foglalva a műbe. Theseus és Hippolyta nem mások, mint a vőlegény és menyasszony, kiknek tiszteletére írta Shakespeare szinművét. Néhány vonással egy valódi angol gentlemant rajzol Theseusban; higgadt, eszes és vitéz férfiút, jó vadászt, nemes szívű s valódi műértőt, de Shakespeare nem hideg allegoriával akart kedveskedni pártfogójának és barátjának; Theseus, Hippolyta s kiséretök csak fényes rámája az egésznek, maga a lakodalmi ünnepély, a lakodalmas vendégcsoport, mely elébe a phantasia bűvös tükrét tartja a költő. S e napon mi inkább ilhetett inkább e tükörbe, mint ez álomképek csoportozata, az az ábránd és való, a szeszély és érzelem, a bohóság és bölcsesség e kedves játéka, melyen valami kimondhatatlan derültség ömlik el? A költő egy pár népmese töredékből czéljának megfelelő egészet alkotott és oly alapeszmével, mely épen illett az alkalomhoz, de egyuttal, mint minden költői gondolat, örök időkre szól. -93-

Mi az alapeszme? A tőlem ismert Shakespeare-magyarázók érzik, érintik, sőt félig-meddig ki is fejtik s még se mondják meg világosan. Gervinus, ki majd minden angol magyarázót felhasznált s ő maga a németek közt leghiresb magyarázó, szintén mellőz valami olyant, a mi nélkül az alapeszme magyarázata sem elég természetes, sem elég világos. Ő álomképnek tartja a művet, csodálkozik, hogy Coleridge, a ki szintén e véleményben van, e felfogással nem tudott behatolni a mű belsejébe, holott e mű nem csak külső szinezetére és alakjára nézve álom, hanem benső jelentőségében is. A szerelem szeszélye űz itt játékot. A vak szenvedély e csalódásai, az érzékiség szemfényvesztő játékai, az «égő agy» változékonysága és tévelygései, a szeszély és ábránd ez eszmélet nélküli fél-éber varázsa, e minden magasabb szellemi és erkölcsi központot nélkülöző cselekedetek, mind álomhoz hasonlítanak, mely szorongató bonyodalmakkal húzódik el előttünk, melyből nincs más szabadulás, mint az ébredés, az öntudat helyreállása. Minden oda mutat, hogy a költő nem czélzott egyebet, mint az érzéki szerelmet az álomélettel allegoriailag összehasonlítani.

Ez röviden összevonva Gervinus véleménye a mű alapeszméjéről; nagyrészt igaz, de csak így felfogva, hol marad a mű alkalomszerűsége, mi szükség Theseusra és Hippolytára s -94- általában miért választott Shakespeare ily alapeszmét épen egy oly művének, melyet egy boldog mátkapár lakodalmi ünnepélyére írt? Gervinus ugyan említi, hogy e mű lakodalmi ünnepélyre iratott, de nemcsak mint történelmi adatot, s az alapeszme kimagyarázásával semmiféle viszonyba nem hozza. A dolog pedig igen egyszerű és világos. Theseus jellemzése mindent megmagyaráz. Shakespeare benne egy higgadt férfiút rajzol, ki túl van a fölületes szerelem bohóságain s érett a valódi szerelemre, a házas életre. Nem ábrándozó, megvetéssel szól a képzelgő szerelemről, nem indítják meg a nagy hangú szerelmesek panaszai, de valóságos férfiúi hévvel szereti menyasszonyát, s épen úgy tudja élvezni az élet reális örömeit, mint a művészet báját. E férfiú az ünnepelt vőlegény képe, és Shakespeare mivel dicsőíthette volna jobban házasságát s általában a házasságot, mint azzal, hogy ellentétül egy tündér álomképben oda rajzolta a könnyelmü és éretlen, az ábrándozó és érzéki szerelem minden bohóságát?… Ki előtt kedvesebb és nevetségesebb az ifjukori illusiók emléke, mint a ki már tul van rajtok és boldog valóságra ébredt? S kell-e költőibb bók, szellemesebb üdvözlet, bölcsebb tréfa, melyet a költő pártfogójának és barátjának nyujt? Mennyire eltalálta Shakespeare alapeszméje megérzékítésének formáját -95- is. A mindennapi élet rajza akár komoly, akár komikai vagy épen bohózatos oldalról igen komoly vagy igen víg lett volna ez ünnepély derültségéhez és méltóságához képest, s még sem fejezte volna ki épen azt, a mit akart. Mindennek vegyülete kellett, a phantasia könnyű játéka, a szeszély, a kedvcsapongás költészetének bizonyos neme, melyben kár nélkül sokat lehet merni s mindent összeolvaszthatni. A népmeséhez folyamodott, melynek lényege épen a csodálatos és köznapi vegyülete, mely túlteszi magát a természet törvényein, de nem a szellemén, mely a naivitás burkában gyakran egyszerű, de mély bölcseséget rejt.

De magának az alapeszmének is ide kellett vezetni őt. Az ifjukori ábránd, érzékiség, melynek ingere és szeszélye, makacssága és változékonysága, bohósága és tévedései a legnemesebb szívet is megejtik, nem hasonlítanak-e a mesebeli varázshoz? S míg rabjai vagyunk, életünk nem álmodozás-e, melyben csak beteg képzelődésünk és hő vágyaink vezérelnek s ha szükség, daczolunk minden physikai és erkölcsi lehetetlenséggel? Mindennek költői feltüntetésére mi alkalmasabb, mint az elfek, az éj e mystikus álomtündérei, kik könnyelmű szerelem tündérei is? S a bonyodalmak előidézésére kell-e jobb alak, mint Puck (Robin Goodfellow), az angol népmesék -96- e bohócza, ki az északi parasztot és vadászt annyiszor megtréfálta; e kissé napégette arczu parasztos, tündér, ki részint kujonságból, részint ügyetlenségből annyi furcsa bajt idéz elő, s kinek szájába Shakespeare e szavakat adja:

Ime, az alkalomszerűség és népmeséi alap legjobban megmagyaráz mindent, magát a czimet is, a Szentivánéjet, mint a melyen a szellemek leginkább szoktak játékot űzni a halandókkal. Ebből kiindulva minden rész egy organikus egésznek fog feltűnni s nincs szükségünk erőltett magyarázatra, melyhez nem egy német æsthetikus kénytelen folyamodni.

Így egy a cselekvényre vetett futó pillanat is mindent megértet velünk. A mű egész -97- drámai összeütközéssel kezdődik s híre-hamva sincs a tündéreknek, de a négy szerelmes kedélyén már nyilatkozik a bohó ábránd, a lángoló, de felületes szerelem egész varázsa, melyet aztán Oberon bűvcsepjei annál természetesebben valódi örjöngéssé változtatnak. Hermia összetűz atyjával Lysander miatt, kibe halálosan szerelmes, könnyelműen széttépi a szülői köteléket s kész elszökni vele. Demetriust üldözi, ostromolja szerelmével. Íme a szerelmi ábránd, mely nem ismer physikai és erkölcsi lehetetlenséget, íme az érzéki erős mámor, mely nem tisztel semmi szentet s benső ürességét hiányzatos phrásisokkal takarja.

A tündérudvarban is hasonló felfordultság uralkodik. Oberon és Titania, e két könnyelmű házaspár, viszálykodásban élnek egymással. A szenvedély és könnyelműség e mindinkább emelkedő mámorában oly természetes az az örjöngés, melyet a bűvös virág cseppjei később előidéznek. Lysander odahagyja Hermiát és Helénába lesz szerelmes; Demetrius hasonlókép. Hermia most arra a sorsra jut, a melyben az előbb Helénát kigunyolta. A két szerelmes ifjú párbajt akar vívni. Egy emberélet legkevesebb, a mit szerelmi szenvedélyünknek áldozhatunk. A földi szenvedélyek bohósága lépést tart a tündérekével. Titánia, a szép finom és ragyogó királyné egy szamárfejűvé bűvölt mesteremberbe szeret bele. -98- A bűvölet a legfurcsább bonyodalmakra ad alkalmat, míg végre tünik a varázs, a mámor, az álom s mindnyájan megenyhülve, kiszenvedve szép valóságra ébrednek. A két ifjú pár kiocsúdva elvakult szenvedélyből, mint menyasszony és vőlegény Theseus lakodalmi ünnepélyéhez csatlakozik; Oberon és Titánia is kibékülnek s megáldják a hármas házasságot. Mindez a legerősebb kapcsolatban van az alapeszmével; még az is mi, csak groteszk tréfaként látszik közbe szőve; a mesteremberek szinelőadása.

Pyramus és Thisbe története, a mint ezt a jó mesteremberek kidolgozzák és előadják, nemcsak a Shakespeare idejebeli műkedvelők és rossz szinészek kiparodiázása, de egyszersmind azon nagy és üres szenvedélyé is, mely az egész mű tárgyát teszi, s melyben már Pyramus személyesítője mint szamár szerepelt is.

Való, hogy a negyedik felvonásban már be van fejezve a cselekvény, s az utolsó felvonás, melynek e parodia szinhelye, szorosan vett drámai szempontból hibás. Bizonyára Shakespeare, a drámai művészet e nagy mestere, ki a kritikának törvényt szabott, jobban érezte ezt bármely kritikusnál. De minthogy alkalmi művet írt s az ünnepély hősét nem léptethette föl drámailag, lehetetlen volt drámailag leléptetnie is. Foglalványnak használta s e fényes foglalványt be kellett fejezni. S mivel fejezhette -99- volna be méltóbban, mintha lakodalmi ünnepélyén láttatja egész méltóságában; e költött lakodalmi ünnepélyt mintegy összeolvasztja a valódival, saját maga művét a mesteremberekéivel, s a mű alapeszméjének néhány pillanatnyi groteszk föltüntetése után a tündérek áldásával és saját szerény engedelem kérésével bocsátja el a közönséget. E szempontból minden dicséretet érdemel a befejezés. Különben is a mesteremberek előadására már rég kiváncsiak vagyunk, s ha magában a műben be is van már fejezve a drámai élet, az övékben most kezdődik és Shakespeare elég ügyes arra, hogy e drámaitlan és mégis drámai fogással lekösse figyelmünket.

Sokat akartam írni e műről s alig tettem többet, mint azt, hogy talán némi kulcsot nyujtottam alapeszméje és compositiója helyes fölfogásához. Még mennyi mindenről kellene írni, ha ugyan képes volnék száraz bonczolással e mű szépségeit éreztetni; ha ugyan a közönség örömmel olvasná a hosszabb kritikai dolgozatokat.

De Shakespeare mindig megérdemli a kivételt. Közelebbről hát bátor leszek visszatérni e műre s az előadást birálva elmondani egyet-mást mit most tér hiány miatt is el kellett hagynom. Örömest elszenvedem Shakespeare-ért, és emlékünnepén azt a szemrehányást, hogy a magyar kritikusok között én gyönyörködöm -100- leglelkesültebben Shakespeare ez úgynevezett sületlenségében. Van egy-két oly magyar kritikus, ki Molièret letette trónjából, most néhány másik Shakespeare-rel birkózik; hadd legyen olyan is, ki védni meri e nagy szellemeket. Ma holnap oda jutunk, hogy még ehhez is egy kis bátorság kell. -101-

Ma ötödikszer került színre e mű; e körülmény alkalmat szolgáltat nekem arra, hogy beváltsam igéretemet s még egy czikket írjak róla. Miért is ne? Ha divatlapjaink két-három czikket írnak a budai színház Genovevá-járól s lelkesülésökben nem tudják hová legyenek, talán nekem is szabad még egyszer visszatérnem a Nemzeti Szinház Szentivánéji álmá-ra. Igaz, amazt Jaime és Treffreu írták, emezt pedig csak Shakespeare, egy elavult költő; amahhoz a híres Offenbach írta a zenét, ehhez pedig csak Mendelssohn; de a Koszorú nem levén divatlap, nem köteles mindennemű divat szószólója lenni, sőt elavult dolgokat is kedvelhet minden önmegtagadás nélkül.

A Szentivánéji álom alkalmi mű, de kérdés: vajon az alkalmi mű alkot-e külön nemet a drámai költészetben s mennyiben jogosan? Hogy gyakorlatilag alkot, nem lehet tagadni. -102-

Egész napjainkig fentartotta magát, s nagy költők is dolgoztak e nemben, például Goethe, sőt a mi irodalmunkban sem hiányoznak ily alkalmi drámák. Hogy többet ne említsek, ott van Vörösmartytól Árpád ébredése. Azonban az ily alkalmi művek, mint drámák, csekély becsűek, sehogy sem tudnak valódi drámává lenni, mint az alkalmi dal, óda, vagy elegia valódi dallá, ódává, elegiává. Rendesen nem egyebek dialogizált allegoriáknál, néha énekkel vegyítve. Sokszor van bennök költői alapeszme, de nincs drámai élet, ezért a drámai költészetnek inkább csak kinövései, melyeket az alkalomszerüség ment s az általában vett költőiség, később is olvasásra méltók, de mint drámáknak a szinpadhoz tulajdonkép nincs többé joguk. Épen az bámulatos Shakespeareben, hogy e sikamlós téren is valódi drámát tudott írni, oly drámát, melynek, mint ilyennek, alig van versenytársa: szóval az alkalmiságot szoros kapcsolatba hozta a drámai költészet belső igényeivel is. De minő drámát írt: tragédiát, szoros értelemben vett drámát, vígjátékot vagy bohózatot-e? Tulajdonkép egyiket sem. Leginkább bohózatos vígjátékot vagy jobban mondva a bohózat egy magasb faját tartalomban és formában egyaránt. Tudom, hogy a bohózat rossz hangzású szó irodalmunkban; emlékszem, hogy ezelőtt egy pár hónappal két politikai nagy lap, melyek semmiben -103- sem értenek egyet, abban szépen megegyeztek, hogy a bohózat annyi, mint puszta semmiskedés s rendesen oly iró munkája, a ki képtelen jó vígjátékot írni, vagy a vasárnapi közönség ízléséhez aljasul. Íróink, kritikusaink, közönségünk jó része souverain megvetéssel tekint a szegény bohózatra, s ha néha mulat is rajta, mintegy szégyenli bevallani.

Honnan vettük e nézeteket, e szokást, e kedélyhangulatot? Aesthetikai míveltségünk hiányossága-e vagy a magyar természet sajátsága? Ez utóbbit nem merném állítani. Népünk igen jól mulat a maga bohózatos meséin. Úgy hiszem, másutt rejlik az ok. Sokáig a bécsi nagyrészt ízlés- és erkölcstelen lokal-bohózatok járma alatt nyögtünk s miattok megutáltuk a bohózatnakm ég a fogalmát is.

Újabban a budai szinház a franczia bohózatok selejtesebbjeivel vendégli a magyart; a táncz, zene és látvány mulattatják ugyan a közönséget, de magoknak e műveknek csekély értéke nem igen hozhatja jobb hírbe a bohózatot. Talán maga az elnevezés is rossz, s az egyoldalú fölfogás könnyen hajlandó az úgynevezett bohóságot csak bohóságnak tartani, melyhez az æsthetikának nincs köze. A jobb bohózat nálunk már vígjáték számában megy; például Molière Botcsinálta doctor-át nem meri bohózatnak nevezni, talán már csak azért sem, mert a Théâtre Francais-ben -104- adják, s ezt bizonynyal nem tennék, ha valósággal csak pusztán bohózat volna. Szóval közönségünk nem becsüli a bohózatot s a kritika általában véve elősegíti a fogalomzavart. Ez még ugyan magában nem oly nagy baj, sokkal nagyobb az, hogy nem volt s nincs költőnk, a ki kivívja a bohózat becsületét. Költészetünk a fajok tekintetében nagyon szűk körben mozog; majd mindenik költő ugyanegy úton jár, pedig a kezdeményezés és bátorság nemcsak a genie kiváltsága, hanem a talentumoké is.

Bárki bármit mondjon, a bohózat épen oly jogos nem, mint a vígjáték; s ha alsóbb komikumnak nevezik, ez nem azt teszi, mintha sokkal csekélyebb becsű volna a fensőbbnél, hanem inkább csak azt, hogy alsóbb körben mozog, kevésbbé korlátolt, erősebb vagy ha úgy tetszik durvább hatásra törekszik: mosoly helyett hahotára. Megengedem, hogy a mosoly tiszteségesebb a hahotánál, kivált szalonban, de azért a hahota kunyhóban, palotában mindíg drága kincse marad az embereknek. A bohózat tulajdonkép nem egyéb, mint a komikai jellemek és helyzetek túlzása; épen úgy meg kell lenni benne a komikai összeütközésnek, drámai életnek és költői igazságnak, mint a vígjátékban, csakhogy máskép. A bohózat nem a jellemrajz pontosságával hat, hanem a jellemző vonások éles kiemelésével, túlzásával, -105- épen mint a torzkép. Kit nem hat meg egy jó torzkép komikuma, ki fogja tőle megtagadni a művészi igazságot, pedig egyetlen vonása sem hű a természethez? A hűséget és valóságot épen a pontatlanság, a túlzás fejezi ki, csakhogy a túlzásnak is van túlzása, a pontatlanságnak is pontatlansága, s épen abban rejlik a művészet titka, eltalálni az illő határt és mértéket.

A bohózat a cselekvényben is sokkal szabadabb, túlzóbb a vígjátéknál. A jellemrajz és viszonyok túlzásából önként következik a helyzetek és bonyodalom túlzása is, de természetesen soha sem a költői igazság rovására, mely nem mindíg egy a valószínűséggel. Ha az alapeszme és cselekvény az emberi szív és viszonyok komikumán alapul: akkor a túlzás úgynevezett valószínűtlensége a cselekvény folyamában sem igen jöhet kérdésbe. Ha a költő valóban tud hatni reánk, magával ragad s csakhamar otthon érezzük magunkat a tévedések, hibák és bohóságok ez eltorzult világában is, mely külsőleg kevéssé hasonlít az élethez, de bensőleg mégis egészen az.

A bohózat e sajátságából foly az is, hogy a drámai költészet egyetlen faja sem kedveli annyira a phantastikust, mint épen ez. A népmesék tündérei örömest mulatnak az emberi hibák és gyöngeségek legbohóbb képviselőivel. -106- Nem műköltő találta föl az erősebb komikum és tündérvilág e vegyítését. Ott van minden nemzet népköltészetében. A műköltők csak átvették és fölhasznalták.

Érdekes, hogy a műköltészet hogyan osztozott meg mindazon, mi a népköltészetben csodás. A népmondákban nyilatkozó csodás az eposznak lett elválhatlan társa, mint a végzetszerűség fönséges kifejezője; a népmesei csodás legörömestebb a bohózattal és szatirával párosodik; a tragédia is megtartott valamit, a subjectiv csodást, a népballadák léleklátását, melyet Shakespeare oly megrendítőn használt föl Macbeth-ben, Hamlet-ben.

De csodálatoskép épen a csodás elem az, a mit leginkább hibáztat nehány magyar kritikus a Szentivánéji álom-ban, s úgy látszik, általában pálczát akar törni minden oly költői mű felett, melyben a csodás szerepel, legyen az eposz, satira, népmese vagy ballada. Előszőr a Pesti-Hirnök mondotta ki e nagy igazságot, nem sokára akadt két társa is: egy tudományos s egy divatlap. Shakespeare művében kidobta lába alól a valóságot, mely nélkül nincs költészet – monda amaz. «Ez a mű képtelenség, melyet, ha ma írna valaki, csúful megbuknék» – tódítá a másik. Íme minő kritikákat kell olvasnunk, minő æesthetikai leczkéket hallgatnunk. Nem hiszem, hogy meggondoltátok volna, a mit mondotok. Együgyű bölcsei a magyar kritikának, -107- tudjátok-e, hogy a Szentivánéji álom elleni ingerültségtökben a költészet fele birodalmát tagadjátok meg, a régi és újkor legkitünőbb művei felett törtök pálczát? Égessétek meg Homert, Virgilt, Dantét, Miltont, Goethét; vigyétek borstakarónak Swift satiráit: szakítsátok ki Shakespeareből mindazt, hol szellem vagy tündér jelen meg; törjétek össze a népköltészet legdrágább kincseit; tépjétek le a legnagyobb képírók műveit s bámuljátok a photograph arcz- és genreképeket, a realis ízlés e remekeit. Nektek nem a költői, a művészeti valóság kell, hanem a materialis, melyet kézzel lehet tapintani; nektek minden képtelenség, a mit együgyű józanságtokban fel nem foghattok. Ti itélni akartok a legnagyobb költők műveiről s még az æsthetika ábéczéjét sem értitek, mert íme összezavarjátok a művészet valóságát a mindennapi élet valóságával. Nincs itt helye a csodásról bővebben értekeznem. Legyen elég megemlítenem annyit, hogy a csodás túl teszi ugyan magát a természet törvényein, de nem a szellemén, ellenkezik ugyan a valószínüséggel, de nem az illusióval, a művészetben pedig ez a fődolog. S mi teremti itt az illusiót? Három oly elem, melyet, ha a költő sikerrel olvaszt össze, nem tévesztheti hatását.

Előszőr a jelképesség, mely az erkölcsi világrend eszméit igyekszik feltüntetni; másodszor -108- az emberi szív és szenvedélyek rajza, mert a jó és rossz szellemek, tündérek nem egyebek, mint az emberi tulajdonok legmagasabb kifejezései; harmadszor a naiv hit, vagy ha ez hiányzik, a hagyományok és gyermekkori emlékek varázsa, mely csak oly ember phantasiájára nem hat, a ki egyoldalú ízlés rabja, s mintegy mesterséggel ölt ki magából minden ilynemű fogékonyságot. Mindebből önként következik, hogy eszmei valóság, lélektani igaz nélkül a csodás nem költői, s a legnagyobb költők is mindíg oly csodást használtak föl s alakítottak át szükségök szerint, melyet a hagyományokban találtak. E három elemben a valónak annyi alapja van, a mennyi az elégnél is több a művészeti való előállítására, ha a költő, valódi költő. Ki ezt nem érti, vagy legalább nem érzi, az általában bajosan értheti a művészet lényegét, s a művészeti valót, a költői igazat, a csodás nélküli művekben is nagyon anyagiasan fogja föl.

Shakespeare a csodás használatában is felülmul minden drámaírót. Másnemű csodást használ tragédiáiban, mint vígjátékaiban. Tragédiáiban a csodás sohasem hat külsőkép magára a cselekvényre, se akadályozón, se elősegítően; nagyobbára subjectiv csodás, a küzdő hős lélekállapotjának kifejezése, még pedig annyiban drámai módon, a mennyiben visszahatván a kedélyre mintegy motivumul szolgál. Macbeth -109- boszorkányaiban a belső megkisértés van megtestesítve: Macbeth dæmoni álmodozása. A boszorkányok viharban jelennek meg, légben tűnnek el, mintegy jelképezve a lélek felindulását, s a nagyravágyó képzelődés rémes árnyait. Mi természetesebb, mint hogy az, a ki a legféktelenebb nagyravágyással a bűn magvát hordja keblében, a szél zúgásában, a vízesés morajában is a nagyravágyás és bűn suttogását hallja s épen akkor, midőn saját érdemei és a szerencse kedvezése már oly magasra emelték, a hol könnyen megszédülhetni? Ily lélekállapotban lép fel Macbeth a tragédia expositiójában. Hamlet-ben a lélek megjelenése nem egyéb, mint magának a természetlen és iszonyú bűnnek sejtelme, mely a királyi udvarban minden becsületes ember kedélyét kínozza, leginkább pedig Hamletet, kiben ez mély meggyőződéssé érik s boszúra ingerli. S valóban a lélek csak vele áll szóba, ki leginkább hiszi a bűnt. Azonban Shakespeare e csodást nem csak jelképesen, s hősei kedélyállapotának költői kifejezésére használja, hanem egyszersmind úgy használja, hogy lehetlen képzelődésünkre nem hatnia. Hamlet atyjának lelke az éjfél óráiban, elhagyott helyen jelen meg s akkor, midőn az iszonyú bűn sejtelme Hamletből a közönségre is elragadt. Macbeth viharos időben, egy magános pusztán találkozik boszorkányokkal. Mindkét műben -110- a szellemek nem annyira magokban hatnak, mint inkább a tragédia hősei lélekállapota s a hely és körülmények által, a hol és melyek közt megjelennek. Sehol sem gátolják vagy segítik elő a cselekvény külső folyamát, mint az eposzban, de igen bensőkép, a mennyiben Hamletben a sejtelem hitté érlelődik, Macbeth-ben pedig a dicsvágy és bűn csirázni kezd.

Szóval Shakespeare tragédiáiban a csodás a szereplő egyének subjectiv körében marad s belküzdelmeiket fejezi ki.

Máskép van vígjátékaiban. Itt a szellemek nem a sejtelem és bűn rémes árnyai, kiket csak az illető lát, s kik mindjárt eltűnnek, mihelyt a felindulás, a szenvedély mámora csillapul. Itt egészen önállóan szerepelnek s befolynak a cselekvény külső folyamára is, sőt magok intézik, mint a gondviselés eszközei, a véletlen képviselői. Épen a vigjátékba illenek, hol az események véletlensége nagyobb szerepet játszik, mint a tragédiában, de leginkább a bohózatba, hol a jellemek és bonyodalmak művészi túlzása a fődolog, s hol némely esetben a komikai túlzást csodák nélkül nem is lehetne eléggé költőileg megérzékíteni Természetesen itt csak derült, vidor, néha könnyelmű szellemekkel van bajunk, kik mulatnak az emberi gyarlóságokon, megtréfálják a bohókat, de az okos, jó és derék emberek felett tulajdonkép nincs hatalmok. E jellemző -111- vonás, melyet némely népmesében is feltalálhatni, adja meg tulajdonkép a bohózatbeli csodás jelképességét.

Minél szeszélyesebb, bohóbb az ember, annál inkább elveszti maga felett az erkölcsi uralmat s válik a véletlen játékszerévé; lassanként ösztönei, vágyai szeszélyei, képzelődései rabjává lesz s minden megtörténhetik rajta.

Vágyaink, rögeszméink és képzelődésünk e csodássága, képtelensége összhangzik az események csodásságával és képtelenségével, s a csodásság és képtelenség az emberi gyarlóságok és bohóságok való képévé alakul. Így fogta föl Shakespeare a komikai csodást a Szentivánéji álom-ban. Íme Theseus, Hippolyta, Egeus, nem jutnak a tündérek hatalma alá, míg a képzelődő szerelmesek egészen az alatt állanak, s itt is némi fokozat van, a heves férfiak inkább, mint a szelidebb nők. A mesteremberek között is egyedül Zuboly jár pórul, a legképzelgőbb és legbohóbb társai közt.

De a csodást e műben nem csak e jelképesség olvasztja a mű organismusába, hanem még egyéb is. A mű egy álomkép s a szereplő egyének mintegy álomból ébrednek föl, miután megszenvedtek és nevetségessé váltak. S kik e mű tündérei? Az elfek, az álom tündérei, kik hajnalban szétoszolnak. Az álom és szenvedély, az ébredés és kijózanulás, -112- egymásba játszanak s a hajnal elűzi az éj látomásait vagy ha úgy tetszik, a való a képzelődés képtelenségét. Mi könnyen szállhat képzelmünk a költő után! Kell-e teljesb és művészibb illusio?

E mellett mily költőileg és lélektanilag vannak rajzolva e tündérek. Mellőzöm a tündérdalokat, melyeket az angol kritikusok a hangzatosság és báj példányainak neveznek, csak a jellemrajzról szólok valamit. Shakespeare készen találta a mondákban és mesékben, sőt magában az irodalomban is az elfeket. Szokása szerint átvette és szüksége szerint átalakította őket. Letörölt róluk minden dæmonit és kisértetest s vidorabb, kevésbbé ártalmas viszonyba hozta az emberrel.

Shakespeare elfei kiválón az ábránd, szeszély és álom tündérei, kik a holdnál sebesebben kerülik meg a földgolyót, nem kedvelik a napvilágot, szeretik a homályt és holdfényt, de leginkább a félhomályt, az éber alvó álmadozás idejét; hatalmuk is csak ez időre szorítkozik. Íme e tündéri tulajdonoknak is meg van lélektani alapjok, de még inkább az embereiknek. Ők nem az ember jó vagy rossz tulajdonainak összpontosított kifejezései, mint más szellemek.

Tulajdonkép se jók, se rosszak, szorosan véve nincs erkölcsi világuk, mint némely nagyvilági gavallérnak vagy delnőnek, kik kellemesek, -113- elmések, szeretik a szépet, utálják a rútat, de életök csak táncz, mulatság, tréfa, bohóság. Titania és Oberon nem rossz szívűek, legfeljebb egy kis féltékenység és méreg bántja őket, hamar összevesznek, megtréfálják egymást, de egy vidám tánczban hamar is kibékülnek.

A mily légiesen könnyű alakjok, épen oly felületes kedélyviláguk. A emberek iránt nincs mélyebb részvétök, nevetnek rajtok és sajnálják őket, de nem erős rokonszenvből, sem rosszaságból.

Leginkább a phantastákhoz és bohókhoz vonzódnak, s tulajdonkép csak felettök van igazi hatalmuk. Varázsaik alapja az emberi kedélyben rejlik. Természetes, hogy Demetrius és Lysander oly könnyen hatalmokba esnek, s bizony nem csoda, hogy Zuboly a szamárfej külalakját is megkapja. A gondviselés eszközei, hogy megtréfálják és csúffá tegyék a bohót s ha lehet kijózanítsák. Puck valamivel durvább a többinél: ő a tündér-udvar bohócza, van benne valami dæmoni is, de ez alig több a vásottságnál.

E vázlatból is láthatni, mily bajosan játszhatni jól e szerepeket. A tündérek jellemzőbb vonásait fölfogni bizonyára nem nehéz, de megérzékíteni a kecs, kellem, naivitás phantastikus alakjában nagyon nehéz s kivált szinésznek, még a legjobbnak is, csaknem lehetlen. -114- Honnan vegye a gyermekies termetet, rendkívüli könnyedséget, kecset, vidorságot, melybe mégis bizonyos méltóságos és királyi vegyül? Oberont Egressy játszotta, Puckot Szerdahelyi, Titaniát Szigligeti Anna. Két legjobb szinészünk kezében volt a két főtündér; mégis nem csodálkozom, hogy játékuk nem sikerült, inkább azon csodálkozom, hogy ezen némely lap csodálkozik, az Ungarische Nachrichten pedig épen ebből itéli meg a Nemzeti Színház egész művészetét. Csodálatos, hogy az Ungarische Nachrichten német létére nem tudja: mennyire nem sikerült e mű a legelső német színpadokon is.

Tieck, midőn 1843-ban Dresdában új rendezéssel előadatta, rövid és szelíd kritikájában sem állhatta meg, hogy a Puck szerepét játszó szinésznőt keményen meg ne rója. Bécsben szintén rosszul adják. Gervinus nagy elégetlenséggel nyilatkozik a berlini előadásról s egyenesen kimondja, hogy a német szinészet mostani hanyatlásában legkevésbbé remélhetni e mű sikerét. Pedig ott nők játszották a két főtündért, nem pedig mint nálunk, szükségből férfiak, kiknek alkalmasint soha sem fog sikerülni. Shakespeare idejében inkább sikerülhettek e szerepek; korán a szinészetre képzett gyermekek adták s így ha tehetségök volt, sokkal hívebben tükrözhették vissza a szerep lényegét, mint akár a jobb szinésznők is. -115-

E körülményeket a legszigorúbb kritikának is számba kell venni. Részemről méltánylom mind Egressyt, mind Szerdahelyit azért, hogy elég önmegtagadások volt szükségből e szerepeket eljátszani.

Egressy mindent megtett, a mit megtehetett; kevésbbé Szerdahelyi, ki némely franczia vígjátékban is vidorabb és vásottabb tud lenni, mint a vidorság és vásottság e tündéri szerepében.

Sokkal jobban sikerült a négy szerelmes szerepe. Hermia (Prielle Kornélia), Helena (Lendvayné), Lysander (Lendvay), Demetrius (Paulai). Kár, hogy nem öntöttek szerepeikbe több hevet, szerelmi lázt egyéni jellemök árnyalatai szerint, kivált a bűvös csöppek után, midőn a szenvedély majdnem az őrjöngésig emelkedik, melyet aztán oly természetesen követ az elbágyadás. Az est koszorúja minden esetre a mesterembereket illeti, kivált Szigetit, ki Zuboly szerepét sok kedvvel, eredetiséggel s néhol igen sikerülten játszotta, de a túlzás nem keveset rontott, kivált az utolsó felvonásban.

Szigeti igen jó volt az első felvonásban, midőn minden szerepet el akar játszani, de midőn szamárfejet kap és Titánia nyájaskodik vele, kissé mérsékelni kellett volna magát. Már magában oly nevetséges a helyzet, hogy nincs szükség erősb szinezésre s Titania nyájaskodásának komikuma egészen elvész, ha -116- Zuboly fölébred álmából; azt is igen jól játszotta Szigeti, tulajdonkép ez fénypontja játékának, azonban a szini előadás igen túlzott volt. Értsük meg egymást. Nem arról van szó, hogy a bohózatos, túlzott jellemet nem kell túlozva adni, hanem arról, hogy a túlzást nem kell még túlozni is s főleg megtartani a túlzás komolyságát. Szigeti és Szathmáry (Dudás) úgy játszottak a fejedelem előtt, mintha tréfálnának, pedig akkor lettek volna igazán nevetségesek, midőn legtúlzottabb erőlködéseikben is látszott volna rajtok, hogy komolyan tetszeni akarnak.

E tekintetben legjobb volt Tóth (Vaczkor) és Sántha (Ösztövér) Azonban úgy látszik, hogy Szigeti különben derék játékának e hiányát sejteni is kezdi, legalább az ötödik előadáskor sokkal kevésbbé túlzott az utolsó felvonásban. -117-

Corradini, féllábú tánczos föllépte. – Dunanan apó és fia utazása. Víg operette 3 felvonásban Offenbachtól. Siraudin és Meineaux után fordította Tarnai Pál. Előadatott a Budai Népszinházban 1864 július 11-én.

A Nemzeti Szinház zárva lévén, megragadom az alkalmat, hogy a Budai Népszinházról is szólhassak valamit. Ezt eddig is örömest tettem volna, ha körülményeim engedik, mert elismerem a Budai Népszinház fontosságát, bár távolról sem tartozom azok közé, a kik erőnek erejével nemzeti ügygyé kívánják varázsolni. Csodálatos, hogy a nagyközönség józan belátását néha épen a journalisták rontják meg. Midőn a Budai Népszinház építése és megalapítása szóba jött, néhány lap oly hühót csapott, mintha egy nemzeti intézetről volna szó. Még csekélyebb ügynek is, mint a Népszinházé, megvan a maga fontossága a magyar társadalmi életben s a journalistika jól teszi, ha részvétet ébreszt iránta, de nemzeti nagy ügygyé emelni mindent, a mi a nemzetiséggel -118- többé-kevésbbé kapcsolatban van, éretlenség. Egy valóban nemzeti intézet virágzása vagy bukása mindíg a nemzeti becsület kérdésébe vágó ügy; s mi lenne az, ha egyesek, társulatok, községek, városok mindennemű vállalatai a nemzeti becsület paizsa alá helyeztetnének? Küzdjön mindenki a maga becsületére, használjon hazájának a hogy tud s vegye figyelembe, mit Vörösmarty Ősz bajnok-jában Toldi mondott egy pár meggondolatlan ifjú embernek, kik az ország czímerét koczkáztatták:

E fogalomzavar nem hogy tisztult volna, hanem még nevekedett. A journalisták egy része szembe állította a budai szinházat a nemzeti szinházzal s a versenytárs szerepére unszolta, sőt még ma is találkoznak némelyek, kik úgy mutatják fel a budai népszinházat, mint példányt, hova a nemzeti szinháznak törekedni kellene. Soha sem olvastuk, hogy találkozott volna franczia journalista, ki valamely Vaudeville szinházat a Théâtre Francais-val állított volna szemben, ha mindjárt helyes oka volt is az utóbbira neheztelni. De nálunk az ilyesmi nem ritkaság, csak bátorság -119- kell hozzá s ha valakinek ily gyönge ítélő tehetsége van, nem csoda, ha tovább megy, s az anyagilag s szellemileg annyira sülyedt városi német szinházat is untalan dicsőíti a nemzeti szinház rovására. De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, hogy Molnárnak csak annyi belátása volt, mint kritikusainak, elfogadta e nevetséges helyzetet s a drámai alsó nemek helyett, a mi nélkül a népszinháznak nincs értelme, a drámai felsőbb nemekben próbált szerencsét s úgy látszik, azzal kecsegtette magát, hogy egymaga oly nemzeti szinházat alapít, minő egy egész országnak sem sikerült. Azonban csakhamar belátta ez iránynak ha nem is nevetségességét, de anyagilag káros voltát. Fölhagyott a tragédiával, felsőbb vígjátékkal, s leszállott a drámai alsóbb nemekhez: az operettehez, népszinműhöz, bohózathoz, kisebb vígjátékhoz s látványos szinművekhez. Ez volt legörvendetesb fordulat a népszinház történetében, legalább öntudatára jutott hivatásának s oly tért foglalt el, melyen egyedül lehet jövője. Mi szükség is két nemzeti szinházra? Bár egyik tudna megfelelni feladatának. Oly számosak-e nálunk a drámai magasabb nemek költői és szinészei, hogy nem férnek meg egy házban? Oly nagy-e a közönség, hogy egy második főszinházra is szüksége van? Oly gazdag-e a közönség, hogy két szinházat dotálhasson? Vajon nem azt óhajtotta-e évek -120- óta minden józan kritikus, hogy lassanként szoruljanak le a nemzeti szinpadtól a drámai alsóbb nemek s mint főszinház egészen csak a főnemeknek szentelje erejét? S mi különös! Midőn egy Népszinház áll elő, Nemzeti Szinházzá akarjuk alakítani, s midőn némi balkísérlet után saját kerékvágásába zökken, fennen hibáztatjuk. Valóban a Népszinház emez örvendetes fordulata néhány journalistának tetszett legkevésbbé. Előbb sajnálták, hogy elejti az úgynevezett dráma ügyét, azután abban nyugodtak meg, hogy ez csak átmeneti állapot s ha a szinház megerősödik anyagilag. Újra áttér a jó útra s a Nemzeti Szinház versenytársa lesz. Mindamellett az állítólagos átmeneti korszak operettei, bohózatai annyira megnyerték tetszésöket, hogy közülök némelyek az Ördög pilulái-ért Bécsbe is felrándultak. A Népszinház szembe állítása a Nemzeti Szinházzal később sem szünt meg; törik-szakad; így is úgy is meg kellett lenni a párhuzamnak, nemcsak véleményekben, hanem tényekben is. Tavaly néhány író kérvényt vitt fel Bécsbe a Nemzeti Szinház választmánya és igazgatója ellen; az idén sem maradhatott el a bécsi út, néhány írónak fel kellett oda rándulni, hogy a Budai Népszinház igazgatójának mintegy diadalmenetét képezze. -121-

Azonban ez örvendetes fordulat bajt is idézett elő, még pedig két oly főbajt, melyeket az a képzelt és dicsőített verseny a Nemzeti Szinházzal még inkább kiemel. Egyik az, hogy a Népszinház semminemű lendületet nem adott a drámai alsóbb nemek eredeti irodalmának; másik az, hogy néha nagyon is könnyelműen lábbal tapod minden ízlést és erkölcsöt. Ez utóbbin sokkal könnyebb segíteni, mint az elsőn. Az a körülmény, hogy három év alatt a Népszinház eredeti népszinművei, bohózatai, kisebb vígjátékai közül egy sem tett némi figyelemre méltó hatást, igen rossz jelenség. Úgy látszik, a Népszinháznak még nem születtek költői, pedig nélkülök nem fejlődhetik nemzeti alapon, s üvegházi növény marad. A Népszinháznak tulajdonkép eredetibbnek a magyarabbnak kellene lenni a nemzetinél, mert a nép mindig állandóbb és sajátságosb ízlésű, mint a szorosabb értelemben vett nemzet, mely több oldalú míveltségénél fogva inkább ki van téve az ízlés hullámzatának. -122- E mellett egy Népszinház jórészt nemcsak a a hazai népélet, hanem a speciális fővárosi élet viszonyaiból szívja éltető nedvét. Közönsége kedveli a mindennapi élet komikumát, mely őt közelről érdekli; oly viszonyok költői feldolgozását, melyeket átélt, tapasztalt; egy jó tréfát, mely talán holnap vele is megtörténhetik, egy találó dalt, melyet eltanulva holnap műhelyében elmormolhasson. S mit találunk Népszinházunkban? A franczia operettek, vaudevillek és bluettek majdnem kizárólagos uralmát. Hol vannak a vidéki és fővárosi élet rajzai? Hol egyetlen eredeti komikai alak, mel a nép kedvenczévé válhatnék, mint a nép szellem hű kifejezése? Sehol. Mind ezt nem vádkép mondom. Tudom, hogy senkinek sem áll hatalmában költőket teremteni; az sem ismeretlen előttem, hogy drámaíróink megvetik a drámai alsóbb nemeket, még akkor is, ha több tehetségök van reá, mint a felsőbbekre; Pest vegyes lakossága nem csekély akadály egy önálló népszinház fejlődési folyamában; aztán elvégre a budai népszinház még fiatal intézet; mennyit küzdött Nemzeti Szinházunk is, míg néhány drámaíróra tett szert s az eredeti drámairodalomnak némi lendületet adhatott. Igaz, várnunk és rémélnünk kell, de egyszersmind szólanunk a dologról és folyvást szemünk előtt tartani a czélt, melyet elébb-utóbb elérni kellene. A kritikusnak épen -123- oly kötelessége részvétet ébreszteni a drámaírókban a drámai alsóbb nemek iránt, mint magának a népszinháznak inkább keresni és becsülni a drámaírókat, mint eddig tevé. Évenként legalább egy pár kísérletet minden esetre lehetne koczkáztatni. Ott áll összegyűjtve egy csoport népmesénk; miért ne lehetne valamelyikből oly látványos színművet szerkeszteni, mely æsthetikai becsre nézve felülmúlja az Ördög pilulái-t. A vidéki és pesti életnek egy pár oly jellemző sajátsága van, mely kivált alsóbb komikumra igen alkalmas, hozzá kell nyúlni, ha ma nem sikerül, sikerül holnap. Van egy pár régibb, nem épen értéktelen bohózatunk, például a Garaboncziás diák; ártana-e, ha valaki ujra átdolgozná? E mellett hány oly franczia vaudevillet, bluettet olvashatni, melyekből az alapeszmét s egy-két helyezetet átvéve egészen új, a magyar és pesti viszonyokhoz alkalmazott műveket lehetne írni. Hát a zeneszerzők mit vétettek? Aránylag sok magyar zeneszerzemény jelen meg évenként Rózsavölgyinél. Nem lehetne-e a jobbakat hol ide, hol oda beszőni? Népdalaink gyűjteménye nem válhatnék-e a Népszinház valódi kincsbányájává? S hogyan van az, hogy a magyar operette sehogy sem találja meg útját a népszinházhoz?

A mi a másik főbajt illeti, ezen segíteni magától a színháztól függ, s ideje is, hogy segítsen. -124- Nem a pietista, sem a szalonember szempontjából indulok ki, s jól tudom, hogy az alsóbb komikumnak æsthetikai kiváltságlevele van a nagyon is illedelmes és kényes ízlés követelései ellen. De jegyezzük meg jól, hogy a kiváltságlevél az æsthetikai érzésen alapszik s nincs semmi köze azon speculátióval, mely a nemtelen hajlamok hevületeinek hízeleg s pusztán csak az érzékiséget csiklandoztatja. Egy valódi komikai jelenetnek sokat megbocsáthatni, ha valamiben áthágja is az illedelmet, de a mi az æsthetikai gyönyörrel kapcsolatban sincs, annak épenséggel semmit. Íme példa rá Dunanan apó és fia utazása a népszínháznak e már régi darabja, de a melyet most először néztem meg figyelemmel. Maga a mű ellen nem szólok; elég kedves zenéje van; cselekvénye, kidolgozása több és mulattatóbb lehetne, de így is megjár. E mellett a szinészek épen nem játszottak rosszul, dicsérnem kell az élénk, sebes és összevágó előadást, mely a magyar szinészetben nem mindennapi jelenség. Igaz, hogy e darabot már szokszor adták s ennyi próba után akaratlanul is összevágó játszáshoz kell szokniok. De az reám nézve mindegy s nem csorbíthatja méltánylatomat. Azonban mirevaló a mű végén az a nyomoruságos cancantáncz? Tulajdonkép nem is tartozik a darabhoz; nem hiszem, hogy az eredetiben ezzel végződjék, alkalmasint -125- csak későbbi találmány. E tánczot Páris egyetlen szinházában sem járják, csak oly nem épen jó hírben álló mulatóhelyeken, minő a Mabille és Jardin d’Hiver, de itt is ott áll a tánczolók körül egy pár sergeant, kik rendreutasítják az illetlenkedőket. S nekünk ezt a szinházban kell látnunk s nálunk még találkoznak hirlapírók, kik védelmök alá veszik. Nincs kedvem erkölcsi prédikácziót tartani; azt hiszem, hogy a közönség inkább csak kiváncsiságból s egy kis vásoltságból lel benne gyönyört, de azonban, bizonyára csekély az erkölcsi érzék, kik erre neki alkalmat adnak és ajánlgatják. -126-

Corradini féllábú tánczos vendégszereplése szintén csak azt bizonyítja, hogy a Budai Népszinház néha épen oly keveset gondol erkölcsi mint æstethikai érzésünkkel. S mindezt ugyanegy este, kissé mégis sok. Részemről csak azért néztem végig Corradini tánczát, mert írnom kellett róla, de örömest oda hagytam volna a színházat, ha mindjárt kimenti díjat kellett volna is fizetni. Minő gondolat egy sánta, egy béna ember tánczától remélni æsthetikai gyönyört! Megteremtheti-e a mozdulatok plasticitását, könnyűségét, az öröm, jókedv, vágy és szenvedély kifejezésének azt a báját, melyet egy szép táncz elővarázsol? Teljes lehetetlen. Már megjelenésének le kell hangolnia a kedélyt s a nézők csak kiváncsiságot, csak sajnálkozást érezhetnek és egyebet semmit. Mi köze e kínzó curiosumnak az æsthetikával? E mellett minden érzőbb ember nem fog-e magában vádat érezni, hogy elég kegyetlen egy béna kínlódásain mulatni, mert ha még nem is kínlódik, képzeletünkre -127- azt a hatást teszi. Valami kellemetlen érzés lepi meg az embert, melytől menekülni kíván s még jó, ha csak ez, mert ha kíváncsisága gyönyört lel az ilynemű látványban, az annak a jele, hogy æsthetikai érzéke eltompult s lassanként egy ember kivégzését is az izgalom gyönyörével nézné végig. A féllábú tánczművészet e divata és kedvelése az ízlés némi hanyatlására mutat. Semmi sem árt inkább a művészetnek, mint az, midőn a durvulni kezdő ízlés æsthetikai gyönyör helyett oly izgalmakhoz szokik, melyek inkább idegeire hatnak, mint kedélyére. A görög szinészetet a gladiátorok játéka buktatta meg; a ki a római circus látványaiban gyönyört talált, többé nem indíthatnák meg Sophokles tragédiái. Vajon az összemarczangolt rabszolgák kínlódása nem hasonlít-e egy kissé egy szegény béna tánczához? Reám legalább ilynemű benyomást tett. Azért, úgy hiszem, fölmentenek olvasóim az alól, hogy Corradini tánczának részletesebb rajzát adjam. De én s velem együtt alkalmasint többen, nem menthetjük fel a budai szinházat az erkölcs és ízlés olynemű követelései alól, melyek valóban a szerényebbek közé tartoznak. -128-

Szinmű 4 felvonásban. Irták Dumanoir és Keraniou, ordította Radnotfáy Sámuel. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 augusztus 8-án.

E mű nem ma került először szinpadra, egy párszor már adták s a közönség elég jól fogadta. Én ma láttam először, unalom nélkül néztem végig, sőt jól mulattam; oly jól, mint akármely társaságban, hol tisztességes emberek mulatnak, élénken, helyenként szellemdúsan, beszélgetnek a napi eseményekről, s egy-egy találó reflexióval, egy-egy sikerült élczczel fűszerezik társalgásukat. Ki unatkoznék ilyenkor? Hanem az is igaz, hogy az ember minden erősb benyomás nélkül tér haza, s midőn másnap fölkel, csak arra emlékszik, hogy tegnap itt s itt volt, elég jól mulatott és egyébre semmire.

Valóban sok franczia újabb szinmű hatása ilynemű. Semminemű ügyesség, találékonyság, mesterkedés nem pótolhat bizonyos varázst, a költészet varázsát, mely még némely nagyon -129- hibás művekben is ellenállhatatlan hat lelkünkre.

A Hugo és Dumas-féle romanticismus szilaj, féktelen, de mégis költői s néha megrázó vagy legalább megdöbbentő teremtményeit, önmérséklő, csendes, szelíd, mondhatnám közönyös szinművek váltották föl a franczia szinpadon. Nem találkozunk többé nagy szenvedélylyel, vagy a nagy szenvedély affectatiójával; a phantasia nagy tévedései eltüntek, de magát a phantasiát is hiába keresed; nem panaszkodhatni többé a bonyolult, megriadt cselekvényen, mely szinpadi csínyekkel vadászsza a hatást, azonban a dráma nem akar már több lenni, mint egy hosszú beszély; regényi tárgyakat és motivumokat vesz föl s keveset gondol a dráma formájával. A történelem nagy tényei, alakjai többé senkit sem lelkesítenek, a dráma muzsája csak a jelenben él, utczai pletykákkal táplálkozik, mint egy grisette, vagy nagy szalonfecsegésbe merül, mint egy unatkozó úrhölgy. A költők írtóznak a nagy felindulástól, nem keresik az erősebb összeütközést, a mélyebb tragikumot, ha mindjárt kétes úton, groteszkkel vegyítve dissonans benyomást hagyva is hátra, mint azelőtt husz-huszonöt évvel; megelégszenek a mindennapi élet szenvedéseivel és gondjaival, oly bukással, melyet elviselhet az ember, oly diadallal, melynek nem mindig örülhetni. A szenvedély nyelve -130- kiveszett a franczia szinpadokról; helyét szellemdús vagy elmés társalgás foglalta el vagy épen közönséges fecsegés, az idealismus realismussá változott át, vagy a mi megmaradt, nincsenek nagy eszméi, elszokott vagy fél a lelkesüléstől, nehogy nevetségessé váljék.

A franczia dráma ez újabb irányának, bár különböző oldalról, a fiatal Dumas és Feuillet a képviselői. Mindkettő tehetséges ember, de az a drámai genre, melyet mívelnek, nem nagy értékű. A fiatal Dumas vastag realista és cynikus, ki egyébiránt néha szeret az erkölcscsel kaczérkodni. Büszkesége, hogy a valódi életet másolja és fölmenti magát a phantasia, találékonyság és gondolkodás terhétől. Azt hiszem, nincs is elég ereje hozzá. Kikap valamit a mindennapi életből, a mit látott, hallott, tapasztalt, rendesen holmi botrányt, s leírja szélesen és hosszan, nem viseltetik alakjai iránt benső részvéttel, másolói szerepéhez híven közönyös hozzájok; cselekvényeit ritkán emeli eszmeiségig, vagy ha igen, az nem egyéb mint paradoxon; a legtöbbször egy pár adomai fordulat minden leleményessége, bon-mot az alapeszméje s holmi cynikus irónia egész bölcsesége. Ügyesen és elevenen másolja a való életet, tudniillik az úgynevezett demi-monde titkait, s azt hiszi, hogy az mindenkit úgy érdekel, mint őt; nem tartja magát erkölcsbirónak, költőnek sem; ő csak rajzol fecseg s néha -131- szellemdúsan, egyébre nincs gondja; lássa a közönség, mit csinál, itéljen; óvakodik éreztetni meggyőződését, világnézetét, mely talán nincs is. S mégis művei drámai szegénységök mellett is, nagy részt feltünő sikert vívtak ki a párisi színpadokon. Rajzbeli tehetségének, elmésségének tulajdonítsuk-e ezt, vagy tárgyai botrányos ujdonságának? itéljék el a franczia műbírák. Annyi igaz, hogy kevesb specifikus drámai tehetséggel ritka költő vívott ki ily drámairói nagy hírt.

Feuillet egészen más ember. Távolról sem oly realista, mint a fiatal Dumas, s egészen más körben mozog, azonban idealismusa nem fenszárnyaló. Ő is őrizkedik a nagy felindulástól, a nagy szenvedély rajzától, de gyöngéd kedélye, választékos, finom ízlése jó hatást tesznek a lélekre, ha nem is mélyet és maradandót. Ő is inkább csak a mindennapi élettel foglalkozik, de nem a demi-monde, hanem a valódi salonélet körében. Nem veti meg úgy a phantasiát, mint Dumas, vagy jobban mondva több phantasiája van, de sem széles körű, sem erős. A romantikai iskola némi maradványa még meg van benne, de féktelenségéből semmi. Annyira önmérséklő, illemes, választékos, hogy néha mesterkélt és erőtlen. Csak a kecseshez, az érzelmeshez van érzéke; erkölcsi világnézetei elég józanok, de igen kitünteti őket. Költészetének jó oldalai egyébiránt -132- beszélyeiben és regényeiben tünnek ki, melyek az újabb franczia regényirodalomban kitünő helyet foglalnak el: drámáiban nagyrészt árnyoldalait látjuk, mit különösen akkor vehetni észre, midőn regényeit és beszélyeit dramatizálja. Mily különbség a dráma és a beszély között! Bár sokban különbözik Dumastól, de abban egyezik vele, hogy a világos és biztos expositióhoz keveset ért, erősebb drámai helyzeteket nem tud teremteni, formája drámai szempontból laza, s cselekvénye, bár érdekesen, de vontatva halad: a specifikus drámai erő épen úgy hiányzik benne, mint Dumasban.

Dumanoir és Keraniou urak e drámája a Feuillet iskolájához tartozik, ha ugyan iskolának lehet nevezni Feuillet kisérleteit. Nincs benne semmi botrányos. Feuillet jóakaratteljes, gyöngéd szellemének, választékos ízlésének némi halvány visszfénye sugárzik rajta. Nem bajlódik heves szenvedélylyel, erős összeütközéssel – az újabb franczia drámák egészen oda hagyták e tért – nincsenek benne hatásos, megrázó helyzetek, a szenvedély nyelvét sem halljuk sehol, de hallunk élénk, elmés társalgást, láttunk egy pár érdekes jelenetet és fordulatot s némi könnyed kellemet, mely az egészen átvonul. Egyébiránt alapeszméje nem annyira meglett embernek, mint növendék leánynak vagy ifjúnak való. Az van benne kifejezve, hogy ne higyjünk a külszínnek, nem -133- az a nő szereti férjét igazán, ki csak ruhával és bánatos arczczal gyászolja, hanem az, ki szívével, s ha kell, önfeláldozásában mosolyogni is tud. Ennyiért kár volt drámát írni s kivált oly gyönge alapon, mint Rey Jeanette története.

Két Jeanette áll előttünk, Rey és Vanneau Jeanette. Emez gyászolja, siratja férjét, de örömest férjhez menne, sőt gyásza, nagy bánatja tulajdonkép nem egyéb, mint kaczérság. Nem tudjuk ugyan a kire számít, de csak akad valaki, a mint hogy akad is mindjárt az első felvonásban, Borel Móricz orvos és törzstiszt, ki épen Algirből jő haza, s kivel a fiatal özvegynek még lyánykorában némi viszonya volt. Hát a másik Jeanette? Ez épen nem gyászolja Algirban elesett ezredes férjét, mindíg nevet s férje testvérével, Laurence kisasszonynyal, minden mulatságban részt vesz s kivált a bálban majd halálra tánczolja magát. Vajon miért teszi mindezt? Bizonyára se kitalálni, se megérteni nem fogja az olvasó. Kissé kivételes helyzete van, de a melyet a szerzők minden mesterkedésök mellett sem indokoltak eléggé. A nevető Jeanette férjének tudniillik egy vak és idegességben szenvedő anyja van, ki előtt titkolja fia halálát, minden héten költött leveleket olvas föl neki fiától. Tehát Jeanette azért nem gyászol, azért nevet, jár a bálba, s veszi magára az egész világ -134- rágalmát. Ez mind jó, csak az a kis baj van, melyet akármely növendéklyány vagy ifju kritikája is észrevesz, hogy mi szükség a Rey Jeanettnek vak napa előtt nem gyász, hanem világos színű ruhát fölvenni; mi szükség napa körén kivül is vígnak lennie s annyira bálozni csak azért, hogy napa fia halálát meg ne tudja, melyet az egész világ tud? Vajon nem jobb volna-e otthon ülni, nehogy valaki idegen látogassa meg az öreget, s beszédközben kipattanjon a titok? Szóval a szükség vagy is szűkölködés nem a viszonyokban rejlik, hanem az írók leleményességében. Nem tudták tovább szőni drámájokat, azért volt szükségök Rey Jeanette vígságára, bálozására a házon kívül is. Ugyanis Borel orvos úr, meghallván az ő elesett kedves ezredese nejének bálozását, szörnyen megbotránkozik, hamar belé esik a másik Jeanette hálójába s nem akar semmit tudni ezredese végső óhajtásáról, hogy tudniillik vegye nőűl testvérét Laurence-ot s legyen védje családjának. Azonban látogatása alkalmával történetesen tanuja lesz Rey Jeanette vígsága és bálozása okának, látja, hogyan titkolják az anya előtt fia halálát, hogyan olvasnak neki a levegőből Algirban kelt leveleket. A hályog leesik szeméről, tisztelni kezdi e nevetve gyászoló nőket, örömest elvenné Laurence-ot, de már minden késő, mert a másik Jeanettenek, a gyászoló özvegynek -135- szavát adta. A bús Jeanette sietteti is a házasságot; szerencsére férje halálát nem tudja hitelesen bebizonyítani, sőt a mint Bidaut jegyző úrtól halljuk, az meg sem halt, csak a hajó sülyedt el, melyen elvitorlázott, de nem egyszersmind Ő is. Borel föl van mentve szava alól. Ha már az egyik holtnak vett férj megkerült, miért ne kerülne meg a másik is? Rey ezredes csakugyan levelet ír, hogy hála Istennek kiszabadult az arabok fogságából s mint tábornok tér haza. Képzelhetni az anya nő és testvér örömét. Borel eljegyzi Laurence-ot s a dráma azzal végződik, hogy Rey Jeanette belépő férje karjaiba omlik, ki az egész darabban most jelenik meg először, de nem hallhatjuk szavát, mert a függöny hirtelen legördül.

Istenem, ha csak ennyi baj és ily szenvedés volna az életben, ha az emberi tettek szigorú nemezisét ily jóakaratú véletlen váltaná föl? Istenem, ha ily drámai rajz mélyebben fel tudná indítani a szívet, mi könnyű volna költőkké válnunk! De nem panaszolok, a darab teljességgel nem unalmas, ügyesen van írva, elég jól mulattam, oly jól, mint akármely theaestélyben, hol sok mindent kellemesen összefecseg az ember; igaz, reggel midőn írni akartam róla, alig emlékeztem már reá s épen nem merném részletesen megbirálni. Mindegy: nem unatkoztam, s várjunk-e többet a franczia drámairodalom újabb irányától? -136-

Vigjáték 3 felvonásban. Irta Sardou Viktor. Fordították Berczik Árpád és Fésűs György. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 szeptember 16-án.

Majd minden újabb franczia dráma csak azt az állításunkat igazolja, melyet a minap mondottunk, tudniillik, hogy a franczia újabb drámai iskola kevesebbet ér elődénél. Hugo Victor, Dumas Sándor, Scribe Jenő helyét Feuillet, ifjú Dumas és Sardou foglaltak el. Minő különbség nem csak a tehetséget, de a szellemet és drámai stílt illetőleg is. Hányszor gúnyolták Scribet, hogy a bourgeoisie költője, de vajon szebb helyzet-e a demi-monde költőjének lenni? Szemére hányták a magasb idealismus hiányát, de vajon lehet-e czinizmussal vádolni, mint utódait, s gyakorlati józan esze nem többet ér-e az újabb költők paradoxonainál? Scribe leleményességét mindenki elismerte, azonban a jellemrajzot s a mélyebb indokolást senki sem tartotta erős oldalának. Igaz, de melyik újabb franczia vígjátékíró az, ki leleményessége hiányát csak valamennyire is fedezni -137- tudja jellemrajzai erejével? Ím itt van Sardou, ki meglehetős hírre kapott, nálunk talán még inkább, mint Francziaországban. Jellemrajzai távolról sem állják ki a versenyt a Scribe-éivel; legjobb művében, a Jó barátok-ban is inkább csak a genreképi alakok, s mellék személyei sikerültebbek. Leleménye is ilynemű. Egy egész cselekvénynek soha sem ura, de vannak jó ötletei, és egy-két helyzetet szerencsésen megalkot. Inkább víg jelenetek, mint vígjáték költője. Ilyesmit tapasztalunk jellemrajzaiban is. Egy-egy jellemző vonást találóan kiemel, de a mint a cselekvény fordulóponthoz ér, főbb alakjai rendesen belé bicsaklanak. Azonban legnagyobb baj, hogy a specifikus drámai formát ő is épen úgy elhanyagolja, mint társai. Világos expositióval felkölteni a várakozást, a jól előkészített cselekvény gyors, de könnyen felfogható bonyodalmával folyvást ébren tartani a nézőket, nem áll hatalmában. Expositiói nehézkesek, bonyodalma egyenetlen: hol lassú, hol sebes, de kissé homályos s gyakran erőltetett. Vannak szükségtelen személyei, kikkel kezd valamit, de nem tud végezni. Cselekvénye vagy elnyújtott vagy túlterhelt; sokat markol, keveset szorít, s a mit megszorított is, úgy kizsákmányolja, hogy fele is elég lenne.

Sardou ez új művét leleményben majdnem szegénynek mondhatni. Egy férfi, ki megúnja -138- a boldog házas életet és csapodárkodni óhajt, s kifáradva egy ostoba kalandban, újra visszatér nejéhez, ki épen azért vonult falura, s kezd kaczérkodni udvarlójával, hogy férjét visszaédesítse, meglehetősen elkoptatott gondolat. Azonban Sardou új formában, új fordulattal akarta feldolgozni. A kalandozó férjet nejének egyik rokona, kit ez a vasúton bizonyos olasz nő komornájának néz, az olasz nő helyett nejéhez viszi légyottra, hogy ott megvárassa, kiéheztesse, átfázassa, kellemetlenségekbe bonyolítsa, szóval megtérítse. Ez magában nem rossz, de rosszak az eszközök, melyeket e czélra használ s tulajdonkép ebben rejlik a mű leleményességének szegénysége. Egyik laptársunk sajnálkozik, hogy Sardou, e kiválóan nemes és komoly emelkedettségű költő – úgy hiszszük ilyesmit maga Sardou sem igényel magának – belé dobta magát a bohózat harlekin ruhás karjaiba. Bár dobta volna az Isten adta, oly kevéssé vált volna szégyenére, mint Shakespearenek vagy Moliérenek. Csak írt volna jó bohózatot, hanem épen az a baj, hogy egészben véve épen oly gyönge bohózatot írt, mint vígjátékot, azaz sem egyiket sem másikat. Tárgyából, úgy a hogy felfogta, lehetett volna egy igen mulatságos egy felvonásos farce-ot írni, e helyett három felvonásos vígjátékra törekedett, a czélt jól kigondolta, de leleménye cserben hagyta az eszközök megtalálásában, -139- azért kipked-kapkod, s ez a minden biztosság nélküli kézzel-lábbal dolgozás művének valószinűtlenségeit, lélektani botlásait még kirivóbbakká teszi. A valódi leleményesség nem abban áll, hogy a száraz értelemmel bonyodalmat combináljunk, hanem hogy képzelődésünkkel képzelődésre hatva, a czélt hozzávaló eszközzel szolgáljuk s ez eszközöket mintegy önkénytelen leljük meg. Sardou tudta mit akar, de nem tudta, hogyan akarja; értelme látta a czélt, a képzelmében nem tudott megszületni a cselekvény és jellemrajz ikre. Nem várt utána, vagy talán hiába is várt volna. Törik-szakad, helyzeteket s hozzá személyeket combinált; akadt egy pár jó ötlete is; egy csoport szellemdús vagy legalább szellemdúsnak látszó reflexió, mint mindig, úgy most is szolgálatára állott.

Nincs kedvünk e mű cselekvényét és jellemrajzát elemezni. Fogyatkozásai oly szembeötlők, hogy akárki észreveheti. Sokkal örömestebb foglalkozunk azzal, mi az újabb franczia vígjátékok sajátságosb betegsége, s mely már a miénkre is elragadt. A kritikus is kedveli, mint az orvos, az érdekes betegségeket, a szép sebeket, bár nem oly nyegle, hogy meggyógyításukra vállalkozzék.

Az újabb franczia vígjátékban gyakori eset, hogy komikai főszemély kigyógyul hibájából és bűnéből. Tulajdonkép ez a komikai összeütközés, -140- a küzdelem végczélja. Néha mintha alapeszmében gyermekbeszélkéket hallanánk, hol a hazug Feriből s a nyulánk Jánoskából derék fiuk válnak, miután pórul jártak, vagy a mama és tanító bácsi megbüntették őket. Ez a gyógyítási düh a mi vígjátékíróinkat is megszállotta. A mult héten a pályavígjátékok majd mind ilyenek voltak. Nem mondjuk, hogy az ily conceptióból nem válhatik jó vígjáték, de azt állítjuk, hogy a komikumnak rendesen csak könnyedébb nemét képezhetik. Bezzeg Molière és Scribe nem gyógyítgatták komikai főbb személyeiket, megelégedtek azzal, hogy megbuktatták és csuffá tették.

Valóban, a rögzött hibának, komikai erősebb szenvedélynek nem természete, hogy átváltozzék, ha az emberekkel és viszonyokkal összeütközik; sőt ellenkezőleg még rögzöttebb, hevesebb lesz, s mikor pórul jár sem hiszi el, hogy nevetséges volt, legfeljebb csak azt, hogy kijátszották, most az egyszer tévedett, de máskor nem fog. Rosszul fognók fel a komikai főszemély drámaiasságát, ha azt hinnők, hogy szükségeskép át kell változnia. Ez egy bizonyos tekintetben inkább illik a tragikai hősre, kit szenvedélye mind inkább ragad ballépésről-ballépésre, míg végre a csak nagyravágyó Macbethből gyilkos és bitorló lesz. A komikai hős inkább állandó jellem, mint a tragikai, de abban mindenik egyezik, hogy nem annyira -141- a gyógyulás, hanem inkább a bukás felé sietnek. A kigyógyítást vígjátékban leginkább ifjaknál lehet használni, avagy oly hibánál vagy szenvedélynél, melynek csak küszöbén vagyunk s úgy szólva most kezdünk bele esni. S épen az a baja a legtöbb gyógyító vigjátéknak, hogy rögzöttnek festi a hibát, erősnek a szenvedélyt, s mégis nagyon könnyen és hirtelen gyógyít. Azt értjük, hogy Shakespearenál jó indulatú, s csak elkényeztetett makranczos hölgyet a szerelem fokozatosan meggyógyítja; de azt teljességgel nem értjük, hogyan térhet meg Sardounál, egy kis éhezés és átfázás után egy oly csapodár férj, ki neje iránt még külsőleg sem viseltetik gyöngédséggel, ki már csaknem roué s egy alig ismert szép hölgy után mérföldeket bekóboról.

A franczia újabb vígjáték e gyógyító szenvedélye egyébiránt távolról sem oly baj, mint az, hogy a drámai szorosb forma iránti érzék kezd tompulni a franczia drámaíróknál. A nehézkes expositió, laza szerkezet, szükségtelen személyek, hosszan elnyújtott okoskodások, szóval mindaz, mi Scribe idejében kivétel volt, most mindennapi jelenség. Mily nehézkesen tud exponálni Sardou is, kinek épen élénkségét szokták dicsérni. Az első jelenetben Fridolin és két kárpitos áll előttünk. Ebből megtudjuk, hogy a falusi lakás újra butoroztatott s így azt is, hogy falun vagyunk, Champignac nejénél, -142- ki nem rég költözött ide Párisból. Fridolin az árjegyzék utalványozásakor szórakozottságból a maga neve helyett Constance a Champignac neje nevét írja alá. Ez által az író tudtunkra adja, hogy Fridolin szereti Constance-ot. A kárpitosok elmennek és többé nem térnek vissza. Fridolin magára marad s elmondja, hogy szereti Constance-ot, ki aztán betoppan és rendelkezik valamiről. A negyedik jelenetben megérkezik Camilla, elmondja utikalandját, Constance szin én elbeszéli, hogy a mióta nem látták egymást, mi történt, hogy férje elhanyagolja. Camilla okoskodik, elmélkedik s tanácsokat ad neki. Az ötödik jelenetben bejő Champignac, nem tudva, hogy kalandozásában tulajdon nyaralójába érkezett; elbeszéli a közönségnek, s Fridolinnak, hogy ő minő ember, mily kalandja volt; Fridolint hasonló kalandokra bátorítja. Ekkor belép Camilla, kit Champignae komornának vél, s itt aztán valahára megkezdődik a cselekvény.

Mennyi az ismétlés, nyujtás, s mily kevés a biztosság, világosság ez expositióban! Egyik kerékvágásból nehezen zökken a másikba és sehogy sem tud megindulni. Hát vajon bonyodalomban és kifejlésben oly ügyesek-e a mostani franczia vígjátékírók, mint a régiek? Távolról sem. Sardounak épen az a szokása, hogy ha a bonyodalomban egy-egy jó ötlete van, mintha nem tudná hasonló jóval tovább -143- fűzni, egész az unalomig kizsákmányolja. Példa rá Camilla szembekötősdije, mely elég mulatságos jelenet, de minthogy hosszúra nyúlik, egészen bele lankadunk. Hát a mű kifejlése mennyire el van nyújtva, sőt rontva. Midőn Champignac kiéhezik, átfázik, Riveroltól megszalad, a bonyodalom legfőbb fokát érte el, s a kifejlésnek gyorsan kellene bekövetkezni. Azonban még egy egész felvonást kell látnunk. A szerző még itt is bonyolítani akar, de minthogy nincs mit, csak mesterkedik, s épen úgy megrontja cselekvénye, mint jó kedvünk folyamatosságát. Hátha még ide veszszük Fridolin szerelmét, melyet a költő sehogy sem tudott a mű organismusába olvasztani; Constance-ot, ki henye jelenetei miatt sehogy se tudja érdekelni a közönséget! Vajon nincs-e jogunk állítani, hogy a franczia vígjátékban épen az kezd romlani, mivel eddig a francziák minden nemzetet felülmultak, a forma szabatossága, a technika virtuozitása. Épen azért teljességgel nem ajánlhatjuk vigjátékíróinknak ez új iskolát s óhajtjuk, hogy a régibb franczia vigjátékírók művei többször kerüljenek színpadra. -144-

Vigjáték 5 felvonásban. Irta Molière, fordította Kazinczy Gábor. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 szeptember 23-án.

Tartuffe-öt és Dandin György-öt kivéve, talán Molière egyetlen vígjátékát sem vádolták anynyira erkölcstelen iránynyal, mint épen a Fösvény-t. Természetesen nem annyira a közönség, mint a kritika, leginkább oly kritikusok, kik affectálták az erkölcsiséget, vagy ha mélyen érzeték is, olynemű elmélettel rontották meg izlésöket, mely szerint a költészet pusztán csak erkölcsi prédikáczió. Nem tudjuk Rousseaut hova számítsuk: az affectált vagy őszinte erkölcsbírák közé, de annyi bizonyos, hogy e nagy író, kinek, mint a színpad elvbeli ellenségének, kár volt színműveket bírálni, aligha hirdetett nagyobb előitéletet, mint akkor, midőn Molière Fösvény-ét erkölcstelen vígjátékának bélyegezte. Nagy bűn, úgymond, a fösvénység és uzsoráskodás, de nem -145- nagyobb-e még meglopni az atyát s oly tiszteletlenül bánni vele, mint a negyedik felvonás ötödik jelenetében. Ezért nem haboz kimondani, hogy a Fösvény a rossz erkölcsök iskolája, mely a tiszteletlen és tolvaj fiút a nézővel megszerettetve, magát az erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalú erkölcsi szempontból ítélni meg költői művet, Rousseau előtt is divatos volt, s most még divatosb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a legkevésbbé kedvelt író. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem kerülte ki. Nem szólok az Idők Tanuja és Pesti Hirnök-féle bírálatokról; kívülök is elég kritikus van, kik ha nem is oly nevetségesen, de szintoly tévúton keresik az erkölcsiséget a drámai költészetben. Hiszen, alig mult egy pár éve, hogy egyik vígjátékírónk akadémiánkra oly elmélettel köszöntött be, mely szerint Molière legkitünőbb vígjátékai erkölcstelenek, sőt általában a valódi komikum lehetetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez egyoldalú képviselői hatását sok tekintetben elősegíti az a körülmény, hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldalúságban sinylenek. A művészet önmagának czélja, semmi köze a morállal – mondja az ellenfél; – a művész ecsete csak úgy adja vissza a rajzot igazán, ha logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt s nem törődve sem jóval, sem rosszal, megy -146- czélja felé. Ily egyoldalú általánossággal nem dönthetni el még csekélyebb érdekű kérdéseket sem. Ha a költészetben minden a morál, akkor tulajdonkép nincs szükség költészetre; ha a morál semmi, akkor a költészet nemcsak hűtelen rajza az emberi szívnek, hanem egész letében művészietlen is. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze sem volna a morállal s épen a drámaköltő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a költő, ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja az erkölcs, társadalom és állam nagy érdekeivel, s egyszersmind a tévedések és bűnök nemesise által rázza meg szívünket? Ha így áll a dolog, akkor a költői igazságszolgáltatás közönyös kérdés s csak a szeszély játéka; akkor a szenvedélyek kűzdelmét akár a véletlen döntheti el; a részben legművésziebb rajz véghatásába a legművészietlenebbé válik; s a drámai művészet, melyet Aristoteles a szenvedélyek tisztításának nevezett, a szenvedélyek felzavarásává válnék. A morál épen úgy része a drámai művészetnek, mint a lélekbuvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt úgy szólva egymásba játszanak. Holmi kevély phrásisokkal nem a morált kell kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga követeléseit, de annyiban küzdenünk a morál mellett, a mennyiben a drámai művészet alkatrésze. A moralisták ily balga követelése a többek közt mindjárt az, hogy a költőnek -147- főszemélyeiben az erény képviselőit, az emberi tökély eszményeit kell rajzolni. A drámaköltő épen ily hősöket használhat legkevésbbé. Hová lesz a tragédia megrázó hatása, a tévedésbe vagy bűnbe sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan erényes embereket szenvedtessen a költő, kiket végül megjutalmaz. Így lehetetlen tragédiát írni, legfeljebb csak érzékeny drámát s mellőzve a költői szempontot, csak tisztán erkölcsből is, melyik nagyobb hatású: az erkölcsi nemesis sujtó karja-e, melyet az élet majd mindennemű viszonyaiban többé-kevésbbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása, mely ritkább az életben s melyet maga a keresztyén vallás is a túlvilágba helyez? E mellett az ilynemű drámák, melyek között alig találhatni kitünőt, igen hajlanak amaz erkölcstelen tan felé, hogy az erény ne önmagában keresse a jutalmat, hanem világi javakban. A martyrologia költői formája a legenda s nem a dráma, s erkölcsi túlbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan lehet írni erényes hősökről, épen nem képzelhetjük, mert azt csak föl nem tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigunyolni. A komikus költő még kevésbbé használhatja az erény hőseit, mint a tragikus. A moralisták követelései kifogyhatatlanok, de csak azt érintjük, mely némikép rokon a fennebbivel s a Molière -148- Fösvény-e ellen emelt vádat alkotja. A drámában – így szólnak – a jónak kell győzni a a rossz felett; a tévedt vagy bűnös ember bukását az erényes diadalának kell követni akár a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy mind a tragédiában, mind a komédiában valaminek győzedelmeskedni kell s ez nem lehet ellentétben a morállal, sőt széles értelemben maga a morál: de tulajkép eszmének kell győzni, nem személynek s hogy a személyek, kik erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább csak a tárgytól függ s épen nem absolut szükségesség, sőt a tragikum és komikum legjobb tárgyai közül sok épen meg sem türné. Mind a tragédiában, mind a komédiában a katastropha a megsértett erkölcsi érdek kiengesztelése s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert akkor művészietlen, de ne vessétek latra azok erényét, kik e katastrophát előidézhetik, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbúvárok, mint æsthetikusok. Ime Sophokles Elektrá-jában, Klütemnesztra, a férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet. De az erényes ember bosszúálló-e? -149- Vagy a tragédiákat törvényszéki itélettel akarjátok-e bevégezni, mely inkább külső, mint belsőkép büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket is, s a nagy bűnök némely tárgyainál vajon miféle törvényszék fog ítélni a királyok és királynők bűnei felett. Ím ott van Shakespeare Brutusa, megbukik, nem azért, mert a szabadságot szerette, hanem mert nem okosan szerette, s oly körülmények alatt akarta visszaállítani a respublikát, midőn már hiányoztak a respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek hazafiság és erény képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavianus nem azok, de az természetes az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a szabadság nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal kaczérkodó zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végkép a cæsarismus karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői igazságszolgáltatás, kiengesztelés, s nem holmi erényes mesterkedésekben. A drámaköltő inkább csak felvett hőse pályáját rajzolja bukásáig s nem egyszersmind a többi személyeket is. A görög drámaírók ugyan trilogiákat írtak, hol a tévedések és bűnök egymásból folyó lánczolatát rajzolják külön főszemélyekben s így Orestes bűne egy új dráma alapja lesz, de arra a gondolatra soha sem vetemedtek, hogy a tragikai hatást az erényes emberek győzelmében -150- keressék s nem a tévedők vagy bűnösök bukásában. A fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában hozdozza a nemesisst, mely végre eléri a viszonyok kényszerűségénél fogva: ez az eszme győzelme, ez a morál, a többi e tekintetben kevésbbé lényeges vagy épen lényegtelen. A komikus költő még kevésbbé fogadhatja el a moralisták eme tanácsát, mint a tragikus. A vígjáték hőse mindig olyat akar, mi helytelen, mi ellentétben van vagy saját tulajdonságaival, vagy az erkölcs, társadalom, életbölcseség, közszokás, illem követeléseivel. Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már akarata is nevetséges, nem is érheti el, a mit akar vagy ha eléri, el kell vesztenie, pórul járnia, mit cselszövény eszközöl a többi személyek részéről. E cselszövényt önkénytelen maga a főszemély is elősegíti, mi emeli a komikai hatást, mind a jellemrajzot, mind a helyzeteket illetőleg. A komikai hős pórul jár, kijátszodják, megcsalják, csúffá teszik, meg is javul olykor, ha a körülmények engedik, de csak akkor, ha komikailag megszenvedett. Vajon erényes, jámbor emberek képesek-e valakit kijátszani, megcsalni, hogy czéljukat elérjék? Nem kell-e ide egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem is épen bűn, de mindenesetre mégis annyi, a mennyi a szigorú moralisták kritikáját ki nem állja. Mit csináljon a szegény vígjátékíró -151- erényes, jámbor személyekkel, kiket arra kell használnia, hogy komikai hősét tönkre tegyék? A cselekvény megindúl s ha a jámbor emberek nem gonoszodnak el egy kissé bizony a bohó, sőt bűnös ember fog győzedelmeskedni felettük, mi épen aztán épen oly művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van egy más körülmény is, mi a komikai cselszövők győzelmes ravaszságát nemcsak szükségessé teszi, hanem enyhíti is annyira, hogy épen nem sérti erkölcsi érzésünket. A valódi komikai hős maga idézi föl maga ellen a cselszövényt saját hibájával vagy bűnével kelti ki környezetében a ravaszságot, a megtorló szenvedélyt s így midőn pórul jár: azt az érzést kelti föl bennünk, hogy megkapta a mit keresett és megérdemelt, s távolról sem azt, hogy azok a gonoszok mily rútul bántak e szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is a katastrophába olvad, a fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza nemesisét, mely eléri s nem az, hogy a kik befolytak bukására, hány próbás erényűek. Ha az igazság szolgáinak megengedünk egy kis ravaszságot a bűn üldözése, az igazság kiderítése körül, még inkább meg lehet azt engednünk személyeire nézve a drámaírónak, ki ugyan nem poroszló, de, ha valódi költő, minden törvényszéknél igazságosb.

