The Project Gutenberg eBook, Petőfi Sándor összes költeményei, by
Sándor Petőfi
-2-
PETŐFI SÁNDOR
ÖSSZES
KÖLTEMÉNYEI.
HAZAI MŰVÉSZEK RAJZAIVAL
DÍSZÍTETT
NEGYEDIK NÉPIES KIADÁS
A KÖLTŐ
ARCZKÉPÉVEL
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS
NYOMDAI R.-TÁRSULAT KIADÁSA
Szabadság,
szerelem!
E kettő kell
nekem,
Szerelmemért
feláldozom
Az
életet,
Szabadságért
feláldozom
Szerelmemet.
10588. – Budapest. Az
Athenaeum r. t. könyvnyomdája.
-5-
ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK.
(1844–1848.)
* * *
1844.
* *
JÁNOS VITÉZ.
I.
Tüzesen süt le a nyári nap
sugára
Az ég tetejéről a
juhászbojtárra.
Fölösleges dolog,
sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgy is
nagy melege vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal
szivében,
Ugy legelteti a nyájt a
faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte
legelész,
Ő addig subáján a fűben
heverész.
Tenger virág nyílik tarkán
körülötte,
De ő a virágra szemét nem
vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle
a patak,
Bámuló szemei oda
tapadtanak.
De nem ám a patak csillámló
habjára,
Hanem a patakban egy szőke
kis lyányra,
A szőke kis lyánynak
karcsu termetére,
Szép hosszú hajára,
gömbölyű keblére.
Kis leány szoknyája térdig föl
van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a
fris patakba’;
Kilátszik a vizből két
szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi
gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző
juhász
Kukoricza Jancsi, ki is
lehetne más?
Ki pedig a vízben a
ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi
szivének gyöngyháza.
»Szivemnek gyöngyháza, lelkem
Iluskája!«
Kukoricza Jancsi igy
szólott hozzája:
»Pillants ide,
hiszen ezen a világon
Csak te vagy én
nekem minden mulatságom.
Vesd reám sugarát
kökényszemeidnek,
Gyere ki a vizből,
hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra
csak egy pillanatra,
Rá csókolom
lelkem piros ajakadra.«
»Tudod, Jancsi szivem, örömest
kimennék,
Ha a mosással oly igen nem
sietnék;
Sietek, mert máskép velem
roszul bánnak,
Mostoha gyermeke
vagyok én anyámnak.«
Ezeket mondotta szőke szép
Iluska,
S a ruhákat egyre nagy
serényen mosta.
De a juhászbojtár
fölkel subájáról,
Közelebb megy
hozzá, s csalogatva így szól:
»Gyere ki, galambom! gyere ki,
gerliczém!
A csókot, ölelést mindjárt
elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs
itt a közelben,
Ne hagyd, hogy
szeretőd halálra epedjen.«
Kicsalta a leányt édes
beszédével,
Átfogta derekát mind a
két kezével,
Megcsókolta száját nem
egyszer, sem százszor,
Ki mindeneket
tud, az tudja csak, hányszor.
II.
Az idő akközben haladott
sietve,
A patak habjain piroslott az
este.
Dúlt-fúlt Iluskának gonosz
mostohája:
Hol marad, hol lehet oly
soká leánya?
A rosz vén mostoha ekkép
gondolkodott;
Követték ezek a szók a
gondolatot:
(S nem mondhatni, hogy jó
kedvvel ejtette ki),
»Megnézem, mit
csinál; ha henyél: jaj neki!«
Jaj neked, Iluska, szegény
árva kis lyány!
Hátad mögött van már
a dühös boszorkány;
Nagy szája
megnyílik, tüdeje kitágul,
S ily
módon riaszt föl szerelem álmábul:
»Becstelen teremtés!
gyalázatos pára!
Ilyet mersz te tenni
világnak csúfjára?
Lopod a napot, és
istentelenkedel…
Nézze meg az ember…
hogy tüstént vigyen el« –
-6-
»Hanem most már elég, hallja-e
kend, anyjuk?
Fogja be a száját, vagy
majd betapasztjuk.
Ugy merje kend
Ilust egy szóval bántani,
Hogy
kihullanak még meglevő fogai.«
Reszkető kedvese
védelmezésére
Ekkép fakadt ki a nyáj
bátor őrzője;
Azután haragos szemmel
fenyegetve
Az elmondottakhoz e
szavakat tette:
»Ha nem akarja, hogy
felgyujtsam a házát,
Meg ne illesse
kend ezt a szegény árvát.
Ugy is töri
magát, dolgozik eleget,
És még sem
kap száraz kenyérnél egyebet.
Most eredj, Iluskám. Megvan
még a nyelved,
Hogy elpanaszold, ha
roszúl bánik veled. –
S kend ne
akadjon fönn azon, mit más csinál,
Hisz kend sem volt jobb a deákné
vásznánál.«
Kukoricza Jancsi fölkapta
subáját,
S sebes lépésekkel ment
keresni nyáját,
Nagy megszeppenéssel
most vette csak észre,
Hogy
imitt-amott van egy-kettő belőle.
III.
A nap akkor már a földet
érintette,
Mikor Jancsi a nyájt félig
összeszedte;
Nem tudja, hol lehet
annak másik fele:
Tolvaj-e vagy
farkas, a mi elment vele?
Akárhová lett az, csakhogy már
oda van;
Búsulás, keresés, minden
haszontalan.
Most hát mihez fogjon?
neki szánva magát
Haza felé hajtja a
megmaradt falkát.
»Majd lesz neked, Jancsi… no
hiszen lesz neked!«
Szomorún kullogva
gondolta ezeket,
»Gazd’ uramnak ugy
is rosz a csillagzatja,
Hát még… de
legyen meg isten akaratja.«
-7-
Ezt gondolta, többet nem is
gondolhatott;
Mert ekkor a nyájjal
elérte a kaput.
Kapu előtt állt az
indulatos gazda,
Szokás szerint a
nyájt olvasni akarta.
»Soh’se olvassa biz azt kelmed
gazd’ uram!
Mi tagadás benne? igen
nagy híja van;
Szánom, bánom, de már
nem tehetek róla.«
Kukoricza Jancsi e
szavakat szólta.
Gazdája meg ezt a feleletet
adta,
S megkapta bajszát, és egyet
pödrött rajta:
»Ne bolondozz, Jancsi,
a tréfát nem értem;
A míg jól van
dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.«
Kisült, hogy koránsem tréfaság
a beszéd,
Jancsi gazdájának majd
elvette eszét;
Jancsi gazdája bőg,
mint a ki megbőszül:
»Vasvillát!
vasvillát!… hadd szúrjam keresztül.
Jaj, a zsivány! jaj, az
akasztani való!
Hogy ássa ki mind a
két szemét a holló!…
Ezért
tartottalak? ezért etettelek?
Soha se
kerüld ki a hóhérkötelet.
Elpusztulj előlem, többé ne
lássalak!«
Jancsi gazdájából így
dőltek a szavak;
Fölkapott hirtelen
egy petrenczés rudat,
A petrenczés
ruddal Jancsi után szaladt.
Kukoricza Jancsi elfutott
előle,
De koránsem azért, mintha
talán félne,
Markos gyerek volt ő,
husz legényen kitett,
Noha nem érte
meg még huszszor a telet.
Csak azért futott, mert
világosan látta,
Hogy méltán
haragszik oly nagyon gazdája,
S ha
ütlegre kerül a dolog, azt verje?
Ki
félig apja volt, ki őt fölnevelte.
Futott, mig a szuszból gazdája
kifogyott;
Azután ballagott, megállt,
meg ballagott
Jobbra is, balra is s
mind evvel mit akar?
Nem tudta, mert
nagy volt fejében a zavar.
IV.
Mikorra a patak vize tükörré
lett,
Melybe ezer csillag ragyogása
nézett:
Jancsi Iluskáék kertje alatt
vala;
Maga sem tudta, hogy mikép
jutott oda.
Megállt, elővette kedves
furulyáját,
Kezdte rajta fújni
legbúsabb nótáját;
A harmat, mely
ekkor ellepett fűt, bokort,
Tán a
szánakozó csillagok könnye volt.
Iluska már alutt. A pitvar
eleje
Volt nyár idejében rendes
fekvőhelye,
Fekvőhelyéről a jól
ismert nótára
Fölkelt, lesietett
Jancsi látására.
Jancsinak látása nem esett
kedvére,
Mert megijedt tőle, s ily
szót csalt nyelvére:
»Jancsi lelkem,
mi lelt? mért vagy oly halovány,
Mint
az elfogyó hold bús őszi éjszakán?«
»Hejh, Iluskám! hogy ne volnék
én halovány,
Mikor szép orczádat
utószor látom tán…«
»Jancsikám,
látásod ugy is megrémített;
Hagyd el
az istenért az ilyen beszédet!«
»Utószor látlak én, szivem
szép tavasza!
Utószor szólt itten
furulyám panasza;
Utószor ölellek,
utószor csókollak,
Örökre elmegyek,
örökre itt hagylak!«
Most a boldogtalan mindent
elbeszéle,
Rá borúlt zokogó kedvese
keblére,
Rá borúlt, ölelte, de képpel
elfordult:
Ne lássa a leány, hogy
könnye kicsordult.
»Most hát, szép Iluskám! most
hát, édes rózsám!
Az isten áldjon
meg, gondolj néha reám.
Ha látsz
száraz kórót szélvésztől kergetve,
Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.«
»Most hát, Jancsi lelkem,
eredj, ha menned kell!
A jó isten
legyen minden lépéseddel.
Ha látsz
tört virágot útközépre vetve,
Hervadó
szeretőd jusson majd eszedbe.«
Elváltak egymástól, mint ágtól
a levél;
Mindkettejök szive lett
puszta, hideg tél.
Könnyeit Iluska
hullatta nagy számmal,
Jancsi
letörölte inge bő ujjával.
Indult, nem nézte egy szemmel
sem, hol az ut?
Neki úgy is mindegy
volt, akárhova jut.
Fütyörésztek
pásztorgyermekek mellette,
Kolompolt
a gulya… ő észre sem vette.
A falu messzire volt már háta
megett,
Nem látta lobogni a
pásztortüzeket;
Mikor utójára megállt
s visszanézett,
A torony bámult rá,
mint sötét kisértet.
-8-
Ha ekkor mellette lett volna
valaki,
Hallotta volna őt nagyot
sohajtani;
A levegőeget daruk
hasították,
Magasan röpűltek, azok
sem hallották.
Ballagott, ballagott a halk
éjszakában,
Csak nehéz subája
suhogott nyakában;
Ő ugyan subáját
gondolta nehéznek,
Pedig a szive volt
oly nehéz szegénynek.
V.
Mikor a nap fölkelt, s a
holdat elküldte,
A puszta, mint
tenger, fekütt körülötte;
A nap
fölkeltétől a nap enyésztéig
Egyenes
rónaság nyujtózkodott végig.
Nem volt virág, nem volt fa,
nem volt bokor ott,
A harmat apró
gyér fűveken csillogott;
Oldalvást a
napnak első sugarára
Fölpiroslott egy
tó; környékezte káka.
A tónak szélénél a káka
közepett
Egy hosszú nyakú gém eledelt
keresett,
És a tó közepén gyors
halászmadarak
Hosszu szárnyaikkal le
s föl szállongtanak.
Jancsi csak ballagott sötét
árnyékával
S elméjének sötét
gondolkozásával;
Az egész pusztában
széjjelsütött a nap,
De az ő szivében
éjek éje maradt.
Mikor a nap elért az ég
tetejére,
Eszébe jutott, hogy
falatozni kéne,
Tennap ilyen tájban
evett utójára,
Meg alig is birta már
lankadó lába.
Letelepűlt, elővette
tarisznyáját,
Megette maradék kevés
szalonnáját.
Nézte őt a kék ég, a
fényes nap… alább
Ragyogó szemével a
tündér délibáb.
A kis ebéd neki jó izűen
esett,
Megszomjazott rá, a tóhoz
közeledett,
Kalapjának bele mártá
karimáját,
Ekkép enyhitette égő
szomjuságát.
A tónak partjáról nem távozott
messze:
Az álom szemének pilláját
ellepte;
Vakandokturásra bocsátotta
fejét,
Hogy visszanyerhesse elfogyott
erejét.
Az álom őt oda vitte, a honnan
jött,
Iluskája pihent hű karjai
között,
Mikor a kis leányt csókolni
akarta,
Hatalmas mennydörgés álmát
elzavarta.
Szétnézett a puszta hosszában,
széltében;
Nagy égi háború volt
keletkezőben.
Oly hamar támadott az
égi háború,
Mily hamar Jancsinak
sorsa lett szomorú.
A világ sötétbe öltözködött
vala,
Szörnyen zengett az ég, hullt
az istennyila;
Végtére megnyílt a
felhők csatornája,
S a tó vize sűrű
buborékot hánya.
Jó hosszú botjára Jancsi
támaszkodott,
Lekonyította a karimás
kalapot,
Nagy szőrű subáját meg
kifordította,
Úgy tekintett bele a
vad zivatarba.
De a vihar a mi hamar
keletkezett,
Oly hamar is hagyta el
megint az eget.
Megindult a felhő
könnyü szélnek szárnyán,
Ragyogott
keleten a tarka szivárvány.
Subájáról Jancsi lerázta a
vizet,
Miután lerázta, ujra utnak
eredt.
Mikor a nap leszállt pihenni
ágyába,
Kukoricza Jancsit még vitte
két lába.
Vitte őt két lába erdő
közepébe,
Sűrű zöld erdőnek sötét
közepébe,
Ott őt köszöntötte holló
károgása,
Mely épen egy esett vadnak
szemét ásta.
Sem erdő, sem holló őt nem
háborgatván,
Kukoricza Jancsi ment a
maga utján;
Erdő közepében sötét
ösvényére
Leküldte világát a hold
sárga fénye.
VI.
Az idő járása éjfél lehetett
már,
Mikor szemébe tünt egy pislogó
sugár.
Amint közelebb ért, látta,
hogy ez a fény
Ablakból világít az
erdő legmélyén.
Jancsi e látványra ekkép
okoskodék:
»Ez a világ aligha
csárdában nem ég;
Bizonyára úgy lesz
– hál’ a jó Istennek!
Bemegyek az
éjre, benne megpihenek.«
-9-
Csalatkozott Jancsi, mert az
nem volt csárda,
Hanem volt tizenkét
zsiványnak tanyája.
Nem állott üresen
a ház, a zsiványok
Mind a tizenketten
odabenn valának.
Éjszaka, zsiványok, csákányok,
pisztolyok…
Ha jól megfontoljuk, ez
nem tréfadolog;
De az én Jancsimnak
helyén állt a szíve,
Azért is közéjök
nagy bátran belépe.
»Adjon az úristen szerencsés
jó estét!«
Mondott nekik Jancsi ilyen
megköszöntést;
Erre a zsiványok
fegyverhez kapának,
Jancsinak
rohantak, s szólt a kapitányok:
»Szerencsétlenségnek embere,
ki vagy te?
Hogy lábadat mered tenni
e küszöbre.
Vannak-e szüleid? van-e
feleséged?
Akármid van, nem fog többé
látni téged.«
Jancsinak sem szíve nem vert
sebesebben
E szókra, sem nem lett
haloványabb színben;
A
zsiványkapitány fenyegetésire
Meg nem
ijedt hangon ily módon felele:
»A kinek életét van miért
félteni,
Ha e tájt kerüli, nagyon
bölcsen teszi.
Nekem nem kedves az
élet, hát közétek,
Bárkik vagytok,
egész bátorsággal lépek.
Azért, ha úgy tetszik,
hagyjatok életben,
Hagyjatok ez éjjel
itten megpihennem;
Ha nem akarjátok
ezt: üssetek agyon,
Hitvány életemet
védeni nem fogom.«
Ezt mondta, nyugottan a
jövendőt várva,
A tizenkét zsivány
csodálkozására.
A kapitány ilyen
szókat váltott véle:
»Egyet mondok,
öcsém, kettő lesz belőle;
-10-
Te derék legény vagy, azt a
bátor szented!
Téged az isten is
zsiványnak teremtett.
Éltedet
megveted, a halált nem féled…
Te
kellesz mi nekünk… kezet csapunk véled.
Rablás, fosztogatás, ölés
nekünk tréfa,
E derék tréfának díja
gazdag préda.
Ez a hordó ezüst, ez
meg arany, látod?…
Nos hát elfogadod
a czimboraságot?«
Furcsa dolgok jártak Jancsi
elméjében,
S tettetett jó kedvvel
szólt ilyeténképen:
»Czimborátok
vagyok, itt a kezem rája!
Rút
életemnek ez a legszebb órája.«
»No, hogy még szebb legyen«,
felelt a kapitány,
»Lássunk embereim,
az áldomás után;
Papok pinczéjéből
van jó borunk elég,
Nézzük meg a
kancsók mélységes fenekét!«
S a kancsók mélységes fenekére
néztek,
S lett eltemetése fejökben az
észnek;
Maga volt csak Jancsi, ki
mértéket tartott,
Kinálgatták, de ő
aprókat kortyantott.
Álmot hozott a bor latrok
pillájára…
Jancsinak sem kellett
több, ő csak ezt várta.
Mikor a
zsiványok jobbra-balra dőltek,
Jancsi
a beszédet ilyformán kezdé meg:
»Jó éjszakát!… nem kelt föl
titeket sem más,
Majd csak az
itéletnapi trombitálás!
Élete
gyertyáját soknak eloltátok,
Küldök
én örökös éjszakát reátok.
»Most a kincses kádhoz!
megtöltöm tarisznyám,
Haza viszem
neked, szerelmes Iluskám!
Czudar
mostohádnak nem lészsz többé rabja,
Feleségül veszlek… isten is akarja.
»Házat épittetek a falu
közepén,
Ékes menyecskének oda
vezetlek én;
Ottan éldegélünk mi
ketten boldogan,
Mint Ádám és Éva a
paradicsomban…
»Istenem teremtőm! mit
beszélek én itt?
Zsiványoknak vigyem
el átkozott pénzit?
Tán minden
darabhoz vérfoltok ragadtak,
S én
ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?
»Hozzájok sem nyúlok… azt én
nem tehetem,
Nincs elromolva a
lelkiismeretem. –
Édes szép Iluskám,
csak viseld terhedet,
Bízd a jó
istenre árva életedet!«
Mikor elvégezte Jancsi a
beszédet,
Az égő gyertyával a házból
kilépett,
Meggyujtá födelét mind a
négy szögleten,
Elharapózott a mérges
láng sebesen.
Egy láng lett a födél
szempillantás alatt,
A láng piros
nyelve az ég felé szaladt,
Feketévé
vált a tisztakék égi bolt,
Elhaloványodott a teljes fényü hold.
A szokatlan világ a mint
elterjedett,
Fölriasztotta a baglyot,
bőregeret;
Kiterjesztett szárnyok
sebes suhogása
A falombozatok
nyugalmát fölrázta.
A föltámadó nap legelső
sugára
Lesütött a háznak füstölgő
romjára,
Pusztult ablakán át benézett
a házba,
Ott a haramjáknak
csontvázait látta.
VII.
Jancsi már hetedhét országon
túl jára,
Nem is igen gondolt a
zsiványtanyára;
Egyszerre valami
csillámlott előtte,
Hát sugarát a nap
fegyverekre lőtte.
Katonák jövének, gyönyörű
huszárok,
A nap fénye ezek fegyverén
csillámlott;
Alattok a lovak
tomboltak, prüsszögtek,
Kényesen
rázták szép sörényes fejöket:
Mikor őket Jancsi közeledni
látta,
Alig fért meg szíve a
baloldalába’,
Mert igy gondolkodott:
»Ha befogadnának,
Be örömest mennék
én is katonának!«
A mint a katonák közelébe
értek,
Ily szavát hallotta Jancsi a
vezérnek:
»Vigyázz, földi! bizony rá
lépsz a fejedre…
Mi ördögért vagy úgy
a búnak eredve?«
Jancsi pedig szólott
fohászkodva nagyot:
»Én a kerek világ
bujdosója vagyok;
Ha kegyelmetekkel
egy sorban lehetnék,
A ragyogó nappal
farkasszemet néznék.«
Szólt megint a vezér: »Jól
meggondold, földi,
Nem mulatni
megyünk, megyünk öldökölni.
Rá
rontott a török a franczia népre;
Francziáknak megyünk mi segedelmére.«
-11-
»Hát hisz akkor én meg még
jobban szeretném,
Ha magamat lóra,
nyeregbe vethetném;
Mert ha én nem
ölök, engem öl meg a bú –
Nagyon
kivánt dolog nekem a háború.
Igaz, hogy eddig csak szamarat
ismértem,
Mivelhogy juhászság volt a
mesterségem.
De magyar vagyok, s a
magyar lóra termett,
Magyarnak teremt
az isten lovat, nyerget.«
Sokat mondott Jancsi megeredt
nyelvével,
De még többet mondott
sugárzó szemével;
Nagyon természetes
hát, hogy a vezérnek
Megtetszett, és
be is vette közlegénynek.
Czifra beszéd kéne azt
elősorolni,
A vörös nadrágban mit
érezett Jancsi,
Mit érezett, mikor a
mentét fölkapta,
S villogó kardját a
napnak megmutatta.
Csillagokat rúgott szilaj
paripája,
Mikor Jancsi magát
fölvetette rája,
De ő keményen űlt
rajta, mint a czövek,
A földindulás
sem rázhatta volna meg.
Bámulói lettek
katonapajtási,
Nem győzték szépségét,
erejét csodálni,
És a merre mentek, s
beszállásozának,
Induláskor gyakran
sírtak a leányok.
Lyányokra nézve a mi Jancsit
illeti,
Egyetlen egy leány sem
tetszett ő neki,
Az igaz, hogy, noha
sok földet bejára,
Sehol sem akadt ő
Iluska párjára.
VIII.
Nos hát ment a sereg, csak
ment, csak mendegélt,
Tatárországnak
már elérte közepét;
De itten reája
nagy veszedelem várt:
Látott érkezni
sok kutyafejű tatárt.
Kutyafejű tatár népek
fejedelme
A magyar sereget ekkép
idvezelte:
»Hogy mikép mertek ti
szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e,
hogy mi emberhussal élünk?«
Nagy volt ijedsége szegény
magyaroknak,
Minthogy a tatárok
ezerannyin voltak;
Jó, hogy akkor
azon a vidéken jára
Szerecsenországnak jószivű királya.
Ez a magyaroknak mingyárt
pártját fogta,
Mert Magyarországot
egyszer beutazta,
S ekkor
Magyarország jámbor lelkü népe
Igen
becsületes módon bánt ő véle.
El sem feledte ezt a szerecsen
király,
Azért a magyarok védelmére
kiáll,
S a tatár császárral, kivel jó
barát volt,
Kiengesztelésűl ily
szavakat váltott:
»Kedves jó barátom, ne bántsd
e sereget,
Legkisebbet sem fog ez
ártani neked,
Igen jól ismerem én a
magyar népet,
Kedvemért bocsásd át
országodon őket.«
»A kedvedért, pajtás, hát már
csak megteszem.«
Szólt kibékülve a
tatár fejedelem;
De még meg is írta
az úti levelet,
Hogy senki se bántsa
a magyar sereget.
Az igaz, hogy nem is lett
semmi bántása,
De mégis örűlt, hogy
elért a határra,
Hogy ne örűlt volna?
ez a szegény vidék
Egyebet se’ terem:
medvehúst meg fügét.
IX.
Tatárország hegyes-völgyes
tartománya
Messziről nézett a
seregnek utána,
Mert jól bent vala
már nagy Taljánországban,
Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában.
Itt semmi különös nem történt
népünkkel.
Csak hogy küzködnie
kellett a hideggel,
Mert
Taljánországban örökös tél vagyon;
Mentek katonáink csupa havon, fagyon.
No de a magyarság erős
természete,
Bármi nagy hideg volt,
megbirkozott vele;
Aztán meg, ha
fáztak, hát kapták magokat,
Leszálltak s hátokra vették a lovokat.
X.
Ekképen jutottak át
Lengyelországba,
Lengyelek földéről
pedig Indiába;
Francziaország és
India határos,
De köztük az út nem
nagyon mulatságos.
India közepén még csak dombok
vannak,
De aztán a dombok mindig
magasabbak,
S mikor a két ország
határát elérik,
Már akkor a hegyek
fölnyúlnak az égig.
-12-
Tudni való, hogy itt a sereg
izzadott,
Le is hányt magáról
dolmányt, nyakravalót…
Hogy ne az
istenért? a nap fejök felett
Valami
egy órajárásra lehetett.
Enni nem ettek mást, mint
levegőeget;
Ez olyan sürü ott, hogy
harapni lehet.
Hanem még italhoz is
furcsán jutottak:
Ha szomjaztak,
vizet felhőből facsartak.
Elérték végtére tetejét a
hegynek;
Itt már oly meleg volt, hogy
csak éjjel mentek.
Lassacskán
mehettek; nagy akadály volt ott:
Hát
a csillagokban a ló meg-megbotlott.
A mint ballagtak a csillagok
közepett,
Kukoricza Jancsi ekkép
elmélkedett:
»Azt mondják, a hányszor
egy csillag leszalad,
A földön egy
ember élete megszakad.
Ezer a szerencséd, te gonosz
mostoha,
Hogy nem tudom, melyik kinek
a csillaga;
Nem kínzanád tovább az én
galambomat –
Mert lehajítanám mostan
csillagodat.«
Eztán nem sokára lejtősen
haladtak,
Alacsonyodtak már a hegyek
alattok,
A szörnyű forróság szinte
szűnni kezdett,
Mentül beljebb érték
a franczia földet.
XI.
A francziák földje gyönyörü
tartomány,
Egész paradicsom, egész
kis Kanaán,
Azért is vásott rá a
törökök foga,
Pusztitó szándékkal
azért törtek oda.
Mikor a magyarság beért az
országba,
A törökök ott már raboltak
javába;
Kirabolták a sok gazdag
templom kincsét,
És üresen hagytak
minden boros pinczét.
Látni lehetett sok égő város
lángját,
Kivel szemközt jöttek, azt
kardjokra hányták,
Magát a királyt is
kiűzték várából,
S megfosztották
kedves egyetlen lyányától.
Igy találta népünk a franczia
királyt,
Széles országában föl s le
bujdosva járt;
A mint őt meglátták a
magyar huszárok,
Sorsán szánakozó
könnyet hullatának.
A bujdosó király ily szókat
hallatott:
»Ugy-e, barátim, hogy
keserves állapot?
Kincsem vetélkedett
Dárius kincsével,
S most küszködnöm
kell a legnagyobb inséggel.«
A vezér azt mondá
vigasztalására:
»Ne busúlj, francziák
fölséges királya!
Megtánczoltatjuk mi
ezt a gonosz népet,
Ki ily
méltatlanul mert bánni te véled.
Ez éjjelen által kipihenjük
magunk,
Mert hosszu volt az út, kissé
elfáradtunk;
De holnap azután,
mihelyt fölkel a nap,
Visszafoglaljuk
mi vesztett országodat.«
»Hát szegény leányom, hát édes
leányom?«
Jajdult föl a király, »őtet
hol találom?
Elrabolta tőlem törökök
vezére…
A ki visszahozza, számolhat
kezére.«
Nagy buzditás volt ez a magyar
seregnek;
Minden ember szivét
reménység szállta meg.
Ez volt
mindenkinek fejében föltéve:
»Vagy
visszakerítem, vagy meghalok érte.«
Kukoricza Jancsi tán egymaga
volt csak
Meg nem hallója az
elmondott dolognak;
Jancsinak az esze
más egyeben jára:
Visszaemlékezett
szép Iluskájára.
XII.
Másnap reggel a nap szokás
szerint fölkelt,
De nem lát és nem
hall olyat minden reggel,
Mint a
milyet hallott, mint a milyet látott
Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott.
Megszólalt a sereg harsány
trombitája,
Minden legény talpon
termett szózatára;
Jól kiköszörülték
aczél szablyáikat,
Azután nyergelték
gyorsan a lovakat.
A király erőnek erejével rajt
volt,
Hogy ő is elmegy, s a
többiekkel harczol;
Hanem a huszárok
bölcs eszű vezére
A királyhoz ilyen
tanácsot intéze:
»Nem, kegyelmes király! csak
maradj te hátra,
A te karjaid már
gyöngék a csatára;
Tudom, meghagyta
az idő bátorságod,
De mi haszna?
hogyha erőd vele szállott.
-13-
Bízd az isten után mi reánk
ügyedet;
Fogadást teszünk, hogy mire
a nap lemegy,
Országodból tova űzzük
ellenséged,
S elfoglalhatd ujra a
királyi széket.«
Erre a magyarság lóra
kerekedett,
S keresni indult a rabló
törököket;
Nem soká kereste, mingyárt
rájok akadt,
És egy követ által izent
nekik hadat.
Visszajött a követ, harsog a
trombita,
Rémséges zugással kezdődik
a csata;
Aczélok csengése, torkok
kurjantása
Volt a magyaroknál harczi
jel adása.
A sarkantyút vágták lovak
oldalába,
Dobogott a földön lovak
patkós lába,
Vagy talán a földnek
dobbant meg a szive,
E vészt
jövendölő zajra megijedve.
Törökök vezére hét lófarkú
basa,
Öt akós hordónak elég volna
hasa;
A sok boritaltól piroslik az
orra,
Azt hinné az ember, hogy érett
uborka.
A török csapatnak nagy hasu
vezére
Rendbe szedte népét a harcznak
jelére;
A rendbeszedett nép ugyan
csak megállott,
A mint megrohanták a
magyar huszárok.
De nem volt gyerekség ez a
megrohanás,
Lett is nem sokára
szörnyü rendzavarás:
Izzadott a török
véres verítéket,
Tőle a zöld mező
vörös tengerré lett.
Hejh csinálom-adta! meleg egy
nap volt ez,
Hegygyé emelkedett már a
török holttest.
De a basa még él
mennykő nagy hasával,
S Kukoricza
Jancsit czélozza vasával.
-14-
Kukoricza Jancsi nem veszi
tréfának,
S ily szóval megy neki a
török basának:
»Atyafi! te úgy is sok
vagy egy legénynek:
Megállj, én majd
kettőt csinálok belőled.«
S akként cselekedett, a mint
megfogadta,
Szegény török basát ketté
hasította,
Jobbra-balra hullott
izzadó lováról,
Igy múlt ki ő kelme
ebből a világból.
Mikor ezt látta a gyáva török
sereg,
Ucczu! hátat fordít és
futásnak ered,
Futott, futott s talán
mostanság is futna,
Hogyha a huszárok
el nem érték volna.
De bezeg elérték, le is
kaszabolták;
Hullottak a fejek
előttök, mint a mák.
Egyetlen egy
nyargal még ló halálába,
Ennek
Kukoricza Jancsi ment nyomába.
Hát a török basa fia vágtatott
ott,
Ölében valami fehérféle
látszott.
A fehérség volt a franczia
királylyány;
Nem tudott magáról
semmit, elájulván.
Soká nyargalt Jancsi, a mig
utolérte,
»Megállj, a hitedet!«
kiálta feléje.
»Állj meg, vagy
testeden mingyárt nyitok kaput,
Melyen által hitvány lelked pokolba fut.«
De a basa fia meg nem állott
volna,
Ha a ló alatta össze nem
omolna,
Összeomlott, ki is fujta ott
páráját.
Basa fia ilyen szóra nyitá
száját:
»Kegyelem, kegyelem, nemes
lelkű vitéz!
Ha semmi másra nem:
ifjuságomra nézz;
Ifjú vagyok még, az
életet szeretem…
Vedd el mindenemet,
csak hagyd meg életem!«
»Tartsd meg mindenedet, gyáva
élhetetlen!
Kezem által halni vagy te
érdemetlen.
Hordd el magad innen,
vidd hirűl hazádnak,
Haramja fiai
hogy és mikép jártak.«
Leszállott lováról,
királylyányhoz lépe,
És bele
tekintett gyönyörű szemébe,
Melyet a
királylyány épen most nyita ki,
Mialatt ily szókat mondának ajaki:
»Kedves szabadítóm! nem
kérdezem, ki vagy?
Csak annyit
mondok, hogy hálám irántad nagy.
Háladatosságból én mindent megteszek,
Hogyha kedved tartja, feleséged
leszek.«
Jancsi ereiben nem folyt viz
vér helyett,
Szívében hatalmas tusa
keletkezett;
De lecsillapítá szíve
nagy tusáját,
Emlékezetébe hozván
Iluskáját.
Nyájasdadon igy szólt a szép
királylyányhoz:
»Menjünk, rózsám,
elébb az édes atyádhoz,
Ott majd
közelebbről vizsgáljuk a dolgot.«
S
ló előtt a lyánynyal lassacskán ballagott.
XIII.
Kukoricza Jancsi meg a
királyleány
Csatahelyre értek a nap
alkonyatán.
A leáldozó nap utósó
sugára
Vörös szemmel nézett a
siralmas tájra.
Nem látott egyebet, csak a
véres halált,
S hollósereget, mely a
halottakra szállt;
Nem igen telt
benne nagy gyönyörüsége,
Le is
ereszkedett tenger mélységébe.
A csatahely mellett volt egy
jókora tó,
Tiszta szőke vizet magába
foglaló.
De piros volt az most, mert
a magyar sereg
Török vértől magát
vizében mosta meg.
Miután megmosdott az egész
legénység,
A franczia királyt várába
kisérték;
A csatamezőtől az nem
messzire állt…
Ide kisérték hát a
franczia királyt.
Alighogy bevonult a várba a
sereg,
Kukoricza Jancsi szinte
megérkezett.
Olyan volt mellette az
ékes királylyány,
Mint felhő mellett
a tündöklő szivárvány.
Hogy az öreg király leányát
meglátta,
Reszkető örömmel borult a
nyakába,
S csak azután mondta a
következőket,
Mikor a lyány ajkán
tőle sok csók égett:
»Most már örömemnek nincsen
semmi híja
Szaladjon valaki, s a
szakácsot híja,
Készítsen a mi jó,
mindent vacsorára,
Az én győzedelmes
vitézim számára.«
»Király uram! nem kell híni a
szakácsot«,
A király mellett egy hang
ekkép rikácsolt,
»Elkészítettem már
mindent hamarjában,
Föl is van
tálalva a szomszéd szobában.«
-15-
A szakács szavai kedvesen
hangzottak
Füleiben a jó magyar
huszároknak;
Nem igen sokáig hivatták
magokat,
Körülülték a megterhelt
asztalokat.
A mily kegyetlenül bántak a
törökkel,
Csak ugy bántak ők most a
jó ételekkel;
Nem is csoda biz az,
mert megéhezének
A nagy öldöklésben a
derék vitézek.
Járta már a kancsó isten
igazába,
Ekkor a királynak ily szó
jött szájába:
»Figyelmezzetek rám, ti
nemes vitézek,
Mert nagy fontosságu,
a mit majd beszélek.«
S a magyar huszárok mind
figyelmezének,
Fölfogni értelmét
király beszédének.
A ki egyet ivott,
azután köhhentett,
S végre ily
szavakkal törte meg a csendet:
-16-
»Mindenek előtt is mondd meg a
nevedet,
Bátor vitéz, a ki lyányom
megmentetted.«
»Kukoricza Jancsi
becsületes nevem;
Egy kicsit
parasztos, de én nem szégyenlem.«
Kukoricza Jancsi ekképen
felele,
Azután a király ily szót
váltott vele:
»Én a te nevedet másnak
keresztelem,
Mától fogva neved János
vitéz legyen.
Derék János vitéz, halld meg
beszédemet:
Minthogy megmentetted
kedves gyermekemet,
Vedd el
feleségül, legyen ő a tied,
És vele
foglald el királyi székemet.
A királyi széken én sokáig
ültem,
Rajta megvénültem, rajta
megőszültem.
Nehezek nekem már a
királyi gondok,
Annakokáért én
azokról lemondok.
Homlokodra teszem a fényes
koronát,
Fényes koronámért nem is
kivánok mást,
Csak hogy e várban egy
szobát rendelj nékem,
Melyben
hátralevő napjaimat éljem.«
A király szavai ím ezek
valának,
Nagy csodálkozással hallák a
huszárok.
János vitéz pedig e szives
beszédet
Alázatos hangon ekkép
köszöné meg:
»Köszönöm szépen a kelmed jó
’karatját,
A mely reám nézve nem
érdemlett jóság;
Egyszersmind azt is
ki kell nyilatkoztatnom,
Hogy én e
jóságot el nem fogadhatom.
Hosszu históriát kéne
elbeszélnem,
Miért e jósággal
lehetetlen élnem;
De attól tartok,
hogy megunnák kelmetek;
S én másnak
terhére lenni nem szeretek.«
»De csak beszélj, fiam,
meghallgatjuk biz azt;
Hiábavalóság,
a mi téged aggaszt.«
Igy biztatta őt
a jó franczia király,
S János vitéz
beszélt, a mint itt írva áll:
XIV.
»Hogy is kezdjem csak hát?…
Mindennek előtte
Hogyan tettem szert
a Kukoricza névre?
Kukoricza között
találtak engemet,
Ugy ruházták rám a
Kukoricza nevet.
Egy gazdaember jó lelkü
felesége
– A mint ő nekem ezt sokszor
elmesélte –
Egyszer kinézett a
kukoriczaföldre,
S ott egy barázdában
lelt engem heverve.
Szörnyen sikítottam, sorsomat
megszánta,
Nem hagyott a földön,
felvett a karjára,
És haza felé ezt
gondolta mentiben:
»Fölnevelem
szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.«
Hanem volt ám neki haragos vad
férje,
A kinek én sehogy sem voltam
ínyére,
Hej, a mikor engem az otthon
meglátott,
Ugyancsak járták a czifra
káromlások.
Engesztelte a jó asszony ily
szavakkal:
»Hagyjon kend föl, apjok,
azzal a haraggal;
Hiszen ott kinn
csak nem hagyhattam vesztére,
Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?
Aztán nem lesz ez a háznál
haszontalan:
Kendnek gazdasága, ökre
és juha van;
Ha felcsuporodik a kis
istenadta,
Nem kell kendnek bérest,
juhászt fogadnia.«
Valahogy, valahogy csakugyan
engedett;
De azért rám soha jó szemet
nem vetett.
Hogyha nem ment dolgom a
maga rendiben,
Meg-meghusángolt ő
amugy istenesen.
Munka s ütleg között ekkép
nevelkedtem,
Részesültem nagyon kevés
örömökben;
Az egész örömem csak
annyiból állott,
Hogy a faluban egy
szép kis szőke lyány volt.
Ennek édes anyja jókor a síré
lett,
Édes apja pedig vett más
feleséget;
Hanem az apja is elhalt
nemsokára,
Igy jutott egyedűl mostoha
anyjára.
Ez a kis leányzó volt az én
örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés
életemen.
Be tudtam is őtet szeretni,
csodálni!
Ugy hítak minket, hogy: a
falu árvái.
Már gyerek koromban hogyha őt
láthattam,
Egy turós lepényért
látását nem adtam;
Örültem is, mikor
a vasárnap eljött,
És vele
játszhattam a gyerekek között.
Hát mikor még aztán sihederré
lettem,
S izegni-mozogni elkezdett a
szivem!
Csak úgy is voltam ám, mikor
megcsókoltam,
Hogy a világ
összedőlhetett miattam.
-17-
Sokszor megbántotta gonosz
mostohája…
Isten neki soha azt meg ne
bocsássa!
És ki tudja, még mit el nem
követ rajta,
Ha fenyegetésem zabolán
nem tartja.
Magamnak is ugyan kutyául lett
dolga,
Bele fektettük a jó asszonyt a
sírba,
A ki engem talált, és a ki,
mondhatom,
Mint tulajdon anyám, ugy
viselte gondom.
Kemény az én szivem, teljes
életemben
Nem sokszor esett meg, hogy
könnyet ejtettem,
De nevelő anyám
sírjának halmára
Hullottak könnyeim
zápornak módjára.
Iluska is, az a szép kis szőke
leány,
Nem tettetett bútól fakadt
sírva halmán;
Hogy ne? az istenben
boldogúlt jó lélek
Kedvezett, a miben
lehetett, szegénynek.
Nem egyszer mondta, hogy:
»várakozzatok csak!
Én még benneteket
összeházasítlak;
Olyan pár válik is
ám ti belőletek,
Hogy még!… várjatok
csak, várjatok, gyerekek!«
Hát hiszen vártunk is egyre
keservesen;
Meg is tette volna,
hiszem az egy istent
(Mert szavának
állott ő minden időbe’),
Ha le nem
szállt volna a föld mélységébe.
Azután, hát aztán, hogy
meghalálozott,
A mi reménységünk
végkép megszakadott:
Mindazonáltal a
reménytelenségbe’
Ugy szerettük
egymást, mint annakelőtte.
De az úristennek más volt
akaratja,
Szívünknek ezt a bús örömet
sem hagyta.
Egyszer én valahogy
nyájam elszalasztám,
Annak
következtén elcsapott a gazdám.
Búcsut mondtam az én édes
Iluskámnak,
Keserű érzéssel mentem a
világnak.
Bujdosva jártam a világot
széltére,
Mígnem katonának csaptam
föl végtére.
Nem mondtam én neki, az én
Iluskámnak,
Hogy ne adja szivét soha
senki másnak,
Ő sem mondta nekem,
hogy hűséges legyek –
Tudtuk, hogy
hűségünk ugy sem szegjük mi meg.
Azért, szép királylyány, ne
tarts reám számot;
Mert ha nem
birhatom kedves Iluskámat:
Nem is
fogok birni senkit e világon,
Ha
elfelejtkezik is rólam halálom.«
XV.
János vitéz ekkép végzé
történetét,
Nem hagyta hidegen a
hallgatók szivét;
A királylyány
arczát mosta könnyhullatás,
Melynek
kútfeje volt bánat s szánakozás.
A király e szókat intézte
hozzája:
»Nem erőtetlek hát, fiam,
házasságra;
Hanem a mit nyujtok
hálámnak fejében,
Elfogadását nem
tagadod meg tőlem.«
Erre kinyitotta kincstárát a
király;
Parancsolatjára egy legény
előáll,
S aranynyal tölti meg a
legnagyobb zsákot,
János ennyi
kincset még csak nem is látott.
»Nos hát, János vitéz, lyányom
megmentője«,
Beszélt a király, »ez
legyen tetted bére.
Vidd el
mindenestül ezt a teli zsákot,
És
boldogítsd vele magadat s mátkádat.
Tartóztatnálak, de tudom, nem
maradnál,
Kivánkozol lenni már is
galambodnál,
Eredj tehát – hanem
társid maradjanak;
Éljenek itt néhány
mulatságos napnak.«
Ugy volt biz az, a mint
mondotta a király,
János vitéz kivánt
lenni galambjánál.
Búcsuzott a
királylyánytól érzékenyül;
Aztán a
tengerhez ment és gályára ült.
A király s a sereg elkisérte
oda,
Tőlök sok »szerencsés jó utat«
hallhata,
S szemeikkel néztek
mindaddig utána,
Mig a nagy messzeség
ködöt nem vont rája.
XVI.
Ment János vitézzel a
megindult gálya,
Szélbe kapaszkodott
széles vitorlája,
De sebesebben ment
János gondolatja,
Utjában semmi sem
akadályoztatta.
János gondolatja ilyenforma
vala:
»Hejh, Iluskám, lelkem
szépséges angyala!
Sejted-e te
mostan, milyen öröm vár rád?
Hogy
haza tart kincscsel bővelkedő mátkád?
-18-
Haza tartok én, hogy végre
valahára
Sok küzködés után legyünk
egymás párja,
Egymás párja leszünk,
boldogok, gazdagok;
Senki fiára is
többé nem szorulok.
Gazd’uram ugyan nem legszebben
bánt velem,
Hanem én ő neki mind azt
elengedem.
S igazság szerint ő oka
szerencsémnek;
Meg is jutalmazom,
mihelyt haza érek.«
Ezt gondolta János, s több
ízben gondolta,
Mialatt a gálya ment
sebes haladva;
De jó messze volt még
szép Magyarországtól,
Mert
Francziaország esik tőle távol.
Egyszer János vitéz a
hajófödélen
Sétált föl s alá az est
szürkületében.
A kormányos ekkép
szólt legényeihez:
»Piros az ég alja:
aligha szél nem lesz.«
Hanem János vitéz nem figyelt
e szóra,
Feje fölött repült egy nagy
sereg gólya;
Őszre járt az idő: ezek
a madarak
Bizonyosan szülő-földéről
szálltanak.
Szelíd epedéssel tekintett
utánok,
Mintha azok neki jó hirt
mondanának,
Jó hirt Iluskáról, szép
Iluskájáról,
S oly régen nem látott
kedves hazájáról.
XVII.
Más nap, a mint az ég alja
jövendölte,
Csakugyan szél támadt,
még pedig nem gyönge.
Zokogott a
tenger hánykodó hulláma
A zugó
fergeteg korbácsolására.
Volt a hajó népe nagy
megijedésben,
A mint szokott lenni
olyan vad szélvészben.
Hijába volt
minden erőmegfeszítés,
Nem látszott
sehonnan érkezni menekvés.
Sötét felhő is jön; a világ
elborúl,
Egyszerre megdördül az
égiháboru,
Villámok czikáznak,
hullnak szanaszerte:
Egy villám a
hajót izről porrá törte.
Látszik a hajónak
diribje-darabja,
A holttesteket a
tenger elsodorja.
Hát János vitéznek
milyetén sors jutott?
Őt is
elsodorták a lelketlen habok?
Hejh biz a haláltól ő sem volt
már messze,
De mentő kezét az ég
kiterjesztette,
S csodálatos módon
szabadította meg,
Hogy koporsója a
habok ne legyenek.
Ragadta őt a víz magasra,
magasra,
Hogy tetejét érte már a
felhő rojtja;
Ekkor János vitéz nagy
hirtelenséggel
Megkapta a felhőt mind
a két kezével.
Bele kapaszkodott, el sem
szalasztotta,
S nagy erőködéssel
addig függött rajta,
Mígnem a felhő a
tengerparthoz ére:
Itten rá lépett
egy szikla tetejére.
Először is hálát adott az
istennek,
Hogy életét ekkép
szabadította meg;
Nem gondolt vele,
hogy kincsét elvesztette,
Csakhogy el
nem veszett a kincscsel élete.
Azután a szikla tetején
szétnézett,
Nem látott mást, csupán
egy grifmadár-fészket.
A grifmadár
épen fiait etette,
Jánosnak valami
jutott az eszibe.
Oda lopózkodott a fészekhez
lassan,
És a grifmadárra hirtelen
rápattan,
Oldalába vágja hegyes
sarkantyúját,
S furcsa paripája
hegyen-völgyön túlszállt.
Hányta volna le a madár
nyakra-főre,
Lehányta volna ám, ha
birt volna véle,
Csakhogy János vitéz
nem engedte magát,
Jól átszorította
derekát és nyakát.
Ment, tudj’ az isten hány
országon keresztül;
Egyszer, hogy
épen a nap az égre kerül:
Hát a
viradatnak legelső sugára
Rá sütött
egyenest faluja tornyára.
Szent isten! hogy örült ennek
János vitéz,
Az öröm szemébe
könycseppeket idéz;
A madár is, mivel
szörnyen elfáradt már,
Vele a föld
felé mindinkább közel jár.
Le is szállott végre egy halom
tetején,
Alig tudott venni lélekzetet
szegény;
János leszállt róla és
magára hagyta,
És ment, elmerűlve
mély gondolatokba.
»Nem hozok aranyat, nem hozok
kincseket,
De meghozom régi hűséges
szívemet,
És ez elég neked, drága
szép Iluskám!
Tudom, hogy nehezen
vársz te is már reám.«
-19-
Ily gondolatokkal ért a
faluvégre,
Érintette fülét kocsiknak
zörgése,
Kocsiknak zörgése, hordóknak
kongása;
Szüretre készűlt a falu
lakossága.
Nem figyelmezett ő
szüretremenőkre,
Azok sem ismertek a
megérkezőre;
A falu hosszában ekképen
haladott
A ház felé, a hol Iluskája
lakott.
A pitvarajtónál be reszketett
keze,
S mellében csakhogy el nem állt
lélekzete;
Benyitott végtére – de
Iluska helyett
Látott a pitvarban
idegen népeket.
»Tán rosz helyen járok«,
gondolta magában,
És a kilincs megint
volt már a markában…
»Kit keres
kegyelmed?« nyájasan kérdezte
János
vitézt egy kis takaros menyecske.
-20-
Elmondotta János, hogy kit és
mit keres…
»Jaj, eszem a szívét, a
naptól oly veres!
Bizony, bizony alig
hogy reá ismértem«,
Szólott a
menyecske meglepetésében.
»Jőjön be már no, hogy az
isten áldja meg,
Oda benn majd aztán
többet is beszélek.«
Bevezette
Jánost, karszékre ültette
S így
folytatta ismét beszédét mellette:
»Ismer-e még engem? nem is
ismer talán?
Tudja, én vagyok az a
kis szomszédleány,
Itt Iluskáéknál
gyakran megfordúltam…«
»Hanem hát
beszéljen csak: Iluska hol van?«
Szavaiba vágott kérdezőleg
János,
A menyecske szeme könnytől
lett homályos.
»Hol van Iluska, hol?«
felelt a menyecske:
»Szegény Jancsi
bácsi!… Hát el van temetve.«
Jó, hogy nem állt János, hanem
űlt a széken,
Mert lerogyott volna
kínos érzésében;
Nem tudott mást
tenni, a szivéhez kapott,
Mintha ki
akarná tépni a bánatot.
Igy űlt egy darabig némán
merevedve,
Azután szólt, mintha
álmából ébredne:
»Mondjatok igazat,
ugy-e hogy férjhez ment?
Inkább
legyen férjnél, mintsem hogy oda lent.
Akkor legalább még egyszer
megláthatom,
S édes lesz nekem e
keserű jutalom.«
De a menyecskének
orczáján láthatta,
Hogy nem volt
hazugság előbbi szózata.
XVIII.
János reá borúlt az asztal
sarkára,
S megeredt könnyének bőséges
forrása;
A mit mondott, csak ugy
töredezve mondta,
El-elakadt a nagy
fájdalomtól hangja:
»Miért nem estem el háború
zajában?
Miért a tengerben sírom nem
találtam?
Miért, miért lettem e
világra, miért?
Ha ily mennykőcsapás,
ilyen gyötrelem ért!«
Kifáradt végre őt kínozni
fájdalma,
Mintha munkájában
elszenderűlt volna.
»Hogy halt meg
galambom? mi baj lett halála?«
Kérdé,
s a menyecske ezt felelte rája:
»Sok baja volt biz a szegény
teremtésnek,
Kivált mostohája kinzása
törte meg;
De meg is lakolt ám érte a
rosz pára,
Mert jutott inséges
koldusok botjára.
Aztán meg magát is szörnyen
emlegette,
Jancsi bácsi; ez volt
végső lehellete:
»Jancsikám,
Jancsikám, az isten áldjon meg,
Más
világon, ha még szeretsz, tied leszek.«
Ezek után kimult az
árnyékvilágból;
A temetőhelye nincsen
innen távol.
A falu népsége nagy
számmal kisérte;
Minden kisérője
könnyet ejtett érte.«
Kérelemszavára a szíves
menyecske
Jánost Iluskája sirjához
vezette;
Ottan vezetője őt magára
hagyta,
Lankadtan borult a kedves
sirhalomra.
Végig gondolta a régi szép
időket,
Mikor még Iluska tiszta szive
égett,
Szíve és orczája – s most a
hideg földben
Hervadtan, hidegen
vannak mind a ketten.
Leáldozott a nap piros
verőfénye,
Halovány hold lépett a
napnak helyébe,
Szomorún nézett ki az
őszi homályból,
János eltántorgott
kedvese hantjától.
Még egyszer visszatért. A
sírhalom felett
Egyszerű kis
rózsabokor nevelkedett.
Leszakította
a virágszálat róla,
Elindult s
mentében magában így szóla:
»Ki porából nőttél, árva kis
virágszál,
Légy hűséges társam
vándorlásaimnál;
Vándorlok,
vándorlok, a világ végeig,
Míg kivánt
halálom napja megérkezik.«
XIX.
János vitéznek volt utjában
két társa:
Egyik a búbánat, a mely
szívét rágta,
Másik meg kardja volt,
bedugva hüvelybe,
Ezt a török vértől
rozsda emésztette.
Bizonytalan úton ezekkel
vándorolt.
Már sokszor telt s fogyott
a változékony hold,
S váltott a téli
föld szép tavaszi ruhát,
Mikor így
szólitá meg szíve bánatát:
-21-
»Mikor unod már meg örökös
munkádat,
Te, a kínozásban
telhetetlen bánat?
Ha nem tudsz
megölni, ne gyötörj hijába;
Eredj
máshova, tán akadsz jobb tanyára.
Látom, nem te vagy az, ki
nekem halált hoz,
Látom, a halálért
kell fordulnom máshoz;
Máshoz
fordulok hát: ti viszontagságok!
Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.«
Ezeket gondolta s elhagyta
bánatát;
Ez szivéhez vissza most már
csak néha szállt,
Hanem ismét eltünt
(mert be volt az zárva,
S csak egy
könnycseppet tett szeme pillájára).
Utóbb a könynyel is végkép
számot vetett,
Csupán magát vitte a
megunt életet;
Vitte, vitte, vitte
egy sötét erdőbe,
Ott szekeret
látott, a mint bele lépe.
Fazekasé volt a szekér, melyet
látott:
Kereke tengelyig a nagy sárba
vágott;
Ütötte lovait a fazekas,
szegény;
A szekér azt mondta: nem
mozdulok biz’ én.
»Adj’ isten jó napot!« szólott
János vitéz;
A fazekas rútul a szeme
közé néz,
S nagy boszankodással im
ezeket mondja:
»Nem nekem… van biz’
az ördögnek jó napja.«
»Be rosz kedvben vagyunk!«
felelt neki János.
»Hogyne? mikor ez
az út olyan posványos,
Nógatom
lovamat már reggeltől kezdve;
De csak
ugy van, mintha le volna enyvezve.«
»Segíthetünk azon… de mondja
meg kend csak,
Ezen az úton itt vajon
hova jutnak?«
Kérdé János vitéz, egy
utra mutatva,
Mely az erdőt jobbról
végig hasította.
»Ezen az úton itt? dejsz’ erre
ne menjen,
Nem mondok egyebet;… oda
vesz különben.
Óriások lakják ott azt
a vidéket,
Nem jött még ki onnan, a
ki oda lépett.«
Felelt János vitéz: »Bizza
kend azt csak rám.
Mostan a szekérhez
lássunk egymás után.«
Igy szólott,
aztán a rúd végét megkapta,
S csak
tréfamódra a sárból kiragadta.
Volt a fazekasnak jó nagy
szeme, szája,
De mégis kicsiny volt
az álmélkodásra;
A mire föleszmélt,
hogy köszönjön szépen,
János vitéz
már jól benn járt az erdőben.
János vitéz ment, és elért nem
sokára
Az óriásföldnek félelmes
tájára.
Egy vágtató patak folyt a
határ mellett;
Hanem folyónak is
jóformán beillett.
A pataknál állt az óriásföld
csősze;
Mikor János vitéz a szemébe
néze,
Oly magasra kellett emelnie
fejét,
Mintha nézné holmi toronynak
tetejét.
Óriások csősze őt érkezni
látta,
S mintha mennykő volna, igy
dörgött reája.
»Ha jól látom, ott a
fűben ember mozog; –
Talpam ugy is
viszket, várj, majd rád gázolok.«
De az óriás a mint rá lépett
volna,
János feje fölött kardját
föltartotta,
Bele lépett a nagy
kamasz és elbődült,
S hogy lábát
felkapta: a patakba szédült.
ȃpen ugy esett ez, a mint
csak kivántam!«
János vitéznek ez
járt gondolatában;
A mint ezt
gondolta, szaladni is kezdett,
S az
óriás felett átmente a vizet.
Az óriás még föl nem
tápászkodhatott,
A mint János vitéz a
túlpartra jutott;
Átjutott és neki
suhintva szablyáját,
Végig metszette
a csősz nyaka csigáját.
Nem kelt fel többé az óriások
csősze,
Hogy a rábizott tájt őrző
szemmel nézze;
Napfogyatkozás jött
szeme világára,
Melynek elmulását
hasztalanúl várta.
Keresztül futott a patak vize
testén,
Veres lett hulláma, vértől
befestetvén. –
Hát Jánost mi érte,
szerencse vagy inség?
Majd meghalljuk
azt is, várjunk csak kicsinnyég.
XX.
János az erdőben mindig
beljebb haladt;
Sokszor meg-megállt a
csodálkozás miatt,
Mert nem látott
minden léptében-nyomában
Olyat, a mit
látott Óriásországban.
Volt ennek a tájnak sok akkora
fája,
Hogy a tetejöket János nem is
látta.
Aztán olyan széles volt a fák
levele,
Hogy szűrnek is untig elég
volna fele.
-22-
A szunyogok itten akkorákra
nőttek,
Hogy ökrök gyanánt is máshol
elkelnének.
Volt is mit aprítni János
szablyájának,
Minthogy feléje nagy
mennyiségben szálltak.
Hát még meg a varjúk!… hú,
azok voltak ám!
Látott egyet űlni
egyik fa sudarán,
Lehetett valami két
mérföldre tőle,
Még is akkora volt,
hogy felhőnek vélte.
Igy ballagott János bámulva
mód nélkül.
Egyszerre előtte valami
sötétül:
Az óriás király nagy fekete
vára
Volt, a mi sötéten szeme előtt
álla.
Nem hazudok, de volt akkora
kapuja,
Hogy, hogy… biz’ én nem is
tudom, hogy mekkora,
Csak hogy nagy
volt biz’ az, képzelni is lehet:
Az
óriás király kicsit nem építtet.
Hát oda ért János s ekkép
elmélkedék:
»A külsejét látom,
megnézem belsejét.«
S nem törődve
azon, hogy majd megugratják,
Megnyitotta a nagy palota ajtaját.
No hanem hisz ugyan volt is
mit látnia!
Ebédelt a király s tudj’
isten hány fia.
Hanem mit ebédelt, ki
nem találjátok;
Gondolnátok-e, mit?
csupa kősziklákat.
Mikor János vitéz a házba
belépett,
Nem igen kivánta meg ezt az
ebédet;
De az óriások jó szivü
királya
Az ebéddel őt ily szépen
megkinálta:
»Ha már itt vagy, jöszte és
ebédelj velünk,
Ha nem nyelsz
kősziklát, mi majd téged nyelünk;
Fogadd el, különben száraz ebédünket
Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.«
Az óriás király ezt nem ugy
mondotta,
Hogy János tréfára
gondolhatta volna;
Hát egész
készséggel ilyen szókkal felelt:
»Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt;
De ha kivánjátok, megteszem,
miért ne?
Társaságotokba beállok
ebédre;
Csupán egyre kérlek, s azt
megtehetitek,
Számomra előbb kis
darabot törjetek.«
Letört a sziklából valami öt
fontot
A király, s a mellett ily
szavakat mondott:
»Nesze, galuskának
elég lesz e darab,
Aztán gombóczot
kapsz, hanem összeharapd.«
»Harapod bizony te, a kínos
napodat!
De fogadom, bele is törik a
fogad!«
Kiáltott fel János haragos
beszéddel,
S meglódította a követ
jobb kezével.
A kő ugy a király homlokához
koppant,
Hogy az agyveleje azonnal
kilocscsant.
»Igy híj meg máskor is
kőszikla-ebédre«,
Szólt s kaczagott
János, »rá forrt a gégédre!«
És az óriások
elszomorodának
Keserves halálán a
szegény királynak,
S szomorúságokban
elfakadtak sírva…
Minden csepp
könnyök egy dézsa víz lett volna.
A legöregebbik szólt János
vitézhez:
»Urunk és királyunk,
kegyelmezz, kegyelmezz!
Mert mi téged
ime királynak fogadunk,
Csak ne bánts
minket is, jobbágyaid vagyunk!«
»A mit bátyánk mondott, közös
akaratunk,
Csak ne bánts minket is,
jobbágyaid vagyunk!«
A többi óriás
ekképen esengett:
»Fogadj el örökös
jobbágyidúl minket.«
Felelt János vitéz: »Elfogadom
tehát
Egy kikötéssel a kendtek
ajánlatát:
Én itt nem maradok, mert
tovább kell mennem,
Itt hagyok
valakit királynak helyettem.
Már akárki lesz is, az mindegy
énnekem,
Kendtektől csupán ez egyet
követelem:
A midőn a szükség ugy
hozza magával,
Nálam teremjenek
kendtek teljes számmal.«
»Vidd, kegyelmes urunk,
magaddal e sípot,
S ott leszünk,
mihelyest jobbágyidat hívod.«
Az öreg
óriás ezeket mondotta,
S János
vitéznek a sípot általadta.
János bedugta a sípot
tarsolyába,
Kevélyen gondolva nagy
diadalmára,
És számos
szerencsekivánások között
Az
óriásoktól aztán elköltözött.
XXI.
Nem bizonyos, mennyi ideig
haladott,
De annyi bizonyos, mennél
tovább jutott,
Annál sötétebb lett
előtte a világ,
S egyszerre csak
annyit vett észre, hogy nem lát.
-23-
»Éj van-e, vagy szemem világa
veszett ki?«
János vitéz ekkép
kezdett gondolkodni.
Nem volt éj, nem
veszett ki szeme világa,
Hanem hogy
ez volt a sötétség országa.
Nem sütött az égen itt sem
nap, sem csillag;
János vitéz csak
ugy tapogatva ballag,
Néha feje
fölött elreppent valami,
Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.
Nem szárnysuhogás volt az
tulajdonképen,
Boszorkányok szálltak
arra seprőnyélen;
Boszorkányoknak a
sötétség országa
Rég ideje, a hogy
birtoka, tanyája.
Ország gyűlését ő kelmök itt
tartanak,
Éjfél idejében ide
lovaglanak.
Most is gyülekeznek
ország gyülésére,
A sötét tartomány
kellő közepére.
Egy mélységes barlang fogadta
be őket,
A barlang közepén üst alatt
tűz égett.
Ajtó nyilásakor meglátta a
tüzet
János vitéz s annak irányán
sietett.
Mikor János vitéz oda ért:
valának
Egybegyülekezve mind a
boszorkányok.
Halkan lábujjhegyen a
kulcslyukhoz mene,
Furcsa dolgokon is
akadt meg a szeme.
A sok vén szipirtyó benn csak
úgy hemzsegett,
Hánytak a nagy üstbe
békát, patkányfejet,
Akasztófa tövén
nőtt füvet, virágot,
Macskafarkat,
kigyót, emberkoponyákat.
De ki tudná sorra mind
előszámlálni?
Csakhogy János mindjárt
át kezdette látni,
Hogy a barlang nem
más, mint boszorkánytanya.
Erre egy
gondolat agyán átvillana.
-24-
Tarsolyához nyult, hogy sípját
elővegye,
Az óriásoknak hogy jőjjön
serege;
Hanem megakadt a keze
valamiben,
Közelebb vizsgálta s
látta, hogy mi legyen:
A seprők voltak ott egymás
mellé rakva,
Miken a boszorkány-nép
oda lovagla.
Fölnyalábolta és
messzire elhordá,
Hogy a boszorkányok
ne akadjanak rá.
Ekkor visszatért és sípjával
füttyentett,
És az óriások rögtön
megjelentek.
»Rajta, törjetek be
szaporán, legények!«
Parancsolá
János, s azok betörének.
No hisz’ keletkezett czifra
zenebona:
A boszorkány sereg gyorsan
kirohana;
Keresték a seprőt
kétségbeeséssel,
De nem találták, s
igy nem röpülhettek el.
Az óriások sem pihentek
azalatt,
Mindenikök egy-egy
boszorkányt megragadt,
S ugy vágta a
földhöz dühös haragjába’,
Hogy
széjjellapultak lepénynek módjára.
Legnevezetesebb a dologban az
volt,
Hogy valahányszor egy-egy
boszorkány megholt,
Mindannyiszor
oszlott az égnek homálya,
S derült
lassankint a sötétség országa.
Már csaknem egészen nap volt a
vidéken,
Az utolsó banya volt a soron
épen…
Kire ismert János ebbe’ a
banyába’?
Hát Iluskájának mostoha
anyjára.
»De«, kiáltott János, »ezt
magam döngetem!«
S óriás kezéből
kivette hirtelen,
Hanem a boszorkány
kicsusszant markából,
Ucczu! szaladni
kezd, és volt már jó távol.
»A keserves voltát,
rugaszkodj’ utána!«
Kiáltott most
János egyik óriásra.
Szót fogadott
ez, és a banyát elkapta,
És a
levegőbe magasra hajtotta.
Igy találták meg az utolsó
boszorkányt
Halva, János vitéz faluja
határán;
S minthogy minden ember
gyülölte, utálta,
Még csak a varju
sem károgott utána.
Sötétség országa kiderült
végképen,
Örökös homálynak napfény
lett helyében;
János vitéz pedig
rakatott nagy tüzet,
A tűz minden
seprőt hamuvá égetett.
Az óriásoktól azután bucsút
vett,
Szivükre kötvén a jobbágyi
hűséget.
Ezek igérték, hogy hűségesek
lesznek,
S János vitéz jobbra és ők
balra mentek.
XXII.
Vándorolgatott az én János
vitézem,
Meggyógyult már szíve a
bútól egészen,
Mert mikor keblén a
rózsaszálra nézett,
Nem volt az többé
bú, a mit akkor érzett.
Ott állott a rózsa mellére
akasztva,
Melyet Iluskája sirjáról
szakaszta;
Valami édesség volt
érezésében,
Ha János elmerült annak
nézésében.
Igy ballagott egyszer. A nap
lehanyatlott,
Hagyva maga után piros
alkonyatot;
A piros alkony is eltünt
a világról,
Követve fogyó hold sárga
világától.
János még ballagott; a mint a
hold leszállt,
Ő fáradottan a
sötétségben megállt,
S valami halomra
fejét lehajtotta,
Hogy fáradalmát az
éjben kinyugodja.
Ledőlt, s el is alutt, észre
nem is véve,
Hogy nem nyugszik
máshol, hanem temetőbe’;
Temetőhely
volt ez, ócska temetőhely,
Harczoltak
hantjai a rontó idővel.
Mikor az éjfélnek jött rémes
órája,
A száját mindenik sírhalom
feltátja,
S fehér lepedőben halvány
kisértetek
A sírok torkából
kiemelkedtenek.
Tánczot és éneket kezdettek
meg legott,
Lábok alatt a föld
reszketve dobogott;
Hanem János vitéz
álmai közepett
Sem énekszóra, sem
tánczra nem ébredett.
A mint egy kisértet őt
megpillantotta:
»Ember, élő ember!« e
szót kiáltotta.
»Kapjuk fel, vigyük
el! mért olyan vakmerő,
Tartományunkba belépni mikép mer ő?«
És oda suhantak mind a
kisértetek,
És körülötte már karéjt
képeztenek,
És nyultak utána, de a
kakas szólal,
S a kisértet mind
eltünt a kakasszóval.
-25-
János is felébredt a kakas
szavára,
Testét a hidegtől borzadás
átjárta;
Csipős szél lengette a síri
füveket,
Lábra szedte magát s utra
kerekedett.
XXIII.
János vitéz egy nagy hegy
tetején jára,
Hogy a kelő hajnal
rásütött arczára.
Gyönyörüséges volt,
a mit ekkor látott,
Meg is állt, hogy
körülnézze a világot.
Haldoklófélben volt a hajnali
csillag,
Halovány sugára már csak
alig csillog,
Mint gyorsan kiröppent
fohász, eltünt végre,
Mikor a fényes
nap föllépett az égre.
Föllépett aranyos szekeren
ragyogva,
Nyájasan nézett a sik
tengerhabokra,
Mik, ugy tetszett,
mintha még szenderegnének,
Elfoglalva
térét a végtelenségnek.
Nem mozdult a tenger, de
ficzkándoztanak
Sima hátán néha apró
tarka halak,
S ha napsugár érte
pikkelyes testöket,
Tündöklő
gyémántnak fényeként reszketett.
A tengerparton kis
halászkunyhó álla;
Öreg volt a
halász, térdig ért szakála,
Épen
mostan akart hálót vetni vízbe;
János
oda ment és tőle ezt kérdezte:
»Ha szépen megkérem kendet,
öreg bátya,
Átszállít-e engem tenger
más partjára?
Örömest fizetnék, hanem
nincsen pénzem,
Tegye meg kend
ingyen, köszönettel vészem.«
»Fiam, ha volna, sem kéne
pénzed nékem«,
Felelt a jó öreg
nyájasan, szelíden.
»Megtermi
mindenkor a tenger mélysége
A mi
kevésre van éltemnek szüksége.
De micsoda járat vetett téged
ide?
Az óperencziás tenger ez,
tudod-e?
Azért semmi áron által nem
vihetlek,
Se vége, se hossza ennek a
tengernek.«
»Az óperencziás?« kiáltott fel
János,
»Annál inkább vagyok hát
kiváncsiságos;
De már igy átmegyek,
akárhová jutok.
Van még egy mód
hátra… a sípomba fuvok.«
És megfújta sipját. A sipnak
szavára
Egy óriás mindjárt előtte is
álla.
»Át tudsz-e gázolni ezen a
tengeren?«
Kérdi János vitéz »gázolj
által velem.«
»Át tudok-e?« szól az óriás és
nevet,
»Meghiszem azt; foglalj a
vállamon helyet.
Igy ni, most
kapaszkodj’ meg jól a hajamba.«
És
már meg is indult, a mint ezt kimondta.
XXIV.
Vitte az óriás János
vitézünket;
Nagy lába egyszerre
félmérföldet lépett;
Három hétig
vitte szörnyü sebességgel,
De a tulsó
partot csak nem érhették el.
Egyszer a távolság kékellő
ködében
Jánosnak valami akad meg
szemében.
»Nini, ott már a part!«
szólt megörvendezve.
»Biz’ az csak
egy sziget«, felelt, a ki vitte.
János ezt kérdezte: »És
micsoda sziget?«
»Tündérország, róla
hallhattál eleget.
Tündérország; ott
van a világnak vége,
A tenger azon
túl tűnik semmiségbe.«
»Vigy oda hát engem, hűséges
jobbágyom,
Mert én azt meglátni
fölötte kivánom.«
»Elvihetlek«,
felelt az óriás neki,
»De ott
életedet veszély fenyegeti.
Nem olyan könnyü ám a bejárás
oda,
Őrizi kapuját sok iszonyú
csoda…«
»Ne gondolj te azzal, csak
vigy el odáig;
Hogy bemehetek-e vagy
nem, majd elválik.«
Szófogadásra így inté az
óriást,
A ki tovább nem is tett semmi
kifogást,
Hanem vitte őtet és a
partra tette,
És azután utját vissza
felé vette.
XXV.
Tündérország első kapuját
őrzötte
Félrőfös körmökkel három
szilaj medve.
De fáradságosan János
keze által
Mind a három medve egy
lett a halállal.
»Ez elég lesz mára«, János ezt
gondolta,
Nagy munkája után egy padon
nyugodva.
»Ma ezen a helyen kissé
megpihenek,
Holnap egy kapuval ismét
beljebb megyek.«
-26-
És a mint gondolta, akkép
cselekedett,
Második kapuhoz másnap
közeledett,
De már itt keményebb
munka várt ám rája,
Itt őrzőnek három
vad oroszlán álla.
Hát neki gyürközik; a
fenevadakra
Ráront hatalmasan,
kardját villogtatva;
Védelmezték azok
csunyáúl magokat,
De csak mind a
három élete megszakadt.
Igen feltüzelte ez a
győzedelem,
Azért, mint tennap, most
még csak meg sem pihen,
De letörölve
a sűrü verítéket,
A harmadik kapu
közelébe lépett.
Uram, ne hagyj el! itt volt ám
szörnyű strázsa;
Vért jéggé fagyasztó
volt rémes látása:
Egy nagy
sárkánykígyó állt itt a kapuban;
Elnyelne hat ökröt, akkora szája van.
Bátorság dolgában helyén
állott János,
Találós ész sem volt ő
nála hiányos;
Látta, hogy kardjával
nem boldogul itten,
Más módot
keresett hát, hogy bemehessen.
A sárkánykigyó nagy száját
feltátotta,
Hogy Jánost egyszerre
szerteszét harapja;
S mit tesz ez a
dolog ilyen állásába’?
Hirtelen
beugrik a sárkány torkába.
Sárkány derekában kereste a
szívet,
Ráakadt és bele kardvasat
merített;
A sárkány azonnal
széjjelterpeszkedett,
S kinyögte
magából a megtört életet.
Hejh, János vitéznek került
sok bajába,
Míg lyukat fúrhatott
sárkány oldalába;
Végtére kifúrta,
belőle kimászott,
Kaput nyit, és
látja szép Tündérországot.
XXVI.
Tündérországban csak híre
sincs a télnek,
Ott örökös tavasz
pompájában élnek;
S nincsen ott nap
kelte, nap lenyugovása,
Örökös
hajnalnak játszik pirossága.
Benne tündérfiak és
tündérleányok
Halált nem ismerve
élnek boldogságnak;
Nem szükséges
nekik sem étel, sem ital,
Élnek a
szerelem édes csókjaival.
Nem sír ott a bánat, de a nagy
örömtül
Gyakran a tündérek szeméből
könny gördül;
Leszivárog a könny a
föld mélységébe,
És ennek méhében
gyémánt lesz belőle.
Szőke tündérlyányok sárga
hajaikat
Szálankint keresztülhúzzák a
föld alatt;
E szálakból válik az
aranynak ércze,
Kincsleső emberek nem
kis örömére.
A tündérgyerekek ott
szivárványt fonnak
Szemsugarából a
tündérleányoknak;
Mikor a szivárványt
jó hosszúra fonták,
Ékesítik vele a
felhős ég boltját.
Van a tündéreknek
virágnyoszolyája,
Örömtől ittasan
heverésznek rája;
Illatterhes szellők
lanyha fuvallatja
Őket a nyoszolyán
álomba ringatja.
És a mely világot álmaikban
látnak,
Tündérország még csak árnya e
világnak.
Ha a földi ember először
lyányt ölel,
Ennek az álomnak
gyönyöre tölti el.
XXVII.
Hogy belépett János vitéz ez
országba,
Mindent, a mit látott,
csodálkozva láta.
A rózsaszín fénytől
kápráztak szemei,
Alig hogy merészelt
körültekinteni.
Meg nem futamodtak tőle a
tündérek,
Gyermekszelídséggel hozzá
közelgének,
Illették őt nyájas,
enyelgő beszéddel,
És a szigetbe őt
mélyen vezették el.
A mint János vitéz mindent
megszemléle,
S végtére álmából
mintegy föleszméle:
Kétségbeesés
szállt szivének tájára,
Mert eszébe
jutott kedves Iluskája.
»Itt hát, hol országa van a
szerelemnek,
Az életen által én
egyedül menjek?
A merre tekintek, azt
mutassa minden,
Hogy boldogság csak
az én szivemben nincsen?«
Tündérországnak egy tó állott
közepén;
János vitéz búsan annak
partjára mén,
S a rózsát, mely sírján
termett kedvesének,
Levette kebléről,
s ekkép szólítá meg:
-27-
»Te egyetlen kincsem! hamva
kedvesemnek!
Mutasd meg az utat, én
is majd követlek.«
S beveté a rózsát
a tónak habjába;
Nem sok híja volt,
hogy ő is ment utána…
De csodák csodája! mit látott,
mit látott!
Látta Iluskává válni a
virágot.
Eszeveszettséggel rohant a
habokba,
S a föltámadt leányt
kiszabadította.
Hát az élet vize volt ez a tó
itten,
Mindent föltámasztó, a hova
csak cseppen.
Iluska porából nőtt ki
az a rózsa,
Igy halottaiból őt
föltámasztotta.
Mindent el tudnék én beszélni
ékesen,
Csak János vitéznek akkori
kedvét nem,
Mikor Iluskáját a vizből
kihozta,
S rég szomjas ajakán égett
első csókja.
Be szép volt Iluska! A
tündérleányok
Gyönyörködő szemmel
mind rá bámulanak;
Őt királynéjoknak
meg is választották,
A tündérfiak meg
Jánost királyokká.
A tündér-nemzetség gyönyörű
körében
S kedves Iluskája szerető
ölében
Mai napig János vitéz ő
kegyelme
Szép Tündérországnak boldog
fejedelme.
(Pest.)
-28-
1844.
* *
A HELYSÉG KALAPÁCSA.
Hősköltemény négy énekben.
ELSŐ ÉNEK.
Szeretnek az istenek
engem,
Rémítő módra
szeretnek:
Megajándékoztanak
ők
Oly ritka tüdővel,
Mely a csatavészek
Világrendítő dúlakodásit
Illendőn elkurjantani képes,
S
melyet tőlem minden kántor irígyel.
És hogy férfi legyen,
Méltó e
tüdőhöz,
Lőn az égi hatalmak irántami
hajlandóságából
A széles tenyerű
Fejenagy,
A helységi
kovács,
Vagy mint őt a dús képzeletű
nép
Költőileg elnevezé:
A helység kalapácsa. –
Ti, kik erős lélekkel birván
Meg
nem szeppentek a harczi morajtól,
Halljátok szavamat!
De ti, a
kiknek szíve
Keményebb
dolgoknál
A test alsó részébe
hanyatlik,
Oh ti kerűljétek
szavamat!
* * *
»Ámen!« szólt az
áhítat
Szent hangján
A menny szolgája; s az egyház
Négy fala, régi szokása szerint,
Komolyan mondotta utána, hogy:
»Ámen.«
A nép pedig, a mely esti
imára
Gyűlekezett a szentegyházba,
azonnal
Elhordta magát,
S egy-egy kancsó bor előtt
Otthonn vagy a csapszék asztala
mellett
Dícsérte az
istent.
A becsukott templomban csend
lett;
Nagyobb csend nincs a mocsárok
partjainál sem,
Mikor a gém, bíbicz s
béka elalszik.
Csend vala
hát;
Csak két éhes pók
harczolt
Életre, halálra
Egy szilvamagon-hízott légy czombja
felett;
De, oh balsors! a czombot
elejték.
Egy egér fölkapta, s
iramlott
Véle az oltár háta
mögé
A tiszteletes
reverendájába,
S lakomáz
vala,
S a pókok szeme
koppant.
Hah, de mily szörnyű
zaj,
Mily lárma riasztja
Egyszerre az egyház
Temetői nyugalmát!
Mennydörgés?
Vagy kásának
forrása fazékban?…
Nem!
Ott ember hortyog.
Ugy van! ez
emberalak.
Egy zugban két öklére
hajolva
Alszik… hanem íme
fölébredt,
Miután elhortyantotta
magát.
Ásít… szemeit dörzsölve
körülnéz…
Lát és sejt… sejtése
pogány.
Megy az ajtóhoz; megrázza
kilincsét.
És rázta
hijába.
Éles eszével
Átlátta azonnal
A
dolog állását,
És ezt mondotta:
»Bezártak.«
S még egyszer mondotta:
»Bezártak.«
Azután, mint férfihoz
illik,
Téged híva
segédül,
Lelki jelenlét!
S kére: ne hagyd el.
S te nem hagytad el őt.
Védő
szárnyadnak alatta
Ily gondolatok
születének
Nem tökkelütött
koponyájában,
Mialatt orrát mutató
ujjára tevé:
-29-
»Hogy
szabaduljak?
Kiabálni
potyára,
Valamint a
puskagolyóbics
Kétannyira nem
megy,
Mint a mennyire
megy:
Szintugy az emberi
hang.
Igy hát hahogy orditanék
is
Meghallani nem
volnának
Képesek a falubéli
fülek,
Mert innen a
helység
Majd félórányira
fekszik
Lenn a völgy tekenőjében.
–
Leugorjam az ablakon
által?
Az igaz,
gyerkőcze-koromban
A cseresznyefa
legtetejéről
Gyakran ugortam
alá,
Ha csősz-szagot
érzék.
De az régen volt. Már az
idén
A negyvenedikszer
Értem meg a krumplikapálást.
Lelkem hüvelyét
A
férfiuság kora
Megnehezíté;
S ha
leugornám:
Nyakamat
szegném,
Vagy más bajom
esnék.«
Igy főzte a gondolatok
seregét
Feje bográcsában
A bölcs férfiu, a ki
Az idén már negyvenedikszer
Éré
meg a krumplikapálást.
-30- Ezután
folytatta tünődve:
»Mást kell
kitalálnom…
Vagy itt húzom ki az
éjet,
S ez nem lesz módnélkűli
mulatság.«
S komoran nézett a híg
levegőnek
Egy pontjára,
Miként a gólyamadár néz
Fenekére a tónak,
Mikor a prédát
lesi, melylyel
A kémény
tetején
Várakozásba merűlt
fiait
Megvendégelni
akarja.
»Megvan!… ahá, megvan!«
rikkanta,
S komoly orczájára derű
jött:
Mint kiderűl példának
okáért
A föld, mikor a
nap
Letépi magáról
A felhők hamuszín ponyváját;
Szintén így kiderűl
A sötétlő konyha is éjjel,
Ha
kólyika kezdi gyötörni
A
mopszli-kutyácskát,
S a tekintetes
asszony
Réműlve kiált
A cselédi szobába:
»Panni te! kelj fel,
Rakj tüzet,
és melegíts téglát…
De
szaporán!«
Panni
pediglen
Föltápászkodik…
egy-két
Botlásnak utána
Kijut a konyhába… kovával, aczéllal
Meggyujtja a taplót,
Taplóval a kéngyertyát,
Kéngyertyával a szalmát,
Szalmával a fát,
Hogy téglát
melegítsen
Hasacskájára a
mopszli-kutyának.
Mondom: valamint
ilyenkor
Kiderűl a konyha
sötéte,
Úgy oszlott a
ború
Hősünk komor orra
hegyéről,
Midőn e szót ejtette ki:
»Megvan!«
S a kiváncsi világ azt kérdi:
mi van meg?
Hegyezd
füledet,
Kiváncsi világ!
Lantom neked elzengendi: mi van meg.
S ha ekkorig aggodalommal
Néztél hősünk sorsának elébe,
S netalántán arczodat
Érette a búnak könnye füröszté:
Most már szemeid pilláin
Az öröm
könnyének
Gyöngye
ragyoghat,
Mint fekete
atila-dolmányon
A csinos ezüst gomb
–
Mert megvagyon a szabadúlás
terve,
Jeles terv! illő
Ily okos emberhez.
»Sikerűlni fog, és sikerűlnie
kell!«
Mondá a szentegyházi fogoly
diadalmasan.
»A toronyba megyek
fel,
És a toronyablakon
által
Leereszkedem
A harang kötelén…
De
ha megkondúl?
Majd úgy intézzük a
dolgot,
Hogy szólni ne
tudjon:
A kötél jó
hosszu.«
Mig a bölcs férfiu
tervét,
Leleményes
eszének
Fényes tanuját,
Teljesülés koronázza:
Pihennénk tán egyet, – aztán
Uj
erővel
Térjünk a tettek más
mezejére.
MÁSODIK ÉNEK.
Regényes domb
tetejében
A helység nyúgati
részén,
Honnan
faluszerte
Legjobban látni sarat,
port,
Már mint az idő járása vagyon;
–
Mint mondom: a helység
Nyúgati részén,
Környékezte csalántól
S a
növények több ily ritka nemétől,
Áll
a díszes kocsma, a melyet
Sajátjának
nevez
Isten kegyiből
És egykori férjének szorgalmából
A szemérmetes Erzsók asszony…
Mint őt nevezék.
Lantom, kegyes égnek ajándoka!
zengd el:
Honnan ez
elnevezés.
Erzsók asszonyom
ékes,
Holdkerek arczulatán, – hol még
csak
Ötvenöt év lakozik,
–
Örökös hajnalnak
Pirja dereng.
-31-
S innen ez elnevezés.
Vannak ugyan, kik
Állítni
merészek,
Hogy Erzsók asszonyom
arczát
Nem a szende
szemérem,
Hanem a borital festette
hasonlóvá
A hajnali
pirhoz.
De ezek csak pletyka
beszédek;
Mert Erzsók asszony nem is
iszsza a bort…
Csak ugy önti
magába.
Ilyen a rágalom
aztán!
Oh ez előtt nincs
Szentség a föld hátán,
A legszűzebb ártatlanságnak
Tiszta vizét is
Bémocskolja
iszappal,
A hóra sarat
hány,
És… De hová
ragadál?
Oh
fölhevülésnek
Gyors
talyigája!
Vissza tehát
A szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves bájaihoz.
Bájos vala ő!
Mint a pipacsból
Font koszorú,
Vagy mint a bakter
dárdájába ütődött
Éjjeli
holdsúgár.
És ennek
okáért
Látogatá őt
Az egész falu népe
Oly szorgalmatosan;
Elannyira,
hogy
Be se’ nézett más
kocsmába…
Az igaz, más kocsma nem is
volt
A faluban.
Ide járt hát
A falu népe, kivált
Vasárnapi délnek utána,
És nagy
mértékben vígadozott,
S a
vígadozásnak
Végéről szó sem
volt,
Mig a kisbírói
tekintély
Tudtokra nem
adta
Szívreható
mogyorófa-beszéddel,
Hogy már haza
menni tanácsos.
Ma is így megy
A szemérmetes Erzsóknál.
Az isteni tisztelet elmúlt,
A
csapszék népesedik,
Valamint a
mezőség,
Hol a tehenek csordája
legel,
Megnépesedik
Két szárnyú seregélyekkel
A nyári napoknak
Forró idejében.
Jelen volt
Közepette a vendégek seregének
A helybeli lágyszivü kántor,
Torkának szárazságával
S szerelemvágyas kebelének
Tengerkínjaival.
Őt ugyan
is
A szemérmetes
Erzsókért
Öröműző lángok
emészték,
Mint a vér rozsdája
emészti
Ólmos fütyköseinket, a
mikkel
Tisztújítási
csatákban
Egymást
simogatjuk.
Ki
vetemednék
Bámúlatra
tehát,
Hogy ő egyikével
Feje ablakinak
Le-lenéz a folyó bor
Billikomába,
A másikkal
azonban
Andalgva mereng
A szemérmetes Erzsók
Kellemes arczán.
Nem maradott el
A béke barátja
Bagarja uram sem,
A
csizmacsinálás
Érdemkoszorúzta
müvésze.
Méltóságos termetü
férfi.
Majd akkora volt
ő,
Mint a bajúsz orrának
alatta.
Oldala mellett
A bort szörpölte Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
Ki, mikoronta Bagarja uram
E kérdést terjesztette elébe:
»Hát Fejenagy koma hol lehet?«
Igy hallatta a választ:
»Ott van, a hol van;
Hanem itten
nincs… s ma alig lesz.«
S miután
ezeket mély titku alakkal
Elmondotta:
kiprémzé
-32- Szája
vidékét
Sátáni
mosolylyal.
Bagarja uram pedig
űle,
S oly formán néze
szemével,
Mint nézni szokott a
halandó,
Ha nem érti a
dolgot.
S vala még több érdemteljes
egyén
A vendégek
koszorújában.
Megnyílt akközben az
ajtó,
S lett széles az ő
nyílása,
Mint szája a helybeli
kántornak,
Mikor éneket
énekel
A sok sípú orgona
mellett.
S ki volt, ki az
ajtót
Kinyitotta
imígyen?
Ha a hagyomány
állításának
Hinni
szabad:
Nem más, mint a vitéz Csepü
Palkó,
A tiszteletes két pej
csikajának
Jó kedvű
abrakolója.
Jöttek nyomban
utána
A hangászkarnak tagjai
hárman:
A kancsal
hegedűs,
A félszemü
czimbalmos
S a bőgő sánta huzója
–
Mind ivadéki
A hősi seregnek,
Mely hajdan Nagy-Idánál
A harczi
dicsőség
Vérfestette
babérját
Oly nagyszerüen
kanyarítá
Nem-szőke
fejére
S nem-szőke
fejének
Göndör
hajára.
A kancsal
hegedűs,
A félszemü
czimbalmos
S a bőgő sánta
huzója
Föltelepűlt
kényelmesen
A kemenczének tetejére;
mi közben
Vitéz Csepü
Palkó,
A tiszteletes két pej
csikajának
Jó kedvű
abrakolója,
Így adta
bizonyságát
Ékesszólási
tehetségének:
»Bort!«
Fölfogta azonnal
A szemérmetes Erzsók
E szónoklat magas értelmét,
S
eszközlé annak teljesülését
Nem
fontolva haladván.
Miután a vitéz
Csepü Palkó
Az orra alatti
nyiláshoz
Emelte a
kancsót,
És miután
mértékletesen
Egyet kortyanta
belőle:
(Körülbelül
annyit,
A mennyivel öt vagy hat
ürgét
Lehetne kicsalni
lyukának
Mélységeiből,)
Annakutána
Fölnéze
az ég tájéka felé –
A
kemenczetetőre,
S ilyféle
szavakkal
Terhelte meg a
levegőnek
Könnyű
szekerét,
Hogy szállítná
azokat
A derék hangászi
fülekbe:
»Húzd rá, Peti,
A fűzfán fütyülődet is,
A ki megáldott!«
S Peti nem
késett,
A háromság más ketteje
sem.
Czimbalom és hegedű és
bőgő
Hangot adott…
Jaj de mi hangok ezek! –
Ezeknek hallata visszaidézi
Tündérhatalommal
Emlékezetembe
Éltem legszebb
idejét,
A gyermek-időt.
Látom, mint játsztam öcsémmel
S kis házi kutyánkkal.
Aztán a kutyát elvette öcsém,
Én
meg nem akartam od’adni,
S így hajba
kapánk.
Mi jött ki
belőle?
Az jött ki
belőle,
Hogy a zajra apánk
kirohan,
Nálunk terem, és
mindkettőnket
Jól
megnadrágol.
Azalatt a kutyát mi
elejtők,
S rá hágtunk farka
hegyére.
Mikor e perczben
mindhárman
Összevisítánk:
Ez
összevisítás
Alig lehetett
szebb,
Mint a Peti és két társa
zenéje.
És lett a zenére
A szemérmetes Erzsók
-33-
Teremében nagy vigalom.
Mindennek előtte
Összeütötte
bokáját
Vitéz Csepü
Palkó,
A tiszteletes két pej
csikajának
Jó kedvű
abrakolója.
Követé e csáberejű
példát
A többi
legénység,
Béhurczolva
szelíden
Egy pár fürge
leányzót,
Kik eddig az ablakon
által
Kukucsáltak kandi
szemekkel,
S kiknek már viszkete
talpok
A táncznak vágya
miatt,
Hallván a mennyei báju
zenét,
S kóválygani
kezdtek
Mindnyájan a táncz
gyönyörében,
Mint a ki
nadragulyával
Füszerezte
ebédjét.
A lábak dobogása
pedig
Rendes vala,
Mint ama zaj, mit
Néha a tiszteletes hall,
Mikor
űl a biblia mellett,
S olvassa nagy
elmerüléssel;
És a mely zajra
imígyen
Teszi
megjegyzését
Jámbor
szívvel:
»Oh az a Palkó
Istentelen ember!
Megint nyaggatja csikóimat,
A
szegény párákat,
Korbácsa
csapásaival.«
Míg ily események
Gazdagiták a világ történeteit
A kocsmaterem közepén:
Szélről a béke barátja,
Bagarja
s Harangláb,
A fondor lelkületű
egyházfi,
Űltenek, ittanak egyre.
–
A helybeli lágyszivü
kántor
Még mindig
pislogatott
A szemérmetes
Erzsók
Ötvenöt éves
bájaira.
Arczúlata lelki
tusának
Volt tűkörözője.
Látszék, hogy valamit
Akar és nem akar,
Vagy inkább,
hogy valamit
Merne, ha
merne.
Mikoron meglátta
Harangláb,
A fondor lelkületű
egyházfi,
Hogy a lágyszivü
kántor
Se’ széna se’
szalma:
Hozzája vonúlt,
S ily szókat láta helyesnek
Intézni a késedezőhöz
Bátoritásnak okáért
Hangtalan
hangon,
Mint a sugólyuk
Lakói beszélnek a színpadokon,
Holott nők s férfiak által
Szomorú- és vigjátékok adatnak.
S közbe bohózatok és operák
A közönségnek gyönyörére:
»Oh kántor uram!
Hát elmegy a nap,
Megjön az alkony,
Utána az
éj,
Elűlnek a csirkék
És ludak és verebek,
Mielőtt ügyesen szőtt
Tervünknek
drága gyümölcse megérik? –
Gondolja
meg azt komolyan
És nem csak ugy
átabotába,
Hogy századok
adnak
Tervkivitelre
Egy ilyen pillanatot.
Az ilyen pillanatokkal
Fukaran
kell bánni tehát
Az előre
tekintő
Emberi léleknek,
Valamint fukaran bánik
Beszédeivel
Biró
uram,
A bölcs aggastyán.
–
Előre tehát,
Hogy az alkalom el ne sikoljék,
Mint elsiklik néha a hal
A halásznak körme közől,
Ha
ügyetlen kézzel
Kap utána az ostoba
filkó. –
Rajta azért,
Oh kántor uram!
Most
vagy sohasem. –
Mért engedni helyet
kebelében
A félelem
érezetének?
Hiszen részt vett a győri
csatában.«
Ekképen szóla
Harangláb,
A fondor lelkületű
egyházfi.
A helybeli lágyszivü
kántor
Egyebet nem
válaszola,
Mint a mi
következik:
-34- »Oh te tudója szivem
titkának!
Igaz egy
betüig
Tartalma
beszédidnek,
Mint igaz a
szent-írás.
Bölcsen tudom
azt.
De a mint van okom,
Nem hordani többé
A
titkolt szerelemnek
Életölő
fájdalmát:
Szintúgy van
okom,
Elfojtani lelkem
Mélységes mélyében e titkot.
Ha az emberek itten
Észre találnák venni?…
Avvagy ha
pofon vág
A szemérmetes
Erzsók
E szörnyü
merényért?…
Hát
feleségem,
Az amazontermészetü
Márta?…
Ó én a
legboldogtalanabb
Valamennyi
teremtmény közt,
Mely látta a nap
karimáját,
A sugarakban
uszót,
Ha felleges ég
Vagy éjszaka nem volt! –
Olyan az én lelkem,
Mint a Duna
legközepében
A szélvészhányta
dereglye,
Vagy mint a
dióhéj,
Mit a gyerekek
Pocsolyába vetének: –
Hánykodik erre, amarra…
De
bátorság; a ki nem mer, nem nyer.
Oh
szólj erre, Harangláb,
Mondd meg
nekem: ugy van-e vagy sem?…
Akként
áldja meg isten
Életedet s unokáidat
is,
A mily őszinte
leszen
E kérdésemre a
válasz,
A melyet
adandasz!«
S őszintén szóla
Harangláb,
Mondván: »Úgy van, kántor
uram!«
»No, ha úgy van: hát neki
vágok!«
S ezzel a helybeli lágyszivü
kántor
Fölemelte s letette a
kancsót;
Csak hogy mikoron
fölemelte,
Csordultig vala az,
–
És a midőn letevé,
Üres vala az,
Valamint üresek zsebeim
Most,
mikor ezt éneklem
Nagy
lelkesedéssel
Költői dühömben.
–
Annakutána a lágyszivü
kántor
Egyet rántott a lajblija
szélén,
S kétségbeesett
elszántsággal,
Mint a ki
hidegfürdőt
Éltében először
használ,
Oda rontott
A szemérmetes Erzsókhoz.
HARMADIK ÉNEK.
Oh nagyon is jó szívü
közönség,
Különösen ti,
Szép lyánykái hazámnak,
Kiket annyira szeretek én,
Hanem
a kiktől
Nem nyerek egy makulányi
szerelmet, –
Ha szépen kérlek
benneteket:
Ugy-e nem fogtok
haragudni reám,
Hogy a helybeli
lágyszivü kántornak
Szerelemvallásától
S a táncz
kellő közepéből
Drága
figyelmeteket
A templom tájékára
csigázom?
Hol a leleményes eszű
fogoly
Épen mostan
ereszti
Magát lefelé a harang
kötelén,
Valamint leereszkedik a
pók
Gyakorta szobám
tetejéről
Saját
fonalán.
És íme leért,
És kutyabaja.
A
kötél ugyan azt akará,
Hogy hála
fejében
Hagyná ott bőrét
tenyerének;
Hanem a hűséges
bőr
Konokúl így szólt a
kötélhez:
ȃn ugyan itten nem
maradok,
Avvagy ha maradnom
kell,
Hát szinte maradjanak
itt
Hús és csont testvéreim
is.«
A kötél jó szíve
megindult
E ritka
bizonyságán
A szép
testvérszeretetnek,
S lemonda
kivánságáról.
Már este felé
volt.
A nap gombócza
piroslott,
Valamint a
paprika,
Vagy mint a
spanyolviasz.
Oh te piros
nap!
Mért vagy te piros?
-35-
Szégyen-e vagy harag
az,
Mi arany súgáraidat
Megrezesíti,
Mint a
bor az emberek orrát?
Nem szégyen, de
nem is harag az,
Csak én tudom ennek
okát,
Én, kit földöntúli
izék
Földöntúli izékbe
avattak.
Ez vésznek
előjele,
A mely még ma lesujt a
világra,
Miként a mészáros taglója
lesujt
Az ökörnek szarva
közé.
S nem csak a nap hirdette a
vészt,
A már közelállót;
Az egész természet
Elhagyta a régi kerékvágást.
Két
kutya, melyek előbb
Őszinte
barátságnak
Példái valának hosszu
időktől,
Most egymást marta
dühödve
Egy nyomorú
juhbőr-darabért,
Mit a mészárszéknek
előtte találtak.
S még száz ily
példát zengene lantom,
Melyek mind
iszonyú pusztúlást
Jóslának a
földnek,
De csak a
legnevezetesbet
-36- Közleni
légyen elég:
A lágyszivü kántornak
felesége
Ma nem ivott meg
többet
Egy messzely
pálinkánál.
Igy állt a világ,
A midőn a szentegyházi fogoly
Elereszté a mentő kötelet,
S ekképen szóla magában:
»Lenn volnék…
Hála a mennyek
urának!
Most egyenest a szemérmetes
Erzsókhoz.
Ó szemérmetes
Erzsókom,
Szivem
mühelyének
Örök árendása te!
nemde
Vársz epedve reám?
Valamint én várom a tiszteletestől
Kontójának megfizetését,
Melyért nála hetenként
Kunyorálok hiába.
Nem fogsz te
sokáig várni reám;
A szerelem lesz
sarkantyúm,
Hozzád
rohanok,
Mint a malaczok
gazdasszonyaikhoz,
Ha kukoriczát
csörgetnek.«
Még bé sem fejezé
Költői beszédét,
S
íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz,
Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,
Ha kukoriczát csörgetnek.
A
midőn megfogta kilincsét
A kocsmai
ajtónak:
Ketyegett hő szíve
erősen
Üdv-kéjek
gyönyörétől.
A mint benyitott a
terembe,
A táncz még egyre
dühöngött,
S csak a béke
barátja,
Bagarja, vevé őt
észre,
S őszinte örömmel
Idvezlette, kiáltván:
»Jó napot adj’ isten,
Fejenagy
koma!«
(Mert ő, a nagy férfiú, volt
ez,)
»Jó napot adj’
isten;
Hát kelmed is
eljött?«
Ezek voltak
szavai
Bagarja uramnak,
A béke barátjának;
De a széles tenyerű Fejenagy,
A
helység kalapácsa,
A »jó napot adj’
isten«-re
Nem mondta: »fogadj
isten«,
Nem mondott
semmit;
De nem is hallotta
beszédét
Bagarja
komájának,
Dehogy hallotta,
dehogy…
Ő csak látott –
Oh mért kellett látnia ekkor?
Mért nem született vakon inkább?
És átaljában mért született?…
Ott látá térdepelésben
A helybeli lágyszivü kántort
A
szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves
lábainál.
E látványra
szivét,
A tiszta szerelmü
szivet,
Pokolbeli kínnak
Százharminczhatezer bicskája
Hasitotta keresztűl,
S fölgyujtá agyvelejét
A
haragnak czintmasinája legott.
Mint
prédájához a macska,
Zajatlan
léptekkel
S szeme égő
üszkével
Sompolygott a lágyszivü
kántor
Háta mögé,
A ki titokban
Gyötrődő szive érzelmét
Ekkép
foglalta szavakba:
»Szemérmetes
Erzsók,
Koronája az asszonyi
nemnek,
S kezelője a
bornak
S a pálinkának!
Lesz-e engedelem számomra szivedben,
Ha lelkem tartalmát
Előtálalni merészlem?…
De nekem
már mindegy, akár van,
Akár nincs
engedelem számomra,
Kimondom:
Mi furja az
oldalamat.
Kimondom,
igen,
Nem holmi
czikornyabeszéddel,
De az érzés
egyszerü hangján: –
Keblem
kápolnájában
A hűséges
szerelemnek
Az
öröklétnél
Félrőffel hosszabb
gyertyája lobog
Szent
lobogással.
S éretted lobog
az,
Ó szemérmetes
Erzsók!
S ha meg nem
koppantod
A viszonszerelem
koppantójával:
El fog
aludni,
És vele el fog
aludni
Életem is!…
Itt várom itéletemet;
-37-
Most, rögtön,
ezennel
Mondja ki szűz
ajakad:
A reménység zöld
koszorúja
Övedze-e
homlokomat,
Vagy a
kétségbeesésnek,
Bunkósbotja
Üssön
agyon?…«
»Én ütlek agyon…
Én vagyok a kétségbeesés«
Szólt… nem! mennydörgött egy hang,
A széles tenyerű Fejenagynak hangja;
S széles tenyerével megragadá
A lágyszivü kántor gallérját,
S fölemelte a térdepelésből,
Hogy talpa sem érte a földet,
Aztán meg letevé,
Hogy az orra is érte a földet;
»Én ütlek agyon…«
Folytatta
tovább
A széles tenyerű
Fejenagy,
ȃn morzsolom
össze
Csontjaidat,
Mint a malomkő
A
búzaszemet!
Hogy mertél… de
előbb
Téged vonlak kérdőre, oh
Erzsók!
Mondd meg nekem
azt:
A hűtlenségnek fekete
posztaja
Vagy az
ártatlanságnak
Patyolatlepedője
takarja-e lelked?
Oh, szólj nekem
erre!«
A szemérmetes
Erzsók
Nem szóla reá;
De tengervízszinü szemének
Bájdús kifejezéséből
Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel
A széles tenyerű Fejenagy:
»Oh
széles tenyerű Fejenagy,
Helységünk
kalapácsa
S csapra ütője szivem
hordójának!
Még
kétkedel?…
Ártatlan vagyok
én,
Mint az izé…«
-38- Érté e néma
beszédet
A helybeli lágyszivü
kántornak
Dühteljes
dögönyözője,
S engesztelve
sohajtott:
»Lelkem lelke, bocsáss
meg,
Hogy kételkedni
merék
Hűséged aczél
lánczának
Állhatatosságában.
–
Most pedig, oh kántor!
Téged veszlek elő;
Készülj a meglakolásra –
Rémséges leszen az,
Valamint
rémséges a bűn,
Mit
elkövetél.
Példádon okúljanak a késő
unokák,
Hogy kell csábítni az
ártatlanságot,
Hogy kell konkolyt
hinteni
Két szerető
szívnek
Tisztabuzája
közé!«
Miután a nyelve
megállott,
Két keze kezdett
mozgani
A széles tenyerű
Fejenagynak:
A helybeli lágyszivü
kántort
Úgy ütögette a
földhöz,
Mint a gyertyát mártani
szokták.
A helybeli lágyszivü
kántor
El kezdett bőgni, a mint
még
Nem bőgött soha
Sem temetéseknél,
Sem a soksípú orgona mellett.
Bőgése zavarnak
Lett
okozója
A mulatók közt.
Megbomlott a táncz;
A kancsal hegedűs,
A félszemü
czimbalmos
S a bőgő sánta
huzója
Feledte tovább
hallatni
Hangszere égi
zenéjét.
A nép oda
csődült,
Karéjt képezve,
holottan
A széles tenyerű
Fejenagy
Példát ada a késő
unokáknak,
Hogy kell csábítni az
ártatlanságot,
S hogy kell konkolyt
hinteni
Két szerető
szívnek
Tisztabuzája
közé.
A helybeli lágyszivü
kántor
Bőgései közben
Ily szókkal esengett
A helység kalapácsához:
»Csak
addig várjon, a míg
Egy szócskát, egy
kicsi szócskát mondok –
Aztán verjen
kelmed agyon,
Ha jónak
látja.«
A széles tenyerű
Fejenagy,
Ki már
belefáradt
A példaadásnak
kedvéérti
Földhözütésbe,
Ezeket szuszogá:
»Beszéljen, kántor uram!
Mentse
magát,
Meghallgatom én az okos
szót
Minden időben…
Mentse magát.«
S a
helybeli lágyszivü kántor
Igy
mentette magát,
Heverve a
földön:
»Bűnös vagyok egy
részt,
Nem tagadom,
Mert megszeretém
Lángzó szerelemmel
A szemérmetes
Erzsókot…
De tehettem-e
róla?
Oh a szerelem
Nem oly portéka, a melytől
Elzárni lehetne a szívet;
Tündéri madár ez, a melynek
Ajtó sem kell, hogy a szívbe
röpüljön,
Mint bölcsen tudhatja
kegyelmed. –
De szerelmemet
én
Titkoltam volna
örökké,
Elvittem volna
magammal
A más életbe, a hol
tán
Nincsen is élet –
Ha nem veszi észre Harangláb.
Ő észrevevé,
S
bujtotta tüzem,
Mi okért, mi okért
nem?
Arról nincs
tudomásom.
Ő volt, ki, midőn
ma
Az isteni tisztelet
alkalmával
Kegyelmed az álomnak
karjába hajolt,
Ezt javasolta
nekem:
Zárjuk kelmedre az
ajtót,
S így zárva
levén,
Ma baj nélkűl
tehetem
Hódításaimat
A szemérmetes Erzsóknál…
S én balga, szavát fogadám!«
Mind ezeket mondá
A helybeli
lágyszivü kántor
A megbánásnak
örömtelen hangján.
Mint megfordúl a
rézkakas
A templom
tetején,
-39- Ha más tájról kezd fúni
a szél,
Ugy vett más
fordulatot
A széles tenyerű
Fejenagynak
Lelke s
irányt,
Mikor e szók érinték füle
dobját.
»Mit szól kend erre,
Harangláb?«
Voltak
szavai,
S nem szeliden mondott
szavai.
»Igazolja magát
kend,
Vagy akkép vágom
fültövön,
Hogy azonnal megsiketűl
bele.«
Oda álla
Harangláb,
A fondor lelkületű
egyházfi,
S rendűletlen nézve
szemébe
A széles tenyerű
Fejenagynak,
Ily bátor szókra
fakadt:
»Igazolni fogom
magamat,
Nem, mintha
remegnék
A kend
fenyegetésitől.
Jobban felkösse
gatyáját,
A kitől meg kelljen
ijednem…
Érti-e kend ezt?
–
Mind igaz, a mit kántor uram
szólt,
A ki, úgy mellesleg
mondva,
Gyáva, haszontalan
ember,
Hogy oly pimaszúl rám vallott.
–
Én bujtogatám őt,
Hogy csapja el a kelmed keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a
kukoricza-gölődint.«
»Ugyan
úgy-e?«
»Biz úgy
ám!«
»Hát kend azt gondolja
talán,
Hogy én kendet
szeretem
Avval a
macskapofájával?«
»Micsodával?«
»Avval a
macskapofájával!«
»Macskapofámmal?
Hát te, te süldisznó?
A ki kovácsnak tartja magát,
Pedig holmi czigánytól
Tanulta
meg a kalapálást…«
»Hát még mesterségemet
is
Gyalázni mered?
Te hitvány templomegér…
No megállj! majd megkalapállak.«
S úgy megütötte
Öklének buzogányával
A fondor lelkületű egyházfinak orrát,
Hogy vére kibuggyant.
Erre Harangláb
Ügyesen leütötte
fejéről a kucsmát,
Megkapta hajának
fürtözetét,
S oly istenesen kezdette
czibálni,
Mint a
harang-kötelet.
Ez iszonyu
látvány
Megragadá gyöngéd
idegét
A szemérmetes
Erzsóknak,
S a szegényke
Ájulat örvényébe bukott.
Bagarja, a béke barátja,
Fölemelte szelíden,
S ápolva
tevé őt
Az ágy párnái
közé.
Élettelenűl feküvék
ott,
Mint a lepuskázott
vadlúd
A tó közepén. –
De most jön a haddelhadd!
A midőn a vitéz Csepü
Palkó,
A tiszteletes két pej
csikajának
Jó kedvű
abrakolója
Látá, hogy komolyabb kezd
lenni
A dolog fordúlata:
Fejenagynál terme serényen,
S magát frígyestársának ajánlá.
Őt kedves kötelek csatolák
A széles tenyerű Fejenagyhoz:
Nála tanúlá tudnillik
A kovács-mesterséget
Valami két
hétig. –
Hanem ekkor
eleblábolt,
Mert nem volt hajlama a
mesterséghez.
Vakarta i’kább a
lovat,
Semmint patkolta.
De azért kedveltje maradt
A széles tenyerű Fejenagy,
S neki most is »mester uram«
volt.
»Mester uram!«
Kurjanta vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója,
»Ne féljen semmit, mester uram,
Itt vagyok én is.«
S ezzel neki
ugrék
-40- A fondor lelkületű
egyházfinak,
Hátán termett, s kezdte
püfölni.
Nem bírta
Harangláb
Csepü Palkónak
terhét,
És összerogyott,
De véle rogyott
A
helység kalapácsa is,
Mivel üstöke
mindig
Marka között volt
még.
Nagyszerű volt ez
esés,
Igy hullnak alá a
kövek
A romladozó várak
tetejéről
A völgy
mélységébe.
A tusázókhoz több forró
vérü legény
Csatlakozék,
Két pártra szakadva.
S lett rúgás, harapás,
Fejbetörés, vérontás és a többi.
A lyányzók pedig
elvonulának
A
kocsmateremből,
Mint elvonul a napnak
sugara,
Ha zivatar
támad.
S elkotródott a lyányok
után
A béke barátja,
Bagarja.
NEGYEDIK ÉNEK.
Merre, Bagarja
uram,
Test-épületének
Élő oszlopain,
Oh
merre szalad kend
Gyors
szaladással,
Mint a
kugli-golyóbis?
Hát férfihoz
illik
Megfutamodni a harczi
veszélytől?
Lemondani a
csatabajnak
Hősi
jutalmáról,
A dicsőség
tölgykoszorújáról?
Ne kárhoztassuk a
jámbort!
A
gondviselésnek
Választott embere
ő,
Ki elhárítani termett
A vég pusztúlást falujáról.
Avvagy ha nem ekképen cselekednék,
Mért híná őt a világ
A béke barátjának?
Ő e nevezetnek
megfelelőleg
Intézé tette
irányát,
S könnyű inakkal
iramlott
Az öregbírói
lakáshoz,
A melynek
előtte
Méltóságosan
állott
A kaloda.
Bagarja, a béke
barátja,
Alva találta
A kevés szavu bírót,
A bölcs aggastyánt.
Ottan
feküvék ez
Testének egész
hosszában
A pamlagon…
Azaz a fapadon.
Párnáúl ködmöne szolgált,
Az
öregebbik,
Mert az ujat kímélnie
kellett. –
Bagarja uram
Megdöfte az oldalbordáját,
Hogy az álom sűrű ködét
Szétoszlassa szeméről.
De korán
sem volt ez
Oly könnyű munka,
minőnek
Első látásra
talán
Gondolja az ember.
Soká bajlódék véle Bagarja,
Míg fölnyílt az egyik szeme
nagynehezen,
S lelki nyugottsággal
kérdezte:
»Mi baj?«
»Baj van, bíró uram, és nagy
baj!
Csak talpra, de
gyorsan,
Ha azt nem
akarja,
Hogy vége legyen
helységünknek,
Vége
örökre!
Kiütött a háboru, és
dúl.
A szemérmetes
Erzsók
Csapszéke lőn a
csatatér.
Az egész falu
népe
Egymást kaszabolja,
Hogy nézni iszony.
Potyognak az emberek,
Mint a
legyek őszi időben.
A föld a kifutott
vértől
Olyan, mint a vörös
posztó.
Az enyészet
gyászlobogója
Leng a szomorú
csatatéren.
Tápászkodjék föl, bíró
uram,
És menjünk
szaporán!
Mert csak bíró uram
az,
Ki követ gördíteni
képes
A rohanó romlásnak
elébe.«
Így végzé a csata
festését
A béke barátja,
Bagarja.
-41- A kevés szavu
bíró,
A bölcs aggastyán,
Fölnyitva szemének másodikát is,
E kérdést látá szükségesnek:
»Hát menjünk?«
»Pedig tüstént!« volt a
felelet.
»Nem bánom«, szóla szokott
nyugalommal
A bölcs
aggastyán,
S miután uj ködmöne rajt’
volt,
És botja kezében:
Utnak eredtek. –
Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz
A hívatalában pontos kis-bíró.
Beszóltanak ehhez az ablakon által,
És mondák: jőne velök.
S szót
fogadott a hívatalában
Pontos
kis-bíró,
Bár nem nagy
örömmel,
Mert legszebb kedvtöltésében
zavarák:
Éppen feleségét
verte.
Mikor a kántorlak elébe
jutottak,
Az amazontermészetü
Márta
Szomszédnéjával
Akkor végzette pörét,
Mely onnan eredt,
Hogy a rosz
lelkű szomszédné
Egy tyúkját agyon
ütötte,
Mert ez mindig az ő csirkéi
közé járt
S elette előlök az
árpát.
Képzelni lehet,
Hogy mekkora volt dühödése
Az amazontermészetű Mártának
Hallatlan kára miatt;
De azt már képzelni lehetlen,
Hogy mekkora lett dühödése,
A
midőn a béke barátja
Tudtára adá
férjének csínját.
Szólni
akart,
De a szó elakadt
gégéjén.
Szeme vérszinü
lett
S arczúlata kék,
És reszkete minden tagja,
Valamint a kocsonya.
Szétnézett vizsga tekintettel,
Mellette hevert egy seprő-nyél,
Azt fölragadá,
S bőszülve
kiálta: »Utánam!«
A midőn a kevés szavu
bíró,
A béke barátja,
Bagarja,
A hivatalában pontos
kis-bíró
S az amazontermészetü
Márta
Elértenek a
csatahelyre:
Iszonyú vala a látvány
látása,
A melyet láttak.
A harcz járta javában.
A béke barátja, Bagarja,
Nem
füllentett, mikor azt mondá
A kevés
szavu bírónak,
Hogy az enyészet
gyászlobogója
Leng a szomorú
csatatéren.
Ugy volt egy
betüig!
A kemencze a honnan
–
A kancsal hegedűs,
A félszemü czimbalmos
S a bőgő sánta huzója
Az
ifjuságot tánczra vidítá
Hurjai bájos
pengésével, –
A kemencze
lezúzva
Ugy mered a
levegőbe,
Mint valami sziklai
vár
A tatárjárásnak
utána.
Tört asztalnak s tört
poharaknak
Romjai lepték
A véráztatta szobát,
S a vérnek közepette
Búsongva
tünődött
Egy leharapott
fül.
Az amazontermészetü
Márta
Hős elszántsággal törte magát
át
A vívó tömegen,
Mígnem férjére talált,
Ki egy szögletbe vonultan,
Kínjában most is nyögve, kuczorgott.
Oh Hamlet! mi volt
ijedésed,
Mikoron megláttad atyád
lelkét,
Ahhoz képest, a mint
megijedt
A helybeli lágyszivü
kántor
Feleségének
látásán!
Egy fél-ép asztal alá
bújt,
S kezeit könyörögve
kinyujtá
Az amazontermészetü
Mártához.
De ez nem
könyörűlt.
Megfogta egyik
lábszárát,
S kihúzta az asztal
alól,
És addig döngette, a míg
csak
A seprő-nyélben
tartott.
Aztán ott ragadá meg
haját,
A hol legjobban
fáj,
És elhurczolta
magával,
Mint a zsidó a
lóbőrt;
S ekkép vígasztalta: »Jerünk
csak,
Itt a világ szeme
láttán
-42-
Nem akarlak csúffá tenni… de
otthonn
Majd megkapod a
magadét!«
S miután ura volt mindenha
szavának
Az amazontermészetü
Márta:
Hinni lehet, hogy most sem
szegte meg azt.
Az alatt a kevés szavu
bíró,
A bölcs aggastyán,
Nem ékesszólásánál,
De tekintélyénél fogva
Lecsillapitá a harcznak fergetegét.
A vérontásnak idője lejárt.
Meghunnyászkodtak a küzdők,
Mint
a marakodó ebek,
A mikor gazdájok
előjön,
S rájok bőgi:
»Kimenj!«
A háboru
közkatonái
Elsompolyodának.
A fondor
lelkületű egyházfi
S a helység
kalapácsa
Bírói parancsra
előállt,
S mindkettő fölterjesztette
ügyét.
A kevés szavu
bíró,
A bölcs aggastyán,
Megdorgálta keményen
A fondor lelkületű egyházfit –
S
a helység kalapácsát,
Mint kezdőjét a
csatának,
A hívatalában
Pontos kis-bíró által
Kalodába csukatta.
Ott nyögi most fájdalmát
hősünk
A kalodában.
-43- S csak azzal vígasztalja
magát,
Hogy elleneit megverte
vitézűl,
S ha innen az isten
megszabadítja,
Megkéri
azonnal
A szemérmetes
Erzsókot.
* * *
Te pedig, lantomnak húrja,
pihenj!
Nagy volt a munka, s
bevégzéd
Emberül e
munkát.
Én is pihenek
Babéraimon,
Miket a
hírnek mezején
Borzas főmre
kaszáltam.
Mostan akár ma
megássa
Gödrömet a
sírásó,
Bánom is
én!
Azért én élni
fogok,
Míg a világnak
Szappanbuboréka
Szét
nem pattan.
Pislogni fog a hír mécse
siromnak
Koszorús
halmán,
Mint éjjel a macska
szeme.
Eljő az irígység
Letépni babéraimat… de hiába!
Nem fogja elérni;
Magasan függendnek azok,
Mint
Zöld Marczi.
S ha sötét zsákjába
dugand
A feledés:
Fölhasogatja sötét zsákját
A halhatatlanságnak fényes
borotvája.
Mutató tábla,
mely azt mutatja, hogy
az
I. énekben
fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást tervez – azonban az
nincs megénekelve: hogy ki légyen ezen szabadulást tervező, álmából
fölébredt fogoly? csupán azért, hogy később a meglepetés annál
meglepőbb legyen. – A
II. énekben
már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb kocsmája?
mily ékes e kocsma birtokosnéja? miben sántikál a kántor? ki
buzdítja merényének végbevitelére? sat. – A
III. énekben
megszabadúl a fogoly, s börtönéből a kocsmába megy; s a mily
szörnyű dolgokat lát: oly szörnyű dolgokat cselekszik. Itt már az
is orrára köttetik a nyájas olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint
a költemény hőse. – A
IV. énekben
a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény hőse szörnyű véget
ér.
-44-
1845.
* *
SZERELEM ÁTKA.
Te, vitéz Barangó, hova oly
vágtatva?
Mért öltöztél fényes hadi
pánczélodba?
Mért fényesebb szemed
fényes pánczélodnál
S kezedben
villogó kardod aczélánál?
Vitéz Barangónak leszen útja
hosszu,
Azért megy sebesen, mint
halálos bosszu,
De nem bosszu űzi,
hanem a szerelem,
Azért a tündöklő
szikra szemeiben.
Szép szeretője van vitéz
Barangónak,
Híják szeretőjét a szép
Ildikónak.
Ildikónak arcza szép, mint
az ég boltja;
Szeme, mint a nap, a
csillagot kioltja.
Barangó szerette őt
véghetetlenűl,
Föl is szólította,
menjen hozzá nejűl.
Ildikó felele:
»Kezem neked adom,
Hogyha teljesíted
három kivánatom.
Hozz nekem az égből
szivárványdarabot,
Menyasszonyi ruhát
majd abból varratok;
Hozz nekem
rózsákat a hajnal kertébül
Koszorúnak
főmre nászi ékességül;
Végső kivánságom a
gönczölszekere,
Ezen űljek, hogyha
megyünk esketőre.
Ha teljesíted e
három kivánságot,
Férjem leszesz,
veled élek házasságot.«
Im ezek valának Ildikó
szavai.
Barangó alig hogy hallá
kimondani,
Paripáján termett s
gyorsan elrobogott,
S hozott először
is szivárványdarabot.
Azután berontott a hajnal
kertébe,
És a legvirítóbb rózsákat
letépte.
Sok bajába kerűlt mindezt
végbevinni,
De vitézségének nem állt
gátul semmi.
Most megyen harmadszor, a
gönczölszekérért.
Magára öltötte
minden jó fegyverét;
Ha szép szóval
meg nem kapja a mit akar,
Erőszakkal
vívja ki a fegyveres kar.
Szép Tündérországban éktelen
sok a kincs,
Hanem hát a
gönczölszekérnek párja nincs;
Őriztetik is ám a fenevadakkal,
Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.
Barangó oda ér, kéri a
szekeret;
De mihelyest kérő beszéde
megeredt,
Végét nem is várva, neki
rohantanak
Dühös méreggel az őrző
fenevadak.
Esztendeig harczolt Barangó
hős keze,
Mig elhullt a szekér egész
őrizete,
Mig kivívta a nagy és véres
diadalt,
A melybe maga is majd hogy
bele nem halt.
Ekkoron Barangó nem is tett
egyebet,
Az istállóból négy tátost
kivezetett.
A legszebb négy tátost
vezette ki onnan,
S befogta őket a
szekérbe legottan.
A gyémántos gyeplőt ragadta
kezébe,
Csillagsugárostort a másik
kezébe,
Saját paripáját saraglyához
köté,
Ugy hajtott serényen szeretője
felé.
Szeretője addig, szép Ildikó,
mit tett?
Gondolta Barangó, búsan
várja őtet.
Gondolta Barangó: »Szivem
Ildikója,
Ne marjon a bánat fulánkos
kigyója!
Ne marjon a bánat fulánkos
kigyója,
Közeledem immár, szivem
Ildikója!
Közeledem hozzád szép
gönczöl szekerén.
És boldog vagyok,
mert kezed megnyerem én.«
-45-
Ne félj, jó Barangó, Ildikó
nem búsul!
Vigad ő más karján kicsiny
magzatostul,
Van már kis magzata, van
már férje neki,
Jösz-e te vagy nem
jösz? nem igen keresi.
Feledte Ildikó régen
igéretét,
A jött-ment Kevének adta
szívét, kezét.
Keve bírja mostan azt
a boldogságot,
Melyért kezed fáradt
és szived sovárgott.
Ildikó most is ott űl Keve
ölében,
Egymást csókolgatják,
ölelgetik épen.
A mint ezt meglátja
jó Barangó vitéz,
Nincs ereje szólni,
csak merőn áll és néz.
De föllázad a vér félholt
nyugalmábul,
Barangónak összeszorult
szive tágul,
Eszeveszett harag fut
égő agyába,
Kirántja szablyáját és
megindul lába.
A két szeretőnek borsózott a
háta,
Mikor a vitézt így közeledni
látta,
Egymás kebeléről gyorsan
fölriadnak,
Megszökni előle a szilaj
haragnak.
Hős Barangó erre kardját
elvetette,
És ily szókat ejtett nagy
gúnynyal nevetve:
»Nem érdemlitek
meg, hogy ezen kar által
Ismerkedjetek meg a méltó halállal!
Nem fogja szivetek kardom
hegye érni,
Te szószegő asszony, te
csábító férfi!
De a mi átka van a
széles világnak,
Ha isten meghallgat,
mind reátok szállnak.
Mindkettőtök élte legyen
halhatatlan,
Hogy szenvedhessetek
örökös kinokban.
Éljetek, mig eljön
az üstököscsillag,
Melytől a rengő
föld sarkai bomolnak.
Kivánom: váljatok kővé mind a
ketten,
Szivetek a kíntól hogy meg ne
repedjen.
Te csábító férfi, a mint
most kebled ég:
Azt olyan mértékben
örök lángok egyék.
S te szószegő asszony, bűnbánó
könnyeid
Szüntelen folyjanak a világ
végeig,
És a patakba, mely szemeidből
ered,
Könnyed patakjába fuladjon
gyermeked.
S az én életem is legyen
halhatatlan,
Hogy kínaitokat váltig
kaczaghassam!«
Barangó vitéz az átkot
így végezte,
Meghallgatta isten s
beteljesítette.
Kősziklákká váltak Ildikó és
Keve.
Csábitó Kevéből tűzokádó
leve,
Hányja magából a tüzet
szakadatlan,
Mai nap is hányja s
jajgat a kinokban.
És a mely Ildikó volt egykor,
a hegyből
Kiapadhatatlan két forrás
buzog föl,
E forrásokba fult be
kicsiny magzata,
Kit isten a völgyben
fává változtata.
Barangóból pedig sötét
fergeteg lett,
Mely ottan borong a
két átkos hegy felett.
Mig Ildikó sír
és mig Keve lángol s nyög,
Reájok
Barangó rettentőn mennydörög.
(Borjád.)
-46-
1846.
* *
TÜNDÉRÁLOM.
Sajkás vagyok vad, hullámos
folyón,
Hullámzik a viz, reng a
könnyü sajka,
Reng, mint a bölcső,
melyet ránczigál
Szilaj kezekkel a
haragvó dajka.
Sors, életemnek
haragos dajkája,
Te vagy, ki sajkám
ugy hányod-veted,
Ki rám zavartad
fergeteg módjára
A csendriasztó
szenvedélyeket.
Elfáradtam már, messze még a
part?
Mely béfogad révébe;… vagy az
örvény?
Mely nyúgodalmat szintugy ad,
midőn
Mélyébe ránt, a sajkát
összetörvén.
Sem part, sem örvény
nincsen még előttem,
Csak hánykódás,
csak örökös habok;
Hánykódom egyre a
folyó nagy árján:…
Ki sem köthetek,
meg sem halhatok.
De mily hang ez, mily
túlvilági hang,
Mely bévegyűl a
habzugás közé?
Tán szellem, égbe
szálló a pokolból,
Hol büntetését már
átszenvedé?…
Egy hattyu száll
fölöttem magasan,
Az zengi ezt az
édes éneket –
Oh lassan szállj és
hoszszan énekelj,
Haldokló hattyúm,
szép emlékezet!…
Nem voltam többé gyermek, s
nem valék
Még ifju. Ez az élet
legszebb éve,
Mint legszebb percz,
midőn a hajnalégről
Az éj kárpitja
félig van levéve.
Sötétség volt még
egyfelől szivemben,
De másfelől már
pirosan kelének,
Mint a közelgő nap
szemeiből
Kilőtt sugárok, a vágyak s
remények.
A mire vágytam, bírni is
reméltem,
S a mit reméltem, azt el is
nyerém;
Talán azért, mert nem sok
volt… egyéb sem,
Mint pihenés egy hű
barát ölén.
Hű volt barátom, mert
hisz ilyenkor még
Nincsen kikelve a
rejtett önérdek,
E mindent elrágó
hernyója a
Baráti hűség virágos
kertének.
Barátom hű volt; ürítgettem
véle
A boldog órák édes
poharát,
S a lelkesűlés égi
mámorában
Sasként röpültem a világon
át.
S a merre szálltam, minden az
enyém volt;
A dúsgazdagság bársony
pamlagára
Hajtám le főmet, melyet
övezett
A dicsőségnek
csillagkoronája.
Ily nagyszerűnek álmodám
jövőmet,
S már hittem is, hogy ez
való, nem álom…
De most egyszerre
szívem, melyet a
Világgal tölték meg,
tágulni látom;
Szivem tágúla, vagy
tán a világ
Kisebbedett? azt nem
tudom, de érzém,
Hogy kebelemben
hézag támadott,
Hézag, keblemnek
legmelegebb részén.
És napról-napra nőttön nőtt ez
ür,
S ez ür miatt nem szállhatott már
lelkem,
Félt, hogy mélyébe hull… s
nem kelle többé
Mit eddig olyan
lángolón öleltem,
Nem kellett kincs
és nem kellett dicsőség.
Mind a kettő
oly fénytelen vala!
Oly fénytelen,
mint lesz az ég idővel,
Ha elkopik
majd csillagfátyola.
Nem kelle semmi, még a jó
barát sem,
Magam magamnak voltam
terhire,
S futottam, mint kit rémek
serge üldöz,
Az életzajtól
messzi-messzire.
Csöndes magányban
keresék tanyát,
Sötét erdő völgyébe
telepedtem…
Oh e magányban milyen
alakok
Lengtek körűlem s szálltak el
fölöttem.
-47-
Szivembül jöttek e tündéri
lények,
Szivemnek nem rég támadt
üregébül,
Tündéri lények, milyenekre
félig
Emlékezém a szép
gyermekregékbül.
»Megálljatok!
megálljatok!« kiálték,
»Oh, csak egy
álljon meg közűletek,
Csak addig, míg
egy csók s egy ölelés tart!«
Nem
álltanak meg; mind eltüntenek.
Kerestem őket, és meg nem
lelém,
Még csak nyomukra sem
akadhaték;
Nyom nélkül jártak, oly
könnyűk valának,
Könnyebbek, mint a
szellő, mint a lég.
S minél
messzebbre távozának tőlem,
Minél
homályosabban láttam őket:
Annál
dicsőbbek voltak, és szivem
Annál
emésztőbb sovárgásban égett.
Szivem sovárgott és én
sorvadék;
Társim nevettek a sápadt
fiún,
Csak jó barátom, ő nem
nevetett,
Fejét csóválta búsan,
szomorún.
Mi lelt? kérdezte; én nem
felelék,
Mert hisz magam sem tudtam,
hogy mi lelt.
Szomjas valék s vizet
hiába ittam,
Nem enyhité viz a
tikkadt kebelt.
S meguntam ezt a földi
életet,
Mely elvesztette szépségét
szememben.
Föl, föl! mondám, a
mennybe! a hová
Fájó szivemnek
tündérnépe lebben;
Föl a mennyekbe!
ha a léget szívom,
Mit ők színak: tán
majd e szomj nem éget…
S ha ott is
futnak tőlem? ah, utánok
Keresztülbolygom a nagy mindenséget! –
Fényes tavasz volt. A mezőn
szivárvány,
Égő szivárvány százezer
virágbul;
De rám oly búsan néztenek
talán…
Tudták, hogy elkészűlök a
világbul.
A legnagyobb hegy tetejére
mentem,
Onnan tekinték föl az ég
felé.
Átlátszó kék volt a felhőtlen
ég…
Belé láttam… tisztán láttam
belé…
Ábránd-alakjaim
legszebbike
Ott volt az égben. Ajka
mozgott; szinte
Hallottam hívó
hangjait… de jól
Láthattam, hogy
felém kezével inte.
Megyek! mondám, s
a bércz szélére léptem,
A hol száz
ölnyi mélység nyilt alattam.
Már-már
ugrám… hátul egy kéz ragadt meg…
Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.
Midőn eszméltem: a dicső
alak,
Kit az egekben láttam az
imént,
Ott állt mellettem… oh, mit
érezék?
Leirhatatlan édes
érzeményt!
»Ilyen közel van hát a
föld az éghez?«
Zavart elmémmel ekkép
gondolkodtam,
»Im a mennyben vagyok
szép angyalomnál,
S elébb egy
perczczel még a földön voltam.«
Ezt gondolám, de szólni nem
tudék,
Avvagy talán nem mertem
szólani,
Félvén, hogy majd ha ajkam
megnyitom,
Keblemből a menny ki fog
szállani.
És megragadtam angyalom
kezét,
Hogy el ne tünjék tőlem
újolag,
És derekát átövezé
karom,
Átövezé, mint egy égő
szalag.
S merőn szemléltem fényes
arczulatját.
Most is csodálom, hogy
szemem világa
El nem veszett e
földöntúli fénytől,
Midőn benéztem
szeme csillagába.
Sötétkék csillag
volt az ő szeme,
És szemöldöke fekete
szivárvány,
S vállán ugy úsztak barna
fürtei,
Miként az éj egy rózsatenger
árján.
Meg mertem végre nyitni
ajkamat,
S beszéltem üdvről,
angyalokrul, égről.
Nagyon homályosan
beszélheték,
Mert ő nem értett semmit
e beszédből.
»Én lyány vagyok«,
szólt, »földi lyány, nem angyal;
A
hol vagyunk, ez a föld, nem az ég,
S
te itt a mélybe estél volna, ámde
Én
mentésedre még jókor jövék.«
»Legyünk tehát a földön«,
válaszoltam,
»Földön vagy égen, az
mindegy nekem,
Csak oldaladnál,
kedves oldaladnál;
Hisz a hol te
vagy, ott az én egem.
De űlj le
mellém, s engedd, hogy karom
Szorosabban fűzhessen át, oh engedd!
Ugy is sajátom vagy, tulajdonom,
Mert téged az én képzetem teremtett!«
Leültünk ott a szikla
tetején,
S beszélgeténk. Kérdezte: ki
vagyok?
»Egy bús sohajtás voltam
eddig«, szólék,
»Öledben ím e csókkal
meghalok.
Most csókolj vissza,
lyányka, hogy legyen
Föltámadásom… –
ím, föltámadok,
Mert csókod ért; s ki
bú-sohaj valék,
Most a gyönyörnek
mosolya vagyok.«
-48-
-49-
Ó megcsókolt. Nem kéreté
magát,
Első szavamra ajkamon volt
ajka;
E csók! ez ajk!… mért nem
váltunk itt kővé?
Hadd függtem volna
mindörökre rajta!
E csók, e csók! ez
édesb volt a méznél
S az anyatejnél.
Csak ezóta élek;
Midőn elcsattant e
csók ajkamon,
Érzém, hogy ekkor
szállt belém a lélek.
»Tekints körül«, szólott a
csók után
A lyányka, »látod, milyen
változás?
Én nem tudom, honnan s
miként van ez,
De mostan ég és föld
egészen más.
Kékebb az ég, sugárosabb
a nap,
S e fák alatt is hűvösebb az
árnyék,
S pirosb a rózsa, illatosb a
lég…
Ah, mintha csak egy más világban
járnék!«
»Más a világ, más, nem olyan,
minő volt«,
Feleltem én, »vagy csak
mi változánk?
De bármiként van, mit
törődünk véle,
Midőn e változás áldás
reánk!«
Egymás ölében így fontuk
tovább
Beszélgetésünk
rózsakötelét,
S a mint eszméltünk
szép ábrándjainkból,
Láttuk, hogy a
nap már a földre lép.
Alkonyodék. Arany felhőkön
szállott
A nap violaszín hegyek
mögé.
A messzeségbe nyúló
rónaságot,
E száraz tengert, halvány
köd födé.
A szikla, melyen állottunk,
piroslott
A végsugártól, miként bíbor
párna
A trónon. De hisz trón volt ez;
mi rajta
A boldogság ifjú királyi
párja.
Elbúcsuzánk; nem szóval,
szemeinkkel;
S nem szomorúan, oh nem,
oly vidáman!
Az éjt ugy néztük, mint
a haldokló
A sirt, a melyen túl egy
szebb világ van.
Nem ígértük, hogy
holnap eljövünk,
De mind a ketten
eljövénk hiven,
S igy éltük által az
egész tavaszt,
Ajk ajakon, kéz
kézben, szív sziven.
S igy éltük által az egész
nyarat.
Minden napunk egy virágszál
vala
A bokrétából, melytül illatot
nyer
Az istenek olympi
asztala.
De e virágok elhervadtanak
már;
Mit ér, szemlélnem száraz
kelyhöket?
Repűlj ki e szép kornak
édenéből,
Haldokló hattyúm, bús
emlékezet!
Eljött az ősz, ez a vad
zsarnoka
A természetnek. Kérlelhetlen
karja
Letépi a szegény fák
levelét,
A földre sujtja, és lábbal
tiporja.
Lábbal tiprá boldogságunkat
is;
Reánk küldé enyészetes
szelét
Elválás képiben, s ez
arczainknak
Leszaggatá szép
rózsalevelét.
Elváltunk, hogy ne lássuk
egymást többé.
Komoly borongó volt az
őszi este;
A ködön át a távolból
lyánykámat
Könnyes szemem még egyszer
fölkereste
Aztán futottam, útat nem
tekintve,
Arczom, kezem tövistől
vérezék…
Futottam árván, mint a
hullócsillag,
Melyet magából kilökött
az ég. – –
Azóta arczom és kezem
begyógyult,
Arczom s kezem, mit tüske
sérte meg,
S szivemből is ki vannak
irtva már
Az elválástól támadott
sebek;
De e sebeknél jobban fáj nekem
most,
Jobban fáj az, hogy már-már
feledem
Ábrándjaidnak édes
üdvességét,
Oh tündérálom, első
szerelem!
(Szalk-Szent-Márton.)
-50-
SALGÓ.
Nógrád s Gömör közt hosszan
nyúlik el
A Mátra egyik erdőséges
ága,
Miként sörényes, elfáradt
oroszlán,
Nézvén sötéten messze
tájakig.
E hegytetői kősziklára
ül
Borús napokban a pihenni
vágyó
Terhes felhőknek vándor
serege;
Ez a műhely, hol a komor
kovács,
A dörgedelmes égi
háború,
Készítni szokta a
villámokat,
Haragvó isten égő
nyilait.
Itt állt Salgóvár, mint egy
óriás,
Ki az egekre nyujtja
vakmerő
Kezét, hogy onnan csillagot
raboljon;
-51- Itt állt Salgó… az éghez
oly közel,
És benne még is a pokol
tanyázott.
A századoknak döntő
lábai
Elgázolák rég e vár
tornyait.
Belőlök egy-két csonka fal
maradt, mely
Szomorkodással tölti
idejét,
Mint a ki lármás ifjuság
után
Éltét megunva
remetéskedik.
Fölmentem a hegy
sziklatetejére,
S letelepedtem a
romok fölött.
Verőfényes nap volt,
tekintetem,
Nem lelve gátot,
mérföldekre szállt,
Mint börtönéből
megszökött madár,
S vigan köszönté a
kék messzeséget,
Hol a faluknak
tornyán, a mezőknek
Juhnyájain s a
patakok vizén
S mindenhol a nap fénye
tündökölt.
De lelkemet nem ily képek
körözték,
Nem ily vidámak; lelkemet
homályos
Látkörbe vitte a komoly
merengés,
Holott körűle kétes
ködruhában
Mogorva árnyak lengtek, a
kihalt
Sötét középkor véres
napjai.
* * *
Megvirradott a
tizennegyedik
Század s hazánkra éj
következék.
Borús éj jött rá… ekkor
áldozott le
Az ő napjának, az Árpád
családnak
Végső sugára. Harmadik
Endre halt meg.
Pártok kelének, s a
párt fergeteg,
S a fergetegben a
folyó zavart,
S zavart folyóban
könnyü a halászat.
Elfeledék a
hazaszeretetnek
Örök szentségét a
fejetlen ország
Önzés bünébe sűlyedt
tagjai,
S rabolni kezdték édes
anyjokat,
A gyámolától elesett
hazát.
Haramjabarlang lett sok
sziklavár,
Honnan le a kipusztitott
vidékek
Sohajtására gunykaczaj
felelt,
Miként az őszi bús szellő
után
Jön a süvöltő téli zivatar. –
–
Salgón Kompolti Péter volt az
úr,
Nevét rettegve emlité a táj,
mert
A meddig kardja s buzogánya
ért,
Övé lett minden, a mi kincs
vala,
S hol ellenállás szálla szembe
véle,
A kincs helyén vérfoltokat
hagyott.
Követte őt a rablás
útain
Kompolti Dávid és Kompolti
Jób,
Zsivány apjoknak méltó
fiai.
Kipusztiták már a szomszéd
Somoskőt,
Utána jött a távolabb
Fülek,
S most a fölött van a
tanácskozás:
Hová fordítsák léptöket
jelenleg?
Ottan hevernek, apa és
fiúk,
Komor teremben medvebőr
felett,
Mit kaczagányul vetnek
vállaikra,
Ha indulóra a kürt
megriad.
Ottan hevernek és Eger
borával
Sürítik úgy is sűrü
véröket,
Mely ereikben rémesen
kereng,
Mint a világok közti
téreket
Keresztülkasul bolygó
üstökös.
»Emeljétek föl a kupát,
fiúk«,
Kiálta Péter, »és
kocczantsatok
Gedő Simonnak
egészségire!…
Ha élünk és az isten
megsegít,
Még holnap éjjel vendégei
leszünk;
Azért sokáig éljen ő
kegyelme!«
‚Sokáig éljen?‘ zúgtak a
fiúk
Utána harsány, mennydörgő
torokkal,
És a teremnek hangos
boltozatja
Az éljenekre, mint a
nyughelyéről
Fölvert szelindek,
elkezdett morogni,
S morgott hosszan,
mig bele fáradott.
* * *
Gedővár csöndös, mintha halva
volna;
Reá borult az éj, mint rá
borúl a
Halottra a koporsó
födele.
Ki viraszt még a késő
éjszakán
Gedővár néma falai
között?
A szerelem s a
hazaszeretet,
Az égnek e két legszebb
csillaga.
Mindenki szunnyad, csak
Gedő Simontól
Riasztja messze álma
nyúgodalmát
A honfigondok éber
tábora.
És míg a férj bús lámpa fénye
mellett
Pusztult hazája sorsán
elmereng,
Szomszéd teremben nője
térdepel,
A szépségében ragyogó
Perenna,
S imát sohajt az égiek
felé,
Hogy boldogítsák a magyar
hazát,
Mert míg a honnak boldogsága
nincs,
Mindaddig férje is
boldogtalan.
Egyszerre a nő felsikolt
ijedve,
Hallván közelgő
fegyvercsörgetést,
S belép férjéhez s
rémülve áll meg…
A másik ajtó ekkor
nyilt s azon
Kompolti Péter jött be
kardosan.
»Gedő uram, szép jó estét
kivánok«,
Szólt a haramja, »vendégid
jövének;
-52- Remélem, szíves
házigazda lészsz,
S kérés nélkűl is
átadod nekik,
A mit kivánnak… minden
vagyonod.
Csodálkozol, hogy ily
váratlanúl
Leptünk meg és ily
észrevétlenűl
Léptünk eléd? Ez…
egyszerű dolog:
Megvesztegettük a jó
porkolábot,
S ő megnyitotta várad
kapuját,
S bejöttünk százan… százan!
érted-e?
És most legényid egyig
megkötözvék.
A jó fiúk javában
álmadoztak,
Midőn kezökre a hurok
került.
Azért, Gedő ur, add elő, a
mid van…
Vagy szavaimban tán
kételkedel?
Im hát tekints ki!«
Megnyitá az ajtót,
S láthatta a száz
fegyverest Gedő,
Köztök Kompolti
Jóbot s Dávidot.
»Foszsz hát,
zsivány, és vidd, a mit találsz!«
Szólt megvetőleg a várúr; »Perennám,
Eredj szobádba, és az aggalom
Ne
bántsa lelked: tégedet mególak,
Téged, legdrágább kincse életemnek!
A többivel nem gondolok sokat…
Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok.«
Kompolti Péter ment kutatni s véle
A martalékra vágyó czinkosok;
Csak Dávid és Jób állt merőn, ha ajkok
Le nem pecsétli a csodálkozás,
Ezt kérdték volna: milyen látomány
ez?
Melyik tündére az
álomvilágnak
Szállott a földre, e
falak közé?
S midőn a méla bámulás
ködében
Eltévedt lelkök ismét
visszatért:
Egyszerre léptek az ajtó
felé,
A mely Perenna teremébe
nyilt,
S a mely előtt vont karddal
állt a férj,
Vont karddal és
rettentőn, mint az angyal,
Ki őrizé a
paradicsomot.
»Eddig s tovább nem!«
dörgött a jövőkre,
»Eddig s tovább
nem!… a kétségbesés, a
Halál szolgája
áll e küszöbön,
E szent ajtónak
tiszta küszöbén!«
Ekkép a férj; de a
két zordon ifjut
Nem rettenték meg a
dörgő szavak,
Sem a szemeknek átszuró
világa,
Mely villámlásként szállt a
hang előtt.
»Utamba állasz?« így
kiálta Jób,
»Utamba mersz még állni?
jaj neked!
Keresztültörnék, bárha
kezeidben
Száz kard villogna s minden
kard hegyéről
Ezer halál vigyorgna is
reám!«
És összecsaptak csengő
fegyverökkel
Gedő és Jób, mint két
kőszikla, melyet
Egymás felé sujt a
földindulás.
Akközben Dávid rést lelt
s besuhant,
A hol Perenna elszorúlt
kebellel
Az aggódalmak árján
fuldokolt.
Egy jajsikoltás és egy
halk sohaj…
A nő sikoltott és a férj
sohajtott,
A nő, kit Dávid vett ölébe
s vitt,
S a férj, kinek Jób átdöfé
szivét.
* * *
Salgó s Gedővár közt
emelkedék
Hajnácskő, szinte
sziklaormi vár.
Csend volt a várban
és a vár alatt.
Mindenki alvék; a
toronynak őre
Viraszta csak még félig
nyilt szemekkel.
A fövenyóra éjfélt
mutatott.
Mi zaj hasítja a csendet
keresztül?
Még halk, de perczről
perczre hangosabb.
Az őr keresztet
hány és a toronyból
Fél bátorsággal
néz a völgybe le;
Ki más zavarná a
világ nyugalmát
Az éjszakának kellő
közepén,
Mint boszorkányok és
kisértetek?
Lenéz az őr… a teljes
hold világa
Arany fátyolként leng a
vár körül,
S a vár alatti völgy ezüst
ködével,
Mint két szerelmes lélek,
összeolvad.
A félhomályban Gedővár
felől a
Salgói úton nyargal egy
lovag,
Ölében egy hölgy hófehér
ruhában,
Hollósötét haj lengő
fürtivel.
Mögöttök távol ismét egy
lovag. –
Olyan tünékeny volt e
jelenés,
Hogy a toronynak őre más nap
ezt,
Midőn fölébredt, álomnak
hivé.
* * *
Midőn fölére Salgó
udvarába
Kompolti Dávid a szép
martalékkal,
Ez életének nem adá
jelét,
Aléltan fekvék annak
karjain;
Szivében a vért és
eszméletet
Megállitá a félelem s
futás.
Gyöngéd karokkal tette őt az
ifju
Egy kerevetre; csínnal bánt
vele,
Miként a gyermek a kicsiny
madárral,
Melyet fészkébül épen most
lopott ki;
S megállt előtte s
elmerűlve nézte
És lelkesedve így
szólt: »Oh miért
Fejem nem oly nagy,
mint az ég, hogy annyi
Szem volna
rajt, a hány csillag van ott,
Hadd
bámulnálak valamennyivel!…
-53-
Ki vagy, ki vagy te? olyan ismerős
Előttem arczod mindenik vonása;
Találkozám már veled?… oh igen, most
Emlékezem, hogy egykor láttalak,
Régen, fölötte régen. Még midőn
Mint gyermek jártam a vadon homályin,
Miként ártatlan gyermek, a kinek
Vérzett szive, ha vérezett az őz
Szilaj vadászok gyilkoló nyilától:
Oh akkor, akkor gyakran láttalak.
Ha szenderegtem a kis völgyi forrás
Virágos partján: édes álmaimban
Meg-megjelentél, tündérek leánya!
Hozzám jövél s lehajlottál reám,
Miként lehajlik földre a szivárvány,
S fülembe égi hangokat sugál.
Karom kinyujtám, hogy öleljelek,
S fölébredék… te már távol valál,
A rengeteg sötétzöld mélyiben
Láttam fehérlő árny-alakodat,
S futék utánad, mint az esti szél
A tünedékeny pillangó után,
Futék a hegyre… a hegy tetején
Bámulva álltam és szomorkodám; már
Oly messze voltál tőlem, fönn az égen
Az esti csillag képiben ragyogtál. –
Gyermekkorom tűnt s gyermekéveimmel
Eltünt regényes ábrándim világa,
S vad ifjuvá lett a szelid fiú,
S azóta véled nem találkozám…
De én beszélek hozzád, és te nem
Hallod beszédem; mozdulatlanul
Fekszel, miként az elesett szobor.
Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne
halj,
Inkább hervadjon el minden
virág
A föld szinén, s ne légyen több
tavasz!…
Hah, végre, végre nyílnak
szemeid;
Milyen szemek, mily
égetőn-vakítók…
Hová jutottam? hol
vagyok? talán a
Teremtő műhelyében, a
hol a
Napok készülnek? ottan, ottan…
oh
Ha e két nap az égre
fölkerűl,
A mindenséget porrá
égeti!…«
‚Elég már, bátya, most én
rajtam a sor‘,
Ily hang szakasztá
félbe Dávidot,
Jób hangja, a ki
mostan érkezett meg,
‚Elég volt,
bátya, most én rajtam a sor;
E drága
kincsen ketten osztozunk!‘
* * *
Eszmélt Perenna, és
csodálkozással
Nézett körűl, és
töredezve szólt:
»Férjem!… de ez nem
férjem… ez sem az;
És e terem… hisz
ez nem a mienk.
Hová juték? és férjem
hol marad,
Hogy így magára hagyja
hitvesét?«
»Férjed, menyecske, messze
útazott«,
Ekkép felelt Jób, »kár lesz
várnod őt,
Mert míg utából ismét
visszajő,
Rég elvirítnak ifju
bájaid.
Azért feledd őt, s add nekünk
magad,
Hogy részesűljünk mink is a
gyönyörben,
Mit férjed a
mennyországtól bitorlott.«
»El
oldalamtól! vissza, szemtelen!«
Kiálta a nő, »vissza!… és ne szólj,
Mert minden szóért s minden léptedért,
Ha férjem eljön, rémesen lakolsz…«
»Ha férjed eljő, akkor?« szóla Jób,
»Hisz mondtam már, hogy messze
útazott,
Oly messzire, hogy onnan, a
hová ment,
Porszemnek látja a nagy
földtekét.
Szóval – hogy őt ne várd
hiába – nézd
E kardot s rajta ezt a
szép piros vért:
Ez férjed vére… én
megöltem őt.
Most hát szabad vagy,
szép asszony, szabad!
A női hűség
rabbilincsei
Nem korlátozzák többé
lelkedet.
Szabad vagy, használd
szabadságodat.
Két kar helyett most
négy kar vár reád,
Hogy boldogítson
ölelésivel.«
Perenna némán és merően
állt,
Némán, merően, hidegen,
fehéren,
Miként holt, csendes téli
éjszakán a
Száraz bokor, mit ellepett
a hó.
Ott állt Perenna és a kardra
bámult,
A melyen olyan drága vér
alutt meg. –
E mozdulatlan némaság
alatt
Szivét, lelkét mily harczok
szaggaták!
A lélek benne ugy sírt,
ugy nyögött,
Ugy küzködött, ugy
jajgatott, miként
A jég alatt a
befagyott patak.
Kitört végtére a
kétségbesés,
Kitört belőle, mint a
tűzokádó
Hegy méhéből a füst s
lángoszlopok,
És átkokat szórt, rémes
átkokat
Zsivány fejére férje
gyilkosának.
De mintha minden átok
egy virág
Lett volna, egy-egy illatos
virág,
Miket feléje dobnak, hogy
szagolja,
Olyan kedvtelve állt a
hölgy előtt Jób,
S midőn az végzé,
így kezdette ez:
»Hah, istenemre,
hogyha átkozódva
Ily szép vagy,
asszony, menj férjhez naponként,
S én
férjedet naponként megölöm!…
Átkozz
tovább, szép hölgy, én hallgatom,
Ha
minden átkod megfogamszik is.«
-54-
Perenna Dávid lábaihoz borult,
Átfogta térdét, és így esdekelt:
»Oh ifju, arczod nem oly ördögi,
Miként ezé itt… légy könyörülő,
És ój meg tőle, ój meg engemet!
Szeretni foglak, szolgálód leszek,
Csak ments meg engem férjem
gyilkosától,
Csak e sátán ellen légy
paizsom.«
»Meg foglak óni,
gyermekálmaim
Földönfölűli
tündérgyermeke!«
Kiáltá Dávid,
fölemelve őt,
»Meg foglak óni,
paizsod leszek;
S ki hozzád nyúlni
kíván: annak e
Paizst előbb ketté
kell törnie.
Most hát öcsém, Jób,
ehhez tartsd magad!«
»Nem ugy, jó
bátya«, monda Jób, s szemében
Ellenszegűlő dacznak lángja gyúlt,
»Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk.
Mi nálunk minden martalék közös,
Azért kettőnké e menyecske is;
És ha nem engedsz, tudd: e kard, a
melylyel
Férjének irtam úti
levelet
A más világra, e kard most is
éles,
S karomnak sincsen legkisebb
baja!«
Egymás elébe állt a két
fiú,
Egymás elébe állt és
hallgatott,
Nyelvök helyett most
kardjaik beszéltek.
Kompolti Péter
jött be s rájok ordít:
»Megálljatok!«
s a bajvivók megálltak.
»Apánk, te
légy hát köztünk a bíró«,
Igy szóla
Jób, »ez asszonyt itt magának
Akarja
Dávid bátya tartani;
De én azt
mondom: ehhez nincs joga,
Mert ő
kettőnké. Nincs-e igazam?«
»Hitvány
fiúk«, szólt megvetőleg apjok,
»Ily
hasztalanság annyira feltüzel,
Hogy
egymás ellen karddal rontotok?
S
ilyen mihaszna pörben engemet
Mertek
biróul híni, engemet!… jó;
Igazságot
hát én szolgáltatok.
Halljátok: e
hölgy nem lesz egyiké sem,
Sem
egyiké, sem másiké… igen,
E hölgyet
bírni én fogom, magam!«
Kihullt a
kard a két fiú kezéből,
Vérök
föllázadt, sustorgott, miként
A víz,
a melybe a villám csapott,
S dörmögni
kezdtek bosszus dolgokat.
Keresztülszúró lángtekintetét
Jártatta végig rajtok az apa,
S
parancsolólag így kiálta föl:
»Ki mer
mocczanni és morogni, hogyha
Kompolti
Péter ezt kiáltja: csitt!«
* * *
Miből teremté isten a
szivet?
Hogy annyi bútól, kíntól sem
hasad meg,
A mennyi érte a szegény
Perennát. –
Őrizve Salgó szűk falai
között
Ült a fogoly hölgy napok óta
csak,
De mindenik nap századokra
nyúlt,
Azokra nyujtá azt a
szenvedés.
Az árva lélek mennyit
szenvedett!
Egy pillanatban keble
meggyuladt
A fájdalomtól, és más
pillanatban
A rettegéstől ismét
megfagyott.
Hosszan tünődék,
véghetetlenűl:
Hogy szabaduljon e
falak közűl,
S hogy álljon bosszut
férje gyilkosán?
És nem talála semmi,
semmi módot!
S most jött reá a
legnagyobb csapás;
Kompolti Péter így
nyilatkozék:
»Szép asszony, benned a
sátán lakik,
Te megbüvöltél, napról
napra jobban
Tetszel nekem, s ha
akarod, ha nem:
Én feleségül veszlek
tégedet.«
»Hozzád megyek«, szólt
elhatározottan
Perenna, ámde oly
hangon, mikéntha
Lett volna a
halálnak angyala,
S ezt mondta volna
ama szók helyett:
»Kompolti Péter,
végórád ütött!« –
Magához híta
Dávidot Perenna,
S így szóla: »Ifju,
igazán szerettél?
Vagy pillanatra
fellobbant lidércznek
Volt lángja
csak, mit érezél irántam?
És ha
szerettél, mondd: szeretsz-e még?«
»Szeretlek egyre«, válaszolt az ifju,
»Szeretlek, mint a völgyet a patak,
Szeretlek, mint a csillag az eget,
Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt!
S ha te szeretnél… oh szólj,
asszonyom,
Hogy érdemeljem meg
szerelmedet?«
»Hogyan?« felelt a nő,
»egy módja van:
Öcséd megölte
férjemet, s apád most
Engem magának
hitvesűl kiván.
De én apádat, ezt a
második
Leendő férjemet szintúgy
utálom,
Miként első férjemnek
gyilkosát.
Szeretsz valóban? ugy hát
szabadíts meg
E két gonosztól. – A
tiéd leszek, ha
Apádat és öcsédet
megölöd.«
* * *
Örök rejtélyü érzés,
szerelem!
Te nagy folyó, mely egyszer
szemetet,
Máskor virágot hordasz
vizeden,
S mind egy helyről: az
emberek szivéből.
-55- Oh
szerelem, te végtelen óczeán,
Melynek
határát még nem látta senki,
S
melynek le nem szállt fenekére senki.
Ott állsz te, óriások óriása,
Mesés nagyságban… hogyha nyúgoszol,
Meglátja széles tükrödben magát a
Határtalan menny minden csillaga;
S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak
Az alvilágnak minden szörnyei.
Mindenható erő vagy, szerelem!
Mindenható vagy… angyallá az embert,
Az angyalt ördöggé, az ördögöt
Emberré könnyen átváltoztatod… –
–
* * *
Derűlt, kék éj volt, tiszta
csendes éj,
Vidáman néztek felhőtlen
magasból
A földre a hold és a
csillagok,
Olyan vidáman!… hah, pedig
mi történt
A földön? apa- és
testvérgyilkolás!
Kigyóként csúszott
Dávid a terembe,
Hol apja szunnyadt.
Ágya függönyét
Széttolta halkan…
reszketett keze,
Mintha kősziklát
hengerítene.
»Itt fekszik, alszik«,
így gondolkodék,
Merőn szegezve rá
égő szemét,
»De mily szelíd most
arcza, melynek ébren
Minden vonása
egy-egy Luczifer;
Vagy csak te látod
tán ilyen szelídnek,
Te mindig-gyáva
lelkiismeret?
Eredj, hivatlan vendég,
menj tova;
Nem hallgatok rád, nem,
nem! hasztalan
Nyujtod felém fenyítő
ujjadat,
Hijába intesz oly
parancsolólag,
Nem hallgatok rád…
nézd, nem hallgatok!«
Az alvót ekkor
torkon ragadá,
S beléje fojtá a
lélekzetet…
Nem is nyögött… egy
rángás, s vége volt.
Bevonta ismét a
függönyt s mene,
De a küszöbnél
visszafordula,
Hogy megtekintse: nem
maradt-e élet
Ama testben? nem
támadand-e föl?
Az ágy előtt megállt…
állt, s nem meré
A kárpitot szétvonni
újolag.
Nem mert benézni rettentő
müvére,
S lélekszakadva kifelé
rohant
Másik terembe, a hol öcscse
volt.
A zajra Jób fölébredett s
fölült,
S fél eszmélettel nézte a
jövőt,
S midőn egészen eszmélt,
akkorára
Keblében járt a gyilkoló
aczél,
A melyet bátyja a falról
ragadt le.
De nem halálos volt Dávid
szurása,
Feléje lépett tántorogva
öcscse,
Hogy megragadja öldöklő
kezét…
Egy új suhintás és Jób
homlokát
Elboritotta vére, s
összedőlt.
A kardot messze dobta
Dávid, és
Futott, futott ki, mintha
lépteit
Követte volna százezer
boszorkány,
Lidércz, kisértet, ördög
s minden, a mi
Irtóztató a
képzeletben él.
Futott; futott, és
nem tudá: hová fut?
Sötét sarokban
megvoná magát,
Szemét behunyta, hogy
ne lássa a
Számithatatlan rémeket; de
látta
Még akkor is, ha behunyá
szemét.
S majd apja halvány arcza
állt előtte,
Majd öcscse véres,
megvagdalt alakja.
Intett kezével,
hogy távozzanak;
Nem távozának.
Mindig közelebb
Jöttek hozzája… egyre
közelebb…
Beléje vágták végre
körmüket…
Torkon ragadták… lég után
kapott,
S egy jajnyögéssel
összeroskada.
Midőn fölébredt,
reggeledni kezdett,
A hajnalfény
betört az ablakon;
Körűltekinte, s
akkor látta meg,
Hogy apja ágya
mellett feküvék.
»Apám, ébredj föl,
ébredj… hallod-e?«
Szólott megrázva a
holttetemet,
»Mit alszol, hosszan,
mint a mormotér?
Már fényes nap van.
Jer, menjünk rabolni…
Szabad vásár
van, minthogy nincs király.
Menjünk
rabolni, szálljuk meg Gedővárt;
Tiétek minden kincs, arany… nekem
Nem kell egyéb, csak a vár asszonya.
De kelj föl hát! ne rángattasd magad
Hiába. S még sem ébredsz föl… no semmi,
Fölébredsz majd az ítéletnapon.
De akkor ki ne böffentsd valahogy
Az istennek, hogy én voltam, ki téged
Elaltatálak, mert megfojtalak!«
Elindult és ment a szomszéd terembe,
»Hát ez ki itten?« kérdé, öcscse
testét
Megrugva, »mit? te volnál, Jób
öcsém?
Mi a manó, hát a földön
heversz?
Neked bezeg jó ágyad
lehetett.
Bordáidnak becsűletére
válik,
Hogy nem jajgatnak ilyen durva
ágyon.
Hanem hát kelj föl s mosd meg
arczodat,
Hiszen merő vér; kelj föl,
hallod-e?
Mi a tatár, ugy veszem
észre, hogy ma
Fölkelni nincsen kedve
senkinek.
Annál jobb. Oh ez pompás
alkalom!
Szép kedvesem most
megszöktethetem…«
-56- S ment a
szobába, hol Perenna volt.
»Megölted
őket?« kérdezé a hölgy.
»Kit öltem én
meg?« fölkiálta Dávid,
ȃn meg nem
öltem senkit, senkit is!
Ottan
feküsznek szépen, csendesen,
Egyik
fehér és a másik piros.
Jer,
angyalom, jer. Mélyen alszanak;
Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre.
Fölnyargalunk a bástya tetejére,
S onnét aztán az égbe röpülünk!«
»Hah, ez megőrült«, gondolá Perenna,
S borzadva hátrált; de az ifju őt
Ölébe fogta s vitte kifelé.
A nő sikoltott. »Csitt, légy
csendesen,
Mindenre kérlek, a mi
szent előtted!«
Szólott az ifju,
»fölkel valaki
Zajodra, s akkor el
nem szökhetünk,
Elfognak… hah nézd,
nézd, már jőnek is!«
Ezzel rohanni
kezde, fölrohant
A bástyafalra. »Most
röpülj!« kiálta,
»Mingyárt ott fönn,
ott fönn leszünk az égben«,
És
átszoritva a hölgyet, leugrott…
Alant
a mélység sziklacsúcsai
A vértül és a
hajnaltól pirultak.
* * *
Dávidnak már nem kelle
temetés,
Elnyelte őt a vár alatti
mélység,
El volt temetve. S a ki
eltemesse
Apját s öcscsét: nem volt
ember reá.
Kipusztulván mind a
Kompoltiak,
Elosztották a rablott
kincseket
Legényeik; de osztozás
alatt
Egymásnak esvén kardot
fogtanak.
Kevés jutott el épen
közülök.
Nagy részt elestek, és
holttesteik
Az éhes hollók tápláléki
lettek.
Igy állt sokáig Salgó
zajtalan,
Csak a hollóknak károgása
szólt
Holttetemekkel megtelt
udvarában;
S alant a völgyben a
népség futott
A szél elől, mely
Salgóról jöve.
(Dömsöd.)
-57-
SZILAJ PISTA.
I.
Jó ideje, hogy a nap
lenézett.
Pihennek az elfáradt
révészek,
A révházban pihennek,
alusznak.
Szilaj Pista maga nem
alszik csak.
Szilaj Pista, tőled én azt
kérdem,
Hogy miért vagy te még most
is ébren?
»E kérdésre én csak azt
felelem,
Hogy ébren tart engem a
szerelem.«
Holdvilágos éjben Szilaj
Pista
Csónakát a partról
eloldozta,
Az evezőt is kezébe
vette,
Át is ment a vízen a
szigetbe.
A Dunának kellő
közepében
Áll a sziget virágos
kertképen.
A szigetnek legszebb
virágszála
Egy vén halász fiatal
leánya.
A vén halász
nádvityillójában
Subaágyán alszik már
javában.
A vén halász fiatal
leánya
Sziget partján vár Szilaj
Pistára.
Mikor átért a szép révész
legény,
Jó dolga lett rózsája
kebelén.
Csókolóztak… de nem mondom
ezt el!
Tele van a világ
irígyekkel.
Legtüzesebb bor a szép lyány
csókja,
Csók az észnek könnyen
zavarója;
Pistának is megzavarta
eszét,
Származott is tőle tarka
beszéd.
»Lidi lelkem, Lidim,
galambocskám,
Gyöngyvirágom, aranyos
halacskám,
Gyémánt gyűrűm, csillagom
sugára,
Csókolj agyon hajnal
hasadtára.
Fekete a pillád, kék a
szemed,
Mint mikor a felhő
kettéreped.
A megrepedt felhőben kék
az ég,
S mint ebben a csillag, szemed
ugy ég.
Ha egyetlen egy füzért
fonnának
Minden virágából a
világnak,
Át nem érné az én
szerelmemet,
Olyan nagy!… s az
egyedül a tied.
Szerelmemnek nincs határa,
vége;
Hát a tied ily
végtelenség-e?
Csak szerelmed határát
ne érjem,
Mert ott, kis lyány, jaj
néked, jaj nékem!
Egy óriás alszik ott,
angyalom,
Egy óriás, az én
indulatom;
Mihelyt oda érkezünk:
fölébred,
S összeszaggat engem úgy,
mint téged.«
Igy beszélt az ifju
révészlegény,
De megnyugott a lyány
tekintetén,
Tekintetén, mely ezt
magyarázta:
Szerelmének nincs vége,
határa.
Még sokáig váltogatták a
szót.
Közelökben a fülemile
szólt;
Vagy tán nem is madár
dalolása
Volt ez, hanem szivök
dobogása.
Elváltanak egymástól
végtére
Szép reménynyel a jövő
estére.
Az ifju ment a
révésztanyába,
A leány ment apja
kunyhajába.
Csendesség volt az egész
vidéken,
Hajlott a hold lefelé az
égen,
Gönczölszekér rúdja is
leállott,
A fiastyúk föl magasra
szállott.
Csendes a révkocsmárosnak
háza,
A szellő a bokrokat nem
rázza,
Semmi sem szól, csak a Duna
habja,
Mely a komp oldalát
locsolgatja.
II.
A vén halász város
piaczára
Hordta halát a
hetivásárra.
»Gyere velem a városba,
lyányom.«
»Ha kivánja keed, apám, nem
bánom.«
-58-
Apa, leány a városba
mentek.
Hejh, csak ne lett volna épen
péntek!
Először volt a városban
Lidi,
Azért nem tetszett ez a nap
neki.
De csakhamar ezt
elfelejtette
A városi zajnak
közepette.
Jöttek czifra, szép ruhás
urfiak,
S a szép lyánynyal
csintalankodtanak.
Szólt egy urfi, ki mellette
megáll:
»Hol termettél, gyönyörű
virágszál?«
Felelt Lidi: »Lenn a
szigetségben
Termettem a Duna
közepében.«
Szólt az úrfi: »Már ez derék
dolog!
Mert hisz én is oda való
vagyok.
Csak azt mondd meg, van-e már
szeretőd?
Ha van, inkább engem
szeress, ne őt.«
Felelt Lidi: »Hogy van-e
szeretőm?
Azt én senki orrára nem
kötöm,
Ha az úrfi tudni ugy
kivánja:
Van czigányné s van annak
kártyája.«
Ment az úrfi, mivelhogy őt
Lidi
Csak igy apró pénzzel fizette
ki;
De még is a lyány meg nem
állotta,
Egyet pillantott utána
lopva. –
Ezek után egyszer sok
időre
Kiült Lidi a Duna
szélére,
Dunaparton vad virágok
között
Ülve a kis leány hálót
kötött.
Ereszkedett már a nap
lefelé,
Festegette a bokrok
levelét,
Befestette pirosra,
sárgára,
Piros fátyolt huzott a
Dunára.
A kis lyány a hálót csak
kötötte,
S im megzörren a bokor
mögötte,
Ki az? ki jön?… egy fiatal
vadász.
»Szép jó estét, galambom; mit
csinálsz?«
»Ha nem vak, hát látja, mit
csinálok;
Látja az úr, hogy kötöm a
hálót;«
Igy felelt a kis leány
kereken,
Hogy melléje lépett az
idegen.
Szólt a vadász: »Te hamis kis
leány!
Arczod rózsa, de beszéded
csalány.
Látom, te még most is a régi
vagy,
Szemed s szavad a szívben sebet
hagy.
De ismersz-e, jut-e még
eszedbe,
Hogy láttuk már egymást az
életbe’?
Láttuk egymást egy
hetivásáron…
Emlékszel-e még rá, szép
virágom?«
Felelt Lidi: »Azt én
megengedem,
Hogy úrfi már találkozott
velem;
De nem olyan nagyok
szépségei,
Hogy el ne lehetne
felejteni.«
S így a mit a vadász úrfi
szólott,
Minden szóra kapott egy jó
tronfot,
Még sem tudott bosszankodni
rája,
Arra a kis csintalan
leányra.
Hát csak azon vette észre
magát,
Hogy a sötét éjszaka már
beállt,
És így szóla: »Tudod-e,
aranyom,
Hogy az útat innen én nem
tudom.
Rám nézve hát rettenetes baj
van,
Ha csak tán te nem könyörülsz
rajtam.
Légy kisérőm csak az
erdőszélig,
Vagy akár a szobám
közepéig.«
Lidi végig gondolta a
dolgot:
Ez az úrfi oly sok szépet
mondott,
Oly nyájasan, oly
szivesmelegen,
S ő mindezért
háladatlan legyen?
»Világért sem leszek
háladatlan!«
Szólt a lyányka
elhatározottan,
Szólt magában, azután
ezt mondta
Fennszóval, a vadászra
pillantva:
»Jőjön hát az úrfi, jőjön
velem,
De hazáig el nem
kisérhetem,
Elkisérem csak az
erdőszélig…
Mert az embert könnyen
megitélik.«
És elmentek. Mire Lidi
megjött,
Szilaj Pista már régen
kikötött.
»Régen várlak, hol jártál,
galambom?«
Ez nem tudta: hirtelen mit
mondjon?
III.
Lidinek a
magaviselete
Akkor este különös
lehete,
Mert Pistának az sehogysem
tetszett,
S kegyetlenűl gyanakodni
kezdett.
-59-
-60-
Hejh a gyanú furcsa gyermek
pedig!
Mihelyest a világra
születik,
Mingyárt éhes, mingyárt
enni vágyik;
S ha jóllakott:
szörnyeteggé válik.
Mit tett Pista? már a másik
este
Bokor mögé bujt titokban, s
leste…
Tán maga sem tudta, hogy mit
lesett?
Csak várta, hogy mit hoz a
vakeset.
Nem soká várt, hogy egy úr
érkezett,
S hallott tőle édes
beszédeket,
Mikre Lidi csak ugy
irult-pirult.
Szilaj Pista mérgében
majd megfult.
S ha még nem lett volna más,
csak beszéd,
De az úrfi meg is fogta
kezét
A leánynak, sőt meg is
ölelte…
Poklokra szállt Pistának a
lelke.
Fölugrik, az urfit
megrohanja:
»Gyilkos, zsivány, gaz,
lator, haramja!
Igy csábítsd el más
ember mátkáját…«
S kirántotta
zsebéből bicskáját.
A bicska a vadász szivének
ment,
De a vadász puskával állt
ellent,
Puskaagygyal úgy ütötte
főbe,
Hogy hosszában elbukott a
fűbe.
Mikor Pista magához tért
megint,
Lassan fölállt, jobbra-balra
tekint,
Senkit sem lát… sem vadász,
sem leány.
Azt gondolja: csak
álmodott talán.
Hogy nem álom, azt onnan tudta
meg,
Mert vére még akkor is
csepegett.
Sírt bujában, sírt, sírt…
könnye, vére
Összefolyva csorgott le
képére.
IV.
Szép Lidihez a vadász
el-eljár,
S bátorsággal ölelkezhetnek
már,
Nem tartanak semmi
ellenségtől,
Szilaj Pista eltűnt a
vidékről.
Szilaj Pista elment nagy
bujában;
Hol bujdosik most, melyik
világban?
Erős szélvész volt szive
bánata,
Szegény fiút messze
ragadhatta.
Vándo’lt Pista, hátra sem
tekintvén,
Meg sem állt, csak a
Bakony közepén;
Bakonyerdő kellő
közepében
Megpihent egy vén cserfa
tövében.
Pihent ám, de nem pihent, csak
teste,
Lelkét ő le nem
csendesíthette.
Teste tó volt, lelke
benne a hal.
Bár a tó áll: a hal
benne nyargal.
»Zsivány leszek, zsivány,
utonálló,
Végesvégül
bitófa-czifrázó!
Mit bánom én? jussak
a bitóra,
Az lesz nekem legboldogabb
óra.«
Kiült a nagy országút
szélére,
S várakozott jó módú
vendégre,
Kinek oly nagy teher lesz
zsebében,
Mint ő neki bátorság
szivében.
Jött is egy úr nem igen
sokára,
Gyorsan hozta őt négy
paripája,
Négy paripa czifra szép
hintóban.
Fönn a bakon kocsis és
hajdú van.
»Megállj!« kiált Szilaj Pista
rája,
»Mozduljon, a ki halálát
várja!«
A halálra egynek sem volt
kedve,
Megállottak, kővé
merevedve.
Pista oda lépett s minden
zseben
Keresztülment
lelk’ismeretesen;
A mit talált,
szépen ki is szedte,
Messzely bor
árát sem hagyott benne.
»Elmehettek!« szóla mostan
Pista;
»Hó megállj!« kiáltá a
kocsisra,
Ki az ostort már kezébe
vette,
»Nem vagyok én zsiványnak
teremtve…
Itt van, uram, egy fillérig
pénze.«
Az úr reá nagy szemekkel
néze,
Nem tudta: a dolgot mire
vélje?
Tán csak tréfál a haramja
véle?
Nem tréfált ő, a pénzt
visszaadta,
A hintónak hátát
forditotta,
És elindult és tovább
bujdosott.
Vitt magával bánatos
haragot.
Meddig tartott bizonytalan
utja?
Merre járt-kelt? ő maga sem
tudja;
Mig egyszerre csak azt veszi
észre,
Hogy a Duna partjaihoz
ére.
-61-
Dunaparton áll a révház
felett,
Hol annak előtte
révészkedett,
Átellenben Lidiék
kunyhaja…
Pistának kél keserves
sóhaja.
»Lidi, Lidi, mért voltál
csapodár?…
De, szegény lyány, tán meg
is bántad már,
Hű szeretőd tán már
megsirattad,
A ki annyit szenvedett
miattad.
Ha megbántad
hűtelenségedet,
Elfelejtem a
megtörténteket.
Magadat csak ezután
becsüld meg:
Megbocsátok, mert nagyon
szeretlek!«
Ezt gondolta s a ladikba
lépe,
Hogy átevezzen a
szigetségbe,
S hogy Lidinek szóval
azt elmondja,
A mi mostan volt csak
gondolatja.
Épen mikor a ladikba
lépett,
Háta mögött hallott ily
beszédet:
»Hejh, atyafi, mi is
átakarunk,
Várjon kend, jó borravalót
adunk.«
Pista majd befordult a
Dunába,
Mert Lidit s a vadász-urfit
látta;
Rájok ismert, bár jó messze
voltak,
S vége járta már az
alkonyatnak.
Félig-meddig összeszedte
magát,
Míg amazok elérték
csónakát.
Hejh, mikor a csónakba
bementek,
Gondolhatni, mint
rémültenek meg.
Pista gyorsan el kezdett
evezni,
Nem lehet azt a kínt
megnevezni,
A mit a lyány és az úrfi
érzett.
Nem tudták: hogy kezdjék a
beszédet.
Pista nem szólt, hanem csak
evezett.
Már közel volt hozzájok a
sziget,
És csak akkor vette észre
magát,
S hirtelen megfordítá
csónakát.
»Hova?« szólott most az úrfi,
»vissza?«
»Nem egészen«, felelt neki
Pista,
»Csak a Duna közepéig…
ottan
Veletek egy kis számadásom
van.«
És a mire kimondta
ezeket,
Már a Duna közepén
evezett.
Itt a vízbe dobta a
lapátot,
S a ladiknak legvégére
hágott.
»Tudjátok, mit?… meguntam
éltemet,
És azt ti miattatok untam
meg;
Elmegyek a más világra…
hanem
Nektek is el kell ám jőni
velem!«
Szólt s fölforditotta a
ladikot.
Mind a három a Dunába
bukott.
A csalfa lyányt Pista
megölelte,
Hogy mellette hagyja őt el
lelke.
De a midőn az úrfit
meglátta,
Hogy úszni tud, hogy úszik
javába’:
Utána ment, és őt ölelte
meg,
S küzdöttek, mig el nem
merültenek.
(Szalk-Szent-Márton.)
-62-
1847.
* *
BOLOND ISTÓK.
»Jön biz a,
tagadhatatlan,
Mindjárt itt lesz a
hátam megett,
S mily haragos! soh’ se
láttam
Ilyen gyilkos
szemeket.
Korbácsolja
lovait,
S a gyeplőt közéjök
vágta,
Ugy jön egyenest
nekem
Sebesen, ló
halálába.
Hallj’ az úr,
Legyen annyi embersége,
Hagyjon békét én nekem,
Menjen
félre pokol fenekébe.
Hisz elég nagy ez a
puszta,
Megférünk egymás mellett is
könnyen
Mért törnénk tehát
egymásra?
Egyik jobbra, másik balra
menjen.
És ha épen úgy
kivánja,
Hát meg is
süvegelem,
Csak térjen ki az
utamból,
Csak hagyjon békét
nekem.«
Igy beszél a jámbor
ifju
A záporhoz, mely utána
nyargal,
De biz ez nem fordul el,
hanem
Utóléri, s dől rá vad
haraggal.
És az ifju?
Ott helyben megáll merően,
Mint Caesar, midőn meglátta
A gyilkot Brutus kezében.
S köpenyét, mint
Caesar,
Rá voná a
képire…
Azaz hogy rá vonta
volna,
Ha lett volna
köpenye.
De azért, mint a kinek
nyakában
Egy pár bunda és
köpönyeg,
Oly nyugottan áll, s ezt
mondja
Kimondhatatlan
egykedvüleg:
»Jó; ha nem hallgatsz
rám,
Üssön a mennykő
beléd.
Majd meglátom,
melyikünk
Unja meg
elébb.
Istenemre, én vagyok
tán
A világon a legjobb
keresztyén,
Mert biz annyiszor még
senki sem
Keresztelkedett meg, mint
én.
Mennyit, mennyit mos a zápor
engem!
Hanem hiszen szerecsent
mos,
Mert biz én a
milyen
Egykoron valék, olyan vagyok
most.
Leáztathat rólam
Az eső minden ruhát,
De nem áztathat le egyet: a
Philosophiát.
Az már aztán a
szabó,
A ki ezt a ruhát
varrja;
S milyen olcsó! ingyen
kapni,
S még is milyen kevés
hordja.«
Igy elmélkedik az ifju
ember,
S erre oly jó ízűt
kaczagott,
Hogy a zápor
megbosszankodott rá,
S még
kegyetlenebbűl szakadott.
De az ifju győzte
türelemmel,
Állt vidáman és
nyugodtan;
Gondolá, hogy
zúgolódni
Teljesen méltóságán alul
van.
-63-
Végre is a mérges
felhő
Szégyent vallva
távozék,
S szivárványos lett – talán
az
Ifju kedvétől – az
ég.
»Szép szivárvány!« szólt a
vándor,
»Mint életem, olyan
tarka,
S olyan fényes, mint
jövendőm
S mint a paradicsommadár
farka;
Szép szivárvány, szép
diadalív,
A verőfény
tiszteletire,
Hogy a vészen, a
felhőkön
Győzelmet
nyere;
Szép szivárvány, messze vagy
te tőlem,
Jaj de messzebb még a
város,
A nap vége pedig már
közel,
És az út irtóztatóan
sáros.
Én ugyan próféta nem
vagyok,
Hanem annyit merek
jóslani,
Hogy ma nem gyönyörködhetnek
már
Bennem a város
leányai.
Sajnálom
szegényeket,
De hijába, nem tehetek
róla…
Hogyha még is szállni
tudnék,
Mint amottan az a
gólya.
Mit csináljak
hát?
Ha az éjet itt kinn
töltöm,
Gyönyörű mulatságocska
lesz,
Nedves háttal sáros
földön…
Bár Bolond Istóknak
hínak,
Ily bolond csak nem leszek
–
Mit tünődöm? amott egy
tanya,
Bemegyek.
Zsiványfészek is
lehet
Barátságos alakjára
nézve,
De nincs annak félelem
szivében,
A kinek még bányában a
pénze.
És a kémény
füstölög,
Ergo tűz van a
konyhán,
Ergo megmelegszem, sőt
még
Vacsorálok is
talán.
Mily szerencse, mily
boldogság,
Hogy tanultam
logikát,
Most ezt föl sem érném
észszel…
Éljenek az
iskolák!«
Ez komor tanya,
A hová az ifju mégyen,
Mélyen benn a
Puszta
közepében.
Félig ép,
Félig rom;
Ház-e
vagy
Sírhalom?
Mint az árva
gyermekek
Anyjok
sírhalmánál,
Egy pár vad fa
körülötte
Olyan szomorún
áll.
És pedig nagy
épület,
Nem paraszt kőmíves
rakta,
Drága mű,
Csak hogy az enyészet lába
rajta.
Oldaláról hull a
vakolat,
Kopott zsaluk lógnak
lefelé,
Mint helyökből
kifeszíté
Egyik-másik kósza
szél.
Az ajtó előtt egy
Életúnt komondor,
Ellenséget s jó barátot
Egyaránt
megmormol.
Hátul a cselédház,
oldalánál
Egy öreg mogorva béres
lézeng;
Dolgoznék, ha
dolgoznék,
Balta és járomszög a
kezében.
Minden oly bús,
Oly kedvetlen,
Mintha egy világnak
Átka volna
itten.
Gondolá is fiatal
barátunk,
Hogy elért e tanya
közelébe:
»A tatárjárásnak itt talán
még
Mostanában volt csak
vége.
De ha benn még mostan is
Timurlán,
Dzsengizkhán s az egész
Tatárország,
Még ugy is belépek;
lábamat
Vissza még ez urak sem
riasztják.«
S a küszöbre
És belépett,
S láta
egy vénséges
Asszonyképet.
-64-
A parazsat túrta
Csiptető vasával…
Szólt az ifju hozzá
Elragadtatással:
»Jó estét magának
Szerelem galambja,
Ifjuság rózsája,
Nagyanyám
nagyanyja!…«
De az érdemes hölgy
közbevágott
A beszédnek végét el nem
várva:
»Mit keres kend? isten
hírivel
Menjen arrébb, ez nem
csárda.
Majd biz itt minden
sehonnait
Befogadni, hát hogy is
ne!
Kivált ilyen tájban,
Mikor itt van már az este.«
»Ejh, babám«, felelt a
vándor,
»Hisz nem ment el az
eszem,
Hogy beüssem orrom ilyen
helyre,
Ha el nem
esteledem.
Ép azért, mert este
van…«
De szavát el nem
végezheté,
Nagy csetepatéval
küldte
Őt az asszony
kifelé.
Ő nem tágitott. »Ki itt az
úr?«
Kérdezé,
»Véle szólok; vigyük az ügyet
Ő elé.«
»Itt az úr, mi a
baj?«
Szólt egy tompa
hang,
Mintha szólna
tenger
Fenekén
harang.
Hófejér aggastyán volt az
úr,
Hófejér bajuszszal és
szakállal,
Homlokán kevés haj, sok
redő,
Úgy állt ottan komoly
méltósággal.
Úgy állt ott
merően,
Mint egy
sírkereszt,
Melyet
tél-időben,
Tiszta hó
fedez.
Úgy állt, mint egy egész
temető,
Melyben oly sok, oly sok a
halott,
S látható volt jól, hogy az
öröm van
Legrégebben eltemetve
ott.
És az ifju lelke a
pajkosság
Tarka köntösét rögtön
letette,
S szólt illendő
szerénységgel
S tisztelettel
közeledve:
»Jó uram,
bocsánat!
Útazó vagyok;
Még ugyan nem fagytam meg, de
Nem is izzadok.
Nagyon utolért a
zápor,
Át találtam ázni egy
kicsit,
Engedelmeddel
fölmelegenném
S megszárítnám a
ruhámat itt.
S ha jóságodból ezen
kivűl
Még maradna egy darabka
hátra,
Azt csak arra használnám,
hogy
Megmaradnék itten
éjszakára.«
»Jól van«, volt a kurta
válasz,
S ezzel befordult az
agg.
Kurta volt a válasz, ámde
több
Nem kellett az
ifjunak.
Fönn termett a
tűzhelyen,
A láng mellé guggolt
szépen,
S űlt kevélyen és
vidáman,
Mintha űlne egy királyi
széken.
»Most nekem áll a
világ!«
Ekképen
gondolkodék,
»Tudtam, így lesz, és
azt is tudom,
Hogy vacsorám is lesz
még.«
Ezt gondolta, s
összevissza
Gondolt minden
tarkabarkát,
És miért ne gondolt
volna?
Hisz Bolond Istóknak
híták.
A mi volt és a mi
lesz,
A mi nem volt s nem
leszen,
Minden, minden
Megfordult a fejiben.
S a mit ő magában
gondolt,
Ki is szokta
mondani;
No hiszen a vén
anyónak
Volt mit
hallani!
Három vendégoldalas
szekér
Sem bírná el, annyit fecsegett
ott,
S olyakat, hogy rajtok az anyó
is
Néha még – uram bocsá’! –
mosolygott.
-65-
Hejh pedig ezt vajmi
régen,
Régen nem tevé
már,
Szinte csikorgott belé a
szája,
Mint a megrozsdásodott
zár.
De hogy minden mértéken
fölűl
Hosszu ne legyek:
Mint az ifju jóslá, meghivá őt
Vacsorára az öreg.
»Ejnye, ejnye«, gondolá
az,
Másod ízben rakva meg a
tányért,
»Ez a
Matuzsálemína
Hogy kitett
magáért!
Hiszen ez királyi
vacsora;
Kár, hogy ilyen búsan
költjük el…
Megszólitom az öreg
urat,
Ha felel, ha nem
felel.
Jó uram, tisztelt
úr,
Ételed jó, de egy híja
van.
Az az egy híja,
hogy
Nagyon
sótalan.
Nem ezt a sót értem…
mással
Szoktam sózni én az
ételt:
Mulatással,
Víg beszéddel.
A halak is kaczagnának
rajtunk,
Ekkép látva
minket…
Avagy siralomházban vagyunk
tán,
S holnap már
kivisznek?
Fél halál a
hallgatás,
Tőle szinte félek
én;
Ha te restelsz
beszélni,
Majd beszélek
én.
Történet, földmívelés,
müvészet,
Csillagászat,
természettan,
Költészet, jogtudomány,
kuruzslás,
Mind, mind, mind a
fejemben van.
Ismerős előttem
Éjszak, dél, kelet, nyugat,
Jártam fényes palotákban
És rongyos kunyhók alatt.
Mondd, miről
beszéljek?«
És az agg (inkább
szemeivel,
Mint hangjával) ekkép
válaszolt:
»Engemet már mi sem
érdekel.«
»Oh, uram, ne mondd ezt«,
szólt az ifju,
»Isten ellen vétkezel
vele…
Elzárkozni e dicső
világtól,
A mely széppel, jóval úgy
tele!«
»Tele széppel, jóval«, mormogá
az
Aggastyán fejét
megrázva,
»Tele széppel, jóval,
meglehet, de
Legfölebb csak néhányok
számára.
Majd ha hetven, nyolczvan év
keservét
Hordod a
szíveden,
S közte még csak egy
hervadt virág,
Egy szép emlék sem
leszen,
Majd ha dőlni készül élted
fája,
S azt sem
mondhatod,
Hogy ágán a
boldogság-madár
Egyszer nyugvék, egy
dalt csattogott.
Hanem a kínszenvedések
függtek
Rajta, mint akasztott
emberek:
Akkor mondd meg, milyen a
világ,
Akkor mondd meg, fiatal
gyerek.
Tél vala már
ifjuságom,
Hát
öregkoromnak,
Hát ennek
még
Milyen nevet
adjak?
Szerettem; szerelmem angyal
volt,
Ott fönn született az
égben,
S gyalázat sarával
megdobálva
Halt meg itt lenn, a
földön, szeméten.
Hogy virágtalan volt
tavaszom,
Kétségemnek rémeit
legyőzve,
Jó reménynyel néztem a
kalászos
Nyár elé és a gyümölcsös
őszbe.
Eljött s elment mind a
kettő,
És mi hasznom
benne?
Hogyha mindent
elbeszélnék,
Szíved
megrepedne.
Hosszu fájdalom rövid
tartalma:
Sírban két jó
gyermekem,
Még egy él, és ez rosz
ember
És irántam
idegen.
Elhagyám, s már nem láttam sem
ő, sem
A világot tíz esztendő
óta,
És ezóta nincs egyéb
érzelmem,
Mint bevágyni, be a
koporsóba.
-66-
Én bevégzém
számadásom
Az élettel,
Mit akarhat még velem, hogy
Nem ereszt el?
Kiivott már mindent,
bennem
Semmi nem maradt,
Mért nem dobja hát el már az
Üres poharat?
Átkozott légy,
élet,
Légy elátkozott,
A ki rabszolgádat
Ekkép kínozod!
Átkos, átkos a világon
minden,
Egy van csak, mi áldást
érdemel,
Az az egy kicsiny gödör,
hová az
Élet minket nem kisérhet
el.
Milyen áldás, ott lenn
porladozni,
Elfeledni, hogy
valánk,
Hogy ama nagy kínpadon
szenvedtünk,
A melynek neve
világ!«
Itt megállott a sok
évnek
És sok búnak
embere,
És az ifjú szót
emelni
Csak hosszú szünet multán
mere:
»Szent előttem minden
fájdalom,
Kettősen szent az öreg
szivé…
Nem akarlak bántani; bocsáss
meg,
Ha beszédem lelked
sértené.
Jó uram, te
vétkezél,
Tűrd tehát a
büntetést,
Mely ha nagy, azért az,
mert
Bűnöd is nagy: a
kétségb’esés.
Ez a bűnök
koronája,
Minthogy ez nem
más,
Mint a legsötétebb
Istentagadás.
A kétségb’esés pokoli
hang,
A mely fölkiált az
égre:
Nincs tebenned isten, a
kinek
Gondja volna az
emberiségre.
S méltó rá
bizonynyal,
A ki ezt
kimondja,
Róla hogy kezét
a
Jó isten
levonja;
Mert van a világnak
atyja,
Van egy hű
gondviselője,
Minden ember
megláthatja,
A ki el nem fordul
tőle.
Csak ne légyünk
türelmetlenek!
Néki sok a
gyermeke,
Ne kivánjuk, hogy minket
tegyen
Mindeneknek
elibe.
Itt a törvény: »várj
sorodra«,
És nem vársz
hiába;
Mint a nap a föld körűl,
úgy
Vándorol
jósága.
S nincs itt a kit
elkerűlne,
Ha ma nem jött, eljön
holnap…
Míg az ember boldog nem
volt,
Addig meg nem
halhat.
S a boldogság soh’ sem
késő,
És ez oly bűvszer,
mitül
– Essék csak egy csepp beléje
–
Egy tenger
megédesül.«
Még soká beszélt az
ifju,
És az agg mindig jobban
figyelt,
S ugy szivá be lelke e
beszédet
Mint a gyermek az
anyatejet.
És midőn elhallgatott
az,
Álmélkodva kérdezé az
agg:
»Hol tanultad
ezeket?
Ki vagy, ifju, hogy
hínak?
Az pedig a
komolyságot
Már nagyon
megunta,
S válaszát vidáman,
pajkosan
Ilyeténkép
mondta:
»Hol tanultam
ezeket?
Egy bagoly
beszélte,
A midőn egy vészes
éjjel
Egy odúban háltam
véle.
Ki vagyok?
sehonnai,
Se országom, se
hazám,
Valamely
vándormadár
Lehetett az
ősapám.
Járok-kelek a
világban,
Ma itt vagyok, holnap
ott,
És a kinek tetszik,
annak
Emelek csak
kalapot.
-67-
Minél többet éhezem és
fázom,
Annál több az
örömem,
Mert annál szebb lesz
jövendőm,
Minél rútabb
jelenem.
S hogy hínak? biz én már
jóformán
Elfeledtem igaz
nevemet,
Azt tudom csak, hogy most a
világ
Bolond Istóknak hí
engemet.«
Másnap reggel Bolond
Istók
Fölvevé kis
batyuját,
Oda állt a vén
gazdához
És elmondá
búcsuját:
»Isten hozzád, jó öreg, ha
egykor
Boldog lészsz, gondolj
reám,
Jussak akkor az eszedbe, a
ki
Boldogságodat
megjósolám.«
Megfogá kezét a
Remegő aggastyán,
S
szóla, s egy nehéz könny
Pergett
végig arczán:
»Isten hozzád, ifju
ember,
A kitől én… a ki
bennem…
A ki nékem… látod,
látod,
Hogyan kell a szót
keresnem.
Isten hozzád… vagy
nem,
Mondok valamit:
Ne bucsúzzunk még el,
Maradj vélem itt.
Maradj itt, míg meg nem
únod
E tanyát,
És ha tetszik, maradj itt az
Élten át.
Mondd el, a mit tennap
mondtál,
Mondd még százszor el
nekem,
Olyan jól esik azt
hallanom,
S végre majd el is
hiszem.
Úgy-e itt maradsz,
barátom?«
Szólt az ifju:
»Maradok;
Kötelességem
maradni,
Ha már így van a
dolog.
Az olyan
beszédben
Ha kedved
telik,
Elbeszélek én, ne félj,
akár
Száz
esztendeig…«
Kinn azonban zaj
van,
Kocsi érkezett;
Kocsi itt e pusztán!
Vajon ki lehet?
»Nem szabad bejőni
senkinek!«
Igy kiálta ki az
agg…
ȃn nekem sem,
nagyapám?«
Szól kivűl egy édes női
hang.
És kinyílt az
ajtó,
És bejött a lyány,
Oly fiatal, oly szép,
És oly halovány!
S rá borult a bámuló
öregre,
Könnye, csókja égeté két
arczát,
S így önté ki
Lelke harczát:
»Unokád függ rajtad,
nagyapám,
Úgy ölellek át, mint a
keresztet,
Áhitattal és reménynyel…
hangom
Fájdalomtul és örömtül
reszket.
Jöttem hozzád ótalmat
keresni,
Hol találnám azt, ha nálad
nem?
Jaj, hogy erre rászorultam, s
százszor
Jaj, hogy apám az én
ellenem!
Tőle futok, védj meg
ellenében;
Szívtelenűl férjhez menni
készt,
Van-e annak, van-e annak
szíve,
Ki egy szívet összetörni
kész?
Kérelem s könny, mind hiába
volt,
Kőszoborra hulltak
könnyeim…
Oh, ha itt is ugy járok,
mint ottan,
Lesz-e több ily sors,
mint az enyim?
Értem, értem, mit jelent
e
Szemrehányás
szemeidben,
Úgy-e azt, hogy az
utósó
Szükségből vagyok csak
itten?
Ne itélj meg, százszor jöttem
volna,
S apám tiltá, hogy ne jőjek
el,
Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz
te…
Ah, hogy őt mindig vádolnom
kell!
Csak hogy itt vagyok
végtére,
El sem hagylak már
ezentul,
Hogyha csak te
Ki nem kergetsz hajlékodbul.«
-68-
Mennyit nem akart
felelni
E beszédre az
aggastyán,
És, egy szó kevés, de
annyi
Sem jöhetett ki az
ajkán.
Könnyhullása,
zokogása
Volt a felelet,
És hogy édes könnyeket sír,
Látni lehetett.
Mint két árviz, a
mely
Összejő,
Összefolyt fölötte
Múlt s jövő,
És e tenger őt
örök
Elnyeléssel
fenyegette,
Vagy ha életét nem is,
de
Elméjét nagyon
féltette.
Végre is csak tört eszméket
monda:
»Van tehát, ki engem is
szeret,
Mintha feketedni
érzeném
Ezeket a fejér
fürtöket!
Mily kicsiny volt, hogy
utószor láttam…
Milyen szépen néz
reám…
Ifju ember, hol vagy? nézz
ide,
Ez az én kis
unokám!
Ifju ember, addsza
kezedet,
Mert hiszen te
mondtad:
Míg az ember boldog nem
volt,
Addig meg nem
halhat.
Ő hozzám jött, volt bizalma
bennem…
Többé már el sem
hagy…
Védni foglak isten, ember
ellen,
Kis unokám, ne félj, jó helyen
vagy.«
És ki tudja, még
mit
Össze nem beszélt,
Összevissza hányva
Végét, elejét.
Kinn azonban ujra zaj
van,
A leányért apja
jött,
De kilép az agg s reá
dörg:
»Át ne lépd e
küszöböt,
Nem szentségtelen lábnak való
ez,
A tied
szentségtelen…
Vagy jer, azt
megteheted: taszíts el
És gázolj
keresztűl testemen.
Lyányod itt van…
lyányod?
Többé nem tiéd,
Mért is volna? őt ugy is csak
Veszni kényszerítenéd.
Megtagadtad egykoron
apádat,
Megtagad most téged
gyermeked…
Él az isten s őrizi
törvényét,
Őrködik az igazság
felett.
Meg nem átkozlak,
de
Meg sem áldalak…
Menj el ugy, hogy többé
Ne is lássalak.«
És a fiú nem mert
közeledni,
Összezúzva
távozék,
Apja keményen
parancsolólag
Nyujtotta ki jobb
kezét;
Úgy állt ott az
aggastyán
Bús hideg
fönségben,
Mint a jégnek
oszlopa
Éjszak
tengerében.
A midőn már messze járt
fia,
Egy sohajt küldött
utána,
Egy kebeltépő
sohajt,
S beballagott
hajlokába.
Odabenn nagy hallgatás
lett,
Mélyen
hallgatának.
Végre szólt az ifju
vándor
Az öreg
gazdának:
»Most, uram, már ugy hiszem,
hogy
Én fölösleges
vagyok,
Van már, aki majd
vigasztal,
A ki földerítni
fog.
Jó kedvemmel és
vándorbotommal
Megyek én megint a
magam útján…
Isten hozzád, öreg
ember,
Isten hozzád, ifiú
lyány.«
Menne is, ha őt a
gazda
Meg nem fogná,
S nyájas keménységgel így nem
Szólna hozzá:
»Az elébb maradni
kértelek,
Mostan ezt
parancsolom,
Láss boldogságomban
is,
Hogyha láttad
bánatom.«
-69-
»Maradok, ha úgy
kivánod,
Sőt maradok
örömest«,
Szólt az ifju, »de egy
kikötéssel:
Én leszek a gazda,
mindenes.
Lyány levén a
háznál,
Rendnek is kell
lennie,
És így bízni kell a
kormányt
Ügyes ember
kezire.
Én világlátott ember
vagyok,
Meglásd, mit
csinálok
E házból, mely most
beillenék
Medve- és
farkastanyának.«
S hozzá látott a
dologhoz,
A cselédség
véle,
Lusta nép volt, hanem
őket
Váltig
ösztökélte.
Seprő, meszelő,
sikárló,
Szappan, minden
működék,
S harmad napra a tanyát
már
Majd magok sem
ismerék.
Minden tiszta, fényes, mint
a
Katonaruhán a gomb,
Nincs sehol a régi rozsda,
Régi szenny és régi gond.
S ez, Bolond Istók
öcsém,
Ez mind a te
munkád,
Ember vagy, ember a lelked
is,
Akárki mit mond
rád.
Tudja ő jól, mit hogyan
kell,
Hagyjátok csak őt
magára,
Tudja azt is, hogy a szép
lyány
Nem haragszik a
virágra.
Annak hát az ő
okáért
Hajnalonként kimegy a
pusztába,
Összeszedi a sok
szépen-nyíló
Vadvirágot, s köti
bokrétába,
És ezt a lyányka,
Hogyha felkel,
Ablakában látja
Minden
reggel.
Reggelenkint szép
virágbokréta,
Nap hosszában tarka víg
beszéd…
Hejh dicséri az öreg az
ifju
Elméjét, a lyány pedig
szivét!
És igy telnek, igy
röpűlnek
Órák és napok,
Sőt még ugy sem hazudok, ha
Mondok egy pár hónapot.
Hogy mult el, hogyan
nem,
Azt nem tudja
senki,
De hogy elmult
szépen,
Nem tagadja
senki.
S már akárhogyan húzzuk,
halasztjuk,
Végre is csak el kell
mondani…
Szinte restelem
leírni,
Olyan furcsa
valami.
Nagyon egyszerű dolog
különben:
A fiú fölszedte
holmijét,
S a vándorbottal
kezében
Az öreg elébe
lép,
S szólt, azaz csak szólott
volna,
S nem tudott, csak szája
mozgott,
Elfelejtett
Minden hangot.
De az öreg szó nélkűl
is
Általlátott
szándokán,
Nem különben, a ki ott
állt
Másfelől, a kis
leány.
És egyszerre csak
elkezdtek
Sírni mind a
ketten,
S rá kezdte az ifju is,
tán
Még
keservesebben.
Ugy megsírtak,
sírdogáltak,
Jobban sem
kell,
Egyszer űlőhelyéből
a
Gazda fölkel,
És hátáról a
tarisznyát
Leveszi,
A leány meg kezéből a
Botot veszi ki.
És azóta nyugszik
A tarisznya s bot,
Bolond Istók többé
El nem
távozott.
Nem volt bolond,
Hogy távozzék,
Onnan, a hol
Ugy szerették! – –
–
-70-
-71-
Már kevés virág van a
pusztában,
Mert az őszi szelek
fújnak,
De vagyon még annyi, hogy
elég lesz
Menyasszonyi koszorúnak. –
– –
A midőn a templomból
mint
Feleség s férj
jöttenek,
E szavaknál egyebet
nem
Mondhatott a jó
öreg:
»Gyermekeim,
legyetek
Mindig ilyen
boldogok…
Már én is tudom, mi
a
Boldogság,
meghalhatok.«
»Nem szabad meghalnod«, súgta
a vő,
»Hátra van még
valami:
Unokádnak gyermekit
idővel,
Őket is meg kell még áldani!«
– –
Évek jöttek, évek
mentek,
Mindenik
vetélkedett,
Melyik adjon a
másiknál
Ő nekik több
örömet.
Most pedig… elmondjam-e, ne
mondjam?
Űzik a felhőket a
szelek,
Nagy pelyhekben sűrűn omlik a
hó,
Hó a földön, éj a hó
felett.
A pusztában csak egy fény
világít,
A tanyának mécsvilága
ez,
Boldogokra vetheti
világát,
Ugy tetszik, hogy örömében
rezg.
A tanyában, jó meleg
szobában,
Pattogó, szikrázó tűz
körűl
Az aggastyán, a férj, a
menyecske
És egy pár kis pajkos
gyermek űl.
A menyecske fon s dalol;
nagyapja
S férje játszik a két
fiuval. –
Kün süvít a tél viharja…
ott benn
Perg a rokka s vígan zeng a
dal… –
(Pest.)
-72-
SZÉCSI MÁRIA.
Zordon, de ragyogó, lovagkor!
kiégett
Piros éjszaki-fény! ujra
meggyujtalak,
Képzetem fáklyája ujra
meggyujt téged,
S lángodnál látszik a
tündérkert újolag,
Melynek oly szép
fája volt s oly szép virága:
Vitézség
cserfája, szerelem rózsája! – –
Idősb Rákóczi György két száz
esztendővel
Ezelőtt elhagyta szép
Erdélyországot,
S a hitszabadságért
küzdő seregével
Bátran, elszántan a
magyar földre vágott;
Gömör bérczei
közt magas Murány vára
Rá s katonáira
nyilt kapukkal vára.
Bethlen szép özvegye volt
Szécsi Mária,
Ki megérkezésén ekkép
üdvözölte:
»Üdvez légy, fejdelem,
Erdélynek hős fia,
Lelked rokon s
Szécsi Máriának lelke.
Ugyanaz ügy
köti össze lelkeinket,
Azért kezet
fogni mi gátolna minket?
Itt van íme jobbom, add ide
jobbodat,
Bátran szoríthatod, bátran
megrázhatod:
Apám s férjem hős volt,
hát sikoltásomat
Asszony létemre is
hallani nem fogod.
Igy, Rákóczi
bátya; most szent a frígy velem,
Barátod barátom s ellened ellenem!«
Tovább ment Rákóczi a
frígykötés után,
Serege kis részét
hagyván csak ott őrül,
Ha jön ellen,
jőjön; csak mosolyog Murány
Rá a
víhatatlan sziklai tetőrül…
Magas és
meredek, fölnyúl a fellegig,
Tán még
a villám is alatta születik.
Jött is az ellenség, pedig nem
sokára,
A haragra lobbant császár
emberei;
Őket a pártütő várnak
ostromára
Vitéz Vesselényi Ferencz
vezéreli,
Követet nevez ki, hogy a
várba menne,
S vagy megadást hozna
vagy harczot üzenne.
Elindult a követ, be is
bocsáttaték,
Bethlen szép özvegye
kérdé: mit kivánna?
»Vár kapitányával
szólni óhajtanék.«
‚Szólj, felelt a
hölgy, én vagyok kapitánya.‘
Elbámult
a követ, hogy ne bámult volna?
Ily
kapitánnyal még soha sem volt dolga.
Azután elkezdé s mondta
mondókáját,
Mely röviden hangzék,
csak ennyibül állott:
»Megnyitjátok-e
ti nekünk Murány várát?
Vagy mi
magunk nyissuk meg, azt akarjátok?«
Kurta megtagadás volt a válasz érte,
Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte.
Visszakullogott a követ a
vezérhez,
S eléje terjeszté, kivel és
mit beszélt.
Vesselényi maga sem
tudja mit érez?
Mijét bántja e hír:
szivét-e vagy eszét?
Lelkére sötéten,
sűrün jött a felleg,
És belőle ilyen
villámok löveltek:
»Ördög és boszorkány, még csak
ez volt hátra,
Hogy fejkötő ellen
szögezzem ágyumat;
Rá találok lépni,
jó asszony, pártádra,
S majd
pártáddal együtt fejed is leszakad.
Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod,
Hogy főzőkanál helytt most a kardot
fogod.
Soha sem hallotta ez asszony
híremet?
Vesselényi hírét, hogy így
ki mer kötni?…
Holnap halvány lesz a
hajnal, mert elijed,
Olyan ágyudörgés
miatt fog ébredni,
S mire ő elszalad
és a nap föltámad,
Murány égő romján
gyujtom meg pipámat.
Hm, fegyveres asszony! furcsa,
furcsa lehet,
Olyanforma tán, mint
szoknyában a férfi.
Tehát amazonok
csakugyan termenek,
Melyekről nem
egyszer hallottam regélni?…
S mondja
követem, hogy szép és ifju asszony.
Meg kell látnom, igen, meg! el nem
mulasztom.«
A vezérnek hosszu volt ez a
nap, hosszu,
Két madár szállott rá,
türelmét ostromló:
Tarka kiváncsiság
és fekete bosszu,
Kerepelő szarka és
károgó holló.
Végre jött az éj s
ment, viradni is kezdett…
A vár
tetejéről lesz szép nézni eztet.
-73-
Jött az ifju hajnal, az ékes
levente,
Ragyogó szép csillag a
kócsagtoll fején,
S vállán újdonat-új
piros bársony mente:
Igy jött elé
fényes diadalszekerén…
Megölte az
éjet, fejét vette: vére
Fölfeccsent
egész a fellegek szélére.
A köd pedig, az éj csüggeteg
tábora,
Mert fő nélkül maradt, futni
kezde gyáván,
S oszladozott számos
apró csoportokra,
És elbújt a völgyek
legtitkosabb táján,
Ott végső
kétségbeesés szálla rája,
S
fölakasztá magát fenyőfák ágára.
Ezalatt Murányon a nép talpon
terme,
Látván, hogy ott kinn az
ellenség sem alszik.
Fegyverre!
kiáltá a vezér, fegyverre!
Szava,
mint pacsírta éneke, ugy hangzik,
Mert Szécsi Mária volt a vezér maga,
Vagy talán leesett a hajnal csillaga?
Pej paripa tombolt,
prüsszögött alatta,
Békétlenűl rágván
szájában a vasat;
Oldalán aranyos
kardját csattogtatta,
Keblén aczél
pánczél, fején aczél sisak.
Fényes
volt pánczélja, sisakja, szablyája,
De legfényesebb volt szeme két gyémántja.
Állt sorban a sereg, s előtte
vezére,
Várván, hogy megszólal a sok
ágyú-torok,
Melyek, kitéve a szomszéd
hegytetőre,
Néztek, mint a
lánczrakötött komondorok,
De ím, a
várba az ágyúdörgés helyett
Az
ellenségtől egy új követ érkezett.
Szép ifjú, a milyen csupán
magyar lehet,
Tüzes két szeme a
bátorság fáklyája,
Mely koporsóba
vagy diadalhoz vezet…
Még is,
nézzétek, hogy Máriát meglátja,
Arcza
piros vére futni kezd, ugy rémlik,
Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig.
Ott áll haloványan a
vezérhölgy előtt,
És, mint a
nyelvetlen harang, oly szótalan.
Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt,
Csak Mária tudja, csak ő: mi baja
van.
Az asszony ne látna férfiak
lelkébe?
Ne látná, mennyire hatott be
szépsége?
S melyik asszonynak nincs
kedvére, ha tetszik?…
Egyet emelt
fején a fiatal özvegy,
Ajkát rejtett
mosoly vonásai jegyzik,
S a
megzavarodott ifjuhoz közel megy.
Egy
ugrással vitte mellé paripája.
Nagy
nehezen megnyílt a követnek szája:
»Asszonyom, még egyszer küld
hozzád a vezér
Császári királyi
fönségünk nevében.
Add meg magad, add
meg a várat, a mig kér.
Megbánás
terem a makacsság földében.
Nézd, ott
állanak az ágyu-oroszlánok,
Melyek
tüzet hánynak s halált bőgnek rátok.«
Mária mosolygott, s szólni
ekkép kezdett:
»Köszönöm vezéred
szíves jó ’karatját,
Hogy a fenyegető
bajra figyelmeztet,
De mondd meg,
hogy azt itt fölöslegnek tartják.
Küldje oroszlánit; mire ide jutnak,
Lábainknál, mint kis kutyák, meglapulnak.
Magasak a sziklák, erősek a
falak…
És hogyha nem volna sem egyik,
sem másik,
Itt vannak kardjaink, hogy
oltalmazzanak
Vérünk kifolytáig,
lélek-szakadásig!«
S megüté oldalán a
fölcsengő kardot,
S lelkesedve tovább
ily beszédet tartott:
»Jertek, ha jöhettek: ha
gyöngék falaink,
Megmutatjuk azt,
hogy karjaink erősek;
Eldőlhet a
sáncz, de bátorságunk nem ing:
Meghalhatunk, de úgy halunk meg, mint hősek:
Ha itt e lobogó helyett más lengedez,
Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva
lesz.«
Végig hallgatá a követ e
beszédet.
Vagy tán nem is hallá, csak
az asszonyt látta,
S szemeitől lelke
meggyuladt s ugy égett,
Mint
itéletkor majd az isten világa.
Meghajtá magát – vagy meg sem hajtá talán –
Ment, s vitte mélységes sebét bal
oldalán.
Bethlenné pediglen, titkos
kedvtelésben
Küldé tekintetét a
távozó után,
S ezt gondolta: »Kár
volt, tovább nem beszélnem,
Maradt
volna még itt, s nézett volna… reám.
Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna,
Mint vezére minden fegyveres
hatalma.«
Midőn már a követ a kapuhoz
ére,
A hogy úgy fölszedte elszórt
eszméletét,
És a porkolábtól
iróeszközt kére,
Irt, s ily szókkal
adta át megirt levelét:
»Ugy jártam,
barátom, mint járt hajdanában
A
szultán követe Mátyás táborában.
-74-
Tudod, hogyan történt? a nagy
király elé
Vitték a törököt. ‚A
szultán üdvezel,‘
Megzavarodtában e
két szót hebegé,
S tovább nem
mehetett elakadt nyelvivel.
Miket el
nem mondtam, mik reám bizattak,
E
levélbe írtam, add át asszonyodnak.«
Ezt cselekedni a porkoláb nem
késék.
Lóhátról olvasta a hölgy az
iratot.
Jó, hogy meg nem látták nagy
meglepetését,
Mely miatt a lóról csak
hogy le nem bukott.
Le is szállt
hirtelen, magát összeszedé,
S
tettetett közönynyel ment szobája felé.
Alig várta, alig várta, hogy
benn legyen,
És midőn beére,
pánczélát ledobta,
Hogy könnyebb,
szabadabb lélekzetet vegyen,
S zajló
szíve meg ne repedjen alatta.
Sisakja
sem kellett, messze félreveté…
Elég
súly most szíve; mért terhelje fejét?
És ha már nincs pánczél, sem
sisak fölötte,
Mit csináljon a kard
egyedűl oldalán?
A kardot is többi
fegyveréhez tette,
S oly kimélve,
mintha félne tőle talán.
Igen, melyet
eddig kivonva forgatott,
Mostan fél a
kardtól, bár hüvelyében volt.
Marsból Venus termett. Igy
változik által
A haragos vihar
bágyadt fúvalommá,
Igy változik át,
mely gyujtott sugarával,
A tüzes nap,
enyhe szelid alkonyattá.
És a szem,
mely elébb villámot lövelt szét,
Arcza két rózsáját harmattal füröszté.
Többször olvasá már a kapott
levelet,
S ujra elolvassa… reszket
keze s lelke…
»Gyönyörű szép asszony,
szép mindenek felett!
Egy eszem volt,
azt is látásod elvette,
De ez egy ész
helyett adott ezer szivet…
Csillagok
csillaga, valamennyi tied!
Kell, hogy még lássalak, az
ütközet előtt,
Melyben eleshetem.
Kell, hogy meglássalak.
A kárhozat
keze vonna rám szemfedőt,
Ha már nem
látnálak, dicső tündér alak.
Mutasd
meg magad egy rövid pillanatban,
Csak
a mig előttem szíved egyet dobban.
Mondj akármily utat, hogy
hozzád mehessek,
Ha az alvilágon visz
is az keresztül,
És ha ott leszek, ha
láttalak: öless meg!
Szívesen veszem
a halált is kezedbül. –
Vesselényinek
irj vagy izenj, ha izensz
Mert, ki
előtted volt, Vesselényi Ferencz.«
E lángoló szavak voltak e
levélben,
De ki írná le azt, leírni
ki tudná:
Mi volt és mi nem volt
Mária szivében,
A midőn szemeit e
sorokon tartá?
Tengeri szélvész ment
át zajongó keblén,
Fehér hullámait
magasan emelvén.
És e hullámok közt egy kicsiny
kis sajka,
A szív, hánykodott, de
evezett vakmerőn;
Egy egész világnak
kincsét vitte rajta
A félelmet hírből
sem ismerő remény.
Messze látszott
még a part, de immár látszott,
És, ha
nem volna, ez adna bátorságot.
»Irok neki«, szólott a szép
hölgy magában.
Hosszan gondolkodott,
gondolt is sok szépet,
De mikor azt
hitte, hogy már ott tollán van,
Azt
vette észre, hogy megint messze tévedt.
Végre csak ezt írta válaszul hamarján:
»Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán.«
–
Hogy ért Vesselényi hogy sem
táborába?
Mint tudhatnám én azt, hisz
maga sem tudta.
Bement, de nem soká
maradt sátorába’,
Olyan kemény volt a
medvebőr alatta.
Puhább fekvőhelyért
indult ki a dőre,
S kapta magát,
ráűlt egy sziklatetőre.
Magas volt a szikla, szemközt
Murányvárral,
Hol leűlt a vitéz mélán
elmerengve;
Fenyőfa borítá sötét
árnyékával,
Mellette kis patak és kis
madár zenge.
Azt sem tudta eddig,
van-e madárének?
S most elhallgatta s
oly jól esett szivének.
Végre bosszankodva szóla:
»Istenemre,
Ez asszony boszorkány,
ugy megbüvölt-bájolt!
Egy a
gondolatom s ez ő… szemeimre
Vont az
egész földet betakaró fátyolt.
Nincs
ezen fátyolnak csak egy kis nyilása,
És ez is azért van, hogy szemem őt lássa.
Oly szép, s olyan bátor! én
hozzám illenék.
Feleségem meghalt, és
ezt bölcsen tette,
Nem szerettem,
szegényt; jósága volt elég,
De nagyon
sok gondja volt a feszületre.
Nem
mondom, hogy nem lett volna jó apácza,
Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta.
-75-
Szerelem, szerelem, te kedves
szép vendég,
Itt vagy végre, itt; de
nem átkozlak-e meg,
Hogy álmaiból e
lelket fölserkentéd,
Hogy
megmozdítottad gránitkő-szívemet?
Ha
hidegen felel a forró levélre…
Őrülés, ne vezess örvényed szélére!«
Fölugrott és szinte fenyegetve
nézett
A vár felé, ugy ment vissza
sátorába.
Csaknem összeroskadt térde,
hogy belépett,
Mert ott Máriának
levelét találta.
Nagy volt, a mig
bontá, nagy volt lelki harcza,
S mi
volt halványabb: a levél-e vagy arcza? –
Sokára ugyan, de csak eljött
az éjfél,
A szellemeknek e fényes
fejedelme…
Kinek koronája dúsabb az
övénél?
S több csillaggal kinek van
megrakva melle?
De most koronáját
letevé, a holdat,
S mellén a ragyogó
rendjelek nem voltak;
Egyszerű fekete felhőpalástban
jött,
Tán mert ő is titkos kalandokra
készül,
Miként Vesselényi. – Sűrű
bokrok között
Állt ez s gondolkodék
szíve szerelmérül,
Rég gondolkodék
már, midőn fenn az óra
Lomha nyelve
végre tizenkettőt szóla.
Olyan hatalmasan dobogott
kebele,
Mintha azt belülről buzogány
döngetné,
Mert ím kötélhágcsó indul
meg lefelé;
A vitéz elfojtott
sóhajjal köszönté:
»Mennyországba
megyek… vagy vérpadra talán…
Mindegy!« ment, s belépett a vár kis
ablakán.
Mária fogadta, egyedűl várt
rája,
Egyedűl? nem!… együtt ezer
szépségével,
Fehér kebelével, fekete
hajával,
Piros ajkaival, sötétkék
szemével.
Az asztalra téve reszketett
a lámpa;
Tán szerelemféltés volt
reszkető lángja.
»Eljöttem, asszonyom!« szólalt
meg a lovag,
»Nagyságos kegyedért
vedd köszönetemet,
A mit már
megírtam, elmondjam újolag?
Elmondjam, mennyire feldúltad eszemet?
Keblemnek egykori holt, rideg magánya
Most a szerelemnek hangzatos
tanyája.
Reszket a szivem, de nem mint
a rózsafa,
Mely fölött elsuhant az
esti fuvalom,
Reszket a szivem, mint
kárpáti szikla, ha
Földindulás tör át
alatta szilajon.
Bástyás az én
szivem; nagy szenvedély kellett,
Hogy
meghódíthassa e pánczélos keblet.
Oh de te, asszonyom, szólj,
miért hívattál?
Azért-e, hogy lássad
kínomat, s kinevess,
Vagy talán
azért, hogy rajtam szánakozzál?
Inkább erre vagyok, mint arra érdemes…
Vagy talán azért, hogy szerelmem
hegyére
Reményvárat építs… asszonyom,
ezért-e?«
»Ezért, sőt még többért«,
szólt Szécsi Mária,
»Szeretlek
tégedet, szívemet megnyeréd,
Szívem
már tied és kész rá hajolnia,
Hogy
bírd kezemet is… de egy föltételért.
Ha igazán szeretsz, könnyű lesz a válasz:
Szerelmem- s kezemért pártom közé
állasz?«
»Nem!« szólt Vesselényi
gondolkodás nélkül,
Szólt
ünnepélyesen és határozottan,
»Ezen
föltétellel elmém meg nem békül,
Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van,
Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint
életem,
De becsületemet nem adom
érted sem.
A mely zászlónak én hűséget
esküvém,
Annak fogok élni, az alatt
halok meg;
És ha másnak adott eskümet
megszegném,
Hinnéd-e az esküt, melyet
neked teszek?
Ha szeretsz, asszonyom,
úgy kivánj egyebet,
Különben, tört
szívvel, de mégis elmegyek.«
Mária csendesen, némán nézte a
hőst,
Ajaka nem szólott, csak szíve
dobogott.
»Ily nagynak hittem és
ohajtottam is őt!«
Lelkének mélyében
ekkép gondolkodott,
»Oh de most mit
tegyek, mihez tartsam magam?
Én
törjek hűséget, én szegjem-e szavam?«
Azután fennszóval mondá a
vitéznek,
S szavában tettetett
haragláng lobogott:
»Jól van; ha én
értem nem jösz: kényszerítlek
Pártomhoz… e várat elhagyni nem fogod.
Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi
ágyam,
Erre fekszel, és ez nincs
megvetve lágyan.«
S megnyitván egy ajtót, a
vérpadra mutat,
Mely állott a
szomszéd szobában sötéten.
Vesselényi
látja… a félelem utat
Nem talál
szivéhez, de bántja a szégyen.
»Bolond, a ki vagyok, szerelem bolondja!«
Ezt gondolja, s tudtán kívül el is
mondja.
-76-
»Oh én bolond! hisz ezt
gyaníthattam volna,
Sőt gyanítottam
is… és még is eljöttem.
Végeztesd,
asszonyom, hol van a vérszolga?
Mert
nem igen van több szó közted s közöttem.
Üttesd le fejemet, és a hol elásnak,
Tétess szamárfület síromhoz fejfának.
Gyalázat, gyalázat! kit a
harcz istene
Nem mert bántani, ím
asszonyi csel ejt meg. –
De mért
zúgolódom, miért ő ellene?
Hiszen
minden ember úgy arat, a mint vet.
Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom!
Nem átkozlak téged, magamat
átkozom.«
»Nem, nem a vérpadra!« kiált
föl az asszony,
»Ide karjaimba, forró
karjaimba!
Nincs hatalom, a mi tőlem
elszakaszszon,
Sorsom és sorsod egy
csillagra van írva.
Ha már
egyikünknek meg kell szegni hitét,
Én
szegem meg, legyen sértetlen a tiéd.
Tudom, mit várhatok pártom
híveitől,
De lesz annyi erőm, hogy
eltűrjem érted,
S a jövendő tán majd
szelidebben itél,
S ha le nem mossa
is a foltot, mely érhet,
Legalább
elfödi, s megbocsát a nőnek,
Hogy
elfelejtette végét szerepének.
Mert csak szerep s nem más az
asszonyvitézség,
Elhagyom a csata
térét, a színpadot;
A kardot, a
pánczélt nem nekünk készíték,
Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott.
Fölveszlek, szerelem eldobott
rózsája,
Asszonyok fegyvere, királyi
pálczája!«
És rövid nap mulva az ágyúk
dörgének,
De csalatkoznék, ki
ostromnak gondolná,
Lakadalmat adtak
hírül a vidéknek,
A hős vezér s a
szép özvegy lakodalmát.
Meddig
tartott, meddig nem a lakodalom?
Nem
tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. –
Kétszáz esztendővel utóbb,
hogy itt jártam,
Híre sem volt többé
az egykori zajnak,
Az elhagyott, az
elpusztult Murányvárban
Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak.
Letörtem egy rózsát s magammal hoztam
őt…
Talán a szép asszony szíve
porából nőt… –
(Szatmár.)
-77-
1848.
* *
AZ APOSTOL.
I.
Sötét a város, rá fekütt az
éj,
Más tájakon kalandoz a
hold,
S a csillagok
behunyták
Arany
szemeiket.
Olyan fekete a
világ,
Mint a kibérlett
lelkiismeret.
Egyetlen egy kicsiny
fény
Csillámlik ott fönn a
magasban
Bágyadtan s
haldokolva,
Mint a beteg merengőnek
szeme,
Mint a végső
remény.
Padlásszobának halvány mécse
az.
Ki virraszt ott e mécs világa
mellett?
Ki virraszt ott fönn a
magasban?
Két testvér: a nyomor és az
erény!
Nagy itten, nagy itten a
nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny
szobában.
Kicsiny szobácska, mint a
fecskefészek,
S a fecskefészeknél nem
díszesebb.
Kietlen puszta mind a négy
fal,
Azaz hogy puszta volna,
ha
Ki nem czifrázta volna a
penész,
S csikosra nem festette volna
az
Eső, mely a padláson át
befoly…
Aláhuzódik az
Eső vastag nyoma,
Mint gazdagok lakában
A
csengetyűzsinór.
A lég olyan
nyomasztó
A sóhajoktól s a penész
szagától!
A nagy urak kutyái
tán,
A melyek jobb tanyához
szoktanak,
Eldöglenének e
helyen.
Fenyőfaágy,
fenyőfaasztal,
Mely a zsibvásáron sem
kelne el,
Az ágy lábánál egy vén
szalmazsák
S az asztal mellett egy
pár szalmaszék
S az ágy fejénél egy
szu-ette láda,
Ez a szobának minden
bútora.
Kik laknak itten?
A lámpa fáradt pislogása mellett
Küzd a homály és fény… az alakok
Mint álomképek el vannak mosódva
S a félsötétben félig rémlenek.
A mécs világa csalja a
szemet?
Vagy e födél alatt lakók
mind
Oly halványak
valóban,
Oly
kísértetszerűek?
Szegény család,
szegény család!
Az ágy fejénél űl a
ládán
Csecsemőjével az
anya.
Boldogtalan kis
csecsemő!
Rekedt nyögéssel szíja,
szívogatja
Anyjának száraz
emlejét,
S hijába szíja.
Az asszony elgondolkodik,
S fájók lehetnek gondolatjai,
Mert mint megolvadt hó a házereszrül
Sürűn omolnak könnyei,
Omolnak végig arczán
A kisded
orczájára le…
Vagy tán nem is
gondolkodik,
Csak megszokásból,
öntudatlanúl
Szakadnak a könnyek
szeméből,
Mint a sziklából a
patak?
Idősebb gyermeke,
Istennek hála, alszik
(Vagy csak alunni látszik?)
A
fal mellett a nyoszolyán,
Mely födve
durva lepedővel,
A mely alól
kikandikál a szalma.
-78- Aludj’,
kicsiny fiú, aludj’,
S álmodj’ aszott
kezedbe kenyeret,
S álmad királyi
lesz!
Egy ifju férfi, a
családapa,
Az asztalnál sötét
homlokkal űl…
Tán e homlokrul árad a
ború,
Mely a szobát
betölti?
E homlok egy egész könyv, a
mibe
A földnek minden gondja van
beírva;
E homlok egy kép, melyre
miljom élet
Insége és fájdalma van
lefestve.
De ott alatta a sötét
homloknak
Két fényes szem
lobog,
Mint két bolyongó
üstökös,
Mely nem fél
senkitől,
S melytől mindenki
fél.
Tekintete
Mindig messzebb, mindig magasbra
száll,
Mig elvesz ott a
végtelenben,
Mint a felhők között a
sas!
II.
Csendes kivűl a nagy
világ,
Csendes belűl a kis
szoba,
Csak néha sóhajt kinn az őszi
szél,
Csak néha sóhajt ott benn az
anya.
A kis fiú halkan fölűl az
ágyon,
Falhoz támasztva bágyadt
tagjait,
S rimánkodólag, mintha
temető
Földéből jőne a hang, így
susog:
»Apám, ehetném!
Erőködöm, hogy elaludjam,
Erőködöm, de el nem alhatom;
Apám, az éhség fáj, adj kenyeret.
Vagy csak mutasd meg, az is jól
esik.«
»Várj holnapig, kedves kicsiny
fiam,
Várj holnapig, holnap kapsz
kenyeret,
Kakastejjel sütött fehér
czipót.«
»Inkább ma száraz barna
kenyeret,
Mint holnap lágy fehér
czipót, apám.
Mert holnapig
meghalhatok,
Meg is halok,
tudom…
Olyan sokáig nem jön az a
holnap,
Mióta mondod azt a
holnapot,
S mindig ma van, mindig
csak éhezem!
Vajon ha meghalunk,
apám,
Ha sírba tesznek, éhezünk-e
ottan?«
»Nem, gyermekem,
Ha meghalunk, többé nem éhezünk.«
»Ugy én ohajtom a halált, apám.
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Egy kis fehér koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arcza,
Vitess a temetőbe
És tégy a föld
alá…
A holtak olyan
boldogok,
Mert nem éheznek
ők!«
Ki mondja
ártatlannak
A gyermeket?
Hol a tőr, hol van a kard, a mely
Irtóztatóbb, gyötrelmesebb
Sebet vón képes ejteni,
Mint apja szívén ejtett
E
gyermek ajaka?
Szegény
apa!
Tartóztatá magát,
De könnye hirtelen kicsordult,
S ő arczához kapott
S azt megtörölte reszkető kezével,
Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből
Feccsent reá a vér!
Ő a panaszhoz nem szokott, de
most
Kitört belőle
ellenállhatatlanúl:
»Oh ég, isten! mi
végre alkotál?
Miért nem hagytál ott
a semmiségben,
A melybe lelkem testem
visszavágy?
Vagy embernek miért
teremtél
És miért adál
családot,
Ha már azt nem
táplálhatom
Saját véremmel, mint a
pelikán?…
De állj meg ajkamon,
szó,
Az isten tudja, mit
cselekszik,
Magas tervébe nem lát a
vak ember,
S kérdőre vonnunk őtet nem
szabad.
Rá külde a tengerre
engem,
Lelkembe tette az
iránytűt,
A merre ez vezet, megyek.
–
Nesze, fiam, nesze
E kis darab kenyér, egyél,
Edd jóizűn, ez a végső darab,
Holnapra szántam, s ha most megeszed,
A jó ég tudja, holnap mit
eszel.«
Mohó örömmel
Kapott a kis fiú utána,
Az ágyra visszaguggolt,
S oly
jóizűen falatozta
Az istenadta száraz
kenyeret,
Hogy csillogott belé
szeme,
Mint két szerelmes
szentjánosbogár;
S midőn a végső
falatot
-79- Lenyelte, rá borult az
álom,
Mint völgyre a napalkonyat
köde,
S lehajtá a párnára kis
fejét,
S alutt, és álmodott mosolygó
arczczal…
Vajon mit álmodott,
miről?
Koporsóról-e vagy
kenyérről?
Álomba sírdogálta
Magát az anya is,
A
másik mellé tette kisdedét,
Karjával
mind a kettőt átölelte
S a
nyoszolyának szélén úgy alutt.
A férfi fölkelt
asztalától,
Az ágyhoz lépdegélt
lábujjhegyen,
Megállt előtte
összefont karokkal,
És
elgondolkodék:
»Végtére boldogok
Vagytok, szeretteim!
Az életet nem érzitek,
Levette
vállaitokról az álom
E nagy súlyt,
mit napestig hordotok,
Szegény,
szegény szeretteim.
Én istenem, hát
jobban szereti
Az álom őket, mint én
szeretem, hogy
Ez tészi őket
boldogokká,
A mikké én nem
tehetem?
De hisz mindegy, elég hogy
boldogok…
Aludjatok,
kedveseim,
Aludjatok, jó
éjszakát!
Megcsókolá a három
alvót,
Szentháromságát
családéletének,
Áldásadólag terjeszté
föléjök
Kezét (hogy e kéz mást nem
adhatott
Nekik, mint puszta
áldást!)
S helyére
visszaballagott.
Még egy szelíd
tekintetet
Vetett a népes
nyoszolyára,
Egy oly szelíd, édes
tekintetet,
Melytől az alvók
álmaikban
Rózsák és angyalok között
mulattak,
Aztán kinézett
ablakán,
Beléje nézett a
sötétbe,
Nézett beléje oly merően,
mintha
Azt föl akarta volna
gyujtani
Északfényével lángoló
szemének.
III.
Hol járhat e virasztó férfi
lelke?
Minő utat választott s kit
keres?
Ott fönn bolyong azon
magasban,
Hová csak őrültek s
félistenek
Merészlenek s birnak
fölszállani!
Ledobta a ház és nap gondjait,
mint
Tojása héját a
madár,
Kikelt s röpűl.
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert
ölelt az imént,
Most milliókat ölel
át.
Ott fönn csattognak lelke
szárnyai,
Honnét a föld olyan
parányinak
Látszik, mint a
megégett
Papír hamván a
szikra.
Sebes röptében a hogy
elsuhant
Egy-egy csillagnál, ez
megreszketett
A gyertyalángként,
melyre rá leheltek.
Röpűlt, röpűlt.
Miljom s miljom mérföldnyire
Van egyik égi test a másikától,
S azok mögötte még is
Oly hirtelen maradtak el,
Mint
vágtató lovas mögött
Sürű erdőben a
fák.
S midőn immár fölűl
volt
A csillagoknak
milliárdjain,
Elért…
elért…
A mindenség végére
tán?
Nem… a mindenség
közepére!
S ott volt
előtte,
Ki kormányozza a
világokat
Pillantatával,
Kinek valója fény,
S
kinek szeméből minden szikra egy nap
Mit földek s holdak forganak körűl.
És szólt a lélek,
az
Ős-szellem fényében
fürödve,
Miként a hattyu
fürdik
A tónak átlátszó
vizében:
»Isten, légy üdvöz, légy
imádva!
Fölszállott hozzád egyik
porszemed, hogy
Előtted
leboruljon,
S elmondja: hű fiad
vagyok, atyám!
Kemény pályára
útasítál,
De én nem
zúgolódom,
Sőt áldalak, mert azt
mutatja ez, hogy
Szeretsz, hogy én
választottad vagyok.
A föld lakói
elfajultanak,
Eltértek tőled,
rabszolgák levének…
-80- Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,
A többi ennek apró gyermeke.
Ember hajol meg emberek előtt!
Ki embertársának fejet hajt,
Az,
isten, tégedett csufol!
Meg vagy
csufolva, isten, ott a földön,
De ez
örökké nem maradhat így,
Dicsőségednek helyreállni kell.
Egy éltet adtál én nekem, atyám,
S én azt szolgálatodra szentelem.
Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
Nem kérdezem;
A legrosszabb
rabszolga is kész
Fáradni, hogyha
megfizetnek érte.
Én dijkívánat, díj
reménye nélkül
Fáradtam eddig, s
fáradok tovább is.
De lesz jutalmam,
s nagy jutalmam lesz,
Azt látni majd,
hogy embertársaim
Rabokból ujra
emberek levének,
Mert én őket, bár
vétkesek,
Vétkökben is fölötte
szeretem.
Adj, isten, adj fényt és
erőt nekem,
Hogy munkálhassak
embertársimért!«
Igy szólt a
lélek,
És visszaszállott a nagy
égből
A földre, a kicsiny
szobába,
Hol elzsibbadva várta őt a
test.
A férfiú
fölrezzene,
Hideg futott át
tagjain,
Veríték folyt le
homlokán…
Nem tudta, ébren volt-e
eddig,
Vagy álmodott?…
Ébren volt, mert elálmosodni kezdett,
Nehéz pilláin ült az álom.
Fölszedte fáradt tagjait,
És vánszorogva vitte
A földön fekvő szalmazsákra.
Ki fönn az égben járt
imént,
Ottan hever most durva
szalmazsákon!
Mig a világ
hohérai
Selyempárnákon
nyugszanak,
Ő, a világnak
jótevője,
Daróczon
hentereg.
De íme végsőt lobban a
mécs,
Kialszik bágyadt
élete,
S kivűl az éj mindegyre
oszlik,
Mint a tovább-tovább adott
titok,
S a hajnal, a vidám
kertészleány,
Rózsákat szór a ház kis
ablakára
S rideg falára a
szobának,
S a fölkelő nap legelső
sugára
Az alvó férfi homlokára
szállt,
Miként egy arany koszorú,
miként egy
Fényes meleg csók isten
ajakárul!