Ily valódi, ily igazságos költő Molière. -152- Az erkölcsi és művészeti elem összeolvasztását a komikumban senki se értette jobban nálánál. Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt és a szenvedélyekben lelik büntetésöket, bukásukat. Az a vád, mit Rousseau Fösvény-e ellen emel, a műnek épen egyik legfőbb érdeme. Harpagon fösvénységével kinozza egész családját, még a legszükségesebbet is megvonja gyermekeitől. Mi természetesb, hogy a fiú adósságot csináljon és tékozló legyen. Kell-e komikaibb valami, mint az, hogy a ki magától is megvon mindent, idegen uzsorásoknak gyűjti vagyonát? Mi utánozhatlan jelenet, midőn tudtán kívül, saját fiának akar nagy uzsorára pénzt kölcsönözni s óhajtja a gazdag atya saját maga, halálát! Nem vitatjuk, a tékozlás nagyobb bűn-e vagy a fösvénység, de vajon ki idézte elő e tékozlást s ki szenved miatta? Nem az-e, a ki megérdemelte. Tulajdonkép ez itt a kérdés s nem az, hogy melyik nagyobb bűn. Harpagon vén létére szerelmes is s egy fiatal leányt akar elvenni, kit fia szeret. Fia kijátsza atyja tervét, hogy házasodhassék, átveszi a szolgája által ellopott pénzes ládát s addig nem adja vissza atyjának, míg házasságába bele nem egyezik. Megint nem vitatjuk: vajon a lopás és fiúi tiszteletlenség nagyobb bűn-e a fösvénységnél és uzsoráskodásnál? De ismét kérdjük, nem oly embert ér-e, a ki ezt felidézte -153- s megérdemli. Jól esik nevetnünk rajta, hogy ily pórul járt s e nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiút szeretjük, de csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere máskép ütne ki s boszankodnánk, ha egy szerény, engedelmes fiút látnánk magunk előtt, ki eltűri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rousseau nem gondolta meg, hogy midőn a tékozló és tiszteletlen fiú miatt annyira feljajdul, okvetlen a fösvény és rossz atyát védi, s ha ő maga írta volna meg e művet, már conceptiójában is lélektani hibát követett volna el s épen úgy gyengítette volna az erkölcsi, mint a művéssi hatást. Ha a fösvény katastropháját nem családja tagjai idézik elő, kevésbbé lesz vala természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége sehol sem tünhet fel élénkebben és sehol sem szülhet oly könnyen más bűnt, s vonhat magára visszatorlást, mint épen a családi körben. Csak itt lehetett kifejteni erős komikai nemesist, vagy más névvel valódi drámai morált. Kell-e több morál, mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki, mert nem tiszteli magát, gyermekeitől sem tiszteltethetik, és semmit sem ér el, mire nevetséges szenvedélyében törekszik? Vajon lehető lett volna-e ez más conceptióval? Nagyon kétlem, de arról meg vagyok -154- győződve, hogy a moralisták némely balga követelései a drámai művészetben épen úgy tönkretennék a tragikumot, mint a komikumot s velök együtt erkölcsi mélyebb hatást. Azonban a moralista Rousseau gáncsait sokkal inkább megbocsáthatni, mint az æsthetikus Schlegeléit.

Rousseau jól értette ugyan a zenét, de nem foglalkozott az æsthetika más ágaival, írt ugyan operát, sőt vígjátékot is, de mintha megbánta volna ez ifjúkori bűneit, megtámadta a drámai művészetet, a romlottság szüleményének nevezte, mi igen illett oly bölcshöz, ki civilisatióban csak a romlottságot látta s a természeti ősállapot után sóhajtozott. Schlegel kiválóan mint æsthetikus szerepelt s egy négy kötetes munkájában majd minden nemzet drámairodalmát megbírálta. Über die dramatische Kunst und Literatur czímű munkájának sok érdeme lehet, de semminemű érdem nem ellensúlyozhatja azokat a nyomorult kritikákat, melyekkel e könyvben Molièret sárba tiporni igyekszik. Valóban, más nemzetek a francziákat a költészet majd minden nemében felülmulják, de a vígjátékban nem mérkőzhetnek velök, s Molière, a komikus, majd oly magasan áll az európai irodalomban, mint Shakespeare, a tragikus. S íme, épen Németországon áll elő egy oly kritikus, ki Molièret lenézi, azon a Németországon, melynek maig -155- sincs egyetlen kitűnő vigjátékírója; csak Kotzebueval dicsekedhetik, s egyik legnagyobb költője Goethe gyöngénél gyöngébb vígjátékokat hagyott hátra. Azt érthetni, hogy a francziáktól akkortájt a csatatéren annyiszor megalázott Németország örömujjongva fogadott egy oly kritikust, ki a legnagyobb franczia költő dicsőségében gázol, de az megfoghatatlan, hogy Magyarországon is találkozhattak oly kritikusok, kik Schlegel uszályhordozóivá alázták magokat. Ezelőtt tizenkét évvel Dandin György-öt Schlegel kardjával támadta meg egyik kritikusunk, ezelőtt két évvel egy másik szintén Schlegel Corpus Jurisából olvasott halálos ítéletet Tartuffe-re. Csodálatos, hogy most Fösvény-e ellen senki sem hívta segítségül Schlegel bölcseségét. Vagy talán meg is történt, csak én nem olvastam. -156-

De mit mond tulajdonkép Schlegel? Sajnálja, nagyon sajnálja, hogy Molière annyira elrontotta Plautust, kinek egyik művéből kölcsönözte tárgyát. Sokszor veti Molière szemére azt a léha vádat, hogy latin, olasz és spanyol elődeitől egyet-mást kölcsönzött, azonban itt megelégszik azzal, ha kimdndhatja, hogy a mit kölcsönzött, tökéletesen elrontotta. És mivel rontotta el? Szerinte épen azzal, mi a darab érdeme, hogy tudniillik alapeszmében, cselekvényben, jellemrajzban különbözik a Plautus vígjátékától. Schlegel dicséri Plautus egyszerű cselekvényét s hibáztatja, hogy a Molière-é bonyolultabb; tetszik neki, hogy Plautusnál az egész cselekvény központja a kincs ellopása, melyet a fösvény épen az által idéz elő, hogy gondosan rejtegeti; megrója Molièret, hogy a kincs rejtegetésére nem helyez oly nagy súlyt, mint Plautus, hogy egy pár felvonáson át a kincsről nincs is szó s Molière igen művészietlenül lepi meg nézőit, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép. -157-

Ez ellenvetés mind állana, ha Molière nem akart volna egyebet, mint Plautus vígjátékát reprodukálni. Azonban történetesen egészen új vígjátékot írt s mind alapeszméje, mint jellemrajza másnemű cselekvényt kivántak. Molière fösvénye harczban áll gyermekeivel fösvénysége és szerelme miatt, s így a jellem és helyzet e bonyolultsága szükségeskép bonyolultabb cselekvényt kíván, minő a Plautusé; a kincs rejtegetése is épen azért nem válhatik a cselekvény központjává s csak mint másodrendű dolognak kell szerepelnie. Schlegel oly követeléssel áll elő, mely szerint Molière kénytelen lett volna vagy csak Plautust másolni, vagy saját eredeti conceptióját megrontani. S vajon miért művészietlen meglepetés az a jelenet, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép? La Flèche nem haragszik-e Harpagonra, Kleant nincs-e a legnagyobb szorultságban? A szolgát kettős indok ösztönzi e lépésre: a Harpagon elleni gyűlölet s a segítni kivánás urán, míg Kleant az ellopott kincsben eszközt talál arra nézve, hogy vagy elszöktesse a leányt, vagy pedig lemondásra kényszerítse atyját.

Azonban halljuk Schlegel fontosabb gáncsait, melyek ha állanának, valóban megdönthetnék Molière Fösvény-ét. «Molière – úgymond – a fösvénység minden nemét egy személyben halmozta össze, s mégis az a fösvény, -158- ki kincsét elássa s az, ki uzsorára kölcsönöz, bajosan lehet ugyanazon személy. Harpagon éhezteti lovait, de hát miért van kocsija és lova? Ez csak oly embert illet meg, ki aránytalan csekély költséggel bizonyos rang tekintélyét kívánja megőrizni. A komikai jellemrajz hamat véget érne, ha Molière csak egy fösvény jellemét rajzolná. Molièrenek legnevezetesb eltérése Plautustól az, hogy hogy emez csak kincsőrzőt állít előnkbe, amaz pedig még szerelmessé is teszi fösvényét. A szerelmes vén ember nevetséges, az aggódó fösvény szintén az. Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a fösvénység szenvedélyéhez, mely az embert különhuzóvá és zárkózottá teszi, a szerelmet csatoljuk, mely közlékeny és pazar szenvedély. Azonban a fösvénység rendesen jó óvszer a szerelem ellen. Hol a finomabb jellemzés, vagy erkölcsi hatás, minthogy itt erre kiváló súlyt helyeznek, Plautusnál-e vagy Molièrenél? Harpagont a mint végig nézi a fösvény és a vén szerelmes, mindkettő elégülten térhet haza a színházból. A fösvény azt fogja magában mondani: «Én legalább nem vagyok szerelmes», a vén szerelmes pedig: «Én legalább nem vagyok fösvény». A magasabb vígjáték az emberi bohóságokat, bármily feltünők legyenek is, a dolgok rendes kerékvágásában rajzolja; a mit csak kivételességeknek, a felfordultság -159- idétlen szülöttének gondolhatni, csak túlzó bohózatba illhetik be».

Schlegel, úgy látszik, épen oly figyelmetlenül olvasta el Molière Fösvény-ét, mint a mennyire nem érti vagy nem akarja érteni a complicált szenvedélyek lélektani és műveszi jogosultságát. Ellenkezést lát abban, hogy Harpagon elássa kincsét és mégis uzsorára kölcsönöz. De vajon Harpagon oly fösvény-e, ki abban találja örömét, ha a holt kincsben gyönyörködhetik; azért ássa el a tízezer tallérát, mert nem akarja uzsorára kiadni, vagy azért, mert még nem akadt erre jó alkatom? A mű minden sora ez utóbbi kérdést igenli. Harpagon tízezer tallérát azelőtt való nap hozták haza, melyen a mű kezdődik. «Mindamellett – mond (I. felv. 5-ik jel.) – nem tudom, tettem-e, hogy tízezer tallért, a mit tegnap meghoztak, kertemben ástam el». Már ebből is látszik, hogy ő nem igen szokott magánál pénzt tartani, hanem uzsoráskodik s épen a nagy uzsorával visszakerült pénze okoz neki nagy aggodalmat. Harpagon, hacsak a körülmények nem kényszerítik, nem szokott magánál pénzt tartani. «Bizony nem kis gondot ad – kiált fel (I. felv. 4-ik jelenet) – ha az ember egy jó csomó pénzt rejteget magánál s be boldog, ki jól elhelyezte vagyonkáját s csak annyit tart kezénél, a mi napról-napra kell». Molière az egész műben úgy jellemzi fösvényét, mint -160- egy telhetetlen embert, ki minél több pénzre vágyik s ezt fösvénységgel és uzsorával igyekszik elérni, de sehol sem olyannak, a ki a mit bevesz, rejtegeti, elássa szenvedélyből. Mellőzve a Simon mesterrel való jelenetét, csak az első felvonás ötödik jelenetét említem, midőn fiának így szól: «Ha szerencséd van a játékban, haszonra kellene fordítanod, s a mit nyersz, kiadnod becsületes kamatra, hogy annak idején megtaláld. Egyébiránt, mellőzve a többit, szeretném tudni, mire való mind e szalag, mely tetőtől talpig elborít s nadrágot tartani nem elég-e egy féltuczat kapocs? Szükséges-e parókákra vesztegetni a pénzt, ha az ember saját természetes haját viselheti, a mi semmibe sem kerül. Fogadnék reá, hogy paróka és szalag husz pistolra rúg s husz pistol évenkint, csak 8% kamattal tizennyolcz livret, hat sout, nyolcz fillért jövedelmez. Azt tanácsolja-e fiának, hogy megtakarított pénzét elrejtse, vagy azt, hogy uzsorára adja? Nem az uzsorás fösvény szól-e belőle? Íme, mily alaptalan az egész ellenvetés. Nem Molière következetlen, hanem Schlegel nem fogta föl Harpagon jellemét s nagyfelületesen a kincsásást és uzsorát csak magában tekintve a legigazságtalanabb ítéletre vetemedett. Az az ellenvetés is, hogy miért tart a fösvény kocsit és lovakat, ha fösvény csak oly ellenvetés, mint a fennebbi. Molière vígjátékainak főbb személyei -161- nagyrészt a nemesi osztályhoz vagy a vagyonos polgársághoz tartoznak. Hogy Harpagon úri ember, több körülmény mutatja, bár a cselekvény nem tette szükségessé, hogy a költő Harpagon társadalmi állásáról részletes felvilágosítást adjon. Harpagonnak szakácsa, cselédjei vannak, sőt fiának szolgát tart. Valér nem állhat vala be hozzá udvarmesternek, ha Harpagon holmi obscurus szatócs. Ha a társadalom alsó fokán állana, szabadon élhetne aljas szenvedélyének, de így kötve van, kénytelen megőrizni társadalmi állásának külszínét s a lehető olcsón úri házat tartani. Ez is egyik komikai vonás benne. Schlegel követelése itt is, mint mindenütt, csak rosszabbá tenné a vígjátékot.

A nagy német kritikus megvetően néz le a törpe franczia költőre, a fösvénység és szerelem között is ellenkezést lát s lehetőségét csak a legritkább kivételességnek hirdeti. S ezt Schlegel mondja, ki bámulja Shakespearet, azt a Shakespearet, ki a drámaírók között leginkább használ bonyolúlt szenvedélyeket, vagy jobban mondva, különböző szenvedélyekből összeolvasztott jellemeket. Miért csak Molière kontár, miért nem Shakespeare is? Miért csak Harpagon kivételes szörny, miért nem Shylock, Macbeth is és így tovább? E szempontból kiindulva, Schlegelnek Shakespeareről szóltában először is Shylockot kellett volna megtámadni -162- ilyformán: Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a pénzvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély, összekapcsoljuk a boszúval, mely meggondolatlan és koczkáztató; a nyereség áhítozása rendesen jó óvszer a boszú ellen. Macbethet így kellett volna megtámadnia: Mily össze nem illő dolgokat kever össze ez a Shakespeare; a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert merész, azért merész, mert nem hajt senkire, legkevésbbé a feleségére s ezt a Macbethet, ki áhítja a koronát, feleségének kell a véres tettre ösztönözni. Papucshős és királygyilkos, minő szörnyű kivételesség. Így lehet végigmenni az egész Shakespearen s csodálatos, hogy Schlegel a bölcs szempontot, az éles analysist nem alkalmazza Shakespeare is. Vagy talán mérsékelni kellene magát, mert Shakespeare angol s az angolok szövetsegesei voltak azon német fejedelmeknek, kiket Schlegel szolgált s kik nem kevesebb szerencsével harczoltak a francziák, mint ő Molière ellen. Schlegel tulajdonkép azért hibáztatja Molièret, mi egyik ok arra nézve, hogy sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus társait, Corneillet és Racinet, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt rajzolnak, míg Molière több szenvedélyt vegyít egy főszemélybe, hasonlóan Shakespearehez, bár nem tudja épen oly életteljesen összeolvasztani, mint a nagy britt költő. Innen van, hogy -163- Molière typusai némileg hajlanak az egyénhez és sokkal közelebb állanak az élethez, mint a franczia classicismus bármely teremtménye. Csaknem elmondhatni, hogy Molière jellemrajza mintegy középet képez az egyéni és eszményi közt. Ha Molière Fösvény-ében hiba van, az nem a fösvénység és szerelem vegyítése, a mi épen oly természetes, mint komikai, hanem az, hogy nem mindenütt olvad egy életteljes egészszé. Harpagonban ugyan van hiúság, fiatalabb óhajt lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, e mellett azért házasodik, hogy gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán élénkebben és természetesben olvadhatna be a jellemrajzba. De ki tehet róla, hogy Molière nem épen Shakespeare a jellemrajzban? Így is nagy költő marad s egyedül méltó az európai drámairodalomban, hogy Shakespeare mellett foglaljon helyet.

A mit Schlegel a fösvény erkölcsi hatásáról mond, az épen nevetséges. Ő úgy látszik, azt hiszi, hogy a fösvényről, nagyravágyóról vagy féltékenyről írt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek számára készülnek s az író erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény, nagyravágyó vagy féltékeny egészen magára ismer, azaz a színpadi fösvény egészen ő. Így egyetlen tragédiának, egyetlen vígjátékának sem volt és lesz soha erkölcsi hatása. -164- A közönség nagy része azt fogja mondani Schlegel szerint: én nem vagyok se féltékeny, se fösvény, se nagyravágyó, nem tartozik reám az egész; a valóságos fösvény, nagyravágyó, vagy féltékeny, kik nem találják a rajzon minden szőrszálakat, rosz photografnak nevezik a költőt s erkölcsi épület nélkül hagyják oda a szinházat, a kritikus pedig előáll és ír ilyforma kritikát: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a színházban, ki így fog szólani: «Én legalább nem vagyok szerecsen»; ha pedig szerecsen találna lenni, ez így vigasztalja magát: «Én legalább nem vagyok féltékeny»; Macbeth hatása olyan, mint Othellóé, mert a nős ember így fog szólani: «Reám ugyan sok hatása van a feleségem ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó»; a nagyravágyó pedig így kiált fel: «Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt nincs is nőm!» E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat s az a hatás, melyet a moralisták követelnek a drámából, sokkal többet ér, mint az, a mivel Schlegel épen oly bárgyun, mint nagy garral elő mert állani.

Szolgáljanak Molière Fösvény-éről e hevenyében összeírt polemikus jegyzetek némi elégtételül, szemben azon igazságságtalan kritikákkal, melyeket Schlegel nyomán nem egyszer olvashattunk irodalmunkban. -165-

Vigjáték 3 felvonásban. Irta Kovács Pál. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 október 14-én.

«A történeti vígjáték színpadunkon – írja egyik laptársunk – azt lehet mondani, csaknem gagyogó gyermekkorát éli. Szépen megindult már ugyan, de nem halad elég biztosan, önállóan, gyakran idegen támaszt keres, hogy megállhasson. De bár még gyönge, mégis látszik, hogy van életereje, s lassanként fejlő vonásai szebb jövővel kecsegtetnek.» A gagyogó gyermek alatt nem tudjuk mit ért laptársunk. Azt-e, hogy történeti vígjátékot csak most kezdenek drámaíróink, vagy azt, hogy mindeddig nem mutathatunk fel sikerültebb kisérletet e nemben. Az úgynevezett történelmi vígjáték irodalmunkban épen oly régi, mint a nem történelmi vígjáték. Írt ilyesmit már Kisfaludy Károly is, ki a magyar vígjáték úttörője. Gaálnak Király Ludason czímű vígjátéka szintén ilyen, valamint a Szigligeti -166- Rózsá-ja és Kinizsi-je is. A különbség történeti régibb és újabb vígjátékaink között leginkább csak az, hogy amazokon a német vígjáték hatása érzik, emezeken pedig a franczia, kivált Scribe. Laptársunk, úgy látszik azt hiszi, hogy csak egy pár év óta van úgynevezett történelmi vígjátékunk s az napról-napra szebben fejlődik. Csodálkozunk, hogy ez épen a jelen vígjáték előadásakor jutott laptársunk eszébe, mert bármily tisztelettel legyünk különben a jeles író iránt, ki kell mondanunk, hogy e műve legkevésbbé sikerült mindazon művek között, melyek e nemben harmincz év óta színpadunkon megfordultak. Laptársunk egyszersmind a történelmi vígjáték akadályait is megemliti. Gyors fejlődésének legnagyobb akadályát abban találja, hogy a közérzület igen komoly kegyelettel viseltetik minden fényesebb történeti név s legkivált a nagy emlékű régi magyar királyok iránt. Tehát ha a közönség lemond a magyar történelem nagy emberei iránti kegyeletéről, történelmi vígjátékaink sokkal sikerültebbek lesznek. Ily áron nincs kedvünk történelmi jó vígjátékot vásárolni, s a melyik költőnek a nemzeti kegyelet akadály, jól teszi, ha békét hagy a drámának. Megérdemelné-e az a költő nevét, ki Szent Lászlóból, Hunyadi Jánosból, Mátyás királyból, Nagy Lajosból, komikai személyeket merne faragni, s lenne-e annak a közönségnek -167- nemcsak nemzeti önérzete, de ízlése is, mely ilyesmit eltűrne? A költő bárhonnan vegye tárgyát, akár a multból, akár a jelenből, mindenesetre olyat kell választania, melyből komikumot fejthet ki. A történelemben is találhatni komikai tárgyat, bár kevesebbet, mint a jelen életben, mely a vígjáték valódi tere; de hogy oly tárgyból igyekezzünk komikumot kisajtolni, mely azzal homlokegyenest ellenkezik, az a legművészietlenebb valami.

Kovács Pál nem törekedett ily művészietlenségre, s nem ő, hanem laptársunk hibás, midőn a mű egyik legnagyobb hibáját abban találja, hogy Mátyás nem elég víg személy, s bohócza vidorabb. Az lesz vala szép, ha Mátyás király komikai hősként szerepel, bohócza pedig komolykodik. Mátyás hibásan rajzolt alak, de nem azért, hogy nincs benne semmi élet. Szerzőnk igen helyesen Bánffit vette föl komikai hősnek, a mint hogy ezt kivánta maga a történelmi adoma, mely a mű alapjául szolgált. Bánffit féltékenysége teszi komikai személylyé, s épen a királynak kell megtréfálnia, kire oktalanul gyanakodott. Ez magában elég jó tárgy, de kidolgozása nagyon elhibázott, mind a cselekvényt, mind a jellemeket illetőleg. Az expositio vontatott. Szerző a helyett, hogy nézőit hirtelen tájékozza s a cselekvényt megkezdje egy hosszas és ízetlen jelenetben -168- a várnagyot és nejét lépteti föl, azután még királyt és bohóczát. Egy felvonás felét pazarolja arra, mire elég lett volna egy rövid jelenet. Tárgyához képest sokkal természetesben kezdődik vala a vígjáték s indul meg a cselekvény, ha Bánffinak hírűl hoznák, hogy a király meg akarja látogatni, s Bánffi féltékenységből hozzáfog neje rejtegetéséhez. Igy az expositio gyorsabbá válhatik, a főhős is előbbre nyomulhat, s komikai oldalai inkább feltárulhatnak. Szerző e vontatott expositiot még azzal tetézi, hogy azt a jelenetet, mely az egész cselekvényre elhatározóan befoly, a színfalak mögött viteti véghez. Bánffi az álruhába öltözött Mátyás királyra bízza nejét, hogy vigye át a Dunán rejtekhelyére. Szerző távolról sem indokolja e nehezen indokolható tényt. De ha képes indokolni s előttünk hajtja végre, valódi komikai helyzetet rajzolhat. Ennyi az első felvonás, mely legjobb az egészben.

Ezután a mű még inkább gyöngül és unalmasodik. A főcselekvény lassan mozog, mellékesemények borítják el, melyek egész episodokká nőnek. Egy pár mellékszemély, például a várnagy és neje, aránytalanul sok helyet foglalnak el és Bánffiné, kit igen jól lehetett volna használni a cselekvény gyorsítása- és élénkítésére, csaknem néma személy. Feltünő, hogy a főhős, kiben leginkább volna -169- meg a komikum magva, sehogy sem tud maga iránt komikai érdeket gerjeszteni. A physikai és lélektani valószínűtlenségek egész sora vonul el előttünk, melyeket nem feledtethetnek a néhol igen is durva élczek és üres hazafi frázisok. Szóval, e mű sokkal gyöngébb, mint társai, az a két eredeti, szintén történelmi vígjáték, melyek a mult év végén s a jelen tavaszán adattak, s melyek szintén igen gyöngék. Nem tudjuk, drámaíróink miért erőltetik a történelmi vígjátékot, mely kétes becsű genre, s melyhez úgy látszik nem igen van szerencséjök. -170-

Tragédia 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 október 31-én.

Szigligeti e legújabb tragédiájáról meglehetős egyformán nyilatkoztak a lapok s mint nem sikerült vagy csak részben sikerült művet elitélték. Nincs kedvem vitatkozni menynyiben van igazok s mennyiben nincs. A végeredményben egyet értek velök, ha indokolásokat nem helyeselhetem is. Olyat is róttak meg benne, mi jó vagy legalább nem hiba. Azonban van e műben valami, a mi a kritikust nagyon érdekelheti, ha figyelemmel kisérte Szigligeti pályáját. Szigligeti eddigi tragédiáit inkább a szerkezet virtuozitása tüntette ki, mint a tragikai mélyebb conceptio s az erősb szenvedélyek sikerült rajza. Föllépte nevezetes mozzanat volt a magyar dráma fejlődésében: erősb érzéke volt a drámai forma iránt, mint elődei bármelyikének, s technikai ügyességével néha fedezte a belső fogyatkozásokat is. Épen azzal ajándékozta meg a magyar szinpadot, -171- mire idő szerint legnagyobb szüksége volt. S ime e művében a drámai forma oly laza, mintha nem Szigligeti írta volna, s a technikai virtuozitást inkább csak egy pár jelenetben vehetni észre. Ellenben a tragikai mélyebb conceptio s az erősb szenvedélyek rajza felé való törekvés szembetünőbb, mint régebbi műveiben, habár nem a valódi siker kiséretében. Uj forduló pont-e ez Szigligeti költészetében vay csak esetlegesség? Emelkedni fog-e vagy sülyedni mint tragédiaköltő? Ki mondja meg, de figyelmet érdemlő jelenség.

Nadányi cselekvénye sokkal előbb kezdődik, mint a hogy a mű alapjául szolgáló tragikai összeütközés kivánná. Csaknem másfél felvonást expositiónak nevezhetni. Igaz, hogy az első felvonásban is drámai haladást látunk, de e részletnek csak külső s nem belső kapcsolata van a valódi cselekvénynyel, mely Nadányi megszabadulásával kezdődik. A vár ostroma Nadányi elfogatása, a tragikus alappal szemben mind csak események és valósággal nem a cselekvény részei. Vajon nem érthetnők-e meg a egész cselevényt, ha a mű a börtönjeleneten kezdődnék? A két rabnak úgy sincs miről beszéljen, s itt szépen elbeszélhetné egyik a másiknak, hogyan jutott fogságba, minő pártviszály szaggatja. Erdélyt, kivált ha Zámbót épen akkor vezetnék be a börtönbe. Azonban ezzel csak a cselekvény megkezdésének -172- hibáját kivánom kimutatni s nem egyszersmind ezt a tanácsot adni, hogy Szigligeti így könyűszerűen kijavíthatná művét. Csak lényeges átdolgozással lehet megjavítani mind az expositio, mind a szerkezet hibáját. Nem egy felesleges személy és jelenet van itt, s mellőzve egy s más, mit a szerző czélja megkivánt volna. Bizonyára csak nyert volna a mű, ha Zámbó, Imrefi, Géczi helyett Bátorival többet foglalkozik a szerző s az első felvonás helyett a végső felvonásokat teszi gyorsabb menetűvé. De nemcsak a lassúság árt a végfelvonásokban, hanem a tablószerűség is. Hiányzik bennök a természetes folytonosság, s mi több, Nadányi bukásának fokozatai olyanok, hogy itt vagy amott már bevégződni hisszük a cselekvényt Nadányi és neje nem tudnak se élni, se halni, részint a cselekvény vontatottsága miatt, részint más okból, mi sokat levon a végjelenet hatásából.

De a mily gyönge e szerkezete, majdnem oly erős törekvést látunk a tragikai hatás felé. Sajnálhatni, hogy e törekvést nem koronázta siker. Azt hiszem nemcsak én, hanem a közönség is örömest megbocsátana egy kis formátlanságot, számos technikai hibát, ha valódi tragikai hatás élveiben részesülhetne. Nadányiné, hogy megmentse férje életét, föláldozza erényét s nemcsak magát teszi semmivé, hanem férjét. A gyalázat kínjai közt, a bosszu -173- hevében. Nadányi, a hős a szabaság bajnoka orgyilkossá sülyed, s midőn a zsarnok halála után az ország felszabadul, nem csak barátjai vetik meg e tette miatt, hanem az uj fejedelem is, sőt ez üldözteti és meggyilkoltatja. Mindebben elég tragikai elem rejlik, talán egyszerre igen sok is. Alig van nehezebb feladat mint egy oly nő rajza, ki erényét erényből áldozza föl, épen azért, kinek szerelmét e tette által nemcsak örökre eljátsza, hanem boldogtalanná is teszi. Valóban senkinek sem merném ajánlani ilyesmi feldolgozását, mert inkább csak kinozni fogja az embert, mint meghatni. A fő baj az, hogy a míg egyrészt növekedik a tragikai érdek, addig másfelől romlik. Szigligeti e bajt még azzal tetézi, hogy a nő küzdelmét a tett előtt nem rajzolja s a tett után nem mint őrültet, vagy öngyilkost lépteti föl. Nadányiné csak válni akar, mert gyermekéért élni kell. A néző vele együtt egyszerre csak kijózanodik s puszta sajnálatnál alig érezhet egyebet. S mire való az a sok jeremiád? Oly nő, ki önfeláldozásában oly tettre képes arra is képes lesz, hogy ne élje tul gyalázatát. Vajon nem lett volna-e jobb, ha Nadányiné nem igy téved, ha Báthori a jövő reményben ad kegyelmet a férjnek vagy más okból; ha Nadányiné, mert férje tilalma ellenére járta az udvart, gyanuba jő a világ előtt s ebből származnak a bonyodalmak? -174- Nadányi felfogása már jobb, de bukásában a rajzolt körülmények között nem hihetünk. A szerző Báthorit a legelvetemültebb zsarnoknak tünteti föl. Imrefin kivül senki sincs, a ki vesztét nem óhajtaná. S íme halála után egyszerre csak Nadányi ellen fordul a közvélemény. A tény igaz, de a drámában nincs hozzá kulcsunk. Ha a drámában szereplő Nadányi más, mint a történelmi: a bukás indokát is ahhoz képest kellett volna módosítani. Nadányi nem oly nevezetes történelmi személy, hogy a költőek sok szabadságot ne engedjen. Bukásában szerepet kellett volna játszani a politikai viszonyoknak is; ezeknek rajza talán érthetőbbé tette volna azt, mit így bajosan érthetünk. -175-

Tragédia 5 felvonásban. Irta Vörösmarty Mihály. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 november 18-án.

A költő halála évnapjának előestéjén adatott e tragédia és nagyszámú közönség jelenlétében. Örömest jegyezzük fel mind a szinház mint a közönség kegyeletének e nyilatkozását. Vörösmarty ugyan nem mint drámairó nagy, de az ő korszakot alkotó költői géniusza hatását, kivált nyelv és szellem tekintetében, érezte a szinpad is. E mellett ő volt a Nemzeti Szinház első kritikusa, a ki a szinház megujításától fogva éveken át fáradhatlan figyelemmel kisérte az előadásokat s jeles kritikáival nem csekély mértékben segíté elő a szinészek és drámairók művészibb törekvéseit. Ő az első magyar szinkritikus, ki megérdemli e nevet, s az Athenaeum nagy befolyását a drámairókra és szinészekre senki sem tagadhatja, ki ismeri akkori viszonyainkat. Sajnáljuk hogy e kegyeletes nap ünnepélyességét némi gáncscsal kell megzavarnunk. Egyik laptársunk azt jegyezte meg, hogy -176- kettős világítással és jobb zenével kellett volna a szinháznak megünnepelni e napot. Mi szivesen elengedjük mind a kettős világítást, mind a jó zenét, de nem engedhetjük el Vörösmarty jámbusainak csonkítását, változtatását, mely az egész előadás alatt többször sértette fülünket. Nem mondhatni, hogy szinészeink ne igyekeztek volna emelni azt est ünnepélyességét. Kivált Jókainénak volt egy jelenete (III felv. II jelenet), melyhez hasonlót mostanság nem igen láttunk tőle, midőn Szabolcs lábához omlik, s a fájdalom, félelem, önvád és enyhület érzései közt kiált fel: «Oh ég, Szabolcs!» Felekiné is jól betöltötte helyét, mint Csillár, bár meggyilkolt mátkája holtteste mellett több szenvedélyt és kétségbeesést óhajtottunk volna. A többiek igyekezetét és készültségét sem akarjuk tagadni, azonban e szép nyelv és versek megrontását egy Talmának sem tudnók megbocsátani, kivált oly műben, melynek legfőbb ereje épen a szép nyelvben rejlik. Különösen Lendvaira kell panaszolnunk. Többször megvontatta a jámbusokat s néhol a legszebb sorokban. Élénken emlékezünk, hogy e sort:

s mindjárt alább öt–hat verssort hagyott ki. -177- Az és és az kihagyása vagy odatétele, a hol nem kellett volna, többször előfordult. Felekiné nem egy ily kisebb hibát ejtett például:

így mondotta: szólani fogsz, másutt az egyaránt-ot egyiránt-tal cserélte föl. A többi szereplők is mindnyájan követtek ily hibát. Nem anynyira szerep-nemtudással vádoljuk szinészeinket, mint inkább azzal, hogy a jámbus zengése iránt nem igen van kifejlődve érzékök. Egy szótag hiányát vagy fölöslegét nem érzik meg, pedig ha éreznék, a vers zengésével a szavak is inkább emlékökbe tapadnának. Semmit sem lehet könyv nélkül jobban megtanulni, mint a verset, ha értjük és érezzük rhythmusát.

A mű tapintatos scenirozását dicsérnünk kell, de figyelmeztetjük a rendezőséget, hogy az utolsó felvonást maga a költő megváltoztatta, még pedig igen helyesen és igy nyomatta ki. A szinház birtokában levő első kidolgozás kéziratát a nyomatott szerint kellene módosítani. A költő e felvonásban oly lényeges változtatásokat tett, melyek mind a cselekvényt gyorsabbá teszik, mind a jellemrajzra befolynak. -178-

Dráma 5 felvonásban. Irta Feuillet Octáv, forditotta Deák Farkas. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 deczember 12-én.

Az újabb franczia drámairókról szólván, már többször érintettem azt a különbséget, mely e nemzet régibb és újabb drámai iskoláját jellemzi, sőt nagyjában össze is hasonlítottam e két korszakot: Hugo Viktor, Dumas és Scribe korszakát, napjaink mozgalmával, melynek Feuillet, ifjabb Dumas és Sardou kiválóbb képviselői. Tehetek-e róla, hogy ez állítást semmi sem bizonyítja erősebben mint épen Feuillet Montjoye-ja, mert a legélesebben tünteti föl a franczia ujabb dráma fény- és árnyoldalait?

A régibb és újabb franczia dráma közt egyik legfőbb különbség az, hogy amaz kereste, sőt vadászta a hatást, ez mintegy megvetni látszik; amaz nagy súlyt helyezett a cselekvény gyors fejlődésére, emez egész regényi kényelemmel fejleszt; amaz a bonyolítás kedvéért sokszor mindent föláldozott, valószinűséget és jellemrajzot, -179- s némikép az ellentétre és meglepetésre alapította rendszerét; emez a bonyolításra keveset ad, cselekvénye inkább szegény, mint egyszerű, de örömest foglalkozik a viszonyok rajzával; amaz nagy, néha igen durva vonásokat használt, emez kedveli a finom részletezést egész az elmosódásig; amaz barátja a páthosznak, bár másneműek, mint a Corneille- és Racine-é, és szerette minél élénkebben, minél vadabban festeni a szenvedélyeket; emez kerüli a nagy felindulást, s elemében találja magát, ha elmés társalgással, szellemes reflexiókkal gyönyörködtetheti hallgatóit. Montjoye tükörként sugároztatja vissza az újabb franczia drámának e sajátságait. Majdnem két hosszu felvonást foglal el az expositio. A mit Hugo egy pár felvonások jelenetben eligazított volna, arra Feuilletnek kellenek. A harmadik és negyedik felvonásban gyorsabb fejlődés következik s valóban drámai összeütközéseket látunk, de ime az ötödik felvonásban már semmi drámai, a személyek nem tesznek egyebet, mint elmondják, a mi a negyedik és ötödik felvonás között történt, oly nemű változásokat, melyeket a dráma szűk keretében nem is tárgyalhatni.

Ily katastrophát Hugo kevésbbé tehetséges tanítványai is elutasítottak volna, ily katastropha nem egyéb, mint hadat izenni a specifikus drámai compositiónak. Nem tudom, vajon Montjoye eregényből írt dráma-e, de azt a hatást -180- teszi, mintha az volna. Általában az újabb franczia drámának jellemvonása, hogy csak annyiban tud dráma lenni, mennyiben a regény is az, melynek szintén vannak drámai mozzanatai. S épen ez a pont az, melyben a fraczia régibb dráma végtelenül felülmulja az újabbat. Az újabb drámának vannak ugyan negativ érdemei, melyeket abban foglalhatni össze, hogy kerüli a képzelet kicsapongásait, a szinpadi hatás mesterkéltségét; azonban elvből vagy erőtlenségből, de oly határozottan és annyira compositio ellen, hogy tisztán drámai szempontból, minden nagy árnyoldalai mellett is a régibb dráma részére kell állanunk.

De nem csak formára nézve különbözik az új franczia dráma a régitől, hanem tartalomra és felfogására nézve is. A régibb dráma a történelemből szerette szedni tárgyait, s csak később merült a jelen társadalom birálatába, midőn a romaticismus a socialismussal vegyült; de Hugo és Dumas, mint drámairók, nem csatlakoztak a romanticismus e fordulatához. Az új dráma épen nem kedveli a történelmet, csak a jelen élethez fordul előszeretettel, de már nem socialista, sem köztársasági, csak democrata, s ragadt valami reá a napoleoni korszakból, némi könnyelmű élvezetvágy, egy kis tág lelkiismeret; nem idealista, józan, de szeret moralizálni, nem tudhatni, képmutatásból-e vagy szívből; mindamellett elnéző, engedékeny, sőt -181- néha cynikus is a maga finom módja szerint. Hugó és Dumas csak drámáknak nevezték műveiket, hogy megkülönböztessék magukat Corneille- és Racinetől, de tulajdonkép leginkább tragédiákat irtak. Az újabb drámairók nem igen irnak tragédiát; feldolgoznak ugyan egyet-mást a romanticismus hagyományaiból, de a magok rendszere szerint, s lehetőleg őrizkednek az erős felindulástól. Különösen Feuillet a polgári, vagy a mi Francziaországban mindegy, a szalondrámákat kedveli. Úgy látszik, ellenszenve van a tragikum iránt. Nála a befejezésben jóra fordul minden, az összeütközések kibékülnek, a hős megjavul, s azzal a kétes becsű vigaszszal bocsájtja el hallgatóit, hogy tévedéseink és bűneink nemesise épen nem kiengesztelhetlen. Csak elérzékenyítni kivánja közönségét, de nem tragikailag meghatni. A tévedt vagy bűnös szenvedélyek bünhődését, a kérlelhetlen nemesist, mintegy száműzték a franczia ujabb drámából, s épen ez a második fő különbség a régibb és újabb franczia dráma közt. Hugó és Dumas kedvelték a tragikumot, bár majd mindig vegyítettek bele valami bizarrt, groteszket, s a véghatást néha megzavarta a kegyetlenség vagy iszony. Lehet, ez abból is folyt, hogy a tragikumnak, oly neme iránt viseltettek nagy előszeretettel, mely jogos ugyan, de kevésbbé természetes, s épen azért nehezebb, mint a szokottabb. Nem a -182- tévedők vagy bűnbe sodortak tragikuma volt igazi elemök, hanem a nagy bűnösöké, úgyszólva szörnyeké, kik kész bünösökként lépnek föl, s mint III-ik Richard, merészen haladnak pályájokon, míg végre a siker pillanatában minden ellenök fordul és semmivé lesznek; avagy oly bünösöké, kik egy nemesebb érzés hatása alatt javulni kezdenek, részvétet keltenek magok iránt, de már késő, a multat jóvá nem tehetik, s épen a fölébredt nemes érzés bonyodalmai készítik elő nemesisöket. Kivált Hugo a tragikum ez utóbbi nemét kedvelte. Ilyen a többek között Borgia Lucretiá-ja; ilyen, noha más árnyalattal, a Király mulat czimű drámájában Triboulet. Mindkét műben sokat lehet hibáztatni; az elvetemültség és erény vegyületének rajza, a lélektani legnehezebb feladatok egyike, kivált oly költőnek, mint Hugo, ki az ellentétből egész drámai rendszert alkotott; de azt el kell ismernünk, hogy mindkét mű tragikai hatásra törekszik s a költőnek sokkal több érzéke van a nemesis iránt, mintsem feltartóztassa a viszonyok kényszerűségét, s az ily hősöket megjavítani s az ellenök küzdő szenvedélyeket kibékítni merje. A mit a régibb franczia dráma nem mert, nagyon ismeri az újabb. Eddig csak kerülte a tragikumot s oly tárgyakat választott, melyeket többé-kevésbbé tragikai katastropha nélkül is tárgyalhatni: mert, a mint Montjoye mutatja, divatba -183- jő előszedni a romanticismus kedvencz tárgyait, oly tárgyakat, melyeket szükségképpen tragikailag kell feldolgozni, és feldolgozzák tragikai katastropha nélkül.

Montjoye egy erkölcsi szörny, sőt annyiban felülmulja mind III-ik Richardot, mint Borgia Lucretiát, a mennyiben III ik Richardban a testi rútság gonoszságának egyik forrása; Borgia Lucretiát pedig a női féktelen szenvedélyek tették elvetemültté. Montjoye nyugodt ember, hideg számító, és negatiója minden erkölcsnek, minden idealismusnak. Nem annyira szenvedélye ragadja, mint rendszere, elvei vezérlik. Csalással veti meg vagyona alapját, gúnyt űz a házasságból és barátságból, eszköznek tekint minden embert, még saját gyermekeit is, s gazdagodni, élvezni minden törekvése. Igaz, nem gyilkol mint III-ik Richard, nem mérgeztet mint Borgia Lucretia, s finom modor alá rejti elvetemültségét: de az a dolog lényegén keveset változtat; Montjoye épen úgy hadat izen az egész erkölcsi világrendnek, mint amazok. S mit mível Feuillet? Polgári tragédia helyett egy Kotzebue-féle érzékeny drámát ir: ezt a rettentő embert megjavítja és boldoggá teszi, csak azért, mert neje, kit nem szeretett, oda hagyja; mert leánya, kit eszköznek tekint, elájul sebesült kedvese mellett, kit ő sebesített meg egy párbajban. Egy franczia kritikus épen ugy csodálkozik Feuillet -184- merészségén, hogy nem félt ily rettentő embert rajzolni, mint azon, hogy a közönség és kritika nem találta hűtelennek, mert ily ember nincs Francziaországban. Legyen nekem szabad még nagyobb csodálkozással kérdenem: nem kigunyolása-e ez a lélektannak, erkölcsnek s mindenek felett a tragikumnak? Ha ily tragikai összeütközést ki lehet békiteni, akkor nincs tragikum; akkor nem csak Coriolán, Brutus tragikuma kegyetlenség, hanem az III-ik Richárdé és Borgia Lucrétiáé is. Feuillet ki fogja javítani: mily megható lesz, midőn Richárd kibékül népével és ellenségeivel s egy derék öreg ur válik belőle; Borgia nem fog elveszni saját fiától kapott sebében, hanem összeölelkezik vele s holtig boldogul élnek. Feuillettől egy Don Juant is várhatunk, ki megjavulva, mint boldog és engedelmes férj végzi pályáját. Feuillet finom érzékenysége ki nem állhatja a nemesis kérlelhetetlen bosszuját; elég merész rettentő alakot rajzolni, de nem elég bátor azt rettentően lakoltatni is.

A drámai összeütközések kibékéltetése bizonyára nehéz, de nem lehetetlen, s ha ritkán sikerül, oka rendesen az, hogy az összeütközés sokkal erősb, mintsem kibékíteni lehessen. Ezért rossz hirűek a tragikai katastropha nélküli drámák. A drámairók rendesen nagy tévedéseket, erős összeütközéseket vesznek föl, mert hatni akarnak; de nem veszik észre, hogy -185- a véghatást épen azzal rontják el, hogy az előzmények ellenére a katastropha olyan, mely az összeütközést mintegy erőszakosan állítja meg s nagy tévedés következményeit, bocsánat és bűnbánat által, némi hamis sentimentálismussal jóra fordítja. De merjen bármit e tekintetben a drámaíró, talán még eltürhetni, de a nagy bűnök drámáját derült katastrophával végezni, művészeti lehetetlenség. Montjoye nem egyes tévedés vagy bűn képviselője, hanem az egész erkölcsi világ negatiója. Ily embert oly kevéssé változtathat meg egy ájulás, ha mindjárt saját leánya ájulása is, mint nem békíthet ki se velünk, se az erkölcsi nemesítéssel az a körülmény, hogy szét osztja millióit, elűzött nejét visszaveszi s fiával vitézen harczol Magentánál. A ki annyi szivet megmérgezett, annyi viszonyt széttépett, ki gúnyt űz mindennel a mi az emberi szívnek szent – egy pillanatnyi szenvedéssel, vagyis inkább ellágyulással vásárolja meg boldogságát, s millióival vált magának bűnbocsátó czédulát. Az erőszakos Hugo a könnyelmű Dumas ilyet nem mertek volna, s már magában ez is mutatja, mennyire felülmulja a franczia régibb dráma az újabbat. Sokat merhet a költő, lángeszétől függ a siker, de kettő a leglángeszűbb drámaírónak sem fog sikerülni: az ártatlanok szenvedtetése s a nagy bűnösök boldoggá tétele. Ha Feuillet és társai nem kedvelik a tragikumot, -186- ám legyen izlésök szerint; de aztán ne fogjanak oly tárgyhoz, mely tragikai katastrophát kiván, s kivált a romanticismusok erkölcsi szörnyeit ne rajzolgassák. Úgy látszik az újabb franczia drámát javítási düh szállotta meg, de csak hőseik javulnak s nem egyszersmind közönségök. Az erkölcsöt, a javulást prédikálják s akaratlanul is a könnyelműséget és erkölcstelenséget bátorítják föl. Tulajdonkép nem azt hirdetik: javuljatok és boldoggá lesztek; hanem azt: tévedhettek, bünöket követhettek el, azok következményei nem épen oly félelmesek, az erkölcsi világ nemesise nem boszuló cherub, csak jámbor nagybácsi, a ki mindent megbocsát a gyermekeknek, ha felfogadják, hogy jók lesznek; űzd el nődet, ne félj, visszajő, mihelyt egy bünbánó arczot vágsz; csald meg barátaidat, de légy bőkezű, engesztelékeny s megbocsátanak; neveld rosszul gyermekeidet, nézd őket eszközöknek, s egy kis összeütközés után nyakadba borulnak s áldani fognak; becstelen ember lehetsz és tagadhatsz minden erkölcsi eszmét, majd elismered később, egy kis vért ontasz Magentanál, s a világ épen ugy fog, becsülni mint te saját magadat.

S különös, az újabb franczia drámának ezt az erkölcsös erkölcstelenségét épen Feuillet fejezi ki a legerősebben, kit mint regényköltőt méltán tartanak a mérséklet és jó izlés emberének. S vajon megütközött-e Montjoye-én a közönség? -187- A mű nagy hatást tett Párisban s nálunk is elég tetszéssel fogadtatott. Igaz, a részletekben sok olyan van, a mit méltányolni lehet, de az egésznek conceptiója és compositiója a legélesebb megrovást érdemeli. Ez az irány nem vezethet egyébre, mint a drámai költészet felbontására, a tragédia megbuktatására, ha ugyan nem csupán egy átmeneti korszak zavara és reactio a romantikusok tulságai ellen. Bármint legyen, feltünő, hogy a franczia kritika oly engedékenységgel viseltetik e mű iránt. Montégut, a Revue des Deux Mondes kitünő kritikusa, lapokon át fejtegeti e mű érdemeit; s nagy hibáját mely az egészet tönkre teszi, csak érinti egy pár sorban. Pedig e hiba olyan, mely iránt a kritika nem lehet eléggé szigorú, sőt kegyetlen, mert a dráma lelkét vesztegeti meg. De miért polemizálni egy franczia folyóirattal? A magyar kritikus szava nem hallik át Francziaországba; boldognak érezné magát, ha legalább hazájában meghallgatnák. -188-
-189-

TÉLI REGE.

Szinmű öt felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Szász Károly. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 január 1-én.

Mióta a Kisfaludy-társaság fordíttatja Shakespearet s a nagy költő másod- és harmadrangú szinművei is szinpadra kerülnek, némelyek egész gúnyt űznek a Shakespeare-cultusból. Íme az óriási szellem törpe művei, íme a gyöngébbnél-gyöngébb szinművek, melyeket a Shakespearet bámuló kritika csak azért hirdet jóknak, mert Shakespeare írta. Miért ilyesmit lefordítani, vagy ha lefordítják is, miért előadni? Lehet a Shakespeare kora gyönyörködött bennök, de ma már csak unalmat és boszankodást keltenek. Elégedjünk meg Shakespeare remekeivel, noha ezekben is itt-ott megbotránkozhatik a kényesebb ízlés, s hagyjuk békét gyarlóbb műveinek, melyeket hihetőleg maga is kevésre becsült s csak úgy hevenyészett valamely udvari vagy népünnepély kedvéért. Beszélhetnek a kritikusok, magyarázhatják, dicsérhetik e gyarlóságokat, -192- a közönségre sohasem fogják rávitatni. A mi élvezhetlen, az annak marad akár a világhírű Shakespeare tálalta előnkbe, akár valamely ismeretlen költőcske. Ily s ezekhez hasonló megjegyzéseket lehetett hallani a Téli rege előadása után nem egy társaságban, kivált oly szinbirálónak, ki Shakespeare őszinte tisztelője. Egy szóval az ismétlődött, a mi a Szentivánéji álom előadásakor történt, csak hogy akkor a hirlapok is tolmácsoltak ily nézeteket, mi most egészen elmaradt. Méltán kérdhetni, vajon Shakespeare szorult-e védelemre, vagy azok felvilágosításra, kik róla oly könnyedén itélnek? Minden bizonynyal nem annyira védelemről, mint felvilágosításról lehet szó, s örvendenék, ha erre nézve e czikk is tehetne valamit.

A legnagyobb költő sem alkot mindig remeket, sőt remekei között is bizonyos rangfokozatot vehetni észre. A lángész is fejlődik és hanyatlik, mint más ember fia, s midőn ereje teljében alkot is, a nemzeti és egyéni viszonyok hol kedvező, hol kedvezőtlen kényszerűségének van alávetve. E mellett senki sem egyesíthet magában mindennemű tökélyt, az erőnek is megvan a maga gyöngesége, vagy legalább egyoldalúsága.

A lángész rendesen kora törekvéseinek levén legerőteljesb kifejezője, nem lehet ment egészen kora hibáitól, s a fejlődés forrongásai -193- közt, a küzdelem hevében gyakran kicsapongások is jelölik diadalait. Az absolut tökély a a művészetben is csak eszmény marad; mint az erkölcsi világban; csak emberi tökélyről lehet szó, s ez nem egyéb, mint a jó tulajdonok nagyobb száma és ereje. A legnagyobb költő is csak nehány főművet hagyhat hátra, melyekben a legerőteljesebben nyilatkozik ugyan teremtő szelleme, de nem kizárósan. A főművek mellett ott van néhány másod- és harmadrangú is, melyek mintegy kiegészítik törekvései összegét, megadják pályája és jelleme egész képét, néha kulcsúl szolgálnak főbb műveihez, vagy eddig nem igen ismert oldalról tüntetik föl, s a hiányok és hibák mellett is többé-kevésbbé oly kincseket rejtenek, melyeket a jelesebb tehetségek főműveiben is alig találunk.

Lehetnek és vannak kitünő, sőt nagy költők, kik szeszélyből, daczból vagy hiúságból, oly térre csapnak át, mint például Goethe a vígjáték, Petőfi a dráma terére, melyre nincs hivatásuk, s ily műveik csak mint lélektani és életirati adatok becsesek; de egy oly nagy költő, ki a költészet valamelyik ágában úgyszólva kijelentő szellem, mint Shakespeare másod- és harmadrangú műveiről megvetőleg szól, aligha őszintén tiszteli első rangú műveit is s felületesen fogja fel az európai összes újabb költészetet. Shakespeare nem avult el, -194- csak legfeljebb némely külsőségben. Az újabb költészet belőle szívja éltető nedvét, termékenyítő szellemét megérezte minden nemzet, melynek egy század óta újjászületett irodalma. A lényeget tekintve, alig van az újabb költészetben, nemcsak a drámaiban, hanem a lyraiban, sőt elbeszélőben is törekvés, eszme, hang melyet benne meg ne lehetne találni. A XVI-ik század egyik nagy szelleme ő, honnan kiindulnak az újabb civilisatio törekvései, Európa e nagy századáé, mely csodás mozzanata az emberi szellem növekedésének. A Shakespeare-cultus nem pusztán egy nagy költő tisztelete, hanem az egész újabb költészet eszményeé, melyet a középkor romjain az új életre ébredt keresztyén és nemzeti szellem szűlt, a renaissance termékenyítő hatása alatt. Ez eszménynek az európai irodalomban mind eddig legnagyobb képviselője Shakespeare. Épen nem csoda, hogy minden európai nemzet foglalkozott vele, nyelvére fordítá, vizsgálódásai körébe vonta, hogy az újabb kor költői közt az ő művei jelentek meg legtöbb kiadásban, neki vannak legszámosb, leglelkesb magyarázói, s midőn közelebbről nemzete emlékünnepét ülte, az az egész mivelt világ ünnepévé vált. Igaz, a Shakespeare-cultusnak vannak nevetséges képviselői is, kik legegyszerűbb sorában is mélységet találnak, fogyatkozásait is bálványozzák, majd minden -195- művét egyaránt remeknek találják s oly czélzatokat fedeznek föl bennök, melyekről a költő nem is álmodott. Igaz, e tulságba néha, legalább kivételkép, kitünő férfiak is belé esnek, mert a szeretet, a lelkesülés könnyen túloz, akár egy nőnek, akár egy költőnek hódolunk. De van ennél valami nevetségesebb dolog is, bizonyos lenéző szigor, fenhéjázó gúny egy oly nagy költő irányában, kit felfogni, megérteni sem igyekszünk.

A Téli rege bizonyára nem első rangú műve Shakespearenek, talán a másodrangúak között is az utolsók közé tartozik, ha nem épen harmadrangú. Távolról sem lehet egy sorba állitani a Szentivánéji álom-mal, melylyel lapjaink némelyike összehasonlítgatja.

A Szentivánéji álom oly sikerült, oly költői bohózat, melynél kitünőbbet e nemben alig mutathat föl az európai költészet. Lehet, hogy e nemet sokan lenézik, kivált nálunk, de az semmit se vonhat le e mű érdemeiből. A Téli rege egészen más; se tragédia, se komédia, se bohózat, sőt tulajdonkép rendes dráma sem, hanem mindebből valami, különböző elemek vegyülete, mely némikép a melodráma felé hajlik. A mű egyik felében a tragikai elem a túlnyomó, a másikban a komikai, három felvonás mintegy előjátéka a két utolsónak, míg amazokban gazdag drámai élet fejlik ki, emezekben lankadtságot veszünk észre. A cselekvény -196- kettős bár, végkifejlésében összeforr; a részek aránytalanok, s a mi legfőbb, a véletlen, a regényes, a kalandszerű épen annyi vagy talán több részt vesz a cselekvény szövődésében, mint a szenvedélyek összeütközése, a drámai benső indok. Íme mennyi oldala van e műnek, de e gyöngeségek nagyrészt magából a tárgyból folynak, mely se komikai, se tragikai compositióra nem volt alkalmas, sőt egészben véve nem is drámai. A tárgy választását hibáztatjuk, de magát a tárgyat aligha lehetett volna máskép és szebben feldolgozni. Tévednek, kik azt hiszik, hogy Shakespeare ereje e műben már nagyon hanyatlik.

Igaz, e műve alkalmasint a legutolsó, de ereje még ép, s ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy drámának nem elég alkalmas regéből ily művet tudott teremteni. E mű árnyoldalait nagy részt a tárgy hozta magával, fényoldalai egészen a Shakespeare-éi.

De hogyan választhatott Shakespeare ily tárgyat, miért nem hagyta nyúgodni Greene regéjét, átalában miért akart rege-meséből drámát írni, midőn az a drámai költészetben csak komikai compositiókra alkalmas? Aztán miért vegye a műbiró figyelembe a tárgyból folyó akadályokat, midőn a költő szabadon választhat? Valóban nem tartozik, de hátha a tárgyválasztás a kor törekvésével van kapcsolatban, -197- s a tisztán æsthetikai szempont a történelmi nélkül puszta gyöngeségnek tünteti föl azt, mi az erőnek duzzadása, s csak a költő szeszélyét látja ott is, hol a kor küzdelme és iránya lüktet?

Aesthetikai legszigorúbb szempontból is, nagy hibái mellett nagy szépségei vannak a Téli regé-nek, de a történelmi szempont e hibákat kissé más színben láttatja, mindenesetre kimutat annyit, hogy Shakespeare és általában az angol dráma, aligha emelkedett volna oda, hol most oly fönséges magasságban áll a többi nemzeteké felett, ha nem merészel sokat annyit, a mennyi egy nagyszerű mozgalomban majdnem belső kényszerűség.

Az antik és keresztyén dráma, már kiinduló pontjában eltérnek egymástól; csak abban egyeznek, hogy mindenik a vallás mysteriumaiból fejlett ki, de tárgyban és módban végtelen különböznek. Az antik dráma bölcsőjében a legegyszerűbb lyrai compositióhoz hasonlít, az egyetlen-egy személyhez lassan társul a második és harmadik, magokkal hozva a cselekvényt, mely aztán is folyvást megtartja egyszerű kerekdedségét a formára nézve és fönséges szigorát a tárgyak megválasztásában.

A keresztyén mysteriumok és moralitások már kezdetben sok személyűek, sok eseményt ölelnek fel, tárgyaikban épen nem választékosok, -198- s összevegyítik a fenségest az alacsonynyal, a vigat a szomorúval.

E durva kezdemények a renaissance érintésére fejlődésbe indulva, szabályosabb drámákká válnak ugyan, de folyvást megőrzik eredetök szellemét. Franczia- és Olaszországban a kizáró uralomra vergődött classicismus egy jó darabig lenyomja e szellemet, de Angolországban szabadon fejlődik és megteremti Shakespearet. Az antik és keresztyén költészet fejlődésök és tökéletességök legmagasb pontján is folyvást megtartják azt az ellentétet, mely születésöket jellemezte. Ott a forma cultusa az uralkodó, itt az eszméé; amaz tárgyaiban szűkkörű, ez túlgazdag; amazt fenségesebbnek mondhatjuk, ezt mélyebbnek. Shakespeare és a korabeli drámaírók bekalandozták a költészet, történelem és phantasia minden zegzúgát: az angol dráma magába olvasztott mindent, a mit talált, az emberi viszonyok minden árnyalatát, a phantasia minden szeszélyét, a kedély minden hullámzását, s minden kérdést, mit a gyakorlati élet vagy a philosophiai elmélkedés fölvethet. Nem kereste vagy elvetette a példányokat, nem utánzott, s elméletek helyett csak nemzete és kora geniusát követve; új, eddig ismeretlen tartományokat hódított meg a költés világában, az egész újabb költészet birodalmát. A dráma ez óriási ereje egy darabig fölemésztette a költészet minden -199- más ágát. Drámai alakban jelent meg minden eposz, regény, népmese, tanköltemény, szatira.

E drámai nagy mozgalom remekeiben ugyanazon szellem nyilatkozik, mintegy megtisztulva, szabályozva, melyet kevésbbé sikerült műveiben egész túlságában, féktelenségében látunk megjelenni. Nincs itt helye ezt minden oldalról kifejteni s elég lesz csak azon oldalt érintenem, mely a Téli regé-vel kapcsolatos.

A tartalomnak, a cselekvénynek az a gazdagsága, melyet Shakespeare remekeiben bámulunk, szemben az antik drámával, nemcsak kortársainál, hanem nála is néha többet ölel fel, mint a mennyit a drámai forma megbír, mi lazábbá teszi a cselekvényt, avagy épen a kettős cselekvény felé hajtja. A drámai forma kizárólagossága, mely Shakespeare korában oly zsarnokilag uralkodott az angol költészetben hasonló következményt vont maga után. Az angol dráma az által, hogy mindent felölelt, magába olvasztott s a költészet többi nemeitől úgyszólva erőszakosan elszedte tárgyait, végtelenül gazdagult ugyan, de természetesen nem kerülhette el azt az örvényt, hogy néha oly tárgyakat is válaszszon, melyek egészben véve nem elég drámaiak. Így alakultak meg a drámai költészet oly válfajai is, melyek legalább kétes becsűek. Shakespeare is érinti ez örvény szélét; ő sem ment egészen kortársai hibáitól, noha benne e mozgalomnak -200- inkább csak fényoldalai tündöklenek. A mint a Téli rege mutatja, ő is hozzá nyúlt oly tárgyhoz, melyet lehetetlen valódi drámává alkotni. De vajon e túlságok, tévedések nélkül megnyerhette volna-e az angol dráma azt a gazdag tartalmat, melyet remekeiben bámulunk, szélesbíthette válna-e a drámai költészet körét, napfényre hozhatott volna-e annyi ismeretlen bájt, melyekről az antik dráma nem is álmodott? Vajon mindez a gyöngeség jele-e vagy pedig az erőé, mely mindent megkisérel, sokszor a legnagyobb diadalokat vívja ki, s midőn egészen nem győzhet is, félgyőzelmet képes aratni? Nem igazolni akarom a Téli rege tárgyának választását, csak megértetni, s ennyiben menteni is, ha ugyan mentségre van szüksége oly költőnek, a ki tévedéseiben is oly gazdag kárpótlást nyújt hibáiért. -201-

Aesthetikai szempontból, a mennyire hibáztathatni Shakespearet e szinmű tárgyának választásáért, épen annyira dicsérhetni azt a módot, mely szerint azt feldolgozta.

Ha egyszer a tárgyon átestünk, el kell ismernünk, hogy azt csak így és nem máskép lehetett feldolgozni. Ha összehasonlitjuk Greene regéjét, mely a Téli rege alapjául szolgált, magával a drámával, egy pillanatra feltűnik, hogy Shakespeare épen úgy kizsákmányolta a tárgy minden drámai oldalát, mint folyvást szem előtt tartotta, hogy regét, népmesét dramatizál, melyet lehetetlen tragédiává vagy mélyebb tartalmú drámává alkotni, s melyet drámai formában sem lehet kivetkőztetni természetéből. Mindaz, a mit változtatott, kihagyott, megtartott, vagy hozzá toldott: épen úgy tanuskodik drámai ereje, mint tárgyilagossága mellett. Először is a regében Hermione (Greenenél Belaria) meghal, Leontes (Pandosto) belészeret feltalált leányába, s midőn -202- ez kivilágosodik, kétségbeesésében megöli magát. Shakespeare mindezt megváltoztatta s az egész cselekvénynek szerencsés kifejlést adott. Érezte, hogy oly tárgyat, hol a véletlennek annyi szerep jut, hol úgyszólva két nemzedék hajtja végre a cselekvényt: lehetetlen oly egységbe hozni, oly bensőleg indokolni, a hogy a tragédia természete megkivánja.

A mű czime, a szenvedélyek nyilatkozása, a cselekvény menete, a felléptetett Idő monologja, részint előre sejtetik velünk, részint folyvást megerősítenek, hogy nem Othello, Macbeth, Coriolan óriás küzdelmével és katastrophájával akar hatni a költő.

Szorosan tárgyához alkalmazza a hangulatot, szövevényt és kifejlést. Greene regéjében a Leontes és Hermione gyászos története csak előjáték: a Perdita és Florizel (Greenenél Dorastus és Fauna) szerelmére és kalandjaira van fektetve a fősúly. Shakespeare e pontban lényegesen megváltoztatta a regét s épen ellenkező útat követett. Ő az előjátékra helyezte a fősúlyt, s a Florizel és Perdita történetét inkább kifejlésűl használta. E változtatás oka igen egyszerű. Leontes és Hermione története gazdag anyagot nyujt a drámai élet kifejtésére, míg ellenben a Florizel és Perditáé e tekintetben meglehetősen szegény. A regében annyira szereplő véletlen és kalandszerűvel is így bánt. Ott, a hol a szövevény benső -203- folytonossága megengedte, vagy épen kivánta: lélektani erős motivumokat használt; a hol ez lehetetlen volt, követte a rege szellemét és meghagyta a véletlent vagy még jobban kiképezte.

Innen foly aztán az is, hogy a dráma nem játszik valamely határozott történeti korban. A költő az orosz czárt, a delphii oraculumot és Julio Romanót egy időben szerepelteti, a a régi pogány vallást és keresztyén szokásokat összezavarja és Csehországot tengerpartra helyezi.

Shakespeare e tudatlansága mennyi gúnymosolyt, éles megjegyzést vont már maga után. Még legnagyobb tisztelői sem igen merik e tudatlanság ellen védeni, s a mi legcsodálatosb, éles elméjű kritikusok, nagy tudományú nyomozók csak átsiklanak a Téli rege e történelmi és földirati tudatlanságain s legfeljebb azt jegyzik meg, hogy Csehország tenger mellett fekvését Greene regéjében is megtalálhatni. De vajon ez adat Shakespeare ellen bizonyít-e s az a megjegyzés hallgatag vád-e, hogy tudniillik Shakespearenek ki kellett volna javítani Greene botlását? Bárminő véleménynyel legyünk Shakespeare szorosan vett tudományos míveltségét illetőleg, annyi csaknem bizonyos, hogy e tudatlansági vád legkevésbbé illik a Téli regé-re. Hogy Shakespeare a delphii oraculum s a keresztyén pünkösdi népünnep -204- kora közti különbséget tudta: kitetszik a római korszakból vett drámáiból, hol ilynemű botlásokat nem tapasztalunk. Hogy nevezetesebb drámáiban történelmi és földirati tévedéseket kevésbbé találhatni s leginkább csak olyakat, melyek a míveltebb angol közönséggel is közösek voltak, szintén a mellett bizonyít, hogy Csehországnak, mint tengermelléki tartománynak emlegetése nem folyt szükségkép tudatlanságból. Shakespeare népmesét, regét dolgozott fel, s vajon a népmese, a rege, sőt a monda is, mikor tisztelte a történelem és földirat tisztes tudományát? Nem zavar-e mindent össze, s a jelent nem játszsza-e át néha a multba? Olvassuk bármely nemzet népmeséit, mindenütt fogunk ily tudatlanságra találni, annyira, hogy nem nevezzük tudatlanságnak, hanem csak naivitásnak. S vajon műköltők, kik népmeséket dolgoznak föl, nem követnek-e el öntudatosan ily tudatlanságokat, hódolva a népmese szellemének? Hogy tovább ne menjünk, ott van Petőfi János vitéz-e. Vajon Petőfi ne tudta volna, hogy Törökország nem fekszik Francziaország mellett s több effélét? Vajon érdemli-e Shakespeare e földirati botlásáért azt a súlyos vádat, melyet minden iskolás gyerek, piperkőcz száján hord, ki tanult egy kis földiratot avagy épen Prágát is megjárta?

Szinészeink Csehország helyett Bithyniát -205- mondottak s a szinlapon is ez volt írva. Úgy látszik, gyöngédségből megakarták kimélni Shakespearet némely mívelt ember hahotájától, a ki népmeséből akar földiratot tanulni. Tiszteljük az indokot, bár magára a tényre nem volt épen szükség. Bizonyára Shakespeare sok oly dolgot nem tudott, a mit most a kontár író is tud, hanem szerencsére sok oly egyebet tudott, mit most nem tudunk, úgy hogy semminemű büszke gúnymosoly nincs igazolva, s legkevésbbé a Téli regé-ben, hol Shakespeare tudatlansága tulajdonkép naivitás s magából a tárgyból foly.

Talán e nehány vonás is eléggé kiemeli, hogy a tárgyválasztást s a belőle folyó hátrányokat kivéve, mily művészileg alkotta Shakespeare e regét drámává. A jellemrajz még inkább bizonyítja ezt. Mily lélektani mélység, mily erő, mennyi drámaiság Leontes és Hermione rajzában. Mennyi élet a mellékszemélyekben. Mennyi bájt lehel Perdita, s az idylli jelenetek hatását mennyire emelik, élénkítik s átalában nem engedik édeskéssé fajulni a részint komikai, részint humoros alakok.

Hermione és Perdita nem vallanak szégyent Shakespeare legkitünőbb hölgy jellemei mellett se. Leontes méltó Shakespeare többi hallatlan teremtményeihez, melyek által tükröt tartott a természet elébe. Leontesben a féltékenység szenvedélyét rajzolja, épen mint -206- Othellóban, de mily különbség a két szenvedély közt. S a szenvedély e különbsége mennyire megváltoztatja nemcsak a jellemrajzot, hanem magokat a helyzeteket is! Csak abban hasonlít e két szenvedély egymáshoz, hogy mindkettő féltékenysége becsületéből és becsületességéből foly.

Mint becsületes ember féltékeny becsületére, hiszi a mit mások mondanak, mert másokat is oly becsületeseknek hisz, mint saját magát. Mily könnyű a Jago játéka, kivált, ha ide veszszük Othello heves vérét és kétkedését saját férfiúi előnyeiben. S mennyire elősegíti szenvedélye kifejlődését egész környezete, maga Desdemona is, ki naivitása által éleszti férje gyanúját. Leontes féltékenysége képzelődés, egy rossz pillanat szeszélye, melyet az ellenmondáshoz nem szokott érzékenység, zsarnoki hajlam egész rögeszmévé érlelnek.

Sérti, hogy neje Polixenessel oly nyájasan beszél, eszébe jut, hogy a midőn neje kezét megkérte, az hónapokig váratott reá s ime most egyszerre mily nyájas egy idegenhez. Azt hiszi, hogy már rég viszonyban vannak egymással s csak ő nem vette észre. Vizsgálja gyermekét, s kétkedik, hogy saját vére lenne. Igy ébred föl féltékenysége, melyet senki sem szít, csak saját maga. Az egész udvar elakarja oszlatni gyanuját, de ezzel csak jobban megerősödik rögeszméje. Királyi természete nem -207- tűri az ellenmondást, s ingerli, felbőszíti az a körülmény, hogy nem osztoznak gyanújában. Neki igazának kell lenni, ezt csak azért is megmutatja. Nem rohan megölni nejét, mint Othello ő király, ki elitéltetheti a hűtelent becsülete sérelme nélkül, neki az oraculum helyeslésére, törvényszéke itéletére van szüksége, s azt a fájdalmát, melyet nejének képzelt hűtlensége okoz, fölülmulja az az ingerült, lázas törekvés, hogy gyanuját, rögeszméjét igazolja a világ előtt.

E mellett Leontesben van némi gyávaság is, mely jól összehangzik gyanakodó természetével, s melyet a költő aztán is a harmadik felvonás végén fordulópontul használ. A féltékeny király egyik főembere által meg akarta mérgeztetni király társát, Polixenest; minthogy ez elárulja szándékát, még inkább megerősödik gyanujában s még eszeveszettebben rohan a maga útján, de midőn ez is neje ártatlanságát bizonyítja, fia halálát jósolja, ki aztán nem sokára meg is hal, erélye megtörik, többé nem száll szembe a sorssal, megadja magát s bűnbánó melancholiába sülyed. Kétségbeesése oly kevéssé az Othellóé, mint szenvedélye. Ugyanez áll Hermionéról is, ki semmiben se hasonlít Desdemonához, csak abban, hogy ő is egy féltékeny férj áldozata. Desdemona képzelődése élénk, érzései naivok. Megszeretve Othellót, tüstént szakít atyjával és követi kedvesét. -208- Hermione sokat várat magára, míg elhatározza, hogy Leontesé legyen. Desdemona épen oly eszélytelen, mint Hermione eszélyes, ennek lényegében több a fenség, amazéban a kellem. Desdemona szerény együgyűségével ingerli férjét, Hermione büszkeségével. Mily meghatón nyilatkozik e fönséges büszkeség, midőn a törvényszék előtt áll s magát védi. Sértett nő és királyné egyszerre, a nő fájdalmát a királyné büszkeségét mérsékli de ím egyszerre csak az anyát látjuk magunk előtt, ki fia halála hírére összeomlik.

E jelenet szépségével vetekszik szoborjelenete is. Gyermeke nevében és feltalált gyermekéért bocsát meg férjének, s midőn előlép, mily megindító az a néhány szó, melyet férjéhez intéz. Perdita hasonmása anyjának, Hermione másodszor születve ifjúsága virágában. Mennyire rokon a többi pásztorleánynyal, s mennyire kiválik közülök. Királyleány pásztor ruhában, pásztorleány egy királynő emelkedettségével. A vendégekkel szemben mily nyájas, elmés affectatio nélkül. Szerelme Florizelhez mily egyszerű, igaz és mély s a sors csapásai alatt mennyi bátorságot, fönséget tanusít. Erről ismerünk Hermione leányára.

Egy ily művet lett volna kár lefordítani s előadni, mely fogyatkozásai mellett is annyi kincset rejt? E kincsek közül csak a ragyogóbbakra mutattam, de figyelmes olvasás, tüzetes -209- analysis mennyi kincset emelhetne még ki ez annyira szegénynek állított műből, melyben Shakespeare gazdag ere szintén nem tagadja meg magát. Van-e ennyi azokban a híres művekben, melyeket oly hévvel fogad a közönség s egy pár hónap mulva egészen elfelejt? Részemről köszönetet szavazok az igazgatóságnak, hogy e szinművet szinpadra hozta s fényesen állította ki. Shakespeare el nem avul, s kevésbbé sikerült művei egyetlen jelenetében is több költőiség nyilatkozik, mint hogy egy közel eső példát hozzak fel, a Sardou Ideges-eiben, mely oly nagy hatást tett szinpadunkon, s melyet napi sajtónk nem épen megérdemelt magasztalásban részesít. Igaz, az Ideges-eket nagyon jól adták színészeink, a Téli regé-t pedig igen rosszúl.

De mit bizonyít ez? Azt, hogy ne hibáztassuk a szinészek helyett a költőt, s ne dicsértük miattok ismét csak a költőt. -210-

Szomorújáték 5 felvonásban. Irta Schiller, fordította Szenvey József. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 márczius 13-án.

Az olvasó észrevehette, hogy e rovat inkább csak a drámák birálatával foglalkozik s az előadásról rendesen hallgat. Nem annyira elvből történik ez, mint inkább szükségből, a nehézségek miatt. Az ember alig győzi az uj szinművek birálatát is, hátha még az előadásba is belé bocsátkoznék! E lap egész tárczája szinbirálatokkal telnék meg, mi se a szerkesztőnek nincs inyére, se az olvasó nem óhajtja. Lehetne ugyan könnyebb végénél fogni a dolgot s oly birálatokkal szolgálni az olvasónak, melyek lapjainkban annyira divatosak, például: a két főszerepet Lendvay és Lendvayné gonddal és szorgalommal adták, de mindkettőben kevés a természetesség és igazi mélység; Jókainé és Tóth művészien játszottak; Komáromy egyhanguságával untatott, – hanem hogy mi haszon van az ily birálatokban: teljességgel nem érthetni. Legfeljebb -211- tarkítja a lapot, s a szinbiráló azzal dicsekedhetik, hogy ő minden előadásról ir és gyorsan, mi mind igen szép dolog lehet, de, fájdalom, semmi közük a dramaturgiával. A kritika feladata bonczolni, s vajon nem nehezebb-e a színmű előadását bonczolni, mint magát a színművet? A színművészet elmélete távolról sincs oly határozottan megállapítva, mint a drámai költészeté; de ha megvolna is, maga a boczolat tárgya áll-e előttünk oly állandóan, oly biztosan, mint mikor drámát birálunk? A költő műve ki van nyomtatva, vagy megtalálhatni kéziratban s egész kényelemmel és gonddal vizsgálhatjuk. A szinész műve az idő pillanataival elrepül, s kinek van oly hű és élénk emlékező tehetsége, hogy másnap egy előadás minden árnyalatát, a szinész minden hangját, mozdulatát, arczkifejezését lelkében visszavarázsolhassa s minden oldalról biztosan bonczolhassa. A kritikában, mint minden emberi dologban, a legjobb akarat mellett is tévedhetni, de a szinkritikában már maga a helyzet oly örvényeket teremt, hogy a legösszpontosítottabb figyelem s a legélénkebb emlékező tehetség is alig képes kikerülni. E mellett egy szini előadás szépségei vagy hibái egyrészt olyanok, melyeket nagyon bajos, majdnem lehetetlen, elég szabatosan és élénken feltüntetni. Valamely szerep felfogásáról ugyan sok érdekest és tanulságot irhatni -212- össze, a siker vagy fogyatkozás feltünőbb pontjait kiemelhetni vagy megróhatni, de a szavalat, arcz- és tagjáték számtalan mozzanatait méltányolva vagy hibáztatva az olvasó elébe varázslani, oly fáradságos munka, hogy még akkor sem igen vállalkoznék reá valaki, ha a nehézségeket minden oldalról legyőzhetné.

Ide járul még a szinészek érzékenysége, kik nem minden ok nélkül sokkal érzékenyebbek a költőknél. Részemről sohasem tudtam megfogni a költők, az irók érzekenységét szemben a kritikával. A kritika vagy igazságos, vagy igazságtalan, vagy pedig a kettő vegyítéke. Az egészben vagy részben igazságtalan kritika ellenében czáfolatul mindig ott az iró műve. Az olvasó itél, oly olvasó, kinek elég itélőtehetsége és izlése van, mert a gyönge itéletü és izléstelen olvasó tetszését egy önérző iró se ohajthatja. Az iró nyugodtan várhatja a közönség itéletét, vagy a körülmények szerint megvetheti ezt is, ott van számára az utókor, évtizedek, sőt századok itélete. Műve, ha csakugyan sokat ér, paizsként fedezi a kritika és közönség igaztalanságai ellen. De épen az szokott fájni a kritikában, a mi igaz. Megengedem, értem, de ennek nem a kritika az oka, hanem az iró, s ezen a csapáson előbb-utóbb át kell esnie még akkor is, ha a kritika hallgatna. Egészen más a szinész helyzete. Az -213- ő műve nem marad fenn, összeomlik azon pillanatban, melyben bevégzi. Nem igazolhatja őt szemben a kritikával. Igaz ugyan, hogy a szinész minden este ujra teremti művét, de az nem egészen az lesz, a mi volt, sokszor rosszabb vagy jobb, de nagyon ritkán ugyanaz. A közönség, mely játékáról kritikát olvas, sok részben nem egy azzal, mely ugyanazon este látta, s köztök a legfigyelmesebb sem tehet oly biztos összehasonlítást, mint a költői mű kritikájával. A szinész műve nem marad az utókorra, jelenhez van kötve, nem ő éli tul a kritikát, hanem a kritika őt. Még más tekintetben is roszabb helyzete az irónál. Az iró akkor ir, ha kedve tartja, akkor adja ki művét, midőn megtehette rajta a végleges simitást is. A szinésznek játszani kell, ha nincs is egészen készen művével, akkor is, ha phantasiája kifáradt, s kedélye megzavarva. A kritika, a közönség nem tartozik erről semmit tudni. Az iró szembeszállhat közönségével s diadalmaskodhatik felette, a szinész kevésbbé. Tetszése, tapsai képezik egész dicsőségét. S e tapsok éltetik, fokozzák lelkesülését. A gunymosoly, sziszegés, avagy csak a hideg fogadtatás is, kioltják lelkesülését, mert épen az alkotás perczében zavarják meg, mi az irónál sohasem történhetik. Aztán a szinész folyvást és közvetlenül állván a közönség előtt s csak a jelenhez levén kötve, ambitiója könnyen -214- hajlik a hiuság felé, s hiusága sokkal inkább fejlődhetik egész betegséggé, mint az irónál. Szóval a szinész érzékenyebb minden művésznél, s a kritikusnak vele szemben sokkal kellemetlenebb helyzete van, mint bárkivel, a mennyiben el kell ismernie, hogy érzékenységének van némi alapja is.

Ime az okok és nehézségek, melyek miatt az olvasó ritkábban találkozik e rovatban a szinészek játéka birálatával, mint a drámákéval, vagy ha igen, az nem oly részletes, mint a drámáké. Azonban, ha a körülmények engedik, ezután talán többször szolgálhatunk ezzel is, kivált az előadás oly pontjait illetőleg, melyeket biztosabban – s tegyük hozzá – könnyebben bonczolhatni. Az Ármány és Szerelem előadása több ily pontot nyujt, nemcsak azért, mert sokszor látta s jól ismerheti az ember, hanem azért is, mert a szinésznek elég tere van kitüntetni tehetségét. Divat ugyan Schiller e művét lenézni, s valóban e műnek vannak nagy hibái is, de az is bizonyos, hogy a németek ez óta sem irtak ennél jobb, ugynevezett polgári drámát, s a szinpadunkon annyira divatos ily faju műveket, mint Montjoy és társai, messze fölülmulja. Mindenesetre a szinésznek elég anyagot nyujt az alkotásra, s nem egy kitünő szinész és szinésznő vivott e szerepekben már koszorut. Hiszen nálunk s, hogy többeket ne emlitsünk, az id. Lendvai -215- Ferdinandja és Szentpétery Müllere a régi közönség emlékei közé tartoznak.