IV.
Ki vagy, csodálatos
teremtmény,
Ki vagy te,
férfiú?
Lelked ruhája
Csillagsugárból szőtt fényes palást,
És testedet
Kopott
rongyok fedik.
Családod éhes, éhes
vagy magad,
S vasárnapod
van,
Ha lágy kenyér kerűl
véletlenűl
Abrosz nélkűli
asztalodra,
S mit a tiéidnek s
magadnak
Nem bírsz
megszerezni,
A nagy
világot
Törekszel
boldogítani.
Az égbe van szabad
bejáratod,
S ha úri ház előtt
kopognál,
Az ajtót bezárnák
előtted;
Az istennel
társalkodol,
S ha nagyurat szólítanál
meg,
Nem állna szóba
véled.
Az embereknek
Egy része szent apostolnak nevez,
A másik rész pedig
Szentségtelen gonosztevőnek.
Ki
vagy? kitől van származásod?
Büszkén
neveznek-e szülőid
Fioknak, vagy
szégyenre gyúlad arczok
Nevednek
hallatára?
Min születél? ponyván vagy
bársonyon?
Elmondjam a
történetet,
E férfi
életét?
Elmondom azt… ha
festeném,
Ugy festeném le, mint egy
patakot,
Mely ismeretlen sziklából
fakad, mely
Sötét szűk völgyön tör
keresztül.
Hol károgó hollók
tanyáznak,
Minden nyomon egy kőbe
botlik,
S örök fájdalmat nyögnek
habjai.
V.
Az óra nyelve éjfélt
hirdetett.
Kegyetlen téli éj
vala,
A téli éjszakák két
zsarnoka
Uralkodott:
-81- A hideg és
sötétség.
Födél alatt volt a
világ,
Ki is kisértené az
istent
Ilyenkor szabad ég
alatt?
Az utczák, melyeken nem
régiben
Tolongva járt az
embersokaság,
Üres-puszták voltak,
mint a meder,
Melyből kiszáradt a
folyó… a
Népetlen utczákon csak
egy
Őrült bolyongott,
A fergeteg.
Nyargalt
az utczákon keresztül,
Mikéntha ördög
űlne hátán,
És lángsarkantyút verne
oldalába.
A háztetőkre ugrott fel
dühében,
És besüvített a
kéményeken.
Tovább rohant s teli
torokkal
Ordítozott belé
a
Vak éj siket fülébe.
Aztán a fellegekbe markolt,
Rongyokra tépte éles körmivel,
S reszkettek a megrémült csillagok,
S a felhődarabok között
Idébb-odább hömpölyge a hold,
Mint a holt ember a hullámokon.
Egy pillantás alatt
Lélekzetével
ismét
A felhőket tömegbe
fujta,
És a magasból lecsapott a
földre,
Mint prédájára a
rablómadár,
Egy ablak tábláját
ragadta meg,
Megrázta és sarkából
kifeszíté,
S midőn mély álmokból a
bennlakók
Sikoltva
fölriadtak,
Elvágtatott ő rémesen
kaczagva.
Népetlen a város… ki járna
ily
Időben kinn?… és még is, még is
ott egy
Élő alak… vagy kísértet
talán?
Járása olyan
kísértetszerű.
Errébb jön, errébb,
már látszik, hogy asszony,
De a
sötétség titka, hogy
Koldúsnő-e vagy
úri hölgy?
Körültekint
leselkedőleg,
Amott a bérkocsit
pillantja meg,
Tolvajléptekkel hozzá
sompolyog,
A kocsis alszik a
bakon,
Halkan kinyitj’ a hintó
ajtaját,
És lop talán?
ellenkezőleg
Belétesz valamit,
becsukj’ az ajtót,
S elillan, mint a
gondolat.
Nyílt nem sokára a
kapu,
Kijött egy asszonyság s egy
úr,
Beűlnek a hintóba, a
kocsis
Indítja lovait,
rohan…
Ott benn nyögés, aztán
sikoltás…
Az asszonyság sikolta
föl,
Mert lábánál egy kis gyermek
nyögött.
Elérte a hintó a
czélt,
Az úr s az asszonyság
kiszáll,
S az asszony így szól a
kocsishoz:
»Nesze a díj,
fiú,
S itt benn a kocsidban a
borravaló,
Egy szép kis
gyermekecske,
Viseld gondját, mert
isten adománya.«
Igy szólt az asszony
s ment az úri pár.
Szegény kisded te ott a
kocsiban!
Miért kutyának nem
születtél?
Ottan lett vón
neveltetésed
Ez asszonyság
ölében,
Eltáplált volna
gyöngéd-gondosan;
De mert ember
lettél és nem kutya,
Az isten tudja,
milyen sorsra jutsz!
A bérkocsis fülét, fejét
vakarta,
S imádkozott-e vagy
káromkodott,
Nem tudni, csak hogy
morgott valamit.
Az istenáldás nem
tetszett neki.
Gondolkodék, mit
tégyen e kölyökkel?
Ha elviszi
haza,
Otthon a gazda majd fejéhez
vágja,
S kidobj’ az ajtón
mindkettőjöket.
Nagy mérgesen csap a
lovak közé,
És hajt
keservesen.
A külvárosban egy szurtos
lebujban
Mulatnak még, a
lámpafénytől
Piroslik ím az
ablak,
Mint az iszákos ember
orra.
A bérkocsisnak sem kellett
egyéb,
Az istenáldást oda tette
szépen
A kocsma küszöbére, s
ment.
Alig hogy elhordá
magát,
Jó éjszakát mond ott benn
társinak
Egy részeg
czimbora,
S a mint kilép a
küszöbön,
Olyat botlik, hogy
képivel
Barázdát húz a megfagyott
havon.
Teremtettéz a tisztes
férfiú,
Hogy méltósága ilyen pórul
járt.
»Az a küszöb nőtt tennap
óta«,
-82- Ugymond, »tennap nem
volt ilyen magas,
Ha ily magas lett
volna, tennap is
Meg kellett volna
botlanom,
De én tennap meg nem
botoltam,
Pedig nem ittam kevesebbet,
mint ma,
Mert én rendes, pontos
vagyok,
Minden nap egyformán
iszom.«
Igy dörmögött, és
föltápászkodék,
S indult és folytatá
a dörmögést:
»Hiába is beszéltek,
mert az a
Küszöb nagyobb, mint tennap
volt, nagyobb;
Már ettül el nem
állok, nem bizony.
Hisz mekkorát
emeltem lábamon!
S még is hogy
jártam, szégyen és gyalázat.
Az a
küszöb megnőtt, igen…
Vagy tán követ
tett oda valaki?
Az meglehet, mert
hejh rosz a világ,
A gáncsolódást
szörnyen szereti.
Rosz emberek, rosz
emberek,
Követ gördítnek lábaim
alá,
S lábam vakságát orrom bánja
meg.
Csak az vigasztal, hogy a többi
is,
Ha majd kijő, rajt
átbukik.
Kedvem vón ottan lesbe
állani,
És nézni, mint potyognak
el,
Mikor kilépnek,
hehehe…
De mit beszélsz, vén ember,
mit beszélsz?
Hát illik
ez,
Illik hozzád ily
káröröm?
Nem, ez nem illik, s én
ezennel
Azzal javítom meg
magam,
Hogy visszamék, és
elhajítom
Az ajtó mellől a
követ.
Tolvaj vagyok, s szükségnek
esetén
Rabló is, és ha rá kerül a
sor,
Az embert főbe kollintom, de
azt,
Hogy orrát így
beverje,
Azt el nem birná
lelk’isméretem.«
És visszaballagott a jó
öreg,
Hogy elhajítsa a gonosz
követ.
Utána nyúl… csóválja…
hah,
Milyen
visítás!
Meghökken a vén ember
és
Tünődve ekkép szól
magában:
»A mennydörgős mennykőbe
is,
Ilyen kő még nem volt
kezemben,
Olyan puha s azon fölül
sikít is!
Sikító kő, ez furcsa egy
kicsit.
Nézzük csak itt az ablaknál…
hohó,
Hisz ez gyerek, valóságos
gyerek.
Jó estét, kis
öcsém
Vagy kis hugom… nem is tudom,
mi vagy?
Hogy a manóba jutottál
ide?
Megszöktél úgy-e
szüleidtől,
Te kis
gonosztevő?
De mit beszélek én
megint,
Milyen bolond beszédek már
ezek!
Hiszen pólyában van
szegényke,
Talán épen ma
született.
Vajon kik a
szülői?
Tudnám csak, vissza is vinném
nekik.
De már ez még is csak
czudarság
Igy elhajítani a gyermeket,
mint
Az elviselt bocskort,
czudarság.
Ezt a disznók, de
még
A rablók sem teszik.
Pólyája vén kopott ruha.
Szegény asszonynak gyermeke…
Hm,
hátha gazdagé? s azért
Takarta anyja
e rongyokba, hogy
Ne is sejthessék
úri származását?
Ki tudja, nem
tudhatja senki sem,
Már ez titok, s
örökre az marad.
Ki lesz apád,
szegény kicsiny gyerek?…
Ki? én
leszek!
Biz isten, az leszek,
apád.
Miért ne? fölnevellek
tisztesen.
Lopok számodra, míg tőlem
telik, s ha
A munkából végkép
kivénülök,
Számomra majd te lopsz. Ez
így van,
Igy mossa egyik kéz a
másikat.
Nagyon jó lesz. Most már
törvényesebbek
Lesznek lopásim,
kettőnkért lopok.
Majd még kevésbbé
furdal
A lelkiismeret.
De a patvarba, még neked
Tej kell, biz a, tej… hóh, se baj,
Hisz ott a szomszédasszony, épen
Tennap temette el kis gyermekét.
Majd fölvállalja ő a szoptatást,
Bizony föl ám, jó fizetésért
Elszoptatná az ördögöt magát is.«
Igy elmélkedve ballagott
haza
A jó öreg. Keskeny
sikátorok
Vezettek elrejtett
lakához,
Mely földalatti pinczelyuk
vala.
A szomszédasszonyt
fölveré
Álmábul ökle
döngetésivel,
Mit a nyikorgó ajtón
gyakorolt.
-83- »Szomszédasszony,
gyertyát, világot«,
Szólt a vén
ember, »gyertyát hirtelen,
A házat
gyujtom fel különben.
Minek? minek?
mit kérdezi?
Gyertyát, ha mondom,
szaporán!
Igy… most
egymásután
Szoptassa meg e
gyermeket.
Hol vettem? ugy
találtam,
Az isten áldott meg
vele.
Hisz mindig mondtam én, hogy
engem
A jó isten szeret. Szeret
bizony
Jobban, mint a papok
hiszik.
Hm, ez nagy kincs! magára
bízom,
Szomszédasszony, viselje
gondját,
De jobban, mint saját
fiának.
Nevelje föl,
neveltetési
Költségeit magamra
vállalom,
Megalkuszunk, hiszen mi
értjük egymást.
Igaz, hogy a pénz
mostanában
Szüken terem, mert tudja
ördög,
Az emberek mind
százszeműek;
De én azért
királyilag
Fogok fizetni, isten
megsegít.
Hanem mondom, viselje
gondját,
Ugy bánjék véle, mint
szemfényivel,
Mert e gyermek vén
napjaim reménye.«
Megalkuvának.
A félfagyott kisded fölmelegűlt
Az emlőn, mit szájába vett,
A melyből édesen szivá a
Keserű életet.
Csak egy napos
még, s mennyit hánykodott már!
Mennyit nem fog hánykódni ezután!
VI.
Más nap korán az öreg
úr
A szomszédasszonyhoz
kiváncsian
Bekukkantott, és szólt
vala:
»Nos, hogy van a vendég?
remélem, jól.
De itten egy kissé
hüvös van,
Szomszédasszony,
boszorkányadta,
Fűtsön be… százszor
mondjam-e,
Hogy a költség enyém?… de
úgy, igaz,
Fiú-e vagy lány? még nem
is tudom.«
»Fiú, szomszéd uram,
fiú,
Olyan fiú ő kelme, mint a
pinty.«
»Annál jobb. Hét, nyolcz
esztendő alatt
Olyan tolvaj lesz,
mint a Krisztus,
Dicsőséges tolvajjá
nevelem!
Szó a mi szó, már ahhoz
értek,
Hogyan kell a fiút
nevelni,
Értek hozzá, mint senki
más.
A vak Tamást is én
neveltem,
Kit a minap kötöttek
föl…
Ez volt a tolvaj! félszemű
volt,
S még is meglopta az
ezerszemű
Istent is. – Kis fiam, ne
félj,
Belőled sem lesz kontár,
esküszöm.
De, szomszédasszony, tán
nevet
Csak kéne adni néki,
melyet
Hiressé tégyen a világ
előtt.
Mit gondol,
angyalom,
Minek nevezzük?… hadd lám
csak, mi volt
Tennap?… Szilveszter
napja… jó,
Legyen Szilveszter. Én a
pap leszek,
Szomszédasszony lesz a
keresztanya.
Kereszteljük meg, hogy
nevét
Törvényesen
viselje,
S legyen keresztény, nem
pedig pogány,
Hogy egykor el ne
útasítsa
Szent Péter bátya a menny
ajtajától.
Van víz ebb’ a fazékba’?…
van.
Emelje csak föl a
fiút,
És hozza hozzám… de
megálljunk,
Hisz pap vagyok, hát
reverenda kell…
Ahol van egy zsák,
azt kötöm nyakamba.«
Az öreg úr a zsákot
felköté,
Kezébe vette a fazék
vizet,
S egész pompával s
ünnepélylyel
Keresztelé meg a
fiút.
És Szilveszter lett a
neve.
VII.
Négy év haladt
el,
És gyermek lett a
csecsemő.
Ott nőtt fel a
sötétben
A föld alatt, a
bűnnel
S férgekkel egy
tanyán.
Nem szítta a menny tisztább
levegőjét,
Nem látta a földnek
szépségeit.
Élt, s olyan volt, mint a
halott.
Az öreg úrnak benne kedve
telt,
Mert ész s ügyesség villant ki
belőle,
Miként a tűzkőből a
szikrák,
És gondolá az öreg
úr:
Szikrából támad a
láng.
Alig négy esztendős és már
lopott
Gyümölcsöt a kofától, és
kilopta
-84- A vak koldús kalapjából
a krajczárt.
Jó nevelője minden
csínjáért
Adott szép szót és kenyeret
neki,
De egyszersmind megdöngeté,
ha
Egész nap semmit sem
lopott.
Azonban ez ritkán fordult
elő.
S az öreg úr
reményei
Szemlátomást
növének,
S építé fáradatlanúl
a
Jövő szikláin a
légvárakat,
És addig épité, míg
egyszer
Ott fönn akadt a
levegőben,
A jó öreg, a gondos
nevelő!
Akasztófára kellett
jutnia,
Ki annál sokkal többet
érdemelt.
A szomszédasszony ott
vala
Fölmagasztaltatásán,
Látá, midőn
a mester
Hurkot kötött nyakán, s
ő
Nyelvét hosszan
kiölté,
Mintegy csúfolva a
világot,
Ki ilyen csúffá tette
őt.
S midőn a czerimónia
után
A szomszédasszony haza
ment,
A kis fiúhoz így szólt
nyájasan:
»Most már az ördög elvihet,
fiam; menj
Isten hirével a
pokolba.
Mától megszűnt a fizetésem
érted,
S magam költségén, nem
kivánhatod,
Hogy itt hizlaljalak mint
a libát,
Jer, azt a szívességet
megteszem,
Hogy kikisérlek a kapun.
De
Ha visszajösz, a csatornába
doblak.«
A kis fiú ezt a dolgot nem
érté,
Némán
engedelmeskedett.
Midőn becsukták az
ajtót mögötte,
Még egyszer
visszapillantott e zajra,
Aztán
elindult s ballagott.
Ment, mendegélt
Egy utczából ki, a másikba be.
Ily hosszu útat még nem tett soha,
Uj volt előtte minden, a mit látott…
Szép czifra boltok, czifra emberek,
Bámulva állt, bámulva ment tovább.
S a mint egy utczát elhagyott, a
másik
Ott volt azonnal s így
végetlenűl,
A városnak végét nem
érte.
Sok bámulástól, sok
menéstől
Elfáradt a kis
fiú,
Egy utczasarkon
lekuporodott,
A szögletkőhöz támasztá
fejét,
Átellenében tarka
játékszerrel
Vigadt egy pár virgoncz
gyerek,
Azokra nézett, és mosolyga,
mintha
Ott játszanék ő is
velök,
És addig-addig nézte
őket,
Mig szép lassacskán
elalutt.
Alutt sokáig;
egyszer
Azt álmodá, hogy két hegyes
tüzes vas
Közelg feléje, mindig
közelebb
Jött az szeméhez, hogy
kisüsse ezt…
Nyöszörgött félelmében
és
Kétségbeesve ébredett
föl…
Az éj immár késő
vala,
Az égen csillagok valának
és
Az utczákon nem voltak
emberek,
Csak egy öreg
banya
Állott előtte
Merő szemekkel,
Miktől még jobban félt a kis fiú, mint
Álmában a tüzes vastól… oda
Húzá magát a szögletkőhöz, hogy
Majd belapult feje,
S rá sem mert nézni a banyára,
El sem mert nézni róla.
A vén asszony végig
czirógatá
Arczát, s szólt hozzá oly
szelíden,
A mint csak tőle
telt:
»Hogy hínak, kis
fiam?
Ki az apád, ki az
anyád,
S hol laknak? majd elkísérlek
haza,
Jer, addsza
kezedet.«
»Nevem Szilveszter… nincs apám
s anyám,
Nem is volt, úgy találtak
engem,
És haza mennem többé nem
szabad;
A szomszédasszony azt
igérte:
Ha visszamék, a csatornába
dob.«
»Hát jer velem,
fiacskám,
Jer hozzám, én anyád
leszek,
Gondos, szelíd anyád…
jerünk.«
Kézen fogá a kis fiút az
asszony,
Követte őt az
aggodalmasan
S reszketve, szinte
eszméletlenűl,
Nem tudva, hogy mi
történik vele?
»Nézd, itt lakunk,
fiacskám«,
Szólott otthonn a vén
banya,
»Az én lakásom e
szoba,
Tied pedig a konyha
lesz.
-85- Nem fogsz magadban
lakni… hejh, kutyus,
Kutyus ne!… itt
van… úgy-e szép kutya?
Ezzel tanyázol
itten.
Ott a pokrócz, elfértek rajta
ketten,
Olyan jó ágy, hogy jobb se
kell,
És a kutyus majd meleget
tart,
Ne félj, nem bánt, jó kis
kutya,
Látod, mily nyájasan tekint
rád,
Hogyan csóválja
farkát?
Mint testvérek fogjátok
egymást
Szeretni, nem
kételkedem.
Fekügy’ le mellé, s
alugyál, fiam.
Ehetnél tán? adnék is
vacsorát,
De már késő van, látom
alhatnál,
Aztán rosz is, kivált
gyermeknek, az
Alvás előtti
vacsora,
Mert tőle ördögökkel
álmodik.
Fekügy’ le hát és alugyál,
fiam.«
Ott hagyta őt a vén
banya;
Félénken kullogott
a
Pokróczra a kutyához,
S a pokrócz szélén meghuzá magát,
Nem mert társához közeledni.
De a kutya
Hozzá
simúlt barátilag,
Átcsillogott
szeme
Az éj sötétségén, s e
csillogás
Olyan szelíd, olyan
testvéri volt,
Hogy barátságot és
bizalmat
Öntött a kis
fiúba.
Egymáshoz egyre
közelebb
És közelebb
huzódtak.
Az eb szőrét simítgatá a
gyermek,
S az ennek arczát
nyalogatta,
Beszélt is véle a fiú, s
az állat
Válasz gyanánt halkan
nyöszörgött.
Meleg, forró barátságot
kötöttek.
Más nap pediglen a
fiúhoz
Igy szólt a vén
boszorkány:
»Mostan figyelj rám,
gyermekem,
Képzelheted, hogy
ingyen
Nem tartalak,
Mert ingyen a Krisztus koporsóját
Sem őrizék.
Dolgozni
fogsz, mert írva van:
A ki nem
dolgozik, ne is egyék.
Azonban dolgod
könnyü lesz,
Valódi
kiskirályság…
Koldulni fogsz, mást
nem teszesz.
Én a munkát már
restelem,
Mert elhíztam
nagyon,
S elűznek, hogyha
koldulok,
Elűznek a kegyetlen
emberek.
Te fogsz koldulni hát
helyettem,
Te rajtad szánakozni
fognak,
S megajándékoznak,
fiam.
Azt mondod majd, hogy árva
vagy,
Apád most halt meg, és
anyád
Honn fekszik éhen s
betegen.
Én a távolban lesni
foglak,
S vigyázok rád, azért te is
vigyázz,
Különben nem lesznek jó
napjaid,
Becsűletemre
mondhatom.
Én nagyon jó vagyok, ha jó
vagyok,
De nagyon rosz vagyok, ha
rosz vagyok,
Ezt írd fejedbe és
szivedbe,
Kedves fiam.
Koldúlni fogsz mindenkitől,
Kinek jobb a ruhája, mint tiéd,
És ilyet eleget találsz, ne félj.
Előre nyujtod kezedet,
Oldalra hajtod fejedet,
Fel- s
összehúzod a szemöldököd,
A szádat le
fogod biggyeszteni,
S szemed
megnyálazod
És ugy
rimánkodol
Beteg anyád s az isten
szent nevében.
Megértettél-e,
gyermekem?
Ha meg nem értél, ujra
magyarázom,
S ha szó után
egyáltalában
Meg nem tanúlod ezt a
tudományt,
Bottal verem
beléd.«
A gyermek állitá,
hogy
Mindent tud s nem felejti
el.
Az asszony elpróbáltatá
vele
A jelenést és elcsudálkozott
a
Fiúnak
mesterfölfogásán.
»Aranybányát
találtam
Benned, fiacskám,
hihihi!«
Vigyorgott a
boszorkány,
»Valódi grófi életünk
lesz,
Valódi grófi
életünk!
Lássunk mingyárt az
aratáshoz…
Ehetnél? majd ha
megjövünk, fiam,
Akkor jól
lakhatol.
Neked különben nem szabad
sokat
Enned, mert mint én
elhizol,
Aztán elillan a
nyúl
S üthetjük bottal a
nyomát.
-86- Kövér
koldusnak
Soványan jár az
alamizsna.«
Egy népesebb utczába
mentenek,
Ott a banya
Kiállitá a gyermeket,
S ő egy közel csapszékbe tért,
És onnan kandikált ki,
S a
hányszor a fiú kezébe
Dobának
valamit,
Fölvette a pálinkás
poharat,
Egyet kortyantott és
vigyorgott.
VIII.
Egyik nap úgy folyt, mint a
másik.
Koldúlt és koplalt a
fiú;
A vén banyának gondja volt
reá,
Hogy el ne hízzék valahogy
szegényke.
Koldult és koplalt, e
kettőt tudá
Az életből s nem
egyebet.
Elnézte
sokszor,
Midőn játszottak
gyermektársai,
Nézett rájok
merően,
S gondolta, milyen jó
lehet
Az a játék, az az
öröm!
S elméje napról napra
érett,
S érezni kezde,
érezé,
Hogy ő
boldogtalan…
Két évet élt már át a
koldulásban.
Nem volt többé szükség
reá,
Hogy megnyálazza
szemeit,
Gyakorta telt meg az
könyűivel.
Egyetlen egy barátja
volt,
Ki nyájasan nézett
reá,
Kit szeretett, ki őt
szerette,
S kivel
megosztá
Sovány
falatjait,
A melyeket otthonn
kapott,
S a melyeket a városban
talált…
Ez egy barátja a
kutya,
Mely hálótársa
volt.
Mint vágya hozzá, hogyha
reggelenként
Elhagyta őt, s ha este
haza ment,
Minő örömmel volt
vele!
A vén anyó már írigyelni
kezdé
A barátságot, a melyet
kötének,
Irígyelé, hogy a
kutya
A gyermeket jobban szerette,
mint őt,
És sokszor megveré, s midőn
az állat
Fájdalmában keservesen
vonított,
A gyermek sírt, zokogva
sírt.
És a vén asszony elkergette
végre
A háztul a jó
állatot,
Több ízben elkergette,
de
Az visszajött
mindanyiszor,
S a kis fiúhoz mindig
nyájasabb lett.
Igy élt a gyermek. Már hat
éves volt,
S átélte hat századnak
nyomorát
És néhány percznek árva
örömét.
Ott állt egy utcza
szögletében egyszer,
S didergett…
késő őszi este volt.
Sár volt az
utczán, s köd a sár felett,
Nehéz,
komor köd, s ő a sárban, ködben
Mezítláb és hajadon fővel állt,
S az elmenőkhöz nyöszörögve
Nyujtotta sárga kis kezét.
Ugy
ment be hangja a szivekbe,
Miként egy
égő fájdalom.
Mint a harang
szava,
Mely haldokló ember számára
szól.
Egy vén mogorva
úr
Megállt mellette s hosszan nézte
őt,
Hosszan, merően, átfuró
szemekkel.
A gyermek elszaladni
készült.
»Megállj!« morgott reá az
úr.
A gyermek állt s mocczanni sem
mert,
S az úr kérdé: »vannak
szülőid?«
»Va…« azt akarta
mondani,
Van anyja, a ki éhezik s
beteg,
S most halt meg
apja,
De a mogorva úr
előtt
Nem mert hazudni,
Torkán akadt a szó, azt gondolá,
Hogy ez mindent tud, és így
válaszolt:
»Nekem szülőim
nincsenek,
Vagy nem tudom, hogy
vannak-e?
Mert én talált gyermek
vagyok.«
»Kövess tehát«, szólt a
mogorva úr,
S utána indult a
fiú.
A vén asszony kilépett
rejtekéből,
És rá kiáltott »itt
maradsz,
Hazug kölyök!…
Ez a fiú az én fiam, uram!«
»Nagyságos úr«, rimánkodott a
gyermek,
»Nagyságos úr, én nem vagyok
fia,
Mentsen meg engemet, vigyen
magával,
Az isten s a szentek nevére
kérem!
-87- Meguntam már a
koldulást,
Az ő számára kellett
kéregetnem,
És engemet
koplaltatott,
Hogy csak minél
rosszabb színben legyek,
Hogy
szánakozzék rajtam, a ki lát.
Oh
istenem, most is hogy éhezem!«
Igy
szólt a gyermek, a mogorva úrra
Fölnéze, s esdeklő szeméből
Könny folyt le, könnyek zápora.
»Oh gaz dög, oh te
istentagadó,
Te ördögfának makkja
te!«
Rivalt a vén boszorkány a
fiúra,
»Te bocskortalpra sem méltó
pofa,
Te hazugság
kalásza,
Te minden rosz, te semmi
jó!
Még hogy nekem koldult, uram
fia,
Mikor halálba szégyenlem
magam,
Hogy kéreget, s e rosz szokása
megvan,
Mihelyt elforditom
szemem,
És hányszor vertem már meg
érte,
Hogy ilyen szégyent hoz
reám!
Szegény vagyok, de
koldulásra
Nincsen szükségem, mert
elélek
Becsűletes munkám
után.
És még hogy én őtet
koplaltatom!
Én! a legjobb
falatokat
A szájamtól szakítom
el,
S belé tömöm!
De mind ez hagyján… még meg is tagad.
Nem fáj a szíved, te puruttya lélek,
Te csúf poronty, anyádat megtagadni,
Szülő anyádat? hogy ki nem szakadt e
Szóval belőled a lép és tüdő
S a májad és a zúzád?
A földön sincs jobb nagyanya,
Mint én vagyok, s ő ily rosz unoka!
De már nincs messze az itélet…
Saját tulajdon anyját
Tagadja
meg a gyermek,
Édes
szülőjét!«
Ennyit darált a vén
malom
Egy lélekzés
alatt;
Itt a mogorva úr
Szóhoz jutott s szólt:
»Elég már a komédiából,
Különben
e bottal némítlak el,
Undok
szipirtyó!
Részeg vagy mint a
csap;
Ha kijózanodol,
Jőj hozzám a keresztlevéllel,
(Ott ama nagy házban lakom,)
S a gyermeket elviheted,
De csak ha a keresztlevéllel jősz.
És most hordd el magad… s te
Kövess, fiú.«
És a fiú követte az
urat,
Koronként
vissza-visszanézett,
Azt képzelé,
hogy a banya
Már nyúl utána s
galléron ragadja;
De az nem mert
közelgeni,
Ottan maradt
állóhelyében,
Csak öklével
fenyegetőzött,
S forgatta égő
szemeit, mint
A kovács a tüzes
vasat.
IX.
Jobban lett dolga a
fiúnak.
Nem kellett többé
lopnia,
És nem kellett
koldulnia,
Milyen boldogság, mily
jótétemény!
Csak néha szállt az
aggalomnak ölyve
Föléje: hátha a
boszorkány
Előjön a
keresztlevéllel,
Mi lesz akkor megint
belőle?…
És néha szállt a bú
galambja
Föléje, ha
eszébe
Jutott a hű
kutya,
A hálótárs és a
barát.
Ennek kedvéért gyakran szinte
kész volt
A vén banyához
visszamenni,
S koldúlni, csak hogy
együtt legyenek.
Gyakorta álmodott
felőle,
Álmodta, hogy ölelte a
kutyát
S ez nyalta képét és
kezét,
S midőn fölébredt, s társát
nem lelé,
Elkezdett sírni, s hosszan
sírdogált.
Midőn haza ért a fiúval
a
Nagyságos úr, átadta őt
a
Cselédségnek. Kitisztiták
őt
A régi szennyből, mely reá
nőtt
És régi rongyai
helyett
Kapott szép uj
ruhát.
Mily jól esett
neki!
Azt vélte, eddig nem is
élt,
Azt vélte, hogy most
született.
Ekkor magához
hívatá
Az úr, és így szólt
szigorúan:
-88- »Fiú, e gyermek itt
fiam, te őt
Nagyságos úrfinak
hivod,
Ő lesz
parancsolód,
S te szót fogadsz
neki,
Ő lesz az úr, te lészsz a
szolga.
Egyéb dolgod nem lesz, mint
szót fogadni,
De ennek pontosan tégy
eleget.
Minden szem-intés egy
parancsolat;
Ha teljesíted, nem lesz
semmi baj,
Lesz enned, innod és
ruhád…
Ellenben ócska
rongyodat,
A melyben
fölfogadtalak,
Nyakad közé
akasztatom,
Aztán mehetsz a nagy
világba
S koldulsz, mint eddig
koldulál.«
Szolgált az árva gyermek
a
Nagyságos úrfinak,
Mögötte ment, mögötte állt,
Mindig árnyéka volt,
És leste ajka mozdulását,
S alig
volt a parancs kimondva,
Midőn már
teljesűlt is,
S a jó fiú
Még is mennyit nem szenvedett!
Mert a nagyságos úrfi
Oly gazkölyök vala,
A milyenek
rendesen a
Nagyságos
urfiak.
Érezteté, hogy ő az
úr,
Érezteté minden
nyomon.
Ha száját a leves
megégeté,
Kis szolgáját üté
pofon;
Ha nem köszönt más
nékie,
A kis fiú fejéről
Ütötte le a kalapot,
És ennek markolt üstökébe,
Ha a
fésű belé akadt hajába,
S nem volt
olyan csíny, oly gonoszság,
Mit rajta
el nem követett,
Mihelyt eszébe jut
vala.
Lábára lépett
készakarva,
Aztán ellökte, hogy mért
áll az utban?
Sarat kent rá, s aztán
nyakon veré,
A mért olyan
tisztátalan,
Szemébe önté a vizet, s
ha sírva
Fakadt rá, mazna fattyunak
nevezte.
Sok szenvedése volt szegény
fiúnak,
És napról napra többet
szenvedett,
De tűrte békén
bajait,
Tűrt elszántan, miként egy
férfiú,
Kiben magas lélek
lakik.
S mi végre tűrt, miért el nem
hagyá
Kínos helyét, mint gyakran volt
eszében?
Ha tudnátok, miért
maradt!
Nem a jó étel és a jó
ruha
Csalá őt vissza, hogyha útnak
indult,
Hogy elbujdossék a széles
világba;
Nem volt ő olyan, mint a
tyúk vagy a lúd,
Mely elbarangol, s
ha megéhezik,
Jóllakni ismét
visszamegy helyére,
Mig ellenben a
csalogány s pacsírta,
Ha megnyílt
börtönének ajtaja,
Ott hagyva a kész
és jó eledelt,
Elszáll örökre s
megelégszik azzal,
Mit kinn a
szabadban talál.
Igy érezett a kis
fiú,
Mint e szabadba vágyó
madarak,
S még is maradt, mint a tyuk
és a lúd,
S ha indult, ismét
visszatért.
Mi csalta vissza
őt?
A tanulás.
Az úrfi mellett
eltanulgatott.
Ott állt mögötte
észrevétlenűl,
Könyvébe
kandikált,
S a nevelő minden
szavára
Figyelmezett,
S mit egyszer megtanúlt,
El nem feledte.
Előbb tudá az
írást, olvasást,
Mint a nagyságos
úrfi.
És a mint szaporodtak
évei,
Azokkal
szaporodtak
Isméreti,
Mint a szarvas szarván az ágak,
S ő büszke kezdett lenni rája,
S ha a nagyságos úrfi
Bolondokat beszélt szokás szerint,
Kijobbitá magában,
S mosolyga a
badar beszédeken.
S a nevelő
előtt
Nem tűnt el
észrevétlen
A szolga
fensősége
Az ifju úr
fölött,
S ha nem tudá
Leczkéit a tanítvány,
Azzal piríta rá,
Hogy a
szolgával mondatá el,
Ki azt hallás
után tanulta meg.
-89- Becsűletére
vált ez a fiúnak,
De nem vált
örömére, erre nem,
Mert a kevély
nagyságos úrfi
Mindannyiszor
keményen
Lakoltatá, hogy őt
megszégyeníté.
Naponta új és durvább
üldözések
Jutottak a szegény
fiúnak,
És ő naponta jobban
érezé
A szenvedett
méltatlanságokat,
S most már, ha
megüté az úrfi őt,
Nem teste érezé,
de lelke,
Pirúlt, de nem mivelhogy
fájt neki,
Hanem mert szégyenlé
magát.
Tizenhat esztendős
vala.
Minden nap egy-egy sugarat
lövelt
Elméje oszladó
ködébe,
S minden sugár egy-egy betű
volt,
És ilyen írat lett a sok
betűből:
»Mi jognál fogva vernek
itten engem?
Mi joggal bánt embert az
ember?
Különbnek alkotá az
isten
Az egyik embert, mint a
másikat?
Igazságosnak hirdetik az
istent,
Ha igazságos, úgy azt nem
tehette,
Úgy minden embert egyformán
szeret.
S én többé tűrni nem
fogok.
Akármi lesz
belőlem.
Táplálatot, ruhát, szállást
kapok,
De én ezért szolgálom
őket,
S ezzel leróva a
jótétemény.
Dolgoztathatnak, erre van
jogok,
De a verésre
nincs.
Még egyszer fognak csak
megütni,
De többször, istenemre,
nem!«
Ugy is lett. Első
alkalommal
(És várni erre nem kellett
sokáig)
Midőn az úrfi rá kezét
emelte,
Ekkép kiálta
föl:
»Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy
visszavágom,
Hogy megsiratja holta
napjaig.
Elég soká voltam
kutya,
Kit verni, rúgni
lehetett,
Eztán ember
leszek,
Mert ember ám a szolga
is!
Megvallom, itt
jótéteményt
Rakott egy kéz
reám,
De más kéz azt bottal veré le
rólam,
És e szerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.«
Az úrfi e szokatlan szókra
Elképedett, megmerevűlt,
S tájtékot turva, ekkép orditott:
»Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!«
És a fiú így
válaszolt,
És hangja megvető
volt:
»Hm, szolgafaj? ha már a
születést
Veszszük, talán az én
apám
Különb úr volt, mint minden
ivadékod,
S hogy eldobott
magától,
Az ő hibája, nem
enyém,
S ha minden úr ilyen rosz
lelkű, mint te,
Jól is tevé, hogy
eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem,
ha
Becsűletes ember
leszek.
És lázadó?… ha lázadás
az,
Midőn az ember érzi és
kimondja,
Hogy ő is ember, mint
akárki más,
Ugy büszkén mondom:
lázadó vagyok.
S tudnám csak mind
azt, a mit érezek,
Ugy, a mint
érezem, kimondani,
Föllázadnának
milliók velem,
S reszketne a
világ,
Mint Spartacustól Róma
reszketett,
Midőn eltépett
lánczaikkal
Verték falát a
gladiátorok! –
Nagyságos úrfi, isten
önnel,
Mi együtt többé nem
maradhatunk,
Én önnel mint ember
beszéltem,
És hogyha egyszer
már
A szolga emberré
emelkedik,
Éhen hal meg vagy a
bitófán,
De többé szolga nem
lesz!«
Ezzel megfordult és
kiment,
Örökre ott hagyá a
házat,
Hol gyermeksége úgy uszott
el,
Mint a virág az iszapos
patakban.
A merre látott, arra
indult,
Ment a világba
czéltalan.
Az ifjuság fölgyúladott
szivében,
Ugy égett, mint a fölgyúlt
város ég,
A melyre rá fúj a
viharnak
Süvöltő óriása;
S e lángokban milyen csudálatos
Mesés képek keletkezének!
S lelkét e lángok ugy megedzék,
Mint a hámortűz a vasat.
A város végén utolérte
őt
Az úrfi nevelője.
-90- Alig lélekzett a jó
férfiú,
Sokat futott, hogy
utolérje.
Kiverte arczát a
veríték,
Törölgeté mind
untalan,
Mi közben a fiúval így
beszélt,
S beszédiben
Nem volt nagyon sok
összefüggés:
»Ne, tedd el ezt a pénzt,
fiam,
Nekem egy évi
jövedelmem,
Te nálad eltart
évekig,
Ha jól
gazdálkodol.
Nagy ember lesz
belőled,
Én mondom azt
neked.
Dicsőbb fiút még nem láttam te
nálad.
Én szórul szóra érzem azt, a
mit te,
De soha sem mertem
kimondani.
Féltem tőled s
bámultalak,
Midőn
beszéltél.
Az isten áldjon minden
szavadért.
Tanácsolom,
parancsolom,
Igen, parancsolom, fiú,
hogy
Tanúlj, végezd az
iskolákat,
Különben én
Megátkozlak s megver az isten.
Te nem magadnak születél,
De a hazának, a világnak.
Azt mondom néked, hogy tanúlj,
A mit különben
Nem
is kén mondanom,
Hiszen te úgy
szeretsz tanúlni.
És most az isten
áldjon meg, fiam,
Légy szerencsés,
élj boldogúl,
S emlékezzél meg rólam
is koronként,
De ha tanácsomat nem
fogadod,
Akkor felejts el
engemet.«
Lehajlott a fiú,
Hogy megcsókolj’ a jó ember kezét,
De ő nem engedé, sőt a fiút
Megölelé s arczát csókolta meg,
S úgy távozott könnyes szemekkel.
Mily jól esett ez a fiúnak,
Szegény fiúnak milyen jól esett!
Ez volt az első szeretet,
Melylyel találkozott.
Tizenhat évig kelle élnie
S
kínlódnia,
Mig oly emberre
akadott,
Ki nem taszítá el
magától,
Ki megölelte
őt!
X.
Kiért a városból az
ifju.
Midőn kiért a szűk falak
közűl,
Azt gondolá: börtönből
szabadúlt,
S mohón szivá a tiszta
léget,
Az isten legdrágább
ajándokát,
Melytől a láb erőt kap és
a
Léleknek szárnya
nő.
Egyszer sokára
visszanézett,
Nagyot haladt már,
messze volt a város,
A házak
összeolvadának
Egymással, és a barna
tornyokat
Elnyelte félig a távol
köde,
S méhdongás volt az ezerek
zaja.
Az ifjú biztatá
magát:
»Tovább, tovább,
Semmit ne halljak, és semmit ne
lássak
Onnét, hol eddig
éltem,
Ha életnek mondhatni
éltemet.«
S ment, mint a ki
ostorhegyet fut.
S midőn végkép eltünt a
város,
S ott álla ő a
végtelenben,
Szabadnak akkor érzé
csak magát.
»Szabad vagyok!« kiálta
föl,
»Szabad vagyok!«
Többet nem mondhatott,
De könnyei beszéltek,
S jobban
mondták el érzeményeit,
Mint nyelve
mondta volna.
Oh milyen érzés, milyen
gondolat,
Midőn az ember először
szabad!
És ment az ifju, egyre
ment,
A merre szép táj csalta,
arra
Irányozá lépéseit.
Megbámulá a síkot és hegyet,
A sík mezőt és a hegy erdejét
És mindent, a mi csak szemébe tünt,
Mert minden oly új volt előtte,
Először látta a természetet
A természet szépségeit.
És ott a
rengetegben,
A
fellegekbe
Ágaskodó bérczek
között,
A hol mennydörgés a folyam
zugása
S a mennydörgés itéletnap
rivalma…
Vagy ott a puszták
rónaságán,
Hol némán ballag a csendes
kis ér,
S hol a bogárdöngés a
legnagyobb zaj…
Ottan megállt az
ifjú,
-91- Körültekintett
áhitattal,
S midőn szemét s lelkét
meghordozá
A láthatár
fönségein,
Erőt vett rajta egy szent
érzemény,
Letérdepelt s
imádkozék:
»Imádlak, isten; most
tudom, ki vagy,
Sokszor hallottam és
sokszor kimondtam,
De nem értettem
nevedet.
A nagy természet magyarázta
meg
Hatalmad és
jóságodat…
Dicsértessél, dicsértessél
örökre!
Imádlak, isten; most tudom,
ki vagy.«
A merre csak ment,
mindenütt
Oly szépnek látta a
természetet,
De benne mindenütt az
embert
Olyan
boldogtalannak;
Nyomor s gazság
gyötörte mindenütt.
Azt kezdte
észrevenni,
Hogy ő nem a
legszerencsétlenebb,
És fájt nagyon
neki,
Hogy vannak nála szánandóbbak
is.
Mindig kicsínyebb lett
előtte
Saját baja,
Mig végre végkép elfelejté,
S nem látta és nem érezé azt,
Csak a mások baját,
És homlokát a hideg kőre tette,
S forró keserves könnyeket sírt.
XI.
Eszében tartá, mit
szivére
Kötött a jámbor
nevelő,
Midőn bucsút vett
tőle
És pénzt adott
neki;
Eszében tartá ezt az
ifju,
S nem hagyta
teljesítlenűl.
Beállt az
iskolába,
S tanúlt
szorgalmasan,
S olyan volt társai
körében,
Mint csillagok között a
hold.
Azok csodálták őt, de nem
szerették,
Lelkének fensősége
rajtok
Mint sziklakő
nehezkedett,
És
ellenében
Irígység és gúny támadott
föl,
És rá lövöldözé
A sebesítő nyilakat.
»Mért bántotok ti
engemet?«
Szólott szelíd
jószívüséggel
Gyakorta
társihoz,
»Mért bántotok, barátim,
engem?
Én nem tanúlok a magam
javára,
Ti értetek tanúlok
én;
Mit én tudok, higyétek,
annak
Más fogja venni
hasznát,
Akárki más, csak én
nem.
Ha belátnátok lelkem
mélyibe,
Ragaszkodnátok hozzám, jó
fiúk,
Ugy szeretnétek, mint most nem
szerettek,
Mint én szeretlek
titeket.
Ha belátnátok lelkem
mélyibe,
Általlátnátok
gyarlóságtokat,
S nem vagdalnátok a
fa ágait,
Mely egykor számotokra hoz
majd
Árnyékot és
gyümölcsöt,
Szegény rövidlátó fiúk
ti!
De majd szerettek még ti
engemet,
Szeretni fogtok, istenemre,
engem!«
Kaczaj követte ilyetén
beszédit,
S csak újabb töltésül
szolgáltanak
A gúnyolódás
fegyverébe,
A mely mindég szivének
állt.
És elvadúlt lassanként a
világtól,
Mindegyre mélyebben
szállott magába,
S kerűlt mindenkit…
egy barátja volt,
A senkitől meg nem
zavart magány.
Ott élt azon képek között,
miket
Üres ábrándoknak tart a
világ,
De melyekről ő tudta, hogy
azok
Élő valódi lények,
Az ő lelkébe néző
Jövő alakjai.
Ott a magányban buzgón
olvasá,
Miként a hívő a
koránt
S mint a zsidó a
bibliát,
Olvasta ott buzgóan
a
Világtörténetet.
Világtörténet! mily csodálatos könyv!
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
Egyiknek így szól s kardot ad kezébe:
»Eredj és küzdj! nem küzdesz
hasztalan,
Az emberiségen segítve
lesz.«
Másikhoz így szól: »tedd le
kardodat,
Hiába
küzdenél,
Mindig boldogtalan lesz a
világ,
Mint ezredévek óta
az.«
-92- Mit olvasott ez ifiú
belőle?
Mit gondolt ő, midőn e
könyvet
Becsukta reszkető
keze?…
Ezt
gondolá:
»A szőlőszem kicsiny
gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá még is,
hogy megérjék.
A föld is egy
gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a
kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány
nem kell e nagy gyümölcsnek,
A míg
megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy
tán évmiljomokba,
De bizonyára meg
fog érni egykor,
És azután az emberek
belőle,
Világ végéig lakomázni
fognak.
A szőlő a napsugaraktul
érik;
Mig édes lett, hány
napsugár
Lehelte rája élte
melegét,
Hány százezer, hány miljom
napsugár?…
A földet is sugárok
érlelik, de
Ezek nem nap sugárai,
hanem
Az embereknek
lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen
sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez
ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók
tehát, hogy
A föld hamar
megérjék?…
Érzem, hogy én is egy
sugár vagyok,
A mely segíti a földet
megérni.
Csak egy nap tart a sugár
élete,
Tudom, hogy a midőn
megérkezik
A nagy
szüret,
Akkorra én már rég
lementem,
S parányi művemnek
nyoma
Elvész az óriási munka
közt,
De életemnek a tudat erőt
ad,
Halálomnak pedig
megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy
sugár vagyok! –
Munkára
hát,
Föl a munkára,
lelkem!
Ne légyen egy nap, egy percz
elveszítve.
Nagy a föladat,
az
Idő röpül, s az
Élet rövid. –
Mi
czélja a világnak?
Boldogság! s erre
eszköz? a szabadság!
Szabadságért
kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly
sokan,
És hogyha kell
elvérzenem,
Mint elvérzettek oly
sokan,
Fogadjatok, ti
szabadság-vitézek,
Fogadjatok szent
sorotok közé,
Zászlótokhoz hűséget
esküszöm,
S hahogy véremben lesz egy
pártütő csepp,
Kiontom azt,
kifeccsentem belőlem,
Habár szivemnek
közepén lesz is!«
Ily vallomást tett… nem
hallotta ember,
De meghallotta
odafönn az isten,
Fölvette a szent
könyvet, melybe
Jegyezve vannak a
martírok,
S belé irá a Szilveszter
nevet.
XII.
A gyermek ifjuvá
lett
S az ifju férfivá.
Esztendő esztendő után
Jött a földet meglátogatni,
S
bucsút sem véve távozának.
Őt sem
kerűlték ki az évek,
Elment hozzája
mindenik,
S nyomot hagyott arczán,
szivén.
Túl volt immár az
iskolákon,
Régen kijárta
azokat,
És benn volt a
világban.
Az életben, az emberek
között,
Hol minden lépten meglökik az
embert,
S minden lökés egy darabot
töröl le
A lélek
zománczából
S az orczának
szinéből.
Beh másnak látta e
világot,
Mint a milyennek
képzelé!
Naponta kisebbnek tetszett
előtte,
Mélyebben
sűlyedettnek
Az ember, a kit
isten
Saját képére
alkotott,
Az ember, a kinek
szemével
A napba kéne
néznie,
És e helyett a porba
néz,
Mikéntha férgeket
keresne,
Hogy tőlök a csúszást
tanulja.
És mentül kisebbnek tetszett
előtte
Az ember, annyival
nagyobbnak
Látá a munkát, a
mire
Hivatva érezé
magát.
De el nem
csüggedett.
Tán oly parányit végzett,
mint a hangya,
De mint az, olyan
fáradatlan volt.
Szűk volt
köre,
De e kört teljesen
betölté
Lelkének
fényivel.
-93- Erkölcse, tudománya
néki
Nevet szerzett még
iskoláiban,
S midőn e pályát
végezé,
Több úr hivá meg
őt
Nagy s gazdag
hívatalra
Ilyen
kecsegtetéssel:
»Szegődjél hozzám;
szolga lészsz, igaz,
De ily urat
szolgálni, mint én,
Dicsőség, és
azért, hogy
Előttem
meghajolsz,
Előtted ezren hajlanak
meg.
Más dolgod nem lesz, mint ez
ezreket
Nyúznod tehetséged szerint, s
e
Könnyű munkából meg fogsz
gazdagodni.«
Szilveszter megköszönte
szépen
E könnyü munkát és így
válaszolt:
»Azért, hogy én
nekem
Szolgáim legyenek,
Én más szolgája nem leszek.
Én nem kivánom, hogy előttem
Embertársim hajlongjanak,
De ne kivánja tőlem más se, hogy
Előtte én hajoljak;
Nem ismerek nálam kisebbet
S nem
ismerek nálam nagyobbat.
S a
gazdagságot illetőleg, az
Nekem talán
ingyen sem kellene,
Annál kevésbbé
kell olyan nagy áron,
Hogy érte
nyúzzak másokat!«
Ekkép szokott
beszélni ő
Levett kalappal, de
fölemelt fővel.
El nem fogadta a nagy
hívatalt,
De jöttek hozzá szegény
emberek,
És meghivák őt
falujokba
Jegyzőnek, és az ifju
ment,
Ment örömest és
boldogan.
S midőn elért a
faluba,
S körülvevék őt a
lakók,
Igy szólt hozzájok lángoló
szemekkel:
»Üdvöz légy, nép! ugy nézz
szemembe,
Tanítód és atyád
leszek.
A bölcső óta mit vertek
fejedbe?
Kötelességidet;
Én megtanítlak jogaidra!«
És teljesíté, a mit
ígért.
Nem a kocsmába jártak
ezután
A munkavégzett
gazdaemberek,
Mint jártak eddig
világkezdet óta;
A faluház előtt
karéjba
Állottak, és az ifju
jegyzőt
Hallgatták a vén
emberek,
És jobban hallgatták, mint
papjokat, mert
Papjoknál jobbakat
beszélt.
S mit ott tanultak, elvivék
haza,
És elbeszélték
fiaiknak,
S a jegyző tiszteletben
állt.
De két ház volt a faluban,
mely
Az ifju apostol
fejére
Átkot mondott áldás
helyett,
Az a két ház, hol a pap
és
Az uraság lakott,
A kastély s a parochia.
Naponta gyűlöltebb és rettegettebb
Lett e két házban a
Jegyző
gazdálkodása,
S elpusztulását
tervezék, mert
Látták, ha a jegyző
marad,
Ugy ők pusztulnak
el.
De volt fönn a kastélyban
is
Egy lény, ki a nép emberét
ugy
Tisztelte, mint a nép
maga,
Kinek, midőn az ő
dicséretét
Hallotta, jól
esett,
Midőn pedig gyalázták, fájt
neki.
Ki volt e lény, a
ki
Oly rosz világitásban
is
Megismeré a kép
becsét,
S felőle helyesen
itélt,
Ki volt ez?… a kastély
kisasszonya.
Ki is lett volna
más!…
Dicső hely a hölgyek
szive,
Önzés előtt bezárva
ajtaja,
Ha bejut is, csak lopva jut
belé vagy
Erőszak által,
De nyitva áll mindennek, a mi szép s
jó,
S az üldözött
igazság,
Ha mindenhonnan számkivetve
van,
Végmenedéket ott
talál.
Dicső, dicső hely a hölgyek
szive!
Nem is sejté az ifju, hogy
barátja,
Hogy pártfogója
van
Ott fönn az úri
lakban,
S olyan szép
pártfogó!
Látá koronként a
leánykát,
Midőn az végigsétált a
falun
Vagy ablakából nézett a
vidékre,
S ha látta őtet, hosszan
elmerengett.
Ilyenkor egy
csodálatos
Érzés szállotta meg
szivét,
-94- Mely hozzá igy
beszélt:
Az ember nem csak
polgár,
Egyszersmind ember
is:
Mindig másoknak
éljen-e
És soha se
magáért?
Szegény fiú te, mikor élsz
magadnak,
Lesz-e idő, midőn magadnak
élsz?
Te szétosztod mások közt
lelkedet,
Lesz-e, ki néked adja
lelkét
Vagy lelkének csak egy
darabját
Vagy egy tekintetét csak, a
miből
Gyanítanom lehetne
legalább,
Mi a boldogság?… oly
szomjas szivem, hogy
Fölinna egy
záport, s talán
Egy harmatcsepp sem
hull reá soha!
Nyugodjál meg
sorsodban, jó fiú,
Viseld békén a
rideg életet;
Tégy másokat boldoggá,
ha lehet,
S maradj magad
boldogtalan.
Légy föld, a mely gabnát
terem,
Hogy mások
learassák;
Légy lámpa, mely mig
másoknak világit,
Tulajdon életét
fogyasztja el.
A jó vagy rosz sors ugy hozá
magával
Egyszer, hogy a leányka
véle
Találkozott és szóba
állt.
Rövid volt a
találkozás
És keveset
beszéltek,
De attól fogva többször
jöttek össze,
Véletlenűl-e vagy tán
készakarva?
Sem a lyány, sem az ifju
nem tudá.
És egyre hosszabbak
levének
S bizalmasabbak a
találkozások,
De önmagokról soha sem
beszéltek.
Azonban egykor (fölhivá-e a
lyány
Vagy csak magától nyílt meg
kebele?
Eszébe nem jutott) az
ifju
Elmondta életét.
Elmondta, mily magában áll a földön,
Hogy nincsen ember és nem volt soha,
Kit őt testvérnek vagy barátnak
Vagy gyermekének híta volna.
Elmondta, a mint rá emlékezett,
Hogy egy tolvaj találta őt az utczán,
Aztán egy koldusnő fogadta föl,
S aztán mint szolga ugy nevelkedett;
Lopott, koldult és szolgált… így telék
el
Gyermek- s ifjúkora.
Elmondta az irtóztató nyomort,
Mely gyermekévein fekütt,
S a lelki szenvedéseket,
Mik ifjuságát terhelék,
S mik a
nyomornál még irtóztatóbbak;
S a mint
lenézett életébe, ez
Örvénybe,
melyből fölkapaszkodott,
A melyben
mint egy fekete vizű
Tengerszem, úgy
állt kínja özöne:
Elszédült lelke, és
szeméből
A könnyek úgy
rohantak,
Mint csatatérről a vert
hadsereg…
És a lyány véle
zokogott.
XIII.
Még ez nap a leány
atyjával
Egy egészen más jelenése
volt.
Fölhívatá a büszke földesúr
őt
S megleczkéztette
irgalmatlanúl,
A mért
jobbágyait
Tévutra
vezeti,
És pártütőket,
lázadókat
Csinál belőlök; s azzal
végezé,
Ha még tovább is
bujtogat,
El fogja csapni
őt.
Méltósággal felelt az
ifju:
»Uram, kikérem a
leczkéztetést,
Kinőttem már az
iskolából,
De ahhoz szokva még ottan
se voltam.
Ha vétkem van, ha lázitó
vagyok,
Ott a törvény, az majd itél
fölöttem;
Ha vétkes nem vagyok, mi
joggal
Dorgál ön
engemet?
És a mi az ijesztést
illeti,
Az elcsapástól meg nem
ijedek;
Annyit mindenhol
keresek,
A mennyiből
megélek.
De innen én el nem
megyek,
Mert itt hasznosnak érzem
magamat,
S ön, hogy elcsapjon
engemet,
Nem fogja
megkisérteni
Saját javának
érdekében,
Mert vagy velem jön az
egész falu
Vagy ön lesz, a ki
távozik…
Nem mondom ezt, miként
fenyegetést,
Ugy mondom ezt inkább,
mint jó tanácsot,
Ki a lakókat
ismerem,
S tudom, hogy engem mennyire
szeretnek,
És mit nem lesznek értem
tenni készek.«
Igy szólt az ifju,
meghajtá magát s ment.
Következő
vasárnapon
Ő róla szólt a
prédikáczió,
-95- Borzadva mondta a
hiveknek a pap,
Hogy milyen
istentagadó ez ember,
Istentagadó s
lázitó!
S ha még tovább is tűrik őt
magoknál,
El vannak veszve mind a két
világon,
Mert a mért lázitóval
czimborálnak,
Legyilkoltatja őket a
király,
S az istentagadó
barátait
Halál után az ég be nem
fogadja.
Intette, kérte őket,
hogy
Javuljanak, míg van
idő,
Mig rájok nem jön a vész, az
itélet.
Könnyezve kérte, hogy
tekintsék földi
És másvilági
boldogságukat,
Ne válaszszák a halált
és a poklot
Az élet és az üdvesség
helyett!
Bőszülten hagyta el a
nép
A templomot
(Az isten és a béke házát)
S vadállatként rohant az ifjuhoz,
Kit tennap még atyjának nevezett,
S reá parancsolt: holnap ilyen tájig
Ha itt látják, tüstént
agyonverik.
Beszélt az ifju, a mint tőle
telt,
Beszélt oly lelkesen, mint még
soha.
Hiába. A hol pap emelt
szót,
Ott az igazság
megfeszíttetik,
Az igazság szörnyet
hal ott. A pap
Minden
szavára
Egy ördög áll
elé,
S az ördög nem
hatalmasabb,
De ékesebb szólásu, mint
az isten,
S ha tettel győzni nem
tud,
Tud elcsábítani. –
Káromkodó fenyegetéssel
Hagyá el az ifjút a nép.
Egy pillanatra meg volt lelke
törve,
Kétségbeejtő eszmék
ültenek
Megnehezűlt
fejére,
Mint a holttestre a
hollósereg.
»Ez hát a nép!« kiálta
föl,
»Ez hát a nép, a melyet én
imádok,
A melyért élek s halni
akarok!
Ilyen volt ezredév
előtt…
De semmi, semmi, ezredév
után
Majd nem lesz ilyen; még most
gyermek ő, kit
El lehet könnyen
bolondítani,
Majd meg fog érni, férfi
lesz belőle,
S épen mert gyermek,
gyámolítni kell.
Nincs mit csodálni,
ősidőktül óta
Azon valának papok és
királyok,
E földi
istenek,
Hogy vakságban tartsák a
népet,
Mert ők uralkodni
akarnak,
S uralkodni csak vakokon
lehet.
Szegény, szegény nép, mint
sajnálom őt,
S ha eddig küzdtem érte,
ezután
Kettős erővel fogok
küzdeni!«
Beállt az est, beállt az
éj,
Utósó éje itt az
ifjunak.
Ott a fasornak árnyékában
áll,
S fölnéz a kastély amaz
ablakára,
A melybül a leány szokott
kinézni.
De puszta most ez
ablak,
Nincs ott virága, nincs ott a
leány,
S az ifju még is néz föl, néz
merően,
Mint egy kővé vált sírontúli
szellem;
Arczára halovány fátyolt
borított
A csendes bánat és a
holdvilág.
Egyszer megfogva érezé
kezét…
Az első perczben észre sem
vevé
Az érintést, ugy
elgondolkodék…
Midőn megfordult,
oldalánál
Azt látta, a kit ott fönn
keresett.
»Kegyedre vártam«, szólt az
ifju,
»Kegyedre vártam, azt
reméltem,
Hogy még egyszer meglátom
ablakánál,
Egy néma búcsút küldök föl
szememből,
Aztán örökre
távozom,
Reményemen túl jó a
sors,
Ajkam beszélhet szemeim
helyett,
S kezem foghatja e kedves
kezet.
Isten veled, te drága, drága
lény, te
Egyetlen egy a nagy világon,
a ki
Barátodnak neveztél
engemet,
S a kit barátomnak szabad
nevezni.
Emlékim nincsenek
nekem,
Magad fogsz állani
szivemben,
Mint a szegény kunyhó
falán a szent kép,
A mely előtt
estenként térdepel
Jámbor lakója és
imádkozik;
De hogyha telve volna
szívem
A legdicsőbb emlékek
kincsivel,
Kiszórnám azt e
pillanatban mind,
S téged hagynálak
benne egyedül.
Isten veled!… ha
hallod híremet,
Ha szépeket mond majd
a hír felőlem,
-96-
Hidd el, hogy a te érdemed
lesz az.
Azért törekszem jónak s
nagynak lenni,
Nehogy megbánd és
szégyeneld, sőt
Ellenkezőleg büszke
légy reá,
Hogy engemet barátodnak
fogadtál.
Isten veled, lelkem
védangyala!«
Indult az ifju és ment volna,
de
Kezét tartotta a
leány
És görcsösen
szorítá…
Beszélni vágyott s elhagyá a
hang,
Hosszú szünet telt el
bele,
Mig akadozva ekkép
szólhatott:
»Isten veled… menj… menj,
isten veled,
Te ifjak
legnemesbike!
Menj… bár mehetnék én
is te veled,
Mennék örömmel,
édesörömest.
S nem látjuk egymást
soha, soha többé?
Lehullsz egemről,
fényes csillagom?
-97- Mert én
szeretlek tégedet,
Ki kell ezt
mondanom,
Hogy ki ne vesse lelkemet
belőlem,
Mint a Vezúv a lángoló
követ.
Szeretlek, és tied nem
lehetek!
De istenemre,
Ha a tied nem, másé sem leszek!
Vedd e gyürűt… e jegygyürűt…
Előbb fog széjjeltörni benne
Ez a gyémántkő, mint az én hüségem.
Isten veled, szép álma
életemnek!«
Az ifiúra a
mennyország
Szakadt le
üdvösségivel,
Leomlott a leány
előtt
S ölelte és csókolta
térdeit.
Más nap, midőn a falut
elhagyá,
Utjában százszor s százszor
nézte meg
A gyűrüt, mert csak a
mikor
Ezt látta, akkor nem
kételkedék,
Hogy a mult éji jelenet
valóság
S nem lázas lelke őrült álma
volt.
Utját (miért, miért
nem?
Nem tudta maga sem)
A fővárosnak vette, hol
Lopott, koldult és szolgált egykoron.
A külvárosban ott
Egy kis padlásszobát
Bérelt ki,
s nem tudá még,
Mihez fog
kezdeni?
Egyszer kopognak
ajtaján,
S bejött egy fátyolos
hölgy…
Midőn belépett, fölveté a
fátyolt,
Némán és mozdulatlan
állt…
Az ifju szédelgett… megállt
esze…
Barátnéját ismerte
meg.
»Utánad jöttem«, szólott a
leány,
»Utánad jöttem… ha terhedre
van,
Kiútasíthatsz e
szobából,
Ne félj, hogy rosz neven
veszem.
Akkor leűlök ott kinn a
küszöbre,
És ott ülök, mig megreped
szivem.
Utánad jöttem, nem
maradhaték.
Nyomodban voltam
mindenütt.
Egész idáig, és most itt
vagyok.
Szólj, mit teszesz
velem?«
Az ifju kebelére
hajlott,
S együtt zokogtak hosszan,
boldogan.
»Nem űzesz el hát?« szólott
a leány,
»Veled maradhatok?… veled
leszek, hogy
Enyém legyen fájdalmaid
fele
S a tied legyen minden
örömem!
Együtt türök
veled
Bút és nyomort,
S ha egyszer zúgolódom,
Ne hidd azontúl, hogy szeretlek.
Hogy valaha szerettelek!«
XIV.
Együtt maradtak, mint férj s
feleség,
Nem pap kötötte össze
őket,
Hanem az isten és a
szerelem.
Nem esküvének egymásnak
hüséget,
Nem vették e szót
ajkaikra,
Ott benn hagyák
azt
Szivök mélyében
érintetlenűl,
A hol s a hogy kell
annak lennie,
S azért maradt oly
tiszta, mint a
Csillag, melyhez még
lélekzet sem ér.
És boldogságban teltek a
napok,
A hónapok… nem tudta a világ,
hogy
Ők élnek-e? s ők nem
tudták,
Van-e világ
kivűlök?
De végre fölszólalt az
ifjuban
A lélek, és ezt mondta
szigorún:
»Ébredj, ébredj, te nem
magadnak
Te másokért
születtél!
Felejted
hívatásodat?
Föl, föl, fiú, kezdj a
dologhoz!«
És szólt hozzá még
szigorúbban is
Egy hang, a házi
gond:
»Föl a dologra, mert
különben
Koplalni fogtok mind a
ketten
S maholnap mind a
hárman.«
Dolgozni kezde,
írt,
Ugy írt, a mint sugallta
lelke,
Hozzája méltón,
szabadan.
Egy szerkesztőhöz vitte
művét,
Átolvasá az, és igy
válaszolt:
»Nagy ember ön,
uram,
S a mellett nagy
bolond!
Nagy ember ön, mert ez dicső,
remek mű,
Ennél különbet még Rousseau
sem írt;
És nagy bolond ön, mert azt
képzeli,
Hogy ezt a munkát ki lehet
nyomatni.
Soh’sem hallotta ön
hirét
A censurának?… hogyha
nem,
Hát megmondom, mi
az?
-98- Az a pokol cséplője,
mely alá
Kévéinket kell tartanunk, s
ez
Az igazságot, a magot
Kicsépeli belőle, aztán
Az üres szalmát visszadobja,
S
ezen rágódik a közönség.
Ha ön nem
hisz szavamnak, ám
Próbálja meg, s én
minden szem magért,
A mely kévéjében
marad,
Egy ón golyót nyelek
le.
Ha azt akarja ön, hogy
e
Cséplő alá ne jusson,
Ne gabonát, de maszlagot
Termeszszen, mely kábít, bolondít,
Ezt mindenestül
Kitálalhatja
ön,
Sőt érte még meg is
dijazzák.«
Bódultan tért az ifju vissza,
mintha
Falnak ment volna egyenest
fejével,
Asztalhoz űlt, és föltevé
magában,
Hogy szép lágyan szelíden
ír
S olyan simán, hogy a censor
keze
Elsiklik rajta, mint a
bársonyon.
Midőn müvét
bevégezé,
Azt vette észre, hogy még
szabadabb,
Még keserűbb, mint először
vala.
S így tizszer, százszor ujra s
ujra írt,
Aztán eltépte, belátván,
hogy a
Kerékvágásba csak nem jön
bele.
És meggyőződék végre
is,
Hogy a mi
kinyomathatik,
Abból nem fog tanulni
senki,
És a miből lehet
tanulni,
Az nem jut
napvilágra.
»Irtóztató!« kiálta
föl,
»Nincs mód tehát, hogy
meghallják szavam?
Lelkem tüzét, mely
a világot
Gyujtotta volna
föl,
Magamba kell hát
fojtanom,
Hogy ön magát emészsze
el?
És élnem is kell… mibül
élek?
Vagy megtagadjam
elvemet,
Azt a szentséges
elvet?
Oda szegődjem a
gazokhoz,
Az emberiség
ámítóihoz?
Nem, istenemre,
nem!
Inkább szeméten éhen veszek
el,
Inkább ugy végzem
éltemet,
A mint elkezdtem
azt,
Lopok, szolgálok,
koldulok
Mint egy betűt írjak, mi
nem
Lelkem forrásából
fakadt,
Mint gondolatim
legkisebbikére
Hamis pecsétet üssek!
–
Isten hozzátok, gondolatjaim,
ti
Befalazott rabok,
Legyen fejem börtön s koporsó
A számotokra… oh de nem,
Ti nem halhattok ott el;
Eljő a
nap, mert el kell jőnie,
Midőn kinyíl
e börtön ajtaja,
S ti bejárjátok a
kerek világot,
S fényt s meleget
visztek magatokkal.
Miként a nyári
nap sugárai!«
És így az ifju
Nyugonni hagyta gondolatjait,
S hogy a kenyérből ki ne fogyjon,
Másoknak gondolatjait
Másolgatá. Keserves munka,
Tán a
favágásnál keservesebb.
Elkezdte
reggel s este végezé
S gyakorta
éjszakáit is
A lámpa fénye látta
elhaladni,
S előbb alutt el ez, mint
ő,
És ennyi fáradás után
is
Elégszer állt az asztal
üresen,
És ablakára a fehér hideg
tél
Elégszer festett
jégvirágokat,
S a nő szemében
megfagyasztá
A könnyeket… de nem
fagyaszthatá meg
Örök hevű
érzelmeit.
Igy jöttek évek, mentek
évek,
S megszaporodott a
család,
Hárman levének s nem sokára
négyen,
És négyszeres lett a
nyomor
Ott fönn a kis
padlásszobában,
Melynek
falát
Csikosra festé az
eső
És kiczifrázta a
penész,
Hol most egy ágyban hárman
alszanak,
Két gyermekével az
anya,
És láboknál a
földön
A durva
szalmazsákon
A férfiú… a felkelő
nap
Első sugára homlokára
száll,
Miként egy arany koszorú,
miként egy
Fényes meleg csók isten
ajakárul.
XV.
Egyenként ébred a család,
először
A férj, ki legkésőbb alutt
el,
Aztán az anya,
azután
-99- A kis fiú… s a
csecsemő?
Ez még nem ébred, mélyen
alszik…
Testvére s a szülők
lábujjhegyen
Járnak, s beszédök
csendes suttogás,
Hogy el ne verjék a
kisdednek álmát.
Jó testvér, jó
szülők,
Miért e halk járás, e
suttogás?
Dobogjatok,
tomboljatok.
Lármázzatok… ne
féljetek,
A kisded föl nem
ébred,
Mert nem hallják a lármát a
halottak…
A kisded halva van, éhen
hala!
Mit érezhet, mit érez a
szülő,
Midőn meglátja, hogy szülötte
meghalt?
Hát még azon szülő,
kinek
Éhen veszett el
gyermeke,
Szép ártatlan kis
gyermeke?
Ha jobb kezének
erejét
Az én kezembe öntené az
isten,
Leírhatnám-e úgy is azt a
kínt,
Mely a szegény asszony
szivét
Ezer körömmel
szaggatá?
Hagyjátok őt a
holttetemre
Borulva sírni, sírni,
sírni,
Zokogni,
fölüvölteni,
A fájdalomnak mély
örvényiből
A magas égre
fölkiáltani,
S az isten arczát
káromlással, a
Lélek sarával
meghajítani!…
Hagyjátok őt, hagyjátok
őt,
Ne bántsátok szent
őrjöngésiben.
A férfi néma
fájdalommal
Állt a kicsiny halott
előtt,
Avvagy, ki tudja, tán
örömmel?
Örömmel, hogy
kiszenvedett.
A kis fiú pedig
merően
Nézé testvérét, és
azon
Gondolkodék, hogy ő is
ilyen
Halvány, ilyen fehér és
mozdulatlan
Leszen, ha majd meghal,
ha többé
Nem éhezik. –
Lassan, lassan, de csak lefolytak
Egymás után az órák, és az asszony
Keserve meghalt kisdedére
Ájulva vagy meghalva omlott,
És szíve megkönnyebbedett,
S lelkének fölvert habjai
Nem ostromolták többé az eget,
Csak halkan rezgedeztek,
Mint a szellőben a kalászok.
Ölébe vette a halottat
S
szelíden ringatá,
És félig énekelve
suttogott,
Miként az erdő
lombjai
Az őszi
alkonyatban:
»Alszol, kicsiny
Kis magzatom;
Mit
álmodol?
Mondd meg
nekem,
Szép álmokat
Látsz, úgy-e bár?
Hisz még nem a föld
Ölében
alszol,
Anyád ringat
még,
Anyád ölel. –
Aludj’, aludj’,
Szép
gyermekem,
Fehér virág,
Fehér sugár,
Kit
elnyel a
Fekete föld. –
Pirúl az ég,
Megcsókolá
Az
alkonyat;
Megcsókolom
Én arczodat,
S ez
nem pirúl,
Mért nem
pirúl?
Csak egyszer is
Mosolyganál még
Reám, anyádra,
Lelkem
szive,
Kis magzatom! –
Zöld sírhalom…
Fehér
kereszt…
Alatta te…
Fölötte én…
Mi
hulldogál rá?
Nem az
eső,
Az én könyűm. –
Halgassatok, ti
Ákáczfa-lombok
A
temetőben,
Kis
gyermekemmel
Beszélgetek,
Szépet
beszélünk,
Hallgassatok.
–
Nem fáj fejed?
Nem fáj szived? nem
Nehéz a föld? mely
Fölötted
áll.
-100-
Mi volt lágyabb,
az
Én karjaim
Vagy a koporsó?…
Aludj’, aludj’,
Szivem
galambja,
Jó éjszakát,
De egyre kérlek:
Álmodj’ felőlem,
Legyünk
együtt.«
S mig így altatta a holt
gyermeket,
Mellette maga is
elszenderűlt,
S mig ő alutt, a férj
azon tünődék,
Miből szerez
koporsót?
Miként ásatja meg a
sírt?
Egy árva fillér sem volt
birtokában.
Körültekintett a
szobában,
Ha tán találna
valamit,
A melynek egy kis becse
van,
Hogy azt eladja… semmi, semmi
sem volt!
Mi jött eszébe, hogy e
gondolatra
Elsápadt és
megreszketett?
Ujján a gyűrüt
pillantá meg,
Lelkénél drágább
jegygyürűjét…
Ezt kell tehát
eladnia,
Hogy meztelen ne
menjen
A földbe
gyermeke?
E drága kincstől kell
elválnia,
Melyet szeménél jobban
őrizett,
Mit ujjáról le nem
szakíthatott
Olyan sok évnek oly sok
nyomora;
El kell most tőle
válnia?
Hajszálai őszültenek
meg
A gond miatt… s nem volt más
menedék!
Midőn ujjárul a gyürűt
levonta,
Olyan volt, mintha kebléből
a szívet
-101- Szakítanák ki
gyökerestül…
Ketté lett vágva multja
és jelenje,
Fölbontatott a híd, mely
a tavaszt
A télhez
kapcsolá,
Eltört a lépcső, melyen
a
Földről a mennybe
járt!
De meg kellett
történnie,
Hogy meztelen ne
menjen
A földbe gyermeke.
–
Szépen temették el a
kisdedet,
Kemény fából volt a
koporsó,
A szemfedő
selyemből,
És sírhalmához nagy követ
tevének,
Mert drágán kelt el a
gyürű,
S árát rá költék mind a
temetésre…
Lelkére nem vehette a
férj,
Hogy jegygyürűje árából csak
egy
Garast is tartson meg
kenyérre,
Bár erre olyan nagy
szüksége volt.
Méreggé vált vón benne
e kenyér,
Mely őt megölte
volna,
És néki még soká kell
élnie!
XVI.
Megmondta ő, hogy
gondolatjai
Fejébe nem halhatnak
el,
Hogy eljön a nap, a
midőn
Ezek kijőnek
börtönükből,
S bejárják a
világot.
És úgy történt. A mit sok
évi
Erőködés meg nem hozott, a
mért
Hiába volt olyan sok
fáradás,
Meghozta egy véletlen
pillanat.
Egy titkos nyomdát fedezett
föl
Alant, elrejtve föld
alá,
S ott kinyomatta
műveit.
Mi volt ezen müvekben?
az,
Hogy a papok nem
emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nem csak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége
is
Szabadnak lennie,
Mert a ki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!
Kijött a könyv, s ország-világban
Ezrével olyan gyorsan terjedett el,
Mikéntha villám hordta volna szét.
Mohón nyelé el a szomjas világ
E
tiszta enyhitő italt,
És lelke tőle
megfrisült,
De elsápadt a hatalom,
kiűlt
Ránczokba szedett homlokára a
düh
És elmennydörgé haragos
szavával:
»Ez lázitó
könyv!
Vallást s fölséget
sért,
Szerzőjének
lakolnia
Kell a törvény
szerint.«
És a megrémült nép utána
mondá:
»Valóban, e könyv
lázitó,
Vallást s fölséget
sért.
Szerzőjének
lakolni
Kell a törvény
szerint.
A törvény szent és
sérthetetlen!«
S szerzője rémesen
lakolt.
Az utcza közepén
Fogták el őt, s elhurczolák.
»Megálljatok«, szólt esdekelve,
»Oh irgalom, megálljatok!
Nem akarok én menekűlni,
Mindenhová megyek nyugottan,
Csak egy kevéssé várjatok.
Nézzétek azt az ablakot,
Az én
szobámnak ablaka,
Ott nőm és
gyermekem lakik.
Vezessetek hozzájok
egy,
Csak egy rövid kis
pillanatra,
Mig egyszer ölelem meg
őket
S egy isten-hozzádot mondok
nekik,
Aztán nem bánom én,
hurczoljatok,
De én bucsú nélkül nem
mehetek.
Inkább megyek le a
pokolba
A búcsuzás után,
Mint föl a mennybe búcsu nélkül.
Nem vagytok férjek és apák?
Mit mondanátok, és mit érzenétek,
Ha véletek mások bánnának így?
Nekem nincs senkim a kerek világon,
Csak nőm és gyermekem,
És ő nekik sincs a világon
Kivűlem senkiök, de senkiök;
Ereszszetek, jó emberek,
Ereszszetek, hadd lássuk egymást
Még egyszer és talán utószor.
Ne
rajtam szánakozzatok,
De ő rajtok,
hisz ők ártatlanok,
Hisz nem vétettek
ők
-102- Sem a törvénynek, sem
ti nektek,
Ne öljétek meg
őket!…
Oh istenem, ha
szavaimra
Nem indultok meg,
könnyeim
Indítsanak meg… e
könyűk
Szivem vérének
cseppjei,
Halálveríték lelkem
homlokáról!«
Zokogva térdepelt
le,
S mint szebb időkben egykor
kedvesének,
Most a poroszlók térdeit
ölelte,
De ők kegyetlen, gúnyos
röhögéssel
Emelték őt fel s vitték a
szekérhez,
Mely ott az ő számára
állt.
Midőn látá, hogy nem használ a
szép szó,
Düh szállta meg, s
előszedé
Testének minden erejét,
hogy
Erőszak által győzzön,
menekűljön.
Oroszlánbátorsággal
és
Őrült erővel
küzködött,
De hasztalan! legyűrték,
megkötözték,
S bedobták őt a szekér
mélyibe,
Ott ordított, mint a
vadállat,
Ordított ilyen
átkokat:
»Átok reátok s
maradékitokra,
Ti emberbőrbe
öltözött,
Sátánokkal bélelt
fenevadak,
Kiknek keblében szív
helyett
Undok varangyos béka
van!
Borítsa el
pofátokat
A fekély olyan
vastagon,
Mint a gazság van lelketek
felett,
És aztán faljanak föl
a
Szemétdomb férgei!
Átok reátok és királyotokra,
Kinek nevében az erényt
A mészárszékre viszitek!
Átok
reád, bitang, lator király,
Ki
istennek tartod magad,
S ördög vagy,
a hazugság ördöge!…
Ki bízta rád a
milliókat?
Farkasra a nyájat ki
bízta?
Kezed vörös, mint
bíborod,
Arczod sápadt, mint
koronád,
Szived fekete, mint a
gyász,
Mely műveid után
huzódik,
Miként az esti hosszu
árnyék.
Meddig bitorlod még
a
Rablott hatalmat, rablott
jogokat?
Lázadjanak föl, mint az
óczeán,
Alattvalóid, és ha
zsoldosidnak
Százezrivel kiállasz
ellenök,
Ne adja isten, hogy meghalj
vitézül
Ott a csatán, mint illő
férfihoz;
Te légy, ki megkezdd gyáván
a futást,
Fuss és bújjál el trónusod
alá,
Mint ágy alá a megszeppent
kutya,
Onnan kotorjanak ki és
kaczagva
Köpködjenek könyörgő
szemeidbe
A gyermekek s vén
asszonyok,
S kik egykor lábad
csókolák,
Azoknak csókold majd te
lábait,
Azok rugdossák ki
egyenként
Vigyorgó
fogadat,
Azok rugdossák ki belőled
a
Nyomoruságos hitvány
életet!
Dögölj meg oly
kétségb’esetten,
A milyenné engem
tevél!…
Oh nőm… oh
gyermekem…«
XVII.
Alutt-e s most fölébredett?
vagy
Eszét veszíté s ez most
visszajött?
Egy óra vagy több hónap
óta volt
Magán kivűl?… Szilveszter
nem tudá.
Gondolkodék,
gondolkodék,
Mi történt és mi
történik vele?
Körülnézett, nem láta
semmit,
Sötét volt, éktelen
sötét.
Igy szólt magában: »Éj van
csakugyan,
Aluttam s
álmodtam,
Álmam csak félig jut
eszembe.
De az borzasztó egy álom
vala,
El sem beszélem
hitvesemnek,
Nem háborítom föl
vele.
Csak már viradna, ilyen
nyomasztó
Éjem tán még nem volt
soha.
Alszol, szerelmem? alszol,
kedvesem?…
Alszik bizonynyal, mert
nem válaszol.
Aludjatok,
szeretteim,
Aludjatok szép
csendesen.
S még sem virad! mikor fog
már viradni?
Megfojt e sűrü vastag
éj!
Emeld föl, hajnal, fényes
arczodat,
Vagy csak mutasd meg
ujjadnak hegyét…
Ugy ég a homlokom,
mikéntha
Egy tűzokádó hegy vón a
fejemben;
Majd szétröpűl az
agyvelőm!«
S hogy megtörölje izzadt
homlokát,
Kezét emelte föl…
hah,
Mily csörrenés!…
Megcsördült rajta a nehéz bilincs.
Most már mindenre jól emlékezett,
-103- S végigfutott rajta’ a
hideg,
Mint a romok között a
szél.
Mindenre jól
emlékezett…
Elfogták őt az utcza
közepén,
S elhurczolák erőnek
erejével,
És kedvesét és
gyermekét
Nem láthatá, nem mondhatott
nekik
Isten-hozzádot, nem
tekinthetett
Még egyszer a kedves
szemekbe,
Mik boldogsága s gazdagsága
voltak!
S most itt van a börtönfalak
között,
A föld alatt, ki tudja milyen
mélyen,
Mélyebben, mint a rothadó
halottak
A temetőnek
fenekén!
S mikor lát újra fényes
napvilágot,
Mikor láthatja újra
kedvesit?
Talán soha!
S miért jutott e kárhozat helyére?
Mert amit isten meghagyott neki,
Tudtára adta azt az embereknek,
Hogy egy közös jó van, miből
Egyenlőn jár mindenkinek
A rész, s ez a közös jó a szabadság!
Ki ebbül elvesz egy porszemnyit is
Mástól, halálos vétket követ el,
S azt ki szabad, azt ki kell irtani!
»Oh szent szabadság, érted
szenvedek«,
Szólt elözönlő
fájdalommal a rab,
»S ha a világban
magam állanék,
Mint álltam egykor
hosszu évekig,
Nyugottan ülnék most e
kőpadon
S büszkén mint trónján a
bitor király,
S oly boldogan viselném
e bilincset,
Mint jegygyürűmet egykor
viselém!
De hitvesem van és van
gyermekem…
Mi lesz belőlök
nélkülem?
Ki fogja eltáplálni
őket
Kenyérrel és
szerelemmel?
S mi lesz belőlem
nélkülök?
Oh szív, ha kővé válni nem
tudsz,
Miért meg nem
hasadsz!«
Sírt, jajgatott,
dühöngött,
És az örök
sötétség
Egykedvüleg szemlélte
őt,
Mig végre lassacskán
elhallgatott,
Kifáradt lelke megadá
magát,
És mozdulatlan néma volt s
oly
Érzéktelen, mint a kő, melyen
űlt,
Mint a sötétség, mely reá
borult.
Nem érzett, csak
gondolkodék,
Alant röpűltek
gondolatjai,
Mint a meglőtt szárnyú
madár:
»Koporsónak testvére,
börtönöm,
Ki épitett, ki fog
ledönteni?
Mióta állsz, meddig fogsz
állni még:
Ki űlt előttem e rideg
kövön?
Ilyen martír, mint én
vagyok,
Vagy egy haramja
tán?
Itt hamvadott el csontja e
helyen
Vagy látta még az isten szép
világát?
Szép a világ, az erdők és
mezők,
A bérczek és a rónaságok,
a
Virágok és a csillagok… talán
én
Többé nem is látom már
ezeket,
Vagy oly későn, hogy
akkorára
Még nevöket is
elfelejtem…
Ha itt egy évig kéne
lennem,
Hol minden percz egy
örökkévalóság,
Hol az idő oly lassan
ballag el,
Mint két mankóján a vén
sánta koldus…
Egy évig? és ha tízig
itt leszek,
Tízig vagy húszig vagy
többig talán?
Jertek föl hozzám, ti
halottak,
Kik egykor e helyen
szenvedtetek,
Beszélgessünk egy
keveset,
Tanítsatok meg, az
időt
Hogyan kell itt
eltölteni,
Jertek föl hozzám, ti
halottak,
Talán én is halott vagyok
már,
S a sírban álmodom… rosz
álom…
Halott vagyok, kit
élve
Temettek el…
Halott vagyok… már nem dobog szivem…
E reszketés, melyet keblemben érzek,
Beteg lelkem végvonaglása ez.«
Végtére megszűnt gondolkodni
is,
Nem volt szivében és
fejében
Sem érzelem, sem
gondolat,
Ott űlt merőbben a
szobornál,
S farkasszemet nézett az
éjjel,
Melylyel megtömve volt a
börtön.
Zsibbadni kezdtek
tagjai,
Eszméletét kezdé
veszítni,
Feje huzódott
lefelé,
S ledőlt hosszában a
kövekre…
Elájult-e? vagy
elalutt?
Soká fekütt ott
mozdulatlanúl,
Talán nem véve még
lélekzetet sem;
-104-
Egyszerre, mintha lőpor
által
Vetették volna föl,
mikéntha
Égő vasat sütnének
oldalához,
Fölugrott, s oly
szívszaggató
Hangon, hogy a hideg
falak
Utána jajdulának,
Ekkép kiálta föl: »Megállj… megállj!«
S kiterjesztette két kezét.
Soká, soká állott igy,
azután
Lankadtan hullatá le
kezeit,
Leroskadott ülő
helyére,
Fejét keblére
hajtá,
S két nagy könyűvel két
szemében,
S oly hangon, mintha
lelkét
Sohajtaná ki, ezt
nyögé:
»Nem állt meg… elment… itt
hagyott…
Mindennek vége
van!«
Mi lelte őt? ki hagyta
itt?
Minek van vége?…
álmodott?
Nem álmodott, az nem volt
puszta álom…
Valónak
képtelenség,
S még is való!
A mint ott hosszában fekütt, előtte
Egy hölgyalak jelent meg,
Kiben rá ismert hitvesére,
Oda hajolt melléje,
Fülébe ezt sugá:
»Én már
kiszenvedék,
Isten
veled!«
S megcsókolá a férfi
arczát,
S ez erre ugrott föl…
midőn
Kinyíltak szemei,
Még látta kedvesét, de
Egy pillanatnál kevesebb alatt
Eltünt az, és a börtön, a mely
Világos volt, ismét sötét lett
Mint villámlás után az éjfél.
»Én már kiszenvedék, isten
veled!«
Ismétlé a hallott
szavakat,
»Ezt mondta édes hangja,
melyet
Nem hallok én többé
soha:
Én már kiszenvedék, isten
veled…
Isten veled hát, lelkem lombja
te,
Kit rólam lesodort a
vész;
Ha téged elvitt, mért hagyott
meg engem?
-105- Mit ér, mit ér az
ilyen lombtalan fa?
S hová sodort el
a vihar?
Hol foglak föltalálni
téged
Habár elhervadottan
is,
Hogy életemnek
maradékát
Szent romjaidnál
kisohajtsam!…
Nekem többé nem kell az
élet,
Mert czélját
elveszítém;
Te voltál czélja
életemnek
Te általad s te érted
éltem,
Szerelmem
istenasszonya!
Te egy magad voltál
valóság;
A többi? az emberiség,
szabadság,
Ez mind üres szó, puszta
ábránd,
Melyért bolondok
küzdenek.
Te egy magad voltál
valóság,
Szerelmem
istenasszonya!
És én örökre
elvesztettelek!
Föltúrhatom, mint a
vakondok, az
Egész földet, nem foglak
megtalálni…
Por lesz belőled, mint
akárki másból,
Olyan por, mint a
többi, nem különb,
És elvegyűlsz
közötte, mintha
Növény vagy állat
lettél volna csak.
De tűrném
veszteségemet,
Békén türném ez óriási
terhet,
A míg alatta
megszakadnék,
Csak elbucsúztam volna
tőle, csak
Egy szót mondhattam volna
még neki,
Egy kis rövid szót… vége,
vége van,
Az isten ezt sem engedé
meg.
Milyen kegyetlen az az
isten!
S a balga ember térdet hajt
előtte,
Atyjának híja és imádja
őt…
Zsarnok vagy, isten, és
én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok,
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
A mint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.
Egy rabszolgáddal kevesebb lesz,
Vedd vissza ezt az életet, a melyet
Mint alamizsnát dobtál le nekem,
Vedd vissza és add másnak ismét,
Hadd tengődjék most rajta más,
Nekem nem kell ez alamizsna-élet,
Elédbe vágom azt, hogy összetörjék,
Mint a haszontalan cserép!«
Ugy orditott a rab, hogy a sötétség
Megijedett és reszketett belé,
Ezt orditá, s veszett dühében
Fejét a falhoz vágta és leroskadt,
S a fal megkondult a rémes csapástól,
Mikéntha néki fájna az.
Ott fekszik a rab, zúzott
homlokának
Alutt vérében a kövek
felett,
Ott fekszik, és nem halt meg,
és él!
Hozzá van nőve a keserves
élet,
Hozzája nőtt
letéphetetlenűl,
Miként lelkéhez a
kínszenvedés,
Mint börtönéhez az örök
sötétség.
XVIII.
Tiz éve már, hogy e négy fal
között ül!
Tiz év még ott kinn a
szabadban is sok,
Hát még ott benn az
iszonyú odúban!…
Megnőtt szakálla és
megnőtt haja,
S ő sokszor nézte, nem
fejér-e már?
De azt mindig csak
feketének látta,
Pedig fejér volt
már, mint a galamb,
Csak hogy nem
látszott színe a sötétben.
Tiz éve már, s ő néki e tiz
év
Egyetlen egy hosszú végetlen éj
volt,
És egyre várta, hogy mikor
virad már?…
Koronként ugy tetszett
neki,
Hogy már több század, több
évezred óta
Van e helyen, hogy a
világ már
Az ítélet napján rég túl
vagyon,
Hogy a föld régen
elenyészett,
Csak e börtön maradt
belőle,
És őt magát a börtönben
feledték.
Kihalt immár a szenvedély
szivéből,
Nem átkozódék többé isten
ellen,
Eszébe sem jutott sem
isten,
Sem ember többé
nékie,
Kihalt szivéből már a bánat
is,
Csak néha sírdogál,
midőn
Álmából ébredett,
mert
Álmában meg-meglátogatta
őt
Ama szép tünemény,
örökké
Imádott kedvesének
szelleme,
Ki hozzá még a síron túl is
oly hű!
De mihelyest
fölébredett,
Eltűnt a kedves szép
alak,
És sírt a rab, sírt,
sírdogált.
-106-
De mért nem látogatta meg
fia?
Hisz ő neki volt fia
is;
Mért nem jött ez hozzá
soha?
Ezt kérdezé, s ekkép felelt
magának:
»Fiam még él bizonynyal,
mert ide
Élő nem jön, csak a halott
jöhet,
Csak te jöhetsz, szerelmem
angyala!
Fiam még él s már nagy
lehet,
Azóta rég
felnőhetett.
Vajon mi lett
belőled,
Szegény árvám, szegény
fiam?…
Ki tudj’, a szükség mire
vitte,
Talán rabló lett s hóhér
temeté el…
És hátha apja nyomdokát
követte,
És most, mint apja, föld
alatt lakik,
Talán ép ebben a
börtönben,
Talán épen szomszédom
itten?
Fiam, fiam, szeretsz-e
engemet.
Emlékszel-e apádra,
gyermekem?«
De hallga, mily nesz, mily
szokatlan hangok!
Figyelmez a rab,
mindinkább figyel,
Ugy elmerűl a
hallgatásba,
Hogy lélekzeni sem
mer,
S bezárt lelkét e hangok
megnyiták,
Mint a virág kelyhét a
napsugár,
És ajka mosolyogni
kezd,
Tíz hosszu esztendő után
először!
Madárka szállott a börtön
falának
Párkányzatára közel
ablakához,
Ott űl a kis madár s
dalolgat,
Ah, milyen édesen
dalol!
És szólt a rab, vagy csak
gondolkodék,
Mert szólni nem mert,
nehogy elzavarja
A kedves vendéget
szava:
»Oh istenem, mi jól, mi jól
esik!
Először hallok ilyen
hangokat,
Mióta itt vagyok, pedig
már
Nagyon rég óta vagyok
itt.
Dalolj, dalolj, kis madaram,
dalolj,
Eszembe jut
dalodról,
Hogy egykor éltem, hogy még
most is élek,
Eszembe jut dalodrul
ifjuságom,
A régen, régen elszállt
ifjuság,
A szép tavasz, s ezen
tavasznak
Virága, a szép
szerelem!
Dalod fölkelti
szenvedésimet,
De egyszersmind meg is
vigasztal,
S a megvigasztalt fájdalom
talán
Még édesebb, mint maga az
öröm.
Dalolj, dalolj, kis madaram,
dalolj!…
-107- Ki küldött hozzám
tégedet!
Ki mondta néked, hogy e
falra szállj,
A melyre nem száll
átoknál egyéb?…
Szentséges ég, e
sejtelem,
Ez engemet
megöl,
Boldogságával öl meg
engemet!
Egy sejtelem azt súgja
nékem,
Hogy én szabad
leszek,
Hogy nem e dögvészes helyen
halok meg,
De kinn az isten szép ege
alatt…
Te kis madár ott a falon,
te
Szabad világnak szabad
vándora,
Te a szabadság hírmondója
vagy! –
Ez így van, így lesz, nem
kételkedem.
Erős légy, szív, ha meg
nem tört a bú,
Ne törjön meg majd az
öröm.
Valóban úgy lesz. A világ
megúnja
A jármot végre s a
gyalázatot,
S le fogja hányni, és
először is
Kinyitja e sírhalmok
ajtait.
S első
örömkönyűi
Azoknak orczájára folynak,
a kik
Itt a szabadságért
szenvedtenek.
Te kis madár ott a
falon, te
Szabad világnak szabad
vándora,
Te a szabadság hirmondója
vagy!«
Csikorgott a börtön zárában a
kulcs,
A kis madár ijedve szállt
tova,
Megnyílt az ajtó, és a
börtönőr
A rabnak azt mondá: »Szabad
vagy.«
Följajdult a rab édes
örömében,
S oda kapott fejéhez,
mintha
Eszét ragadta volna
meg,
Mely el akarta hagyni
őt.
»Megvan!« szólt gyermekes
örömmel,
»Megvan! nem hagytam
elrepülni,
Nem tébolyodtam meg…
tudom,
Mi történt: én szabad
vagyok…
Szabad tehát a nemzet, a
haza?«
A börtönőr mogorván
válaszolt:
»Mi gondod a hazára,
golyhó?
Köszönd meg, hogy te vagy
szabad.«
De a rab ezt nem hallá, mert
esze
Már messze, messze járt…
bejárta
A félvilágot, azt a sírt
kereste,
A melyben édes kedves hölgye
alszik.
»Először is hozzád
megyek,
Lelkem halotta«, így szólott
magában,
»Hozzád megyek; miként te
fölkerestél,
Ugy fölkereslek én most
tégedet,
Hogy megcsókoljam azt a
földet,
Mely néked nyúgodalmat
ád!…
Oh, mily soká tart, míg e
lánczot
Kezem-lábamról
leverik;
Ez a nehány percz hosszabb,
mint valának
Itt átnyomorgott hosszu
éveim!«
XIX.
Mint anyjának tejét a
gyermek,
Olyan mohón, oly
édesen
Szivá a szabad
levegőt,
S minden lehellet egy-egy
kínos évet
Emelt le bágyadt
lelkiről,
Míg ez könnyűnek érezé
magát,
Mint a pillangó, s szerte
röpködött
A természetnek uj
virányin
S szivének régi szép
emlékein.
Megifjitá a tiszta
levegő,
Megifjitá lelkének
erejét,
De teste vén és roskatag
maradt,
Csak vánszorogva, botra dőlve
ment;
Hosszú fejér haját s
szakállát
A szellők búsan
lengeték.
Tíz év alatt száz évet
élt.
Elért a házhoz, melynek
egykor
Padlásszobájában
lakott,
Merőn megnézett minden
embert,
De nem lelt köztök
ismerősöket.
Tán új lakók valának,
vagy hogy
Nem ismert rájok, elfeledte
őket.
Kérdezte:
emlékeznek-e
Ama szegény családra,
mely
Ott fönn lakott, de már fölötte
régen?
Ezek s ezek valának
tagjai.
»Oh, én emlékszem, jól
emlékezem«,
Szólott egy jámbor öreg
asszony,
»Szegény menyecske, olyan
szép teremtés
És oly jó lelkü volt…
de férje
Istentelen gonosztevő
volt,
A mért aztán meg is lakolt
ám,
Elfogták és börtönbe
dobták,
S ha meg nem halt, még most
is ott van.
Midőn megtudta
felesége,
Hogy férjét elfogták, s nem
látja többé,
Szörnyet halt, szíve
megrepedt.
Én föl nem érem észszel,
oly rosz
Embert hogy lehetett
szeretni,
Hogy lehetett meghalni
érte.«
Szilveszter
érzéketlenűl
Hallgatta a beszédet,
mintha
-108- Nem ő vón, a kiről
beszélnek,
S azt kérdezé: »Hová
temették
Az ifju asszonyt, és mi lett
fiából?«
»Fiából nem tudom, mi
lett,«
Felelt a vén asszony, »nem
láttam őt
A temetés után
soha.
Hová temették a
menyecskét,
Azt sem tudom… szerettem
volna
Temetésére menni,
de
Épen keresztelőbe
hítak.«
»Majd megtalálom«, szólt
magában a férj,
»Majd megtalálom kinn
a temetőben,
Megnézek minden sírt
egyenként,
Mig az övére
akadok.«
S elballagott a
temetőbe,
Bejárta a
sírhalmokat,
Egyiktől a másikhoz
ment,
S midőn elvégzé, ujra
kezdte,
De kedvesének halmát nem
lelé,
Hát semmi, semmi nem maradt
utána!
Az a dicső lény
elenyészett
Nyom nélkül, mint a
napsugár.
Fejfáját a vihar
kitépte,
S dombját a zápor
elmosá.
Isten
neki!…
Fájt, fájt, nagyon fájt a
szegény öregnek,
Hogy nem lelé meg, a
mit keresett, hogy
Könyűiből, a mik
még megmaradtak,
Oly hosszu szenvedés
után,
A kedves édes lény
porára
Nem sírhatá le azokat…
de
Azzal vigasztalá
magát,
Hogy életében
Ez az utósó fájdalom,
Hogy itt örömmel s fájdalommal
Számot vetett örökre,
S ezentul
ugy jár a világba’, mint
Testetlen
árnyék, mint lélektelen test.
Pedig
csalatkozott.
Ez nem végső fájdalma
volt.
Midőn a börtönből
kilépett,
Azt kérdezé: »Szabad
tehát
A nemzet, a haza?«
S a feleletre ő nem is figyelt,
Mert szentül hitte, hogy
szabad.
És mit tapasztalt nem
sokára?
Hogy nemzete, hogy a
világ
Még mélyebben van meggörbedve,
mint
Tíz év előtt, midőn ő szót
emelt;
Az emberméltóság naponta
törpül,
És a zsarnokság
óriásodik.
Hiába volt hát annyi
szenvedés,
Hiába annyi
áldozat,
Mit a magasztosabb szivek
hozának
Az emberiségnek?
haszontalan
Minden törekvés, minden
küzködés?
Az lehetetlen, százszor
lehetetlen!
E gondolatra
megerősödék,
Fölgyúladt benne a
kihamvadó tűz,
Görnyedt fejét az ég
felé emelte,
A roskadt aggból izmos
ifju lett,
És homlokán rejtélyes
szándok űlt,
Merész nagy szándok,
elhatározás,
Melytől egy nemzet vagy
talán
A nagy világnak sorsa
függ.
E terv nem új, már ezrek
életébe
Kerűlt, de hátha egynek
sikerűl,
S ha épen ő ez
egy?…
Mélyen titkolta
szándokát,
Alunni sem ment mások
közelébe,
Nehogy kimondja álmában,
nehogy
Megsemmisűljön, ha napfényre
jön.
Nem szerzett társakat
magához,
Nem dicsvágyból, hogy egy
maga
Végezze bé az óriási
munkát,
De hogy ne szálljon másra is
veszély,
Ha terve megbukik. –
–
A város zajban s fényben
úszik,
A népség ezrivel
tolong,
Hömpölyg, mint a kiáradott
folyó, az
Utczákon át az »éljen«
harsogása,
Arczok s ruhák
ünnepiek!
Mely alkalom, mely ünnep
ez?
Talán az isten jött a
földre
Saját képében, és saját
kezével
Átadta a
rab-embereknek
Rég elveszített
szabadságukat?
Hogy ily nagy a fény,
az öröm.
Nem; nem az isten, más megy
ottan, a ki
Kisebb az istennél,
azonban
Magát nagyobbnak tartja: a
király!…
Lenéző gőggel megy az
emberek közt,
Mint a szelindek a
kicsiny ebek közt,
S a merre néz,
térdek s fejek hajolnak,
Mint a
viharban a nád erdeje,
-109- S torok
szakadtáig kiáltja
A szolgacsorda:
»éljen a király!«
Ki merne nem
kiáltani
Vagy épen mást
kiáltani
Az ezerek és ezerek
között?…
Ki merne?… egy mer… egy a
sok között…
Ez egy, oly hangon, mely
a tömeget
Túlbőgi, mást
kiált,
Ez azt kiáltja: »haljon a
király!«
És eldurrantja fegyverét, s
a
Gőgös király a porba rogy…
–
Kelj föl, te gyáva
zsarnok!
Hisz nem talált a
fegyver,
Ruhádba s nem
szivedbe
Ment a tévedt
golyó.
Az ördög, a kinek
eladtad,
Megőrzé
éltedet.
Kelj föl, te gyáva
zsarnok!
S töröld le képedről a
port.
Ki a gyilkos, ki s hol van
ő?
Ott áll… de már fekszik, nem
áll,
Félhalva fekszik,
leverék
Lábárul őt, és boldog, a
ki
Vén, ránczos orczájára
köphet
És megrúghatja ősz
fejét.
Boldogtalan nép, mért gyüjtöd
fejedre
Az isten átkát? nem
elég,
A mely már rajta
fekszik?
Nem volt elég a Krisztust
megfeszítned,
Minden megváltót
megfeszítesz hát?
Boldogtalan,
százszor boldogtalan nép!
Néhány nap mulva vérpad állt a
téren,
És egy ősz ember fönn a
vérpadon.
Midőn melléje lépett a bakó
a
Sötét halálnak fényes
pallosával,
Az ősz ember végigtekinte
a
Kárörvendő, szilaj tömeg során,
és
Sajnálkozó könny reszketett
szemében,
Sajnálta, a kik őt
megrugdosák,
S a kik gyönyörrel nézik
most halálát…
Suhant a pallos,
rémesen suhant,
S a fej legördűlt…
Szilveszter feje.
A nép rivalta:
»éljen a király!«
És a halottat a
hóhérlegények
Eltemeték az akasztófa
mellett.
XX.
Vénült, kihalt a
szolganemzedék,
Uj nemzedék jött,
mely apáit
Arczpirulással emlité s
azoknál
Jobb akart lenni és az is
lett,
Mert csak akarni
kell!…
Fölkelt az új hős
nemzedék,
S mit örökségben hagytak rá
apái,
Leverte
rabbilincseit,
S kezéről, a kik ezt
szerezték,
Azoknak sírhalmára
dobta,
Hogy a csörgésre fölriadjanak,
s ott
A földben is szégyeljék
magokat…
S megemlékeztek a
győzelmesek
Ama szentekrül és
nagyokrul, a kik
A szolgaságban
szabadok valának,
És hirdették az
igét,
S díjok halál
lett,
Csúfos halál!…
Megemlékeztek a győzők ezekről,
S a diadalmak örömébe szőtték
Szent neveiket koszorú gyanánt,
S elvitték volna őket a
Dicsőség templomába,
De hol
keressék, hol lelik meg őket?
Rég
elhamvadtak a bitófa mellett!
(Pest.)
-110-
LEHEL VEZÉR.
(Töredék.)
ELSŐ ÉNEK.
1.
Nem nagy hírű város
Jász-Berény városa,
És itt a nyakam,
hogy nem is lesz a’ soha,
De van
abban egy kürt, van annak nagy híre,
Akkora, hogy nem fér a jászok földére,
Kiterjed éjszak, dél, nyugat és
keletre,
Mint a Tisza, mikor szűk
neki a medre,
Terjed a némettől a
székely világig,
A lengyel határtól
egész a horvátig.
2.
Ugy bizony, hires kürt az a
jászberényi,
Nem haszontalanság a
felől beszélni,
Megérdemli a szót és
jobban, mint sok más,
Mikre
akárhányszor volt időfogyasztás;
Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény.
Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény?
Széltében-hosszában mondom el a
dolgot,
Mit csinált az a kürt, ki
kezében forgott.
3.
De hol is kezdjem csak, hogy
megértsük egymást?
Mert hát
tudnivaló, hogy én itt mostanság
Nem
írástudóknak, nem az úri rendnek,
De
beszélek szűrös gubás embereknek;
Hisz az írástudók jobban tudják magok,
Mint én, a miket most mondani akarok,
Az uraknak pedig az ideje drága,
Rá sem érnek ilyen apró mulatságra.
-111-
4.
Nem is igen bánom, ha ők nem
figyelnek,
A mint nélkülem elvannak ő
kegyelmek,
Csak ugy elvagyok én ő
kegyelmek nélkül,
Egyiknek sem élek
az emberségébül.
A kik ő előttök
görnyesztik hátokat,
Lesve
asztalukról a morzsalékokat
S lesve
ajkaikról a kegyes mosolygást:
Őket
ez érdemes emberek mulassák.
5.
Megvallom őszintén, épenséggel
mások
Azok, a kiket én mulattatni
vágyok;
Nem a palotáknak fényes
gyertyaszála
Vagyok én, hanem a
kunyhók mécsvilága.
Alant születtem
én, szalmafödél alatt,
Soh’sem
tagadom meg a származásomat,
Kis
házikókra száll lelkem, mint a gólya,
S egyszerű nótákat kerepöl le róla.
6.
De vissza, vagy is rá térek a
dologra…
Hejh, felebarátim,
régesrégen volt a’,
A mit én
elmondok; akkor még, látjátok,
Szopós
gyerek volt a huszadik apátok.
Száz
esztendő szép szám, pedig már azóta
Az idő a földre azt kilenczszer rótta;
Kilencz száz esztendő!… kilencz vén
óriás,
Egymás után egyik a másiknak
sírt ás.
7.
Akkor más világ járt,
elgondolhatjátok,
Nem volt még
korona, nem voltak királyok,
Fejedelem volt az első a nemzetben,
Nem hátul, de elől ment az ütközetben,
Hejh pedig ugyancsak járta az
ütközet,
Nem űlt a nép otthon a
kemencze megett,
Mind háborúskodott,
csak az maradt hátra,
A ki épen
kellett az eke szarvára.
8.
Kegyetlen legények kerekedtek
akkor,
Soha el nem váltak a
kardmarkolattól,
Egy felől őrizték a
megszerzett hazát,
Más felől kivűlről
a sok kincset hozák.
Félt is tőlök
minden halandó nemzetség,
Az adót
nekik, mint a köles, fizették,
Mert
hisz nagyon bölcsen látták ők azt által,
Hogy haláluk egy a hátramaradással.
9.
Fejedelmi ember Taksony volt
a’ tájba’,
Taksony: Zoltán fia, Árpád
unokája…
De tudjátok-e ti, jámbor
atyafiak,
Ki volt a vitéz, kit
Árpádnak hítanak?
Barátaim, mikor e
nevet halljátok,
Mintha oltár mellett
templomban volnátok,
Emeljétek meg a
kalapjaitokat,
Mert köszönhetitek
néki hazátokat.
10.
Magyarország szép föld, meg
kell vallanotok,
Rá a jó isten tíz
annyi áldást rakott,
Mint igazság
szerint a mennyi illetné;
Annyi az
áldása, hogy alig fér belé.
Ezt a
tejjel mézzel folyó dús Kánaánt,
Hol
megdönti saját terhe a gabonát,
S hol
tűzzel van tele a szőlő gerezdje:
E
szép országot a nagy Árpád szerezte.
11.
Mert nem Ádám-Éva óta mienk e
föld,
Messze Ázsiában lakozánk
azelőtt,
Messze Ázsiában a világ más
részén,
Kaszpi tengeren túl Aral tó
környékén.
Irtóztató távol van az a
hely innét!
Ha megmondanám: hány
mérföld? el se hinnék.
Hejh, az vón a
kulacs, az vón a tarisznya,
Melyből a
bor s kenyér addig ki nem fogyna.
12.
Vitézlő eleink ott tanyáztak
hajdan,
De biz nem fürödtek ők ott
tejben vajban,
Rengeteg erdőkben
magas fűvek nőttek,
Nyargalózó vadak
nem tiporták őket,
A hol meg kellett
vón ló, barom számára,
Vala a mezőkön
a legelő árva.
Kapják hát magokat,
szedik a sátorfát,
S indulnak
keresni, hol vagyon jobb ország.
13.
Tőlök napnyugatra – így szólt
a hír szája –
Fekszik Attilának
egykori országa,
Szörnyü Attilának,
isten ostorának,
A magyar nemzetség
dicső ősapjának.
Fölkeresik, abban
állapodtanak meg,
Fölkeresik,
akármeddig tévelyegnek.
És ha rá
akadnak, visszaszerzik aztat,
Hogy a
maradékjok legyen boldog s gazdag.
-112-
14.
Volt közöttük egy bölcs, józan
ember, Álmos,
Ezt szólították fel:
»Vezess minket már most,
Józan
okosságod vezéreljen bennünk,
Ha
lehetséges, a kivánt földre mennünk;
Mint a darusereg az előljáróját,
Ugy követünk téged ország-világon át,
Míg nem látjuk magunk a Tisza
folyóban,
Hol Attila alszik három
koporsóban.«
15.
Elfogadta Álmos a vezéri
tisztet,
A magyarság véle vándorolni
kezdett.
Meddig vándoroltak? a jó
isten tudja;
Mint a csillagok közt a
nagy országutja,
Itt alant a földön
oly nyomot hagyának
Magok után
hosszan, a merre csak jártak…
Csak
hogy nem fejér volt e nyom, mint az égi,
De sötétpiros, mert vérrel festették ki.
16.
Esztendők multán nagy
hegygerinczen álltak,
A hegy
tetejéről tenger síkra láttak.
»A
határt elértük!« mondá Álmos nékik,
»Tekintsetek ott a rónaságon végig,
Birodalma hajdan ez volt Attilának,
E hegyeket híják a Kárpát sorának.
És itt hála néked, magyarok istene,
Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!
17.
Megvénültem immár, fejemet hó
fedi,
Fejér a fejem, mint e Kárpát
hegyei:
Rólok a havat a tavasz
leolvasztja,
De a fejem havát le nem
olvaszthatja.
A méltóságot átadom,
mit adtatok,
Az új csatákra uj vezért
válaszszatok;
Rám nézve két határ e
hely bizonyára:
Jövendő hazánk és
életem határa.«
18.
A mit Álmos sejtett, nem
sejtette roszul,
Mert azon a helyen
Istenben boldogult;
Leszállt fejér
feje a fekete földbe,
Zöld mohos
sírhalom domborult fölötte.
Körülállta sírját az egész magyar faj,
S esküt tett le felhőt-szaggató
morajjal:
»E szent helytől kezdve
kezökre kerítik
Az egész tartományt,
mely előttök nyílik.«
19.
Álmos vezér fia volt hatalmas
Árpád;
Gondolta-e milyen nagy
becsület vár rá?
Nemcsak hogy
vezérnek, de fejedelemnek
Kiáltotta
ki az egész magyar nemzet.
Pajzsra
állították, úgy emelték fel őt,
Ekkép
mutatta meg magát népe előtt!
A nép
pedig rajta hogy ne örült volna?
Képére volt írva harczok diadalma!
20.
Negyven nap pihentek Munkács
róna földén,
Az időt ünnepi
lakomákkal töltvén,
Kettős ünnep volt
ez: halotti lakoma
Álmosért, s a haza
keresztelő tora.
Negyvenegyedik nap a
midőn megviradt,
Ifjú Lehel ajkán a
kürtszó megriad…
Akkor még ifju volt,
állán a gyönge szőr
Nem téli bunda
volt, csak nyári könnyü szűr.
21.
Takaros legény volt Lehel
akkor tájban,
Ott benn született még
messze Ázsiában,
Ott látta először a
szép napvilágot,
Már gyermekjátékból
párduczra vadászott,
S gyermekjátékot
még alig hogy felejtett,
Mikor
nyilával egy elefántot ejtett,
Kivette és kürtnek csinálta agyarát,
A czifrát tulajdon keze faragta rá.
22.
Gyönge tüdejének erős volt még
e kürt,
De ő mindenféle nehézséget
legyűrt,
Vadon erdőkbe járt magános
sziklákra,
Ott szoktatta magát kürtje
fuvására,
Makranczoskodott a csont
soká, de végre
Szépen rá tanult az
engedelmességre,
S azt a hangot adta,
mely Lehelnek tetszett,
Mely földet
riasztott, mely eget repesztett.
23.
S hangját a magyar nép már
nagyon ismerte,
Jeladó volt, hogyha
mentek ütközetre,
Föl is gyúltak
tőle, mintha hangok helyett
Öntene
szivökbe nyári napmeleget.
Most is,
hogy megharsant Munkács rónaságán,
Felzúdúlt a tábor mint megannyi sárkány,
De sirva fakadt rá nem egy apró
gyermek,
A haza-szerzésben hogy részt
nem vehetnek.
-113-
24.
Szétment a magyarság nyugatra
keletre,
Zászlóikat mindig szerencse
követte,
Nem kimélték a vért és nem
az életet,
De jutalmuk ez a gyönyörű
haza lett.
Öt esztendő multán Tokaj s
Ménes borát,
Buzáját az alföld, a
Balaton halát,
Vadait a Bakony, s
gazdag Erdély földe
Aranyját ezüstjét
magyarnak termette.
25.
Lehel ifjusága e csatákban
telt el,
Nem ért rá játszani a szép
szerelemmel,
S a szerelemgalamb,
gyönge erejével
Nem győzött repűlni
Lehel sas-lelkével.
Volt még is
kedvese, a kinek szerelmet
Eskütt, ki
mindig ott volt oldala mellett,
Kit
nem adott volna a félvilágért sem…
Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?
26.
Hogy szerette kürtjét! meg is
érdemelte;
Nem csont-darab volt az,
de tulajdon lelke.
Mit elméje
gondolt, a mit szíve érzett,
Szózatos
ajkával mindent elbeszélett.
Hol
vidám hangja volt, hol pedig szomorú,
Tudott harsogni, mint az égiháború,
S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,
Ki utána csalja párját ágrul
ágra.
27.
Sokszor éjjelenként, ha pihent
a tábor,
Ki-kiszólt a kürtszó Lehel
sátorábol,
Ott benn űlt a vezér
kürtjét fújogatva,
Elgondolkodott a
katonaság rajta.
Ilyenkor nagy volt a
csend; még a paripák,
Azok is a fűvet
lassabban harapták,
Mintha csak
félnének rendzavarók lenni,
Vagy hogy
jobban esett hallgatni, mint enni.
28.
Egyik másik tűzhöz oda űltek
többen,
S némán figyelmeztek a
nótákra ott benn;
Akadt köztök
legény, a ki suttogólag
Magyarázgatta
a többi hallgatónak:
»Halljátok, hol
jár az esze? Ázsiában,
Születő
földünkön, hajdani hazánkban;
Eztet
fújta, mikor elindultunk onnan…
Benne
váltogatva öröm s fájdalom van.
29.
Furcsa érzés is volt, hazánkat
elhagyni,
Mert az ember még is csak
sajnálta vagy mi,
Az igaz, hogy
napról napra lett soványabb,
De
hiába, ha már ott szoptuk anyánkat.
Aztán meg ki tudta, czélt nem veszítünk-e,
Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre?
Elveszhettünk volna hosszu
bujdosásban,
Mint üstökös-csillag az
ég távolában.
30.
Figyelmezzetek!… új nótát kezd
vezérünk,
Hah, ez az, mikor a
Kárpátokra értünk,
Kárpátok hegyéről
először tekinténk
Le e szép országra,
mely most már a miénk.
Mily rivalgó
hangok! azok a vén kövek,
Mikor
meghallották, hosszan döbörögtek,
Elküldték keletre nyugatra szerteszét
A kürt harsogását, a nemzet
örömét.«
31.
A magyarázónak itt megállt a
nyelve,
Mindnyájan fölzúgtak
vígaságra kelve,
A rivalgó kürttel
versenyt kurjogattak
Emlékére ama
nevezetes napnak,
De az öröm-lárma
nem tartott sokáig,
Mert a vidám nóta
kesergővé válik,
Neki búsul a kürt,
hangja méla tompa
S bele-belemerül
síró fájdalomba.
32.
Nem egyéb volt ez, mint
temetési ének,
Azok temetésén, a kik
elesének
A Latorcza mellett a legelső
csatán,
Melyet a magyarság küzdött az
új hazán,
Ennek hallatára szépen
alább hagytak
A kedvökkel, a kik
elébb kurjogattak,
Elalélt a víg zaj,
s a mult emlékére
Nem egy könny
perdült a vitézek képére.