Ferdinandot Lendvai játszta, Luizát Lendvainé. Lendvai a két első felvonásban sok tekintetben meglepő volt. Nem egy szinész állásán, járásán s tagjátékán vehetni azt észre, hogy valamelyik tagja tulnyomólag játszik, előtérbe nyomul és sokszor épen ugy megzavarja a mozgás öszhangzatos szépségét, mint gátolja a szenvedélyek erősb nyilatkozatát, midőn a mozgás öszhangja felbomlik ugyan, de a szenvedély nyomása alatt és természete szerint, s a kellem formái helyett a fönségéit veszi föl. Némelyik szinésznél a kéz játszik, a másiknál a nyak, harmadiknál a derék s igy tovább. Lendvainál a lábé a fő szerep, s némikép a nyaké, kivált ha nyakkendőjét nagy csokorra kötheti, mit, ugy látszik, igen kedvel. Ha Lendvai elfeledkezik magáról, lába oly erőt vesz egész testén, hogy az mintegy alakja képviselőjévé válik. Egy tagnak ily kiváló játéka folyhat a természetből, folyhat a megszokásból, de szükség, hogy a szinész minden erélyét összeszedje mérsékletére, lassanként elnyomja, s a mozgás öszhangjának kellemét kivivni birja. Lendvai eddig nem igen törekedett ide, de ugy látszik, hogy immár kezd, legalább e mű két felvonásában lába épen nem zavarta meg különben deli alakja mozgását. Lehet, hogy erre sokat tett az is, hogy -216- Ferdinánd, őrnagyi rangjához hiven, kissé katonásan tartotta magát, lehet, hogy az öltözet is segítette, de ez nem változtat a dolgon. Lendvai erőt vett egyik hibáján, s óhajtandó, hogy máskor is, a külső és belső eszközök segélyével mindinkább igyekezzék legyőzni lába zsarnokságát. Kár, hogy a három utolsó felvonásban ismét erőt vett rajta a lábjáték, kivált az utolsóban, a halál jelenetében. Azonban hagyján, kezdetnek elég volt, s megérdemli a méltánylatot. Vajha ezt lehetne mondani Lendvainéról is, kinek szintén van ilynemű hibája. Nála a tagjátékban a fő lép előtérbe, melyet akaratlanul is igen sokszor megráz. A felindultabb helyeken fejének gyakori, bár változatos rázása annyira előtérbe nyomul, hogy uralkodik a kéz, derék s az egész test játékán. Nem tagadhatni, hogy e főrázás néha kellemes, csakhogy, az a baj, nem minden helyzethez való, s modorrá válik. Egyébiránt Lendvainét e szerepben nem kivánjuk birálni. Sokszor láttuk őt sokkal jobban játszani, mint ma este. Talán szükségből játszott, talán eléggé el sem készülhetett reá, talán nem is egészen neki való e szerep. Volt ugyan egy pár sikerültebb helye, de mindent összevéve nem tudott mélyebben hatni.

Lendvai más tekintetben is kitünt. Jól kiemelte Ferdinand ifju tüzét, nemes daczát -217- szemben a társadalmi és családi viszonyokkal, a nélkül, hogy tulzásba esett volna. Nem igen hallottunk tőle oly bensőség nélküli kiáltásokat, minőket máskor nem egyszer hallottunk. Kivált az a jelenete, midőn atyjával összetüz, igen sikerült, kivált benső küzdése egész a kitörésig. Luizával való jelenetei már kevésbbé voltak sikerültek. A szerelem olvadékony ércze nem csendült meg szavaiban elég varázszsal, néha egészen hiányzott. Mindjárt az első jelenetben, midőn belépett s igy szólott: «Te halavány vagy, Luiza?» inkább a csodálkozás és szokásos részvét hangját hallatá, s nem tudta szerelembe olvasztani. Aztán e kérdést változatos arczjátéknak kellett volna megelőzni, mire maga a költő utasítja a szinészt, midőn zárjel közt azt mondja: Feléje rohan s előtte megáll, – egy ideig némán néznek egymásra. A rohanás, a viszontlátás öröme, a vágy heve, a megállás, a megütközés, a néma rátekintés, a részvét, fájdalmas sejtelem és szerelem összeolvadása az, mi a fennebbi szavakban tör ki. Legelhibázottabb volt a haldoklási jelenet. Meghalni nehéz, életben és szinpadon egyaránt, de nagy hiba, ha a szinpadon ugy akarunk meghalni, mint a hogy az életben szoktak az emberek. A testi fájdalom, a testi megsemmisülés rajza csak annyiban tárgya a szinművészetnek és költészetnek, a mennyiben lelkiállapotot tüntet fel -218- általa. Az életben hány ember hal meg öntudatlan állapotban, drámában, szinpadon ez soha nem történhetik. Már e körülmény mutatja, hogy itt a szelleminek kell előtérbe nyomulni és teljes erővel uralkodni a testen. A halált soha sem szabad a szinésznek realis oldalról felfogni s oly hűségre törekedni, mely az orvosok tetszését megnyerje. Fő a lélekallapot, s a testnek ehhez kell magát szabni a megsemmisülés pillanatában is, nem megfordítva, s kerülni mindazt, mi amannak kifejezését gátolhatná vagy zavarná. Lendvai nem realisticus oldalról fogta fel a haldoklási jelenetet, de vegyített beléje egy realis vonás is, s az utolsó mozzanatban nem tudta kiemelni a szellemit. A kirivó realis vonás az, hogy egyszer hasához kapott, a méreg hatását kivánván kifejezni. A méreg hatását nem lehet-e máskép kifejezni, megrázkodással, a mellhez kapással, miért épen a hashoz kapni, ha mindjárt az orvosok azt tartanák is hűnek. Az utolsó mozzanatban Lendvai csak az összeomlott, gyöngülő, töredezett hangon beszélő Ferdinandot igyekezett ábrázolni, s nem egyszersmind azt, kinek a költő ezt adja ajkára: «Luiza, Luiza megyek. Isten veletek, hagyjatok engem, ez oltárnál meghalni». A Ferdinand halála az utolsó perczben már öröm, hogy Luizával egyesülhet, a halál fájdalmán a lélek diadala. Ezt kell kifejezni az arcznak, a lélek, -219- a szenvedély hangnyomatának kell uralkodni a testi szerv töredezett hangjában.

Lady Milfordot Jókainé játszta. E szerep nemcsak egyik kiválóbb alak a műben, hanem alkalmasint a legsikerültebb is. Igaz, hogy a dráma könnyen el lehetne nélküle, de mennyivel erőteljesb rajz a Luizáénál. Schiller óta hányszor léptették föl a drámairók a courtisannet, védve, rehabilitálva, dicsőitve s mily messze maradtak a sentimentalisnak, abstractnak gunyolt német költő egyszerű és természetes felfogásától. Schiller drámai érdeket ébreszt lady Milford iránt, de nem igyekszik se dicsőíteni, se rehabitálni. A herczeg kedvese unatkozik és utálja helyzetét, oly férfiut óhajt, kit becsülhessen s ki őt is becsülje. Örömest beleegyezik az udvari cselszövénybe, mely őt férjhez akarja adni, mert szive is hajlik a választott férjhez.

S ime e férfiu megvetést dob szemei közé, nemcsak a nyakára tolt jegyest alázza meg benne, hanem a nőt is. A ki oly dőrén becsültetést ohajtott, a ki a tiszta szerelemre hitte magát méltónak, melyet örökre eljátszott, most érzi legérzékenyebben megalázott helyzetét, erkölcsi semmiségét. Mély fölindulásában menti magát és részvétet ébreszt épen ugy Ferdinandban, mint a nézőkben. Már nem remél többé szerelmet, de attól büszkesége visszariad, hogy az udvar, a világ előtt -220- is megaláztatást szenvedjen. Ferdinandnak névvel kell őt megajándékozni, szerelem nélkül is. De e büszkeség is megaláztatást szenved, és vetélytársnőjétől, egy egyszerű, ártatlan leánytól. A szerelem válik a kaczér nő nemesisévé, s büszkeségét az ártatlanság töri meg. Minden vágyát lemondásba temeti s a vallás vigasztalásába menekül.

Mi más mindez, mint a franczia demi-monde-féle drámák tragikuma. Azonban e szerep nemcsak sikerültebb a többinél, de annyiban nehezebb is, a mennyiben valamivel complikáltabb. Itt több nemü s néha ellenkező indulatok küzdenek s az átmenetek gyorsak egyikből a másikba. Jókainé játékában jobbak voltak a részletek, mint az egész, nagy erővel fejezett ki nemcsak egyes mozzanatokat, hanem egy egész indulatot is, azonban a vegyitést nem mindenütt találta el s némely átmenetet mellőzött. Alakja, tartása és öltözete igen illett e szerephez. A vöröses szin, mely öltözetének jellemet adott, ugy látszik, nem történetből volt választva, hanem czélzatból. Jól eltalálta. Az öltözet szine épen ugy jellemezheti a személyt, mint befolyhat arra nézve, hogy a nézőben bizonyos hangulatot ébreszszen. Szinészeink öltözetöket sokkal jobban megválasztják a vigjátékokban, mint a tragédiákban; épen azért nem fölösleges Jókainé öltözetét méltányolnunk, annyival inkább, mert -221- nálunk inkább csak a szép öltözetet szokták dicsérni s nem egyszersmind a jellemzőt is. Sajnáljuk, hogy mindjárt első jelenetét nem találhattuk oly sikerültnek, mint öltözetét. Nyugtalanságot fejezett ki, de nem rendkivüli, ugyszólva lázas nyugtalanságot. Sokkal jobb volt zavara, megdöbbenése, midőn Ferdinand belépett, s mindenek fölött kitünően sikerült az a rész, midőn elérzékenyülve, de méltósággal menti magát s mindinkább növekedő felindulásban tör ki.

Itt Jókainé elemében volt, mert ő inkább csak a nagy vonásokat emeli ki, ritkábban árnyal s néha annyira átengedi magát valamely felindulásnak, hogy egy másba nem könnyen siklik át. E jelenet végén is valami ilyest tapasztaltunk, midőn igy szól ott Ferdinandhoz: «Összeköttetésünkről már tartományszerte beszélnek. Minden szem, a guny minden nyila reám van szegezve. Meggyaláztatásom eltörölhetlen, ha a herczegnek egy jobbágya rólam lemond. Pörlekedjék ön atyjával, védje magát a mint lehet! Én mindent elkövetek, hogy czélhoz jussak». Ez a kihülés pillanata, a reflexió erőt vett az érzéseken. Büszkeségének ereje visszaadta nyugalmát; mintegy harczot izen Ferdinandnak és gyorsan távozik, hogy véget vessen minden vitának. Jókainé itt se elég büszke nyugalmat, se elég hideg határozottságot nem tüntetett -222- föl s még az előbbi jelenet hatása alatt állott.

A negyedik felvonásban sem volt Jókainé játéka egyenlő, bár utolsó jelenete művészibb volt mindeniknél. Midőn találkozik Luizával, az urias és tettetett hidegséget találóan emelte ki, de nem egyszersmind a titkolt kiváncsiságot, meglepetést, boszus felindulást szemben vetélytársnőjével, holott mindez néha ki is tör belőle. Azonban az utolsó jelenet kárpotlást nyujtott e hiányokért. A megtört, lemondó, de önmagán vett győzelmében mintegy gyönyörködő lady Milford leginkább sikerült Jókainénak. Az a megvetés és guny, melylyel Kalbhoz szól, az az elhatározottság, mely erkölcsi erejét egészen visszaadja, az az önvádló elérzékenyülés, melylyel cselédeitől bucsuzik, s végre az a büszkeség és gyülölet, mely a herczegnek küldött izenetét oly hatásossá teszi, mind megelevenedtek Jókainé arczán, mozdulatain, szavalatában. S mégis volt valami Jókainé játékában, még a legsikerültebb helyeken is, mi éreztette a nézővel, hogy Jókainé többre képes. Némi kedvetlenséget vehetni észre rajta, mintha művészi ambitiója nem találna elég táplálékot. Talán szomoruan hat reá, hogy a magyar tragédia képviselői, kikkel egykor diadalait ünnepelte, majd mind kihaltak mellőle, hogy a közönség izlése egészen a modern franczia dráma felé -223- fordult, mely nem igen nyujt neki szerepeket, hogy a régi művekre, melyekben nagyobb szerepei vannak, csekély közönség szokott begyülni, s a hirlapok, akár jól játszik, akár nem, csak egy obligat bókkal tisztelik meg. Ohajtjuk, hogy e kitünő művésznő ambitiója minden oldalról több táplálékot nyerjen, de egyszersmind meritsen önmagából is.

Tóthra épen nem lehet panasz, hogy művészi ambitiója apadoz: ellenkezőleg nőttön nő, sőt igen is megnőtt. Annyit beszélték a lapok, hogy ő nem is játszhatik rosszul, hogy roppant tanulmányt fordít szerepeire, hogy mindig és mindent művészien alakit, hogy immár megvetni látszik azt a szakmát, melyben valóban kitünő, és szivesebben fog olyanba, melyre kevésbbé vagy épen nincs hivatva. Ő jeles némely cselszövő és komikai szerepekben, igen kitünően ábrázol némely genrealakokat, de Richarddal, Leonteszszel, s több más ily szerepekkel csak fél sikerrel vagy épen siker nélkül birkózik. Azonban legyen elég ezt most csak érintenünk, s térjünk vissza oda, hogy Tóth valódi szerepkörét mintegy elhanyagolni látszik. Legalább mai játéka ezt mutatta. Nekünk ugy tetszett, mintha nem tartotta volna magához méltónak a Vurm szerepét. Lehetlen, hogy oly gondolkozó szinész, vagy a mint a bécsi magyar lap nevezi, a legnagyobb magyar szinész, ha valóban figyelmet fordít szerepére, -224- észre ne vegye azt, hogy Vurm nemcsak a gonosz tett iránti előszeretetből szövi cselszövényét, hanem leginkább azon kettős indokból, hogy urának szolgálatot tehessen, s Luizát nőül vehesse, kit szeret, már ugy a hogy, de mégis szeret, a maga módja szerint. Tóth Vurm szerelmét sehol sem emelte ki, sőt nem is sejtette, pedig a költő még utasításaiban is czéloz reá. Például az első felvonás ötödik jelenetében, midőn Vurm dicséri Luiza szépségét, még pedig hévvel, midőn a jelenet végén jó kedvüleg meghajtja magát az elnök azon igéretére, hogy őt feleséghez segíti. Tóth egyik mozzanatot sem emelte ki; meghajlása pusztán szolgai alázat volt, melyet tulzott is, mert kétszer háromszor oly mélyen meghajolt, hogy nevetést idézett elő. Itt a jó kedvnek, a siker örömének kellett volna tulnyomónak lenni s a szolgai mély alázatnak annál kevésbbé volt helye, mert ha Vurm függ az elnöktől, az elnök is függ tőle mint büntársa, s ezt oly jól tudta Vurm, hogy a mű végén épen ennél fogva buktatja meg az elnököt. A harmadik felvonás végén Tóth oly némajátékot nem vett igénybe, mely Vurm belsőjét fölleplezve, érthetőbbé tette volna e jellemet. Midőn Luiza a kezeit megcsókolni s megkérni akaró Vurmot gunyosan visszautasítja, Tóth egy arczvonással, egy mozdulattal sem éreztette a megvetett szerelem dühét, -225- melyet elnyomni igyekszik, hogy nyugodt maradhasson, inkább csak mosolyogni látszott a leány felindulásán. Szóval Tóth Vurm jellemét annyiban érthetlenné tette, a mennyiben egy minden indok nélküli gazembert állított elő. Ezt jól adta, de mi a Schiller Vurmját óhajtottuk volna látni. Egy szerepet sokfélekép lehet felfogni, de ha érthetlenné teszszük, az mindig hibás felfogás.

A többi szereplők ezek voltak: Komáromy (Walter), Szilágyi (Miller), Benedek (Kalb.) Komáromy nem arathatott sikert a kemény, zord jellemű elnök szerepében; őt természete, hangja, mozdulatai inkább a lágyabb, szelidebb jellemek ábrázolására teszik alkalmassá. Igazságtalanok volnánk, ha e szerepből itélnők meg. Szilágyi játékát sem akarjuk bonczolni, mert félünk, hogy igazságtalanok leszünk hozzá is. Miller határozottan az ő szerepköréhez tartozik ugyan, azonban valahányszor Szilágyit Szentpéteri fő szerepeiben látjuk játszani, hajlandók vagyunk kevesebbre becsülni játékát, mint a mennyit talán valóban ér. Lehet az az oka, hogy Szilágyi Szentpéteri némely külső fogásait eltanulta, mindjárt eszébe juttatja az embernek Szentpéterit, s ez emlék oly kedvezőtlen Szilágyira nézve, hogy könnyen elfogulttá teheti itéletünket. Egyébiránt vannak Szilágyinak oly szerepei is, melyekben semmi se zavarja élvezetünket, -226- méltánylatunkat. Ilyen például Szigligeti Lelenczében a notárius szerepe, melyet Szilágyi igen jól játszik. Ő is mint szinészeink legtöbbje, némely genre szerepben legjobb. A genre uralkodik most drámában, szinészetben egyaránt, s átalában az ujabb szinészi nemzedék egészen ide szegődik. Benedeknek is ebben van főereje. Mai játékának nem volt valami feltünőbb fény- vagy árnyoldala. Csak egyetlen egy jelenetét kell élénken hibáztatnunk. Midőn Ferdinand rá támad, mellbe ragadja, vallatja, oly nevetségesen rángatózott, oly hahotára fakasztotta a közönséget, hogy Ferdinand jelenetének el kellett veszni, még akkor is, ha Lendvai valami rendkivül szépen játssza. Ha valaha, ilyenkor kell mérsékelni magát a szinésznek. A Ferdinand dühe a fő, s nem a Kalb félelme. Legfeljebb mosolyt idézhet elő, de azt is mi hamar el kellene nyomni a Ferdinand iránti részvétnek. E megjegyzés egyébiránt nemcsak Benedeket illeti, hanem szinészeink legtöbbjét is. Az ily jelenetek ritkán sikerülnek szinpadunkon s mindig a fennebbi ok miatt. -227-

Korrajz 5 felvonásban. Irta Zichy Antal. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 márczius 24-én.

A magyar journalistika sajátságaihoz tartozik a színkritika iránti előszeretet. Ritkaság s mintegy kivétel, hogy lapjaink egy-egy regényt, eposzt, lyrai gyűjteményt, történelmi vagy bölcselmi munkát megbíráljanak. Boldog Magyarországban sok mindent szerkeszthetni, írhatni, a nélkül, hogy az illető háborgatástól tarthatna, sőt némi siker, egy pár jó barát dícsérgetése majdnem kitünő íróvá idősítheti az embert. A drámaíró nem boldogul ily könnyen. A legszegényebb lapnak is van színkritikusa, s egy-egy új drámához az egész magyar journalistika hozzá szól. Sajátságos jelenség, de az még sajátságosb, hogy politikai lapjainkban átalán véve sokkal jobb szinkritikákat olvashatni, mint a szépirodalmiakban, bár ez utóbbiak annyit bajlódnak a szinházzal, mintha az volna egyedül fontos a magyar nemzeti életben. Megvallom gyöngeségemet, -228- engem sokszor boszantanak a színkritikák, nem annyira azért, hogy a jót gyalázzák, a rosszat dicsérik, noha olykor az is megesik, mint inkább azért, hogy a jobb művekben ritkán dicsérik azt, a mi valóban jó, a gyöngébb művekben pedig ritkán róják meg azt, a mi valóban hiba, s a korlátoltság önteltségével a legtévesebb eszméket hirdetik. Az ember néha hajlandó gáncsolni dicséretöket még akkor is, ha különben helyén volna, s védeni az írót megrovásaik ellen még akkor is, ha műve épen nem sikerült.

Ily kritikát olvastam nemrég a Fővárosi Lapok-ban Zichy drámájáról. A kritika szigorú és éles. Távol legyen tőlem, hogy ezt hibáztassam. De vajon megilleti-e e szigor a Fővárosi Lapok-at, melyek annyi gyönge művet védtek s annyi érdemetlen dicséreteket osztogattak? S vajon, ha valami, nem épen a szigor kötelezi-e a kritikust némi derekasabb analysisre, s van-e ennek nyoma a Fővárosi Lapok színkritikájában? A Fővárosi Lapok színkritikusa Zichy művét leggyöngébbnek tartja a színpadunkon valaha előadott művek között, s még nem látott oly magyar költőt, ki nálánál a drámairással könnyebben elbánt volna. A Fővárosi Lapok színkritikusának nagyon gyönge emlékező tehetsége van. A Szalmaözvegy-től kezdve a Mit csinálnak a szomszédban czímű vígjátékig egy egész csoport mű -229- van, melyeket a legszigorúbb műbíró is gyöngébbeknek fog itélni Zichy művénél. A Királylyal nem jó tréfálni czímű vígjátékot sem lehet egy sorba tenni vele, pedig e művet védték a Fővárosi Lapok még pedig oly absurd eszmével, hogy nem maradhatott megrovás nélkül. Igaz, Zichy művének épen úgy nincs drámai organismusa, mint egy más eredeti vígjátéknak, a Király házasodik czíműnek, de van legalább lélektani alapeszméje, mely amabban hiányzik, bár tecknikai készségre nézve felülmúlja emezt. A Fővárosi Lapok kritikusa tagadja, hogy Zichy művének alapeszméje volna. «Se világosság, se értelem, se eszme, se czél nem uralkodik – úgymond – e zagyvalékos képfűzérben.» Miért tagadni azt, a mit akárki észrevehet. Zichy drámailag nem tudván megtestesíteni alapeszméjét, annyi sebhető oldalt hagyott kritikusainak, hogy teljességgel nem szükség őt oly oldalról is megtámadni, hol fedve van s honnan könnyen visszapattanhat a legélesb kard is.

A ki csak félig figyelt e műre, könnyen átláthatta, hova czéloz a szerző. Zichy nem Stuart Máriát akarta igazolni, hanem azt, hogy miért lett e szerencsétlen királynő azzá, a mi volt s hogyan sodortatott a körülmények és saját szenvedélye által oda, hol boldogságát és országát egyaránt el kellett veszítenie. Oly nőt akart rajzolni, ki eléggé szeszélyes egészen -230- átadni magát egy-egy percz felindulásának, eléggé könnyelmű tenni, tévedni minden meggondolás nélkül; de eléggé belátó és vallásos megbánni, a mit tett, azonban valahányszor elfordítani törekszik tévedése következményeit, mind nagyobb tévedésbe, sőt bűnbe sodortatik, míg végre semmivé lesz. Ez alapeszmét eléggé kitünteti a költő. Knox mindjárt az első felvonásban megtámadja a királynő vallását, Murray pedig házasságra erőlteti. Mária csak azért is más férjet választ, a katholikus Darnleyt; mindegy, bárki legyen; elég, ha csinos. A királynő nem szerethetvén választott férjét, Riccióval ábrándozik, kit férje megölet. Most már megutálja férjét, szabadulni akar tőle. Bothwellt felbátorítják Máriának felindulásában kiejtett szavai, s a légbe röpítteti Darnleyt. Mária eléri a mit óhajtott, Bothwelt különben is szerette, de ím a bűn után visszariad tőle, bár nőül megy hozzá. A közös bűn köti össze őket, többé nem válhatnak el, s a férj a bukás örvényébe vonja magával együtt a nőt. Az események ez összefűzése világosan tanuskodik a szerző alapeszméje mellett, melyet a Fővárosi Lapok kritikusa annyira tagad. Egészen más kérdés: megtestesítette-e a szerző ez alapeszméjét, alakultak-e ez események valódi drámai cselekvénynyé? Bizonyára nem. Részint a tárgy volt nehéz, részint a szerző erőtelen. A történelmi események -231- mintegy ragadták a szerzőt, hogy sok mindent öleljen föl s az egyszerű cselekvény gyönge bonyodalmát tűzze ki czélul. Alapeszméje magában véve ugyan tragikai, de azok az események, melyekből ez felmerült, úgy a mint a történelemben állanak, oly számosak, hogy belőlök három dráma is kitelik. Csaknem magoktól három szakaszra oszlanak, melyek mindenikének külön hőse van. Csak Mária személyisége tartja össze az egészet. Ilyen tárgy, a benne rejlő tragikai alapeszme mellett is, inkább alkalmas regényre, mint drámára, sőt Mária jellemének fejlődését is inkább kitüntetheti a regény detail-rajza, mint a dráma gyors folyama, melyet csak erős és nagy vonásokkal jelölhetni. A szerző, a helyett, hogy az anyag e nehézségeit legyőzni igyekezett volna, még azzal tetézte, hogy épen nem törekedett összpontosítani az események kiinduló pontját, sőt magokat az eseményeket sem. Minden felvonásban egy új hős lép föl, a ki Máriára nagy befolyást gyakorol: előbb Darnley, aztán Riccio, végre Bothwell. Rendre, mintegy felváltva egymást, jelennek meg, s ha egyik végzett, a költő eldobja s a másikat veszi elő. Ezt tehetni biographiában, de nem drámában. Az egymás mellett, de nem egymásból folyó, s az egymás után, de nem egymásra hatva föllépő események között nagy különbség van; a dráma csak emezeket kedveli, -232- s a Zichy művében több van amazokból. Ha mindjárt az első felvonásban föllépnének Riccio és Bothwell, s előkészítve látnánk valamit, a mi velök és általok fejlik: némi bensőbb élet szállana e műbe. Így tableaura foszlik e mű; ott van ugyan mindenikben Mária, de ez csak a meg nem testesülhetett, elvont alapeszme egysége s nem egyszersmind a drámai cselekvényé. Ide járul még az is, hogy a szerző Mária családi és politikai küzdelmeit együtt kívánván rajzolni, sehogy sem tudta összeforrasztani e kettőt. Eleinte úgy kezdődik a cselekvény, mintha a politikai, a vallásos pártok, melyek szaggatják Skótországot, épen oly nevezetes szerepet játszanának e műben, mint Shakespeare Coriolán-jában az aristocratia és democratia. S íme, e küzdelemből csak az elején és végén látunk valamit, s ez annyival nagyobb baj, mert ezáltal a kifejtés homályossá és erőtelenné válik. Miért bukik Mária, azért-e, mert férje gyilkosához ment férjhez, vagy mert ellenszegült az ország közvéleményének? A dráma, Bothwellel való viszonyára helyezi a fősúlyt, de azt sehol sem látjuk drámailag kifejezve, hogy e viszony mennyivel hozta erősebb összeütközésbe az országgal, s mennyire folyt be lényegesen bukására. Azért fejezik be a drámát, kik megkezdték. Knox és Murray, lemondatva a királynőt. Ez helyes, csak az a baj, hogy e két -233- urat a három felvonáson át nem látjuk s a dráma inkább csak sejteti, mint megérteti Skótország politikai küzdelme fejleményeit.

A Fővárosi Lapok kritikusa, a helyett, hogy a dráma e gyönge oldalait fejtegesse, furcsábbnál furcsább követelésekkel áll elő, melyek valóságos æsthetikai forgalomzavarra mutatnak. Ime közülök a legfurcsább: «Maga Stuart Mária is oly minden következetesség nélkül van festve, hogy mindvégig nem jöhetünk tisztába vele. Zichy habozott festésében s a ki a drámaírásban haboz, az – elbukott. Ő nem merte se jónak festeni, se rossznak. Úgy látszik, sok mindent összeolvasott róla; Buchanant, ki a skót királynőt a sárba rántá, épen úgy mint Lesliet, ki őt az égbe emelte, de a különböző vélemények sokkal jobban megzavarták, semhogy a szerencsétlen királynő egész alakká domborodott volna képzeletében. A költők ábrándos, lobbanékony, költői királynőjéből itt nem marad egyéb, mint egy sopánkodó, színeit mindig változtató silány teremtés, ki pathetikusan szónokol és hitványul cselekszik. Se nagyon erényes, se nagyon bűnös lenni nem tud; így se nem szeretjük, se nem gyűlöljük, hanem csak unjuk». Lehet, hogy unjuk, de nem a fentebbi okok miatt. Pusztán csak jó, minden tévedés és bűn nélküli emberből még senki sem alkotott se drámai, se tragikai hőst s nem is fog soha. Ha Zichy -234- csak jónak merte volna festeni Stuart Máriát, épen oly kevéssé értett volna a drámához, mint a Fővárosi Lapok birálója. A mit a biráló hibának tesz ki, az tulajdonkép legjobb a darabban, nem ugyan kivitelben, hanem felfogásban. Shakespearenak nem egy drámai hőse van, a ki se nagyon erényes, se nagyon bűnös nem tud lenni, ki pathetikusan szónokol s hitványul cselekszik, a ki változékony, vagy ha tetszik következetlen, egészen a Fővárosi Lapok felfogása szerint. Ilyen például Coriolán. Nem oly erényes, hogy legyőzze büszkeségét, de oly bűnös sem, hogy végigjátszsza hazaáruló szerepét s Róma falai alól el ne veresse seregét. Szereti hazáját, jobban mint ellenségei, a néptribunok, s mégis elég következetlen és elég hitványul cselekszik, hogy midőn hazaárulónak mondják és száműzik, elmegy és valósággal hazaáruló lesz. Vajon, a ki a drámában haboz, s hősét se egészen rossznak, se egészen jónak nem festi, elbukott-e? Shakespeare még áll, ha ugyan a Fővárosi Lapok kritikusa meg nem buktatja ez új elmélettel.

Nem az a Stuart Mária hibája, hogy se nem jó, se nem rossz; ez épen érdeme, nem pedig az, hogy változékony és következetlen; a tettek látszólagos következetlensége, a legnagyobb következetlenség, a legmélyebb psychologiai lehet, mint Coriolán hazaárulása mutatja; hanem az, hogy a szerző mindazt, a mit Máriában -235- rajzolni akart, nem tudta jól vegyíteni, erős szenvedélylyé olvasztani s e szenvedély nyilatkozatait drámailag kifejezni. Mária csak abstract eszme, a költő intentiójának hordozója, de nem költőileg élő nő, kinek szenvedélye láthatólag, mintegy előttünk fejlik, hogy mi is vele érezzünk, szenvedjünk, küzdjünk. E mellett a költő ritkán igyekszik kitüntetni Mária jellemének lényeges vonásait, ritkán rajzolja oly helyzetben, hogy küzdelmét, belső világát, drámailag fölleplezhesse előttünk. Innen nincs iránta elég részvétünk. A szerző csak egyetlenegyet látszik igazán érteni a drámai cselekvény szövésében, a felvonások bevégzését, midőn egy-egy csattanó jelenet, mint villám, világot vet a cselekvényre és sejteti a szövevényt. Mi haszna, ha a villámot nem előzi meg, vagy nem követi a szenvedélyek küzdelmének fejleménye, a valódi vihar.

Szerzőnek ez első drámai kísérletét inkább általános írói, mint specifikus drámaírói sajátságok jellemzik, mindamellett nem merném azt mondani neki, mit a Fővárosi Lapok kritikusa, hogy hagyjon fel a drámaírással, mert nincs tehetsége hozzá. Balzac első regényei csekély tehetségre mutattak s mégis kitünő regényíró lett belőle. A kritika itélje el a jelent, de hagyjon békét a jövőnek. Hogy valaki jövőjéről biztosan itelhessünk, még egyebet is kellene ismernünk, mint műveit, s akkor is csalódhatunk. -236- Részemről se Zichyt, se a Fővárosi Lapok kritikusát illetőleg, nem elegyedem semmi jóslatba. A Fővárosi Lapok kritikusa igen gyönge kritikát írt Zichy művéről, sokkal gyöngébbet, mint Zichy drámát: de azért még írhat igen jót, mit tiszta szivemből óhajtok. -237-

A gróf Teleki-alapítványból 100 arany pályadijjal jutalmazott szomorújáték 5 felvonásban. Irta Szigligeti Ede. Elő adatott a Nemzeti színházban 1865 április 28-án.

Valahányszor jutalmazott szímű kerül színpadra, mind a közönség, mind a journalistika a szokottnál élénkebb figyelmet tamusít. A közönség bírálni kívánja a pályabírákat: vajon igazuk van-e, s az emberi természetnél fogva, mely majd mindig hajlandó ellenmondani a mintegy reá tolt véleménynek, örömest találja a jutalmazott pályaművet rosszabbnak vagy jobbnak, mint a minőnek a pályabírák itélték. A journalistikában még erősben nyilatkozik e hajlam. Amaz általános indokot még specialisok is támogatják. Hogy többet ne említsek, minden pályázatnál tizenöt-húsz dráma versenyez. Minden szerzőnek van egy pár barátja, s e barátok valamelyike szerkesztő vagy épen szini referens. Szóval a szerzők versenye a journalistákban leli befejezést, a mennyiben a bírálatokban itt-ott megérezhetni befolyásukat -238- még akkor is, midőn semminemű befolyást nem kivánnak gyakorolni. Ha Szigligeti nyeri a pályadíjat, a mi leggyakoribb eset, a közönség és journalistika nagyobb szigorra hajlandó, mint más irányában. Örömest látná új tehetség diadalát, s mintegy bosszankodni látszik hogy mindig Szigligeti a győztes. Huszonöt év alatt oly sokszor megtapsolta, ledorongolta e drámaírót, hogy szeretné már egy újabb kegyenczen gyakorolni e souverain jogát. Aztán Szigligetitől senki sem vár fejlődést, jobb műveket az eddigieknél. Ide járul még az a körülmény, hogy Szigligeti kénytelenségből vagy megszokásból sokat írván, nem egyszer buknak meg jutalmazott színművei is s közönség és kritikus azzal az előítélettel lép a színházba, hogy e koszorús színműve is csak olyan, mint a tavalyi. Mindent összevéve, bár különösen hangzik, Szigligeti egy-egy újabb műve, kivált ha jutalmat nyert, sokkal több nehézséggel kénytelen megküzdeni, mint akármely ismeretlen költőé. Jelen műve felett még a siker után is a Damocles kardja függ, mert az akadémiai bíráló választmány jelentése szerint hatalmas versenytársra talált a Herodes czímű történeti pályaműben, mely, a mint halljuk, szintén elő fog adatni. A választmányi jelentés drámairodalmunk valódi nyereségének nevezi e művet nagy hibái mellett is; a Szigligetiéről óvakodik így nyilatkozni, s inkább -239- csak azért jutalmazta, mert jobban megfelel a színszerűség kívánalmának, melyet a Teleki-alapítvány szabályzata tekintetbe vétetni rendel. Ha e mű színpadra kerűl, Szigligeti koszorúzott művének eddigi sikere újra kétség alá jöhet. A mellőzött és ismeretlen költő helyzete sokkal szerencsésebb, mint győzelmes vetélytársáé. Önkénytelen rokonszenvet költ, s ha műve gyöngébb találna is lenni a Szigligetiénél, könnyen a maga részére hódíthatja a közönséget és journalistikát egyaránt. Azonban, ha Szigligeti koszorúzott színművei több nehézséggel küzdenek, mint a másokéi, kivívott sikerök is biztosabb amazokénál. Hogy jelen műve sikert aratott, kétségtelen. Lehet, hogy Herodes és Marianna megingatja, de annyi bizonyos, hogy a Lelencz óta egyetlen műve sem részesült annyi tetszésben mint ez, s bár a lapok nagy része inkább árny, mint fényoldalait látszik keresni, mindamellett bukást egyik sem emleget.

A mi az én véleményemet illeti, azt tartom, hogy e mű valamivel jobb mint a minőnek az akadémiai bírálóválasztmány jelentése feltünteti. E jelentés annyira kiemeli a drámaírás minden hatásos apró mesterfogásának igénybe vételét e műben, hogy a színpadi csinyek egész halmazát vártuk, melynek el kell temetni minden bensőbb drámai életet. Ez nincs úgy, sőt, az egészet tekintve, Szigligeti némi haladást tanusít, -240- a mennyiben a külső eszközöket inkább igyekszik összhangzatba hozni a belsővel, mint korábbi műveiben. Legalább látjuk a törekvést, ha mindenütt siker nem koronázza is, s nem vádolhatjuk, hogy csak hatást vadász s a csattanó meglepetéseket épen czélúl tűzte ki. De más tekintetben is van e műben haladás. Szigligeti, kivált a jelenkorból vett műveiben vagy igen sokat moralizál, vagy nagyon engedékeny, és sentimentalismusába sokszor olyasmi vegyül, a mi kellemetlenül hat az erkölcsi mélyebb érzületre. Emlékezzünk csak Lelencz-ére vissza, mily engedékeny volt azon ifju iránt, ki egy egész családra gyászt hozott, s mily ritkán tudja erőteljesben éreztetni azt a szent félelmet, melyet az erkölcsi világ nemesise kelt föl az emberi szívben. E művében szigorúbb, majdnem kérlelhetlen. Óvakodik a hamis sentimentalismustól, nem keresi az érzékeny jeleneteket. Tárgyából, a mennyire lehet, tragikai hatást igyekszik kisajtolni, ebben keresi a morált.

Őrizkedik a polgári drámák legveszedelmesebb nyavalyától, s törvényszolga helyett saját tetteik nemesisét küldi hőseire. E mellett örvendetes jelenség e műben, hogy Szigligeti technikai virtuozitása újra teljes, sőt megifjult erőben nyilatkozik, holott évek óta gyöngülni látszott, a nélkül hogy költészete bensőkép gazdagult volna. Inkább csak vígjátékai emlékeztettek -241- a régi Szigligetire, s nem egyszersmind drámái. A Lelencz-ben ugyan újra megvillant technikai ereje, a mennyiben egy inkább regénynek való tárgyat sok ügyességgel tudott drámává feldolgozni, de más drámáiban, kivált a melyeket a legközelebbi két év alatt írt, valóságos hanyatlás mutatkozott. Ez újabb műve technikai tekintetben majd mindent felülmul, a mit valaha írt. A cselekvény fejlődése sehol sem nyugszik, s a drámai emelkedés mind rohamosban tör a kifejlésre. Csak az expositio vontatott, hol az ilyesmit még leginkább eltűrhetni. E technikai virtuozitás sokat tett a dráma hatására, kivált miután a közönség megunta az újabb franczia drámák vontatottságát, s bármily szellemdús discursusnál inkább kedveli a drámai emotiót, még akkor is, ha színpadi csiny vegyül belé. Szigligeti visszatért a régibb franczia drámaírókhoz, kiktől ifju korában épen azt tanulta, mire a magyar drámairodalomban oly nagy szükség volt. Erre most is több szükségünk van, mint ama drámai formátlanságra, melyet a legújabb franczia dráma hírdet, s melyért semmi kárpótlást nem tud nyujtani. De Szigligeti műve nemcsak formára mulja felül az újabb franczia drámák legtöbbjét, de az érzület határozottságára nézve is. Semmi sem árt inkább a drámai művészetnek, mint ha a költőket erkölcsi közöny, nagyvilágias türelmesség -242- szállja meg, és szellemdússáguk csillogása csak meggyőződésök s szenvedélyök gyöngeségére világít. Szigligeti e művének, technikai virtuozitásán kívül, az érzület határozottságában rejlik főereje. Nem igyekszik megtéríteni hősnőjét, nem engeszteli ki a viszonyokkal hősét, s az egész cselekvény folyamán érzik, hogy a költő bizonyos erélyes felindulás hatása alatt írt. Talán némely drámájában élénkebben rajzolt egy s más szenvedélyt, de saját bensőjéből aligha merített többet, mint e művében. Majdnem gyűlölet érzik rajta, s a máskor engedékeny költő egész a kérlelhetlenségig szigorú, Erkölcsi érzését hazafiassága teszi erélyessé, az ősi vagyon pusztulását együtt rajzolja az erkölcsi élet feldulottságával. A külföldi és fényüző nő Nyáray Bélának nem csak vagyonát teszi tönkre, hanem egész boldogságát is, a külső pusztulás párhuzamosan halad a bensővel, míg végre mindkettejöket a kétségbeesés és halál örvényébe sodorja. A költő ez erélyes szenvedélye, egyesülve technikai virtuozitásával, oly hatást tud előidézni, hogy hirtelenében feledjük a mű gyöngeségeit. Csak mélyebb vizsgálat tünteti föl a bonyolítás és jellemrajz hibáit, mi egyik bizonysága annak, hogy e mű a szokatlanabb jelenségek közé tartozik. Máskor, kivált a közelebbi évek alatt, mily kirivón tünt ki Szigligeti műveiben egy s más fogyatkozás vagy orgamikus hiba, könnyen feltalálhatta -243- mindenki, s most úgy veszem észre, hogy azokat kritikus társaim is inkább csak érezték vagy keresték, mint megtalálták.

Valóban az e műről megjelent birálatok sok mindent megrónak benne, a mi nem hiba, s bár némelyik helyest is mond, a mű fő hibáját egyik sem emeli ki szabatosan. E mellett e megrovások némelyike oly drámai szabályokat állít föl, melyeket követni veszélyes volna akár Szigligetinek, akár másnak. Legyen szabad tehát bírálat alá vennem e bírálatok legfőbbjeit. Talán így érthetőbbé teszem saját bírálatomat s némi adalékkal járulhatok dramaturgiai fogalmaink tisztázásához.

Lássuk először is, mit mond a Pester Lloyd. Őt illeti az elsőség, mert a legolvasottabb pesti lap, bár hirtelenében nem tudnám elhatározni: vajon azért van-e annyi olvasója, mert csakugyan a legjobb, vagy azért, mert a magyar közönség szívesebben olvas németül. A Pester Lloyd-nak először is az nem tetszik e műben, hogy tragédia akarna lenni, de alakjai tulajdonkép vígjátékba valók, csak az ötödik felvonásban sötétül el a láthatár, s a négy első felvonás hangulatja úgy illik az ötödikhez, mint Hamlet ötödik felvonása a Windsori Víg Nők négy első felvonásához. Ha franczia lap mondaná ezt, nem volna feltünő, de némettől kétszeresen az. A franczia majd mindent comédienek vagy általában drámának nevez -244- mi tárgyánál fogva közel áll a jelenhez s nincs úgynevezett nagy stilben írva. A franczia romantikusok ki nem állhatták a tragédia szót s például Hugo Victor a maga tragédiáit csak drámáknak nevezi, szemben Corneille és Racine tragédiáival. De a németeknél már Lessing és Schiller tragédiának merték nevezni a jelen életből vett s tragikailag végződő színműveiket, s a Pester Lloyd az Ármány és szerelem alakjait is épen oly joggal nevezhetné vígjátékba valóknak, mint a Fény Árnyai-ét, sőt annyiban még többel, a mennyiben Kalb és Müllerné csakugyan valóságos vígjátéki alakok is, mi egyébiránt magában semmit sem árt a műnek. Az Ármány és szerelem kezdetét szintén vígjátékinak tarthatná az ember, ha Ferdinand és Luiza heves szenvedélye föl nem leplezné a mű tragikai hangulatát. S vajon a Fény Árnyai-ban nincs-e semmi ilyes? Az öreg cseléd, ki a vigalom közepett gazdáját siratja, a nagybátya komoly föllépése, ki szemrehányásokat tesz öcscsének, Nyáray elvakult szenvedélye vígjátékra hangolják-e a nézőt, s már a második felvonásban nem látjuk-e heves összeütközésben a házaspárt, a harmadikban lélekfurdalások közt a férjet, s a negyedikben nem élet és halál, boldogság és kétségbeesés közt vettetik-e el a koczka? Mindez a Windsori Víg Nők négy első felvonása-e s nincs semmi benső összeköttetésben az ötödikkel? -245- Vajon a jelen életből vett tragédiákat, oly hangból kell-e kezdeni, mint azokat, a melyeknek alapul monda vagy történelem szolgál s melyek az emberi viszonyok legmagasb köreiben játszanak? Az emberi szenvedély ugyan minden időben ugyanaz, de a mult félhomályában inkább nagyíthatni a körvonalokat, s a hősök, királyok államférfiak viszonyai a szenvedélyek fönséges rajzára hálásabb anyagot szolgáltatnak, mint az egyszerű polgári állás összeütközései. Innen a jelen életből vett tragédiákban, a tárgy és kör miatt, bizonyos tekintetben több nehézséggel kell küzdeni a kőltőnek. De vajon az által fogja-e legyőzni a nehézségeket, ha tárgyánál magasabb hangból kezdi művét? Azt hiszem, igen rossz tanácsot ád a költőnek az, ki csak azért, mert a mű főszemélyei méreg által vagy párbajban vesznek el, mint Hamlet-ben, olyasmit kiván, hogy a kezdet is hamleties legyen. Sőt többet mondok, tegyük át Macbeth-et és Hamletet a jelenkorba, helyezzük napjaink polgári viszonyaiba, bizonyára más hangból fogjuk megindítani a cselekvényt, legalább is egy pár fokkal alább.

Fontosabb a Pester Lloyd második ellenvetése, tudniillik, hogy a főszemélyek közül egyik sem tud maga iránt valódi érdeket költeni, s oly hős nem lehet részvétünkre érdemes, kit egy felületes kaczér nő is meg tud csalni, mert a -246- valódi férfiuval csak erős és nemes szenvedély feledteti el hazáját. Az igaz, hogy a főszemélyek iránt több érdeket lehetett volna fölkelteni, de az elv, melyből a Pester Lloyd kiindul, nagy részt hamis, a tény pedig, melyre alkalmazza, nem épen úgy áll. Ha Shakespeare az elv után indul, bajosan írja meg Coriolánt, Antonius és Cleopatrajába pedig belé sem kezd. Coriolánnak legmakacsabb büszkeséggel párosult ambitiója ugyan erős szenvedély, de midőn dühében feledi hazáját, sőt épen ellene fordul, szenvedélyét épen nem lehet nemesnek mondani. Antonius kéjszomja, melynek hazáját és saját államférfiui állását egyaránt feláldozza, szintén erős szenvedély ugyan, de bizonyára nem nemes. Cleopatráról, az ó világ e leghíresebb kaczér nőjéről nem is szólok, mindenki tudja, hogy Shakespeare nőjellemei közt mily kitünő helyet foglal el. Távol legyen tőlem, hogy Szigligeti Nyárayát és Charlotteját e hallatlan alakokhoz hasonlítsam, csak arra akartam figyelmeztetni a tisztelt referenst, hogy ne mondjunk ki oly elvet, mely midőn némely alkalmas tárgyat kizár a drámai költészetből, ugyanakkor pálczát tör egy pár hallatlan mű felett. Hogy a drámai vagy tragikai hős tulajdonkép a jó és rosz, az erő és gyöngeség vegyülete, de lehet majdnem egészen rosz is, ha szenvedélye szellemi fensőség, – hősiséggel párosul, vagy ha egy mozgásba indult nemesítő -247- eszme hatása alatt áll; valamint lehet majdnem egészen jó is, ha lassanként romlani kezd. Azonban a részvétgerjesztés nem anynyira e tulajdonoktól függ, mint inkább vegyítésök módjától s a költői rajz erejéből. De más tekintetben sincs igaza a Pester Lloyd-nak. Nyárayban nem hiányzik az általa sürgetett erős és nemes szenvedély, s hazája elleni bűne csak annyi, hogy Párisban él és költi el vagyonát. Becsületes ember, és szenvedélyesen szereti nejét, bár nem oly mély érzelemmel, de sem romlott, sem kaczér. Hisz első föllépte Szenczey visszautasítása. Charlotte együtt szereti férjét a nagy világgal, melyet épen férje nyitott meg előtte, dicsősége napjait éli benne, s gazdagabbnak hívén őt, mint a minő, nem is sejtheti a közelgő veszélyt. A férj érzi, hogy ez így nem tarthat soká, nagybátyja szemrehányásai hatnak reá, de azt hiszi, hogy eleget téve neje kedvteléseinek és saját büszkeségének még rendbe hozhatja vagyonát. Mi van az expositióban, mi annyira eltörpítené akár Nyárayt, akár Charlotteot, hogy semminemű részvétet ne érezhessünk irántuk? S vajon, midőn a szerencsétlenség megtörtént, nem nemes oldalról látjuk-e Nyárayt, s neje iránti szerelme nem jő-e összeütközésbe becsületérzésével? Az igaz, hogy mind Nyáray szenvedélzes szerelme, mind Charlotte szeretetreméltósága a bizonyos tekintetben szellemi fensősége költőibb -248- és erősbb vonásokat kivánt volna meg, azonban a költői erő rendkivüliségének hiányát nem kell a felfogás hibájának vennünk.

A Pester Lloyd harmadik ellenvetése a mű nem értéséből származik. «Ha valami morált lehet kivonni Szigligeti művéből – úgymond – az így hangzik: pazarold el őseid birtokát, mindig találkozni fog egy gazdag nagybátya, ki új milliókkal téríti meg károdat.» A mű egész cselekvénye ellenkezőt tanusít s a morál a következő lesz: pazarold el őseid vagyonát, bár nem léha kedvtelésből, hijába nyersz uj milliókat örökségben, erkölcsi életed könnyen megrendülhet s magával temetheti boldogságod és becsületed egyaránt. A nagybátya nemesszívűsége nem engesztelheti ki a viszonyok nemesisét, s az új millióknak nem veheti hasznát az unokaöcs. A Pester Lloyd, úgy látszik, a tékozlás valami kézzelfoghatóbb, mindennapibb következményeit várta volna, a nyomort iszonyu alakban s az általa nemzett bűnök kiséretében. Vajon így az egész cselekvény nem sodródott volna-e a criminalitások örvényébe, melyet a szerző meglehetős szerencsével elkerült, annyira, hogy az épen egyik érdeme e műnek?

A Bécsi Hiradó szintén a Pester Lloyd nézeteihez csatlakozik, vagyis, rosszabbul és követelőbben, oly nemű ellenvetéseket hoz föl, mint a Pester Lloyd. Szerinte a hőst nem önhibája buktatja meg, mert a gazdag nagybátya nem hagyta -249- volna elveszni szeretett öcscsét. De hiszen épen az a lényeges dolog, hogy áldozatkészsége sem segíthet öcscsén, s milliókkal sem gyógyíthatni be az erkölcsi életen ütött sebeket. A Bécsi Hiradó Nyárayt gyönge, bár becsületes embernek mondja, a ki nem érdemes részvétünkre, a ki ép azért nem lehet drámai alak, mert apró előnyök és csekély hibák nem idézhetnek elő tragikumot, s vagy el kellett volna veszni a hősnek neje iránti vak szerelmében, vagy lett volna féktelen pazarlásának áldozata, tertium non datur.

Ez okoskodást nem értem eléggé, de annyi belőle világos, hogy a biráló ellenkezésben van önmagával, mert ha egy hős alapjában nem drámai alak s alapjában nem érdemes részvétünkre, bárminő katasztrófa nem fogja azzá tenni. A mi a gyöngeséget illeti, az a kérdés, mit értünk alatta, mert a legerősb szenvedélynek is meg van a maga gyöngesége, s hogy Nyárady szenvedélyes szerelmében és kényes becsületérzésében semmi se volna, a mi részvétünket érdemelje s a viszonyokkal összeütközésbe jöve drámai érdeket költsön, épen nem lehet állítani. A Bécsi Hiradó csak apró előnyöket és csekély hibákat lát Nyárayban, s azt mondja, hogy így minden öngyilkos, még ha borbélylegény is, lehet drámai hős. Megengedem, hogy az ilynemű megjegyzés az úgynevezett tárczaírói szerelemdússághoz tartozik, hanem egy kis baj van vele, tudniillik az, hogy -250- ily módon nemcsak Szigligeti hőseit lehet kilökdösni a drámai költészetből, hanem a Shakespeareéit is, mit bizonyára maga a szerkesztő sem engedné meg, bár mennyire szeret néha maga is elmés lenni. Például: Lear gyönge, de becsületes ember, s így nem drámai alak, szereti leányait, apró előny, kedveli a hizelgést, szeszélyes s bolond fejével elosztja leányai közt vagyonát, csekély hibák; ily felfogás szerint minden őrült, még ha csizmadia is, lehet drámai hős.

A Hon megdicséri e drámát, de a mi dicséretében őszinte, távolról sem oly igaz, mint az, a mi ironia. «Szigligeti – úgymond – egyetlen lélektani hibát sem követett el. Ilyen az élet, de nem ilyen a költészet ideálja. Ha a nő, ki szenvedő férjét az őrültek házába csukatja, szenvedélylyel függne a szeretőn, kivel azt fölcseréli, nagy vonásokkal lehetne rajzolni a szenvedélyt, egész pokol világa tárulna föl a lélekteni küzdelemnek, s azt talán sokan nem értenék meg s mindenki azt mondaná, hogy hasonló esetre nem emlékszik; de itt egy nő áll előttünk, ki hideg számítással tesz rosszat, hideg ragyogásért, s ezt mindenki megérti; korunknak átka, hogy a jelenkor az életre ismer benne.» Hogy Szigligeti egyetlenegy lélektani hibát sem követett el, azt alkalmasint maga sem hiszi. Ha a Hon azt akarta mondani, hogy a lélektan még nem költészet, az igaz; de másfelől -251- az is igaz, hogy lélektan nélkül nincs költészet, s legkevésbbé drámai; épen azért kár volt ily kapcsolatban csak annyira szembe is tenni az élet visszatükrözése, az æsthetikai érdek szerint nagyítva, összpontosítva az eszmei fény világításában. Charlotte sok tekintetben hibás alak kivált a jellemfejlesztés leghatározóbb pontján, mely nincs drámailag kiemelve; de azt nem merném aláírni, hogy az úgynevezett hideg fényért való küzdelem kizárja a nagyobb vonásu rajzot s a lelki küzdelmek pokolvilágát.

Az elvesztett vagyon, társadalmi állás, fény visszaszerzése sohasem csak a hideg számitás munkája, valamint megszerzése sem, hanem egy csoport szenvedélyé, a jellemek és viszonyok szerint. S ha valakiben az éledő vagy sértett hiusággal, a fölébredt vagy megalázott ambitióval, még más szenvedély is összeolvad, a küzdelem erősebbé válik. Szigligeti sokat elmulasztott vagy sokra nem volt képes e nő jellemének rajzában. A Hon érzi e bajt, hanem részint abban téved, hogy ilynemű küzdelmet nem tart költőinek, részint abban, hogy a szerelem mel nem hiszi összeolvadhatónak.

A Fővárosi Lapok legszigorubban itél, egész Aristarchus, mintha soha sem lett volna Hölgyfutár s most se volna Fővárosi Lapok. Szerinte Szigligeti mindent, de minden feláldozott a hatásvadászatért, s művében nincs semmi, csak bizarrság és rémség. Először is azt -252- jegyzi meg, hogy e mű a mai nap divatozó franczia drámai iskola árnyékában termett, de csak hibái vannak meg benne s nem egyszersmind fényoldalai is. A most divatozó franczia dráma ellen sokat lehet beszélni, de azt senki sem foghatja reá, hogy vadászsza a hatást. Annyira nem vadászsza, hogy a tragikai tárgyakat sem dolgozza fel tragikailag, s még a technikát is mintegy megvetni látszik. Ha e drámában hasonlít valami a most divatozó franczia drámákhoz, az leginkább a jelen életből vett tárgy; de épen abban áll Szigligeti egyik érdeme, hogy nem követte a franczia újabb drámaírókat, s tragikai természetű tárgyát tragikailag igyekezett feldolgozni, még pedig a franczia régibb drámai iskola virtuozitásával. A Fővárosi Lapok első kifogása Nyárayt illeti, kinek második felvonásbeli magaviseletét ellenkezésben látja az első felvonással. Vajon miért ne vegye Nyáray szívére mindazt, a mi a becsületet és lelkiismerete nyugalmát fenyegeti, ki sem kéjencz, sem cselszövő, kinek jellemében az író már az első felvonásban egy pár nemes vonást emel ki, s kinek tévedése neje iránti szenvedélyes szerelméből s némi aristocratiai büszkeségből származik? Charlotte-al épen nincs megelégedve, a min, megvallom, csodálkoznom kell. A minap a Zichy drámájáról írt bírálatában azt az elvet állítá fel, hogy a mely drámaíró haboz hősét, vagy -253- nagyon bűnösnek, vagy nagyon erényesnek rajzolni, az megbukott. Im most teljesült kivánsága, a mennyiben Szigligeti adott neki egy nagyon bűnössé vált asszonyt, s a hálátlan nincs megelégedve. Mindennapi- és silánynak találja, de a mint elbeszéli tetteit, oly dolgok jönnek ki, melyeket egy silány és mindennapi teremtés csakugyan nem vihetne véghez. Leginkább azt hibázhatja, hogy nincs meg benne a démoni nők érdekes szörnyszerűsége, mert nincs más szenvedélye a gyémántokon kívül. Azt hiszem, a gyémántot nem szószerint érti, csak olyformán, mint a mikor valakiről azt mondjuk, hogy koronára vágyik, a mi, már magában, erős szenvedély is. Igaz, hogy Szigligeti e szerelmet nem tudta jól összeolvasztani ama másik szenvedélylyel, s kivált a Szenczeyvel való viszonyra nézve sokat homályban hagyott mit igen hatásosan kiemelhetett volna, de ha mindezt megteszi, vajon az úgynevezett szörnyszerűséget nem azzal teszi vala érdekessé, hogy még inkább enyhíti, s nem jő-e összeütközésbe a Fővárosi Lapok elméletével, ki nem kedveli a jó és rossz vegyületét s így a jó némi surrogatumát sem igen lehet tűrnie, a mivel a drámaírók enyhíteni szokták a nagy bűnök hőseit. Legnyomósabban szól a dologhoz a Pesti Napló, kiemeli a mű érdemeit, alapjában jól gondolt tragédiának nevezi, de a kidolgozást sok tekintetben -254- hiányosnak találja. Érintvén némely hibát, a fő hibát Charlotte jellemrajzában találja, s ebben tökéletesen igaza van, azonban inkább érzi, mint kimagyarázza, s jellemzés világossága és következetessége melletti buzgalmában tovább megy, mintsem kellene, s oly drámai szabály felé látszik hajlani, mely egész általánosságban meg nem állhat. «A mű egyik hátránya abban áll – úgymond – hogy a cselekvő személz, kié a főszerep is egyszersmind, az első felvonásokban nem mutatja ki valódi jellemét. Ez a főszemély egy franczia marquisnő, ki egy nagybirtoku magyarhoz ment nőül. Az első felvonásban sejtelmünk sincs róla, minő jellemet fog ölteni a második felvonásban; a másodikban látunk ugyan valmit e nő szívtelenségéből, de nem is sejthetjük mi ő a maga valóságában, sőt a harmadik felvonásban is úgy viseli magát, hogy nem teszszük fel róla azt, a mire a negyedik és ötödik felvonásban képes.» A Pesti Napló ostromolván ez eljárást mind lélektani, mind költői szempontból, így folytatja: «És legkevésbbé áll természetében a tragédiának e titkolódzás s a jellemek és lelki állapotok elleplezése. Valódi tragikum ily eljárás mellett talán lehetlenség is, mert felesleges tán fejtegetni, hogy a tragicum egy tragédiában nemcsak az utolsó felvonásban van, hanem végig kell huzódnia az egész művön s többnyire az -255- első felvonásban is kivehető a végkatasztrófa tompa moraja, mi fokonként emelkedvén, az utolsó felvonásban csak tetőpontot ér. Egy tragicus alaphang vonul végig az egészen, s ez teszi valódi és a szó magasabb értelmében vett költőiségét. Bánk bán első felvonásaiban már nagyon világosan szól s minő mély hatásu az alaphang. Lehetséges-e ez a jellem belső egysége, a főszereplő egész jellemének s lelki állapotának és küzdelmeinek feltárása nélkül? Ha ez csak a jellemfejlesztés előkészítésének és kapcsolatos fokozatának szükségességét sürgetné, nem lehetne ellene szólni, de az a baj, hogy valamivel több. Lehet, hogy a Pesti Napló csak ennyit akart, de többet mondott, s minthogy szavai legnagyobb része igazság, az is annak tetszik a mi nem az. A Pesti Napló azt kivánja a drámairótól, hogy már az első felvonásokban tárja fel hősének valódi, egész jellemét, szándékaival és küzdelmeivel egyetemben. Ez ily mérvben lehetlen, sőt sok tárgy még kisebb nagy mérvben sem engedi meg, mert a jellem a dráma emelkedési pontjáig, az esés kezdetiég, még mind fejlik, sőt néha nagy átváltozásokon megy át, s igy addig nem lehet szó valódi vagy egész jellemről. Shakespearetől fogva az újabb dráma – kivéve a vígjátékot – nem kedveli a főhősben az úgynevezett állandó, kész jellemet, az ilyek pedig leginkább megfelelnének ama követelésnek. A Pesti Napló alább -256- Sophocles Orestesét hozza föl, ki mindjárt fölléptekor elmondja szándékát. Ez keveset bizonyít. Az ó és új kor drámája közt épen az az egyik különbség, hogy amaz az estpositió után csakhamar az emelkedési pontig ér, az elhatározó tett a fő, a görög ki nem állhatta az önmagával küzdő hőst, az akarat ingadozását; míg az újabb kor drámája épen a belső küzdésnek ad nagyobb tért s a hős sorsa fölött végkép határozó tettet minél hátrább tolja. De e mellett hány oly cselekvény van, melyben a hős tulajdonkép nem akar semmit, hanem az ellene megindult cselszövény hozza tevékenységbe, ilyenkor aztán nagyrészt a megindított cselszövény foglalja el az első felvonásokat, s a hős jellemének valódi fejlesztése hátrább esik. Ilyen Othello is, Shakespeare majdnem legtökéletesb szerkezetű drámája; a hős igazában csak a harmadik felvonásban fejlődik.

Visszatérve Szigligeti Charlottejára, nem ott találom a hibát, hogy az első felvonásban nincs letéve a későbbi fejlemények alapja, hanem ott, hogy a második felvonás után a jellemek a függöny mögött fejlődnek s igen is készen lépnek föl. Charlotte az első felvonásban úgy van feltüntetve, mint a ki saját férjét együtt szereti vagyonával, fényével, gazdagabbnak hiszi férjét, mint a minő, s a férj nem világosítja föl, bár sejti a veszélyt, de -257- azt hiszi, hogy még mindent rendbe hozhat. A bukás bekövetkezvén, igen természetes, hogy a fénnyel együtt a Charlotte szerelme is apadoz, melynek egyik része csak hiuság volt. A nő félvén a nyomortól, a mit lehet, megmenteni igyekszik, férje kényes becsületérzése ellenére is. Összetűzésök mutatja, hogy a férj szerelme is apadóban, s a bekövetkezett gyászesemény, melynek a nő az oka, még inkább elválasztja őket. Ime mennyi indok van letéve a viszonyokban és jellemekben, hogy szerző természetes úton vigye hőseit kitűzött czéljához, egy félrelépés, s megbénítja művét. A férj lelkifurdalása és csalódása nejében, már magában felég ok ama őrültszerű rohamokra, s nincs szükség mesterséges izgatásra; e beteg kedélyállapotból s a viszonyok kényszerűségéből önként következik, hogy Charlotte más iránt érez rokonszenvet s menekülni akar férjétől. Mindezt nem lett volna bajos felmutatni a harmadik felvonásban, fejlődésök egy oly drámai pontján, mely a cselekvényt előbbre tolja. Szerző homályban hagyta nézőit, mert maga is homályban tapogatózik. Csak a tettet mutatja föl, s minthogy jellemeit nem fejlesztette, hanem erőltette odáig, elesik a nő átalakulása fejleményének drámai érdeke, el a Szenczey jelleme, pedig mindkettő fontos a katasztrófára. Szerző ha e pontra figyel, mintegy kényszerül Szenczeyt -258- kellőbb világításba helyezni, jobban marquirozni Charlotte jellemét és czélját, mi mind természetesebbé, erősebbé tehette volna a katasztrófát. Igy nemcsak nem érdeklődünk eléggé, de egy s mást nem is értünk. Azt értjük, hogy Charlotte menekülni akar férjétől és mást szeret, azt is értenők, ha férjét azért csukatná az őrültek házába, mert ez halálát idézhetvén elő, Szenczeyhez férjhez mehetne, de azt nem értjük, hogy mint Szenczeynek nem neje, a Szenczey pénzén hogyan akar nagy szerepet játszani a fensőbb társaságban, hol mindkettőjök vagyoni viszonyát igen jól ismerhetik. Szerepet játszani ugyan így is lehet, de nem ott és úgy a hogy Charlotte szerethetné, ki a fensőbb világnak nemcsak fényét szomjúhozza, hanem hódolatát is, s a társadalmi magas állás egész varázsát, legalább így van az első felvonásban megindítva. Ha csak pénzt szomjuhoz, akkor könnyebben elérheti vala czélját úgy, hogy elszökik kedvesével, ha csak szerelmet, akkor azt az elvonultság jobban elleplezi. Szigligeti nem tudta a Charlotte jelleme fejlesztésében a letett alkatrészeket összeolvasztani, s ezt érezzük az utolsó jelenetekben is. Charlotte halála lehetett volna a megaláztatás és szerelem kétségbeesése, külön is, együtt is, de így kivíve egyik sem. A harmadik felvonásban megbénul a mű; e bénaságot, sőt organikus hibát sokkal tudja -259- ugyan takargatni a szerző, de a többszöri látás és gondosabb vizsgálat mind élénkebben érezteti.

Azonban így is annyi jó oldala van, hogy még sokáig tapsok közt fog adatni; idővel feledésbe mehet, nem halhatlan mű, mint Szigligeti legjobb művei sem, de a szerző neve halhatlan lesz drámairodalmunk történetében, mert egy korszak képviselője, mely maig sem végződött be, s melyet nem szün meg újabb diadalokkal jelölni. -260-

Irta Schiller. Forditotta Szenvey József. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 november 8-án.

Egy uj szinésznő és franczia uj szinmü voltak a közelebbi két hét drámai ujdonságai. Nagy közönség gyült fel mindkettőre, taps is volt elég, talán kelleténél is több. Most már nem volna egyéb hátra, mint megbirálni mindkettőt. De miért birálni egy még kezdő szinésznőt, miért bonczolgatni egy már ismert franczia drámairó müvét, midőn annyi minden birálat nélkül suhan át irodalmi, sőt politikai életünkben is? Rendesen megbiráljuk a drámákat, de nagyrészt hallgatunk az irodalom másszemü termékeiről. Szigoru szemle alá veszszük a szinész jatékát, de a magyar politikai szinpad szereplőivel csak kivételkép foglalkozunk. Im most is öt-hatszáznál több szereplő lépett föl; mennyi beszédet hallunk, programmot olvasunk s mégis egyikre sem pazarlunk annyi analysist, a mennyit egy kis egyfelvonásos vigjátéktól sem szoktunk sajnálni. A drámairót -261- keményen megleczkézzük, ha más czélt ér el, mint a melyet maga elé tüzött: de azt szó nélkül hagyjuk, ha valamelyik követjelölt a Lajtán inneni és tuli országok érdekeinek ellenkezését mutogatván, épen csak azokat az édekeket emliti, melyek legkönnyebben kiegyenlithetők. A szinészben megrójuk, ha nem tudja szerepét, ha elvéti az értelem vagy indulat hangsulyát: a követjelöltek összebeszélhetnek mindent, eltürjük, ha egyik esetenkénti érintkezés helyett esetlegest mond, a másik pedig, midőn bizonyos ügyek közösséget akarja kiemelni, had- és békejogot emleget, melyek tulajonkép fejedelmi jogok. A drámiróban kigunyoljuk a dagályt, a természetellenes képeket: a követjelöltek dagálya és rossz hasonlatai iránt gyöngéd tisztelettel viseltetünk s nem bánjuk, ha veszélyes betegségben sínlődő emberről beszélnek, ki a patikai kontó miatti aggodalmában nem meri gyógyittatni magát, vagy ellentétes evezőjü hajóról, mely legbiztosabban eléri a révet. A szinészt hibáztatjuk, ha tehetsegéhez nem illő szerepben lép föl, vagy ha untalan kiesik szerepéből: a követjelölttől nem vesszük rossz néven, ha akár Móze szerepében izetlenkedik, vagy ha követelő kevélységét sehogysem tudja eltakarni a szerénység palástjával. A drámairót csaknem üldözzük valahányszor nem müvészi eszközzel vadászsza a hatást s költőből szemfényvesztővé válik: a -262- követjelölt kiméletre tarthat számot, még akkor is, ha teljesithetlen igéretekkel lelkesiti választóit; ha az elemi csapások által előidézett inség ellen is törvénynyel akarja biztositani az országot; ha minden indirect adót a magyar nép szellemével megférhetetlennek nyilatkoztat; ha annyi mindent igér, mennyit a legnagyobb ország budgetje sem bir el s mégis az adó leszállithatását erősiti. A kezdő szinészt szigoruan itöljük meg: a politikai pályára először is követjelöltként föllépett kezdő politikus iránt türelmesek vagyunk s azt sem kérdjük: adta-e tehetségének, jártasságának, vagy politikai jellemének valami bizonyságát a köz élet vagy irodalom terén? Oh boldogtalan drámairók és szinészek, kiket mindenki birál s mégsem tudtok nagy müvészekké válni! Oh boldog követjelöltek, kiket senki sem birál s mégis politikai notalibilitásokká emelkedhettek!

A politikai élet ez annyira kritikus s mégis kritikátlan napjaiban vajon helyes-e, hogy egyedül csak a szinkritikus kivánjon valóságos kritikus lenni? Vajon nem illő-e, hogy tanuljon egy kis türelmet, elnézést és kiméletet a polítikai kritika közlönyeiből? Vajon, ha a művé szeti dolgokban szigoruan járunk el s a politikaiakban enyhén, nem azt fogja-e hinni rólunk a külföld, hogy a művészetben haladunk, de politikai müveltségünk hanyatlóban? Kár volna -263- ily igazságtalan itéletre bárkinek is ürügyet szolgátatni. Jó lesz, ha a szinkritikus leszáll triposzáról s türelmes és elnéző igyekszik lenni. Részemről megkisérlem s ha netalán nem sikerülne, ha kiesném szerepemből, szol gáljon ment ségemül, hogy nem akaratomon, hanem természetemen mult. Olvasóim bizonyosan megbocsátják; a kik annyi beszédet és programmot türelemmel végigolvastak, talán nem lesz nehéz megemészleniök ráadásul egy nem épen sikerült szinkritikát is.

Bognár Adél Stuart Mária szerepében első kisérletét tette a nemzeti szinpadon. Némely lap már előlegesen ugy mutatta be e kezdő szinésznőt, mint a tragikai muzsa rendkivüli kegyenczét. Nem szoktunk az ily előleges dicsérgetésnek hinni, de most az egyszer nem csalódtunk. Termete valóban deli s majdnem vetekszik a Jókainééval. Hangjában sem csalódtunk annyiban, a mennyiben rekedt lévén, nem itélhetünk róla s igy remélhetni, hogy e tekintetben is igazolható lesz amaz előleges bemutatás. Nagyobb baj az, hogy szavalata egyhangu, hangsulyozása olykor hibás, arczjátéka nem változatos, hanem ez alkalmasint csak a gyakorlatlanság jele, melyen majd segit az idő. A müvészetben épen ugy nincs ugrás, mint a természetben, de a gyors fejlődést olykor remélhetni. Némelyek igen méltánylandónak találták, hogy kezdő szinésznő elfogultság nélkül, sok -264- önmérséklettel játszott s egy pár érzékeny lyrai helyet bensőséggel fejezett ki, de hibáztatták, hogy a szenvedély egyetlen hangját sem hallatta s a tragikai páthosz teljesen hiányzott játékából. Ez igaz. De vajon az Athenaeum kora óta nem üldözi-e a magyar kritika az álpáthoszt oly szenvedélyesen, hogy végre a valódit is öszszetévesztette vele? Nem vezette-e félre kritikánk e tekintetben az ujabb szinészi nemzedéket s vajon most egy kezdő szinésznőt tegyünk felelőssé mindezért? Részemről ily igazságtalanságot nem követek el. Némelyek azt jegyzik meg, hogy Bognár Adél szerepének egyetlen oldalát sen emelte ki, s bár játszott volna kevesebb önmérséklettel, ejtett volna nagyobb hibákat, csak törekedett volna valami jellemet alkotni Stuart Máriából; a jellemalkotás a szinészet főfeladata, szavalni a szónok is tud, a mozdulat és taglejtés szep formáit a világfiak is könnyen elsajátitják, de hanggal szóval, arczczal, mozdulattal egy más élő személyt, egy egyént állitani elő, ez egyedül a szinész feladata s az ide való törekvést a kezdőnél is megvárhatni. De vajon oly könnyü-e Stuart Mária szerepe, vajon nem oka-e annak félig-meddig Schiller is, hogy e szerepet kész és kitünő szinésznők sem mindig ábrázolják eléggé találó felfogással. Stuart Mária hálás szerep, mert szenvedő nőt ábrázol a martirság gloriájában, de nem elég drámai és tragikai. -265- Erzsébet sokkal drámaibb alak. Mária jelenetei, kivévén a kertit, mind szenvedőlegesek és sorsát a tragédia folyama alatt nem annyira maga vonja magára, mint inkább mások áldozata. Az előadásban valamivel drámaibbá és tragikaibbá kell tenni e szerepet, a költő által megadott, de eléggé ki nem emelt vonásokat erőteljesebben kiemelve és összhangzásba hozva. Ha a szinésznő csak egy szerencsétlen szenvedő s önmegadó nőt játszik benne, e különben annyira szép drámának csak árnyoldalára emlékezteti a nézőt. Éreznünk kell, hogy Mária szépségében valami démoni van, mely mind őt, mind környezetét az örvény felé vonja, hogy e nő egykor a szenvedély pillanatában nagy vétket követett el s a féktelen szenvedélyek most is csak nyugszanak benne, de ki nem aludtak. Minderre a Mortimerrel és Erzsébettel való jelenetei tág tért nyujtanak s még akkor is, midőn a vérpadra indul s Leicestert meglátja, a vallásos lemondás pillanatában is, föl kell ébrednie benne a szerelem szenvedélyének, hogy mintegy végküzdelmét ábrázolja. Szóval a szinésznőnek részvétet kell iránta fölkelteni, de bizonyos rejtélyes félelmet is. Azonban ily felfogást, ily ábrázolást nem igen várhatni egy kezdőtől, midőn a legjelesb német szinésznők is főleg érzelmes oldalról fogják föl e szerepet s először Rachel és Ristori mutatták meg a világnak a szép, a bűnös, a vezeklő -266- és szenvedélyes Máriát. Bognár Adél második föllépte bizonyosan sikerültebb lesz, kivált ha oly szerepet választ, mely egyéniségéhez alkalmasb s könnyebben is felfogható. Azért e szerepből nem itéljük meg, hanem várunk és remélünk. -267-

Dráma 5 felvonásban. Irta Feuillet Octáv. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1865 november 19-én.

Feuillet Octáv nem tarthat igényt ily várakozásra és reményre. Régi ismerősünk, nem először lép fel, azonban a türelmes hangulat, melybe beleringattuk magunkat, inkább védelmére készt, mint gáncsolására. Feuillet tehetséges regényiró, s mint ilyen lépett a drámairói pályára. Csoda-e, hogy kevés tisztelettel viseltetik a drámai forma iránt, mely nem kedveli a regény detailrajzát, sőt épen nagy vonásokat és gyors cselekvényt kiván. Aztán Feuillet rendesen tárgyát előbb regénynyé dolgozza fel, s ha tetszést nyer, csak akkor alakitja drámává? Csoda-e, ha a eetailrajzból kivetkőzött regény még nem válik drámává, ha csak egy pár oly részletben mutat fel drámai mozzanatokat, melyek a regényben is drámaiak voltak? Bizonyára mindez természetes, valamint az is, hogy mig az iró kettős nyereséget préselhet ki ugyan -268- egy tárgyból, nem fog felhagyni vele s bármit beszéljen az idealista kritika, egyaránt zsebredugja a regény tiszteletdiját s a dráma tantièmét. A franczia uj dráma e drámaitlan hajlamának csak a kormány vethetne véget, ha megtiltaná a regényiróknak a drámairást, vagy legalább azt, hogy saját regényeikből drámát irhassanak, azonban a franczia kormány sokkal szabadelvübb, sokkal inkább tiszteli az egyéni jogot, a gondolat szabadságát, mintsem ily zsarnoki rendszabályra szánhassa el magát. Feuillet a valódi tragikumot vagy komikumot épen oly kevésre becsüli, mint sok más társa Francziaországban. Nem emlékszem, hogy egyetlenegy tiszta tragédiát, vagy vigjátékot is irt volna. Az érzékeny drámát kedveli, mely jól végződik; hőse majd sohasem bukik meg, hanem majd mindig megtér. Mintha a franczia drámaköltészetet Kotzebue és Iffland szelleme szállotta volna meg, mintegy boszuló viszonzásul a franczia klasszikai dráma igájának, mely alatt Németország oly sokáig szenvedett. Csodálatos! a restauratio és a juliusi trón idejében, a béke árnya alatt, a franczia dráma kedvelte az erős felindulást, sőt a borzalmast is: most a forradalom és háboruk benyomása közt óhajtja az érzelmes nyugalmat, az idylli hangulatot. De mégsem csodálatos. A tiszta tragikum és komikum erkölcsi mély meggyőződéseket kiván s bár Francziaország tizenöt év -269- alatt sokat nyert, de abból, mit I-ső Napoleon ideolog szellemnek nevezett, sokat veszitett, pedig ez táplálja a költészetet költőben és közönségben egyaránt. Épen azért természetes, hogy Feuillet oly drámákat igyekszik irni, melyek a közizlésnek leginkább megfelelnek. Emellett ő az udvar kegyelt költője, a ki kénytelen a hivatalos lapok vezérczikkeit drámáiba szőni s oly cselekvényeket gondolni ki, melyek bizonyos irányokat népszerüsitsenek. Feuillet kitünő tehetségü iró, de helyzete olyan, hogy gyönge drámairóvá kell válnia. Hibái helyzetéből s nem tehetségéből folynak s azt épen nem vehetni rossz neven tőle, hogy többre becsüli az udvar kegyét, mint a kritika bókjait s inkább szereti a szerencsét, mint a halhatatlanságot. Jelen drámájának hibái is mind helyzetéből folynak, legfeljebb csak azt róhatni meg, hogy ez uj drámájában helyzete kényszerüségének inkább alávetette magát, mint a régebbiekben. E drámáját is alkalmasint regényből irta, vagy regénynek gondolta. Egy franczia marquis és egy gyáros-családot rajzol, melyek egy bretagnei faluban élnek és egymást ki nem állhatják. A marquis szegényedik, a gyáros gazdagodik, amaz aristrocratia képviselője, emez a democratiáé. E két család hanyatlását és emelkedését, torzsalkodását és kibékülését mily könnyen lehetett volna keresztülszőni a regény detailrajzán. Megismerkedtünk -270- volna az emberekkel és viszonyokkal s megértettük volna talán azt is, hogy a marquis kevély testvére hogyan szeret bele a gyárosba, a kit alig ismer és megvet, a marquis pedig a gyáros testvérébe, kit oly neveletlennek talál; igy az előttünk folyó drámai cselekvényből bajosan okosodhatunk ki. Ime a regényi elemek drámaiatlan nyomása! A tragikumnak érzékenységbe és megtérésbe fulladása is nagy mértékben jellemzi e drámát. Egy aristocrata bukása, ki nem akar megalkudni az ujabb kor szellemével, küzd ellene erényei nemességével, előitéletei szenvedélyességével, megható és tanulságos lehet egyaránt. De ha az aristocrata csak azért békül ki a democratiával, mert elpazarolta vagyonát, mert szegénységre jutott, mert demcorata jóltevője segélyére szorult, kinek hugát el is veszi vagyonával együtt, ez nevetséges. A jó Scribe bizonyára vigjátékot csinált volna e tárgyból, nevetségessé tette volna az aristocratát, ki megveti a polgárságot, de szereti vagyonát, kigunyolta volna a democratát, ki gyülöli az aristocratiát, de nem élhet, ha nem marquise lesz a nője. Ily feldolgozás illenék e tárgyhoz, nem pedig holmi Kotzebue-féle érzékenykedés. Talán Feuillet tudta volna ezt igy is feldolgozni, de helyzete nem engedte. Neki egy csoport vezérczikket kellett beleszőni az aristocratiáról és a democratiáról s hirdetni mint kormányparancsot: -271- «Szegényedő franczia aristocraták, vegyétek el a gazdag polgárok leányait, gazdagodó democraták, házasodjatok az aristocratiába, s mindketten támogassátok a kormányt.» -272-
-273-

A BENOITON CSALÁD.

Vigjáték 5 felvonásban. Irta Sardou Victor, forditotta Csepregi Ferencz. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1866 május 16-án.

Sardou az ujabb franczia vigjátékirók között kétségkivül a legjelesebb tehetség, de nekünk ugy tetszik, hogy ez se neki, se a franczia költészetnek nem válik nagy dicsőségére. Semmi sem bizonyitja annyira a franczia költészet hanyatlását, mint az, hogy vigjátéka is hanyatlik. Ebben mindig kitünő volt a franczia, legkitünőbb az összes európai költészetben; másban az olasz, spanyol, angol és német mindig tudott hasonló vagy nagyobb költőt szembeállítani a francziával, de Molière minden vigjátékirót felülmul s általában a franczia vigjátékot egy nemzet költészete sem multa felül. Emlékezzünk csak vissza a franczia költészetnek 1848 előtti korszakára. Scribe nem állott egyedül, jeles társak környezték. Sokban gáncsolhattuk őket, de el kellett ismernünk bennök a találékonyság gazdagságát, az önkénytelen vidámságot, s a forma erős érzékét. Ideálismusok nem volt fennszárnyaló, a molièrei -276- mélységet egyik sem közelitette meg, de nem hiányzott bennök se az eszmei tartalom, se a józan tapintat. Most mind ennek napról napra kevesebb nyomaira találhatni s valóban irigyelnünk kell azt a boldog együgyüséget, mely egy magyar tárczairóval a napokban azt mondatta: «Ha Sardounak ideje volna hozzá, kétségtelenül Molière volna.»

Mi most a franczia vigjáték? Egy csoport genreképnek cselekvénybe erőltetése benső organismus nélkül. A genreképek közül ezt, vagy amazt érdekesnek, hűnek találhatod, de a valódi drámai cselekvényt hiában fogod keresni. Régebben ha semmi egyéb nem volt is francia vigjátékban, a fejlődő és kerek cselekvény soha sem hiányzott. A drámai formát, mint a hatás egyik főeszközét mindenki tiszteletben tartá, Sardou ezt becsüli legkevesebbre. E legujabb vigjátékának legalább is két felvonását veszi igénybe az expositiv, s csak a harmadikban kezdődik a bonyolódás. S ez még nem elég. A két első felvonás alatt azt hiszszük, hogy a mű hőse Champrosé marquis, ki házasodni indul a világba, s kit Clotilde barátnője bevezet a Benoiton családba. Benoiton egy meggazdagodott gyáros, kinek három leánya s két fia van. A leányok legnagyobbika Mártha férjnél van, a más kettő Jeanne és Camilla hajadonok. Mindenik fényüző s az ujabban lábra kapott hóbortos divat bolondja. Anyjok -277- nem gondol velök és sohasem ül otthon. A két fiu közül a 10–12 éves Fanchonnak gyermekjátéka is speculatio, a nagyobbik Theodul pedig egy korhely diákocska. Ide járul még a család ismerőse, Adolphine, egy agg szűz, ki festi magát, czifrán és izléstelenül öltözködik; továbbá két gavallér, Stephen, Benoiton unokaöcscse, ki Camillának udvarol, Formichel Pendent, ki pénzeért Jeannet akarná elvenni. A két első felvonás leginkább azzal telik el, hogy személyeit a szerző széltiben-hosszában bemutatja, mintha nem is drámát, hanem regény akarna irni. A szinpadon, épen mint az utczán nagy sürgés-forgás, de a cselekvény áll, nem halad. Látunk egy csoport csodásnál csodásb női öltözéket, de a jellemek fejlődését hiába várjuk. E két első felvonás oly képhez hasonlit, melynek nincs háttere, minden előtérben van, s a legkiáltóbb szinek vegyitvék össze. Ha valami kiemelkedik, az leginkább az a körülmény, hogy Champrosének megtetszik Jeanne s minden arra mutat, hogy ők fogják képezni a cselekvény központját.

Azonban várakozásunkban csalatkoznunk kell. A harmadik felvonásban az egész cselekvény Benoiton nagyobbik leánya, Mártha és férje, Didier közül kezd forogni. E jó ember egészen üzletének él, hogy családjának minél fényesebb jövőt biztositson. Elhanyagolja nejét, ki ugyan nem keres udvarlót, de vadászsza a -278- mulatságot, pazarol és bolondja a divatnak. Végre Didier Clotilde figyelmeztetésére megbánja, hogy oly keveset foglalkozott családjával, s egy pár órát szentel nejének. Először is összevesznek. Mártha nem akar felhagyni a divatkorsággal, Didier megtiltja neki bizonyos szörnyű drága csipkeszegélyzet megvásárlását. Mártha azért is megveszi. A férj dühbe jő, s mert nem tudhatja, hogy neje honnan kapott reá pénzt, gyanakodni kezd Champroséra. Azt hiszi, hogy nejének kedvese. E gyanut megerősiti benne Adolphine pletykája, mely szerint Martha és Champrosé még Dieppeben megismerkedtek egymással és később Párisban is találkoztak. Kinozza a féltékenység, pedig ok nélkül. Mártha azt a pénzt, melylyel ama drága csipkeszegélyzetet vásárolta, egy lóversenyi fogadáson nyerte. Hogy miért nem vallja be ezt férjének, nem érthetni eléggé. Bajosabb a másik gyanu alól kitisztítni magát. Ő ugyan ismeri Champrosét, de sohasem volt kedvese. Dieppeben ismerkedtek meg véletlenül, Martha uralmában a szerencsejátékhoz folyamodott, vesztett s nem volt miből fizetnie. Champrosé elég udvarias volt megkinálni erszényével. Martha Párisba érve, irt Champrosénak s találkozást, kért töle, hogy visszafizethesse adósságát. Ennyi volt köztük minden viszony. De a férj féltékenysége nem enyhül, sőt növekedik, mert Clotilde Champrosénak az adósság -279- ügyében Marthához irt leveleit, azt hivén, hogy Márthára nézve compromittáló is lehet bennök, elégeti épen akkor, midőn a férj a szobába lép.

A férj most már egészen hűtlennek hiszi nejét, annyira, hogy saját gyermekét sem tartja magáénak, hanem a Champrosénak. Clotilde bajba ejtvén barátnőjét, meg is akarja menteni. Valami ötlik eszébe, mit bizvást elengedtünk volna vínni neki mind a költőnek. Didier gyermeke beteg. Clotilde fölhasználja az eseményt s az atyának, épen midőn Champroséval társalog, azt adja tudtára, hogy gyermeke meghalt. Didier e hirre megrendül, mig Champrosé csak udvariasan sajnálkozik. Clotildenek épen ez kellett. Fölfejti Didiernek, hogy ha Champrosè atyja volna gyermekének, bizonyosan elárulta volna magát fájdalmával, de minthogy ez nem történt, megnyughatik saját atyaságában. S Didier csakugyan kigyógyul gyanujából, féltékenységéből, s minthogy Martha már azelőtt kigyógyult divatkorságából, boldogul élnek.

E jelenetnél otrombább valamit rég nem láttunk a szinpadon, s nagyon csodálkozunk, hogy akad magyar kritikus, ki azt Salamon itélete merész, de azért épen nem rosszul alkalmazott körüliratának nevezi. A jelenet cynikus oldalát nem is emlitjük; lehet, az iró azt hitte, hogy Salamon itéletének hasonmását irja, de valósággal -280- parodiáját irta meg. Salamon itélete igen természetes és jól számitott, de a Clotilda ötletében egy csepp józan ész sincs. A salamoni anyák egyike biztosan tudhatta, hogy a gyermek az övé, de vajjon, Champrosé, ha valódi udvarló lett volna is honnan tudhatta volna azt, hogy a gyermeknek valósággal ő az atyja, sőt honnan maga Martha is? Didier azzal, hogy Champrosé közönyén megnyugszik, valósággal bárgyuságot árul el, pedig a szerzőnek nem ez volt czélzata. Ily gyönge lábon áll a cselekvény, ily formátlan valami az egész vigjáték. Husz személye van, s nyolczczal is el lehetett volna igazitani az egészet; öt felvonásból áll, s háromba is bele fért volna. De akkor hova lesz az a sok szellemes és szellemtelen fecsegés, melylyel az ujabb franczia vigjátékirók a cselekvény s általában a drámai forma hiányát hiszik pótolhatni? Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a mi közönségünk is megsokalta s másodszor kurtitva kellett előadni e kivül-belül hosszu vigjátékot. A mi jó e vigjátékban, az egy pár genreképi jelenet, melyek leginkább a cselekvény mellékágaiban jelentkeznek. Sardou sokat megfigyelt az életben, s ügyesen tudja itt-ott alkalmazni. Egy pár találó genrekép, egy-két jó ötlet ritkán hiányzik műveiben. Kár, hogy csak jeleneteket ir, s nem egész darabot, és személyeit csak egy pár jelenetben festi érdekesen és hiven s nem tud valóban -281- élő embereket alkotni. Egy franczia kritikus ezt jegyzi meg róla: «E pillanatban a föld mindkét féloldalán nincs oly ügyes és elbüvölő bábtánczoltató, mint Sardou, de végre is csak bábtánczoltató.» Valóban e legujabb vigjátékának személyei is csak bábok. Nem báb-e az öreg Benoiton, ki megengedi leányainak az oktalan pazarlást s mégis ugy örül egyik fia takarékos, sőt nyereségvágyó szellemének s végre is egyik leányát hozomány nélkül adja férjhez?

Nem báb-e Camilla, ki addig nem akar Stephenhez nőül menni mig nem lesz egy pár milliója, azután hozzá megy hozomány nélkül is, csupa szerelemből, kedélyének minden átváltozása nélkül? Nem báb-e Jeanne, kit oly hamar kigyógyit egy lóversenyi kaland? S miért szeret bele Champrosé? Nem szükség a szerelem indokait elmondani, de azt megkivánhatjuk, hogy az, kit oly hibák ellenére is szeretnek, legalább szeretetre-méltón legyen rajzolva. S nem bábok-e Didier és Martha, kikben csak itt-ott láttunk némi szenvedélyt felcsillámlani, s kik oly könnyen javulnak, hisznek és megnyugodnak? S miféle nő ez a Clotilde, ki oly nagy ostora a jelenkori házaséletnek s mégis mindig házasitani akarja az embereket? S mily erkölcsi leczkéket tart!

A szerző látván, hogy a cselekvény nem -282- igen magyarázza meg művét, e nővel magyaráztatja meg.

Jaj annak a vigjátéknak, mely cselekvény helyett erkölcsi predikácziókban keresi az erkölcsi hatást s az erkölcsöt cynismussal tanitja. -283-

Tragédia 5 felvonásban. Irta Katona József. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1866 május 28-án.

Hagyjuk Sardout, ki, egyik collegánk szerint a mint fennebb is emlitők, kétségtelenül Molière lehetne, ha volna ideje hozzá, s térjünk át egy magyar költőre, ki ugyan, ha akart volna sem lehetett Shakspeare, de Shakspearevel sokkal több rokonságban van, mint Sardou Molièrevel. Katona Józsefet értem, kinek Bánk bánja május 28-án került szinpadra. Megvaljuk, kissé rosszul éreztük magunkat a szinházban. Bizonyos melancholicus hangulat nehezült kedélyünkre. Szegény Katonát, ugy látszik, hogy épen ugy üldözi a sors halála után, mint életében. Mig élt, a censura művének csak kinyomatását engedte meg, s nem egyszersmind előadatását is. Halála után enyhült a szigor s a szinmű a maga valóságában adathatott elő, de csakhamar bekövetkezett a Bach kormánya, Bánk bán leszorult a szinpadról, s midőn ujra megengedték, kegyetlen törléseket tettek benne. Bach megbukott, de azért a legmonarchikusabb -284- – bár alkotmányosan monarchikus – költő szinműve a régi értelmetlen törlésekkel adatik. Nem lehetne-e ujabban censurára küldeni? Nem hiszszük, hogy a mostani censura kitöröljön oly helyeket, melyeket a Metternich alatti censura megengedett, s melyek csak aesthetikai tekintetben fontosak, de minden más egyébből ártatlanok. De Katona Bánk bán-ját nem csak a Bach kormánya alatti censura tollazta meg, hanem a szinházi rendezőség is. Kétszeresen megcsonkitott Bánk bánt kell látnunk. Elismerjük a rendezőség jogát a szinművek szinpadra alkalmazásában, s nem vitatjuk el ezt tőle egy Shakspeare irányában se, de megkivánjuk, hogy e jog a maga korlátai közt s helyesen használtassék. A rendezőség e szinművet egy pár oly kihagyással adatja, melyeket helyeslünk. Az első jelenet kimaradhat, a Micz bán esetének elbeszélése is a második jelenetben, de hogy a harmadik felvonásban, Izidóra jelenete, a negyedikben a tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik és tizenharmadik rövid jelenetek miért maradnak ki, valamint az utolsó felvonásban azok az ok nélküli kurtitások mire valók, teljességgel nem értjük.

Katonát más tekintetben is üldözi a sors. Midőn szinműve megjelent, az irodalom hidegen fogadta, a kritika mellőzte. A szinészeké az érdem, hogy kiemelték a feledékenység porából. Most az irodalom méltányolja e szinművet, -285- de a szinészek, ugy látszik, nem igen kedvelik, mert ritkán hozzák szinre, ha pedig szinre hozzák, rendesen elrontják. Ez előadást valódi botránynak neveznők, ha Jókainé, Felekiné és Tóth nem képeznének kivételt. Jókainénak Gertrud szerepe majd mindig sikerül. Ugy látszik, inkább otthon van a méltóság, a büszke de hideg szenvedélyek, mint a megolvadt érzések világában. Illett reá Ottó mondása: «Rettentő királyi néném!» Felekinének az első jelenet nem sikerült ugyan, de annál inkább a többi, kivált a harmadik és negyedik felvonásban. Felekiné Melindája az első felvonásban igen tüzes és sértett volt. Melinda, az igaz, sértve érzi magát, de egyszerű érzelmességénél fogva inkább szenvedő, mint erélyes. Midőn Ottó térdel s ő előtte Bánk bánt említi, az inkább mélázó hangulat, s csak a végén megy át némi erélybe. Leginkább méltányoljuk Felekiné Melindájában azt, hogy a tébolyodott Melinda lucidum intervallumait jól megkülönböztette a valódi őrült rohamoktól, melyeket más szinésznőink összezavarnak. Tóth Biberachja kitünő volt, csak kettőre figyelmeztetjük. Először midőn Ottónak tanácsot és porokat ad, vigye jól félre Ottót s beszéljen lassabban, a mint a költő utasitásában áll. Tóth a szin közepén oly hangosan beszélt, hogy az elrejtőzött Bánk bán is könnyen meghallhatta. Másodszor, midőn Ottóval összevesz, egy pár helyt -286- tüntessen fel némi szenvedélyes fölindulást. E hideg, ravasz embert csak egyszer hagyja el nyugodtsága s akkor is pórul jár; erre sulyt helyez a költő. Lendvay Bánk bán szerepét teljesen tönkre tette. Már külső alakja sem volt jó. Bánk bán nem ifjoncz, hanem ötven felé járó férfiú, a mint azt Tiborcz szavaiból is kivehetni. Lendvay a fönséges, önmagát emésztő, és mély szenvedélyű férfiú helyett, minden tekintetben egy puzdori lármás ifjonczot állított elénkbe. Még ennél is nagyobb baj volt az, hogy szerepét igen sok helyt nem értette. A sok közül csak egyet említek, midőn a második felvonásban Bánk Biberachhoz igy szól:

Angyal szerezd meg üdvösségemet! mind a két sort Biberachhoz intézte, holott csak az első sort kell hozzá intézni, a második sor felkiáltás védangyalához, mintha azt mondaná: oh istenem segits! – Petur bánt Szigeti játszta, nem neki való szerep s csakugyan az indulatos, magát és mást örökösen izgató békétlenből egy phlegmatice elégületlen táblabirót alkotott. A kisebb szereplők közt csak Paulai nem rontott, ki Ottót játszta. Tiborcz és Mikhál mindent össze-vissza beszéltek, s összerontották Katona legszebb gondolatait. Hát mit mondjunk arról a zászlós urról, ki Pontio di Cruce levelét olvasta fel? A legkisebb szerepeket kivált tragédiákban mindig choristák játszák, -287- kiknek legtöbbje jól énekelhet ugyan, de értelmesen beszélni nem tud. Miért nem játszhatnák az ilyeneket harmadrendű szinészek, vagy ha ezekből nem telik, oly choristák, kik tudnak beszélni? Ha ezekből sem telik, ott van a conservatorium, melynek növendékei, uj szabályok szerint, szinházi gyakornokok is egyszersmind. Ily csekély szerepekben föl lehetne használni őket. Lehangolva tértünk haza a szinházból s e benyomás alatt irunk. De talán elég is a gáncsból. Jól tudjuk, hogy tragédiánk legfőbb bajain nem segithet se kritika, se országgyülés, se igazgató, se rendező, de a kisebbeken segithetnének valamit a szinészek, az igazgató és rendező. Ily mű, mint Bánk bán, több készületet érdemelne meg; e halhatlan mű nem soká oda jut, hogy csak az operaszövegből fogja élvezni a közönség. -288-
-289-

A FRANCZIA CLASSIKAI DRÁMÁRÓL.

Néhány vonással rajzolni szándékozom a franczia classikai dráma aranykorát. Bocsánatot kell kérnem, hogy részletes és kimerítőbb tanulmány helyett csak töredékes vázlatot nyujtok s mintegy előre lehangolom olvasóim várakozását és részvétét. De ily vázlat sem épen fölösleges irodalmunkban, hol a franczia classikai drámáról oly keveset irtak s talán szempontjaim annyiban némi érdeket gerjeszthetnek, a mennyiben épen olyan távol állanak a franczia kritika túlzó dicsőítésétől, mint a németek öntetsző s olykor alap nélküli szigorától.

A classicismus a költészet egyetlen nemében sem gyakorolt oly jótékony hatást, mint a drámai költészet terén. Az eposban, lyrában nem szült semmi nagyobbszerűt, leginkább csak formaérzéket költött fel, de a drámai költészet fejlődésére, különösen a tragédiára, lényegesen, bensőleg folyt be. Bátran kimondhatni, hogy a classicismus kovásza nélkül -292- majdnem lehetetlen lett volna kifejlődni a keresztyén tragédiának a mysteriumokból. E benső hatás kiváltképen abban rejlik, hogy a tragikum kiképzését elősegítette. A keresztyén drámai költészetben mindenütt a vígjáték fejlődött előbb s csak azután a tragédia, ellentétben a göröggel, hol a komédia csak követte a tragédiát. A keresztyén komédia már fejlődésben volt, midőn érintkezett a classicismussal, s az életből meríthetve, inkább fejlődhetett, mint a tragédia, mely sehogy sem tudott kibontakozni a mysteriumok szűk és tragikaiatlan köréből. A keresztyén komédiának leginkább csak forma tekintetében kellett a classicismus iskolájába járni, a tragédiának valami egyébért is. A görög tragédia könnyebben fejlődhetett, mint a keresztyén, mert a mythos, melyből kiindult, szoros kapcsolatban volt a nemzeti mondakörrel. Egy szóval a görög vallás nemzeti volt s a hitmondák a nemzeti történelemnek úgyszólva őskorát képezték. A mysteriumok tárgya általános volt, mint maga a keresztyénség, s nem volt kapcsolatban a nemzeti mondakörrel. A görög hitmondákban, melyek a görög tragédia első tárgyait szolgáltatták, sokkal több volt a tragikai elem, mint a bibliai történetekben, a szentek életében, melyek az önmegtagadást, szenvedést és martyrságot dicsőítették. A középkori spiritualismus siralomvölgyének -293- nézte a földet, a megpróbáltatás szenvedéseinek az életet, az igazságtalanság és bűn diadalainak az emberi eseményeket s a jutalmat és büntetést egészen a túlvilágra helyezte. Ily felfogás nem kedvezhetett a tragikum kifejlődésének, mely a tévedések és bűn nemesisét már e földön felmutatja. A görög hitmondák kérlelhetlen fátuma, kegyetlen nemesise főelemét képezte a görög tragédiának s folyvást táplálta fejlődését. A keresztyén szellem fönsége alkalmasabb volt ugyan egy újabb és mélyebb tragikum levegőjét előkészíteni, azonban középkori egyoldalúságából a classicismusnak kellett kiemelni, hogy az emberi életet, a szenvedélyek küzdelmét más szemmel tekintve, itt a földön is keresse Isten kezét, azaz az erkölcsi világrend benső kényszerűségét. Valóban a classicismus érintésére indúl fejlődésbe mindenütt a keresztyén dráma s kezd tragédiává emelkedni.

E vegyület, e képződés különböző alakulásokat vesz föl, melyek közül legkifejezőbbek a spanyol, angol és franczia dráma. A két elsőben a classicismus nem tudott erőt venni a romantikai elemeken, de nagyban elősegítette fejlődésöket. A franczia drámára nemcsak bensőleg hatott, hanem külsőleg is: teljes győzelmet vőn rajta s merev rendszerré erősödött. Föltünő, hogy a classicai rendszer a dramaturgiában a francziáknál fejlett ki legélesebben -294- s nem az olaszoknál, kik mintegy örökösei voltak a classicai műveltségnek s kikre a classicismus hatása nemcsak irodalmi volt, hanem politikai is, mert a hajdani Róma nagysága fölébresztette bennök szétdaraboltságok fájdalmát, az idegenek gyűlöletét, Itália egysége eszméjét, mely visszakövetelte Rómát egy új köztársaság vagy császárság fővárosának. E jelenség okait épen nem nehéz fölfejteni. Olaszország nagy epikusa, Dante, romantikus irányú volt, hatalmas szelleme roppant befolyást gyakorolt az olasz irodalom fejlődésére; Olaszország szétdaraboltsága, mely nélkülözte a központot, szintén akadályozta az ízlés egyoldalú fejlődését, de különben is az olaszok leginkább a vígjátékot és dalművet kedvelték, mely utóbbi a classicai tragédiából fejlődve, mintegy pótolta azt. Ellenben Francziaországban nem nagy epikusok virágoztatták föl a költészetet, hanem nagy drámaírók; a dráma volt a költészet legkedveltebb neme, XIV. Lajos udvara, akadémiája, Párisban központosított Francziaországa fegyelmezte az izlést s a classicismust tűzte ki eszményül.

Jodelle (1533–73) volt az első franczia költő, ki classicai minták szerint irta drámáit. Tragédiái között Cleopatra és Dido a nevezetesbek. Cleopatra prológja bár durván, de élénken kifejezi azt, mi később a classicismus egyik főirányává fejlődött: a népies megvetését. -295- Jodelle pöröl benne a Confréries de la Passion társaságával, hogy csak a fapapucsos nép számára irja és játsza színműveit. Ő magasb színvonalra akar emelkedni, s megpróbálja a görög tragédia külsőségeit, szelleme nélkül. Azonban az ujság, az ó-kori történelemből kölcsönzött nevek, bizonyos szokatlan ünnepélyesség, a pathetikus ékesszólás kisérletei meglepték a közönséget. Jodelle barátjai a siker lelkesülésében fölajánlották neki a görög tragédia kecskebakját s mondják, hogy áldoztak is volna egész pogány módon. E classicai külsőségek lassanként meghonosodtak a franczia színpadon s némi csira bensőleg is fejledezni kezdett. Jodelle-t Garnier (1534–90) követte, ki a latin drámát vette példányul és Senecából merítette lelkesülését. A magán- és párbeszéd sententiosussága, mely később a franczia classicismus oly jellemző sajátsága lőn, Garnieren kezdődik. Garnier nemcsak a latin tragédia utánzását csatolta a görögéhez, hanem más tekintetben is szélesítette a classicismus körét. Hozzá nyúlt a görög és római tárgyakon kivül a bibliai történetekhez is, mit Corneille Polyeucte-ben, Racine Esther és Athalie-ban követett is. De Garnier sententiosus bölcsesége és szabatos verselése nem elégítette ki a közönséget, mely cselekvényt várt. Hardy (1560–1630) épen ezt igyekezett adni, ki nem kötötte magát kizáróan a classicai mintákhoz, -296- hanem egyformán fordult mindenüvé, honnan csak kölcsönözhetett. Írt Jodelle és Garnier szellemében, utánozta az olasz pasztoralét, a spanyol drámát. Összevegyítette az ó-kori színpad chorusait, dajkáit, hirnökeit az olasz Pantalonnal és a spanyol Matamoreval, de a cselekvényre több gondot fordított, mint elődei s némi visszahatásnak adott kifejezést a fejlődő classicai tragédia drámaitlansága ellenében. A romanticismus egy darabig még mintegy küzdeni látszik a classicismussal. A szomszéd Spanyolország fejlettebb drámairodalma, mely romantikus irányú, még folyvást hatással van a franciára, annyira, hogy a győzelmes classicismus egyik hősének Corneillenek is első tragédiáján, Cid-en, még némi romantikus szellemet érezhetni.

A XVII. század közepén és végén teljes győzelmet ül a classicismus Franciaországban. E korszak hősei Corneille Péter, Racine János és Moliére (Jean Baptist Poquelin). Amazok a tragédiát emelték a tökély magas fokára, emez a vígjátékot. Corneille 1606. született Rouenben s ugyanott halt meg 1684-ben. Mintegy harminchárom drámát írt, melyek közül legnevezetesbek: Cid, Horace, Cinna, Polyeucte. Racine 1639-ben született Ferté-Milonban, meghalt 1699-ben Párisban. Legnevezetesebb művei: Andromache, Britanicus, Bernice, Bajazet, Iphigenia, Phädra, Esther és Athalie. Molière -297- 1622-ben Párisban született, s meghalt ugyanott 1673-ban mint színész. Molière a vígjáték majd minden fajában tett kisérletet és számos kitünő s nehány remek művet hagyott hátra. Nemcsak a franczia classicismus, hanem az egész európai költészet legnagyobb vígjátékírója. Főbb művei: Tartuffe, Misanthrope, Fösvény, Daudin György, Nők iskolája, Tudós nők, Képzelt beteg.

E három költő legfőbb képviselője a franczia classicismusnak, mely később mindinkább hanyatlott, de egész a jelen századig megtartotta uralmát a franczia drámai költészetben. E drámai iskola kizáróan a görög és római drámát tűzte ki eszményül s Aristotelesből merítette szabályait, kit némely részben félre is magyarázott. Igy lett a franczia dramaturgiában szigorú és áthághatlan szabálylyá a három egység elve, a cselekvény, hely és idő egységéé. A franczia classicismus a cselekvényegységet majdnem a görög drámák értelmében veszi, melyeknek cselekvénye nagyon egyszerű volt. A bonyolúltabb cselekvényt nem tartja megegyeztethetőnek a cselekvényegységgel s kizárja a romanticismusnak mind gazdagságát, mind változatosságát. A franczia classica dráma kevés személylyel a legegyenesebb vonalban siet célra s bizonyos ünnepélyes magas stylt követel s innen egyszerűségében néha szegény, egyhangú és szabályos ünnepélyessége -298- bele-bele esik a hideg pompába. Az idő egységének elve Aristoteles félreértésén alapul, ki csak annyit mond, hogy jó, ha a dráma hajnaltól alkonyig lefoly, de azt tanácsként mondja s nem állítja föl, mint szigorú szabályt. A görög drámairók műveiben nem is találhatni e szabály igazolását. A dráma foly, de nem tudjuk, egy vagy két nap alatt folyt-e le. A költők általában nem jelölik meg az időt, bár némely dráma cselekvénye lefolyásának idejét okoskodás utján több napra is tehetni. Például Sophokles «Trachisi nők» czímű tragédiájában a Thessaliából Euboeaig terjedő tengert háromszor hajózzák be a személyek, mi bajosan eshetett meg egy nap alatt. Azonban Sophokle nem jelöl meg se napot, se órát; a cselekvény a nélkül foly le, hogy az időt valaki emlegetné. Az igaz, hogy számos görög tragédia egy nap alatt foly le, de a görög drámának fő elve úgy látszik az volt, hogy az idő mennyiségéről ne tájékozza hallgatóit.

A helyegységről épen hallgat Aristoteles s vannak oly görög drámák, melyekben változik a szín. Azonban azon körülményből, hogy a legtöbb görög drámában nem változik a szín, azt következtették a franczia classicusok, hogy az egyik föltétele a tökélynek s mint ágháthatlan szabályt állapították meg. Hogy a görög tragédia az idő folyamát nem jelölte meg, -299- többnyire egy helyen történt, az nagyobbrészt némely külső körülményből folyt. A görög dráma nem oszlott felvonásokra s a nyugpontokat a chorus töltötte be, mely közbeszólásával folyvást kisérte a cselekvényt. A chorus állandósága maga után vonta a hely állandóságát, de a görög tragédiák különben is csak nehány jelenetből állottak s a kifejlődés előtti úgynevezett pathosz jelenetekre fektették a fősúlyt, s így erőltetés nélkül lehetett egy helyre összpontosítani a tragédia személyeit. Másfelől a görög tragédiaírók trilogiákat irván s az egymásból folyó hármas darab terjedelmére nézve nem levén több egy mai drámánál, könnyebben mellőzhette az idő folyama megjelölését s a hely változását egy-egy részben, miután a második rész már más helyt történhetett, és hosszú idő választhatta el az elsőtől. A franczia classicusok elvetvén a chorust, nem írván trilogiát s általában szinpadjok más alkatú levén, nem volt szükséges, hogy külsőségeiben is utánozzák a görög tragédiákat. Az idő és hely egysége jármába hajtván fejöket, kénytelenek voltak lemondani sok alkalmas tárgyról, vagy a mit feldolgoztak, nem egyszer erőltetni kellett, hogy egy nap alatt s egy helyen történhessék. E szabály leginkább a tragédiára volt kártékony befolyással, a vígjáték kevésbbé érezte, mert tárgyai inkább megtűrhették. -300-

Azonban a franczia classicismus nemcsak e szabályokon alapúlt. A görög tragédiák utánzása mindinkább kiemelte a franczia drámát a romantikus elemekből. A romanticismus nemzeti hagyományokból merítette leginkább tárgyait; a classicismus megvetette hazája történetét s az ó-korba, távol világrészekbe menekült. A tragédia fönségét nemcsak a régiségben kereste, hanem kizáróan az ó-kori régiségben. Amazt indokolhatni, mert a régmultban már magában fönség rejlik, az idő fönsége, s inkább engedi nagyítani a körvonalokat, mint a jelen, de emez ismét oly egyoldalúság, mely még szűkebbé tette a classicismusnak különben is szűk körét. Előszeretettel viseltetett a görög és római mondákhoz, történetekhez s legfeljebb csak az ó-kor barbar királyaiért és héber mondáiért tett néha kivételt. Corneille és Racine hazájok történetéből egyetlen tragédiát sem irtak s elfordultak a nemzeti mondáktól, melyek az epikai s drámai költészet legmélyebb forrásai. Csak a vígjáték vette tárgyait a franczia életből, mert a jelennel levén kénytelen foglalkozni, nem mellőzhette nemzetét. Innen van, hogy a franczia classicai vígjáték már tárgyainál fogva sokkal nemzetibb, mint a tragédia, más tekintetben is szabadabb mozgású és kevésbbé egyoldalú. A franczia classicai tragédia tárgyaiban még bizonyos állami és társadalmi ranghoz is kötötte -301- magát. Főszemélyei csak királyok és királynők, hercegek és hercegnők, vezérek és hősök lehettek s alább szállani nem tartotta megegyeztethetőnek a tragédia fönségével. Annyi igaz, hogy az állam és társadalom legmagasb köreiben a szenvedély korlátlanabbúl nyilatkozhatik s a tévedés és bűn megrázóbb catastrophot idézhet elő, s mindig fogékonyabbak vagyunk az oly emberek szerencsétlensége iránt, kiket szenvedélyök magas polcról buktat le, mi ritkábban, majdnem kivételesen történvén, emeli a tragédia fönségét. De ezt kizáró szabálylyá emelni oly egyoldalúság, mely megint egy csoport tárgytól fosztotta meg a tragédiaköltőket. Nem a rang költi föl a tragikai részvétet, hanem a tehetség és szenvedély ereje és Shakspeare megmutatta Othello- s Romeo és Juliában, hogy a királyi méltóságon és hercegi rangon alul is megtalálhatni a tragédia anyagát. E szabály egyébiránt inkább Racinetól származik, mint Corneilletől, ki alantibb körből úgynevezett drámát is írt s ezek egyikének, Don Sanchenak előszavában azt fejtegeti, hogy a mi sorsunkbeli emberek szerencsétlenségének erősben kellene hatni reánk, mint az uralkodókéinak, melyek leginkább kivételességöknél fogva érdekelnek. Oly nemű eszmék, minők a Diderotéi, ki később a polgári tragédiát kezdeményezte s kinek nyomán indult Lessing és Schiller. -302-

A francia classicismus nemcsak tárgyban, hanem feldolgozási módban is ellentéte volt a romanticismusnak. Kivált a szenvedély- és jellemrajzban vehetni észre. Költőiket a görög dráma tanulmánya itt is félrevezette. Erős érzéket költött föl bennök a nagy szenvedélyek rajza iránt, de egyszersmind oly módhoz szoktatta őket, melyre a görög tragikusokat színpadjok alkata és színészetök szokásai kényszerítették, de a mely alól az újabb színpad és színészet mindenkit föloldoz. Elfogadott vélemény, hogy a görög epos és dráma csak typusokat rajzol s nem egyéneket. Nem tagadhatni, hogy ez állítás alapos, de hogy Homér és Sophokles jellemrajzai nem épen egy természetűek, az szintén nem alap nélküli vélemény. Homérban van valami, a mi a typusból az egyén felé hajlik s typusai is életteljesebbek, mint a tragikus költőké. Ez természetes következménye volt a görög színész álarcának, hangcsövének és cothurnusának. Az arc- és tagjáték elveszvén, a szavalat recitativ énekléssé válván, a költő a legáltalánosb typikus rajzra volt kényszerítve, különben nem hathatott. A franczia classicismus elégséges ok nélkül átvette a jellemrajz e módját, de nem a naiv és erőteljes népiesből táplálkozott, mint a görög, hanem az udvari szabályszerű- és illemesből, mely a bensőséget elegantiával korlátozta, a szenvedélyt szónoklathoz -303- szoktatta s természetes nyilatkozatait a styl szépségével akarta pótolni. A franczia classicai tragédia a legtöbbször nem annyira az embert rajzolja szenvedélyeivel, mint inkább csak magokat a szenvedélyeket. Ez a franczia classicismus legfőbb baja. Azt, hogy tárgyairól letörölte a kor, hely és nemzetiség bélyegét, csekélyebb baj és többé-kevésbbé közös majd minden tragikai költővel, s ha itt feltünőbb, annak oka egyrészt a tárgyakban, másrészt a franczia viszonyokban rejlik. A költő nem léphet ki egészen kora és nemzete köréből s ha kiléphetne, elvesztené hatása jó részét. Nemzeti tárgyakban minden költő hűbb a korhoz, mert a jelent annyi concret jelenség köti össze a múlttal, hogy könnyen megtermékenyíti a phantasiát. Shakspeare, ha az angol mondákból vagy történetből ír, mindig hűbb a korhoz, mintha idegenből veszi tárgyait. A franczia classicismus elfordulván a nemzeti tárgyaktól, e kapcsolatot nélkülözte s mindinkább az általánosba sülyedt. Shakspeare ó-kori személyei sem hűk a korhoz; római aristocratiáján- és népén meg lehet érezni az angolságot. De az angol le nem tiprott aristocratia inkább hasonlított a rómaihoz, mint a francia, melynek csak címei és előjogai voltak, de máskép megtörve és megalázva a király udvaronc sergévé változott. Shakspeare már ezért is hivebben festhette Rómát. De -304- másfelől Shakspeare közönsége egy egész nemzet volt, a francia classicusoké egy udvar; Shakspeare a népiesből táplálkozott, mely minden időben szélesebb körű, mint egy kiválasztott kör szelleme. A német kritikusok sokat gúnyolódnak Corneille és Racine görög és római hőseivel, kik igen hasonlítanak a versailli udvar hercegei- és hercegnőihez. Valóban Andromache és Hermione keresztyén francia hercegnők, de vajon Goethe Iphigeniája egyéb-e keresztyén német leánynál? Vajon szükséges-e, hogy a tragédia személyei kielégítsék a történelmi kutatók és régiségbúvárok minden követelését? Mindennek nem sok köze a drámai emotióval.

De bármily félszegek legyenek a franczia classikai dráma némely elvei és szabályai, mindamellett e korlátok között kitünő, sőt egy nehány remekművet hagyott hátra. Drámai erős összeütküzések rajzai ezek tiszta tragikai vagy komikai alapon s bámulatos technika kiséretében. A fenköltség szelleme lebeg rajtok s nagy gondolatok tárházai. E tekintetben mindig érdemesek a tanulmányra, sőt más szempontból is sok tanulság rejlik bennök, szemben a franczia romanticismussal. A franczia classicismus csak a trágédiát és komédiát művelte s mellőzte a drámai középnemeket; később épen a középnemek jöttek leginkább divatba s már alig írnak valódi tragédiát Francziaországban. -305- Az idő és helyegység igája elvettetett ugyan, de a szabadság nagy túlságokra vetemedett s van elég franczia dráma, mely ötven év alatt történik, három országban, sőt világrészben. A nagyon is szűk idealismust nagyon is tág realismus váltotta fel s az igen is egyszerű cselekvényt nagyon is bonyolúlt, tele színpadi csinynyel. A szónoklat eltünt, de helyette az utczák nyelve kapott lábra. A régiség és rang korlátja összetört, de a törvényszéki terem és börtönök titkainak egész raja lepte el a színpadot.

Racine nagyobb tragikai költő, mint Corneille, de Corneille tulajdonkép a franczia tragédia megalapítója, s az ő vállain emelkedik Racine. Midőn Corneille föllépett, a franczia drámai költészet nem volt egyéb, minp a régi görög, az uj olasz és spanyol dráma keveréke jellemek és szenvedélyek rajza nélkül. Corneille művészetté emelte mint külső-, mind belsőleg. «Cid»-jével először kisérlette meg a tragédiának művészibb formát adni. Menteur vígjátékával szintén alapját vetet meg a franczia vígjátéknak s egyengette Moliére útját. Az úgynevezett drámára vagy néző játékra, melyet akkor tragikomédiának neveztek, Nicoméde és Don Sanche darabjaival ő nyujtotte lőször művészibb mintát. Egyszersmind a franczia drámai nyelvnek is megalapítója. Cid, Polyeucte, Cinna, Horace czímű tragédiái legjobb művei, mint a -306- melyekben a jellemek alkotják a helyzeteket, míg a többiekben a helyzetek uralkodnak a jellemeken. Corneille tanúlta és utánozta a régieket, de a három egység szabályait inkább csak tisztelte mint szerette. Cidben még nem tartja meg a hely egységét. A spanyol dráma hatása alól még nem tudta magát egészen kivonni. Lope de Vega drámáiból átvette a hatásos helyzetek iránti előszeretetet a jellemek kárára, mivel aztán megrontá tehetségét. Corneille kedveli a heroismust, az erkölcsi hősiességet rajzolni mind férfi-, mind nőszemélyeiben, kik inkább bámulatot keltenek a nézőben, mint megindulást. Férfiai félistenek, női hősök. Ezért mondotta La Bruyére: «Corneille úgy festi az embereket, a minőknek kellene lenniök. Több van bennök olyan, a mit bámulhatni, mint a mit utánozhatni.» A nagy eszmék, dolgok és emberek iránti előszeretetet a franczia szellemből merítette s költőivé emelve visszalehelte nemzetére. Bizonyos római erényt hirdet, keresztyén szellemmel vegyítve, franczia finom formák alatt: az önmegtagadás, a becsület és hazaszeretet szenvedélyeit, szemben a szív más szenvedélyeivel. Ez népszerűségének egyik fő forrása. Corneille hatása sokkal nagyobb volt nemzetére, mint egyelőre látszik. A nagy forradalomban, a pártok küzdelmei, a vallás, hazaszeretet, szabadság, nemzeti becsület örjöngő önfeláldozásai közepett, a szószéken, -307- a vérpadon, az ágyúk zajában mindenütt megérezhetni Corneille szellemét. Méltán kiált fel egy franczia kritikus Corneilleről szólva: «Mi a hősiesség bálványzói vagyunk s nyomoraink örvényében is tapsolunk annak, a ki nagy szerepet játszot velünk a világ színpadán, s megnyeri nekünk az emberiség tapsát. Isten ne adja, hogy a hősiesség iránti babonás lelkesülésünk kiapadjon. Ez lelkünk aczélrugója; ez adja vissza nekünk mindig a dicsőséges békét s a tiszteletes nyugalmat. Isten ne engedje, hogy a nagy Corneille valaha népszerűtlen legyen színpadunkon, mert az nap megszünnénk nagy nemzet lenni.»

Azonban Corneillenek a hősies iránti előszeretete akadályozza őt abban, hogy valódi tragikai költő legyen, s műveinek véghatása tragikai erős felindulást keltsen fel bennünk. Majd mindig a kötelesség és szenvedély közti küzdelmeket festi, mi a tragikum egyik legfőbb forrása, de személyei a legtöbbször hősiesebbek, mintsem szenvedélyeik martalékai s így valódi tragikai alakok legyenek. Mily szép mű Cid, mily drámai erős összeütközések között foly le. De mi a véghatás? Rodrigo is Chiméne is hű marad kötelességéhez, szerelmök ellenére legyőzik szenvedélyöket. Vér választja el őket egymástól, Chiméne atyja vére, melyet Rodrigo ontott ki atyja becsületéért. Nem lesznek ugyan egymáséi, de a költő sejteti, hogy később boldogulni -308- fognak. Féltettük őket, de már nem sajnáljuk, meg nem sirathatjuk s csak félig örülünk boldogságuknak. Ez nem tragikai hatás s valóban senki sincs a költők között, ki a tragikai erős összeütközéseknek több tapintattal tudna jóra fejlést adni, mint Corneille. De ez nem az igazi tragédia. A közönség minden bámulata mellett is érezte ezt, mi később némi visszahatást idézett elő s ezért fogadta a mindjárt Corneille sikeri után fellépő Quinaultnak műveit meg nem érdemelt tapssal, mert felindulás után esengett, s ha Quinault nem is hatotta meg tragikailag, legalább elérzékenyítette. Végre föllépett az a költő, ki valóban tragikaivá tette a franczia tragédiát. S itt kezdődik Racine pályája.

Racine is nagyrészt a kötelesség és szenvedély összeütközéseit rajzolja, mint Corneille, de de hőseivel nem győzeti le szenvedélyeiket, hanem martalékaikká teszi, ezért műveinek hatása tragikaibb. Neki nem a hősiesség, hanem a szenvedélyek van előszeretete s úgy nem csak tragikaibb, hanem a szenvedélyeket is élélnkebben rajzolja, különösen a női szenvedélyek rajzában mester. Corneille legszebb szerepei azok, kik szenvedélyöket feláldozzák a kötelességnek. Mindnyájan hősök, kiket a költő erős összeütközések küzdelmei közé helyezett, de ők erősbek helyetöknél s győzedelmeskednek rajtok. Chiméne és -309- Rodrigo feláldozzák szerelmöket részint a szülői kegyeletnek, részint a becsületnek. Paulina szereti Severust, de hű marad Polyeuctehöz; Augustus többre becsüli a kegyelmet a törvényes boszúnál, Horatius feláldozza nőtestvérét hazájáért. Racine nem hősöket rajzol, hanem szenvedélyes embereket, kik nem tudják legyőzni szenvedélyöket s örvényébe sodortatnak. Phædra, Roxane, Athalie, Hermione, Orestes, Pyrrhus mind ilyenek. Látni való, hogy Racine tragikuma sokkal erősb s rokonabb a Sohpokles és Shakspere tragikumával. A moralista ugyan azt mondhatja: Corneille arra ad példát, hogy milyen legyen az ember; Racine, hogy mitől őrizkedjék s úgy a hatás egyenlő becsű. Az erkölcsi hatást megengedhetni, de nem a tragikait. A moral csak úgy része a tragédiának, ha a félelem és a szánalom költészetté olvasztja. A hősies, a szenvedély legyőzése bámulatra indítja a szívet, de sem félelemre, sem szánlomra. Az érdemetlen szenvedés szánalmat költ fel, de haragot és elkeseredést az igazságtalanság ellen, s így a legkellemetlenebb érzést. Az oly szenvedés, melyet szenvedély és tévedés idéznek föl az emberre, mindig tiszta szánalmat kelt föl, melyet nem zavar meg se bámulat, se keserűség. Ez a tragikai érzés. Krisztus, midőn a tévedők-, bűnösök- és szenvedőkhöz vonzódott, a legemberibb indulatnak hódolt, ugyanannak, mi a tragikum -310- forrása. Corneille ezt kevéssé érti, Racinenak ebben rejlik legfőbb ereje. Corneilleben némi epikai szellem lappang, Racine egészen drámai. Corneille kevésbbé doctrianire s nem épen merev classikus; Racine doctrinaire, merev s a classicismusnak szigorú törvényhozója, de egyszersmind ő az, ki a tragikumot a francziáknál először képezte ki a maga teljes erejében. Corneille a franczia művészi tragédia kezdeményezője, Racine tökélyesítője; Corneille termékenyebb, de egyenetlenebb; Racine kevesebbet írt, de kivéve ifjúkori kisérleteit, majd minden művében a költői magasság egyenlő fokán találjuk.

De mindkettőt felülmulja a franczia classicismus harmadik hőse, Molière; ő legnagyobb az ujkori vígjáték-költők között, sőt az ujkori komédiának épen úgy képviselője, mint Shakspere a tragédiának. A három egység elvét ő is híven követi, mint trgikus társai, de kevesebb hátrány kiséretében ő is inkább typusokat rajzol mint egyéneket, de jellemei mégis mintegy középalakok a typus és egyén között. Tárgyait nagyrészt a franczia életből vévén s kora, sőt az egész európai társadalmi élet hibáit ostorozván, sokkal nemzetibb, s mégis szélesb körű, mint tragikus társai. Shakspere vígjátékaiban a személyek egyénibbek, elevenebbek, de szetkezetre nézve hátrább állanak, mint Molière darabjai. -311- E mellett Shakspere vígjátékai majd mind vagy bohózatok, vagy legalább hajlanak a bohózat felé. Moliére is írt bohózatokat, sőt azzal kezdte pályáját, de aztán mindinkább emelkedett a fenső komikum felé. Egyetlen ujabbkori költő sincs, ki oly valódi és mély komikum alapján építi föl műveit, mint Moliére. Komikai conseptiói épen oly tanulmányt érdemelnek, mint Shahspere tragikuma. A vígjáték-írók hamarabb elavúlnak, mint a tragikusok. Hogy Moliére nem avúlt el, annak oka leginkább ama bámulatos művészetben rejlik, mely az idő szerintibe általános érdekeket tudott önteni, mely egykép ismervén a szív és színpad titkait, a hatás belső sé külső eszközeit szerencsésen egyesítette.

Molière föllépte előtt a franczia vígjáték nem volt egyéb, mint durva keveréke a classikai, olasz és spanyol vígjáték reminiscentiáinak. Larivay Péter volt az első, ki a XVI. század végén némi jellemzésre törekedett, s kinek Fösvényéből Molière is kölcsönzött egypár vonást. Általában a franczia komédia első kisérletei bizonyos nevetséges helyzetek összefűzései voltak jellemek nélkül, a természetes komikum helyét a túlhajtott, természetlen vagy képzelt bitorolta, személyek helyett bizonyos hivatalok és állások typusai szerepeltek, minők orvos, kapitány, biró, szolga, a cselekvény valószinűsége épen nem tartatott szükségesnek s alig -312- volt némi szorosb kapcsolata a jellemekkel. A cselekvény tárgya rendesen görög és latin, majd spanyol vígjátékból vétetett, a bohózatos elem pedig, mely legfőbb fűszerét képezte a franczia vígjátéknak, az olasz bohózatokból, de némely jelek már arra mutattak, hogy a vígjáték fejlésnek indúl. A franczia könnyedség és elmésség némi jelei a durva kisérletekben is mutatkoztak. Némely czélzások a napi eseményekre előre hirdették, hogy a vígjáték törekszik szorosb kapcsolatba jönni a jelen élettel. A bohózatos elem torzitásaiban már meg lehetett ismerni az emberi élet rajzának egy-egy igaz vonását. Corneille föllépte különösen elősegítette a komédia fejlődését és egyengette Moliére útját. Igaz ugyan, hogy Corneille csak azt tette, a mit Hardy t. i. spanyol drámákat és vígjátékokat ültetett át franczia földbe, de mind cselekvény, mind jellemzés, mind dictio tekintetében egy fejlődési fokkal egyszersmind feljebb emelte mindeniket. Corneille Melite s még inkább Menteur czímű vígjátékában helyenként megtalálhatni a komédiának azt a szép nyelvét, melyet Moliére tökélyesített. A helyzetek és jellemek rajzában is, bár nem lehet sikerűltnek mondani, oly nemű törekvést lehet észrevenni, mely Molière fölléptét mintegy jelenti.

Molière bohózatokkal lépett föl, ez volt a kornak legkedvesebb vígjátéka, s valóban e -313- művek képezték az akkori vígjátéknak legeredetibb s legegészségesebb nemét. De a Menteur előadatása után Molière is egy fokkal följebb törekedett s a L’Etourdi-t irta, melyet nemsokára a Dépit amoureux, Precienses ridicules, Sganarelle követtek. Ezek többek mint bohózatok, itt már a helyzet, az intrigue a fő, de a jellemrajz sincs elhanyagolva, sőt már a franczia társadalom rajza is helyet foglal bennök. Innen a jellem- és erkölcsrajz komédiára emelkedett: a L’École des Femmes (A nők iskolája), L’École des Maris (A férjek iskolája), L’Avar (A fösvény), Dandin György oly vígjátékok, melyekben a cselekvény a jelemmel szoros kapcsolatban áll. Innen egy lépés volt az ugynevezett fenső komédiáig, mely tisztán a Molière teremtménye s mely nembeli művei e következők: Le Misanthrope (Az embergyűlölő), Tartuffe, Les femmes savantes (A tudós asszonyok). Mit értett Molière a magas komédia neve alatt? Az élet hűbb képét, mint a minő a közönséges vígjátékoké, oly vígjátékot, mely kerüli a vígjáték szokott fogásait, színpadi csinyeit, megveti a véletlen és félreértés komikumát, hol minden természetes ok kikerülhetlen következményt idéz elő, hol az események valamivel komolyabbak, de a tárgyalás vidám, mely nem idéz elő nagy kaczajt csak mosolyt, úgyszólva a lélek mosolyát. Molière költői nagyságát egyaránt tanusítják -314- mind a három nemben írt vígjátékai. Mind a három nemben kora s az emberiség nevetséges oldalait vitte a színpadra. A Precienses ridicules-ben a fensőbb körök s általában az elsatnyult salonízlés finnyás és idétlen nyelvét tette nevetségessé. A tudós asszonyok-ban, mint Arago mondja, a nevetségesnek legotrombább és szenvedhetlenebb faját, a tudákosságot állította pellengérre, a pedánsság által megfertőztetett tudományt, a fölolvasó körök mániáját. Az orvosok nyegleségét nem egy művében gúnyolta ki, valamint a korabeli metaphysikusok barbár nyelvét és ködös subtilitásait. A Nők és férfiak iskolájá-ban a nők és férfiak nevetséges követeléseit mutatta föl a szerelem dolgában s kigunyolta azt a maig is táplált előítéletet, hogy a tudatlanság és szolgaság legigazabb záloga az erkölcsiségnek. A fösvény-ben a fukarságot, Tartuffe-ben a szenteskedő képmutatást bélyegezte meg. Az Amants magnifiques-jében az astrologiának adott halálos döfést. Daudin György-ben a kapaszkodó és hiú szerelmest tette nevetségessé s egyszersmind a szegény és kevély nemességet. A Le Misanthrope-ban a nemes szív ferdeségeit hozta színpadra, csodálatra méltó művészettel, finom tapintattal vivén keresztül, hogy embergyűlölőjét a néző megmosolyogja, mégis folyvást a legbensőbb részvéttel csügg rajta. Élesen szemügyre vette az emberi -315- szív bohóságait s a társadalom ferdeségeit. Méltán nevezte Boileau contemplateurnek.

De Molière nemcsak az udvart, környezetét, a franczia társadalmat vizsgálta nagy figyelemmel, hanem saját magát is. Költői munkásságát saját élményei táplálták. A házassági viszonyokat, melyeket vígjátékaiban rajzol, nagy részt saját házas életéből vette, mely nem volt a legboldogabb. A mi gyöngeséget vagy nemességet talált szivében, átlehelte személyeibe. A férjek iskolájában Ariste, az embergyűlölőben Alceste többé-kevésbbé ő maga. A franczia társadalom és önszivének vizsgálata, erkölcsi mély érzése, illusiói, szenvedései, türelme «philosophiája képezték költészete egyik legfőbb forrását. Másik főforrása miveltsége volt: különösen mindent ismert és tanúlt a vígjáték terén, mit elődei irtak, s mit csak képes volt megszerezni. Jól ismerte a görög és római, az olasz és spanyol vígjátékokat. Műveiben nyomaikra is találhatni, s a mit ellenségei egész a mai napig, mint vádat hoznak föl ellene, t. i. hogy meglopta elődeit, csak dicsőségére szolgál. Minden valódi nagy költő elődei vállán emelkedik s eredetisége nem abban áll, hogy elődei tárgyai- és inventióiból semmit sem használ, hanem abban, hogy miképen tudja földolgozni és saját szellemébe olvasztani. Mit Molière Plautus- és Terentiusból vett, az keze között egészen -316- mássá vált. Példa reá a Fösvény, mely egészen franczia és fölülmúlja a Plautus Aululariáját. Ugyanezt mondhatni arról is, mit az olasz és spanyol vígjátékokból kölcsönzött. Schlegel állítja föl leginkább e vádat, ki Molièreben nagyon keveset ismer el s majd mindent megtagad tőle. Nem fölösleges vizsgálnunk Schlegel egy pár vádját s kimutatnunk alaptalanságukat.

Schlegel «Über die dramatische Kunst und Literatur» czímű művének sok érdeme van, de semminemű érdem nem ellensúlyozhatja azon silány kritikákat, melyekkel e könyvben Molièret sárba tiporni törekszik. A vígjáték mind e mai napig a franczia költészet legfőbb dicsősége s Molière, a komikus, majd oly magasan áll az európai irodalomban, mint Shakspeare, a tragikus. S ime, épen Németországon állott elő egy nagy tekintélyű kritikus, ki Molièret lenézi, azon a Németországon, melynek még maig sincs egyetlen kitünő vígjátékírója, csak Kotzebueval dicsekedhetik s egyik legnagyobb költője, Goethe, gyöngénél gyöngébb vígjátékokat hagyott hátra. Azt érhetni, hogy a franciáktól akkortájt annyira megalázott Németország örömújjongva fogadott egy oly kritikust, ki a legnagyobb franczia költő dicsőségében gázol, de az megfoghatlan, hogy Magyarországon is találkoznak oly kritikusok, kik Schlegel uszályhordozóivá alázták magokat. -317- Ezelőtt tizennégy évvel Daudin Györgyöt Schlegel kardjával támadta meg egyik kritikusunk, ezelőtt négy évvel egy másik szintén Schlegel corpus jurisából olvasott halálos itéletet Tartuffera. Csodálatos, hogy Fösvénye ellen még senki sem hivta segítségül Schlegel bölcseségét. Vagy talán meg is történt, csak én nem olvastam.

De mit mond tulajdonkép Schlegel a Fösvényről? Sajnálja, nagyon sajnálja, hogy Molière annyira elrontotta Plautust, kinek Aululariájából kölcsönözte tárgyát. Sokszor veti Molière szemére azt a léha vádat, hogy latin, olasz és spanyol elődeitől egyet-mást átkölcsönzött, azonban itt megelégszik azzal, ha kimondhatja, hogy a mit Plautusból kölcsönzött, tökéletesen elrontotta. És mivel rontotta el? Szerinte épen azzal, mi a mű érdeme, hogy alapeszmében, cselekvényben, jellemrajzban különbözik a Plautus vígjátékától. Schlegel dicséri Plautus egyszerű cselekvényét s hibáztatja, hogy a Molièreé bonyolultabb; tetszik neki, hogy Plautusnál az egész cselekvény központja a kincs ellopása, melyet a fösvény épen az által idéz elő, hogy azt gondosan rejtegeti; megrója Moliéret, hogy a kincs rejtegetésére nem helyez oly nagy súlyt, mint Plautus, hogy egy pár fölvonásban a kincsről nincs is szó s Molière igen művészietlenül lepi meg nézőit, midőn a szolga az ellopott kincscsel -318- belép. Ez ellenvetés mind állana, ha Molière nem akart volna egyebet, mint Plautus vígjátékát reprodukálni. Azonban történetesen egészen új vígjátékot írt, s mind alapeszméje, mind jellemrajza másnemű cselekvényt kivánt. Molière fösvénye harczban áll gyermekeivel fösvénysége és szerelme miatt s így a jellem és helyzet e bonyolultsága szükségkép bonyolultabb cselekvényt kiván, mint a minő a Plautusé; a kincs rejtegetése is épen azért nem válhatik a cselekvény központjává s csak mint másodrendű dolognak kell szerepelnie. Schlegel oly követeléssel áll elő, mely szerint Molière kénytelen lett volna vagy csak Plautust vázolni, vagy saját eredeti conceptióját megrontani. S vajon miért művészietlen meglepetés az a jelenet, midőn a szolga az ellopott kincscsel belép? La Fléche nem haragszik-e Harpagonra, Kleant nincs-e a legnagyobb szorultságban? A szolgát kettős indok ösztönzi e lépésre: Harpagon elleni gyűlölet s a segítni kivánás urán, míg Kleant az ellopott kincsben eszközt talál arra, hogy vagy elszöktesse a leányt vagy lemondásra kényszerítse atyját.

Azonban halljuk Schlegel fontosabb gáncsait, melyek ha állanának, valóban megdönthetnék Molière Fösvényét. «Molière – úgymond Schlegel – a fösvénység minden nemét egy személyben halmozta össze s mégis az a -319- fösvény, ki kincsét elássa s az, ki uzsorára kölcsönöz, bajosan lehet ugyanazon személy. Harpagon éhezteti lovait, de hát miért van kocsija és lova? Ez csak oly embert illet meg, ki aránytalan csekély költséggel bizonyos rang tekintélyét kivánja megőrizni. A komikai jellemrajz hamar véget érne, ha Molière csak egy fösvény jellemét rajzolná. Molièrenek legnevezetesb eltérése Plautustól az, hogy emez csak kincsörzőt állit elénkbe, amaz pedig még szerelmessé is teszi fösvényét. A szerelmes vén ember nevetséges, az aggodó fösvény szintén az. Könnyű belátni, hogy ez éles ellentétet szül, ha a fösvénység szenvedélyéhez, mely az embert különhúzóvá és zárkózottá teszi, a szerelmet csatoljuk, mely közlékeny és pazar szenvedély. Azonban a fösvénység jó óvszer a szerelem ellen. Hol van itt a finomabb jellemzés vagy erkölcsi hatás, minthogy itt erre kiváló súlyt helyeznek, Plautusnál-e vagy Molièrenél? Harpagont a mint végignézi a fösvény és a vén szerelmes, mindkettő elégülten térhet haza a színházból. A fösvény azt fogja magában mondani: «Én legalább nem vagyok vén szerelmes»; a vén szerelmes pedig: «Én legalább nem vagyok fösvény». A fensőbb vígjáték az emberi bohóságokat, bármily feltünők legyenek is, a dolgok rendes kerékvágásában rajzolja; a mit csak kivételességnek, a fölfordultság véletlen -320- szülöttének gondolhatni, csak a tulzó bohózatba illhetik be.»

Schlegel, úgy látszik, épen oly figyelmetlenül olvasta el Molière Fösvényét mint a mennyire nem érti a complicált szenvedélyek lélektani és művészi jogosultságát. Ellenkezést lát abban, hogy Molière fösvénye elásta kincsét és mégis uzsorára kölcsönöz. De vajon Harpagon oly fösvény-e, ki abban találja örömét, ha a holt kincsben gyönyörködhetik? Azért ássa-e el tizezer tallérát, mert nem akarja uzsorára kiadni, vagy azért, mert nem akadt még reá jó alkalom? A mű minden sora ez utóbbi kérdést igenli. Harpagon tizezer tallérát azelőtt való nap hozták haza, melyen a mű kezdődik. «Mindamellett – mond (I. felv. 5. jelenet) – nem tudom, jól tettem-e, hogy a tizezer tallért, a mit tegnap meghoztak, kertemben ástam el.» Már ebből is látszik, hogy ő nem igen szokott magánál pénzt tartani. «Bizony nem kis gondot ád – kiált föl (I. fölv. 4. jel.) – ha az ember egy jó csomó pénzt rejteget magánál s be boldog, ki jól elhelyezte vagyonkáját, s csak annyit tart kezénél, a mi napról-napra kelt». Molière az egész műben úgy jellemzi fösvényét, mint egy telhetlen embert, ki minél több pénzre áhit s ezt fösvénységgel és uzsorával igyekszik elérni, de sehol se olyannak, a ki a mit bevesz, rejtegeti, elássa szenvedélyből. Mellőzve a Simon mester jelenetét, -321- csak az I. fölv. 5-ik jelenetét említem, midőn fiának így szól: «Ha szerencséd van a játékban, haszonra kellene fordítanod s a mit nyersz kiadnod becsületes kamaira, hogy annak idejében megtaláld. Egyébiránt mellőzve a többit, szeretném tudni, mire való mind e szalag, mely tetőtől talpig elborít s nadrág tartani nem elég-e egy féltuczat kapocs? Szükséges-e parókákra vesztegetni a pénzt, ha az ember saját természetes haját viselheti, a mi semmibe se kerül? Fogadnék reá, hogy paróka és szalag husz pisztolra rúg s 20 pisztol évenként csak 8% kamattal 18 livret, 6 sout, 8 fillért jövedelmez.»

Azt tanácsolja-e Harpagon fiának, hogy megtakarított pénzét elrejtse, vagy azt, hogy uzsorára adja? Nem az uzsorás fösvény szól-e belőle? Ime, mily alaptalan az egész ellenvetés. Nem Molière következetlen, hanem Schlegel nem fogta föl Harpagon jellemét s nagy fölületesen, a kincs rejtegetését és az uzsorát csak magokban tekintve, a legigazságtalanubbul itélt.

Az az ellenvetés is, hogy miért tart a fösvény kocsit és lovakat, ha fösvény, csak oly ellenvetés, mint a fentebbi. Molière vigjátékainak főbb személyei nagy részt a nemesi osztályhoz vagy a gazdag bourgeoishoz tartoznak. Hogy Harpagon előkelő polgár, több körülmény mutatja, bár a cselekvény nem tette szükségessé, -322- hogy a költő Harpagon társadalmi állásáról részletes fölvilágositást adjon. Harpagonnak szakácsa és cselédei vannak, sőt fiának is szolgát tart. Valére nem állhat vala be hozzá udvarmesternek, ha Harpagon valami obscurus szatócs. Ha a társadalom alsó fokán állana, szabadon élhetne aljas szenvedélyének, de igy kötve van, kénytelen megőrizni állásának külszinét s lehető olcsón uri házat tartani. Ez is egyik komikai vonás benne. Schlegel követelése itt is, mint mindenütt, csak rosszabbá tenné a vigjátékot.

A nagy német kritikus megvetőn néz le a törpe franczia költőre; a fösvénység és szerelem között lélektani ellenkezést lát s lehetőségét csak a legritkább kivételességnek hirdeti. S ezt Schlegel mondja, ki bámulja Shakespearet, azt a Shakespearet, ki a drámairók között leginkább rajzol complikált szenvedélyeket, vagy jobban mondva különböző szenvedélyekből összeolvasztott jellemeket. Miért csak Molière kontár, miért nem Shakespeare is? Miért Harpagon kivételes szörny, miért nem Shylock is, Macbeth is és igy tovább? E szempontból kiindulva Schlegelnek Shakespeareről szóltában először is Shylockot kellett volna megtámadni, ily formán: «Könnyü belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a nyereségvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély, összekapcsoljuk a bosszuval, mely meggondolatlan és koczkáztató: -323- a nyereség áhitozása rendesen jó óvszer a bosszu ellen.» Macbethet igy kellett volna megtámadnia: Mily össze nem illő dolgokat kever össze az a Shakespeare; a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert koczkáztatni mer, mert koczkáztató és merész, nem hajt senkire, legkevésbbé a feleségére s ezt a Macbethet, ki áhitja a koronát, feleségének kell a véres tettre ösztönözni, Papucshős és királygyilkos, minő szörnyü kivételesség.» Igy lehet végig menni az egész Shakespearen s csodálatos, hogy Schlegel e bölcs szempontot, ez éles analysist nem alkalmazta Shakespearere is? Vagy talán mérsékelnie kell e magát, mert Shakespeare angol, s az angolok szövetségesei voltak azon német fejedelmeknek, kiket Schlegel szolgált s kik nem kevesebb szerencsével harczoltak a francziák, mint ő Molière ellen? Schlegel tulajdonkép azért hibáztatja Molièret, mi egyik ok arra nézve, hogy sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus társait, Corneillet és Racinet, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt rajzolnak, mig Molière gyakran több szenvedélyt vegyit egy főszenvedélybe, hasonlóan Shakespearehez, bár nem tudja oly életteljesen összeolvasztani, mint a nagy angol költő. Innen van, hogy Molière typusai némileg hajlanak az egyénhez és sokkal közelebb állanak az élethez, mint a franczia classicismus bármely teremtménye. Ha Molière Harpagonjában hiba -324- van, az nem a fösvénység és szerelem vegyitése, mi épen oly természetes, mint komikai, hanem az hogy nem mindenik olvad egy életteljes egészszé. Harpagonban van ugyan hiuság, fiatalabb óhajt lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, e mellett azért házasodik, hogy gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán élénkebben, természetesben, több változatossággal vegyülhetne a jellemrajzba. De ki tehet róla, hogy Molière nem Shakespeare? Igy is nagy költő marad s az európai drámairobalomban egyedül méltó arra, hogy Shakespeare mellett foglaljon helyet.

A mit Schlegel a Fösvény erkölcsi hatásáról mond, épen nevetséges. Úgy látszik, azt hiszi hogy a fösvényről, nagyravágyóról vagy féltékenyről irt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek számára készülnek, s az iró erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény, féltékeny, nagyravágyó egészen magára ismer. Igy egyetlen tragédiának, egyetlen vigjátéknak se volt és lesz soha erkölcsi hatása. A közönség nagyrésze azt fogja mondani Schlegel szerint én nem vagyok se fétékeny, se fösvény, se nagyravágyó, nem tartozik rám az egész: a valóságos fösvény, nagyravágyó, féltékeny pedig kik nem találják meg a rajzon minden szőrszálukat, rossz photographnak nevezik a költőt s erkölcsi épülés nélkül hagyják -325- oda a szinházat, a kritikus pedig előáll s ir ilyforma kritikákat: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a szinházban, ki igy fog szólni:» Én legalább nem vagyok szerecsen; «ha pedig szerecsen találna ott lenni, ez igy vigasztalja magát: «Én legalább nem vagyok féltékeny;» Macbeth hatása olyan, mint Othellóé, mert a nős ember igy fog szólani: «Reám ugyan sok hatása van a feleségem ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó;» a nagyravágyó pedig így kiált föl: «Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt nincs is nőm.» E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat s elmefuttatásnak talán beillik.

Molière költészetét erkölcstelenséggel is vádolják. Schlegel erkölcsi lelkesülésében többször megtámadja Molièret, kit nem átalt XIV. Lajos udvari bohóczának nevezni. Rousseau vádja régibb s egész európai hirüvé lett. Rousseau itt sem tagadhatta meg különczségét. Ő zenész és költő is volt, irt operát, sőt vigjátékot is, de mintha megbánta volna ifjukori büneit, megtámadta a drámai művészetet a romlottság szüleményének nevezte, mi igen illett ily bölcshöz, ki a polgárisodásban csak romlottságot látott s visszavágyott a természeti ős állapotba. Nem vizsgálom, vajon Rousseau az affectált vagy őszinte erkölcsbirák közé tartozott-e, de annyi bizonyos, hogy e -326- nagy iró, kinek, mint a szinpad elvbeli ellenségének, kár volt szinművet birálni, aligha hirdetett nagyobb előitéletet, mint akkor, midőn Molière Fösvényét erkölcstelen vigjátéknak nevezte.

Nagy bün – ugymond – a fösvénység és uzsoráskodás, de nem nagyobb-e ennél meglopni az atyát, s oly tiszteletlenül bánni vele, mint a IV. fölvonás 5-ik jelenetében. Ezért nem haboz kimondani, hogy a Fösvény a rossz erkölcsök iskolája, mely a tiszteletlen és tolvaj fiut a nézővel megszerettetve, magát az erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalu erkölcsi szempontból itélni meg költői művet Rousseau előtt is divatos volt s most még divatosb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a legkevésbbé kedvelt iró. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem kerülte ki. Hiszen minden nap olvashatunk birálatokat, melyek a drámai költészet erkölcsi tartalmát félreértik. Hiszen alig mult néhány éve annak, hogy egyik vigjátékirónk akadémiánkba oly elmélettel köszöntött be, mely szerint Molière legkitünőbb vigjátékai erkölcstelenek, sőt általában a valódi komikum lehetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez egyoldalu képviselői hatását sok tekintetben elősegiti az a körülmény, hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldaluságában sinylenek. A művészet önmagának czélja – semmi köze a morállal – -327- mondja az ellenfél – a művész ecsete csak ugy adja vissza a rajzot igazán, ha logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt s nem törődve se jóval, se rosszal megy czélja felé. Ily egyoldalu általánossággal még csekélyebb érdekü kérdéseket sem dönthetni el. Ha a költészetben minden a morál, akkor tulajonkép nincs szükség költészetre, ha a morál semmi, akkor a költészet nem csak hütlen rajza az emberi szivnek, hanem egészletében véve nem is költészet. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze ne volna a morállal s épen a drámai költő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a költő, ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja, szemben a társadalom és állam nagy érdekeivel s egyszersmind a tévedések és bünök nemesisével rázza meg szivünket? Ha ugy áll a dolog, akkor a költői igazságszolgáltatás közönyös kérdés s csak a szeszély játéka; akkor a szenvedélyek küzdelmét akár a véletlen döntheti el, e részben legművésziebb rajz, véghatásában a legművészietlenebbé válik, s a drámai művészet, melyet Aristoteles a szenvedélyek tisztitásának nevezett, a szenvedélyek fölzavarását tüzné ki czélul. A morál épen ugy része a drámai művészetnek, mint a lélekbuvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt ugyszólva egymásba játszanak. Holmi kevély phrasisokkal nem a morált kell kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga követeléseit, de annyiban -328- küzdenünk a morál mellett, a mennyiben a drámai művészet alkatrésze.

A moralisták ily balga követelése a többek közt mindjárt az, hogy a költőnek főszemélyeiben az erény képviselőit, az emberi tökély eszményeit kell rajzolni. A drámai költő épen ily személyeket használhat legkevésbbé. Hova lesz a tragédia megrázó hatása, a tévedésbe vagy bünbe sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan erényes embereket szenvedtessen a költő, kiket végül megjutalmaz? Igy lehetlen tragédiát irni, legfeljebb csak érzékenykedő drámát s mellőzve a költői szempontot, csak tisztán erkölcsiből is, melyik nagyobb hatásu: az erkölcsi nemesis sujtó karja-e, melyet az élet mindennemü viszonyaiban többé-kevésbbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása, mely ritkább az életben s melyet maga a keresztyén vallás is tulvilágba helyez? A martyrologia költői formája a legenda s nem a dráma s erkölcsi tulbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan lehet irni erényes hősökről épen nem képzelhetjük, mert azt csak föl nem tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigunyolni. A komikus költő még kevésbbé használhatja az erény hőseit, mint a tragikus.

A moralisták követelései kifogyhatatlanok, de csak azt érintjük, mely némikép rokon a fentebbivel s a Molière Fösvénye ellen emelt -329- vádat képezi. A drámában igy szólnak: a jónak kell győzni a rossz felett; a tévedt vagy bünös ember bukását az erényes diadalának kell követni akár a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy mind a tragédiában, mind a komédiában valaminek győzni kell s ez nem lehet ellentétben a morállal, sőt széles értelemben maga a morál az az erkölcsi rend; de tulajdonkép eszmének kell győzni, nem személynek, s hogy a személyek, kik erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább csak a tárgytól függ s épen nem absolut szükségesség, sőt a tragikum és komikum legjobb tárgyai közül sok épen meg nem türné. Mind a tragédiában, mind a komédiában a katastropf a megsértett erkölcsi érdek kiengesztelődése s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert akkor művészietlen is, de ne vessétek latra azok erényét, kik a katastropfot előidézték, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbuvárok, mint æsthetikusok. Ime Sophokles Elektrájában Klütemnestra, a férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet. De az erényes ember boszuálló-e? Vagy a tragédiákat törvényszéki -330- itélettel akarjátok-e befejezni, mely inkább külső-, mint belsőkép büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket is, melyek kivül esnek a törvényszék hatáskörén s némely nagy bűnök esetében miféle törvényszék fog itélni a királyok és királynők bűnei felett? Ime ott van Shakespeare Brutusa, megbukik: nem azért, mert a szabadságot szerette, hanem mert nem okosan szerette, s oly körülmények között akarta visszaállitani a respublikát, midőn már hiányoztak a respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek a hazafiság és erény képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavius nem azok, de az természetes, az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a szabadság nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal kaczérkodó zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végkép cæsarismus karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői igazságszolgáltatás, kiengesztelés s nem holmi erényes mesterkedésekben. A drámai költő inkább csak felvett hőse pályáját rajzolja bukásáig s nem egyszersmind a többi személyekéit is. A görög drámairók ugyan trilogiákat irtak, melyekben a tévedések és bűnök egymásból folyó lánczolatát rajzolják külön fő személyekben s igy Orestes bűne egy uj tragédia alapja lesz, de arra a gondolatra soha sem vetemedtek, hogy a tragikai hatást az -331- erényes emberek győzelmében keressék s nem tévedők vagy bűnösök bukásában. A fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában hordozza nemesitét, mely végre eléri a viszonyok kényszerüségénél fogva: ez az eszme győzelme, az a morál, a többi e tekintetben kevésbbé lényeges, sőt épen lényegtelen.

A komikus költő még kevésbbé fogadhatja el a moralisták eme tanácsát, mint a tragikus. A vigjáték hőse mindig olyat akar, mi helytelen, mi ellenkezésben van vagy saját tulajdonságaival, vagy az erkölcs, társadalom, életbölcsesség, közszokás, illem követeléseivel. Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már akarata is nevetséges, nem érheti el, a mit akar, vagy ha eléri, el kell vesznie, porul járnia, mit cselszövény eszközöl a többiek részéről. E cselszövényt önkénytelen maga a komikai hős is elősegiti, mi emeli a komikai hatást, mind a jellemrajzot, mind a helyzeteket illetőleg. A komikai hős porul jár; kijátszodják, megcsalják, csuffá teszik, meg is javul olykor, ha a körülmények engedik, de csak akkor, ha komikailag megszenvedett. Vajon erényes, jámbor emberek képesek-e valakit kijátszani, megcsalni, hogy czéljokat elérjék? Nem kell-e ide egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem is épen bűnd e mindenesetre mégis annyi, a mennyi a szigorú moralisták kritikáját ki nem állja? Mit csináljon a szegény -332- vigjátékiró erényes jámbor személyekkel, kiket arra kell használnia, hogy komikai hősét tönkre tegyék? A cselekvény megindul, s ha a jámbor embernek egy kissé nem gonoszodnak el, bizony a bohó, sőt bűnös ember fog győzedelmeskedni felettök, mi aztán épen oly művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van egy más körülmény is, mi a komikai cselszövők győzelmes ravaszságát nemcsak szükségessé teszi, hanem enyhiti is, annyira, hogy épen nem sérti erkölcsi érzésünket. A valódi komikai hős maga idézi föl maga ellen a cselszövényt, saját hibájával vagy bünével kelti ki környezetében a ravaszságot, a megtorló szenvedélyt s igy midön porul jár, azt az érzést költi fel bennünk, hogy megkapta a mit keresett és megérdemelt, s távolról sem azt, hogy ama gonoszok mily rutul bántak e szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is a katastrophba olvad, a fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza nemesisét, mely eléri, s nem az, hogy a kik befolytak bukására, hány probás erényüek. Ha az igazság szolgáinak megengedünk egy kis ravaszságot a bün üldözése, az igazság kideritése közül, még inkább meg lehet engednünk személyeire nézve a drámai költőnek, ki ugyan rendőr, nem vizsgáló biró, de, ha valódi költő, nem minden törvényszéknél, minden moralistánál igazságosb.

Ily valódi, ily igazságos költő Molière. Az erkölcsi és müvészeti elem összeolvasztását a -333- komikumban senki sem értette jobban, mint ő. Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt, és a szenvedélyök által felköltött szenvedélyekben lelik büntetésöket, bukásukat. Az a vád, melyet Rousseau fösvénye ellen emel, a münek épen egyik legfőbb érdeme. Harpagon fösvénységével kinozza egész családját, még a legszükségesebbet is megvonja gyermekeitől. Mi természetesb, hogy a fiu adósságokat csináljon és tékozló legyen? Kell-e komikaibb valami, mint az, hogy az, a ki magától is megvon mindent, idegen uzsorásoknak gyüjti vagyonát? Mi utánozhatlan jelenet, midőn tudtán kivül saját fiának akar nagy uzsorára pénzt kölcsönözni, s óhajtja a gazdag atya, saját maga halálát. Nem vitatjuk, a tékozlás nagyobb bün-e vagy a fösvénység, de vajon ki idézte elő a tékozlást s ki szenved miatta? Nem az-e a ki megérdemelte? Tulajdonkép ez itt a kérdés s nem az, hogy melyik nagyobb bün. Harpagon vén létére szerelmes is, s egy fiatal leányt akar elvenni, kit fia széret. Fia kijátsza atyja tervét, hogy házasodhassék, átveszi a szolgája által ellopott pénzes szekrényt, s addig nem adja vissza atyjának, mig házasságába belé nem egyezik. Megint nem vitatjuk: vajon a lopás és fiui tiszteletlenség nagyobb bün-e a fösvénységnél érd uzsoráskodásnál, de, ismét kérjük nem oly embert ér-e, ki azt felidézte és megérdemli? Jól esik nevetnünk rajta, hogy -334- ily porul járt s e nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiut szeretjük de csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere máskép ütne ki s boszankodnánk, ha egy szerény engedelmes fiut látnánk magunk előtt, ki eltüri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rosseau nem gondolta meg, hogy midőn a tékozló és tiszteletlen fiu miatt annyira feljajdul, okvetlen a fösvény és rosz atyát védi, s ha ő maga irta volna meg e müvet, már conceptiójában is lélektani hibát követett volna el s épen ugy gyöngitette volna az erkölcsi, mint a müvészi hatást. Ha a fösvény katasztrophját nem családi tagok idézik elő, kevésbbé lesz vala természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége seholsem tünhet föl élénkebben és sehol sem szülhet oly könnyen más bünt s vonhat magára visszatorlást, mint épen a családi körben. Csak itt lehetett Molièrenek kifejteni komikai erős nemesist vagy más névvel valódi drámai morált. Kell-e több morál mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki mert nem tiszteli magát, gyermekeitől sem tiszteltethetik és semmit sem ér el, mire nevetséges szenvedélyében törekszik. Vajon lehető lett volna-e ez más conceptióval? Nagyoe kétlem, s meg vagyok geőződve, hogy a morálisták némely balga követelései a drámai -335- müvészetben épen ugy tönkre tennék a tragikumot, mint a komikumot s velök együtt az erkölcsi mélyebb hatást.