33.
Ilyen hatalmas volt Lehel
vezér ajka,
Ugy járta a nemzet, a
mikép ő fujta,
Kénye szerint osztott
örömet, bánatot,
Kürtjével vidított,
kürtjével ríkatott.
Szerette is
szörnyen, a mint mondtam is már,
Napestig oldalán lógott, akárhol járt,
Éjjelenként pedig od’ a párduczbőrre
Tette maga mellé, s álmodott felőle.
-114-
34.
De a milyen nagyon ő szerette
kürtjét,
A magyarok őt oly mértékben
szerették,
Nagy becsűlete volt jó
Lehel vezérnek
Mindenütt, a hol csak
magyarul beszéltek;
Szolgált a
hazának nem csak vaskezével,
De
szolgált egyszersmind arany elméjével,
Szent volt minden szó, mely száján kiröppene,
Mintha szólna maga magyarok
istene.
35.
És azért ki fogna csodálkozni
rajta,
Hogy midőn Árpádot a sír
eltakarta,
S kis fiára, Zoltánra,
jutott az ország,
Mellé kormányzónak
Lehelt választották,
Lehelt és még
kettőt, Bulcsút és Botondot…
Ők
hárman viselték a hazai gondot,
Viselték mindaddig fényes dicsőséggel,
Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nőtt
fel.
36.
Mikor az a három kormányozni
kezdett,
Három fejű sárkány lett a
magyar nemzet,
S a mely országokra
kinyujtá fejeit,
Tán a mai napig
sírva emlegetik.
Konstantinápolynak
ment Botond keletre,
S szörnyü
taglójával kapuját betörte.
Szép
Itáliába zászlós Bulcsú lejárt,
Tengerek fuvalma ringatá zászlaját.
37.
Hát a kürtös Lehel útját merre
vette?
Ő leginkább csak a németet
szerette,
Ugy szerette, hogy no!
könnyebb volt lelkének,
Ha csak a
nevét is hallotta, hogy német,
Hát ha
még ott benn járt a termő földében,
Kardja pedig benn a szívök közepében:
Annak itta ám még meg az áldomását!
Akkori kedvének világ látta
mását.
38.
El is látogatott hozzájok
gyakorta,
A tavaszhírt oda rendesen ő
hordta,
Tudták már, ha ő jött, hogy a
tavasz közel,
S azon imádkoztak, bár
csak már mulna el;
De nem csoda, hejh
mert az meleg tavasz lett,
Olyan
meleg, hogy még nyárnak is beillett,
Nyárnak és veszettül fűtött kemenczének…
Hideg aczél a kard, még is nagyon
éget.
39.
S nem egyszer se kétszer ment
oda vendégül:
Minden esztendőben, míg
csak ki nem vénült,
Míg a gyermek
Zoltán markos ifju nem lett,
A kire
magát rá bízhatta a nemzet.
Ekkor a
magyarság három fővezére,
Lehel,
Bulcsú, Botond országgyülést kére,
Ottan a maga és két társa nevében
Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen:
40.
»Nemzetes nagyurak, országunk
vitézi,
Az ember életét isten úgy
intézi,
Hogy az idő nem áll, de
folyton folyva mén,
Ifjú lesz a
gyermek, az ifjú pedig vén.
Mi már
ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott,
Mint jó magam, ki meg őszbe csavarodott,
Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem
különben,
Éveink száma több, mint
háromszor ötven.
41.
De lám, míg az idő
fosztogatott minket,
Vén fákat,
hervasztván zöld leveleinket,
Mellettünk felnőtt az apró kis csemete,
Az élet földébe kit Árpád ültete.
Itt áll az ifju tölgy, nézzetek
szemébe,
Bátran oda áll már a vihar
elébe,
Nincsen rá szorulva senki
istápjára,
Annak okáért hadd űljön a
kormányra.
42.
Mi pedig ezennel leteszszük a
tisztet,
Melylyel bizalmatok
bennünket diszített,
Fényes
polczunkról lelépünk a homályba,
A
nyugalom fogad ölelő karjába.
Van is
rá szükségünk, fáradtunk eleget,
De
jutalmaz érte a lelkiismeret,
Megjutalmaz, mert oly bátorságos szót ád,
Hogy jó rendbe hagyjuk az ország
szénáját.
43.
Rendben van az ország, nem
csonkult határa.
Oroszlán-szemmel néz
a félő világra,
Sörénye rázása népek
reszketése,
Szeme pillantása városok
égése.
Ifjú ember, Zoltán, nevünk
nagy és hires,
Te dicsőségünkhöz még
több sugárt keress,
Az egész világot
rángasd fülön fogva,
Kivált a németet
vedd pártfogásodba.«
-115-
44.
Ennyit mondott Lehel. Utána
még többen
Előterjesztették, a mi
volt fejökben,
Ki a három öreg vezért
magasztalta,
Ki meg a fiatal Zoltánt
buzdította;
Nem tanulták, még is sok
szépet beszéltek,
De legszebben
szólott, – mindnyá’n úgy itéltek –
Ki
azt tanácsolta, hogy fejezze be ma
Az
ország gyülését országos lakoma.
45.
Egy sem gáncsoskodott, mind
helybenhagyá, mind,
S fényesen
megülték e napot apáink.
Délelőtt
komolyan a hol tanácskoztak,
Délután
ott vígan ettek és boroztak.
Ugy
vagyon, boroztak, pedig hatalmasan,
Válogatva Tokaj s Ménes boraiban…
Jól tették, azt mondom; a ki inni nem mer,
Ha talán ember is, de nem magyar
ember.
46.
S mikor már az ebéd felén túl
esének,
Jöttek, a mint illik, a
felköszöntések,
Éltették a haza
minden jelesebbjét,
Éltették magát a
magyarok istenét,
És mikor vége lett
a jó kivánságnak,
A muzsikusok rá
hangos tust huzának,
A sok
összeveszett hang forgott a légben,
Mint a por a forgószélnek örvényében.
47.
Fölállott Lehel is, nagy lett
a csendesség,
Noha egy kicsit már
nehezökre esék,
Hogy elhallgassanak,
mert a bor hatalma
Ösztönözte őket
zajra, rivalomra;
De dicséretökre
legyen mégis mondva,
Egyetlen egy sem
volt köztök oly goromba,
Hogy, míg a
beszédet Lehel nem végzé el,
Zavarná
a csendet csak egy köhhentéssel.
48.
Fölállott Lehel. Nagy, kopasz
homlokára
Rá szállt a bor lelke,
rózsaszín sugára,
S lenn a képe alján
torzonborz bajúsza
S rengeteg
szakálla széles-hosszan úsza;
Olyan
volt, mint mikor az ég egyik fele
A
pirulni kezdő hajnallal van tele,
A
másik felén meg szürke felhőtábor
Lengeti nagy szárnyát szellők játékától.
49.
Fölállott Lehel szép lassan,
és fölállván
Egy hosszút simított
bajuszán szakállán,
Vesződött
arczával, hogy mogorva legyen,
Mert
az volt ő neki a természetiben,
Hogy
a jó kedvet és a tréfát szerette,
De
ilyenkor képét szörnyen ránczba szedte;
Minél komorabb volt szeme pillantása,
Lelke annál inkább hajlott a
vigságra.
50.
Szólt pedig ekképen, a kupát
emelve,
A mely szinültig volt sötét
borral telve:
»Fűnek fának ittunk már
egészségére,
Talán el is fogyott már
a hordók vére,
Pedig még hátra van
egy nagy isten éltess’,
Mit el nem
hagyhatok, hogy ne legyek vétkes,
És
a kiért inni nekem áll tisztemben,
Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.
51.
A mi szerelmetes szomszédunk,
a német,
A kiért ezennel csavarom
elmémet,
Hogy találjak hozzá
nem-méltatlan szókat,
Mire engem
forró barátságom nógat;
Mert barátja
vagyok a német sógornak,
Mint e
tolakodó légy itt az orromnak;
Noha
neki nem kell az én barátságom,
Oda
tolakodom és reá tukmálom.
52.
Nem tehetek róla, hogy engem
nem kedvel,
Én a lelkén függök teljes
szeretettel…
Bár szeretetemnek olyan
súlya volna,
Hogy lehúzhatnám őt véle
a pokolba.
Kedves németjeim, hogy ne
szeretnélek,
Legvigabb napjaim
nálatok telének,
S kinek boldogságom
részét köszönhetem,
Hogyan állhatnám
meg, föl nem köszöntenem?
53.
Jámbor szomszéd, német, világ
minden kincsét
Szerencse markai
országodra hintsék,
Legyen oly
bőséged, annyi gazdagságod,
Hogy
szinig megtöltsön minden magyar zsákot,
Adjon isten neked mindig bő nadrágot,
Hogy elférjen benne egész bátorságod,
S a mennydörgős mennykő ne üssön meg
téged
Bízza a magyarra ezt a
mesterséget!«
-116-
MÁSODIK ÉNEK.
1.
Jött és rá borult az este a
határra,
Mint a gyászos asszony oltár
zsámolyára,
Halkan imádkozott, néma
volt az ajka,
Csak egy szellő-sohaj
jött néha ki rajta.
A lakmázó urak
átalták zavarni,
Vagy hogy elfáradtak
már tovább mulatni,
Elég a’ hozzá,
hogy sátraikba bujtak
S
fáradalmaikhoz méltókép aluttak.
2.
Kaczagányaikat derékaljnak
vették,
Fejöket domború paizsra
fektették,
S álmadoztak vala nagy
véres csatákról,
S a mi következik:
nagy boros kupákról.
Kívül a lakoma
maradványa fölött
Éhes hollósereg
zajos tábort ütött,
Csunyául
károgtak, szidták az urakat,
Hogy oly
sok csontot s oly kevés húst hagytanak.
3.
Botond, Bulcsú, Lehel, nem
várták a hüsön,
Hogy a fölkelő nap a
hasokra süssön,
Mihelyt orra hegyét
kidugta a hajnal,
Lóháton valának, s
indultak robajjal.
Ifju kedvvel
mentek az öreg legények,
Bánatot
magokkal haza nem vivének,
Nem
kellett busúlni nemzetöknek sorsán,
Megbíztak te benned, fejedelmi Zoltán.
4.
Mentek, mendegéltek és elértek
végre
A Jászság és Kunság szép róna
földére.
Mely a délibábnak szülő
tartománya,
És a melynek Lehel volt a
kapitánya.
Valahányszor Lehel e
földre rá lépe,
A megilletődés
szállott be szivébe,
Most is ugy
járt, most is meg volt illetődve,
S
szólt oly érzékenyen, a hogy csak telt tőle:
5. §
– – – – – – – – – – – – –
-117-
1847.
* *
A TÁBLABÍRÓ.
(Töredék.)
Előljáróbeszéd.
Ah siralmas idő! oh elfajult
világ;
Boldog mostan a vak, s jaj
annak, a ki lát,
Hajh százszor jaj
annak, mert csak azt láthatja,
Hogy
küszöbön van már az itélet napja.
A földön minden fölfordult
fenekestül,
Lábra kap a gonosz és a
jó elrestül,
Bizony pedig csoda, mert
nem nő a hája,
Sőt oly sovány lett,
hogy csörög a bordája.
Életem sok drága éjét
virasztám át,
Az elmélkedésnek
égetvén lámpáját:
Mi lehet az oka,
hogy a világ pusztul,
Hogy hátunkra
nyerget kaptunk a gonosztul?
És egy éjszakának a dereka
felé,
Midőn lelkem már az álom borát
nyelé,
Feltűnt előttem a rettentő
kisértet,
Melytől e világra jön a
vég-itélet.
Nem síri kisértet fejér
lepedőben
Volt ez, mely lakozik kinn
a temetőben;
Francziaország az ő
laka, nem kripta,
A neve pediglen:
jacobínus-sipka.
Oh e sipka ördögkezektől van
varrva,
Ez a piros sipka a bőségnek
szarva,
A melyből minden rosz csak
úgy dűl szerteszét,
Hogy a jó
lelkeknek elveheti eszét.
»Újítás« a jelszó e sátán
zászlaján,
S még a dögvésznél is
harapósabb talán;
Annyira vagyunk
már, hogy ama régi jó
»Előljáróbeszéd«, mostan csak »előszó«.
De mit nekünk a nyelv, mit az
irodalom!
Ez csak haszontalan czifra
az asztalon;
Nagyobb az, hogy recseg
az asztal lába is,
Bebujt az ördög a
politicába is.
S hah szentségtörése a
szentségtörésnek!
A táblabírák is oda
esküvének,
Od’ ahhoz az isten nélkül
való néphez,
A mely újitást, mely
haladást visz véghez.
Igen, már a táblabirák közt is
vannak,
A kik parókájok porának
rohannak,
Kik parókájokról a szent
port lerázzák,
Melylyel a századok
őket koronázák.
Ah siralmas idő! oh elfajult
világ!…
De hála istennek, maradt még
legalább,
Maradt egy-kettő a
táblabirák között,
Kikhez, te rosz
szellem, nincsen semmi közöd.
A dicső férfiak! fölirom
nevöket,
Kalapomba vetem, s aztán a
melyiket
A szerencse éri, a mely’ket
kikapom,
Halhatatlanítni fogja
harsány dalom… –
Felső-Kis-Kálnai és
Szent-Demeteri
Fegyveres Tamás… hah,
épen jól jöve ki!
Ő méltó dalomra!
testi-lelki képe
Bátran oda illik
Árpád idejébe.
I-ső §.
Régi példabeszéd: »nehéz
minden kezdet«,
De én csak most
kezdem tapasztalni eztet;
A midőn
kezdeni kellene dalomat,
Tollnak
rágásában gyakorlom magamat.
-118-
Kitaláltam végre!… hősöm
vezetem be,
De hogy is nem jutott ez
mingyárt eszembe?
Bevezetem hősöm…
kérem az urakat,
Emeljék meg, a mint
illik, kalapjokat.
Először is pedig leírva mi
lenne.
Hogyha nem az, a mi
legfontosabb benne?
Szerencse, hogy
írom, és hogy nem rajzolom,
Erre
nagyon kicsiny volna papirosom.
Fegyveres Tamás úr
legfontosabb része
Az, mely arra van,
hogy az ételt emészsze.
Ki látta a
Gellérthegyet életébe’?
Ama hegy e
hasnak miniature-képe.
Tiszteletgerjesztő,
méltóságteljes has!
Csak azt ne adja
az ég, hogy megapadhass,
Hova lenne
akkor ama nagy tekintély,
Melyet
gazdádnak oly fényesen szereztél?
Ritka szép látvány, ha a
megyeházánál
Fegyveres Tamás úr
szónokolni föláll,
Első tempója, hogy
hasát ügygyel-bajjal
Föltálalja… csak
ugy recseg a zöld asztal.
Különben arányos testalkata
vagyon,
Mert hasához feje hozzá illik
nagyon,
Egyik a másiknál nem rútabb s
nem kisebb,
Csak az a különbség, hogy
a fej üresebb,
S ezt a physicából könnyü
magyarázni:
A teher mindenkor alá
szokott szállni,
S innen van – a mit
sok hinni vonakodik –
Hogy táblabíró
ur mélyen gondolkodik.
Arcza kellemdús arcz, bár az
orra kurta…
Tán mert az alkotmány
árkát annyit túrta:
Hát ne is
fitymáljuk ezt az orrot, melyet
Invalidussá ily nagy és szent dolog tett.
Valami rejtélyes van
vonásaiban,
Nem tudhatni: mihez
hasonlit legjobban?
Némelyek azt
tartják, hogy bivalybikához,
Mások,
hogy hasonlít tengeri-kutyához.
Nincsen az igazság sem egy,
sem más részen!
Én a természettant
keresztülfürkésztem
Csupán csak e
miatt s a legnagyobb gonddal,
S ugy
találtam, hogy ő valóságos czethal.
Táblabíró úr hű gyermeke a
földnek,
Lelke-teste rajta hűséggel
ragad meg,
Egy van benne, mit az ég
magához húza,
Ez egy: kaczkiásan
kipödrött bajúsza.
S ezzel kész az arczkép.
Érzem, tökéletlen;
De van egy
vigaszom ebb’ a tekintetben:
Mit
ecsetem roszul festett vagy felede,
Pótolja olvasóm kegyes képzelete.
Külsőképen immár táblabíró
urat
Ismernők, most már csak a
belseje marad,
S ez még nagyobb
munka, ezt egy lélekzettel
Ugy kutya
futtában nem végezhetni el.
Lelkiismeretem fölvigyázó
lészen,
Hogy dolgom valahogy el ne
hevenyészszem,
S hogy ne legyek
csalfa, hazug farizéus,
De igazat
szóljak… segíts, uram Jézus!
II-dik §.
Betyárok nélkűl nem
szűkölködik hazánk,
De a legszilajabb
betyár a mi Tiszánk,
Rakonczátlan
legény, nincsen semmi módja,
Merre
kedve tartja, arra van az útja.
Fél óra a medre
Felső-Kis-Kálnótul,
De ha eszébe jut,
neki-neki lódul,
És a szegény falun
olyanokat ölel,
Hogy a dereka is csak
ugy ropog bele.
Ugy kell neked, hazám! mért
nem tanítottad,
Iskolába mért nem
járattad folyódat?
De hogyan járatnál
folyót iskolába,
Mikor ez alig van
fiaid számára?
S attól tartok, hazám, hogy
majd fiaiddal
Azon módon jársz, mint
Tisza folyamoddal;
Mint ez
környékének, ugy esnek ők neked,
S
ezt tőlök még csak rosz néven sem veheted. –
Tisza mellett Kálnó; azért
jövünk rája,
Mert Fegyveres Tamás
residentiája.
Genialis egy kis falu…
a mennyiben
Rajta a jó rendnek híre
sincsen jelen.
Ugy állnak a házak, oly
egyenes sorba’,
Valamint a mezőn a
legelő csorda,
Egyik nyugatra néz, a
másik keletre,
Harmadik, negyedik,
isten tudja, merre.
A paraszt kunyhók a tehenek és
borjak,
Köztök, mint ökrök, a
közbirtokos urak…
Azaz csak házaik,
engedelmet kérek,
Megbotlott a
nyelvem; akarva nem sértek.
-119-
Se szere se száma Kálnón az
uraknak,
Itt a faluvégen Latócziék
laknak,
Tőszomszédságokban az öreg
Gödördi,
Tovább Badallóék s a többi,
s a többi.
Fegyveres Tamás úr háza a más
végen
A tiszteletes-lak s templom
közelében,
Homlokára írva:
1603…
Utána illenék: az újítást
várom.
Csak hogy persze szörnyen
hasztalanul várja,
Mert Tamás úr
ennek rettentő barátja,
Semhogy
újitólag kezeit tenné rá,
Inkább
töstön-tőbűl azokat kivágná.
»Szentségtelen kezek soha se
bántsanak,
Ti az idők által
szentesített falak!«
Szól táblabíró
ur lelkesedésébe’,
Ha javítást súg a
rosz szellem fülébe.
»S miért javítanám? azért,
hogy repedez,
Hogy ingó félben van?
semmit sem teszen ez!
Hiszem azt az
egyet, hiszem én azt szentül,
Ha
apámra nem dűlt, unokámra sem dül.«
Négyszögű épület, majd egy
hossza, széle,
Van elől középütt
holmi tornácz-féle;
Itt szuszog a
háznak érdemes gazdája,
Ha a délutáni
álom borul rája.
A tornácz teteje torony, s óra
rajta,
Mely az időt három oldalra
mutatja:
Éjszak-,kelet- s délre; csak
nyugat felé nem…
Rövid kis történet,
tehát elbeszélem.
Az én táblabíróm és Latóczi
Endre
Régi ellenségek, pörlekednek
egyre,
S a boszút, ha kezök ügyére
eshetik,
Egymás ellen teljes szívből
elkövetik.
Latóczi Endrének nyugatra a
háza,
S hogy ez az időnek járását ne
lássa,
Tamás úr, követvén örökös
boszúját,
Kivette nyugati
óramutatóját. –
Jobbra a cselédház, az
istállók balra,
Középütt egy almafa a
nagy udvarba’,
Árva fa! ha egyszer
gyümölcs téved rája,
Három következő
esztendő megbánja.
Ha belépsz a házba, szent
borzalom száll rád:
Meglátod az ó
kort, hogyha még nem látád,
Régi
karosszékek, régi almárjomok,
Az
egyik roskadoz, a másik tántorog.
A vén bútoroknak talán a
legvéne
Borbála kisasszony, Tamás
úrnak nénje,
De van köztük új is, egy
kis gyémánt láda:
A szép kis Piroska,
Tamás úr leánya.
Az ebédlő terem egyszersmind
képcsarnok,
Ott lóg fölakasztva a sok
híres bajnok,
A kik a Fegyveres
családból erednek,
Kiket a törökök
annyiszor kergettek.
S immáron ismervén a háznak
mivoltát,
Kivül is belül is annak
állapotját,
Nehezen hiszem, hogy
ideje ne lenne
Elkezdeni végre, mi
történik benne?
III-dik §.
Kukorít a kakas hajnal
hasadtára,
Ki teremne talpon, hogyha
nem Borbála?
Borbála kisasszony,
gazdaság tengelye,
Tővel-hegygyel
állna minden ő nélküle.
Talán a mióta század ez a
század,
Nem érte Borbálát még az a
gyalázat,
Hogy a kamrában ne
sürgött-forgott volna,
Midőn piros
orrát a hajnal föltolta.
Istentelen nyelvek azt regélik
ugyan:
A pálinkás-üveg a kamarába’
van,
S ez az, a mi őt oly jókor oda
vonja,
Korán sem a háznak,
gazdaságnak gondja.
De mi nem hallgatunk minden
szíre-szóra,
Rágalom malmára,
pletyka-darálóra;
Üssön le a mennykő
a feje búbjára,
Ki előtt még hölgyek
jó neve sem drága. –
Tehátlan tehát a kakasság
kukorít,
Borbála kisasszony a
kamrában virít,
A konyha számára ád
ki főzeléket,
S ex tempore pofon
vágja a cselédet.
Ugy kell neked, ugy kell, te
kotnyeles Sára!
Nem volt elég, nézned
az aszalt szilvára,
Bele is
markoltál, de Borbála lesett,
Rajta
is kapott… most dugd el a poflevest.
Fegyveres Tamás úr azonban még
alszik,
Még pedig ugy, hogy a
szomszédba is hallik;
Gyermekek
hallják a hortyogást az utczán,
S azt
hiszik: trombita… katonák jőnek tán.
-120-
De most megrázkodik, torka
muzsikája
Elfúl, mintha kötél
hurkolódnék rája,
Szemöldöki, mint
két ellenséges medve,
Egymásnak
rohannak, s megállnak meredve.
Fején a haj ezer
zsindelyszöggé válik,
Kiegyenesűl
mind az utolsó szálig,
Redő-árkak
nyílnak homloka rónáján,
S képe
tetemesűl, orczáit fölfújván.
Hirtelen fölébred és az ágyán
fölül,
Harag és iszonyat lángol
szemeibül:
»Borzadalmas álom!«
szuszogja, lihegi,
»Arczomat a hideg
veríték verte ki.
Irnom kellett volna… írni
erőtettek…
Lelkem most is dühöng,
lelkem most is retteg.
Hah, ki
föltaláltad az írást, gazember,
Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger!
Alva sem hagy békét az
átkozott írás!
Istennek hála, hogy
csak álom volt s nem más.«
Nem más?
szegény ember! gondold meg csak jobban,
Hejh, írnod kell még ma, írnod kell
valóban.
Eszébe is jutott nem igen
sokára,
Nyilalt az oldala, borsózott
a háta,
Káprázott a szeme, izzadt az
üstöke,
Kiszáradt gégéje, viszketett
a feje.
Eszébe jutott, hogy van egy
édes fia,
A kinek levelet kell még ma
írnia,
S a dolog sürgetős, nincs mód
halogatni,
Azért is fölfelé kezdett
tápászkodni.
Fölkelt, felöltözött, bebujt
ruhájába,
Mintha egy nagy bőgőt
dugnának tokjába,
Meg is reggelizett,
két font húst bevága,
Éh-gyomorra
csak nem kaphat ily munkába.
Az almáriomnak tetejéről
pedig
A toll s kalamáris
előkerittetik,
Kiszáradt belőle a
tenta fenekig,
Annakokáért is borral
föleresztik.
Most már teljességgel nincsen
egyéb hátra,
Csak hogy Fegyveres úr
álljon ki a gátra,
Irja meg levelét…
de mi hagyjuk őt itt!
Keresztyéntelenség nézni, mint vesződik.
Láttuk a vén tölgyet, nézzük
meg lombját is,
Illendő megnéznünk a
kis Piroskát is;
Hol találjuk őt fel
karcsu derekával,
Mosolygó szemével,
pajkos mosolyával!
Ne is menjünk tovább, csak a
kert aljáig,
A kertnek legalsó sötét
lugosáig,
Hiába keressük, ha ott meg
nem lelnők,
Reggelenkint a nap ottan
üdvezli őt.
Ime, nem megmondtam? a lugos
mélyében
Űl, mint a csalogány űl
rejtett fészkében.
Mért rejtezik így
el a világtól mindig,
S riad föl, ha
szellők a lugost legyintik?
Megmondom, hogy miért?… aztán
borzadjatok,
Mert iszonyúságos az, a
mit hallotok!
Oly fiatal leány, olyan
szép rózsaszál,
S már is és még is az
ördöggel czimborál.
Ördöggel czimborál! apja is
bevallja,
Gátolná is, hanem hiába
gátolja;
Lel módot, hogy a jó öreget
rá szedje…
Áldoz a gonosznak… könyvet
olvas egyre.
Itt, és leginkább a napnak
kezdetével,
Itt táplálkozik ő a pokol
főztével;
Keze, zsebe most is
könyvekkel van teli…
A kárhozat
magvát milyen mohón nyeli!
Olvas, olvas, olvas, szeme
fényes ablak,
Melyet egy égő ház
lángi ragyogtatnak;
Ez már a pokolnak
rá lövelő lángja.
Sajnálatra méltó
szegény kis leányka.
Azonban kinn a kert mögött
ostor pattan
(Tiszai rév felől jön el
az út ottan),
Ostorpattogásra, kocsi
zörgésére
Fölugrott Piroska s a
palánkhoz tére.
Bántotta őt a zaj, bántotta
fölötte,
Mely ábrándjaiból őt
felijesztette,
De a kiváncsiság
szinte felkelt benne,
Megnézni, hogy
ki jön? ha ismerős jönne?
Több jött, mint ismerős;
bátyja jött meg, bátyja,
Kitörő
örömmel nevét elkiáltja:
»Dezső,
Dezső, lelkem!« s kinyitá a kertet,
S
a kis ajtón által az hugánál termett.
»Hogy vagy, édes húgom?«
kérdezé a bátya,
»Egyre vig? szívedet
a bú most se bántja?
Arczod most is
piros, szemed most is élénk,
Mint
midőn búcsúszót és csókot cserélénk.«
»Oh!« felelt a lyányka, »nekem
semmi bajom!
Mindennapos vendég ugyan
az unalom,
De ez az öreg úr éppen ugy
utálja
A könyvet, mint apánk… fut,
mihelyt meglátja.
-121-
Igaz, a könyvekkel csak titkon
mulatok,
De a tiltott gyümölcs a
legjobb, tudhatod.
Milyen gyönyör,
hogyha fölnyitom könyvemet!
Mintha
nyilni látnám fölöttem az eget.
Abból olvasom a világ
tarkaságát,
S feledem falunknak bús
egyformaságát,
S a hová magamnak
elmenni nem szabad,
Legalább elküldöm
oda vágyaimat.
Igy élek, de te, jó bátya, te
hogyan vagy?
Szerelmed s bánatod még
most is olyan nagy?
Ilyen váratlanul
haza mi vezetett?
Szarka sem jelenté
megérkezésedet.«
»Mi vezetett haza? az a mi
elhajtott«,
Válaszola Dezső s kínosan
sohajtott,
»Tudod, gyermek vagyok,
dajkám a szerelem,
A hogy neki
tetszik, megyen és jön velem.
Néha elővettem
férfiuságomat,
Hogy kiszabadítsam
öléből magamat,
Akkor ő lett gyermek,
zokogott előttem,
S ujra elgyöngülék,
s karjaiba dőltem.
De nem küzdök többé. Merre
kedve tartja,
Vigyen… s először is
vezetni fog karja
Az elhatározás erős
sziklájához…
Azonban jer, hugom,
menjünk most apánkhoz.«
IV-dik §.
Táblabíró úr az ég
segedelmével
Óriási dolgát ép akkor
végzé el,
A midőn az ajtón
kopogtattak vala,
S kopogás után
belépett Dezső fia.
»Ejnye, akasztani való rosz
portéka,
Napjaim gyilkosa, életem
hóhéra!«
Ilyen barátságos szavak
hangozának
Nyájas üdvezletűl ajkán az
apának.
Dezső pedig örömkönnyekre nem
fakadt,
Hallván ez édesen üdvezlő
szavakat;
Bátor volt kérdezni,
folyvást hűledezve:
E szép
fogadtatást hogyan érdemelte?
»Hogyan érdemelted!« kiálta
föl apja,
S kezéből a tollat dühösen
eldobja,
»Nem tudott az ördög elébb
haza hozni
Csak egy pár órával, vagy
ott tartóztatni?
Itt van, kész a levél, nincs
egy betű híja,
És az ember ezt mind,
mind hiába írja!
Kinos fáradságom
nagy potyára történt;
Szabott fejemre
a sors ily kemény törvényt.
Hogyha nem sajnálnám az úti
költséget,
Ebb’ a nyomba’
visszakergetnélek téged,
Olvasnád
levelem ott Pest városába’,
Ne írtam
légyen azt ily szörnyen hiába.
Azt írtam: jőj haza; henyéltél
eleget,
Illő, hogy ezentúl szolgáld a
nemzetet.
Itt a tisztújitás, egy
becses virágot
Terem neked e kert:
szolgabíróságot.«
Nem felelt egyebet erre Dezső,
csak azt,
Hogy ő ezen kertből virágot
nem szakaszt,
S a nemzetre nézve azt
jegyzi meg, hogy ez
A mint eddig
elvolt nélküle, el is lesz.
»Hogyha vétek«, ugymond, »a
közügyi terhet
El nem fogadni, ha az
ember rá termett,
Szinte az, sőt
kettős vétek elvállalni,
Ha
viselésére gyöngék a vállai.
Érzem gyöngeségem, azért ki
sem lépek,
Foglalják el a tért
markosabb legények,
Én majd benn
maradok csendes hajlékomban
A nekem
való, a rejtett nyugalomban.«
»Kivel beszélsz, kölyök?«
kurjantott reája
Az apa oly igen
méltó haragjába’,
»Kivel beszélsz,
kölyök, s mióta feleded,
Hogy apádnak
minden hangja parancs neked?
Ki sem lépsz? röpűlni fogsz,
ki az ablakon,
Hogyha vonakodol szót
fogadni vakon;
Azt teszed, mit
mondok, én, a ház királya,
S tizenkét
vármegye főtáblabirája!«
Dezsőben nem nyargal szilaj
vér patakja,
De szelidségéből e
beszéd kikapja,
S a fiúi érzés
tusakodik benne:
Nem lenne-e jobb, ha
szivéből kimenne?
Végre, a mint illett, csak
erőt vett magán,
S így kezdé szavait
nagy hallgatás után:
»Jól van, apám,
tehát legyen, mint kivánja,
Ki fogok
lépni a nyilvány piaczára.«
Táblabíró úrnak nyájasabb lett
képe,
Béke angyalaként szállt e szó
fülébe;
Hejh pedig ha tudná fiának
szándokát,
Csibének nézné őt s
kitekerné nyakát.
V-dik §.
– – – – – – – – – – – – –
(Koltó és Pest.)
-122-
LYRAI KÖLTEMÉNYEK.
(1842–1849.)
* * *
1842.
* *
Hazámban.
Arany kalászszal ékes
rónaság,
Melynek fölötte lenge
délibáb
Enyelgve űz tündér
játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd
meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e
jegenyék
Árnyékain utószor
pihenék,
Fejem fölött mig őszi légen
át
Vándor darúid V betűje
szállt;
Midőn az ősi háznak
küszöbén
A búcsu tördelt hangját
rebegém;
S a jó anyának áldó
végszavát
A szellők már régen
széthordozák.
Azóta hosszu évsor
született,
És hosszu évsor veszte
életet,
S a változó szerencse
szekerén
A nagy világot összejártam
én.
A nagy világ az
életiskola;
Verítékemből ott sok
elfolya,
Mert oly göröngyös, oly
kemény az ut,
Az ember annyi
sivatagra jut.
Ezt én tudom – mikép nem tudja
más –
Kit ürömével a
tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor
kinált,
Hogy ittam volna inkább a
halált!
De most a bút, a hosszu
kínokat
Melyektől szívem oly gyakran
dagadt,
És minden szenvedés
emlékzetét
Egy szent öröm könnyűje
mossa szét;
Mert a hol enyhe bölcsőm lágy
ölén
Az anyatejnek mézét
izlelém:
Vidám napod mosolyg ismét
reám,
Hű gyermekedre, édes szép
hazám!
A Dunán.
Folyam, kebled hányszor
repeszti meg
Hajó futása s dúló
fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi
mély!
Minőt a szíven nem vág
szenvedély.
Még is, ha elmegy fergeteg s
hajó,
A seb begyógyul, s minden ujra
jó.
S az emberszív ha egyszer
megreped:
Nincs balzsam, mely
hegeszsze a sebet.
(Komárom.)
K… Vilmos barátomhoz.
Katonának számüzött
balvégzetem,
S kétszer élt a szép
tavasz a ligeten,
A ligeten, oh de
nem e szív fölött,
Míg sorsomnak
rabbilincse megtörött.
Még is – bár a léleksujtó vész
miatt,
Mely emésztő hatalommal rám
szakadt,
Keservesen megsiratni van
okom –
E két tavaszt megsiratni nem
fogom.
Hű bajtárs, e két diszetlen
kikelet
Tőn enyémmé mindörökre
tégedet;
S nem két évet, volna kettő
életem:
Érted adnám mind a kettőt
szívesen.
Én tudom, mit érsz te nékem,
jó barát!
Jó, minőt az isten többé
sohsem ád;
Te valál, ki vélem híven
felezéd
A nyomornak végső
falatkenyerét.
E falattal nekem adtad
lelkedet,
E falattal lelkünk
összeköttetett;
És nincsen hely,
nincs erőszak, nincs idő,
Szent
frigyünk szép kötelét eltéphető.
-123-
S a mint nincs hely, sem
erőszak, sem idő,
Szent frigyünk szép
kötelét eltéphető:
Nincs is ember, a
ki oly két szívre lel,
Mely egyezzen,
mint egyez e két kebel.
Minket egy sors fondor kénye
hányt-vetett,
Minket egy csillagnak
fénye vezetett,
Még szerelmet is egy
lénynek áldozánk –
Neked éltünk,
érted égtünk, jó hazánk!
Oh, midőn a két közember
homlokát
Néma bánat mély redői
ránczolák:
A ki látta, nem gondolta,
jól tudom,
Hogy keservünk téged
gyászol, drága hon!
És ha néha jobb időkben a
pohár
Bútemetni köztünk kézről kézre
járt:
Ott is a hon éltetését zengte
szánk,
Ott is a hon megvetőit
átkozánk.
Messze vagy most, messze
tőlem, jó barát!
De ne nyomd el a
reménynek szép szavát,
Mely hitetve
súgja, hogy megjő a kor,
Hol szivünk
hév ölelés közt összeforr.
S él az isten, s tudni fogja,
hogyha él:
Mit szenvedtem, s te
bajtárs, mit szenvedél;
Él az isten,
a ki annyi bánatért
Tán megadja akkor
a várt pályabért.
(Mező-Berény.)
Két vándor.
Honán kül a fiú,
Honában a patak
Magas hegyek között
Együtt
vándorlanak.
De míg az ifju
megy
Csüggedt lépésivel,
Sziklákon a patak
Gyorsan sikamlik el;
S az ifju ajkain
Míg néma csend honol,
Az illanó vizár
Vig hangokat
danol.
A hegysor
elmarad;
Az ifju s a
patak
Sík róna térein
Tovább vándorlanak.
De, ifju és
patak!
Oly gyorsan
szerepet
A róna térein
Miért cseréltetek?
Hallgatnak a
habok,
S ballagva
lejtenek,
Míg gyors szökés
között
Az ifju dalt
zeneg.
Az elnémult patak
Honát vesztette el;
A dalra kelt fiú
Ismét honára
lel.
(Pápa.)
A borozó.
Gondüző borocska
mellett
Vígan illan
életem;
Gondüző borocska
mellett,
Sors, hatalmad
nevetem.
És mit ámultok? ha
mondom,
Hogy csak a bor
istene,
A kit én imádok, a
ki
E kebelnek
mindene.
És a bor vidám
hevében
Füttyentek rád, zord
világ!
Szívemet hol annyi
kínnak
Skorpiói
szaggaták.
Bor taníta
húrjaimra
Csalni nyájas
éneket;
Bor taníta
elfeledni,
Csalfa lyányok,
titeket.
Egykor majd borocska
mellől
A halál ha űzni
jő:
Még egy korty – s nevetve
dűlök
Jégöledbe,
temető!
(Pápa.) -124-
Furcsa történet.
»Öcsém uram, vigyázzon
magára,
Vagy inkább az
oldalbordájára;
Fiatal is szép is a
menyecske –
Ugy segéljen, kutya van a
kertbe’.«
‚Bátyám uram, mit nem kell
hallanom?
Szomorú az eset, ha úgy
vagyon;
No de míg másnak fúja
kásáját,
Meg ne égesse a maga
száját.‘
»Öcsém uram! mit gondol, az
égre?
Az én öregem ezt már
túllépte…«
‚Hja, a sót vén kecske is
megnyalja.
Hanem ez csak ugy van
mondva, tudja.‘
-125-
Igy az agg szomszéd jó
indulatja
Öcscse urát gyakran
látogatja;
S sohsem hiányzik ilyetén
leczke:
Fiatal is szép is a
menyecske.
Történik, hogy a jó szomszéd
bátya
Öcscs’ urától elmarad
sokára.
Megtudni, hogy mi ennek az
oka,
Öcscse ura hozzája
ballaga.
S akközben, hogy ballagott
hozzája,
Már készűlt is erősen
reája,
Mit feleljen? ha majd szól a
leczke:
Fiatal is szép is a
menyecske.
De most ez egyszer szomszéd
bátya
Jó tanácsával elő nem
álla;
Hanem, ülvén a kemencze
mellett,
Nagy szomorún ilyen szókat
ejtett:
»Öcsém uramnak igaza
vala,
Mikoriban azt mondotta, hogy
a…«
S felsikolt felesége magzatja,
S
a jó öreg – mit tegyen? – ringatja?
(Duna-Vecse.)
Hortobágyi kocsmárosné…
Hortobágyi kocsmárosné,
angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort,
hadd iszom;
Debreczentől
Nagy-Hortobágy messze van,
Debreczentől Hortobágyig szomjaztam.
Szilaj nótát fütyürésznek a
szelek,
Lelkem, testem majd megveszi
a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné
violám!
Fölmelegszem kökényszeme
sugarán.
Kocsmárosné, hejh hol termett
a bora?
Savanyú, mint az éretlen
vadalma.
Csókolja meg az ajkamat
szaporán,
Édes a csók, megédesűl tőle
szám.
Szép menyecske… savanyu bor…
édes csók…
Az én lábam ide s tova
tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné
édesem!
Ne várja, mig itt hosszában
elesem.
Ejh galambom, milyen puha a
keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit
fölötte;
Úgy is kemény ágyam lesz az
éjszaka,
Messze lakom, nem érek még
ma haza.
(Hortobágy.)
Első szerepem.
Szinészszé lettem.
Megkapám
Az első
szerepet,
S a színpadon először
is
Nevetnem
kelletett.
Én a szerepben jó
izűn
S szivemből
neveték;
Pályámon, oh ugy is
tudom,
Leend ok sírni
még.
(Székes-Fehérvár.)
Vadonban.
Éj leng alá a mély
vadonra,
S az út majd jobb-, majd
balra tér;
Lépteim bolyongva
tévedeznek –
Ki lesz előttem hű
vezér?
A menny ivén ugyan
fölöttem
Ragyognak égő
csillagok,
De vajh talál-e czélra
pályám,
Ha lángjaiknak hinni
fog?
Az égi fények
ezredénél
A lyányszem tündöklőbb
vala,
S még is, ki hittem
súgarának,
Hajh, engem még is
megcsala!
(Veszprém.)
Felköszöntés.
Miljom átok! bort a
billikomba,
Részegítő, lánghullámu
bort!
Mely keservet és bút
martalékul
A felejtés örvényébe
hord.
Bort öblébe váltig a
kehelynek,
Bort elémbe
szakadatlanúl!
Ide nézzen a puszták
homokja,
És ha nem tud inni,
megtanúl.
Kedvben ég e csont velője már
is,
És eremben a kéj habja
forr;
Üdv neked, te mámorok
homálya!
Üdv neked, te mámor anyja,
bor!
Hah, e kancsó a mesés
világnak
Feneketlen hordaja
talán?
Bort belé! mert nem
szivelhetem, ha
Puszta szájjal ásitoz
reám;
-126-
Bort belé! hogy felköszöntsön
ajkam –
Éljen a nemes keblű
barát,
Ki midőn a vész harangja
zúgott,
Szent hűséggel nyujtá jobb
karát;
Éljen a világ dicső
folyása…
És az élet… és a szép
világ…
S az igazság védpalástja, mely
az
Üldözöttnek menedéket
ád;
Éljen a szív biztató
vezére,
A varázsdalt pengető
remény;
Éljen a menny, a pokol és
minden,
Minden éljen… oh csak
veszszek én!
(Pápa.)
Disznótorban.
Nyelvek és fülek…
csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
Halljátok, mit
ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.
Hosszan nyuljon, mint
e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A
fonál.
Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája
ránk;
S pályánk
áldásával
Öntse le,
Mint e kasát a zsír
Özöne.
S életünk fölé ha
A halál
Romboló
torát meg-
Ülni
száll:
Egy gömböcz legyen
a
Magas ég.
És mi a gömböczben
Töltelék!
(Székes-Fejérvár.)
Mi haszna, hogy a csoroszlya…
Mi haszna, hogy a
csoroszlya
Az ugart
fölhasogatja?
Hogyha magot nem vetsz
bele,
Csak kóróval leszen
tele.
Hejh kis leány,
pillantatod
Mélyen a szivembe
hatott;
Mint a földet a
csoroszlya,
Azt
keresztűlhasogatta.
De hiába
hasogatta,
Azért csak bú terem
rajta!
Ültesd bele
szerelmedet,
Ugy nő rózsa tövis
helyett.
(Pápa.)
Járnak, kelnek sokan…
Járnak, kelnek sokan zöld
erdőben;
Vagyon a nap épen
lemenőben.
Rózsákat fest utósó
sugára
Dombtetőre, lombok
sudarára.
De veszik ők mind ezt
csekélyebbnek,
Semhogy rajta
megörvendezzenek;
Párosult két vad
galamb búgása –
Ebben fakad örömök
forrása.
Járok, kelek én is zöld
erdőben.
Nap lementén van
gyönyörüségem,
Nap lementén, nap
piros sugarán,
A mint játszik a
lombok sudarán.
Csak ne volna galambok búgása
–
Ebben fakad bánatom
forrása;
Mert ha látom szép páros
voltokat,
Megsiratnom kell árva
magamat.
(Mező-Berény.)
-127-
1843.
* *
Távolból.
Kis lak áll a nagy Duna
mentében;
Oh mi drága e lakocska
nékem!
Könnyben úszik két szemem
pillája,
Valahányszor emlékszem
reája.
Bár maradtam volna benne
végig!
De az embert vágyai
vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya
támadt,
S oda hagytam ős lakom s
anyámat.
Kínok égtek a
szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját
rá leheltem;
S kínja lángi el nem
aluvának
Jéggyöngyétől szeme
harmatának.
Mint ölelt át reszkető
karával!
Mint marasztott esdeklő
szavával!
Oh, ha akkor látok a
világba:
Nem marasztott volna tán
hiába.
Szép reményink
hajnalcsillagánál
A jövendő
tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn
a tömkelegbe lépünk:
Venni észre
gyászos tévedésünk.
Engem is hogy csillogó
reményem
Biztatott csak, minek
elbeszélnem?
S hogy mióta járom a
világot,
Bolygó lábam száz tövisre
hágott.
… Szép hazámba ismerősök
mennek;
Jó anyámnak tőlök mit
izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha
lészen
Útazástok háza
közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne
öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse
– –
Ah, ha tudná mily nyomorban
élek,
Megrepedne a szive
szegénynek!
(Pozsony.)
Az én mátkám.
Istenem, be várva
várom
Azt az órát, a
midőn,
Kit nekem rendelt a
végzet,
A leány ölembe
jön.
És ugyan ki és minő
lesz
Majd az én
szerelmesem?
Ugy sovárgok tudni, mint
még
Nem sovárga senki
sem.
Szőke, barna lesz-e
fürte?
Szeme kék vagy
fekete?
Felnyuló-e, mint a
czédrus,
Gömbölyű-e
termete?
Szép a szőke, szép a
barna,
Mind a kettő szép, ha
szép;
Hátha még a bájjal
aztán
A jóság is frígybe
lép!
Isten, ilyet adjsza
nékem,
S nem bánom – csak ilyet adj
–
Akár szőke, akár
barna,
Akár kicsiny, akár
nagy!
(Pozsony.)
Érik a gabona…
Érik a gabona,
Melegek a napok,
Hétfőn virradóra
Aratásba
kapok.
Érik szerelmem
is,
Mert forró a szivem;
Légy te aratója,
Édes egyetlenem!
(Pest.)
-128-
-129-
Jövendölés.
»Mondád, anyám, hogy
álmainkat,
Éjente festi égi
kéz;
Az álom ablak, melyen
által
Lelkünk szeme jövőbe
néz.
Anyám, álmodtam én is
egyet,
Nem fejtenéd meg, mit
jelent?
Szárnyim növének, s
átröpűltem
A levegőt, a
végtelent.«
‚Fiacskám, lelkem drága
napja,
Napomnak fénye!
örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted
isten,
Álmodnak boldog titka ez.‘
–
És nőtt a gyermek, lángra
lobbant
Meleg keblén az ifju
kor,
S a dal malasztos enyh a
szívnek,
Midőn hullámzó vére
forr.
Lantot ragadt az ifju
karja,
Lantjának adta
érzetét,
S dalszárnyon a
lángérzemények
Madárként szálltak
szerteszét.
Égig röpűlt a bűvös
ének,
Lehozta a hír
csillagát,
És a költőnek
súgarából
Font homlokára
koronát.
De méreg a dal édes
méze;
S mit a költő a lantnak
ad,
Szivének mindenik
virága,
Éltéből egy-egy drága
nap.
Pokollá lett az
érzelemláng,
És ő a lángban
martalék;
A földön őt az
életfának
Csak egy kis ága tartja
még.
Ott fekszik ő halálos
ágyon,
Sok szenvedésnek
gyermeke,
S hallá, mit a szülő bús
ajka
Kínjának hangján
rebege:
‚Halál, ne vidd el őt
karomból,
Ne vidd korán el a
fiut;
Soká igérte őt
éltetni
Az ég… vagy álmunk is
hazud?…‘
»Anyám, az álmok nem
hazudnak;
Takarjon bár a
szemfödél:
Dicső neve költő
fiadnak,
Anyám, soká, örökkön
él.«
(Kecskemét.)
Halálvágy.
Sírt nekem, sírt és
koporsót,
Mélyen fekvőt föld
alatt!
Hol nem élnek
érzemények,
Hol nincs többé
gondolat.
Oh fej, oh kebel, te
kettős
Átok életem
felett!
Mért kinozni
lángcsapásu
Ostorokkal
engemet?
Mért a vágy e lázas
agyban,
Szállni csillagok
fölé?
Hogyha őt a sors
haragja
Földön csúszni
rendelé.
Vagy ha száll e vágyak
szárnya,
Mért nincs rajta égi
toll?
Mely vigyen, hol a
magasban
Halhatatlanság
honol!
És ha puszta nekem
üdvben
E világ, mért e
kebel?
Megteremtve, hogy
lakóul
Örömet fogadjon
el.
Vagy ha van szív, mely a
kéjben
Föllobogva
érzene,
Mért reám e
jégtekintet?
Boldogságnak
istene!
Sírt nekem, sírt és
koporsót,
Mélyen fekvőt föld
alatt,
Hol nem élnek
érzemények,
Hol nincs többé
gondolat…
(Kecskemét.)
-130-
-131-
Farkaskaland.
‚Pajtás, te ettél, véres a
fogad;
S mi szenvedünk éhségi
kínokat.
Mogorva a tél, puszta a
határ,
Rajt a vihar légparipája
jár,
Csak ember és állatnak nincs
nyoma…
De most beszélj: hol volt a
lakoma?‘
Igy kérdi társát a
farkassereg,
Kit érkezéskor
üdvezeltenek.
A jóllakott nem késik
szólani,
És tőle ily beszédet
hallani:
»Ott a vityilló
pusztaközepen,
Él a juhász és
felesége benn.
A ház mögött pedig terűl az
ól,
Honnan juhoknak bégetése
szól.
E lakhoz éjszakának
idején
Két útazó súhant. Egy úrfi s
én.
A pásztornéra titkon foga
fájt
Az úrfinak, s én éhezém a
nyájt.
Ott sompolygott ő a kunyhó
előtt.
Juhot nem kaptam én… megettem
őt.«
(Kecskemét.)
Pálnapkor.
Itt van a tél, a hideg
tél
Közepe,
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.
Zúgolódjék! egyéb
dolga
Nincs neki;
Úgy akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.
Hisz nekünk ez úgy sem
árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk – jó meleg van
Ide be.
A kandallón pattog a
fa,
Ég a tűz,
S a kulacsnak kotyogása
Fagyot űz.
Hát a csók piros
menyecskék
Ajakán?
Az hevíti ám az embert
Igazán.
Háborogj hát,
istenadta
Ideje!
Föl sem veszszük… víg barátim,
Igaz-e?
(Kecskemét.)
Matildhoz.
Mért vagy hozzám olyan
idegen?
Mért tekintesz rám oly
hidegen?
Hidegen, mint téli
napsugár,
Melynek mosolya is fagygyal
jár.
Be sokat szeretnék
mondani,
S alig merlek
megszólítani!
Alig merlek nézni, hejh
pedig
Elnéznélek világ
végeig!
Emelj föl magadhoz
engemet,
Fogadd el neked szánt
lelkemet,
Anyibul ha megérdemli
tán,
Hogy szeretni képes
igazán.
Oh, szerelmem forró
szerelem,
Forróbb, mint a dél nyár
közepen;
Ha a nap ily tűzzel sütne
ránk,
Rég elégett volna a
világ.
(Debreczen.)
Dinomdánom.
Hegedűszó, furulyaszó,
czimbalom…
Van-e még, kit a búbánat
terhe nyom?
A kinél van, igazítsa el
a bút,
Nehogy neki mutassuk meg, hol az út?
A búbánat gonosz vendég, rosz
madár,
A kebelbe életet, vért lopni
jár.
A búbánat szívet rágó
ürgefi;
Borral lehet, borral kell
kiönteni.
-132-
A bor éleszt, a bor éget, mint
a csók –
Csókot, lyányka, hosszut,
édest, lángolót!
Csókod lángja, mint
a napfény, mennyei,
Mely az élőfán a
lombot neveli.
Lombon fakad, lombon fejlik a
virág,
Lomb ne’kül, virág ne’kül mit
ér az ág?
Hogyha pusztán s szárazon a
törzsök áll,
Hamar éri a sodró vész,
a halál…
Hah halál, te nagy kérdésjel,
melyre még
Nem felele sem idő, sem
bölcseség,
Mivel áldasz, mivel versz
a sír után?
Van-e ott is élet és bor
és leány?
Mit törődöm, mit tünődöm még
sokat!
Élek most, és ölelem, mi élvet
ad;
S mi ad élvet, hogyha nem bor és
leány?
Éljen a lyány, éljen a bor…
húzd, czigány!
(Kecskemét.)
L......né.
Én alkotóm! mindenható
vagy:
Hozd vissza a
pillanatot,
Midőn e hölgy a
szerelemnek
Első tüzére
gyúladott;
Midőn ajkán a
vallomásnak
Első, szent hangja
reszkete,
S ott én legyek, kit csókra
hí föl
Édes kedves
tekintete!
S mit adjak érte?… E husz
éves
Életnek vedd el
tavaszát,
A szép remények
tündérföldét,
Mit lelkem a jövőben
lát;
S ha nyílik út embernek
égbe,
És üdvességet osztasz
ott:
E túlvilági
üdvességből
Végy el egy drága
századot!
(Pest.)
Barátimhoz.
Nos, fiúk, nem szólt a
szarka
Házfödélteken?
Vagy ki álmodá meg, hogy ma
Vendégtek leszen?
De mi a kő! mért e
hosszu
Méla bámulás!
H’sz én vagyok, ha nem csalódom,
Én és senki más.
Vagy feledve már talán
a
Régi jó barát?
Nem hihetem, hogy reátok
Illenék e vád.
A szövetség, melynek
szála
Minket összefont,
Áll, a mig csak vért bir a szív
És velőt a csont.
No de kissé meglepett
tán
Jöttem, úgy-e bár?
Hja, öcséim, velem a sors
Furcsa tánczot jár.
Köztem s közte folyton
folyva
Tart a háború,
S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,
Végtelenbe fú.
De azért nem csüggedünk
ám,
A ki lelke van!
Szembeszállok ő kelmével
Bátran, szilajan.
S tán ha látja sors komám,
hogy
Csüggedés nem ért:
Egykor annál bőkezűbben
Nyujtja majd a bért…
Eh, de mit most
okoskodni!
Csapjatok
kezet;
Jó barát markába
csapni
Kedves
élvezet.
S mely bennünket ily
váratlan
Együvé hozott,
Áldomással ünnepeljük
A pompás napot!
(Pápa.) -133-
Én.
A világ az isten
kertje!
Gyom s virág vagytok ti
benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.
Tiszta e kebelnek
mélye;
Égi kéz lövelt
beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
El nem
romlott szív alatt.
Nem építek sors
kegyére,
Tűrök, mit fejemre
mére,
Jót, rosszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, a mit elkap –
Jellemképe változat.
Mint a róna, hol
születtem,
Lelkem útja
tetteimben
Egyenes;
Szavaimmal egy az érzet,
Czélra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.
És az ég szivem
földébe
Drága fádat ülteté
be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A
hazának szentelem.
(Kecskemét.)
Szeget szeggel.
Jaj, a hátam, jaj, a
hátam
Oda van!
Szomszéd bácsi kiporozta
Csúfosan.
Átkozott a görcsös
fütykös
Somnyele!
Melylyel engem oly pogányul
Csépele.
Mért is tart hát kertet s
benne
Körtefát?
És az isten rá gyümölcsöt
Minek ád?
Csábitólag
kandikált a
Körte rám;
Csábjait ki már sehogy sem
Állhatám.
Átugortam a palánkon
–
Átesém!
Hogy megingott bele májam
És
vesém.
S nem elég ez; szomszéd
bácsi
Rajta kap,
S akkor jött még a valódi
Haddelhadd.
Én teremtőm! mért is
értem
E napot?
Megrakott, hogy minden csontom
Ropogott.
Nesze,
monda, nesze másik,
Harmadik!
És a mindentudó
tudja,
Hányadik.
Jelen volt a holdvilág
a
Lakzinál;
Búsan nézte: szomszéd bácsi
Mit
csinál.
Fellegekből vett
magára
Gyászmezet,
És megosztva szenvedésem
Könnyezett.
Ő, csak ő nem
könyörűle
Egyedűl;
Három a táncz! monda, s egyre
Hegedűlt, –
Hegedűlt
a bottal hátam
Közepén,
Keservesen, siralmasan
Jártam én.
… De’szen jól van!
kiheverem
Én e bajt,
S visszakapja még a kölcsönt,
Vissza majd.
-134-
Tudjuk, hányat vert az óra,
Tudjuk ám!
Ön is rak
a tüzre rosz fát,
Bácsikám.
Ablakunkhoz estenként
mért
Sompolyog?
Vettem észre, hányadán van
A dolog.
Más
szemében ő a szálkát
Megleli,
S az övében a
gerendát
Feledi.
A deákné
vászonánál
Ő se jobb:
Engem dönget a lopásért
S szinte lop;
Lopni jár ő,
csókot lopni
Nénihez,
Míg anyánk a bibliában
Levelez.
Tegye lábát
ablakunkhoz
Ezután:
Fogadom, nem nézek által
A szitán.
Megugratni vagy
anyánkat
Hívom át,
Vagy leöntöm dézsa vízzel
A nyakát!
(Puszta-Palota.)
Megúnt rabság.
Mindent
elkövettem,
A mit
lehetett,
Jó remény
fejében,
Hogy majd
megszeret.
Féktelen, szilaj
volt
Lelkem, mint a tűz,
Melyet a szél meggyúlt
Háztetőkön űz;
És lettem szelíd
láng,
Min melegszenek
Őszi estén békés
Pásztoremberek.
Voltam mélybe
omló
Bérczi zuhatag,
Habjaim robajjal
Szakadoztanak;
S lettem méla
csermely,
Halk,
morajtalan,
Kedvemet lelő
a
Part virágiban.
Voltam
sziklahomlok,
Zordon és
magas,
Hol lakott
mennydörgő
Villám s büszke
sas;
S lettem völgy
ölébe
Rejtezett berek,
Melyben csalogányok
Búja kesereg.
Voltam… mi nem
voltam!
Mivé nem levék!
És a lyányka most is
Csak a régi még.
Nem, tovább nem
űzöm!
Mert ez drága bér;
Tán ily áldozattal
A
díj föl sem ér.
Szerelem, lerázom
Fölvett lánczodat,
Kedves láncz, igaz, de
Még is
láncz marad.
Most hát lelkem,
repdess
Régi szárnyadon,
Merre a szabadság
Végtelenje von.
(Debreczen.)
-135-
Temetőben.
Fölhangolom olykor a lant
idegeit,
Megzengeni téged, oh
kellemes élet!
– Mert kellemes az,
noha sok sebet ejt,
És rengetegekbe
nem egy uta téved.
De bármi magasra törekszik a
dal,
Bármint csalogassam az életi
mézzel:
Mélázva örömtelen
hangjaival
Mindenkor a sírban, a
sírban enyész el.
Kivánatos a tavasz éke
nekem,
Indúlok is olykor örűlni
virághoz;
S mig kertbe röpíti sugárit
a szem,
Lábam temetői keresztek alá
hoz.
Itt élek a szív komoly
álmainak
A halk temető morajatlan
ölében;
Ákáczai lombja rezegve
inog,
Hintázza az est fuvalomja
szelíden.
A szobrok a domboru hant
elején
Mindannyi betűi egy isteni
lapnak;
Nagy gondolatit mikor olvasom
én:
A sírba, a sírbul az égbe
ragadnak.
Bús, tompa harang konog a
faluban.
Új gödröt amott komor
emberek ásnak.
Gyászhanga kiséri
áhítatosan
A holtat honához a
hamvadozásnak.
Sejtése szivemnek aligha
csaland:
Nem messze lehet keze már az
időnek,
Mely engem is ágyba tesz
itten alant,
S szememre halál örök
álmai jőnek.
Isten neki! üssön, ha ütnie
kell,
Mely pályafutásom elállja, az
óra;
Létem fonalai, szakadozzatok
el,
Társim, bucsucsókot a
hervadozóra.
S mit sorsom elérni nem
engede, nem!
Bár vágyaimon koszorúba
szövődék:
Isten veled, égi virág…
szerelem!
S a föld hajnali csillaga,
napja… dicsőség!
(Gödöllő.) -136-
Élő halott.
Egem ki nem
derűl,
Ha jő a kikelet;
Egem be nem borúl,
Ha látom a telet.
Mint őszi
alkonyon
A félhomályu
köd,
Fásult egykedvüség
Mereng szivem fölött.
Ellenség, jó
barát,
Végeztem veletek;
Senkit sem gyűlölök,
Senkit sem szeretek.
Nincs semmi
örömem,
Nincs semmi
bánatom;
Érzelmim,
vágyaim
Mind, mind
elaltatom.
Ohajtásim közül
Ébren csak egy marad:
Aludjam én… minél
Elébb… a föld
alatt.
(Debreczen.)
Kördal.
Bús az ember, ha nincs
kedve;
Borba van a kedvmag
vetve.
Hát azért iszunk mi
mindig,
Meg sem állunk tíz-husz
pintig.
Van minékünk pinczénk,
házunk,
Mindazáltal itt
tanyázunk,
Itt tanyázunk nap
hosszában,
Itt tanyázunk a
kocsmában.
Itt tanyázunk, mert van
nékünk,
Mert van nékünk
feleségünk.
Nyelves, szájas mind az
asszony;
Rá az ember hogy
hallgasson?
Van minékünk egy kis
pénzünk,
De a pénzre mi nem
nézünk;
Úgy is holtig él az
ember,
Költeni ha mer, ha nem
mer.
Hát azért csak
iddogálunk,
Míg fel nem kötik az
állunk,
Iddogálunk nap
hosszában,
Iddogálunk a
kocsmában.
(Pest.)
Szemrehányás.
Már ezt föl nem tettem
rólad,
Szív barátom!
Te ugyan derék legény vagy,
A mint látom.
Oh te szív, te szív, te
csalfa,
Háládatlan!
Szólj: ki véde annyi baj közt
Szakadatlan?
Sorscsapási
buzogányok
Súlya ellen,
Mondd, ki őrze? mondd, ki óva?
Nemde mellem?
Lám, e mellnek bizton
voltál
Rejtekében,
Bekeríte csontfalával
Bástyaképen.
S ím, hogy fordult most a
koczka,
S a szerencse
Kis szeszélye víg ajakkal
Rád köszönte:
Mostan – ahha, háládatlan!
–
Örömödben
Háborogva, zajgva tombolsz
Őröd
ellen.
Égsz, dagadsz… alig hogy
bírom
E keresztet!…
Mellemet majd meggyujtod, majd
Megrepeszted.
(Pest.)
-137-
Lopott ló.
Mint a porszem
szélvész
Fuvatán,
Röpül a legény gyors
Paripán.
‚Honnan, atyafi,
oly
Hevenyén?‘
»Pusztáról csikóval
Jövök én.
A nyerítő ménes
Ott legel;
Pej
csikómat onnan
Loptam
el.
Túri vásár
nincsen
Messze már;
Szegény legény oda
Lovon jár.«
‚Ejh, nem ugy, jó
földi,
Nem ugy ám!
Adja kend csak vissza
Paripám.
Enyim a ménes,
mely
Ott legel.
A csikót kend tőlem
Lopta el.‘
De szavára nem
hajt
A betyár;
Ő kegyelme már jó
Tova jár.
Még is a gazdának
Vígaszul,
Hátrafordulván, így
Válaszol:
-138-
»Föl se vegye
kárát,
Gazd’ uram;
Hiszen úgy is elég
Lova van.
Hejh, csak egy szivet
bírt
E kebel –
Azt is a kend lyánya
Lopta el.«
(Kecskemét.)
Az utósó alamizsna.
A költő és a
sorsharag
Egy anyaméhből
született;
Ikertestvérek voltak
ők,
Együtt bolygák az
életet.
Fa, mint most, akkor is
virúlt,
Árnyában sok
megnyúgodott;
De használt a költőnek
is:
Ágáról tört
koldúsbotot.
S ezek valának
társai:
Koldúsbot és a
sorsharag;
Elhagyja minden
hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű
marad.
És lantja! lantja hová
lőn?
Hisz a költőnek lantja
van…
Igen bizony, volt lantja
is,
Mely zenge
bűvösbájosan.
Megpenditette
húrjait
Mennydörgő éjben
egykoron,
S a mennydörgésnek
ágyuja
Elszenderűlt e
hangokon.
S az ég, a barna,
haragos,
Midőn danáját
hallaná:
Feledni kezdé a
boszút,
S csillagmosolylyal néze
rá.
És a költő
megéhezett,
És emberek közé
mene.
Tudá: az emberszív
kemény;
De vélte: lágyít a
zene.
S mely a vihart
elaltatá,
És földeríté az
eget,
Elandalító hurjain
Az ének újra zenegett.
De melyet ég, vihar
megért,
A dalt ember nem érti
meg…
És ím a lant
elszégyenűl,
S fájdalmában ketté
reped. –
Ez volt a lant
története.
A költőbül tovább mi
lett?
Soká nyögé – nem tudni, hol?
–
Az inségterhes
életet.
Egy újabb nemzedék
előtt
Évek multán
megjelenék.
Nem őszült ő meg…
fürteit
A gond, a bú kitépte
rég.
»Egy-két garast, egy-két
garast!«
Halk hangja így
esedeze;
S mint szélringatta száraz
ág,
Remegve nyúlt ki két
keze.
A részvét megkérdezte
őt:
‚Ki vagy, nyomornak
embere!
Kit sujtoló
istenharag
Ily könyöretlen
megvere?‘
S nevét elmondja, s újra
esd:
»Egy-két garast…« – ‚Megállj,
jövel,
Örök dicsőség
gyermeke!
A bőség szarva födjön
el.
Neved ragyog, miként az
ég
Csillagsugáros
éjfelen;
Mely egykor árván
hangozék,
Bámulja lantod a
jelen.
Jövel tehát! jövel,
cserélj
Bársonyt e koldusrongy
helyett;
Borostyán koronázza
főd
Dús asztalnál legyen
helyed!‘
»O szép beszéd… o
köszönet!
De én semmit sem
éhezem,
És nincsen is szükség
reá,
Hogy elcseréljem
rongymezem.
-139-
És a borostyán… oh mi
szép,
Mi jó lehet
lángifjunak;
De száraz törzsön a
galyok
Többé meg nem
fogamszanak.
Hanem ha dobsz egy-két
garast:
Fogaddsza
hálaszózatom;
Mert pénzre vár az
asztalos…
Koporsómat
csináltatom.«
(Pest.)
Ki vagyok én, nem mondom meg…
Ki vagyok én? nem mondom
meg;
Ha megmondom: rám
ismernek.
Pedig ha rám
ismernének,
Legalább is
felkötnének.
Nincs a fokos a
kezemben,
Hogyha kéne
verekednem;
Nyerges lovam messze
legel,
Nem t’ok futni, ha futni
kell.
Hogy is tudnék futni
mostan?
Mikor a fejem tele
van;
Nem csak fejem, de szívem is
–
A bor meg a leány
hamis.
Ha elhagyom
galambomat,
Kialuszom
mámoromat,
S rajtam ütnek a
hadnagyok:
Majd megmondom, hogy ki
vagyok!
(Pozsony.)
Merengés.
Jó Petőfi, te sem
félhetsz,
Hogy két vállad
valahogy
A szerencse
áldásának
Nagy terhétől
összerogy.
Adománya mindössze
is
E lantocska és a dal,
Mit belőle búsan, vígan
Érzelmid játéka csal.
Hátha így találna
szólni
Egy tündérvilági
hang:
»Nos, fiam, mi kell? jó
kedvem
Íme mindent
megadand.«
Mondaná, hogy: »Rád
ruházom
A bübájat, a
varázst,
Daljaid, mivé
kivánod,
Azzá testesülni
lásd.
Hogyha kell hír: minden
hangod
Egy borostyángaly
legyen,
Mig Petrarca
koszorúja
Nem vet árnyat
fürtiden.
– Hisz Petrarca és
Petőfi
Félig-meddig már
rokon;
Annál inkább
osztozhatnak
A borostyánlombokon.
–
Hogyha kincs kell: mind
megannyi
Gyöngygyé válik
éneked,
Mígnem gyöngygyel rakhatod
ki
Gombod,
sarkantyúszeged.«
Mit felelnél
mindezekre,
Mit felelnél, jó
fiú?
Tudom én szived
bibéjét,
Tudom, a szél honnan
fú.
Te bizony csak ezt
felelnéd:
Szép a hír és jó a
kincs;
És hogy őket ne
kivánnám,
Abból ugyan semmi
sincs.
De ha már
ezermesterré
Engeded, hogy
válhatom:
– Van a hírnél, van a
kincsnél
Egy igézőbb
hatalom;
Mint csillagfüggés az
égen
Változatlan,
végtelen,
Ugy függ rajta és csak
rajta
Vágyban égő kebelem!
–
Hadd legyen hát egy
lépvessző,
Egy kalitka
énekem,
S a legszebb madárt: egy
lyányka
Szívét fogja meg
nekem.
(Gödöllő.)
-140-
Befordúltam a konyhára…
Befordúltam a
konyhára,
Rá gyujtottam a
pipára…
Azaz rá gyujtottam
volna,
Hogyha már nem égett
volna.
A pipám javában
égett,
Nem is mentem én a
végett!
Azért mentem, mert
megláttam,
Hogy oda benn szép leány
van.
Tüzet rakott
eszemadta,
Lobogott is, a mint
rakta;
Jaj de hát még szeme
párja,
Annak volt ám nagy a
lángja!
-141-
Én beléptem, ő rám
nézett,
Aligha meg nem
igézett!
Égő pipám
kialudott,
Alvó szívem
meggyúladott.
(Pest.)
Lánggal égő teremtette!…
Lánggal égő
teremtette!
Nagy a harag a
szivembe’;
Úgy háborgok, úgy
hánykodom
Mintha volnék a
Balaton.
Viszontagság az
életem,
Ezer bajba
keveredem,
Hogyha leányszemem
volna,
Egy pár kendőt tele
sírna.
Eh, a sírás nem
kenyerem!
Kinek tetszik,
pityeregjen.
Én egy nagyot
káromkodom,
Úgy csillapul a
haragom.
(Pozsony.)
A szerelem, a szerelem…
A szerelem, a
szerelem,
A szerelem sötét
verem;
Bele estem, benne
vagyok,
Nem láthatok, nem
hallhatok.
Őrizem az apám
nyáját,
De nem hallom a
kolompját;
Rá-rá megy a zöld
vetésre,
Hejh csak későn veszem
észre.
Tele rakta édes
anyám
Eleséggel a
tarisznyám;
Elvesztettem
szerencsésen,
Lesz módom a
böjtölésben.
Édes apám, édes
anyám,
Ne bizzatok most semmit
rám,
Nézzétek el, ha hibázok
–
Tudom is én, mit
csinálok!
(Székelyhid.)
Keresztúton állok…
Merre tartsak?
Ez kelet felé visz,
Az nyugatnak.
Akármerre megyek,
Mindegy nekem,
Mindenütt szomorú
Az
életem.
Mért nem tudom, hol
vár
A halál rám?
Hogy egyenesen azt
Választhatnám!
(Miskolcz.)
Síkos a hó, szalad a szán…
Síkos a hó, szalad a
szán,
Esketőre viszik
babám,
Esketőre viszik
szegényt
Mások kivánsága
szerént.
Hajh, ha mostan hó
lehetnék:
A szán alatt
beroskadnék;
Fölfordulna, s kedves
babám
Még egyszer átkarolhatnám
–
Átkarolnám,
ajakára
Csókot nyomnék
utóljára,
S melegétől hű
szivének
Elolvadnék… úgy halnék
meg!
(Debreczen.)
Temetésre szól az ének…
Temetésre szól az
ének,
Temetőbe kit
kisérnek?
Akárki! már nem földi
rab,
Nálam százszorta
boldogabb.
Itt viszik az ablak
alatt;
Be sok ember sírva
fakadt!
Mért nem visznek engemet
ki,
Legalább nem sírna
senki.
(Debreczen.)
-142-
Kis furulyám szomorúfűz ága…
Kis furulyám szomorúfűz
ága,
Temetőben szomorkodik
fája;
Ott metszettem azt egy
sírhalomról,
Nem csoda, hogy oly
siralmasan szól.
Ott hunytál le, kedves szép
csillagom!
Ragyogásod többé nem
láthatom.
Hogy ne volna hát sötét
világom!
Hogy volna hát élni
kivánságom!
Haza ballag nyájam este
felé,
Én ballagok a temető
felé,
Kél a holdnak halovány
orczája,
Kél furulyám epedő
nótája.
Addig epeszt a bánat
engemet,
Addig, addig nyögöm
keservemet:
Míg egyszer a hanggal
egyetemben
Lelkem is a más világba
reppen.
(Diószeg.) -143-
A virágnak megtiltani nem lehet…
A virágnak megtiltani nem
lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép
kikelet;
Kikelet a lyány, virág a
szerelem,
Kikeletre virítani
kénytelen.
Kedves babám, megláttalak,
szeretlek!
Szeretője lettem én szép
lelkednek –
Szép lelkednek, mely
mosolyog szelíden
Szemeidnek
bűvösbájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik
szivemben:
Mást szeretsz-e,
gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást
űzi bennem e két gondolat,
Mint
őszszel a felhő a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár
csókjára
Tündér orczád tejben úszó
rózsája:
Bujdosója lennék a nagy
világnak,
Vagy od’adnám magamat a
halálnak.
Ragyogj reám, boldogságom
csillaga!
Hogy ne legyen életem bús
éjszaka;
Szeress engem, szívem
gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten
áldja meg a lelkedet.
(Debreczen.)
Nem megyek én innen sehova…
Nem megyek én innen
sehova,
Noha sorsom itten
mostoha;
Hát ha volna még mostohább
is,
Nem maradnék-e itt tovább
is?
Nagyon kedves nekem ez a
hely;
Elmegy majd a tavasz, menjen
el,
Elmehet a nap, a
csillagok…
De én nem mék, én itt
maradok.
Fa vagyok én, lelkem a
gyökér,
Gyökér nélkül a fa meg nem
él;
S hogy téphetném azt ki
földéből,
Ide való mátkám
szivéből?
Azért nem mék innen
sehova,
Noha sorsom igen
mostoha;
De ha volna még mostohább
is,
Megmaradnék itten tovább
is.
(Debreczen.)
Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?
Hejh nekem hát vigasztalást mi
sem ad?
Bánatomban le kell innom
magamat.
Az irgalmát, ide avval a
borral!
A bú vagy én, de egyikünk
bele hal.
Úgy sem tetszik ez a világ én
nekem;
Sok már, a mit életemben
szenvedtem,
Nagyon is sok e parányi
életre!
Annyi baj közt kinek volna
még kedve?
Nem vagyok én gyökeres fa,
virágzó,
Hanem vagyok letörött ág,
fonnyadó;
Nem vagyok én az örömnek
rózsája,
De vagyok a szomorúság
gyászfája.
Én előttem ilyen élet nem
élet,
Hol az ember de semmit sem
remélhet.
Volna bár e pohár borban
halálom,
Hogy lehetne bajaimtól
megválnom!
(Pest.)
-144-
1844.
* *
Honfidal.
Tied vagyok, tied,
hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
Szentegyház keblem
belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;
S az összeroskadó
kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! –
De én nem mondom
senkinek,
Ki nem
kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te
vagy
A nagy
világon.
Titkon kisérem
lépteid,
S mindegyre
híven;
Nem, mint az árny az
útazót,
Csak jó
időben.
De mint az árnyék nő,
midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.
És elmegyek, hol
híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;
S kihajtom egy cseppig
borát
A telt üvegnek,
Bár keserű… mert könnyeim
Belé peregnek!
(Debreczen.)
Elmondanám…
Elmondanám: »Megállj,
leányka,
Megállj, virágom,
csillagom!
Egy istenadta szívet
bírok;
Nesze, ha kell, neked
adom.«
Elmondanám, hogy: »Szívem
tenger,
Uralkodjál e
tengeren!
Jól jársz vele, mert a
legszebb gyöngy,
A hűség gyöngye itt
terem.«
Elmondanám, hogy: »Tiszta
fényét
E gyöngy örökre tartja
meg.«
Elmondanám ezt, s többet
ennél;
De nem mondom, mert nincs
kinek.
(Debreczen.)
Tél végén.
Örültök úgy-e a kies
tavasznak?
Maholnap eljő, s annyi
élvet ad!
A réteken majd méhek
táboroznak,
Megostromolni a
virágokat.
S a míg elszántan ütközetre
mégyen
A szűz bimbók mézéhes
ellene:
Csicserg a szomszéd lombozat
hüsében
Madárajakról lelkes
harczzene. –
Elzárkoztában a kihalt
kebelnek
Engem virág, dal, méh nem
érdekel…
Ohajtásim még is mi végre
kelnek?
Hogy menjen a tél, menjen
gyorsan el.
Én a tavaszt csak annyiból
kivánom,
Mert melegebbek lesznek a
napok,
S mint mostan, akkor hűlt
rideg tanyámon
Kopott ruhámban fázni
nem fogok.
(Debreczen.) -145-
Fütty.
Adta finnyás
közönsége!
Csúnyaság, a mit
mivel:
Minden este
megköszönti
Társaságunk’
füttyivel.
És aztán a füttyök
mellett
Milyen a
jövedelem?
A szinész elébb-utóbb
is
Csak megszökni
kénytelen.
Ejh, egy rókát kétszer
nyúzni,
Ez, urak, még sem
megyen;
Már ha fütty van, legalább
hát
Tele színházban
legyen!
(Debreczen.)
Végszó ***hoz.
Isten veled, te elpártolt
barát,
Veszett ebként ki szívem
megmarád,
Isten veled;
Fogadd a vett sebért emlékül,
Mely fölszivárog belsejébül,
Lelkemnek vérét, könnyemet.
Nem a legelső rajtam már e
seb,
De egyik sem volt fájóbb,
mérgesebb
A sok között,
Melyet vétkes könnyelmüséggel
A hűtelenség fegyverével
Bennem baráti kéz ütött.
Dúsgazdag bánya a
tapasztalás,
Melyből sok ember
életkincset ás –
Nem én, nem
én!
Gyönyörszomjas szivem…
remélve…
Az annyiszor megnyílt
örvénybe
Hanyatthomlok rohan,
szegény.
Remény, remény, mért vagy te
szép virág?
Téged nekünk az ég miért
is ád?
Azért-e csak?
Hogy hervadandó kelyhed légyen,
Hová csalódás éjjelében
Szemünk harmatjai hulljanak…
De nem panaszlok, bár keblem
teli,
S az elfojtás még inkább
neveli
Búm tengerét;
Ugy is ki tudja? hogyha hallnád
Lelkem kiáradó fájdalmát:
Talán már meg sem értenéd.
Nem is kivánom
megtérésedet,
Akár ohajtod, akár
megveted
Uj frígyemet.
Az istenség is tehetetlen
Egygyé büvölni e kebelben
A szertezúzott lánczszemet…
Nem lánczszem az, nem! egy
világ vala,
Melynek napjául a hit
lángola,
A drága hit!
Rá jött a végitélet napja,
S már semmi föl nem támaszthatja
Ledúlt világom romjait.
Isten veled hát, elpártolt
barát,
Ki ábrándim ködét
elzavarád,
Isten veled!
Fogadd a multakért emlékül
Megcsalt barátság gyötrelmétül
Utószor omlott könnyemet.
(Debreczen.)
A dal.
Bölcsőben sír az éber
csecsemő;
Bölcső előtt
A dajka zeng – el szokják a dalok
Altatni őt.
Sok szenvedésem síró
gyermeke
A fájdalom;
Dalt dalra költök – dalaimmal őt
Elaltatom.
(Debreczen.)
A nemes.
Deresre huzzák a
gazembert,
Bünét botokkal róni
le;
Lopott, rabolt, és tudj’ az
ördög,
Még mit nem
mívele.
De ő kiált
ellenszegűlve:
»Hozzám ne
nyúljatok!
Nemes vagyok… nincs
nemesembert
Botozni
jogotok.«
Hallottad e szót,
meggyalázott
Ősének
szelleme?
Most már őt húzni nem
deresre:
Akasztófára
kellene!
(Debreczen.)
-146-
Szomjas ember tünődése.
Ejnye, mi az
istennyila!
Üres már a láda
fia?
Üres ám –
Jaj pedig be ihatnám!
Száraz kút a gégém
csapja,
Süti a szomjuság
napja;
Még meggyul,
Ha rá boreső nem hull.
Hm, biz a nem tréfa
volna,
A felhőből hogyha
folyna
Boreső –
Volna! itt a bökkenő.
Volt a szőlőben
határom,
De eladtam tavaly
nyáron,
S az ára
Garatomon lejára.
-147-
A kocsmából meg már
régen
Kikopott az
emberségem;
»Addsza –
ne!«
Ilyen szépen főznek
le.
… Valami jutott
eszembe!
Zálogúl majd azt teszem
be.
Előre,
Hitvesem fejkötője!
Jaj de hisz már sírba
zártam
Szerelmetes
hitestársam,
S ott véle
Nyúgoszik fejkötője.
Oh miért is
emlékezem
Halálodra, én
kedvesem?
Könny gördül
Azonnal két szemembül.
Hátha könyeimnek
árja,
Uram bocsá’! borrá
válna:
Akkor még –
Hejh, akkor többet sírnék.
(Debreczen.)
Halvány katona.
Volt a honvédő
legénység
Harczra
készülőben;
Volt egy ifju a sereg
közt,
Halovány
szinében.
»Hát kendnek tán az
inába
Szállt a
bátorsága?«
Kérdi egy tiszt gúnyolón,
»hogy
Képe olyan
sárga.«
‚Tiszt uram‘, felelt az
ifju,
‚Már az az én
gondom:
Mérthogy olyan sárga
képem?
Én azt meg se
mondom.
Még ma úgy is
kipiroslik,
Hogyha nem
egyébtől:
A kardomról rája
feccsent
Ellenség
vérétől.‘
(Debreczen.)
Eger mellett.
Hol jó bort érezek,
betérek;
Ne térnék hát
Egerbe?
Ha ezt a várost
elkerülném,
Az isten is
megverne.
Egy úttal azt is
megtekintem,
Hol vítt Dobó nagy
lelke;
És felköszöntöm, a ki őt
oly
Dicsőn
megénekelte.
S ha majd, a mint hiszem, a
bortól
Hatalmas kedvem
lészen:
Még verset is csinálok –
Pesten
Eladhatom jó
pénzen.
Áll a határzat, áll
erősen,
Be kell Egerbe
mennem!
Mert annyi édes
vonzerőnek
Szivem nem állhat
ellen.
(Andornak.)
Egri hangok.
Földön hó, felhő az égen
–
Hát hiszen csak hadd
legyen!
Rajta nincsen mit
csodálni,
Télen ez már így
megyen.
Én ugyan nem is tudnám,
hogy
Tél vagyon,
Ha ki nem pillantanék az
Ablakon.
Itt benn űlök a
melegben,
Környékez sok jó
barát,
Töltögetve
poharamba
Egri bérczek jó
borát.
Jó barátok, jó borocska
–
Kell-e más?
Kebleinkben a kedv egy-egy
Óriás.
Kedvemnek ha magja
volna:
Elvetném a hó
felett,
S ha kikelne:
rózsaerdő
Koszorúzná a
telet.
S hogyha földobnám az
égre
Szívemet,
Melegítné a világot
Nap helyett! –
-148-
Ide látszik a hegy is,
hol
Dobó a hír könyvibe
Nagy neve örök betűit
Török vérrel irta be.
Hejh, az
volt ám még az ember,
Biz az
ám!
Mig olyan lesz, sok viz
elfoly
A Dunán.
Elvirult már a
magyarnak
Tettvirágos
tavasza!
Hosszu gyáva
tespedésben
Pang, sínlődik e
haza.
Megjövend-e még az
elszállt
Kikelet?
Lesz virány e régtől puszta
Hon felett?…
Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt
most!
Úgy is ritkán
vígadok;
E napot ne
háborítsák
Legalább a
bánatok.
S a sopánkodásnak ugy
sincs
Sikere,
S mit tehet mást a lant gyönge
Embere?
El tehát a hon
bajával,
Most ez egyszer el
vele!
A kitört bút minden
ember
Új pohárral öntse
le.
Új pohár bort hát,
barátim,
Új pohárt!
S ismét újat, az előbbi
Ha lejárt.
Igy!… de ím, mit veszek
észre?
Egy század minden
pohár;
A jelen hátam mögött
van,
Lelkem a jövőben
jár.
A jövőben vígan
élek,
Boldogon!
Mert nem árva már az egykor
Árva hon.
(Eger.)
Javulási szándék.
Mikor térsz már az eszedre, te
Sándor?
Tivornya éjjeled és
napod;
Az istenért! hisz az ördög
elvisz
Ha még soká így
folytatod.
Szeretetreméltó
barátom,
Nézd meg csak a tűkörben
magadat;
Hát ember az, a kit ott
látsz? mennykő!
Tükröd kisértetet
mutat.
Fiú, légy hát okosabb
valahára,
Szedd rendbe rendtelen
életedet;
Hidd el, kedves pajtásom,
az ember
Korhelység nélkül is
ellehet.
Naponként egy messzely
borocska,
Én úgy hiszem, ennyi untig
elég.
S mi a szerelmet illeti: jobb
lesz
Talán szeretők helyett
feleség.
De mit beszélek? mit
beszéltem!
Messzely borocska és
feleség?
Én és feleség, én és
messzely bor?
No hisz csupán az
kellene még!
O nem, nem! engem a rendes
élet
Időnek előtte megölne,
tudom;
Költő vagyok, költőileg
kell
Végig rohannom az
életuton!
(Pest.)
Fürdik a holdvilág az ég tengerében…
Fürdik a holdvilág az ég
tengerében,
Méláz a haramja erdő
közepében:
Sűrű a füvön az éj
harmatozása,
De sűrűbb két szeme
könnyének hullása.
Baltája nyelére támaszkodva
mondja:
»Mért vetettem fejem tilalmas
dolgokra!
Édes anyám, mindig javamat
akartad;
Édes anyám, mért nem
fogadtam szavadat?
Elhagytam házadat, földönfutó
lettem,
Rablók, fosztogatók közé
keveredtem;
Most is köztök élek magam
szégyenére,
Ártatlan útasok nagy
veszedelmére.
Elmennék én haza, itt hagynám
ezeket,
Örömest itt hagynám! de most
már nem lehet:
Édes anyám meghalt…
kis házunk azóta
Régen összeroskadt…
s áll az akasztófa.«
(Pest.)
-149-
Megy a juhász szamáron…
Megy a juhász
szamáron,
Földig ér a
lába;
Nagy a legény, de
nagyobb
Boldogtalansága.
Gyepes hanton
furulyált,
Legelészett
nyája.
Egyszer csak azt hallja,
hogy
Haldoklik babája.
-150-
Fölpattan a
szamárra,
Haza felé
vágtat;
De már későn
érkezett,
Csak holttestet
láthat.
Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár
fejére.
(Kún-Szent-Miklós.)
A csaplárné a betyárt szerette…
A csaplárné a betyárt
szerette,
De a betyár őtet nem
szerette.
Csaplárnénak örökbe vett
lyánya
Volt a betyár egész
boldogsága.
A csaplárné ezt
megirigyelte,
Irígységből a leányt
elverte,
Elverte a háztól a
világba;
Pedig ott kinn tél, fagy
volt javába.
A szegény lyány ment egy kis
darabot,
Aztán leűlt, űltében
megfagyott.
Esett ez a betyárnak
tudtára,
S csaplárnénak lett kínos
halála.
Betyár ezért hóhérkézre
került,
De nem bánta ő, még inkább
örült;
Mert mióta a lyányt
elvesztette:
Pipa dohányt sem ért az
élete.
(Pest.)
Árvalyányhaj a süvegem bokrétája…
Árvalyányhaj a süvegem
bokrétája,
Árva leány a szerelmem
violája;
Azt magamnak kinn a pusztán
szakasztottam,
Ezt magamnak a faluban
választottam.
Gyönyörű kis szőke leány a
kedvesem,
De hogy jó lesz még abban
sem kételkedem.
A kék virág tiszta
búza között terem,
Mátkámnak is kék
virág van a szemiben.
(Laczháza.)
-151-
Vándorélet.
(Barabás rajzához.)
Szent Kleófás!
Milyen karaván…
Nem
lehet más,
Mint
oláhczigány;
Avvagy e szép utazási
rend
S pőre purdék serege mit
jelent?
Ott huzódik a diszes
csapat
Hosszu sorban zöld erdő
alatt;
A családfő vén, kehes
lovon,
Kit kötőfékszárnál fogva
von
Ügygyel-bajjal egy izmos
legény…
No hisz izzad még az is
szegény!
Mert bizony már régen
lehete,
Hogy gabanczuk a
csikófogat
Elhullatta… s most mi
élete?
Koplalásban tölt
gyásznapokat.
Ily esetben aztán ép
erő
Nem tudom, hogy volna
nyerhető.
S a mi több, ki rája
nehezűl,
Nem csak a jó dáde
egyedűl:
Oldalain egy-egy tarisznya
lóg,
S mindenikben rajkók
láthatók;
Ki-kidugván borzas
fejöket,
Pityeregnek szörnyü
éneket,
Mert helyök nem
legkényelmesebb;
A gyaloglás? még
keservesebb!
Ugy sipognak, mint az
orgona,
S tudja isten, meddig
tartana?
De nagyapjok hátra-hátra
rúg,
S meglapulnak szépen a
fiúk.
Megy megettök férj, menyecske,
lyány
Egymás mellett és egymás
után.
Ki bagóz, ki füstöt
ereget,
Képezőleg terhes
felleget,
Mely szemet rág, s fojtja a
tüdőt.
Tán dohányuk paprikában
főtt.
Leghátul kóczmadzagon
pedig
Egy lopott malacz
hetvenkedik.
Boldogúlni nem lehet
vele!
Sejti tán, hogy napja
alkonyúl,
Azért viseli magát oly
roszúl.
De segít a meszelő
nyele,
Melylyel a derék
családanya
Nagy vitézül neki
rohana.
-152-
Igy intéznek bátor
lépteket
Faluvégtől falu
végeig.
Ily hős népet mi sem
rettegtet…
Csak a szél! ezt
megsüvegelik.
S okosan! mert e kaján
elem
Mértéken túl
emberségtelen.
Néha rájok a midőn
akad:
Súg fülökbe olyan
dolgokat,
Hogy lábszárok is remeg
bele,
Mintha volna nyárfa
levele.
De ha szél úr könnyü
szekeren
Gyors lovakkal más vidékre
hajt:
Régi kedvök ismét ott
terem,
S fumigálnak minden földi
bajt.
(Pest.)
Betegségemben.
Megmondtam úgy-e? térj
eszedre!
S te nem fogadtad
szavamat;
Tovább üzéd
eszeveszetten
Az
ostobáskodásokat.
Most szépen vagy, szépen… de
úgy kell
Az ilyen
szeleverdinek!
Hanem mit prédikálok?
késő
Eső után a
köpönyeg.
A mint van, úgy van; most a
dolgon
Már változtatni nem
lehet,
És legjobb, a mit tehetek,
ha
Előveszem
türelmemet.
Ah, türelem! reád
lelkemnek
Valóban nagy szüksége
van;
Itten heverni a
kórágyon,
Kínok között,
magányosan!
Lám, irtózám a
házasságtól,
Mondám, hogy nem kell
feleség;
Pedig egy szép, egy hű
menyecském,
Ha volna most, mi jól
esnék!
Hozzám hajolna, édes
ajka
Elcsókolná
fájdalmamat,
És ölelése enyhet
adna,
Minőt az orvosság nem ad.
–
S tán eddig is azért ejték
csak
Nő elleni
beszédeket,
Mivelhogy senki, senki
nem volt,
Nem volt, ki engem
szeretett.
S ha lenne… oh, ha lenne!
érzem:
Szeretni tudnék végtelen!
–
Megérem-e, hogy nekem is
lesz
Szép csendes házi
életem?
(Pest.)
Szerelem- és pipadal.
Szeretlek én téged,
pipám!
És a dohányt, mely benned
ég;
Hogy is ne? füstöd
fellege,
Miként galambom szeme,
kék.
Szeretem én
galambomat,
Miként szeretem a
dohányt;
Hogy is ne? pipa és
leány
Érettem égnek
egyaránt.
S miként a lyányszem s mint a
füst,
Nem kék-e a menny
födele?
S miként ezek, a
mennyfödél
– Csillagtüzben – nem
lángol-e?
Hasonmásául
alkotá
Az ég e kettőt én
nekem,
Hogy látva őket, lássam
azt,
Kitől boldogságom
nyerem.
(Pest.)
Egy estém otthon.
Borozgatánk
apámmal;
Ivott a jó
öreg,
S a kedvemért ez egyszer
–
Az isten áldja
meg!
Soká nem voltam
otthonn,
Oly rég nem láta
már,
Úgy megvénült azóta
–
Hja, az idő
lejár.
Beszéltünk erről,
arról,
A mint nyelvünkre
jött;
Még a szinészetről
is
Sok más egyéb között.
-153-
Szemében
»mesterségem«
Most is nagy szálka
még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
»No csak hitvány egy
élet
Az a komédia!«
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
»Tudom, sokat
koplaltál,
Mutatja is
szined.
Szeretném látni
egyszer,
Mint hánysz
bukfenczeket.«
Én műértő
beszédit
Mosolygva
hallgatám;
De ő makacs fej! föl
nem
Világosíthatám.
Továbbá
elszavaltam
Egy bordalom
neki;
S nagyon-nagyon
örültem,
Hogy
megnevetteti.
De ő nem tartja
nagyra,
Hogy költő fia
van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet
csodálni!
Csak húsvágáshoz
ért;
Nem sok hajszála hullt
ki
A
tudományokért.
Utóbb, midőn a
bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugodni dűlt.
De ekkor száz
kérdéssel
Állott elő
anyám;
Felelnem kelle – hát
az
Irást abban
hagyám.
És vége-hossza nem
lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek:
Mert mindenik tükör
volt,
A honnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
(Duna-Vecse.)
Ebéd után.
Ugy jól laktam, hogy
még!…
Egyet nyujtózom,
és
Aztán tied vagyok,
Imádott heverés!
Oh kedves
pamlagom,
Be áldott puha
vagy!
Ki téged
föltalált,
Az volt ám még az agy.
–
Kölyök, pipát
ide…
Siess, a nagyapád!
Nincs rútabb valami,
Mint az a lomhaság.
Add errébb hát,
ökör!
Én nyuljak érte
tán?
Nem elég tőlem,
hogy
Föltátom rá a
szám?
Istentelen legye!
Ingerkedik velem…
Kergesd el… a kutya
Ott ül a
fülemen.
Az ember élete
Méreggel van tele;
Csodák csodája, hogy
Meg nem
pukkad bele.
Húzd a függönyt
odább
Azon az ablakon,
Hadd lám, az épités
Ott kinn meddig vagyon?
Á, szépecskén
halad,
Munkálnak
mindenütt…
De tedd b’ az
ablakot,
A nap szemembe
süt.
Disznó forró
idő!…
No semmi; legalább
Ki ott kinn dolgozik,
Nem hűti meg magát.
(Duna-Vecse.) -154-
Zsuzsikához.
Ne hozd, ne hozd azt a bort,
kis leány!
Hisz már a nélkül is
részeg vagyok –
Megrészegített
kellemed,
Fölfordította
eszemet,
Nem ihatom… nem kell… sok, a
mi sok.
Vagy a borban szerelmet hozsz
talán?
Azt, angyalom?… szerelmedet?…
nekem?…
Úgy addsza azt a
poharat,
Iszom, mig egy csepp sem
marad,
Legyen bár méreg, addsza,
lenyelem!
(Duna-Vecse.)
Magány.
Messze, messze a világ
zajátul
E kis faluban,
Itt kivánok élni én ezentul,
Csendben, boldogan.
Boldogan! mert hajh a nagy
világban
Boldog nem
valék;
Üldözött az utczán és
szobámban
A föld és az
ég.
Nem volt biztos sem napom, sem
éjem;
Vad hiúz-szemek
Támadásra, elfogásra készen
Egyre lestenek.
Összeszedtem végre
sátorfámat,
S szépen
megszökém,
S itt vagyok, hol a nap
újra támad
Éltem bús
egén.
Szent magány! hegylánczaid
tetőin
Át, nem látnak
ők,
Szívtelen, rémarczu
üldözőim
… A
hitelezők.
(Duna-Vecse.)
Álmodom-e?
Álmodom-e?
Vagy látok igazán?
S
a kit látok,
Tündér-e vagy
leány?
Akár leány,
Akár tündér lenne,
Mit bánom én,
Csak belém
szeretne!
(Duna-Vecse.)
Éjjel.
Kinézek én, benéz a
hold
Szobámnak ablakán;
Sugárait szerelmesen
Mosolygva hinti rám.
Szegény bohó! mit
kandikálsz
Olyan
szerelmesen?
Avvagy talán azt
gondolod,
Hogy képedet
lesem?
Eszem ágába’ sincs biz
a,
Hogy téged nézzelek.
Isten hirével elmehetsz –
Mit gondolok veled!
Ott általellenben
lakik
Az én kedves
babám;
Azt várom én, ha
valahogy
Még
megpillantanám.
(Duna-Vecse.)
Ivás közben.
Hányadik már a pohár?…
csak
Ötödik?
Teremt’ ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor
megfe-felelek kétannyinak,
S lábaim
most már öttől is inganak.
Ing a lábam, a nyelvem
meg
Elakad –
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely
csepege,
Gondolatim Sex… Rex… Xerxes
serege.
Sehogy se t’om
kifejezni
Magamat –
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne
higyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor
nem szokott megártani.
Nekem a bor hogymikép
is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, a ki
fölmarkolta, katona –
Még pedig
bakancsos voltam valaha.
-155-
Zöld hajtókás, sárga
pitykés
Közlegény…
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy
hamar lerúghatám;
Még idővel
degradáltak volna tán.
Tyhű, látjátok, ott az
könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az
olyfélének, mint magam,
Kinek kissé
akaratos feje van.
Útmutatást nekem ne
is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki
engem nem czibál, –
Azt cselekszem, a
mi tetszik… tudja Pál,
Mit
kaszál.
… Eh, de én itt
egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok
bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha
nincs nedv, a mi hajtsa, bőviben.
Hadd igyam hát! hogy
forogjon
Kerekem –
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken,
Bárha
mingyárt – a mint Falstaff szólana –
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.
Hol is hagytam?… tudja
gólya…
Úgy, igaz!
A malom volt az utósó…
Vagy nem az?
Mit is mondtam a
malomról… én bizon
Hogyha présbe
csavarítnak sem tudom.
Annyi szent: a szemem
héja
Oly nehéz,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is
ma a tivornya, ágyba hát!
Álmodozzuk
folytatását… jó ’jszakát!
(Debreczen.)
Füstbe ment terv.
Egész uton – haza felé
–
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először
is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe
számtalan
Szebbnél szebb
gondolat,
Mig állni látszék az
idő,
Bár a szekér
szaladt.
S a kis szobába
toppanék…
Röpűlt felém
anyám…
S én csüggtem ajkán…
szótlanúl…
Mint a gyümölcs a
fán.
(Duna-Vecse.)
Vizen.
Beszélgetnek
sajkámmal
A fecsegő
habok;
Feszítem a
lapátot,
Hogy szinte
izzadok.
Anyám, ha mostan
látnál,
Tudom, hogy
mondanád:
»Az istenért!… ha
feldőlsz…
Nem féled a
halált?«
Apám, ha mostan
látnál,
Tudom, hogy
mondanád:
»Az ördög hurczol
arra,
Szaggatni a
ruhád.«
(Duna-Vecse.)
Boldogtalan voltam…
Boldogtalan
voltam,
Teljes
életemben;
Csak az vigasztal,
hogy
Meg nem
érdemeltem.
Boldogtalan
leszek
Koporsóm zártáig;
Csak az vigasztal, hogy
Nincs messze odáig.
-156-
Hiába biztattok,
Hiába beszéltek –
Tudom azt az egyet,
Hogy nem
soká élek.
(Debreczen.)
Gyönge vagyok…
Gyönge vagyok,
lelkem-testem
Fáradt.
Vessétek meg nekem azt az
Ágyat.
Vesd meg,
rózsám, hadd fekügyem
Bele,
Hadd pihenjem ki
magamat
Benne.
Istenem! mi van ezen
az
Ágyon?
Mindenütt nyom, minden felől
Fázom.
Nem vetette rózsám
meleg
Keze;
Vetette a halál hideg
Keze.
(Pest.)
Mi foly ott a mezőn…
Mi foly ott a
mezőn?
Patakvíznek gyöngye
–
Hát szeretőm arczán?
A búbánat könnye.
Hadd folyjon a
patak!
Habjai mentében,
Piros rózsa fejlik
A
zöld mezőségen.
De könnyed ne
folyjon,
Lelkem kis
leánya!
Elhervad a
könnytől
Orczáid
rózsája.
(Pest.)
Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél…
Mi nagyobb a nagy
Szentgellérthegynél?
Mi mélyebb a
mély Duna vizénél?
Dunaviznél mélyebb
mély szerelmem,
Szentgellértnél
nagyobb nagy keservem.
Dunaparton fűbe
heveredtem,
Halásztak a halászok
mellettem,
Kihalásztak sok apró kis
halat,
Hálójokban alig hogy
megakadt.
Ha azt tudnám, hogy az én
hálómba
Valami nagyon nagy hal
akadna,
Akkora, hogy berántana
engem:
Nekem is volna halászni
kedvem.
(Pest.)
Pusztán születtem…
Pusztán születtem, a pusztán
lakom.
Nincs födeles, kéményes
hajlokom;
De van cserényem, van jó
paripám:
Csikós vagyok az alföldi
rónán.
Szőrén szoktam megűlni a
lovat,
Ha ide vagy oda útam
akad;
Nem szükséges a nyereg a hátán
–
Csikós vagyok az alföldi
rónán.
Gyócs a gatyám, patyolat az
ingem:
Nem vettem, a rózsám varrta
ingyen.
Hejh, maholnap az én piros
rózsám
Csikósné lesz az alföldi
rónán.
(Kún-Szent-Miklós.)
A faluban utczahosszat…
A faluban
utczahosszat
Muzsikáltatom
magamat;
Tele palaczk a
kezembe’,
Tánczolok, mint veszett
fene.
Huzd rá czigány,
siralmasan,
Hogy magamat
kisírhassam.
De majd ott az ablak
alatt
Húzzatok valami
vigat.
Ott lakik az én
csillagom,
Az én bujdosó
csillagom,
A ki tőlem
elbujdosott,
S világát mással éli
most.
Hejh czigányok, itt az
ablak:
Most a
leges-legvigabbat!
Ne lássa az a
csalfa lyány,
Hogy búsulok
csalfaságán.
(Duna-Vecse.)
-157-
-158-
Elvennélek én, csak adnának…
Elvennélek én, csak
adnának,
De hiába szólok
anyádnak!
Megtagadja tőlem
kezedet;
Nem tudom, az oka mi
lehet.
Olyan háborodott az
elmém!
Sokszor sírnék, ha nem
szégyelném.
Mért nem vagyok felhő az
égen?
Sírnom akkor nem volna
szégyen.
Miért nem termettem
búzának?
Aratás van, most
levágnának;
Nem kellene soká
szenvednem
Ebben a keserves
életben.
(Pest.)
Nem nézek én, minek néznék? az égre…
Nem nézek én, minek néznék? az
égre;
Bele nézek kedvesem kék
szemébe.
Kedvesemnek kék szemében van
egem,
Onnan süt rám tiszta napfény
melegen.
Nekem ez a világ nem is
kellene,
Ha nem volna kedvesem két
kék szeme;
Ez az egy szép, a mi van a
világon,
Ezen a rút, ezen a csúf
világon.
Ne nézzetek kedvesemnek
szemébe!
Ne ejtsetek engemet a
kétségbe!
Féltve őrzöm, féltve őrzöm
kincsemet,
A leggyönyörűségesebb kék
szemet.
(Pest.)
Kerényi Frigyeshez.
Szerelmetes barátom, jó
napot!
(Vagy estét… a mint e firkát
kapod)
Hát hány hét a világ
Eperjesen?
Hallom, hogy szenvedtél
keservesen.
De csak hogy már bajod
végén vagyon!
Örvendek én ezen, pedig
nagyon;
Mert, oh barátom, azt
elhiheted,
Hogy szörnyü mód szeretlek
tégedet.
Már ismeretlen is
szerettelek,
Hát még mióta rusztiztam
veled!
T’od, a Komlóban, persze hogy
tudod;
Hogy is feledhetnéd azt a
napot?
Én részemről csak el nem
feledem,
Legyen bár
Matuzsálem-életem.
Nos hát te jól vagy, hál’
istennek! Én?
Mint gazdag városban
szegény legény.
Másfél hete, hogy
őket elhagyám,
Kiknél valék, apám és
jó anyám.
Apám kibékült; volt is rája
ok:
Hiszen szinész már többé nem
vagyok.
Örűl ő – de olyasmit érzek
én,
Mint a paradicsomnak
küszöbén
Almát-evett ősünk
érezhetett,
Midőn belőle
kikergettetett.
Ott éltem volna én a
színpadon
Kín és gyönyör közt…
hírben… szabadon…
Dicső álom volt.
Volt! Már elmula.
Borúljon rá
felejtés fátyola.
Mint mondám, itt vagyok másfél
hete,
Másod magammal jöttem én
ide.
Tudod, ki az, ki Pestre
elkisért?
A bú – egy szép kis szőke
gyermekért.
Szegényke! titkolá, hogy
értem ég.
Midőn bucsúzni hozzá
elmenék,
Oly szomorúan pillantott
felém:
S ösztönszerűleg én
megölelém.
És csókot érzék, forrót,
ajkamon,
És könnyet érzék, forrót,
arczomon.
Én nem tudám, hogy őtet
szeretem,
De a midőn megindúlt
szekerem,
S elgondolám, hogy végkép
elhagyom:
El kezde fájni a szivem
nagyon.
Mi egymáséi soha nem
leszünk,
Egymást feledni lesz talán
eszünk.
Egyébiránt időm honn jól
telék,
Vers, pajtikám, hó! vers
termett elég.
Nem vagyok én verseknek
szűkiben,
Bár pénzem jőne olyan
könnyeden.
A pénz, a pénz! ez ám a
bökkenő.
Ez életünkben a
szekérkenő.
Nélkűle a kerék lassan
forog,
S forgása közben szörnyen
nyikorog.
Azonban érte nem töröm
magam;
Jelenleg is – a mennyi, annyi
– van.
Naponként jön, miből eszem s
iszom;
A holnapról én nem
gondolkozom,
S ha a jövőbe vetem is
szemem:
Vagyon dolgában bizonyára
nem;
Azt kérdezem magamban
legfölebb:
Mikor mulathatok megint
veled?
Veled s a többiekkel, a
kiket,
Mint téged, oly őszintén
szeretek.
-159- Ti vagytok nékem
minden örömem;
Emlékezetben legyetek
velem,
Mig a boldogság szép órája
üt:
Hol ismét áldomásozunk
együtt!
(Pest.)
Nem ver meg engem az isten…
Nem ver meg engem az
isten,
Hogy szeretőt mást
kerestem.
Te hagytál el, nem én
téged;
Délibáb volt a
hűséged.
Iskolába nem
járattak,
Olvasni nem
tanítottak,
De szemedből
kiolvastam,
Hogy szivedben bánat
vagyon.
Mért búsulsz? tán megbántad
már,
Hogy engemet
megbántottál?
Sohse búsúlj! úgy is
késő;
A mi elmúlt, vissza nem
jő.
Találtam már mást
magamnak,
Találj te is mást
magadnak;
Éljed világodat
vele,
Áldjon meg az isten
vele.
(Debreczen.)
Deákpályám.
Diligenter
frequentáltam
Iskoláim
egykoron,
Secundába ponált még
is
Sok szamár
professorom.
A poézisból is
ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.
El sem obliviscálnak,
mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam
E jó dominusokat.
Egynek pláne… no de
minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb
lesz in aeternum
Sub rosa
maradnia.
Csak denique mi
közöttünk
Sine fine folyt a
per,
S consilium abeundi
Lett a vége breviter.
Ergo mentem és
vagáltam
A hazában
szanaszét;
Verte tandem a bal
czombom
Kard… azaz hogy
panganét.
(Duna-Vecse.)
Sírom.
Hogyha én majd
meghalok,
Nem leszen kő
síromon;
Egy kis fejfa lesz a
jel,
A hová teszik
porom.
De ha megkövűl a
kín,
Mely most elhat
lelkemig:
Alacsony sírom
fölött
Pyramíd
emelkedik.
(Duna-Vecse.)
Poharamhoz.
Különben én becsüllek, oh
pohár!
Csak egy van benned, a mit
restelek;
Azt restelem csak benned,
oh pohár!
Hogy olyan könnyen
kihörpentelek.
Ha én te néked volnék, oh
pohár!
Ki nem fogynék a borból
sohasem;
Aztán, ha nékem volnál, oh
pohár!
Innál belőlem
véges-végtelen.
(Duna-Vecse.)
Színbirálat.
Hogy játszottak? ne is
kérdezzétek!
Vétek volt ma őket
nézni, vétek.
Ily kontárkodás mégis
gyalázat;
Csaknem megszalasztották a
házat.
Semmi tűz egyben sem, semmi
lélek!
Mint fajankók, úgy álltak s
beszéltek.
A darab is rosz, silány
végképen,
Untató a legnagyobb
mértékben.
Ásitottam, hányat és
minőket!
S oly sötét volt, tán világ
sem égett.
* * *
(Hol maradhatott az a kis
lyány? hol?
Üres volt, a melybe jár,
a páholy.)
(Pest.) -160-
Gazdálkodási nézeteim.
Jertek barátim, van egy-két
forintom,
Hágjunk nyakára, a
réz-angyalát!
Mit a jövendő! arra
semmi gondom;
A jó isten majd eztán
is csak ád.
Azért szerezzem a pénzt,
hogy legyen?
Azért szerzem, hogy
eligyam s egyem.
Mert oh barátim, a terített
asztal
Dicsőbb, mint Ádám-Éva
édene;
Ez a mi búban engemet
vigasztal,
Ennél virít a lét
kietlene.
Szerzem tehát a pénzt, nem
hogy legyen,
Hanem azért, hogy
eligyam s egyem.
Emberségemre! nincs szánandóbb
pára,
Mint kit fukarság nyavalyája
bánt;
Halmozva kincset kincse
halmazára,
Küzd, fárad, izzad, s él
koldús gyanánt.
Nekem nem kell a
pénz, csak hogy legyen,
Megszerzem
én, hogy eligyam s egyem.
Azt mondják e rend érdemes
vitézi:
Ki nem zsugorgat, mig nyujt a
jelen,
A múltat könnyen búslakodva
nézi
Öreg korának szük
időiben.
S én még sem szerzem a
pénzt, hogy legyen:
Csupán azért,
hogy eligyam s egyem.
Megnyugtat egykor, tán ha
semmim sem lesz,
Hogy a meddig volt,
jól éltem vele;
De most ha mennék
éhen őseimhez,
Nem lenne sírom
nyugalom helye.
Ebből indulva, nem
hogy meglegyen,
De szerzek pénzt,
hogy eligyam s egyem.
Menjünk tehát, és e nehány
forinton
Élvezzük a jót, mennyiben
lehet;
Meg sem jövünk, szent
Jóllakásra mondom,
Mig egy rosz pótra
nyomja zsebemet –
Mert nem szerzém én
e pénzt, hogy legyen:
Azért szerzém,
hogy eligyam s egyem.
(Duna-Vecse.)
Vizet iszom.
Figyeljetek reám,
És oh bámuljatok!
Mert nem mindennapi,
A mit most
hallotok.
E dolgon magam
is
Nagyon csodálkozom,
De még is szent igaz;
Nem bort… vizet iszom,
Vizet
bizon.
A szőlőket tavaly
Elverte tán a jég?
Vagy a dér csipte meg
S bor nem
termett elég?
Nem volt se jég se
dér,
Bor terme gazdagon,
De mindazáltal én
Nem bort… vizet iszom,
Vizet
bizon.
Vagy tán azt
vélitek:
Hogy szomjas nem
vagyok?
Dehogy nem!
szomjaim
Krisztustalan
nagyok.
S kizárólag
pedig
A borra szomjazom,
De mindazáltal én
Nem bort… vizet iszom,
Vizet
bizon.
Hogy rajta senki
ne
Csigázza az eszét,
Megfejtem röviden
E
találós mesét:
Én a bort
rendesen
Kocsmából
hozatom,
Most pénzem nincs –
vizet,
S nem bort, azért
iszom,
Azért
bizon!
(Pest.)
István öcsémhez.
Hát hogymint vagytok otthonn,
Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha
rám?
Mondjátok-e, ha estebéd
után
Beszélgetéstek meghitt és
vidám,
Mondjátok-e az est
óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit
csinál?
És máskülönben hogy van
dolgotok?
Tudom, sokat kell
fáradoznotok.
Örök törődés naptok,
éjetek,
Csak hogy szükecskén
megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő
ugy nem bizik
Az emberekben: jégre
nem viszik.
-161-
Mert ő becsűletes lelkű,
igaz:
Azt gondolá, hogy minden ember
az.
És e hitének áldozatja
lett,
Elveszte mindent, a mit
keresett.
Szorgalmas élte
verítékinek
Gyümölcseit most más
emészti meg.
Mért nem szeret ugy
engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán
enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul
én
Mily édes-örömest
felmenteném.
Ez fáj nekem csak,
nyúgott éltemet
Most egyedűl ez
keseríti meg.
Tégy érte, a mit tenni
bír erőd;
Légy jó fiú, és gyámolítsad
őt.
Vedd vállaidra félig
terheit,
S meglásd, öcsém, az isten
megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó
anyát,
Oh Pistikám, szeresd,
tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el
nem mondhatom;
Mert nincs rá szó,
nincsen rá fogalom;
De megmutatná a
nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk
őt az ég…
E néhány sorral érd be most,
öcsém,
Én a vidámság hangját
keresém,
És akaratlan ilyen
fekete
Lett gondolatjaimnak
menete;
S ha még tovább fonnám e
fonalat,
Szivem repedne a nagy kín
alatt.
Más levelem majd több lesz és
vidám,
Isten megáldjon, édes
Pistikám!
(Pest.)
Carmen lugubre.
Meghalt… ki?… azt mit
kérditek!
Hisz a név ugy sem teszi
meg;
Hazánknak… oh nem! a
világnak
Egy ritka, példás
férfia,
Kinek szent fogadása
tartá:
Vizet soha nem
innia.
Ő most békével
alhatik
Sírjában
itéletnapig;
Mert ama boldog
öntudattal
Dugá fejét a föld
alá:
Hogy a vizet ugyan
használta
(Mosdásra), de meg nem
ivá.
Nagyon szüken termett
tavaly
A bornemű dicső
ital.
És ez lett megölő
betűje
A szilárd lelkü
férfinak:
Szomjan halt, a hogy
pinczéjéből
Minden borok
kifogytanak.
És engem, nem
tagadhatom,
Kinos sejtésnek terhe
nyom.
Ha jövendőben
következnek
Borban szükölködő
napok:
Miként e sírba dőlt nagy
férfi,
Még magam is ugy
járhatok.
(Pest.)
Hattyudalféle.
Bizony, bizony csehül
vagyunk!
Mellem szorúl, majd
megfulok,
S szivem táján valami
rág…
Belőled én,
árnyékvilág,
Aligha el nem
patkolok.
Hányszor kivántam a
halált!
És most, midőn már
közeleg,
Midőn félig rám
lehele:
Olyanformán vagyok
vele,
Mint a mesében az
öreg.
Hiába! bármi a
halál,
Az élet nála többet
ér.
Van ottan béke – semmi
más;
Van itten bú – de
vígadás
Kéjében is pezsg ám a
vér.
S én már maholnap
elhagyok
Örömeket,
fájdalmakat.
Most gomblyukamban a
virág,
S ha újra zöldül a
világ:
Talán sirom halmán
fakad.
S ti majd, ti jó fiúk,
kiket
Hozzám barátság láncza
köt,
Kikkel most annyi
éjszakát
Fölségesen virasztok
át:
Gyászoltok a halott
fölött.
De én azt mondom,
társaim,
Hogy engem ne
gyászoljatok;
Természetünktől az elüt
–
Mert tudjátok, velem
együtt,
Ti mind víg ficzkók
voltatok.
-162-
Jertek ki hozzám
legfölebb,
S ha állotok sirom
körűl:
Vigan hangoztassátok
itt
Holt czimborátok
dalait
A múlt idők
emlékeűl!
(Duna-Vecse.)
Hírös város az aafődön Kecskemét…
(Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint.)
Hírös város az aafődön
Kecskemét,
Ott születtem, annak öszöm
könyerét.
A búzáját magyar embör
vetötte,
Kakastéjjee szép mönyecske
sütötte.
Nincs én néköm mestörségöm,
nem is kő,
Van azé jó keresetöm, jobb
se kő,
Vót is, van is, lösz is,
hiszöm istenöm,
Míg utast lát a
pusztába két szömöm.
Ómáspej a nyergös lovam, nem
vöttem,
Szögény legény szép szörivee
szöröztem.
Csillagos a feje, kese a
lába –
Mögeresztöm, a szél sem ér
nyomába.
Ezön járok, mint kiskiráj,
kényösen,
Borjúszájas ingöm lobog
szélösen,
Süvegöm a jobb szömömön
viselöm,
Mindön embör előtt mög sem
emelöm.
Be-benézök a bugaczi
csárdába,
Öszöm, iszom kedvem szörint
rovásra;
Ölégségös hitelöm van ott
néköm,
Mögfizetök, böcsületöm nem
sértöm.
A vármögye emböreit pej
lovam
Csak ojan jól mögösmeri, mint
magam.
Ha érköznek, nagyot nyerít –
rá termök;
S ha rajt vagyok,
gyühetnek má ő keemök!
(Debreczen.)
Az én torkom álló malom…
Az én torkom álló
malom;
Ugy őröl, ha
meglocsolom.
Árva szívem a
molnárja,
Bánatot hord
garatjára.
Az én feleségem
torka
Valóságos pergő
rokka;
Hejh az én jó
feleségem
Pörpatvart fon azon
nékem.
Zúg, ha őröl, zúg a
malom…
Csak hadd zúgjon,
locsolgatom;
Zúgjon, zúgjon – ne
halljam meg,
Hogy kincsem rokkája
pereg.