Az erkölcstelenség e képmutató és léha vádjainál fontosbak azok, melyek Molière némely vigjátékainak szerkezete ellen hozatnak fel. Legalább van alapjok, ha egy s más tekintetben tulzottak is. Molière technikája erösb és változatosb, mint tragikus társaié s ment a classicismus némely stereotyp eszközeitől. Például a franczia classzikai tragédia expositiói meglehetős egy hanguak és drámaiatlanok. Egy jó barát, nevelő, egy meghitt udvaronc vagy udvarhölgy kezdik meg legtöbbször az expositiót s épen nem azzal a természetes és drámai mozgással, mely Shakespearenek oly bámulatos sajátja, hogy nem tudja az ember tragédiái tetőpontját és katastrophját vagy expositióit bámulja-e inkább. Corneille és Racine beszéltetik e meghitteket, udvaronczokat és udvarhölgyeket, de tulajdonkép magok beszélnek, hogy tájékozzák hallgatóikat, s csak a cselekvény első mozzanatakor zökkennek bele a drámaiságba. Molière valódi drámaisággal exponál. Például Tartuffe expositiója majdnem oly drámai, mint Shakespearenél a Romeo és Juliáé. Mindamellett annyi igaz, hogy a franczia classicismushoz hiven Molière is inkább kedveli mint szükséges a bölcs mondatokat, az erkölcsi maximák fejtegetését, s Misanthrope-jában részint a jellemrajz, -336- részint a sentiosus magán- és párbeszédek kedvéért elhanyagolja a cselekvényt. Néha a cselekvény bogát a mü végén váratlan eseménnyel oldja meg, mint a Fösvény, Nők iskolája, s Tartuffe czimü vigjátékaiban. Azonban e váratlan események nem folynak be a jellemekre, csak a bonyolult helyzetből való kiemelkedésöket segitik elő s általában nem oly lényeges részei, elhatározó mozzanatai az emlitett müveknek, mint azt Molière némely birálói feltüntetik. Inkább csak Tartuffe szenved e tekintetben kivételt, hol Orgonnak kegyelem általi megszabadulása és Tartuffe bukása a végső stadiumon lényeges rész, elhatározó mozzanat. De Molière csak kényszerült ugy végezni be e müvét, mint a hogy bevégezte, a kor fogalmainál fogva is, de leginkább saját egyéni körülményei miatt. A fejedelem a régibb drámákban a gondviselés szerepét játszta, továbbá a középkor letüntével, a hübérurak hatalma romjain emelkedő uj monarchiára áhitattal tekintettek föl az eddig elnyomott néposztályok. Mindez vonzotta Molièret a csomó kegyelem utján való megoldására, de az a körülmény, hogy csak félig kész müvét is már megtámadták ellenségei, vallástalansággal, erkölcstelenséggel vádolták, később eltiltatták a királylyal, kényszeritette a fejedelem által buktatni meg képmutatóját a végső stadiumon, s a trón védszárnyai alatt keresni menedéket. Azonban e -337- kényszeritett bevégzést, lángeszéhez méltóan hajtotta végre. Argonnak nem minden ok nélkül kegyelmez meg a fejedelem, Orgon szolgálatokat tett régen az államnak, melyeket a fejedelem most akar megjutalmazni. Továbbá Tartuffe Orgon elleni föllépése által maga ejti magát törbe, a felsőség egy rég nyomozott gonosztevőre ismer, kire már csak a törvényszék itéletét kell kimondani. A nem tisztán drámai megoldásban mennyi drámai indokot vegyit Molière, s mi szép az, mit a rendőrrel Orgonnak, közönségének és királyának mondat. S mennyi szépség takarja a münek nagyobb vagy csekélyebb hibáját. Egyebet mellőzve van-e hatásosb naiv komikum, mint Marianna és Valér összezördülése s rajzolt-e valaha vigjátékköltő szeretetreméltóbb, okosabb s minden affectatió nélküli, erkölcsösebb nőt, mint a minő Orgon neje. Elmira?

E töredékes vázlatokból is kitetszik, hogy a franccia classzikai drámának nagy árnyoldalai mellett nagy fényoldalai is vannak. Az árnyoldalakat eléggé, sőt tulozva kiemelte Lessing, de a fényoldalakat mellőzte. Nem Lessing ellen akarok szólani. Táborozása a franczia classicismus ellen, nemcsak korszakos polemia, hanem hazafiui tett is volt. Megszabaditotta nemzetét a franczia classicismus jármától s a görög classicismusra és Shakespearere utalva, lehetővé tette a német dráma kifejlődését. Azonban, -338- hogy polémiai hevében s a helyzet kényszerűsége miatt egészen igazságos lett volna, azt épen nem mondhatni. Nem a rendszer teszi a nagy költőt, legfeljebb csak egyben másban elösegiti vagy akadályozza, hanem a tehetség, s ha valamely rendszerben egészséges elemek is vannak, még mindig születhetnek nagy művek.

A német kritika még most sem eléggé igazságos a franczia classzikai dráma képviselői irányában, s tulbecsüli zaját német-görög classicismusa drámai kisérleteit. Melyik ér többett, a francia klasszikai dráma-e vagy a német-görög dráma, melyet Schiller és Goethe fejlődésök bizonyos stadiumán egy pár műben megkisérlettek. Azt hiszem a franczia többet ér, ha nem is elvben, de művekben s ha vita tárgga lehet is e kérdés, annyi bizonyos, hogy a német-görög classicismus nem szült Molièret. Arago, a mathematikus, majdnem mathematikai igazságot mondott, midőn Molière szobra leleplezése alkalmával tartott beszédében igy szól:

«A nemzetek természetszerü hévvel versenyeznek a szellemi elsőbbség fölött. Ha mi francziák idézzük Descartes, Pascal, Corneille, Racine, Bossuet, Voltaire, Montesquieu, d’ Alambert, Buffon, Lagrange, Lavoisier, Laplace s mások neveit, válaszul azonnal Bacon, Galiléi, Newton, Leibniz, Huygens, Euler, Kepler, -339- Linné, Dante, Shakespeare, Milton, Tasso, Ariosto, Priestley, Volta, Cavendish stb. neveit fogjuk hallani. Molière, az egyetlen Molière bir azon kiváltsággal, hogy versenytársa nincs az európai irodalomban.» -340-

Sardou: A jó falusiak, – Girardin és Dumas fils: Egy nő vétke. – Grange és Thiboust: Egy férj vétke. – Rajkai: Hasznos orvosság a nősülésre. – Előadattak a Budai Népszinházban 1867 junius 15–23-ika közt.

A budai népszinház ujra megnyilt egy igazgató bizottság felügyelete alatt és Molnár művezetése mellett. Örvendünk rajta. A budai népszinház meggyökerezése fontos mind nemzetiségi, mind irodalmi, mind szinészeti szempontból, mert a magyarság erősödését mutatná s elősegítené drámai irodalmunk és szinészetünk oly ágainak felzsendülését, melyek eddig nem igen fejlődhettek. Némelyek ugy fogják fel a budai népszinházat, mint a nemzeti szinház versenytársát, s fontosságát épen e versenybe helyezik, mely mindkét részről csak üdvös eredményeket szülhet. Ez igen balfelfogás. Ha a budai népszinház a nemzeti szinházzal akar versenyezni, elveszti fontosságát, megbukik, s bukását megérdemli. Budapest nem tarthat el két ugyanegyféle szinházat, s nincs mód benne, hogy a budai szinház diadalmaskodhassék -341- az oly sok segédforrással rendelkező nemzeti szinház felett. A nemzeti szinház, bárminő igazgatás alatt, jobb operát és drámát állithat ki, mint a budai, s ennek épen ezért oly körben kell mozognia, melyet a nemzeti szinház többé-kevésbbé mellőzni kénytelen, minők az operai és drámai alsóbb nemek: operette, kisebb vigjáték, népszinmű, melodráma. A budai népszinház csak így töltheti be hivatását s lesz valódi népszinház, mely minden tekintetben szükséget pótol.

Molnár, midőn a budai népszinházat megalapitotta, szintén versenyezni kivánt a nemzeti szinházzal. Törekvését nem követte siker. Később felhagyott ez iránynyal, jobb utra tért, habár nem vette elég figyelembe az izlés és erkölcsi érdek követeléseit. Mily irányt fog követni ujabban, nem tudjuk. Az eddigi előadásokból még nem itélhetni elég határozottan. Mind ő, mind társulata a kezdet, a szervezkedés nehézségeivel küzdenek. Egy pár drámával, vigjátékkal és operettel köszöntöttek be. Az ujdonságok sorát egy franczia drámával, két, szintén franczia vigjátékkal kezdette meg, melyhez ujabban egy eredeti vigjáték is járult. E körülmény is mutatja, hogy a budai népszinháznak nincsenek még költői, pedig felerészben ezektől függ a népszinház jövője. A fővárosi és vidéki élet sikerült rajzai, eredeti operettek, népszinművek, bohózatok -342- avatnák föl igazán e szinházat valódi népszinházzá. Azonban költőket se az igazgató-bizottság, se Molnár, se a kritika nem teremthet. Várjunk és reméljünk.

Az ujdonságok közül először Sardou a Jó falusiak czimű vigjátéka került szinre. A szinlap európai hirre emelkedett új s nagy vigjátéknak nevezi Sardounak e legujabb művét, melyet a népszinház számára Molnár scenirozott. Nem ismerve az eredetit, nem tudjuk, vajon ártott-e vagy használt a scenirozás e műnek, vagy általában az egész scenirozás alatt csak egy kis röviditést kell értenünk, melyet egyetlen mű sem kerül ki szinpadunkon. Mindegy. Elég az hozzá, hogy Sardou európai hirü ember Molnár segélye nélkül, sőt ellenére is.

Az európai hir sokféle és Sardou európai hire önkénytelen eszünkbe juttatja Kotzebuet, ki a maga idejében szintén európai hirü költő volt és sokban hasonlit Sardouhoz. Egyiktől sem lehet megtagadni a leleményességet s a genreképi rajzok virtuozitását; de mindkettő szelleme oly felületes, alantjáró, sőt léha, hogy egyiket sem lehet valódi költőnek nevezni. Mindkettő erkölcsi irányt hajhász erkölcstelen érzülettel, mindkettőben hiányzik a nevető bölcs mélyebb érdeke az emberiség és társadalom nagy érdekei iránt. Mindkettő vadászsza az erős kaczajt és érzelgő könyet, csakhogy -343- Kotzebue amazt vigjátékaiban igyekszik előidézni, emezt pedig drámaiban, mig Sardou ugyanegy műben egyesiti mindkettőt. Sardou vigjátékaiban mindig két részt különböztethetni meg, melyek a cselekvényben összeforrnak ugyan, de nem egyszersmind hangulatban. Az egyik rész a komikai elem, mely genreképi rajzokban nyilatkozik, a másik a tragikai összeütközés, mely érzékenykedésben olvad föl. Vigjátékainak főszemélyei ritkán komikaik, hanem komoly drámaiak, s a komikai alakok csak a mellékszemélyek. Ha Sardou egészen csak könnyed vagy bohózat felé hajló vigjátékot irna, sokkal inkább sikerülnének művei. De ő, ugy látszik, fensőbb vigjátékot akar irni, melyet Molière alapitott meg s melyet kiválóan kedvel a franczia. Mit értett Molière a fensőbb vigjáték alatt? Oly vigjátékot, mely az életnek hübb képét igyekszik rajzolni, melyben a véletlen csekély szerepet játszik, mely mellőzi a vigjáték szokott fogásait vagy épen szinpadi csinyeit, melyben az indokolás szigorubb, mely nem idéz elő erős kaczajt s megelégszik ugyszólva a lélek mosolyával, mely az emberi bohóságok komoly oldalát is fölleplezi, vagy mint Horatius mondja: «Interdum tamen et vocem comoedia tollit», de mindamellett alapeszméjénél, főszemélyeinél fogva nem szünik meg vigjáték lenni. Ilyen például Tartuffe, melynek komoly -344- oldala is van, mert egy képmutató egy egész családot sodor a veszély örvényébe, mindamellett a főszemélyek Tartuffe és Orgon komikaik. Ebben a gyöngeséget látjuk komikai oldalról felfogva, amabban a bűnt, mely utóbbi a komikai művészet legnehezebb feladata.

Sardou máskép fogja fel a franczia vigjátékot mint Molière; eldobja a komikai főcselekvényt s érzékenykedéssel akarja pótolni a fensőbb komikumot. Személyei e műben is két részre oszlanak, a főbbek komoly drámaiak, a mellékesek bohózatos komikaiak. A cselekvény falun foly le. Villepreux báró falusi jószágot vásárol s a helység mairejévé lesz, Floupein gyógyszerész nagy boszuságára, ki maga szerette volna elnyerni a hivatalt. Az uj maire-re sokan haragusznak s egész párt alakul megbuktatására. Egy más párisi, Morisson, szintén falusi jószágot vesz. Erre is haragusznak a jó falusiak, mint betolakodóra. A falusiak cselszövényeit ez ugynevezett idegenek ellen jól rajzolja nehány jelenet s az alakokat nehány komikai vonással biztosan veti oda a költő. Annál gyöngébb a főcselekvény. Morissonnak egy fia van, Henrik, ki egy fürdőn megismerkedett Paulinával Villepreux nejével s ennek hugával, Margittal. Az ifju a leánynak udvarolt, de a nőt szerette, s most, midőn a sors egy faluba hozta őket össze, ujra ostromolja a nőt, ki vele egyszer titkon -345- találkozik is, de csak azért, hogy leveleit visszakérje, melyek egyébiránt egészen ártatlanok, s így véget vessen még a gyanunak is. Henrik e mellett Margit iránt is szerelmet szinlel s kicsalja tőle a park kulcsát, hogy vele s egyszersmind nénjével is találkozhassék. A jó falusiak közül Grinchu észrevévén Henriknek ólálkodásait, be- és kilopódzásait a parkba, elmondja azt a gyógyszerésznek s a maire többi ellenségének, kik neje compromittálásával akarják őt megbuktatni. Henrik találkozik Margittal, ki ugy nyilatkozik, hogy nem szükség titkolni szerelmüket s holnap kérje meg kezét Henrik Villepreuxtől egész ünnepélyesen. Henrik megigéri s ugy látszik, hogy valósággal bele is szeret Margitba. E fiatal ember jellemét általában nem érthetni, csak báb, kivel a költő kénye-kedve szerint játszik. Henrik távozik s nem akar többé régi szerelmére gondolni; de nem mehet ki a parkból, mert a jó falusiak, kik meglesték, zajt ütnek, hogy tolvaj van a kertben, mire aztán a maire is az üldözőkhöz csatlakozik. Henrik Paulina szobájába rohan; nincs más módja menekülni a gyanu elől, s megkimélni a női becsületet, mint az, hogy Paulina nyakáról letépi a gyémántos nyaklánczot s tolvajnak adja ki magát. Villepreux kivallatja, elhiszi az áltolvaj meséjét, sőt mint egy könnyelmü, de bünbánó ifjut, kit a reá bizott s általa elköltött -346- pénz tett tolvajjá, kéz alatt meg akarja szabaditani. Azonban épen akkor lép be Morizon, Henrik atyja, ki megismeri fiát. Villepreux gyanakodni kezd, hogy Henrik nem tolvaj, hanem kalandor, s összevetvén a körülményeket, gyanuja erős féltékenységgé növekszik, mely boszura ragadja. Párbajra hivja az ifjut, ki ugyan elfogadja azt, de magában elhatározza, hogy a párbaj előtt főbe lövi magát. Villepreux épen a párbajra készül, midőn sógornője, Margit, egész jó kedvvel jő haza egy falusi bálból s elbeszéli, hogy holnap Henrik meg fogja kérni kezét s egyszersmind elmondja, hogy Henrikkel ma este a parkban találkozott, ő adta neki oda a park hátsó ajtója kulcsát, egyszóval elmond mindent s egészen lecsillapitja sógorát, ki meggyőződik neje ártatlanságáról. Ekkor nagy zaj támad s egy lövés hallik. Az ember azt hiszi, hogy Henrik főbe lőtte magát. Oh nem! A jó falusiak kitekerték kezéből a pisztolyt s elfogták mint szökevényt. Ekkor Villepreux kinyilatkoztatja, hogy Henrik megkérte Margit kezét s érte szökött be a parkba. Így minden jóra fordul s a jó falusiak hoppon maradnak.

Ime Sardou fenső vigjátéka komikai főszemélyek nélkül. A báró nem az, neje sem, Henrik sem, csak Margitban rejlik egy kis naiv komikum, ki más tekintetben legsikerültebb a főszemélyek között. Paulina és Henrik a -347- legelhibázottabb jellemek. Egyiknek sem érthetni lélekállapotját. A köztük és Villepreux közt előforduló érzékeny jelenetek minden mesterkedés mellett is hidegen hagyják az embert, mert a költő nem készitette elő rájok hallgatóit, a jellemek magyarázatával, fejlesztésével. A technikát sem dicsérhetni. Két felvonás nem egyéb, mint vontatott hosszadalmas expositio. A két utolsóban ugyan eléggé rohan a cselekvény, de mi haszna: az alap a lehető leggyöngébb. Hogy csak egyet emlitsünk: ugyan mi oka lehet Henriknek arra, hogy be nem mutattatja magát Villepreux házánál, hanem bujkál a park körül és a parkban? Bemutattatva magát könnyen találkozhatott volna mind Paulinával, mind Margittal, hanem az igaz, akkor elmaradt volna az egész bonyodalom és Sardou nem irhatott volna belőle egy öt felvonásos vigjátékot. Ily gyönge alapon nyugszik a főcselekvény, melyre épen oly kevés gondot forditott a költő, mint főszemélyeire. A cselekvény mellékesb részei és személyei sokkal sikerültebbek, s a mű leginkább ezeknek köszöni hatását. Ez Sardou modora; igy irta a «Jó barátok»-at, a «Benoiton család»-ot is. Mi nem helyeseljük e modort s épen nem ajánljuk vigjátékiróinknak. A minapában egy magyar kritikus azzal dicsért meg egy eredeti vigjátékot, hogy nincsenek komikai főszemélyei, s ezt eredeti uj -348- iránynak nevezte, mely korszakot alkot a dramaturgiában. E balirány nem uj s rendesen az iró rossz izlésének vagy tehetlenségének szüleménye. A tragikumot és komikumot, a komolyt és derültet lehet vegyiteni, de nem ugy, hogy akár a tragédiában, akár a komédiában egyik a másiknak ártson, vagy épen tönkre tegye. E vegyitésre nézve is Shakespeare és Molière a legjobb a példányok, amaz a tragédiában, emez a vigjátékban.

A második ujdonságot Girardin Emil és ifj. Dumas Egy nő vétke czimű drámáját még kevésbbé dicsérhetjük. Ugy látszik, hogy a conceptio és jellemrajz Girardintől származik, s inkább csak a szerkezet s általában a szinpadra alkalmazás az ifju Dumas műve. Meg kell vallani, hogy ez utóbbi jobb az elsőnél. Az ifju Dumas minden eszközt felhasznált, melyek e nem eléggé drámai tárgyat a szinpadon élvezhetővé tegyék. Családi egyszerü dráma tárul ki előttünk, mely három személy közt foly le. Dumont bankár egy derék ember, ki üzletének él; szereti nejét, gyermekét és boldog. Neje boldogtalan; ő is szereti ugyan férjét, de a darab kezdete előtt volt oly idő, midőn hütlen lett férjéhez s Alvarec Juant szerette, ki férjének üzleti társa s egykor férjét bukása szélén kölcsönével megmentette. Ekkor szövődött a titkos viszony a hütlen nő és barát között. A nő most bünbánó s épen -349- azért gyermekét sem szereti, kit nem férje, hanem Alvarec gyermekének tart. Egy szobaleány és jó barátnő fecsegése e viszonyt félig-meddig föllebbentik s Alvarec szökésre kényszeriti a nőt. Azonban a nő nem szökik el, hanem mindent fölfedez férjének. A férj nem hivja párbajra Alvarecet, hanem erkölcsi eszközökkel arra kényszeriti, hogy követeléseivel szegényitse el, buktassa meg őt, mint üzlettársát, nejét pedig arra, hogy elszegényedésének ürügye alatt hagyja el őt s menjen vissza anyjához. A kis lánynak választani kell Dumont és Alvarec között; Dumontot választja, ki nem atyja. Alvarec elrohan, a nő távozik, és visszafordul s kérdi, mikor láthatja még lányát.

E dráma inkább a tévedés következményeivel foglalkozik, mint magával a tévedéssel, s innen aztán az, hogy Dumont neje s Alvarec jellemét nem érthetjük eléggé s kevés részvéttel viseltetünk irántok. Mit és mit ne tárgyaljon mint előzményt, mely a mű kezdete előtt történt, mindig lényeges kérdés a drámában, nemcsak a cselekvényt, hanem a jellemet s az egész dráma hatását illetőleg is. Ha csak a bünhödést látjuk s nem egyszersmind a tévedést, a drámai felindulást alkotó négy érzés közül, minők a részvét és félelem, szánalom és megnyugvás, csak a két utóbbit veheti igénybe a költő, s azt is csak hiányosan, -350- mert egyik a másiknak következménye. E mellett a jellemrajz sem lehet eléggé biztos és kidomborodó. Dumontné nem egyéb, mint egy a legnagyobb általánosságban tartott bünbánó nő; hiányzik belőle minden egyéni vonás, sőt még typusnak sem vehetni be. Aztán egy nő hütlensége, mint pusztán csak hütlenség, sohasem lehet aesthetikai értékü. Látnunk kell a viszonyokat, melyek a nőt tévedésbe vagy bünbe sodorják, s melyek megfoghatóvá teszik szenvedélyét s igy igazolják részvétünket és szánalmunkat. Dumontné rajza egészen elhibázott. Általában a mű főszemélyei többé-kevésbbé mind mesterkéltek egész az igen is okos kis gyermekig, s a természetnek, a valódi szenvedélynek alig találhatni bennök egy-egy igaz vonását. A mű hatását leginkább az ügyesen combinált szerkezetnek köszönheti, mely az utolsó fölvonásban majdnem a virtuozitásig emelkedik.

Paródiája sem több értékü, mely ugyanazon este került szinpadra s melynek czime Egy férj vétke, Grange és Thibousttól, szintén három felvonásban. Itt is inkább az ügyes szerkezet s egy pár jól combinált jelenet idézte elő a hatást, mint a komikai ér gazdagsága. Nem azt hibáztatjuk benne, hogy a komikai vonásokat tulozzák az irók, hisz ez a bohózat jogos eszköze; hanem azt, hogy magukban a vonásokban kevés az igazság és természetesség. -351- Itt is legkevésbbé sikerült egy nő rajza, a Turlot Antóniáé, kinek lelkiállapotához nincs kulcsunk. Mindamellett a budai szinpad e három ujdonságát sokkal többre becsülhetni a negyediknél, a Hasznos orvosság a nősülésre vagy Ő sohasem akar férjhez menni czimű két felvonásos vigjátéknál, mely Rajkaitól junius 22-én került szinre. Alapeszméje oly régi, mint maga a vigjáték, tudniillik az, hogy a férjhez menni nem akaró vagy begyes lányokat hidegséggel s más hölgyeknek való udvarlással kell meghóditanunk. E régi alapeszmét sem öntötte uj formába a szerző. A vigjáték legelhasználtabb fogásait s legstereotypebb alakjait használja. E mellett kelleténél hosszabbra nyujtja; egy felvonásban el lehetett volna végezni az egészet. A mit egyik személy, Gárdonyi Vendel mond a második felvonásban: «Ez igen hosszu historia», legjobb kritikája a műnek. Hogy nem bukott meg, leginkább a szinészeknek, kivált a szinésznőknek, Kocsisovszky Borcsa és Boér Emma kisasszonyoknak köszönheti, kik jeles tehetségü kezdő szinésznők. Általában Molnár társasága, nagy hiányai mellett is, méltánylatot érdemel s közelebbről e lap hasábjain egy kis időt szakitunk a szinészek birálatára s nehány jó tanács kifejtésére, melyek, ugy hisszük, nem fölöslegesek. -352-

A Szent korona varázsa. Irta Rákosi Jenő. Előadatott a Budai Népszinházban. Fiesco. Irta Schiller. Előadatott a Nemzeti Szinházban.

Ujra megértük, hogy Pesten is, Budán is magyar szinelőadásokban gyönyörködhetünk. Részünkről nem mindig gyönyörködünk se itt, se ott, néha valósággal unatkozunk, de nincs oly gyönge mű, vagy előadás, mely annyira untasson vagy épen boszantson bennünket, mint egy pár lap eljárása, melyek a budai szinházat minden tekintetben a nemzeti szinház fölibe akarják emelni.

A budai szinházból mindig pártkérdést csinált ujdonságiróink bölcsesége. Már megalakulásakor bizonyos ellenzékies szinben tüntették föl s versenyre ösztönözték szemben a nemzeti szinházzal a tragédia és fensőbb vigjáték terén. A terv kivihetlennek mutatkozott, mert nem volt hozzá se költő, se szinész, se közönség. A budai szinház végre belátta, hogy más hivatása van, s leszállott a drámai közép- és -353- alsó-nemekhez, mit aztán siker is követett, annyira, hogy ideiglenes bukását más körülmények idézték elő, mint tisztán a közönség részvétlensége. Most ujra megnyilván, azon az uton halad, melyen már sikert aratott s fejlődve, még többet arathat.

Az ujdonságirók most nem állottak elő régi bölcs tanácsaikkal, melyeket a tapasztalat anynyira kinevetett, hanem a helyett ismét valami olyat tesznek, a mi szintén csekély bölcsességre mutat. Nem mondják többé, hogy a budai szinház versenyre szálljon a nemzetivel a tragédia és fensőbb vigjáték terén; azonban mindent elkövetnek, hogy amazt eme fölibe emeljék. A nemzeti szinházban majd semmi sem elégiti ki őket, a budai szinházról valódi leikesüléssel irnak. A nemzeti szinházban a méltánylandó is rossz, a budai szinházban a rossz is méltánylandó. A nemzeti színházban előadandó műveket már előre lerántják, a budai szinházéiról szintén előre hosszú magasztaló tárczaczikkeket irnak, sőt a mi több, nem átallják kimondani, hogy a budai szinház irányában nem szükség æsthetikai szempontból kiindulni, ezt csak a nemzeti szinház irányában alkalmazhatni, mert ez a fensőbb drámai művészet csarnoka, s mert országos segélyben részesült.

Szeretjük hinni, hogy az ily szempont inkább fogalomzavar eredménye, mint nem épen -354- tisztességes szenvedélyeké. Szinház irányában mindig csak æsthetikai szempontból lehet kiindulni, legyen az akár a fensőbb, akár az alsóbb drámai művészet szinháza, akár országosan dotált, akár magánvállalat. A drámai fensőbb és alsóbb nem csak megkülönböztetés, de nem azt teszi, hogy az alsóbb nem már nem művészet, vagy a művészetnek csak forgácsa. Egy jó bohózat épen oly ritka, mint egy jó tragédia; a «Szentiván-éji álom» ép oly fénysugara Shakespeare dicsőségének, mint akár Macbeth; Ira Aldridge nem kevésbbé bámulatos volt Mungo szerepében, mint az Othellóéban. A szinház nem dotáltságának körülménye sem némithatja el az aesthetika követeléseit. Egy országosan dotált szinhától a nemzeti művészet és irodalom körülményei közt a lehető legjobbat követeljük működése terén. A nem-dotált szinháztól nem követelhetünk ennyit; de annyit minden esetre megkivánhatunk, hogy tehetsége szerint a művészetet szolgálja s ne legyen se a nyegleség, se az izléstelenség szinháza. Ha azt mondjátok, hogy a budai szinház megitélésében nem kell æsthetikai szempontból kiindulni, akkor kimondjátok, hogy az nem szinház, akkor nincs kapcsolata a nemzetiséggel, mert nem a művészetet szolgálja, akkor czircussá aljasitottátok.

Mi mindig azzal tiszteltük meg a budai népszinházat, -355- hogy aesthetikai szempontból indultunk ki megitélésében s tőle várjuk a drámai alsóbb nemek felvirágoztatását mind drámairodalmunkban, mind szinművészetünkben. E szemponttól ezután sem állhatunk el. Bizonyára mi igen méltányoljuk az igazgató-választmány és a szintársulat buzgóságát, mely a népszinház megalapitásán fáradozik; de azért nem hunyhatunk szemet némely balirányra. Ily balirány az obligát cancan-táncz, melynek semmi köze a művészettel. «Dunanan» kellemes operette, de mi szükség végéhez odabiggyeszteni azt a nyomoruságos cancant. Az alsóbb komikumnak sok szabad, de a cancantánczot csak az találhatja komikumnak, kinek muzsája Priaposz. Azt sem helyeselhetjük, hogy a budai szinház némi nyegle üzletté akarja alázni a honvédség, a forradalom emlékeit. Ha a honvédek derüsebb oldalát valaki vigjátékba szövi, ha valaki egy drámát ir, melynek háttere a forradalom, ez mind helyes; de hogy a szinpadra czipeljük az 1848–49-iki történeti nagy dolgokat, hogy fölszaggassuk a sebeket, melyek alig hegedtek be; hogy minden művészi czélzat nélkül szinműveket férczeljünk össze, melyek csak tárgyuknál fogva akarnak hatni: ez nem helyes. Hetek óta olvassuk a lapokban, hogy a budai szinház ily meg ily műveket fog szinre hozni; bennök ennyi meg ennyi honvédattila, bakkancs és ágyu fog szerepelni. -356- Egyéb oldalát nem igen emlegetik e magasztalt szinmüveknek a budai szinház hivatalos ujdonságirói. Majdnem ugy beszélnek, mintha hadi mozgalmukról tudósitanák a közönséget. A forradalom nem azért történt, a honvédek nem azért haltak meg, hogy a budai szinház speculatiói tárgyaiul szolgáljanak.

A mi a látványokat illeti, azokról is más véleményünk van, mint laptársainknak. Nem vagyunk a látványosság ellenségei; de óhajtjuk, hogy valami drámai czélt szolgáljon. Egy oly mű, melyben csak látvány van, da semminemü müvészeti érdek: teljességgel nem mű. A látványnak szolgálni kell a szinművet, legyen az akár megforditva. Az oly szinmű, mint «Zrinyi a költő» melynek szerzője Jósika hasonczimű regényéből összeférczelt nehány szakaszt minden benső összefüggés nélkül, csak gyermekeknek való bábkomédia. De nagy közönség látogatja, vethetik ellenünk. Igaz; de ha e látványok egy kissé értékes szinművet érdekesitenének, vajjon elmaradna-e akkor a közönség, s nem jobban szolgálná-e a budai szinház az izlést? Ott volt például Rákosinak a «Szent korona varázsa» czimű drámája, melybe sok látványt lehet beszőni. Vajjon nem jobban megérdemelte volna-e ez a diszleteket és a görögtüzet, mint «Zrinyi».

Nem ok nélkül emlitettük e szinművet, mely legtöbb figyelmet érdemel a budai szinház -357- ujabb eredeti szinművei közt. Mi örvendünk, ha a budai szinház bármi kis lendületet ad az eredeti drámairodalomnak. Rákosi e művet a budai szinpadra irta, s a bohózat, operette és kisebb vigjáték mellett egy oly genre mivelésére adott példát, mely óhajtandó, hogy a budai szinpadon meghonosuljon. Nem a történeti tragédiák, hanem az ily történeti drámák valók a budai szinpadra, melyek történelmünk nem tragikai, de mindamellett drámai eseményeit veszik tárgyul; tért engednek a komikai elemeknek, s a nem igen jó hirü melodrámai hatást összeolvasztani igyekeznek a valódi drámai hatással. Nem mondjuk, hogy e szinmű egészben véve sikerült; de a törekvés igen méltánylandó, s egy pár részlet tanuságot tesz a szerző nem mindennapi tehetségéről. Rákosi nem tud elég erős cselekvényt alkotni, minden eddigi szinműveinek ez egyik főhibája. Itt is inkább egymás mellett foly a cselekvény, mint egymásból. Imre és Endre királyok küzdelmeiben nincs elég fokozatos emelkedés, s Endre Gertrud kedvéért annyira háttérbe nyomul, hogy csak puszta báb.

Rákosi egy másik hibája is megvan e szinműben. Ő, ugy látszik, Shakspearet sokat olvassa s annyira kedveli, hogy észrevétlen mindjárt-mindjárt másol belőle valamit, s maga sem tudja, hogy inspiratio helyett reminiscentiákból dolgozik. Egyebet mellőzve, e művében -358- is Lipócz és neje, Percy és nejének elmosódott másolatai, az élet minden melege nélkül. Sőt a reminiscentia varázsa néha tárgya szellemét is megtagadtatja vele. Midőn Imre elárulva, elhagyatva, kétségbeesésben kimerülve sátorában koronája mellett elalszik, s fölébredve az az eszme támad benne, hogy koronásan, fegyver nélkül az ellen táborába menjen s testvérét elfogja: álmában nem angyalok lebegik körül és sugalmazzák az eszmét, mint a hogy a szent korona mondája hozná magával, hanem a Szentiván-éji álom vig manói, kik itt a nemzet jó tündéreiként jelennek meg.

A nemzeti szinházban augusztus és szeptember eleje képezi a holt időszakot. A drámairók őszig nem engedik adatni uj szinműveiket, a a közönség kevesebb a szokottnál s a szinészek talán ez ok miatt meglehetős kedvetlenül játszanak. Az ugynevezett összjáték ilyenkor a leggyöngébb. Néha a szereplők lassusága, a csoportozatok életlensége majdnem boszantó. Ezt többé-kevésbbé még Schiller «Fiescó»-jában is tapasztaltuk, mely uj betanulással közelebbről kétszer is adatott. Talán több próbát kellene tartani, vagy a próbákon némely jelenetet addig próbáltatni, mig a játék gyors, összevágó. A kisebb szereplők, a néma személyek közönye némely drámai erős jelenetben különösen feltünő. Szinészeink a józsefvárosi -359- képviselőválasztásoknál oly élénken mozognak, gesticulálnak, mintha szerepet játszanának; a szinpadon pedig és épen Fiescóban az összeesküvési és lázadási jelenetben oly csendesen viselik magokat, mintha józsefvárosi jámbor polgárok volnának.

Fiescóban a czimszerepet Lendvay játszta. Igazságtalanok volnánk, ha el nem ismernők, hogy gondot forditott szerepére; de nem mondanánk igazságot, ha azt mondanók, hogy Schillernek e különben sem sikerült jelleméből valami olyat alkotott, mi közel járt a költő czélzatához. E szerepben sok a természetlen, az erőltetett, s a különböző alkatrészek nincsenek ugy vegyitve, hogy életteljes jellem állhasson előttünk. Azonban annyi bizonyos, hogy Fiesco nobili, büszke, sőt majdném kevély, de bizonyos illemmel; leereszkedő, de méltósággal; udvarias, egyszersmind ravasz és szenvedélyesen konok, midőn tenni kell. Lendvay nem volt eléggé nobili; büszke volt, de közönségesen büszke. Leereszkedésében inkább dölyf volt, mint urias és finom méltóság, s az uvariasság és ravaszság vegyületének könnyedsége egészen hiányzott belőle.

Tóth Muley Hassan szerepének egyik a magyar szinpadon eddig talán nem eléggé méltatott alkatrészét jól eltalálta; de ez alkatrészből képezvén ki egész szerepét, természetesen -360- a jellem sok tekintetben érthetlenné vált. Tóth a mór humorára vetette a fősulyt, sőt majdnem csak ezt emelte ki. Az igaz, hogy ha e jellemet a humor nem enyhitené, visszatetsző s költőileg érdektelen volna. A mór találó elméssége, szeszélyeinek frissesége költői érdeket kölcsönöznek jellemének, melytől távol van minden erkölcsi tépelődés, meghasonlás, a lelkiismeret minden furdalása, mert fajánál, vallásánál, neveltetésénél fogva sohasem jutott erkölcsi öntudatra s e tekintetben majdnem naivnak mondható. De sok benne a démoni hajlam és erő, az állati düh, dacz a veszélylyel és a vad káröröm. Tóth az utóbbi alkatrészekből semmit sem tüntetett föl, sőt a humort itt-ott a bohózatig vitte. Álljanak itt egy német iró szavai, ki a hires Seydelmannt e szerepben következőkép rajzolja:

«Seydelmann játékában előttünk állott Afrika e szülötte a maga egész macskaszerü mozgékonyságában, mint egy exotikus növény európai földön, mint egy teremtvény, mely a miveltség alanti fokának tompa, kifejletlen erkölcsi világával szemtelenséget és elmés szeszélyt egyesit, mely ötleteit tüzröppentyükent emelkedő kedvvel löveli a magasba. Démoni guny, szemtelenség, naivitás a gazság kifejezésében, szakadatlan mozgékonyság, nyugtalanság és mohó sietség oly csodásan olvadtak össze Seydelmann -361- játékában, hogy minden pillanatban magunk előtt láttuk a mórt, kiben afrikai vér forr és tombol. Más szinészek (például Devrient és Döring) bármily méltánylandók voltak e szerepben, Muley Hassan szellemi és erkölcsi lényét senki sem testesitette meg annyi illusióval, mint Seydelmann.» -362-
-363-

KARÁCSONI MYSTERIUMOK ÉS VIZ-KERESZTI JÁTÉKOK.2)

Eddigi népköltési gyűjteményeink mellőzték a népmysteriumokat, de 1859 óta némi figyelem fordult feléjök, s folyóiratok, lapok örömest nyújtottak tért egy-egy ily tartalmú közleménynek. Igy jelent meg az első magyar népmysterium a Magyar Nyelvészet IV-ik évi folyamában (1859. 177–181. lap), a második a Magyar Sajtó tárczájában (1864. 297. sz.), a harmadik a Vasárnapi Ujság-ban (1866. 13. sz.), a negyedik Orbán Balázs Székelyföld-jében. Pest, (1869. II. k. 152–155. l.).

Itt összesen veszi az olvasó nemcsak az elszórva megjelent közleményeket, hanem mindazt, mi eddig különböző gyűjteményekben kéziratban lappangott. Úgy hittük, hogy semmivel sem nyithatjuk meg méltóbban gyűjteményünket, mint a magyar költészet e kevésbbé ismert és legrégibb maradványaival, mert bár e népmysteriumok nyelv- és részletekre nézve változásokon mentek át, de szerkezetök -366- körrajza s tartalmuk alapja a magyar egyház és népélet legrégibb korszakáig felvihető.

Kétségtelen és köztudomásu dolog, hogy a keresztyén épen úgy az oltár bölcsője, mint a görögnek. A keresztyén egyház liturgiájából fejlett ki a mysterium, hit- és erkölcstani allegoriáiból a moralitás. Ez elemek soknemű hatások alatt fejlődve, végre érintkeztek a classicismussal, s megteremték a keresztyén új drámát, mely különösen Franczia-, Angol- és Spanyolországban a tökély magas fokára emelkedett. A fejlődés különböző fokozatait többé kevésbbé tisztába hozta az európai irodalom, de maga az eredet s az első mozzanatok meglehetős homályban vannak. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a keresztyénség első századaiban az egyház ellenséges szemmel nézett mindennemű szinészetet, mint a paganismus élő emlékét. Európa déli részeiben, hol a római műveltség és nyelv romanizálta a különböző népfajokat, a római histriok, pantomimok, bűvészek folyvást kedvenczei voltak a népnek, északon pedig a german népek nagy szeretettel csüngöttek minden drámaias babonán, alakoskodó szokáson, melyek régi vallásukkal voltak kapcsolatban. A tilalom és üldözés nem használván, az egyház szép módjával a pogány szokásoknak lassanként keresztyén jelentőséget adott, s magát a keresztyén -367- cultust látványosabbá tette. Így történt, hogy a mi eredetileg a pogány istenek dicsőítésére szolgált, idővel az apostolokra, szentekre, sőt magára Krisztusra szállott át.

Az új ünnepek a régiek idejére tétettek vagy kapcsolatba hozattak amazokkal. Krisztus születésének ünnepe nem csak azért tétetett deczember végén, mert a hagyomány szerint a téli napfordulat idejére esik, hanem azért is, hogy a saturnaliák keresztyén jelentőséget nyerjenek.3) A téli napfordulat a germán népeknél is szent volt, mert akkor tartattak a Woutan és neje Fricke tiszteletére rendelt ünnepek. A német, angol és skandinár karácsoni szokások egész vegyületét képezik a pogány és keresztyén eszméknek.4) Szóval a keresztyén egyház igyekezett magába olvasztani a római és germán pogányság drámaias szokásait és keresztyén iránytadni látványos hajlamainak, mire mindinkább fejlődő cultusa elég eszközt és alkalmat adott.

A már Tertullian idejében (220.) rendezett keresztyén liturgia drámai mozzanatokat rejt magában. Maga a mise nem egyéb, mint mysterium, a megváltás nagy titkának ábrázolása, -368- melynek mint a primitiv görög drámának megvannak epikai, drámai és lyrai elemei. Epikai elem a profetia és evangelium, drámai maga az áldozat, lyraiak pedig a dialog felé hajló sesponsoriák, antiphonák, bymmusok s prózák.5) A mise ez elemeit még inkább kifejtették a keresztyén nagy ünnepek, melyek Krisztus születése, szenvedése, feltámadása és mennybe menetele emlékét ujítják meg, s melyek központja szintén a magváltás nagy titka. Különösen karácson, nagypéntek és husvét ünnepe kedvezett a mysterium-dráma kifejlődésének. Ez ünnepek liturgiája mindinkább hajlott a drámai énekhez. A pap nem egyedül énekelte többé, mint a régi időben Krisztus születését és szenvedését, hanem különböző személyek között osztattak ki József, Mária, Gábor angyal, a pásztorok, Herodes és a Krisztus beszédei. E mellett oly czeremóniák, látványok szövettek be, melyek mintegy kifejezték a cselekvény főbb mozzanatait, mint a jászol kitétele, a pásztorok hozzájárulása, a három király megjelenése, Krisztus sirja, a mellé rejtőző angyal, az asszonyokat ábrázoló papok csoportja.6) -369-

Ez a mysterium-dráma fejlődésének első foka, melyet liturgiai mystericumnak nevezhetni, a mennyiben a liturgiának egy részét képezte. Jean de Bayeux, avrauchei püspöknek egy a norman egyház liturgiájáról a XI-dik században írt munkája kétségtelenné teszi, hogy akkortájt a templomban előadott mysteriumok szorosan az isteni tisztelethez tartoztak.7) A fönmaradt legrégibb franczia és német mysteriumok, a XI. és XII-dik századból mind liturgiai mysteriumok, latin nyelven és egyházi stylben írva. A francziák régiebbeknek látszanak, mint a németek, de mindenik hasonlít egymáshoz, közös forrásuk az egyházi rituale.

Azonban a mysterium lassanként kiszakad a liturgiából s annak része helyett toldalékát kezdi képezni. E körülmény mindinkább háttérbe szorítja a mysterium lyrai elemeit: az énekrészt. A drámai elemelőtérbe nyomul, az egyszerű szerkezetet bonyolultabb váltja fel, a latin nyelv a nemzetivel vegyül, majd egészen annak adja át helyét, az előadók jelmezbe öltöznek s többé nemcsak papok, hanem vándor énekesek, tánczossk, alakosok is, kik a népnek eddig is kedvenczei voltak s kiket a papok az élénkebb előadás kedvéért alkalmazni -370- kezdenek. A színhely nemcsak a templom, hanem, hogy több ember láthassa, a templom előtti tér, temető, klastromok udvarain. Tárgyainak köre is szélesbül, nemcsak a megváltás nagy titkára vonatkozó események dolgoztatnak fel, hanem vegyesen bibliai történetek, szentek viszontagságai, vallásos allegoriák s a nagyobb hatás végett komikai intermerrók, népies tréfák szövetnek be a legkomolyabb jelenetek közé is.

E második fok képezi a mysterium-dráma virágzási korát. Nem liturgia többé, de világi dráma sem. Iránya még egyházias, szerzői papok s ha előadói nem is mindig ők, de egészen az ő befolyásuk alatt áll. Azonban e befolyás lassanként gyengül. A vándor énekesek és szinészek részvéte kezdi kivetkőztetni a mysteriumot egyházias jelleméből. A czéhek és testületek is rendeznek mysterium-előadásokat, előbb a papok befolyásával, később ellenökre. A mysterium mindinkább elvilágiasodik. Történeti tárgyak is feldolgoztatnak s arallegoriai személyek typikaiakká válnak. A classicismus befolyása alatt a mysteriumból tragédia, a moralitásból komédia fejlik. Nemcsak új nevet, de új tartalmat is nyer, csak a keresztyén világnézethez marad hű, de ez sem többé a középkori egyházé. A papok ezentúl is rendeznek még mysterium-előadásokat, de ezek már nem oly népszerűek. Az -371- egykor annyira kedvelt mysterium a városi nagyobb iskolákba szorul s itt-ott a falukon marad fönn még egy jó darabig, mint az ájtatos nép mulatsága.

E fokozatos fejlődés különböző országokban különböző időben ment véghez és mindenütt a viszonyok és népszellem módosító hatása alatt. Vajon Magyarországon ugyanaz volt-e a fejlődés, mint Európa más országaiban? Mutat-e különbséget a viszonyok és népszellem módosító hatása? Általában volt-e és mennyiben mysteriumunk? E kérdések még nincsenek tüzetesen kifejtve a magyar irodalomban, s nekünk nincs bátorságunk kifejtésöket igérni. Inkább csak egy pár gondolat-ébresztő nézetet szándékunk elmondani, melyek szoros kapcsolatban vannak gyűjteményünk népmysteriumaival.

A magyar egyház liturgiája nem volt más, mint a nyugoti keresztyén egyházé s ennélfogva a mysterium-dráma elemei épen úgy meg voltak benne, mint akár Franczia- vagy Németországon. A liturgiai mysterium bizonyára nálunk is kifejlődött, vagy jobban mondva, hozzánk is átszármazott külföldről, épen úgy, mint a katholikus cultus másnemű czerimoniája. Nincs ugyan reá történeti adat, mi legalább nem ismerünk, de majdnem kétségtelenné teszi két körülmény: egyik a katholika egyház liturgiájának egysége, mely a -372- X. század óta kevés eltérést mutat; második, hogy e korból élő emlékek is maradtak ránk, mert a mint alább látni fogjuk, e gyüjteményünk mysteriumai alapjokban nem egyebek, mint a nép közé szállók s egész napjainkig fönmaradt liturgiai mysteriumok.

A fejlődés második korszaka, midőn a mysterium elválik a liturgiától, csak toldalékát képezi, majd önállóan indul virágzásnak, nálunk aligha megjelölhető. Mindenesetre mysterium-drámánk nem lehetett virágzó és általános divatú. Az a körülmény, hogy egyetlen emlékünk sem maradt e korszakból, még magában keveset bizonyít, de hogy a viszonyok s maga a népszellem sem kedveztek fejlődésének, bizonyosnak látszik. A román nemzeteknek a római korból fönmaradt szinészethez való ragaszkodása mintegy forrásul szolgált a mysterium fejlődésének; ide járult még a román faj formaérzéke, a külsőségek iránti előszeretete, mozgékonysága, melyek mind megannyi szinészeti tulajdonok. A germán népek ősvallásából folyó látványos, alakoskodó és drámaias szokások, melyeknek a keresztyénségbe olvadását épen a katholikus cultus segítette elő, szintén fejlesztő hatással voltak a mysteriumra. A fogékonyság és fejlődés ez alapjai hiányoztak nálunk, vagy legalább kevésbbé voltak meg. Az ősmagyar vallásos szertartások nyomait aligha megtalálhatni -373- keresztyén népszokásainkban. Legalább egy pár nevet kivéve, nem tudjuk kimutatni, hogy a pogány magyar eszmék és szokások hogyan nyertek keresztyén jelentőséget s voltak-e köztök olyanok, melyek kapcsolatba hozhatók a mysterium fejlődésével. Másfelől a magyar népszellemben ha nem is hiányzik, de nincs feltünőbb szinészeti hajlam. A magyar nép még napjainkban sem csüng annyi rokonszenvvel a szinészeten, mint a román és germán népek. E mellett nálunk a polgári elem úgy a közép-, mint az újkorban kevésbbé volt kifejlődve, mint Európa déli és nyugoti országaiban. A mysterium pedig mindenütt csak oly nagyobb városokban virágzott, hol erős polgárság volt. Az angol mysterium-dráma hamar a polgári testületek kezébe kerűlt. A franczia mysterium-dráma gyors fejlődését és elvilágiasodását Jubinal 8) egyenesen a harmadik rend emelkedésének tulajdonítja, mely már a XIII. században jelentékeny befolyásra vergődött. Továbbá mindenütt, hol a mysterium-dráma virágzott, egyszersmind erős fejlésnek indúlt a kéresztyén uj dráma is. Szóval ez úgynevezett harmadik korszak, a másodiknak mintegy kényszerű következménye volt. S vajon nálunk a XVI. és XVII. században mit találunk? Csak tanodai drámát, s a -374- szintén odaszorúlt moralítást, melyeket részint a jezsuiták hoztak divatba, részint a külföldi egyetemekről hazajött protestáns papok. A világi drámának, szinészetnek kevés nyoma, s a mi legrégibb világi drámánkat, «Balassi Menyhárt árultatásá»-t illeti, nem épen bizonyos, valóban színpadra készült-e, vagy csak dialogisált satyra? Szóval a magyar újabb szinészet és dráma korszakát nem hozhatni szoros kapcsolatba a mysterium-dráma elvilágiasodó korszakával, mi azt bizonyítja, hogy nálunk sokkal kevésbbé virágzott a mysterium-dráma, mint Európa más nemzeteinél. Mindezt összevéve bizonyosnak látszik, hogy nálunk inkább csak a liturgiai mysterium volt divatban akkor is, midőn másutt a mysterium-dráma önállóan fejlődött, s ha itt-ott valamely egyházban külföldről behozott vagy talán itt készült önálló mysterium-drámák adattak is, az csak a kivételek közé tartozott. Ily kivételek lehettek a brassói szerzetesek által 1500-ban előadott mysteriumok, melyekről Ipolyi 9) emlékszik, s melyek azt is mutatják, hogy e kivételeknek leginkább a magyar birodalombeli német városok voltak színhelyei.

Toldy Ferencz más nézetben van. Ő azt állítja, hogy a mysterium-dráma nálunk épen -375- úgy virágzott, mint Angol-, Franczia-, vagy Németországon, s a népszinjáték és bohózat már a XIII-dik században kiszakadt a magyar mysterium-drámából.10) Állításait oly történeti adatokkal támogatja, melyek aligha kiállják a kritikát. Felhozza az 1271-diki budai zsinat VIII. kánonát, mely tiltja, hogy az egyháziak a mimusokat, histriokat és joculatosokat (hegedősöket) ne hallgassák; továbbá az 1460-diki szepesi zsinat XXXVIII-dik kanonát, mely inti a papokat, hogy mimusoknak, histrioknak, siposoknak krisztus alamizsnájából, mely a szegényeket illeti, ne adjanak semmit. Hivatkozik egy pesti barát-, Laskai Osváldra, a «Biga salutis» (1498.) írójára, ki panaszolja, hogy magukban a klastromokban is színi énekek zengenek (cautus theatrales perstrepunt); és Zsámboki tizenhatodik századbeli történetirónkra, ki szerint a törökök azért határozták el II. Lajos ellen a háborut, mert tapasztalták, hogy a magyarok a lakomák és theatrumok örömeibe sűlyedtek.

Vajon ama két kanon a mysterium-drámára czéloz-e, vagy részint a magyar vándor hegedősökre, kik a nép ősmondáit fentartották s a keresztyénség előtti emlékeit élesztgették, részint pedig amaz idegen bohóczokra, bűvészekre, -376- kötéltánczosokra, zenészekre, kik hol Német-, hol Olaszországból jőve, bebarangolták az országot, mint azt napjainkban is tapasztaljuk? Az úgynevezett joculatorokat, histriókat, mimusokat folyvást üldözte az egyház jóval a mysterium-dráma keletkezése előtt, sőt a mysterium-drámát is főleg azért kezdette, hogy tőlök elvonja a népet. A második arelati zsinat már az V-dik században menydörög ellenök.11) A karolingek conciliumai, capitularei 12) számos tilalmat bocsátanak ki a kóbor színészek ellen, kiknek még ekkor nincs közük a mysterium-drámával. Agobard, lyoni püspök (816–840) megbélyegzi kora histrioit és mimusait, kiket a főurak az egyházi szegények rovására táplálnak.13)

A magyar egyház követve a külföld példáját, szintén felvette kanonjai közé a histriok, mimusok és joculatorok elleni tilalmat s nem ok nélkül. A magyar és szláv hegedősök széjjel jártak az országban, nemzeti dalukat kedvelhették maguk az egyháziak is; a kóbor olasz és német bohóczok, tánczosok, zenészek, bűvészek mutatványaiban gyönyört talált a nép, sőt maguk a papok is, s talán alkalmazták is őket egy-egy liturgiai nagyobbszerű -377- mysterium előadásakor. De ebből nem következik, hogy e mimusok és histriok magyarok lettek volna, sem az, hogy mint idegenek nagyban befolytak volna a mysterium-dráma fejlődésére, legkevésbbé pedig az, hogy már a XIII-dik században a mysterium-drámából kiszakadt népszínjátékunk és bohózatunk lett volna. Hiszen a XII-dik és XIII-dik században a németeknél is, mint Reidt 14) megjegyzi, együtt de egymástól függetlenül találjuk a világi színjátékot az egyházi színjátékkal (mysterium), csak a XIV-dik században olvad egymásba a kettő, vagy jobban mondva a világi az egyháziba, hogy a XV. és XVI-dik század folyamán a farsangi bohózatokban uj életre ébredjen. Lehetetlen tehát, hogy nálunk, kik később lettünk keresztyének és fejlődésünk lassubb volt, már a XIII-dik században megtörtént volna az, mi szomszédainknál is csak a XV-dik században ment véghez.

A más két történeti adat sem nagy fontosságú. A «Cantus Aheatrales» a hegedősök énekeire, az idegen kóbor színészek zenéjére vonatkozhatik; a mi pedig a II. Lajos alatti theatrum örömeit illeti, azok udvari és főuri ünnepélyek lehettek, melyekbe a külföld példájára kóbor mimusok és zenészek allegoriai -378- és tánczos mutatványai szövettek be. Szóval okunk van hinni, hogy ez adatok a virágzó mysterium-drámából kifejlett népszínjáték mellett nem bizonyítanak. A dolgok természetéből vett okok többet nyomnak, mint oly történeti adatok, melyeknek értelme legalább is kétes. Mi azt hisszük, hogy magyar nyelvű mimusok és histriok nem voltak, mert ha lettek volna, nem csak későbbi századokban, de még ma is találkoznánk velök. Az olasz bajazzo, az angol clown, a német hanswurst és bábjátékos még ma is létezik. De hogy valaha magyar ezt a művészetet űzte volna, akár a régibb akár az újabb időben, annak semmi nyoma. Nálunk nem volt magyar népszínjáték, épen azért mysteriumunk sem fejlődhetett úgy, mint más európai népeknél. Volt liturgiai mysteriumunk, mely az isteni tisztelet részét képezte, lehet, sőt valószinű, hogy később mint a liturgia toldalékja magyar nyelvűvé változott, sőt némi fejlődésen ment át, de nem vált valódi mysterium-drámává s épen nem vett oly lendületet, hogy az újkori dráma és színészet bölcsőjéül szolgálhasson. A magyar mysterimu részint mint liturgiai rész, részint mint toldalék folyvást kedvencze volt a népnek, s midőn az egyház felhagyott vele, maga vette át. Az énekes és élénkebb parasztlegények, kik a falusi egyházakban eddig is közreműködtek, az egyházon kívül is folytatták -379- az ájtatos mulatságot egész napjainkig. Így maradtak reánk e magyar mysteriumjátékok, melyek mindinkább kimennek a divatból, s melyek közül tizenötöt ment meg gyűjteményünk az enyészettől.

Azonban mindezek csak karácsoni mysteriumok és vízkereszti játékok; a passiói és husvéti játékok teljesen hiányzanak, pedig, hogy mint a liturgia részei, ezek is előadattak egyházainkban s később a nép között is elterjedtek, alig szenved kétséget. Emlékök ma már csak egy pár közmondás – és adomában él. Szirmay, Dugonia, Erdélyi: «Molnár lettél, pedig kövesdi Krisztus vagy»; «Lisztlopó», «Kötve higyj a komának» közmondásokat azzal magyarázzák, hogy Kövesden a passiói játékok alkalmával midőn a Krisztust személyesítő molnárt sárral dobálta a nép, ez mindent szivesen tűrt, de mikor valaki lisztlopónak csúfolta, megfeledkezett szerepéről, a keresztet eldobta és utána iramodott. Szalka János 15) egy ponyván árult passiói játékról tesz említést. «Gyermekkoronban – úgymond – vett istenben boldogult anyám ilyetén vásári nyomtatványt, melyet én olvasgattam előtte, s tudom, mind rá, mind rám mély hatást gyakorolt. A mysterium a szent szüzet írja le, hogy jár egyik műhelyből a másikba, -380- s kérdezősködik, vajon nem hallottak-e valamit az ur Jézusról? Először is a kovácsműhelybe megy, s kérdi: «Mit csináltok kovácslegények? mit értettetek az ur Jézusról?» Amazok így válaszoltak: «Épen szegeket csinálunk, melyekkel fel fog feszíttetni.» Innen elmegy az ácsokhoz, kik szintén ily leverő választ adnak: «Most faragjuk a keresztet, melyre fel fog feszíttetni.» Úgy látszik azonban, hogy e nyomtatvány is végkép eltűnt, minthogy a legszorgosabb kutatás sem vezetett ekkoráig reá» stb. Kétségtelen, hogy mind a tartalom, mind a felfogás népies, de az már kétséges: vajon ama nyomtatvány valóban népmysterium volt-e? Lehetett párbeszédbe szedett Krisztus-monda is, mert magát a mondát mi is ismerjük, s még a következő részletekkel bővíthetjük ki: Mária beszélt a szíjgyártóhoz is, s kérdezte, nem tud-e valamit Krisztusról? «Épen most fonom számára az ostort!» – volt a felelet. Mária a csősztől is kérdezte Krisztust, ki szintén így válaszolt: «Most szedek tövist koronájához». Ipolyi Arnold 16) Juhász Máténak 1761-ben nyomatott «Szép és ájtatos különféle magyar versek» czímű munkáját is adatkép idézi, mint amely számos karácsoni, passiói, urnapi és ó-szövetség-történeti játékokat foglal magában. Mi -381- nem láthattuk e könyvet, de azt gyanítjuk, hogy tartalmát nem valódi népmysteriumok képezik, hanem csak tanodai drámák vagy a nép számára drámai alakban dolgozott olvasmányok. Úgy látszik, hogy a nép a passiói és husvéti játékokat nem ápolta oly szeretettel, mint a karácsoniakat és vizkeresztieket. Amazokra a tavaszi munka kevesebb időt engedett, míg ellenben emezeket a téli idő, nyugalom és a családi együttlét mintegy táplálták.

De térjünk vissza a gyűjteményünk karácsoni mysteriumai- és vizkereszti játékaihoz, melyeket a legrégibb, az úgynevezett liturgiai mysteriumok maradványainak neveztünk. E maradványok természetesen nagy változásokon mentek át az idők folyama alatt, midőn a templomból kiszorúlva, a nép védő szárnyai alá menekültek. Egyik egyszerű, másik mesterkélt, emezen népies naivságot érezhetni, amazon iskolás tudákosságot. Egyikben katholikus énekek zendűlnek meg, a másikban protestánsok, van olyan is, mely mind a kettőt vegyíti. Ide népdaltöredékek vegyűltek, amott egy múlt századi népies magyar költő soraira bukkanunk. Néhol a liturgia latin szavai is megmaradtak, másutt a megújított magyar nyelven írt versszakok csengnek fülünkbe. De a modern külső alól mindenikben a liturgiai mysterium régi alkata tűnik ki, mert e maradványok a legfőbb pontokban -382- megegyeznek a legrégibb karácsoni és vizkereszti szertartásokkal és hasonlítanak a franczia és német legrégibb liturgiai mysteriumokhoz, s épen azért tartjuk magyar liturgiai mysteriumnak, s nem a kifejlett mysterium-dráma töredékeinek, mint Toldy véli.

Karácson ünnepe a IV-dik században alapíttatott meg a nyugoti egyházban, honnan a keleti is csakhamar átvette. Weinhold a német karácsoni játékokról és énekekről irt munkájában leginkább Martene és Durandi után, gondosan és bőven összeállítja a karácsoni szertartások fejlődését illető adatokat;17) átveszünk belőlök egy párt, melyek szorosan tárgyunkhoz tartoznak. Úgy látszik, Francziaország a karácsoni szertartások bölcsője, a mennyiben itt találhatni a legrégibb nyomokat. Lássuk Rouenben hogyan ünnepelték Krisztus születését. A «Te Deum» után az oltár megett jászolt emeltek, a melyre a szent szüz képét tették. Az énekkar előtti emelvényen egy fiu állott, ki mint angyal a Krisztus születését hirdette. Az énekkar nagy ajtaján beléptek a pásztorok s a jászolhoz mentek, «Pax in terris»-t énekelve, üdvözölték a szent szüzet s imádva hódoltak a gyermeknek. Az oltár előtt misét olvasott a pap, melyet bevégezve a pásztorokhoz fordult és kérdezte: Quem vidistis -383- pastores? A pásztorok felelték: Natum vidimus. A nantesi egyházmegyében szokás volt, hogy a «Benedicite» ének után énekes fiúk pásztorbotokkal az oltár elébe állottak. A kántor kérdezte: «Pastores dicite» etc., a fiúk felelték: «Infantem vidimus». Ezután közülök egy elkezdte a «Paroulus filius» antiphonát, melyre a «Landate dominum» zsoltár következett. Hasonló szertartás divatozott Toursban és némely más helyen. A rheimsi szertartás a következő volt: a «Pervulus filius» antiphona bevégzése után a pap a főénekessel rákezdte a «Pastores dicite» antiphonát. A kar viszonozta: «Infantem vidimus», a pap «Landate dominum in sanctis»-t énekelte, a kar «Pastores dicite» és így ment tovább az énekes felelgetés egész a «Gloria patri et filio»-ig. A laoni templomban mise után a fő és alkántor fejükön fehér sipkával az énekkar jobb felőli ajtajához állottak és énekelték: «Pastores dicite!» A klerikusok, a kik az ajtó előtt állottak, felelték: «Infantem vidimus» s midőn a harangok megszólaltak, a kántor rákezdett a «Lux fulgebit»-ra, mire a második mise következett.

Vizkereszt ünnepének szertartásai szintén ily drámai elevenségűek voltak. A latin egyház felfogása szerint a három napkeleti bölcs hódolata és imádása képezte ez ünnep tárgyát s ez irányban képződött a szertartás is, mely -384- Ronenben Martene szerint a következő volt: Ének után megkezdődött a három király szertartása. A templom különböző részeiből előlép a három király koronával diszített sipkában, szolgáktól követve, kik az ajándékokat hozzák. Az első király, ki középről jő, botjával a csillagra mutat és így szól: Stella fulgore nimio rutilat; a jobbról jövő második király hozzáteszi: Quem regem regum natum demonstrat, és a harmadik, ki balról lép elő, így végzi be: Quem venturum olim profetiae signaverant. Az oltárnál mindnyájan összetalálkoznak, megcsókolják egymást s így énekelnek: Eamus ergo et inquisamus eum offerentes ei munera: aurum, thus et myrham. Erre a kántor rákezd a «Magi veniunt» responsorium s a körmenet megindul. Mihelyt ez a templomra hajójába ér, a keresztoltáron levő csillár meggyujtatik és a magusok éneklik: Ecce stella in oriente prævisa iterum præcedit nos lucida. Hæc inquam stella natum demonstrat, de quo Balaam cecinerat dicens: Orietur stella ex Jacob et exsurget homo de Izrael et confringet omnes duces alienigenarum et erit omnis terra processio ejus. Ekkor két pap dalmatikában öltözve, az oltárhoz lép és szelid hangon énekli: Qui sunt hi qui stella duce nos adeuntes inandita ferunt. A magurok így válaszolnak: Nos sumus qui cermitis reges Tharsis et Arabám et Sabæ, dona ferentes Christo -385- regi nato domino, quem stella deducente adorare venimus. A dalmatikában öltözött két pap a függönyt félre vonva így szól: Ecce puer adest quem queritis, quem properate adorara, quia ipsa est redemtio mundi. A három király térdre esik s e szavakkal üdvözlik a csecsemőt: Salve princeps sæculorum! Erre az első átveszi szolgájától az aranyat s így szól: suscipe rex aurum; a második a tömjént e szavakkal áldozza: Tolle thus, tu vere deus; a harmadik a myrrhát nyújtja, mint a halál jelképét. Ezalatt a tömeg áldozni megy s a feláldozott arany a dalmatikás papoknak adatik. A magurok térdelve imádkoznak s majd mintha álomból ébrednének, egy fehérbe öltözött gyermek, mint angyal a következő antiphonat énekli nekik: Impleta sunt omnia, quæ profetice dicta sunt. stb.

Erre a három király az oldalhajón kimegy a templomból és a balfelőli ajtón az énekkarba lép, mialatt a kántor rákezd e responsoriumra: Tria sunt munera. A mise alatt a három király vezeti az énekkart és a «Kyrie fons bonitatis», «Alleluja» és «Sandus» et «Agnus» énekeltetnek.

A limogesi vizkereszti rituale is hasonló volt a rouenihez. Mielőtt a nép áldozott volna, három karénekes selyemruhában, fejökön koronával, kezökben arany pohárral vagy más díszjellel a nagy ajtón az énekkarba lépett és -386- énekelte: «O quam dignis celebranda dies ista laudibus» kezdetű prózát. Ez ének alatt a kar közepére érkeztek, akkor egyikök fölemeli kezét s a csillagra mutat, mely egy kötélen feléjök ragyog. Egyszerre harsány hangban törnek ki: Hoc signum magni regis. Azután megindulnak a főoltár felé énekelve: E amus, inquiramus eum et offeramus ei munera aurum, thus et myrrham. Diszjelöket lerakván, áldozni mennek. Az oltár mögül egy gyermek így szólítja meg a királyokat: «Nuncium vobis fero de supernis, natus est Christus, dominator orbis, in Bethlehem Judæ, sic enim propheta dixerat ante. Elcsodálkoznak a királyok és zavarodva mennek ki az ajtón, mely a sekrestyébe vezet, mialatt az antiphonat éneklik: In Bethlehem natus est rex cœlorum.

Ily s ezekhez hasonló szertartások az egész nyugoti egyházban elterjedvén, liturgiai mysteriummá fejlődtek. S vajon mit találunk a magyar karácsoni népmysteriumokban és vizkereszti játékokban? E szertartások emlékeit. Vizkereszti játékaink csillagos lámpája nem egyéb, mint a limogesi rituale kötélen csüngő csillaga. A három király ajándékkal hódoló jelenete itt is megvan, csakhogy idő folytán még egyszerűbbé vált magánál a szertartásnál is. Karácsoni népmysteriumainkban az úgynevezett Betlehem nem egyéb, mint az oltár mögötti jászol, s nevénél fogva egyszersmind -387- a városnak is jelképe. Szüz Mária képe helyett egy gyermekbáb, a Krisztus van benne, de ez is szertartásos szokás volt, kivált a XVI-ik században, a mennyiben az oltárra egy báb tétetett, mint Krisztus jelképe, mely előtt a gyermekek karácsoni verseket énekeltek.18) A fehérbe öltözött angyal szintén ott áll, s épen úgy hirdeti a pásztoroknak Krisztus születését, mint a roueni szertartásban. A pásztorok szintúgy hozzájárulnak Krisztushoz és imádják. De a mi népmysteriumainkban a pásztorok tréfálkoznak is egymással és megajándékozzák Krisztust.

Ezt nem találhatni az idézett szertartásokban, sőt a legrégibb franczia és német liturgiai mysteriumokban sem, csak a német népmysteriumok gyűjteményeiben, melyeket Weinhold (1853.) és Lexer (1862.) adtak ki.19) Ez úgy látszik a németeknél is, nálunk is későbbi fejlődés, azonban valószinű, hogy magokban az egyházakban is divatoztak, mert az egyházi szertartások közé már jókor vegyültek világi szokások és tréfák, melyekhez, mint a karénekes ifjak kezdeményéhez, csakhamar felnőtt emberek is csatlakoztak. Krisztus megajándékozása is nálunk tejjel, vajjal, sajttal, -388- vagy kenyérrel, pólyarongygyal és báránykával, a németeknél tyukkal, tojással, vajjal, zsiradékkal, sóval, répával, úgy látszik, a három király ajándékozásának utánzása és szintén későbbi fejlődés.

Hasonló eredményre jutunk, ha népmysteriumainkat a legrégibb franczia és német karácsoni liturgiai mysteriumokkal kisértjük meg összehasonlítani, bár itt a különbségek feltünőbbek. A franczia karácsoni mysteriumok között legrégibb az, melyet az orleansi városi könyvtár XI-dik század codexéből másolt le Monmerqué s csak harmincz példányban adott ki a franczia bibliophilek számára s melyet épen azért Wright Tamás újra lenyomatott saját gyűjteményében is.20) E mysterium két részből áll, vagy jobban mondva kettő, az első: Herodes sive Magorum adoratio; a második: Interfectio puerorum. A legrégibb német liturgiai mysterium majd oly régi, mint a franczia, s abban is hasonlít hozzá, hogy szintén kettős: Herodes sive Magorum adoratio, et Ordo Rachelis. Egy előbb freisingi, jelenleg müncheni codexből adatott ki, Weinhold többször idézett munkájában újra lenyomatta s gondosan összehasonlította az orleansival. Mind a franczián, mind a németen meglátszik, hogy -389- liturgiába szőtt mysteriumok; ezt a kar szereplése is bizonyítja s egyiknek végén az éneklendő próza előtt e kifejezés: expleto officio, mely az előzményt officiumnak jelöli. Szerkezetök egyszerű, a ritualéra támaszkodnak, az eseményeket az érzés őszinte kifejezésével ábrázolják s nem árulnak el dogmai irányt, mint a kifejlett mysterium-drámák. Nyelvök latin, és egyházias. Ha karácsoni népmysteriumainkból kivesszük a pásztorok tréfáját, de meghagyjuk mindazt, mi tisztán egyházi eredetű s a szent esemény ábrázolására vonatkozik; ha a pásztorok imádását odakapcsoljuk a három király hódolatához, szóval, ha karácsoni mysteriumainkat összevegyítjük vizkereszti játékainkkal, előttünk állanak a legrégibb franczia vagy német liturgiai mysterium körvonalai. Azonban a mi népmysteriumainkban egy s más megromlott vagy egészen kiveszett, mit a franczia és német legrégibb liturgiai mysteriumokban még épen találunk. Tudniillik itt Heródes nagy szerepet játszik: megtudja a magusoktól, hogy királyok királya született Betlehemben s fegyvereseket küld a csecsemők legyilkolására; az angyal inti Józsefet és Máriát, hogy gyermekökkel Egyptomba meneküljenek; a menekülő család szerencséjével éles ellentétben hangzik föl Ráchel siralma, melylyel bevégződik a mysterium. A mi népmysteriumainkban szintén -390- előfordul Heródes, még pedig elég hősies módon, egy huszár alakjában, de egészen elvesztve bibliai jellemét. A bősz király igen szelid emberré változott s vagy csak a betlehemesek prológjának elmondója (28. sz.), vagy a pásztorok közé őgyeledik mint katona minden ok és következmény nélkül (5. és 13. sz.), vagy mint király bölcselkedik bizalmas huszárjával s a keményszívű házigazdát játsza, ki Máriának és Józsefnek nem akar szállást adni (15. sz.). József s Mária gyűjteményünk csak két mysteriumában fordulnak elő, de itt is igen csekély szereppel. Szóval, úgy látszik, hogy a pásztorok jelenetének kiképzése mintegy háttérbe szorította vagy egészen kitolta mindazt, mi Herodes- és Józsefre vonatkozott. Egyébiránt nem csoda, hogy a pásztorok jelenetét annyira kedvelte és kiképezte a nép: legközelebb volt felfogásához életéhez, s míg egyfelől önmagát látta benne megdicsőítve, addig másfelől legalkalmasabbnak találta arra, hogy ide szőjje be tréfáit és élczeit.

Úgy hisszük, hogy a fejtegetések és hasonlítások mindenesetre némi figyelmet s legrosszabb esetben némi czáfolatot érdemelnek. Nem ok nélkül állítjuk, hogy gyűjteményünk mysteriuma és vizkereszti játéka nem egyebek, mint liturgiai mysteriumok maradványai, melyek a falusi egyházakból a nép közé menekülve, részint megbővültek, részint megcsonkúltak. -391- Mellettünk szól az egyházi rituale s a legrégibb liturgiai mysteriumok tanúsága. De nemcsak a múlt, a jelen is támogatni látszik állításunkat. Ha megvizsgáljuk a német népmysteriumokat, melyek szintén nem rég gyűjtettek össze, első tekintetre két csoportot különböztethetünk meg. Egyik a bonyolúltabb szerkezetű, cyclusos tartalmú, kidolgozottabb s nagyobb terjedelmű népmysteriumok csoportozata, melyek igen hasonlítnak a középkor fejlettebb mysterium-drámáihoz, s úgy látszik e korból maradtak meg a nép közt, s itt-ott még ma is előadatnak. De vannak e gyűjteményekben s élnek a német nép ajkán sokkal nagyobb számmal oly népmysteriumok is, melyek hasonlítanak a mieinkhez, melyek szintén csak falusi egyházak liturgiai mysteriumainak maradványai, mert úgy látszik Németországon is csak a városokban s némely nagyobb helyeken élhette át a mysterium a fejlődés minden fokát s a legtöbb falusi egyházban liturgiai mysteriumnak maradt s így szállott át a népre. Hasonló jelenséget tapasztalunk, bár csekélyebb arányban a magyarországi németeknél is, kiknél szintén találhatni nagyobbszerű karácsoni mysteriumot, melyet a középkori virágzó mysterium-dráma maradványainak tarthatni. Ilyen a főrévi (Oberufer) karácsoni mysterium, melyet a XVII-dik századbeli német telep lakosai -392- ma is játszanak, s melyet Schröer ki is adott némely más magyarországi német karácsoni és vizkereszti mysterium kiséretében. Ez egyen kivül a többi hasonlít a mieinkhez, azaz liturgiai mysteriumok maradványai.21)

Oda térünk vissza, a honnan kiindúltunk. Csak liturgiai mysteriumok maradványait mutathatjuk fel, de még eddig se középkori magyar mysterium-dráma, s e nagyobbszerű népmysterium nyomaira nem akadhattunk. Fogunk-e ezután? oly kérdés, melyre gondos kutatás és gyűjtés adhatna legjobb feleletet. Egyházi és világi levél- és könyvtáraink e tekintetben talán még nem voltak átkutatva, a nép ajkáról való gyűjtés pedig csak most kezdődött meg. Azonban kivált a gyűjtéssel sietni kellene. A jobb karba helyezett népiskolák, a terjedő míveltség mindinkább betemeti a népköltészet maradványait. A nép új kincseket nyerve a régieket veszíti el, melyek a nyelvész, régiségbúvár és æsthetikus előtt becsesebbek amazoknál. Adja isten, hogy a kutatás és gyűjtés gazdag eredményre vezessen, oly eredményre, mely megczáfolja nézeteinket is, Toldynak adjon igazat. -393-

SZIGLIGETI ÉS UJABB SZÍNMŰVEI.

A Nemzeti Szinház, sőt általában a magyar szinházak műsora husz – huszonöt év óta sokat változott. Hugó, Dumas Scribe helyett. Feuillet és Sardou jöttek divatba; Shakespeare és Molière gyakoribb vendégeink, mint régen; egy pár rég elfeledett spanyol színmű ujabb diadalait ünnepli; Kisfaludy Károly és Vörösmarty majdnem feledségbe sűlyedtek; Czakó nem tetszik többé; Nagy Ignácz, Obernyik, Degré, Dobsa színműveit ujabbak váltották föl, de aligha tartósabb szerencsével. Csak Szigligeti nem szenvedett csorbát. Termékenységével, sikereivel folyvást uralkodik a magyar színpadon s műveit most is annyiszor vagy még többször játszszák, mint ezelőtt huszonöt évvel. Leszorúlt műveit újakkal pótolta, bukásait sikereivel feledtette. Innen-onnan negyven éve, hogy a drámaírói pályára lépett. Csakhamar a közönség kedvenczévé vált s háttérbe szorította legnépszerűbb elődét, Kisfaludy Károlyt. Azóta -396- folyvást megtartotta a helyét. Az utána föllépő drámaírók napjainkig mintegy ostromolni látszottak őt, de nem tudták legyőzni. Szigligeti túlélte mindnyájokat s most hatvanadik évében is bátran elfogadja a versenyt a színpad és akadémia küzdő homokján egyaránt.

Valóban Szigligeti pályája nem egy tekintetben sajátságos és figyelemre méltó. Költészetének fény- és árnyoldalai sokkal szorosb kapcsolatban vannak élete körülményeivel s azzal az állással, a melyet a színháznál elfoglal, mint a kor irodalmi és politikai viszonyaival. Mint színész írta első drámáját 1834-ben s mint a nemzeti színház titkára, rendezője, dramaturgja szakadatlanul drámaírással foglalkozott. A lyrai és az elbeszélő költészet terén alig tett kisérletet; nem volt szerkesztő, se hírlapíró. Kizáróan a drámai költészetnek szentelte életét s a mit azon kivűl írt néhány színészettörténelmi rajzot, dramaturgiai értekezést, szintén e körbe vonhatni. E körülmény egyik főoka termékenységének. Aki költészetnek csak egy nemére szorítkozik, sokkal biztosabban megleli az illető forma szerinti uralmat s könnyebben kap új kedvet újabb tárgyhoz, bár ki van téve annak, hogy gyakran ismételje magát s formai készségénél fogva könnyü dolgozásra ragadtassék. Szigligeti se kerülte ki ez örvényt. De neki a drámaírás egyszersmind életmód volt. Részint ez, részint az eredeti -397- műsor szegénysége szakadatlan és gyors munkásságra ösztönözték. Ritkán érlelhette meg gondolatja és telhetett el tárgyával: egy szóval gyors és könnyü dolgozáshoz szokott s művei benső értéke nem volt arányban termékenységével. Azonban ne higyje senki, mintha Szigligetiben hiányzott volna a valódi költői becsvágy. Ha eleget tett a napi szükség kényszerűségének, örömest elmélyedt s kereste a tisztáb lelkesűlés óráit, kivált akadémiai pályázatra készűlt. De az írók nem írhatnak máskép mint a hogy körülményeiknél és hajlamaiknál fogva szoktatták magokat. Aztán valamely költői műnek sikere ritkán függ az akarattól és készűltségtől; okai bár esetlegeseknek látszanak, bensőbb természetűek, mintsem könnyen kideríthetők volnának. Midőn Szigligeti bizonyos önbizalommal és követeléssel fogott Bajusz czímű vígjátékához, aligha sejtette, hogy sokkal csekélyebb becsű művet ír a Liliomfi czíműnél, a melyet amugy könnyedén mintegy csak odavetett.

Az is jellemző a Szigligeti fejlődésére nézve, hogy őt nem az irodalom adta a színpadnak mint elődeit, hanem a színpad az irodalomnak. A színpad volt dajkája s a színészek pártfogói. Nem tartozott az irodalmi pártok egyikéhez se, a politikában pedig, épen nem vett részt. Az irodalmi és politikai lapok se rokon-, se ellenszenvvel nem viseltettek iránta, de folyvást -398- bírálták minden tekintet nélkül. Egyetlen egy magyar költőt se bíráltak meg annyiszor, mint őt. Ha a hasonló termékenységű Jósika és Jókai annyi bírálatnak lettek volna kitéve, a magyar közönség kevésbbé hinne regényírói nagyságukban. Ide járúlt még az is, hogy a fiatalabb drámaírók, Szigligeti versenytársai, koronként egész hadjáratot indítottak ellene. Majd minden lapnak meg volt a maga drámaíró barátja, a kit borura-derűre emelni igyekezett; néha magok a drámaírók váltak színikritikusokká és feltünő szenvedélyességgel bírálták szerencsésebb versenytársukat. Szigligeti sohase volt egykedvű a kritika nyilatkozatai iránt, de ahhoz képest majd mindig elég nyugodtan tűrte ugy az igazságos, mint az igazságtalan bírálatokat. Tulajdonkép nem igen hitt az elméletben s egész ujabb időkig nem is foglalkozott ilyesmivel. Annál többet adott tapasztalataira, annál nagyobb buzgalommal tanúlta a színpadot, a szinészeket és közönséget. Minden nap tapasztalta, mint színész, rendező és drámaíró, hogy nem a szép nyelv, lyrai ömledezés, mélyreható reflexiók, elmés párbeszédek hatnak leginkább a közönségre, hanem a cselekvény. Tapasztalta, hogy az expositió világos, a bonyodalom fokozatosan emelkedik és gyors kifejlést ér, a hatás nem igen szokott elmaradni. Tapasztalta, hogy a színészek a legjobb drámát is tönkre tehetik, ha a szerepek nem -399- természetök- és tehetségökhöz valók, ellenkező esetben a gyengébbek is sikert vívnak ki, s a mely szerepet megkedvelnek, azt javítni is tudják s általában sok gyakorlati jó tanácscsal szolgálnak. Tapasztalta, hogy a közönségnek meg vannak a maga divatos eszméi, előítéletei, rokon- és ellenszenvei, melyeket nem lehet figyelem nélkűl hagyni s gyakran némely külsőség sem téveszti el hatását.

Szóval Szigligeti folyvást oly tapasztalatokkal gazdagodott, melyeket elődei részint elhanyagoltak, részint alkalom hiánya miatt meg nem szerezhettek. Mindez elhatározó befolyással volt pályájára. Egész erejét a cselekvényre, a bonyodalomra fordította, főleg a színészeknek írt szerepet, s nem egy eszményi, hanem a nemzeti színház közönségét tartotta szeme előtt, természetesen a tapsra leghajlandóbb részt. Fejlődését ez irányban nagyon elősegítette először is nem mindennapi leleményessége, mely ha koronként kimerűlni látszott is, ujabb erővel buzgott fel; továbbá a bonyodalmas és gyors menetű franczia drámák hatása, melyek épen föllépése idejében kezdették leszorítani színpadunkról a nehézkes német drámákat és végre a siker, melyet bajos lett volna tőle elvitatni. Már első műveiben a cselekvény föltünően erősb oldala, mint a szenvedély és jellem rajza. Nem volt szenvedélyes lélek, világ- és emberismerete szűk körre szorítkozott, -400- s nem igen igyekezett mélyebben fölfogni a múltat és jelent: a történelmet és társadalmat. Ritkán írt belső szükségből, áthatva tárgyától, a mi fölemeli a lelket és kifejti rejtett erejét. A történelem és élet eseményei hamar föllobbantották képzelődését, leleményessége könnyen szőtt belőlük érdekesnél érdekesebb bonyodalmakat, de a drámai összeütközéseket ritkán tudta egyszersmind tragikaiakká emelni és hőseinek megadni a fenséget. A komikumban már szerencsésebb volt, de inkább az alsóbb, mint a fensőbb komikum terén. Azonban a jellemrajz biztossága és elevensége se itt se ott nem tartott lépést a bonyodalom leleményességével s a sikert majd mindig ez utóbbinak köszönhette.

Mint nem egy költő, ő is saját szükségei szempontjából alkotta meg dramaturgiai elméletét. Szemben a költői hatás elvével, a melylyel védeni szokták akkortájt a szépen írt, de gyönge alkotású drámákat, nem a drámai hatást vitatta, mint egyedül jogost, hanem a színpadit, a mely legalább is kétes becsű, sőt a mint a gyakorlat értelmezte, veszélyes is. Ezt hirdette beköszöntő értekezésében a Kisfaludy-társaság szószékén, ezt később hírlapi polemiáiban is. Harmincz év óta ez elv védelmével és ostromával foglalkozik dramaturgiánk. A legtöbb drámaíró a színpadi hatás elvét pártolta, -401- sőt a kritikusok egy része is ide szegődött. Majdnem hitté kezdett válni, kivált a színházaknál, hogy minden oly mű jó, a mely a színpadon egy párszor tetszést arat és mind az rossz, a mely nem részesűl ily szerencsében, mintha a tetszés és nem tetszésnek nem lehetnének esetleges okai, a melyeknek kevés közük a drámai művészettel; mintha a színpadon nem hathatna sok olyas, a mi nem valóban drámai, ennek csak külsősége, álorczája vagy épen színpadi csíny; mintha a közönség zajosabb és kevésbbé mívelt részének változékony hangulata döntő ítélet lehetne a művészet legfontosabb kérdéseiben; mintha a drámairodalom történelmében nem volna elég példa arra, hogy hidegen fogadott művek később nagy tetszést vívtak ki s az eleinte zajosan megtapsoltak csakhamar minden hatásukat elvesztették. Egyébiránt abban, a mit Szigligeti a színpadi hatás elvénél fogva hírdetett, sok jó tanács is volt a dráma technikájára nézve. De hibás volt kiinduló pontja, a mennyiben a tragikai és komikai alapot egészen mellőzte, a cselekvény és jellemrajz szoros kapcsolatát kevésbé vette s mintegy a közönség és színpad tanulmányát látszott ajánlani az élet és történelem helyett.

Nincs ok kicsinyleni vagy épen hibáztatni a cselekvényre fordított gondot, mert épen az egységes, gyors és erős összeütközések között -402- fejlődő cselekvény a drámai költészet főjellemvonása s ez értelemben mondja Aristoteles, hogy cselekvény nélkül nincsen tragédia. De hathat-e reánk mélyebben bármily bonyodalmas cselekvény, ha nem a szenvedély és jellem rajzából szívja éltető nedvét? Ringathat-e bennünket illusioba a fordulatok és helyzetek bármily változatossága, ha úntalan érezzük, hogy mind ebben kevés a lélektani s még kevesebb a költői igazság? S emberek helyett bármily ügyesen mozgatott bábok kielégíthetik-e az emberi szívet, mely örömei és fájdalmai, erényei és gyarlóságai, szenvedélyei és tévedései rajzát keresi a költészetben? Régi vita tárgya és sok egyoldalusággal vitatták a mi irodalmunkban is, hogy melyik főbb a drámai költészetben: a jellemrajz vagy cselekvény? Úgy hisszük, egyik félnek sincs igaza. Mennél nyomósabb okok hozatnak fel, akár a jellemrajz, akár a cselekvény védelmére, annál inkább meggyőződünk annak igazságáról, hogy a cselekvény és jellemrajz egymásra hatása és összhangja alkotja a valódi drámát: a jellemrajz e hatás alatt válik drámaivá, a cselekvénynek e hatás adja meg benső szervezetét és ez összhang alsóbb vagy felsőbb fokától függ valamely drámai mű csekélyebb vagy nagyobb értéke. A színpad tanúlmányát se lehet hibáztatni. A dráma földje a színpad, s az nem épen véletlen szüleménye, hogy az új kor legnagyobb -403- drámaköltői, Shakespeare és Molière színészek voltak. A ki tanúlta a színpad természetét s különböző osztályokból egy nagy tömegbe gyűlt hallgatóság hajlamait, az tulajdonkép a drámai forma titkait tanúlta. A valódi dráma színpadon és olvasva egyaránt hat s épen úgy megragadja a nagy tömeget, mint kielégíti, a mélyebben gondolkozót, ha nem is mindig ugyanazon okból. Bizonyára, ha a drámaíró minél több dráma közvetlen hatását vizsgálja, saját művészete hatásának annál több eszközét ismeri. De mindez nagy részt csak a forma tanulmánya. A tartalmat nem a színpad, hanem az élet tanulmánya nyújtja. S ha a költő mellőzve e tanulmányt, főleg a színpadtól vesz tárgyat és lelkesülést, csak a színpadot fogja rajzolni a színpadnak s nem a színpadnak az életet. A színpad és élet tanulmányának összeolvadása épen oly befolyással van a dráma valódi sikerére, mint a cselekvény és jellemrajz összhangja. Tulajdonképen egymást szülik és táplálják, de meghasonolva szintén egymást emésztik.

Szigligeti színműveiben többé-kevésbbé megtaláljuk e meghasonlást, s hol összhang van is, az nem fensőbb fokú. Érezzük, hogy a költő inkább a mi kedvünkért ír, mint a maga jókedvéből s nem annyira valamely eszme, tény vagy szenvedély által felköltött lelkesülés ragadja, mint a lelemény ösztöne, a bonyodalom -404- ingere. Érti a szövevény logikai folyamatosságát, az érdek fokozását, de nem követi nyomról-nyomra a szenvedély fejlődését, nem leplezi föl a szív mélyebb örvényeit, a jellem legbensőbb mivoltát. Ritkán ír saját éleményeiből vagy az élet és történelem közvetetlen hatásai alatt, önkénytelen a színpad emlékei lepik meg képzelődését s a szereplő színészek állanak előtte mint szobrász előtt az élő minták. Pályája kezdetétől mostanig megismerhetni darabjain, hogy kikre gondolt mint játszókra. Valóban jellemrajzai akarva nem akarva a színészekhez vannak mérve. Legerősb a genrealakokban; midőn magasb, eszményibb körbe emelkedik, gyöngülni kezd, épen mint színészeink. Nem küzd nagy feladatokkal új eszmékkel, de nem esik az ál-lángeszűség hóbortjaiba se; nem lobog lelkében az erkölcsi és társadalmi érdekek erős cultusa, a mely mélyen érzi s másba is át tudja lehelni az emberi dolgokban nyilatkozó nemesis szent félelmét, de majd mindig megőriz bizonyos erkölcsi érzéket, jó tapintatot, józan itéletet, melyek óvják az élet sívár vagy épen léha felfogásától. E tulajdonok Szigligeti jobb műveinek mindig sikert biztosítanak, de ha az ujság ingere enyészni kezd, lassanként mind kevesebb érdeket találunk bennök, kivált tragédiában. Ismervén a cselekvény fordulatait, majdnem ismerjük az egészet. A szenvedély rajza erőtlenebb, mintsem -405- felindulhatnánk rajta, a jellemekben kevés olyas nyilatkozik, a mi tartósabban, foglalkoztatná az elmét, a párbeszédek tartalmilag, sőt gyakran alakilag sem eléggé vonzók, a nyelvnek nincs olyan bűbája, a mely lekösse a figyelmet, aztán a színészek se a régiek, a kiknek oly jól illett ez vagy ama szerep. A régi hatás elpárolgott; a bűvész fogásait nagyon is észrevettük. Ez okból Szigligeti műveinek sokat árt az idő; régebbiek mind inkább vesztik hatásukat s újakkal kell fentartani uralmát. De bár hogyan ítéljünk Szigligeti művei æsthetikai értékéről, egy nagy érdemét senki sem hozhatja kétségbe s ezt még inkább el fogja ismerni az irodalom történetírója, mint a mi korunk. Összes munkássága mindig nevezetes mozzanata marad a magyar színészet és dráma fejlődésének. Negyven év óta főtámasza a fővárosi és vidéki színházaknak, az eredeti műsor nagy részt műveiből telik ki, s nagyobb közönséget vonzott a színházba mint elődei. Több-kevesebb sikerrel művelte a drámai költészet minden faját, sőt nemzeti irányban új válfajnak tört utat, ha tévedések árán is, kivívta a nálunk addig elhanyagolt cselekvény jogait s fensőbb fokra emelte a magyar dráma technikáját.

Először is tragédiákkal lépett föl s egy jó darabig leginkább történelmi tragédiákat írt, Követte Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt, a -406- kik egész epikai lelkesedéssel fordultak a múlthoz. Nyelvet is tőlük tanúlt, előbb prózát, majd verset. De már fölléptekor nyilatkoztak lényegesen különböző sajátságai. Nyelve és verselése messze maradt elődeitől, kivált Vörösmartytól, s e tekintetben, ha évek folytán erősödött is Szigligeti, máig sem elég erős. Szabatosan és folyékonyan ír, nem kellem nélkül, de kevés bájjal és erővel. Drámaibb Kisfaludy és Vörösmartynál; kerüli a lyrai áradozást, de gyakran, kivált ha prózában ír, csak a legszükségesebbek száraz elmondására szorítkozik.

Átalában ritkán emelkedik a szenvedély magaslatára, ily nemű törekvésén majd mindig erőltetés érzik; hasonlatai nem meglepők, találóak s a legtöbbször bizonyos bágyadtság jéllemzi pathoszát. Mindez lyrai ere csekély voltát bizonyítja. Igaz, hogy az erős lyrai alanyiság árt a drámaírónak, de bizonyos lyrai erő és hév nélkül meg nem születhetik a drámai páthosz, a mely legtöbbször nem egyébb, mint a jellemek és helyzetek szerint a legfensőbb fokra emelt ódák és dithyrambok töredéke. Igazolják ez állítást, hogy csak a legnagyobb példákra hivatkozzunk, épen úgy Sophocles és Shakespeare, mint Corneille, Racine és Schiller, sőt nálunk is Katona. Szigligeti magán- és párbeszédeiben sehol se hallatszik a szenvedélyes elragadtatás, küzdelem -407- és kétségbeesés oly kifejezése, mely megragadja lelkünket és emlékünkben maradjon. Egyetlen verssora se került a közönség ajkára, hogy idézetté váljék. Nincsenek nyelvtani rögeszméi, stylbeli különösségei, de keveset ad a drámai styl fensőbb művészetére is. Nem tud kevésben sokat mondani s nem látszik kedvelni a szenvedély inversios, szaggatott nyelvét s egyenetlen változatosságát. Színészeink jó színpadi nyelvnek tartják Szigligeti nyelvét, mert könnyen lehet megtanúlni és elmondani. De vajon megelégedjünk-e ezzel s az ugynevezett jó színpadi nyelv maradjon-e a magyar drámai nyelv példánya?

Sokkal lényegesb és méltánylandóbb az a különbség, a mely Szigligeti első tragédiáit cselekvény tekintetében jellemzi. Itt elődei maradnak messze tőle, kiket a történelmi tragédia terén Shakespeare példája épen úgy félre vezetett, mint a német költők nagy részét. Kétségkivűl Shakespeare a történelmi dráma terén is örök becsű műveket hagyott hátra. Coriolan és Julius Caesar a történelmi tragédia felűl nem múlt példányai az összes drámai költészetben. De ha római tárgyú tragédiáitól az angol történelem írt drámáihoz fordulunk, egyet-kettőt kivéve, csak történelmi rajzok állanak előttünk, melyekben erőteljes korrajz, bámulatos egyénités s részben gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de egészben -408- véve se drámák, se tragédiák. Hajlanak az eposz felé s cyclusos bevégzettségökben drámai formában írt epopeiának tünnek föl, melyekben az egyes drámák mind megannyi rhapsodiák. Maga Shakespeare Chronikled histories néven nevezi e drámáit, melyek kedvencz darabjai voltak korának, midőn minden műnem és faj mint egy a drámába olvadt. Mily különbség a római tárgyú tragediái s az angol történelemből vett drámáinak legtöbbje között! Amazokban a cselekvény kerek, egész, egységes: emezekben alig találhatni meg az alapeszme egységét is s csak a személy egysége tartja össze a cselekvény szálait. Amott egymásból foly a cselekvény a fő hős fejlődő szenvedélyével, a legszorosb kapcsolatban, a hatás és visszahatás drámai fokozatain: emitt nagy részt egymás után vagy mellett füződnek az események s kapcsolatuk a dráma hősével meglehetős külsőleges, vagy laza. Szóval amazok valóban történelmi drámák, mig ezek csak dramatizált életrajzok vagy krónikák. A németek között előbb Goethe Götz von Berlichingen-ével, majd a romanticusok indúltak e nyomon s a német kritika igazolásukra a történelmi dráma oly elméletét állította fel, mely lényeges pontokban tér el drámáétól. E hatást a magyar irodalom is érezte. Vörösmarty történelmi drámáin, sőt Kisfaludy Károly Csák Máté töredékén is észre vehetni a német romanticusok -409- szellemét, kik szerint a történelmi dráma ikertestvére az epopeinak.

Szigligeti nem követte ez irányt, sőt mintegy tiltakozott ellene. Első trágédiái Dienes, Gyászvitézek, Vazul, Aba épen drámai cselekvényök által vonták magokra a figyelmet s főérdemök csak is ebben áll. Vörösmarty a másik irány képviselője, a ki azt, legalább elméletben, elhagyni készült, méltán üdvözölte e műveket, mint olyanokat, melyekben a cselekvény ügyesen bonyolított, az elrendezés jó, tisztán drámai gazdaságos: s méltán rótta meg a jellemek ürességét, az érzelmek és indulatok erőtlen rajzát.22) Szigligeti tragédiáinak e két sajátsága végig vonul egész pályáján. A cselekvény bonyolításában még több ügyességre tett szert, jellemrajzai tartalmasabbakká váltak, de egy valóban nagyobbszerű tragédiával annyi küzdelem díjában se ajándékozhatta meg nemzetét. Pályája második és harmadik évtizedében inkább a népszínművekhez és vígjátékokhoz fordult nagy előszeretettel, de folyvást írt tragédiákat is. Ezek nagy részt leszorúltak a színpadról és feledségbe sűlyedtek, de a melyek fenmaradtak is, mint Gritti, Béldi Pál, a Fény árnyai, nem nagy becsüek. Hiányzik bennök a tragikai fenség; vagy a -410- cselekvényben vagy a hősben nincs meg a nagyság, hogy egymást emelni birják. Grittiben egy pár jó jelenetet találunk, de a hősben nagy gonoszban, nincs se nagy ész, se hősiség. A híres olasz oly ügyetlen, hogy a jámbor Czibakot se tudja elszédíteni s alig tesz többet, mint hogy orgyilkosokat bérel ellene. Béldinek mind tévedésében, mind erényében van valami gyámoltalanság. A Fény árnyai-ban a főszemély, Charlotte, átalakulása nem eléggé drámai, jellemének alkatrészei nem olvadnak össze egy határozott szenvedélylyé, a mi aztán a katasztrófát inkább csak színpadi hatásúvá teszi, mint egyszersmind valóban tragikaivá.

Szigligeti ujabb tragédiái közül (1868–1873) csak három kerűlt színre és jelent meg nyomtatásban. A Trónkereső, Török János, Struensee.23) Az első nemcsak társai, hanem általában Szigligeti összes tragédiái között is legjobb, évtizedek óta a legsikerűltebb tragédia irodalmunkban. A közönség a gyönge előadás mellett is tetszéssel fogadta, azonban a hírlapok épen azt támadták meg benne, a mi legjobb, a tragikai alapot. Elmondották, hogy a -411- főszemély nem a tragikai hős, akit a szabad akarat sodor örvénybe, hanem csak báb, akivel az események játszanak s bukásában nem az erkölcsi világrend kényszerűsége nyilatkozik, hanem a sors szeszélye. Sulyos vád de mivel nem igaz, nem nyom többet ama dicséreteknél, melyekkel hírlapjaink némely új drámát oly méltatlanul elhalmoznak. Mind maga a kérdés, mind pedig a tragédia megérdemelnek egy kis bővebb fejtegetést.

A mű hőse Borics, a ki nem tudja, hogy törvénytelen szülött, mert kolostorba vonult anyja folyvást rejti előtte születése titkát. Nem örökölhette a magyar trónt, de mint Halics fejedelme boldogan él. Szeretett férj és uralkodó. Midőn egyszer anyjánál van látogatóban, megjelennek előtte Magyarországból az elégedetlenek követei s felszólítják, hogy mentse meg az országot a zsarnokságtól s foglalja el a trónt, mely jog szerint őt illeti. Borics nemes szíve föllángol e felhívásra; nem csak trónját foglalhatja vissza, hanem nemzetének is szabadítója lehet. Anyja Predzlava, a ki tudja, hogy fia nem törvényes szülött, tartóztatná, de nem meri bevallani bűnét. Borics lengyel segítséggel betör Magyarországba. Csalódásai egymást érik. A helyett, hogy az ország fölkelne, csak némely érdekeiben sértett főurak és kóbor vitézek gyűlnek táborában. A két tábor szemben áll egymással. -412- Magyarország királya részéről megjelen a nádor, felmutatja a Borics törvénytelen születéséről szóló ítélet okiratát, melyet még azok a főúrak is aláírtak volt, a kik őt most behívták. Borics nem hisz az okiratnak, mert hiszen anyja megvallotta volna neki, hogy nem törvényes szülött. Most már nemcsak jogáért, hanem anyja becsületéért is vívni akar, és elveszti a csatát. Anyja ezalatt lelkiismeret furdalásainak martaléka s érzi végelgyengülését. Egy papnak meggyónja bűnét s Borics nejének, Juditnak, fia számára egy lepecsételt iratot ad át, a melyben neki is bevallja törvénytelen szülöttségét s egyszersmind megesketi Juditot, hogy iratát bontatlan szolgáltatja fia kezébe. Judit sejti a titkos irat tartalmát; fél férje, maga és gyermekei meggyaláztatásától s hajlandó eltitkolni férje előtt a végzetes iratot. A csatát vesztett Borics haza érkezik, keresi anyját, hogy születése titkát megtudja. De épen akkor kondúl meg a halálharang: anyja meghalt. Judit látva férje kétségbeesését, hogy új életet, hitet öntsön bele, eltitkolja előtte az iratot, elhiteti vele, hogy anyja rá bízta búcsuját, végakaratát; minden rágalom, a mit beszélnek, anyja végszava szerint ő törvényes szülött.

Boricsot nemes szíve s jogának hite sodorta a küzdelembe, majd anyja becsülete is belevegyült a játékba; most, mert legyőzetett, -413- győzni, mert megalázott uralkodni, mert sértett, boszúlni akar. Mindinkább sűlyed, de mind erélyesebbé válik és kész mindent koczkáztatni. Mint keresztes vitéz ismét Magyarországba jő és összeesküvést szervez, Bodomér, Kúnország száműzött fejedelme és leánya, Rózsa, hű társai vállalataiban. A harczos kún leány szereti őt s már az első vesztett csatában megmentette életét, a mi Judit szívébe a féltékenység fulánkját ütötte. Borics nem veszi észre se Rózsa szerelmét, se neje leplezett féltékenységét; csak trónkereső tervei foglalják el. Azonban neje mindenütt nyomában, s midőn a kún leány másodszor is megmenti Boricsnak veszélyben forgó életét, a két nő összeszólalkozik; Judit megerősödik gyanújában s férjét bár alaptalanul, hütelennek hiszi. A másodszor is megszabadult Borics Kúnországba menekül, hol Bodomér visszanyerte ősei trónját és szövetséggel kínálja Boricsot egy Magyarország elleni hadjáratra. Borics elfogadja a szövetséget; kigúnyolt joga, földig aláztatása, boszúja újabb küzdelemre sarkalják s már a tábor indúlandó, midőn föllép féltékeny neje s boszúból átadván anyja iratát, születése titkát fölfedi előtte. Borics lesújtva áll anyja becsülete, családi boldogsága romjain; képzelt jogaiért elkövetett tettei miatt lelkifurdalások kinozzák. Fölébrednek nemes érzelmei; többé nem vezet sereget -414- Magyarország ellen. Kihívóan lép a kún tábor elébe, fölbontja a csak előbb megkötött szövetséget; fölingerli maga ellen a lázadó népet a mely aztán leszúrja.

E vázlatból is könnyen kivehetni a hasonlóságot Szigligeti tragédiája és Schiller Demetrius czímű tragédia-terve és töredéke között. Mindketten a viszonyok démoni hatását akarják rajzolni, egy nemes jellem küzdelmére és megrontására. Demetrius se törvényes szülött, de jó hiszemben küzd trónjáért s midőn megtudja, hogy hite tévedésen alapszik, nem lép vissza; tévedése új bűnökre s a bukás örvényébe sodorja. A főkülönbség köztük az, hogy Demetrius a tragédia közepén tudja meg törvénytelen születését, Borics a végén; amaz új bűnre ragadtatik, ennek nemes érzelmei ébrednek föl; amazt a titok fölleplezése rontja meg erkölcsileg, ezt a föl nem leplezés és tetteinek visszahatása. De épen e főkülönbség a baj, mondák hírlapjaink, ez emeli tragikai hőssé Demetriust és sülyeszti ártatlan szenvedővé Boricsot. Demetriusnak módjában lett volna visszalépni, midőn megtudta, hogy nincs joga a koronához, de nem lépett vissza követte szenvedélyét, s így szabad akarata határozott jövőjéről. Borics egész a tragédia végéig jó hiszemben küzd, csalódásban él s így tettei nem eshetnek erkölcsi beszámítás alá. De szemben ez ellenvetésekkel nem méltán kérdhetni-e: -415- Vajon Boricsnak, mint Halics fejedelmének, nem volt-e módjában tovább is nyugodtan és boldogan élni? Anyja kolostorba vonulása, mély bánatja, marasztása nem kelthetett-e benne gyanút? Borics bizalmas, hivő és könnyen lelkesülő természet, a ki nem tud megnyugodni sorsában. Nemcsak trónjáért küzd, hanem Magyarország szabadítója is akar lenni. Vakon hisz az elégületlen magyar főuraknak. Ime hogyan ragadja a szenvedély, mennyi ballépést követ el, melyek még akkor is bukáshoz vezethetik, ha csakugyan törvényes szülött. Csalódásai és megvetése gyülöletet és boszút keltenek szívében, egész odáig sülyed, hogy hazája ellen idegenekkel szövetkezik s azt nekik zsákmányul igéri. Szenvedélyét, hol akaratlanul, hol akarva mennyire táplálják anyja és neje, e két nő kimélete és ragaszkodása. Igaz ugyan, hogy Borics pályájára nagy befolyással vannak a már meglevő viszonyok, anyja végzetes bűne, de nem csak e viszonyok démoni hatása ragadja őt, hanem szenvedélye is, mely nélkül egészen más fejlődés állhatna elő. Hamlet is oly viszonyok között lép föl, melyeknek nem maga az oka, hanem anyja bűne, de hogy azok fejlődjenek tovább, nagyrészt tőle függ. Othello is csalódásban él, őt is altatja Jago gonosz indulatból, mint Boricsot anyja és neje szeretetből, de vajon azért ártatlan szenvedővé sűlyedt-e? -416- Mind az életben, mind a tragédiában két elem játszik főszerepet: a viszonyok és szenvedély végzetessége; néha amazok szülik emezt, néha emez amazokat, néha pedig a legszorosabban összeolvadnak. Mindez nem zárja ki a szabad akaratot, mely tulajdonkép nem egyébb, mint a viszonyokból fejlődő és a viszonyokra ható szenvedély. És épen abban áll a tragikai hatás félelmletes és rejtélyes volta, hogy a nemesis fejlődése egyenetlen és aránytalan. A bűntetés ritkán áll arányban a bűnnel, tévedéseink, sőt erényeink is, ha nem voltunk elég okosak, nagyobb vészt hozhatnak reánk, mint bűneink. A fődolog, hogy küzdő és erős szenvedély fejlődjék ki, mert ez az emberi szabad akarat, és szoros kapcsolatban legyen a katasztróffal, a melyet fölidézett.

Valóban mi nem hibáztatjuk, sőt védjük és dicsérjük e mű tragikai alapját. A Trónkereső Szigligeti legnagyobbszerű tragikai conceptiója. Cselekvénye is sikerűltebb, mint a minőt régibb műveiben találunk.

Van ugyan benne némi mesterkedés, de általában az egymásra ható szenvedélyek szövik és lélektani indokok tartják össze bonyodalmát. A személyekben sok a részvétre gerjesztő, nemes szívek tévedéseit látják mindenütt, a melyek egymást rontják meg, a viszonyok és szenvedélyek nemezisének hatását érezzük, -417- nemcsak a főhősben, hanem környezetében is. A mű gyönge oldala egészen másutt rejlik. Itt is nyilatkoznak, ha nem is nagy mértékben, mindazon sajátságok, a melyek Szigligeti tragédiáit nem igen szokták emelni. A cselekvény inkább combinálva van jól, mint megalkotva; a szenvedély kevésbbé bágyadt ugyan, de nem erős, a jellemrajz nagyrészt szabatos, de itt-ott jelentékenyen hibás és sehol sem eléggé eleven.

Legfeltünőbb ez Judit és Rózsa rajzában. Szigligetinek a cselekvény fejlődése szempontjából szüksége volt arra, hogy Judit, mint Borics neje, vágyjék a magyar trónra, szeresse férjét és féltse a kún leánytól, a ki részt vesz harczaiban és kétszer menti meg az életét. Ez indokok jól vannak combinálva, de magában a jellemben nincsenek jól összeolvasztva és elevenen rajzolva. Judit mindjárt első jelenetekben fájlalja, hogy bitorlás győzte le a jogot, hogy férje, ki oly nemes, vitéz és bölcs s egy világot boldogíthatna, Halicsra, egy talpalatnyi földre van szorítva, de midőn férjét az elégületlenek a magyar trón elfoglalására szólítják fel s anyja lebeszélni igyekszik, hallgat, teljes szenvedőlegesen viseli magát, pedig biztatása, buzdítása jelleméből folyna, drámaiabbá tenné a jelenetet s erősb indokul szolgálna később arra nézve, hogy anyja végzetes iratát férjének ne adja át. A mi féltékenységét -418- illeti, annak okai meg vannak a viszonyokban, de nincsenek meg természetében A költő minden felvonásban mondat vele valami olyast, a mi féltékenységét sejteti s elég fokozatosan egész a kitörésig, de nem rajzolja úgy, hogy azt természetesnek találjuk, elhigyjük s ne lássuk mesterkedő fogásnak. Ez általában egyik főhibája Szigligeti jellemzési módjának. Az alapul vett indokok a viszonyokból folynak ugyan, de nincsenek teljes összhangzásban a személyek belső természetével. Ez az oka aztán Szigligeti gyakori panaszainak, hogy kritikusai félre értik, vagy nem találják meg jellemei indokait, pedig elég világosan megírta ez vagy ama sorokban. De nem egyes mondatok határozzák meg a jellem lényegét, hanem az egész rajz szabatossága és elevensége. Rózsa egész elhibázott jellem. Szükséges személy a műben, de szavai és tettei között nincs meg a szükséges összhangzat, sőt tele a legkirívóbb ellenmondásokkal. Harczos, vad, egészen amazon s mégis oly szelid érzelmekben áradoz, mintha a modern lyra legérzelgősb termékeivel táplálkoznék. Nem keresztyén, a házasság szentségét nem ismeri el, a szenvedély jogát állítja ellenében s mégis oly keresztyén, lemondó érzelmű, a minő egy sincs az egész műben. Valóban a többi személyek inkább hordják magokon a kor bélyegét s jellemzőbb vonásokkal emelkednek ki. -419- De legkitünőbb a két főszemély: Predzlava és Borics, kivált ez utóbbi, a kinek fokonkénti fejlődése lélektani és drámai egyszersmind, bár hiányozni látszik benne valami arra nézve, hogy a tragikai nagyság erősb benyomását tehesse a lélekre. Miben rejlik e hiány, mert nem merjük hibának mondani?

Szigligeti költészete sajátságában, a mely ki tudja ugyan fejezni a szenvedély természetét, fordulatait, de nem erejét, változatosságát, aránytalan hullámzásait és megdöbbentő fenségét. Innen hőseiben nincs elég kedélygazdagság, lelki emelkedettség, gondolatbeli mélység és valódi páthosz. Borics általában gonddal dolgozott jellem, szenvedélye rajzában sem hiányzik bizonyos hév, de fejlődése majd minden lépcsőjén lágyabb, egyhangúbb, mintsem a keblében duló szenvedély megengedné, s legválságosb perczeiben sem emelkedik helyzete és lelki állapota magaslatára. El-elbágyad s néha oly felkiáltásokban tör ki, a melyek inkább az idegesség, mint a szenvedély hangyái, inkább köznapias panasz, mint egy hősi lélek fájdalma.

A más két műről kevés a mondani valónk. Szigligetinek talán nincs műve, a melyben a melyben oly kevés összhangzat volna a cselekvény és jellemrajz között, mint Török Jánosban, pedig kiválóan a szenvedély, a féltékenység rajza akarna lenni. A cselekvény fordulatai -420- mesterkéltségök mellett is elősegíthetnék e szenvedély fejlődését, de a személyek épen nem valók e czélra. Az a körülmény, hogy Borbála kényszerítve ment nőűl Törökhöz, bár később becsülni és szeretni tanulta őt s a dráma kezdetén egész szerelemmel és szenvedélylyel csüng rajta, nem elég arra, hogy a féltékenység belső indokául szolgáljon, midőn a Török jellemében nincs semmi, a mi táplálója, fejlesztője lehetne, például: az önbizalom hiánya nagyon hivő vagy nagyon gyanakvó természettel egyesülve. Neje sem ártatlan kaczér vagy gondolatlanul bizalmas sőt okos, belátó asszony, a ki csakhamar felfogja helyzete veszélyes voltát s igyekszik felvilágosítani férjét. A mi pedig Jago helyettesét, Balassa Menyhértet illeti, ez iránt oly kevés rokonszenvet tanusít Török, sőt annyira lenézi, hogy épen nem alkalmas gyanuja, féltékenysége táplálására. Általában Török sokkal józanabbnak van feltüntetve, mintsem észre ne vehetné, hogy ha a fenforgó körülmények között valaki gyanú alá jöhet, az nem az ő neje, hanem a Menyhérté, Judit. A féltékenység árapálya, a kutatás, vallatások, aprólékos, majdnem vígjátéki vonásokkal tárgyaltatnak. Nagy szenvedély nem fejlődhetik ki, s a cselekvény folyvást meghasonlásban áll a jellemekkel.

Struensee sem sikerült mű, bár tárgyánál -421- fogva is gazdag drámai mozzanatokban és felfogása is tragikai. Struensee erőszakos reformer, ki nagy czélokért lelkesülve jól kiszámított ármánynyal kezébe ragadja a főhatalmat s azt épen oly módon veszti el, a mint megnyerte; mindent tesz a népért, de a nép nem érti s veszni hagyja szabadítóját; nagy czéljaiért küzdve lankadni kezd, a nagyravágyás mellett a szerelem szenvedélye is fölébred benne, tévútra s vészbe sodorja azzal együtt, a kit szeretett. Azonban a fölfogás e valóban tragikai érdeke a cselekvény folyamában lassanként elpárolog s tragédia helyett egy cselszövényes melodráma kerekedik ki belőle. Lehet, hogy ennek egyik oka az indokok gazdagsága és össze nem olvadása, a külső tényeknek a belső küzdelemmel nem elég összhangzása is. De a legfőbb mégis az erős és határozott szenvedély hiánya, az érzések bizonyos bágyadtsága. Különösen Struensee szerelme nem tud elég részvétet kelteni. Alig veszszük észre ébredését, fejlődését s midőn már erős viszonynyá válik is, egyetlen nagyobb hullámot sem vet, a mely szívünket magával ragadhatná. Azt sem vehetni ki tisztán, hogy e szerelem mennyiben idézi elő Struensee bukását.

Midőn a testőrök ügyében enged a királynénak és szerelemből tovább is minister marad, bár nagy czélját elérni többé nem reméli, -422- ez bukásának csirája lehetne, ha a fejlődés ez irányban haladna. Ha fölhagyva czéljával szerelmének élne, s a főhatalmat csak ezért kivánná megtartani; ha ellenségei a multért ki nem békülnének, barátai a jelenért ellene fordulnának; ha titkos szerelmének kitörése a gyanunak erősb alapot kölcsönözne s felköltené a király gyanúját: mindinkább érthetőbbé, drámaiabbá és tragikaiabbá válnék a fordulat. Mind ebből keveset vagy épen semmit sem látunk. Struenseet leginkább cselszövény és erőszak buktatják meg, melynek sikerét öntudatlan maga nem segíti elő. A negyedik fölvonásban ezért a gyors haladás és fordulat mellett is kevés a drámai bensőbb érdek s azt egyedül Ranzau tétovázása tartja fönn. Az ötödik fölvonás e tekintetben már gazdagabb, de melodrámai hatású s abban, hogy Ranzau csak Struenseehez megy Schach ármányai kijátszása végett s nem egyszersmind a királynéhoz, kit inkább félthet, feltünő mesterkéltség nyilatkozik. Szigligeti kelletnél több indokot és tényt ölelt föl s a cselekvény menetének nem adott határozott irányt. Úgy látszik, a mellékdolgok csábították el, melyektől több hatást remélt s mintegy megújult ifjúkori hibája, midőn a hatásnak nem egyszer épen a szerfölötti hatni akarással ártott.

Szigligeti épen oly szaporán termékeny, szívósan kitartó volt a vígjáték terén, mint a -423- komoly drámáén. Különösen az ötvenes és hatvanas években tünt ki vígjátékaival. Előszeretete a mennél bonyolultabb cselekvény iránt inkább is vonzhatta a vígjáték, mint a tragédia felé. Valóban nem egyszer használt komoly drámában oly indokot és szövevényt, a melyek inkább vígjátékba valók. A tragédiának majd mindig használ az egyszerű cselekvény, ha erős, ellenben a vígjáték bizonyos fajában a főérdek épen a cselekvény bonyolult voltából szokott kifejlődni. Egyébiránt Szigligeti a vígjáték mindenik fajában tett kisérletet. Tárgyát hol a multból, hol a jelen életből vette; érinteni törekedett a fensőbb komikumot és le-leszállott az alsóhoz. Irt prózában és versben, sőt a magyar vígjátékot először szólaltatta meg rimes jambusokban.

E téren is a cselekvényben van főereje, de jellemrajza elevenebb, mint drámáiban és szorosb kapcsolatban áll a cselekvénynyel. Nem mélyebb vizsgálója s a társadalomnak, s az emberi szívnek, de az élet benyomásai itt inkább áthatják színpadi emlékeit. Nem mélyebb vizsgálója se a társadalomnak, se az emberi szívnek, de az élet benyomásai itt inkább áthatják szinpadi emlékeit. Nem szokása valamely nagyobb gyarlóságot, rögeszmét, divatos lelki betegséget, vagy épen bűnt jellemzően kidolgozott typusban vagy egyénben tenni vígjátéka központjául, de a kisebb gyöngeség -424- és gyarlóság egy-egy felötlő vonása hamar megtermékenyíti leleményességét, s alakul át cselekvénynyé, habár a fordulatok ritkán hű kifejezői az eszme lényegének. Nem tűzte feladatul a magyar élet rajzát, a viszonyok, eszmék, osztályok, törekvések komikai oldala feltüntetését a családi, társadalmi és közélet körében, az időszerintit általános érdekűre emelve, de azért vígjátékaiban nem hiányzik bizonyos magyar élet, noha az időszerinti és általános érdek összeolvadása nem emelkedik fensőbb fokra. Leginkább a családi élet rajzát kedveli: kedvencz tárgyai az összezördülő és kibékülő házas pár, az uralkodni vágyó anyós, a papucskormány ellen küzdő férj, a jó parti fejében fényűzésbe merülő anya és leány. Legalább jobb vígjátékai: Házassági három parancs, Fenn az ernyő nincsen kas, Mama, Nőuralom, nagyrészt mind e körben forognak. Népszinművei sokkal inkább tükrei a magyar társadalomnak, mint vígjátékai, sőt amazok komikai genre-alakjai gyakran sikerültebbek emezek főszemélyeinél. Sokkal inkább emlékünkbe nyomulnak s egy-egy ötletökből könnyen válik közmondás. Nem habozunk azt is kimondani, hogy Szigligeti népszínművei között van egy bohózat, Liliomfi, mely többet ér közép és fensőbb fajú vígjátékai bármelyikénél. Komikai erő seholsem nyilatkozik több erővel és eredetiséggel, mint itt. -425- A mű leleménye épen oly önkénytelen, mint gazdag, mintegy a jó kedv szüli, s a frissesség ragadja. Alakjai elevenek s a cselekvény legszeszélyesebb fordulatait is követni, magyarázni és emelni tudják. Valóban sajnálnunk kell, hogy Szigligeti az alsó komikai fajokat nem mívelte szorgalmasabban. Úgy látszik nem becsülte eléggé az e fajta vígjátékokat. Pedig soha sem a műfajtól függ a becs, hanem magától a műtől s mi részünkről többre becsüljük a Szent-Iván éji álmot, sőt a Tévedések vígjátékát is, mint Shakespeare némely fensőbb fajú vígjátékait.

Szigligeti, ha fensőbb vígjáték felé törekszik, könnyen válik igen is czélzatos moralistává, ha pedig csak mulattatni akar, a kelleténél keveset gondol az eszmei tartalommal. Vígjátékai nagyrészt e két szélsőség között hánykódnak, sőt stíljében is van valami ilyes: ha versben ír, kissé bőbeszédű, keresett és cziczomás, ha prózához fog, kevés szavú, száraz, köznapi. De nem egyszer meglábolja ez örvényeket, s ha nem is emelkedik a szellemes könnyedség, az élezett fordulatosság s a gazdag árnyalatú finomság fensőbb fokára, általán véve drámaibb, természetesb és könnyedebb, mint elődei és kortársai s e tekintetben is emelte a magyar vígjátékot. Nagyobb baj az, hogy naiv komikai vagy nem egészen komikai személyeiben igen kevés a szellem, -426- s az erényt és ártatlanságot unalmasan rajzolja. Példa rá a Fenn az ernyő nincsen kas czímű vígjátékban előforduló Várfoki és Etelka. Amaz igen becsületes és okos ifjú, ez nemes szívű és házias leány. De csak így bizonyára nem arra valók, hogy a költészet eszményei legyenek. Szigligeti kedveli s gyakran föllépteti őket vígjátékai- sőt drámáiban is vígjátékíróink mintegy örökölték tőle e nemes szívű párt, kivált az okos és erényes leánykát, Tóth Kálmán, Berczik és Toldy vígjátékaiban is ott találjuk őket különböző változatban. Nagy baj az, a mikor a színpad kevés igazsággal és bájjal tudja rajzolni az erényt s mintegy meguntatja a közönséggel. Jól tudjuk, hogy a vígjáték nem az erények visszatükrözése, hanem épen a gyarlóságoké, de ha ellentétűl vagy más okból szükséges az erények föltünése is, ne tegyük tönkre æsthetikai értéköket, mert ártunk vele az erkölcsinek is. Vígjátékíróink úgy látszik, azt hiszik, hogy az erény már magában is hat. De a költészetben semmi sem hat költészet nélkül. Moliére épen oly gondot fordított okos és erényes személyeire, mint a gyarlók és hóbortosokra. Kivált női kitünők.

Elmira, Marianna, Henriette, mily nemes és költői alakok! Marianna és Valér összezördülése a legszebb naiv komikai jelenet, melyet valaha költő írt. Moliére tanulmányát e -427- szempontból sem ajánlhatni eléggé vígjátékíróinknak.

A közelebbi évek alatt Szigligetinek négy új vígjátéka adatott: A bajusz, Ne fujd a mi nem éget, Kedv és hivatás, Az udvari bolond. Ez utóbbi megjelent nyomtatásban is.

Közöttük a legjobbikat sem mondhatni sikerült vagy épen becses műnek. Az első a mult század közepén játszik, Bécs németesítő törekvéseit rajzolja a társadalmi téren, házasság útján. Egy gazdag magyar nemes Koltay, egy előkelő német családból származott leányt vesz nőűl. A nő szereti férjét, boldogul él vele falun, de meglepi a honvágy s telelni Bécsbe költöznek. Koltay itt is magyar marad, még ruhában is, sőt bajuszát sem vágja le, a mi megbotránkoztatja a német köröket s a nőt kellemetlen helyzetbe hozza. Kettőjök között áll Koltay huga, Erzsi, egy derék magyar leány, szeretve és támogatva mindkettőt. Koltaynénak van egy nagynénje is, Thurdreyspitz Thusnelda grófné, nagyvilági nő, a ki eddig Párisban élt és pazarolt, most Bécsbe jő, elfoglalja Koltay házát s őt németesíteni akarja. Elősegíti Thusnelda e czélját egyik régi imádója, Hugolini gróf, de a kit egészen más éri dek vezérel, tudniillik beleszeret Koltaynéba, s őt a világba sodorva, el akarná csábítani. Közös erővel felköltik Koltayban a hiúságot, hogy Bécshez köthessék. Kamarási és grófi -428- rangot igérnek neki, csak jelenjék meg az udvarnál, vegyüljön a társaságba, de hogy ezt tehesse, német ruhát kell öltenie, sőt levágnia bajuszát. Magyar ruhájából még kivetkőznék, de a bajusz levágása ellen tiltakozik magyar érzése. E közben Erzsi mátkája, gróf Várkövi, egy kis ármányt szőnek Thusnelda és Hugolini ellen, a kik aztán megszégyenülve oda hagyják Koltay házát s így a feleség is, bajusz is megmarad.

E műben inkább csak kiinduló pont az, a mi Mária Terézia korára emlékeztet. Az egész cselekvény nem igen hangzik össze a korral. Ha a németesedés oly erős ellentállásra talált volna a magyar előkelő nemességben, a mint a szerző rajzolja, nem értük volna meg fensőbb osztályaink elnémetesedését. Sokkal hűbb lett volna a korhoz az, ha Koltay mind bajuszát, mind feleségét elveszti. De más tekintetben sem korrajz e vígjáték. A személyek meglehetős újkoriak, még a Thusnelda név is, mert a mult században az ős német neveket nem igen elevenítették föl. Különben Thusnelda legjobb az egészben, érdekesen lép föl, s van benne egy pár jellemző vonás is. A többi személyről nem mondhatni ezt. E mellett a cselszövény is durva, s a társalgási hang sem finom. Általában Szigligeti kevés szerencsével rajzolja a fensőbb köröket s e tekintetben nem sokat tanult a francziáktól Szigligeti erényes -429- typusaival, az unalmas derék ifjúval és leánynyal itt is találkozunk. Várkövi és Erzsi nem mások, mint Fenn az ernyő nincsen kas Várfokija és Etelkája. Az elsőnek még neve is hasonló.

A Ne fujd, a mi nem éget czíműben egy öreg úr, akarja kigyógyítani szintén öreg barátját, a ki egy fiatal nőbe szerelmes, de gyógyítás közben maga is bele szeret s így barátja versenytársa lesz. Mindakettőt egymás által kijátssza és kigyógyítja egy fiatal unokaöcs, részint hogy maga nyerje meg az özvegyet, részint, hogy egyik öreg úr leányát, a kit atyja épen neki szánt, kedvese karjába segítse. Az alapeszme komikai, a helyzetek is azok, de a bonyodalomban kevés a lelemény s a jellemrajz is nagyon gyönge. Szigligetin nem csak az esik meg, hogy jellemrajza és cselekvénye meghasonlanak, hanem az is, hogy vagy a jó komikai alapeszméhez nem tud cselekvényt találni vagy cselekvényét nem lelkesíti, vezeti valamely eszme ereje. Ez utóbbi bajban szenved Kedv és hivatás czímű vígjátéka. Ebben egy csoport genreképet veszünk, a melyeket nem olvaszt össze uralkodó eszme. Tulajdonkép két hőse van. Egyik Szövési Boldizsár, egy jó indulatú ember, a kit csendes házi életre teremtett isten, de nem akar másodszor házasodni, mert első házassága szerencsétlenül ütött ki, hanem a helyett lopatja magát gazdaasszonyával, -430- unalmában philosoph lesz és titkos író, a ki a dicsőségnek szeretne élni. Unokaöcscse Szövési Dezső, könnyelmű fiatal ember, a kinek nagy tehetsége van a festészetre, de erőnek erejével költő akar lenni.

Nem szeret tanulni, dolgozni, de mégis szeretne valami állást nyerni, hogy elvehesse Darvai gyáros leányát s épen azért egy laphoz segédszerkesztőnek szegődik. A vígjáték úgy indul, hogy hősei egészen egyebek akarnak lenni, mint a mire valók, a miből természetesen annak kellene következni, hogy egyik se érje el czélját, mindenik pórul járjon s úgy térjen vissza hivatásához. E fölfogás komikai, de a cselekvény menete nem felel meg a czélnak.

Czeczilia egy kissé éltes, de különben derék s nem kellem nélküli kisasszony alakjában leginkább a gondviselés működik s ez vonja más felé s teszi boldoggá a nagybátyját és unokaöcscsöt. Az ember azt várja, hogy Szövésit philosophiája, írói viszketege egy csoport kellemetlenségbe bonyolítja, a melyek aztán kigyógyítják. Mindebből keveset látunk s épen nem elhatározó befolyással. Szövési kigyógyul, mert észre veszi, hogy Czeczilia iránta titkos hajlammal valódi szerelemmel viseltetik, miért aztán nőűl is veszi. Szövési Dezső is kigyógyul poétaságából, nem azért, -431- mert nevetségessé vált s ez úton semmire sem mehet, hanem mert Czeczillia jó indulatú cselszövényei következtében a műtárlatban képei elkeltek, s mert nagybátyja házassága vagyonhoz juttatja, s így kedvese atyja is beleegyezik a házasságba. E gyönge cselekvény gyönge jellemrajzzal párosul. Czeczillia kisasszony még legeredetibb s legsikerültebb az egész vígjátékban. Szigligeti egy éltes kisasszonyt rajzol, a ki a maga módja szerint csendes-titkosan szerelmes egy szintén éltes emberbe; e mellett némi anyai érzelemmel és őrködő gonddal viseltetik az egész Szövési család iránt. Úgy rajzolja, hogy nem válik komikaivá, még sem visszatetsző, sőt rokonszenvet kelt. Ha Czeczillia leány helyett özvegy asszony, e körülmény még inkább emelte volna a hatást. Egyébiránt az ily jellemeket könnyebb regényben rajzolni, mint színműben; a humoros elbeszélő inkább kiegyenlítheti az ellentéteket, mint a drámaíró.

Legsikerültebb a négy között az Udvari bolond, mert legalább van benne lelemény. Történelmi vígjáték akarna lenni, de igen is bohózatos. Általában az a baja, a mi történelmi vagy úgynevezett udvari vígjátékainknak, hogy akaratlanul is bohózatokká válnak. A költő nem akar bohózatot írni, de csakhamar bele esik a bohózatos hangulatba, ki is akarna belőle emelkedni, de ez csak félig-meddig sikerül -432- s így mind a cselekvény, mind a jellemrajz valami határozatlan, indokra és stilre nézve egyaránt. A mű a XIV-dik század elején játszik, III-dik Endre özvegyének udvarában. Az ifjú Brebir gróf álruhába belopódzik az udvarba, hogy az udvari hölgyek egyikének, Jusztinnak, a kit szeret s a ki viszont szerette, szerelméről újabban meggyőződjék. Az ifjú cseh Venczel, választott magyar király is álruhában jő az udvarhoz, hogy megnyerje Erzsébet királyleány szerelmét és kezét, de Jusztinba szeret s épen az ál-Brebir grófra bízza Jusztinhoz írt szerelmes levele átadását. Brebir gróf kijátszsza a királyt, de ez is visszaadja neki a kölcsönt, mert a midőn, mint Erzsébet vőlegénye, felfödi kilétét, az ál-Brebir grófot udvari bolondjává nevezi ki. Ez meg-megtartja a csörgő sipkát, hogy ellenőrizhesse kedvesét s kijátszhassa a királyt. S csakugyan meg is nyeri bizalmát s élhiteti vele, hogy Jusztin légyottra hívja. Arra is ráveszi, hogy a gyanu elkerülése végett az ő udvari bolond ruháját öltse fel a légyottra. A légyotton Jusztin helyett Deodata, egy vén udvari hölgy, jelen meg, majd az egész udvar föllép s az ifjú cseh Venczel csúffá téve, elesik Erzsébet kezétől, Brebir gróf pedig megnyeri a Jusztinét.

A cselekvényben sok a lelemény, de maga az alap nem igen erős. Nekünk úgy tetszik, -433- hogy Brebir grófnak teljességgel nincs szükannyi furfangra, hogy megnyerje kedvese kezét. Házasságukat semmi sem akadályozza, legfeljebb az, a mit Brebir gróf mindjárt az expositióban megemlít, hogy őt Jusztin, mint íródiákot szerette meg s tudni akarná: vajjon hű-e még most is hozzá. De erről mindjárt az első fölvonásban meggyőződhetett s ha fölfedve rangját, mint kérő állana elébe, aligha vége nem szakadna az egész vígjátéknak. Az sem valószínű, hogy Venczel egy ismeretlen ifjúban mindjárt az első találkozáskor annyira megbízik. Igaz, Venczel nagyon együgyűnek látszik, csak az a baj, hogy néhol mégis oly ügyes és találékony, mintha helyette maga a költő szerepelne. Mindamellett a cselekvény bonyodalma méltánylatot érdemel. Folyvást új meg új fordulattal emelkedik s érdeket keltő egész a kifejlésig. A jellemrajz már csekélyebb becsű. A színpad ismert s meglehetősen elkoptatott alakjaival találkozunk minduntalan, a minők Hancsik, Deodata, sőt Venczel, Brebir gróf, Jusztin is inkább csak külső, mint benső érdeket tudnak kelteni. Kevés bennök az élet melege, elevensége; a jelmez kirívó piperéjében csillognak, s igen is érzik rajtok a színpadi festék szaga.

Szigligeti munkássága harmadik ágában, a népszínműben sem volt terméketlen az utóbbi évek alatt. Két népszínművet írt: A strikeot -434- és az Amerikait,24) a melyek folyvást adatnak, sőt a népszínmű oly divatossá lőn, mint ezelőtt húsz-huszonöt évvel, a mennyiben ismét rendes népszínmű-énekesünk és énekesnőnk van, a régibb népszínművek föleleveníttettek és vasárnaponként a műsor rendes és kedvencz darabjai. Ez újabb mozgalom nem szült újabb fejlődést s a kritika is, a mely gyakrabban kezd foglalkozni a népszínművel, nem épen a legjobb tanácsokat adja a költőknek, mert inkább zavarja, mint tisztázza a fogalmakat. Mindennap olvassuk, hogy a népszínmű tárgyában és alakjaiban valami ethnografiainak kell lenni, a költőnek népszokásokat s mennél kevésbbé ismert népsajátságokat kell feldolgozni; a népszínmű csak a jelenben játszhatik, de nem lehet vígjáték, tragikai és komikai vegyületűnek kell lennie; csak a népnek szabad benne szerepelni más osztályok kizárásával, még a nagy városi népnek sem, csak a falusinak, hiszen maga a népszínmű elnevezés eléggé kimagyarázza a válfaj e sajátságait. De a név nem sokat magyaráz, mert ha a népdal, népmese, népballada neveket tekintjük, a melyek analogiájára neveztetett el a népszínmű, egészen más magyarázatot nyerünk. -435- A népdal, népmese, népballada oly költemények, a melyeket a nép maga teremt, s a melyeket, ha utánoz a műköltészet, azt szint’ oly népi vagyis naiv felfogással igyekszik tenni. Vajon a népszínművet a nép teremti-e? Ellenkezőleg a népnek, vagy színházi nyelven szólva, a nagy közönségnek írják, s a költő álláspontja nem épen a népi naivság. A népmese, népballada nemcsak az alsó osztályokkal foglalkozik, sőt hősei gyakran királyok, várurak, mert a népiesség nem annyira a tárgyban van, mint a felfogásban. De a népszínmű nem egy határozott faj neve, mint a tragédia vagy komédia, hanem több válfajé, a melyeket más nemzetek más névvel neveznek, noha a németek is használják a Volksstück, Volksdrama kifejezést. Épen azért jobb a népszínműnek neve helyett fejlődését venni szemügyre s magából a lényegből magyarázni jellemét s jelölni ki æsthetikailag jogos határait.

A magyar népszínmű a negyvenes évek elején született s fejlődése első stádiumán se vígjáték, se bohózat, se dráma, se tragédia nem volt, de mindebből valami, bizonyos közép faj, vegyes tartalommal, társadalmi iránynyal, segédűl véve a népdalt és zenét is. A magyar színköltészetben már volt némi előzménye, külföldi mintái sem hiányoztak, de legnagyobb hatással volt reá úgy az európai, -436- mint a magyar politikai, társadalmi és irodalmi viszonyok democratiai és nemzeti szellemű fejlődése. A tragikomikai elem többé-kevésbbé mindig megvolt a keresztyén drámában s az úgynevezett középfajú drámának mintegy alapul szolgált, bár a tárgy szerint, hol az egyik hol a másik elem túlsúlyával, most a tragédiához, majd a vígjátékhoz közeledve. A spanyol, angol, franczia színköltészetben és később a németben is mindig volt egy csoport válfaj, melyek az idő szelleme szerint különböző változásokon mentek át. Mi mások Shakespeare közép fajú drámái, mint a XVIII-dik századéi és ezek mennyire különböznek a jelen század úgynevezett melodrámáitól és komoly vaudevilleitől. A regény mindig nagy befolyással volt az e fajú drámára s van még ma is, úgy szólva az amabból táplálkozik. A harminczas években a franczia középfajú dráma társadalmi irányt vett, épen mint a regény. A párisi boulevard-színházak darabjai többé-kevésbbé váddal léptek föl a társadalom ellen, a socialismus érdekében s kirívó színekkel festhették az alsóbb osztályok szenvedéseit. A magyar népszínmű is előszeretettel rajzolta politikai és társadalmi intézményeink hiányait s a nép szószólója kivánt lenni. Politikai vezérczikkeink fejtegetéseit a jobbágyság eltörlésétől a börtön-rendszer javításáig örömest fogadta alapeszméűl s általában ott is, hol nem vett föl -437- valamely speciális kérdést, részvétet igyekezett kelteni a társadalom alsóbb osztályai iránt és sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására. Politikai életünk democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tünt föl a népszínmű színpadunkon. Ez volt az egyik forrás, melyből merített, a másikat az irodalom nyújtotta, hol szintén hasonló forrongás mutatkozott. A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé, részint democratiai ösztönből, részint művészi czélból; szorosb kapcsolatba jött a magyar élettel s nem vetette meg a magyar genrerajzot. A magyar dalokat nemcsak jambusok- és trochæusokban írták már s költői rhytmusunk ismét összeolvadt zenénkkel.

Mindez elősegítette a népszínmű fejlődését. Szigligeti drámai formába öntötte mindazt, a mi politikai és irodalmi mozgalmainkban czéljára szolgált. Elődei nyomdokain új utat tört, nem elégedett meg Kisfaludy komikai genreképeivel, s a mit Munkácsy és Gaal csak félénken kisértettek meg, a magyar népdal fölhasználását drámai czélokra, egész bátorsággal érvényre emelte. Eddig csak pár víg népdalt hallottunk a garaboncziás diák- és Peleskei nótáriusban, most a víg mellett az érzelmes egész csoportja zendült meg, mint a drámai mozzanatok kifejezője, vagy kisérője. Szigligeti népszínművei egész 1848-ig nagy -438- részt középfajú drámák, a melyekben tragikai és komikai elemek vegyülnek. Köztük a Szökött katona és A csikós vívták ki a legnagyobb tetszést és méltán, mert mind cselekvény, mind jellemrajz tekintetében legkitünőbbek. Azonban a népszínmű sem kerülhette ki a középfajú drámák örvényét. Gyakran erősb tragikai összeütközéseket használt, mintsem kiegyenlíthetők lettek volna, a tragikai és komikai elemeket ritkán vegyítette a tárgy természete és hangulata szerint. Mindig fölvette a komoly és víg részt, de arra nem igen volt gondja, hogy ezek egymásnak árthatnak is, gátolhatják egymás fejlődését s minthogy a víg rész inkább sikerűlt, a legtöbbször háttérbe szorította a komolyt. Nem a tragikai és komikai vegyületet hibáztatjuk, hanem annak a módját. Shakespeare tragédiáiba is vegyít némi komikai elemet, de csak egy pár népjelenetben és csak annyit és úgy, hogy semmi sem zavarja meg a mű stíljét. Közép fajú drámáiban már sokkal több van, de nagyrészt az alapeszme, tárgy természetéhez és hangulatához alkalmazkodik. A magyar népszínműben e két elem inkább egymás mellett van, mint egymásért, inkább rontja egymást, mint elősegíti, és együttvéve ritkán æsthetikai hatású.

Ide járult még az is, hogy az énekes rész aránylag nagy tért foglalt el s nem igen olvadt be a mű szervezetébe. A népszínmű-énekesnő -439- szerepe, egyénisége miatt ritkán lehetett drámai, néha nem is volt fontos, de megrontotta a fontosabb szerepeket. A népszínmű komoly része majdnem oly nemű vázlat volt, mint az opera-szövegé, s így alig lehetett szó drámai cselekvényről és jellemrajzról. Az énekes és komikai részek egészen nyakára nőttek a komoly részeknek s a hatásból az oroszlánrész mindig őket illette. Látni való volt, hogy e részint össze nem olvadt, részint ily alakban össze sem olvadható részeknek a fejlődés bizonyos folyamán kell átmenniök: vagy összeolvadniok, vagy elválalniok. Az énekrészek nagyobb kiterjedése majd kifejleszti a magyar operettet, a komikai részek túlsúlya a magyar bohózatot, a komoly rész polgári vagy népdrámává emelkedik és eldobja a népdalt, vagy ha megtartja is, mérsékli s egészen czéljához alkalmazza, mint a komolyabb franczia vaudeville Csak ez lett volna természetes és helyes útja a magyar népszínmű fejlődésének, hogy nyerjen tartalomban és æsthetikai becsben. S egy darabig úgy is látszott, mintha ez úton akarna fejlődni. A forradalom után a viszonyok miatt elvesztvén irányszerűségét, inkább a komikai conceptio felé hajlott, sőt a népdalt is inkább alkalmazta tárgyához s igyekezett szervezetébe olvasztani. Valóban Liliomfi és Dalos Pista a legsikerültebb magyar bohózatok, kivált az első, a melyet fennebb is kiemeltünk. -440- S nemcsak Szigligeti indult ez úton, hanem Szigeti is. A magyar polgári vagy népdráma felé való törekvés sem hiányzott, sőt a magyar operette terén is tettek kisérletet. Ilyen magyar népdráma Szigligeti Lelencze, ilyen magyar operette a Debreczeni biró, csakugyan Szigligetitől. De úgy látszik, hogy mind ez a körülmények kényszerűségéből folyt s nem a fejlődés belső ösztönéből. A Lelenczet e legjobb népszínművet, a komoly nemben a népszínmű énekesnő hiánya szülte, a Debreczeni birót pedig alkalmasint a zeneszerző nógatása. Ezzel aztán annyiban maradt minden s most midőn a népszínmű új életre kezd ébredni, nem látunk egyebet, mint a fejlődés első stádiumának ismétlését csekélyebb tartalommal, erővel, frisseséggel.

A strike és Amerikai annyiban egészen a régi népszínművekre emlékeztetnek, a menynyiben a komikai és tragikai elemet nem jól vegyítik s az énekes részek háttérbe szorítják a cselekvény és jellemrajz drámai fejlődését. Inkább tárgyukban van valami új, mert a cselekvény főbb mozzanatai a gyári munkás és kézműves életviszonyain sarkallanak, a melyekhez Szigligeti eddig nem igen nyúlt. Némely lap ezt hibáztatta, mintha csikósok és szegénylegények nélkül nem is lehetne népszínmű. A népszínmű nem szorítkozhatik csak pusztai vagy falusi élet rajzára, sőt a fensőbb -441- osztályokat sem zárhatja ki. Hiszen akkor mellőzné a legérdekesebb összeütközéseket, melyek a különböző osztályok és egyének viszonyaiból és szenvedélyeiből keletkeznek. A népszínművet tárgya választásában nem korlátozhatják holmi önkényes szabályok. Ezt maga a műforma természete szabja meg épen mint a tragédia és komédiában. De az már csakugyan hibája mind két műnek, hogy oly viszonyokat tárgyal tragikai felfogással, a melyek nálunk erre még nem elég alkalmasok, mert a mi társadalmunkban se a munkás kérdés, se az amerikai párbaj nincs előtérben.

Mindamellett ezen könnyen túltehetnők magunkat, ha más tekintetben nyerhetnének kárpótlást. De a legjobb akarat mellett is, meg kell vallanunk, hogy leginkább csak az énekes és komikai részleteket élvezhetni bennök. Mindkettő leleménye szegény, jellemrajza vázlatos és bágyadt, s a cselekvénynek alig van más érdeme, hogy gyors. A Strikeban Szikráné, a ki csak mellékszemély s nélküle megtörténhetnék az egész népszínmű, inkább kiemelkedik, mint István gazda, a mű hőse. Az Amerikaiban Csupri bohózatos alakja legjobban a többi kopott vagy elmosódott. Megvan bennök a régibb népszínművek minden árnyoldala, de a fényoldal csak a szerkezet ügyességében, a technikai készségben nyilatkozik, a mely ritkán szokta elhagyni Szigligetit. -442-

Egy szóval e két új népszínműben, sőt a régiekhez mérve is a kevésbbé értékesek között foglal helyet. Nem is hiszszük, hogy a népszínmű fejlődése a Nemzeti Színházba nagyobb lendületet vehessen. Itt nincs erre se elég tere, se elég alkalma, se valódi közönsége. Erre népszínház volna szükséges, hol hamarább és biztosabban átesnék azon a fejlődési folyamon, a melyet fennebb érinténk, s a melyet maga Szigligeti is megindított. De fejlődjék vagy ne fejlődjék, Szigligeti drámaírói pályájának mindig fénypontja marad. Drámai költészetünket nemzeti alapon egy új válfajjal gazdagította, a mely nemcsak közönséget vonzott a színházba, hanem egyszersmind elősegítette politikai és irodalmi átalakulásunk diadalmas harczait. Azonban mondanánk le a jövő reményéről is? Előbb-utóbb gyökeret kell verni Pesten egy valódi népszinháznak, s fejlődnie mindazon válfajoknak, a melyeket most népszínműveknek nevezünk. E fejlődésnek Szigligeti vetette meg alapját, jelölte ki irányát s egy pár műve még akkor is élni fog, midőn talán nagyobb tehetségek a magyar népszínművet a fejlődés és æsthetikai becs magasabb színvonalára emelik, a mit adjon isten! -443-

A HOLT KÖLTŐ SZERELME.

Ballada Jókai Mórtól. Előadatott a Magyar irók és Művészek estélyén 1874.

E ballada nem jelent meg külön füzetben de mint a magyar irók és művészek estélyén Liszt zongorakisérete mellett elszavalt költeményt közölte több lap s általában ugy ünnepelték, mint a magyar költészet rendkivüli tüneményét. Ime az ok, a miért hozzá szólunk s nem tartjuk fölöslegesnek vizsgálni: vajon csakugyan gazdagodott-e költészetünk, vagy az egész zaj csak egyike azon irodalmi humbugoknak, melyeknek épen nem vagyunk szükében.

Jókai balladájának tárgya Petőfi neje és fia. Nincsenek ugyan megnevezve, de a költő czélzata nagyon is észre vehető. Nem vizsgáljuk: ajánlatos-e a nem rég elhunytakat, kiknek rokonai még élnek, kikhez sok gyöngéd emlék füződik, ily módon regény, dráma vagy ballada tárgyaivá tenni, s mellőzve egyéb szempontot, magának a költői hatásnak szempontjából is, -446- nem jobb kerülni mindent, a mi a kedély elfogultsága miatt épen ugy csökkentheti a költő szabad alkotását, mint a közönség nyugodt élvezetét! Legyen elég csak azzal a kérdéssel foglalkoznunk: méltóan énekelte-e meg Jókai Petőfit, a költőt, a hőst, a jó barátot, s vajon a költemény mélabus hangjával nincs-e kiáltó ellentétben a conceptio komikai hóbortossága? Gyönge költeményt irni akár kin megesik, még a legnagyobb költőn is, de hogy valaki annyira félre ismerje tárgya természetét s az eredetiséget és hatást abban keresse, a minek sem eszmei jelentősége, sem æsthetikai értéke nincs, az ugy látszik Jókainak valóságos irányává kezd válni. Őt annyira túlbecsülte a közönség és hirlapirodalom, hogy ő maga igen természetes viszonzásul épen nem becsüli őket s azt hiszi, hogy mindent irhat nekik, mert mindennel megelégesznek, mindent dicsőitenek a mit ir.

A ballada azon kezdődik, hogy hőse, a költő harczba indul és bucsuzik neje- és gyermekétől. Ez a balladának legjobb része, ebben egy pár szép lyrai helyet találhatni, bár csodálkozunk, hogy Petőfi Szeptember végén czimű elegiáját, mely hasonló érzést, hasonló rytmusban fejez ki, nem használta fel Jókai, mert igy erősebben és közvetlenebbűl hatott volna az olvasóra a bucsuzó költő halálsejtelme. Ez után mind inkább romlik a mű, egy-egy szebb sor vagy épen versszak igyekszik ugyan fentartani az érdeket, de -447- mind hiába; a tragikai conceptio csakhamar komikaivá torzul. A hős ugyanis elesik; a holló a fán megjelenti férje halálát e nőnek, a ki aztán nem sokára férjhez megy. De a halott nem nyughatik sirjában, megjelen a nőnek koszorús kalpaggal fején, hanem a fő nem az övé, valaki másé, egyé a sok közül, a kikkel együtt esett és temettetett el. Koszoruját meglelte, a fejét nem a mi alkalmasint azt akarná kifejezni, hogy a költőknek még a sirban is legtöbb gondjok van koszorújokra. A nő nem ismervén reá, hiába hivja, nem megy vele. «Te nem vagy ő, férjem sohasem voltál, arczod nem az övé» kiált fel a nő. Ekkor a szellem – ha ugyan megérdemli e nevet – mentegetőzni kezd, hogy nem lelte meg fejét, téved a kéz, majd visszamegy érte s megleli, bár a közös sirban nagyon nehéz a válogatás. És megjelen ujra, de akkor sem a maga fejével. Húsz évig jár-fel a sirból más-más fejjel, végre megtalálja a magáét. A nő ekkor már őszül, a gyermek vén ifjú lett, a ki unja az életet. Most reá ismernek mindketten s elmennek vele a sirba, hogy örökre csókolhassák egymást.

Ki nem érzi, a kinek csak egy kis költői érzéke van, hogy Jókai itt lábbal tapod minden népköltészeti hagyományt, költői illusiót, s a tragikai conceptiónak a fejkeresés komikai fordulatával oly groteszk irányt ad, mely ellen egyaránt fellázad erkölcsi és aesthetikai érzésünk. -448- A népköltészetnek régi hagyománya a sirból feljáró lélek, a melyet a műköltők nagy hatással szoktak feldolgozni, kivált a balladaköltők. De e költői motivummal, a mely míndig fönséges, nem lehet gyermekjátékot űzni. A balladaköltők ezt rendesen mint subjectiv csodást, mint visiót használják a feldult, lázas lelki állapot költői kifejezéseül, a minő az erős bánat, kétségbeesés vagy lelkiismeret furdalása. Ilyenkor mindig az élő kebelében rejlik az a varázs, a mely a halottat felkelti sirjából s a halott ez érzés ereje által nyer hatalmat az élő fölött. Az élőnek a halott nem jelenhet meg más alakban, mint a hogy képzeli, s a halott nem tehet mást az élővel, mint a mit ez óhajt vagy a mitől fél. Így találjuk ezt az északi, így a magyar népballadákban, így magának Shakespeare-nek tragédiáiban is. S ha Jókai e motivumot akarta használni, elég lett volna, ha a férjhez ment özvegy nem tud boldog lenni uj férje karjai között, régi férje emléke miatt, ha a sirból feljáró halott vádoló arczczal mély búval tölti el, ha a gyermeket anyja búja hervasztja s ha a férj és atya végre magával viszi a boldogtalanokat a sir nyugodalmába. De Jókai nem kedveli az egyszerűt, a lélektanit, a költőit, neki valami hallatlan kellett s így teremtette meg a fejét nem találó halottat, a ki azt húsz évig keresi, tövistől megtépve, elfáradva a nagy munkában, ruhájaszakadtan. S van-e -449- Jókai e leleményének bármily tekintetben eszmei jelentősége, van-e kapcsolatban a nő lelki állapotával s általában fejez-e ki valamit? Ha csakugyan fejez ki valamit a költő akarata ellenéreis, az nem lehet egyéb, mint parodia a sirból feljáró szellemekre, épen mint Arany János komikai cposzában, a Nagyidai czigányok-ban, Puk Mihály esete, a ki levágott fejét hóna alatt hozza s Csóri, a vajda, azt mondja neki: «Tedd fel a fejedet, én is voltam olyan szegény ember, mint te.» De ezt Csóri csak álmodja s különben is a mi illik s igen helyén van egy komikai eposzban, a mely rendesen a komoly eposzok parodiája szokott lenni, nemeillik egy tragikai balladába s legkevésbbé Petőfi emlékéhez.

Petőfi 1848-ban heves polemiát folytatott Jókai ellen és szemére vetette, hogy «öt impertinentiát» követett el rajta. Nem akarjuk itt eldönteni, vajon Petőfi vádjai alaposak voltak-e, de hogy Jókai e balladájával nagy méltatlanságot követett el Petőfi emlékén, az előttünk bizonyos. Úgy rajzolni Petőfit, mint fejevesztett költőt! Ha a két költő közül valamelyik csakugyan elvesztette a fejét, az bizonyára nem Petőfi. -450-
-451-

CSIKY GERGELY UJABB SZÍNMŰVEI.

Semmi sem mutatja inkább drámai költészetünk meddőségét, mint az, hogy Csiky színművei szokatlan figyelemben részesülnek. Az ifjú költő egymásután nyeri az akadémia drámai pályadíjait; a nemzeti színház bizonyos előzékenységgel adatja elő minden ujabb művét; a hirlapoknak épen kedvencze s úgy tekintik őt, mint a jövő drámaíróját.

Mi elejétől fogva nem tartoztunk Csiky bámulói közé, de értjük e jelenségeket. Az akadémia Teleki-pályázatán a viszonylag legjobb műnek mindig kiadatik a díj, a Karácsonyi-díjat csak önálló becsűnek adhatni ugyan ki, azonban ha nyolcz-tíz évi várakozás után nem akad kitünő mű, a birálók elvégre oly művet is megjutalmaznak, mely ha nem kitünő is, de egy vagy más tekintetben önálló becsű. A nemzeti színház kapva kap minden ujdonságon, a melytől közönséget remél, különösen Csiky művein, a kit boldogúlt Szigligeti annyira pártfogásába vett. A hírlapok az akadémia -454- ellenében fölmagasztalván a Jóslatot, Csiky első művét, s nagy drámaírót jósolván belőle, már csak következetességből is folyvást dicsérik kedvenczöket, bár lanyhábban, mint fölléptekor.

Csiky termékenységgel viszonozta a közönség és kritika figyelmét. A Jóslat után csak hamar két tragédiát írt: a Máguszt és Jánust s egy vígjátékot, az Ellenállhatatlan czíműt. Mind e művek fejlődésről tanuskodnak, s bizonyos haladást épen nem tagadhatni meg Csikytől. Első művében sok mindent összezavart, rosszúl vegyítette a komoly és komikai elemeket, meséje kuszált és nehezen érthető volt, a mellékdolgok erőt vettek a főcselekvényen: újabb műveiben tisztább stilre törekszik, tragédiát és vígjátékot ír, cselekvénye is kerekebb. Drámai forma, nyelv és verselés tekintetében is haladt, a mennyiben párbeszédei gyorsabb menetűek, kevésbbé látszik kedvelni a közhelyeket s olykor szabatosan és hangzatosan tudja kifejezni gondolatait.

Azonban a drámai ér még most sem fakadt föl benne, s még folyvást keveset gondol a hagyománynyal, történelemmel, sőt a valószinűséggel is. Cselekvénye inkább külső, mint belső, inkább mechanikai csinálmány, mint élő organismus; jellemrajza egy-két durva vonásból áll, a szenvedély fejlődését, erejét és hangját épen oly kevéssé képes felfogni, mint -455- visszaadni. Tragikai conceptióiban maga sem látszik hinni, komikuma pedig csak tréfa, a melynek nincs semmi mélyebb jelentősége. Általában nem ismeri a külső világot s belső világa szegény. Mintha nem belső szükségből, hanem külső kényszerből írna. Nem látszik, hogy valami meghatotta volna. Hiába keressük az eszméket, s melyek lelkén feküsznek, az érzéseket, a melyekkel szíve telve. Nem tapasztalatokból, az élet és történelem átélt vagy átérzett emlékéiből ír, hanem olvasmányokból s a képzelődés ködképeiből. Innen cselekvényében nincsen élet alakjaiban elevenség. Nem annyira természetesen alkot, mint erőszakosan combinál, élő emberek helyett elvont forgalmakat mozgat, s minthogy nincs leleményes phantaziája, erőszakolja a bonyodalmat és lélektani absurdumokba téved. Érzéke levén a drámai forma iránt, s némi technikai ügyességet sajátítván el, könnyen önti drámába a mit így kigondolt. S azok szemre-főre mutatnak is valamit, de belől üresek, s a legjobb esetben is hidegen hagyják a szívet.

A Mágusz egy felvonásos tragédia.25) Egy felvonásban jó tragédiát írni nehéz, majdnem lehetetlen. Bármely jó tárgy megromlik így összeszorítva, mert nincs hely érdekes bonyodalom -456- szövésére s a szenvedély fejlődésének rajzára. Más a vígjáték, a hol egy felvonásba könnyen szoríthatni egy kis komikai összeütközést, sőt vannak tárgyak, a melyek az egy felvonást úgyszólva követelik. Egy kis vígság elmulathatja az embert, de egy kis szomorúsággal nem elégszünk meg, a nagy szomorúság pedig kicsinynyé törpítve hatástalan. Midőn részvétet, félelmet, szánalmat és megnyugvást, a tragikum ez alkatrészeit, egy pár negyed óra alatt kell átéreznünk, az lesz belőle, hogy egyiket sem érezhetjük át egészen. Az életben is örömest nevetünk egy jó tréfán nehány perczig s aztán dolgunk után látunk, de ha igazán meg vagyunk hatva, s ki akarjuk sírni magunkat, arra több idő kell. Csiky nemcsak azzal gyöngítette műve tragikai hatását, hogy egy nagy tárgyat összeszorított, hanem azzal is, hogy hőse iránt nem tudott részvétet gerjeszteni.

Ki az a gittoni mágusz, a kit Simonnak neveznek? Úgy látszik titkos keresztyén, a ki csak színleg űzi szemfényvesztő mesterségét, egészen át van hatva az új hittől s azt az egész római birodalomban el akarja terjeszteni. Hogy titkolja másoktól keresztyén hitét, az érthető, de hogy nekünk nézőknek sem vallja be, az egy kissé különös. Egy határozott nagy czél, a melyet értünk, inkább fog iránta érdeket kelteni, mint a homályos beszéd, -457- a melyből tisztán ki nem vehető, hogy tulajdonkép minő hitért küzd, a Krisztus hiteért-e vagy maga egy új Krisztus. S mi által reméli elérni nagy czélját? Azzal, hogy magához vesz egy tyrusi utcsai leányt, a ki szakasztott mása Nero meghalt kedvesének, Phoebenek, s azt úgy szándékszik kiadni Nerónak, mint máguszi mesterség által halottaiból feltámasztott kedvesét, a miért őt Nero pontifex maximussá fogja emelni. Ime Simon nagy czélja, a melyért föláldozza szerelmét, mert a leányt ő is szereti, bár e föláldozásból sokat levon az, hogy szerelmét nem hiszi viszonzottnak. De vajon Nero elhiheti-e, hogy Helena csakugyan a föltámasztott Phœbe? Hiszen ha beszélni fog vele, könnyen meggyőződhetik az ellenkezőről, mert Helena semmit sem tud a múltról. De ha Nero Phœbe helyett megelégszik egy hozzá hasonló leánynyal is, és Simont pontifex maximussá emeli, vajon el fogja-e tűrni az új vallást, s ha ő eltűri is, eltűri-e Róma? Nem lábbal tapodása ez úgy a valószinűségnek, mint a történelmi hűségnek s vajon oly hígvelejű ember iránt, minő Simon, érezhetünk-e tragikai részvétet?

Bizonyára a tragikai hős vagy czéljában vagy eszközeiben mindig tévedő s ellenkezésbe jő a fennálló renddel, de mind czéljának, mind eszközének olyannak kell lenni, a melyet érthessünk, a melybe hihessünk, a mely bizonyos -458- sikerre számíthat, annyira, hogy hasonló körülmények között talán magok a nézők is hasonlóan cselekednének. Ha minden tévedés tragikai, akkor a félkegyelmű emberek épen oly tragikai hősök, mint a Coriolanok és Brutusok. De a Mágusz tragikai alapjának még más baja is van. Úgy látszik, hogy Simon fölhagyna nagy czéljával, ha tudná, hogy Helena őt szereti, legalább azt mutatja a Helena és Simon közti utolsó jelenet. A költőnek tehát úgy kellett volna rajzolnia Helenát, hogy Simon csak a kifejtésnél vegye észre szerelmét, vagy Simont úgy, hogy egy darabig legyőzi szerelmét, de az később erőt vesz rajta. De e helyett Helena már az első jelenésben úgy beszél, hogy Simon könnyen észrevehetné hajlamát. A mily könnyen bánik el Csiky a lélektani mozzanatokkal, ép oly kevés gondja van a korrajzra. Az összes személyzet úgy beszél mintha keresztyén volna, s midőn a mű végén Nero föllép, épen nem ismerünk a történelem Nerójára. A kegyetlen Nero itt oly kegyelmes, bölcs, mintha Simon már rég megtérítette volna.

Janusban,26) a mely öt felvonásos tragédia, szintén a pogányság és keresztyénség közti küzdelmet rajzolja Csiky, csakhogy itt nem -459- a római, hanem a magyar pogánysággal foly a küzdelem. A míg a Máguszban a pogányok is keresztyén szinezetűek, itt a pogányság túlnyomó, kivéve magát Janust, a pogányság fejét, a ki oly jámbor ember, hogy keresztyénnek is beillenék, ellenben a keresztyének oly jóindulattal viseltetnek pogány honfitársaik iránt, hogy nem volna nehéz őket visszatéríteni. A mű tele van pogány táltossal és jósnővel, azonban keresztyén papnak se híre, se hamva, mintha ezek részt sem vettek volna a küzdelemben. De nemcsak ebben vét Csiky a történelmi hűség ellen. A mint I. Béla királyt rajzolja és megindítja a cselekvényt, az már a soknál is több. I. Bélát, az erélyes királyt, a ki egész gondját a keresztyénség megszilárdítására fordította, úgy rajzolja, mint a ki vadászsza a pogány magyarok barátságát, meglátogatja vezéröket, Janust személyesen hívja meg az országgyűlésre, mindenkép igyekszik megnyerni őt és párthíveit a közjó érdekében, sőt meg is esküszik előtte, hogy az ősmagyar hitet sohasem fogja bántani.