(Duna-Vecse.)
De már nem tudom, mit csináljak…
De már nem tudom, mit
csináljak?
Meginnám borát az
országnak.
S mentül több az, a mit
megiszom,
Annál iszonyúbban
szomjazom.
Mért nem tesz az isten most
csodát?
Változtatná borrá a
Tiszát,
Hadd lehetnék én meg a
Duna:
Hogy a Tisza belém
omlana!
(Tokaj.)
Te szivemnek szép gyönyörüsége…
Te szivemnek szép
gyönyörüsége,
Mért van szivednek
kőkeménysége?
Csakugyan meg
akarsz,
Meg akarsz ölni
hát?
Vagy mért nem
enyhíted
Szeretőd
fájdalmát?
Szeretőd vagyok én, hű
szeretőd,
Elmondhatom isten, ember
előtt;
De azt is
mondhatom,
Hogy ez a világ
nagy,
S a világon te a
Legkegyetlenebb vagy.
(Duna-Vecse.)
Mondom, ne ingerkedjetek velem…
Mondom, ne ingerkedjetek
velem!
Nem ismeritek a
természetem.
Ha föltámad haragom
szélvésze,
Nem marad el fejek
beverése.
-163-
Jó a tréfa, jó a maga
helyén,
De boszant, ha a mértéken
túlmén,
S ki megboszant, legyen az
akárki,
Megtanítom keztyűbe’
dudálni.
De te, kis lyány, mit huzódol
tőlem?
Hiszen ezt én nem neked
beszélem;
Gyere mellém, eszem a
szépséged,
A világért sem bántalak
téged!
(Pest.)
Meredek a pinczegádor…
Meredek a
pinczegádor,
Nehéz teher az a
mámor:
Haza felé
mendegéltem,
Terhem alatt összedőltem
–
Összedőltem!
Elnyúltam a föld
színére,
Megeredt az orrom
vére.
Ha ott tégla nem lett
volna:
Orrom vére nem folyt volna
–
Nem folyt volna!
Nem járnék én a
pinczébe
Jó időbe’, rosz
időbe’…
De tehetek is én
arról,
Hogy oly igen jó az a bor
–
Jó az a bor!
(Duna-Vecse.)
Kis menyecske, szép kis menyecske…
Kis menyecske, szép kis
menyecske!
Hejh, miért vagy te már
menyecske?
Ha te még nem volnál
menyecske:
Nem volnék én kétségbe
esve.
Nem választottál meg
uradnak,
Mert nem vagyok se szép se
gazdag.
Van most urad, módos, takaros
–
Módos, takaros, de
haragos.
Nem tudom, szereted-e
őtet?
De tudom, nem szeret ő
téged.
Nem csak hogy szerelmet nem
ismer,
Szegény menyecske, még meg is
ver.
Ha megunod ezt az
életet,
Tedd a kezembe a
kezedet,
Menjünk ki a Duna
partjára,
Ugorjunk együtt a
Dunába!
(Pest.)
Hejh Büngözsdi Bandi…
Hejh Büngözsdi Bandi,
istentelen zsivány!
Mért
sikkasztottad el az én jó paripám?
Te
bitangolsz mostan drága szép lovamon –
Hóhér kössön hurkot átkozott nyakadon!
Hejh Büngözsdi Bandi,
istentelen zsivány!
Mért csábítottad
el az én kedves babám?
Te öleled most
szép szeretőm valahol –
Fűljön rosz
lelkeddel a mélységes pokol!
De mi haszna van az
átkozódásoknak…
Imádkozzál, Bandi,
hogy meg ne kapjalak;
Mert ha
megkaphatlak – mennykő üssön beléd! –
Megemlegeted a magyarok istenét.
(Pest.)
Ezrivel terem a fán a megy…
Ezrivel terem a fán
a
Megy…
Feleségem van nekem csak
Egy;
De mikor még ez az egy
is
Sok!
Előbb-utóbb sírba
vinni
Fog.
Furcsa isten teremtése
Ő!
Reszketek, ha
közelembe
Jő.
Megteszek mindent, a mit csak
Kér,
Még is mindig
dorgálás a
Bér.
Már ilyesmit is
gondoltam
Én:
Megverem… bírok vele, hisz
Vén.
-164- De mikor
a szemem közé
Néz:
Minden bátorságom oda
Vész.
Három izben volt már
félig
Holt;
Jaj istenem! be jó kedvem
Volt.
De az ördög soh’sem
vitte
El;
Oly rosz, hogy az ördögnek sem
Kell.
(Pest.)
Katona barátomhoz.
Ha előttem a multat
kitárja
Képzeményim hű
panorámája:
Katona
barátom!
Tévelygő
szememnek
Elfáradt
sugára
Képeden pihen
meg.
Oh ez a mult! pusztaság
vidéke,
Mely felett hő, tikkasztó nap
ége.
Te a pusztaságban
Árnyékos fa voltál,
Új erőt szereztem
Enyhe
sátorodnál.
Kedvezett a jó szerencse
nékem:
Túljövék e szomorú
vidéken.
De itt is nagyobb
volt
A bú örömemnél:
Mit használt, hogy jöttem?
Ha te nem jöhettél.
S a mióta sors parancsolatja
Közös útunk ketté ágaztatta,
Évek érkezének,
Évek
távozának,
És még csak hirét
sem
Hallhatók
egymásnak.
El vagyok már szívedben
feledve?
Vagy jutok még néha tán
eszedbe?
Vagy, miként
emlékem
Rajzol egyre
téged,
Szinte rajzol
engem
Nem muló
emléked?
(Duna-Vecse.)
Ez a világ a milyen nagy…
Ez a világ a milyen
nagy,
Te, galambom, oly kicsiny
vagy;
De ha téged
birhatnálak,
A világért nem
adnálak!
Te vagy a nap, én az
éjjel,
Teljes teli
sötétséggel;
Ha szivünk
összeolvadna,
Rám be szép hajnal
hasadna!
Ne nézz reám, süsd le szemed
–
Elégeti a lelkemet!
De hisz úgy sem szeretsz engem,
Égjen el hát árva lelkem!
(Pest.)
Kedves vendégek.
Oh, ez az ostoba falusi
nép!
Irják, hogy majd feljőnek
Pestre. Szép.
S meglátogatnak. Még
szebb. Jőjetek.
Hanem meg is szököm
előletek.
Pompás mulatság lenne.
Képzelem.
Bejárnák Tolnát, Baranyát
velem.
Vezetném őket, mint nyájt a
szamár.
Jaj, ha tudnák, mint várom
őket már.
Jeles család is. Annyit
mondhatok.
Körében borzasztóan
mulatok.
A táti, ez derék legény.
Derék.
Az embert mostan is magázza
még.
S mily érdekes hallgatni, hogyha
szól
Trágyárul, béresekről,
gyapjuról.
És kérdi tőlem: hogy kel
most a zab?…
A búza?… árpa?… széna?…
krumpli?… bab?…
Költői dolog mindenek
felett,
Csak ugy hizik tőlök a
képzelet.
A mámi, ez már művelt egy
személy.
Még az irodalomról is
beszél.
Könyvtára van szobája
ablakán.
A könyvtár dísze Szigvárt,
Kártigám,
És a kisasszony, oh be
kellemes.
Mint a sült rák, olyan
szemérmetes.
Mindig pirúl. S mi
bájjal társalog.
»Igen« s »nem« nála
az egész dolog.
Vigan vagyunk. Valóban. Ha
ezek
Meglátogatnak, majd lesz
élvezet.
(Pest.)
-165-
Ambrus gazda.
I.
Merre oly nagy széllel, Ambrus
gazda?
»A kocsmába, ilyen-olyan
adta!
Megharagitott a
feleségem.
Haragom most borral
szelidítem.
S azzal járt csak jól e
nyelves asszony,
Hogy tovább is nem
maradtam otthonn;
Mert ha még soká
darál előttem,
Nem hiszem, hogy
nyelvét ki nem tépem.«
* * *
Hah, rosz asszony roszabb
szolgálója!
Ambrus gazdáról e
pletykát szórja:
Otthonn űlne ő, de
felesége
Kivetette őt a ház
elébe.
-166-
II.
Ambrus gazda hősleg
iddogála,
Míg a bakter tízet nem
kiálta.
Ekkor fölkelt, és haza
kotródott,
S tudja isten, most miként
pusztít ott.
Á, de íme, újra
visszatére –
Ambrus gazda, mi jutott
eszébe?
»Hát lármázni kezde
feleségem;
S lármázott, mig végig nem
keféltem.
Ekkor hátat forditék a
háznak.
Reggelig most otthonn nem is
látnak.«
* * *
Gaz szolgáló! csak nem
nyugszik nyelve.
Másnap meg már e
hírt terjesztgette:
Ambrus gazda honn
volt, s visszatére,
Mert nem ereszté
be felesége.
(Pest.)
Boldog pestiek.
Hiába is
dicséritek
A szép
természetet!
Az tart legföljebb
veletek,
Ki rosz gombát
evett.
Szegény, szegény
falusiak
S
kisvárosbéliek!
Mi élünk csak
valódilag,
Mi boldog
pestiek!
Lakásunk fényes
palota;
Mindent találni
benn,
Mit a mesterség
adhata,
Hogy légyen
kényelem.
Selyem, rugalmas
pamlagunk
Lágy hintaként
remeg;
Egész török basák
vagyunk
Mi boldog
pestiek!
És minden nap véghez
viszünk
Nagy epicuri
tort,
Hol étket és italt
nekünk
Sok czifra szolga
hord;
Míg a zenének
hangjai
Vígan
fölzengenek,
Lelkünk elandalítani.
–
Mi boldog
pestiek!
Hát a színház? a
tánczterem
És több efféle
hely?
Kapunk alatt hintó
terem,
S mint a villám visz
el.
Igy múlik éjünk és
napunk,
Nincs híja
semminek,
Míg végre csődöt nem
kapunk
Mi boldog
pestiek!
(Pest.)
Bucsú a szinészettől.
Adom tudtára
mindazoknak,
Kiket tán sorsom
érdekel,
Hogy tiszta látkörét
jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte
el.
Eddig Thalia papja
voltam,
Most szerkesztő-segéd
leszek.
Isten veled, regényes
élet!
Kalandok, isten
veletek!
Szép élet a szinészi
élet,
Ki megpróbálta, tudja
jól,
Bár ellene a
balitélet
Vak órjásának nyelve
szól.
Hogy én lelépek a
színpadról,
Szívem nagyon, nagyon
beteg –
Isten veled, regényes
élet!
Kalandok, isten
veletek!
Igaz, hogy ottan a
rózsának
Sokkal nagyobb tövise
van,
De oly rózsákat, mint ott
nőnek,
Máshol keresni
hasztalan.
Mindezt szivemben
igazolják
Két évi
emlékezetek.
Isten veled, regényes
élet!
Kalandok, isten
veletek!
Mert nem lesz már nekem
kalandom;
Pedig e nélkül a
világ
Előttem untató,
kietlen,
Egyalakú, nagy
pusztaság.
Ki egy országon átfuték,
most
Egy kis szobában űlhetek
–
Isten veled, regényes
élet!
Kalandok, isten
veletek!
De sorsom egykor még ezt
mondja,
Ha majd rám megbékűlve
néz:
»Eredj, a honnan
számüzélek,
Légy a mi voltál, légy
szinész!«
Hát addig is, mig újra
elzárt
Mennyországomba
léphetek:
Isten veled, regényes
élet!
Kalandok, isten
veletek!
(Pest.)
-167-
Az alföld.
Mit nekem te zordon
Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes
tája!
Tán csodállak, ámde nem
szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet
nem járja.
Lenn az alföld tengersík
vidékin
Ott vagyok honn, ott az én
világom;
Börtönéből szabadúlt sas
lelkem,
Ha a rónák végtelenjét
látom.
Felröpűlök ekkor
gondolatban
Túl a földön felhők
közelébe,
S mosolyogva néz rám a
Dunától
A Tiszáig nyúló róna
képe.
Délibábos ég alatt
kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér
gulyája;
Deleléskor hosszu gémü
kútnál
Széles vályu kettős ága
várja.
Méneseknek nyargaló
futása
Zúg a szélben, körmeik
dobognak,
S a csikósok kurjantása
hallik
S pattogása hangos
ostoroknak.
A tanyáknál szellők lágy
ölében
Ringatózik a kalászos
búza,
S a smaragdnak eleven
szinével
A környéket vígan
koszorúzza.
Ide járnak szomszéd
nádasokból
A vadlúdak esti
szürkületben,
És ijedve kelnek légi
útra,
Hogyha a nád a széltől
meglebben.
A tanyákon túl a puszta
mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü
csárda;
Látogatják a szomjas
betyárok,
Kecskemétre menvén a
vásárra.
A csárdánál törpe
nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés
homokban;
Oda fészkel a visító
vércse,
Gyermekektől nem
háborgatottan.
Ott tenyészik a bús
árvalyányhaj
S kék virága a
szamárkenyérnek;
Hűs tövihez déli nap
hevében
Megpihenni tarka gyíkok
térnek.
-168-
Messze, hol az ég a földet
éri,
A homályból kék gyümölcsfák
orma
Néz, s megettök, mint halvány
ködoszlop,
Egy-egy város templomának
tornya. –
Szép vagy alföld, legalább
nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm,
itt születtem.
Itt borúljon rám a
szemfödél, itt
Domborodjék a sír is
fölöttem.
(Pest.)
Első szerelmem.
Virány a mult, szorgalmatos
méh
A hű emlékezet;
Meghozza méz gyanánt szivembe
Első szerelmemet.
Csak hozza is! mert az nekem
hajh
Mindig mi jól esék;
Hiszen e prózai világban
Nincs más költőiség.
Mint iskolás fiú,
gazdámnak
Lyányát szerettem
én,
S boldog valék, mert a
lyánykától
Viszont
szerettetém.
Mint szeretett ő! az
ebédnél
Tálalni ő
szokott.
S mindenkor én elémbe
tette
A legjobb
falatot.
És uzsonnára kaptam
tőle
Sonkát s más
egyebet,
Mit szép szerével a
kamrából
Kihozni
lehetett.
Ha jött az este, s holdvilág
volt:
A kertbe illanánk,
És ott a kertben, ottan várt csak
Az üdvek üdve ránk!
Csend volt; méláza a
természet
Nagy
ünnepélyesen,
Csak a békák
kuruttyolának
A szomszéd
réteken.
Mi e regényes
helyezetben
Érzelgénk
boldogan;
Mondók, hogy: ejnye, hogy
süt a hold,
Be szép egy este
van!
… Ah, szép idők! ti
elmulátok
És mindörökre
tán,
Már nem terem számomra
többé
Sem sonka, sem
leány.
(Pest.)
A régi jó Gvadányi.
Kegyelmednek már rég pihen a
pennája,
Kegyelmednek régen megnyilt
a sír szája,
Hol békességgel a
föltámadást várja,
De még most is
kedves nekem a munkája.
Nincs abban sok czifra poétai
szépség,
De vagyon annál több igaz
magyar épség,
S nagy mértékben aztat
bélyegzi elmésség,
Azért is olvasni
lelki gyönyörűség.
Sok számos poéta vagyon
mostanában,
Fogyasztják a tintát nagy
Magyarországban
Sokan, de nem írnak
úgy, mint hajdanában
A kegyelmetek jó
régi világában.
Ember azt sem tudja, hol
tanultak nyelvet?
Beszédjek, nem
tudni, magyar-e vagy német?
Magyar
constructio végkép elenyészett,
S
nagy szomorúsággal lehet nézni eztet.
Szomorú dolog ez s valóságos
csúfság;
Gyötri lelkeiket gyalázatos
hivság,
Hívságtól üldözve a calamust
fogják,
S édes anyánk nyelvét
szörnyen megrongálják.
Illendőképen a ki nem tud
beszélni
És fundamentomos
magyarsággal élni,
Ki kellene minden
olyant küszöbölni,
Nem kellene hagyni
magyar nyelvet ölni.
Ha kegyelmed mostan sírból
föltámadna,
S ilyen magyarságot
könyvekből olvasna:
Élni, jól tudom,
hogy nem igen kivánna,
De halottaihoz
ujra visszaszállna.
Nyugodjék kegyelmed csendes
békességgel!
Appetitusomat ha korcs
magyarok el-
Rontják: mulatok a
kegyelmed könyvével,
Könyvének igazi
magyar beszédjével.
(Pest.)
-169-
Est.
A nap lement.
Eljött a csend.
Szellőüzött
Felhők
között
Merengve jár
A holdsugár,
Mint
rom felett
A képzelet.
A városi
Nem
élvezi;
Falun keresd:
Mi szép az est.
Utczára mén
Leány,
legény,
S dalolni kezd;
Hallván a neszt,
Dalol vele
A
fülmile
Lágy éneket
A lomb megett.
A
kert alól
Furulya szól;
A pásztor ott
Tüzet
rakott:
S mig elterűl
A tűz körűl,
S
megszólal a
Bús furulya:
-170- Ökre lova
Jár tétova,
És
harmatos
Füvet tapos.
Akközben a
Kert
ajtaja
Halkan kinyíl;
Miként a nyíl
Oda
suhan
Vig-boldogan
A pásztor, és
Van
ölelés,
Van csókolás –
Ki volna más,
Ki
eljöve?
Mint szép hive.
Mulassatok,
Ti
boldogok!…
Mért köztetek
Nem lehetek?
(Pest.)
A csavargó.
Önkénytelen az
ember,
Mindenre
születik,
Mint a magasb
hatalmak
Ott fönn
elvégezik.
Fölöttem is
határzott
Az égi
végzemény:
Csavargónak
születtem,
Csavargó vagyok
én.
Betérek
Debreczenbe
Bolond Istók
gyanánt,
S tovább megyek, ha
ittam
Bort és öleltem
lyányt.
Ma itten, holnap
ottan,
Csak ez az
élemény…
Csavargónak
születtem,
Csavargó vagyok
én.
Igaz, most a czudar
sors,
Rútul bánik velem:
Lekötve hívatalhoz
Tengődöm egy helyen.
De nem tart
ez sokáig,
Igy biztat a
remény;
Mint voltam eddig,
újra
Csavargó leszek
én.
(Pest.)
Nem tesz föl a lyány magában egyebet…
Nem tesz föl a lyány magában
egyebet,
Csak hogy téged, csalfa
legény, elfeled;
Addig feled, addig
feled, csak feled,
Mig a szíve
bánatában megreped.
(Pest.)
Szobámban.
Esős idő van; szürke a
menny,
Mint a
bakancsos-köpenyeg.
Arról szó sincs,
hogy kiderüljön,
Sétálni hát már nem
megyek.
Mit kéne tennem?
feleséget
A jó isten még nem
adott;
Ha feleségem volna:
véle
Majd eltréfálnám a
napot.
Pipára gyujtok, s az
esőnek
Halk susogását
hallgatom,
És végig szállok
gondolatban
A messze fekvő
multakon.
Sokon mentem már én
keresztül,
Sok jót értem, de több
roszat,
S nagy részt magamnak kell
köszönnöm,
Hogy megvalljam az
igazat.
Könnyelmüség, könnyelmüség!
ez
Gyakorta oly lépésre
vitt,
Melynek később vásott
fogakkal
Ettem fanyar
gyümölcseit.
De bátran mondom: más hibám
nincs
A könnyelműségen
kivűl,
S ez majd a maga
idejében
Az ifjusággal
elröpűl.
Viszontagságos
életemnek
Egy hű, igaz barátja
van,
Egyetlen ő, ki nem hagyott
el
Balsorsom
háborúiban.
Velem volt ő, mig a
hazában
Bujdosva jártam, mint a
vad,
És ittam a forrás
vizéből,
S alvám a szabad ég
alatt;
Velem volt ő, mig a hazán
túl
Naponta négy krajczár
díjért
Hiven fogyasztám a
katonák
Sületlen, sótlan
kenyerét;
Velem volt ő, mig a
könyűkkel
Sózott szinészi
kenyeret
Megpaprikázták
bosszusággal
Ármánykodó
gazemberek.
-171-
Ez egy barátom a
költészet.
Ő volt mindenkor én
velem,
Verseltem én minden bajom
közt
A színpadon s az
őrhelyen.
Leend-e haszna
verseimnek?
Túlélik-e majd
apjokat?
Ragyognak-e holdként
fölöttem,
Ha sírom éje
befogad?…
De már derűl! szivárvány
támad
Amott a rákosi
mezőn,
Sétára hát!… csak el ne
csipjen
Valamelyik
hitelezőm.
(Pest.)
Egy telem Debreczenben.
Hejh Debreczen,
Ha rád emlékezem!…
Sokat szenvedtem én te benned,
És mind a mellett
Oly jól esik
nekem,
Ha rád emlékezem.
–
Pápista nem
vagyok,
És még is voltak böjtjeim,
pedig nagyok.
Jó, hogy az embernek
csont foga van,
Ezt bölcsen rendelék
az istenek,
Mert hogyha vas lett
volna a fogam,
A rozsda ette volna
meg.
Aztán a télnek kellő
közepében
Kifogya szépen
A fűtőszalmám,
S
hideg szobában alvám.
Ha fölvevém
kopott gubám,
Elmondhatám,
Mint a czigány, ki
a hálóból néze ki:
»Juj, be hideg van
oda ki’!«
S az volt derék,
Ha verselék!
Ujjam
megdermedt a hidegben,
És ekkor mire
vetemedtem?
Hát mit tehettem
egyebet?
Égő pipám
Szorítgatám,
Míg a
fagy végre engedett.
Ez inségben csak az
vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb
inségem is vala.
(Pest.)
Egressy Gáborhoz.
Megénekellek!… de te lészsz
oka,
Ha énekem tán szabadon nem
szárnyal:
Lerészegítéd szomjas
lelkemet
Művészetednek édes
italával.
Megénekellek… ámbár
vakmerőség
Igy fölhangolni kis
nádsípomat.
Legyen mentségem, hogy a
milyen gyönge
Oly szívbül-ömlő tiszta
hangot ad.
Gyakran nem érti emberét a
kor;
Nagyot teremt nagy lelke
erejébül,
És ez bukása! népét
fölviszi
Olyan magasra, honnan az
leszédül.
Még jó ha költőt ér e
balszerencse,
Az ész holt fénye
egykor föllobog,
S feltámadását
fogják ünnepelni
Világosabban látó
századok.
Egészen más a színész
végzete.
Lekötve csügg ő egy rövid
bilincsen –
Ez a jelen; csak erre
számolhat,
Mert a jövőhöz semmi köze
nincsen.
Ha a jelennek biztos
fövenyébe
Le nem bocsátá híre
horgonyát:
Elmegy nevével az idő
hajója,
És menni fog az örökléten
át.
Vakon mért tartja a sors
korodat,
Hogy meg ne értsen? nemzetem
müvésze;
Avvagy – kivéve egy-kettőt
talán –
Méltányolólag, lelkesedve
néz-e?
Születtél volna boldogabb
hazában,
Hol érdemeknek kedvezőbb az
ég:
Dicsőségednek fényes
ragyogása
Egy fél világra
elsugárzanék.
Eljőnek ők, és néznek
hidegen,
És tőled egyre csak nagyot
kivánnak;
Nem értik azt ők, mily kis
száma van
A sikerűlés remek
órájának.
A költő ír, csak hogyha
kedve tartja,
A képiró, ha kedve
tartja, fest…
És a szinészt befogják
az igába,
Habár halállal sujtja őt az
est.
S mit szóljak arról, a ki
ellened
Viseltetik rút pártos
szenvedélylyel?
Ki koszorúd, mit
néhányan fonánk,
Dühös kezekkel tépné
szerteszéjjel?
-172-
Oh mert van ilyen, és pedig
nem egy van;
Hogy is ne volna?…
magyarok vagyunk,
A párt, a párt és
mindörökké csak párt
Sok század óta
átkos jelszavunk. –
S mindekkorig te el nem
csüggedél,
A zsibbadásnak terhe nem
lepett meg,
Hogy ily kevés, ily kétes
bére van
Sok átvirasztott, puszta
éjjelednek.
De nem, jutalmad nem fog
elmaradni!
Megtisztuland az érzet és
az ész,
És eljövend a méltánylás
idője,
Midőn mindnyájuknak kedvencze
lészsz.
(Pest.)
Éjszakáim.
Még ugy csak megjárja, ha az
ég
Fellegtelen, holdas,
tisztakék.
Ablakomra rá
könyökölök,
Hosszu szárból sűrűn
füstölök,
S elmerengek majdnem
reggelig…
Nekem ebben nagy kedvem
telik.
De mikor hold, csillag nem
ragyog,
Akkor én végkép oda
vagyok.
A tyukokkal el nem
alhatom,
Hát galléron csíp az
unalom,
S összenyaggat
irgalmatlanúl…
Az időm fut, mint a
sánta nyúl.
Véghetetlen kínom
közepett
Mit tehetnék ekkor
egyebet?
A tintába mártom
tollamat,
Vagy is: megpendítem
lantomat,
S kong belőle oly szeráfi
dal,
Hogy, ki hallja, rögtön szörnyet
hal.
Én azonban folytatom
dalom,
Míg az álom és az
únalom
Egymással fölöttem hajba
kap,
S csakugyan az első markosabb.
–
Máskép mulnak éjeim
bezeg,
Majd ha feleségre szert
teszek.
(Pest.)
Élet, halál.
Boldog, kinek
fejére
Az ég oly sorsot
mért,
Hogy bor- s leányért
éljen
És haljon a
honért.
(Pest.)
Az utánzókhoz.
Azt gondoljátok: a költés
szekér,
Mely ballag széles
országutakon?
Sas a költés; hol nem
járt senki sem,
Ő arra indul fennen,
szabadon.
S az élhetetlen nyomorú
csoport
Azt lesi gyáván: merre nyílik
ut?
S ha nyílik aztán, mint éhes
kutya
A koncz után, a kezdett utra
fut.
Fogj tollat és írj, hogyha van
erőd
Haladni, merre más még nem
haladt;
Ha nincs: ragadj ekét vagy
kaptafát,
S vágd a földhöz silány
dorombodat!
(Pest.)
Tompa Mihályhoz.
Hát, fiú, olvastam azt a
verset,
A melyet te én hozzám
csináltál
Valahol a bártfai
forrásnál,
S mondhatom, hogy nagy
örömet szerzett.
Sok szépet elmondtál e
levélben,
(Ne véld, hogy hizelgéskép
beszélem,)
De legjobban az
gyönyörködtetett,
Hogy a bort, öcsém,
te is szereted.
Ejh, be derék gyerek vagy te,
Miska!
Mért nem ölelhetlek
össze-vissza?…
Látszik: deák vagy és
kálomista,
A ki a vizet nagy kínnal
iszsza.
Ember a lelked is,
atyámfia!
Imádkozzunk a bor
istenéhez,
S hagyjuk a világot
papolnia,
Hogy, ki a bort szereti, ez
és ez.
Haszontalan világ ez a
mai;
Egyátaljában nem tetszik
nékem.
Jőjünk csak mi össze!… fenn az
égben
Örömkönnyeket sír
Csokonai.
Egyébiránt ne gondold,
barátom,
Hogy én valami vad ficzkó
vagyok,
Mihelyest a bor szinét
meglátom;
Nem én! csak ugy csendesen
vígadok.
-173-
S ha bizalmas ember van
mellettem,
Mosolyogva a bús múlt
időket
Elbeszélem, hogy mennyit
szenvedtem,
Mint majd egyszer
elbeszélem néked.
Hidd el, csodálkozni fogsz
fölötte,
Hogy huszonkét éves ember
ennyi
Bajon magát keresztül
törhette
S nem birta őt a baj sírba
tenni.
Az igaz, most jobb az
állapotom,
Bár a legjobbnak ezt sem
mondhatom;
Hanem ugy csak állok, hogy
ha véled
Találkoznám,
megvendégelnélek.
De miért is nem jösz egyszer
hozzánk?
Majd meglátnád, milyen jól
mulatnánk!
Messze vagy, de én baka
koromban
Hetvenhétszer annyit
gyalogoltam.
Siess hát, mert ha sokáig
késel,
Élted napjáig
megemlegeted;
Én rontok hozzád, s
akkor jaj neked:
Agyonszorítlak egy
öleléssel!
(Pest.)
Furfangos borivó.
Megiszom én a bort, mert
szeretem,
De néha megy belém nagy
nehezen;
Azonban rajtam nem fog ki
soha,
Minden dolognak van
oka-foka.
»A kancsó zsarnokszív« – azt
gondolom –
»Ki kell belőle a vért
ontanom!«
S e gondolatra kancsom
kiürűl,
Készítették bár
feneketlenűl.
(Pest.)
Pinty úrfi.
Én nem panaszlok sorsom
ellen,
Mi ördögért
panaszlanék?
Lehet-e kegyesebb
irántam,
Mint a milyen kegyes, az
ég?
Nekem jutott a nagy
szerencse:
Pinty úrfit énekelni
meg!
Pinty úrfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
Pinty úrfinak fillére
sincsen,
Tán a nagyapjának se
volt;
A mit telt erszénynek
neveznek,
Távol van tőle, mint a
hold.
Azért magát föl nem
akasztja,
De még csak nem is
kesereg,
Pinty úrfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
Asztalt számára nem
terítnek,
S ki hinné? éhen még se
vesz;
Ha enni kell, a
vendéglőkbe
Bekullog
ismerősihez,
S egy-egy falatka innen,
onnan…
Böndőjét ekkép tölti
meg.
Pinty urfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
Mikép teszen szert
öltözetre?
Ez is igen
eredeti:
Bál- és egyébre a
ruhákat
Ugy kölcsön
elkéregeti;
Csakhogy többé ezen
ruhákat
Nem látják a jó
emberek.
Pinty úrfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
Hol a szállása? azt nem
tudjuk;
De ő fennen dicsekszi
el:
Milyen pompás szobái
vannak!
És a mit ő mond, hinni
kell.
Bár kávéházakban
gyakorta
Olyan Pintyféle
szendereg:
Pinty úrfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
És ilyen ő tetőtül
talpig,
Tökéletes képmása
ez;
Magának és kedves
honának
Roppant becsűletet
szerez.
Kiáltson föl hát minden
ember
Tartsák meg őt az
istenek!
Pinty úrfi a maga
nemében
Hat puszta falu
környékében
A legpáratlanabb
gyerek.
(Pest.) -174-
A naphoz.
Panaszom van kelmed
ellen,
Hallja kelmed, nap
uram!
Mi dolog az,
sugarával
Bánni olyan
fukaran?
Elballag kelmed
fölöttem
Minden istenadta
nap,
Kis szobám kelmedtől még
is
Egy sziporka fényt se
kap.
Oly sötét van benne, mint
a…
Majd kimondtam, hogy
mibe’;
Legyen egy kis
embersége,
S nézzen kelmed néha
be.
Hiszen azt, hogy versirás
a
Mesterségem, tudja
tán,
Azt is tudja, ily
esetben
Nem lehet pompás
szobám;
Hogy ne tudná, ’sz’
hajdanában
Kelmed szinte lantot
vert,
Még mikor le nem
rudalták
Az Olympról
Jupitert.
Szánjon meg tehát
kegyelmed,
Kedves collega
uram,
S mátul fogva
sugarával
Ne bánjék oly
fukaran.
(Pest.)
Takarékosság.
Akármiképen csűrjük,
csavarjuk,
Szép, a ki gazdálkodni
tud:
Ilyennek aztán az
adósság
Nem köt nyakába
háborut;
Nem szurkol, ha bizonyos
utczán
Világos nappal menni
kell,
Hegykén tekinthet
jobbra-balra,
Találkozzék
akárkivel;
Nem mondja, a midőn
javában
Cseng a kocsmában a
pohár:
»Barátim, megbocsássatok,
de
Mennem kell, otthonn munka
vár«…
S a többi! – – szóval, mátul
fogva
Takarékos fiú
leszek,
Minden garast úgy
megbecsülök,
Miként apám, a jó
öreg.
Hejh, csakhogy én az
efféléket
Mindig pénz fogytán
fogadom;
S a mint pénzem jön: akkor
ismét
Hegyen-völgyön
lakodalom.
(Pest.)
Ha.
Ha kalapomnak szőre
volna,
És jobbra-balra nem
konyulna:
Én volnék a derék
legény!
Arszlánnak is
beilleném.
Ha már nem volna vagy két
éve,
Hogy a mellényem meg van
véve:
Én volnék a derék
legény!
Arszlánnak is
beilleném.
Ha volna több, mint egy
kabátom,
Mit hordanom kell télen
nyáron:
Én volnék a derék
legény!
Arszlánnak is
beilleném.
Ha a nadrágom alja,
térde
Nem volna oly nagyon
megsértve:
Én volnék a derék
legény!
Arszlánnak is
beilleném.
Ha a csizmámnak talpa,
sarka
Nem kérdené, hogy hol a
varga?
Én volnék a derék
legény!
Arszlánnak is
beilleném.
Ha majd e ha, ha, ha, ha meg
ha
Elpusztul tőlem a
pokolba:
Én leszek a derék
legény!
Mingyárt arszlánnak illem
én.
(Pest.)
Szemfájásomkor.
Teremtő isten!
szemeimre
A vakságot tán csak nem
küldöd?
Mi lesz belőlem, hogyha
többé
Nem láthatok lyányt s
pipafüstöt!
(Pest.) -175-
Szerelem vándorai.
Kél a hold, az éj
lovagja,
Hold
kiséretében,
Mint hüséges apród, a
kis
Esti csillag
mégyen.
Indulóban vagyok én
is,
S nem megyek
magamban;
Holddal esti csillag,
vélem
Égő szerelem
van.
Csak eredj, hold, csak eredj
a
Barna éjszakához;
Megyek én is, megyek én is
Barna kis leányhoz.
(Pest.)
A nap házasélete.
A nap házas
legény,
Tudjátok?
Hanem szegény
Fején
Ez épen a nagy
átok,
Mert a papucskormány terhét
nyögi;
Rosz felesége annyi bút szerez
neki.
Természetes hát, hogy a jó
öreg
A bort nem veti
meg,
A bort, mely minden bajnak
orvoslója,
A bort, mely a szívből a
bút kiszórja.
De otthonn inni nem
merészel,
Mert ekkor kész a pör a
feleséggel.
Azonban tud magán
segíteni.
Midőn az égen a szokott
utat teszi:
Csak arra
vár,
Hogy fellegekbe öltözzék a
láthatár,
Ekkor nem
félve,
Hogy őt meglátja
felesége,
Bebaktat egy
közeleső
Kocsmába,
S iszik, mint a kefekötő,
Bujába’! –
Ha jön az
est,
S a felleg oszlani
kezd,
Látjátok őtet, a mint
mámorosan
Piros pofával az égről
lezuhan.
(Pest.)
Mi lelt?
Nem tudom, mi lelt ma
engem?
Jó kedvemben nincs
határ;
Dalolhatnék,
fütyölhetnék,
Egyikhez sem értek
bár.
Összeverem a
bokámat,
Noha nem szól
muzsika;
A szobám világos,
ámbár
Nap nem süt belé
soha.
Még a füst is
rózsaszínű,
Melyet rosz cserép
pipám
Legroszabb
kapadohányból
Küld keresztül a
szobán.
A szivem ver, mintha
benne
Háborogna
szerelem;
Pedig egy leány sem
váltott
Csak egy jó szót is
velem.
S annál megfoghatlanabb
ez,
Mert zsebemnek zord
egén
Pénzfogyatkozásnak
éje
Űl sötéten,
feketén.
Szóval: a világ
előttem
Egy szép
tulipán-bokor…
Kár, hogy addig lesz
csak az, mig
Kimegy fejemből a
bor!
(Pest.)
Halálom.
A halál két neme áll
előttem,
Nem tudom, hogy melyiké
leszek;
Nem tudom, pedig szeretném
tudni:
Éhen vagy szomjan halok-e
meg?
(Pest.)
Igyunk!
A kinek nincs
szeretője,
Bort igyék,
S hinni fogja, hogy minden lyány
Érte ég.
És igyék bort az, a
kinek
Pénze nincs,
S az övé lesz a világon
Minden kincs.
-176-
És igyék bort az, a
kinek
Búja van,
S a bú tőle nyakra-főre
Elrohan.
Sem szeretőm, sem
pénzem,
Csak bánatom;
Másnál háromszorta többet
Ihatom.
(Pest.)
Hozzá.
Szent borzalommal nyujtom ím
feléd
Nem földi kéjtől reszkető
kezem,
S enyém vagy-e? valóban az
enyém?
Nem álmodom-e? félve
kérdezem.
Oh nem, nem álom! hallom
hangjaid,
Az andalító édes
hangokat,
És arczaidnak látom
líljomát,
És itt pihensz, hol hév
szivem dagad.
Mennyit nem küzde a balsors
velem,
Mig valahára még is
engedett,
Mig a dicső perczet
megérhetém,
Hol sajátomnak mondlak
tégedet.
Sajátom vagy! s e
boldogságomat
Kinek, vajon kinek
köszönhetem?
Isten megáldja kedves
verseim!
Ők, ők szereztek meg téged
nekem.
Engedd, hogy még egyszer
nézzek reád,
S szorítsanak szivemhez
e kezek!
És most… és most… jer a
zsebembe pénz,
S menjünk, először is
csizmát veszek.
(Pest.)
Sovány ősz.
Megköszönöm az ilyen
őszt,
Alázatosan
köszönöm!
Egész világ örűl,
vigad,
Csak én nekem nincs
örömöm,
Iszik boldog,
boldogtalan,
Szüret van úton,
útfelen,
És én isten
kegyelmiből
A száraz kortyokat
nyelem.
Búsan Budára
kullogok,
Megállok a vár
tetején;
Nagyszálnak borszülő
hegye
Távolból kékellik
felém.
Nagyszálnak borszülő
hegye
Sok jó napot szerzett
nekem;
Hanem mi haszna? hogyha
most
A száraz kortyokat
nyelem.
Mint holmi falusi
biró,
Leteszem a két
könyököm,
Remélve, hogy tán
valahogy
Majd búmat versben
kínyögöm.
Hiába minden
fejtörés!
Nem boldogúl a vers
velem,
Hogy is verselhetnék?
midőn
A száraz kortyokat
nyelem.
Nagy bosszusan, nagy
álmosan
Az ágyba vágom
magamat,
S hejh a szüret! ezt
mormogom
Fülig a takaró
alatt.
És a szüretről
álmodom
S a borról minden
éjjelen;
Másnap megint, mint
azelőtt,
A száraz kortyokat
nyelem.
Csak menne már el a
szüret,
Csak menne a pokolba
már!
Hozná meg isten a
telet,
Hideg házban huzzam ki
bár.
Vagy meglövöm magam, vagy
a
Duna leszen fekvő
helyem,
Ha a jövő szüretkor
is
A száraz kortyokat
nyelem.
(Buda.)
Verseim.
A költészet fája
életem,
Minden versem egy levelke
rajt.
Fa, levél el fog hervadni
majd,
A felejtés szele rá
sóhajt.
És mivelhogy elhervadni
fog,
Ne is ápolgassam én e
fát?
Más hasznot ha nem hajt:
legalább,
A mig élek, hűs árnyékot
ád.
(Pest.)
-177-
Csokonai.
Egy kálomista pap s
Csokonai
Egymásnak voltak jó
barátai.
Kilódul egyszer
Debreczenből
S a jó barát előtt
megáll,
S: ihatnám pajtás! így kiált
föl
Csokonai Vitéz
Mihály.
»No ha ihatnál, hát majd
ihatol,
Akad még bor számodra
valahol,
Ha máshol nem, tehát
pinczémben;
Ottan nem egy hordó bor
áll«,
Szólott a pap, s leballag
véle
Csokonai Vitéz
Mihály.
»Ihol ni, ucczu!« fölkiált a
pap,
A mint egy hordóból dugaszt
kikap;
»Szaladj csapért! ott fönn
felejtém;
Szaladj, öcsém, de meg ne
állj!«
És fölrohan ló
halálában
Csokonai Vitéz
Mihály.
-178-
A likra tette tenyerét a
pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön
talán a csap,
S a csap nem jött, és a
pap morgott:
»De mi az ördögöt
csinál,
Hol a pokolba marad az
a
Csokonai Vitéz
Mihály?«
Tovább nem győzte várni a
csapot,
Ott hagyta a hordót, (a bor
kifolyt,)
Fölmén a pinczéből a
házba,
De ott fönn senkit nem
talál.
Csak késő este érkezett
meg
Csokonai Vitéz
Mihály.
Hát a dologban ez volt az
egész:
Kereste ott fönn a csapot
Vitéz,
Zeget-zugot kikutat
érte,
De csak nem jön rá, hogy hol
áll?
És így csapért szomszédba
mégyen
Csokonai Vitéz
Mihály.
A szomszédban valami lakzi
volt.
Elébe hoztak ételt és
italt;
És ím az étel és bor
mellett
És a zenének
hanginál
Csapot, papot, mindent
felejtett
Csokonai Vitéz
Mihály.
(Pest.)
Dáridó után.
Ez volt aztán az
éjszaka!
Bort többé soh’se
lássak,
Ha életemben párja
volt
Ennek az
áldomásnak.
Egész mohácsi
ütközet
Ment végbe ott
közöttünk;
Igaz, hogy a török a
bor,
És a magyar mi
lettünk.
Hanem még az is igaz
ám,
Hogy harczoltunk
vitézül,
Kivált mikor már a
király,
Az ész, kidőlt
nyergébül.
A győzelmes
poharakat
Dühhel nyakon
ragadtuk,
S függtünk
letéphetetlenűl,
Mint a piócza,
rajtuk.
Ha oly hosszú lesz
életünk,
Mint kortyaink
valának,
Megérjük boldogabb
korát
A bús magyar
hazának.
(Pest.)
Szerelmem zúgó tenger…
Szerelmem zúgó
tenger,
De most zúgása nem
ver
Órjási hánykódás közt földet és
eget;
Elszenderűlt,
miképen
A gyermek
bölcsejében,
Ha hosszan jajgatott és
hosszan könnyezett.
A síma
habtükörben
Evez föl és le
lelkem
Szelíd merengésnek hintázó
csónakán;
Partjáról a
jövőnek
Csattog felém lágy
ének…
Te énekelsz, remény, te kedves
csalogány!
(Pest.)
Volnék bár…
Volnék bár sivatag bús
szigete
A tenger
közepének,
Hová ember, madár nem
lépne be –
Csak tégedet ne
ismernélek.
Volnék megdermedt jégsziklája
bár
A messze föld
végének,
Mit nem melenget lanyha
napsugár –
Csak tégedet ne
ismernélek.
Volnék bár a földöv homokja,
hol
A nyári nap tüzének
Örök sugára égető pokol –
Csak tégedet ne ismernélek.
Volnék bár hallgató
éjféleken
Átokvert kósza
lélek,
Ki még koporsójában sem pihen
–
Csak tégedet ne
ismernélek.
Nem volna mérve oly nagy terhe
rám
A kínnak,
szenvedésnek,
Létem keresztjét jobban
hordanám –
Csak tégedet ne
ismernélek.
-179-
S még is, még is… nem volna
életem,
Az örök
üdvességnek
Magas helye sem tetszenék
nekem,
Ha tégedet nem
ismernélek.
(Pest.)
Az én szerelmem…
Az én szerelmem nem a
csalogány,
Kit fölkeltett a
hajnalszürkület,
Hogy édes ének
szóljon ajakán
A nap csókjától rózsás
föld felett.
Az én szerelmem nem kies
liget,
Hol csendes tóban hattyúk
ringanak,
Fehér nyakok mig bókot
integet
A vízbe néző hold
sugárinak.
Az én szerelmem nem nyugalmas
ház,
Mit kert gyanánt körűl a béke
vett,
Hol a boldogság anyaként
tanyáz,
S tündér leányt szűl: a szép
örömet.
Az én szerelmem rengeteg
vadon;
A féltés benne mint haramja
áll,
Kezében tőr: kétségb’esés
vagyon,
Minden döfése százszoros
halál.
(Pest.)
Szemek, mindenható szemek!
Szemek, mindenható
szemek!
Ne nézzetek, ne
nézzetek
Reám oly hidegen, oly
hidegen;
Megöltök, ez halál
nekem,
Halál
nekem!
Vagy, oh mindenható
szemek!
Csak öljetek meg,
öljetek;
Aztán mosolygjatok,
mosolygjatok,
S én újolag
föltámadok,
Föltámadok!
(Pest.)
Élet, halál! nekem már mindegy!
Élet, halál… nekem már
mindegy!
Ez a kétség
irtóztató;
Igy nem mehet tovább, a
mint megy,
És »a ki mer, nyer«
példaszó.
Hozzá megyek, hozzá kell
mennem,
Előtte szívem
fölnyitom,
Hadd lássa meg, mi kín van
bennem,
S hogy azt mind érte
hordozom.
S ha szenvedésem látni
fogja,
S a halvány színt, melyben
vagyok;
Talán meglágyul
indulatja,
Talán majd szánakozni
fog.
És hátha könyvéből
szemének
E drága sort
olvashatom:
Hisz én már téged rég
kisérlek,
Van érted titkos
bánatom.
És hátha csókja szent
kulcsával
Nyitand számomra majd
eget…
Vagy, mint őrültet, szolga
által
Szobájából majd
kilöket.
(Pest.)
A külföld magyarjaihoz.
Ti fekélyek a hazának
testén,
Mit mondjak
felőletek?
Hogyha volnék tűz:
kiégetnélek,
Égetném rosz
véretek.
Nem vagyok tűz, nincs emésztő
lángom;
De van éles hangu
szóm,
Mely reátok átkait
kiáltja,
Átkait
irtóztatón.
Annyi kincse van hát e
hazának,
Hogy nem is fér benne
meg?
Hiszen e hon, e boldogtalan
hon
Oly szegény és oly
beteg.
És ti rablók! a mit
orvosságra
Izzad kínnal e
haza:
Elhordjátok idegen
bálványtok,
A külföld
oltárira.
E hazán, mely porban esd
kenyérért,
Nem esik meg
szívetek;
Míg ő vért sír,
poharaitokba
Kinn ti a bort
töltitek.
És csak akkor tértek vissza,
már ha
Koldusbot van
nálatok:
Kit koldussá tettetek, hogy
tőle
Ismét
koldulhassatok.
-180-
A miként ti e szegény
hazából
Magatok
száműzitek:
Vesse úgy ki csontotokat
a sír
S a mennyország
lelketek!
(Pest.)
Mért nem születtem ezer év előtt?
Mért nem születtem ezer év
előtt?
Midőn születtek Árpád
daliái,
S ragadva kardot, a
vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek
szembeszállni.
Beh mondtam volna
csataéneket,
Versenyt rivalgót
kürtjével Lehelnek,
Melynek zugási
mennydörgéseket
Vadúl kavargó
örvényökbe nyeltek.
Beh fölvetettem volna
magamat
Hadvész után nyerítő
paripára,
Keresni a sírt vagy
babéromat
Hazát teremtő harczok
viharába’.
Beh énekeltem volna
diadalt,
Vitézeimnek, párduczbőrre
dőlve,
Midőn az ütközetmoraj
kihalt
S az áldomás csengése jött
helyébe.
Vagyok henyélő század
gyermeke,
Hol megdalolni méltó
tárgyam nincsen;
S ha volna is, mi
lenne sikere?
Sínlődik a nyelv terhes
rabbilincsen.
(Pest.)
A borhoz.
Oh bor! te voltál eddig egy
barátom;
De látom,
Hogy már kihalt tüzed, mely értem
ége,
S frigyünknek vége,
vége.
Ha eddig hozzád
folyamodtam
Bús
állapotban,
Keresztelő lett… a
búbánatot
Vidámsággá
kereszteléd.
Mért járulok hiába most
eléd?
Varázserődet mért nem
mutatod?
Fejem nehéz,
És reszket már e kéz,
Mely a teli
Pohárt ajkamhoz
emeli;
Ezt befolyásod
eszközölte,
De nem hatál be a
kebelbe:
A lélek ép,
Nem részegűlhet semmifélekép.
A multnak fekete
Emlékzete
– Mint Dejaníraköntös
– rajta van
Letéphetetlenűl,
minduntalan.
Oh bor!
Ki annyiszor
Voltál
bajomnak orvossága,
Légy most is az,
bár utójára:
Feledtesd el velem a
gúnymosolyt,
Mely lángszerelmem
jégjutalma volt!
(Pest.)
Katona vagyok én…
Katona vagyok én, kiszolgált
katona,
Csak káplár sem voltam,
mindig közkatona.
A katonasághoz
ifjuságot vittem,
Ott maradt az, haza
öregséggel jöttem.
Nagy volt pontosságom, nagy
volt a hűségem,
Nem volt reám mérve
csak egy büntetés sem.
Mi lett a
jutalmam, mikor kiszolgáltam?
A
generális megveregette vállam.
(Pest.)
Szivem, te árva rabmadár!
Szivem, te árva
rabmadár!
Kit szűk, szoros kalitka
zár,
Légy csendesebben
odabenn,
Ne hánykolódjál oly
igen;
Ugy meg találod
sérteni
Magad, hogy vér fog
ömleni…
Vagy üsd meg magadat
tehát,
Jőjön halálos seb
reád;
Véreddel majd
megírhatom
Szerelmem és
hattyúdalom.
(Pest.) -181-
Gyere lovam…
Gyere, lovam, hadd tegyem rád
nyergem!
Galambomnál kell még ma
teremnem.
A kengyelbe most teszem bal
lábam,
De lelkem már a galambomnál
van.
Száll a madár, tán párjához
siet;
Sebesen száll, el is hagyott
minket.
Érjük utol szaporán, jó
lovam,
A párját ő sem szereti
jobban.
(Pest.)
A leánykákhoz.
Ne haragudjatok
rám,
Leánykák, lelkeim!
Hogy oly sokszor beszélnek
A borról verseim.
Ti nem
gondolhatjátok,
Mily bús az
életem,
Hogy gyakran a
keservek
Keservét
szenvedem.
Mig olvassátok
tőlem
A tréfás dalokat,
Nem sejtitek, hogy néha
Szivem majd megszakad.
S lássátok, szépeim!
ha
A bú nekem rohan,
Mint felbőszült oroszlán,
Emésztő-szilajan;
Ha a világ
előttem
Éjjé sötétedik,
S a sötétséges éjben
Vihar kerekedik,
És a vihar
szivemben
Dúl
irgalmatlanúl:
Csak a bor, a mitől
ez
Ismét
lecsillapúl.
Lecsillapúl
lassanként,
Elzúg a
fergeteg,
S én újólag vidám,
kék
Eget
szemlélhetek;
S a fölvidámult
égen
A régi fényben jár
A jó kedv holdja, a szép
Örömcsillagsugár.
Ily jótevő
orvosság
A szőlőnedv
nekem;
Nem egyszer menté meg
már
Megúnt, bús
életem.
Mert gyakran voltam úgy,
hogy
Csak még egy
pillanat…
S most pókháló
födözné
Versíró
tollamat,
Mig én magam
fekünném
A sírban
hidegen,
S a föld hideg
porával
Vegyűlne tetemem – –
–
Ne haragudjatok
hát,
Leánykák, lelkeim!
Hogy oly sokszor beszélnek
A borról verseim.
(Pest.)
Szülőimhez.
Hejh édes
szülőimék,
Gazdagodjam meg
csak!
Akkor, hiszem
istenem,
Nem
panaszolkodnak.
Minden teljesülni
fog,
A mit csak
kivánnak;
Megelőzöm
vágyait
Éd’s apám s
anyámnak.
Lesz csinos ház, a
miben
Megvonúlnak
szépen;
Pincze lesz a ház
alatt,
Jó bor a
pinczében.
Meghihatja éd’s
apám
Minden jó barátját;
Borozás közt lelköket
A jó kedvbe mártják.
Szép kocsit
csináltatok
Éd’s anyám
számára;
Nem kell, hogy a
templomot
Gyalogosan
járja.
-182-
Lesz arany
szegélyzetű
Imádságos
könyve,
Krisztus urunk képe
lesz
Szépen metszve
benne.
Pistinak meg majd
veszek
Drága paripákat,
Rajtok jó Istók öcsém
Vásárokra járhat.
Végesvégül lesz
nekem
Dúsgazdag
könyvtárom;
Akkor majd a
verseket
Nem pénzért
csinálom.
Ingyen osztom
azokat
Szét az
ujságokba;
Minden szerkesztő,
tudom,
Szivesen
fogadja.
S hogyha szép lyányt
kaphatok:
– De magyar lelkűt ám!
–
Éd’s apám tánczolni
fog
Fia
lakodalmán.
Igy élünk majd
boldogan
A
mulatságoknak,
Igy biz, édes
szüleim…
Gazdagodjam meg
csak!
(Pest.)
Boldog éjjel…
Boldog éjjel! együtt vagyok
rózsámmal,
A kis kertben mulatozunk
egymással;
Csendesség van, csak az
ebek csaholnak,
Fenn az
égen
Tündérszépen
Ragyog a hold, a csillag.
Nem jó csillag lett volna én
belőlem;
Tudja isten, nem maradnék az
égen,
Nem kellene én nekem a
mennyország,
Lejárnék én
Minden estén,
Kedves
rózsám, tehozzád.
(Pest.)
Fényes csillag…
Fényes csillag, mondd meg
nekem.
Mért nem maradtál
odafenn?
Mondd meg: arra mi ok
szolgál,
Hogy az égről
lefutottál?
»Csak az az ok szolgál
arra,
Mert rá néztem
galambodra;
Sugaramnál szebb a
szeme,
Bosszankodás kergetett
le.«
(Pest.)
A természet vadvirága.
Mit ugattok, mit
haraptok
Engemet, hitvány
ebek!
Torkotokba, hogy
megfúltok,
Oly kemény konczot
vetek.
Nyirbáljatok
üvegházak
Satnya
sarjadékain:
A korláttalan
természet
Vadvirága vagyok
én.
Nem verték belém
tanítók
Bottal a
költészetet,
Iskolai
szabályoknak
Lelkem soh’sem
engedett.
Támaszkodjék
szabályokra,
Ki szabadban félve
mén.
A korláttalan
természet
Vadvirága vagyok
én.
Nem virítok
számotokra,
Árva finnyás
kóficzok!
Kiknek gyönge, kényes,
romlott
Gyomra mingyárt
háborog;
Van azért, ki ép
izléssel
Üdvezelve jön
elém.
A korláttalan
természet
Vadvirága vagyok
én.
Hát azért nekem
örökre
Szépen békét
hagyjatok;
Ugy sem sok gyümölcsü
munka:
Falra borsót
hánynotok.
S kedvetek ha jön
kötődni,
Ugy kapkodjatok
felém:
A természetnek
tövises
Vadvirága vagyok
én.
(Pest.) -183-
Esik, esik, esik…
Esik, esik, esik,
Csókeső esik;
Az én
ajakamnak
Nagyon jól
esik.
Az eső, az eső
Villámlással jár;
A
szemed, galambom,
Villámló
sugár.
Mennydörög,
mennydörög
A hátunk
megett;
Szaladok,
galambom,
Jön az
öreged.
(Pest.)
Levél egy szinész barátomhoz.
Jut még eszedbe a fiú?
kivel
Együtt czepelted a
vándorbotot,
Mely koldusbotnak is
beillenék,
Midőn a sorsnak fényes
kedve nincs;
És ez nem épen olyan
ritkaság
Szinészre nézve, mint
boldogtalan
Magyar hazánkban a hű
honfigond. –
Lásd, én reátok még
emlékezem,
És elfeledni nem fogom
soha
A jót s roszat, mely ott
közöttetek
Mult napjaimnak
osztályrésze volt.
Előttem áll a
délután, midőn
A színészetbe
béavattatám.
Barangolék föl és le
czéltalan
A nagy hazának minden
tájain.
Tarisznyámban, mit hátamon
vivék,
Nem mondhatom, hogy nagy volt
a teher,
De a nyomor, mint ólom,
megnyomott.
Könnyíte rajt a víg
könnyelműség,
Mely útaimban hű társam
vala.
Ekkép juték egy nyári
délután
Egy kis városba; fáradt
lábaim
A fogadóban megpihentenek.
–
Vendégszobája egyik
oldalán
Helyet szerényen színpad
foglala.
Mire való is már a
fényüzés?…
Azon tünődtem épen:
kérjek-e
Ebédet vagy se? hát ha majd
sovány
Zsebem bicskája szépen
bentörik?
Az ajtót ekkor megnyitá egy
ur;
Volt bennem annyi
emberismeret,
Rá foghatnom, hogy nem
más mint szinész.
Fején kalapja
nagybecsű vala,
Mert Elizéus
prófétával az
Rokonságban volt…
tudnillik: kopasz.
Kabátja új, a
nadrág régi rongy,
És lábát csizma
helytt czipő födé,
Alkalmasint a
melyben szerepelt.
»Thalia papja?«
kérdém. »Az vagyok;
Talán ön is?« –
»Még eddig nem.« – »Tehát
Jövőben?
fölség…« – »Azt sem mondhatom«,
Vágtam szavába; ámde ő rohant,
S
vezette gyorsan az igazgatót.
Fehér
köpenyben az igazgató
Jött üdvezelni
engem nyájasan:
»Isten hozá önt,
tisztelt honfitárs!
Lesz hát
szerencsénk önhöz, édes ur?
Imádja
úgy-e a művészetet?
Ah, jó barátom,
isteni is az!
S önnek szeméből
olvasom ki, hogy
Szinészetünknek
egykor hőse lesz,
És kürtölendik
bámult nagy nevét
A két hazának
minden ajkai…
Ebédelt már ön? itt az
ételek
Fölötte drágák, s a mi több:
roszak.
Az ispán urtól őzczombot
kapánk,
A káposztából is van maradék
–
Ha meghivásom nem
méltóztatik
Elútasítni: jó ebédje
lesz.«
Igy ostromolt a jó
igazgató,
Forgatva nyelve könnyü
kerekét.
Én nem rosz kedvvel engedék
neki.
Menék ebédre, és ebéd
után
Beiktatának
ünnepélyesen
A társaságba – nem
kutatva: mi
Valék, deák-e vagy
csizmadia?
Másnap fölléptem a
Peleskei
Notáriusban. Hősleg
működém
Három szerepben, minthogy
összesen
A társaságnak csak hat tagja
volt. –
Egy ideig csak elvalék
velök;
Faluzgatánk jó s bal szerencse
közt.
De a barátság végre
megszakadt,
Mert én utáltam a
nyegléskedést,
A sok »utószor«-t, a
görögtüzet,
S tudj’ a manó, mily
csábitásokat.
A társaság is végre
szétoszolt
Egymást érő bel- s
külviszály miatt;
S én ujra jártam
széles e hazát,
Mignem keblébe vett
más társaság.
Mit ottan, itt is azt
tapasztalám,
S tapasztalásom nem volt
olyatén,
Mely kedvre hozta volna
lelkemet.
-184- Kenyért keresni
színészek leszünk,
Nem a művészet
szent szerelmiből,
S haladni nincsen
semmi ösztönünk.
»Pártolj, közönség,
és majd haladunk«,
Mond a szinész; és
az meg így felel:
»Haladjatok, majd
aztán pártolunk;«
És végre mind a
kettő elmarad.
Nem is hiszem, hogy a
szinészetet
Becsülni fogják, míg az
befogad
Minden bitangot, gaz
sehonnait,
Kik a világnak
söpredékei,
S itten keresnek biztos
menhelyet.
Barátom, ez fájt én nekem
s neked,
Ez keseríte minket
annyira.
Az isten adja, hogy minél
előbb
Akképen álljon
szinművészetünk,
A mint valóban kéne
állnia.
(Pest.)
Az öreg úr.
Az öreg urnak
élete
Szánandó
gyötrelem,
Veséig gyötri a
szegényt,
Féltékeny
szerelem.
Unokaöcscse oly
gonosz,
S szép, ifju a
neje;
Unokaöcscse ver
szöget
Megőszült
fejibe.
Míg nőtlen volt: terhére
nem
Esett a hivatal,
Nyugottan, híven végezé;
De most majd belehal.
Míg nőtlen volt:
barátinál
El-elkártyázgatott;
De mostan
éjszakázni fél…
Keserves
állapot!
Míg nőtlen volt: álom
között
Folyának éjei;
De most az öreg úr szemét
Behúnyni sem meri.
Pedig, pedig, szegény
öreg,
Féltés hiába bánt;
Öcséd nődet nem szereti…
Hanem a szobalyányt.
(Pest.)
Szerelem, szerelem…
Szerelem,
szerelem,
Keserű
szerelem!
Miért bántál
olyan
Kegyetlenűl velem?
Te voltál szivemben
Első és utósó,
Nem sokára
készül
Számomra
koporsó.
Elmegyek az
ácshoz,
Fejfát
csináltatok,
Egyszerű
fejfámra
Csak egy sort
iratok;
Fekete betűkkel
Ez lesz írva rája:
»Itt hervad a hűség
Eltépett
rózsája.«
(Pest.)
János gazda.
János gazda derék
gazda,
Nincsen párja hat
faluba’;
Csak egy a
bibéje,
Hogy soha sincs
pénze.
Széles, hosszú
szántóföldje,
Sok gabona terem
benne,
Vásárra jár véle,
Még sincs soha pénze.
Nem kóborol a
kocsmába,
Kocsmárosra nem
kiáltja:
Hejh, bort az
icczébe!
Még sincs soha
pénze.
Felesége szép,
takaros,
Legényekre nem
haragos,
Kivált
béresére…
Hát azért nincs
pénze.
(Pest.)
A tintás-üveg.
Vándorszinész korába
Megyeri
(Van-e, ki e nevet nem
ismeri?)
Körmölgeté, mint más, a
színlapot.
Kapott
Ezért
Egyszer vagy
öt forintnyi bért,
A mint mondom,
vagy öt forintnyi bért.
-185-
Először is hát tintáért
megyen,
Ha ismét írni kell, hogy majd
legyen.
A tintás-üveget pedig
hová
Dugá?
Bele
Kabátja hátsó
zsebibe,
A mint mondom, kabátja
zsebibe.
S hogy pénzre tett szert, lett
Megyeri vig,
S haza felé menvén,
ugrándozik.
Hiába inti őt
Szentpéteri:
»Kari,
Vigyázz!
Kedved majd
követendi gyász,
A mint mondom, majd
követendi gyász.«
Ugy lett. A sok ugrándozás
alatt
Kifolyt a tinta; foltja
megmaradt.
Megyeri elbusúlt – kedvét
szegi
Neki
A folt,
Mivel csak egy kabátja
volt,
A mint mondom, csak egy kabátja
volt,
Mi több: kabátja épen sárga
volt,
És igy annál jobban látszott a
folt.
»Eldobnám – szólt – de mással
nem birok;«
Ez ok
Miatt
Hordá, mig
széjjel nem szakadt,
A mint mondom,
mig széjjel nem szakadt.
(Pest.)
Mit szól a bölcs?
Hm, bizony csak sok nem úgy
halad,
A mint kéne, itt a nap
alatt.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Tenger a pénz, melyben
elsülyed
Sok hajó: elv, jellem,
becsület.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Korpafőt diszít selyem
kalap,
S az okos fő teng darócz
alatt.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
A lét könyviből e szót
»barát«
Az idők régen
kivakarák.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Egyenesség, nyilt
őszinteség
Rókaságnak zsákmányúl
esék.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Feleséghűség járatlan
ut,
Rajta már csak az együgyü
fut.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Igazmondás elhajított
kő,
Hajító fejére
visszajő.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
Megterem sok
prédikáczió,
Nem igen hallgatják,
bármi jó.
Szikrát sem törődve szól a
bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor?
tölts!
(Pest.)
Pál mester.
Pál mester ilyformán
okoskodott,
És félre
csapta
Szilajhegykén a
kalapot:
»Eh, a ki adta!
Mire való a feleség nekem?
Nélkűle szabadabb lesz életem;
Elkergetem… az lesz belőle.«
És ugy tett, a miként beszéle.
Pál mester később így
okoskodott,
Csak hogy nem
csapta
Ő félre most a
kalapot:
»Hejh, a ki
adta!
Még is csak kár volt
elkergetnem őt;
Kezében gazdaságom
egyre nőtt,
S most elpusztúl… az lesz
belőle.«
És ugy lett, a miként
beszéle.
Pál mester ekkor így
okoskodott,
És félre
csapta
Ismét hegykén a
kalapot:
»Eh, a ki adta!
-186- Mi haszna minden búm
és bánatom?
Ugy sincs sokam; azt is
tovább adom,
Tovább adom… az lesz
belőle.«
És ugy tett, a miként
beszéle.
Pál mester végre így
okoskodott,
S szemére
csapta
Keservesen a
kalapot:
»Hejh, a ki
adta!
Most már minden, de minden oda
van;
Mi tévő légyek? felkössem
magam?
Fel, felkötöm… az lesz
belőle.«
És ugy tett, a miként
beszéle.
(Pest.)
Részegség a hazáért.
Fiuk, az isten áldjon
meg,
Én is iszom,
igyatok!
Én nem nézhetek
vidámon
Végig elhagyott
hazámon,
Csak mikor részeg
vagyok!
Ekkor úgy látom
hazámat,
A mint kéne
lennie;
Mindenik pohár, a
melynek
Habjai belém
ömölnek,
Egy sebét hegeszti
be.
S ha mig részeg vagyok:
boldog
Volna a hon
csakugyan,
Bár örökké kéne
élnem,
Fiuk, nem láthatna
éngem
Soha senki
józanan.
(Pest.)
Szerelem és bor.
Azt mondom, a mit mindig
mondok:
Ne háborgassanak a
gondok,
Ne háborgassanak
bennünket!
Legyen vidámság, tréfa,
nesz;
Ifjak vagyunk, és
ifjuságunk
Idő jártával oda
lesz.
Járjunk a szerelem
kertében,
Virág ott nyílik minden
lépten;
Ha meg talál tüskéje
szúrni:
Illatja gyógyulást
szerez.
Szeressünk! mert erőnk,
szeretni,
Idő jártával oda
lesz.
Midőn a szerelem
kertében,
A nap tikkasztón süt az
égen:
Térjünk hüs árnyékú
lugasba
A borgyümölcs
tőkéihez.
Igyunk! pénzünk van, hátha
pénzünk
Idő jártával oda
lesz.
E kép a legszebb élet
képe;
Adjunk érette bút
cserébe.
Mint fellegekre a
szivárvány,
Reánk mosolyogni fog
ez,
Ha majd derengő
ifjuságunk
Idő jártával oda
lesz.
(Pest.)
Etelkéhez.
Láttad-e, angyalom, a
Dunát
S a szigetet
közepén?
Ide szivembe
képedet
Akként foglalom
én.
A szigetről zöld
fa-lomb
Mártja a vízbe
magát;
Ha te szivembe igy a
remény
Zöldjét
mártanád!
(Buda.)
Rabhazának fia.
Menjünk, menjünk a
földbe,
Beteg szivem!
Hiszen
Megtetted, a
mit kelle,
Megtetted, a mit
lehetett:
Viselted
honfisebedet.
Hideg van a
siréjben;
Másnak lehet…
Meleg,
Forró lesz a
sir nékem:
Mit életemben
viselék,
A honfisebb még ott is
ég.
De az itélet
napja
Eljön talán,
S hazám
Bilincseit
lerontja.
Akkor sebem
begyógyuland,
S hüvösben nyugszom ott
alant.
(Pest.)
-187-
Lant és Kard.
Felhős az ég
hazámon,
Aligha nem lesz
vész;
Csak hadd legyen, nem
bánom,
Lelkem reája
kész.
Lantom nagyon
szeretne
Hallgatva
állani,
Régóta van
kezembe’,
Már kopnak
húrjai.
S amott a zugban
kardom
Folyvást
panaszkodik:
Hiába meddig
tartom,
Az
ítéletnapig?…
(Pest.)
Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe.
Ha e sötét betűk, a miket itt
leírok,
Lennének a balsors, a mely
tán téged ér:
Elvetném tollamat, nem
írnék, bárha lenne
Minden vonásomért
egy-egy ország a bér.
(Pest.) -188-
V. S.-né emlékkönyvébe.
Tudom: mint boldogítod
férjedet;
De szinte kivánnám, hogy
azt ne tedd,
Ne olyan nagy mértékben
legalább.
A fájdalomnak csalogánya
ő,
S mióta boldog, hangja ritkán
jő…
Gyötörd, hogy halljuk édesbús
dalát.
(Pest.)
Bucsú 1844-től.
Egy esztendő a másik sírját
ássa,
Gyilkolják egymást, mint az
emberek.
Idő, szárnyadnak még egy
csattanása,
S a jelen év is sírban
szendereg.
Oltsd el, haldokló,
hervadt ajakadnak
Lélekzetével
életmécsedet,
Nem foglak oda írni
tégedet,
Hol boldog évim följegyezve
vannak.
Magas tervektől izzadó
fejembe
Te oly sok eszme magvait
vetéd,
S én a gyümölcsöt bőven
megteremve
Láthatván, rajta büszkén
nézek szét.
Jutalmaúl nem rest
munkálatomnak
A hír csillagja rám
sugárt vetett,
S én még sem írlak oda
tégedet,
Hol boldog évim följegyezve
vannak.
Szivem sokáig a sors bal
kezében
A fájdalom meggyúlt világa
volt;
Te, megvénűlt év, szóltál, hogy
ne égjen,
És szózatodra a vad láng
kiholt.
Elhamvadt üszke van csak
bánatomnak
A romba dőlt s már fél-ép
szív felett;
S én még sem írlak oda
tégedet,
Hol boldog évim följegyezve
vannak.
Oh haldokló év! sírod mellett
engem
Lágy bölcsejében ringat a
remény,
S hahogy szabad, a mit
jövendöl, hinnem:
A mennyországnak
állok küszöbén.
Szomszédságában ilyen
boldog kornak
Mondom, tünő év, a
bucsút neked,
S én még sem írlak oda
tégedet,
Hol boldog évim följegyezve
vannak.
Reád függeszté hévvel
esdekelve
Bágyadt szemét sóhajtó
nemzetem,
S te sóhajára semmit nem
figyelve,
Ekkép feleltél
mennydörögve: nem!
Te koszorúját
eltépted honomnak,
Ifjú reménye mit
fejére tett;
Ezért nem írlak oda
tégedet,
Hol boldog évim följegyezve
vannak.
(Pest.)
-189-
1845.
* *
Két testvér.
Van én nekem egy kedves
czimborám,
Talpig derék, becsűletes
fiú:
Midőn szomoruságnak szele
fú,
Vidámság köpenyét akasztja
rám.
Ha nemzetem sorsára
gondolok,
S szivem szorítja fojtó
sejtelem:
Az én kedves pajtásom ott
terem
És szól, hogy ez nem férfias
dolog;
Azt mondja, hogy csak várjak
egy kicsit,
Hogy majd idővel
másformán leszen,
Az ég kegyébe ismét
fölveszen,
És, minket árva népet,
megsegít.
Ha szerelem bújában
epedek,
És a lemondás már-már főbe
ver,
Az én kedves pajtásom nem
hever,
Hanem jön és szól: ne legyek
gyerek.
Azt mondja, hogy ne hagyjam
magamat;
Ámbátor az most rám nem is
figyel,
Ki szerelmem tőkéjét vette
fel,
Majd megkerűl még tőke és
kamat.
S ha eszmetársulatnál fogva
itt
Eszembe jutt borzasztó
pénzügyem:
Biztat, hogy a szerencse,
elhigyem,
Számomra is megnyitja
markait;
Azt mondja, hogy még megjön az
idő,
Hol fűtetlen szobában nem
lakom,
Ha szűk udvarra nyíló
ablakom
Tábláin a tél dérvirága nő.
–
Az én kedves pajtásom így
beszél
Kimondhatatlan
barátságosan,
S lelkemnek oly széles
jó kedve van
Bút, bajt felejtető
meséinél.
E jó fiúnak egy rosz bátya
van,
Igen komor, goromba férfi
ő;
Ez a rosz bátya mindig
közbejő,
És fölpofozza öcscsét
csúfosan.
S tőlem kegyetlenűl
elkergeti.
Levert kedélylyel ballag
tőlem el,
De ujra jő, vigasztal és
ölel
A jó fiú, ha szerit
ejtheti.
Tudjátok tán, s fölösleges a
szó:
Ily jó barátomúl kit bírok
én?…
Vigasztaló pajtásom a
remény,
S komor, goromba bátyja a
való.
(Pest.)
Hull a levél a virágról…
Hull a levél a
virágról,
Elválok én a
babámtól.
Isten hozzád,
édes,
Isten hozzád,
kedves
Galambocskám!
Sárgul a hold az ég
alján,
Mind a kettőnk oly
halovány.
Isten hozzád,
édes,
Isten hozzád,
kedves
Galambocskám!
Harmat hull a száraz
ágra,
Könnyek hullanak
orczánkra,
Isten hozzád,
édes,
Isten hozzád,
kedves
Galambocskám!
Lesz még virág a
rózsafán,
Egymást még mi is látjuk
tán.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!
(Pest.) -190-
Apám mestersége s az enyém.
Mindig biztattál, jó
apám:
Kövessem
mesterségedet,
Mondtad, hogy mészáros
legyek.
Fiad azonban író
lett.
Te a taglóval ökröt
ütsz,
Tollammal én embert ütök –
–
Egyébiránt az egyre
megy,
Különböző csak a
nevök.
(Pest.)
Elmondom, mit eddig…
Elmondom, mit
eddig
Rejtve
tartogattam,
Mint gyöngyét a
tenger
Legmélyebb
habokban.
Halld meg, drága
gyöngyöm,
Szép, szelíd
galambom!
A mit érezék
és
Szenvedék,
elmondom.
Éreztem
szerelmet,
S szenvedtem
miatta,
És nagy volt
szerelmem,
Nagy szivem
bánatja.
Bánatom s
szerelmem,
Ez
ikertestvérek
Engemet
gyötörni
Általad
levének.
Szigorú körülmény
Ajkamat lezárta,
Hogy ne jőjön titkom
Senkinek
tudtára.
Oh, minő teher
volt
Azt eddig viselnem!
Hányszor volt alatta
Roskadóban lelkem!
Mint a napfény
elvesz
Felhők
fátyolában,
Képedet
szivemben
Eltemetni
vágytam.
Könnyü szél
pusztitást
Tészen a
felhőben,
S felsüt a nap
akkor
Annál
égetőbben.
Sőt hazudtam
többször
Másokért
szerelmet;
E hazugság
által
Csak nagyobb kinom lett.
–
S most tudsz mindent, a
mit
Éreztem, szenvedtem;
Fogsz-e vígasztalni
Nyájas feleletben?
Szólj,
üdvességemnek
Megváltó
keresztje!
Nem nyilik meg
ajkad!
Semmit sem felelsz-e? –
–
Oh, mikép felelnél,
Hiszen néma nyelvvel…
Kiterítve… holtan…
Koporsóban
fekszel!
(Pest.)
Mit nem tettem volna érted…
Mit nem tettem volna
érted,
Szép kis szőke
gyermekem!
De szerelmem
bemutatni
Megtiltotta
végzetem.
Az egész, mit
életemben
Érted tennem
lehetett,
Annyi, hogy a
koporsóba
Én tevém be
tetemed.
(Pest.)
Hová levél…
Hová levél? te szebb
reményeimnek
Korán kiégett
hajnalcsillaga!
Keresni foglak; –
hasztalan kereslek
Vagy még meglátjuk
egymást valaha,
Ha majd az éjnek hallgatag
felében
Halvány sugárt a hold a
földre vet:
A temetőnek küszöbét
átlépem,
S fejem lehajtom sírhalmod
felett.
Fölébredendsz-e akkor
álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös
nyoszolyád?
Hogy meghallgasd, a mit
majd ajakam szól:
A szerelemnek epedő
szavát.
-191-
Fölébredendsz-e ekkor
álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös
nyoszolyád?
Hogy letöröljed lankadt
pilláimról
Az érted omló könnyek
záporát.
Fölébredendsz-e ekkor
álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös
nyoszolyád?
Hogy szellemed majd égő
csókjaimtól
S keblem tüzétől
melegűljön át.
Vagy holtjokat a sírok ki nem
adják?
S csak a mennyben találkozol
velem?…
Vagy többé sem az éj sem a
mennyország
Meg nem mutat már tégedet
nekem?!
(Pest.)
Zárjátok be már azt a koporsót.
Zárjátok be már azt a
koporsót,
És vigyétek ki a
temetőbe!
Hisz elég rég nézem már,
hogy bennem
Megmaradjon mindörökre
képe,
Vagy hogy szívem, lelkem
összetépje!
(Pest.)
Jaj, be bús ez a harangszó!
Jaj, be bús ez a
harangszó!
Neked
harangoznak,
Kedves, hervadt
rózsaszála
Tizenöt
tavasznak!
A templomnál van
koporsód
Koporsód van
itten!
Hova veled
vőlegényként
Egykor jőni
hittem.
Védangyala
kedvesemnek
Odafönn a
mennyben!
Szánj, és vedd el eszemet,
vagy
Vigasztalj meg
engem.
Vagy talán te is
meghaltál?
Tán megölt a
bánat?
Hogy hervadni hagytad ezt
a
Legszebb
rózsaszálat.
(Pest.)
Ha ébren meg nem látogatsz…
Ha ébren meg nem
látogatsz,
Jőj hozzám
álmaimban,
Jőj hozzám, meghalt
életem!
Sok mondani valóm
van.
Hisz egymással mi
ekkorig
Oly keveset
beszéltünk;
Csak egy-két gyorsan
illanó
Tekintet volt
beszédünk.
Tudod, ha hozzátok
menék,
Te mindig úgy
futottál;
De más szobából
titkosan
Rám gyakran
pillantottál.
S öröm volt, látnom téged
ott
Félig nyilt ajtó
mellett,
Mikéntha láttam volna
az
Egészen megnyilt
mennyet.
Ha távozám: az
ablakból
Tekintettél
utánam;
Vélted, hogy észre nem
veszem?
Oh, én mindent jól
láttam.
De láttam temetésed
is…
Csak ezt ne láttam
volna!
Az a gödör, mely sírod
lett,
Az lett szivemnek
pokla.
Egyszerre lelkemet
ezer
Mennykő csapása
érte…
Ekkor hullott alá a
föld
Koporsód
födelére.
Ott vagy te most, szent
angyalom!
Eljősz-e hozzám
vajjon?
Mindenkor tárva lesz
karom,
Ha jősz, hogy
átkaroljon.
Csak érintsen
lehellete
Közelgő
szellemednek:
A mennybe föl, vagy
sírba le,
Mindenhová
követlek!
(Pest.) -192-
Te voltál egyetlen virágom…
Te voltál egyetlen
virágom:
Hervadt vagy: puszta
életem.
Te voltál fényes
napvilágom
Lementél: éj van
körülem.
Te voltál képzeményim
szárnya;
Megtörve vagy: nem
szállhatok.
Te voltál vérem
forrósága;
Meghűltél: oh, majd
megfagyok.
(Pest.)
Amott fönn egy csillag ragyog…
Amott fönn egy csillag
ragyog
A tiszta ég
legtetején;
De oly gyönyörűen
ragyog!
Egy csillagon sincs annyi
fény.
És bennem így szól
valami:
»Nézd, nézd, Etelkéd e
sugár!
Hagyd itt a földi
életet,
Menj föl hozzá, ő téged
vár.«
Fölmennék
édesörömest,
De vágyam hasztalan
hevit,
Mert, a mi
fölsegítene,
Eltörve lajtorjám, a
hit.
(Pest.)
Én vagyok itt…
Én vagyok itt, emésztő
gyönyöröm!
Én sírhalmodnak hű
zarándoka;
Kérdezni jöttem, hogy mit
álmodál
A föld alatt az első
éjszaka?
Oh én nagyon borzasztót
álmodám:
A földet a nap űzé,
kergeté,
Kétségbeesve vágtatott a
föld
A mélybe le s a csillagok
fölé
Utána a nap
fáradatlanúl…
A végtelent
keresztülnyargalák,
És végre
elkezdett rohanni az
Egész
rendvesztett, megbomlott világ.
És e zavarba egyre
kergeté
A földet a nap, s vad haragja
közt,
Hogy kergeté hiába,
megragadt
Szilaj kezével egy nagy
üstököst.
S rá dobta…épen szívemen
talált.
Képzelhető, mint fájt e seb
nekem;
De úgy még sem fájt, mint az,
a mit vert
Bennem halálod, legszebb
örömem!
(Pest.)
Nem háborítom-e nyugalmad…
Nem háborítom-e
nyugalmad,
Elásott kincse
életemnek!
Ha szívem árva
gyermekével,
A halvány arczu
szenvedéssel,
Hozzád gyakorta
kijövendek?
Nem fog zajt ütni
érkezésem,
Sírhalmod mellé halkan
lépek:
Csak csókomat teszem
fejfádra,
– Azt is lemossa könnyem
árja, –
És ekkor ismét haza
térek.
(Pest.)
Természet! még te is gúnyolódol?
Természet! még te is
gúnyolódol?…
A mióta őt
eltemetők:
Tél havának kellő
közepette
Olyan tavasziak az
idők.
Semmi jég a síma
Dunavízen,
Semmi hó a
Szentgellérthegyen…
Csak hogy testem
és lelkem szemében
Mentül sértőbb
ellentét legyen.
Mért nem keltek bőszült
háborúra?
Mit alusztok? lusta
elemek?
Éjszak vésze, te prédát üző
sas,
Szárnyaid mért nem
süvítenek?
Mért nem hajtod a felhőt az
égen?
Mint vadász a sebzett
madarat;
Hadd hullatná szét
hópillangóit,
Mint ama madár a
tollakat.
Ezt szeretném, kedvem ebben
telnék.
Ugy láthatni a
természetet,
Mint szivem van, mely
szép Persiából
Vad Szibériává
vetkezett. –
Oh, de hátha e meleg
verőfény
A természetnek nem gúnyja?
nem!
Sőt részvéte: csak azért nincsen
tél,
Hogy ne fázzék ott kinn
kedvesem.
(Pest.) -193-
Miért tekintesz be szobámba?
Miért tekintesz be
szobámba?
Kiváncsi hold!
Nem ugy foly már itt a világ, mint
Hajdanta folyt.
Egykor ha pillantásod
hozzám
Betévedett:
Látád a szívben meg nem férő
Lángéletet.
Bú, kedv között
élet-halálra
Látál
csatát,
De győzedelmeskedni a
bút
Nem láthatád.
Ez akkor volt, – ha
megtekinted
Most
arczomat,
Azt vélheted: tükörben
látod
Tenmagadat.
Hideg vagyok és szótalan,
mint,
– A honnan jő
E hidegségem, szótlanságom, –
A temető.
(Pest.)
Láttam két hosszu nap…
Láttam két hosszu
nap
Hideg tetemidet,
A szótlan ajakat,
A
becsukott szemet;
Csókoltam
homlokod
Letarlott
édenét,
– Ez első csókom
volt,
S te ezt sem
érezéd!
Csókoltam, romba
dőlt
Oltárom, homlokod;
És e csókban hideg
Lelkem reá fagyott;
Csókoltam
szemfedőd,
E dönthetlen
határt,
Min túl nem
léphetek,
Mely mennyemből
kizárt.
Láttam
koporsódnál
A fáklyák
lángjait,
És a
gyászszekeret,
Mely temetőbe
vitt;
Ott voltam magam
is,
Hallám, a mint a
hant
Az ásók éliről
Tompán reád zuhant…
Mindent, mindent
tudok!
És még sem
hihetem;
Mindez nem
álom-e?
Kétkedve
kérdezem.
És hozzátok
megyek,
S tekintek
szerteszét:
Nem látom-e
szemed
Tündökletes
egét?
Nem látom,
mindenütt
Hiába keresem,
És haza térek, és
Sírok keservesen.
(Pest.)
Hol vagy te, régi kedvem?
Hol vagy te, régi
kedvem?
Te pajkos, vad
fiú!
Fölválta
lyánytestvéred,
A szótlan, méla
bú.
Játékszered volt
szívem,
Hová nem
hordozád!
Nyilként rohanva,
vitted
A nagy világon
át,
Mig végre
megbotlottál
Egy sírhalom
fölött,
S estedben a
játékszer,
Szivem,
kettétörött.
(Pest.)
Le az égről hull a csillag…
Le az égről hull a
csillag;
Szemeimből könnyek
hullnak.
Nem tudom, mért hull a
csillag?
Könnyeim halottért
hullnak.
Csak hull, csak hull könny és
csillag;
Egyre hullnak, még sem
fogynak.
(Pest.) -194-
Mi volna különös azon…
Mi volna különös
azon,
Ha néha
elmosolyodom
Vidám, tréfás beszéd
felett?
Felhős ég is mutat
derüt…
Csakhogy, midőn a nap
kisüt,
A felhő keble
megreped.
(Pest.)
Ő, a kedves drága kis leány…
Ő, a kedves drága kis
leány,
Ő s az élet lakták
szívemet;
Mint repkény a fákat, a
remény
Átszövé e
tündérteremet.
Kis leánykám elment…
elvivék…
Most alant a mély házban
lakik,
Melynek egyszer elzárt
ajtaja
Meg nem nyíl az
ítéletnapig.
S a leánynyal elment
életem…
Kikisérte… odakinn
maradt,
S elfoglalni régi
lakhelyét
Nincsen benne semmi
akarat.
Igy lett szívem csöndes és
üres,
Egy elpusztult ház, bús,
lakatlan;
Rajt az árva repkény, a
remény,
Leng sohajtásim
fuvalmiban;
S mert a földön ápolója
nincs,
Feltörekszik, fel az ég
felé…
Oh, csak a rontó
kételkedés
Sarját mindig el ne
metszené! –
S ki lesz új lakó szivemben,
mely
Nem sokára végkép romban
áll?
Legfölebb is egy vén
remete,
És ez a remete a
halál.
(Pest.)
Álltam sírhalma mellett…
Álltam sírhalma
mellett
Keresztbe font
kezekkel…
Mozdúlatlan
szoborként…
A dombra szögzött
szemmel.
Áll a hajós a
parton
S a tengeren tekint
szét,
Mely koldussá tevé,
mely
Elvette minden
kincsét.
(Pest.)
Hazugság, a mit…
Hazugság, a mit annyiszor
hallottam,
Hogy ölni képes a nagy
fájdalom,
Különben már rég nem volnál
magadban,
Veled fekünném, édes
angyalom!
A fájdalom nem éles fejsze,
melynek
Csapásától az élet fája
dől…
A fájdalom féreg, mely lassan,
lassan,
De nem fáradva, folyvást rág
belől.
(Pest.)
Barátim, csak vigasztalással…
Barátim, csak
vigasztalással
Ne szomorítanátok
engem!
A bú egyetlen kincs, a
melyet
A szerelemtől
örököltem;
S e kincset híven őrzi
szívem,
(Mert a sziv üresen nem
állhat,
Kell, hogy legyen mindig
lakója,
Akár öröm, akár
búbánat;)
E kincset el nem
tékozolnám
A föld minden gyönyöreért
sem,
Minden darabja dallá
olvad
Lelkemnek titkos
műhelyében.
S minden dal kő egy
épülethez,
Mely a felhőket érni
fogja;
E büszke, fényes épület
lesz
Kedves halottam
Pantheonja.
(Pest.)
Jőj, tavasz, jőj!…
»Jőj, tavasz, jőj!« – gondolám
az őszszel, –
»Várlak, mert
boldogságommal jősz el;
Kinn falun
lesz ifju, szép galambom,
És szabad
lesz őt meglátogatnom,
S hogyha tőle
száz mérföldre lennék,
Száz
mérföldről is hozzája mennék.
Ha jön
a nap hajnal-ölelésre,
Ha megy a nap
éj-fölébresztésre,
-195- És a
hold, a zultán, ha belépe
Csillaglyányos gazdag háremébe:
Én galambom hű árnyéka lészek,
Követője minden lépésének,
Mig
szerelme, mint tavasz! virágod
Melegűlő keblén kicsirázott,
És
a míg ő e virágot szűzi
Pirulással én
szivemre tűzi;
S mért nem tűzné? s
lehetetlenség-e?
Hogy menyasszonycsók
leend a vége.
Jőj, tavasznak illatos
füzére!
Tegyelek föl jegyesem
fejére.«…
* * *
Jőj, tavasznak illatos
füzére!
Tegyelek föl sírja
keresztjére.
(Pest.)
Be szomorú az élet én nekem…
Be szomorú az élet én
nekem,
Mióta eltemették
kedvesem!
Csak úgy lézengek, mint az
ősz virága,
Mely minden szellő
érkezésivel
Egy-egy megszáradt
szirmot hullat el,
S mely csüggedt
fővel kimulását várja.
A fájdalom gyakorta
megrohan,
Mint éhező vad, mérges
szilajan,
S éles körmét szivembe
vágja mélyen.
Kiáltok a sors ellen
átkokat,
A mely az embernek mennyet
mutat,
Hanem megtiltja, hogy belé ne
lépjen.
Legtöbbször csendes, néma
bánatom;
Élek? nem élek? szinte nem
tudom.
Jön és megszólít egy-két jó
barátom;
Beszédeikre ritkán
felelek.
Örültem egykor, hogyha
jöttenek,
Most, hogyha mennek,
szívesebben látom.
Gyakran bolyongok föl s le
czéltalan,
Bolyongok, míg – azt sem
tudom, hogyan? –
A drága kis lyány
sirhalmához érek.
Édes remény tart
ottan engemet;
Remélem, hogy majd
szívem megreped.
Mért csalnak mindig,
mindig a remények!
(Pest.)
Panaszkodám hát?…
Panaszkodám hát?
elpanaszolám
Szivem baját, búját az
embereknek?
Miként, ha ujját
megmetszé a gyermek
Panaszkodik…
szégyen, szégyen reám!
S volt a panasz végtére is
miért?
Hisz a keservét mutató
kebelnek
Vagy szánalommal vagy
gúnynyal fizetnek,
S egyik sem kell…
egyik, mint másik sért.
Vagy elmondhattam szóval
sorsomat?
Elmondhatám? mi az: midőn a
lélek,
Sírhalma mellett porló
kedvesének,
Egy kínba fúló életet
sirat.
És én még is, még is
panaszkodám
Kislelküen, gyáván az
embereknek,
Miként, ha ujját
megmetszé, a gyermek
Panaszkodik…
szégyen, szégyen reám.
De többé, többé nem
panaszkodom,
Büvös szigetté fog
változni keblem,
Honnan ki nem fog út
vezetni, melyben
Elátkozottan él a
fájdalom.
(Pest.)
Hatalmas orvos az idő…
Hatalmas orvos az idő;
előbb-utóbb
Minden sebet
befog.
Bármennyit szenvedek: ez orvos
által majd
Én is
meggyógyulok.
A bú, mely most sötét
felhők villámtüze,
Lesz nyájas hold
sugára,
Mely tündökölni száll szelíd
emlékzetem
Morajtalan
tavára.
És fon talán a sors nem fáradó
keze
Egy rózsás kötelet,
Mely összefűzi majd az életvágyat és
Fölépült szívemet.
Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók
Mi keserűk lehetnek,
Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond
Remény- vagy élvezetnek.
Azért szeretném most, midőn
hűlt kebelem
Vágy- s
kívánságtalan,
Azért szeretném most,
ha elmennék oda.
A hol Etelke
van.
-196- Öleld fel, oh halál,
kifáradt éltemet,
És tedd a
temetőbe,
Mint keblén elszunyadt
magzatját a szülő
Letészi
bölcsejébe.
És hogyha meghalok, ohajtásom
csak egy,
Barátim,
tőletek:
Hogy engem a mellé a kedves
kis leány
Mellé
temessetek.
Mik voltak álmaink, majd
minden éjfelen
Elmondjuk ott
egymásnak,
S egyszerre indulunk, ha
ébresztő szava
Zeng a
föltámadásnak.
(Pest.)
Játszik öreg földünk…
Játszik öreg
földünk
Fiatal sugarával a
napnak;
Pajkos enyelgés
közt
Egymásnak csókokat
adnak.
A Duna hullámin,
Bérczén, völgyén a vidéknek,
Tornyokon, ablakokon,
Mindenhol csókjaik égnek.
Oly jó kedvü a
nap
Jöttén, jó kedvü
lementén,
Mintha nem is
látná
Sírhalmodat, édes
Etelkém!
(Pest.)
Kéket mutatnak még…
Kéket mutatnak még a távol
erdő
Virító fáin a zöld
levelek?
Tajtékzik még a Duna, mint
szilaj mén?
Ha vakmerő harczosként
rajt teremvén,
Kergetni kezdi őt a
fergeteg.
Pirúl a szép menyasszony még,
a hajnal?
Ha vőlegényét várja, a
napot;
S harmatkönnyűket sír még a
bús özvegy,
Az éj? midőn a
csillagokhoz fölmegy,
És látja a sok
árva magzatot.
Megmérhetetlen látköröm volt
egykor,
Hanem most már nem látom
ezeket:
Az a kis domb, mely kedvesem
takarja,
Rám nézve kél átláthatlan
magasra,
S elrejt előlem földet és
eget.
(Pest.)
Ha életében…
Ha életében nem szerettem
volna
A szőke fürtök kedves
gyermekét:
Övé leendett életem,
szerelmem,
Midőn halotti ágyon
feküvék.
Mi szép, mi szép volt a
halotti ágyon!
Mint hajnalban ha
fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a
téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a
fehér halál.
(Pest.)
E szobában küzködött…
E szobában küzködött
az
Élet és halál
fölötte,
Míg az élet
Őt, a szépet,
Őt, a
kedvest, elvesztette.
E szobában siratám
őt
Könnyeimnek
tengerével;
–
Szenvedésem
Avvagy létem
E tenger mért nem nyelé el! –
E szobában lesz
lakásom;
Édes kín lesz laknom
itten,
Itten laknom,
Őt láthatnom
Mindig
éber emlékimben.
Egy kivánatom leszen,
ha
E szobából el kell
menni;
Az, hogy engem
Akkor innen
Szent
Mihály lova vigyen ki.
(Pest.)
Mi bűvös-bájos hang…
Mi bűvös-bájos
hang?
Völgyben csendült meg ünnep-est
harangja?
Mely a buzgó
falut
Imádkozásra szentegyházba
vonja;
Vagy lelkem
álmiban
Cseng édesbús emléke a
lyánykának?
Ki szép és ifju
volt
S kinek sírjára könnyeim
folyának.
(Eperjes.)
-197-
A hó, a holt föld téli szemfedője…
A hó, a holt föld téli
szemfedője,
Az éjen át
A temetőre
Leszállt.
A nap
Hideg sugára
Néz
komoran
Le a halottak puszta
országára.
Nem enged a hó a nagy
temetőben,
Csak egyedűl
Etelke sírja
Körűl;
De itt
Sem a napfénytől,
Hanem szemem,
Síró szememnek
szakadó könnyétől.
(Pest.) -198-
Midőn nagyon bánt…
Midőn nagyon bánt a vad
fájdalom,
A várost, a világot
elhagyom,
S oda megyek ki, hol az
emberek
Napestig mélyen alva
fekszenek,
De ha az óra éj felére
jár,
S felhők közt búsong sárga
holdsugár:
A szendergőknek álma
megszakad,
S elhagyják mély, sötét
tanyájokat,
S fehér ruhában járnak
tétova,
Mig hajnalt hirdet a kakas
szava.
Ide megyek, a temetőbe,
én
Fájdalmaimnak vészes
éjjelén,
S ha itten, drága sírhalmom
felett
Könnyűimnek forrása
megered,
És e könnyűkhöz sóhajom
vegyűl:
Fájdalmam lassacskán
lecsendesűl.
* * *
Akkor leszek ám még majd
csendesen,
Ha melléd fekszem, édes
kedvesem!
(Pest.)
Tizenkettőt ütött az óra…
Tizenkettőt ütött az
óra,
Fölébredék a
harangszóra,
És ím sötét szobámban
egy
Fejér alak
Föl- és lemegy…
Te
vagy, te vagy, kit annyit vártalak,
Te vagy, boldogságom fájának
Idő
előtt lehullt gyümölcse!
Jer, karjaim
kitárva állnak,
S kész ajkam, hogy
csókját ajkadra hintse,
Jer, elröpűlt
kedves galambom!…
De szólt a lyányka
halk, fájdalmas hangon:
»Megállj,
megállj! előbb megkeresem
Elvesztett
életem;
Lásd, élet nélkül ott a
sírban
Fekünni olyan szomorú
dolog:
Ott oly sötét és oly hideg
van…
Én újra élni
akarok;
Megkeresem
Elvesztett életem.
Nincs nálad?
Add vissza, kérlek,
hogyha megtaláltad.« –
Oh nincs az
nálam,
Meg nem találtam,
Meg nem találtam drága életed!
De hogyha az enyém kell: íme vedd!…
S átadni akarám
Tulajdon éltem,
De már a
látomány
Eltűnt az
éjben.
(Pest.)
Anyám, anyám…
Anyám, anyám, oh
Legjobb s legboldogtalanabb anya!
Nincs hát reményed,
Mit a fösvény való beváltana?
Kiküldözéd, mint
Galambját Nóé, a reményeket;
De teljesűlés
Zöld
ágával meg egy sem érkezett.
Végső reményed:
Ha majd halálod meg fog hűteni,
Fölmelegítnek
Még
egyszer gyermeked hő könnyei.
Szegény anyám te!
Ez a vigasztalás sem jut neked;
Elsírta könnyeit
Szerelmesének sírján gyermeked.
(Pest.)
Hiába várlak hát…
Hiába várlak hát
ezentúl?
Megsiratott szép
gyermekem!
Meg nem jelensz többé
nekem?
Mint eddig gyakran
megjelentél
Szobámban csöndes
éjeken.
Eljő az éj, eljő az
éjfél;
Mi haszna jő? nem jő
veled.
Nem látom lengő
szellemed,
S reményem eltörött
szárnyával
Födöm be bágyadt
szememet.
Hová levél? miért maradsz
el?
Örökre kedves szép
leány!
Hervadt orczám ijeszt
talán?
Ne félj, ne félj hervadt
orczámtól:
Érted levék oly
halovány.
-199-
Oh jőj fel egyszer még
sirodból,
Mindennél drágább
árnyalak!
Csak hogy még egyszer
lássalak;
Aztán mondd, hogy terhedre
van búm,
S többé nem
háborítalak.
(Pest.)
Függ már a lant…
Függ már a lant
megérintetlenűl,
Melylyel keservemet
elénekeltem,
Keservem, érted, a sír
börtönének
Örök rabjává záratott
szerelmem.
Ott függ a lant
megérintetlenűl,
S ha megpendűl a
méla nyugalomban:
Az nem az összes
hangszernek zenéje,
Egy-egy húr
hangja csak, mely ketté pattan.
(Pest.)
Messze vándoroltam…
Messze vándoroltam, elhunyt
édes lelkem,
De mindig, mindenütt, a
hol jártam-keltem,
Bánatos emléked,
mind egy sötét fátyol
Huzódott utánam
sirodnak halmától.
Visszajöttem hozzád. Csókot
nem adhattam
Nyájas üdvözletül;
mélyen vagy alattam.
Lehajtom fejemet
árvafűz módjára,
Nem lágy kebeledre,
de kemény fejfádra.
Játszanak ujjaim, nem szőke
hajaddal,
Tán már hamvaidból sarjadt
fűszálakkal;
És hallok suttogást, nem
kedves ajkadét,
Hallom csak suttogni
a temető szelét.
Ekképen merengek sírod csendes
halmán,
A lefolyt időre nyugottan
gondolván.
Nyugott már kebelem.
Fájdalmam szélvésze
Kitombolt,
elzúgott, megszűnt, elenyésze.
Alvó tenger a mult. Halálod a
kőszirt,
A melyen reményim sajkája
kettétört,
Ez a durva kőszirt most
már olyan szépen
Áll a látkör végén a
kék messzeségben;
És állani fog az szemem előtt
váltig.
Szívemen lesz képed, Etelkém,
halálig!
Függni fog szívemen képed,
mind domború
Sirodnak fejfáján e
hervadt koszorú.
(Pest.)
Így is jó.
Megkopott a mentém
préme,
A sarkantyúm rozsdás,
görbe,
Nincs a kucsmám
félrecsapva,
Nincs a bajszom
kipödörve.
Így is jó ily bús
legénynek,
A kit elhagyott
rózsája,
És lement a földbe
mélyen,
Hogy ne is nézhessek
rája.
(Pest.)
Vahot Sándorhoz.
Szent a költő
lantja,
A föld működését
Csillagtáborából
Őrszemekkel néző
Isten
adománya;
Ő beszél a
rezgő
Húrok énekében,
Majd vigasztalólag,
Majd pedig fenyítve,
Mint a nép
erénye
Elvetett magvából
Vagy konkolyt arat, vagy
Tántorodva lép a
Nemesebb
törekvés
Tiszta
ösvényéről
A lealjasúlás
Iszapos gödrébe.
Szent a költő lantja,
És nekem
nagyon fájt
Látnom, hogy van
olyan
És hogy nem kevés
van,
A ki e szentséghez
Nem fél vakmerően
Nyúlni szennyes ujjal,
S hogy
csak fényes álarcz
Sok költő
beszéde,
Mely sötét
szivének
Foltjait
takarja.
Szebb
örömeimnek
Napja volt azon
nap,
Melyben a te kebled
Rejtekébe láttam,
S
láthatám, hogy benned
Egy a költő s
ember,
Hogy dalod s
dalodnak
Kútforrása,
szíved,
-200- Tiszta egyaránt,
mint
A nap és sugára.
Bizalommal adtam
Kezemet baráti
Szoritásra, és
te
Vissza nem taszítád;
S ha Etelka meghűlt,
Szíve ott alant nem
Porlanék a
sírnak
Hold- és
csillagtalan
Éjjelében: ah,
ugy
Tán nem csak barátod
Lettem volna egykor.
Megtörtént!… a multat
A jelen
keserve,
A jelen siralma
Vissza nem teremti.
Enyhítsd legalább te,
Enyhítsd a
barátság
Balzsamolajával
Veszteségem sebjét,
És ne bánd, ha olykor
Elmerengve
csüggök
Bámuló szemekkel
Hitvesednek arczán,
Oh ne bánd, barátom!
Hamvadó
testvére,
A szegény
Etelke
Elvesztett
vonásit
Keresem csak
ottan;
S ha lelek
közűlök
Bárminő kevést
is:
A remények eldőlt
Tündércsarnokából
Szent ereklyeképen
Tartom
emlékimnek
Drága
kincstárában
S őrzöm a
felejtés
Eltörlő
kezétől,
Mint a
megfagyástól
Őrzi a
világot
A meleg
verőfény.
(Pest.)
Elfojtott könnyek.
Ugy sírhatnék!… megbántott
valami,
Nagyon megbántott,
mondhatatlanul.
És a felhővel a lélek
rokon:
Megkönnyebbűl, midőn esője
hull.
De én nem sírok, nem
szivelhetem,
Megfogadám, hogy többé
nem sirok.
El, könnyek!… szívem úgy
is oly üres,
Megfértek benne, oda
folyjatok.
(Pest.)
Hir.
Mi hát az a hír, a költőnek
híre?
Hogy annyi a bolondja és
irígye?
Van-e, van-e, ki nem sovárg
utána?
Van-e, van-e, kinek az nem
bálványa?
S méltán! a hír fönséges
terebély fa,
Királyi széknél
pompásabb árnyéka,
Zöld ágait ki
századokra nyujtja,
Rontó enyészet
vésze nem fog rajta,
S hozzá
magzatjai a késő világnak
Zarándokolni áhitattal járnak.
Oh szép, oh szép a hír borostyánfája
Nem is csoda, ha hervadás nem bántja,
Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság
Kiontott vére és könyűi mossák.
(Pest.)
A toronyban delet harangoznak.
A toronyban delet
harangoznak,
A fejem tetejére süt a
nap.
Hejh, ha olyan közel volna
sírom,
Mint a milyen rövid az
árnyékom.
Kihozta az ebédet a
gyerek;
A mint látom, egy kis bort is
küldtek.
Beh savanyu!… de csak
kiürítem,
Hiszen még savanyúbb az
életem.
Élet, élet, áldástalan
élet!
Számadásod velem mikor
végzed?
Mikor mondod: menj isten
hirével,
Porladozzál, porló
szeretőddel!
(Pest.)
A világ és én.
Megvetésem és
utálatomnak
Hitvány tárgya, ember a
neved!
A természet söpredéke vagy
te,
S nem király a természet
felett.
A teremtés legutósó
napján
Alkotott az isten
tégedet.
Elfáradt már ekkor a
munkában,
S így jelessé nem
teremthetett.
-201-
Szeretélek téged egykor, s
szívem
Veled hű szövetséget
köte,
Megvetésem és utálatom
lett
E szövetség kettős
gyermeke;
Jól ismerlek, te nem
érdemelsz mást,
Nem, mint megvetést s
utálatot…
Szolgazsarnok! vagy nyalod
más talpát,
Avvagy talpad mással
nyalatod.
S azt hiszed tán, te nyomoru
pára!
Mint te, én is olyan rab
vagyok?
Azt hiszed, hogy én
dicséretedre
Vagy gyalázatodra
hallgatok?
Azt hiszed, hogy tettben
és irásban
Engem aggódásnak férge
rág,
És szorongva kérdezem
magamban:
Mit fog erre szólni a
világ?
Hidd, ha jónak látod; ámde tud
meg:
Én nem függök tőled
semmiben,
A mily útat választott
magának
Lelkem, rajta egyenest
megyen.
És ha tetszik engem
fölemelned,
Ám emelj föl, mint
bálványodat;
Ha fölültetsz fejed
tetejére,
Majd kirúgom
szolgafogadat!
(Pest.)
Mulatság közben.
Most már mulassatok, kedves
barátim,
Az én mulatságomnak vége
van;
A tréfaságok, az elmés
beszédek,
Az ének, a bor, mind
haszontalan.
Az embernek mért is van
gondolatja?
Lássátok, én oly bolond
vagyok:
Mikor legvígabb a jelen,
jövőbe
Ragadnak rögtön a
gondolatok.
Az a jövő! az a kegyetlen
szélvész,
Mely szétzilál bennünket,
szerteszét;
S lesz-e azontúl még
találkozásunk?
Vagy halljuk-e csak
egymásnak hirét?
Igen, halljuk! majd elbeszéli
a hír:
Ez és ez és ez nyugszik… oda
lenn…
Haszontalan história az
élet!
Miért is van, vagy mért nem
végtelen?
(Pest.)
Szerelemvágy.
Szeretnék már szeretni
újolag…
Mit ér a kert, ha rózsát nem
terem?
Ha szerelemmel nem
diszeskedik,
Mit ér az élet, ifjuság
nekem?
Szerettem én, s csak búját
érezém
A szerelemnek mind ez
ideig,
S e bú mindennél édesebb
vala,
Mire szívem csak
emlékezhetik.
Oh istenem, ha gyötrelmében
is
Ily boldogító már a
szerelem:
Hát akkor még minő lehet,
ha a
Szívben szelíd mosolygással
pihen!
Lelkem bolyongó, hontalan
madár,
Keresve száll: fészkét hol
rakja meg?
Hol a leányszív a mely
megnyilik
Tanyát óhajtó
érzeményinek?
De bár szeretni vágyok
újólag,
A holt leánykát nem feledtem
el…
A hegytetőn még űl a téli
hó,
Midőn tövében már virág
fesel.
(Pest.)
Költő lenni vagy nem lenni.
Légy átkozott, te átkos
pillanat,
Melyben
fogantatám,
S te, melyben kínnal a
kín emberének,
Költőnek szűlt
anyám!
Oh költészet, te
a
Gyanútalan szív csalfa
pókhálója,
És azután
foglyodnak
Oly irgalomtalan
fojtogatója!
Véremből már te oly sokat
szivál,
Mérges fulánku
pók!
De szálaid bármilyetén
kuszáltak,
Még
elszaggathatók.
Letépem
azokat,
Bármint
keresztülszőtték-fonták szívem,
S ha
összenőttenek már:
Ugy vélök együtt
szívem is kitépem!
De véremből e gyilkos férget
én
Többé nem hizlalom,
Ugy is mi lenne a kiszívott, elfolyt
Vérért a jutalom,
-202-
Dicsőség legfölebb,
Ez a szem fényét elvakító semmi;
És még az is nagy kérdés:
E
semmi is fog-e jutalmam lenni?
Széles folyódon úszom
ezután,
Oh
mindennapiság!
Ballagsz velem majd,
és csendes folyásod
Sziklák közé nem
vág.
Nem lesz hirem,
nevem,
Tán a boldogság karjai sem
várnak,
De lesz még is
nyugalmam,
S a nyúgalom fele a
boldogságnak. – –
És elnémuljak mindörökre
hát?
Egy hangszer
életem;
E hangszer ép még, s azt,
mint elromlottat,
A szögre
föltegyem?
Hallgasson
örömem?
Ne légyen hangja többé
fájdalmamnak?
Hallgathat-e a
tenger,
Midőn hullámin szélvészek
rohannak?
Nem, költészet, nem hagylak el
soha,
Mert nem hagyhatlak
el!
Táplálni foglak a gyötört
kebelnek
Legforróbb
vérivel.
Nem bánom: tépj,
emészsz,
Másoktól meghallgattatást
sem várok,
Azért éneklek,
költök,
Mig végső csep vérem ki nem
szivárog!
(Pest.)
Piroslik a kecskerágó…
Piroslik a
kecskerágó
Szőlő árka
mellett.
Az árokban
tehéncsordás
Kutyája
megellett.
Tehéncsordás, vízbe ne
hányd
A kutyakölyköket!
Tudod-e, hogy sok legénynek
Tetszik feleséged?
Alattomban
környékezik
Házad a
legények;
Uszítsd rájok a
kutyákat,
Majd mikor
felnőnek.
(Pest.)
Kicsapott a folyó…
Kicsapott a
folyó,
Vízben úszik a
táj,
Túl a vizen lakol,
Édes rózsám, ne várj.
Elvitte az árviz
A töltést, a
hidat;
Amott megy a
hidból
Az utósó
darab.
Magam egy
halomról
Nézek át a
vizen;
A vizen keresztül
Galamb száll sebesen.
Nem is tudom ugyan:
Galamb-e
igazán,
A mi ott száll… vagy
az
Én sóhajtásom
tán?
(Pest.)
A sorshoz.
Egyet mondok, sors, kettő lesz
belőle:
Nekem csak egy leány
szerelmit add,
S érette én átengedem
cserébe
Minden, de minden…
adósságomat.
(Pest.)
Pest.
Hiába, Pest csak Pest,
tagadhatatlan!
S én Pestnek mindig jó
barátja voltam,
És a hol csak kell,
hát pártját fogom,
Volt itt nekem sok
kellemes napom.
Kivált h’ az utczán
kóborolhatok:
Az angyaloknál
boldogabb vagyok.
Egy óriáskigyó
bámészkodásom,
Végighuzódik a
népsokaságon.
S aztán itt minden
olyan érdekes,
A sziv örömében csak
ugy repes.
A vargainasok
pofozkodása,
A bérkocsiknak
embergázolása,
A zsebmetszők, a
pörölő kofák
Az embert mind igen
mulattatják.
S azt kell még látni,
hogyha szép időben
Sétára kél a
tarka-barka nőnem;
Mi szépek ők, mi
szépek, teringette,
Elől kifestve és
hátul kitömve.
Hát a hol a dicső
arszlánok járnak!
Azt nevezem aztán
baromvásárnak.
(Pest.)
-203-
Gyors a madár, gyors a szélvész…
Gyors a villám;
Hanem az alföldi betyár
Még gyorsabb ám!
Ma ő kelme csikót
szerez
Kecskeméten,
Szentmártonnál az nap át is
Megy a réven.
Holnap a csikót
eladja
Fejérváron,
Eladja, még újat is lop
E vásáron.
Holnapután már
valahol
Becskereken
Lovagol egy karcsu fakón:
A deresen.
(Pest.) -204-
Orbán.
Komor, mogorva
férfiú
Volt Orbán,
Bár oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
De hisz
mogorva ép azért
Volt
Orbán,
Mert oly vidám hajnal
pirult
Az orrán.
Oka egyébiránt maga
Volt Orbán,
Hogy oly vidám
hajnal pirult
Az orrán.
Temérdek borfélét ivott
Meg Orbán,
Vidám hajnal azért
pirult
Az orrán.
(Pest.)
Rosz verseimről.
Tán én nem tudnék
irni
Mindig jó verseket?
De szívem főerénye
Az emberszeretet.
Valóban!… már pedig
ha
Mindig csak jót irok,
Mivé lennének úgy a
Szegény kritikusok?
Időnként
valamicske
Ezeknek is csak
kell,
S ők minden
hulladékot
Gyönyörrel falnak
fel.
Rágódjanak
szegények,
Csak
élősködjenek!
Hiszen, ha nem
csalódom,
Tán ők is
emberek.
(Pest.)
Egy szép hölgy emléke.
Ládámat tolvajtól nem féltem
én,
Mert oly üres, mint sok tudós
feje.
Szivemben hordom kincseim…
szivem
Sok szép emlék kincsével van
tele.
Ah, mon dieu, ha végig
gondolom
Egy gőzhajói
útazásomat:
Minő boldogság!…
útitársamúl
Egy gyönyörűséges szép
hölgy akadt.
Hölgyek körűl én szégyenlős
vagyok,
Előbb tehát csak némán
bámulám;
Elszántam végre magamat,
mivel
Oly nyájasan pillantgatott
reám.
Kitudtam a beszélgetés
között,
Hogy ő német szinésznő s
Pestre mén…
Hohó, szinésznő, már kész
a kaland!
Háborgó szívvel ezt
gondoltam én.
S ebédre mentünk. Az ebédnél
a
Szép hölgy bevágott vagy két itcze
bort.
Hanem dicséretére
mondhatom:
Nem is látszott meg rajta,
hogy ivott.
(Pest.)
A nap.
Mi az a nap? mi az a
nap?
Nem is nap az
tulajdonkép.
Ugyan mi hát?… hát semmi
más,
Mint egy nagy
szappanbuborék.
Valami
óriásfiú
Kifúja reggel
keleten,
S szétpattan este nyúgaton.
–
És ez minden nap így
megyen.
(Pest.)
Mi kék az ég!
Mi kék
Az ég!
Mi
zöld
A föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsírta fütyörész;
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.
Mi kék
Az ég!
Mi
zöld
A föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van…
És én oly sült bolond vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadencziákat faragok!
(Eperjes.)
-205-
Téli világ.
Megölte valaki
magát,
Az hozta ezt a rút
időt.
Fuj a szél, tánczol a
tányér
A borbélyműhelyek
előtt.
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
A napszámos,
napszámosné
Tuskót fürészel és
hasít;
Darócz pólyában
gyermekök
A szélvészszel versenyt
visít.
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
Jár nagy léptekkel föl s
alá
A katona az
őrhelyen,
És számlálgatja
lépteit;
Kínjában mást mit is
tegyen?
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
A hosszu lábu
drótostót
Kopott gubáját
czepeli;
Az orra érett
paprika,
S hidegtől folynak
könnyei.
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
Barangol a
vándorszinész
Egy falutól a
másikig;
Meleg ruhája nincs
ugyan,
De mindazáltal
éhezik.
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
-206-
Hát a czigány?… vaczog
foga
A rongyos sátorok
alatt;
Kopogtat a szél, és
bemegy,
Bár a czigány nem szól:
szabad!
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
Megölte valaki
magát,
Az hozta ezt a rút
időt,
Fuj a szél, tánczol a
tányér
A borbélyműhelyek
előtt.
Hol a boldogság
mostanában?
Barátságos meleg
szobában.
(Pest.)
P...y Vilma kisasszonyhoz.
Ifjú szivecskéd legelőször
játsza
A szerelemnek szép
játékait.
Gyönyör nekem e játék
láthatása,
Nem én vagyok bár, a kit
boldogit.
Ki is ne volna lelkesült néző
ott,
Hol a sziv első mozdulásra
kél?
Nem olyan-é ez, mint ha
rózsabokrot,
Virító rózsabokrot ráz a
szél?
Az égő szív, ez a rózsának
bokra,
Lengő fuvalmak
érzeményei,
S hull a bokorról a
halvány arczokra
Piros levél, ha a
szél lengeti.
Ha szép orczádat ekkép égni
látom,
Oh lyányka, szived
érzeményitül:
Derűl kissé az én sötét
világom,
Mit szerelemnek napja
elkerül.
Költőkebelnek nem szolgál
szerencse;
Tudod szerelmem bús
történetét:
Volt életemnek egy
királyi kincse,
Koldus vagyok, mert
azt eltemeték.
Szempilláidnak fekete
virágán
A részvét könnyharmatja
reszketett,
Midőn előtted szívemet
kitárám
És elbeszélém e
történetet.
Ekkor, leányka, jó leányka,
téged
Édes testvéreműl
fogadtalak.
Kössük meg ezt a drága
szövetséget
Egy csókkal, Vilmám, és
én áldalak.
Különben is te voltál, a ki
mondád,
Hogy megcsókolni a költőt
szabad;
Szép állitásod, lyányka,
teljesítsd hát:
Tedd ajkaimra
testvércsókodat!
(Losoncz.)
Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz.
Hah, börtönöm ajtaja
megnyilt,
– Nem börtön-e a hivatal?
–
Csókolgat a drága
szabadság
Édes tüzes
ajkaival.
De lelkem hová lett?…
merre, ó lélek,
Szárnyad suhogási
merre vivének?
Mi messze, mi messze röpülsz
már,
Végetlen előtted az
ut;
Hiába suhanna utánad
A fecske, nyomodba se jut.
El lelkem után a messze világba!…
De vissza mi tart? szív, monddsza, mi
bánta?
Távozni! e gondolat úgy
fáj,
Úgy fáj nekem… és mi
okért?
Volt itt szeretőm, hanem az
már
A sírhalom éjibe
tért.
És nem vagyok én már senki
barátja.
E puszta üres szót lelkem
utálja.
Pajtásaim! értetek a
bú;
Elhagyni, fiúk,
titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít
el,
Ez ver kebelembe
sebet…
De nem! mi vigadtunk minden
időben
Igy hát szomorú a bucsú se
legyen.
Föl, czimboraság,
vigalomra,
S pogány legyen a
vigalom:
A bút kiürült
poharakkal
Kegyetlenül üssük
agyon,
Hogy, majd ha jön a sor
kézszoritásra,
Őt könnyre fakadni
senki ne lássa!
(Pest.)
-207-
Az erdei lak.
(Költői verseny Kerényi és Tompával.)
Mint a szív az első
szerelemnek titkát,
Rejti a kis
kunyhót bérczek koszorúja;
Meg nem
árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét
a szélvész e vidékre fúja.
Szalmafödelét beárnyékozza
hűsen
Susogó erdőség rezgő
lombozatja,
Min magát a vígan fütyölő
rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb
ringatja.
Mint a kergetett őz, fut le
gyors futással
Kis patak magasról a
völgy mélységébe;
Két felől virágok,
mint kaczér leánykák,
Kandikálnak a
víz fényes tükörébe.
S a viráglyánykákhoz jőnek az
imádók,
Égő szenvedélylyel jőnek a
vadméhek,
S élveznek szerelmet. Hejh,
de sok megjárja!
Vízbehullás vége
részeg örömének.
A nap és a szellő szánakozva
nézi;
Levelet hajít le a szellő,
számára,
És ha fennűl már ez
életmentő sajkán,
Megszárítja
szárnyát a jó nap sugára.
A hegyek tetőin duzzadó
emlőkkel
Jár az anyakecske gödölyéi
mellett.
Kikerűlt ettől s a
vadméhektől mindig,
Mi a kunyhó
kicsiny asztalára kellett.
-208-
S búgó vadgalamb és fütyülő
rigófaj
Nem félnek, hogy őket csalják
lépvesszőre…
Önmagáról tudja e lak
népe, milyen
Édes a szabadság tiszta
levegője.
Nincsen itten rabság, nincsen
itten urkény,
Mely parancsolatját
mennydörögve adja;
Csak az
égiháborúnak zeng koronként
Istentiszteletre buzditó szózatja.
És az isten jó, ő nem soká
haragszik;
A dorgáló felhők torkait
bezárván,
Újolag mosolyg… a
megengesztelődött
Isten mosolygása:
tündöklő szivárvány.
(Eperjes.)
Ki a szabadba!
Ki a szabadba, látni a
tavaszt,
Meglátni a természet
szinpadát!
Az operákban ki
gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn
kedves operát.
A természetnek pompás
szinpadán
A primadonna a kis
fülmile;
Ki volna, énekesnők!
köztetek
Merész: versenyre kelni ő
vele?
Megannyi páholy mindenik
bokor,
A melyben űlnek ifju
ibolyák,
Miként figyelmes hölgyek…
hallgatván
A primadonna csattogó
dalát.
És minden hallgat, és minden
figyel,
És minden a legforróbb
érzelem…
A kősziklák, e vén
kritikusok,
Maradnak csak kopáran,
hidegen.
(Eperjes.)
A varróleány.
Varróleány a
szeretőm,
Azaz hogy én őt
szeretem,
Oly fennhangon kiáltja
ezt
Vadúl ugrándozó
szivem,
Hogy semmi kétség benne.
–
Bolondos egy história
talán;
De már egyéb nincs
hátra:
Szeress te is, te szép
varróleány!
Szép vagy, de szép
orczáidat
Az ember addig nézi
csak,
A míg nem látja
sugarát
Lelked dicső
villáminak.
Minden szavad egy
villám,
Mely szem fényét ölő
szikrákat hány;
Nem ismerem még
párod
Az elmésségben, szép
varróleány!
S azonkivűl hogy
tündökölsz
Az elmésség
sugáriban:
Ki oly könnyen
megbukhatál,
Erényednek közhíre
van.
Elmés vagy, mint az
ördög,
S jó, mint az angyal… hogy ne
hajtanám
Meg térdeim
előtted,
Te szép, elmés, te jó
varróleány!
Meghajtom íme
térdemet,
Emelj föl engem
szívedig;
Ennél följebb nem vágyok
én,
Hisz ott a menny, a
hetedik.
Itt várok
térdepelve,
Ruházd a »szerető« czimet
reám,
Vagy varrd meg
szemfedőmet,
Ha nem szeretsz, te szép
varróleány!
(Losoncz.)
Paripámnak az ő színe fakó…
Paripámnak az ő színe
fakó,
Szőre, mint a vert arany,
ragyogó;
Paripámnak az ő neve
csillag,
Gyors a lába, mint a
hullócsillag.
Hejh szép lovam, hejh jó
lovam, fakó!
Hol az egyik lábadról a
patkó?
Hadd vigyelek, lovam, a
kovácshoz,
Azután majd vígy el a
rózsámhoz.
Hejh, tüzes a kovácsnak a
szene,
De tüzesebb rózsámnak a
szeme.
Hejh, lágy a vas a kovács
szenétől,
Lágyabb szivem a rózsám
szemétől.
(Igló.)
-209-
Van a nagy alföldön csárda sok…
Van a nagy alföldön csárda
sok.
Azok között, kiket én
tudok,
Legkülönösebb a Betekints
–
Ennek széles földön párja
nincs.
Menni akar, de csak
dűledez,
Mint ivója, kiben sok a
szesz!
Födele is félre van
csapva,
Mint a részeg ember
kalapja.
(Késmárk.)
Egy fiatal iróhoz.
Üdvezellek ifju
pályatárs,
Pályatársam s szeretett
barátom!
Egykor én te rólad
jósolék,
S jóslatom most teljesedni
látom.
Láttam egykor egy kis
felleget,
S megmondtam, hogy ebből
fergeteg lesz.
E kicsiny felhőcske te
valál,
És most villámterhesen
közelgesz.
Jőj és ontsd lelked
villámait,
S lángjaikkal gyújtsd föl
a világot;
Rendüljön meg a föld, a
midőn
Mennydörgő jelszódat
elkiáltod.
Hogyha majd villámlasz s
mennydörögsz,
Jőnek ellened zudúló
hangok;
Mert ha nagy az
égiháború,
Félre szokták verni a
harangot.
De azért dúl a vihar
tovább
Minden félrevert harang
daczára.
Igy, barátom, te se hajts
ama
Jajveszéklő emberek
szavára.
Ekkép kellett volna nekem
is
Tenni sokszor ostromolt
pályámon.
Én e tehetetlen
hangokat
Figyelemre méltatám.
Sajnálom.
Eh, megtörtént, mit
sajnálkozom?
Hadd szorítsam jobbod,
ifju bajnok,
Én, ki ilyen
rokonszellemű
Pályatárs után már rég
sohajtok.
Fölléptél. Ez engem
megujít,
Hogy a sorompók közt ketten
állunk.
Most, barátom, küzdjünk, hadd
legyen
Győzedelmünk vagy vitéz
halálunk!
(Pest.)
-210-
Piroslik már a fákon a levél…
Piroslik már a fákon a
levél,
Süvölt köztök, süvölt az őszi
szél,
Homályos a nap, a mező
deres;
Pásztor, betyár meleg tanyát
keres.
Meleg tanyát a pásztor csak
talál,
Vár ott reá kulacs bor, tele
tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele
tál,
Lágy párnán felesége vele
hál.
Betyár embernek jó tanyája
nincs,
Minden felől csörög rá
rabbilincs.
Száraz bokorban huzza meg
magát,
Átkozza a hűs őszi
éjszakát.
(Dömsöd.)
Holdvilágos éj.
A hold az égen egy ezüst
lant,
Megannyi húr a
sugarak;
A hold ezüst lantján a
szellők
Szellemkezekkel
játszanak.
-211-
Egy faluhoz közelg a
vándor,
Egyúttal költő is
talán?
Mert úgy elandalodva csügg
a
Holdon s elömlő
sugarán.
Megy, megy tovább a méla
vándor,
S eléri végre a
falut;
A faluban csend, néma csend
van,
Népsége régen
elalutt.
A kántor háza
kapujánál
Szép hajadon leány
zokog;
Az este hűs… ő
pongyolában…
Reszketnek a gyöngéd
tagok.
A vándor arra ballag és
szól:
»Mi lelt, mi lelt, szép
hajadon?
Felelj, legszebbik holdsugár
te,
Segíthetek-e
bajodon?
Hűségtelen kedvest siratsz
tán?
Ha én lehetnék
kedvesed,
Olyan lennék, hogy a világ
még
Nem láta oly
hűségeset.
Légy holdvilágom, szép
leányka!
S nem bánom: a sors bármit
ad;
Legyen örök éj létem…
csakhogy
Örökké lássam
holdamat!«
Igy szólt a vándor
lelkesedve,
De a leányka nem
felel;
Csak áll és némán
nehezíti
Kis kendejét
könyűivel.
A hold a kántor
szobájába
Sugárait most
beveti;
A kántor, a lyány részeg
apja,
Benn feleségét
döngeti.
(Hatvan.)
Fekete kenyér.
Miért aggódol, lelkem jó
anyám,
Hogy kenyeretek barna, e
miatt?
Hisz meglehet: ha nincs
idehaza,
Tán fejérebb kenyérrel él
fiad.
De semmi az! csak add elém,
anyám,
Bármilyen barna is az a
kenyér.
Itthonn sokkal jobb ízü én
nekem
A fekete, mint máshol a
fejér.
(Szalk-Szent-Márton.)
Rég veri már a magyart a teremtő…
Rég veri már a magyart a
teremtő,
Azt sem tudja: milyen lesz a
jövendő?
Lesz-e még ezen a földön jó
napja?
Örüljön-e, búsuljon-e? nem
tudja.
De ha isten bút adott e
nemzetnek,
Azt is adott, mivel a bút
ölje meg.
Hol terem több jó bor és
több szép leány,
Mint itt belül
Magyarország határán?
Leányt ide, leányt az én
ölembe!
Hadd szorítsam két kezemmel
szivemre,
Hadd szíjam ki édes lelkét
csókommal,
Vessek számot sok keserű
bajommal.
Hát az a bor? hejh, a borral
ide már;
Sírja belém piros könnyét a
pohár!
Piros könnye tüzes, mint
istennyila,
A kialutt életet is
meggyujtja.
Te meg, czigány, húzd rá, majd
kifizetem;
De úgy húzd, hogy
megrepedjen a szivem,
Repedjen meg
örömébe’, bujába’…
Igy vigad a magyar
ember, hiába!
(Pest.)
Fresco-ritornell.
Mihelyt megpillantottalak,
menyecske,
Bordám alatt ez a kis
húsdarab
Ugrálni kezdett, mint
sziklán a kecske.
Azóta mellem folyton égő
katlan,
S a láng mindig tovább,
tovább harap…
Csak te ne volnál oly
meggyujthatatlan!
Kebled fejérlő, mint az
alabastrom,
De búm sötét, mint holmi
ócska klastrom,
S csak a halál lesz
dúlt szivemre flastrom.
(Igló.)
Líliom Peti…
Líliom Peti volt ám
csak
A derék legény!
Alig akadt volna párja
A föld kerekén.
-212-
Emberül megűlt ő
minden
Paripa hátán;
Le nem vetette volna a
Hétfejű sárkány.
A mennyi bor öt más
embert
Döntött volna
meg:
Annyi még jó formán meg
se
Kottyant
Petinek.
S a hol vele
elvágtatott
Gyors
paripája,
Majd megveszett a
falusi
Lyányság
utána.
De nyakravalója lett
a
Hóhér kötele…
Mért? azért, mert Angyal Bandi
Lelke bújt bele.
(Igló.)
Magyarország.
Te sem termettél ám
szakácsnak,
Magyarország, édes
hazám!
A sűlt egy részét nyersen
hagynád,
S elégetnéd más
oldalán.
Mig egy felől boldog
lakóid
Megfúlnak a bőség
miatt:
Hát más felől meg
éhhalállal
Megy sírba sok szegény
fiad.
(Eperjes.)
Gyalázatos világ…
Gyalázatos világ! mit nem
gondolsz ki még?
Hogy szívemet
sebezd…
De mért
panaszlanék?
Hisz a mi megtörtént:
mind, mind várhattam ezt.
Az én
pályám nem mindennapi pálya,
S ki új
utat tör: gaz és tüske várja.
Uj pályámon paréj, tövis közt
gázolok;
De megyek
egyaránt,
Bár fájdalmas
dolog,
Ha sziszegő kigyók mérges
fulánkja bánt.
(Az én utamba sok a
kígyófészek,
S hogy eltiporjam, én
beléje lépek!)
Jó, hogy sebemre az ég
orvosságot ad.
Keblem
varázsfüve
A büszke
öntudat,
Mely tőlem már oly sok
fájdalmat elveve.
Ha ez nem volna, a
kígyók marása
Eddig szivemnek
közepébe ásna.
Mardossatok csak hát, ti
kígyófajzatok!
Eltiprom
köztetek,
Kit
eltiporhatok,
S a kit nem: azt majd
az idő gyilkolja meg;
Mert az idő a
jobb lelkek segéde,
Kiáll ezeknek
védelmezésére.
Idő, hű gyámolóm! benned
megbízhatom,
Ha
úton-útfelen
Sárral
dobáltatom…
Ha senki nem lesz is,
leszesz te majd velem;
A melyet a
szennyes világ dobott rám,
Megtisztitod te majd a sártul orczám!
(Pest.)
Egy hajfürthöz.
Barna lyányka szép
fejéről
Kaptam e hajfürtöt
én.
Én s e fürt együtt
pihentünk
A leányka
kebelén.
A bucsúnak
órájában
Adta emlékül
nekem;
A bucsú órája óta
Mindig itt volt szívemen.
Oh ha nézem e
hajfürtöt:
Minden percz eszembe
jut,
Melyben a boldogság
szárnyán
Mennybe nyílt előttem
ut;
A letűnt szerelmi
órák
Körülöttem
lengenek,
Mint vidám
csillagsugáros
Túlvilági
szellemek.
Nézlek, nézlek, drága
hajfürt,
Hosszan nézlek
tégedet,
A ki üdvem holt
időjét
A sírból
kivezeted.
Hosszan függenek te
rajtad,
Oh szép hajfürt, e
szemek,
Hosszan… hosszan… és…
utószor…
Minthogy már… mást
szeretek.
(Pest.)
-213-
Falun.
Király vagyok most minden
alkonyon:
A nap pirosló fényt lövel
reám,
A nap pirosló
búcsusúgara
Biborra festi egyszerű
ruhám.
Gyönyörrel járom estenként a
tájt,
Kilépvén a kis házfödél
alól;
Porfellegekben a nagy ég
alatt
A haza térő nyáj kolompja
szól.
Elandalodva hallom e
zenét,
Elandalodva szemlélek
körűl;
És messze látok, mert
mindenfelé
Megmérhetetlen rónaság
terűl.
A rónaságnak messze
tengerén
Imitt-amott áll egy fa, mint
sziget,
S hová imát küld a
mohamedán:
Kelet felé ez hosszu
árnyat vet.
-214-
Miként csatában a sebzett
vitéz,
Elvérzik a nap végre, s
elesik;
S mint a dicsőség a vitéz
halált,
A napot csillagok s hold
követik.
Körűlem éj van, fényes
éjszaka;
A csillagfényes éjben méla
csend,
Oly csend, hogy szinte vélem
hallani,
Mit a holdban szent Dávid
lantja zeng.
A szomszéd tóból a
vadlúdakat
Látom csapatban
messzeszállani;
Szivemből is föl- és
elszállanak
A nagyravágyás, hír vad
álmai.
Feledni kezdem Pestet és
zaját,
S jövendőm minden büszke
terveit;
Jobb lenne élnem, így
gondolkodom,
Jobb lenne élnem
elfeledve itt.
A fölmagasztalt nagy nevek
között
Ne hangoztassa senki
nevemet,
Csak szőlőm és szántóföldem
legyen,
Termők piros bort s fejér
kenyeret.
S midőn szőlőmből s
szántóföldemről
Házamba térek este:
hozza be
Majd a piros bort s fejér
kenyeret
Piros menyecskének fejér
keze.
S ha a késő halálnak
ujjai
A férj és nő szemét majd
befogák:
Tegyék egy sírba a két aggastyánt
Nem tettetésből síró unokák.
(Szalk-Szent-Márton.)
Képzetem.
Még mit nem
mondanak!
Hogy az én
képzetem
Alant jár,
magasra
Föl nem
röpíthetem.
Lent jár a föld
szinén,
Ha ugy tartja
kedve,
Sőt a föld alá is
Van gyakran sülyedve;
Mint buvár, sülyed a
Mélységek
mélyére,
A legmélyebb
tenger:
A szív fenekére.
De ha mondom neki:
»Szállj a magasra fel!«
Felszáll
s a légben, mint
Pacsírta,
énekel!
S ha ekkor
biztatom:
»Még följebb,
képzetem!«
Vele a
sasokat
Rendre
megkergetem.
A sas mind
elfárad,
De nem fárad ő
el,
Egy utat kezd a leg-
Magasabb felhővel.
És a felhőknek sem
Társa ő
sokáig,
Egyenest fölfelé
Tör az ég boltjáig,
És ha ekkor épen
Napfogyatkozás
van:
Az elsötétedett
Nap mellett elsuhan,
Elsuhan mellette,
Egyet pillant
rája,
S megkerűl a
napnak
Elveszett
pompája.
És az én
képzetem
Még ekkor sem
pihen,
Hanem a legfelső
Csillagzaton terem,
S ott, hol már megszűnik
Az
isten világa,
Uj világot
alkot
Mindenhatósága. –
–
(Pest.)
Búcsu Kun-Szentmiklóstól.
Szól a kakas
innen-onnan
Viradóra.
Kivígadtunk, takarodjunk
Nyugovóra.
Hejh, ennek a mai
napnak
Nagy az ára…
T’om: sokáig fáj belé a –
Fáj belé a kezem szára.
Fáj az én jobb kezem
szára
Véghetetlen,
Mert nagyon sok telt palaczkot
Emelgettem.
De ha
fáj is a karom, tán
Utójára
Fölbirom még e palaczkot
–
E palaczkot…
bucsuzásra.
-215-
Ki veled, bor, ki veled,
bor,
Az üvegből!
Tele sírom könnyeimmel
Két szememből;
De magam sem
tudom én, hogy
Majd az
benne
Fájdalomnak vagy örömnek
–
Vagy örömnek lesz-e
könnye?
Mostanában a
keblemnek
Megtelése
Fájdalomnak és örömnek
Vegyülése.
Az örömem onnan
ered,
Mert itt voltam;
El kell mennem: innen ered –
Innen ered a fájdalmam.
Kiskunsági
Szentmiklósnak
Ifju
népe!
Benyitottál a
szivemnek
Közepébe;
Hejh, pedig e szívközép, ez
Szentek szente,
Nem
sok ember fordult meg még –
Fordult
meg még eddig benne.
De kinek meg helyet
adtam
Egyszer itt benn,
Az ugyan ki soha többé
Nem megy innen.
Ezután ugy
nézzetek hát
A szemembe:
Rabok vagytok mindörökre –
Mindörökre a szivembe’!
Hát közöttetek, ha
újra
Visszatérek,
Lesz emléke a barátság
Ünnepének?
Ünnep volt ez, a
barátság
Szép ünnepje,
Nem is hiszem, hogy valaki –
Hogy valaki elfeledje.
Mostanáig itt
vígadtunk
Tennap déltül,
Nem csoda hát, ha kissé a
Fejem szédül…
De
azért jól tudom ám, hogy
Mit
miveltünk?
Ettünk, ittunk, tánczot
jártunk –
Tánczot jártunk,
énekeltünk.
Ilyen a magyar
mulatság.
Már hiába!
Ha iszik, hát jár a nyelve,
Jár a lába.
Hejh,
csak oly gyors lenne honja
Haladása,
Mint lábának, hogyha
tánczol –
Hogyha tánczol, a
mozgása!
Hanem hiszen száz szónak
is
Egy a vége:
Legyen rajtatok, barátim,
Áldás, béke.
Legyen
oly vig mind halálig
A
pályátok,
A mily vígak valamennyin
–
Valamennyin ma
valátok!
… Hejh, ha volna ősz:
elszállna
Már a gólya;
Mennék én is már, ha még egy
Szóm nem vóna.
Kimondjam-e, vagy ne mondjam?
Eh, kimondom;
Mit szóltok rá,
mit nem szóltok –
Mit nem szóltok,
semmi gondom.
Amott virít
Szentmiklósnak
Egy
rózsája…
Hejh csak soha ne is
néztem
Volna rája!
Vagy ha már megbűvölt édes
Arczulatja:
Hadd
lennék én, a ki őtet –
A ki őtet
leszakasztja!
(Kun-Szentmiklós.)
Három szív története.
I.
Volt egy lovag, kinek nem volt
hazája,
Mert rajt ütének ellenséges
népek,
És pusztulás lett, mit hozának
rája
Komor fényében a csaták
tüzének.
Komor fényében a csaták
tüzének
Piroslott a lovag hős arcza
szinte
S piroslott vére, melyet bőven
önte
Megmentésére a hon
életének.
De hasztalan folyt a
lovagnak vére;
Ő megmaradt és honja
véget ére.
S a hontalan lett fának
eltört ága,
Mit a fáról a fergeteg
törött le,
-216- S mit ez most
kerget a széles világba.
Midőn a
felhő ott szállott fölötte,
A hol
volt a ledöntött hon határa,
Megállott és letérdepelt hantjára,
Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
A földre, mely holt nemzetének sírja;
Mert könnye volt egyetlen kincse,
melyet
Elvesztett mindenéből még
megtarta:
S ezt tékozolni másra nem
akarta. –
Megindult és ment tompa
búja mellett,
Mely árnyképében őt
folyvást kisérte.
Midőn kifáradt már
a bujdosásban:
Csöndes vidékbe
megpihenni tére
Egy idegen nép távol
országában.
És gondolá azt is, hogy
őt halála,
Ha egy helyen lesz,
hamarabb találja;
S ha rá hull a
halál fehér virága,
Beteljesűlve
minden kivánsága.
Ezt várta ő a
csendes zárt vidéken,
Hová fáradtan
megpihenni tére,
S hol élt egy
lyányka olyan ifjuszépen,
Hogy a
vidéknek vált bámult diszére.
De ő a
lyányka szépségét nem látta,
Semmit
sem látott, csak romját honának;
Nem
látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka
Tekintetének csillagos világa,
S
tekintetei mi lángolók valának!
Igy a
leányka napjai folyának,
S arczára
halvány liljomot föstének
Gyötrelmei
a szólni nem merésnek;
Mert mit
mondhatna a fényes lovagnak,
Mit
mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
De
pórszülőknek egyszerű magzatja? –
És
a vidéket még egy ifju lakja;
Szegény
fiú, a legszegényebb szolga,
Tengődve
éli nyomorú világát,
Kit tán megölne
sok fárasztó dolga,
Ha nem láthatná
néha a leánykát;
A titkon bámult
lyányka láthatása
Fogyó erője meghozó
varázsa.
Fél rá gondolni, hogy kérjen
szerelmet
A pór, de gazdag szülők
gyermekétől,
Ő, a kinek ha jut száraz
kenyérből
Egy-két nagyobb falat,
sorsán örülhet.
S ő mégis boldog, és
azzal beéri,
Hogy a leánykát
messziről kiséri.
II.
És a lovagnak kondult a nagy
óra,
Mely e világból őt egy másba
vitte,
A hol bitor kény mennykövit
nem szórja
Az ártatlanság népének
fölötte.
Letették őt az anyaföld
ölébe;
Követ nem tettek a halom
fölébe,
Mely pajzsa lett az élet búja
ellen…
Miért is volna kő? a lyányka
szíve,
Halála által, kő lett,
érzéketlen;
S ha nincsen érzés a szív
birtokában,
Az ember mit keressen a
világban?
Nem volt a lyányka sem
sokáig földi:
Lefekvék, honnan senki
fel nem költi.
És a szegény, az árva,
árva szolga,
Tüntén egyetlen
gyönyörűségének,
Az élet terhét hogy
viselte volna?
Végét vetette terhes
életének.
III.
Az éjszakának sírnyitó
felében
Fölkél a szolga, és a helyre
mégyen,
Hová temették a kedves
leánykát;
Akarja látni élte szép
bálványát.
De a leánynyal nincs
találkozása,
Mert a leány a sírból
szinte eljár,
Hogy a lovagnak
szellemét meglássa,
S ott vár, ott
vár, de szinte hasztalan vár,
Mert a
lovag száll messze, messze tájra,
Elszáll megnézni: rab-e még hazája?
(Pest.)
A jó öreg kocsmáros.
Itt, a honnan messze kell
utazni, míg az
Ember hegyet láthat,
itt a szép alföldön,
Itten élek én
most megelégedéssel,
Mert időm
vidáman, boldogságban töltöm.
Falu
kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel,
Egy jó öreg ember benne a kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két
kezével!
Van szállásom itten s
ennem-innom ingyen,
Soha sem volt
ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre
nem kell senkit is megvárnom,
És
mindnyájan várnak én rám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekocczan néha jó feleségével;
No de a mint összekocczan, meg is
békül…
Áldja meg az isten mind a két
kezével!
-217-
Elbeszélünk néha a letünt
időkről.
Hejh, régibb idői boldogak
valának!
Háza, kertje, földje, pénze,
mindene volt,
Alig tudta számát
ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen
emberek csalása,
Házát a Dunának
habjai vitték el;
Igy szegényült el a
jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten
mind a két kezével!
Alkonyúló félben van már élte
napja,
S ilyenkor az ember
nyugodalmat óhajt,
S ő reá,
szegényre, a szerencsétlenség,
Ő reá
mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején
kel;
Mint sajnálom én e jó öreg
kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a
két kezével!
Biztatom, hogy majd még jóra
fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem
hisz a szavamnak.
»Úgy van, úgy«,
szól később: »jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.«
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arczát szemeim
könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg
kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a
két kezével!
(Szalk-Szent-Márton.)
Az utósó ember.
Mi az fölöttem? ég vagy
sírbolt?
Igen, sírbolt, a melyben a
föld,
Ez óriás koporsó
fekszik.
És ott fejem fölött az a
fény
A nap? vagy a sírbolti
lámpa?
Igen, sírbolti lámpa,
melynek
Bágyadtan pislogó
sugára
Sötétségét a síri
éjnek
Halvány piros-sárgára
festi.
S mily hallgatás!… de, hah, mi
zendül
A némaságnak
közepette?
Madárszó vagy leánydal? Oh
nem!
A férgek rágják a
koporsó
Behunyt szemü, hideg
lakóit.
Igen, behunyvák a szemek
mind,
Melyekben egykor
szerelemnek
S gyülölségnek szikrája
lángolt,
S a melyekből oly
undorítón
Nézett ki, mint a
kéjleányok
A bordélyházak
ablakából,
A gőg, irigység,
elbizottság,
A megvetés,
alázatosság.
Behunyvák a szemek, s
hideg már
A szív, e kis pokol, a mely
száz
Meg száz ördögnek volt
tanyája,
Hol a bünök máglyája
égett
Kihamvadatlan
lángolással.
Hanem már mindeneknek
vége,
Alszik már a
becsületorzás,
Barát- s honárulás, s
egyéb szörny,
S a mely őket nyomban
követte,
A lelkiösmeret
marása…
De ez nagyon régen halt már
meg,
Az újabb kornak
nemzedéke
Ismerte ezt csupán hiréből.
–
Mindennek vége. Minden
alszik.
Becsukva a szem. Hülve a
szív.
Csak én magam vagyok még
élő
A sírbolt roppant
üregében,
S tünődöm, egy vendégre
várván,
A késedelmező
halálra.
Halál, mért nem jösz? félsz
talán, hogy
Megbirkozom veled s
legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki
voltam,
Ki egykor vakmerő
kebellel
Daczoltam sorssal és
világgal.
Bátran jöhetsz. Meg nem
támadlak.
Hagyom magam. Erőtelen
hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj
el.
(Pest.)
Ifjuság.
Mondják
hidegnyugalmasan
Az
öregek:
Szilaj, bolond fiú
vagyok,
Csendesb legyek.
Vénség az életnek visszhangja csak,
E tompa hangok meg nem
bántanak.
Szilaj vagyok, igaz; s
bolond?
Az is lehet.
Az észt tanácsra nem hivom,
Csak a szivet.
No de
fejemnek is hasznát veszem:
Reá
bokrétás kalpagom teszem.
S a szív nem rossz
tanácsadó,
Higyétek el.
Az észnél gyakran messzebb lát
Sejtelmivel.
Az ifjú
szíve lánglobogva ég;
Világit ez,
midőn sötét az ég.
-218-
S szolgál a szív nem csak
vezér-
Szövétnekűl.
Balsors telében életünk
Gyakorta hűl.
S az ész miatt
akár megfagyhatnánk,
De szívünkben
fölmelegit a láng.
És ne higyétek, csendes
öregek,
Hogy tán megárt,
Ha túllobogja is a fiatal
Tűz a határt;
Föl
szoktak gyújtani egész mezőt,
S lesz
égés által ez gyümölcsözőbb.
(Pest.)
Imádságom.
Elkárhozástól félt szegény
anyám,
S talán féltése nem
alaptalan.
Tart tőle – s ebben
igazsága van –
Hogy már régóta nem
imádkozám.
Imádkozom hát; íme két
kezem
Szent áhitattal
összekulcsolom.
Hallgass meg engem,
égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes
istenem!
Adj én nekem… hó, első a
haza.
Hatalmas isten, népem
istene!…
De kérni vajon mit is
kellene
Hazámért, melynek annyi a
baja?
Ezért csak egy, csak egy a
kérelem:
Mely így, mint van, már nem
sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e
hazát,
Hallgass meg engem, édes
istenem!
És magamért? mit kérjek
magamért?
Adj hát nekem szépséges
szeretőt,
S a melyen majd
meglátogassam őt,
Gyors paripát;
aztán sok, sok babért…
Nem hogy
fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha
nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm
legyen mivel jól tartanom…
Hallgass
meg engem, édes istenem!
(Szalk-Szent-Márton.)
A szeretőm nyalka gyerek…
A szeretőm nyalka
gyerek,
Alája termett a
nyereg.
Ha viszi a
paripája,
Gyönyörűség nézni
rája.
Gyakran látogat meg
engem,
Most is amott jön a
lelkem;
Ugy megvágtat
paripája,
A négy körmét majd
elhányja.
Öregbiró lyánya,
szivem,
Mit kukucsálsz olyan
igen?
Mit lesed a
szeretőmet?
Ugy sem szeret ám ő
téged. –
Szállj le kincsem a
nyeregből,
Vedd ki lábad a
kengyelből,
Ereszd meg a
terhelődet,
Öleld meg a
szeretődet.
Istenem, be ver a
szived,
Mert itt van az enyim
mellett.
Szived az én kincses
ládám,
Három faluért sem
adnám.
Mulattató,
nevettető,
Ha összejön két
szerető;
Elbeszélnek
végtelenül,
Magok sem tudják, hogy
mirül.
Jaj de mi zaj van
odakint?
Hát biz ott a lovad
nyerit.
Hogy elfeledkeztünk
róla!
Isten bűnünkűl ne
rója.
Jól tartottad a
lovadat,
De már föl is
kantároztad.
Még egy csókot, itt az
orczám,
Isten hozzád, kedves
rózsám!
Kedves rózsám, isten
hozzád,
Adjon isten arany
zablát,
Arany zablát a
lovadnak,
Aranyos kedvet
magadnak!
(Duna-Földvár.)
Ismerjetek meg!
Ismerjetek meg végre: ki
vagyok?
Álarcz alatt volt mostanáig
képem,
De már meguntam én
álarczomat,
És azt most ünnepélyesen
letépem.
Olvastátok vidám
dalaimat?
Azt gondoljátok, hogy
lelkembül írom?
Oh, dalaimban a kedv,
nevetés,
Csak olyan ez, mint a virág
a síron.
-219-
Kivül a síron nyilik a
virág,
S belül a sírban féreg és
halott van;
Igy írtam én enyelgő
dalokat,
Míg lelkem haldokolt a
fájdalomban.
De többé nem leszek
komédiás,
Ki víg pofákat vág a
közönségnek,
És odabenn a színfalak
között
Arczán kínszenvedés könyűi
égnek! –
Oh nem, ez még sem szép
határozat!…
Muljék oly gyorsan, a
mily gyorsan támadt.
Szenvedjen bár
szivem: a víg dalok
Ne szűnjenek meg…
hátha általok
Kissé vidítom szomorú
hazámat.
(Pest.)
Felhő és csillag.
Mikor isten a férfit
teremté,
Homlokára szállt sötét
ború,
Nem tudom mért? csak hogy e
borúból
Lett a felhő s
égiháború.
Mikor isten a hölgyet
teremté,
Örömében sírva
fakadott.
Most is látni ez
örömkönnyeknek
Cseppjeit, a sok szép
csillagot.
(Czinkota.)
A hűtelen barátokhoz.
Derék fiúk, mint hagyogatnak
el!…
Eredjetek csak isten
hírivel;
Hagyjátok itt a fát, ti
levelek,
A fát, e szívet, melyen
függtetek.
Az őszi szél, mely titeket
lefú,
Majd elmulik, nem lesz
örökkorú;
S ha eljövend ismét a
kikelet,
Fog kapni a fa új
leveleket.
De tudjátok: többé ki nem
virul
Az a levél, mely fájáról
lehull.
Én és a nap.
Bámúlja sok oly epedőleg a
holdat,
Ezt a megtestesült
sohajt.
Miattam akár kimaradjon
örökre,
Nem csüggök én merengve
rajt.
Megtestesülése te
érzeteimnek,
Magas, fényes, hő
napsugár!
Te vagy szivem öröme,
gyönyörüsége,
Érted szemem, lelkem
sovár.
Egymás szeretői vagyunk mi a
nappal;
Mi hűséges két
szerető!
Ki mondja meg: én
melegűlök-e tőle?
Vagy szívemtől
melegszik ő?
És hogyha siromba leűzni fog a
sors,
Csak azt az egyet
fájlalom,
Hogy majd szeretőmet a
földnek alatta,
A szép napot, nem
láthatom.
De szabad a holtnak egy óra
naponként,
S én arra kérem
istenem:
Éjfél idején legyen zárva
koporsóm,
S nyiljon meg az délben
nekem!
(Pest.)
Búm és örömem.
Nincsen oly bú,
Mint az én búm.
Oh,
ha én busúlok!
Keblem egy
oroszlánbarlang,
S szívem benne
bárány;
Szaggatják az éhes
oroszlánok
Fogaikkal,
körmeikkel.
Vérét
iszszák,
Csontját rágják
És velőjét szíják
E
szegény báránynak az
Éhes oroszlánok.
– –
Olyan öröm sincs,
Milyen az én örömem.
Oh, mikor én örülök!
Keblem egy
édeni kert,
S rózsa e kertbe’
szivem.
Napsugarakkal,
Tarka lepékkel
Játszik e rózsa,
S zeng
körülötte
A csalogány.
És jön egy angyal,
És leszakítja e rózsát,
S illeti
csókkal,
S keblire tűzi,
S véle az égbe röpűl.
(Pest.) -220-
Egy asszonyi állathoz.
Megláttuk egymást és a
szerelem
Mindkettőnk szívében lobbot
vetett.
Fölösleges volt minden
vallomás,
Értők a kölcsönös
tekintetet.
Alig múlt egy nap, már
csókoltalak,
S te visszacsókolál és
ölelél.
Te is leány vagy, édes
angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.
Miként folyammá nő a kis
patak,
S miként tengerbe vész el a
folyam:
Szerelmem akkép napról-napra
nőtt,
S lett végre tenger, mély,
határtalan.
Láttam piruló arczod
hajnalán,
Hogy boldogságom napja ujra
kél.
Te is leány vagy, édes
angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.
Boldogságomnak napja ujra
kelt,
Boldogság napja volt égő
szived.
A mely szemedbe szállt, s
onnan reám
Elolvasztó sugárokat
vetett.
Minő boldogság volt, ha
háborgó,
Fölindult kebleden
pihentetél!
Te is leány vagy, édes
angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.
Együttlétünknek végső napja
jött,
Tán mindörökre válandók
valánk;
De gondolám, nyugtatva
magamat:
Vár még egy este boldogsága
ránk.
Az este eljött. Épen bál
vala,
Te bálba mentél, hozzám nem
jövél.
Te is leány vagy, édes
angyalom,
Egy szikrával sem jobb a
többinél.
(Igló.)
Felsülés.
Ebédre híttak.
Elfogadtam
A meghivást nagy
szívesen,
Nem az ebédre
nézve,
Hanem mert vettem
észre,
Hogy köztünk szép lyány is
leszen.
S volt szép lyány, még pedig
milyen szép!
Könnyű lehellet
termete,
Fejér egén
szemének
Sötétkék napok
égtek…
De ez nem tartozik
ide.
Csakhogy szép lyányka volt,
nagyon szép,
S én őt tüstént
megszeretém.
»Kigyúlt
indúlatommal
Ebéd után
azonnal
Kirontok!« így
elmélkedém.
Ebéd alatt erősen
szítam
A szíverősitő
italt,
Hogy a nagy
pillanatban
Majd annál
biztosabban
Vívhassam ki a
diadalt.
De hah, a szíverősitő
úgy
Megerősíté szívemet,
Hogy, az erőből aztán
Lábamban nem maradván,
Kirontanom nem lehetett.
(Eperjes.)
Gyermekkori barátnémhoz.
Te vagy? valóban te vagy
az?
Vagy e látmány csak
képzelet?
Csak képzetemnek tündér
délibábja,
A melyben lelkem újra
látja
Szép arczod s boldog
gyermekségemet?
Te vagy valóban!
ennyire
Csalódás nem megy, nem
mehet;
Ismérem én jól e szemek
sugárát,
A melylyel glóriába
zárád
Hajdanta boldog
gyermekségemet.
A kis leányból
hajadon,
A kis fiuból ifju
lett;
Jött az idő, mely soha meg nem
állott,
S miként a szélvész a
virágot,
Elvitte boldog
gyermekségemet.
Azóta tiszta
látköröm
Oly gyakran
elsötétedett,
S az éjszakában, mely
sírként fedett el,
Csak egy csillag
volt, a könny, melylyel
Sirattam
boldog gyermekségemet.
Viszontlátásunk
ünnepén
Ölelj meg, lyánykám,
engemet;
Hagyd elfeledni kínos
ifjuságom,
Hagyd karjaidban újra
látnom
Ragyogni boldog
gyermekségemet!
(Borjád.)
-221-
A négy ökrös szekér.
Nem Pesten történt, a mit
hallotok,
Ott ily regényes dolgok nem
történnek.
A társaságnak úri
tagjai
Szekérre ültek és azon
menének.
Szekéren mentek, de
ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a
fogatot.
Az országúton végig a
szekérrel
A négy ökör lassacskán
ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn
vala;
Halványan járt a megszakadt
felhőkben.
Miként a bús hölgy, a ki
férjinek
Sírhalmát keresi a
temetőben.
Kalmár szellő járt a
szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől
édes illatot.
Az országúton végig a
szekérrel
A négy ökör lassacskán
ballagott.
A társaságban én is ott
valék,
S valék szomszédja épen
Erzsikének,
A társaságnak többi
tagjai
Beszélgetének s
énekelgetének
Én ábrándoztam s
szóltam Erzsikéhez:
»Ne válaszszunk
magunknak csillagot?«
Az országúton
végig a szekérrel
A négy ökör
lassacskán ballagott.
»Ne válaszszunk magunknak
csillagot?«
Szólék én ábrándozva
Erzsikéhez,
»A csillag vissza fog
vezetni majd
A mult időknek boldog
emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors
egymástól minket.«
S választottunk
magunknak csillagot.
Az országúton
végig a szekérrel
A négy ökör
lassacskán ballagott.
(Borjád.)
Sírba tették…
Sírba tették első
szeretőmet,
Búm e síréj holdvilága
volt.
Uj szerelmem, mint nap, jött ez
éjre.
Fölkelt a nap… halványúl a
hold.
(Pest.)
-222-
A magyar nemes.
Őseimnek véres
kardja
Fogason függ, rozsda
marja,
Rozsda marja, nem
ragyog.
Én magyar nemes
vagyok!
Munkátlanság csak az
élet.
Van életem, mert
henyélek.
A paraszté a
dolog.
Én magyar nemes
vagyok!
Jól készítsd paraszt az
útat,
Mert hisz a te lovad
vontat.
Csak nem járhatok
gyalog.
Én magyar nemes
vagyok!
Tán a tudománynak
éljek?
A tudósok mind
szegények.
Nem irok, nem
olvasok.
Én magyar nemes
vagyok!
Van, igaz, egy
tudományom,
Ebben párom ritkán
látom:
Enni, inni jól
tudok.
Én magyar nemes
vagyok!
Milyen jó, hogy nem
adózok,
Gazdaságom van, de nem
sok.
S van adósságom, de
sok.
Én magyar nemes
vagyok!
Mit törődöm a
hazával?
A hazának száz
bajával,
Majd elmúlnak a
bajok.
Én magyar nemes
vagyok!
Ősi joggal, ősi
házban
Éltemet, ha
elpipáztam:
Mennybe visznek
angyalok.
Én magyar nemes
vagyok!
(Borjád.)
-223-
Alku.
Juhász legény, szegény juhász
legény!
Tele pénzzel ez a kövér
erszény;
Megveszem a szegénységet
tőled,
De rá’dásul add a
szeretődet.
»Ha ez a pénz volna csak
foglaló,
S még száz ennyi lenne
borravaló,
S id’adnák a világot
rá’dásnak,
Szeretőmet még sem adnám
másnak!«
(Szalk-Szent-Márton.)
S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe.
Méhek s virágok kertednek
lakói,
Méhes, virágos kert legyen
szived:
Ha nyílik benne szerelem
virága,
A barátságnak méhét is
bevedd;
Mert jól tudod: szép a virág;
azonban
Tavaszszal él csak, és ez oly
rövid,
Míg a szerény méh
munkálódásából
Megédesíted téli
napjaid.
Ha e tanácsom nem lesz
sikeretlen:
Engedd, hogy én is méh
legyek szivedben.
(Borjád.)
A. B. emlékkönyvébe.
Kalmáridőket élünk
mostanában,
Egy pénzdarabnak nézik a
világot,
S ha a világ pénz: a költő
mi rajta?
A költő – mondják –
hasztalan penész csak.
Pedig a költő
a királyi kép a
Világ tallérján… nem,
királyi kép sem!
Ő a tallérnak
csengő, tiszta hangja,
Szép
szellemrésze a hitvány anyagnak. –
Légy büszke rá, hogy költőnek születtél.
(Vár-Gedő.)
M. E. kisasszony emlékkönyvébe.
Legboldogabb percz életünkben
az
(Még nem próbáltam, ámde úgy
hiszem),
Ha kedvesünkkel oltárhoz
megyünk.
S neked maholnap e sorsod
leszen.
Megállítnám, ha volnék
Józsue,
Megállítnám itt a napot,
időt,
Hogy mindörökké oly boldog
lehess,
Minő ekkor lészsz az oltár
előtt.
(Pest.) -224-
S. K. emlékkönyvébe.
Vén épület már a
világ,
Le, alacsonyra
sülyedett.
Ha egyenest jársz:
beütöd
A gerendában
fejedet.
Hajolj meg, ha a
fejtörő
Gerenda ellenedre
van…
Én inkább betöröm
fejem,
Semhogy meghajtsam
derekam!
(Borjád.)
Virágos kert a költő szíve…
Virágos kert a költő
szíve,
De másnak termi a
virágokat;
Mig ezeket
szétosztogatja,
Önnön magának csak
tövis marad.
És pillangó a költő
lelke;
Szegény pillangó! neki
megesett:
Addig bolyong a puszta
kertben,
Mig összetépik őt a
tövisek.
S a puszta kert s tépett
pillangó
Eszébe sem jut senkinek
talán,
Midőn élvezettel mereng
a
Szegény költő
martírkoszoruján.
(Pest.)
A zsiványság vége.
Hej zsiványság, derék szép
zsiványság!
A te véged hatalmas
mulatság;
Lesz belőled, ugy hord a
szerencse,
Száraz fának száradó
gyümölcse.
Hogy kimúlj, szikrát sem
fáradsz magad:
Kitekeri a hóhér a
nyakad.
Hogy pedig ne láthasd
szégyenedet,
Kivájják a varjak
szemeidet.
És mig tested a tánczot úgy
járja,
A mint szól a szemek
muzsikája:
Mélységében a sátán
házának
Lelkeddel az ördögök
labdáznak.
(Pest.)
Hegyen űlök…
Hegyen űlök, búsan nézek le
róla,
Mint a boglya tetejéről a
gólya.
Lenn a völgyben lassú patak
tévedez,
Az én fáradt életemnek képe
ez.
Elfárasztott engemet a
szenvedés,
Be sok búm volt, örömem
meg be kevés.
Bánatomból egy nagy
árvíz lehetne,
Örömem kis sziget
lenne csak benne.
Fenn a hegyen, lenn a völgyben
zúg a szél,
Közelget az időjárás ősz
felé;
Őszszel szép csak a természet
én nekem,
A haldokló természetet
szeretem.
Tarka madár nem fütyörész az
ágon,
Sárgapiros levél csörög a
fákon,
Innen-onnan lehúll a fák
levele…
Bár csak én is lehullanék ő
vele!
Holtom után vajon mi lesz
belőlem?
Vadfa lenni szeretnék az
erdőben;
Ott lenne az én számomra jó
tanya,
Egész világ engem ott nem
bántana.
Szeretném, ha vadfa lennék
erdőben,
Még inkább: ha tűzvész lenne
belőlem;
Elégetném ezt az egész
világot,
Mely engemet mindörökké csak
bántott.
(Pest.)
Forrás és folyam.
Szelid a forrás habja, s
dalai
Beillenének csengetyű
szavának.
Ilyen szelídek és csengők
valának
Ifjúságomnak első
hangjai.
Akkor kedélyem a forrás
vala,
Mosolygó tükre a szép
mennyországnak,
Nap, csillagok s hold
beleláthatának.
Szivem volt a forrás
víg, fris hala.
De a kis forrás most már nagy
folyam,
Csengő szavát s nyugalmát
elvesztette.
Vészek kergetnek
vészeket fölötte,
S belé a mennynek
nézni hasztalan.
-225-
Ne nézz beléje, oh menny,
hasztalan!
Magad most benne ugy sem
láthatod meg,
Mert az csatáitól a
fergetegnek
Mind fenekiglen
fölforgatva van.
És mit jelent e vérfolt a
vizen,
E vérfolt a haboknak
közepette?…
Horgát a vad világ beléd
ütötte,
Te vérzel, árva hal, szegény
szivem!
(Pest.)
Örök ölelkezés.
A téren kettős sírhalom
van,
Fölöttök egy-egy zöld
bokor;
Egymásra hajlanak, miként
ha
Két szerető szív
összeforr.
Igen, két szerető szív
szálla
Pihenni e két domb
alá,
Midőn a háborgó
életnek
Kemény harczát
kiharczolá.
Egymás mellé temetteték
a
Hű szeretők itt
magokat,
Hogy egyesűlve legyenek,
mint
A földön, úgy a föld
alatt.
És egyesűlve
maradának,
Mely a sírhalmokon
növe,
A két ölelkező
bokorfa
A két szerelmes
szelleme.
(Pest.)
A hazáról.
Lement a nap. De
csillagok
Nem jöttenek. Sötét az
ég.
Közel s távolban semmi fény
nincs,
Csak mécsvilágom s
honszerelmem ég.
Szép csillag a
honszeretet,
Gyönyörüségesen
ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám
te,
Neked kevés van ilyen
csillagod.
Mécsemnek lángja mint
lobog!
Mitől lobog? mi
lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek
itten
Mécsem körül, ti népem
ősei!
Mintha nap volna
mindenik,
Oly tündöklők e
szellemek,
Tündöklők, mert hisz a
dicsőség
Sugármezébe
öltözködtenek.
Ne nézz ősidre, oh
magyar,
Ki most sötétségben vagy
itt,
Ne nézz ősidre, e
napokra…
Szemeid gyöngék… a napfény
megvakit.
Hazám dicső nagy
ősei,
Ti földetrázó
viharok!
Ti egykoron a porba
omlott
Európa homlokán
tomboltatok.
Oh nagy volt hajdan a
magyar,
Nagy volt hatalma,
birtoka;
Magyar tenger vizében húnyt
el
Éjszak, kelet s dél
hullócsillaga.
Csak hogy rég volt, midőn
magyar
Fejekre termett a
babér;
A képzelet sebes szárnyú
sas,
Elfárad mégis, mire oda
ér.
Oly rég elhervadt a
babér
A magyaroknak
homlokán,
Hazám, oly rég voltál te
nagy, hogy
Nagyságod híre csak mese
talán.
Már rég nem sírtam, s íme
most
Pillámon egy könny
rengedez.
Magyar nép, vajon
hajnalodnak
Vagy alkonyodnak
harmatcseppje ez?
Magyar dicsőség, mi
valál?
Hullócsillag? mely
tündökölt,
Aztán lehullott a
magasból
És mindörökre elnyelé a
föld.
Vagy üstökös vagy, oh
magyar
Dicsőség! mely jött s
távozék,
Hogy századok multával
ujra
Lássák fényét a népek s
rettegjék?
(Pest.)
-226-
-227-
A költő s a szőlővessző.
Semmi vágyam, semmi
kedvem
A
borostyánkoszorúhoz!
Magyarország
szép leányi,
Szőlővessző-koszorúval
Koszorúzzatok meg engem,
Mert a
szőlővessző és a
Költő sorsa oly
hasonló.
Költő és a
szőlővessző
A világnak adja
lelkét.
Szőlővessző lelke a
bor,
A költőnek lelke a
dal.
Lelkünket ha
általadtuk
Borban, dalban a
világnak:
Elhervadunk,
elenyészünk.
És midőn már
elenyésztünk:
Lelkeink, a bor s dal
mellett
Vigad a világ! – – –
–
(Borjád.)
A jegygyürű.
»Isméred e
gyürűt?
Aranymives
barátom!«
– ‚Ismérem jól,
uram,
E gyűrűt én
csináltam;
Azt is tudom:
kinek
Számára
készíttetted?
Az szép leányka
volt,
És aztán hitvesed
lett.‘
– »Igen, szép lyányka
volt,
És aztán hitvesem
lett.
De megszegé hitét
S mással kötött szerelmet.
E gyűrü rosz
helyen
Volt ujján;
visszavettem.
Legdrágább kincsem
ez,
Jobb helyre kell hát
tennem.
Ezennel önts
golyót
E gyűrüből,
barátom!…
… Fegyverbe töltöm
azt,
S szivem, beléd
bocsátom.«
(Pest.)
Szép vidéknek szépséges leánya…
Szép vidéknek szépséges
leánya!
Eszem azt a gyönyörü szemed
–
Gyönyörű? nem! csak azért sem az,
mert
Hazugságban hagytál
engemet.
Hányszor mondtam, hányszor
irtam én meg,
Hogy már láttam tiszta
kék eget!
S ez hazugság, mert nem
láttam addig,
Mig nem láttam a te
szemedet.
Vetted észre? mily hosszan
merengtem
S milyen áhitattal
szemeden?
Áhitattal függtem rajta,
mint a
Haldokló szent a
feszűleten.
S te valóban megváltóm
lehetnél,
Mindazáltal nem halnál te
meg:
Holt, hideg fán nem függnél…
ölelned
Kéne élő, égő
keblemet…
Mit beszélek? mit mondtam?…
szerelmet
Tőled én nem, oh, nem
várhatok!
Szerelemmel a szegény
költőre
Áldást hozni melyik lyányka
fog?
Mert szegénynek alkotá az
isten
A költőt, s tán rendén is van
ez:
Tarka, pompás toll nem
ékesíti
A madárt sem, a mely
zengedez.
Igy a költő
egyszerűségében
Képes-e lyányt
meghódítani?
Tündökölni vágynak a
leányok
S méltán… ők a föld
csillagjai.
Te, leányka, az én csillagom
vagy,
S tőlem senki nem tilthatja
meg:
Ha keblemre nem tűzhetlek is,
hogy
Szemeimmel ne
kisérjelek.
Fog kisérni szemeim
világa,
Fog kisérni
vándorútamon.
A távolból ha nem
melegítesz:
Legalább nézz rám, szép
csillagom!
(Pest.) -228-
Megteremtéd lelkem új világát…
Megteremtéd lelkem új
világát,
Szerelem dicső világa
ez!
Hálából e szív, örök
tüzével,
Istenséged szent oltára
lesz.
Oh leányka, ha te nem szeretsz
is,
Engedd meg, hogy
szerethesselek,
Mert különben köztem
s a világ közt
Megszakadnak minden
kötelek.
Vad, sötét föld keblem
birodalma,
Fejedelme gyűlölő
harag,
Harczban állok a nagy
mindenséggel –
Szeretetre csak képed
marad.
Képed a fény, az egyetlen egy
fény,
Mely keblemnek éjjelébe
jár,
Mint a rabhoz, földalatti
börtön
Kisded ablakán, a
napsugár.
Én szeretlek! bár tudom: mily
rém a
Nem viszonzott szerelem
baja;
De kit annyi rém gyötör,
szivemnek
Könnyü lesz ezt is
megszoknia.
Nem viszonzott szerelem
keserve!
Türelemmel hordom
terhedet,
Mint az istenember a
keresztfát,
Melyen aztán
megfeszíttetett.
(Pest.)
Éj van…
Éj van, csend és nyugalomnak
éje,
A magas menny holdas,
csillagos;
Szőke gyermek, kék szemű
kökényfa,
Drágagyöngyöm! mit csinálsz
te most?
Engem édes álmak
környekeznek,
De nem alszom, ébren
álmodom.
Minden álmam egy fényes
királyság,
S koronája te vagy
angyalom!
Beh szeretném most, ha lopni
tudnék,
A lopás bármily rút lelki
folt!
Meglopnám az álmak kincstárát,
hogy
Gazdagitsam a szegény
valót.
(Pest.)
Félre mostan…
Félre mostan, hagyjatok
magamra,
Hagyjatok, ti régi
czimborák!
Nem látjátok, hogy mi lett
belőlem?
Czímerem most rózsa s nem
borág.
Szerelemnek katonája
lettem…
A lant, a dal töltött
fegyverem,
Töltés benne forró
érzeményem,
Boldog én! ha a csatát
nyerem.
Oh, ha nyernék, istenem, ha
nyernék…
Tündérország, mely előttem
áll;
Sikerüljön ezt bevennem:
akkor
Én leendek a
tündérkirály!
(Pest.)
Ablakodból hogyha…
Ablakodból hogyha
kitekintesz:
Kertet látsz csak,
kertet és eget.
(Adja isten, hogy
legyen hasonló
E látványhoz teljes
életed!)
Képzelem: mily boldog vagy,
leányka,
Hogy körűled ilyen kert
virit.
Jaj, de e kert sokkal
boldogabb még,
Mert beléje néznek
szemeid.
(Gödöllő.)
Nála voltam…
Nála voltam, a kedves
leánynál,
Nála voltam, ismét
eljövék.
Honn vagyok… honn? nem
tudom. Szédülök.
Kereng velem a föld
és az ég.
Oh, mi szép, mi jó vagy te,
leányka,
Szép és jó s oly lelkes
honleány!
Te hazám leglelkesebb
leánya,
Te hazám nemtője vagy
talán.
Lyányka, neked költőt kell
szeretned,
Más nem méltó birni
tégedet,
Nem méltó más erre, mert
hazát ugy,
Mint a költő, senki nem
szeret.
-229-
Mit tegyek? szólj, üdvem
gyöngyvirága,
Mit tegyek? hogy
megnyerhesselek.
Kész vagyok, kész
mindent elkövetni,
Mindent, hogy
megérdemeljelek.
De ha semmit nem tennék is,
lyányka,
Érdemetlen nem vagyok
reád:
Szerelemért csupán szerelem
kell,
S én szeretlek, mint te a
hazát!
(Pest.)
Vasárnap volt…
Vasárnap volt. Nem felejtem én
el
E napot. Lenn a kertben
valánk.
Néztelek… te bokrétát
kötöttél.
A nap jó kedvvel mosolyga
ránk.
És midőn elkészült a
bokréta,
Általadtad, – oh,
meglepetés! –
Általadtad azt nekem,
leányka…
E gyönyörre minden szó
kevés!
Általadtad nekem a
bokrétát,
Most is itt van az szivem
felett;
S ha fölhajtod egykor
szemfedőmet,
Akkor is még szivemen
leled.
Higy nekem, hogy szívem és
bokrétád
Egy időben, együtt hamvad
el…
Milyen édesen fog majd
pihenni
Ő alatta e fáradt
kebel!
S a mig élek, addig paizsom
lesz.
Oly szükséges nekem a
paizs!
Most merészen állok ki, ha
mingyárt
Az egész föld ostromolna
is.
Rágalom, gúny, ármány,
balszerencse
Szórhatnak rám millió
nyilat:
Szánakozva nézem
ellenségim
E tündér virágpaizs
alatt.
(Buda.)
Drága orvos úr…
»Drága orvos úr!« szólék
eszemhez,
»Látogassa meg csak
szívemet;
Látogassa meg, kérem…
roszul van…
És gyógyitsa ki, ha még
lehet.
Nagy bizalma van szivemnek
önben,
Mert ön már többször segíte
rajt.
De siessen, kérem, csak
siessen,
Még talán elűzheti a
bajt.«
És az ész, ez a jó
háziorvos,
Nem késett, hanem
lesietett;
És megrémült és fejét
csóválta,
Meglátván a vérző
beteget;
S igy kiálta föl: »Fiatal
ember,
Mit cselekszik ön, az
istenért?
Sebe mélyebb s szélesb a
Dunánál –
Mért is nem vigyáz magára,
mért?
De legyünk csak egy kis
türelemmel,
Még talán… talán
segithetek.«
Szóla, és a sebet
megvizsgálván,
Abba balzsamot
csepegtetett.
»Ah!« felelt a szív, »ön a
reménynek
Balzsamát használja?…
hagyjon föl…
Kínom szörnyü…
gyógyuljak, vagy haljak!…
A reménység
sem gyógyit, sem öl.«
(Pest.)
Hol van oly nagy pusztaság…
Hol van oly nagy pusztaság,
mint keblem?
Oh, e puszta oly
határtalan!
Jobbra, balra terméketlen
föld, csak
Közepében egy élőfa
van.
S hol van olyan nagy élőfa,
mint ez?
Árnyat az egész világra
vet!
Tudjátok: mi e roppant fa
keblem
Pusztájában?… ez a
gyűlölet.
El fog dőlni e
világborító
Fa, ha majd egy órjás
megjelen.
E világborító fát
eldöntő
Óriás a boldog
szerelem.
(Pest.)
Nő szerelmem…
Nő szerelmem, egyre nő, pedig
már
Végtelen tengerré
árada.
És a mint nő: szaporodik
benne
A szörnyeknek rémes
tábora.
-230-
És ha benne a rémek
mozognak,
És ha rajta szélvész
vágtatott:
Föl az égre csap szilaj
hulláma,
S lemos onnan minden
csillagot.
És mi kelti e vihart?… az
eszme:
Ha te, lyányka, nem lennél
enyém!
Iszonyú ez éj és e
sötétség
S villám benne égő
agyvelőm.
Oh, az ily percz helyett egy
öröklét
A pokolban áldás volna rám!…
–
Múl a vész, a tenger csendesül,
ha
Ezt az eszmét
elzavarhatám.
Csendesűl a tenger és
lesímul,
És a tengerpartra lépek
én,
S ott remények erdejében
járok;
Oh, mi szép zöld erdő a
remény!
A remények szép zöld
erdejében
Két galamb ül s búg egy ág
felett,
S én, lyánykám, azt gondolom:
jövőben
E galambpár én leszek
veled!
(Pest.)
Meg ne ítélj…
Meg ne ítélj a
találkozásról,
Mely közöttünk a
legelső volt!
Mint magát ekkor
viselte nyelvem:
Az nem mindig olyan
néma, holt.
Ajkaimról hallhatják
gyakorta
A beszéd megáradt
folyamát,
S közbe-közbe tréfa úszik
árján,
Mint enyelgő
csónakos-család.
De midőn te véled
összejöttem,
Ajkamon szó, hang meg
nem jelent.
Fergeteg ha van
keletkezőben:
Megelőzi temetői
csend.
Fergeteg volt itt
keletkezőben,
Fergetegre készült
kebelem,
S az kitört már… ontja
villámlását,
Mennydörgését a vad
szerelem.
Zúg, süvölt és szaggat és ront
és bont
Bennem a föllázadt
fergeteg…
De tűröm; tán egykor, mint
szivárványt,
Látom majd
viszonszerelmedet.
(Pest.)
Voltak sokkal jelesebbek…
Voltak sokkal jelesebbek, mint
én,
Hírök még is elfelejtve
már.
Hát ti rátok, dalaim, ti
rátok
A jövendőben vajon mi
vár?
Éltek-e ti még akkor, midőn
már
Én fölöttem fűvek
lengenek?
Ugy, miként a lantnak
húrja, mely, ha
Elszakad, még aztán
is zeneg.
Nem bánom, ha, a mit eddig
irtam,
Nem bánom, ha mind az
elenyész;
Csak a mit te hozzád írok,
lyányka,
Ezt ne bántsa elmulási
vész.
S én hiszem, hogy ezt idő nem
bántja:
Szent lesz minden hozzád írt
dalom,
Mert hisz azok a mennyből
erednek,
Kék szemedből, szőke
angyalom!
(Pest.)
Vadonerdő a világ…
Vadonerdő a világ
körűlem,
Oly sötét, oly éktelen
vadon!
Benne járok én, elfáradt
vándor;
Éj van és az útat nem
tudom.
Egy kicsiny fény rezg amott
előttem
Ágak-bogak gyér nyilásin
át;
Te vagy az, te szeretett
leányka,
Követem fényednek
sugarát.
Vajon e fény mécsvilág-e – a
hol
Nyughatom majd – egy csöndes
tanyán?
Vagy csalóka bolygótűz csak,
a mely
Temetőbe… sírba visz
talán?
(Pest.)
Nincs jogom, hogy…
Nincs jogom, hogy féltselek,
leányka,
Mert hiszen nem is vagy még
enyém;
Néha még is szerelemféltés,
e
Legborzasztóbb mennykő üt
belém.
Elsötétül a világ
ilyenkor…
Elsötétül? nem, sőt
meggyulad…
Végitélet van… az alkotó
az
Angyalokkal trombitát
fuvat.
-231-
Harsog az arkangyal
trombitája…
Agyvelőm reng… szerteszét
szakad…
Mert reám igy dörg le az
itélet:
A te sorsod örök
kárhozat!
(Szalk-Szent-Márton.)
Száz alakba…
Száz alakba öltözik
szerelmem,
Száz alakban képzel
tégedet.
Majd sziget vagy s vívó
szenvedélyem
Mint szilaj folyam fut
körüled.
Máskor ismét, édes kedvesem,
hogy
Szentegyház vagy, én azt
gondolom,
És szerelmem mint repkény
huzódik
Fölfelé a
szentegyház-falon.
Néha gazdag útas vagy s
szerelmem
Mint az útonálló
megrohan,
Néha meg mint jámbor
alamizsnás
Lép elédbe
alázatosan.
Majd a Kárpát vagy, s én ott a
felhő,
S mennydörgéssel ostromlom
szived.
Majd meg rózsalomb vagy, s én
körűled
Csalogányként zengek
éneket.
Im, szerelmem ekkép változik,
de
Soha meg nem szűnik, mindig
él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb
is…
Gyakran csendes a folyó, de
mély!
(Szalk-Szent-Márton.)
Megvallom, hogy…
Megvallom, hogy én az
iskolában
Rest tanúló voltam, szörnyü
rest.
Légy tanítóm, jó leányka,
tőled
Majd tanúlok
édesörömest.
S okvetetlen tőled kell
tanulnom,
A mit mostan tudni
akarok.
Nem tanulják azt az
iskolában,
Nem tudják azt a
professorok.
Nos, leányka, lészsz-e hát
tanítóm?
Kell-e tőlem a
professorság?
Azt szeretném én csak
megtanulni:
Mit tesz az a szó, hogy
»boldogság«?
Nem kerűl ám sok
fáradságodba,
Ne gondold; csak egy
kis perczig vársz…
Szólnod sem kell…
minek?… egy tekintet
Mindent oly
szépen megmagyaráz.
(Szalk-Szent-Márton.)
Álmaimban gyakran…
Álmaimban gyakran látogatsz
meg,
Életemnek legszebb álma
te!
Onnan van, mert rajzolásit
elmém
Minden este véled végzi
be.
Te vagy elmém végső
gondolatja,
Mielőtt bezárkozik
szemem.
Igy az égen, mielőtt az éj
jön,
A szép alkony mindig ott
terem.
Hejh, leányka, akarod-e
tudni:
Álmaimnak foglalatja
mi?
Rövid az, de oly szép!… látlak
téged
Szerelemmel rám
mosolygani.
Ha ez igy van, mint álmodni
szoktam,
Ha szeretsz tán engem, oh
leány!
Add tudtomra, kérlek, hogy ne
légyen
Boldogságom álomkép
csupán.
De ha nincs igy, oh, ha nem
szeretsz, s tán
Kebled értem soha nem
hevül:
Akkor… akkor legjobb lesz
alunnom
És álmodnom
véghetetlenül.
Kérem istent, hogy ne
ébreszszen föl
Az itéletkor se
engemet;
Jobb itt lenn csak álmodnom,
hogy bírlak,
Mint a mennyben lennem
nélküled!
(Szalk-Szent-Márton.)
Szerelemnek lobogója…
Szerelemnek lobogója
szívem,
Érte két szellem
viaskodik;
Rémes a harcz és mindennap
eltart
Kora regtől késő
alkonyig.
Egyik szellem, hófehér
ruhába
Öltözködve, a vidám
remény;
Másik szellem a mogorva
kétség,
Öltözködve
hollófeketén.
-232-
Egyre vínak, és nem tudhatom
még:
Győzedelmes melyikök
lehet?
Attól tartok, hogy
kettészakítják
E szerelmi zászlót,
szívemet!
(Szalk-Szent-Márton.)
Alacsony kis ház…
Alacsony kis ház az én
lakásom:
A tiéd magas, nagy
palota
Jaj nekem, jaj én nekem,
leányka,
Nem emelkedhetem én
oda…
De miért ne egyesülhetnénk
mi?
Én hozzám le mért ne
hajlanál?
Le a völgybe tér a hegy
patakja,
S az égről a nap a földre
száll.
Igy, mint a nap földre száll
az égről,
És a völgybe hegyről a
patak:
Palotádból, lelkem szép
galambja,
Szállj le hozzám, hogy
birhassalak!
Én hiszem, hogy boldogabb
lennél te
Itt lenn nálam, mintsem
odafenn.
A magasban hűvös levegő
van,
A tavasz legszebb a
völgyeken.
Szép tavasz vár, ha lejösz,
leányka,
Szerelemnek ékes
tavasza;
Nem mulandó e tavasz
viránya,
Mint az, melyet a május
hoza.
A mezőkre jő az ősz és
hervaszt,
A hol látja a
virágokat.
Titkos, rejtett kert
szivem szerelme,
A hervasztó ősz rá
nem akad.
Kell-e e kert, lyányka, és
lejősz-e
Hajlékomba?… szűk s kicsinke
bár:
Oh azért megférünk benne
ketten,
Mint fészkében a páros
madár.
Jőj le, lyányka, nem törődöm
azzal,
Ha ott hagyod minden
ékszered…
Mért is volna rajtad
ékszer? úgy is
Elhomályosítja azt
szived.
(Szalk-Szent-Márton.)
Mihelyest megláttalak…
Mihelyest megláttalak,
leányka,
Én azonnal
megszerettelek.
Látásodkor ugy
jártam, mint a fa,
A melyet a villám
gyujta meg.
Fa valék én, egy kiszáradott
fa,
Melynek lombja szertehulla
rég.
Most örűlök rajta, hogy az
voltam,
Mert a száraz fa legjobban
ég.
(Szalk-Szent-Márton.)
Lyányka, mikor…
Lyányka, mikor úgy együtt
sétáltunk,
Én nem szóltam és te
hallgatál.
Hejh! ha tudnám, be sokért
nem adnám,
Hogy te ekkor min
gondolkozál?
Én csak ilyenféléket
gondoltam,
Hogy… izé… bizony már nem
tudom:
Mit gondoltam? – csak hogy
volt temérdek
Gyönyörűséges
gondolatom.
Minden eszmém tündércsengetyű
volt,
Mely bűbájosan
csilingele,
Bájosan… de némely’k
olyan búsan,
Hogy szivem majd
megrepedt bele!
(Pest.)
A világtól elvonulva…
A világtól elvonulva
élni
Egy csöndes kis házfödél
alatt,
Elvonulva, lyányka, véled
élni…
Oh mily szép, mily édes
gondolat!
Itt szeretném hagyni a
világot,
Mely ugy sem más, mint egy
csatatér.
Harczolunk s mi harczaink
jutalma?
Legfölebb is tán egy kis
babér.
És ezért küzködjem én
örökké?
S megvagdalni hagyjam
lelkemet?
A babér csak elfödi
sebünket,
Elfödi, de nem gyógyítja
meg.
-233-
Tedd kezembe kezedet,
leányka,
S a hová vezetsz: megyek
veled;
Oh de messze menjünk, hogy ne
lássam
Távolról se a
csatahelyet.
Messze menjünk és sebes
léptekkel,
Hogy minket ne érjen majd
utol
Mult időm emléke, e madár,
mely
Harczaimról oly búsan
dalol.
(Pest.)
A mióta szerelembe…
A mióta szerelembe
estem,
Igazán, hogy féleszű
vagyok.
Szemkötősdit játszanak
fejemben
S falnak mennek a
gondolatok.
Nem csoda, ha olyasmit teszek,
mit
Józanon tőlem nem
láttatok,
A mit szinte szégyenlek
kivallni:
A tükörbe is
pillantgatok.
Reggel sokszor jó estét
kivánok,
És jó reggelt, hogyha este
van.
Isten hozott! mondom a
menőnek,
S annak, a ki jő: élj
boldogan!
Tollam gyakran a porzóba
mártom,
A tintát meg porzónak
veszem.
S mindez hagyján! de mikor
szájamba
A szivar tüzes végét
teszem…
Erre aztán elmondhatni ám,
hogy
Valóságos szerelem
sebe.
Te miattad kaptam, lyányka…
illő
Volna, hogy csókod gyógyítsa
be!
(Szalk-Szent-Márton.)
Soha sem volt az szerelmes…
Soha sem volt az szerelmes, a
ki
Mondja, hogy rabság a
szerelem.
Szárnyat ád ő, és nem
rabbilincset,
Szárnyat ád ő… azt
adott nekem.
S a madárnak nincsen olyan
szárnya,
Mint minőt a szerelem
növeszt.
El sem kezdem oly
parányisággal,
Mint a föld, hogy
átröpüljem ezt.
Szállok én az angyalok
kertébe,
Föl az égre, pillantás
alatt,
S koszorúba fűzöm ott e
kertnek
Lángrózsáit, a
csillagokat.
Majd ez égi fény borít el,
majd az
Alvilágnak éjszakája
föd…
Szállok és egy pillanatban
látok
Istent s mennyet, poklot s
ördögöt.
Nincsen itt tér, nincsen itt
időköz,
Hogyha szárnyam
fölkerekedik;
A világnak
megteremtésétől
Szállok a végső
itéletig.
S így ha mennyet és poklot
bejárok:
A pokolban a mi
gyötrelem
És a mennyben a mi üdvösség
van,
Egy perczben mindazt
átérezem.
(Szalk-Szent-Márton.)
A bokrétát, melyet…
A bokrétát, melyet nekem
adtál,
Háromszin szalaggal kötted
át,
Szereted a hazának
színeit,
Lyányka, mert szereted a
hazát.
Adok én is három színt
cserébe:
A zöld színnek vedd
reményimet,
A fehérnek halovány
orczámat,
A pirosnak vérző
szívemet.
(Szalk-Szent-Márton.)
Fa leszek, ha…
Fa leszek, ha fának vagy
virága.
Ha harmat vagy: én virág
leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár
vagy…
Csak hogy lényink
egyesüljenek.
Ha, leányka, te vagy a
mennyország,
Akkor én csillaggá
változom.
Ha, leányka, te vagy a
pokol: (hogy
Egyesüljünk) én
elkárhozom.
(Szalk-Szent-Márton.) -234-
Őszi reggel járok…
Őszi reggel járok a
szabadban,
De hiába nézek
szerteszét;
Sűrü ködnek fátyolában a
táj,
A toronynak látni csak
hegyét.
A természet elhagyott
szentegyház;
Nincsen benne buzgó népe
már:
A virágok… s hallgat
orgonája,
Hallgat a sok énekes
madár.
A természet néma
szentegyháza
Fölzajlik még egyszer az
idén
– A tavasznak mintegy
viszhangjául –
A szüretnek
megjövetelén.
A szüret víg, kellemes
mulatság.
Gyakran ekkép sóhajtott
szivem:
Be szeretnék én is
szüretelni,
Mért nincs nekem is
szőlőhegyem?…
Most beérném egyetlen
gerezddel,
Egy egész szőlőhegy nem
epeszt;
Hejh, beérném én veled,
leányka,
Te legszebb, legédesebb
gerezd!
(Szalk-Szent-Márton.)
Háborúval álmodám…
Háborúval álmodám az
éjjel,
Háborúba hítták a
magyart;
Fölhivó jelül, mint
hajdanában,
Országszerte járt a véres
kard.
S fölriadt a véres kard
láttára,
A kinek csak egy csepp vére
volt.
A szabadság drága
koszorúja,
Nem hitvány pénz volt a
harczi zsold.
Épen e nap volt menyegzőnk
napja,
Az enyém, leányka, s a
tiéd;
S én, hogy haljak a honért,
elhagytam
Házasságunk első
éjjelét.
Úgy-e, lyányka, a menyegző
napján
Menni és meghalni, szörnyü
vég?
És mégis, ha rá kerülne a
sor,
Ugy tennék, mint álmomban
tevék.
(Szalk-Szent-Márton.)
Életem most…
Életem most egyetlen
kivánság:
Megnyerhetni, lyányka,
szívedet!
Néha mégis csaknem azt
ohajtom:
Vajha ne szeretnél
engemet.
Azt hiszem, hogy sorsom a
tiéddel
Összekötni vétek volna
tán;
Az enyém oly boldogtalan, oly
bús,
A tiéd oly boldog, oly
vidám!
Berekeszszem a szelíd
galambot
Vérszomjas vadállatok
közé?
Tengerekre, vészes
tengerekre
A kicsiny sajkát
vezessem-é?
Nem járnál-e ugy mellettem,
lyányka,
Mint ott a galamb s a sajka
jár?
Megbirnád-e a balsorsot?
melyet
Én megbírok, mert megszoktam
már…
Csak szeress te engemet,
leányka,
Szenvedésim tudni sem
fogod.
Nem borúl el soha én
miattam,
Nem borúl el fényes
homlokod.
Megkiméllek bánatomtól
téged,
Mint a föld a napot,
kedvesét.
Víg, derült ő, s ha
lenyugszik a nap:
Akkor lesz csak
szomorú, sötét.
(Szalk-Szent-Márton.)
A letarlott…
A letarlott, megsárgult
vidéken
Szomorúan űl az őszi
köd…
Mult időmnek szomorú
emléke
Őszi ködként ült szívem
fölött.
Feljön a nap fényes
arczulatja
És eloszlik a szomoru
köd…
Fényes arczod megláttam,
leányka,
S világosság lett szívem
fölött.
Oh de, lyányka, ugy ne tégy,
mint a nap,
Mely azért veré el a
ködöt,
Csak azért, hogy tisztán
lássék: milyen
Hervadás van a világ
fölött.
(Szalk-Szent-Márton.) -235-
Elnémult a fergeteg…
Elnémult a fergeteg
süvöltő
Hárfájának zordon
éneke.
Nyúgott a táj, mint az arcz,
mely küzdött
A halállal s már
kiszenvede.
Oly szelid, szép őszi délután
van!
Itt-ott látni csak kis
felleget;
A viharból ugy maradt meg
ez, mint
Bús időkből az
emlékezet.
A faluknak bádog tornyait
a
Nap sugári
megaranyozák;
Délibábok távol
tengerében
Mint hajók lebegnek a
tanyák.
Áttekintek a nagy
láthatáron,
Rónaság ez, völgy- és
hegytelen.
Szívem is most ily
végetlen róna…
Nincsen benne más,
csak szerelem.
Szívem olyan tele
szerelemmel,
Hogy terhétől csaknem
elesik.
Ugy vagyok, mint a fa,
melynek ága
Alig birja dús
gyümölcseit.
Szívem így, megtelve
szerelemmel,
Egy pohár, a mely
csordultig áll…
Drága bor!… s ha a
lyány porba önti?
Kár lesz… inkább
idd ki te, halál!
(Szalk-Szent-Márton.)
Arczképemmel…
Arczképemmel, lelkem
arczképével
Ajándékozlak meg
tégedet.
Nem bánom, ha senkinek sem
tetszik,
Csak neked tessék, lyánykám,
neked!
Lelkem egy könyv, a mely
mindig nyitva,
Olvashatja, ki
mellette jár.
Olvassák is – a sok
forgatásban
Össze is van az szaggatva
már.
Lelkem gyűrü, egy aczélgyűrü;
de
Láthatsz benne
drágaköveket.
Legnagyobb, legszebb
ezen kövek közt
Egy gyémánt, a tiszta
becsület.
Lelkem oszlop, egy
kősziklaoszlop,
Mely soha meg nem
rendíttetett,
Nem reszket… csak egy,
csak egy esetben:
Hogyha rá száll
szép tekinteted.
Lelkem felhő, egy haragvó
felhő,
Gyakran ontja a
villámokat;
De, leányka, te ne félj!
– a villám
Tölgyeket sujt, nem
virágokat.
Lelkem Illés próféta, a
mennybe
Száll a dicsőség
lángszekerén…
Híj öledbe, lyányka, s
lángszekérről
És mennyországról
lemondok én!
(Szalk-Szent-Márton.)
Ha az isten…
Ha az isten ekkép szólna
hozzám:
»Fiam, én neked
megengedem,
Hogy ugy halj meg, mint
magadnak tetszik«,
Erre kérnem akkor
istenem:
Legyen ősz, de szép, szelíd,
derült ősz,
Sárga lombon fényes
napsugár;
Sárga lomb közt zengje
végdalát egy
A tavasztól elmaradt
madár.
S valamint az őszi
természetre
A halál jön
észrevétlenül:
Én reám is igy jőjön…
csak akkor
Vegyem észre, ha mellettem
ül.
Ekkor, mint a lombon a
madárka,
Zengjem én is el
végdalomat
Bűvös hangon, mely le a
sziveknek
Fenekére s föl az égbe
hat.
És ha vége a
varázséneknek:
Ajkaimat egy csók
zárja be,
A te csókod, szőke szép
leány, te
Földi lények legdicsőbbike!
–
De ha ezt nem engedné az
isten,
Kérném akkor, hogy tavasz
legyen,
Harcz tavasza, hol rózsák
teremnek,
Véres rózsák,
férfikebleken.
-236-
S lelkesítve zengjenek a
harczok
Csalogányai, a
trombiták.
Ott legyek, s az én
szivemből szinte
Nőjön egy halálos
vérvirág.
S ha ledőlök ekkor
paripámról:
Ajkaimat egy csók zárja
be,
A te csókod, te szép szabadság,
te
Égi lények
legdicsőbbike!
(Szalk-Szent-Márton.)
Avvagy én már soha…
Avvagy én már soha meg nem
nyugszom?
Mindörökké tart e lelki
harcz?
Oh leányka, e véget nem
érő
Kínozással, mondd, hogy mit
akarsz?
Mert te kínzasz, mert te
gyötresz engem,
Pedig én meg nem
bántottalak;
Vagy talán az megbántás
előtted,
Hogy szeretlek, hogy
imádalak?
És ezért kell oly sokat
szenvednem,
Oly sokat, a mennyit csak
lehet!
Szívemet megvesztegetted,
lyányka,
Hogy örökké verjen
engemet.
S ezelőtt még, ha reggeltül
estig
Gyötörtettem is a
kinpadon:
Az enyém volt a pihentető
éj;
Most sem éjem többé, sem
napom!
Mint galamb száll én felém az
álom,
De reám nem
édesgethetem:
A galamb félénk madár…
tovább száll…
Elriasztja dobogó
szivem.
Kérlek, lyányka, parancsolj
szivemnek,
Csendesítsd le e vad
pártütőt,
Nehogy egyszer a
kétségbesésnek
Óráján keresztüllőjem
őt!
(Szalk-Szent-Márton.)
Azt hivém, hogy…
Azt hivém, hogy csak az
emberek közt
Van irigység és
kajánkodás.
Csalatkoztam! mert a
milyen a föld,
Ott fenn az ég egy
cseppel se más.
Földön, égen nincs valódi
béke;
Örökös harcz, örökös
zavar.
Mint a földön, éppen úgy az
égen
Minden csak uralkodni
akar.
A nap és éj háborút
viselnek,
Hol az egyik, hol a másik
nyér.
Mi a hajnal és az alkony?… a
nap
S éj közötti harczban elfolyt
vér.
És mi a hold? egy zsarnok
király ő,
És jobbágyai a
csillagok.
És a jobbágy, ki nagyon
tündöklik?
Jaj neki, mert számüzetni
fog.
Hány jobbágyát számüzé e
zsarnok!
Minden éjjel hull alá
néhány…
Tán te is így fényedért az
égből
Számüzött csillag vagy, szép
leány?
(Szalk-Szent-Márton.)
Messze estem…
Messze estem, oh lyánykám,
beszédes
Szemeidnek szép
sugáritól…
(Szemeidből jóság és
vidámság
E kedves két égi gyermek
szól.)
Messze estem tőled, oh te szép
lyány,
Te aranyba foglalt
drágakő!
De a nap, hol majd elédbe
állok,
Ez a nagy nap nem sokára
jő.
Nagy lesz e nap, sorsomat
határzó,
Mint Waterloo
Napoleonét.
Még király vagyok…
kevélyen hordom
Koronámat, a fényes
reményt.
Oh, de mi lesz éltem, ha
fejemről
Porba hull e drága
korona?
Mi lesz akkor éltem?…
fájdalomnak
Oczeánján a
Szentilona.
(Szalk-Szent-Márton.)
Milyen furcsa álmam…
Milyen furcsa álmam volt az
éjjel!
Lyányka, te megszúrtad
szívemet,
És belőle minden vér
kifolyt; de
Minden csepp vérből egy
rózsa lett.
-237-
Mit jelenthet ez az álom?…
semmit,
Csak azt, hogy ilyen a
szerelem;
A szegény szivet halálra
gyötri,
S olyan édes ez a
gyötrelem!
(Szalk-Szent-Márton.)
Félre mostan…
Félre mostan, félre a
fejemről,
Bú, te fekete, nehéz
sisak!…
Jer, jókedv, te könnyü tarka
csákó,
Melyen pajkos tollak
inganak.
Félre, bú, te lándzsa, mely
szögezve
Vagy tulajdon gazdád
keblinek…
Jer, jókedv, te szép
virágbokréta,
Mit keblemre bátran
tűzhetek.
Félre bú, te alvilági
kínpad,
A melyen a szív
martírkodik…
Jer, jókedv, te
hattyutollas párna,
Melyen a szív
mennyről álmodik.
Jöszte, jókedv! jöszte, víg
barátom,
Csapjunk egy hatalmas
ünnepet,
Oly hatalmast, a minő
közöttünk
Még soha nem
ünnepeltetett.
Jöszte, jókedv! fényes
szivárványod
Vond keresztül a nagy
ég-iven;
Jöszte, kezdd el szép
szellemzenédet,
Hadd tánczoljon
lelkem és szivem!
Kérdezed, jókedv barátom, hogy
mért,
Mért tartunk ilyen nagy
ünnepet?
Csak azért, mert megtudom: a
lyányka
Szeret-e hát avvagy nem
szeret?
Hogyha visszatérünk a
leánytól,
És szerelmet tőle nem
hozunk:
Messze utra küldelek,
barátom,
S többé tán nem is
találkozunk.
Megvallom, hogy eddig én
reszkettem
Az időtől, mely most jőni
fog;
De kihamvadt bátorságom
lángja
Most, hogy épen kell, megint
lobog.
Gyalázat a gyáva
katonára;
Ki a síkra búsfélénken áll
–
Vigalomra hát – vigan
rohanjunk
A csatába – élet vagy
halál! – –
(Szalk-Szent-Márton.)
Megpendítem…
Megpendítem hónapok
multával
Még egyszer szerelmi
lantomat;
Még ez egyszer, egyszer és
utószor,
Mert ezentúl hangot ő nem
ad.
Nem pazarlom én többé
leányra
Dalaimat,
érzeményimet.
Érzéketlen bábok a
leányok,
Szívet és dalt nem
érdemlenek.
Nem beszél vak indulat
belőlem;
Csendes elmém higgadt
szózata.
Megszűnt már a vész, mely
nem viszonzott
Szerelmem kinjából
támada.
Tiszta szemmel nézek a
jövőbe,
Nem lebeg rajt szenvedély
köde,
Mely előlem annyi szép virányt,
de
Annyi puszta tájt is
elföde.
Tiszta szemmel nézek a
jövőbe,
Jaj de mit lát, mit lát ott
szemem?
Azt, hogy nincs már semmi
szépet látnom…
Nincs barátság, nincs
ott szerelem!
Egyedűl, e roppant nagy
világtól
Elhagyatva,
szeretetlenűl,
Máriusként, a ki
számüzötten
Egy országnak omladékin
űl.
Nem lehet, hogy én még ne
szeressek,
És hogy engem ne
szeressenek!
Bármily hideg a világ:
szívem még
Nem fagyott meg, szívem
még meleg.
Lesz leány még, kell leánynak
lenni,
A ki éreztesse majd
velem,
Hogy áldás az átkos élet,
melyben
Van egy percznyi boldog
szerelem!
(Pest.)
-238-
A csárda romjai.
Te vagy, oh szép alföld
végtelen rónája,
Lelkem legkedvesebb
mulatótanyája.
Az a görbe felföld
hegy- és völgyeivel
Könyv, melynek
számtalan lapját forgatni kell,
De
te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,
Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél,
A melyet egyszerre általolvashatok;
S vannak beléd irva szép, nagy
gondolatok.
Mint sajnálom én, hogy
egész életemet
Itt kinn a pusztákon
töltenem nem lehet!
Itt szeretnék
élni a puszták közepin,
Mint
Arábiában a szabad beduin.
Puszta,
puszta, te vagy a szabadság képe,
És,
szabadság, te vagy lelkem istensége!
Szabadság, istenem, még csak azért élek,
Csak azért, hogy egykor érted haljak én
meg,
S síromnál, ha érted onthatom
véremet,
Meg fogom áldani átkos
életemet.
-239- De mi ez?… sír… halál…
hova nem vetődtem!
Nem csoda
különben, mert rom van előttem.
Nem
váromladék ez. Csárdának romjai.
Hanem hiszen azt az idő nem keresi:
Mely’k milyen épület? vár-e avvagy csárda?
Ennek is, annak is reá lép falára;
S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha
vas,
És neki semmi nem alacsony, nem
magas. –
Hogy van, hogy e csárda
kövekből épüle?
Holott kőtermésnek
nyoma sincs körüle.
Itt régente falu
avvagy város állott,
Míg nem nyögte
hazánk a török rabságot;
(Szegény
Magyarország, szegény édes honom,
Be
sokféle bilincs volt már lábaidon!)
E
hajdani várost földúlta az ozmán,
Kő
kövön nem maradt, csak az isten házán.
A templom maradt meg – de ez is betegen –
Hogy a pusztulásnak gyászolója
legyen.
És gyászolt a templom több
hosszú századot,
Mig végre bujában
össze nem roskadott.
Hogy haszna ne
veszszen széthullott kövének,
Belőle
e helyen csárdát épitének.
Az isten
házából csárda!… és miért ne?
Ott
léleknek: testnek szolgált itt enyhére.
És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek?
Egyenlőn kedveznünk kell mind a
kettőnek.
Az isten házából csárda!…
és miért ne?
Itt és ott élhetünk az
isten kedvére;
S láttam én csárdákban
tisztább szíveket már,
Mint kit
naponként lát térdelni az oltár. –
Csárda, eldőlt csárda, még mikor te benned
Útasok vigadtak, útasok pihentek!
Fölépít tégedet ujra képzeletem,
S vendégidet színről színre
szemlélhetem:
Itt görcsös botjával
egy vándorlólegény,
Ott zsíros
subában egy pár szegénylegény,
Itt
hosszu szakállal egy üveges zsidó,
Amott egy drótostót s több ilyen borozó.
Hát a szép csaplárné fiatalságával?
Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,
Kinek a bor kissé megzavarta fejét,
De a szép menyecske még jobban a
szivét.
S hol a vén csaplár, hogy
ezért föl nem pattan?
Kinn a kazal
végén álmodik nyúgottan…
Kazal végén
akkor, most már lenn a sírban,
És a
szép fiatal menyecske is ott van,
És
a hamis deák s mind, kik itt boroztak,
Ők valamennyien már rég porladoznak.
A csárda is vénült, vénült és roskadott,
Leüté fejéről a szél a kalapot,
A födelet… ekkép áll hajadon fővel,
Mintha urával beszélne, az idővel,
S kérné alázattal, hogy kissé
kimélje;
Hanem sikeretlen esdeklő
beszédje.
Dűledez, dűledez; félig
ismerni csak:
Melyik volt az ajtó,
melyik volt az ablak.
Még áll s
emelkedik az éghez kéménye,
Mint a
haldoklónak utósó reménye.
Pinczéje
beomlott, a kút is mellette,
Honnan
az ostorfát valaki elvitte;
Csak az
ágas és a gém van meg épségben,
Egy
mogorva sas űl a gém tetejében.
Legmagasabb hely a pusztán e gém vége,
Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
Fönn űl és merően maga elé bámul,
Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.
Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,
Lángol, mert kebelét a szerelem
vívja;
Szeretője, a ki epedve néz
rája,
Délibáb, a puszták szép
tündérleánya.
(Szalk-Szent-Márton.)
Jókai Mórhoz.
Miért szeretsz te
engemet,
Kit annyian
gyülölnek?
S én, a ki annyit
gyűlölök,
Téged miért
szeretlek?
Szeretlek téged, oh
barátom…
Nem, nem barátom!…
megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel
illetélek;
Mert a jelenkor
gyermekének
E szó »barát« csak
gúnyolás.
Perczenként jobban-jobban
el-
Sötétül láthatárom;
De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom…
Hisz
annál fényesebb a csillag,
Minél
sötétb az éjszaka.
Tudom, mert a szív
mondja nékem:
Te lészsz sötét,
kietlen éjem
Hamvadhatatlan
csillaga.
Nem hiszek én már
senkinek,
Nincs senkiben
bizalmam,
Mert életemben sokszor,
ah,
Oly sokszor
megcsalattam.
Bizalmam várát
fölgyujtották,
Ledöntötték az
emberek;
Romjai között egy ép oszlop
van:
Te állasz ott… csak te…
magadban…
Téged le nem
dönthettenek.
-240-
Szentül hiszem, ha a
világ
Elfordul is
szivemtül,
Ha a világnak
ajakán
Rám átkok átka
zendül:
A te ajkadról akkor is
még
Reám csak áldás lebben
el…
Ha az egész világ egy kéz
lesz,
Mely eltaszít, miként
dögvészest:
Kezed még akkor is
ölel.
Tudom, hogy így tesz a
világ,
Hogy így fog tenni
vélem.
Fejemre köveket
hajít,
Míg éltemet
leélem.
S hóhéraim, ha halva
fekszem,
Agyonveretve,
egykoron:
Koporsómhoz majd oda
lépnek,
S melyet elébb
megkövezének,
Babérral födik
homlokom.
Oh e babér, a melylyel
a
Világ magát gunyolja,
Ez a babér, ez a babér
Velőm égetni fogja.
De nem soká
tart égetése…
Te, lelkem megmaradt
fele,
Hozzám te szinte
eljövendesz,
És koszorúmra könnyet
ejtesz,
S eloltod lángjait
vele.
(Pest.)
Remény.
Mi a remény?… förtelmes
kéjleány,
Ki minden embert egyaránt
ölel.
Ha rá pazarlod legszebb
kincsedet,
Az ifjuságot: akkor
elhagy, el!
(Pest.)
Változás.
Nem úgy van, a mint volt. A
földön
Minden mindegyre
változik.
Multam s jelenkorom két
testvér,
S egymást tán meg sem
ismerik.
A tenyeremben hordtam
egykor
Szivem, barátsággal
tele;
Nem volt szükség, hogy kérjék
tőlem:
Magam kínáltam mást
vele.
Mostan ha kérik, szívemet
sem
Adom, nem adom
senkinek.
Azt hazudom, ha jőnek
hozzám:
»Nincsen szivem,
eredjetek!«
Egykor ha szerelemre
gyúltam:
Plátói szerelem
vala,
Oly szentül hittem, hogy minden
lyány
A mennyországnak
angyala.
Azt hittem!… most tudom, hogy
inkább
Ördög, mint angyal, a
leány;
S nem sírok, ha nem kellek
egynek,
Akad helyette
akárhány.
A hazaszeretet napom
volt,
Mely melegíté
lelkemet;
S mi mostan? holdvilág,
mely sárga
Hideg sugárt arczomra
vet.
Egykor ha a világ
megbántott,
Kivánkozám a sírba
le;
Most, épen mert bánt, élni
vágyok,
Daczolni van kedvem
vele.
Agyag voltam, hig,
engedékeny,
Egy ujjal is
átszurható;
Márvány vagyok… ki rám
lő: rólam
Rá visszapattan a
golyó.
Fejér bor, szőke lyány, fényes
nap
Hatottak egykor
lelkemig;
Vörös bor, barna lyány,
sötét éj,
Kedvem most bennetek
telik!
(Szalk-Szent-Márton.)
Hogy van, hogy azt a sok gazembert…
Hogy van, hogy azt a sok
gazembert
Egytől-egyig föl nem
kötik?…
Tán csak azért, mert annyi
fája
Nincs a világnak, hogy
reája
Akasztathatnék
mindenik.
Oh mennyi, mennyi a
gazember
E földön!… én
megesküszöm:
Ha mind esőcseppé
változnék,
Negyven nap, negyven éjjel
esnék,
Támadna egy új
vízözön.
(Pest.)
-241-
A sivatag koronája.
Olyan mint vén
királynak
Feje, a
sivatag;
Hajszálai, a
fűvek,
Csak gyéren
inganak.
E vén királyi főn
egy
Nagy tölgy a korona.
Ha megszólamlanék, sok
Századról szólana.
Megszólamlott
végtére.
Kóbor felhő
jöve;
Elfáradott, s
leszálla
Pihenni
fölibe.
Ez kérte, mondaná
el
Élettörténetét,
És a felhőnek a tölgy
Következőt beszélt.
* * *
»Távol világ regényes
bérczein
Virágozának boldog
őseim.
Anyám – közel hozzá az égi
bolt –
A vadonerdő legszebb fája
volt.
A fergeteg beléje
szeretett,
S mivel szerelme czélt nem
érhetett:
Anyámra – oh mi
aljaslelküség! –
Szegény anyámra
bosszut esküvék.
És teljesíté. Ottan
függtem én
Testvéreimmel szülőnk
kebelén;
Letépe minket és
szétkergetett
A bosszujában rémes
fergeteg.
Idáig űzött engem
haraga,
E sivatag magába
fogada,
Felnőttem itten, és sok
századot
Láttam már, a mint jött és
távozott,
Ah, mily unalmas hosszu
életem!
Csak szomorúság
széttekintenem;
Bármerre nézek:
látnom nem lehet
Szegény anyámat és
testvérimet.
Koronként jőnek hozzám
emberek,
Javokra vagyok, a mint
lehetek.
-242-
Ki nyáron jő, midőn nap
égeti,
Szolgálok hűvös sátorúl
neki;
Ha jőnek erre tél-idő
alatt,
Adok tüzelni száraz
ágakat,
S a kit kétségbe ejte a
világ,
Jön s fölakasztja én reám
magát. –
S ezzel végeztem. Eddig
terjede
Hosszú éltem rövid
története.
Éltemnek is bár vége volna
már!
A fergeteg, mely ide-ide
jár,
A fergeteg, e régi
ellenem,
Nem győzhetett meg, nem bírt
én velem.
S a hőst, ki annyi
századéven át
Oly bátran, olyan
rendületlen állt,
E hőst mi fogja
most eldönteni?
Önnön keblének
hitvány férgei!
Oh isten, isten, a ki
alkotál,
Hát nincs számomra nemesebb
halál?«
* * *
Im ezt beszélte a
tölgy.
Fönn űlt a
tölgytetőn
A felleg, s a
beszédet
Hallgatta
részvevőn.
Részvétből,
szánalomból
Villámot vett
elé,
Az árva tölgyre
sujtá
S azt porrá
égeté.
(Pest.)
Álmaim.
Irtóztatók koronként
álmaim.
Az éjjel is szörnyűket
álmodám.
Alig hogy eltünt egyik
álomképem,
Másik mereszte vad szemet
reám.
Láttam biborban a bűn
hőseit,
Tiprott erény volt lábuk
zsámolya.
Fejérpirosra volt e zsámoly
festve:
Szeméből könny, szivéből vér
folya.
Láttam kiszáradt sárga
arczokat,
Sárgák valának, mint az éji
hold,
Igen bizony, mert minden arcz
az éhség
Éjének egy-egy holdvilága
volt.
Láttam mellettök fényes
arczokat,
Miken a jóllét napja
ragyoga;
Bokáikon arany sarkantyú…
sárga,
Mint amaz éhezők
arczúlata.
Láttam halotti ágyon
férfiút,
Szivének táján mély seb
tátogott.
Saját magzatja ölte meg. De
nője
Siratja tán a bús
áldozatot?
Mit? nője? nője nem siratja
őt!
Mig egy szobában a férj
álmodik
Halotti ágyon: más szobában a
nő
Uj szeretőjével
bujálkodik.
S midőn sirban volt már a
férfiú,
Eljöttek éjjel az
atyafiak,
Feltörték sírja ajtaját, s
halotti
Ruhája kincsén
megosztoztanak.
Láttam veszendő, dúlt
országokat,
Hol kész halál volt a
polgárerény,
Hol éj közelge… már
pirúlt az alkony
Hóhérok honfivéres
fegyverén.
Láttam ledöntött, rab
országokat,
Hol nem hallatszott a
rabok jaja,
Mert jajgatásukat
fölülhaladta
A zsarnokhatalom
gúnykaczaja.
Im, ilyek éji
látományaim.
De nem csodálkozom, hogy
ilyenek;
Mert, a miket szemlélek
álmaimban,
Történnek egyre és
történtenek.
Meddig tart még ez iszonyú
világ?
Miért nem jösz, te rontó
égitest,
Te üstökös, mely arra
rendeltettél,
Hogy tengelyéből a
földet kivesd!
(Pest.)
-243-
Pusztai találkozás.
Sík a puszta, mint a pihenő
tó.
Közepén megy gazdag úri
hintó.
Megy a hintó, még pedig
vágtatva,
Mintha villám volna bele
fogva.
Van beléje fogva négy
paripa.
Az út olyan, mint a pallós
szoba.
De a jó út s jó lovak
daczára
Most a hintó hirtelen
megálla.
-244- Elvágták-e a négy
hámistrángot?
Vagy a kerék mély
kátyúba vágott?
Sem az egyik, sem a
másik biz a!
Hanem ott termett a
puszták fia,
Ottan termett a puszták
királya,
A haramja: egy nagyot
kiálta,
S pisztolyt vett ki a
nyeregkápábul.
Azért áll a hintó és
nem mozdul.
A haramja gyönge
sikoltást hall,
Azt gondolja, hogy
talán madárdal,
És körűlnéz és be a
hintóba,
Hát ott van a madár, a ki
szóla;
Szép kis madár, gyönyörű
menyecske.
Talán nem is él, csak ugy
van festve.
»Könyörűlj!« szól, s
tovább esdekelne,
De elvette hangját
ijedelme.
A haramja lelkesen néz
rája,
S ilyen nyájas szókra nyílik
szája:
»Ne rettegjen, tekintetes
asszony!
Nem gátolom, hogy tovább
utazzon.
De mielőtt innen odább
menne,
Kérem szépen, nézzen a
szemembe!«
És az asszony félénk
bátorsággal
Farkasszemet néz a
haramjával,
Ki közelebb lépett, és
megint kért:
»Tegyen meg még egyet a
kedvemért;
Engedje megfognom szép
kacsóját…
Megengedi? megengedi
tehát?
Oh köszönöm, köszönöm!… de
hátha
Volna még egy esdeklésem
hátra?
Egyetlen egy… azután
utazzon…
Csókoljon meg, tekintetes
asszony! –
Arcza pirul… harag ez vagy
szégyen?
Oh akármi, csak harag ne
légyen;
Ne váljunk el haragban
egymástól,
Inkább lemondok e
kivánságról.
A csók úgy is, ha
erőtetve jő,
Olyan, mint a korán
szedett szőlő.
Teens asszony, isten
áldja meg hát!
Felejtse el a szegény
haramját,
A ki, a ki…« itt megszakadt
szava,
De érezte sarkantyúját
lova,
Egyet ugrott és vágtatni
kezdett,
Meg sem állott, a mig este
nem lett.
(Pest.)
Téli éj.
Vad téli éj. Sürű hópelyhek
esnek.
Szélvész ragadja. S hátha nem
hópelyhek?
Talán egy őrült
gondolatjai?
Vagy összetépett lelkem
rongyai.
Közelg az éjfél. Fenn
virasztva várom.
Akkor kisértet
látogat meg, három;
Szent háromság,
mely egykor vezetett:
A hit, a remény
és a szeretet.
Nem élnek többé.
Meggyilkoltatának,
De éjfelenként
sírjokból kiszállnak,
S felém
lebegnek halvány képeik,
S a régi
szép időt emlegetik. –
Szétszaggatá a felleget a
szélvész,
Tekintetem a csillagok közé
vész.
Olyan sötétpiroslók
fényeik,
Mikéntha vércsepp volna
mindegyik.
S ki mondja meg: nem
vércsepp-e a csillag?
Hisz itt a
földön oly sokat gyilkolnak,
Ábelszivek fölfeccsent vére ez,
Mit a zsivány föld csillagnak nevez. –
Veszett szélvész, te még
mindegyre tombolsz,
A fellegekbe és
hajamba markolsz;
Ki akarod tán tépni
fürtimet?
Ah, tépd ki inkább, tépd ki
szívemet.
Hogy dobog e szív! – szinte
félek tőle, –
Ugy, mint a kő, mely
várromokról dől le,
Vagy mint a
koporsónak födele,
Ha a halottat
szögezik bele.
Koporsó vagy, koporsó vagy te,
keblem,
A melybe szívem élve
eltemettem.
Oh szív, te élő
eltemettetett!
Ki irhatná le
gyötrelmeidet?
Megszünt a vész, a hold is
fönn az égen,
Már béke és fény lebeg
a vidéken.
Haza mehetek hát s
lefekhetem,
Mert béke és fény nem
való nekem.
(Szalk-Szent-Márton.)
Szemere Pálhoz.
Sok van, miben büszkélkednem
lehet,
De büszkeségem mindenek
felett,
Hogy, mint barátod, úgy állok
szivednél,
Bár korra nézve nagyapám
lehetnél.
Tiszteltelek; mint
tisztelőd menék
Hozzád. Te szóltál,
hogy: ez nem elég,
Engem ne tisztelj,
engemet szeress!
Mostan szeretlek és
tisztellek téged;
-245- Mind a
kettőre vagy te érdemes.
Mig
tiszteletre indit öregséged,
Szeretnem kell ifjúi szívedet…
Mert nyom nélkül haladt el e felett
Esztendeidnek terhe, sokasága,
Hervadhatatlan kebled e virága.
Öreg barátom fiatal sziveddel!
Fa vagy te, melynek elhullt levele,
A melyet már a téli hó lepett el,
De rajta vígan zeng a czinege.
S
bár késő este van már életedben,
Szemed még most is tisztán s messze lát:
Megismeréd a felhők madarát,
Kit fényes nappal sem láttak meg
többen.
Magamról szólok. – Hah, mig
annyian
Vetnek reám lenéző
szemeket,
Kezedben a borostyán lombja
van,
Megkoszorúzni véle
fejemet.
Tedd föl fejemre, tedd e
koszorút!
Ha most nem érdemelném is,
talán
Megérdemelni fogom
ezután.
Előttem még olyan hosszú az
út,
S a boldogságról már végkép
lemondék,
Ugy sem találnám meg, hát
életem
Keresésére nem
vesztegetem;
Szivemnek csak egy
óhajtása van még…
Erre törekszem, ez
a mit kivánok:
Büszkén nevezzen a
haza fiának! –
Elérem-e e nagy czélt?
féluton
Nem roskadok-e össze? nem
tudom.
Tán egy bevégezetlen
épület
Lesz életem munkája,
meglehet,
A mely ha készen volna,
bele szállna
A hír, a feledés örök
királya,
Mig így elkezdve,
félig-meddig készen
Csak rövid emlék
szűk tanyája lészen.
De ha erőm
vágyamnál nem kisebb,
Ha ezt a hosszu
pályát megfutandom,
S egy nemzet
fogja megtapsolni lantom:
Nem lesz
előttem e taps kedvesebb,
Mint az
volt, melylyel pályám kezdetén
Egy
magad által üdvözöltetém,
És mint
szivednek dobbanása volt,
Midőn
szivemre először hajolt.
(Szalk-Szent-Márton.)
-246-
1846.
* *
Isten csodája.
A meddig a történet
csillaga
Röpíti a multakba
sugarát:
A szem saját kezünkben
mindenütt
Saját szívünkre czélzó
gyilkot lát,
S ez öngyilkos kéz
hányszor szálla ránk!…
Isten csodája,
hogy még áll hazánk.
Igy hordozunk sok százados
sebet,
Keblünk soha be nem
gyógyúlhatott;
Mérget kellett
mindenkor innia,
Ki sebeinkre önte
balzsamot.
Valami rossz szellemtől
származánk!
Isten csodája, hogy még
áll hazánk.
S mig egymást martuk szennyes
konczokért,
Mint a szeméten a silány
ebek,
Azt vettük észre csak, hogy
ezalatt
Az oroszlánok itt
termettenek;
Jött a tatár, jött a
török reánk,
Isten csodája, hogy még
áll hazánk.
Ott foly Sajó… oly görbén
kanyarog,
Mint ember, a ki görcsben
haldokol;
Ott haldokoltunk, vérünk
ott szivá
Az óriási nadály, a
mogol,
S holttesteinket fölfalá a
láng!
Isten csodája, hogy még áll
hazánk.
S ott van Mohács… ott nyomta a
királyt
Sárkoporsóba pánczéla s
lova,
S készült számunkra a ledőlt
király
Kardjából a rettentő
zabola,
Melytől még most is ég és
vérzik szánk!…
Isten csodája, hogy
még áll hazánk.
Mi lesz belőlünk?… ezt én
kérdezem,
De mily kevesen gondolnak
vele.
Oh nemzetem, magyar nép!
éltedet
Mindig csak a jó sorsra
bízod-e?
Ne csak istenben bizzunk,
mint bizánk;
Emberségünkből álljon
fönn hazánk!
(Szalk-Szent-Márton.)
Az őrült.
– – – – Mit
háborgattok?
Takarodjatok
innen!
Nagy munkába’ vagyok.
Sietek.
Ostort fonok, lángostort,
napsugarakból;
Megkorbácsolom a
világot!
Jajgatnak majd, s én
kaczagok,
Mint ők kaczagtak, a mikor
én jajgattam.
Hahaha!
Mert ilyen az élet. Jajgatunk s
kaczagunk,
De a halál azt mondja:
csitt!
Egyszer már én is
meghalék.
Mérget töltöttek azok
vizembe,
A kik megitták
boromat.
S mit tettek
gyilkosaim,
Hogy gaztettöket
elleplezzék?
Midőn kiterítve
feküdtem:
Reám borúltak s
könnyezének.
Szerettem volna
fölugrani,
Hogy orraikat
leharapjam.
De nem harapom le!
gondolám,
Legyen orrok és
szagolják,
Ha rothadok, s fúladjanak
meg.
Hahaha!
És hol temettek el? Afrikában.
Az volt szerencsém,
Mert egy hiéna kiása siromból,
Ez az állat volt egyetlen jóltevőm,
De ezt is megcsaltam.
Ő czombom
akarta megenni;
Én szívemet adtam
oda,
S ez oly keserű volt, hogy
megdöglött tőle.
Hahaha!
De hiába, csak így jár,
Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
Mondják: virágnak gyökere,
A
mely fönn a mennyben virúl.
De ez nem
igaz.
Virág az ember, melynek
gyökere
Ott lenn van a
pokolban.
Egy bölcs tanított engemet
erre,
Ki nagy bolond volt, mert éhen
hala.
-247- Mért nem lopott, mért
nem rabolt?
Hahaha!
De mit kaczagok? mint a bolond;
Hisz sírnom kellene,
Siratni, hogy oly gonosz a világ.
Az isten is felhő-szemével
Gyakran siratja, hogy megalkotá.
De mit használ az ég könyűje is?
A földre húll, a ronda földre,
Hol az emberek lábbal tiporják,
S mi lesz belőle,
Az ég
könnyéből?… sár.
Hahaha!
Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált
katona,
Érdempénz melleden a
nap,
S ruhád, rongyos ruhád a
felhő.
Hm, így eresztik el a vén
katonát,
A hosszú szolgálat
jutalma
Egy érdempénz és rongyos
öltözet.
Hahaha!
S tudjátok-e mit tesz az emberi
nyelven,
Midőn a fürj azt mondja:
pitypalatty?
Az azt teszi, hogy
kerüld az asszonyt!
Az asszony vonzza
magához a férfiakat,
Mint a folyókat
a tenger;
Miért? Hogy
elnyelhesse.
Szép állat az asszonyi
állat,
Szép és
veszedelmes;
Arany pohárban
méregital,
Én ittalak, oh
szerelem!
Egy harmatcseppnyi belőled
édesebb,
Mint egy mézzé vált
tenger;
De egy harmatcseppnyi belőled
gyilkosabb,
Mint egy méreggé vált
tenger.
Láttátok-e már a
tengert,
Midőn a fergeteg szánt
rajta
És vet beléje
halálmagot?
Láttátok a
fergeteget,
E barna
parasztot,
Kezében
villám-ösztökével?
Hahaha!
Ha megérik a gyümölcs:
lehull fájáról.
Érett gyümölcs vagy
föld, lehullanod kell.
Még várok
holnapig;
Ha holnap sem lesz a
végitélet:
Beások a föld
közepéig,
Lőport viszek
le,
És a világot a
Levegőbe röpítem… hahaha!
(Szalk-Szent-Márton.)
Minden virágnak…
Jut a napból, ha több nem, egy
sugár.
Oh szerelem, te szívek napja,
szívem
Egy sugárt tőled csak hiába
vár?
Nincsen leány, ki engemet
szeretne,
Nincsen leány, ki mondaná
nekem:
Hideg világ van, lelkedet
meghűté,
Jer, melegedj föl forró
keblemen!
Nincsen leány, ki mondaná:
fáradt vagy,
Bocsásd vállamra bágyadt
fejedet!
Nincsen leány, ki véremet
lemosná
E homlokról, mely
megköveztetett!…
Magam vagyok, mint a
szőlő karója,
Melyről leszáradt a
zöld venyige;
Madár nem száll rám,
csak fölöttem repdes
Sötét eszméim
hollóserege.
Igy foly le majd az ifjuság,
az élet,
Igy foly le tőlem árván,
egyedül,
Azt veszem észre csak, hogy
elfagy vérem
A halál hideg
ölelésitül.
S ha meghalok, ha
megfagyok: szememre
Megkönnyezetlen
szemfedő borúl,
S ültetni nem fog
senki egy virágot
A sírra, a mely
rajtam domborúl.
Ott hamvadok majd egy kopott
fejfánál,
Kopott fejfánál, puszta
domb alatt;
Nő ott a kóró, mert meg
nem tapossa,
Nem jő megnézni senki
síromat.
Meglátogatni csak te fogsz,
hogy elzúgd
Testvéri búdat, éji
fergeteg,
Testvéri búdat, mert hiszen
testvére
Voltál te lelkem
érzeményinek!
(Pest.)
Nem sírok én…
Nem sírok én és nem
panaszkodom;
Nem mondom én el másnak:
mi bajom?
De nézzetek szinetlen
arczaimra,
Ott föl van
irva;
És nézzetek szemembe, mely
kiégett,
S belőle
kiolvashatjátok,
Hogy rajtam átok
fekszik, átok,
Hogy fáj nekem, hogy
nagyon fáj az élet!
(Szalk-Szent-Márton.) -248-
Elvándorol a madár…
Elvándorol a
madár,
Ha őszre jár
Az idő.
(Tavaszszal
azonban ismét visszajő.)
Száll…
száll… száll… viszi szárnya;
Azon
veszed észre magad, hogy már a
Távolság kék levegőit iszsza.
Olyan sebesen száll,
Hogy eltünő
álomnak véled. –
A
madárnál
Mi száll tova még
sebesebben?… az élet!
De, mint a
madár, ez nem tér többé vissza.
(Szalk-Szent-Márton.)
Vajda Péter halálára.
Oh természet, midőn alunni
mentél,
Alunni a múlt ősznek
végivel:
Elbúcsuzál-e kedves
gyermekedtől,
Elbúcsuzál-e leghivebb
fiadtól,
Ő tőle?… és ha
elbúcsuztatok:
Gondoltad-e, hogy
végbucsútok ez? –
Alszod, természet,
téli álmadat…
Alszol… vajon
megálmodád-e már,
Megálmodád-e azt a
bánatot,
Mely ébredésed reggelén
megüt?
Föl fogsz ébredni, fölkelt a
tavasz,
S a csalogány mond legszebb
éneket
Föltámadásod hangos
ünnepén;
Pedig volt egykor, a ki
érkezésed
A csalogánynál szebben
üdvezelte.
Te széttekintesz, s
kérdeni fogod:
Hol van legelső
dalnokom? hol ő?…
Egy sírhalom lesz
rá a felelet.
Oh, természet, viseld
gondját e sírnak,
Melynek lakója
leghivebb fiad,
Viseld gondját…
ültesd áldás gyanánt
Virágaid
legszebbjeit reá;
Ugy sincs e honnak,
nincs hálás keze,
Hogy megtegye, ha
elmulasztanád.
Oh e hazában olyan sok
jeles
Sírján ingatja vándor
fuvalom
A feledésnek tüskebokrait!
–
Vagy mondd, hazám, hogy multad
illeti,
Csak multadat s nem a jelent,
e vád;
Mondd, hogy szivedben lesz egy
kis helye
Maradni-méltó
emlékezetének.
Vagy nem méltó-e rá,
hogy a haza
Szivében hordja annak
emlékét,
Ki a hazát szivében
hordozá?…
Emlékezést, emlékezést
neki!
S ha sírhalmához mentek:
ejtsetek
Reá egy könnyet, mert
megérdemel
Egy könnyet az, ki annyit
szárított föl
Meleg lelkének hő
sugárival! – –
És míg ti benne
dalnokot sirattok:
Az én könnyűim
hadd omoljanak
A függetlenség bajnok
férfiáért,
Ki e hajlongó, görnyedő
időkben
Meg nem tanúla térdet
hajtani,
Ki sokkal inkább hajtá le
fejét a
Szabad szegénység
kőszikláira,
Semmint a függés bársony
pamlagára. –
Sirassa benned, elhunyt
férfiú,
A természet leghívebb
gyermekét,
Sirassa benned dalnokát a
hon…
Legkeserűbb az én könyűm, ki
benned
A függetlenség hősét
siratom!
(Pest.)
Mögöttem a múlt…
Mögöttem a múlt szép kék
erdősége,
Előttem a jövő szép zöld
vetése;
Az mindig messze, és még sem
hagy el,
Ezt el nem érem, bár mindig
közel.
Ekkép vándorlok az
országuton,
Mely puszta,
vadon,
Vándorlok
csüggedetten
Az örökké tartó
jelenben.
(Szalk-Szent-Márton.)
Mért vagyok én még a világon…
Mért vagyok én még a világon,
ha már
Átéltem minden
szenvedéseket?
Végeztem pályám, mert
hiszen az ember
Hogy szenvedjen, csak
azért született.
Mért vagyok én még a
világon, hisz már
Láttam mindent, mi
látható van itt;
Látám a jónak örökös
bukását
S a rossznak örök
diadalmait.
Hallottam már az éhezők
nyögését
S dorbézolási
kurjantásokat,
Hallottam már a
csalogányt dalolni
És csörömpölni a
rablánczokat.
Tudom, hogy így volt
ezredév előtt s hogy
Ezred multán is
ekkép lenni fog…
Mindent tudok,
mindent hallottam, láttam,
Hát mért
élek még? mért meg nem halok?
-249-
Vagy tán valólag a világ nem
ilyen?
Ily szomorúnak én látom
csupán?
Én látom így csak, keresztül
nézvén a
Kétségbesésnek sötét
fátyolán?
Mindegy… elég, hogy én
kétségbeestem,
Elég, hogy én
elkárhozott vagyok,
Hogy engem éles,
égő körmeikkel
Tépnek, szaggatnak a
rosz angyalok!
Szakadj meg szívem! hagyj el
engem, élet!
Fogadj öledbe, mély
öledbe, föld!
Borúlj reám, sír! és te
fergeteg, jőj,
Hogy rólam a sírhalmot
elsöpörd!
Söpörd el s szórd ki
összeporlott csontom,
S szórd el
csontommal hírem-nevemet…
Ne tudja
senki se, hogy egykor ilyen
Megátkozott teremtmény létezett!
(Pest.)
A szökevények.
(Shelley után angolból.)
I.
A jégeső szakad,
Fejérek a habok,
A
tajték tánczol, és
A villámlás ragyog
–
El, el!
A mennydörgés
ropog,
A forgószél
kereng,
Harangok zúgnak
és
Az erdők rengenek –
El, el!
Mint tenger, mozg a
föld,
Rajt minden romba
dől,
Ember, állat, madár
Elbújt a vész elől –
El, el!