Hanem legyünk elnézők s fogadjuk el a szerző álláspontját, a mely nemcsak történelmileg valótlan, hanem lélektanilag sem valószinű. Hiszen az újabb drámaírók úgy is hozzászoktattak bennünket a történelemellenes történelmi drámához s ha láttuk Miltont, a ki a legélesb ellentéte az író és államférfiu Miltonnak, ha elfogadtunk a hagyományos Iskariót helyett egy egészen képzelt ifjonczot, miért ne fogadhatnánk el egy pogánybarát Béla királyt s egy keresztyén jámborságú Janust, a kik atyafiságosan kiegyeznek. Ez alapon mi lehetne természetesb fejlemény, mint az, hogy a két kibékült ellentétes irány mindinkább összeütközik; a viszonyok és szenvedélyek kényszerűségénél fogva, a király és Janus akaratlan is esküszegőkké válnak és végre Janus elbukik nem azért, mert megszegte eskűjét, hanem mert ki nem egyenlíthető dolgokat akart összebékéltetni s a keresztyénség ellen támadva, elvégre is az ősvallást törekedett visszaállítani, a melynek nincs jövője. A vallásos és politikai összeütközéseket éleszthette volna a szenvedélyeké, a mire elég anyag van azon körülményben, hogy Janus leánya. Ara, bele szeret egy keresztyén lovagba, elszökik vele és keresztyénné lesz.

Azonban Csiky nem a viszonyok és szenvedélyek összeütközéséből indítja meg a bonyodalmat, hanem cselszövénynyel idézi azt elő, -461- melynek a politikai és vallásos eszmék és szenvedélyek küzdelmében csak mellékesen lehet helye. Ő ezt teszi fővé s Janus tulajdonkép csak báb Rasdi jósnő és meghitte. Karvaly, kezében, a kik egy kissé durva furfanggal mindent elkövetnek, hogy megtörténjék az, a mi különben is bekövetkezhetett volna s elhitessék Janussal, hogy mindez a hitszegő Béla király műve. E cselszövők tudniillik Boleszlót éjjel titkon Arához vezetik légyottra, bár nincs szükség reá, mert Boleszló különben is látogathatja a leányt, elősegítik elszöktetését és áttérését a keresztyén hitre s midőn Janus visszahozza Arát várába, szintén ők eszközlői újabb szökésének. E mellett föllázítják a keresztyének ellen pogány társaikat s midőn már minden készen van, nógatják Janust, hogy álljon boszút szenvedett sérelmeiért s tűzze ki az őshit, a lázadás zászlóját. De majdnem kudarczot vallanak, mert Janus egyik nőcseléde elárulja Karvalyt, elmondja, hogy kezdettől fogva ő volt biztosa Boleszlónak, ő vezette Arát a keresztyén papokhoz, ő segítette elő újabb elszökésöket is, s hazugság mindaz, a mivel Janust ámítja. Erre Janus leszúrja Karvalyt, a ki aztán a jósnő biztatására haldokolva azt hazudja, hogy az egész ármányt Béla király szőtte s ő az oka minden szerencsétlenségnek. És Janus Karvalynak, a kit azelőtt egy pár perczczel épen hazugságáért -462- szúrt le, most minden újabb hazugságát elhiszi s kitűzi a lázadás zászlaját, sőt akkor sem vonja vissza azt, midőn Béla király megjelen nála, s visszahozva leányát, elmondja, hogy minden tudtán kívül történt, s a bűnösöket megbünteti. Bánkódik ugyan egy kissé, hanem aztán annál nagyobb hévvel kezdi rábeszélni a királyt, hogy térjen vissza az őshitre s álljon a pogány magyarság élére. Béla visszautasítja az ajánlatot, s kitör a polgárháború. Janus elveszti a csatát, s őt magát is megtöri most párthívei aljassága, majd leánya halála; megszállja a lelkiismeret is, nem akar tovább küzdeni s visszautasítva a király ajánlatát, a ki megkegyelmez neki, ha keresztyén hitre tér, egy tőrszúrással véget vet életének.

Ime Rasdi és Karvaly cselszövényéből mily nagy forradalom támadt. Nélkülök talán még ma is békén élne együtt Magyarországban keresztyén és pogány a haza üdvére. De fogadjuk el alapul e cselszövényt is, vajon akkor is összhangzásban van-e az Janus jellemével, s így elhihető-e sikere? Könnyenhivő, szenvedélyes ember-e Janus? Épen nem; mérsékelt, nyugodt, mindent megfontoló. Viseltetik-e Rasdi és Karvaly iránt némi kiváló rokonszenvvel és bizalommal? Nem, sőt úgy látszik, hogy Béla király az, a kit különösen tisztel, s a kiben leginkább bízik. Hogy ily cselszövény -463- kifoghasson rajta, egészen máskép kellett volna rajzolni őt. Csiky nem igen látszik érteni, hogy a jellemrajz és cselekvény mily benső kapcsolatban vannak egymással és egymást szülve és táplálva alkotják a dráma organismusát. A legjobb cselekvény, a legerősb indokok elvesztik hatásukat, ha a jellemrajzzal ellenkezésbe jönnek. Például Othello egész cselekvénye megromlik, sőt nevetségessé válik, ha Othello jelleme nem táplálja a fejlődést. Egyébiránt Janus jellemrajza nem egyéb hideg abstractiónál, s annak is hibás. Szegényes és nyomorék alak, itt-ott fölcziczomázva Brutus, Bánk bán s a trónkereső Borics rongyaival Többé-kevésbbé a többi személyek is ilyenek.

Mindamellett a műnek van méltánylandó oldala is. Ha Csiky nem tudott tragikai hőst rajzolni, legalább tragikai alapot keresett; ha jellemrajzában és cselekvényében nincs történelmi hűség, lélektani igazság, benső élet, költői elevenség, legalább a cselekvény kerek, mely folyvást halad, emelkedik és siet a kifejlés felé. Ha nyelve nem drámilag jellemző, legalább nem szószaporító s épen nem hiányzik benne a külső drámaiság. Általában Csikynek sok érzéke van drámai forma iránt s hogy e tekintetben folyvást halad, mutatja legújabb vígjátéka is. -464-

Valóban az Ellenállhatatlan27) czímű három felvonásos vígjátékának főbecse a tiszta drámai formában, kerek cselekvényben s a kidolgozás bizonyos széparányúságában áll. Ha a tartalom: a jellemrajz és cselekvény benső értéke megfelelne a forma szabatosságának, az Ellenállhatatlanban kitünő vígjátékot bírnánk. De a belsőt nem lehet úgy elsajátítani, mint a külsőt. A külsőt inkább a tanulmány és gyakorlat nyújtja, a belsőt inkább az élet, ha van szemünk látni a látnivalót, s ha van elég erőnk azt átalakítva visszasugározni a phantasia tükrében. Csiky, a mint már megjegyeztük, keveset merít az élet tapasztalataiból, a kedély benső világából s nagyrészt csak olvasmányait dolgozza föl, inkább combináló, mint alkotó tehetséggel. Jelen művében Moreto Szép Diegójából átvette a főalakot s egy új cselekvényt gondolt hozzá, mely egységes és kerek ugyan, de majdnem oly szegény, mint nem valószinű. Leleményre nézve több mint Janus, jellemrajza sem oly ellenmondó, alakjai is tetszetősbek, de egyaránt érezhetni benne az élet és költészet elevenségének hiányát. Ide járul még, hogy a mű a fensőbb, a jellemvígjáték követelésével lép föl, különösen a külső forma és nyelv tekintetében s tulajdonkép -465- nem is annyira bohózat, mint valóságos operetteszerű mű, a jobb operettek hegyke, de találó vonásai s derült frissesége nélkül. A forma és tartalom e meghasonlása sokat árt a mű hatásának, a színészt is zavarba hozza, a közönséget is, is egyik sem adhatja át magát valamely határozott hangulatnak, a mely oly könnyen szokta illusióba ringatni az embert.

A vígjáték Spanyolországban történik. A mióta Rákosi és Dóczi fölfedezték Spanyolországot, vígjátékíróink örömest vándorolnak e szép országba, a hol minden lehetetlenség megtörténhetik. Asturiában vagyunk. Diego regens és gyám férjhez akarja adni a herczegnőt, Florindát, de nem mondja meg nekik, a miből Florinda és dajkája azt következtetik, hogy maga akarja elvenni. Pedig Florinda Roland herczeget szereti, a ki a mórok ellen harczol, kit szeretne értesíteni bújáról és segítségül hívni. Ime a mű kiinduló pontja. Egy regens, egy gyám nem mondja meg herczegnőjének, hogy kit szánt férjeül, egy leány, ki nem tudakolja, hogy kihez akarják férjhez adni. Ezt bizony bajosan hiszi el valaki még Spanyolországban is. De hát miért nem mondja meg Diego a férj nevét? Azért, mert heves természetű, a ki senkit nem enged szóhoz jutni. Ez nem baj, annál többet beszélhet maga, annál inkább elmondhatja, hogy ki a választott vőlegény. -466- S azt hogyan veszi fejébe a herczegnő, hogy gyámja akarja elvenni? Valamely félreértett czélzásából talán vagy magaviseletéből? Épen nem. Egy szóval a szerző úgy akarja, hogy Florinda aggódjék és segítségül hívja kedvesét. De kitől küldjön neki levelet? A dajka Rodrigo kóbor lovagot ajánlja, a ki komája, Gil Perez vendéglőjében szállásol s igen szegény ördög. Ez egy hiú, képzelgő ember, a ki ellenállhatatlannak tartja magát, s mert a herczegnő és dajkája a templomból jövet szemügyre veszik, azt hiszi, hogy Florinda beleszeretett. S csakugyan hivatja is. Rodrigónak igen viseltes ruhája levén, jobb után látna, de se pénz, se hitel. Azonban Dorido kóbor lovagtársa elmondja Rodrigo herczegi szerencséjét kedvesének, a vendéglős leányának, ez atyjának, a ki mindjárt harmincz aranyat kölcsönöz neki, remélvén, hogy a bérlett vendéglő a herczegnő kegyéből majd tulajdonába megy.

Ez a vígjáték másik kiinduló pontja, a melyet szintoly kevéssé hihetni, mint az elsőt. Hogy az udvarból senkit sem küldhet a herczegnő kedveséhez, azt még érthetni, de hogy az egész városban, ne találkoznék senki ismerős, a ki jó pénzért a levelet elvinné Roland herczeghez, ez kevésbbé hihető. Azt is bajos elhinni, hogy a herczegnő Rolanddal, a kivel oly bizalmas viszonyban áll, folyvást ne levelezzen. De különben is épen nincs okuk titkolni -467- szerelmöket a gyám előtt. Csiky épen a kiinduló pontokat hanyagolja el, pedig ha ezek valószinűek s illusiót tudnak kelteni, a bonyodalom folyamában sokkal könnyebben elhiszünk még olyat is, a mi kevésbbé indokolt. S a műnek erre nagy szüksége lett volna, mert minden lépten-nyomon találni benne valami bajosan hihetőt. De folytassuk a cselekvényt. Rodrigo megjelen a herczegnőnél s ennek szives szavait szerelmi vallomásra magyarázza, míg ez az övéit csak lovagi hódolatnak veszi. Azonban a herczegnő elfeledte az elküldendő levelet megírni s elsiet, hogy azt megírja. Rodrigo meghökken a levélre, de megnyugtatja magát, s mint a herczegnő kegyencze jobbra-balra kegyeket osztogat. Itt megint azt kérdhetjük: hogyan feledheti el a herczegnő a levél megírását, mídőn épen annak átadására hivatja Rodrigót s vajon általában szükséges-e, hogy Rodrigót magához hivassa, hisz a levelet a dajka is átadhatná.

Az egész bonyodalom oly kevéssé van jól előkészítve, mint szőve, de a komikai hős jellemvonása egész a harmadik felvonásig következetes. Itt az is megromlik. Ugyanis a gyám vallatni kezdi a herczegnőt s csak oly föltétel alatt ad hitelt szavának, hogy nem szereti Rodrigót, ha azt szemébe mondja s távozást parancsol neki. Rodrigót fölhivatják, s a gyám a mellékszobából hallgatja ki beszélgetésüket. -468- A herczegnő fenhangon elmondja, a mit gyámja parancsolt, de titokban megsúgja Rodrigónak, hogy még találkozni óhajt vele a levél átadása végett. Mindez még jobban megerősíti Rodrigót abban, hogy ő a herczegnő választottja s cselhez folyamodik. Színleg mérget vesz be a leselkedő gyám előtt, haldoklást tettet, papot kiván s halála előtt még egyszer látni óhajtja a herczegnőt és Dorido barátját. Mind megjelennek s a herczegnő egyszersmind elhozza az elküldendő levelet is. Ekkor Rodrigó fölugrik, a herczegnőt megragadja, a pap elébe áll vele és esküdni akar. Azt hiszi, hogy a szerelmes herczegnő beleegyezik az improvisált esküvőbe. De a herczegnő vonakodik, a pap zajt üt, mire a gyám berohan, kiragadja Rodrigo kezéből a levelet, a mely mindent fölvilágosít. A gyámnak tudniillik eszeágában sem volt gyámleánya kezére vágyni, sőt épen kedveséhez, Rolandhoz akarja férjhez adni, a kiért már hirnököt küldött s a ki a mű végén meg is érkezik. A herczegnő férjhez megy, Rodrigó pedig tovább álmodozik ellenállhatatlanságáról.

Csiky a Moreto ellenállhatatlanjából nemcsak a férfihiúság vonásait vette át, hanem azt is, hogy csellel vágja ki magát a hinárból. De Moreto hőse csak abban hóbortos, a mi hiúságával van kapcsolatban, egyébben elég józan eszű s ezért cselfogásában van valószinűség. -469- A Csiky ellenállhatatlanja mindenben bárgyú s arra számít, hogy az udvari pap csak úgy rövid úton megesketi őt az uralkodó herczegnővel. Ez még a legközönségesebb bohózatban sem volna helyén. Nem ártott volna, ha Csiky Moretót a bonyodalom szövésében is követi, akkor vígjátéka gazdagabbá válik s az egész cselekvény nyer valószinűségben és drámaiságban egyaránt. Moreto hősének felsülése egy szerelmes párt segít czéljához, itt a Rodrigóé semmit sem eszközöl; ott cselszövény sodorja bonyodalomba a hiú képzelgőt, a melyet aztán ő saját cselszövényével is élénkít, itt mindent csak oly félreértés szül, a melyben kevés a valószinűség; ott a hőst mindenki hóbortosnak tartja, itt mindenki komolyan veszi, a mi még valótlanabb színűvé teszi az egész vígjátékot.

De Csiky nem bohózathoz hajló vígjátékot akart írni, mint Moreto, hanem fensőbb, sőt úgynevezett jellemvígjátékot. Azért egyszerűségre törekedett stilben, cselekvényben egyaránt. Igaz, a jellemvígjáték kevesebb cselekvénnyel is beéri, mint az övé; például Molière Misantropjában sokkal kevesebb a cselekvény. De a cselekvény egyszerűségét pótolja a jellemzés gazdagsága, a szív és emberi viszonyok hű rajza. Hol van ebből valami az Ellenállhatatlanban? Csikyn betelt Horatius szava: Amphora coepit institui, urceus exit. Fensőbb vígjátékba kezdett s igen is alsó lett belőle. -470-
-471-

BARTÓK LEGSZEBBJE ÉS CSIKY PROLETÁRJAI.

A Nemzeti Szinház ujabb eredeti szinművei közül kettő igényli különösebben figyelmünket: Bartók Legszebbje28) és Csiky Proletárjai,29) nem mintha értékre és hatásra nézve egyenlők volnának, hanem mert mindkét mű egyaránt képviselője dramaturgiai mozgalmaink két különböző irányának. Bartók egészen azon irányhoz csatlakozott, a melyet ezelőtt néhány évvel Rákosi és Dóczy kezdeményeztek s melyet már-már magát túléltnek hittünk, Csiky ellenben, a ki első művét szintén e szellemben irta, legujabb művében hátat fordított a költött görög és spanyol világ képtelen mesélnek s a magyar társadalom rajzához -474- fogott, mint egykor Kisfaludy Károly és Szigligeti.

Bartók nem az első drámai kisérletével lép először a közönség elébe. Mint lyrai és satirai költő már évek óta ismeretes. Az Üstökösben Jókai védszárnyai alatt növekedett föl s mint a Tiszapárt hive kiméletlenül gunyolta a Deák-pártot, majd a szélső baloldalhoz ment át s a Bolond Istókot alapítva, kettőzött hévvel döntögette hajdani bálványait. Tehetsége és féktelensége egyaránt elősegítették hatását. Általában véve jól versel s bár szerelmi lyrája könnyen dagályba téved vagy puszta játékká fajul, de egy-egy hazafi felindulásnak néha erélyes kifejezést tud adni. A satirai eret bajos volna elvitatni tőle, de az még kétségtelenebb, hogy hajlik a pasquil felé, a mennyiben örömest foglalkozik a magánviszonyokkal s minden mende-mondát, rágalmat készpénz gyanánt vesz. A férfiasb satira nem tud kifejlődni benne részint sekélyes műveltsége, részint diákos vásottsága miatt, a nemesebb felindulás finom gunya vagy az értelmesség humora bizonyos vad indulatosságba fulad nála. S e hangulat nem is épen őszinte; minden esetre egy jó adag affectatio vegyül bele. Mi legalább azt tartjuk, hogyha Bartók hiszi is mindazt, a mit ir, semmi esetre sem érzi oly mélyen, mint a hogy velünk el akarná hitetni. Erre vígjátéka is némi bizonyíték. -475-

Egy költő, a ki annyira el van telve a magyar politikai, társadalmi és irodalmi élet visszásságai, sőt bünei gyülöletével, a kinek keserűsége majdnem a dühig emelkedik, ha vígjátékot ir, bizonyosan az életből veszi tárgyát, alapeszméjét, az élet komikai alakjait viszi színpadra, hogy mindazt, a mi szivén fekszik s a mit eddig gunyos epigrammákban, személyeskedő torzképben s élczes ötletben öntött ki, most eszményítve egy költői cselekvényben tárja a közönség elébe. Oh nem! Legalább Bartók nem így tett. Költőitlennek találta a jelent s a multba menekült, szük volt neki Magyarország és Lesbos szigetére vándorolt. De talán mindezt csak azért tette, hogy mint a XVIII-dik század franczia regényírói, egy idegen mese leple alatt saját hazája viszonyait annál szabadabban rajzolja? Teljességgel nem. Bartók a görög világból egy igen hideg szerelmi tréfát tár elénkbe és semmi mást. Bizonyára nem akarta, hogy szerelmi tréfája hidegen hagyjon bennünket. Ebben teljesen ártatlan, de nem méltán kérdhetjük-e: egy magyar satirairó nem választhatott volna-e magának méltóbb tárgyat; vajon a magyar társadalom visszásságai annyira szivén feküsznek-e, mint a hogy lapjában hirdeti; vajon hihetünk-e teljesen szenvedélyes gunya őszinteségében?

Mi régóta követeljük regény- és vígjátékiróinktól -476- a magyar társadalom rajzát. Erős szemrehányásokat nyertünk feleletül. Mi önkényesen korlátolni akarjuk a költő szabadságát, megfosztjuk legköltőibb tárgyaitól s az általános emberit alárendeljük az esetleges nemzetinek. Isten mentsen, hogy bárminemű szabadságot korlátolni akarjunk, azonban minden szabadságnak megvan a maga természetes korlátja. A költőiség nem annyira a tárgytól függ, mint inkább magától a költőtől, s az általános emberi legtermészetesebben egyéni és nemzeti formákban nyilatkozik. Általában e kérdést nem a költő, sem a kritikus önkénye dönti el, hanem a drámai műfajok lényeges sajátságai s a történeti fejlődés tanulsága.

A tragédia kedveli a multat: a monda és történelem homályát, hogy nagyíthassa alakjai körvonalait s így fenségesebb hatást tehessen, a komédia a jelenhez ragaszkodik, mely mindig törpébbnek tetszik a multnál, a mindennapi élet zajába merül, mert hatásainak egy jó része az uralkodó erkölcsökön és szokásokon sarkallik. De mind kettő élénk kifejezése korának és nemzetének tárgyban és szellemben egyaránt. A görög hős mondáiból merítette tragédiáit s társadalmi élete eseményeiből vígjátékait. A római, a kinek mythologiája, hős mondája, költészete s egész műveltsége oly szoros kapcsolatban volt a göröggel, szintén követte a példát. A keresztyén költészet -477- más nemű fejlődést mutat a nélkül, hogy megváltoztatná a drámai költészet némely lényeges sajátságait. Midőn a középkor végén a renaissance a keresztyén polgárosodás egyik lényeges elemévé válik s a mysteriumok tragédiákká, a moralitások és közbeszőtt tréfák vígjátékokká kezdenek átalakulni, a nemzeti elem félig-meddig háttérbe látszik szorulni, különösen a francziáknál. Corneille, Racine és követőik a görög tragédiák tárgyait dolgozták föl, előszeretettel fordultak a római történelemhez s azt hitték, hogy a hazájok mondáinak és történelmének feldolgozása ellenkezik a tragédia fönségével. De mindamellett francziák maradtak s egész gondolat- és érzésviláguk a renaissance érintésére fejledező franczia szellem lüktetése. Moliért vígjátékaiban még határozottabban a franczia társadalom rajzolja s az általános emberi és nemzeti, a typikai és egyéni a legösszhangzóbban olvadnak össze néha műveiben. Calderon egészen spanyol tárgyban és szellemben s a catholicus világrésznek képviselője. Shakspeare, a protestáns Anglia költője szintén előszeretettel fordult hazája mondáihoz és történelméhez, de épen úgy földolgozta a klasszikai kor mondáit és történelmét, mint a közép- és újkor némely elbeszélést. A XVIII-dik században a jelen felé kezdett hajlani a tragédia, mind Angol-, mind Franczia- mind Németországon, -478- vesztett ugyan fönségéből, de nyert életelevenségében, szemben a kimerült klassicismussal. Diderot, Lessing, de különösen Schiller kitünő képviselői ez új iránynak. A vígjáték is át-átcsapott koronként a multba, de legnagyobb sikereit folyvást a jelennek köszönhette.

A XIX-dik század előttünk áll forrongó politikai, társadalmi és irodalmi irányaival, nemzeti erős érzésével és történeti tisztultabb látkörével. Nemcsak a tudomány szélesbitette határait, hanem a költészet is; új műfajokat élesztett föl vagy teremtett, a melyeknek semmi köze a klasszikai hagyományokkal. Különösen a regény indult nagy fejlődésnek a félig költői, félig prózai műfaj, a mely leginkább megfelel az újabb kor izlésének. A drámai költészet érezte mindezek hatását. Az angol regény társadalmi és történeti rajzai új tárgyakat kölcsönöztek a drámának. Francziaországban háttérbe szorult a klassicismus az új romanticismus támadásaira, a német költészetben Schiller és Goethe törekvései, a kik egy új klassicismust akarták megalapítani, nem találtak viszhangra, sőt a német romanticismus keresztyén-germán heviben egész középkori álmodozásba merűlt, a melyet a politikai és társadalmi küzdelmek zaja csakhamar oszlani kezdett. De e mozgalmak és változások közepette is a tragédia hű maradt -479- eredetéhez. A tragédia termőföldje maig is a monda és történelem s bár a jelenből gyakrabban veszi tárgyait mint régebben, de ha a szenvedélyek kiváló erejével nem tudja pótolni azt a fenséget, melyet az idők homálya s a nagyobbszerű viszonyok kölcsönöznek, örömest válik középfajú drámává s a különböző elemeket összhangzatosban igyekszik összeolvasztani, mint a régibb e fajta művek. A vígjáték néha visszaszáll ugyan a multba egy-egy történeti adoma vagy monda feldolgozása végett, de főleg most is a jelen élet visszásságaiból táplálkozik. A mi a tárgyakat illeti, a nemzeti elem majd minden nemzet költészetében túlnyomóságra emelkedett; az újabb kor drámairói épen nem követik a franczia klassicismus megalapítóit, de mindamellett nem egyszer örömest fordulnak a görög, római és az újabb történelem egy-egy tragikai érdekű mozzanatához. A vígjáték ritkábban vesz föl idegen tárgyat, legfeljebb egy-egy mélyebb értelmi alapeszme vagy rendkivül érdekes mese kedvéért vagy azért burkolózik idegen lepelbe, hogy annál szabadabban rajzolhassa hazája némely kétes természetű viszonyait.

Ime az idők tanúsága, melyet se tagadni, se hibáztatni nem akarunk. Épen nem kivánjuk megszorítni azt a költői szabadságot, melyet a geniusz sikere kivivott s a gyakorlat folytonossága -480- megszentelt. Nem hibáztatjuk a magyar költőt, ha egyszer-másszor egy-egy idegen tárgyu tragédiát vagy vígjátékot ir, mert képzelmét megragadta a régi vagy újabb történelem egy-egy nagy alakja vagy új leleményre serkentette egy-egy klassikai, közép- vagy újkori adoma, elbeszélés. Mi szivesen üdvözöljük az ily kisérleteket, mert a költői ihlet mindig tiszteletreméltó. De vajon a kivétel váljék-e szabálylyá? Vajon türjük-e, hogy mintegy hirdessék drámairóink: a magyar történelem és társadalom nem nyújt költői anyagot, forduljunk külföldhöz, kalandozzuk be Európát s áraszszuk el a nemzeti színpadot idegen népek és viszonyok rajzaival? Drámairóink a külföldi költők példájára hivatkoznak. De vajon túlnyomó-e azoknál az idegen tárgy s ha idegen tárgyhoz nyulnak, nem nemzetök izlése szerint dolgozzák-e föl? Tapasztalunk-e ilyesmit a mi külföldieskedő drámairóinknál? S vajon a legkitünőbb külföldi drámairók azért fordulnak-e idegen tárgyakhoz, mert az idegen tárgy elsőséget érdemel vagy mert valamely idegen monda, elbeszélés vagy történelmi esemény megragadta képzelmöket? Vajon ugyanazt teszik-e, a mit a mi drámairóink, a kik nem idegen hagyományt dolgoznak föl a mi számunkra, hanem itthon költött meséjöknek keresnek idegen országot. Ez az, a mit mi leginkább hibáztatunk, -481- ez az, miért az egész irányt hajlandók vagyunk elítélni.

Bartók Legszebb-je oly kevéssé alapszik valamely történeti vagy mondai hagyományon, mint Rákosi Szerelem iskolája, Dóczy Csók-ja és Csiky Jóslata. Mind itthonn készült mesék, a képzelem szabad szülöttei, s azért menekültek Spanyol- vagy Görögországba, hogy minél szabadabban csaponghassanak. De ez a csapongás mind inkább veszti ujdonsági ingerét s kezd vergődéssé válni. Bartók vígjátéka már sokkal kevesebb sikert tudott kivívni, mint társai. Igaz a külső körülmények sem kedveztek neki annyira, mint a Dóczyénak vagy Csikyének, de az is igaz, hogy kevesebb drámai vagy komikai érdeket nyújtott, mint emezek. A Bartók cselekvénye is zavaros és nehezen felfogható, mint társaié, de ezekben legalább még akad egy-egy színpadilag hatásos jelenet; a jellemrajz itt is bábok rángatása, de kevésbbé színpadi s inkább elmosódó báboké. Bartók nemcsak cselekvényben és jellemrajzban követi drámánk új irányát, hanem stilben is. Az elmés és mesterkélt beszédmód az ő vígjátékainak is egyik főjellemvonása. Euphemismussal beszél itt mindenki és minden alkalommal, de míg amazoknál egy-egy lyrai ömlengést vagy elmés szóváltást a helyzet fordulata kiemel és hatásossá tesz, addig Bartók szebben írt helyei épen a kevésbbé drámai -482- vagy épen henye jelenetek. Azonban azt meg kell adni, hogy Bartók nyelve magyarosabb, mint a Dóczyé, a ki gyakran idegenszerű, és erőteljesebb, mint a Csikyé, a ki simább ugyan, de áradozóbb s hajlik a közhelyekhez. Bartóknál is találhatni egy-egy nyelvhibát, mint például:

néhol bőbeszédűségbe is téved, különösen midőn Oxylos az archon előtt oly kevéssé bölcsen, mint elmésen magyarázta meg a Pluto és Aristoteles közti különbséget vagy otthon eléggé unalmas monologokat tart. De általában véve Bartók nyelve és verselése méltánylatot érdemel; tudna írni, csak nem igen van, a mit megírjon.

A vígjáték expositiója is hasonlít társaiéhoz. A mint Rákosi Aesopusában a király parancsára minden nőtlen embernek egy pár nap -483- alatt meg kell házasodnia; a mint Dóczy Csókjában senkinek sem szabad csókolózni a királyi udvarban; a mint Csiky Jóslatában bizonyos nőknek husz év alatt két ikerleányt, három nem ikerleányt kell szülniök s közülök négynek Apollo ünnepén férjhez kell menniök: úgy itt is az archon fiának, Myrsilosnak, meg kell házasodni, nőül vennie a szépség versenyünnepén győztes leányt, tudniillik a kit a birák «a legfenköltebb szívtől lelkesült legszebb leánynak» itélnek. A versenybirók régebb fiatal emberek voltak, de most az archon, minthogy a fiatalság megromlott, három éltes tanácsosára ruházza a birói tisztet s meghagyja nekik, hogy a verseny napjáig titkolják tisztöket, valamint azt is, hogy a győztes leányt fiának szánta. De ha már változtatott az archon a régi szokáson, miért bizta meg a birósággal épen azt a három tanácsosát, a kikről keveset tart, a kiknek tanácsát mellőzi, a kik közül egyik, Menander, papucshős, a másik, Dioméd, a kicsapongás és pazar költés hirében áll, a harmadik pedig, Oxylos, a philosoph, oly együgyü, hogy az archon fiának egy tánczosnővel való összeházasítását javasolja. Az archon ily körülmények között sokkal inkább magát tehette volna birónak vagy legalább magának tarthatta volna fenn az itélet megerősítését. Ezt inkább elhittük volna, de akkor összeomlott volna a vígjáték egész alapja. -484- Általában az új iskola vígjátékírói képtelenek a cselekvényt úgy megindítani, hogy egy pár szerencsés vonással illusióba ringassák a közönséget, pedig ez a fődolog, ha eleinte hitetni tudunk, később a kevésbbé hihetőt is könnyebben elhitetjük.

Minden esetre jobban tett volna a szerző, ha az archon tanácsosait kevésbbé nyomorultaknak festi. Ha egyik vitéz katona, a másik derék jogász, a harmadik hires philosoph s a király ragaszkodván hozzájok, épen e tulajdonaiknál fogva mindenre alkalmasoknak hiszi őket, mind maga komikaibb helyzetbe jut, mind a birák megtántorodása komikaibb összeütközésekre adhat alkalmat. Így e haszontalan emberek elcsábitásában kevés komikum nyilatkozhatik. Tüstént kifecsegik a király szándékát hol félig, hol egészen s Corinna, egy haetera, csakhamar a maga részére hódítja mindnyájokat: Diomedet, ki különben is kedvese, Oxylost, a kit szintén szerelmével biztat s egyszersmind azt igéri neki, a mit Diomédnak is megigért, hogy mint az archon menye sokat meg fog tenni érdekében és végre Menandert, a kinek pártfogását neje által nyeri meg. Ezzel telik el az egész második felvonás, de a mű érdekesebb és tulajdonképi bonyodalma a harmadik felvonásban kezdődik, midőn Arion, Menander fia, lép az előtérbe, a ki Melittát szereti, egy jövevény phrygiai harczos -485- leányát, de a kinek hajlama szülői ellenkezésével találkozik. De vajon miért ellenzik Arion szülői a viszonyt? Leginkább uri gőgből, bár az archon kinyilatkoztatta, hogy Melitta egyrangú a többi bennszülött leányokkal s pályázhat a szépség versenyén:

Ha Melitta az archon menye is lehet, bizony Menander is elfogadhatja annak; így társadalmi állása nem ok az ellenzésre, mely különben sem látszik oly erősnek, hogy a fiú más uton le ne győzhetné. Valóban ha Menander annyira mene szabadulni akarna e jövevény leánytól, mint versenybiró Corinna helyett őt pártolná s a legtisztességesebb módon túladhatna rajta. Egyébiránt Bartók görög társadalma csodálatos társadalom: egy phrygiai leány, a kinek atyja vérét ontotta Mitelenéért nem méltó egy miteléni tanácsos fiához, de egy haetara vagy még ennél is rosszabb, egy Corinna, a kinek ruhaszámláit Diomed fizeti, épen megilleti az archon fiát. A tanácsosok azt hiszik, hogy itéletökön senki sem fog megbotránkozni, legkevésbbé az archon. Boldog görögök, a kiknek minden szabad, boldogtalan magyar közönség, hogy veled ily dolgokat akarnak elhitetni a nemzeti színházban. -486-

Arion mindent elkövet, hogy kedvese győzzön a szépség versenyén. A szemérmes leányt reá veszi a versenyre, elhurczolja a birákhoz szavazatkoldulás végett, bár ismerve a viszályokat, tudhatná, hogy mindez haszontalan s nem annyira a birák megvesztegetésére, mint megbuktatásukra kellene törekednie. Oxylosnak, bár megigéri neki a pártolást, esze ágában sincs igéretének megtartása s Arion, a philosoph a gazdasszonyával, Dókiával együtt kihallgatja, hogy Corinna hogyan csábítja a maga részére mind a három birót. Ebből az következnék, hogy Arion tettre buzduljon s bevádolja a megvesztegetett birákat. Később eszibe is jut, hogy ezt kell tennie, de most nem gondol, nem tesz semmit, hanem helyette gondol és tesz Dókia valami olyast, a mit épen nem várnak tőle. Összeszedi mindazon ékszerajándékot, melyeket Oxylos a versenyző nőktől kapott s indul az archonhoz bevádolni urát. Mi ragadja őt e lépésre? Fölháborodik Oxylos jellemtelenségén s némi rokonszenvet érez Melitta iránt. De vajon, mint régi gazdasszony, csak most tapasztalja-e, hogy ura megvesztegethető s vajon Melitta iránt ébredt futó rokonszenve oly erős-e, hogy érette mind maga mind ura jövőjét oly könnyen koczkára tegye? Ha Dókia Oxylosnak nemcsak gazdasszonya, hanem annál több, régi szeretője, a ki látva, hogy ura Corinnába bolondult, féltékenynyé -487- lesz, teljesen értenők mindent koczkáztató fölgerjedését. De ez igen természetes indok lett volna s az új drámai iskola köznapinak, költőietlennek tartja mindazt, a mi természetes. Azonban Bartók ezzel meg nem elégedve, még nagyobb természetlenségbe téved, midőn, hogy tovább bonyolíthasson, csavar egyet Corinna szívgépezetén s így egészen új leányt állít előnkbe, gondolván, hogy a fiatal nők még könnyebben változnak, mint a vének.

Oxylos ugyanis észrevévén a tolvajságot, azt hiszi, hogy Arion lopta meg s az ékszerajándékokkal akarja támogatni vádját az archon előtt. Fölkeresi birótársait s elmondja nekik, hogy mily veszély fenyegeti mindnyájokat. Ezt csak úgy lehetne elfordítani, ha fölfedik Arionnak a titkot s megértetik vele, hogy Melitta győzelme a versenyen reá nézve veszély, mert ez esetben elveszti őt, azért ne vádaskodjék az archon előtt s ne gátolja Corinna sikerét. Társai nem hallgatnak reá s Corinnát bizzák meg az ügy rendbehozásával, a ki arra különben is ajánlkozik. Azonban Corinna nem sokat gondol velök, egészen más jár a fejében; hogy s hogy nem, bele szeret Arionba, a ki hajdan udvarlója volt, vissza akarja őt csábítani, szerelmet vall neki, s midőn ez visszautasítja, dúl-ful, visszalép a versenytől, hogy Melitta legyen a győztes s neki maradjon Arion. Mi idézte elő ezt a nagy változást -488- Corinnában, mi oly kevéssé tudjuk, mint maga Bartók. Corinna nemcsak úgy lép föl a mű elején, mint egy szép és kaczér hölgy, pedig a vigjáték bonyodalma ezt kivánná, hanem mint Dioméd kitartott kedvese, a ki csak azért akar győzni a szépség versenyén, hogy az archonfi neje legyen, kielégíthesse dicsvágyát és fényüző hajlamait, a ki, mint maga mondja, férjhez menne az öreg archonhoz is, csakhogy uralkodhassék. Épen azért egész következetesen mindent elkövet a versenykoszorú elnyerhetéséért. Kaczérkodik s épen nem finom módon Oxylossal, a míg elbolondítja, hizeleg Menander nejének, hogy általa férjére hathasson, s midőn veszély fenyegeti szövetségeseit, megmentésökre vállalkozik. S im egyszerre csak elfordul tőlük, s oly szenvedélyesen kezd szeretni, a hogy egy üres szív nem képes és szerelméért annyira kész feláldozni mindent, a mi eddig élte czélja volt, hogy azt kell hinnünk: vagy eddig tettetett vagy most tettet. Az emberi szív nagy változáson mehet át életben és drámában, de ennek csirája mindig megvan benne, úgy anynyira, hogy az nem is változás, mint inkább lassubb vagy gyorsabb fejlődés. Ha a költő ezt képtelen rajzolni, csak bábokat rángat? valóban Bartók Corinnája épen oly érthetetlen, mint a görög társadalom, melyben játszatja. De lássuk a mese végét. Arion csakugyan bevádolja -489- a birákat az archonnak s vádját igazolja Dókia megjelenése, a ki felmutatja az ékszerajándékokat és végre Corinna is, a ki megsúgja az archonnak, hogy titkát a birák elárulták. Az archon megfosztja a birói tiszttől tanácsosait s helyökbe ifjakat nevez ki, köztök Ariont is, kinek bizalma jeléül megsúgja, hogy a győztes leányt fiának szánta. Arion megsemmisülni látva törekvését, le akarja beszélni Melittát a versenybe való részvételtől, de ez azt hiszi, hogy kedvese Corinnához pártolt, mert meghitten beszélgetve találta őket s beszélgetésök töredéket félreértette, epen azért még inkább megmarad feltétele mellett. E jelenetek az egész bonyodalom legtermészetesebb s legkomikaibb részei. Szegény Arionnak nincs más menekvése, mint elárulni a reá bizott titkot, tudniillik, hogy a győztes leány az archonfi neje lesz, mire Melitta visszavonul, Arion pedig lemond tisztéről, bevallva, hogy megszegte szavát, elárulta a titkot. Az archon haragját végre megenyhíti egy levél, a melyet Cyprus szigetéről fia küld s mely jelenti, hogy megházasodott, atyja áldását kérve. Az archon nem tagadja meg áldását, a nap örömére mindenkinek megbocsát s eltörli a szépségversenyt.

A cselekvény kirívó valószínűtlensége s a jellemrajz durva hibáin kivűl, melyeket nagyjában kimutattunk, még sok más baja van e műnek. Szerző mindazt elkerűlve sem írt volna -490- sikerűlt vigjátékot. Komikai eszme és komikai typusok nélkül fogott művéhez. Tetszett neki a szépségverseny gondolata, a nők korteskedése, a bírák zavara s egyébre nem is gondolt. Megindította a cselekvényt, s az ragadta magával, maga sem tudta merre; fölléptette személyeit, élczes ötleteket, lyrai ömlengést adva ajkaikra, de azok mint árnyak lebegtek ide-oda határozatlan irányban. Nem tüzött maga elébe feladatot s nem volt mit megoldania. Az archonfi levele nélkül be se végezhette volna vígjátékát. Egy a műben nem is szereplő egyénnek kellett ketté vágni a csomót. Egy-egy kivűlről jövő esemény segítheti ugyan a megoldást, elég példa van erre a legjobb vígjátékokban is, de megoldani a csomót és ketté vágni két különböző dolog. A szerző úgynevezett humoristasága sem igen kedvezett vígjátékának, s megszokva lapjában az élcz és torzkép könnyű sikerét, azt hitte, hogy a vígjáték sem egyéb, mint ötletek és torzképek sorozata. Megszokván keveset törődni a valóval, sőt valószinűvel is, azt hitte, hogy a vígjáték személyeire is épen úgy rá lehet fogni mindent, mint a közélet szereplőire. Valóban Bartók Andrássy Gyulája, Tisza Kálmána, Csengery Antala, stb. Bolond Istókjában satirailag is épen oly valótlanok, mint Legszebbjének komikai alakjai. Ha Bartók vígjátékíró akar lenni, egy kissé el kell szoknia attól, a -491- mit Bolond Istókjában igen is megszokott, hogy az írónak minden szabad. Az íróra nézve a sajtótörvényen kivűl vannak, még fensőbb törvények is: a lélektan és a jó ízlés törvényei.

Jól esik Bartóktól Csikyre, Lesbosból Buda-Pestre térnünk. Csiky, a ki eddig szintén hol Spanyol- hol Görögországban bolyongott, végre letette vándorbotját és vissza telepedett hazájába. A siker, a melyet kivívott, alkalmasint állandóbb hazai lakossá teszi. Hogy vígjátéka oly nagy tetszésben részesűlt, annak egyik oka bizonyára az volt, hogy a magyar társadalom rajzát kisérlette meg. A közönség rég megúnta már drámaíróink görög és spanyol meséit, beteg álmodozását s örömmel üdvözölte a hazai képeket s a való élet rajzát. Úgy rémlett előtte, mintha a hazai tárgy termékenyebbé, az ismert személyek és dolgok tartalmasabbá tették volna a költő képzelmét. A visszahatás valamely megúnt irány ellen mindig fokozza a közönség érdeklődését. Azonban igazságtalanok volnánk, ha a sikert leginkább csak magából a tárgyból akarnók kimagyarázni. A műnek drámai becse is van. A jellemrajz benne elevenebb, a cselekvény biztosabb s a drámai technika erősb, mint Csiky korábbi műveiben s folyvást emelkedő fejlődést tanusít. Épen azért nem csodálhatni, hogy közönség és kritika egyaránt túlbecsűlték. Mi jó oldalai mellett látjuk tetemes -492- fogyatkozásait és hibáit is. A jellemrajz elevensége néhol durvaság- és túlzásba csap, másutt bágyadtság vagy épen erőtlenségbe hanyatlik; a cselekvény alapja nem mindenütt elég erős, a megoldás épen elhibázott.

A dráma cselekvénye a házas felek könnyü elválásából indúl ki, a mi a protestánsoknál, különösen Erdélyben nem épen ritka eset. Egy erdélyi nemes ember, Zátonyi Bencze elpazarolván vagyonát, elválik nejétől, mert ez egy kedvelt udvarlóra tett szert, Bankó Bénire, a ki a nő tudtán kivűl örömest fizet a férjnek tízezer forintot az elválásba való beleegyezésért. Bencze Budapestre jő, s elköltve a pénzt adósságba merűlve a házasodás és elválás újabb üzlete után lát, a mire csakhamar alkalma nyílik. Él a fővárosban egy álözvegy, Héderváry Kamilla, a küküllő-dombi harangozó leánya, kit harczias hajlamai annyira ragadtak, hogy hadjáratokban is részt vett, bájai, útlevele mellett gyakran pótolta a tábori póstát, sőt meglehetős sikerrel kémkedett is, abban különbözve a közönséges paraszt kémektől, hogy ha valami szép szemű tisztre akadt, ennek is szívesen tett hasonló apróbb szolgálatokat. Később álnév alatt koholt iratokkal özvegykedni kezdett s mint egy kivégzett főtiszt özvegye, az emberek hiszékenységéből élt, a miben nagy segítségére volt egy Mosolygó nevű silentiumra ítélt ügyvéd, a ki a kéregető -493- leveleket fogalmazta számára s vezette egész üzletét. Az özvegynek van egy fogadott leánya is, Irén, de a kit ő magáénak ad ki s maga a leány is ebben a hitben él. Irénbe egy fiatal ügyvéd szerelmes, Darvas Károly, a ki meg is kérné, mert a leány viszonozza szerelmét, de nincs oly anyagi körülmények között, hogy hozzáadhassák. Azonban egy új szerelmes lép föl, Timót Pál, gazdag, de együgyű, becsületes, de éltes ember, a ki az álözvegy segélyt kérő levelére megjelen a háznál, megbámúlja a vértanú özvegyét s beleszeret a leányba. Bencze észrevévén ezt, tüstént kész tervével: mielőtt Timót nyilatkozhatnék, ő kéri meg és veszi el a leányt; az özvegy múltját ismerve, majd rá riaszt s kicsikarja az özvegy beleegyezését s általa a leányét is; Darvast eltávolítja Pestről, Timót uradalmi fiskálisává segítve, a ki úgy is régi jó ismerőse s atyja jó tetteiért hálával viseltetik iránta s már is kölcsönt vett fel tőle; Elzát, hajdani nejét, a ki elszegényedett férjével szintén Buda-Pestre készült s járatos az özvegyhez, titkába avatja, szövetséget köt vele terve valósítása végett, részt igérve neki a nyereségből; az esküvő után tüstént elútazik s nejét Elzára bizza, hogy egy hónap alatt hozza hírbe őt Timóttal s így egyengeti a leendő elválás útját. Minden úgy történik, a hogy kitervezte. Irén beleegyezik a házasságba, mert nem akarja, hogy -494- anyját börtönbe hurczolják, örvend, hogy férje az esküvő után tüstént elútazott, s Elza felügyelete alatt maradhat, a ki őt nemcsak hírbe hozta Timóttal, hanem ennek titkos, félénk szerelmét folyvást táplálja is. Egy hónap múlva a férj haza jön és fényes estélyt ad. Timót észrevévén az estélyen, hogy őt mindenki Irén udvarlójának tartja, a rágalom fáj becsületes szívének s Benczének megvallja, hogy ő ugyan titkon szereti Irént, de teljesen ártatlan, leküzdi szenvedélyét s elutazik. Bencze tervét immár érettnek látva, felajánlja Timótnak a válást, hogy mind neje becsületét megmentse, mind pedig Timótot boldoggá tegye. Eddig minden kedvez Bencze tervének, de most már akadályok gördűlnek elébe. Darvas, Irén kedvese, bár hivatlanúl, szintén megjelen az estélyen, heves szemrehányással illeti hűtlennek vélt kedvesét, fölfedi előtte, hogy mily hírben áll, a mit igazol az is, hogy neki udvarlója által hivatalt adatott és eltávolított a fővárosból. Irén kétségbeesve hivatja Benczét s követeli, hogy hagyják ide a fényes szállást, a mely nem az ő pénzökből telik, ő követni fogja férjét bármely szegénységbe, de gyalázatba soha. Férje csillapítni igyekszik, valamint anyja is, a ki az estélyen sok puncsot iván, mindinkább felhevűlve így kiált fel: «ki vagy te, hogy így beszélsz velem, egy tisztességben megőszűlt asszonynyal! Ki vagy te, mi vagy te, a -495- kit én a porból vettelek föl, semmiből emeltelek föl s nem hagytalak elpusztulni a szalmán szüleiddel, a kik nyomorúlt bányamunkások voltak s te éhen vesztél volna el, ha én meg nem szánlak s lányommá nem fogadlak.» Irén így megtudva, hogy nem leánya az özvegynek, nem érez többé iránta feláldozó kötelességet, oda hagyja a házat s Mosolygó ügyvédhez költözik, a ki sok jóakaratot és részvétet tanusított iránta. Bencze azonban nem hagy föl tervével. Elzát küldi Irénhez, a ki reá akarja beszélni őt Mosolygó szállása elhagyására és a hozzá való költözésre. De Mosolygó visszatartja Irént és megleczkézi Elzát, a kinek jobb érzése fölébredvén, fölhagy a cselszövénynyel s elhatározza Timót fölvilágosítását. Bencze is megjelen nejénél, fölajánlja az elválást, mely engesztelhetetlen gyűlölség czímén könnyen valósítható, de ő csak azon föltétel alatt egyezhetik bele, ha Timóthoz megy férjhez, mert ezt kivánja mindkettőjük becsülete. Irén vonakodik, Bencze azzal fenyegeti, hogy feltétele teljesítése nélkül soha se fog beleegyezni az elválásba, sőt az álözvegyet, a ki ugyan nem anyja, de mégis felnevelője, nyomorba, börtönbe taszítja. Irén nem ad ugyan határozott választ, de lesújtva szobájába vonúl, hogy az imádságban keressen erőt. Ezalatt Elza Timótot fölvilágosítja a cselszövényről, a ki, hogy hibáját jóvá tegye, Irén pártjára áll férje ellenében. -496- Bencze Elzától megcsalva, Tinóttól elhagyva, nején akarja bosszúját tölteni, s azt követeli tőle, hogy mint törvényes férjét kövesse házába. De ekkor megjelennek Mosolygó és Darvas, akik közül ez utóbbi Irén nevében megkezdte a válópert, bebizonyította, hogy a házasság erőszakkal köttetett s így semmis, a tanúk: a szolgáló, szomszédasszony, sőt maga az özvegy is bevallották az erőszakot, s már, végzés is van kezében, mely a formaságok miatt curiai végeldöntésig megtiltja a házasfeleknek az együttlakást. Az özvegy bocsánatot nyer leányától, Timót és Mosolygó pedig az atyai szerepet vállalják el addig, a mig Darvasnak kiadhatnák menyasszonyát.

Csiky nem iránydrámát akart írni a házasság katholikus felfogása mellett szemben a protestánssal, bár e két felfogás leginkább a válóperekben nyer gyakorlati fontosságot. Ő tulajdonkép csak az emberi szenvedélyek küzdelmét akarta rajzolni, a melyet válóper kezd meg s válóper végez be. Inkább költői czélja volt, mint társadalmi vagy épen felekezeti, noha a házasság intézményének mind társadalmi, mind felekezeti oldalát érinteni kellett, s ezt természetesnek találjuk. Az állami és társadalmi intézmények mindig nagy befolyással vannak az egyén fejlődésére és sorsára, mert köztük születik, növekedik föl s velök vagy ellenök küzdve éli le napjait. Épen -497- azért a költő, kinek főczélja az emberi szenvedélyek rajza, nem mellőzheti mindazon állami és társadalmi intézmények hatását, melyek a szenvedélyeket táplálják, élesztik vagy épen szülik. Csak így magyarázhat meg némely szenvedélyt, de tulajdonkép nem arra törekszik, hogy egy vagy más intézményt megtámadjon vagy védjen, mint inkább hogy feltüntesse: mennyi örvény vonja, sodorja az emberi szívet, ha féket nem ismer. A házasság akár katholikus, akár protestáns felfogásának egyaránt rajzolhatni örvényeit, tragikumát. A katholikus felfogás szigora, mely a tridenti zsinat óta inkább csak érvénytelen házasságot ismer, mint teljesen felbonthatót, jobban megfelel az eszményi erkölcsnek, mint a protestáns, de az emberi gyarlóságnál fogva nagy erkölcstelenségeket is idézhet elő: könnyen szűlhet tényleges bigamiát, szaporíthatja a törvénytelen gyermekeket, élesztheti a gyűlöletet az elválaszthatatlan házastársak közt, sőt néha gyilkosságra is ragadhatja őket. A protestáns felfogás, mely nem tartja a házasságot szentségnek s nemcsak az érvénytelenség, hanem a teljes elválasztás elvét is vallja, gyakorlati szigor tekintetében eleinte keveset különbözött a katholikustól.

Milton szíve vérével irta híres polemiáit a presbyteriánusok ellen, a kik a csak házasságtörés esetében ismerték el a házasság -498- felbonthatóságát. Később a szigor többé-kevésbbé enyhült s az engesztelhetetlen gyülölség czimén való teljes elválasztás nem egyszer tág kaput nyitott a könnyelműségnek, az érzéki szenvedély rohamainak, sőt az aljas pénzvágynak is. A költő mindezt feldolgozhatja, mert mind két felfogásban a drámai bonyodalom és tragikum rejlik, sőt, ha tetszik, irányművet is írhat, csak tudja a társadalmi vagy felekezeti irányát teljesen összeolvasztani az æsthetikai czéllal. De bármelyik felfogás következményeit dolgozza fel, oly esetet kell fölvennie, mely nem a legkivételesebbek, hanem a szokottabbak közé tartozik. A költészet ugyan mindig nagyit, de nagyitása nem a kivételesség hajhászásában áll, hanem a többé-kevésbbé mindenkivel közöz szenvedélyek erejének emelésében s a szokott esetek szokatlanabb bonyodalmában. A Csiky drámáját a theologus moralista, ha azt irányműnek tartja, azzal támadhatja meg, hogy e mű oly kivételes esettel akar bizonyítani protestáns házassági elválás ellen, mely legfeljebb kivételesen vagy talán sohasem történik meg, többet akar bizonyítani, mint a mennyit lehet s így irányát eltévesztette; az irodalmi kritikus pedig, a ki főleg æsthetikai szempontból indúl ki, így fog szólani: a drámai cselekvény nem a kivételes vagy épen hihetetlen esetek feldolgozása. Csiky drámai cselekvényének egyik főpontjában kevés -499- a valószinűség s így rontva az illusiót, árt az egész hatásának is.

Bizonyára van eset reá, hogy a válni készülő házastársak engesztelhetetlen gyülölséget szinlelnek, mert egyik vagy másik gazdag vőlegényre vagy menyasszonyra tett szert. Az is megesik, hogy a férj az udvarló kedvéért örömest elválik nejétől, ha akár a nő, akár az udvarló nagy összeg pénzt fizet érte, sőt az is valószinű, hogy az így másodszor megházasodott férj másodszor is ugyanazt teszi, ha kedvező alkalom kinálkozik. De hogy valaki a házasságot és elválást rendszeres üzletté tegye s csak azért házasodjék újra meg újra, hogy eladhassa magát, nem valószínű, mert sokkal kétségesebb és koczkáztatóbb vállalat mintsem az emberek rászánják magukat megkisérlésére. Meglehet, hogy a nőnek akad udvarlója, de nem gazdag vagy ha gazdag akad is, a nő nem hajlandó hozzá, mert talán férjéhez ragaszkodik, vagy épen mást szeret. A férjnek sok módja van ugyan nejét kinozni és válásra kényszeríteni, de vajon az elvált nőt kényszerítheti-e arra, hogy épen ahhoz menjen nőül, a kit ő választott. Ha már Csiky ily kivételes, ily kevéssé valószínű esetet választott drámája tárgyául, mindent el kellett volna követnie, hogy azt a jellemrajzzal valamennyire hihetővé tegye. A jellemrajz, hibája gyakran még a természetes cselekvényt is -500- hihetetlenné teszi, hát még a kevésbbé hihetőt.

Lássuk először is Kamilla jellemrajzát, a ki oly nagy befolyással van az egész cselekvény menetére. Meg kell vallanunk, hogy e nő rajzában igen sikerült vonásokat találhatni. Csiky színpadra hozott egy oly typust, melylyel a közelebbi évtizedekben gyakran találkoztunk, de a melyhez eddig se vígjáték, se regényiróink nem nyultak. Ez az álhonvéd-özvegy, a ki a hazafi és emberbaráti részvétre egész üzletet alapít. Vértanu özvegyének adja ki magát, mindig gyászol, de otthon vigan él, sőt kelleténél többet iszik, ha pénzre tesz szert. Megadóztatja a világot, hazug, képmutató, de találékony, elmés és vidám. Műveletlen, de van egy külső máza; rendetlen háztartást visz, de különben jó számitó; romlott, de nincs minden jó indulat nélkül. Mindjárt első jelenete, melyben titkárával, Mosolygóval a kicsapott ügyvéddel, üzlete felöl értekezik, valamint a harmadik felvonásbeli estély jelenete is, a midőn ittasan kifecsegi titkát, mind igen sikerült jelenetek s jellemzetes elevenséggel tüntetik föl e szerencsésen választott alakot. Sokkal kevésbbé sikerültek leányával és Zátonyival való jelenetei. Csiky igen helyesen Kamillában némi részvétre gerjesztő vonásokat igyekszik felcsillámoltatni. Kamilla nem örömest, csak kényszerítve egyezik bele -501- Irén házasságába s később, midőn ez válni, készül, semmivel nem gondolva kész javára tanuságot tenni az erőszakolt házasság mellett. De ragaszkodásából Irénhez vajon foly-e az, hogy oly hamar beleegyezzék az erőltetett házasságba, a midőn Zátonyi kényszerítő eszközei nem oly félelmesek. Zátonyi birtokában oly okiratok vannak, melyek Kamilla egykori kémségét bizonyítják. De ezért büntetheti-e őt a törvényszék vagy olyan-e társadalmi állása, hogy fölleplezése sokat árthasson neki. Kamilla álözvegy, a ki az emberek hiszékenységét zsákmányolja ki és Zátonyi azzal ijeszti, hogy föladja a rendőrségnek. Ez már egy kissé hathatósabb eszköz, de vajon olyan-e, hogy egyszerre lesujtson egy tapasztalt és sok mindenen keresztülment nőt. Nincs-e módjában húzni, halasztani a házasságot, hisz erre az a körülmény, hogy Irén csak fogadott leánya s a házassághoz szükséges keresztlevelet nehéz lesz megszerezni elég ürügyet nyújt, sőt színleg kényszeríthetné a leányt, mig titkon ellenállásra ösztönözné s mit tehetne ez ellen Zátonyi. Kamilla mindenben találékony, csak ott nem, a hol legfőbb érdeke van a koczkán, hol jó indulatja és önzése egyaránt tettre sarkalják. Megfoghatatlan, hogy e nő, a ki sajátjaként kiadott fogadott leányában tisztességes vagy nem tisztességes módon öregsége támaszát keresi, még csak nem is -502- sejti Zátonyi czélját, a ki Irénen nyerészkedni akar, nem is gondol Timótra, a kit ő szintúgy felhasználhatna czéljaira, mint Zátonyi. A szerző nem oly együgyűnek mutatta be, hogy mindent elhigyen és semmit át ne lásson s nem oly gyámoltalannak, hogy ármányt ne örménynyel igyekezzék visszaverni. Egy szóval Kamilla jellemrajzának épen azon vonásai nem elég biztosak, a melyek elhatározzák a cselekvény bonyodalmát. Vagy a bonyodalmat máskép kellett volna szőni vagy Kamilla jellemébe más elemeket olvasztani, hogy bonyodalom és jellemrajz nagyobb öszhangzásra emelkedjenek.

Zátonyiban sem hiányzanak a jól eltalált vonások. Nem új typus a magyar színpadon, de érdekesen megújított. Zátonyi egy nemes család gyermeke, a kinek már atyja adósságokból élt s a ki nem örökölt tőle mást, mint a kényelem megszokását, úri vágyakat és munkátlanságot. Szegény, de élvezni született frivol és cynikus s mindenre kész, a miből élvet vagy hasznot huzhat, csak attól őrizkedik, hogy ne jöjjön a büntetőtörvénynyel összeütközésbe s a világ előtt megóvja külső becsületét. Néha a jobb érzés felszólal benne, de sophismákkal altatja el. Szeme mindent meglát, agya termékeny tervekben, ajka mindent kigunyol. Eszes, emberismerő és humoros hajlamu, a mi enyhiti romlottságát. Azonban -503- úgy hiszszük, hogy Irénnel szemben sokkal több cynismust mutat, mint a mennyi czéljával összhangzik. Az sem igen bizonyít átható esze mellett, hogy Timót hajlama Irén iránt oly nyaktörő vállalatra ragadja, holott együgyü barátját más uton talán biztosabban kifoszthatná. Hogy a vállalatra hajdani nejével szövetkezik, a kit erkölcsileg és anyagilag megcsalt, nem épen nagy emberismeretre mutat. Eben is különös teremtmény, hogy minden biztosíték nélkül oly könnyen hisz annak, a ki őt oly rútul megcsalta Általában Elza jellemrajza nem sikerült. Szövetsége és árulása, ármánya és megtérése egyaránt erőltetett. Nincs semmi benne a mi aesthetikailag érdeket kelthetne. Bágyadt, élettelen alak, a ki csak színpadi csinyekre alkalmas. De ha mind elhiszszük is azt, a mit Zátonyi három felvonásban tervez és tesz, mert egy s más, ha nem erősen is, de mégis támogatja, utolsó felvonásbeli jelenetein lehetetlen meg nem ütköznünk, mert nem folynak se körülményekből, se jelleméből s minden alap nélküliek. A mű a harmadik felvonásban, mint dráma bevégződött. Mihelyt Irén megtudta, hogy Kamilla nem anyja s oda hagyta férjét, mihelyt a per megindult, a tanuk vallottak. Zátonyi ármánya megbukott s a csomó meg van oldva. Az utolsó felvonásban többé nincs valódi drámai élet, csak mesterkélt, melyet a -504- szerző holmi képtelenségekkel igyekszik előidézni. El akarja hitetni velünk a következőket: először, hogy Irén semmit sem tud erről, hogy nevében válópert indítottak, másodszor, hogy Zátonyi semmit sem tud arról, hogy a tanúk, különösen Kamilla ellene vallottak s ezért föllép kényszeríteni Irént a Timóttal kötendő házasságra, mert csak ez esetben válik el tőle, s nem juttatja anyját börtönbe. Irén megtörve ingadozni kezd. De hogyan hihessük el mindezt? Hiszen Zátonyinak tudnia kell a per folyamáról, ha mint alperes már megidéztetett, Irént pedig még azon esetben is, ha tudta nélkül indították meg a válópert, a mi képtelenség, tíz nap alatt Mosolygó és Darvas csak megnyugtathatták és felvilágosíthatták arról, hogy Zátonyi már semmit sem tehet ellene s házasságát, mint erőszakoltat az ő beleegyezése nélkül is megsemmisítik. Azt nem tagadhatni, hogy az utolsó felvonás is sok ügyességgel van irva. Tartunk tőle, hogy Csikyt mind inkább erősbülő technikai készsége inkább a színpadi, mint a drámai hatás felé ragadja, bár ez a tömeget is csak ideig-óráig elégíti ki, a gondolkozót pedig soha. Mind két fél tapsa nyujtja a drámairónak az örökzöld koszorút.

Mosolygó és Timót az életből szerencsésen kikapott alakok. Mosolygó rajza legjobb az egész műben. A silentiumra itélt ügyvéd nehány -505- biztos vonással oly elevenen emelkedik ki, hogy egy perczig sem kétkedhetünk benne. Nincs rajta semmi nyoma a fáradságnak, mesterkélésnek, a mi a többi személyeken többé-kevésbbé észrevehető. A becstelenség és becsület, a lágy érzés és durva gúny, a megnyugvás és elégületlenség, a gyöngédség és komiszság művészien olvadnak össze benne egész sajátságos beszédmodoráig. Ily biztosan és önmérséklőn még nem rajzolt Csiky, épen azért kár, hogy az utolsó felvonásban egy kis szinpadi hatásra számított ötlet kedvéért megzavarja rajzának összhangját. Ugyan miért növeli Mosolygó tiz éves inaskáját, Gáspárt, nemcsak asszonygyülölőnek, hanem szemtelennek is. Ez az egész izetlen tréfa nem foly Mosolygó jelleméből, s magában sem mulatságos. A mi Timót jellemrajzát illeti, abban inkább az elemek jók, mint összeolvasztásuk, inkább az alapvonások sikerültek, mint az árnyalat. A meggazdagodott s kissé már éltes falusi gazda jó hazafi, de korlátolt eszü, becsületes, de a nagy világban járatlan, jó szivű, de egy kissé hiú a nélkül, hogy maga is tudná. A fővárosba jó elverni vagyonát s képmutatók és csalók kezébe kerül. Parlagi hazafiságának inkább ki kellett volna emelkedni még pedig oly módon, hogy ez ébreszsze föl áldozatkészségét az özvegy és szerelmét Irén iránt. Az, hogy egy vértanu özvegyének tesz jót s -506- egy vértanu leányát veszi nőül, egyaránt táplálta volna hiúságát, hazafias és szerelmi érzelmeit s több jellemzetességet és komikai színezetet adott volna az egész alaknak. Egyűgyűségét a világ dolgaiban talán azzal lehetett volna enyhíteni, hogy itt-ott több észt tanusítson abban, a mihez ért.

Bankó s a többi mellékszemélyek obligát színpadi álorczák. A két szerelmes főbb személyről, Darvasról és Irénről sem sok jót mondhatunk. Nemes szívű erényes személyek, de unalmasak és gyámoltalanok. Nagy baj, a mikor a költő meg akarja szerettetni az erényt és megunatja. Irénben nagyon sok a jóság, de igen kevés az aesthetikai báj. Darvasnak bár lenne valami hibája csak ne volna oly gyámoltalan, ne emlegetné oly keservesen, hogy nem tud megélni s tenne egyebet is, mint azt, hogy Irén válóperében allegál, a mit, ügyvéd lévén, bizonyára idegennek is megtenne. Úgy látszik, hogy nemes szivök nemcsak tetterejöket bénítja meg, hanem megfigyelő tehetségöket is. Irén az álözvegy házában úgy nő föl mint valami kolostorban, semmit sem tud a világról s nem ismeri környezetét. Darvas jár a házhoz, de nem tudja, kikkel van dolga. Ármánykodik ellenök az egész világ, ők csak szenvednek és sirnak. Jó volna az erény ártatlanul szenvedő és tétlen hőseit és hősnőit Iflandnak és Kotzebuenak hagynunk, habár -507- az ujabb franczia drámairók néha elkölcsönzik is tőlök. A németektől és francziáktól valami jobbat is tanulhatni.

A dráma czimére nézve sem nyomhatunk el egy megjegyzést. A proletár a nép oly osztályát jelenti, a melynek nincs vagyona, biztos keresete, csak gyermekei. Szerző nem ilyeket rajzol, hanem szédelgőket, csalókat, a kik nem vagyonosak ugyan, de azért elég úri módon élnek. Ezeket legföljebb úri proletároknak lehetne nevezni. Midőn a színlapot olvastuk, azt hittük, hogy a mű a proletárság kérdését vette tárgyul s ime egy más nemü társadalmi kép tárult elönkbe, egy oly kép, a melyben a gonosz emberek eszesek és ügyesek, a jók pedig együgyűek vagy gyámoltalanok. Vajon a magyar társadalom rajza-e ez? Bizonyára egy regény vagy dráma ritkán rajzolhatja az egész társadalmat s legfeljebb egyik vagy másik oldalát mutathatja be. De nekünk úgy tetszik, hogy Csiky e szempontból is egy kissé egyoldalúan fogta föl a magyar társadalmat s igen is rikitó szinekkel festett. Azonban nem egy hirlap épen ezt szerette benne s mintegy kárörömmel kiáltott föl: Ime corrumpált társadalmunk. Egész divat már állami és társadalmi corruptiónkat diadallal hirdetni, ott is megtalálni, a hol nincs s a hol van, oly nagynak festeni, hogy okos ember el nem hiheti. Hiu és nem épen lelkiismeretes -508- hirlapírók, a kik a tehetséget és tudományt szenvedélylyel hiszik pótolhatni, ezzel akarják magokra vonni a tömeg figyelmét s felizgatni szenvedélyeit. Őrizze meg drámairóinkat jó szellemök attól, hogy ily vezérczikkekből merítsék lelkesülésöket. Kövessék az élet és saját keblök sugallatát. -509-

A PHILOSOPHUS.

Irta Bessenyei György. Föleleveníttetett a Nemzeti Szinházban 1881 augusztus 11-én.

Ime egy száz évesnél régibb vigjáték, Bessenyei György műve, a kitől a legujabb kori irodalmunkat számítjuk. Különös tüneménynek látszik, hogy elhanyatlott irodalmunkat néhány dráma éleszti föl oly korban, midőn szinészeink és szinházaink még nem voltak. De mégis mi se volt természetesebb, mint az, hogy a huszonnyolcz éves testőr, kinek szivét erös nemzeti érzés dobogtatta s lelkét egészen elbájolta a franczia irodalom, irói pályáját drámákkal kezdette meg.

Egy szabolcsmegyei faluból Bécsbe kerülve, csakhamar fájdalmasan érezte maga ás hazája elmaradottságát. Mivelte magát idegen nyelveken, de erős meggőződésévé vált, hogy az egész nemzet csak anyanyelvében lehet mívelt. Mint akkor az egész világ, ő is leginkább a franczia irodalmat kedvelte, melynek mindenha a dráma volt egyik legfőbb dicsősége. Akkor már Coneille-t, Racine-t -512- és Molière-t Voltaire váltotta ugyan föl, de azért a franczia dráma uralkodott egész Európán. Voltaire némi ujításaival s a kor szellemét lehelő eszméivel uj életet öntött a hanyatló franczia drámába s mint nagy drámairót ünnepelték. Bessenyei leginkább az ő hatása alatt állott, általában ifju lelkére mély benyomást tett a franczia tragédia: eltelt az eszmék és érzések fenköltségével, bámulta stilje szónoki erejét, megkisérlette utánzását, vagy a mint maga mondja, meg akarta mutatni, hogy magyar nyelven is lehet elég erővel, mélységgel és méltósággal írni. Nem a szinpadnak írt, nem a néző, hanem az olvasóközönség lebegett előtte. Azt hitte, hogy ha őt elragadták példányai, mint olvasmányok, úgy fognak hatni utánzatai is, Nem csalódott; a siker uj drámai kisérletekre buzdította, majd megszólaltatta nyelvünkön a franczia tanköltészetet is: a költői levelet, satirát, és tankölteményt; és különösen lelkesült tolmácsa volt kisebb és nagyobb munkáiban a franczia szellem új philosophiai eszméinek. Senki sem volt irodalmunkban, a ki a XVIII. század franczia irodalmát oly hévvel oly sok oldalról fogta volna fel s oly élénken tudta volna visszatükrözni. Hanem kénytelen oly korán magányba temetkezve, mintegy elszakadni az irodalomtól; ha tehetsége szabad fejlődését nem akadályozza a censura: nemcsak azt teszi, a mit tett, tudniillik, hogy föléleszti -513- irodalmunkat, hanem maradandóbb művekkel is gazdagitja vagy legalább mérsékli egyoldalúságát.

Első művével, Agis tragédiával, 1772-ben lépett föl, a melyet követtek még ugyanazon évben Hunyadi László, a következőben Buda tragédiái, majd 1777-ben A philosophus vígjátéka, 1779 ben A hármas vitézek tragédiája Voltaire után, és végre Laisz vígjátéka, mely azonban csak ezelőtt egy pár évvel adatott ki. Mind e művek korukban nagy hatást tettek. A csekélyre olvadt közönséget, mely anyanyelvén évek óta leginkább csak naptárt, imádságos könyvet és egyházi beszédet olvashatott, meglepték ez egész uj nemű könyvek. Bécsben nehány lelkes testőrtársa követte példáját, egy egész kis társaság képződött körüle, benn a hazában pedig egy pár eddig titkon dolgozó író kilépett magányából, kikhez ujabbak csalatkoztak s irodalmunk kezdett fölzsendülni. De Bessenyei drámái csak uj irodalmunk, de nem egyszersmind drámairodalmunk alapját vetették meg. Ő tulajdonkép nem volt drámaírói tehetség s drámáival nem is czélzott egyebet, mint hogy uj gondolatokat és érzéseket fejezzen ki a köznapinál emelkedettebb nyelven. Minden, a mi drámában fő, mellékes volt előtte. Keveset gondolt a drámai cselekvénynyel és jellemfejlesztéssel, megelégedett bizonyos helyzetek- és szenvedélyekkel, melyek alkalmat -514- szolgáltatnak ömledezésre, szónoklatra és elmélkedésre. Jól nevezi személyeit beszélő személyeknek: valóban többet beszélnek, mint cselekesznek.

Azonban tévedés azt hinni, mint némelyek hiszik, hogy a franczia klasszikai dráma iskolája nyomta el benne a drámaírót. Ez iskola szükségtelen korlátokat is állít ugyan föl, de nem nyomja el a drámaírót, példa reá Corneille, Racine és Molière. De különben is Bessenyei nem volt föltétlen híve a franczia classzikai dráma szabályainak. Az idő és hely egységét nem tartja meg minden művében, s meri azt is, a mit a classikai drámaíró nem mert, tudniillik, hogy nemzete történelméből vesz tárgyat. Tehetsége épen oly kevéssé ösztönözte a valódi tragédiára, mint czélja. Ő csak olvasmányt akar nyujtani nemzetének, mely fölemelje lelkét s gondolathoz és illő kifejezéshez szoktassa. «Úgy hiszem – mondja Agis előszavában, hogy egy tragédiában, mint minden egyéb irásokban, legjobb törvény az igaz ságnak, emberi indulatoknak természetes fölfedezések, továbbá minden mesterség abban áll, hogy a beszélők illendőképen beszéljenek.» Ime a dráma neki épen csak külső forma, egy neme a párbeszédnek, s czélja szerinte nem más, mint minden irodalmi műnek, hogy igazat mondjon, természetesen érezzen, s illőkép beszéljen. Bessenyei e czélját el -515- is érte. Drámáiban fölemelte olvasói lelkét, a szabadság- és igazságért elvérzett hősök gondolataihoz és érzéseihez, kifejezte eszméit a társadalom-, államról és emberről a ujkor szellemében és egyszersmind példát adott, hogyan kell kiemelni lassanként nyelvünket az idegenes tarkaság- és bőbeszédű laposságból. Hirdette, hogy a gondolatnak kell szülni a szót és rímet s nem megfordítva. Épen azért a négy sorú és rímű Sándorverset kettőre szállította le, mert a négy rím áradozásra csábítja a költőt, még ha Zrínyi is.

E tragédiák közül egyik sem került szinpadra. Midőn 1790-ben megalakult az első szintársulat s mindent elkövetett, hogy a forditott s átdolgozott művek mellett egy pár eredetit is játszhassék, a Bessenyei tragédiáihoz nem mert nyulni, annyira nem volt bennök szerep s oly kevés hatást lehetett remélni csekély bonyodalmuktól. Azonban a A philosophus vígjátéka 1792 jun. 4-én Budán, – a mint a színlap mondja – a hid mellett levő nyári játékszinben, előadatott és hatással, 9-én ismételték s később Pontyi czím alatt Pesten is többször.30) Bessenyei e vígjátékát 1777-ben írta s ugyanazon évben adta ki Pesten. Laczka János, barátja, a ki, halála után, rövid életrajzát írta meg, így ír -516- a mű keletkezéséről: «Eddig többnyire philosophusi darabokat és szomorújátékokat írt a mi Bessenyeink: most már segédje és barátja is levén a háznál (tudniillik Laczka), arról tanakodott, ha lehetne-e és mi módon a hazai nyelven eredeti vígjátékot, komédiát dolgozni. Hamar meglett az elszánás, elkészült a planum és a Philosophus czímű játékdarab, melyet közönségesen egy abban nevezetes rollt játszó személyről Pontyinak is hivnak, megszületett. Tegyen itéletet erről a darabról a ki olvassa: ennek a biographiának írója, minthogy magának is benne nagy része volt, abba nem avatkozik: elég szerencsésnek tartja magát, hogy azt néhány esztendőkkel ezelőtt a pesti magyar játszó társaság által ugyanott Pesten eljátszattatni láthatta.31)

E helyből kiindulva, Bessenyei egyik életrajzírója azt következteti, hogy Laczka befolyt volna e vígjáték terve előleges megbeszélésébe és megállapításába.32) De vajon Debreczenből épen 1777-ben följött ifjú, a milyen Laczka volt, a kit Bessenyei akkor kezdett a német és franczia nyelvre tanítani s a ki azért a dramaturgiában nem lehetett igen jártas, -517- adhatott-e tanácsot egy már gyakorlott írónak? Azt hisszük, hogy nem, s ha Laczka mégis Bessenyei dolgozótársának mondja magát, azt csak arra érthetni, hogy segített neki abban, a miben jártasabb volt nála, tudniillik, hogy Pontyi falusias beszédéhez, különösen Pontyi tiszttartója parlagi, s ügyvéde diákos leveléhez szolgáltatott kifejezéseket. S ezt az a körülmény is valószínűvé teszi, hogy Bessenyei akkor, a midőn e vígjátékot írta, már húsz év óta Bécsben lakott s elhomályosodhattak emlékében az ily jellemző kifejezések. Egy másik életrajzírója 33) b. Orczy Lőrincz sugalmazásának tulajdonítja Pontyi alakját, mert benne s az egész vígjátékban az Orczyéhoz hasonló irányt vél fölfedezni, az arany középszer magasztalását, a túlfinom és túldurva elem ellentétét, hogy mindkettő helytelen oldala annál inkább kitünjék. Azonban ily irányt bajos fölfedezni Orczy költeményeiben, melyek mindig a falusi életet, a nép egyszerü erkölcseit dicsérik szemben a városi élettel s a nagy urak szokásaival, sőt még magával a tudományos haladással is. S ha Bessenyei Pontyiban kigúnyolja is a parlagi magyart, a többiben épen nem teszi a finom életet nevetségessé.

Egy szóval se Laczka, se Orczy nem volt -518- sugalmazója, hanem volt Destouches L’homme singulier czímű vígjátéka, a mint azt Petz Gedeon nem rég alaposan kimutatta.34) Az alapeszme, a cselekvény és jellemzés néhány fővonása onnan van véve, bár némi eltéréssel. De merített Bessenyei önmagából s a magyar társadalom akkori viszonyaiból is. Ő maga Parmenio, a ki Rosseau hatása alatt philosophál s legfeljebb csak abban különbözik tőle, hogy a mint előszavában mondja – a házasságra nem tökélheti el magát. A többi férfi személy: Titius, Lilisz, az ő barátjai, művelt lelkű, nemes szívű férfiak, a kikben legfeljebb csak azt hibáztatja, hogy egy kissé kapnak a divatos öltözeten. Szidalisz, Berenisz, Angyelika szép, elmés, érzelmes nők, az ő barátnői, a kiket tisztel és szeret s a kikben ifjúsága emlékei ujulnak meg. Pontyi rokonai csak szomszédai egyike lehet, a kiknek körében töltötte Szabolcsban gyermekségét, első ifjúságát, a kikre felférne egy kis műveltség, s a kikhez ő is hasonló lesz, ha tovább is otthon marad. A Parmenio szolgájában, Lidásban, a ki Markalfon é a Nyul-historián táplálkozik és Kónyit tartja legnagyobb magyar költőnek, mintegy a nagy közönséget akarta megszemélyesíteni, a ki még nem emelkedett az uj irodalom színvonaláig. Íme a benyomások, a melyek alatt keletkezett e mű, -519- az elemek, melyeknek vegyüléke. Bessenyei egy mívelt magyar társaságot akart a közönség elé varázsolni, s hirdetni, hogy a műveltség nemesíti szivünket, emeli boldogságunkat, Pontyi és Lidás ellentétes alakjait is szintén csak azért rajzolja, hogy ez eszmét annál élénkebben kifejezze. Magában a mű előszavában is czéloz ilyesmire, midőn azt mondja, hogy nincs dicsőségesebb dolog, mintha az ifjú nemes erkölcscsel és arany elmével bír. Az egész vígjátékon nemes ábránd és boldog optimismus ömlik el, mintha a műveltség megszüntetné az ész és szív tévedéseit, s kiegyenlítené a szenvedélyek és érdekek összeütközéseit. Itt mindenki jó és nemes, legföljebb egy kis szeretetreméltó gyöngesége van, mindenki küzdelem nélkül ér czélt és szenvedés nélkül lesz boldog.

Ily fölfogással, ily hangulattal bajos a legegyszerűbb cselekvényt is megalkotni. S valóban a Philosophusnak a szó szoros értelmében nincs is cselekvénye. A bonyodalom oly csekély, hogy alig mondhatni annak. Parmenio únja a hiú és léha mulatságot, szeret magába vonulni; a nőket tiszteli ugyan, de nem igen kedveli vagy hogy saját szavaival éljünk, okoskodásai miatt nem lelheti bennök tárgyát. Tulajdonkép nem hiszi, hogy szívre és szellemre magához hasonlót találjon. Huga, Angyelika, nógatja, hogy keressen és találni fog, de Parmenio -520- megmarad könyvei és magánya mellett. Szidalisz hasonló lelki állapotban van. Ki nem állhatja a férfiak hizelkedéseit; neki nem rab, hanem férj kell, férfiú, a ki őt inkább belső tulajdonságaiért, mint külső tekintetböl szeresse. Anyja Eresztra, hiába aggódik miatta, hiába inti őt: Szidalisz hű marad elveihez. A két bölcselkedő rokonszellem találkozik egymással, megszereti egymást, de egyik sem mer a másiknak nyilt vallomást tenni, végre Angyelika észre veszi bátyja változását, szerelmes levelet irat vele Szidalisznak, a ki azt viszonozza s csakhamar egybekelnek.

Ime a megoldás bonyodalom nélkül. A komikai alapeszme, mely kölcsönzés Destouchestől, igen jó, két bölcselkedő elme, a kiken erőt vesz a szív, két szeretni nem akaró szív, a kik mégis szeretni kénytelenek. De hol a küzdelem, s az abból folyó bonyodalom, a tulajdonképi drámai érdek? Sehol. Sem külső, sem belső akadály nincs, a melyeket le kellene győzniök. Küzdelmük csak annyi, hogy szégyenlik bevallani szerelmöket. De Angyelika, a ki összehozta őket, könnyen segít rajtok. S valóban az egész műben ez az egyetlen cselekvő személy. A többiek általában nem folynak be a főcselekvénybe, sőt mellékcselekvényök sincs, mert Angyelika és Lilisz rövid pörpatvarát nem lehet annak venni. Berenisz és Titius pedig első jelenettől fogva utolsóig zavartalanul -521- szeretik egymást. Eresztra, az anya csak int, csillapít, és áldázkodik. Pontyi, a ki annyit jár-kel és beszél, senki törekvésének nem vet gátot, senki czélját nem mozdítja elő és saját magának más czélja nincs, mint ujságot mondani, másoktól vett leveleit felolvasni s megjegyzéseket tenni dolgokra és személyekre. A két cseléd, Lucinda és Lidás, a spanyol graciosok módjára, köznapias józan eszökkell és csekély míveltségökkel mintegy gúnyos ellentétei ugyan uraik föllengzésének, mulatságos alakok is, de nem cselekvők.