II.
»Egy vitorlánk van…
a
Kormányos halovány;
Ki merne szállani
Most csónakunk után?«
Az ifjú
szólt.
A lyány felelt:
»Evezz,
Taszítsd a
csónakot!«
S jégzápor és
golyók
Boríták utjokat
A tengeren.
A kék őrtűz
lobog;
Némán villámlanak
Az elsűlt fegyverek;
Elnyelte hangjokat
A
fergeteg.
III.
»És látsz-e? s
hallasz-e?
S nem retteg-e
szived?
S nem szállunk
szabadon
A vad tenger
felett,
Én és te?«
Egy
tengerészköpeny
Fölöttök a
fedél;
Együtt ver
kebelök,
És suttognak
kevély
Örömben.
Mozgó hegyekbül
áll
A vészes óczeán,
Kelnek s enyésznek a
Habok egymásután
Köröskörül.
IV.
A várudvarban a
Kapusnéhoz közel,
Áll, mint megvert kutya,
És
szégyen marja fel
A
vőlegényt.
Rémes
kisértetként
A zsarnok ősz
apa
Áll a toronytetőn…
Hangjához képest a
Vihar szelíd;
S hallatlan
átkokban
Kivánja a
halált
Lyányának, ki
legjobb
És legszebb s a
család
Végtagja
volt.
(Szalk-Szent-Márton.)
Voltak barátim…
Voltak barátim, jó
embereim…
Oh mért meg nem
halának!
Sírhalmaikra mostan
könnyeim
Folynának,
S virágokat termesztene
Fölöttök könnyeim özöne. –
Meg fognak halni
majd,
De egyik régi
barát
Sem nyer tőlem könyűket, csak
sohajt,
Csalódás kínos
sohaját;
S ha ez leng
rájok:
Sírhalmukon elszáradnak a
virágok.
(Szalk-Szent-Márton.) -250-
Annyit sem ér az élet…
Annyit sem ér az
élet,
Mint egy eltört fazék, mit a
konyhából
Kidobtak, s melynek
oldaláról
Vén koldús nyalja a rá
száradt ételt!
(Szalk-Szent-Márton.)
Szállnak reményink…
Szállnak reményink, e szép
madarak…
Midőn legjobban
szállanak,
S szíják a mennyei tiszta
léget,
Hol már sas nem
tanyáz:
Jön a való, e zord
vadász,
S lelövöldözi
őket.
(Szalk-Szent-Márton.)
Emlékezet…
Emlékezet!
Te összetört hajónk egy deszkaszála,
Mit a hullám s a szél viszálya
A tengerpartra vet… – –
(Szalk-Szent-Márton.)
Viseld egyformán…
»Viseld egyformán jó s bal
sorsodat!«
Igy szól, kit a bolond
világ bölcsnek nevez.
Az én jelszóm
nem ez;
Én örömimet és
fájdalmimat
Érezni akarom… kettősen
érezem.
Lelkem nem a folyó
leszen,
A mely
egykedvüleg
Ragadja magával a
rózsalevelet,
Melyet tavaszszal szép
lyány vet bele,
S a száraz
fűveket,
Miket
Árjára sodort az ősz szele.
(Szalk-Szent-Márton.)
Mi szebb, mint…
Mi szebb, mint a szép
gyermeklyány orczája?
Ki azt álmodja,
hogy ifját öleli,
Az ifjut, a kivel
ébren nem meri
Sejtetni sem, hogy őt
imádja!
(Szalk-Szent-Márton.)
Amott a távol kék ködében…
Amott a távol kék
ködében
Emelkedik egy falu tornya
sötéten;
Van egy fehér ház e
faluban,
Hol egy fekete szemü lyányka
van.
E lyányka, e
lyányka,
E fekete szem,
Ez bánatom és örömem
Százszinű szivárványa.
(Szalk-Szent-Márton.)
Hajamnak egy fürtjét levágom…
Hajamnak egy fürtjét
levágom,
Melynek most minden szála
szög;
S ha majd elmúlik
ifjuságom,
Ha majd
megőszülök:
A falra függesztem tükör
helyett
E barna fürtöt; így csalom
meg szememet,
Hitetve, hogy még
fiatal vagyok…
De vajon nem árul-e
el
A szív ütése, mely
Majd mindig halkabban dobog?
(Szalk-Szent-Márton.)
Elváltam a lyánykától…
Elváltam a
lyánykától,
Ki kedvesem
vala;
Ugy fájt leszakadnom
ajakáról,
Mely csókola.
–
Rég volt ez; azóta már
Sok esztendő lejárt.
Az elválás keserűségét
Többé nem
érezem,
De a csók
édességét
Még most is
érezem.
(Szalk-Szent-Márton.)
Szeretném itt hagyni…
Szeretném itt hagyni a fényes
világot,
A melyen oly sok sötét
foltot látok.
Szeretnék rengetegbe
menni,
A hol nem lenne senki,
senki!
Ott hallgatnám a lombok
suttogását,
Ott hallgatnám a patakok
zugását
És a madárnak
énekét,
S nézném a felhők
vándorseregét,
Nézném a nap jöttét s
lementét…
Mig végre magam is
lemennék.
(Szalk-Szent-Márton.)
-251-
Itt állok a rónaközépen…
Itt állok a
rónaközépen,
Mint a szobor,
merően.
A pusztát síri csend födé
el,
Mint elfödik a halottat
szemfödéllel.
Nagy messze tőlem egy
ember kaszál;
Mostan
megáll,
S köszörűli a
kaszát…
Pengése hozzám nem hallatszik
át,
Csak azt látom: mint mozg a
kéz.
És most ide néz,
Engem bámul, de én szemem sem
mozdítom…
Mit gondolhat, hogy én
miről gondolkodom?
(Szalk-Szent-Márton.)
Ha jőne oly nagy fergeteg…
Ha jőne oly nagy
fergeteg,
Mely meghasítná az
eget,
És e hasítékon át
A földgolyót behajítaná!
(Szalk-Szent-Márton.)
A bánat? egy nagy oczeán…
A bánat? egy nagy
oczeán.
S az öröm?
Az óczeán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
(Szalk-Szent-Márton.)
Mintha a nagy, nehéz…
Mintha a nagy, nehéz világot
tartanám
Leányka, hogy az ne
szakadjon rám,
Ugy
reszketek,
Ha megfogom könnyű, kis
kezedet.
(Szalk-Szent-Márton.)
Oh lyány, szemed…
Oh lyány, szemed
Milyen sötét,
S
mégis ragyog;
Kivált
midőn
Reám tekintesz,
Ugy tündököl,
Mint
zordon éjben
Villám
tüzénél
A
hóhérpallos!
(Szalk-Szent-Márton.) -252-
Mi a dicsőség?…
Mi a dicsőség?… tündöklő
szivárvány,
A napnak könnyekben
megtört sugára.
(Szalk-Szent-Márton.)
Mit ettél, föld…
Mit ettél, föld, hogy egyre
szomjazol?
Hogy annyi könnyet s annyi
vért iszol?
(Szalk-Szent-Márton.)
Mely’k a legvígabb temető?
Mely’k a legvígabb
temető?
A bú temetője!… »S ez hol
lelhető?«
Azt kérditek, úgy-e bár?
–
A bú temetője a
boros-asztal,
Közepén a kereszttel, a
nagy palaczkkal,
E mellett sírhalom
minden pohár. –
Járjunk e víg
temetőbe
Ily szomorú
időbe’!
(Szalk-Szent-Márton.)
Egy bölcs hajdan…
Egy bölcs hajdan szamáron
útazott. –
Azóta az idő
megváltozott,
Nagyon megváltozott
már,
Most a szamarak
Lovagolnak,
A bölcs
pedig gyalog jár.
(Szalk-Szent-Márton.)
Daczos leány!
Daczos leány!
Hagyd megcsókolni magad,
Hagyd átölelnem derekad.
Nap
megy nap után,
S ha napjaid
elhaladnak,
Maradsz
magadnak.
Száraz derekad
Majd senki meg nem öleli,
Csak a koporsónak deszkája,
S halvány ajakad
Más
nem csókolja, csak a sír férgei…
Gondolj reája. –
Mit
érzesz,
Nem rendül meg
szived?
Nem érezed,
Hogy ez hideg csók, hideg ölelés
lesz?
(Szalk-Szent-Márton.)
Gyertyám homályosan…
Gyertyám homályosan
lobog…
Magam vagyok…
Sétálok föl s alá szobámban…
Szájamban füstölő pipám van…
Multam jelenési lengenek körűlem…
Sétálok, sétálok, s szemlélem
A füst árnyékát a falon,
És a barátságról gondolkodom.
(Szalk-Szent-Márton.)
Mondják, hogy mindenikünk…
Mondják, hogy mindenikünk bir
egy csillaggal.
S az, a kié lehull az
égről, meghal.
És így fogy az ember,
így fogy a csillag;
Mindegyre
omolnak…
A csillag az égrül a
földre,
Az ember a földrül a
sírgödörbe.
Hah, majd ha miljom s
miljom év lemégyen,
S a földön és az
égen
Csak egy ember s egy csillag
bujdosik…
S ha végre ez is
leesik!…
(Szalk-Szent-Márton.)
Sok embert ismerek…
Sok embert
ismerek,
Ki önmagát legjobban
szereti;
De másnak ismét vannak
kedvesi,
Kiket magánál forróbban
szeret,
S ezeket sokszor még is
bántja.
Aztán megbánja,
Hogy könnyeket facsart szeméből,
Kinek egy vidám pillantatáért,
Kinek egy mosolyáért
A legszebb részt od’adná életéből.
Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem?
Mik a keservek?
És kéri szivét:
repedj meg, oh szivem!
S ez –
büntetésül – nem reped meg.
(Szalk-Szent-Márton.)
Ha a sírban…
Ha a sírban megszáradt
szíveket
Mind egy halomra
hordanák,
S
meggyujtanák,
Ki mondja
meg:
Hány színű lenne majd e
láng?
(Szalk-Szent-Márton.) -253-
Mosolygjatok rám…
Ti szép leánykák
szemei!
S én el fogom
felejteni,
Hogy már olyan sokszor
megcsaltatok. –
Véljük, hogy a
lyányok szíve az ég,
Mert mélyei,
mint ez, úgy ragyognak.
A lyányi szív
csalárd folyó csak,
A melybe
sugáraikat veték
Az égi
csillagok…
Ki ott mennyet keres,
elnyelik a habok.
(Szalk-Szent-Márton.)
Hová lesz a kaczaj…
Hová lesz a
kaczaj,
Hová lesz a
sóhaj,
Ha hangja
elenyész?
S hová lesz az
ész,
Midőn már nem
gondolkodik?
S a
szeretet
S a gyűlölet,
Ha a szívből kiköltözik?
(Szalk-Szent-Márton.)
Elmém ezen sokat gondolkodik…
Elmém ezen sokat
gondolkodik:
Ha valaha
A világrendszer fölbomlana
S mint most az eső és hó esik,
Esnének akkor csillagok,
S folynának a csillagpatakok!
(Szalk-Szent-Márton.)
Nem csak mi vénülünk…
Nem csak mi vénülünk, mi
emberek…
Mi volna, a mi nem vénülne
meg?
Nézzétek a napot, ha jön a
deczember:
Nem valóságos öreg
ember?
Későn ébred, s
alig
Hogy
fölkapaszkodhatik
Az égre, oly
erőtelen;
Mogorván néz a világra s
hidegen,
S olyan korán ledől megint
ágyára.
Majd végesvégül
Azt is megérjük, hogy megőszül,
És ekkor… ekkor fejér lesz
sugára.
(Szalk-Szent-Márton.)
Földét a földmives…
Földét a földmives
felszántja,
Aztán
beboronálja.
Képünket az idő
felszántja,
De be nem
boronálja.
(Szalk-Szent-Márton.)
Hány csepp van…
Hány csepp van az
óczeánban?
Hány csillag az
égen?
Az emberiség fejin hány hajszál
van?
S hány gonoszság
szivében?
(Szalk-Szent-Márton.)
Barátim vagytok…
Barátim vagytok, azt
mondjátok.
Talán nem mondtok
hazugságot,
Ez meglehet;
De azért nem adom nektek hitemet,
Nem adhatom; most jó dolgom van,
Jertek hozzám, ha majd napom lejár,
Mert a barátság nappal láthatatlan,
Éjjel ragyog csak, mint a
fénybogár.
(Szalk-Szent-Márton.)
Futó folyam hullámai…
Futó folyam
hullámai
Az ember miljom
vágya;
Percz hozza őket, percz
ragadja el.
A sors azért nem szokta
teljesíteni,
Azért nem hallgat
rája;
Jól tudja: mikorra egy kegyét
leejti,
Az ember már régen mást
esdekel,
S hogy kérte amazt, el is
felejti.
(Szalk-Szent-Márton.)
Nem sűlyed az emberiség…
Nem sűlyed az
emberiség!
Ilyen gonosz vala
rég,
Ilyen gonosz már kezdet
óta…
Hisz különben nem kellett
vóna
Százféle mesét,
Eget, isteneket,
Pokolt és ördögöket
Gondolni ki,
hogy zaboláztassék.
(Szalk-Szent-Márton.) -254-
Kik a föld alacsony porából…
Kik a föld alacsony
porából,
Mit minden féreg
gázol,
A naphoz
emelkedtek,
Ti szárnyas, óriási
lelkek!
Hogy van, hogy titeket a
törpe világ
Mindig kicsinyeknek
kiált?…
Természetes! hiszen a tölgy a
bérczeken
Kisebbnek tetszik, mint a
fűzfa ide lenn.
(Szalk-Szent-Márton.)
Te ifjúság…
Te ifjúság, te
forgószél!
Ki szép
virágfűzért
Sodorsz magaddal… e
virágokat
Futtodban homlokunkra
keríted…
Egy percz alatt
Ismét leröpíted,
S
gyorsan tovább futasz.
Mi búsan
álmélkodva állunk
S kérdezzük:
igaz-e, hogy nálunk
Valál? talán nem
is igaz!
(Szalk-Szent-Márton.)
Mivé lesz a föld?…
Mivé lesz a föld?… megfagy-e,
elég-e?
Én ugy hiszem, hogy meg fog
fagyni végre,
Megfagyasztják a
jéghideg szivek,
A melyek benne s
bele fekszenek.
(Szalk-Szent-Márton.)
Az én szivem…
Az én szivem egy földalatti
lak,
Sötét, sötét!
Az öröm egy-egy fényes sugarat
Csak néha vét
Mélyébe e földalatti háznak.
Ez
a fény is csak azért pillant bele,
Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak,
Mikkel tele van, tele!
(Szalk-Szent-Márton.)
Ki fogja vajon megfejteni…
Ki fogja vajon
megfejteni
E rejtélyt:
Az emberiségnek könnyei
Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?
(Szalk-Szent-Márton.)
Az ember ugyan hova lesz?…
Az ember ugyan hova
lesz?…
Sokrates,
Ki a mérget megitta,
S hóhéra, ki a mérget neki adta,
Egy helyre mentek mind a ketten?
Oh lehetetlen!
És hátha…
hátha…
Mért nem láthatni a más
világba!
(Szalk-Szent-Márton.)
Oda nézzetek!
Oda nézzetek!
Csatára iramlik a fergeteg;
Paripája a szél, a nyargaló,
Kezében a felleg a lobogó,
A melynek villám a nyele.
Vágtat vele, vágtat vele
Csatára, csatára…
Mint harsog
trombitája,
A
mennydörgés!
..................
Oh
fergeteg,
Ki a tornyokat
Eldöntögeted,
Kinek
kezébe kiszakad
A tölgy a bércz
kebelébül,
Hol századok óta
vénül,
Hatalmas fergeteg! ki nem
szakíthatod
Az emberi szívbül a
bánatot. – –
(Szalk-Szent-Márton.)
Szeretője-e vajon…
Szeretője-e vajon a testnek a
lélek?
S mint szeretőkhöz illik,
együtt enyésznek?
Vagy a lélek a
testnek csak barátja?
S ugy tesz,
mint rendesen a barát:
Elhordja
magát,
Midőn amazt pusztulni
látja?
(Szalk-Szent-Márton.)
Hideg ellen a tél…
Hideg ellen a tél a folyókat
jéggel,
A földet hóval leplezé
el.
Csupán némely
embernek
Kell öltözetlenűl
bujdosnia…
Tehát a
természetnek
Az ember a legmostohább
fia?
(Szalk-Szent-Márton.) -255-
Már sokszor énekeltem…
Már sokszor énekeltem
rólatok,
Még többször is éneklek,
szép csillagok.
Én úgy szeretlek
titeket!
Egy szebb világgal
hiteget
Sugárotok;
S ti egyre mosolygotok,
S oly jól esik nekem,
Oda
tekintenem,
Hol egy kis vidámság
van
E szomorú
világban.
(Szalk-Szent-Márton.)
Fönséges éj!
Fönséges éj!
Az égen tündökölve ballag
A nagy hold s a kis esti csillag.
Fönséges éj!
A
harmat csillog a gyep bársonyán,
Bokor sátrában zeng a csalogány.
Fönséges éj!
Az ifju mostan megy
szeretője után…
S most megy gyilkolni
a zsivány.
Fönséges
éj!
(Szalk-Szent-Márton.)
Szép kedvesem…
Szép kedvesem, ha majd az
oltár mellett
Dobog felém szerelmes
kebled!…
S ha majd körűlünk apró
gyermekek
Mosolyganak,
enyelgenek!…
S ha majd fölénk a
szemfedő borúl,
S kivisznek, s
rajtunk a sír domborúl!…
S ha majd
hozzánk az unokák kijőnek
Szép
alkonyán a sárga, csendes ősznek,
S
merengve nézik ákáczlombjainkat,
Miket fejfánknál a lég halkan ingat…
(Szalk-Szent-Márton.)
Barátaim megölelének…
Barátaim
megölelének,
Szivökhöz nyomták
szívemet;
Bennem mi boldog volt a
lélek!…
Később tudám meg: mért
öleltenek? –
Azt tapogatták, míg
öleltek:
Hol van legfájóbb része e
kebelnek?
Hogy gyilkukat majd oda
döfjék…
És oda
döfték!
(Szalk-Szent-Márton.)
Oh szerelem…
Oh szerelem, te óriási
láng!
Ki a világot gyujtod
ránk,
Aztán ellobbansz… tán egy percz
alatt,
S örök sötétség és hideg
hamvad marad.
(Szalk-Szent-Márton.)
Vajon mi ér?
Vajon mi ér? vajon mi történik
velem?
Sejtek, s e sejtelem, ez olyan
rettentő
Ugy rángatózik, úgy
ugrándozik szivem,
Miként a porban a
levágott emberfő.
(Szalk-Szent-Márton.)
A férj haza jő betegen…
A férj haza jő
betegen.
Hű nője
orvosért
Megy hirtelen.
Miként siet, az istenért!
Az orvostól mindent remél,
Azért rohan érte, mint a szél,
Oly gyorsan azért keresi föl…
Jól tudja: az orvos gyakran öl.
(Szalk-Szent-Márton.)
Miért hogy láthatatlanok…
Miért hogy
láthatatlanok
Az ördögök s az
angyalok?
Ismerni szeretném
őket
A végett,
Hogy tudjam, a mit nem tudok:
Mi van ebben s mi van abban?
S az ember melyikhez hasonlít
jobban?
(Szalk-Szent-Márton.)
Mulandóság…
Mulandóság a királyok
királya.
Ez a világ az ő nagy
palotája.
Sétál föl és le
benne,
S nincs hely, hová ne
menne,
S hová lelép, a mire
hág,
Minden pusztúl… körűle
fekszenek
Szétszórva: eltört
koronák,
Hervadt virágok, megrepedt
szivek,
(Szalk-Szent-Márton.) -256-
Igazság! alszol?
Igazság! alszol? vagy meg is
halál?
E férfi méltó volt rá, hogy
nyakáról
Aranyláncz függjön; s íme a
helyett
Ő függ, ő függ… a hóhér
kötelén,
S ennek nyakában aranyláncz
van, pedig
Hóhérkötélen kéne függnie.
–
Igazság! alszol? vagy meg is
halál?
(Szalk-Szent-Márton.)
Az álom…
Az álom
A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya,
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény
Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába
öltözik,
S jár szép szobák lágy
szőnyegén.
Álmában a
király
Nem büntet, nem kegyelmez, nem
birál…
Nyugalmat élvez.
Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén. –
Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem!
(Szalk-Szent-Márton.)
Az özvegy…
Az özvegy gyászba
öltözék;
Kedves férjét
eltemeték.
Ő gyászruhát ölt a meghalt
után! –
Jó asszony, ez egyet föl se
vedd,
Vagy végy föl többet… hisz ez
egy ruhán
Keresztülcsillog titkos
örömed.
(Szalk-Szent-Márton.)
Mint lót-fut a boldogság…
Mint lót-fut a boldogság
után
Az ember, a dőre,
Az egyik hátra, a másik előre,
Mikéntha már ott volna nyomán.
Hiába igyekeznetek!
Előttetek, mögöttetek
Nincs a
boldogság… ott alattatok van
A
sírhalomban.
(Szalk-Szent-Márton.)
Voltak fejedelmek…
Voltak
fejedelmek,
A kiknek emlékoszlopot
emeltek
Magast és
fényeset,
Mely hirdeté
nagyságukat,
Mely hirdeté
jóságukat.
És hol van az oszlop?…
elesett!
El kellett
esnie,
Mert hazugsággal volt
tele.
Az idő igaz,
S eldönti, a mi nem az.
Ott áll a sír most emléktelenül,
Az eltörött helyett mást nem tevének…
De nem! hisz örök átka nemzetének
Sötét oszlopként rajta nehezűl.
(Szalk-Szent-Márton.)
Kereszt…
Kereszt jutalma a
fáradságoknak,
Mindenfelé keresztet
osztogatnak.
Aranykeresztet tűznek a
fejedelmek
Jobbágyaik mellére; a
földmivesnek
Oszt a természet
búzakereszteket…
Fakereszt illet,
megváltók, titeket!
(Szalk-Szent-Márton.)
E gazdag úr…
E gazdag úr
miként
Gőgösködik, mint nézi le a
szegényt!
Ne gőgösködjél, jó
barát,
Azért, hogy most oly jó dolgod
van;
Majd e szegény magasabbról néz
le rád,
Ha ő a mennyben lesz s te a
pokolban.
(Szalk-Szent-Márton.)
Midőn a földön…
Midőn a földön még csak pár
ember vala,
Már meghalt egyik a
másiknak általa.
Ábelt megölte
Kain.
Ha a világ végén majd
újolag
Két ember lesz a föld
határain,
Ők is bizonynyal így
egymásra rontanak,
S az, a ki
megmarad ott,
Nőül fog venni egy
vadállatot.
Talán e vadállatnak
méhibül
A réginél szelídebb emberfaj
kerül.
(Szalk-Szent-Márton.) -257-
Fövényszem… harmatcsepp…
Fövényszem… harmatcsepp… a
szikla, melyet
Ezer villám meg nem
rengethet…
Az örökké rengő
tenger…
A tiszta napfény és a
szennyes ember
És minden, minden a
világon
Csak álom, tünedékeny
álom.
Ez álma mind a
természetnek,
Kit miljom év előtt
szender lepett meg,
S ki
álmodik
Talán még miljom s miljom
évekig.
De fölébred
végre,
Egyszerre
fölriad,
Fölkeltik egyre-rémesb
álmai.
És ekkor a borzalom
miatt
A semmiség feneketlen
tengerébe
Fog
ugrani.
(Szalk-Szent-Márton.)
Kivágom én…
Kivágom én keblemből
szívemet,
Ott úgy sem okoz mást, csak
gyötrelmeket,
Kivágom és a földbe
ültetem…
Talán kikél babérfa
képiben,
S koszorúja lesz a
bajnokoknak,
Kik a szabadságért
harczolnak!
(Szalk-Szent-Márton.)
Átok és áldás.
Legyen átok a
földön,
Hol ama fa
termett,
A melyből én
nekem
Bölcső
készítteték;
Legyen átkozott a
kéz,
Mely e fát ülteté,
És átkozott az eső s a napsugár,
Mely e fát felnövelte!… –
De áldás légyen a
földön,
Hol ama fa
termett,
Melyből nekem
majd
Koporsó készűl;
Áldott legyen a kéz,
Mely a fát ülteté,
Áldott az eső
s a napsugár,
Mely e fát
felnövelte!
(Szalk-Szent-Márton.)
Fejemben éj van…
Fejemben éj van, éjek
éjjele,
S ez éj kisértetekkel van
tele;
Agyamban egymást szűlik a
gondolatok,
S egymást tépik szét,
mint vadállatok.
Lázzal verő
szivemnek vére forr,
Mint boszorkány
üstjében a bűvös viz.
Gyúlt
képzeletem mint meteor
Fut át a
világon és magával visz.
Laktársam a
kétségbeesés,
Szomszédom a
megőrülés.
(Szalk-Szent-Márton.)
A szerelmes tenger.
Ült a lyányka boldogan
tünődve
Sziklaparton a tenger
fölött,
És a kit várt, a kiről
tünődék,
Kedvesének koszorút
kötött.
Átellenben kelt az esti
csillag,
De a tenger nem gondolt
vele;
A leányra nézett kék
szemével,
S így sohajta
hullámkebele:
»Oh mi szép vagy, oh miként
szeretlek!
Jőj le, ha van benned
irgalom,
Jőj s fürödjél bennem…
üdvezűlök,
Hogyha kebled
megcsókolhatom.
Jőj le hozzám, szépségek
leánya,
Jőj le, és szeress, légy
hitvesem;
Földiszítlek, mint
menyasszonyát még
Nem diszíté egy
királyfi sem.
Fürteidre fölhozom
dúsgazdag
Mélységemnek minden
gyöngyeit;
S elveszíti
ragyogásaiktól
Szeme fényét, a ki rád
tekint.
Nem, nem, oh rád ne tekintsen
senki!
Messze viszlek innen téged
el
Napkeletre egy szigetbe, a
mely
Telve a föld
gyönyöreivel.
Ottan minden patak egy
szivárvány,
S híg gyémánt a tiszta
levegő,
S a mezőnek minden órán új s
a
Régieknél szebb virága
nő.
-258-
Ottan szebb az éj, mint itten
a nap,
S szebb a tél, mint itt a
kikelet,
S madarak a hópelyhek… mig
esnek,
Zengedeznek
tündéréneket.
Jőj keblemre, szépségek
leánya,
Jőj le, és szeress, légy
hitvesem;
Napkeletre szigetembe
viszlek,
Ott élünk
örök-szerelmesen.
Itt a sajka, űlj beléje,
lyányka,
Ringatom majd oly
szelídeden,
Hogy elalszol; és mire
fölébredsz,
Ott leendesz a szép
szigeten.«
Esdekelve így beszélt a
tenger;
A leány nem érté meg
szavát,
Nem fejté meg a rengő
haboknak
Suttogó, egyhangu
moraját.
És akközben kész lett
koszorúja,
S a kit várt, az ifju
megjöve,
És látá az érkezőt a
tenger,
S hah miként fölháborult
szive!
Hátha még a többit látta
volna…
Eltünének sűrü fák
mögé,
S őket a sötétzöld lombozat s
az
Éj sötét kárpitja
elfödé.
Más nap reggel vitorlás hajón
a
Boldog ifju a tengerre
szállt;
És a tenger jó kedvvel,
nyugottan
Vitte őt a messzeségen
át.
»Menj, menj, ifju«, gondolá
magában,
»Sok szerencsét
vándorlásodon;
De halálod lesz az
óra, mely e
Lyányhoz téged ismét
visszavon.
Kedvezek most, sebesen
röpítlek,
Mert a lyánytól messze
távozol;
De ha vissza, a leány felé
jősz,
Minden vészemmel
találkozol.«
A leányka ott állt nem
sokára,
A hol tennap koszorút
kötött;
Koszorúja összetépve
fekvék
Széteresztett fürtei
között.
Ottan állt, a tenger s ég
közötti
Végtelenben járt
tekintete,
Mint elfáradott galamb, a
melyet
A sas helyről helyre
kergete.
»Itt volt. Elment, elment
mindörökre,
Megcsalt; megcsalt! Engem
itt hagyott.
Itt hagyott, oh,
engemet… kettőnket:
Engemet és a
gyalázatot!«
Igy panaszlá a leány
keservét,
És a tenger meghallotta
azt,
És egyszerre nagy
birodalmában
Minden alvó habot
fölriaszt;
És utána küldé a
hajónak,
Mely a csábitó ifjút
vivé,
S a hullámok a hajót s az
ifjut
Egy csapással zúzták
semmivé.
S szólt a tenger: »Te szegény
teremtés,
Mit teszesz most, mondd,
hogy mit teszesz?
Megcsalt téged az,
a kit szerettél,
Én szeretlek s engem
nem szeretsz!
És mit ér az élet már te
néked?
Karjaimba vesd le
magadat,
Hadd legyek koporsód…
eltemetlek,
Tégedet és
gyalázatodat.«
A mit egykor nem értett a
lyányka,
Most megérté a tenger
szavát;
Leugrott a szikláról, s a
tenger
Eltemette őt s
gyalázatát.
(Szalk-Szent-Márton.)
Elhagytam én a várost…
Elhagytam én a
várost,
Azt a holt
életet.
Hol a halál is
élet:
Jó sorsom a
természet
Vidám ölébe
tett.
Vidám vagy, oh
természet!
El is
csodálkozál,
Midőn körödbe
léptem,
Hogy oly mogorva
képem,
Hogy rajta oly köd
áll.
De ép azért jövék,
hogy
Elűzzem a ködöt,
A mely már olyan régen
Borong komor-sötéten
Halvány
arczom fölött.
-259-
Azért jövék, hogy
szívem
Mit a bú s a
harag
Oly feketére
feste,
E gyászruhát
levesse,
S mosolygjon
újolag.
Gyógyúlj meg, én szivem,
ha
Még gyógyulnod
lehet!…
Szép harmatos
füvekkel,
Lágy
rózsalevelekkel
Kötöm be
sebedet.
(Szalk-Szent-Márton.)
Erdőben.
Sötétzöld sátoros
Erdőben járok.
Kevély tölgyfák alatt
Szerény
virágok.
A fákon madarak,
Virágon méhek.
Ott
fönn csattognak, itt
Lenn
döngicsélnek.
Nem rengedez sem
a
Virág, sem a fa;
Hallgatják a zenét
Elandalodva.
Vagy alszanak
talán?
Elszenderedtek?…
Megálltam én is és
Mélán merengek.
Merengve nézek a
Patak habjára.
Melynek nyílsebesen
Rohan le
árja;
Fut, mintha
kergetné
A felleg
árnyát,
A fellegét, a
mely
Fölötte száll
át.
Ekként
kergettelek,
Ifjúi
vágyak!
Árnyak valátok,
el
Nem foghatálak –
–
Menj, menj,
emlékezet!
El is
feledtem,
Hogy e magányba
én
Feledni jöttem.
(Szalk-Szent-Márton.)
Mint felhők a nyári égen…
Mint felhők a nyári
égen,
Érzeményim jőnek,
mennek,
Majd fejéren, majd
sötéten;
S egy sem áll, egy sem pihen
meg.
Hova mennek? honnan
jőnek?
Nem tudom, nem
sejthető;
Hozza és elfúja
őket
Az öreg szél, az
idő.
A szerelem
fellegéből
Hulltanak reám
villámok;
A barátság
fellegéből
Záporesők
szakadának.
Zápor és villám
multával
Csendes tiszta lett az
ég,
S a másik percz
fuvalmával
Ujra felhő
érkezék.
S a felhők, habár
fejérek,
Árnyat akkor is csak
vetnek.
Majd ha én oly időt
érek,
Hogy felhőim
megrepednek!
S széleikre
rózsaszínben
Száll az égő
napsugár,
S ők úgy állanak
fölöttem,
Mint megannyi
tündérvár!
Oh ez idő el fog
jőni,
A midőn majd
szerelmemnek
S barátságomnak
felhői
Rózsaszínben
tündökölnek;
Hanem akkor már
indulhat
Temetésemre a
pap,
Mert ha a felhők
kigyulnak,
Lemenőben van a
nap.
(Pest.)
Gyermekkori emlékek.
(Béranger után francziából.)
Vidék, hol egykor ringatott
reményem,
Im ujra látlak ötven év
után,
Megifjodunk a
gyermek-emlékektől,
Mint a tavasznak
langy fuvallatán.
Köszöntelek, ti kis korom
baráti!
Köszöntelek, ti áldott
rokonok!
Ti itten a vész idejében
nékem
Szegény madárnak fészket
raktatok.
-260-
Megnézek mindent, még a szűk
börtönt is,
Hol húgával, ki kedves
szép vala,
Uralkodott a vén tanitó s
büszkén
Tanítá, s mit maga sem
tuda.
Több mesterségbe kaptam itt… a
restség
Nagy befolyással volt mindig
reám;
S hittem, hogy a bölcs névre
már jogom van,
Midőn Franklin
mesterségét tudám.
E korban támad a barátság, e
föld,
A mely virágzik reggel
gazdagon,
S hol egy fa nő, a melynek
ága gyakran
Támasz-botunk az
életalkonyon.
Vidék, hol egykor ringatott
reményem,
Im ujra látlak ötven év
után.
Megifjodunk a
gyermek-emlékektől,
Mint a tavasznak
langy fuvallatán.
Gyászos napokban e falak közt
volt, hogy
Hallám az ellenségnek
ágyuit;
S az ünnepzaj közé vegyülve,
hangom
A haza nevét itt rebegte,
itt.
Galambszárnyú, ábrándos lelkem
itten
Fa-saruimnak terhét
feledé.
Itten csapott le rám az ég
villáma,
És megszokám a
fejedelmekét.
E kis házban készült el a
balsorsra
Elmém, s már itten volt
megvetni kész
A dicsőséget, e
tünékeny füstöt,
Mely szemeinkbe
könnyet is idéz.
Rokon- s barátok, hajnalom
tanúi!
Kiket mindegyre jobban
tisztelék,
Igen, még most is szépnek
tetszik bölcsőm,
Ámbár a dajka
elenyésze rég.
Vidék, hol egykor ringatott
reményem,
Im ujra látlak ötven év
után.
Megifjodunk a
gyermek-emlékektől,
Mint a tavasznak
langy fuvallatán.
(Szalk-Szent-Márton.)
Barna menyecskének…
Barna menyecskének szeme közé
néztem,
Az én szemem fénye elveszett
egészen.
Én teremtőm, ugyan hogy is
teremhet már
Olyan sötét szemben
olyan fényes sugár!
Elveszett, elveszett az én
szemem fénye,
Hejh pedig talán már
indulnom is kéne!
Hogy induljak? hova
menjek, ha nem látok?
Nyakamat
szegheti valamelyik árok.
De még is indulok… állj elém,
menyecske,
Ha már el kell esnem:
essem az öledbe;
Egyszer ölellek meg,
s karomat levágom,
Ne öleljek többé
senkit a világon!
Nem kellek, ugy-e bár, nem
kellek én neked?
Van már kit te
ölelsz, ki téged ölelget;
Megyek hát,
megyek… ha árokba esem is,
Habár az
árokban nyakamat szegem is!
(Péczel.)
F. L. kisasszony emlékkönyvébe.
Miért mondjam, hogy nem
feledlek el?
Miért mondjam, hogy
rólad e kebel,
Oh lyány, örökre
megemlékezik?
Hitelt szavamnak szíved
úgy sem ad!…
Mert mi poéták hazudunk
sokat,
S aztán ha szívből szólunk,
sem hiszik.
(Pest.)
Sors, nyiss nekem tért…
Sors, nyiss nekem tért, hadd
tehessek
Az emberiségért
valamit!
Ne hamvadjon ki haszon
nélkül e
Nemes láng, a mely ugy
hevit.
Láng van szivemben,
égbül-eredt láng,
Fölforraló minden
csepp vért;
Minden sziv-ütésem egy
imádság
A világ
boldogságaért.
Oh vajha nem csak üres
beszéddel,
De tettel mondhatnám el
ezt!
Legyen bár tettemért a díj
egy
Uj Golgotán egy új
kereszt!
Meghalni az emberiség
javáért,
Mily boldog, milyen szép
halál!
Szebb s boldogitóbb egy
hasztalan élet
Minden
kéjmámorainál.
Mondd, sors, oh mondd ki, hogy
így halok meg,
Ily szentül… s én
elkészitem
Saját kezemmel azon
keresztfát,
A melyre
fölfeszíttetem.
(Pest.)
-261-
Zöld leveles, fejér…
Zöld leveles,
fejér
Virágos ákáczfa,
Kék ruhában szőke
Kis lyány van alatta;
Megeredt
az eső,
Annak végét
várja,
A pitarajtóból
Kacsintgatok rája.
Gyere be, galambom,
Gyere a
szobánkba!
Mig eláll az
eső,
Ülj föl a ládánkra;
Ha magas a láda,
Rája felültetlek;
Ha kemény az
ülés,
Az ölembe
veszlek.
(Szalk-Szent-Márton.)
Száll a felhő…
Száll a felhő magasan,
magasan.
Az én rózsám messze van,
messze van.
Száll a felhő nyugatra,
nyugatra,
A napnak is arra van az
utja.
Szállj, felhő, szállj a rózsám
fölébe,
Mondd, hogy oly bús a szivem,
miként te,
Szállj te is, nap, a
rózsám fölébe,
Mondd, hogy úgy ég a
szivem, miként te.
(Berencze.)
-262-
Rég elhuzták az esteli harangot…
Rég elhuzták az
esteli
Harangot.
Ki az, a ki még mostan is
Barangol?
Csak én
járok a faluban
Egyedül.
Keresem az álmot, de az
Elkerül.
Fönn van a hold, fönn vannak
a
Csillagok;
Mint megannyi szép leányszem,
Ugy ragyog.
Sötét
árnyat vetnek a fák,
A
házak,
Unalmokban egyebet
sem
Csinálnak.
Amott egy ház, a
tetején
Két gólya,
Alant egy pár ember a kis
Ajtóba’…
Legény,
leány – amaz szőke,
Ez
barna,
Legény a lyányt
subájába
Takarja.
Mellettök mentem el,
észre
Sem vettek.
Én istenem, be boldogok
Lehetnek!
Nem irigylem, de még
is jobb
Szeretném,
Ha azt a kis barna lyányt én
Ölelném!
(Szalk-Szent-Márton.) -263-
Világgyűlölet.
Mennybéli isten, ördög és
pokol!
Mivé lett a föld, s még mivé
lehet?
Minden bokorban egy
világfaló,
Minden bokorban
embergyűlölet.
Gyűlölnek ők, és átkaik
kövét
Dobálják szerte
irgalmatlanul,
Ugy dől belőlök az
átok, miként
Rothadt szag a sirok
nyilásibul.
Szerettetek-e, ficzkók,
valaha,
Hogy most gyűlöltök? s
imádkoztatok
Az emberiség
boldogságaért,
Hogy most lehessen
átkozódnotok?
Elkérték kebletekből a
szivet
S aztán széttépték azt az
emberek?
Nem, a világnak ti nem
adtatok
Szívet soha, mert nincsen
szívetek!
Nincs bennetek szív, nincs!
csak zsebetek
És gyomrotok van, s
mert ez nincs tele,
Azért rút a világ
előttetek,
Azért keltek ki rútul
ellene.
Én is gyülöltem… volt okom
reá;
De a mióta e
bitangokat
Láttam, mint vágnak
Byronképeket,
Azóta gyűlölségem
megszakadt.
Mióta ők a földi
életet
Oly feketére mázolják:
nekem
Sokkal, de sokkal jobban
tetszik az,
Több fénypontot vesz
észre rajt szemem.
Valóban szép, igen szép a
világ,
Van minden évben rajta
kikelet,
S van szép leánya minden
falunak,
S ha itt egy ember sír, ott
más nevet.
Mily tréfás még maga a bánat
is!
Sziv s fejre mily külömbözőleg
hat:
Sötétre festi a fejér
szivet,
S fejérre festi a sötét
hajat.
(Eperjes.)
Most kezdem én csak még ismerni…
Most kezdem én csak még
ismerni
Az én derék jó
szívemet!
Ennél a szívnél a
világon
Jobb, derekabb szív sem
lehet.
Mint aggódtam, hogy már
ezentul
Nem lesz nekem több víg
napom!
És im bokámat ujra
össze-
S kalapomat
félrecsapom.
Szivem még ép virág, a
melynek
Féreg nem bántja
gyökerit;
Elhervad minden őszszel,
ámde
Minden tavaszszal
kivirit.
(Pest.)
A jó aggastyán.
(Béranger után francziából.)
Vidám fiúk, kik bornál
egyesültök,
Közétek bájol engem
dalotok.
Öreg vagyok, de bárha
reszket hangom,
Fogadjatok be, én is
danolok.
A múlt időkről újakat
beszélek;
A vén Panarddal én együtt
ivám.
Bor és dicsőség s szerelem
baráti,
Mosolygjatok az aggastyán
dalán.
Mi ez? mind vágytok engem
ünnepelni?
Nemes bor ömlik
egészségemért.
E fogadásra büszke
szívem, mely fél,
Mely attól tart,
hogy mást csak szomorít.
Csak hadd
födözzön a vidámság szárnya,
Idővel
úgy is máskép lesztek ám!
Bor és
dicsőség s szerelem baráti,
Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Miként ti most, én is
szerelmeskedtem;
Szólhatnak erről
nagyanyáitok.
Házam, barátim,
kedvesim valának,
Ezek közül már
semmit sem birok.
Emlékeim maradtak
meg csak; olykor
Sohajtok is, ha más
nem néz reám.
Bor és dicsőség s
szerelem baráti,
Mosolygjatok az
aggastyán dalán.
-264-
Volt vészeinkben több
hajótörésem,
De Frankhon szép egét
nem hagytam el.
Azt a kevés bort,
melyet megmentettem,
Sértett
kevélység nem zavarja fel.
Sőt
énekeltem az új szüretekben
Egykor
tulajdon hegyem oldalán.
Bor és
dicsőség s szerelem baráti,
Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Egy elmult kornak régi
katonája,
Mint Nestor nektek nem
beszélek én.
Egész időm, hol fénylett
bátorságom,
Egy harczotokkal
fölcseréleném.
Sőt halhatatlan
hősiségtek által
Egy új zászló mellé
csatoltatám.
Bor és dicsőség s
szerelem baráti,
Mosolygjatok az
aggastyán dalán.
Milyen jövendőt biztosít
erénytek!
Éltessük, ifjak,
végszerelmemet.
Szabadságában a világ
megújul,
Jobb napok járnak majd sirom
felett.
Kedves fecskéi ti egy szép
tavasznak,
Hogy lássalak, azért nem
távozám.
Bor és dicsőség s szerelem
baráti,
Mosolygjatok az aggastyán
dalán.
(Pest.)
Rabság.
(Töredék.)
Milyen vig a világ! folyvást
miként vigad!
Örök énekszóval s
zenével van tele!
E tombolók között a
legzajosbikat
Kérdezzétek meg csak:
ha vajon boldog-e?
Én nem hiszem,
hogy az; dehogy boldog, dehogy!
Csak
a kétségb’esés, mi bennünket vidít,
Azért kelünk csak e rivalgó zajra, hogy
Ne halljuk lánczaink csörömpöléseit.
Rab a világ, igen, kezén-lábán
bilincs…
Az volna lelkén is, hanem
már lelke nincs – –
(Pest.)
Szeretek én…
Szeretek én, miként még
ember
Sohasem szeretett
talán.
Szeretek én szent
szerelemmel,
De kedvesem nem földi
lyány.
Szeretek én egy
istenasszonyt,
Egy számkiűzött
istennőt:
A szabadságot. Fájdalom,
hogy
Csak álmaimban látom
őt.
De álmaimban igen
gyakran,
Majd minden éjjel
megjelen.
Mult éjszakán is egy
virágos
Mezőben együtt volt
velem.
Letérdepeltem s elmondék
egy
Égő szerelmi
vallomást,
S földhöz hajoltam, hogy
virágot
Szakítsak, s néki adjam
át.
Ekkor hátam mögött termett
a
Hóhér s lesujtá
fejemet…
Épen kezembe hulla, és
én
Azt adtam át virág
helyett.
(Pest.)
Képzelt utazás.
(Béranger után francziából.)
Az ősz sietve jő és nedves
szárnyán
Az én számomra uj fájdalmat
hoz.
Mindegyre szenvedek, szegény
félénk én,
És jó kedvem virága
hervadoz.
Ragadjatok ki Párizsnak
sarából,
Megújulok, ha szép tájt
láthatok.
Mint ifju már Hellasról
álmodoztam,
Ottan szeretnék én
meghalni, ott!
Értem Homért, igen, hisz görög
voltam.
Pythagorasnak igazsága
van.
Athén szült engem, Perikles
korában,
Láttam Sokratest
rablánczaiban.
Megtömjéneztem Phidias
csodáit,
Láttam Ilissust, mint
virágozott,
S Hymett hegyén a méheket
fölkeltém,
Ottan szeretnék én
meghalni, ott!
Oh ég, csak egyszer éledhetne
szívem
E szemderítő nap
sugáritul!
A szabadság, kit távolból
köszöntök,
Rám igy kiált: jer győzött
Thrasybul!
Menjünk, induljunk, készen
áll a sajka,
Tenger, ne nyeljen engem
el habod,
Hagyd múzsámat Pyréumnál
kikötni,
Ottan szeretnék én meghalni,
ott!
-265-
Szép Olaszország ege, de
azurját
Rabszolgaság homályosítja
el.
Evezz, kormányos, távolabb evezz
le,
Hol a nap olyan tiszta fényben
kel.
Milyen hullám ez? hogy híják e
sziklát?
Milyen virító a vidék
amott!
A zsarnokság haldoklik ama
parton,
Ottan szeretnék én meghalni,
ott!
Athén szűzei, fogadjatok a
révbe,
És bátorítsatok föl
engemet.
Oly földet hagytam el, hol a
királyok
Rabszolgává teszik a
szellemet.
Védjétek lantom, melyet
üldöznek; s ha
Dalom sziveitek
meglágyítaná,
Tegyétek hamvam Tirteus
hamvához,
Meghalni jöttem e szép ég
alá!
(Pest.)
A nép.
Egyik kezében eke
szarva,
Másik kezében
kard,
Igy látni a szegény jó
népet,
Igy ont majd vért, majd
verítéket,
A míg csak élte
tart.
Miért hullatja
verítékét?
A mennyit ő
kiván
Az eledelbül és
ruhábul:
Hisz azt az anyaföld
magátul
Megtermené
talán.
S ha jő az ellen, vért miért
ont?
Kardot miért foga?
Hogy védje a hazát?… valóban!…
Haza csak ott van, hol jog is van,
S a népnek nincs joga.
(Pest.)
A hevesi rónán.
Hátrább vonúl
mindegyre
És halványúl a
Mátra,
Az esti nap piros
fényt
Lövel kék
homlokára.
Olyan ez a piros
fény,
Mely a kék Mátrán
lángol,
Mint kék szemű lyány
arczán
A rózsaszínű
fátyol.
Zörg a szekér, az
ostor
Koronként egyet
pattan…
Ezen kivűl a
róna
Oly néma, oly
zajatlan.
Leszálla a nap;
vége
A piros
alkonyatnak.
A messze látkör
szélén
Pásztortüzek
pislognak.
De pásztortűz-e az,
vagy
Tán csillag, mely
lelépett
Egy síró
furulyának
Meghallgatása
végett?
Emelkedik föl a
hold;
Olyan szép s olyan
halvány,
Mint a meghalt
menyasszony
Bús vőlegénye
karján.
S talán a hold
valóban
Egy holt menyasszony
árnya,
Kit a koporsóból
visz
Az égbe
szellemszárnya.
Oly szomorú ez a
hold
És még is rája
nézek,
Nem nézhetek le
róla,
Sugári
megigéztek.
Oly mondhatatlanul
bús
Ez a hold, hogy
láttára
Eszembe jut
éltemnek
Legkínosabb
órája.
Magam sem tudom én,
hogy
Mi történt ekkor
rajtam?
De sírnom kell,
zokognom,
Miként akkor
zokogtam.
(Pest.)
Megfagy a szív, ha nem szeret…
Megyfagy a szív, ha nem
szeret;
És ha szeret,
megég.
Ez és az baj. E két baj
közt
Melyik jobb… tudj’ az
ég!
(Pest.) -266-
Nagy-Károlyban.
Sept. 7. 1846.
Hát e falak közt
hangozának
Nagy szavaid, oh
Kölcsey?…
Ti emberek, nem féltek:
épen
E szent helyet ily nagy
mértékben
Megszentségteleníteni?
Nem féltek-e, hogy
sírgödréből
Kikél a megbántott
halott?
Hogy sírgödréből ide jő
el,
S – hogy hallgassatok –
csontkezével
Szorítja össze
torkotok?
Nem, ő a sírt el nem
hagyandja;
De lenn, sírjában, nem
hiszem,
Hogy könnyei ne
omlanának
Éretted, te az
aljasságnak
Sarába sűlyedt
nemzetem!
Mily szolgaság, milyen
hizelgés!
S mindig tovább mennek,
tovább,
S ki legszebben hizelg, az
boldog. –
Ha már kutyákká
aljasodtok:
Miért nem jártok
négykézláb?
Isten, küldd e helóta
népre
Földed legszörnyűbb
zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme
dijába’
Kezére bilincset,
nyakába
Jármot, hátára
kancsukát!
Csalogányok és pacsirták.
Ugyan még meddig
zengitek,
Ti holdvilágos
emberek,
A régi kort,
Mit elsodort
Hullámival már az enyészet?
Mikor rontjátok le a fészket,
Mit várromokban raktatok,
Hogy
ott versenyt huhogjatok
Vércsékkel és
bagolyfiakkal?
Milyen kisértetes ez a
dal! –
S dalolnak egyre
még,
És szemeikben ég
A lelkesűlés lángja
Vagy a bánat könnyárja.
Ál
lelkesűlés, gyáva könnyek!
Miket
nekik meg nem köszönnek.
Tudjátok-e,
mik vagytok,
Kik a multról
daloltok?
Halottrablók!
Halottrablók!
Sírjából fölássátok
A holt
időt,
Hogy őt
Babérokért árulhassátok.
Én nem irígylem koszorútokat:
Penész van rajta és halotti szag!
Sínlődik az
emberiség,
A föld egy nagy
betegház,
Mindegyre pusztít a
láz,
S már egy egész ország
esék
Áldozatául,
És több elájul;
S ki
mondja meg:
Hol ébrednek föl majd e
nemzetek,
Ezen-e, vagy a más
világon,
Muló-e vagy örök az álom?
–
De ím e bajnak
közepette
Fiait az ég el nem
feledte,
Megszána minket nagy
fájdalmainkban,
Orvost küld hozzánk,
és ez utban is van,
És már maholnap
meg is érkezik,
Midőn hóhérink észre
sem veszik. –
Tiéd minden dal, minden
hang,
Melyet kezemben ád a
lant,
Te lelkesítesz
engemet,
Te néked ontom én
könyűimet,
Én tégedet
köszöntelek,
Te, a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő!
..................
És ti, elkésett
dalnokok,
Hallgassatok!
Hallgassatok!
Bár
lenne oly szívszaggató
S egyszersmind
oly szívgyógyitó,
Mint csalogányé,
szavatok.
A csalogány az alkony
madara,
Már vége felé jár az
éjszaka,
A hajnal
közeleg;
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsirták kellenek.
(Szatmár.)
-267-
A bilincs.
Szabadságért küzdött az
ifju,
S börtönbe dobták, ottan
űl,
És meg-megrázza és
átkozza
Bilincsét nagy
kegyetlenűl.
Bilincse ekkép szóla
hozzá:
»Csörgess, de oh ne
átkozzál!
Csörgess, ifjú, csörgésem
átok,
Mely a zsarnok fejére
száll.
Ugy-e nem ismersz? a
szabadság
Csatáiban kard voltam
én,
S épen talán a te
kezedben
Villogtam a vér
mezején.
Szerencsétlen te,
szerencsétlen
Kardoddal hol
találkozál!
Csörgess, ifjú, csörgésem
átok,
Mely a zsarnok fejére
száll.
Bilincset vertenek
belőlem,
Belőlem, a ki kard
valék,
S ki vélem vítt a
szabadságért,
Most azt szorítom…
szörnyüség!
Szégyennek és haragnak
pírja
A rozsda, a mely rajtam
áll!
Csörgess, ifjú, csörgésem
átok,
Mely a zsarnok fejére
száll.«
(Nagy-Károly.) -268-
Nehéz, nehéz a szivem…
Nehéz, nehéz a
szivem,
Rajta csügg a
szerelem,
A szerelem
bánata,
Roskadozok
alatta.
Sem éjem sem
nappalom,
Egyre csak
gondolkodom,
Csak arról
gondolkodom,
Gondolsz-e rám,
angyalom?
Hogyha neked nem
kellek,
Ne kelljek én
senkinek;
Ha te nem szeretsz
engem,
Az isten se
szeressen!
(Szatmár.)
Szerelmes vagyok én…
Szerelmes vagyok
én,
Vagy tán tűzbe
estem?
Nem tudom, de
igaz,
Hogy ég lelkem,
testem.
Látjátok pirulni
Halovány orczámat?
Hajnal-e vagy alkony,
A mi ottan
támad?
Hajnal is, alkony
is:
Örömim hajnala,
Örömim hajnala,
Bánatim alkonya.
Megvallom: nem
első
Bennem e szerelem,
De hogy az utósó,
Arra esküdhetem.
Szerelmem
sasmadár;
Vagy égbe száll
velem,
Vagy
széjjelszaggatja
Körmeivel
szivem.
(Nagy-Bánya.)
Szerelmes vagyok én…
Szerelmes vagyok
én;
Megmondjam-e kibe?
Egy barna kis leány
Hófejér lelkibe!
Hófejér a lelke
Ennek a kis lyánynak;
Liliomszála ő
Az
ártatlanságnak.
Fejér, mint a
galamb,
A melynek
képibe’
Isten a szent
lelket
Az égből küldte
le.
Szállj rám, fejér
galamb,
Galambomnak
lelke,
Hadd legyek
megáldva,
Legyek
megszentelve.
Hogyha már
hallottam
Szárnyad
csattogását,
Hadd halljam
egyúttal
Szíved
dobogását!
(Nagy-Bánya.)
Szerelemnek rózsákkal…
Szerelemnek
rózsákkal
Hintett
nyoszolyája!
Megint lefektettem
a
Lelkemet reája.
Szerelem rózsáiból
Tövis-e vagy illat,
Mely
szívemig, életem
Gyökeréig
elhat?
Akár tövis jut
nekem,
Akár az illatja,
Mindegy! fekügy rá lelkem,
S álmodozzál rajta;
Álmodd meg azt a nagy szót,
A
mely nincsen még meg,
A mely
kifejezze majd:
Milyen forrón
érzek!
(Nagy-Bánya.)
Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe.
Senki sem szól így a
fellegekhez:
»Napkeletre
vándoroljatok, mert
Napkelet e szép
hajnal hazája,
Ki rózsákat mosolyog
reátok,
Lángrózsákat sötét
arczotokra.«
Senki sem szól így a
fellegekhez,
És ők mégis napkeletre
mennek,
Napkeletre vonja őket egy
mély
Titkos sejtés lágy
szellemkezekkel.
Mennek, mennek, és
ha oda értek,
Megfürödnek a piros
tengerben,
A hajnalnak
sugártengerében,
És ha egyszer
megfürödhetének,
Nem törődnek aztán
életökkel,
Nem bánják, ha mingyárt
elenyésznek,
Vagy ha hosszu pálya vár
reájok,
Hosszu pályán vihar és
sötétség.
Akkor is, ha szétszaggatta
őket
A vihar s ők este
haldokolnak:
Fölgyulad még egyszer
arczulatjok.
S e pirúlás, végső
órájokban,
Ifjuságuk
visszaálmodása,
A dicső, az édes
ifjuságé,
Midőn rájok a hajnal
mosolygott. –
Mint a felhők, titkos
sejtelemből,
Napkeletre vándoroltam
én is… –
(Szatmár.)
-269-
Borús, ködös őszi idő.
Borús, ködös őszi
idő;
A nap nem is pillant
elő.
Hidegen jár a nap
Sötét felhők megett;
A kandalló tüze
Ád egy kis
meleget.
Ajtóm, ablakom
bezárva,
Üldögélek a
szobába’.
Bánatosan
nézek
Kandallóm tüzére,
Gondolván életem
Elmult idejére.
A mult idő nagy
mezein
Hervadt lombok
emlékeim;
Összeszedem
őket.
Kötöm egy csomóba,
Ugy vetem bele az
Égő kandallóba.
-270-
Mint füstölnek, mint
füstölnek!
De nem csoda, mert
nedvesek;
Nedvesek, de nem
az
Ősznek esőjétől,
Hanem szemeimnek
Sokszor folyt könnyétől.
Egy könny most is pillámon
áll…
Barna lyányka, ha itt
volnál.
Letörlenéd-e ezt
Egy selyemkendővel,
Édes mosolygásod
Selyemkendőjével?
(Cseke.)
Ereszkedik le a felhő…
Ereszkedik le a
felhő,
Hull a fára őszi
eső,
Hull a fának a
levele,
Még is szól a
fülemile.
Az óra jó későre
jár,
Barna kis lyány, alszol-e
már?
Hallod-e a
fülemilét,
Fülemile bús
énekét?
Záporeső csak ugy
szakad,
Fülemile csak
dalolgat.
A ki bús dalát
hallgatja,
Megesik a szíve
rajta.
Barna kis lyány, ha nem
alszol,
Hallgasd, mit e madár
dalol;
E madár az én
szerelmem,
Az én elsóhajtott
lelkem!
(Cseke.)
Az én képzeletem nem…
Az én képzeletem nem a por
mozgatja,
Mennydörgés volt apja,
villámlás volt anyja,
Csecsemő
korában sárkánytejet szopott,
Ifiú
korában oroszlánvért ivott.
Nem is birtam vele, vad
képzeletemmel,
Országról országra
vándorolni ment el,
Tenger zúgásával
összekeveredett,
Ugy barangolta be a
földet és eget.
Mint üstökös, nyargalt sivatag
pusztákra,
Zöld vadonerdőkbe, kék
hegyek ormára;
A vadonerdőkben
tölgyeket szaggatott,
A hegyek
tetején sziklákat ingatott.
Hol most e vad fiú?… egy kis
virág mellett,
Melletted, barna
lyány, mindig csak melletted,
Ott
eped, suttog, mint a beteg esti szél…
Szilaj képzeletem, be megszelidültél!
(Cseke.)
Te a tavaszt szereted…
Te a tavaszt
szereted,
Én az őszt
szeretem.
Tavasz a te
életed,
Ősz az én
életem.
Piros arczod a
tavasz
Virító rózsája,
Bágyadt szemem az ősznek
Lankadt napsugára.
Egy lépést kell tennem
még,
Egy lépést előre,
S akkor rá jutok a tél
Fagyos küszöbére.
Lépnél egyet
előre,
Lépnék egyet
hátra,
S benne volnánk
közösen
A szép meleg
nyárba’.
(Szatmár.)
Kinn a kertben voltunk…
Kinn a kertben
voltunk,
Egymás mellett
ültünk,
Az úr isten
tudja,
Mi történt
körültünk?
Azt sem tudtam, mi
van,
Ősz-e vagy kikelet?
Csak egyet tudtam, hogy
Veled vagyok, veled!
Mélyen bele
néztem
Fekete szemedbe,
S fejér kezecskédet
Tartottam kezembe’.
Hogy úgy
egymást néztük,
Ily szókat
ejtettem:
Ha mi most itt
kővé
Válnánk mind a
ketten?
-271-
Azt mondtad: nem
bánnád;
Vajon miért
mondtad?
Azért-e, hogy már
az
Életed meguntad?
Oh vagy tán azért, hogy
Boldogság lenne rád,
Ha együtt
maradnánk
Örök időkön
át?
(Erdőd.)
Te vagy, te vagy, barna kis lyány…
Te vagy, te vagy, barna kis
lyány,
Szemem s lelkem
fénye!
Te vagy mind a két
életem
Egyetlen reménye!
Ha ez az egy reményem is
Elmulandó álom,
Nem leszek
boldog sem ezen
Sem a más
világon!
Álldogálok a tó
partján
Szomorúfűz
mellett.
Nekem való hely; engem
ily
Bús szomszédság
illet.
Nézem lecsüggő
ágait
Szomorúfűzfának,
Mintha azok csüggedt lelkem
Szárnyai volnának.
Elszállott már a madár
a
Hervadt őszi tájról,
Hejh ha én is kiszállhatnék
Búmnak országából!
Nem szállhatok, mert búm oly nagy,
Oly nagy, mint szerelmem,
És
szerelmem… és szerelmem…
Oh ez
véghetetlen!
(Erdőd.)
Mi vagy keblem?…
Mi vagy keblem? nem más, mint
egy szoba,
E szobának szívem az
asztala,
Ez asztalon nagy ezüst
pohárba’
Pezsgett, habzott a vidámság
árja,
S gondtalanság volt a ház
lakója,
S a pohárnak szomjas
fölhajtója,
Ki, midőn a poharat
kiitta,
Szívemet, az asztalt tele
írta,
Tele írta fényes arany
tollal,
Pávatollnál tarkább
gondolattal.
Nem lakik már itt a
gondtalanság,
E jó fiút messze
elzavarták,
Elzavarta egy hatalmas
szellem,
A szerelem. Ez lakik most
bennem,
Ez lakik most keblem
szobájában
Halvány arczczal és sötét
ruhában.
Az asztalhoz ment, és leűlt
mellé,
A pohárból az italt
kiönté.
Letörölte a szép arany
írást
Az asztalról, és helyébe írt
mást;
S oh szerelem, az, a mit te
irtál,
Feketébb a halálnál s a
sírnál!
(Szatmár.)
Ha szavaid megfontolom…
Ha szavaid
megfontolom,
Szeretsz engem, azt
gondolom.
Mért nem mondod meg, ha
szeretsz?
Ha nem szeretsz, mért
hitegetsz?
Nem hiszed, hogy én
szeretlek?
Az isten is ugy áldjon
meg,
Ugy áldjon az isten
engem,
A mily igaz a
szerelmem.
Megszerettem
szépségedet,
De még inkább szép
lelkedet,
Szeretlek én oly
igazán,
Mint engem az édes
anyám.
Nem ohajtok én egy
tavaszt,
Hogy véled átmulassam
azt,
Sem egy tavaszt, sem egy
telet,
Hanem egész
életemet!
Egy napja van csak az
égnek,
Egy holdja van csak az
éjnek,
Egy isten van a
világon,
Egy, csak egy a
kivánságom.
Azt várom én, azt az
órát,
Mikor így szólhatok
hozzád
Ölelésem szent
hevében:
ȃdes kedves
feleségem!«
(Cseke.) -272-
Költői ábránd volt, mit eddig érzék…
Költői ábránd volt, mit eddig
érzék,
Költői ábránd és nem
szerelem,
Mert meggyógyúlt e szív, a
mely ugy vérzék,
És nem maradt a
sebnek helye sem.
Ha szerelem lett
volna keblem hullámzása,
Időknek
multával sem nyúgott volna el.
Vad ár
e szenvedély; a merre medrét ássa,
Sodor magával s végre bele halni kell.
Most értem én csak e szilaj
folyóra.
Mint von magával, mint von,
mint ragad!
Kiáltsatok rá a
harangozóra,
Hogy verje félre a
harangokat;
Nagy a veszély, s talán
majd mentésemre jőnek…
De nem! hisz
félrevert harang lázas szivem,
Hallá
zaját a lyány és nem jött megmentőnek,
És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!
Oh lyány, oh lyány, hogy rám
ily bánatot hozz,
Nem olvasám
sejtésim könyviből!
Azért vontál csak
oly közel magadhoz,
Hogy megvakuljak
lelked fényitől?
Ugy fénylik lelked,
mint a nap világa fénylett,
Midőn
fogyatkozás még nem szennyezte meg;
De a mily hideg lesz a nap, ha minden élet
Kifogy, kihal kebléből, kebled oly
hideg.
Mondád – és nem is reszketett
beszéded –
Mondád, hogy soha senkit
nem szeretsz.
Nem féled a boszúló
istenséget,
Hogy szent czéljával
ellenkezni mersz?
Vagy tán azt
gondolod, hogy nincsen olyan férfi,
Ki megérdemlené a te szerelmedet?
Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli,
És aztán vissza többé nem
szerezheted?
Hisz meglehet, hogy tán
csalódni fognál,
Ám, nem szeretni,
oknak ez kevés;
A mozdulatlan, a holt
nyúgalomnál,
Hidd, többet ér az élő
szenvedés.
És csak azért nem fogsz-e
építtetni házat,
Mert hátha egykor
azt a tűz emészti fel?
S ezért türöd,
midőn a nyár esője áztat,
S midőn a
tél hideg karjával átölel?
De láttam én jól, hogy ajkad
sohajta,
S innen hiszem: van szíved,
lángoló,
Csakhogy az észnek
jégpánczélja rajta,
Miként a volkán
tetején a hó.
Szólj, oh leány, hogy
így van, s várok türelemmel,
Mindaddig várok, mig nem mondod, hogy elég,
Várok békével, mig az óra nem jövend
el,
Midőn birod hűségem nem csaló
jelét.
Hosszú idő, egy
örökkévalóság,
Lesz várásomnak minden
napja majd.
Nézem magam, mint
tengerek hajósát,
Kit a szél a part
közelébe hajt,
De itt megfordul a
szél, s látja bár a révet
A küzködő
hajós: nem közeledhetik.
Kinos-keserves lesz ez örökszomju élet,
Hanem éretted még e kín is jól
esik!
Nem fájhat úgy a betegek
testének,
Ha éles vas jár át
sebeiken,
Nem fájna ugy, ha tüzzel
égetnének,
Mint e sovárgó vágy fáj én
nekem.
Csak egy kis cseppet önts e
fájdalom tüzére,
Egy cseppet a remény
kútjából, oh leány,
Hogy évek mulva
bár, de meg fog jőni bére
Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán.
–
Nem, nem, ne biztass a jövővel
engem,
Ne alamizsnát: üdvösséget
adj!
Hazudtam én, hogy várok
türelemben,
Türelmem már is messze,
messze hagy;
Fut, mint szilaj ló, s
lelkem rája van kötözve,
S pályája
mindig sűrübb rengetegbe vész,
A hol
talán majd egy vadállat tépi össze,
Tudod, melyik vadállat?… a megőrülés!
Adj vissza, lyány, adj vissza
en magamnak,
Adj a világnak vissza
engemet…
Vagy mit beszélek? tarts
meg, tarts magadnak,
Tiéd éltem, te
el nem vetheted.
Oh mondd, hogy
elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad!
E
nagy szavadra tán ég-föld reám szakad;
Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat
Mint sirba dőlni a gyönyör terhe alatt! –
–
S ha nem szeretsz, ha soha nem
szeretnél?
Mindegy! hozzád van nőve
szellemem,
Mint a levél a fához…
eljön a tél,
S akkor lehull, de már
élettelen.
Ez sorsunk a sirig. Bár
járj be messze földet,
Kerülj bár,
mind hiába, engem el nem hagysz.
A
soha el nem váló sötétség melletted,
Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az.
(Szatmár.) -273-
Álmodtam szépet, gyönyörűt…
Álmodtam szépet,
gyönyörűt,
Álmodtam és
fölébredék.
Mért keltettél föl oly
korán?
Mért nem hagyál álmodni
még?
Mit a való nem küld
reám,
A boldogságról
álmodám.
Miért bántottad
álmamat?…
Oh istenem, oh
istenem!
Hát a boldogságról
nekem
Még csak álmodni sem
szabad?
Mondád többször, hogy nem
szeretsz,
De nem hivém, nem
hihetém.
Ne mondd, ne mondd már!
mostan, ha
Nem mondod is, elhiszem
én.
S midőn tudom, hogy
szíveden
Fölirva nincs az én
nevem:
Maradjak-e,
elmenjek-e?…
Marasztasz… és miért?…
talán
Mulatni vágysz lelkem
baján,
Melyet te hoztál rája,
te!
Oh lyány, ez nagy
kegyetlenség.
Bocsáss, bocsáss, hadd
menjek el.
Nekünk egymástól válni,
és…
És mindörökre válni
kell.
Futnék tőled, miként a
por,
Mit a forgószél
elsodor
Ember-nem-járta
földekig;
De csak alig hogy
léphetek,
Mert a bú, melyet
elviszek,
Nagyon reám
nehezedik.
Isten veled hát… jaj
nekem,
Hogy e szót ki kell
mondanom;
Miért nem válik
rögtöni
Halállá e hang
ajkamon?
Isten veled… nem, nem
lehet!
Hagyd még megfogni
kezedet,
Mely üdvemet
szétszaggatá,
Mely jövőmet gyilkolta
meg…
Add kezed, hadd
ömöljenek
Könyűim s csókjaim
reá!
Könyűim-e vagy
csókjaim,
Mi égeti jobban
kezed?
Csók és könyű, mind a
kettő
Nagyon, nagyon forró
lehet,
Mert szerelmemmel egy
helyen,
A szív mélységes
mélyiben,
E tűzhegyben
termettenek…
Mint ájtatos
zarándokok
Jövének fel, s ők
boldogok,
Hogy kezeden halhatnak
meg.
Egyet kérek… ne félj, ne
félj,
Nem kérem már
szerelmedet,
Csak azt a kis
vigasztalást,
Hogy nem feledsz el
engemet.
Az emlékezet
fonalát
Jövődön meddig nyujtod
át?
Ha rám addig
emlékezel,
Mig olyat lelsz, ki
tégedet,
Mint én, olyan forrón
szeret:
Ugy soha sem felejtesz
el!
De nem kivánom, hogy ne
lelj
Oly hű szivet, mint az
enyém.
Nem szeretnélek oly
nagyon,
Ha ezt a vágyat
érzeném.
Ohajtom én: élj
boldogul,
Szedj bármi fának
ágirul,
Csak szedj te zöld
leveleket,
S aztán vesd el, mint
elvirúlt
Elszáradt régi
koszorút,
Az én
emlékezetemet!
(Szatmár.)
Volt egy szegény fiú…
Volt egy szegény
fiú,
Ki mindig éhezék;
Nem volt egy megevő falatja,
Nem szánta őt sem föld sem ég.
Hosszú, nagyon hosszú inség
után
Igy szóla hozzá egy sötét
alak:
»Én téged minden földi
bajtól
Megszabadítalak.«
Az éh-halál volt, a
kinek
Szavai ekkép
hangozának;
És a fiú, hogy mentül
hamarabb
Pihenjen, ment sírt ásni
önmagának.
S a mint így sírján
dolgozék,
A földben egy edényt
talál,
A mely aranynyal,
drágakővel
Csordultig
áll.
-274-
A koldusból nagyúr
lett,
Él fejedelmileg,
Körűle pompa, fény
És drága ételek.
Mért a fiú ezen
dúsgazdagságban
Csak féligmeddig és
csak néha vig?
Mert fél szegény, fél
a fölébredéstől,
Azt véli, hogy csak
álmodik. –
Én vagyok e szegény
fiú,
S te a talált kincs, édes
angyalom!
Nem merem hinni, hogy
szeretsz;
Ugy félek, félek, hogy csak
álmodom!…
(Nagy-Károly.)
Egy pár rövid nap…
Egy pár rövid nap, és én
mennyit éltem!
Tükörbe nézni szinte
nem merek,
Attól félek, hogy már
hajam megőszűlt…
Ez a szív itten, oh
ez oly öreg.
Az éjszakákat
keresztülvirasztom.
Az álmot már nem
is keresem én,
Ugy sem találnám. Nem
tudok alunni,
Mióta bennem alszik a
remény.
A kínok is már mind
elfáradának,
Elfáradának engem
bántani;
Pedig könnyebb a kínok
gyilkait, mint
Holttestöket
keblünkben hordani.
Én hordom őket, és azt
gondolom, hogy
Egy század óta hordom
őket már.
Olyan nehéz és oly hideg
halottak!
Fagy tőlök vérem, csak alig
hogy jár.
Erőtlen szemmel nézek
szerteszéjjel,
Mint a ki kőhöz vágta
homlokát,
Aztán föleszmél félig, s
két alakban
Lát mindent, s tisztán
még semmit se lát.
Nincs bennem élet, nincs a
lélek bennem,
Kétségeim azt messze
zavarák.
Ugy hull reám egy szebb idő
emléke,
Mint sírhalomra a tépett
virág.
(Szatmár.)
Nem csoda, ha ujra élek…
Nem csoda, ha ujra
élek
Mert hisz ujra láttam
őt!
Visszaszállt belém a
lélek,
Eszmélek, mint
azelőtt.
Kín s reménység
kebelemben
Ujra fáklyát
gyujtanak,
És e fénynél e
teremben
Kergetőznek, játszanak.
–
Tudni most csak azt
szeretném:
Mi volt e
találkozás?
Csak azon tünődik
elmém:
Véletlen vagy
számitás?
Oh e lyányka oly
rejtélyes,
Szíve olyan mély
folyam,
Hogy szemem, bár milyen
éles,
Néz beléje
hasztalan!
Rejtély vagy te, lyányka,
nékem,
S állsz
megfejthetetlenűl;
Kárhozatom?
üdvösségem?
Egyik a kettő
közűl.
Oh de melyik?…
törhetetlen
Láncz körűlem e
titok;
Vonna már el sorsom
innen,
És nem
szabadulhatok.
Bontsd ki, lyányka, e
titoknak
Fátyolából
homlokod,
Mert én addig el nem
hagylak,
Míg le nem hull
fátyolod…
Jaj de kell, kell mennem,
bárha
Bizonytalanság
kisér;
Úr a sors, hajlok
szavára,
Ő parancsol és nem
kér.
Elmegyek, de nem
örökre,
Majd ha fris
virágokat
Hint a tavasz
fürteidre,
Dalnokod
meglátogat.
Én leszek az első
fecske,
Mely ti hozzátok
röpűl,
S minden reggel, minden
este
Cseveg ablakod
körűl.
-275-
Le a kertbe, a
mezőre
Együtt járunk, úgy-e
bár?
S nézzük, lyányka, a föld
vére,
A patak, mi pezsgve
jár.
Nézzük majd a sok
virágot,
A mint nyílnak
kelyheik,
S ha ezeket nyílni
látod,
Szíved is tán
megnyilik.
(Nagy-Károly.)
Erdélyben.
Barangol és zúg, zúg az őszi
szél.
Csörögnek a fák száraz
lombjai,
Mint rab kezén a megrázott
bilincs.
Hallgass, zúgó szél, hadd
beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz,
túlkiáltalak,
Mint nősirást az
égiháború.
Egy nemzet és két ország
hallja meg,
Mi bennem eddig titkon
forra csak,
S a mit keblemből mostan
kiröpítek,
Mint a volkán az égő
köveket.
Az forra bennem, az fájt én
nekem,
Hogy egy nemzetnek két országa
van, hogy
E két-országos nemzet a
magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a
bánat
Pusztájává, hol egy tigris
lakik:
A vérszemű, a lángszemű
harag.
Oh e vadállat hányszor verte
el
Magányos éjim csendét, a
midőn
Besüvöltötte puszta lelkemet!
–
Mely ördög sugta, hogy
kettészakadjunk,
Hogy szétrepeszszük
a szent levelet,
Mit diadalmas őseink
irának,
Szivök vérébe mártván
kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép
levélből
Rongyok levének, miket
elsodort
És sárba dobott a századok
viharja.
Lábbal tiportak bennünket.
Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az
égbe,
De panaszunkat az be nem
fogadta,
A rabszolgákat nem hallgatja
az meg,
Mert a ki jármot hágy nyakába
tenni,
Méltó reá, hogy azt hurczolja
is,
Míg össze nem dől a korbács
alatt.
Tartottunk volna össze: a
világ most
Tudná hirünket, nem
volnánk kizárva
A templomból, hol a
nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét
égetik.
Tartottunk volna össze, nem
törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas
könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető
kezünkkel
Történetünknek sötét
lapjait.
A porszemet, mely csak
magában áll,
Elfúja egy kis szellő,
egy lehellet;
De hogyha összeolvad,
összenő, ha
A porszemekből szikla
alakúl:
A fergeteg sem ingathatja
meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált
magyarok,
A mit mondtam, nem új, de
szent igaz.
Az események romboló
szele
Nem fú jelenleg, és a
porszemek
Nyugton hevernek biztos
helyökön;
De ha föltámad a szél,
mielőtt
Egygyé olvadnánk: el-szétszór
örökre
A nagy világnak minden
részibe,
És soha többé meg nem leljük
egymást.
Iparkodjunk. A század
viselős,
Születni fognak nagyszerű
napok,
Élet-halálnak vészes
napjai.
Fogjunk kezet, hogy
rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő
óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a
szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh
édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja
ki kezét,
Azé legyen a hála s a
dicsőség;
S ki elfogadni azt
vonakodik?
Annak porára szálljon
minden átok,
Melyet sirunkra majd
virág helyett
Ültetni fognak
maradékaink,
Kiket örökre
megnyomoritánk!
(Koltó.)
Szeretsz tehát…
Szeretsz tehát, kedves szép
angyalom?
Szeretsz valóban, én nem
álmodom!
De mért hagyád a végső
pillanatnak:
Megfejtését e drága
szent titoknak?
Egy pillanat hozá meg
üdvemet
És elválási
gyötrelmeimet;
Ugy jártam, mint ki
palotát építtet,
S midőn fölépül,
számkiűzik őtet.
Sovár szívemre föl nem
tűzhetéd
Az ölelésnek tündér
gyűrüjét;
Nem szakíthattam ajkad szép
bokrárul
Egy csókvirágot édes
útitársul.
-276-
Távol te tőled oly bús
életem!
De egy eszmével
meg-megszépitem:
Egykor mi mélyen,
mélyen szállok én be
A viszontlátás
gyönyörtengerébe!
(Koltó.)
Rövidre fogtam a kantárszárat…
Rövidre fogtam a
kantárszárat,
Régóta fut a lovam,
kifáradt,
Szájában tajtékos a
zabola,
Sarkantyúmtól véres az
oldala.
Egy gondolat kergetett
engemet,
Ha galambom az enyim nem
lehet,
Mint hegyes nyílvessző a
madarat,
Úgy űzött engem ez a
gondolat.
Lassan, lassan, jó lovam,
lassan járj,
Ez a rosz gondolat
elmaradt már,
Egy kökényfa bokrában
megakadt,
A bokor tüskéi közt
szétszakadt.
Kökényszemeket szerettem
hajdan,
De szerencsés ezekkel nem
voltam.
Most fekete szem tőrébe
estem,
Ennél tán majd megsegít az
isten.
(Koltó.)
Véres napokról álmodom…
Véres napokról
álmodom,
Mik a világot romba
döntik,
S az ó világnak
romjain
Az új világot
megteremtik.
Csak szólna már, csak szólna
már
A harczok harsány
trombitája!
A csatajelt, a
csatajelt
Zajongó lelkem alig
várja!
Örömmel vágom én
magam
Föl paripámra a
nyeregbe!
A bajnokok sorában
én
Szilaj jókedvvel nyargalok
be!
Ha megvagdalják
mellemet,
Fog lenni, a ki
bekötözze,
Fog lenni, a ki
sebemet
Csókbalzsammal forrasztja
össze.
Ha rabbá tesznek, lesz, a
ki
Homályos börtönömbe jő
el,
S föl fogja azt
deríteni
Fényes
hajnalcsillag-szemével.
Ha meghalok, ha
meghalok
A vérpadon, vagy
csatatéren,
Lesz, a ki majd
holttestemről
Könyűivel lemossa
vérem!
(Berkesz.)
Mi van innen távol…
Mi van innen távol? a
Tisza…
Mi van a Tiszán túl?
Hortobágy…
Hortobágyon túl? egy szép
leány,
Kihez lelkem
visszavágy!
Szép leány, szép barna kis
leány,
Tőled oh be messze estem
el!…
Csak azt tudhatnám, hogy
legalább
Néha rám
emlékezel!
Engemet sokszor
meglátogat
A jó angyal, az
emlékezet,
És karon fog, s
öntudatlanúl,
Kedvesem, hozzád
vezet.
Az ős vár, melynek tündére
vagy,
Mely a dombról a rónára
lát,
Hol a kék Szamosban tölti
a
Holdvilág az
éjszakát,
És a kert a vári domb
alatt,
És a kertben a tó
partinál
A gyászfűzek néma lombjai
–
Mind ez, mind előttem
áll.
Oh e kertben kert volt
életünk,
Minden óránk benne egy
virág;
Mult- s jövőnket a gazdag
jelen
Koszorúi takarák.
–
Lyányka, hogyha
visszagondolod
E dicső kort: dobog-e
szived?
Költ-e benned, mint én
bennem, oly
Édes
érzeményeket?
Várod-e ugy, mint én a
napot,
Mely kettőnket összehoz
megint?
Én hiszem, hogy e szép kor
felé
Szép szemed gyakran
tekint!
(Pest.) -277-
Mikor a láncz lehull…
Mikor a láncz
lehull
A rab lábairul,
Még sokáig ugy jár,
Mintha rajta volna,
A szomorú
terhet
Annyira
megszokta.
Te is, hogy
megszoktad,
Szívem, a
fájdalmat,
Most, mikor jó
sorsom
Rólad azt
lerázta,
Nem tudsz még
örülni
Isten
igazába’.
Örülj, örülj,
szivem!
Ki örül, ha te
nem?
Kinek van, mint
neked,
Ilyen boldogsága?
Kinek van a földön
Ilyen mennyországa?
(Koltó.)
Busúlnak a virágok…
Busúlnak a
virágok,
Szegénykék
betegek.
Nincs messze már
halálok,
Mert a tél
közeleg.
Miként az
aggastyánnak
Megőszült
fürtei,
Ugy hullanak a
fáknak
Sárgult
levelei.
Hiába a vidéken
Körültekintenem,
Nincs a nagy messzeségben
Egy
zöld bokrocska sem.
Van egy! majd
elfeledtem…
Lelkem, te vagy, te
vagy
A zöld bokor, a
melyben
Az ősz nyomot nem
hagy;
Rajtad folyvást
teremnek
S fognak
virítani
A boldog
szerelemnek
Örökzöld
lombjai.
(Koltó.)
Kellemetlen őszi reggel…
Kellemetlen
Őszi reggel.
Kedvetlen, borús idő.
Hulldogál
az
Elvirított
Őszi tájra az eső.
A szobában
Ketten ülünk
Együtt:
én s az unalom.
Terhes
vendég!
Mint malomkő
Csügg rajtam. De megcsalom.
Szépen titkon
A szobából
Kiröpítem
lelkemet.
Szállj, lelkem,
szállj
Messze, messze…
Útad napnyugatra vedd.
Napnyugatra
Vannak, a kik
Én
előttem kedvesek:
Agg szülők
és
Ifju lyányka,
S mind, a kiket szeretek.
Járd be őket,
Járd be sorra,
S jőj
meg késő est felé,
Édességgel
Megterhelve,
Mint virágokról a
méh.
(Koltó.)
Karácsonkor.
Én hozzám is benézett a
karácson,
Tán csak azért, hogy bús
orczát is lásson
És rajta egy pár
reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen
sietve,
Hiszen családok ünnepnapja
vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl
vagyok.
Meleg szobám e gondolattól
elhül.
Miként a jégcsap függ a
házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a
gondolat.
Hejh be nem igy volt, nem igy
néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan
viradt rám
Apám, anyám és testvérem
között!
Oh a ki együtt látta e
családot,
Nem mindennapi boldogságot
látott!
Mi boldogok valánk, mert jók
valánk.
Embert szerettünk és istent
imádtunk,
Akármikor jött a szegény,
mi nálunk
Vigasztalást és kenyeret
kapott.
Mi lett a díj! rövid jólét
multával
Hosszú nagy inség… tenger,
melyen által
Majd a halálnak révéhez
jutunk.
De a szegénység én nekem nem
fájna,
Ha jó családom régi lombos
fája
Ugy állna még, mint álla
hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt
szétszaggatta;
Egy ág keletre, a
másik nyugatra,
S éjszakra a törzs,
az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó
testvérem,
Ha én azt a kort újolag
megérem,
Hol mind a négyünk egy
asztalhoz űl?…
-278-
Eredj, reménység, menj, maradj
magadnak,
Oly kedves vagy, hogy
hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom,
hogy mindig csak hazudsz…
Isten veled, te szép családi
élet!
Ki van rám mondva a kemény
itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen
el.
Nem nap vagyok én, föld és
hold körében;
Mint vészt jelentő
üstökös az égen,
Magányos pályán
búsan bújdosom.
(Pest.)
Világos kék a csillagos éjszaka…
Világoskék a csillagos
éjszaka.
Tárva-nyitva szobámnak az
ablaka,
Az ablakból tekintetem az
égen,
Lelkem pedig angyalomnak
ölében.
A csillagos ég és az én
angyalom
Mindennél szebb, a mi csak
szép, mondhatom,
Én legalább a
világot bejártam,
De ezeknél szebbet
sehol nem láttam.
Fogytán van a hold, úgy ballag
lefelé
A megé a messze kéklő hegy
megé.
A fogyó hold talán az én
bánatom,
Oly halvány, hogy már csak
alig láthatom.
Magasan áll a fiastyúk az
égen,
Szólanak a kakasok a
vidéken,
Hajnalodik, hüvös csipős
szél támad,
Hüvös szárnya legyintgeti
orczámat.
Itt hagynám már ablakom, hogy
elmenjek
Lefekünni és álmodni; de
minek?
Álmodni ugy sem tudnék én oly
szépet,
Mint a mily szép most előttem
az élet.
(Koltó.)
E. R. kisasszony emlékkönyvébe.
Tavaszszal menj ki a
szabadba,
Hol fris patak suttog
szaladva,
Kergetvén az est
szellejét,
Mely a virágok
illatával
És a csalogányok
dalával
Fut a mezőben
szerteszét,
Míg mosolyogva néz le
rája
A csillagok s a hold sugára.
–
S ha patakzajjal, madarak
dalával,
Virágillattal, csillag- s
holdsugárral
Ifjúi lelked, lyányka,
megtelik,
Eredj haza, s aludjál
reggelig,
És a mit ekkor álmodol jót,
szépet,
Adja meg mindazt a jövendő
néked!
(Debreczen.)
K. J. kisasszony emlékkönyvébe.
Szived bölcsőben fekvő
csecsemő;
Ott fekszik és még mélyen
alszik ő,
De majd fölébred és
keservesen sír…
Akkor, szép
gyermekem,
Legyen szelíden ringató
dajkája
A nyájas
szerelem.
(Debreczen.)
Halhatlan a lélek…
Halhatlan a lélek,
hiszem,
De más világba nem megy
át,
Csak itt lenn a földön
marad,
A földön él és
vándorol.
Többek közt én,
emlékezem,
Rómában Cassius
valék,
Helvécziában Tell
Vilmos,
Párizsban Desmoulins
Kamill…
Itt is leszek tán
valami.
(Pest.)
Nem ért engem a világ…
Nem ért engem a
világ!
Nem fér a fejébe,
Egy embernek éneke
Hogy lehet kétféle?
Hogy
dalolhat az jelenleg
Szívrepesztő
bánatot,
Ki elébb egy
pillanattal
Úgy örűlt, úgy
vigadott?
Ember és polgár
vagyok.
Mint ember mi
boldog!
És mint polgár,
lelkemen
Mily keservet
hordok!
Az örömnek könnyét
sírom,
Ha lyánykámra
gondolok;
Fájdalomnak könnyét
sírom,
Ha hazámhoz
fordulok.
-279-
Keblemen a
szerelem
Virágbokrétája,
Fejemen honszeretet
Töviskoronája;
Igy lantomra majd
megsebzett
Homlokom vércseppje
hull,
Majd egy illatos
levelke
Bokrétám
virágibul.
(Pest.)
Reszket a bokor, mert…
Reszket a bokor,
mert
Madárka szállott
rá.
Reszket a lelkem,
mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy
világnak
Legnagyobb
gyémántja!
Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az
indulat.
Szeretsz,
rózsaszálam?
Én ugyan
szeretlek,
Apád anyád
nálam
Jobban nem
szerethet.
Mikor együtt
voltunk,
Tudom hogy
szerettél.
Akkor meleg nyár
volt,
Most tél van, hideg
tél.
Hogyha már nem
szeretsz,
Az isten áldjon
meg,
De ha még szeretsz,
úgy
Ezerszer áldjon
meg!
(Pest.)
A magyar nemzet.
Járjatok be minden
földet,
Melyet isten
megteremtett,
S nem akadtok
bizonyára
A magyar nemzet
párjára.
Vajon mit kell véle
tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni?
–
Ha a föld isten
kalapja,
Hazánk a bokréta
rajta!
Oly szép ország, oly
virító,
Szemet-lelket
andalító,
És oly gazdag!…
aranysárgán
Ringatozik
rónaságán
A kalászok
óczeánja;
S hegyeiben mennyi
bánya!
És ezekben annyi kincs
van,
Mennyit nem látsz
álmaidban.
S ilyen áldások
daczára
Ez a nemzet mégis
árva,
Még is rongyos, még is
éhes,
Közel áll az
elveszéshez.
S szellemének
országában
Hány rejtett gyöngy és
gyémánt van!
S mind ezek maradnak ott
lenn,
Vagy ha épen a
véletlen
Föl találja hozni
őket,
Porban, sárban érnek
véget,
Vagy az inség
zivatarja
Őket messze
elsodorja,
Messze tőlünk a
világba,
Idegen nép
kincstárába.
És ha ott ragyogni
látjuk,
Szánk-szemünket rájok
tátjuk,
S ál dicsőséggel lakunk
jól,
Hogy ez innen van
honunkból.
Ez hát nemes
büszkeségünk,
Melyről annyiszor
mesélünk?
Azzal dicsekedni
váltig,
A mi szégyenünkre
válik!…
Csak a magyar
büszkeséget,
Csak ezt ne
emlegessétek!
Ezer éve, hogy e
nemzet
Itt magának hazát
szerzett,
És ha jőne most
halála,
A jövendő mit
találna,
Mi neki arról
beszélne.
Hogy itt hajdan magyar
éle?
S a világtörténet
könyve!
Ott sem lennénk
följegyezve!
És ha lennénk, jaj mi
nékünk,
Ezt olvasnák csak
felőlünk:
»Élt egy nép a Tisza
táján,
Századokig lomhán, gyáván.«
–
Oh hazám, mikor fogsz
ismét
Tenni egy sugárt egy kis
fényt
Megrozsdásodott
nevedre?
Mikor ébredsz
önérzetre?
(Pest.) -280-
Egy gondolat bánt engemet…
Egy gondolat bánt
engemet:
Ágyban, párnák közt halni
meg!
Lassan hervadni el, mint a
virág,
A melyen titkos féreg foga
rág;
Elfogyni lassan, mint a
gyertyaszál.
Mely elhagyott üres
szobában áll.
Ne ily halált adj,
istenem,
Ne ily halált adj én
nekem!
Legyek fa, melyen villám fut
keresztül,
Vagy melyet szélvész
csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt,
mit a hegyről a völgybe
Eget-földet
rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd
minden rabszolga nép
Jármát megunva
síkra lép,
Pirosló arczczal és piros
zászlókkal
És a zászlókon eme szent
jelszóval:
»Világszabadság!«
S ezt
elharsogják,
Elharsogják kelettől
nyúgatig,
S a zsarnokság velük
megütközik:
Ott essem el
én,
A harcz mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki
szivembül,
S ha ajkam örömteli vég
szava zendül,
Hadd nyelje el azt az
aczéli zörej,
A trombita hangja, az
ágyudörej,
S holttestemen
át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
–
Ott szedjék össze elszórt
csontomat,
Ha jön majd a nagy
temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu
gyász-zenével
És fátyolos zászlók
kiséretével
A hősöket egy közös
sírnak adják,
Kik érted haltak, szent
világszabadság!
(Pest.)
-281-
1847.
* *
Dalaim.
Elmerengek gondolkodva
gyakran,
S nem tudom, hogy mi
gondolatom van,
Átröpűlök hosszában
hazámon,
Át a földön, az egész
világon! –
Dalaim, mik ilyenkor
teremnek,
Holdsugári ábrándos
lelkemnek.
A helyett, hogy ábrándoknak
élek,
Tán jobb volna élnem a
jövőnek,
S gondoskodnom… eh, mért
gondoskodnám?
Jó az isten, majd
gondot visel rám. –
Dalaim, mik
ilyenkor teremnek,
Pillangói
könnyelmű lelkemnek.
Ha szép lyánynyal van
találkozásom,
Gondomat még mélyebb
sírba ásom,
S mélyen nézek a szép
lyány szemébe,
Mint a csillag csendes
tó vizébe. –
Dalaim, mik ilyenkor
teremnek,
Vadrózsái szerelmes
lelkemnek.
Szeret a lyány? iszom
örömemben;
Nem szeret? kell inni
keservemben.
S hol pohár és a
pohárban bor van,
Tarka jókedv
születik meg ottan. –
Dalaim, mik
ilyenkor teremnek,
Szivárványi
mámoros lelkemnek.
Oh de míg a pohár van
kezemben,
Nemzeteknek keze van
bilincsen;
S a milyen víg a pohár
csengése,
Olyan bús a rabbilincs
csörgése! –
Dalaim, mik ilyenkor
teremnek,
Fellegei bánatos
lelkemnek.
De mit tűr a szolgaságnak
népe?
Mért nem kél föl, hogy lánczát
letépje?
Arra vár, hogy isten
kegyelméből
Azt a rozsda rágja le
kezéről? –
Dalaim, mik ilyenkor
teremnek,
Villámlási haragos
lelkemnek!
(Pest.)
Tedd le, bojtár, a subádat…
Tedd le, bojtár, a
subádat,
Mennykő szántsa meg a
hátad,
Látod már a patak is
letette,
Vele a langy tavasz
letétette.
Falu végén foly a
patak,
Fejér keble csak ugy
dagad,
Dagad, dagad széles jó
kedvében,
Hogy az ég lenéz megint rá
kéken.
Hová szállott a
czinege?
Honnan jöttél
fülemile?
Akárhonnan, semmi gondom
rája,
Csak te dalolj, bokrok
furulyája.
Kizöldült a kis kert
fája,
Mintha toll nőtt volna
rája;
El ne röpűlj, megtollasodott
fa,
Hadd űljek rózsámmal
árnyékodba.
Minek mégy a boltba kis
lyány,
Pántlikát akarsz venni
tán?
Nézd, a mező szebb pántlikát
árul,
Szebbet, ingyen, sok ezer
virágbul.
(Pest.)
Egy barátom az ifjuság…
Egy barátom az
ifjuság,
Maholnap már ez is itt
hágy,
S másra, tudom, helyébe
nem
Akadok,
Jaj istenem, be magamra
Maradok.
Attól tartok, hogy
ezután
Nem szeret már engem
leány,
Vagy ha szeret, én nem
tudom
Szeretni,
Kacsintanak, de hiába,
Szemei.
-282-
Attól tartok, hogy
ezután
Nem gyűlölök már
igazán;
Tán magam nem leszek rosz,
de
Mi haszna?
Ha hidegen vállat rántok
A roszra.
Ha már ifjuságom
elmegy,
Csak e kettő maradjon
meg:
Legyek képes, a ki
hogyan
Érdemli,
Teljes szívből szeretni és
Gyűlölni!
(Pest.)
Kutyakaparó.
Kivül-belül szomorú csárda
ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor útazó,
Mert
eledelt nem kap, és hogyha csak
Rá
pillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy
szőlőt is
Vett be a
bárkába.
A kis szobán hosszu vékony
asztal
Nyujtózkodik
végig.
Feldőléstül erőtlen
lábai
Már csak alig
védik,
A mily hosszu az asztal,
mellette
Olyan hosszu a
pad,
Közepe, nem a sok űlés,
hanem
Vénség miatt
horpad.
Áttellenben az ágy.
Réges-régen
Lehetett
megvetve,
Lefeküdni beléje, nem
támad
Senkinek is kedve.
Fejét egyik vállára bocsátá
A pufók kemencze,
Redők gyanánt tisztes agg homloka
Meg van repedezve.
Mogorva vén ember itt a
csaplár,
Szavát sem
hallani,
Szájat ő csak azért tart,
hogy legyen
Mivel
ásítani.
Ilyen a csaplár, a vén
Dömötör;
Hát a felesége?
Ez takaros menyecske lehetett
Annak idejébe’.
De az idő a szegény jó
asszonyt
Megviselte
rútul,
Noha ötven, ötvenöt
esztendőn
Még nem igen van
túl.
Boglyas fakó haja
beillenék
Repcze-petrenczének,
És melléje
mingyárt szörnyü képe
Madárijesztőnek.
Ő sem igen beszél; s ha szól,
száját
Szidalomra
nyitja,
Hogy a vármegye a
betyárokat
Már mind
kipusztítja:
Még mikor a világ ezeké
volt,
Ha nem csordult,
cseppent,
De ezek híjával a
kereset
Egészen megcsökkent.
–
Odabenn a
Kutyakaparóban
Igy forog a
világ,
Ily szomorún, s az ember
vidámabb
Dolgot kivűl se
lát.
Ablaka csak egy van, és annak
is
Üveg csak a fele,
Fele pedig ó kalendáriom
Kitépett levele.
Pendelyes gyerek voltam még,
mikor
Az az eső esett,
Mely falának két-harmadrészéről
Levitte a meszet,
S
a mi rajta imitt-amott maradt,
Az
egészen sárga,
S korommal írt furcsa
figurákkal
Van tele
firkálva.
Pózna végén abroncs a
czégére,
Ha véle
összevesz
A szellő, mint az akasztott
ember,
Oly búsan
lengedez.
Jószágból a csaplárnak nem
jutott
Egyéb egy
kuvasznál;
A ház végén szundikál
naphosszat,
Nem árt, nem is
használ.
És a milyen maga ez a
csárda,
Olyan a vidéke,
Körülötte a homokbuczkáknak
Se hossza se vége.
A
meztelen homokban alig teng
Egy-két
gyalogbodza,
Mely fekete gyümölcsét
nyaranként
Kedvetlenül
hozza.
-283-
A harangszó a távol
falukból
Meghalni jár
ide,
S az eltévedt madár körülnéz
csak
S odább megy ízibe.
Még a nap sem süt itt ugy, mint
máshol;
Bágyadtabb
sugára,
Mintha szánakozva
tekintene
Ez árva
csárdára.
A csárdától vagy száz
lépésnyire,
Kopár dombtetőn
fent,
Senki által meg nem
látogatva,
Áll egy régi
kőszent;
Ennek is valaki egy kopott
tarisznyát
Akasztott
nyakába,
Mintha mondta volna: menj
isten hirével,
Mit állsz itt
hiába!
(Pest.)
Ha férfi vagy, légy férfi…
Ha férfi vagy, légy
férfi,
S ne hitvány, gyönge
báb,
Mit kény és kedv szerint
lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembe szállanak vele…
Azért
ne hagyd magad!
Ha férfi vagy, légy
férfi,
S ne szád hirdesse
ezt,
Minden
Demosthenesnél
Szebben beszél a
tett.
Építs vagy ronts, mint a
vihar,
S hallgass, ha műved
kész,
Mint a vihar, ha
megtevé
Munkáját,
elenyész.
Ha férfi vagy, légy
férfi,
Legyen elved,
hited,
És ezt kimondd, ha
mingyárt
Véreddel
fizeted.
Százszorta inkább
éltedet
Tagadd meg, mint
magad;
Hadd veszszen el az élet,
ha
A becsület
marad.
Ha férfi vagy, légy
férfi,
Függetlenségedet
A nagy világ kincséért
Áruba ne ereszd.
Vesd meg, kik
egy jobb falatért
Eladják
magokat,
»Koldúsbot és
függetlenség!«
Ez légyen
jelszavad.
Ha férfi vagy, légy
férfi,
Erős, bátor,
szilárd;
Akkor, hidd, hogy sem
ember
Sem sors könnyen nem
árt.
Légy tölgyfa, mit a
fergeteg
Ki képes
dönteni,
De méltóságos
derekát
Meg nem
görbítheti.
(Pest.)
Szomorú éj.
Éjfél lesz, és én még sem
alhatom,
Mert gondomat el nem
altathatom,
Mi fog történni vélem s a
hazával?
E kettős kérdés tépi
lelkemet.
Ah, nem érem be a magam
bajával,
Még te is gyötresz,
hazaszeretet!
Ez hát a költő sorsa, mindig
ez,
Hogy örök vészű tengeren
evez?
S mit ér, ha őt a haragos
habokból
Mentő sajkával partra is
tevék,
Ha itt az bántja, hogy mi lesz
azokból,
Kik ott maradtak a hajóba’
még?
Apám, apám, mért is
taníttatál,
Miért az eke mellett nem
hagyál?
A könyvet szép, de csalfa
tündér lakja;
Ha fölnyitod, megkapja
szívedet,
És fölvisz a legragyogóbb
csillagra,
De le nem hoz… a magasból
levet.
Inkább a napba, mint a könyvbe
nézz.
A napvilágtól szemed fénye
vész.
Nem így a könyvvel; oly világ
van ebben,
Mely erősíti még
szemeidet,
S közel hoz mindent… s
minden vajmi szebben
Tünik föl,
hogyha távol nézheted.
Miért tanultam? mért nem
maradék
Földmívelő, a minek szánt az
ég?
Nem tölteném most kínos
virasztással
A végtelenbe nyúló
éjszakát;
Lelkem fölött az álom víg
dallással
Madár módjára ringatná
magát.
-284-
Volnék földmíves, vagy volnék
juhász!
Ki messze, kint a pusztákon
tanyáz,
S mig ellegelget kolompolva
nyája,
Ő hűs bokorba vészi bé
magát,
S nem hallja senki sem, ugy
fujdogálja
Saját kedvéért a kis
furulyát.
Vasárnap tisztát venni haza
jár,
Hol a szerelmes lyányka várja
már.
A lyányka jó, fris, szereti a
dolgot,
S oly szép, mint a
megszületett tavasz;
Csókot kap és ád
a juhász, s ő boldog,
Hiszi tehát,
hogy a világ is az.
(Pest.)
Palota és kunyhó.
Miért vagy oly kevély, te
palota?
Uradnak fényében
kevélykedel?…
Azért van rajta
gyémánt, hogy szive
Mezítelenségét
takarja el.
Szakítsd le a
czafrangokat,
Mit rá szolgája
aggatott,
S nem ismersz isten
munkájára,
Oly nyomorúság marad
ott.
S hol vette gazdád ama
kincseket,
Mik semmiből őt mindenné
teszik?
Ott, hol a héja a kis
madarat,
Mit szétszakít, melynek
vérén hizik.
A héja vígan
lakomáz,
S szomszéd bokornak
fészkiben
Madárfiúk zokognak,
várván
Anyjokra, mely meg nem
jelen.
Fitogtasd csak, te gőgös
palota,
Az orzott kincsek
ragyogásait,
Ragyogj csak, ugy sem
ragyogsz már soká,
Meg vannak már
számlálva napjaid.
S kivánom, hogy
minél elébb
Láthassam
omladékokat,
S hitvány lakóid
összezúzott
Csontját az omladék
alatt! – –
S te kis kunyhó a magas
palota
Szomszédságában, mért
szerénykedel?
Miért bújtál a lombos
fák mögé,
Azért-e, hogy inséged
födjed el?
Fogadj be, kis sötét
szoba;
Nekem nem kell szép
öltözet,
De szép szív… s a sötét
szobákban
Találni fényes
szíveket.
Szent a küszöb, melyen
beléptem én,
Oh szent a szalmakunyhók
küszöbe!
Mert itt születnek a nagyok,
az ég
A megváltókat ide küldi
be.
Kunyhóból jő mind, a ki
a
Világnak szenteli
magát,
S a nép még is minden felől
csak
Megvetést és inséget
lát.
Ne féljetek, szegény jó
emberek,
Jön rátok is még boldogabb
idő;
Ha mult s jelen nem a tiétek
is,
Tiétek lesz a végtelen jövő.
–
A földre hajtom
térdemet
E szűk, de szent födél
alatt:
Adjátok rám áldástokat, s
én
Rátok adom
áldásomat!
(Pest.)
A XIX. század költői.
Ne fogjon senki
könnyelműen
A húrok
pengetésihez!
Nagy munkát vállal az
magára,
Ki most kezébe lantot
vesz.
Ha nem tudsz mást, mint
eldalolni
Saját fájdalmad s
örömed:
Nincs rád szüksége a
világnak,
S azért a szent fát félre
tedd.
Pusztában bujdosunk, mint
hajdan
Népével Mózses
bujdosott,
S követte, melyet isten
külde
Vezérül, a
lángoszlopot.
Ujabb időkben isten
ilyen
Lángoszlopoknak
rendelé
A költőket, hogy ők
vezessék
A népet Kánaán
felé.
Előre hát mind, a ki
költő,
A néppel tűzön-vízen
át!
Átok reá, ki
elhajítja
Kezéből a nép
zászlaját,
Átok reá, ki
gyávaságból
Vagy lomhaságból
elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad,
izzad,
Pihenjen ő árnyék
alatt!
Vannak hamis proféták, a
kik
Azt hirdetik nagy
gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert
itten
Az igéretnek földe
van.
-285- Hazugság, szemtelen
hazugság,
Mit milliók czáfolnak
meg,
Kik nap hevében,
éhen-szomjan,
Kétségbeesve
tengenek.
Ha majd a bőség
kosarából
Mindenki egyaránt
vehet,
Ha majd a jognak
asztalánál
Mind egyaránt foglal
helyet,
Ha majd a szellem
napvilága
Ragyog minden ház
ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy
megálljunk,
Mert itt van már a
Kánaán!
És addig? addig nincs
megnyugvás,
Addig folyvást küzködni
kell. –
Talán az élet,
munkáinkért,
Nem fog fizetni
semmivel,
De a halál majd
szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja
be,
S virágkötéllel,
selyempárnán
Bocsát le a föld
mélyibe.
(Pest.)
Egressy Etelke.
Ez a te lyányod, Gábor? én nem
hihetem.
Barátom, ember lyánya ilyen
nem lehet.
Csupán a képzelet s az is
ritkán teremt
Ily kedves kis leányt,
ily tündér gyermeket.
Shakspeare, kit ugy szeretsz,
Shakspeare képzelete
Teremté e leányt
egy boldog percziben,
S megtestesíté
a múzsa, ki téged ugy
Szeret, s
ajándokúl hagyá ott kebleden.
Gyönyörrel nézem én e szép kis
alakot,
De őt illetni kézzel szinte
nem merem,
Még csak melléje is
aggódva lépek én,
Félvén, hogy őt
elfúja majd lehelletem.
Oly szellemi e lyány, oly
tisztán szellemi!
Eszembe is jut róla
a mesés világ;
Ily lényekkel lehettek
az Olymp körül
Megnépesítve a
források és a fák.
S ha ő reám tekint… barátom,
mondd neki,
Mondd meg leányodnak: ne
nézzen én reám!
Ki gondolná, milyen
fájó emlékezet!
Kél bennem e szelíd
szemeknek sugarán?
Ha ő reám tekint: előttem
feltünik
Az első, gyermeki
ártatlanság kora.
A mit már
elveszték, még minden megjöhet;
Ez
egy, mi nem jön el többé soha, soha! –
Boldog vagy, férfiú, és boldog
vagy te, nő,
Kik azt mondjátok e
lyánykának: gyermekem,
Hanem ti
nálatok még boldogabb lesz az,
Ki
ekkép fogja majd szólítni: kedvesem!
Őt bírni, mily öröm, mily
boldogság leszen.
Midőn e lyányka a
világra született,
Az isten levevé a
legszebb csillagot
Az égről, és
szívnek tevé keblébe ezt.
(Pest.)
Ide, kis lyány…
Ide, kis lyány, ide hozzám,
egy szóra,
Vagy ha tán jobb neven
veszed: egy csókra,
Azt sem bánom, ha
kettő lesz belőle,
De még ez is, ha
ugy tetszik, pengőbe’.
Jer ide már, jer ide már, ha
mondom,
Ne légy olyan akaratos,
galambom!
Eszem azt a képmutató
szivedet,
Ugy is tudom, hogy a csókot
szereted.
Mit beszélsz, hogy nem értesz
te hozzája?
Kopasz mentség!
megtanítlak én rája,
Megtanítlak
amugy hirtelenében,
Mert nekem ez már
régi mesterségem.
Mestere voltam már gyerek
koromba’,
Lesbe álltam amott a kis
ajtóba,
Ha jöttek az iskolából a
lyányok,
Kiugrottam, csókkal estem
utánok.
Add ide hát azt a piros kis
szádat,
Most láttam az ólba menni
anyádat,
Tudod, soká szedi össze a
tojást,
Addig akár agyon csókoljuk
egymást!
(Pest.) -286-
A kutyák dala.
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A
tél iker fia,
Eső és hó
szakad.
Mi gondunk rá?
mienk
A konyha szöglete,
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.
S gondunk ételre
sincs.
Ha gazdánk
jóllakék,
Marad még
asztalán,
S mienk a
maradék.
Az ostor, az
igaz,
Hogy pattog
némelykor,
És pattogása
fáj,
No de: ebcsont
beforr.
S harag multán
urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!
(Pest.)
A farkasok dala.
Süvölt a zivatar,
A felhős ég alatt,
A
tél iker fia,
Eső és hó
szakad.
Kietlen pusztaság
Ez, a melyben lakunk;
Nincs egy bokor se, hol
Meghúzhatnók magunk.
Itt kívül a
hideg,
Az éhség ott
belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
S amott a
harmadik:
A töltött
fegyverek.
A fehér hóra
le
Piros vérünk
csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De
szabadok vagyunk!
(Pest.)
Szent sír.
Messze, messze,
messze,
Honnan a madár
jő
Tavasz kezdetével,
Messze, messze, messze,
Hova a madár megy
Hűvös, ködös
őszszel,
Messze
tengerparton
Áll a szent sír, a
zöld
Tenger sárga
partján;
Vadbokor
fölötte,
Rá sötét
fátyolként
Árnyékot
boritván.
E vadbokron kívül
Nem gyászolja senki
A dicső halottat,
Ki a zajos
élet
Lejártával itt most
Század óta hallgat.
Végső volt
honában,
Ki a
szabadságért
Hősi kardot
ránta.
Hogy lett volna
híve
A sors, ha hazája
Sem volt hű iránta?
Számüzé magát,
hogy
Gyáva nemzetét ne
Lássa; mert ha látná:
Megátkozná, míg a
Messzeségből
néma
Fájdalommal néz
rá.
Itten nézte a hős
A szülőföldéről
Ballagó felhőket,
Melyeken az
estfény
(Vagy talán
honának
Szégyenpírja?)
égett.
Itten űlt a
parton,
S hallgatá a
csendes
Tenger
mormogását,
S gondolá, hogy
hallja
Fölriadt népének
Távoli zugását.
S várta, várta,
várta,
Mikor jön már a
hír,
Hogy szabad hazája?
S addig várt, addig várt,
Míg a halál jött e
Hír helyett hozzája.
S otthonn már nevét
is
Alig ismerik; csak
Egy emlékszik rája,
Egyedűl csak egy… a
Költő, a
szabadság
Ez
örök-lámpája.
(Pest.)
Csuklyában jár a barát…
Csuklyában jár a
barát,
Szentnek kell
lennie,
Menyecskéknél,
lyányoknál
Nincs ő neki
helye.
Kabátban jár a
deák,
Ha mozog is szive,
Menyecskékhez, lyányokhoz
Korán még mennie.
Mentében jár a
huszár,
Trombita
megharsan,
Menyecskéktől,
lyányoktól
Káplárhoz fut
gyorsan.
Subában jár a
juhász,
Kutya baja néki,
Menyecskékkel, lyányokkal
Szép világát éli!
(Pest.) -287-
Arany Jánoshoz.
TOLDI irójához elküldöm
lelkemet
Meleg kézfogásra, forró
ölelésre!…
Olvastam, költőtárs,
olvastam művedet,
S nagy az én
szivemnek ő gyönyörűsége.
Ha hozzád ér lelkem, s meg
talál égetni:
Nem tehetek róla… te
gyujtottad ugy fel!
Hol is tehettél
szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely
könyvedben csillog pazar fénynyel?
Ki és mi vagy? hogy így
tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből
egyszerre bukkansz ki.
Más csak
levelenként kapja a borostyánt,
S
neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki volt tanítód? hol jártál
iskolába?
Hogy lantod ily
mesterkezekkel pengeted.
Az
iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet…
a természet tanított tégedet.
Dalod, mint a puszták
harangja, egyszerű,
De oly tiszta is,
mint a puszták harangja,
Melynek
csengése a rónákon keresztül
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
S ez az igaz költő, ki a nép
ajkára
Hullatja keblének mennyei
mannáját.
A szegény nép! olyan felhős
láthatára,
S felhők közt kék eget
csak néhanapján lát.
Nagy fáradalmait ha nem
enyhíti más,
Enyhítsük mi költők,
daloljunk számára,
Legyen minden
dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes
álom a kemény nyoszolyára! –
Ezen gondolatok elmém
környékezték,
Midőn a költői szent
hegyre jövék fel;
Mit én nem egészen
dicstelenül kezdék,
Folytasd te,
barátom, teljes dicsőséggel!
(Pest.)
Három fiú.
Szólt az édes apa legelső
fiához,
A mint ez paripát nyergel és
kantároz:
»Csapd vissza, fiam, a
gyepre paripádat,
Ne ülj rá; ne hagyd
itt szegény vén apádat!«
De felelt a fiú: »apám, el
kell mennem,
Háború zajában
hirt-nevet szereznem!«
S fölugrott a
lóra, kengyelben két lába,
Sebes
vágtatva ment háború zajába.
Haza jött a ló, de bezeg üres
nyerge,
Ott áll a kapunál kapálva,
nyerítve.
Hová lett gazdája? ellenség
leszúrta,
Fejét lenyiszálta és karóra
húzta. –
Szólt az édes apa középső
fiához,
A mint ez paripát nyergel és
kantároz:
»Csapd vissza, fiam, a
gyepre paripádat,
Ne ülj rá; ne hagyd
itt szegény vén apádat!«
De felelt a fiú: »apám, el
kell mennem,
Minden úton-módon
kincseket szereznem!«
S fölugrott a
lóra, kengyelben két lába,
Sebes
vágtatva ment erdők vadonába.
Haza jött a ló, de bezeg üres
nyerge,
Ott áll a kapunál kapálva,
nyerítve.
Hova lett gazdája? rabla,
fosztogata,
A nemes vármegye végre
megsokalta.
Egyszer borozgatott fényes jó
kedvébe’,
Elfogták, s bevitték
tömlöcz-sötétségbe.
Nedves
tömlöcz-falról sok víz csorga rája,
Kivitték száradni az akasztófára. –
Szólt az édes apa legkisebb
fiához:
»Eredj, fiam, te is, nyergelj
és kantározz;
Szerezz hírt és
kincset, kövesd két bátyádat,
Menj te
is, menj, hagyd el szegény vén apádat!«
De felelt a fiú: »apám, én nem
megyek,
Hírvágy, kincsvágy soha nem
bántott engemet.
Gondolatom sem száll
falu határán tul;
Ásó-kapa választ el
minket egymástul.«
Állott is szavának, szent volt
fogadása.
Nem lett híre, kincse, de
lett boldogsága,
S apjával fogadta őt
be egy sírverem,
Rajta zöld pázsit és
tarka virág terem.
(Pest.)
-288-
A Tisza.
Nyári napnak
alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó
Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet
beléje,
Mint a gyermek anyja
kebelére.
A folyó oly símán, oly
szelíden
Ballagott le parttalan
medrében,
Nem akarta, hogy a nap
sugára
Megbotoljék habjai
fodrába’.
Sima tükrén a piros
sugárok
(Mint megannyi tündér)
tánczot jártak,
Szinte hallott
lépteik csengése,
Mint parányi
sarkantyúk pengése.
A hol álltam, sárga
föveny-szőnyeg
Volt terítve, s
tartott a mezőnek,
Melyen a levágott
sarju-rendek,
Mint a könyvben a
sorok, hevertek.
Túl a réten néma
méltóságban
Magas erdő; benne már
homály van,
De az alkony üszköt vet
fejére,
S olyan, mintha égne s folyna
vére.
Más felől, a Tisza tulsó
partján,
Mogyoró s rekettye-bokrok
tarkán,
Köztök egy csak a nyilás,
azon át
Látni távol kis falucska
tornyát.
Boldog órák szép
emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az
égen.
Legmesszebbről rám merengve
néztek
Ködön át a mármarosi
bérczek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes
csendbe
Egy madár csak néha
füttyentett be.
Nagy távolban a malom
zugása
Csak olyan volt mint szunyog
dongása.
Túlnan, vélem átellenben
épen,
Pór menyecske jött. Korsó
kezében.
Korsaját mig tele
merítette,
Rám nézett át; aztán ment
sietve.
Ottan némán, mozdulatlan
álltam,
Mintha gyökeret vert volna
lábam.
Lelkem édes, mély mámorba
szédült
A természet örök
szépségétül.
Oh természet, oh dicső
természet!
Mely nyelv merne
versenyezni véled?
Mily nagy vagy te!
mentül inkább hallgatsz,
Annál
többet, annál szebbet mondasz. –
Késő éjjel értem a
tanyára,
Fris gyümölcsből készült
vacsorára.
Társaimmal hosszan
beszélgettünk,
Lobogott a rőzse-láng
mellettünk.
-289-
Többek között szóltam én
hozzájok:
»Szegény Tisza, miért is
bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok
róla,
S ő a föld legjámborabb
folyója.«
Pár nap mulva fél
szendergésemből
Félrevert harang
zugása vert föl.
»Jön az árviz! jön
az árviz!« hangzék,
S tengert láttam,
a hogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte
lánczát,
Vágtatott a Tisza a rónán
át,
Zúgva, bőgve törte át a
gátot,
El akarta nyelni a
világot!
(Pest.)
Magyar vagyok.
Magyar vagyok. Legszebb ország
hazám
Az öt világrész nagy
terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs
annyi szám,
A hány a szépség gazdag
kebelén.