Bizonyára atyáink nem a bonyodalmat tapsolták meg e műben, hanem az irányt, a szellemet, a szabatos és élénk jellemrajzot s a párbeszédek kellemét, a mely korán jóval túlemelkedik. Valóban Bessenyei vígjátékában a jellemzés sokkal természetesebb és élénkebb, mint tragédiáiban. Parmenio mintegy typusza a kor legmíveltebb magyar embereinek, a kiket a XVIII-ik századi franczia philosophia eszményi oldalai lelkesítenek, de kételyei is háborgatnak. Ő csak ennyiben philosophus s épen nem szobatudós, a ki rendszeren töri fejét és könyvet ír. Magasabb, philosophiai szempontból fogja fel az életet; mélyebben gondolkozik és érez mint mások, a mi komolylyá, s egy kissé szomorúvá teszi. Nemeslekű, de a búskomorság némi árnyával, heves szenvedélyű, de önmérséklő, félénk, a ki nem ismeri a női -522- szivet s nem hisz a szerelmi boldogságban. Komolysága visszariad a tréfás és gondtalan beszédtől, még Pontyival sem igen gúnyolódik, de felderül, ha Angyelika hugát látja s midőn ismerni tanulja Szidaliszt, szerelme erőt vesz rajta, zavara, önuralma, csendes határozottsága s végre boldogsága, mely nem annyira szenvedélyes kitörésben mint inkább mély értelmű és érzelmű szavakban nyilatkozik. Mind találó vonások és jól vegyített szinek. Szidalisz komolysága nem annyira bölcselkedéséből foly, mint inkább női méltósága érzetéből; mert büszke, megveti a hizelgést és bókot: mert szép és gazdag, azt hiszi, hogy nem benső érdemeiért szeretik; elhagyatva érzi magát segy nagy szív után sóvárog. Barátnői víg kedvét, boldog szerelmét lenézi és mégis irigyelni látszik. De azért nem válik kesernyéssé, sőt komolyságába sok gyöngédség vegyül, különösen anyja iránt. Szerelme ébredésekor őszinteségét szemérme mérsékli s midőn szeretve is érzi magát, heves fölindulása boldog enyelgéssé lágyul.

Mindez jellemző és sikerült rajz, de legsikerültebb a mű női alakjai közt Angyelika, lehet talán azért is, hogy legcselekvőbb. E beszédes és nyughatatlan leány épen ellentéte Szidalisznak, de azért nem kevésbbé nemes szívű és eszes. Vidámságában némi naiv kaczérság vegyül ugyan, de ez még kedvesebbé -523- teszi. Hiven szereti Liliszt, de óhajt az egész világtól szerettetni s mindenkihez részvéttel fordul. Nemcsak földeríti környezetét, hanem okosságával vezeti is. Mindent fölfog, mindent belát, de bölcseségét elmésségbe és tréfába burkolja. Mint az ily természetek, mindenkivel szeret ingerkedni, de mindig megtartja az illem korlátait. Kedvesét szerelemből néha megkinozza, megbünteti, de úgy, hogy szerelmét még inkább kimutassa iránta. A harmadik nő Berenisz, mintegy közép helyet foglal el Szidalisz és Angyelika közt, épen mint kedvese, Titius, Lilisz és Parmenio közt. Ez ifjú csoporthoz jól sorakozik egy agg nő, Eresztra, a kinek házában foly le az egész cselekvény s a ki türelmével és tapintatával uralkodik környezetén.

E személyek mindnyájan a fölsőbb komikum képviselői, míg Pontyi, Lucinda és Lidás inkább az az alsóbbéi, a nélkül, hogy kirínának a mű hangulatából. Pontyi gazdag nemes, de míveletlen, bár szeret egy kis tudákosságot szenvelegni. Nem olvas hirlapot, kocsisa s a vándor görög kereskedők látják el politikai hírekkel, melyeket örömest mond el másoknak, megjegyzésekkel, kisérve. Jó gazdának tartja magát, de inkább csak parancsolgatni szeret, mint utána látni a dolognak. Szeret pörölni, ősiségi pöröket folytat, nyegle és tudákos ügyvédeket kedvel, a kik megcsalják. Örömest beszél -524- a maga s más családja geneologiájáról s el-elérzékenyül, ha egy megholt atyafiáról van szó, kiről azt hiszi, hogy valaha megsértette. De nincs minden természetes ész és elmésség nélkül s néha találóan gúnyolja ki a míveltség és divat ferdeségeit, épen mint a peleskei nótárius. Ez alak, melyet nagy tetszéssel fogadott a közönség, mint egy ősatyja a magyar vígjáték későbbi ifju és vén nyers magyar nemeseinek, Kisfaludy Károly Mokánya, Gaal Baczur más alakok ugyan, de az anyag, eszme ugyanaz: a nyers magyar, az elmaradottság képviselője, szemben a mívelt társasággal s a haladó korral. Ama két levélben, melyeket Pontyi tisztartója és ügyvéde irnak, Bessenyei a kor csökönyös magyarságának stiljét akarta kigúnyolni; a tisztartó levelében a parlagi magyarságot, az ügyvédében a latinnal tarkázott beszédet, melyet értekezéseiben is ostoroz. Később Kisfaludy Károly Perföldyében e latinos beszédet egy egész jellemrajzzá dolgozta föl. Valóban Bessenyei inkább Pontyi alakjával hatott a magyar vígjáték fejlődésére, míg tragédiáinak semmi nyoma nem maradt drámai törekvéseinken.

Lidász utánozza urát, ő is philosophus akar lenni, csak hogy Lucinda hamar kigyógyítja őt, hamarább mint Szidalisz Parmeniót. Azonban a szolga olvasmányai nem a franczia philosophok, hanem Markalf, A nyul historiája, -525- Álmos könyv, Trója veszedelme stb. czímű könyvek. Kónyi János verseiből tanul érzelegni és szerelmet vallani. Bessenyei itt kora népszerű olvasmányára czéloz s ugyanazt a gondolatot fejezi ki komikailag, a mit Magyar Néző-jében komolyan.35) Ott is előszámlálja az említett könyveket, idéz is belőlök, s így kiált fel: «Itéljétek meg már, hogy micsoda szép versek lehetnek az előszámlált könyvekben, melyeket több olyakkal hazánkban árulnak, vesznek és nyomtatnak. Tegyük hozzá ezekhez a mai magyarságot, hadd tessék ki a különbség.»

Ha valakinek, bizonyára Bessenyeinek volt joga kikelni kora népszerű olvasmányai ellen tartalom és forma tekintetében egyaránt. Senkinek nem volt akkor több eszméje, mint neki, senki sem írt több izléssel és tisztább magyarsággal, mint ő. Vígjátékának párbeszédei is bizonyságot tehetnek erről. Épen úgy kerüi a köznapi magyarságot, mind a latinos keveréket. Nyelvtanilag nem elég szabatos ugyan, például az ik-telen igéket néha bihariasan ik-es módon ragozza, de nem egy helytt könnyed, fordulatos s néha ki tudja fejezni az újkori társalgás finomságait is. E tekintetben egész Kisfaludy Károlyig egyetlen drámaírónk se közelítette -526- meg, nemhogy fölülmulta volna. Nem ok nélkül elevenítette föl színpad és irodalom rég elfeledett vígjátékát. Nem tehet ugyan elég hatást már cselekvényhiánya miatt is, de kegyeletet érdemel, mint első figyelemreméltó kisérlet a magyar vígjáték terén. E mellett némi tanulság is rejlik benne. Nem méltán kérdhetjük-e: vajon száz év mulva a magyar vígjáték társalgási nyelve, párbeszéde csín, fordulatosság és műgond tekintetében, haladott-e annyit, a mennyit Bessenyei kezdeménye után várhattunk? Vajon nem ártana-e néha a fensőbb komikum fölé törekednünk s a szenvedélyek és viszonyok köznapiságából valamivel magasabb légkörbe emelkednünk, mint azt Bessenyei tette a miénknél sokkal nyomasztóbb viszonyok között. -527-

Nemzeti érzékenyjáték három felvonásban. Irta: Szentjóbi Szabó László, azon alkalmatosságra, midőn Ferencz Buda várában 1792 junius 6-án magyar királylyá koronáztatott. Föleleveníttetett a Nemzeti Színházban 1881 augusztus 12-én.

A magyar történelem drámai földolgozása egyidős színészetünkkel, sőt már iskolai drámáinkban is megtaláljuk előzményét. II. József németesítő iránya és ujításai anyanyelve művelésére és ősi alkotmánya védelmére buzdítván a magyart, élénkebb kegyelettel fordult dicső multja és nagy emlékei felé is. Költőink epikai lelkesedésöket és hazafi vágyaikat öntötték drámai formába, melyet idegen költőkből igyekeztek elsajátítani. Dugonics András és Szentjóbi Szabó László, Katona József és Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály és Szigligeti Edvárd egymást váltották föl, mint történelmi drámánk fejlődésének legkiválóbb képviselői. Mindnyájan a hazafiság érzéséből s az ősi dicsőség kegyeletéből merítették ugyan lelkesedésöket -528- s nem egy pontban találkoznak is, de mégis elválasztják őket nemcsak tehetségök külömbségei, hanem azon hatások is, melyet a külföld drámairodalma tett reájok.

Eleinte a német lovagdrámák és Kotzebue történelmi és néem történelmi színmővei hatása alatt írnak drámaíróink, sőt néha nem tesznek egyebet, mint egy-egy magyar mondát vagy történelmi eseményt alkalmaznak valamely német lovagdráma leleményéhez. Előttök inkább a tárgy a fő, mint a tárgyalás, a hazafi erények dicsőitése, mint a szenvedély festése, némi történelmi rajz, mint a drámai cselekvény, a jelenre hatást, mint a kor hű képe. Első drámáiban maga Katona is a német lovagregények és érzékeny drámák hatása alatt állott, de csakhamar Shaksepeare kezdette lelkesíteni; történelmi rajz helyett drámai szerkezetre törekszik, érzékeny dráma helyett valódi tragédiát ír, kort és szenvedélyt mesterin ecsetelve, de nem talál fogékonyságra s még kevésbbé követőkre. Kisfaludy Károly folytatja a hagyományos irányt, de több izlés-, tehetség- és eredetiséggel; drámaibb s művészibb és szélesebb körü hatás látszik rajta: Schiller, a német romantikusok, sőt Shaksepeare is. Utolsó történelmi drámájában, Csákban, Shakespearenek az angol történelemből vett drámái, úgynevezett históriái, lebegnek szeme előtt s a német romantikusok elméletét látszik elfogadni, -529- a mely szerint a történelmi dráma ikertestvére az éposznak. Vörösmarty történelmi drámáiban egészen ez iránynak hódol, mig Szigligeti a franczia romantika hatása alatt kezdi feldolgozni a magyar történelmet.

Szentjóbi Mátyás királya mintegy tisztult typusa a magyar kezdetleges történelmi drámának s annyival érdekesebb, mert e korból kevés történelmi dráma maradt reánk nyomtatásban. Az előadott színművek rikán nyomattak ki s maig is a színházak könyvtárában lappanganak vagy nyom nélkül elvesztek, mint a Vitkovicséi. Szentjóbi huszonöt éves volt, midőn ez első drámáját megírta és huszonnyolcz éves korában már meghalt. Rövid életének gyér adatait, Horvát István közlése szerint, Toldy jegyezte föl a Magyar költészet kézikönyvé-ben.36)

Biharmegyében Ottományban született 1767-ben, helvét hitvallásu szülőktől; Debreczenben folytatta tanulását s ott végezte a hittudományt is, mert lelkész akart lenni.

Azonban megváltoztatta szándékát; II. József alatt szabadabb tér nyilt a protestánsoknak s 1786-ban Szentjóbi is kineveztetett az úgynevezett nemzeti iskolák egyik tanítójává Nagy-Váradra, majd 1790-ben a rhetorika tanárává a nagybányai gymnasiumhoz. A lelkes ifju korán kezdett foglalkozni a költészettel s élénk -530- részt vett föléledt irodalmunk erősbülő mozgalmaiban. Hogy buzgó magyar író létére hivatalt vállalt II-ik József alatt, azon oly kevéssé lehet csodálkozni, mint azon, hogy Kazinczy is elvállalta a kassai kerületben a nemzeti iskolák felügyelőségét. Akkor nem az volt a kérdés, hogy magyar vagy német legyen a közoktatás és igazgatás nyelve, hanem az, hogy latin-e vagy német. Ha már a kettő között kellett választani, nem egy újkori szellemű magyar író inkább hajlott a némethez, mint a latinhoz, mert azt hitte, hogy ez az európai műveltséget inkább terjeszti, s az alatt a fejlődő magyar irodalom kiművelvén a magyar nyelvet, az könnyebben elfoglalhatja a német, mint a latin helyét.

Szentjóbi az irodalom terén is követte Kazinczy példáját. Előbb ugyan (1787) a Magyar Musában lépett föl, de már a következő évben a Kazinczy Magyar Museumát majd Orpheusát gazdagította jeles költeményeivel és prózai dolgozataival. Ő, Kazinczy és Dayka voltak az akkori új magyar lyra képviselői, a kik a német irodalom befolyása alatt, kiemelkedve a leiró és elmélkedő költészet békóiból, a tiszta lyra felé törtek utat. Dayka hévben, Kazinczy formaszépségben felülmulják ugyan, de némi naiv érzés- és szeszélyben nem vetekedhetnek vele. E mellett Szentjóbiban egy kis komikai ér is lappangott. Az Együgyü paraszt czímű víg költői -531- beszélykéje maig is föntartotta magát irodalmunkban s korában páratlan volt. Prózai dolgozatai: egy pár idyll, műfordítmány s Első Mária magyar királyné czímű történelmi elbeszélése mindjárt a Kazinczy, Kármán prózai művei után következnek. Költeményei annyira tetszettek, hogy 1790-ben merhette összegyűjtésöket; gyűjteménye összesen négy kiadást ért az utolsót Toldy eszközölte, mely egyszersmind mgaában foglalja prózai munkáit is.37)

Az 1790-ik év más tekintetben is fordulópont volt életében. Alig foglalta el nagybányai tanári állomását, már oda kellett azt hagynia, mert II. József halála után a protestáns tanárok a katholikus állami iskolákból elbocsáttattak. Szentjóbi törvénytudományra adta magát és Pestre jött. Itt megismerkedett a nevezetesebb magyar írókkal. Kazinczyt és Bacsányit már régebben ismerte, most ezekhez Verseghy és Koppi járultak,38) sőt Hajnóczy és Szentmarjai is, kiknek befolyása reá végzetessé vált. Úgy látszik, hogy az itt megszületett magyar szinészet is hatással volt reá. A drámai pályán még nem tett kisérletet, csak Gellertnek A pántlika czímű egy felvonásos pásztori játékát fordította le, mely költeményei gyűjteményében meg is -532- jelent. Most egy történelmi drámára lelkesítette őt részint az alkalom, I. Ferencz közelgő koronázása, részint a vágy, hogy kifejezhesse hazafiúi eszméit és érzéseit. Így írta 1792 tavaszán néhány hét alatt Mátyás királyát, melyet még azon évben ki is nyomatott.39)

Fölléptekor Dugonics volt a magyar történelmi dráma képviselője. Drámává átdolgozott regényei és eredetileg a színpad számára írt drámái tetszésben részesültek; mert hazafiságra, nemzeti önérzetre s az ősi hagyomány tiszteletére buzditották a közönséget. Szentjóbi is ily hangulattal irta drámáját, de legalább egy fokkal feljebb igyekezett emelni a magyar történelmi dráma szinvonalát. Dudonics a drámai bonyodalmat a legtöbbször idegen költőből vette át s ritkán érintette multunk valóban nagy emlékeit: Szentjóbi mindent a történelemből merít s a Hunyadiak korát leplezi föl. Dugonics inkább törekszik cselekvényre és szenvedélyfestésre, de nincs hozzá ereje: Szentjóbi nem becsüli túl erejét s némi egyenletes szinvonalon marad. Dugonics izlése műveletlen, nyelve nyers s majdnem a pórias felé hajlik: Szentjóbi az újabb irodalom szülötte, a Kazinczy tanitványa s ha nyelve nem drámai is, azért izléses, hangzatos és szónokiasan emelkedett. -533- E mellett a hazafi eszmék és érzések tekintetében is van köztök különbség. Dugonics a nemzeti visszahatás képviselője szemben József reformjaival, együtt érez a papság és nemesség nagy többségével s épen azért nem hajlik a szabadelvű eszmék felé: Szentjóbi is osztozik a visszahatásban, de csak annyiban, a mennyiben nemzeti; különben épen nem conservativ s hive a szabadelvű eszméknek. Dynastikus érzelmű, de nem a régi módon, megérzik rajta a franczia forradalom fuvallata. II. József halálára sírverset ír és szabadelvűségéért nagyobbnak mondja századánál; Mirabeau halálát megénekli s a Mai világ czímű költeményében pedig ostorozza azokat, a kiket önző magánérdek vezet s a közérdek- és szabadságért lelkesedik.

I. Mátyás és I. Ferencz trónralépet között alig van hasonlatosság; amaz választás, emez örökösödés útján jutott trónjához, amaz egy dicső magyar család, emez egy európai dynastia sarjadéka. Azonban Szentjóbi mégis talált, Mátyást atyja érdemei emelték trónra; Ferencz atyja, II. Lipót, szintén nagy érdemű fejedelem, a ki visszaállitotta a magyar alkotmányt, barátja volt a haladásnak, ezért fiának épen oly örömest nyújtja a magyar nemzet koronáját, mint Mátyásnak, de megvárja tőle törvényei tiszteletét s jóléte és dicsősége emelését. Ez alapeszme sugalja a dráma alakjait. Szentjóbi az -534- ifjú Mátyásban a magyar király eszményét akarta fölmutatni a szintén ifjú Ferencz királynak s környezetében a dynastikus, de alkotmányához ragaszgodó magyar nemzet: Szilágyiban és társaiban a hazafias aristocratiát, Vitézben az alkotmányos papságot, Erzsébetben a fenkölt lelkű és erélyes magyar nőt s a Hunyadi-házhoz ragaszkodó vitézekben a hű és hálás magyar népet.

A párbeszédekben egyenes vonatkozások is találhatók minderre. Midőn Vitéz Ujlakynak és Lindvaynak Mátyást ajánlva (I. f. 6. j.) így szól: «Egy ilyen jól indult fából nem várhatunk-e méltán áldást, a ki magát már most is oly gazdagon mutatja, életének tavaszában a legszebb termést, nyárra és őszre a legjobb izű gyümölcsöket igéri… Legyetek az ő bölcs baráti, és hamikor oztán valamely nemes cselekedetet véghez viszen, a haza bajain könnyebbít, minden korba és állapotba levőket boldog megelégedéssel eltölt, a haza javát állandóul megerősítette, az országnak méltó fényességet szerzett, akkor érezzétek azon kimondhatatlan édes örömöt, mely csak egy nemes kevélységből származhatik: ezt a gondolatot én adtam neki ebben az én tanácsomat követte, ezen dolognak véghez vitelében én is vele együtt segítettem s azon háladatos örömkönnyei a hazának, melyeket a maga tulajdon boldogságán, jó királyának emberi szeretettel teljes uralkodásán -535- hullat, én reám is szinte úgy háramlanak»: mindezt maga a költő mondja bennök I. Ferenczben és tanácsosaiban vetett reményét fejezi ki. Erzsébet e felkiátásai (I. f. 5. j.): «Hevesek ugyan az én hazámfiai, de valósággal jószivűek, a kik hazájokat igazán és szivesen szeretik. Csak szelid hangon, jó kivánó lélekkel mondd meg nekik az igazságot: soha sem vetik meg». Majd hátrább (III. felv. 1. j.): «Oh nem akkor vethetné le a magyar igazán természetét, ha a kényszerítés és erőszakoskodás többet tenne rajta mint a jóság és a bizodalommal való bánás. Esmerem én az ő szíveket, örömest visznek annak végbe mindent, a ki az ő kész akaratjokat szelid meggyőzés által tudja megnyerni, csak a kényszerítést nem szenvedhetik»: czélzások II. József korára, a kényuralom rendeleteire. Sőt a költő tudva nem átall anachronismust is elkövetni, csak hogy kifejezhesse a nemzet közérzületét. «Válaszd Buda várát lakóhelyedül» – szól Gara Mátyáshoz (III. f. 5. j.) – «építsd meg ennek romladozott kőfalait és ékesitsd meg hajlékait» stb. Vajon uralkodása kezdetén hol lakhatott volna másutt Mátyás, mint Budán, midőn Bécset csak évtizedek mulva foglalta el? Szentjóbi nem a XV-ik, hanem a XVIII-ik század Budájára gondolt, mely rég óta nem látott már királyt s nem tudta visszanyerni régi fényét.

A szónoklattal megelégedő hazafias irány -536- nem kivánta meg, az ünnepélyes alkalom pedig épen kizárta az erős drámai összeütközést. De valamivel több cselekvényt nemcsak megtűr, hanem megiván az alkalmi drámai mű is. Szentjóbi műve cselekvényében az események nem annyira egymásból, egymásra hatva folynak, mint inkább csak egymás után. Két összeütközés van benne, de egyik sem alkot bonyodalmat s mindenik csak hamar elsimul, kibékül. Mindjárt az első felvonásban Gara és Ujlaky akadályozni akarják Mátyásnak királylyá választását, de Vitéz, Szilágyi és Erzsébet igéretei, rábeszélései s a nép zajongása kicsikarják tőlök a beleegyezést. Erzsébet ugyan felajánlja nekik fia megpróbáltatását is, tudniillik, hogy puhatolják ki titkon: hogyan dolgozik Mátyás testvére haláláról, boszut akar-e állani érte rajtok s ha bosszuállónak találják, rekesszék ki örökre a királyi székből. Ezzel akarja a költő fentartani a drámai érdeket, de csaknem bizonyosan tudjuk már, hogy Mátyás anyja óhajtása szerint fogja magát viselni, de ha máskép viselné is, lehetne-e már megsemmisíteni a királyválasztást? Ebből hát nem fejlődik semmi, hanem a helyett egy más: a második összeütközés áll elő. Podiebrád nem akarja kiadni Mátyást, mert megigérte azt a magyar koronára vágyó lengyel királynak s fél haragjától, de Erzsébet szintén háborúval fenyegeti. Erre megijed, mert ha ily erélyesek a magyar asszonyok, -537- milyenek lehetnek a férfiak. Azonban megtudva, hogy leányát szereti Mátyás s nőül akarja venni, mindenbe beleegyezik s így mindkét akadály minden nagyobb küzdelem nélkül le van győzve s a dráma véget ér.

A költő nem cselekvényre törekszik, csak helyzeteket keres, hogy személyei kifejezzék érzelmeit s elszónokolják eszméit. A cselekvény ez erőtlensége s a lyrai és szónoki elem e túltengése később is, sokáig jellemvonása volt a magyar történelmi drámának s még maig sem szabadult meg egészen tőle. De Szentjóbi némi drámai érzékkel önti jelenetekbe nem elég drámai cselekvényét s általában bizonyos mozgalmasságot és takarékosságot tanusit, a mi Dugonicsnak épen nem sajátja. A jellemrajzba is fölülmulja őt. Sehol sem találkozunk drámájában Dugonics lélektani ellenmodásaival, erőltetett szenvedélyeivel s kirivó anachronismusaival. Azonban Szentjóbi alakjai sem elevenek s korrajza sem jellemzetes. Mátyás és a többi személyek is inkább csak abstractiók, bizonyos eszmék jelképei. Mátyásban nincs semmi fiatalság, oly okos, erényes, minővé még érett korában sem válik az ember. A többi magyar úr oly hazafias, jó akaratú vagy könnyen megterő és kibékülő, a milyeneknek óhajtotta Szentjóbi az 1792-ik országgyűlés alsó és felső tábláját. Podiebráddal nem tud mit csinálni a szerző s utoljára is inkább csak arra -538- használja, hogy elérzékenyülve bámulja a magyarok nagylelkűségét. Leánya már határozottabb alak, de igen is érzik rajta Kotzebue naturalismusa. A cseh királykisasszony az ártatlanság és természet gyermeke, a ki egész ártatlanul be-besuhan Mátyás börtönébe s igen természetesnek találja a szerelmet. Abban az időben bámulta e világ Kotzebue Gurliját, a ki minden, neki megtetszett idegen férfi nyakába borul, megcsókolja, s kinyilatkoztatja, hogy örömest hozzá megy nőül. Az akkori színművek hemzsegtek az egész, fél és negyedrész Gurliktól. Csoda-e, ha Szentjóbi sem kerülhette ki a ragályt?

Bár Mátyás király I. Ferencz koronázási ünnepélyére íratott, mely 1792 jun. 6-án volt végbemenendő, mindamellett azon évben nem adatott elő. Endrődy Magyar játékszinében40) pontosan előszámlálja az e hónapban előadott színműveket, de Mátyás király sehol sem fordul elő, sőt e napon nem is volt olőadás, s a színház ablakai bérbe adattak a koronázási menetet néző közönségnek. Csak 1793 jul. 3-án került először szinre,41) s azután többször, századunkban is egész a negyvenes évekig tetszéssel adatott, különösen országos és megyei ünnepélyek alkalmával s 1834-ben dalművé alakították át, -539- melynek zenéjét Heinisch József és Arnold György írták.42)

Szentjóbi nem soká élvezhette drámája sikerét; 1794-ben ugyan biharmegyei aljegyző s gr. Teleki Sámuel titkára lett, de ugyanazon év deczember közepén elfogatott és Budára hozatott, mint a Martinovics féle titkos társaság tagja. Tulajdonkép nem volt valóságos tagja a társaságnak, azonban Hajnóczy vallomásából kiderült,43) hogy tudott létezéséről, ismerte kátéját, s bár utóbb értésére adta Hajnóczynak, hogy nem akar benne részt venni, de minthogy nem tett jelentést a hatóságnak, 1795 május 8-án a királyi tábla mint felségsértőt halálra ítélte, mit másnap a hétszemélyes tábla is helyben hagyott. Azonban a király ez itéletet fogságra változtatta bizonytalan időig, «míg az őszinte búbánat és teljes javulás jeleit adván, a körülmények tekintetbevételével más intézkedés fog tétetni.»

Íme a dynastikus érzelmű drámairó, a ki I. Ferenczben egy ujabb Mátyást remélt s tanácsosaiban az igazság és eszély megtestesülését óhajtotta, börtönbe vettetett, mert egy demokratiai elveket terjesztő kátét ismert s elmulasztotta azt följelenteni. Kufsteinba vitetve, nem sokáig raboskodott, mert 1715 okt. 10-én meghalt, -540- élete huszonnyolczadik évében. Emlékét nem jelöli sirkő, arczképe sem maradt, csak egy árnyképét őrizte meg Bacsányi, melyet fekete papirból, úgy látszik maga vágott s költeményei közé rejtett, s melyet ezelőtt tiz évvel a Vasárnapi Ujság44) közölt is. Bacsányi Szentjóbi barátja és fogolytársa volt, ki Gyötrödés czimű költeményében szívszaggatón énekli, hogy a szomszéd börtönből áthallik haldokló barátja nyögése s nem mehet hozzá, hogy enyhítse kínjait, halálát is megéneki Egy szerencsétlen ifjú sirjánál45) czimű költeményében:

Szomorújáték öt fölvonásban. Szerzette Gombos Imre. Föleleveníttetett a Nemzeti Szinházban 1881 augusztus 13-án.

Egy elfeledett régi magyar tragédiát vesz itt az olvasó új kiadásban, melyet legközelebbről a nemzeti színház műsora is fölelevenitett. Katona és Kisfaludy Károly előtt e mű volt a magyar tragédia legkiválóbb képviselője irodalomban és színpadon egyaránt s igy irodalomtörténeti szempontból is érdekes jelenség.

Szerzőjéről, Gombos Imréről, keveset tudunk A m. t. akadémia névkönyve tartott fenn róla néhány adatot, de ezek inkább csak külső, mint balső életére vonatkoznak.46) Született 1791 julius 6-án Szent Laadon Borsodmegyében körnemes szüléktől; atyja Gombos Ferencz, megyei táblabíró volt. Iskoláit Kassán végezte s 1810-ben a pesti egyetemen jogtudori oklevelet nyert s részint az eperjesi kerületi tábla, részint a kir. tábla mellett járatuskodott. Nem sokára 1812-ben, Borsodmegyében tiszteletbeli aljegyzővé -542- neveztetett ki, majd a m. kir udvari cancellaria, utóbb a köz-udvari kamara mellett fogalmazó, gyakornokká, 1816-ban ugyanitt udvari fogalmazóvá, 1817-ben a magyar udvari kamaránál titkárrá s mint ilyen ez évben ifj. gr. Zichy Károly mellett a közinség dolgában Tót- és Horvátországba küldött udvari biztosságnak s újra 1823-ban az akkori kamaraelnök, gr. Majláth József, mellett, a Száván túli részek és magyar tengermellék visszakapcsolására kirendelt királyi biztosságnak tollvivője volt; ugyanekkor fiumei tiszteletbeli patriciustanácsos; 1826-ban magyar udvari kamarai tanácsos, 1830-ban a pesti törvénykar tagja, 1835-ben cs. kir. kamarás, 1837-ben udv. tanácsos és a magyar királyi udvari cancellariánál referendarius, majd Heves-Szolnok főispáni helytartója, mely hivatalától azonban 1839 végén saját kérelmére feloldoztatott.

Gombos korán kezdett írni s úgy látszik kizáróan drámákat. Első kísérlete Lilla czímű három fölvonásos vígjáték volt, de a melynek közel fele hiányzik kéziratai közt; második Bavariai Albert szomorújáték négy fölvonásban 1812); a harmadik: A testvérek, vígjáték egy fölvonásban; a negyedik: A szekrény és rózsabokor, szintén vígjáték egy fölvonásban, befejezve, mint kézirata bizonyítja, 1815 juliusában; ötödik: Az esküvés, szomorújáték öt fölvonásban, befejezve 1816 novemberében és -543- szintén egykorúlag a hatodik: Elek és Polyxena, polgári szomorújáték öt fölvonásban.

Tehát huszonegy éves korától huszonhatig mintegy hat színművet ír s a mikor a legjobbat írja meg, úgyszólva pályája küszöbén, visszavonul, épen mint Katona. De míg Katonát családi körülményei s a sikeretlen küzdelmek temették magányba, Gombost, úgy látszik, a hivatal fényesebb pályája vonta el a drámaírástól, a mit elősegített csekély költői becsvágya is. Inkább műkedvelő volt mint művész, inkább csak ifjú hév fogatott vele tolltat, mint komoly és tartós lelkesülés. Szerénysége sokáig visszatartóztatta a nyilvános föllépéstől. Esküvését sem maga adta ki, hanem barátja, Dömötör Miklós s nevének csak első betüivel megjelölve. Többi színművei maig is kiadatlanok; a negyvenes években Toldy akarta kiadni a Nemzeti könyvtárban, de abban maradt, azonban a kéziratok megtalálhatók Toldy kéziratgyüjteményében, a melyet a m. t. akadémia váltott magához. Gombos tragédiáját nagy tetszéssel fogadta olvasó és néző közönség egyaránt. Alkalmasint már megjelenése évében előadták a vidéki színészek, de arra már biztos adataink vannak, hogy 1819 márczius 19-én Rozsnyón nagy hatássall adta elő a műkedvelő ifjúság, József nádor nevenapján, az épülő félben levő evang gymnasium javára, mint «oly szép theatromi darabot, melynek tárgya, elrendeltetése -544- és ékes magyarsága megérdemli a közmegkedveltetést.47) Ugyanazon év ápril. 15-én Székes-Fehérvárott is adatott,48) s a székes-fehérvári társaság Pestre jövén, május 3-tól jun. 16-ig tizenháromszor lépett föl a német színpadon, tizenegyedszer épen az Esküvésben.49) Ledvaynak kedvencz szerepe volt Cæsar s 1833-ban Budán ebben lépett föl először, nagy mértékben magára vonva a közönség figyelmét.50) Egész a negyvenes évekig kedvencz darabja volt a pesti és vidéki színházak műsorának, sőt egyszerű czímét is fölczifrázgatták Szent a törvény és szent az esküvésre. Gombost a siker nem ösztönözte nagyobb termékenységre, legfeljebb reá vette, hogy már kész Elek és Polyxena czímű tragédiáját is átadja a színészeknek előadás végett.51) E műnek, úgy látszik, már sokkal kevesebb sikere volt. Vajon befolyt-e ez visszavonulására vagy Kisfaludy Károly diadalai közepett nem kívánt már új művel föllépni? Oly kérdések, melyekre nem adhatni, határozott feleletet. Annyi bizonyos, hogy 1817-ben bevégezte írói pályáját, azután csak pártfogója volt a magyar irodalomnak és művészetnek s mint ilyen a magyar akadémia által, -545- 1835. szept. 14-én, tiszteleti taggá választatott, melynek kisgyűléseiben nem ritkán elnökölt s a Nagy Szótár előkészületeiben is részt vett. Meghalt 1840 január 12-én.

Gombos Esküvése élénken tünteti föl a régibb magyar dráma egyik főjellemvonását. Midőn a mult század végén, mint visszahatás József germanisatiójára, megszületett a magyar színpad, főkiinduló pontja a nyelvmívelés és hazafiság volt. Védeni és csinosítani a nyelvet, éleszteni és fentartani a hazafi érzést, volt legfőbb czélja színésznek és drámaírónak. Azonban ha volt is színész, alig volt drámaíró. Német színműveket, fordítottak dolgoztak át vagy utánoztak, s épen nem a legjavát. A forma idegen volt, néha a gondolat is, de a tárgy és irány magyar. Különösen kedvelték a lovag drámákat, a történeti érzékeny rajzokat s magok is megkísérlették e műfajt. Szentjóbi Szabó László Mátyás királya (1792) egyik kifejezőbb szülötte ez iránynak. A múlt dicsőségével éleszti a jelent s a jelen eszméit és érzéseit kölcsönzi a múltnak. Nem a tragikai és drámai érdek a főczél, hanem a hazafiúi lelkesedés s a nemes és nagy tettek dicsőítése. Egész Kisfaludy Károlyig ez irány uralkodott a magyar színpadon, sőt legtöbb komoly drámájában maga sem tőn egyebet, mint ez irányt igyekezett költőibbé emelni, mind forma, mind tartalomra nézve. Katona, a ki Bánkbánjában a magyar -546- történelem tragikai oldala felé fordult, nem tehetett hatást, mert mintegy ellenkezésben állott a kor eszméivel és ízléseivel. De a történeti érzékeny drámákon, s még inkább azokon, melyek idegen tárgyúak voltak, egy más jellemvonástis észrevehetni. Drámaíróinkon más tekintetben is erősen megérzett a német dráma hatása. Örömest utánozták Schiller ifjúkori drámáinak fellengző rhetorikáját, lágy érzelmességét, előszeretettel fordultak Kotzebue felé s komoly drámáiban is nemcsak leleményét, technikáját bámulták, hanem mesterkélt compositióit, önkényes jellemrajzait s kétes becsű erkölcsi fölfogását is. Kölcsönöztek valamit a német romantikai iskola sorstragédiáiból is, a nélkül, hogy egészen zászlója alá szegődtek volna.

Mindezt sajátságos s a szokottnál költőibb vegyületben olvasztja össze Gombos Esküvésében, de ennél többet is. Ő tulajdonkép polgári tragédiát akart írni mint Lessing. Előtte Galotti Emilia lebegett s Orsinija egy Marinelli-féle udvaroncz, a ki épen úgy elragad egy leányt herczege számára, de több hasonlóság nincs köztök. Orsini a köznapi német drámák cselszövőjévé sülyed; nagy gazember, de kevés eszű s unalmas; bár ő okoz minden bajt, mégis ép bőrrel menekűl számkivetésében, de azért folyvást óbégat hogy mily szerencsétlen, míg végre megnyugodva sorsán, jobbulást igér a közönségnek. -547- A szerelmesek fellengős és túlérzelmes magán- és párbeszédein Schiller Károlya, Ferdinandja, Amaliája és Luizája pathoszát érezzük; Ottavio és Angelo erkölcsös fölbuzdulásai Kotzebuere és Ifflandra emlékeztetnek, de nem egy helyt elárad Gombos ifjú lelkesedése is s az obligát phraseologián áttör egy-egy eredeti eszme. Megismerjük benne a magyar hazafit is; bár a tárgy idegen, de a magyar dráma hazafias iránya mégis megcsillan rajta. Olvassuk csak Ottaviónak fiaihoz intézett búcsúszavaiból a következő helyeket: «Tartsd meg a honi szent törvényt, mely hajdan eleidnek adá a haza kormányát… Tiszteld, pallérozd az anyai nyelvet, ez által él a nemzet, ez a polgári rend szent palladiuma… A mely nemzet nem becsüli nyelvét, az önmagának készíti örök sírhalmát. Becsüld meg a tudósokat, kik anyai nyelven oktatják polgártársaikat; ő benne él a nemzet bölcsesége, ők tették paradicsommá a durva világot. De anyai nyelven szóljanak a haza bölcsei. A mely tudós idegen nyelven írja le gondolatait, hasonló egy háladatlan fához, a mely ugyan a mi földünkből szívja nedveit, de ágai más felé hajolván, a szomszéd kertjébe hullatja gazdag gyümölcseit.» Mindez nsm egy olasz herczeg, hanem egy magyar hazafi ömlengése.

Gombos a Werner és Müllner-féle sorstragédiákból is kölcsönzött valamit. Személyei sokat -548- emlegetik a sorsot. Corunnának megjósolja egy remete, hogy lator kéz döfi le, mint atyát s a jóslat teljesűl. Ottavio a sors bosszújának tekinti azt a csapást, mely családját sújtja, s oda veti magát áldozatúl a sors megengesztelésére. De a kérlelhetetlen sors egyszersmind kérlelhetetlen nemesis. A sors kényével Gombos össze igyekszik olvasztani a szenvedélyek tévedését s prológjában egyaránt kiemeli a sors hatalmát, mely vaskezével lesujtja a hőst, mint a gyarló ember szenvedélyeit, melyek «hamar lángot vetnek, ha a körülmények szorítják lelkünket s kettős erővel rohannak ellenünk.» A mű alapja tulajdonkép erős összeütközés a kötelesség követelése s az atyai szeretet érzése között. Ottaviónak, Mirandola herczegének, egyik fia Cæsar bele szeret Juliába, Fontanelli tanácsos leányába, a ki már Don Alfonso de Corunna jegyese, s kit Orsini udvarnoka által elraboltat. A jegyes nyomára jő a titoknak, meglepi Cæsart épen akkor, a midőn jegyesének szerelmet vall, párbajra kel vele s elesik. Fontanelli leánya elrablását elpanaszolja Ottaviónak, a kit felindít az erőszakos tett s midőn később Corunna halálát és Julia megőrülését is hallja, megesküszik, hogy a rabló és gyilkos halállal fog bűnhödni. Ekkor föllép Cæsar és bevallja bűnét. Az atya nem kegyelmezhet, meg akarja tartani esküjét, de atyai szeretete visszariad a tettől s hogy mégis megtartsa esküjét, betöltse -549- a törvényt azt a közép útat választja, hogy büntetésül párbajt rendelt életre halálra és zárt sisakkal maga vívja a párbajt s tompa karddal, s gyönge bádog mellvassal állván ki megöleti magát fiával. Meghagyta ugyan, hogy zárt sisakkal temessék el, de Orsini fölnyitván a sisakot, a nép megismeri benne herczegét, Cæsar pedig atyját és kétségbeesésében megöli magát. A herczeg kapitánya mintegy choruskep ezzel végzi: «Borzadva imádom Nemesist, s mélyen érzem, hogy szent az esküvés, hogy főkincs a tiszta lelkiismeret».

Ottavio esküje épen oly indokolatlan, mint szükségtelen. Se Julia se Corunna iránt nem viseltetik valami szokatlanabb részvéttel, mégis egyszerre szokatlan indulaba jő; nyugodt, fontolgató ember s mégis a nélkül, hogy megvizssgáltatná az ügyet, nagy esküt tesz. De különben is, ha szent a törvény előtte, mely halált mond a leányrablóra, mire való az eskü; az öszszeütközés fejedelmi kötelessége és atyai érzése közt így is megvan. Azzal, hogy közép útat választ kötelessége és érzése közt, a tragikai érdek egészen megromlik. Ha megöletné fiát s ennek pártja föllázadna vagy megkegyelmezne neki s kihívná Fontanelli bosszúját s e bonyodalmak közt semmisülne meg, sokkal tragikaibb alakká válnék, mint igy jezsuita dialektikájával, s erénymázas alakoskodásával. Cæsar kétségbeesése és öngyilkossága is így -550- kevésbbétragikai, hiszen atyja halni, keze által akar halni s így ő tulajdonkép nem gyilkosa. Általában az egész cselekvénynek sokat árt, hogy a költő keveset ad a valószínűségre, a szenvedélyeket nem eléggé természetesen indítja meg s midőn azok tombolni kezdenek, még kevésbbé természetes útra tereli. Az egész művön megérzik Kotzebue érzékenykedő, de álerkölcsössége s hatást vadászó, de határozatlan és önkényes jellemrajzi modorú. Cæsar hevesen szereti Juliát, de szenvedélye természetéről nem igen világosodunk föl. Egyszer úgy tünik föl az, mint valódi szerelem, máskor mint puszta érzékiség. Cæsar körülményei nincsenek úgy festve, hogy táplálják erőszakos szenvedélyét. Mi akadályozta, hogy udvaroljon Juliának, s ha hajlamát tapasztalja, nőül vegye? Atyja bizony nem, hiszen, a mint később mondja, örömest beleegyezett volna házasságába. Cæsarnak se jó, se rosz hajlamaiban nem nyilatkozik erő. Nem érezhetünk iránta elég részvétet s kétségbeesése nem indíthatja meg szívünket, mert nem hihetünk eléggé benne. Julia túlérzelmes, túlgyöngéd hölgy s midőn kedvesét megölik, átokban tör ki, bosszuló kardot ragad, aztán megőrül mint Ophelia, majd visszanyerve lelke épségét oly nyugodt, hideg lesz mint egy férfiú. Ottavio majd igen elmélkedő, majd igen heve; erényes bölcseségében több a hóbort, mint a belátás s önmegtagadása inkább tehetetlenség, -551- mint erő. Fontanellit mélyen lesújtja leánya sorsa, de aztán nem sokat gondol vele, sőt Cæsarnak kegyelmet akar eszközölni, s azt nem nyerve, ő tanácsolja a párbaj-büntetést s végül örömest oda adná leányát nőül a győztes Cæsarnak.

Azonban a jellemek e következetlen és összhangtalan rajzában vannak sikerült vonások is, s az igen is fellengző vagy igen is alantjáró pathoszban megcsendül egy-egy tiszta hang is. A költő küzd a nyelvvel; a neologiából inkább csak egy-két új szót merít, mint müvészi csínt, de a nehézkességet itt-ott könnyedség, s a bágyadtságot hév és erős váltják föl. Minden esetre technikája színpad-ismeretet s nem közönsges tehetséget árul el. A cselekvény gyorsan fejlődik s fokozatosan emelkedik tetőpontra. A kerti jelenet, melyben Corunna meglepi Cæsart, nagy hatású jelenet, de a költő fokozni tudja a hatást, midőn a tetőpont jeleneteiben, melyekben az őrült Julia föllép, Ottavio esküt tesz és végre Cæsar bevallja bűnét, még árnyaltabban rajzol, még erősebb színeket használ. Ezentúl a cselekvény egy kissé vontatott ugyan, de a jól-roszúl fölköltött érdeket mind végig meg tudja tartani. Kisfaludy Károly első drámáiban nincs ennyi technikai készség s ily fokozatos hatás. De a tárgy magyar, a jellemrajz természetesebb, a nyelv költőibb s rajtok egy új, eredetibb szellem fuvalma érzik, s -552- mindez némikép háttérbe szorítja Gombos kísérletét.

E mellett a kritika is szigorúbb volt Gombos, mint Kisfaludy iránt. A Tudományos Gyűjtemény-ben 52) mindjárt a mű megjelenése után egy névtelen bírálat jelent meg, mely hiányait találóan emeli ki. Már meséje ismertetésében megró egy pár valószínűtlenséget, nem helyesli a cselekvény fordulópontját, midőn Ottavio a párbaj-büntetésben állapodván meg, leeresztett sisakban megöleti magát fiával. «Ezen természetlen fordulás indító okait – úgymond – nem látja által a recensens. Feltévén, hogyha az ily kettős viadal fölbonthatná az esküvést, bizonyára nem szükséges, hogy az atya legyen a bajnok: ha pedig az öreg herczeg halála szükséges az esküvés megsemmisítésére, miért kell annak fia által elveszni? Miért akarja a jó atya, a kegyes jó keresztyény, fia bűneit atyagyilkossággal, ha tudatlan is, tetézni… A bajvívásra a szükséges készületek megtétetnek. Ottavio, hogy titkon planja el ne árultassék, még a bajvívás előtt hosszú útra elindulását tetteti… Valamivel élesebb elméjű emberek előtt, mint a szegény mirandolaiak, az ily titkolódzó parancsolatok az Ottavio plánját bizonyosan fölfedezték volna. De hogy is lehet, hogy egy fejedelem útnak indulni készüljön -553- és el ne induljon; megölettessék a nélkül, hogy észre ne vétessék, kivált midőn senki sem iktatván titkaiban, senki által sem segíttetik szövevényes planja kivitelében?»

A jellemrajzról még bővebben és szintén alaposan szól: «Legkevesebbé szerencsés a költő folytatja – a karakterek előadásában. A szelid, kegyes Ottavio gyakran igen hideg, máskor tüzével nem bír, s így magával meg nem egyező. Az angyali erkölcsű, érzékeny szívű Julia, ki a darab elején mint a legtüzesebb szerető festetik, az utolsó fölvonásban ádáz sorsában egészen megnyugodva szemléltetik, egyszerre mintegy tüzes szívből hideg ésszé változik, a nélkül, hogy karakterében vagy a körülményekben ennek okát találhatnók. Orsini, a kiben a recensens eleintén egy nagyravágyó, álnok, alattomos úton czéljára törekedő, színlelését mesterségesen elfedező udvarnokot, Marinelli és Jago mását szemlélt, a további előadásban egy alávaló, otromba hízelkedő lesz. Legjobban előadta a költő a Cæsar karakterét, kiben az indulatok mind nagyok, tüzesek, zabolatlanokra; a szív jó ugyan, de, az értelem nem léte miatt, az indultoktól a legnagyobb gonoszság okra vezéreltetik; szörnyű gyengeségei mindazonáltal, melyek fölemelkedett nagy tulajdonságokkal, nincsenek párosodva, azt a karaktert is megfosztják a szomorújátéki méltóságtól.

«A beszéddel alkalmasint meg van a recensens -554- elégedve. A gondolatok sok helyt szépek és igazak, a hasonlatosságok újjak, az előadások és leírások elevenek. Különösen tetszettek a recensensnek a szélvésznek és a gálya veszedelmeinek leírások, (9–10. l.); Juliának aggódása a kettős viadal alatt, a kardok csattogásait hallván; a megtébolyodott Julia beszélgetései (88–93. l.) psychologiai belátással vannak írva. Cæsarnak megnyugvása atyja akaratában és a halálos ítéletben (107. l.) philosophiai okoskodással adatik elő. Az emberi életnek egy híddal való egybehasonlítása (134. l.) szép ha nem tökéletes is. Ottavionak intései Angelo fiához (141. l.) a hazai nyelv kimívelése iránt, egy igaz hazafihoz illők. Sok helyen kitetszik a szerzőnek közelebbi ismeretsége az újabb, kivált német írókkal, kiktől sok gondolatokat kölcsönözött. A beszéd külső formája tiszta, eleven, folyó. De némely közönségesebb kifejezések elhagyását vagy megváltoztatását kívánta volna a recensens. Az «Angyalom» (13. l.); «Mammont hívjad komának» (13. l.); «Nem egyszerre érik a gyümölcs» (50. l.); «Van eszek az egeknek» (76. l.) stb. nem egyeznek meg Melpomene méltóságával. A versek harmoniája, a kötött beszéd kellemei, melyek nélkül minden költemény a folyó beszédhez többet vagy kevesebbet közelít, az előadás szépségét ezen szomorújátékban is emelték volna.

«A mint az eddig mondottakból kitetszik, a -555- jelenvaló munkácska épen nem valamely tökéletes költemény. Ezen ítélet nem lehet sértő a szerzőnkre nézve; mert maga megmondja ajánló levelében, hogy poetai hírt e költeményével nem keres. Minden tetemes hibái mellett is mindazonáltal a szorosabban vizsgálódó olvasó e szomorújátékból észreveheti, hogy a szerzőjének költői elméje, szép tragédiai talentuma és lágy érzése vagyon, melyek csak hosszas gyakorlás által fejlődhetnek ki voltakképen. A recensens tökéletes bizodalommal óhajtja, hogy ezen szép tulajdonságait tovább is honi litteraturánk előmozdítására fordítván, ezen első szüleményében találtató hiányosságok elkerülésével mindig jobb meg jobb és tökéletesebb színjátéki darabokkal megajándékozza a magyar közönséget.

«Trattner úr, kinek hazánk oly sok honi nyelvünkön írt tudományos művek és most ezen munkácska kiadásáért is köszönettel tartozik, még nagyobb érdemet szerzett volna magának, ha a nyomtatás szépségére, a könyvecske kellemetesebb külső formájára jobban vigyázott és kivált az ocsmány minden ízlés nélkül gondolt és mesterség nélkül készült czímmetszés helyett, melyen a személyek, mint meg annyi meredt fabábok, a jobb ízlésű szemet bántják, e tragédiát egy más szebbel ékesítette volna.»

Eddig a bírálat. Valóban a bíráló méltán -556- ítéli el az első kiadás czímképét, de mi mégis hű lenyomatban ide csatoljuk, mert jellemző mind a korra, mind a műre nézve. Gyakran egy régi könyv metszetei, czifrázatai, sőt betűi inkább előnkbe varázsolják a kort, mint sok egyéb. Mai képeink, czifrázataink egy félszázad mulva szintén a kor tükrévé válnak s hány ünnepelt drámánk fog a Esküvés sorsára jutni! -557-

VEGYES PÁROK.

Szinmű három felvonásban. Irta Dóczi Lajos Előadatott a Nemzeti Szinházban 1889 márczius 29-én.

Dóczi kitünő drámaíró hirében áll. Midőn Csókjával föllépett, azt oly dicsőítéssel üdvözölték a fővárosi magyar és német lapok, a minőben a legnagyobb magyar költők: Vörösmarty, Petőfi, Arany legjobb művei sem részesültek a magok idejében. Később is a magyar romantika koszorusának, költői drámánk képviselőjének nevezték. Bizonyára Dóczi tehetséges és szellemes író, de hogy kiválóan drámai tehetség volna, azt se régibb, se ez újabb műve nem igen bizonyítják. S mily különös jelenség! Némely régibb hírlapi dicsőitői ez ujabb művét birálva, azt épen nem találják sikerültnek, holott ebben is épen oly fény- és árnyoldalak vannak, mint a régiekben, melyeket annyira sikerülteknek hirdettek. A fényoldalak inkább általános irodalmiak, az árnyoldalak nagy részt specifikus drámaiak. Dóczi párbeszédeit lyrai hév, elmés dialectika, -560- szellemes ötletek jellemzik; mindezt újabb művében is feltaláljuk, azzal a különbséggel, hogy a lyrai hevet itt szónoki lendület pótolja s a prózai forma nem ragadja oly merész soloecismusokra, mint a verses. Az elmésség, szójáték néha itt is keresett vagy köznapi, de a jelen társalgási nyelvének élénk fordulatai épen úgy föltalálhatók benne, mint a régiekben a szikrázó lyrai ötletek.

Azonban a drámai cselekvény és jellemrajz Dóczi ez új művében sem sikerűltebb, mint a régiekben. Expositiója itt sem biztos, leleménye csekély, a cselekvény bonyodalma erőltetve s nem egy csapáson fejlődik s a kifejlés szintoly önkényes, mint a Csók-ban, Utolsó szerelem-ben vagy Széchy Máriá-ban. A jellemrajz is hasonló a régiekhez. A főszemélyek nem eléggé érthetők, inkább abstractiók, mint élő emberek, de mint ilyenekben sincs határozottabb indok, a melyből szükségkép folyjon a tett. Malvin oly kevéssé érthető, mint Blanda vagy Széchy Mária; Turgonyi, mint Szever, Apor vagy Wesselényi. Kapkodók és határozatlanok. Mindent megtehetnek, a mi csak lehetséges, sőt azt is, a mi nem épen az; sorsuk nem annyira magoktól függ, mint a szerző önkényétől. De a rosszúl indult s erőltetve fejlődő cselekvény jelenetei tűzzel vannak megírva s egy-egy drámaibb helyzet kellő hatásra emelkedik. Valóban Dóczi -561- kitünő színműíró volna, ha valaki sikerült librettót irna neki; ő bizonyára jól tenné szóra.

Ha mindez igaz, mi az oka mégis, hogy Dóczinak ez új műve kevésbbé tetszik a hirlapoknak és közönségnek, mint a régiek? Alkalmasint tárgya az ok. Dóczi régibb színműveinek tárgya a mondák világából vett, vagy történelmi hátterű volt. A majdnem hihetetlen viszonyokat a mondának és történelemnek tudta be a közönség. Régen sok oly dolog megtörténhetett, a mi most nem történhetik meg. A hírlapok e költői kicsapongásokat a phantasia gazdagságának tartották. De az új mű a jelen életben játszik. Egy elszegényedett nemes ifjú egy kitért gazdag zsidó leányt vesz nőül, s e házasság bonyodalmait tárja előnkbe a szerző. A közönség a színmű cselekvényét az élettel hasonlította össze, s az egyik ezt, a másik azt találta túlzottnak vagy épen valószínűtlennek. A hírlapi kritika szintén kénytelen volt a realis élet szempontjából is itélni s épen oly viszonyokról, melyekről kinek-kinek megvan a maga rokon- vagy ellenszenve. Igazán sajnáljuk Dóczit. Kár volt leszállnia a spanyol légvárakból, Nagy Lajos udvarából, az ostromlott Murányból, a hol oly háborítlanúl uralkodott. Ott mindent megbocsátottak neki közönség és hírlapok, itt még birálni is merik. -562- De a birálók épen úgy tévedhetnek, mint a költők. Egy gáncs ellen minden esetre védelmébe veheti Dóczit az is, a ki soha sem volt dicsőítője. Egy pár lap szemére hányja, hogy tárgya nem új; ötven év óta különféle változatban a nemes és polgár közt való házasság kedvencz tárgya a franczia dráma- és regényíróknak; az a körülmény, hogy Dóczi ez esetben a nemességet kitért zsidókkal állítja szembe; csak jelentéktelen árnyalat. Bizonyára nem érdemelt szemrehányás. Teljesen új tárgy nem igen van a költészet birodalmában s ha e szempontból kezdjük birálni a drámaírókat, a legnagyobbak is, például Shakespeare és Molière, igen pórul járnak. A fődolog az, hogy a költő tudja újjá szülni a régi tárgyat, tudjon új érdeket adni az örök és ezer változatban folyvást ismétlődő emberi viszonyoknak és szenvedélyeknek. Bizonyára tárgyáért nem érheti jogos gáncs Dóczit, sőt dicsérnünk kell őt, hogy elég bátorsága volt hozzá nyúlni e kényes tárgyhoz s épen oly árnyalattal, a mely társadalmi életünkben nem épen ritkaság.

A személyek között van egy orvos, Gold nevű, a ki ugyan semminemű befolyással sincs a színmű menetére, de néhány szóval kifejezi a költő alapgondolatát, czélzatát. Ez mindjárt az első jelenetben a többek között így szól: -563- «Igen bolond politika az, a mely azt hiszi, hogy a házasság fogja eltünteni a társadalmi különbséget ember és ember között. Előbb el kell tünni a különbségnek, azután lehet jó házasság. Vannak elemek, a melyek csak bizonyos hőfokon egyesülnek új elemekkel, hidegen pedig csak rombolva hatnak egymásra.» E szerint a költő egy oly házasságot akart rajzolni, a mely nem ily hőfokon köttetett. Három út állott előtte: vagy polgári tragédiát ír, mely e romboló hatás bonyodalmait és katastróphját tárja előnkbe; vagy középfajú drámát, melyben a küzdő elemek utólag érik el a hőfokot; vagy vígjátékot, hol a hőfolyam komikai uton ér véget. Dóczi se tragédiát, se drámát, se vígjátékot nem irt; mindegyikből vett valamit s ez elemeket úgy keverte össze, hogy æsthetikailag meglehetős rombolva hatnak egymásra. Az első felvonás inkább dráma, a második vége a tragédia felé hajlik, a harmadik vígjátéki fordulatot vesz, sőt itt-ott a bohózatig száll alá. Mindez nemcsak stiltelenné teszi a művet, hanem ingadozóvá, erőltetetté is a cselekvény folyamát és zavarosokká a jellemrajz indokait. Ily fölfogással alakítani e tárgyat még más nagyobb költőnek sem sikerül, annál kevésbbé Dóczinak, a ki különben sem elég biztosan szokta szőni a cselekvényt s rajzolni a jellemeket.

Ide járul még, hogy a viszonyok nem táplálják -564- se a cselekvény, se a jellemrajz valószínűségét. Már a cselekvény megindítása nem bir hitetni, pedig ha ezt eltalálja a drámairó, már megvetette műve sikerének az alapját. Ha mindjárt elején illusióba ringatja, magával ragadja a nézőt, az könnyebben hisz neki később is, még akkor is, a mikor kétkedni kellene, épen mint az életben, annak, a kiben bizunk, még akkor is hiszünk, a mikor csalni akar, míg annak, a kiben nem bizunk, még akkor sem hiszünk, a mikor őszinte. Dóczi hőse, Turgonyi Lajos, egy régi nemes, de elszegényedett család sarjadéka, a ki a fővárosban lakik mint ministeri titkár; nőül vett egy kitért zsidó leányt, Rózsai Malvint, a kit egy bálban megvédett a sértések ellen s a kiért párbajt is vívott. Az atya maga is kitért s egy kerek milliót adott leányával, tudniillik annyit érő falusi jószágot vett és leánya nevére iratta. Turgonyi inkább érdekből, pénzeért vette el a leányt, de mint nejébe egészen bele szeretett. Boldogul élnek, Malvin nem vágy ki házi köréből, nem akar szerepelni a világban. Egyszer kirándulnak jószágukra; Turgonyi nejével a szomszédságba látogatásokat tesz régi nemes ismerőseinél, de senki sem viszonozza. Pedig Turgonyi nagyon óhajtja, hogy nejét befogadja a vidék társasága, mert a mint mondja, positiót akar neki szerezni. Végre apósa révén, egy herczeg ajánló levele következtében, -565- meghivja őket Kamóczy, a herczeg uradalmi igazgatója, névnapi mulatságra, melyben részt fog venni több vidéki nemes. Turgonyi elviszi nejét, bár ez vonakodik s ott találja Kenessey grófot, egy tönkre jutott gavallért, ki a hercegi ménes igazgatója; báró Somvárynét, aki azért látogatja a hercegi uradalom-igazgató családját, mert titkon szereti a grófot; egy elszegényedett nemest és volt képviselőt, Binczkey Tamást; ennek nejét, fiát és leányát; az ifjú Kamóczit leány-testvérével; végre Dadányit, egy bukott nemes család ivadékát, aki gazdasági irnok. Mindezek, kivéve a grófot, oly antisemiták, akik a kikeresztelkedett zsidót sem állhatják, haragusznak Turgonyira házasságáért s elhatározzák, hogy éreztetni fogják mind vele, mind pedig nejével ellenszenvöket; vele azért, mert pénzért házasodott, nejével azért, mert zsidó származásu. Turgonyi a férfiaknál valahogy megtöri a jeget, megigéri nekik, hogy a képviselőválasztáskor Binczkey fiát fogja támogatni, ezért megint barátságukba fogadják, de nejével a nők rosszúl bánnak, megsértik. Nem tudjuk ugyan, hogy mennyire és mikép, ezt férje sem tudja, mert az egész a színfalak mögött történik, de annyit látunk, hogy az érzékeny Malvin egész a kétségbeesésig oda van. Haza akar menni, férje tartóztatja, de amidőn magára marad, mégis végrehajtja -566- szándékát. Befogat és hazamegy. «Ha férjem szeret, utánam jő, ha nem, nem szeret» – suttogja magában s elfogadja gróf Kenessey karját, aki kocsijáig vezeti s majd lóháton haza kiséri. Turgonyi nem megy neje után, nemes társainál marad, akik, úgy látszik, teljesen megbocsátják neki, hogy a Rózsai-családba házasodott.

Dóczi mindent elkövet, hogy a rokonszenvet hőse iránt elölje bennünk. Valóban Turgonyi kevés eszű s meglehetős szivtelen ember, vagy legalább is nem lovagias. Buda-Pesten kellemes társadalmi viszonyok között él – az ellenkezőről se ő, se neje nem panaszkodnak – falusi jószágára csak ritkán rándul le; s mégis erőlteti nejét, erőlteti magát egy oly vidéki társaságba, mely nem akarja befogadni. Megaláztatásokat szenved, kegyet koldúl hajdani ismerőseitől. Mindezt nem teszi önérzetes ember, különösen akkor nem, amikor semmi nemü érdek nem ösztönzi reá. Egészen más volna, ha lemondva hivataláról, állandóan falun laknék, szerepet akarna játszani a megyén, képviselőnek lépne föl, vagy neje óhajtana akár unalomból, akár hiúságból férje nevéhez és saját gazdagságához illő társadalmi helyzetet a vidéki birtokosok között. S vajon az a társaság, melybe Turgonyi föl akarja vétetni nejét és vissza vívni magát, bármely szempotból megérdemli-e a fáradságot? Bizonyára nem. -567- Kikből áll e társaság? Bukott, alárendelt helyzetű és műveletlen nemesekből, akik a vegyes párnak se hiúságát, se szellemibb vágyait nem ingerelhetik s társadalmi állásuknak sem nyujthatnak támaszt. Dóczi rajza nemcsak valószinűség tekintetében egyoldalú torzkép, hanem drámai céljával is ellenkezik, amely a küzdő elemeket ki akarja békíteni. Szorgalom szellem és erény jellemzik a kitért zsidókat, míg a nemesek nagy részt a renyheség, a gőg, a műveletlenség képviselői. Ily elemek bajosan fognak összeolvadni, nem is sok haszon volna belőle. A drámai célnak, az élethűségnek is inkább megfelel vala, ha különböző árnyalatban mindenik félnek oly fény- és árnyoldalai vannak, amelyek a másikban hiányzanak s egymást úgyszólva kiegészítik. Különösen megvártuk volna az egyik főszemélytől, Turgonyitól, aki az ősi név varázsáról oly szép szónoklatot tart, hogy legalább is lovagias legyen s midőn nejét megsértik, ne hagyja magára, s midőn ez haza megy, kövesse s ne maradjon és mulasson sértői között. Ennyit még idegen nőért is megtesz a lovagias férfiú, annyival inkább azért, aki nevét viseli s akit nagyon szeret. Turgonyi a társaság sértését azzal tetézi, hogy ugyanazon társaság előtt még jobban megsérti nejét, azt, akit leánykorában hasonló sértések ellen védett. Ily dolgot bajos kiegyenlíteni s ha Malvin a -568- mű végén mégis hisz férje szerelmében, a közönség nem igen hihet benne.

Dóczi a mily mostoha Turgonyihoz, épen olyan szives és nagylelkű Malvin iránt. Egész eszményi alakká akarja emelni. Minden esetre lovagiasabb hozzá, mint férje; bámulja és bámultatni ohajtja. Fölruházza a sziv minden nemességével s a szellem minden gazdagságával. Talán igen is sok a jóból s épen azért önkénytelen kétkedünk benne s ami még nagyobb baj, nem igen találjuk meg a kulcsot jelleméhez. Oly rohamosan változik s esik egyik hangulatból a másikba, hogy alig tudjuk képzelni. Midőn az első fölvonásban föllép, egy egészen a férjén csüggő, félénk és mély érzelmű, sőt túlérzékeny hölgyet látunk magunk előtt, aki egészen férje uralma alatt áll. A második fölvonásban a családi reggelinél, amidőn férjével a balul kiütött látogatás után találkozik, már úgy tünik föl, mint a ki egyedül úr a háznál és korlátlanúl parancsol. Azt értjük, hogy duzzog, hogy férjének, a ki bocsánatot kér és ad a tegnap történtekért, kitérően felel, de azt nem értjük, hogy oly könnyedén rendelkezik férjéről s ez oly alázatosan engedelmeskedik neki. Malvin elhatározza, hogy férje lemond hivataláról, képviselőnek lép föl, kifizeti a képviselőnek föllépett Binczkey költségeit és hivatalt szerez számára, fölfelé tör s ha már alázkodni kell, inkább az -569- aristocratia kegyét hajhássza. S Turgonyi mind ebbe bele egyezik, de midőn az atya és fia eltávoznak, s a házaspár magára marad, kitör köztök a viszály. Malvin szemére veti férjének, hogy szerelme elhűlt, mert nem oltalmazta meg. Turgonyi védekezik, hogy érdekéért tette, a mit tett. Szóból szó jön ki. Turgonyi védi az öröklött ősi nevet, Malvin az önszerezte érdemet, de leginkább a szeretet nagy gondolatát és erős érzelmét. Végre kijelenti, hogy férje őt ma szóval, tegnap pedig tettel tanította meg, hogy válaszfal van köztök, s ő már csak névleg neje. Turgonyi fölkiált: «Azt hiszi-e ön, hogyha elég könnyelmű voltam is önt pénzeért elvenni, most elég nyomorúlt leszek megmaradni férjének, mikor tudom, hogy nem szeret». S egyszersmind bevallja nejének, hogy csakugyan pénzeért vette el, de azután megszerette s most híven szereti. Ez csak új olaj a tűzre, Malvin dühöng, de a férj tovább ostromolja, lábaihoz borul és szerelmét bizonyítja, s midőn ez meg nem indul, arra kéri, hogy legalább becsülje őszinteségeért. «Ki mondja, hogy nem becsülöm – felel a nő – s honnan tudja, hogy nem szeretem? Én nem mondom, hogy szeretem, azt sem mondom, hogy nem. De az ön szerelmében kétkednem kell mind addig, míg bizonyságom nem lesz reá, addig pedig kérem, tekintsen a világ előtt hitvesének». Turgonyi nem hajlandó -570- ily szerepre. «Akkor csak egy mód marad fönn: váljunk» végzi be a nő s titkon örvend, hogy férjét megrémiti e szándék. Ekkor vendéget jelentenek be, gróf Kenesseyt, megszakad a házaspár versengése s bevégződik a második fölvonás.

E jelenet sok tűzzel van írva, mindkét fél szíve mélyéig fölindúl. Köztök az elvek és érzelmek heves harca fejlődik ki s már-már tragikai összeütközést és fordulatot várunk. Azonban a szerző amúgy hirtelenében a vígjáték felé tereli fő személyeit, még pedig nem oly módon, hogy érdekes bonyodalmat és kifejlést várjunk. Midőn a nő férje előtt kinyilatkoztatja, hogy kétkedik szerelmében mind addig, mig bizonysága nem lesz reá, már tudjuk, hogy kibékülnek, mert a nő akarja, a férj pedig könnyen elkészülhet a megpróbáltatásra. S a harmadik felvonás csakugyan a megpróbáltatást tárja előnkbe, a mely két módon történik. Először: Malvin Kenessey gróf látogatásait fölhasználja arra, hogy férjében némi féltékenységet ébresszen, de maga sem helyez reá nagy súlyt s férje sem mutat több fölindulást, mint a mennyi akkor is illő volna, ha nem szeretné nejét, de tart valamit becsületére. Másodszor ügyvédet hivat, titkon értekezik vele, hogy férje higyjen a válópör előkészületeiben, azonban egy oly okirat készítését rendeli el, mely szerint -571- minden ingó és ingatlan vagyonát férjére ruházza s ez adomány még akkor is érvényben marad, ha elválnának egymástól. S az okiratot egy engesztelékeny percben olvasatlanúl aláíratja férjével, a ki azt megolvasván, természetesen széttépi. Így kibékülnek s ugyanakkor a mellékszemélyzetből három pár egy kissé bohózatos módon házassági frigyre lép, a kik közül csak Kenessey gróf és Somváry báróné voltak némi befolyással a cselekvény menetére.

Ime a két főszemély: az egyik, Turgonyi, nem tesz egyebet, mint durván megsérti nejét s aztán szenvedőlegesen viseli magát; a másik, Malvin, sok mindent akar cselekedni, de a mit cselekszik, nem igen szolgál céljaira, mert egy nő bajosan gerjeszthet féltékenységet férjében, ha se udvarlója nincs, se maga nem kacérkodik valakivel, s nem nehéz próbára teszi tisztességes embernek tudott férjét, ha vagyonát reá ruházza, mert tudhatja, hogy az nem fogja elfogadni, hiszen ha kibékülnek, a vagyon úgy is közös marad, ha pedig elválnak, az elfogadás nagy fokú aljasság volna. Így nem annyira férjét teszi próbára, mint a maga áldozatkészségéről tesz bizonyságot az affectativ és a magát rákötő szándék némi szinezetével. S méltán kérdhetjük: ez-e az a hőfok, mely a házasság előtt nem egyesülhetett elemeket a házasság után teljesen egyesíti? -572- Bizony, ez se drámai, se vígjátéki úton nem történt meg s nem úgy lépünk ki a színházból, hogy akár aesthetikailag, akár társadalmilag megnyugodhatnánk. Ha már Dóczi nem akart, vagy nem tudott valóságos drámát irni, minden esetre a vígjáték inkább sikerült volna s inkább is illett volna tárgyához.

Ha a vegyes pár helyzetéből és jelleméből folyó nemes tulajdonokat és gyöngeségeket rajzol, a melyek könnyen adhatnak alkalmat az összezördülésre a nélkül, hogy bármelyiket eltörpítnék; ha a küzdelemben a gyöngeségek mindkét részről nevetségesekké válnának s a nemes tulajdonok fölülkerekedve, megerősítenék a szerelmet; ha szerencsés leleménnyel a cselekvényben kifejlődött volna az az eszme, a melyet Malvin érint is, tudniillik, hogy csalódva férjében, megpróbálja: vajon nem ébredne föl benne is utólag a szerelem, mint férjében, a ki pénzért vette el s utóbb bele szeretett: talán sikerült vígjátékot irhatott volna.

Így a vegyes pár drámája nagyon is vegyes dráma lett: ex omnibus aliquid ex toto nihil. Mindent összevéve, az ékítmények többet érnek benne, mint a cselekvény és jellemrajz épülete.

A librettó keveset ér, de a szóra tétel méltánylást érdemel. Tárgya miatt kiváncsiságból -573- egy darabig vonzhatja a közönséget a színházba, de az irodalom nem nyert benne sikerűltebb művet, legfeljebb a nemzeti színház eredeti műsora gazdagodott oly művel, a milyeneknek igen is bővében van.

Lábjegyzetek.

1) Szilágyi Ferencz Budapesti Hirlap-jában 1855

2) Előszó a Népköltési Gyűjtemény első kötetéhez.

3) Guericke: Lehrbuch der Kristlichen Kirchlichen Archäologie. Leipzig, 1847. 207. l.

4) Weinhold K.: Weinachtspiele und Lieder aus Süddeutschland und Schlesien, mit Anleitungen und Erläuterungen. Graz, 1870. 1–30. l.

5) Lásd bővebben: Klein J. L. Geschichte des Dramas. IV. 1–12. l.

6) Martene Ed.: De antiquis Ecclesiae ritibus I. IV. c. 14. Gerbert: Veteris liturgiae alemanicae monumenta. II. 237. Durandi: Rationale divinorum officiorum Lib. 6.

7) Abrinc (Avranche) J. Liber de officiis ecclesiaticis Rothomagi, 1679.

8) Jubinal Achil: Mystères inédits I. p. XXI. 1.

9) Ipolyi Arnold: A mysteriumok maradványai hazánkban. Uj M. Muzeum. 1858. VII. füz.

10) Toldy F.: A magyar költészet története. Második kiadás, egy kötetben. Pest 1861. 98–101. l.

11) Coll. Concil. VII. t. 881. col. ed. Zatta.

12) Baluz: Capit. reg. franc

13) Agobard Lugd, Arcliep. opera c. not. Baluzii. 1866. De Dispens. p. 297.

14) Reidt Hen. Das geistliche Schauspiel des Mittelalters in Deutschland. Frankfurt, 1867. 11. l.

15) Religio. 1854. I. 69. sz. 551. lap.

16) Új Magyar-muzeum. 1858. 354. l.

17) Weinhold 44–55. l.

18) Sandys Christmas carols. London. 1833. CXX. l.

19) Kärntisches Wörterbuch. Lexer M. Mit einem Anhange: Weinachtsspiele und Lieder aus Kärnten. Leipzig, 1862.

20) Wright Th. Early mysteries and other latin poems of the twelfth and thirteenth centuries. London, 1844.

21) Schröer K. J. Deutsche Weihnachtsspiele aus Ungarn. Wien, 1858.

22) Vörösmarty minden munkái Pest, 1864. XI. k. 324 l. XII. k. 87., 104., 164. l.

23) A trónkereső. Eredeti szomorújáték 5 felvonásban. Pest 1868. A nemzeti színház könyvtára. Első füzet. Török János. Eredeti dráma 5 felvonásban. Pest 1871. Huszonnegyedik füzet. Struensee. Eredeti tragédia 4 felvonásban. Pest 1871.

24) Nemzeti Színház könyvtára. Huszonhatodik füzet. A strike. Népszínmű három szakaszban. Pest, 1871. Ötvenegyedik füzet. Az amerikai. Népszínmű három szakaszban. Pest, 1872. Pfeifer.

25) A mágusz. Tragédia egy felvonásban. Irta Csiky Gergely. Temesvár, 1878.

26) Janus. Tragédia öt felvonásban. Irta: Csiky Gergely. Temesvár 1877. Az 1876-iki Teleki-pályázaton 100 arany jutalmat nyert.

27) Az Ellenállhatatlan. Vígjáték három felvonásban. Irta Csiky Gergely. Temesvár, 1878. Az 1877-ki Karácsonyi-pályázaton 400 arany jutalmat nyert.

28) A legszebb. Vígjáték három felvonásban. Irta: Bartók Lajos. Buda Pest. 1880. Franklin-társulat. Először adatott a Nemzeti Szinházban 1879 deczember 21-én.

29) A proletárok. Színmű négy felvonásban. Irta: Csiky Gergely. Nyomtatásban még nem jelent meg Először adatott 1880. junius 23-án.

30) Magyar hirmondó Bécs, 1792. jun. 8. sz. Szigligeti: A dráma és válfajai. Buda-Pest. 462. l.

31) Laczka J.: Bessenyei Gy. élete; kéziratban nemz. muzeum, kiadva 1872-ben Ballagi Aladár: A m. kir. testőrség története függelékében. 433. l.

32) Závodszky Károly: Bessenyei György. Irodalmi tanulmány. Pest, 1872. 114. l.

33) Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség története különös tekintettel irodalmi működésére. Pest, 1872. 97. l.

34) Philologiai Közlöny 1884. Nyolczadik évfolyam. 558. lap.

35) Magyar Néző. Hely és évjegy nélkül; alkalmasint Bécsben 1779. 60. l.

36) Pest, 1857. I. köt.

37) Szentjóbi Szabó László költeményes munkái. Pest. 1791. – Újra: Debreczen 1820. – Pest, 1840. – Pest, 1865.

38) Bacsányi költői levele Szentjóbihoz Hazafiui aggódás czime alatt Bacsányi János költeményei Pest, 1865. 37 l.

39) Mátyás király vagy a nép szeretete jámbor fejedelmek jutalma. Nemzeti érzékeny játék. 3 felv. Buda, 1792. Német forditása ugyanott és akkor.

40) Pest, 1793. II. k.

41) Teátromi zsebkönyvecske. Pest. 1793.

42) Honművész 1843.

43) Franknói V.; Martinovics és társainak összeesküvése Buda-Pest 1881. 255. l.

44) «V. U.» 1870. I. félév. 2 sz. 58. l.

45) Bacsányi János költeményei Pest. 1865. 58 l.

46) M. T. Társasági Névkönyv 1841-re 75–76. l.

47) Hazai és külföldi Tudósítások 1819. I. 30. sz.

48) Magyar theatromi zsebkönyv 1819-re. Székes-Fehérvár 1820.

49) Hazai és Külföldi Tudósítások 1819. I. 49. sz.

50) Honművész. 1883. 39. sz.

51) Benkő: M. Színvilág 55. l.

52) VI. köt. 1817. 86. l

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DRAMATURGIAI DOLGOZATOK (2. KÖTET, 1864-1881) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

67	annnyira	annyira
90	megszunnek	megszűnnek
141	jeienetben	jelenetben
156	bogy a kincs	hogy a kincs
168	indokolható eényt	indokolható tényt
204	tudadtlanságokat	tudatlanságokat
243	van- e	van-e
245	kell- e	kell-e
245	fogja- e	fogja-e
253	Legnyomósab, ban	Legnyomósabban
325	tegalább	legalább
514	stermészete… minden	természetes… mindn
536	királyválasztast	királyválasztást
538	Mályás király	Mátyás király
550	gylikosa	gyilkosa
550	Cæsra	Cæsar
550	Cæsarnk se jó	Cæsarnak se jó

The Project Gutenberg eBook of Dramaturgiai dolgozatok (2. kötet, 1864-1881)

DRAMATURGIAI DOLGOZATOK

1864

PÁLYAVIGJÁTÉKOK.

I. TÉNYEK.

II. EGY SZELLEMDÚS HÖLGY.

III. AZ APÁM FELESÉGE.

IV. AZ ÉGBEN.

V. A JÓ MADÁR.

VI. BECSÜLET ÉS SZERELEM.

VII. A HÁZASSÁG POLITIKÁJA.

VIII. DIVATOS BETEG.

IX. ELSŐ NYILATKOZAT.

A GÁLYARAB.

MŰKEDVELŐ ELŐADÁS A SZÜKÖL-KÖDŐK JAVÁRA.

A SZENT-IVÁN ÉJI ÁLOM.

I.

II.

III.

A BUDAI NÉPSZINHÁZRÓL.

I.

II.

III.

EGYIK SÍR, MÁSIK NEVET.

A CSAPODÁR.

A FÖSVÉNY.

I.

II.

NEM SZABAD A KIRÁLYLYAL TRÉFÁLNI.

NADÁNYI.

AZ ÁLDOZAT.

MONTJOYE.

1865

TÉLI REGE.

I.

II.

ÁRMÁNY ÉS SZERELEM.

STUART MÁRIA SKÓTHONBAN.

A FÉNY ÁRNYAI.

STUART MÁRIA.

AZ ERDŐ SZÉPE.

1866

A BENOITON CSALÁD.

BÁNK BÁN.

1867

A FRANCZIA CLASSIKAI DRÁMÁRÓL.

BUDAI SZINHÁZ.

SZINHÁZI SZEMLE.

1872

KARÁCSONI MYSTERIUMOK ÉS VIZ-KERESZTI JÁTÉKOK.2)

1873

SZIGLIGETI ÉS UJABB SZÍNMŰVEI.

1874

A HOLT KÖLTŐ SZERELME.

1878

CSIKY GERGELY UJABB SZÍNMŰVEI.

1880

BARTÓK LEGSZEBBJE ÉS CSIKY PROLETÁRJAI.

1881

A PHILOSOPHUS.

MÁTYÁS KIRÁLY VAGY A NÉP SZERETETE JÁMBOR FEJEDELMEK JUTALMA

AZ ESKÜVÉS.

1889

VEGYES PÁROK.

Lábjegyzetek.

A MÁSODIK KÖTET TARTALMA.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

I.
TÉNYEK.

II.
EGY SZELLEMDÚS HÖLGY.

III.
AZ APÁM FELESÉGE.

IV.
AZ ÉGBEN.

V.
A JÓ MADÁR.

VI.
BECSÜLET ÉS SZERELEM.

VII.
A HÁZASSÁG POLITIKÁJA.

VIII.
DIVATOS BETEG.

IX.
ELSŐ NYILATKOZAT.