Van rajta bércz, a mely
tekintetet vét
A kaszpi tenger
habjain is túl,
És rónasága, mintha a
föld végét
Keresné, olyan messze
messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem
komoly,
Mint hegedűink első
hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a
mosoly,
De nevetésem ritkán
hallani.
Ha az öröm legjobban festi
képem:
Magas kedvemben sírva
fakadok;
De arczom víg a bánat
idejében,
Mert nem akarom, hogy
sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén
tekintek át
A multnak tengerén, a hol
szemem
Egekbe nyúló kősziklákat
lát,
Nagy tetteidet, bajnok
nemzetem.
Európa szinpadán mi is
játszottunk,
S mienk nem volt a
legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld
kirántott kardunk,
Mint a villámot
éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a
magyar?
Holt dicsőség halvány
kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik
nagy hamar
– Ha vert az óra – odva
mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második
szomszédig
Alig hogy küldjük életünk
neszét.
S saját testvérink, kik reánk
készítik
A gyász s gyalázat fekete
mezét.
Magyar vagyok. S arczom
szégyenben ég,
Szégyenlenem kell,
hogy magyar vagyok
Itt mi nálunk nem
is hajnallik még,
Holott máshol már a
nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s
hírért a világon
El nem hagynám én
szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn
szeretem, imádom
Gyalázatában is
nemzetemet!
(Pest.)
Keserű élet, édes szerelem.
Másnak szívem mindig jót
kivánt,
S engem még is minden ember
bánt.
Szétszaggatják rajtam
takarómat
S tüskékkel tömik meg
vánkosom;
Reggelenként aztán
kinevetnek,
A miért rémekkel
álmodom.
Cseppenj bé keserü
életem
Poharába, édes
szerelem!
Meghasadt lant keblem;
húrjain
Vad kezekkel nyargal át a
kín,
S olyan a dal, melyet rajta
penget,
Mint a szélbe zúgó
tűzharang.
Néha téved a
harmóniátlan
Hangzavarba egy-két
tiszta hang.
Cseppenj bé keserű
életem
Poharába, édes
szerelem!
Ez az egy, mi tépett
lelkemet
Összeolvaszthatná
némileg;
Ez az egy fa, mit
kétségbesésem
Vízözönje még el nem
lepett,
Melynek ágán bujdosó
reményem
Még lel egy kis
menedékhelyet.
Cseppenj bé keserű
életem
Poharába, édes
szerelem!
Lyányka, tőled egy
tekintetet,
Milyet a nap őszi tájra
vet,
Melynek nincs már éltető
erője,
S mégis olyan kedves, olyan
szép!
Mert meghozza boldogabb
napoknak,
A tavasznak
emlékezetét.
Cseppenj bé keserű
életem
Poharába, édes
szerelem!
(Pest.)
-290-
A felhők.
Ha én madár volnék:
örökké
A felhők közt
szállonganék.
Ha festő volnék:
egyebet sem,
Csupán felhőket
festenék.
Ugy kedvelem én a
felhőket!
Megüdvözlöm
mindegyiket
Érkeztekor, s elmondom
néki
Távoztakor: isten
veled.
Oh nékem olyan jó
barátim
E tarka égi
vándorok.
Ugy ismernek már, hogy
talán még
Azt is tudják, mit
gondolok.
Oly sokszor néztem én őket,
ha
Szép halkan
szenderegtenek
A hajnal és az alkony
keblén,
Mint ártatlan kis
gyermekek.
És néztem őket, hogyha
jöttek
Mint haragos vad
férfiak,
Hogy a viharral, e
zsarnokkal
Élet-halálra
vívjanak.
És néztem, hogyha virasztott
a
Beteg ifjú, a
holdvilág,
S ők halvány arczczal ezt,
miként hű
Lyánytestvérek,
körűlfogák.
-291-
Láttam már minden
változásban,
Melyen csak
általmentenek;
S akármikor s akárhogy
látom,
Mindég egyformán
tetszenek.
Miért vonzódom úgy
hozzájok?
Mert ők lelkemnek
rokoni,
Mely mindig új és új alakot
vált
S még is folyvást az
egykori.
Lehet még másban szinte
hozzám
A felhőt
hasonlítani:
Vannak neki, miként
szememnek,
Könyűi és
villámai.
(Pest.)
A magyar ifjakhoz.
Lesz-e gyümölcs a fán, melynek
nincs virága?
Avvagy virág vagy te,
hazám ifjusága?…
Jaj az olyan
kertnek,
Jaj még annak is, mert
megverte az isten,
A hol, mint ti
vagytok, magyar ifjak, ilyen
Virágok
teremnek!
Felhő alakjába lelkem
átöltözik,
Ugy száll a hon fölött
nyugattól keletig
Sötéten,
csendesen;
Ha volna mennyköve, mint
van a felhőnek,
Csapásitól, ifjak,
sokan hevernétek
A port,
élettelen.
Mert ti az életet meg nem
érdemlitek,
Egész nagy csillagok
voltak őseitek,
És ti csak
parányok!
Ne adja a balsors, hogy e
szegény haza
Bajában reátok szorúljon
valaha…
Ti meg nem
ónátok.
Szivetek mindig nyilt ajtajú
palota:
Tódulnak, tódulnak seregestül
oda
Víg, zajos vendégek;
Garázda népséggel telik meg a terem,
S ezek között helye nincs az
örömtelen
Honfiérzeménynek.
Sziveteknek alig marad egy
szöglete,
A hol titkon magát pók
gyanánt szövi be
A
hazaszeretet,
S ez is csak addig van,
míg jön az önérdek
És azt javasolja,
hogy lesöpörjétek,
Mint hitvány
szemetet.
Oh mily gyöngék vagytok!
kiknél a hazának
Fénye nem ér annyit,
mint a hiuságnak
Mulandó
csilláma.
Oh mily gyöngék vagytok!
nap süthetne rátok
S e helyett kis
lámpa, melyet körülálltok,
Nyomorú
kis lámpa.
Szent hazaszeretet, mibe
mártsam tollam?
Hogy dicső képedet
híven lerajzoljam,
Oly híven, oly
szépen,
Hogy megbűvöld, ki rád szemét
fogja vetni,
Hogy örök tanyára tégy
szert valamennyi
Magyar
kebelében.
Ti bálványimádók, hiúság
rabjai!
Jertek, gyilkot fogok
szivembe mártani,
Hadd feccsenjen
vére
Szét fejeitekre… tán sikere
leszen,
Tán megtértek tőle… jertek
hozzám ezen
Uj
keresztelésre.
(Pest.)
A szél.
Ma lágyan suttogó, szelid
szellő vagyok,
Zöldelő mezőkön föl s
alá sétálok,
Csókot lehelek a bimbók
ajakára,
Édes meleg csókom hű
szerelmi zálog.
»Nyíljatok,
nyíljatok, tavasz szép leányi«,
Ezt
sugom fülökbe »nyíljatok, nyíljatok!«
És ők szemérmesen levetik leplöket,
S én szép keblökön a kéjtől elájulok.
Holnap süvöltő hang, vad
fuvalom leszek,
Reszket előttem a
bokor, mert fél tőlem,
Látja, hogy
kezemben kés van, köszörűlt kés,
S
tudja, hogy lombjait azzal lemetélem.
A virágoknak ezt sziszegem fülébe:
»Balga, könnyenhivő lyányok, hervadjatok!«
Ők hervadtan hullnak az ősz kebelére,
S én rajtok hidegen, gúnyosan
kaczagok.
Ma lágy szellő vagyok, csendes
folyó gyanánt
Úszom át a léget néma
nyúgalomban,
Létezésemet csak a kis
méhe tudja,
Mely haza felé tart a
rétről fáradtan;
Ha fáradtan száll a
kis méh a tehertől,
Melyet oldalán
visz, melyből mézet készít,
Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat,
Úgy segítem elő lankadt röpülésit.
-292-
Holnap vihar leszek, zúgó bőgő
vihar,
Szilaj paripámon a tengert
bejárom,
S mint a tanító a csintalan
gyermeknek,
Sötétzöld üstökét
haragosan rázom.
Bejárom a tengert, s
ha hajót találok:
Szárnyát, a lobogó
vitorlát kitépem,
S árboczával írom a
habokba sorsát,
Hogy nem fog pihenni
többé kikötőben!
(Pest.)
Ujonnan visszajött a régi baj…
Ujonnan visszajött a régi
baj,
A mely a más világnak
követe,
S hozzám így szól: szedd
össze magadat,
El fogsz utazni a föld
mélyibe. –
Erőm fut, mint a gyáva
hadsereg,
Itt hágy magamra, gyöngén,
egyedűl.
És vérem, a vég-búcsuzásra
tán,
Elhagyván arczomat, szivembe
gyűl.
Mit tétovázol úgy, halál,
miért
Meg nem halok, vagy mért vagyok
beteg?
Félsz hozzám nyúlni, te
hatalmas úr?
Vagy csak ijesztesz?…
meg nem ijedek.
Ki az élettel, mint
én szembeszállt,
Az bátoran néz a
halál szemébe!
Az élet rövid béke s
hosszu harcz,
És a halál rövid harcz,
hosszu béke.
De még kár lenne érettem
talán,
Oh keblemben még annyi dal
szunyad,
Egész egy erdő magva, mely
ha felnő,
Sok fáradt útasnak hűs
árnyat ad.
S eddig csak írtam, hol
van még a tett?
Piros betűk az ünnep
napjai,
S igy életemnek nincs még
ünnepe,
Hogy az legyen, vérem kell
ontani!
Megérem-e ezt én? vagy
mielőtt
Rivalgó zaj közt harczi
paripára
Pattanhatnék föl: tán szép
csendesen
Rá fektetnek majd szent
Mihály lovára?
Ha meg kell halnom,
hogyha most halok meg,
Jőj el sietve,
kedves kikelet,
Jőj el hamar, hogy
láss még egyszer engem,
Hogy lássalak
még egyszer tégedet.
Kettőztesd meg lépésid, szép
tavasz,
A déli tájról gyorsan jőj
elő:
Ha már az élet oly borús
vala,
Legyen halálom napján jó
idő.
Jőj, drága vendég, s hozz
virágokat,
– A föld most olyan rideg
puszta rom –
Ha már virágtalan volt
életem,
Legyen virágos legalább
sirom!
(Pest.)
Első esküm.
Fiú valék még, iskolás
fiú,
Tizenöt éves; és az
iskolázás
Rám nézve nyűg volt, nagy,
nehéz nyüg, a mely
Rajtam napestig
szomorún csörömpölt,
S még álmaimból
is föl-fölriasztott.
Lerázni vágytam
e nyügöt magamról,
Lerázni vágytam
minden áron azt,
Már akkor, akkor ugy
szerettelek,
Olyan világ-fölgyujtó
szenvedélylyel,
Mint most szeretlek,
drága szent szabadság! –
Gondolkodám
a mód felől: miként
Szakíthatnám le
rólam a bilincset?…
Szinészek jöttek,
s elhatározám
Közéjök állni és
elmenni vélök,
El, habár a
földhöz-ragadt nyomor
Mind két
kezével átölelne is,
Habár apámnak
átka és anyámnak
Könyűi lesznek
útitársaim,
Csak hogy szabad, hogy
független legyek.
S elmentem volna,
ámde megtudá
E lázadó szándékomat
tanítóm,
S az indulásnak napján
elfogott,
És rám csuká szobámnak
ajtaját,
S rab voltam, míg a
színésztársaság
Határunkon túl
messze, messze járt.
Sirás,
könyörgés, lárma, mind hiába!…
Nem az
fájt már, hogy nem leszek szinész,
De
hogy maradni kényszerítenek.
A
kényszerítés égett lelkemen,
Mint a
görögtűz, olthatatlanúl.
Itt tettem
első esküvésemet,
Nagy és szent esküt
mondék börtönömben
Hogy életemnek egy
főczélja lesz,
S ez: a zsarnokság
ellen küzdeni.
S ez eskü most is
olyan szent előttem,
A milyen volt az
első pillanatban,
S verjen meg engem
a hatalmas isten,
Verjen meg még a
más világon is,
Ha valaha ez esküt
elfelejtem!
(Pest.)
-293-
Két sohaj.
Kecskemét városa
Siralomházában
Két
ifjú legény űl
Nagy
szomoruságban.
Hadd
üldögéljenek!
Ugy sem ülnek
hónap,
Hónap ilyen tájon
Levegőben lógnak.
Előttük étel,
bor,
De nem kell nekiek,
Hisz ők éhen-szomjan
Már ugy sem halnak meg.
Előttök van a
tál,
Előttök az üveg…
Az étel meghűlt, s a
Bor megmelegedett.
Csak ugy
űldögélnek
Hallgatag
kedvökben;
Nagyot
sohajtanak
Egyszer mind a
ketten.
»Ki után
sohajtasz
Édes jó
pajtásom?
– »Szeretőmhöz
röpült
Az én
sohajtásom.
Szeretőmhöz
küldöm
Haldokló
lelkemet,
Az egyetlen
egyhez,
Ki engemet
szeret.
Széles e világon
Senki meg se látott,
De kipótolta ő
Az egész
világot.
Alig vettem
észre,
Hogy meghalt az
anyám,
Szegény jó
leányzó
Ugy gondot viselt
rám.
Áldom a jó
lelkét,
Áldja meg az
isten,
Soha életében
Egy könnyet se ejtsen!
-294-
Hát te, czimborám,
te
Kiért sóhajtottál?«
– »Az én sohajom is
Ott jár galambomnál.
Galamb?… Majd mit
mondok!
Kigyó, mérges
kigyó.
Ő volt engemet a
Rosz utra csábitó.
Miatta elhagytam
Jó öreg anyámat,
Aztán cserbe hagyott,
Szépen
odább állott.
Átkozom – rosz
lelkét
Verje meg az
isten,
Holtig
sírjon-ríjon,
Mást ne is
tehessen.
Váljék pokolkővé
Mindenik könnycseppje,
S szivét elevenen
Hamuvá
égesse!«
(Pest.)
Kit feledni vágytam…
Kit feledni
vágytam
S már-már
elfeledtem,
Oh leány, mért tünsz
föl
Ujra képzetemben?
Miért tünsz föl ujra
Piros orczáiddal,
Fekete
szemeddel,
Fekete
hajaddal?
Miért jut
eszembe
Dús lelked
kincstára,
Mely hét színbe
játszik
Szivárvány
módjára,
Melynek
ellenállni
Hasztalan
törekvés,
Mert bűvös háló
az,
Honnan nincs
menekvés.
Miért jut
eszembe
A boldogság
képe,
Mely, míg nálad
voltam,
Szállt szivem
fölébe,
Mint vándor madár,
hogy
Ottan megpihenjen,
S megpihenvén, róla
Ismét elröppenjen.
Szép, de nem
jó csillag
Vitt engem te
hozzád!
E csillag
vezérli
A hajósok
sorsát,
Kik egy
ismeretlen
Hang után
eveznek,
A mely vonja
őket,
Míg örvénybe
vesznek.
Mit használt, mit
használt,
Tégedet
találnom,
Ha megint
eltűnél,
Mint az éji
álom,
S most reményem is,
e
Vakmerő kalandor,
Addig megy csak, hogy tán
Még meglátlak egykor,
De hogy összeforraszt
Véled
ölelésem,
Oh ezt nem
igéri
Még a reménység sem.
–
Űzött a lemondás
A bú vadonába,
S
hogy ennek határát
Keresém
hiába,
Könnyelműség
szárnyát
Vállaimra
vettem,
És a csapodárság
Pillangója lettem.
Átröpűltem már nagy
Hosszu
messzeséget,
A midőn
egyszerre
Utolért
emléked,
S szárnyamat
kitépte,
S átadott
ujonnan
Régi bánatomnak,
Mely gyötör most jobban
Mint a börtön-őr a
Foglyot, a ki
tőle
Elszökött és a ki
Ujra megkerűle.
Csörög lelkemen a
Fájdalom
bilincse;
Lesz-e kéz, a mely
ezt
Róla lefeszítse?
Nyujtsd kezed, leányka,
Mondd ki, hogy szerettél,
És
hogy ott vagy még a
Régi
érzelemnél,
Mondd ki, hadd hulljon
le
Fájdalmam bilincse,
A szép szabadságot
Lelkem hadd köszöntse!
És ha
szeretél s ha
Még szeretsz: mi
gátol,
Elszakadnod értem
Az egész világtól?
Én leszek világod,
És te istenem
lészsz…
Oh jer
karjaimba…
Vagy még többet
remélsz?…
Vagy ha
szembeszállni
Nincs erőd a
vészszel,
Melyet
egyesűlő
Szerelmünk idéz
fel,
Mondd, hogy a
boldogság
Senki mástól nem
kell,
S bárha tőlem örök
Elválás rekeszt el,
Hidd, hogy lelkeink e
Kínos
állapotját
Még a boldogok
is
Irigyelni
fogják!
(Pest.)
Hozzám jösz-e?
Csillagnak
születél
Magasban,
fényesen,
Belőled itt
alant
Kis mécsvilág
leszen,
Mely csak szűk
házamat
Világosítja meg;
Leány, hozzám jösz-e?
– »Ifjú, hozzád megyek!«
Hallod, miket
beszél
Felőlem a világ?
Hallod, mikép reám
Kigyót-békát kiált?
Ha igaz a
hir: én
Nagyon rosz
lehetek;
Leány, hozzám
jösz-e?
– »Ifjú, hozzád
megyek!«
Apád egyetlen egy
Örömsugára vagy,
Eljöttöd kebliben
Rideg, vad
éjet hagy,
S haragja, búja,
mint
Két rém, velünk
lebeg;
Leány, hozzám
jösz-e?
– »Ifjú, hozzád
megyek!«
(Pest.)
-295-
Katona-élet.
Nehéz nekem már a
bocskor,
Könnyü nekem már az
ostor,
Csizmát húzok a
lábomra,
Kardot fogok a
markomba.
Muzsika szól,
verbuválnak,
Fölcsapok én katonának,
hahaha!«
Ezt az egyet bölcsen
teszed;
Látom, már megjő az
eszed.
Arany élet, bizony
isten!
Megpróbáltam, párja
sincsen.
Muzsika szól,
verbuválnak,
Csapj föl, öcsém,
katonának, hahaha!
Katonának
kutya-baja,
Van mit enni és
innia,
Hogy ne volna? öt napra
jár
Tizenhat garas két
krajczár.
Muzsika szól,
verbuválnak,
Csapj föl, öcsém,
katonának, hahaha!
Csak minden harmadnap
strázsálsz,
Akkor is csak nyolcz órát
állsz,
Ha hideg van is, meg nem
fagysz,
Ott a körmöd, bele
fujhatsz.
Muzsika szól,
verbuválnak,
Csapj föl, öcsém,
katonának, hahaha!
-296-
Tisztogatás sem igen
kell,
Minek is bajlódnál
ezzel?
Ne félj; ha poros
nadrágod,
Kiporozza a
káplárod.
Muzsika szól,
verbuválnak,
Csapj föl, öcsém,
katonának, hahaha!
És az embert hogy
szeretik!
Visszaviszik, ha
elszökik,
És az alatt, míg
vesszőzik,
Sétál vagy fut, a hogy
tetszik.
Muzsika szól,
verbuválnak,
Csapj föl, öcsém,
katonának, hahaha!
Ha pedig az idő
lejárt,
Obsitot kapsz, de
mekkorát
S tudod, mért kapsz ilyen
nagyot?
Hogy legyen itthonn
paplanod.
Muzsika szól,
verbuválnak,
Csapj föl, öcsém,
katonának, hahaha!
(Pest.)
A szerelem.
Űljetek föl
képzetemnek
Csónakára s
úszszatok,
Úszszatok szivem taván
át,
Szép leányok s
asszonyok,
Mindnyájan, kiket
szerettem,
A mióta
szeretek,
Űljetek föl
képzetemnek
Csónakára; jertek,
jertek,
Hadd mulassak
veletek.
És előjött
valamennyi,
S istenemre, szép
sereg!
És közöttök olyan is
van,
Kit már alig
ismerek,
Pedig őket mind
egyenlőn,
Mind egy hévvel
szeretém,
De hiába, a
szerelmet,
Még mint kicsi gyönge
gyermek
Régen, régen kezdtem
én.
S ez mutatja
bölcseségem!
Már mint gyermek bölcs
valék,
Tudtam akkor már, a mit
más
Vén korában sem tud
még,
Tudtam azt, hogy a
világra
Csak egy nap süt
melegen,
S ez a nap nem fönn az
égen,
Hanem lenn a szív
mélyében
Van, s e nap a
szerelem.
Higyetek nekem ti, a
kik
Fáradoztok
kincsekér’:
A föld minden
gyémántjánál
Egy pár szép szem többet
ér;
S higyetek ti, kiknek
lelke
Hír- dicsőségért a
vér
Vagy virasztás ösvényén
megy:
Egész babérerdőnél
egy
Rózsabimbó többet
ér.
A fukar hadd
számítgassa
A gyülő
aranyokat,
Mást számítok én… a
kedves
Hölgyektől nyert
csókokat.
S nékem a sors csak
virággal
Ékesítse
kalapom,
Nem kérek babért
ujabban,
Sőt a mit már eddig
kaptam,
Ha kell, azt is
vissza’dom.
(Székes-Fejérvár.)
Az erdőnek madara van…
Az erdőnek madara
van,
És a kertnek virága
van,
És az égnek csillaga
van,
S a legénynek kedvese
van.
Virítsz virág, dalolsz,
madár,
És te ragyogsz,
csillagsugár,
S a lyány virít, dalol,
ragyog…
Erdő, kert, ég, legény
boldog.
Hejh elhervad a
virágszál,
Csillag lehull, madár
elszáll,
De a leány, az
megmarad,
A legény a
legboldogabb.
(Pest.)
Mi volt nekem a szerelem?
Mi volt nekem
A szerelem?
Számos
ízben könny patakja,
Gyönge sajka
úszott rajta,
-297- Benne lelkem volt a
sajkás,
Hajtó szellőm a
sohajtás.
Mi volt nekem
A szerelem?
Aggodalmak erdősége,
Hangzott
sűrü közepébe’
Farkasoknak
ordítása,
Denevérek
vijjogása.
Mi volt nekem
A szerelem?
Oktalan
kis balga gyermek,
A ki pillangókat
kerget,
Kergeti
lélek-szakadva,
Mig bebotlik egy
árokba.
Mi volt nekem
A szerelem?
Holt
remények szemfedője,
Sötét búbánatból
szőve,
Vagy piros szekér, a
melyen
Vesztőhelyre vittek
engem.
Mi most nekem
A szerelem?
Rózsafán
kis madárfészek,
Melyben vígan
fütyörészek,
S ha földulja a
fergeteg,
Odább szállok, mást
épitek.
(Pest.)
Édes öröm ittalak már…
Édes öröm ittalak
már,
És hova lett az a
pohár,
A melyből ittalak
téged?
Összetörött, cseréppé
lett.
Keserű bú, ittalak
már,
És hova lett az a
pohár,
A melyből ittalak
téged?
Összetörött, cseréppé
lett.
Fényes nap a szív
öröme,
Sötét felhő takarja
be.
Sötét felhő a szív
búja,
Szellő jön és odább
fújja.
Olyan vagyok, mint az
árnyék,
Mintha temetőbe
járnék.
Elmult idő, elmult
idő,
Te vagy, te vagy a
temető.
A temető
éjjelében
Bolygótűz az én
vezérem.
Mult napjaim sírja
felett
Bolygótűz az
emlékezet.
Mozdúlni kezd a
levegő,
Halk, de hűvös fuvalom
jő,
És tőlem suttogva
kérdi:
Nem legjobb-e soh’sem
élni?
(Pest.)
A nép nevében.
Még kér a nép, most adjatok
neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű
a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz,
ragad?
Nem hallottátok Dózsa György
hirét?
Izzó vas trónon őt
elégetétek,
De szellemét a tűz nem
égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy
vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng
rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt
kivánt,
Mivelhogy akkor még állat
vala;
De az állatból végre ember
lett,
S emberhez illik, hogy legyen
joga.
Jogot tehát, emberjogot a
népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb
bélyeg
Isten teremtményén, s ki rá
süti:
Isten kezét el nem
kerülheti.
S miért vagytok ti
kiváltságosok?
Miért a jog csupán ti
nálatok?
Apáitok megszerzék a
hazát,
De rája a nép-izzadás
csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni:
itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a
földet kihányja,
A míg föltűnik az
arany ere…
S e kéznek nincsen semmi
érdeme?
S ti, kik valljátok olyan
gőgösen:
Mienk a haza és mienk a
jog!
Hazátokkal mit tennétek
vajon,
Ha az ellenség ütne
rajtatok?…
De ezt kérdeznem!
engedelmet kérek,
Majd elfeledtem
győri vitézségtek.
Mikor emeltek már
emlékszobort
A sok hős lábnak, mely
ott úgy futott?
-298-
Jogot a népnek, az
emberiség
Nagy szent nevében, adjatok
jogot,
S a hon nevében, egyszersmind,
a mely
Eldől, ha nem nyer új
védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a
tiétek,
Töviseit a nép közé
vetétek;
Ide a rózsa néhány
levelét
S vegyétek vissza a tövis
felét!
Még kér a nép, most adjatok
neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű
a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz,
ragad?
Nem hallottátok Dózsa György
hirét?
Izzó vas trónon őt
elégetétek,
De szellemét a tűz nem
égeté meg,
Mert az maga tűz… ugy
vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng
rajtatok!
(Pest.)
De mért is gondolok rá?…
De mért is gondolok
rá?
Mért gyötrődöm?…
hiszen
Még csak hirét sem
hallom,
Még csak nem is
izen.
Hát ily hamar felejt,
ily
Hamar felejthetett?
Az még valószinűbb, hogy
Soha sem szeretett.
Azt tartják: nem a nyelv,
de
A szem mond igazat.
Én hittem ezt, s hitemnek
Gyümölcse kárhozat.
Hittem szemének, a
mely
Azt mondá, hogy
szeret…
Szégyeld magad, szégyeld,
te
Könnyenhivő
gyerek!
Most már egyéb nincs
hátra,
Mint őt
felejteni.
Ki innen, ki
szivemből,
Emlékem
kincsei!
Hajós vagyok, ki
vészkor
Mindent tengerbe
vét,
Hogy az üres
hajóban
Megmentse
életét.
(Pest.)
Háború volt…
Háború volt mindig
éltem
Legszebb
gondolatja,
Háború, hol vérét a
szív
Szabadságért
ontja!
Egy szentség van a
világon,
Melyért
fegyverünkkel
Sírunkat megásni
méltó,
Melyért vérzenünk
kell;
Ez a szentség a
szabadság!
Őrültek
valának
Mindazok, kik más
egyébért
Éltet
áldozának.
Békét, békét a
világnak,
De ne zsarnok
kénytől,
Békét csupán a
szabadság
Fölszentelt
kezéből.
Majd ha így lesz a
világon
Általános béke,
Vessük akkor fegyverünket
Tenger fenekére.
De míg így nincs: addig
fegyvert,
Fegyvert mind
halálig!
Tartson bár a háború
az
Itélet napjáig!
(Pest.)
Világosságot!
Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne
csillagok,
Sötét az ember
kebele,
S nincs benne mécs, nincs
benne csillag,
Csak egy kis hamvadó
sugár sincs.
Nyomoru
ész,
Ki fénynek hirdeted
magad,
Vezess, ha fény
vagy,
Vezess csak egy
lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy
átvilágíts
A más világnak
fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
-299- S miért
vagyok?…
Magáért születik az
ember,
Mert már magában egy
világ?
Vagy ő csak egy
gyürűje
Az óriási
láncznak,
Melynek neve
emberiség?
Éljünk-e önnön
öröminknek,
Vagy sírjunk a síró
világgal? –
Hány volt, ki más
szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem
lett büntetése!
S hány volt, ki más
javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S
nem lett jutalma!
De mindegy; a ki
áldozatnak
Od’adja
életét,
Ezt nem dijért
teszi,
De hogy használjon
társinak.
S használ-e vagy
sem?
A kérdések kérdése
ez,
És nem a »lenni vagy nem
lenni?«
Használ-e a világnak, a ki
érte
Föláldozá magát?
Eljő-e a kor,
Melyet
gátolnak a roszak
S a melyre a jók
törekednek,
Az átalános boldogság
kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz
minden ember ezt másban leli,
Vagy
senki sem találta még meg?
Talán a
mit
Mi boldogságnak
nevezünk,
A miljom
érdek,
Ez mind egyes sugára
csak
Egy új napnak, mely még a
láthatáron
Túl van, de egykor
feljövend.
Bár volna
így!
Bár volna czélja a
világnak,
Bár emelkednék a
világ
Folyvást, folyvást e czél
felé,
A míg előbb-utóbb
elérné!
De hátha ugy
vagyunk,
Mint a fa, mely
virágzik
És elvirit,
Mint a hullám, a mely dagad,
Aztán lesimúl,
Mint
a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán
lehull,
Mint a vándor, ki hegyre
mászik,
S ha a tetőt
elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá…
Irtóztató, irtóztató!
Kit még
meg nem szállott e gondolat,
Nem
fázott az soha.
Nem tudja még: mi a
hideg?
E gondolathoz
képest
Meleg napsúgár a
kigyó,
Mely keblünkön jégcsap
gyanánt
Vérfagylalón
végigcsuszik,
Aztán nyakunkra
tekerőzik,
S torkunkba fojtja a
lélekzetet – – –
(Pest.)
Szőke asszony, szőke asszony…
Szőke asszony, szőke
asszony,
Fejér hattyu, fejér
hattyu!
Sorsod olyan
fekete,
Mint a holló, mint a
holló.
Mért adá neked az
isten
E szépséget? vagyis
inkább
Ezt a férjet mért
adá,
Ki nem tudja, hogy mi a
szép?
Kebeledbe mért tevé
az
Isten ezt a gazdag
szívet?
Ezt a tündér
zongorát,
Mit nem tud pengetni
férjed.
Oh ha én birnám e
hangszert!…
Pillanatra érintém
csak,
És dalától
reszketett
Örömében a
teremtés.
Vége, vége már e
dalnak,
Elváltunk, és nem tudom,
hogy
Nézek-e még valaha
Szép szemed kék csillagára?
Be-benéztem
elmerengve
Gyönyörű kék
szemeidbe,
Mint a tenger
mélyibe
Néz a sajkás holdas
éjben.
De fölöttünk sötét
felhő
Támadott, mely
elborítá
A holdfényes
éjszakát…
Férjed jött sötét
orczával.
-300-
Szörnyü ember! van
hatalma,
Tőled mindent
megtagadni,
És a mellett van
joga,
Tőled mindent
követelni.
Meggyülöltem őt, meg; mert
él
Hatalmával és
jogával:
Tőled mindent
követel
És nem enged semmit,
semmit.
Volnál képes őt
szeretni?
És lehetnél véle
boldog?
Soha, soha sem
hiszem,
Noha mindig oly vidám
vagy.
Mért mosolygál én
előttem?
Engem el nem
ámitottál;
Jól tudom, hogy a
mosoly
Gyakran könnyek
álorczája.
Jól tudom, hogy
éjjelenként,
Hogyha férjed mélyen
alszik,
Te virasztasz, mert
szobád
És a város bármi
csendes:
De szived rémek
tanyája,
Melyek csengő
poharakba
Töltik és iszszák
megölt
Örömidnek omló
vérét.
Mit tevő légy? mit tevő
légy?
Legalább átkozd meg
őket,
Átkozd meg, kik
tégedet
Ily nyomoruságba
löktek;
Mondj megsemmisítő
átkot
Hajlékukra, ha még
élnek,
És ha már
meghaltanak,
Mondj átkot
koporsójokra!…
Szegény asszony, hogy tennéd
ezt?
Nem szabad megátkoznod,
sőt
Tisztelned s szeretned
kell,
Mert hiszen ezek szülőid.
–
Szőke asszony, szőke
asszony,
Fejér hattyu, fejér
hattyu!
Sorsod olyan
fekete,
Mint a holló, mint a
holló.
(Pest.)
Fölszedtem sátorfám…
Fölszedtem sátorfám és
világnak mentem. –
Homályos sejtések
munkálódtak bennem,
Hogy, ha
elindulok, találok valamit,
Találok,
hanem a sejtés nem mondta: mit?
Még
azt se mondta, hogy mely táj felé menjek?
Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek.
Én e benső szónak engedelmeskedtem,
S az apai ház ugy elmaradt mögöttem,
Mint az álom a fölébredt ember
mögött,
Apámhoz, anyámhoz még csak
hírem se jött.
Apám s anyám pedig
búbánatba esék,
De a jó szomszédok
őket fölkeresék,
S vigasztalásukra
voltak ilyenformán:
»Soh’se
búsuljanak Sándor fiok sorsán!
Ilyen
istentől elrugaszkodott gyerek
Az
aggódást ingyen sem érdemeli meg.
Viszi, mig viheti, végre pedétiglen
Fölakasztják, a mit adjon is az isten,
Mert nem vagyok mai legény a
világban,
De kicsiny mását sem láttam
gonoszságban.«
Öreg szülőimet ekkép
vigasztalák,
Szegény jó anyámmal
fölfordult a világ,
Rá borúlt fejjel
az ágy szélére, s ottan
Elveszett
fiáért sírt szíveszakadtan.
Édes apám
csak egy-két könnyet hullatott,
De
azután annál többet káromkodott,
Kiczifrázta, mint a szűcs a remek-bundát,
S kegyetlen haraggal ime szókat
mondá:
»Hogy tiszta nevemnek ilyen
foltja vagyon!
Ha föl nem akasztják,
én lövöm őt agyon.«
Híre ment e
szónak, hozzám is elére,
Nem is
tettem lábam apám küszöbére,
Mert
nagyon jól voltam én annak tudója,
Hogy igéreteit ő híven lerója.
Kedvem kerekedett beszólni sok ízben
Öregeimhez, de biz én be se néztem,
Csak akkor, hogy már megleltem a valamit,
Megleltem, megleltem, két ország tudja:
mit.
Tudni való dolog, hogy nem lőtt
meg apám,
Mikor azután az ajtót rájok
nyitám;
Olyat örűlt, hogy a szíve is
fájt bele,
Soha sem volt szívvel igy
teli kebele,
S bezeg nem mondja most,
mint egykoron tevé
Bezeg nem mondja,
hogy beszennyeztem nevét,
Hát a jó
szomszédok? ők most ezt beszélik:
»Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig,
Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul,
Derék ember válik abbul a
Sándorbul!«
(Pest.) -301-
Zöld Marczi.
Négy ágú épület, a mely be
sincs fedve,
Mely akasztófának vagyon
keresztelve,
Akasztófa mellett hollók
károgása,
Nem volt Zöld Marczinak hét
országban mása.
Pej csikó szájában fényes
aczélzabla,
Hányta a szikrát, ha a
csikó harapta.
Rajta, Zöld Marczi, te
futottál, röpültél,
Mint a lobogó
láng, kit elkapott a szél.
Ugyan csak megteszi!… Marczi,
hol vehetted,
Lobogó gatyádat lobogó
ingedet?
Szép menyecskék varrták
fejér patyolatból,
Csók lett érte
díjok piros ajakadról.
Szép legény volt Marczi,
szerették a lyányok.
Ha én utánam is
annyian volnának!…
A merre Marczi
járt, volt harang szólása,
Sok
szerelmes szívnek hangos dobogása.
Minek volt sarkantyú kordován
csizmáján?
A szép szó is fogott
sörény paripáján.
Nem is a ló, hanem
hát a táncz számára
Verette a csengőt
csizmája sarkára.
Rá termett a tánczra Marczi,
nem tanulta;
De ő tőle sokan
tanulhattak volna.
Betért a csárdába,
ha szólt a muzsika,
S szilaj kedvvel
amugy magyarán megrakta.
Nem kivánkozott ő Bakony
erdeibe,
Oda csak a félénk tolvaj
rejtezik be,
Bokrok közé búvik, onnan
ugrik elő,
Ugy ragadja torkon, a ki
arra menő.
Marczinak Hortobágy volt
rendes tanyája,
Hortobágy, a puszták
óriás királya,
Kiállt az országút
síkjára, s az utas
Száz lépésről
látta, hogy majd lesz ne-mulass.
Ha gazdag útas jött, Marczi
így kiáltott:
»Ide az erszénynyel, ha
nem kell halálod!«
Ha szegény utas
jött, ezt mondta szívesen:
»Nesze az
erszényem, s áldjon meg az isten!«
Fegyverneki puszta,
fegyverneki puszta
Szegény jó Zöld
Marczi halálát okozta,
Négy ágú
épület volt halálos ágya
S temetési
dala varjak károgása.
(Pest.)
Az árva lyány.
I.
Csak egy lénynyel van
kevesebb,
Mint tennap
volt,
S nekem ugy tetszik: az
egész
Világ
kiholt.
Meghalt anyám, le is
tevék
A sírba őt;
Lelkemből varrtam én reá
A szemfedőt.
Anyám, miért nem vitted
el
Életemet,
Ha már belőle elvivéd
Az örömet?
Te nap valál, én
sugarad.
Itt mért
hagyál?
Hisz sugarát elviszi
a
Nap, ha leszáll.
Beszélek hozzád,
hallod-e
A bús panaszt?
Hiába van szóm, te, anyám,
Nem hallod azt.
Itt állok, a hol rajtad
a
Sír halma kél,
S messzebb vagy még is a világ
Legvéginél.
Midőn koporsód
szögezék,
Ezt rebegém:
»Ébredj föl, kedves jó anyám,
Édes szülém!«
Fölkelt-e a
föltámadás
Majd tégedet,
Kit gyermeked siralma sem
Ébreszthetett?!
II.
Virasztánk
kínosan
Anyám, te s én;
Kis mécsünk reszketett,
Haldokló éltedet
Jelképezvén.
-302-
Magam valék anyám
Fájdalminál;
De nem
soká’ közénk
Egy vendég
érkezék…
Jött a
halál.
Anyácskám,
édesem,
Jó szivedet
Keze megérinté,
S
verése szűnt belé
S
hidegedett.
Midőn közel vala
A szörnyű vég,
Mint
hervadt fára le
Az ősz esős
köde,
Rád borulék.
Beléd akartam én
Én éltemet
Csókolni…
s oh szülém,
Te csókolád
belém
A tiedet!
III.
Virágot ültettem
Anyám sírhalmára,
Harmat nem is kell, mert
Könnyem
csorog rája.
Még holta után is
Kedvét keresem én,
Ezen virágokat
Csak azért
ültetém.
Kedvelője volt a
Virágoknak anyám,
Szép intését mintha
Még most is
hallanám:
»Szeresd a
virágot
És ne féltsd
szívedet,
Mert, ki ezt
szereti,
Rosz ember nem
lehet;
A virág s az
erény
Két
atyafi-gyermek,
Egy szívben
egymással
Nem
ellenkezhetnek.
Tudod, mi a
virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A
lélek virága.« –
Virágot ültettem
Anyám sirhalmára.
Le
az égből, anyám,
Tekintesz-e
rája?
Látod-e az égből
Viruló sírodat,
S
viruló sírodnál
Hervadt
leányodat?
(Pest.)
Mily szép a világ!
Én hittem-e
egykor
Átoknak az éltet?
Én bolygtam a földön,
Mint éji kisértet?
Elégeti
arczom
A szégyeni láng!
–
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Vad ifjukoromnak
Szélvésze kitombolt,
Kék, tiszta szemével
Mosolyg le
a mennybolt,
Mint
gyermekeikre
Az édes anyák
–
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Minden napom egy
bút
Gyomlál ki
szivembül,
Kert újólag e
szív,
Mely széltire
zöldül,
És benne virít a
Sok tarka virág…
Mily édes az élet,
Mily szép a
világ!
A bizodalom, kit
Oly rútul elüzék,
Két karral ujonnan
Lelkemre
füződék,
Mint távoli
utról
Jött régi barát…
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Jertek közelembe,
Jó régi barátok,
Nem
néz a gyanúnak
Kancsal szeme
rátok,
Elvertem az ördög
Ez atyjafiát…
Mily
édes az élet,
Mily szép a
világ!
Hát még ha
eszembe
Jut ifju
virágom,
A barna leány,
e
Szép hajnali álom,
Kit én ugy imádok
S
ki engem imád –
Mily édes az
élet,
Mily szép a
világ!
(Szalonta.)
Te az enyim, én a tied…
Te az enyim, én a
tied,
Nekünk áll a
világ!
Magas a nap fejünk
fölött,
Messze földet
belát,
De a meddig szeme
elhat,
Nem lát nálunk
boldogabbat.
Kicsiny leány az én
rózsám,
Elfér az
ölembe’,
Kicsiny leány az én
rózsám,
De nagy ám a
lelke,
Rózsám lelke egész
ország,
Még pedig a
Tündérország.
Ha Juliskám eszembe
jut,
Sötétben is látok,
Fényes szeme, fényes lelke
Hint reám világot;
Ha előttem e két fáklya,
Belátok
a mennyországba. –
Tudod-e még, édes
anyám,
Mikor gyerek
voltam?
Kinn az utczán házunk
előtt
Játszottam a
porban,
Már ott az járt a
fejembe’;
Ha belőlem király
lenne!
Kinevettél akkor,
anyám,
Jó izűt nevettél,
Hogy fiad fejében ilyen
Balga gondolat kél.
De az isten
meghallgatott,
Megsegített, király
vagyok.
-303-
Király vagyok én,
mióta
Bírom Juliskámat,
Nem fejemen, de szívemen
Hordom koronámat,
Eszemadta
Juliskája,
Szívem arany
koronája!
(Nagy-Várad.)
Tűz.
Nem akarok
elrohadni,
Mint a fűzfa a
mocsárban;
El akarok égni, mint
a
Tölgy a fellegek
lángjában.
Tűz kell nékem; víz
maradjon
A békának és a
halnak
És a rosz poétáknak,
kik
Béka módra
kuruttyolnak.
Te vagy az én elemem,
tűz!…
Sokat fáztam
életemben,
Szegény testem sokat
fázott,
De meleg volt mindig lelkem.
–
Jer, szeretlek, szép
leányka,
Jer, szeretlek
szenvedélylyel:
De tüzes légy! más
különben
Elmehetsz isten
hirével.
Hejh, korcsmáros, bort!
ihatnám.
Tiszta bort! mert ha vizes
lesz:
Megköszönhet’d, ha kancsód
a
Falhoz vágom, nem fejedhez.
–
Csak igy élet ez az
élet,
Tüzes lyánynyal, tüzes
borral…
És – a mit majd elfeledtem
–
Nem maradhat még el a
dal.
Mondjatok dalt, de tüzes
dalt,
Mert szakadjon ki a
nyelve,
Ki ugy dalol, hogy
dalától
Nincsen a szív
feltüzelve.
Nem akarok
elrohadni,
Mint a fűzfa a
mocsárban;
El akarok égni, mint
a
Tölgy a fellegek
lángjában!
(Pest.)
F. A. emlékkönyvébe.
Olvastad úgy-e bár a
bibliába’
Az olajos-korsó
történetét?
Az van megírva róla, hogy
hiába
Ömlött, mert ujra mindig
megtelék.
Ez olajos-korsó az élet
kéje;
Azért kaczagom a
bolondokat,
Kik alig mártják
nyelvöket beléje
Eszélytelen
gazdálkodás miatt.
A bölcs hosszú kortyokban
hajtogatja
E korsó édes nedvét
untalan!
Mért gazdálkodnék? a midőn
jól tudja,
Hogy minden perczben ismét
tele van.
(Pest.)
A majtényi síkon.
Mióta elváltam édes
szeretőmtül,
Velem volt emléke,
szűntelenűl velem;
Valamint a három
napkeleti királyt
A csillag, úgy
kísért engem a szerelem.
Hagyj el most, szerelem, hagyj
el, szép csillagom,
Nem neked való
hely ez, a hova értem;
Vagy ha el nem
maradsz, fátyolt vetek reád,
Hogy
szembekötve jőj át a csatatéren.
Csatatér ez a sík, szent
csatának tére,
Mert a szabadságért
harczolának rajta,
Oh árva szabadság,
haldokló kezedből
Undok árulás a
fegyvert kicsavarta.
És a hősök, kik itt a hazáért
vívtak,
Hazátlan bujdosók,
földönfutók lettek,
És a latrok, kik
a hazát elárulták,
Urak lőnek… oh
szív, szívem, ne repedj meg! –
Tavaszi délután, verőfényes
idő,
Az égen kis fejér felhők
uszdogálnak;
Hattyusereg tán e
felhőcsoport? vagy a
Hősök szellemei,
kik itt elhalának?
Csend van körülöttem, tünődöm,
tünődöm…
De mit állok még itt? mért
odább nem megyek?
Végzém, a mit
kelle: elmondtam legszörnyűbb
Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.
-304-
Sári néni.
A küszöbön guggol Sári
néni,
Guggol s nem áll; nem akar már
nőni.
Van nyergelve pápaszemmel
orra,
Varrogat… tán szemfedőjét
varrja.
Sári néni, hejh mikor kendet
még
Sárikámnak, húgomnak
nevezték!
A mi eddig ott lenn volt
ruháján,
Odafönn van most a ráncz
orczáján;
Csak ugy líg-lóg derekán
ruhája,
Mintha rá villával volna
hányva.
Sári néni, hejh mikor kendet
még
Sárikámnak, húgomnak
nevezték!
Haja tél, – ha látom, szinte
fázom –
Fejér, mint a fejérített
vászon,
S borzasan űl feje
tetejében,
Mint a gólyafészek a
kéményen,
Sári néni, hejh mikor
kendet még
Sárikámnak, húgomnak
nevezték!
-305-
Befelé vette az utját
szeme
Rá únt régi
születőhelyire,
Ott benn pislog,
szomorún, nem vígan,
Mint a lámpa a
beroskadt sírban.
Sári néni, hejh
mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak
nevezték!
Keble róna, puszta s csendes
róna,
Mintha már alatta szív se
vóna;
Ott van még a szív, de
mozdulatlan,
Csak nagy néha, csak
elvétve dobban.
Sári néni, hejh mikor
kendet még
Sárikámnak, húgomnak
nevezték!
Vad, tékozló fiú az
ifjúság,
Két marokkal szórja
gazdaságát,
De jön apja, a zsugori
vénség,
S visszaszedi elpazarlott
kincsét.
Sári néni, hejh mikor kendet
még
Sárikámnak, húgomnak
nevezték!
(Szalonta.)
Ha én kedvesemről gondolkodom…
Ha én kedvesemről
gondolkodom,
Egy-egy virág minden
gondolatom,
Gondolkodom rólad, szép
kedvesem,
Ezt teszem napestig,
egyebet sem.
Foly a lemenő nap arany
vére
Violaszín hegyek
tetejére.
Még messzebb van tőlem, kit
szeretek,
Mint azok a violaszín
hegyek.
Mért jár a nap keletről
nyugatra?
Ha nap volnék, nem járnék
én arra,
Nyugatról járnék én kelet
felé,
Mert a legszebb lyány ott
keleten él.
Feljött az égre az esti
csillag,
Ma megint oly különösen
csillog,
Felöltözött ünnepi
ruhába,
Tán azért, mert kedvesemet
látta.
Mikor látlak, mikor látlak,
rózsám?
Mikor leszesz megint közel
hozzám?
Vajon mikor nézek már
szemedbe.
Szép szemedbe, hetedik
egembe?
(Pest.)
Mi lárma ez megént?
Mi lárma ez megént fülem
körül?
Ki háborítja nyugtomat
megént?
Hallgasson el, ki jó sorsán
örül!
Majd megtanítok egy pár kócz
legényt.
Ismét fölkelt a
kritikus-csapat,
Ismét veszettül
zúgnak ellenem.
Hagyjátok el
kiabálástokat,
Mig engem el nem hágy
a türelem.
Vagy feledétek már a múlt
időt?
Nem ég, nem viszket többé
hátatok?…
Nem árt meggondolni, hogy
ezelőtt
Mi történt? s húzzátok meg
magatok.
Tudjátok: durván bánom
veletek. –
Hiába ez már az én
modorom:
Ha férfi bánt, majd karddal
felelek,
De a kutyákat csak
korbácsolom.
(Pest.)
Röpül az úti por…
Röpül az úti por, dobog a
föld, nyargal
A bőszült paripa egy
szegény lovaggal.
Kihányta nyergéből
a ló a lovagot,
De hajh a kengyelbe
akadt egyik lába…
Talppal az ég felé,
iszonyú állapot,
Fejével pedig ott
lenn a föld porába’,
A fakó port
söpri fekete fürtével,
S köveket
pirosít homloka vérével.
Csak ugy vagyok, mint e
szerencsétlen lovag,
Kit szilaj
paripa hurczol maga után,
Hurczol
engemet az eszeveszett harag,
Még
agyvelőmet is széjjelloccsantja tán.
Bár csak szétszakadna boldogtalan fejem,
Ugy is kopár föld az, nem süt a nap
rája,
Csak sötét gondolat, a mi benne
terem,
Sötét gondolatok tövise,
dudvája.
Szeretem rózsámat, mint az
isten maga,
Ki őt teremtette leányok
gyöngyének.
Az ő nekem, a mi a
csillag az éjnek,
Szeretőm a hűség
tündöklő csillaga.
Köd ereszkedett
rád, csillagom világa,
Köd
ereszkedett rád, be halovány lettél!
Kértelek apádtól, kértelek hiába,
Nem kaptam egyebet hideg feleletnél.
-306-
Elűztek tőled, szép
paradicsomkertem,
De nem angyal, a ki
ott őrt áll előtted;
Ne félj, nem
örökre váltunk el! te érted
Még
többet is merek, ha már annyit mertem.
Elvittelek volna, mint nap a harmatot,
Mint az esti szellő a rózsalevelet,
De most, mint a nyílvesszővel a
zaklatott
Megsebzett oroszlán, ugy
megyek el veled!
(Erdőd.)
Bányában.
Ezer ölre vagyok idelenn
a
Föld ölében,
Hol az ősi örök éj tanyázik
Vadsötéten.
A kis
lámpa reszkető sugára
Félve néz a
zordon éj arczára,
Mint a sasra a
galamb.
Ezer ölre a virágoktól s
a
Napvilágtól,
Ezer ölre! tán már a pokol sincs
Innen távol;
Vagy
már benn is vagyok a pokolban?
Benne,
mert a sátán háza ott van,
A hol az
arany terem.
Bányaszellem, sátán, kincs
királya,
Mit adsz értem?
Mennyit adsz, ha szívemet te néked
Eligérem?
Alkudjunk
meg, jöszte, bányaszellem,
Most ez
egyszer volt lejőni kedvem,
Vagy
látsz többé vagy soha. –
Vártam, vártam, és hiába, mert
a
Kincs királya
Benn maradt a sziklák tömegében
Ki nem álla.
S mért
nem állt ki? miért nem jelent meg?
Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek,
Hogy szivem nem eladó.
Nem, szivem nem eladó, e
szívnek
Nincsen ára,
Nem megy az be a hatalmasoknak
Kincstárába…
Széjjelosztom én a szegénységnek,
Kik kunyhóban és útfélen élnek,
Köztök ingyen osztom szét.
(Nagy-Bánya.)
Rongyos vitézek.
Föl tudnám én is
öltöztetni
Szép rím- s mértékbe
versemet,
A mint illő
meglátogatni
A társasági
termeket.
De eszméim nem henye
ifjak,
Kik élnek, hogy
mulassanak,
Hogy felfürtözve,
kesztyűs kézzel
Látogatóba
járjanak.
Nem cseng a kard, nem dörg az
ágyú,
A rozsda-álom lepte
meg;
De tart a harcz… a kard s az
ágyú
Helyett most eszmék
küzdenek.
Ott állok én is a
csatában
Katonáid közt,
századom!
Csatázok verseimmel…
egy-egy
Harczos legény minden
dalom.
Rongyos legények, de
vitézek,
Mind bátran harczol, bátran
vág,
S a katonának
bátorsága
Teszi díszét, nem a
ruhák.
S nem kérdem én, hogy
költeményim
Tulélnek-e majd
engemet?
Ha el kell esniök, talán
e
Csatában: ám hadd
essenek.
Még akkor is szent lesz a
könyv, hol
Meghalt eszméim
nyugszanak,
Mert hősök temetője az,
kik
A szabadságért
haltanak.
(Pest.)
Hol a leány, ki lelkem röpülését…
Hol a leány, ki lelkem
röpülését
Követni bírná te
kivűled?
És hol a férfi, a ki én
kivűlem
Szived mélyére
lemerűlhet?
Egymáshoz illünk; a
teremtés napján
Egymásnak voltunk már
rendelve mi…
Isten kötötte össze
lelkeinket,
Ember nem képes
elválasztani.
Mint törnek ők s hadd törjenek
reánk az
Önérdek rozsdás
fegyverével;
Elhárítjuk mi könnyen a
csapást a
Szerelem
varázsvesszejével.
-307- A
szerelem a legnagyobb hős, ennek
Valának legtöbb diadalmai…
Isten
kötötte össze lelkeinket,
Ember nem
képes elválasztani.
Szeretjük egymást égő
szerelemmel.
Te tiszta, szent vagy,
oh leányka,
S az én szivemnek, hogyha
volt is foltja,
Leégeté szerelmem
lángja.
Mért oltanátok el keblünk
tüzét? mely
Oltár fölött is méltó
állani…
Isten kötötte össze
lelkeinket,
Ember nem képes
elválasztani.
Tiéd vagyok, szép angyalom,
tiéd, és
Te az enyém vagy
mindörökre!
Együtt lépünk az élet
határáig
Rózsákra,
tövisekre,
S ha átörültük, átbusúltuk
éltünk,
Együtt fogunk a sírban
porlani…
Isten kötötte össze
lelkeinket,
Ember nem képes
elválasztani.
(Erdőd.)
A türelemről.
Türelem, te a birkák s
a
Szamarak dicső erénye,
Tégedet tanuljalak meg?
Menj a pokol fenekére!
Hogyha mint koldús járod
be
A földet s kérsz
menedéket:
Kérj akárhol, csak ne
tőlem,
Szívem nem fogad be
téged;
S ha bejárod, mint
hódító,
Diadallal a
világot:
Lesz egy szikla, s ez szivem
lesz,
Melyre nevedet nem
vágod.
Türelem, kicsépelt
szalma,
Melyet a bárgyú
világnak
Telt kalászokként
árulnak,
Kik magodból
jóllakának;
Te üres fazék, melyből
a
Macska a tejfölt
kiette,
S a szakácsné most
szájtátva,
Fejcsóválva áll
mellette.
Türelem, te… nem tudom,
mi?
Mint gyülöllek, mint
utállak!
Mert ahol van kezdeted,
ott
Vége van a
boldogságnak.
Oh a föld boldog
lehetne,
Hogyha rajta te nem
volnál,
S míg te rajta lészsz,
mindaddig
Megmaradunk a
nyomornál.
El veled, te élet
átka,
El veled, le a
pokolba!
Nyeljen el, ki rút
pofádat
Erre a szép földre
tolta!
(Pest.)
Múzsám és menyasszonyom.
Kopogtatának. Kérdém: ki van
ott?
»Leány«, felelt kinn, a ki
kopogott.
‚Leány? ah, úgy
bocsánatot,
Ajtómat meg nem
nyithatom;
Mit szólna majd
menyasszonyom,
Ha megtudná
idővel,
Hogy hölgyet fogadék
el,
Mint vőlegény is… mert
házasodom.‘
»Épen azért jövék«,
felelt megint
Szomoru hangon a lyány
odakint,
»Épen azért
jövék;
Nyiss ajtót, áldjon meg az
ég,
Számomra csak
kinyithatod,
Én régi szeretőd
vagyok.«
‚Mit? régi szeretőm? ugy
annál
Kevésbbé jösz be, bármiként
akarnál.
Aztán nekem nincs régi
szeretőm;
Rútul hazudtam, a
midőn
Leánynak azt mondám, hogy
szeretem…
Az csak költői szalmaláng
vala,
Mely született s
ellobbana.
Ez bennem a legelső
szerelem,
Büntessen isten engemet, ha
nem!‘
»Senkit sem szeretél? az nem
lehet,
Egyet szerettél, egyet,
engemet;
Ereszsz be, én múzsád
vagyok,
Vagy még most is hiába
kopogok,
Midőn megmondám
nevemet?«
‚Te vagy, galambom, kedves
múzsám?
Miért nem szóltál? jer be
hozzám,
Jer, nyitva ajtóm és
karom,
Ölelj meg, édes
angyalom!
Igen, te voltál az
egyetlen,
A kit szerettem eddig
életemben,
-308- S szeretni foglak
síromig,
Te drága szép leány, a
kit
Mellém a jó sors
rendele,
Hogy légyen egy lény,
melynek kebele
Hiven ver értem akkor
is még,
Midőn a mondhatatlan
inség
Korában elhagy az egész
világ.
S ugy lett. Az árva ifjut
elhagyák
Baráti,
ismerősei.
Te nem tudád csak őt
felejteni,
Te voltál hű vigasztalója,
társa,
Mig tartott hosszu, kínos
bujdosása.
És mostan téged én
feledjelek,
Kihez csatolnak oly szent
kötelek?
Nem, nem, örökre itt maradsz
szivemben,
Ez a sziv nagy, megfértek
benne ketten,
S hiszem,
tudom,
Hogy egymás mellett
békességben éltek,
Mert hisz te és
menyasszonyom
Testvérek vagytok ti,
édes testvérek:
Együtt születtetek az
égben,
A csillagok
legszebbikében,
S onnan le együtt
szálltatok
Szivárványból szőtt
szárnyakon
Egy szép tavaszi
hajnalon,
Hogy engem
boldogítsatok!‘
(Pest.)
Arany Laczinak.
Laczi te,
Hallod-e?
Jer
ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj
meg itten az ölemben,
De ne mocczanj,
mert különben
Meg talállak
csípni,
Igy ni!
Ugy-e fáj?
Hát ne
kiabálj.
Szájadat
betedd,
S nyisd ki
füledet,
Nyisd ki ezt a kis
kaput;
Majd meglátod, hogy mi
fut
Rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be
Laczi fejibe.
Volt egy ember, nagy
bajúszos.
Mit csinált? elment a
kúthoz.
De nem volt víz a
vederbe’,
Kapta magát tele
merte.
És vajon minek
Meritette meg
Azt a
vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?… nem biz’ a.
Telt
vederrel a kezében
A mezőre ballag
szépen,
Ott megállt és
körülnézett;
Ejnye vajon mit
szemlélhet?
Tán a fényes
délibábot?
Hisz olyat már sokat
látott…
Vagy a szomszéd falu
tornyát?
Hisz azon meg nem sokat
lát…
Vagy tán azt az
embert,
Ki amott a
kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom,
mi végett
Nézi át a
mezőséget,
A vizet mért hozta
ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az
ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn
van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se rest,
Oda nyargal egyenest
A lyuk
mellé,
S bele önté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis
ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott.
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, haza vitték,
S
mostan…
Itt van…
Karjaimban,
Mert e
fürge,
Pajkos ürge,
Te vagy, Laczi, te bizony!
(Szalonta.)
-309-
Utazás az alföldön.
Pompás kis útazás,
valóban!
Alig van egy
arasznyira
Fölöttem a felhő, oly
terhes.
Szakad nyakamba
zápora.
Bundám dohányzacskómra
adtam,
Hogy az maradjon
szárazon.
Csuron víz vagyok. Még
megérem,
Hogy végre hallá
változom.
Minő az út!… De vajon út
ez?
Vagy fekete kovász
talán?
Mely ha kisűl, leszen
belőle
Kenyér az ördög
asztalán.
Ne dögönyözze kend
csikóit,
Ne dögönyözze kend,
kocsis,
Fölérünk Pestre, ott leszünk
tán
Már az itéletnapon is.
–
Hejh, alföld, alföld, nem
reméltem,
Hogy így fizess
szerelmemért!
Vagy tán e zápor és ez
a sár
Épen szerelmemért a
bér?
Csakugyan az lesz… a
záporban
Bucsúkönyűid
ömlenek,
S karod a sár, a mely
helyettem
A kereket öleli
meg.
Szép tőled, kedves alföldem,
szép,
Hogy engem ennyire
szeretsz,
Hogy távozásom így
megindit,
Hogy ilyen bánatot
szerez;
Örűlök rajta, hogy
irántam
Ily érzékeny szived
vagyon;
De, szó a mi szó, jobb
szeretném,
Ha nem szeretnél ily
nagyon.
(Mező-Túr.)
A csonka torony.
Vén torony áll a rónaság
felett…
Letűnt századba visz a
képzelet.
Kevélyen néztek hajdan e
falak,
Mert ormukon szent jelt
tartottanak.
A szabadság zászlója volt e
szent jel!
Csak játszott a viaskodó
szelekkel.
Piros szárnyát hivólag
lengeté,
S kiben vér volt, elszántan
jött elé.
-310-
Gyült a toronyba a sok ifju
bajnok,
Harcz-öltözetnek csillogása
rajtok,
De fegyveröknél sokkal
fényesebben
Sugárzott a hős bátorság
szemökben.
»Markunkban a kard, s benne
lesz, a mig
Szemfényünk vagy
rablánczunk megtörik!«
Ezt harsogák, s mely ekkor
kinn zugott,
A mennydörgés e zaj
viszhangja volt. –
A sírba dőlt egy századév
ezóta,
Nincs a toronynak többé
lobogója.
A szabadsági zászló
lebukott,
Ti is alusztok, dicső
bajnokok.
Kik szabadon inkább
elestetek,
Semhogy rabszolgaságban
éljetek.
A torony áll még
egyes-egyedűl,
Ez is maholnap már
halomra dűl.
Idétlen rom, mogorva, puszta
váz,
Falai között senki sem
tanyáz.
Csak a holt század fekszik
odabent,
Szemfödele a hosszu, méla
csend.
(Szalonta.)
Bírom végre Juliskámat…
Bírom végre
Juliskámat,
Mindörökre bírom
őt,
Az enyémnek vallhatom
már
Isten és világ
előtt.
Megjött már jókedvem, és
még
Nem hagyott el
bánatom;
Sírjak-e vagy
mosolyogjak
Örömömben? nem
tudom.
Én vagyok hát az az
ember,
A ki annyit
szenvedék?
A kinek szivén a hány
nap,
Annyi átok
feküvék.
Én vagyok hát az az
ember,
Ki most a
legboldogabb?
Ki, mig a világ világ
lesz,
Boldogságban párt nem
kap.
Bár csak már
lehullanának
A virágok s
levelek!
Most az ősz lesz tavaszom,
mert
Akkor vőlegény
leszek…
De nem nézek a
jövőbe,
Bele néznem nem
lehet,
Mert az olyan fényes nap,
hogy
Megvakítná
szememet.
Rád tekintek,
holdvilágom,
Rád tekintek, mult
idő,
Szinte oly szép, de
szelídebb
Sugaraddal jőj
elő.
Drága nap, mit nála
tölték,
Kedvesemnél, drága
nap!
Üdvességben egy
öröklét
S futtában egy
pillanat.
Oda vontam őt
magamhoz,
Halkan vontam őt
felém;
Mint égett, midőn
legelső
Csókomat rá
lehelém!
Mint égett arczátul
ajkam!
Most is érzem
melegét,
Mintha bennem egy
elolvadt
Nap tűz-árja folyna
szét.
Sőt a sírtól sem félek
már,
Hogy meghűt majd
engemet,
Mert e láng még ott is
fogja
Melegítni
szívemet.
(Szatmár.)
Lennék én folyóviz…
Lennék én
folyóviz,
Hegyi folyam
árja,
Ki darabos utját
Sziklák között járja…
De csak ugy, ha szeretőm
Kis
halacska volna,
Habjaimban úszna föl
s le
Vígan
lubiczkolva.
Lennék vad erdő a
Folyó két oldalán,
Fergetegekkel a
Harczot
kiállanám…
-311- De csak ugy, ha
szeretőm
Kis madárka
volna,
Bennem ütne fészket és
ott
Ágamon
dalolna.
Lennék váromladék
A hegy legtetején,
Bús pusztulásomat
Venném csak
könnyedén…
De csak ugy, ha
szeretőm
Ott a repkény
volna,
Elnyuló zöld
karjaival
Homlokomra
folyna.
Lennék kicsiny
kunyhó
A rejtett völgybe’
lenn,
Eső-vágta sebbel
Szalmafödelemen…
De
csak ugy, ha szeretőm
Bennem a tűz
volna,
Tűzhelyemen lassacskán,
de
Nyájasan
lobogna.
Lennék
felhődarab,
Összetépett
zászló,
A vadontáj
fölött
Fáradtan megálló…
De csak ugy, ha szeretőm
Az alkonyat volna,
Búshalovány
arczom körül
Pirosan
ragyogna.
(Szalonta.)
Puszta föld ez, a hol most járok…
Puszta föld ez, a hol most
járok,
Istenért sem látni
virágot,
Rajta bokor sincsen, a hol
a
Fülemile-madár
szólana.
Az este is felhős,
fekete,
Nincs a csillagoknak híre
se…
Hogy jutottál mégis
eszembe,
Barna kis lyány, szívem
szerelme?
Eszembe jutottál,
édesem,
És most már ugy tetszik én
nekem,
Mintha itten a
szomszédomba’
Fülemile-madár
szólana,
S mintha virágok közt
ballagnék,
S csupamerő csillag voln’
az ég!
(Körös-Ladány.)
Kérdezd: szeretlek-e?
Kérdezd: szeretlek-e? s
megmondom én, hogy
Szeretlek, mert
ezt mondhatom;
De oh ne kérdezd:
mennyire szeretlek?
Mert én azt magam
sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély
a tengerszem,
De milyen mély? nem
tudja senki sem.
Mondhatnék esküt, hosszu és
nagy esküt,
Az ég felé tartván
kezem,
Hogy szívem minden dobbanása
érted
És egyedül érted
leszen,
Hogy örök lámpa benne a
hűség,
Mely még ott lenn a föld alatt
is ég.
S mondhatnék átkot, hosszu és
nagy átkot,
Mely, mint a villám,
érjen el,
S égesse, tépje lelkemet
legmélyebb
Pokolba mártott
körmivel,
Ha elfeledlek téged
kedvesem,
Sőt ha rólad csak
megfeledkezem.
Nem mondok esküt és átkot. Jaj
annak,
Jaj, a kit ez tart vissza
csak.
Én eskü s átok nélkül is
örökre
Lelkem lelkében
tartalak,
Ott fogsz te állni
magas-fényesen
Mint a tejut a
legmagasb egen.
S örök hűségem, oh ez a hűség
is
Még a te érdemed
csupán;
Hogy szerethetne mást többé,
a kit te
Megszeretél, dicső
leány?
Ki egyszer már a mennybe
szállt vala,
Nem látja azt a föld
többé soha!
(Pest.)
Bucsú-pohár.
Hadd támadjon föl még egyszer
a mult,
Hol szivünk és poharunk
kicsordult,
Kedv s bor bennök meg nem
férve már.
Koszorúnk egy levelét
veszíti,
A szél épen engemet röpít
ki…
Czimborák, ez a
bucsú-pohár!
A miért a sorshoz úgy
esengtem,
Bár sokára, de megadta:
engem
Házasélet boldogsága
vár.
Hányt-vetett a vad hullámos
élet,
S végre, végre meglelém a
révet…
Czimborák, ez a
bucsú-pohár!
-312-
Nem veszem már a bort
gyógyszeremnek,
Ha a kígyók lelkemen
teremnek,
Melyeket a bú szivembe
zár;
Barna kis lyány ajka mézet
árul,
Mézzel élek édes
ajakárul…
Czimborák, ez a
bucsú-pohár!
Még ez este vagyok a
tiétek,
Töltsétek meg poharam,
töltsétek!
Kocczantgassunk, míg e nap
lejár;
Holnap messze járok, más
vidéken,
Üresen fog itten állni
székem…
Czimborák, ez a
bucsú-pohár!
S mert szeretlek bennetek,
kivánom:
Nyiljon ily út nektek is
utánam.
Feleség, föld s ég közt a
határ.
Adja isten azt az áldást
rátok,
Hogy egyenként ezt
kiálthassátok:
Czimborák, ez a
bucsú-pohár!
(Pest.)
Az itélet.
A történeteket lapozám s
végére jutottam.
És mi az emberiség
története? vérfolyam, a mely
Ködbe
vesző szikláibul a hajdannak ered ki,
És egy hosszában szakadatlan foly le korunkig.
Azt ne higyétek, hogy megszünt már. Nincs
pihenése
A megeredt árnak, nincsen,
csak a tenger ölében.
Vértengerbe
szakad majd a vér hosszu folyója.
Rettenetes napokat látok közeledni, minőket
Eddig nem látott a világ; s a mostani
béke
Ez csak ama sírcsend, a mely
villámnak utána
A földrendítő
mennydörgést szokta előzni.
Látom
fátyolodat, te sötét mély titku jövendő,
És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e
Fátyolon átlátok, s attól, a mi ott van
alatta,
Borzadok, iszonyodom, s
egyszersmind kedvre derűlök
És örülök
szilajan. A háboru istene újra
Fölveszi pánczélját s kardját markába szorítván
Lóra ül és végigszáguld a messze
világon,
És a népeket, eldöntő
viadalra, kihíja.
Két nemzet lesz a
föld ekkor, s ez szembe fog állni:
A
jók s a gonoszok. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó. De legelső nagy
diadalma
Vértengerbe kerűl. Mindegy.
Ez lesz az itélet,
Melyet igért
isten, próféták ajkai által.
Ez lesz
az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
Az örök üdvösség; s érette a mennybe röpűlnünk
Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre
leszállni.
(Pest.)
Az időhöz.
Nem a terhes
szekér
Alföld fertőiben,
Nem a vitorlátlan
Hajó a tengeren,
Nem e jő
lassan, nem e jő:
Te jösz lassan, te
vén idő.
Ah, hogy
megvénülél!
Alig birod
magad,
El is töréd azon
Fölül még lábadat.
Mint béna koldús, csúszsz elé,
Ki mankóját elveszité.
-313-
Öledben ásitó
Fiaid, a napok;
Ásitni általuk
Én is kedvet
kapok,
Ásítok olyan
nagyokat,
Hogy majd elnyelem
magamat.
Förtelmes vén
idő,
Rosz lelkű hatalom,
Mint fogsz te futni majd,
Ha én nem akarom,
Mint fogsz te futni majd, midőn
Velem lesz édes szeretőm.
Akkor megifjodol,
Vén bőröd leveted,
S
öltesz sasszárnyakat
Köszvényes láb
helyett,
És messze, gyorsan szállasz
el
Az élet
örömeivel.
Mostan röpülj,
idő,
Mig távol kedvesem;
Midőn együtt leszünk,
Midőn őt ölelem:
Nem bánom én,
ha mindenik
Órád eltart egy
századig!
(Pest.)
Hires szépség.
Róla és csak róla
szól
Az új világ
krónikája;
Tótágast áll az
esze,
Ki csak egyszer néz is
rája.
Oda hagyja
aranyát
A fukar s boltját a
kalmár
S a poéta
rímjeit,
Hogy kövessék őt, a hol
jár.
Ha látná őt a
király,
Elfeledné trónját
érte;
Árnya lenne a nap,
és
Nem kivánkoznék az
égre.
A halálos beteget
Meggyógyítja szemsugára,
És az éhes jóllakik
Egy futó
pillantatára. –
Igy irák le őt
nekem,
Igy beszéle róla
minden.
Mit csináljak?
gondolám;
Már, mondok, csak
megtekintem.
S megtekintém. Eh,
bolond
A világ s az lesz
örökre;
Mi a szép? úgy tudja
csak,
Mint apám bármelyik
ökre.
Szó sincs, szó sincs róla,
hogy
Szép e lyány. Uram
kegyelmezz,
Hogy lehetne szép?
hiszen
Nem hasonlít
kedvesemhez.
(Pest.)
Válasz, kedvesem levelére.
Megjött, megjött az óhajtott
levél!
Elolvasám, az isten tudja
hányszor,
S még számtalanszor
olvasandom el,
Mindaddig, a míg
mindenik betűje,
Minden vonási
válhatatlanúl
Szivemhez nőnek
csillagok gyanánt;
Legyen számatlan
ragyogó világot
Magában tartó
mindenség szivem!…
Most is kezemben e
levél, s remegve
Érinti ajkam, félvén
hogy talán
Szentségtelenség
megcsókolnom azt.
Előttem olyan
szentek e sorok!…
Oh lyány, ki vagy
te s nem tudod magad sem;
Hadd
mondjam én meg, hogy ki és mi vagy.
Midőn feljöttem gyermekéveim
Szűk völgyéből az ifjuság hegyére,
S láttam körűlem a roppant világot,
Mely szépségekben olyan gazdag, és
Gazdagságában olyan szép, hogy a szem
Egy élten át elgyönyörködhetik
Csak egy parányi részén is… midőn
Ezt a világot láttam, fölkiálték;
»Dicső, dicső a munka! hol keressem
A nagy mestert, ki mind ezt alkotá?
Oh hol vagy, isten? hadd keresselek
föl,
Hadd térdeljek le, hadd
imádjalak!«
S utána küldém elmémet;
bejárta
Minden vidékét a
bölcselkedésnek,
Röpült gyorsabban,
mint az üstökös,
Röpült, a merre más
elméje járt
S a merre nem járt,
megfutá nagy útját,
S esztendők mulva
búsan tért haza,
-314- Búsan,
fáradtan. Hasztalan bolyongott.
Ekkor
veled volt szép találkozásom,
Veled,
szép lyányka, s megszerettelek,
Te
megnyitád előttem kebledet,
Mely
eddig még nem nyílt meg senkinek,
S
ott láttam én, hogy a kit úgy kerestem,
A jó s nagy isten kebledben lakik,
Igen, te vagy az isten lakhelye!
Hol volt előtted és hol lesz utánad?
Azt nem tudom, de most benned lakik.
Hogy érdemeltem én, meglátni őt? e
Boldogság épen engemet hogy ért!
Vagy oh igen, megérdemeltem én,
Hogy színről-színre lássam, mert hiszen
Ugy, mint én, látni senki nem
kivánta.
De netalán ha méltatlan
valék:
Méltatlan, oh lyány, nem leszek
reá,
Hogy nékem ád az isten tégedet,
hogy
Benned nekem megmutatá
magát.
Tiéd szerelmem, osztatlan
tiéd.
S e szerelem nagy! egykor a
világot
Borítá el gyülölség
képiben;
Most téged illet, téged
egyedűl
E szerelemmé vált nagy
gyűlölet,
E felhőktől megvált
mennyboltozat.
Tiéd jövendőm,
parancsolj vele.
Lemondok érted
minden vágyaimról,
Reményeimről… ez
még mind kevés,
De a mi több, de a mi
sok, mi minden:
Ha úgy kivánod,
elveimrül is
Lemondok érted; hordom
fejemen,
Mig élek, s ha meghaltam,
síromon
A megvetés s gyalázat
bélyegét! – …
De ezt kivánni tőlem
nem fogod,
Tudom, hogy nem; mert a
kit te szeretsz,
Annak nevén
szégyenfolt nem lehet.
Sőt ösztönözni
fogsz, hogy úgy haladjak,
A mint
megkezdém pályázásomat.
S én úgy
halok meg, a mint születém,
Meg nem
fordulva, hajthatatlanul.
E névnek,
melyet én magam teremték,
Elpusztitója nem leszek magam.
A
név, a melyet örököl utódom,
Ha nem
nagy is, de szép és tiszta név lesz…
Lehetne tán, lehetne tán nagy is,
Ha hozzá adnád lelked fénysugárit,
Ha vélem együtt síkra szállanál.
Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem,
A múzsa tett, a múzsa ringatott.
De te erőd nem ismered, s ki bizzék
A harczosban, ha maga sem bizik?
Jobb, jobb, maradj el a csaták
teréről,
Hol úgy is a sors többnyire
azért
Ád csak babért, hogy
meggyilkoltatott
Boldogságunknak
szemfedője légyen.
Maradj, maradj el
a csaták teréről;
Nem lészsz kevésbbé
kedves én előttem
Árnyas magányodnak
homályiban,
Mint lennél kinn, bár
bámultatva, a
Nyilvánosság napfényes
ormain;
Sőt kedvesebbé tészen a
tudat,
Hogy a ki mély és nagy tenger
lehetnél,
Csak mint kicsiny kis
harmatcsepp ragyogsz
A szerénységnek
rózsalevelén.
(Szatmár.)
Koronázás.
(Heine után németből.)
Föl, föl, dalaim, jó
dalaim!
Föl,
fegyverkezzetek!
Hangoztassátok a
harsonákat,
S emeljétek
paizsra
Ez ifju leányt,
Ki mátul egész szivemet
Birandja mint királyné!
Üdvöz
légy, ifju királyné!
Ott fönn
lerántom a napról
A piros sugáru
aranyat,
S belőle fölszentelt
fejedre
Koronát fonok.
Az égboriték lobogó kék selymiből,
A melyen az égi gyémántok ragyognak,
Egy drága darabot lemetszek,
S koronázási köpenyként
Királyi vállaidra akasztom.
Kiséretűl adok neked
Fölczifrázott sonetteket, kevély
Terzínákat s udvarias stanzákat;
Elmésségem leszen kengyelfutód,
Bohóczod képzeletem,
Heroldod
húmorom,
Nevető könyűkkel a
czímerem.
Magam pedig,
királyné,
Letérdelek
előtted
S hódolva, pirosbársony
párnán
Átnyujtom a kis darab
észt,
A melyet elődöd
Még irgalomból meghagyott.
(Szatmár.)
-315-
Alkony.
Olyan a nap, mint a hervadt
rózsa,
Lankadtan bocsátja le
fejét;
Levelei, a halvány
sugárok,
Bús mosolylyal hullnak róla
szét.
Néma, csendes a világ
körűlem,
Távol szól csak egy kis
estharang,
Távol s szépen, mintha
égbül jönne
Vagy egy édes álomból e
hang.
Hallgatom mély figyelemmel. Oh
ez
Ábrándos hang jól esik
nekem.
Tudj’ isten, mit érzek, mit
nem érzek,
Tudja isten, hol jár az
eszem.
(Diós-Győr.) -316-
A gólya.
Sokféle a madár, s egyik ezt,
másik azt
Leginkább
kedveli,
Ezt ékes szólása, amazt
pedig tarka
Tolla
kedvelteti.
Kit én választottam, a
dal-mesterséghez
Nem ért az a
madár,
S egyszerű, mint magam… félig
feketében,
Félig fejérben
jár.
Nekem valamennyi között
legkedvesebb
Madaram a
gólya,
Édes szülőföldem, a drága szép
alföld
Hűséges lakója.
Tán azért szeretem annyira, mert vele
Együtt növekedtem;
Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor
Kerepölt fölöttem.
Vele töltöttem a
gyermekesztendőket.
Komoly fiú
valék.
Míg társim a haza-térő
tehéncsordát
Estenként
kergeték:
Én udvarunkon a nádkúp
oldalánál
Húztam meg
magamat,
S némán szemléltem a
szárnyokat próbáló
Kis
gólyafiakat.
És elgondolkodtam. Jól tudom,
az gyakran
Fordult meg
fejembe’:
Miért, hogy az ember nincs
úgy, mint a madár,
Szárnyakkal
teremtve?
Csak a messzeséget járhatni
meg lábbal
S nem a
magasságot;
Mit ér nekem, mit a
messzeség? mikor én
A magasba
vágyok.
Fölfelé vágytam én. Ah, ugy
irigyeltem
Sorsáért a
napot,
A föld fejére ő tesz
világosságból
Szőtt arany
kalapot.
De fájt, hogy estenként
megszúrják… mert hiszen
Foly keblébül
a vér;
Gondolám, hát így van? hát a
ki világít,
Ilyen jutalmat nyér? –
–
Kivánt időszak az ősz a
gyermekeknek,
Mint anya jön
elé,
A ki fiainak számára
kosarát
Gyümölcscsel
terhelé.
Én ellenségeműl néztem az
őszt, s szólék,
Ha gyümölcsöt
hozott:
Tartsd meg ajándékod, ha
kedves madaram,
A gólyát
elcsalod.
Szomorodott szívvel láttam
gyülekezni,
Midőn
távozának;
Miként most eltünő
ifjuságom után,
Ugy néztem
utánok,
S milyen bús látvány volt a
házak tetején
A sok üres
fészek,
Szellő lehelt reám, sejtés
halk szellője,
Hogy jövőmbe
nézek.
Mikor tél multával fejér
hó-subáját
A föld
levetette,
S virággal zsinórzott
sötétzöld dolmányát
Ölté föl
helyette:
Akkor az én lelkem is
felöltözék új
Ünnepi
ruhába,
S gólya-várni néha
elballagtam egész
A szomszéd határba.
–
Később, hogy a szikra lángra
lobbant, a hogy
Ifju lett a
gyermek:
Talpam alatt égett a föld,
neki esem,
És paripán
termek,
S megeresztett kantár-szárral
vágtaték ki
A puszták
terére…
Még a szél is ugyan neki
gyürkőzött, hogy
Lovamat
elérje.
Szeretem a pusztát! ott érzem
magamat
Igazán
szabadnak,
Szemeim ott járnak, a hol
nekik tetszik,
Nem
korlátoztatnak,
Nem állnak körűlem
mogorva sziklák, mint
Fenyegető
rémek,
A csörgő patakot hányva-vetve,
mintha
Lánczot
csörgetnének.
És ne mondja senki, hogy a
puszta nem szép!
Vannak
szépségei,
De azokat, mint a
szemérmes lyány arczát,
Sürű fátyol
fedi;
Jó ismerősei, barátai
előtt
Leteszi fátyolát,
S rajta vesz merően a megbűvölt szem,
mert
Tündér kisasszonyt
lát.
-317-
Szeretem a pusztát!
be-bekalandoztam
Tüzes
paripámon,
S midőn már ott jártam, a
hol fizetésért
Sincs emberi
lábnyom:
Lovamról leszálltam, gyepre
heveredtem.
Egy futó
pillanat
A tóra mellettem, s benne
kit látok meg?
Gólya
barátomat.
Oda is elkisért. Együtt
ábrándoztunk
A puszta
legmélyén,
Ő a víz fenekét, én a
délibábot
Hosszasan
szemlélvén.
Igy töltöttem vele
gyermekségemet és
Ifjuságom
javát,
Azért kedvelem, bár se tolla
nem ragyog,
Se szép hangot nem
ád.
Mostan is kedvelem és ugy
tekintem én
A
gólyamadarat,
Mint egyetlen valót,
mely egy átálmodott
Szebb korból
fönnmaradt.
Megérkezésedet még mostan
is minden
Esztendőben
várom,
S kivánok szerencsés útat, ha
távozol,
Legrégibb
barátom!
(Szalonta.)
Panyó Panni.
Panyó Panni hires
nevem,
Pirulva kén
említenem,
De lekopott rólam
régen
Piros kendőm, a
szemérem.
Ilyen magam
fajtájának
Se országa, se
hazája,
Vagyok a csárdák
lakosa,
Keblem betyárok
vánkosa.
Tolvajnéppel
czimborálok,
Én vagyok az
orgazdájok,
Lopott jószág csengő
ára
Hever a ládám
fiába.
Tolvajoknak én
danolok,
Tolvajoknak én
tánczolok.
Mulassatok, jó
betyárok,
Van muzsika: varju
károg.
Hejh sok derék ifju
legény,
Ki nyakamon függött
szegény,
Ott függ most az
akasztófán,
Ördög négy ágú
villáján.
Hát magam mi véget
érek?
Valahol megesz a
féreg;
Ha már senkinek sem
kellek,
A sövény alatt halok
meg.
A sövény alatt dűlök
el,
A czigányok temetnek
el
Valami vén czigány lök
be
Dögkutyával egy
gödörbe.
Jaj nekem, de neked,
anyám,
Te neked még inkább jaj
ám!
Téged számoltat meg
isten,
Mert miattad lettem
ilyen.
Szép, jó legény kért meg
engem,
Ki szeretett, kit
szerettem.
Az anyám lebeszélt
róla,
Ez volt a siralmas
óra!
(Szerencs.)
Amott az a hegy…
Amott az a hegy
tőlem
Mi messze, messze
még!
Kék színe csak
kevéssel
Sötétebb, mint az
ég.
Egészen e hegyig
kell
Még zarándoklanom,
Vándorsarúimat le
Csak ottan oldhatom.
Ott vár reám, ott vár
a
Végczél, a jutalom,
Az én szerelmes édes
Kedves kis angyalom.
Tudom, tudom nagyon
jól,
Hogy örömet hozok,
Hogy az örömtül szíve,
Lelke repdesni fog;
Csak azt szeretném
tudni,
Vajon most
sejti-e,
Hogy holnap
ilyentájban
Oly nagy lesz
öröme.
(Nagy-Peleske.) -318-
Látom kelet leggazdagabb virányit…
Látom kelet leggazdagabb
virányit,
A természetnek
virág-háremét,
S a napnak rózsaszínű
szempilláit:
Hasadt felhő mosolygó
peremét;
Látok homályos
pálmaligetet,
Hol a szellő
rejtélyesen susog,
És énekel fényes
madársereg…
Madarak? vagy tán zengő
csillagok? –
– Látok nagy hegyről egy
kék szigetet
A tenger és a messzeség
ölében;
Körűlem ősz van, amott
kikelet,
Vándorló darvak úsznak át az
égen
Az őszbül a tavaszba, és
utánok
Elküldi a szív minden
vágyait,
S e vágy talán még jobban
boldogít,
Mint ha ott volnék, a hol
lenni vágyok. –
– Látok mesés,
holdfényes éjszakát,
Az élet alszik,
a halál viraszt:
A légen szellemek
suhannak át,
Ruháiktól megrezzen a
haraszt;
Nem alvilági rémes
szellemek:
Boldog halottak, kik
lejöttenek
A holdsugárok arany
fonalán
Csillagjaidból, mennyei
magasság,
Hogy kedveseiket
meglátogassák,
S hogy ajkaikra
csókolják talán
Az édes álmat,
melyben lelkeik
Az ég üdvét előre
érezik.
Látok mindent, mi soha sem a
szemnek,
Csak a sejtésnek látható az
éjben…
S mind ezt két szemben látom:
kedvesemnek
Sötét világú, ábrándos
szemében.
(Szatmár.)
Tompa Mihálynál.
Igy vagyok, itt vagyok
testestül-lelkestül,
Mit bámulsz ugy?
ne szurj szemeddel keresztül.
Húnyd
be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel
ez…
Hallod? én is hallom, oly
hangosan dobog.
Mit gondoltál, mikor ráztam a
kilincset:
Vajon ki az ördög
háborítja csended?
Akárkit gondoltál,
tudom, csak nem engem,
De azt is
tudom, hogy jött volna akárki,
Nem
fogadnál senkit nálam szívesebben,
S
nem fognád forróbban karjaidba zárni.
Édes barátom!… de szólj már te
is egyet,
Bennem a gondolat
gondolatot kerget,
Ugy vagyok, mint
mikor az éhes megrakott
Asztalhoz
vetődik, – ugy vagyok valóban –
S nem
tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
Hejh pedig olyan sok mondani valóm van.
Uj hivatalodban hogy éled
világod?
Hogyan vagy, mióta az istent
szolgálod?
Szépecskén benőtt az
udvarod; semmi a,
Még jó: nem vesz
éhen múzsád szárnyas lova.
Megfér-e
együtt a lant és a biblia?
Nem vesz
össze rajtad Apollo s Jehova?
S te, ki annyinak vagy
megnyugtatására,
Száll-e megnyugovás
lelked hullámára?
Vesd ki, jó
barátom, vesd ki azt a férget,
Mely
titkon, de folyvást emészt téged belül;
Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet
Ha vehetünk, mért ne vennénk
örömibül?
S vehetünk. Rajtunk áll, hogy
boldogok legyünk,
Csak akaratos ne
legyen természetünk.
Gyermek-dolog,
inkább szomjazni, mintsem más
Pohárból inni, mint a melyre kedve jött.
A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás
–
A honnan jut, onnan issza az
örömöt.
Mondjak-e rá példát? példa
vagyok magam…
De im harangoznak:
tiszteletes uram,
Vegye hóna alá
imádságos könyvét,
S végezze illendőn
a szent szolgálatot;
Én majd addig
itt a kis kertben nézek szét,
S
isteníge gyanánt szívom az illatot.
Mert az én templomom a nyílt,
nagy természet…
Hanem akkor szóljunk,
ha dolgodat végzed,
Akkor mondom el
csak, hogy s mikép találtam
Homér-Arany Jánost, hazánk uj csillagát,
S az én csillagomtól, rózsámtól hogy
váltam,
S oltár előtt áldást reánk
melyik pap ád.
Te fogsz megesketni, jó Mihály
barátom…
De ideje végre a szót ketté
vágnom,
Eredj, mert a harang immár
elhallgatott,
Menj, ne várakoztasd
jámbor híveidet,
S vigyázz: örömedben
egyik bordalomat
Ne mondd el valahogy
a mi-atyánk helyett.
(Beje.) -319-
Széphalmon.
Te a
nemzet-hálátlanság
Égbekiáltó
némasága,
A nemzet-szégyen
Káin-bélyege,
Oh
Széphalom!
Azért kellett-e
csak
Hozzád
zarándokolnom,
Hogy egy hajtásra
olyan hosszút igyam
A keserűség
poharából,
A milyet eddig még talán
nem ittam?…
Ez volt
tehát
A múzsák egykori
tanyája,
Hol most haszonbérlő zsidó
lakik?
Azon szobában,
Melyben Kazinczy Ferencz
Élt s kilehelte tiszta lelkét,
Most piszkos nyávogó porontyok
Henteregnek,
S a szentek
szentéből, nejének
Szobájából ím
kamra lett,
Mely ronda lommal van
tele.
Ki innen e falak
közül!
Félek, hogy e ház rám
szakad,
Mert nagy teher nehezkedik
rá:
Az isten átka – –
Nagy ég, a pompás kert mivé lett
Még mostan is mosolyg, mosolyg,
De szívet-szaggatólag,
Mint a megőrült szép leány.
Elvadulának a gyümölcsfák,
S
alattok fű terem buján,
Sürűn és
magasan;
Tán el akarja
rejteni
A pusztulásnak
szellemét,
Mely itt két kézzel
dolgozik,
Vagy az utat
akarja
Elfödni, mely sír mellé
vezet,
Hogy a halottnak
nyúgodalmát
Ne háborítsa
senki,
Mert nyúgalomra nagy szüksége
van,
Kit hetven évig üldözött az
élet.
Itt nyugszik ő
Vad fák és vad füvek körében
Fölötte hófejér szobor…
Miért fejér? miért nem fekete?
Vegyétek fel s tűzzétek föl helyébe
Sötét sorsának zászlaját!
Oly
bántó e fejér hazugság. –
És ezt is
özvegye
Állíttatá, ez
oszlopot;
De könnyen telt ki
tőle,
Mert nem maradt
több,
Csupán hét árva
gyermeke.
S miért tett volna
oszlopot
Sírjához a
haza?
Hiszen mit tett ő a
hazáért?
Miatta hét esztendeig szivá
csak
A börtönök dögvészes
levegőjét,
És csak fél
századig
Tartá vállán, mint Atlas az
eget
A nemzetiségnek
ügyét.
Magyar nemzet, most nem volnál
magyar,
Ő akkor volt az, midőn senki
sem volt,
Midőn magyarnak
lenni
Szégyen vala.
És te, hazám, te így fizetted őt!
Mig élt: fázott és éhezett,
S most sírja olyan elhagyott,
Mint számüzötté
Ki
idegen földön vesz el. –
Hálás
haza,
A szent halott
nevében
Vedd forró
köszönetemet!
Ha gyermekem
lesz,
Ki arra készül,
Hogy néked éljen:
Ide fogom majd őt vezetni
E
sírhalomhoz… buzditásul.
(Széphalom.)
Meleg dél van…
Meleg dél van itt kinn a
mezőben,
Rakja a nap a tüzet
erősen.
Meleg dél van, meglippen a
madár,
A fáradt eb kiöltött nyelvvel
jár.
Két lyány gyüjti ott a széna
rendét,
Két siheder hordja a
petrenczét,
Hejh de nem telik nagy
kedvök benne,
Mert ilyenkor súlyos a
petrencze.
Legjobb dolga van most a
királynak,
Vagy ott annak a
gulyásbojtárnak;
Király pihen aranyos
karszéken,
Gulyásbojtár kedvese
ölében.
(Beregszász.)
-320-
-321-
Kard és láncz.
Földre szállt a legszebb
angyal
Isten engedelmivel,
hogy
Fölkeresse,
megtekintse
A legszebbik szép
leányt.
Megtalálta.
Megszerette.
És ezentúl rája
nézve
Szebb volt a föld, mint a
menny,
És azért is minden
éjjel
Le-lejárt a szép
leányhoz.
Csillagról csillagra
lépett,
És midőn elérte
már
A legalsó csillagot,
Ottan egy hattyúra űlt,
Egy fejér hattyúra, és ez
Hozta
őt a lyányka mellé,
A ki őt kertébe
várta,
S szűz mosolylyal
fogadá,
Melytől a bimbók
kinyíltak
És az elhervadt
virágok
Újolag
föléledének.
Ottan űltek és
beszéltek,
Míg a hajnal nem
hasadt,
És beszédök mindenről
folyt,
A mi szép és a mi
szent.
A leányka
szemlesütve
Hallgatá a fényes
angyalt
S a hogy egyszer
föltekintett,
Annyi bűbáj volt
szemében,
Hogy az angyal térdre
omlott,
És egy csókot kére
tőle,
És a lyány meg nem
tagadta.
Milyen csók volt ez!…
midőn
Összeért az angyal
ajka
És a lyányé, az egész
föld
Megrezzent a kéj
miatt,
Mintha az csak egy szív
volna;
S odafönn az égen
minden
Csillag egy-egy csengetyű
lett,
Mely varázshangon
csilingelt,
S e még nem hallott
zenére
A virágok, mint
megannyi
Tündérek, tánczolni
kezdtek,
És a hold – mivel talán
az
Elpirult lyány bele nézett
–
Elpirúla szinte, s
tőle
Rózsaszínű lett az
éj.
És az angyal csókja
szépen
Megfogamzott: a
leányka
Anya lett; oly gyermeket
szűlt
Oly dicsőet, a minő
csak
Akkoron születhetik,
ha
Föld és ég ölelkezék.
Kardot szűlt a lyányka, kardot,
És ez a kard… a szabadság.
* * *
Feljött a legrútabb
ördög,
Sátán
engedelmivel,
Fel a földre, hogy
meglelje
A legocsmányabb
boszorkányt.
Megtalálta.
Megszerette.
És ezentúl jobban
tetszett
Néki a föld a
pokolnál,
És azért is minden
éjjel
Föl-följárt a
boszorkányhoz.
Tűzokádó hegy
torkában
Jöttek össze
éjfelenként.
Béka-fejü,
kigyó-farkú,
Láng-sörényű,
sárkány-lábú
Vad fekete
paripa
Hozta föl az
ördögöt,
S a boszorkány,
denevérek
És baglyok
kiséretében,
Hórihorgas
seprőnyélen
Lovagolva jött elé
a
Tűzokádó hegy torkába.
Ottan űltek és beszéltek
Míg megszólalt a kakas,
És
beszédök mindenről folyt,
A mi rút s
szentségtelen.
S szólt az ördög:
»Fázni kezdek,
Jöszte beljebb, jöszte
beljebb,
Le a hegy
legfenekére,
A tüzeknek
őshonába…
Hah, még itt is fázom,
fázom,
Szinte csattog a
fogam…
Jer, ölelj meg, jer, csókolj
meg!«
S ölelkeztek,
csókolóztak.
Milyen csók volt ez!…
midőn
Összeértek ajkaik,
A boszorkány s ördög ajka:
Összeborzadott a föld,
S dörgött, morgott, mintha vészes
Felhőket nyelt volna el,
S el
kezdett okádni a hegy,
És okádta ég
felé a
Tűzesőt,
tűzköveket,
És egy láng lett a
világ,
Csak a csillagok s a
hold
Vontak fátyolt
arczaikra,
Sűrü fátyolt,
feketét,
Hogy semmit ne
lássanak.
S megfogant az ördög
csókja,
Anya lett s szűlt a
boszorkány,
-322- Szűlt oly
förtelmet, minő csak
Akkoron
születhetik, ha
Föld s pokol
ölelkezék.
Láncznak híják a
boszorkány
Undok kölykét, láncznak
híják,
És e láncz… a
szolgaság.
* * *
És a mennynek s a
pokolnak
Két szülötte, a
szabadság
S szolgaság, a kard s a
láncz,
Harczot űz
élet-halálra,
Hosszu harczot, hosszu
harczot,
Elfáradva, nem
pihenve.
Tompa, csorba már a
kard,
De a láncz is
szakadoz.
Várjunk, várjunk egy
kicsit,
Megtudjuk már nem
sokára:
Melyik lészen úr a
földön?
Melyiké lesz a
világ?
(Szatmár.)
Jó ideje lement a nap…
Jó ideje lement a
nap,
Le is szállott már a
harmat,
Már a hold is magasan
van,
Éjfél is lesz
innen-onnan.
Mit csinál mostan
Juliskám?
Összetette kis kezit
tán
S imát mond; ha
imádkozik:
Tudom, értem
imádkozik.
Mit csinál mostan
Juliskám?
Már régen el is alutt
tán;
Ha elalutt és
álmodik:
Tudom, felőlem
álmodik.
S ha Juliskám se nem
alszik,
Se pedig nem
imádkozik,
Hanem csak ugy
gondolkodik;
Tudom, rólam
gondolkodik.
Gondolkozzál,
gondolkozzál,
Gyönyörűséges
virágszál!
Gondolataid
olyanok,
Mint azok a szép
csillagok.
És vajon a
csillagokat
Juliskám, nem te
gondoltad?
Te gondoltad ki
ezeket,
Mikor szerelmed
született.
(Szatmár.)
Az elhagyott zászló.
Megtépve,
megcsufolva,
Sivatag
közepén,
Magában áll a
zászló,
Melyet szolgálok
én.
Nagy és hosszú vihar
volt,
Mely rajta ennyit
tépe,
De, bármint meg van
rontva,
Még most is látszik
csonka
Szárnyán az isten
képe.
És e szent jelnek
egyre
Gyérülnek hívei,
Bálvány elébe mennek
Térdet, főt hajtani.
Hadd
menjenek! nem méltók
Egy sorban állni
vélünk.
Ha a fecskék
ledérek
S éghajlatot
cserélnek,
Mi sasok nem
cserélünk.
Mily varázshatalmú
e
Diszetlen csonka jel!
A legdicsőbbek érte
S alatta haltak el.
Mutatja ez,
mutatja,
Hogy az igazság itt
van,
S ez isten
oltáránál,
Bár a világ odább
áll,
Megállok a
siriglan!
(Szatmár.)
Már, galambom, engedj meg…
Már, galambom, engedj meg,
de
Ki kell mondanom:
Legyen vége a tréfának,
Mert nagyon unom.
Eddigi szeszélyedet
csak
Megbocsátom még;
Más ennyit sem tűrne, régen
Mondta voln’: elég.
-323-
Vinné el az ördög ezt
az
Én jó szívemet!
Boldogságom ennek mindig
Áldozatja lett.
Kifog rajtam minden
gyermek
És minden leány…
De fogadom, hogy máskép lesz,
Máskép ezután.
Azért vége a
tréfának,
Szedd össze
magad,
És hallgasd meg
ünnepélyes
Komoly
szavamat:
A mit eddig még nem
tettél,
Bármint
kértelek,
Tedd, ezennel, tedd, ha
mondom,
Rögtön csókolj
meg!
(Szatmár.)
A munkácsi várban.
Itt tüzé föl piros zászlaját
a
Szabadságnak Zrínyi
Ilona?
A szabadság hősinek
tanyája
Íme, íme most rabok
hona.
Semmi más, mint dönthetetlen
kőfal,
Semmi más, mint
lánczcsörömpölések –
Bátran tudnék a
vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön…
ettül félek.
Föl s alá jár magas büszke
fővel
Ott a sánczon egy ifjú
fogoly;
Messze-szállott
lángtekintetével
Vajon hol jár
gondolatja, hol?
Lépte gyors még; uj
vendég bizonynyal
Erejét az éj s
láncz nem töré meg –
Bátran tudnék a
vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettül
félek.
Ott a másik sánczon egy öreg
rab,
Nem tekint sem ide sem
oda,
Lassan hordja könnyü, száradt
testét…
Nehezebb már láncza mint
maga.
Tört szeméből holt sugár buvik
ki,
Mint a sírból a kisértő lélek
–
Bátran tudnék a vérpadra
lépni,
Oh de ez a börtön… ettül
félek.
Ifju rab, nézd, mint virít az
erdő,
Akkor is, ha kijösz, zöld lesz
az,
Oh de téged, téged
akkorára
A nyomor s bú régen
behavaz.
És te vén rab, tőled már
talán csak
Itt vesz búcsut a láncz és
az élet –
Bátran tudnék a vérpadra
lépni,
Oh de ez a börtön… ettül
félek.
Föld alól föl halk nyögés jön;
mint a
Köszörült kés, metszi
szívemet.
El, el innen! fönn vagyok,
és még is
Környekez már-már az
őrület.
Hátha még lenn volnék, hogyha
ott lenn
Híznék rajtam lelki-testi
féreg! –
Bátran tudnék a vérpadra
lépni,
Oh de ez a börtön… ettül
félek.
(Munkács.)
Ismét könny!
Azt hittem, hogy szemembül a
sors
Örökre számüze,
S ismét pillámon vagy, sötét
Fájdalmak fényes követe!
Alig vidultam a
boldogság
Nyájas
napsúgarán,
Ismét felhő takarta
el,
Mely önti záporát
reám.
De nem, nem zápor ez; csak egy
könny.
Egy könnycseppecske
csak,
És még is kínosabb
talán,
Mint volna egy egész
patak.
Oh sírtam én már, sokat
sírtam
Miattad,
szerelem,
És siratálak
tégedet,
Szegény pusztúló
nemzetem;
De ennél keserűbb könyűt
még
Nem ejtettem soha,
Sem érted, égő szerelem,
Sem érted, hamvadó haza.
E könny, mint a tüzes vas,
mint a
Pokolnak lángja
süt…
Irtóztatón,
irtóztatón
Orromba ment a
pipafüst!
(Szatmár.) -324-
Levél Arany Jánoshoz.
Meghaltál-e? vagy a kezedet
görcs bántja, imádott
Jankóm, vagy
feledéd végkép, hogy létezem én is?
Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az
ember.
Hogyha magába fogadt az
öröklét bölcseje, a sír:
Akkor béke
veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni
levélben?
Hogyha pedig görcs bánt,
menj a patikába s iparkodj’
Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
S ha feledél engem? ha barátod volna
feledve?
Dejsz ugy öcsém, veszsz meg,
kívánom tiszta szivembül.
Te mikoron
nevedet keblem mélyébe leírtad,
Mit
tettél, tudod azt? gránitsziklába aczéllal
Vágtál életen át múlás nélküli
betűket;
Hát én? én nevemet
karczoltam volna homokba,
Melyet,
névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?
Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem
inkább,
Hogy rosz verseim is vannak,
mint hogy te feledtél.
Lomha vagy,
itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.
Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te
serényebb,
Lásd, nekem úgy illik (s
oly jól esik!), úgy-e lemondasz
Róla,
ha én kérlek? – Hah, már is látlak ugorni,
Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az
orrát
A tintába, miként huzod a sok
hosszu barázdát
A papíron,
ringy-rongy eszméket vetve beléjök…
Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs
gondolatokkal
Terheld meg leveled s
gyomrom, mert semmi bolondabb
Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen
Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok
olyat
Kompónálni, azért. Ez meglehet.
Ámde hogy úgy van,
Esküszöm erre
neked túróstésztára, dohányra
És
mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –
Drága komámasszony, kegyedet kérem meg
aláz’san,
Üsse agyon férjét és szidja
meg istenesen, ha
Még eztán sem fog
nekem írni az ilyen-amolyan.
Irjon
mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről
Ir röviden, haragudni fogok majd hosszu haraggal.
El ne feledje a barna Laczit s a szőke Julist,
e
Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy
van, a melynek
Rózsáin szemeim
sokszor függének, a míg a
Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?
És a csonka torony, mely a harczoknak
utána
Most szomorún hallgat gyér
fű-koszorúzta fejével,
S várja
jövendőjét, mely lábát rá teszi, s akkor
Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből
A mankót a halál… áll még a gólya
fölötte,
-325- Méla merengéssel
nézvén a messze vidékbe?
Mindenről
akarok, mi nekem kedves vala, tudni.
Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek
Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta
csodálni:
A veletek töltött kor tette
szivemben örökké.
S jártam azóta
magas fényes paloták körül, a hol
Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok,
ebben
Mind kicsinyecske, de a
gazdának lelke nagy és szép! –
Ejnye,
mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
Most veszem észre, hohó! mind, a mit mondtam,
hazugság,
Csúnya hazugság volt. Le
akartam csak kenyerezni
A nótáros
urat, hogy… hogy… hogy majd beszerezzen
Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni
idővel.
Hja, nekem is hozzá kell
látnom végre, barátom,
Házasodom,
tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe,
mióta
Századik édes apám eladá vagy
meg se szerezte.
S így az eléléshez
nincsen mód, nincs! hivatal kell.
Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok,
Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu
hizelgés
Lesz kenyerem (s zsíros
kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
Nem
pedig én nékem! pusztán a gondolat is már
Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,
És szívem tombol, mint a harmadfü csikó,
ha
A pányvás kötelet legelőször dobja
nyakába
A pásztor, hogy a ménesből
kocsirúdho’ vezesse.
Nem a tehertől
fél, a melyet húznia kell majd,
Nem!
hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
És a mit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az
étel
S a hiu fény! megelégszik ő a
pusztai gyeppel,
Bármi sovány, s a
záporesők szabad égnek alatta
Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét.
Csak szabadon járjon, csak kergethesse
tüzében
A sivatag viharát s a villám
sárga kigyóit – –
Isten hozzátok!
lelkem múlatni szeretne
Még veletek,
kedves hiveim, de az elragadó szél
Képzeletem százrétü vitorlájába belé fújt,
Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a
part,
S ringat habkarján a látkör
nélküli tenger,
És mig az orkán zúg,
s a felhők dörgenek, én a
Lant
idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
Harsány hymnusodat, százszorszent égi
szabadság!
(Szatmár.) -326-
Jó költőnek tartanak…
Jó költőnek tartanak, s
hogy
Az vagyok, én is
hiszem,
De azért te ne
magasztald
Verseimet,
kedvesem.
Te előtted
elpirúlok,
Hogyha dícsérsz
engemet,
Oh mert érzem, hozzád
képest
Érzem
kicsinységemet.
A legkisebb
gondolatban,
Mely fejedben
tündököl,
A legkisebb
érzeményben,
Mely kebled dagasztja
föl,
Szemed egy
pillantásában,
Mely titkon felém
röpül,
Egy hangodban, mely
futólag
Csengi lelkemet
körül,
Egy mosolygásodban is
több
Költészet van,
kedvesem,
Mint az ötszáz-ötven
versben,
Melyet írtam
összesen.
(Szatmár.)
Megbántott a rózsám…
Megbántott a rózsám
nagyon,
Haraguttam érte
nagyon,
Haraguttam,
búslakodtam,
Mint az effélékért
szoktam.
Azt gondoltam, hogy
sebemet
A sirásó gyógyítja
meg,
Hogy akkor zárul be
sebem,
Ha megnyílik a sír
nekem.
S meddig tartott ez a
bajom?
Míg megcsókolt az
angyalom,
Mihelyt megcsókolt
angyalom,
Mingyárt nem lett semmi
bajom.
Éles, hegyes tőr a
szava,
S édes balzsam az
ajaka.
Ilyen az a
leányféle!
Mit tegyen az ember
véle?
(Szatmár.)
Augusztus 5-dikén.
Itt a gyűrü, itt a
gyűrü,
Itt van végre
ujjamon!
Itt van ajka, itt van
ajka,
Itt van végre
ajkamon!
Oh mi édes, oh mi
édes
A csók piros
ajakán!
A kerek világnak
minden
Édessége itt van
tán.
Csókolj, csókolj… senki sem
lát…
Szíjad, szíjad
ajkamat!
S ha látnak is?
jegyeseknek
Csókolózni már
szabad.
Addsza ajkad, addsza
orczád,
Homlokod,
szemeidet,
Elborítom
csókjaimmal,
Mint a hajnal az
eget.
Szédülök… fogj meg
karoddal,
Lágy karoddal, szép
leány!
Csók-e ez vagy bor? biz én
már
Nem is tudom
igazán.
Bor lesz ez, bor! ilyet
ittak
Az olympi istenek,
S én, az ember, nem birom meg,
Fölforgatja eszemet.
Mámor szállt nehéz
fejemre,
Oh de milyen mámor
ez!
Égbe vitt… a föld
alattam
Végtelen mélységbe
vesz.
Túl jutottam már a
felhők
Tarka vándor
táborán,
Csillagok között
röpűlök,
Mindenik egy
csalogány.
Mint dalolnak, mint
dalolnak!
Ilyet nem hallott
fülem.
S milyen fény! százezer
villám
Nyargalózik
körülem.
Hát a szívem, hát a
szívem?
Ott van, ott van még a
baj…
Fiu, ugy vigyázz
magadra:
Örömödben meg ne
halj!
(Erdőd.)
-327-
Falu végén kurta kocsma…
Falu végén kurta
kocsma,
Oda rúg ki a
Szamosra,
Meg is látná magát
benne,
Ha az éj nem
közelegne.
Az éjszaka
közeledik,
A világ
lecsendesedik,
Pihen a komp,
kikötötték,
Benne hallgat a
sötétség.
De a kocsma bezeg
hangos!
Munkálódik a
czimbalmos,
A legények
kurjogatnak,
Szinte reng belé az
ablak.
»Kocsmárosné, arany
virág,
Ide a legjobbik
borát,
Vén legyen, mint a
nagyapám,
És tüzes, mint ifju
babám!
Húzd rá czigány, huzzad
jobban,
Tánczolni való kedvem
van,
Eltánczolom a
pénzemet,
Kitánczolom a
lelkemet!«
Bekopognak az
ablakon:
»Ne zugjatok olyan
nagyon,
Azt üzeni az
uraság,
Mert lefekütt, alunni
vágy.«
»Ördög bújjék az
uradba,
Te pedig menj a
pokolba!…
Húzd rá czigány, csak azért
is,
Ha mindjárt az ingemért
is!«
Megint jőnek,
kopogtatnak:
»Csendesebben
vigadjanak,
Isten áldja meg
kendteket,
Szegény édes anyám
beteg.«
Feleletet egyik sem
ad,
Kihörpentik
boraikat,
Végét vetik a
zenének
S haza mennek a
legények.
(Szatmár.) -328-
A költészet.
Oh szent költészet, mint le
vagy alázva,
Miként tiporják
méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor,
a midőn
Törekszenek, hogy
fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem
kent papjaid,
Azt hirdetik
fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri,
díszes, tündöklő terem,
Hová csupán
csak fénymázas czipőkben
Lehet
bejárni illedelmesen.
Hallgassatok,
ti ál, hamis proféták,
Hallgassatok,
egy szótok sem igaz.
A költészet nem
társalgó terem,
Hová fecsegni jár a
czifra nép,
A társaság szemenszedett
paréja;
Több a költészet! olyan
épület,
Mely nyitva van
boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek,
ki imádkozni vágy,
Szóval:
szentegyház, a hová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.
(Szatmár.)
Az én Pegazusom.
Nem angol ló az én
Pegazusom,
Vékony nyakkal, hórihorgas
lábbal,
Nem is német teherhordó
állat,
Széles háttal,
medve-topogással.
Magyar csikó az én
Pegazusom,
Eredeti derék magyar
fajta,
Világospej, síma selyem
szőrrel,
A napsugár hanyatt esik
rajta.
Nem nevelték benn az
istálóban,
Nem is igen járt az
iskolába;
Kinn született, ott kinn
fogtam el a
Kis-kunsági szép nagy
pusztaságba’.
Nem bosszantom a hátát
nyereggel,
Egy kis csótár van csak rá
terítve,
Ugy ülök rajt, és
sebesvágtatva
Ragad, mert ő a villám
testvére.
A pusztákra visz
legörömestebb,
Mert a puszta
születési helye.
Hejh, ha arra
fordítom a kantárt,
Ugy megugrik,
alig bírok vele.
A falukban megállok egy
szóra,
Hol a lyányság, mint a
méhe-raj, áll;
A legszebbtől egy
virágot kérek,
Akkor aztán, akkor
ujra haj-rá!
Visz csikóm, s csak szavamba
kerűlne,
Hogy kivigyen ebből a
világból;
Ha szakad a tajték róla: ez
a
Sok tűztől van, nem a
fáradságtól.
Pegazusom sohasem fáradt
el,
Hamarjában még el sem is
fárad,
Biz ezt ne is tegye, mert még
messze
Vagyon útam, vágyaim
határa.
Vágtass, lovam, vágtass, édes
lovam,
Ha követ vagy árkot lelsz,
ugord át,
S lábad alá ha ellenség
botlik,
Rúgd agyon az ilyen-olyan
adtát!
(Szatmár.)
Ne bántson az meg…
Ne bántson az meg, fényes
napvilágom,
Ha arczom néha
elsötétedik;
Nem lehetek én,
bármiként kivánom,
Még előtted sem
folyton-folyva vig.
Nyugtasson meg, hogy ilyenkor
szivembe
A bánatot nem te hozád
vala…
Hogyan szereznél bánatot nekem
te,
A földnek, égnek legjobb
angyala?
Egészen más az, a mért engem
néha
Kisértetes halványság színe
fed:
Én egy szellemnek vagyok
martaléka,
Mely meg-meglátogatni nem
feled.
Hiába kérem, hasztalan
esengek,
Hogy hagyjon el, hagyjon
magamra már;
Kérlelhetetlen, siket ő!
nem enged,
Talán örökké
vissza-visszajár.
Sokszor, midőn a kéj legédesb
nedve
Érinti már-már szomjas
ajkamat,
Megjelenik… kezem megáll
ijedve
És földre ejti a telt
poharat.
E szellem a mult! mult időm
emléke,
A legvadabb, legborzasztóbb
alak,
Mit egy pokoli bor hevétül
égve
A sors viszályi
kigondoltanak.
-329-
Ezen szellemnek vagyok oda
vetve;
Fel-feltör hozzám sirja
mélyibül,
S mig súgja rémes ígéit
fülembe,
Lelkem lelketlen sziklává
kövül.
Ne szólíts ekkor, úgy sem
értenélek,
Édes hangod sem hatna
szívemig;
Várd el békében, míg a
jelenésnek
Irtóztató órája
eltelik.
Körűle milyen álom fon hideg
kart,
S miatta még is mennyi a
kinom!
Álom csupán… de mit használ? a
mig tart,
Eszembe nem jut, hogy csak
álmodom.
(Szatmár.)
Tarka élet.
Szolgáltam én Mars
uramnál
És Thalia
kisasszonynál,
Még pedig nagy
tiszteletben…
Ott elcsaptak, itt
elszöktem.
Gyalogoltam
kutyamódon,
S jártam négy lovas
hintókon.
Tisztítottam más
csizmáját,
S tisztitá az enyimet
más.
Kujtorogtam
szomjan-éhen,
Egy helyen száraz
kenyéren
Rágicsáltam, más helyen
meg
Tejbe-vajba
fürösztöttek.
Volt már ágyam a
mezetlen
Föld, kietlen
rengetegben;
Háltam ismét czifra
ágyon
Finom
patyolat-párnákon.
Megemeltem a
sipkámat
Szolgabíró
hajdujának,
S én előttem
hajtogatták
Magokat a
szolgabírák.
Szobalyány is szégyelt
volna
Velem jőni
karonfogva,
Máskor ismét úri
hölgyek
Pillantásomért
epedtek.
Drága, ékes uj ruhám
volt,
S volt ruhámon folt hátán
folt,
Zöldre raktam sárgát,
kéket…
Szent atyám, be tarka
élet!
(Szatmár.)
Homér és Oszián.
Hol vannak a hellenek és hol a
czelták?
Eltűntenek ők,
valamint
Két város, a
melyet
A tengerek árja
benyel,
Csak tornyaik orma maradt ki
a vizből…
E két torony orma: Homér s
Oszián.
Koldús vala az,
Királyfi emez. Mi különbség!
De egybe’ hasonlatosak:
Mind ketteje vak volt.
Szemfényeiket tán
Lelkök lobogó
tüze, önnön
Dicsőségök ragyogása vevé
el?
Nagy szellemek ők! ha
varázskezeik
Érintik a lant
idegét,
Mint isten igéje,
világot
Alkotnak az ember
elé,
Mely bámulatos szép
És bámulatos nagy. –
Halljátok Homért?
Dalában a mennyei bolt
Egy csöndes örömnek örök mosolya,
A honnan a hajnali bíbor
S a
déli sugár aranya
Oly nyájasan ömlik
alá
A tengeri szőke
habokra,
És bennök a zöld
szigetekre,
Hol istenek űzik az
emberi nemmel
Boldog
vegyülésben
Játékidat, oh gyönyörű
szerelem!
S látjátok amott
Osziánt?
Az éjszaki tenger örök ködü
földén
Vad szikla fölött viharokkal
együtt
Harsogja dalát az alaktalan
éjben,
És feljön a hold,
Mint a lemenő nap,
Oly vérvörösen,
S zord fénybe
borítja a rengeteget, hol
Bolygnak
seregestül
A harcz mezején elesett
daliák
Bús
szellemei.
Minden mi
világos,
Minden mi
virágzó
Dalodban, oh koldusok őse,
Homér!
-330- Minden mi
sötét,
Minden mi sivár
Dalodba’, királyi utód, Oszián!
Csak rajta, daloljatok
egyre,
Verjétek a lantot, az isteni
lantot,
Homér s Oszián!
Eljőnek az évek,
Századjai s ezredei; letipornak
Mindent könyöretlenül, oh de
Ti
szentek vagytok előttök;
Mindenre a
sárga halált lehelik,
Csak ősz
fejetek koszorúja marad zöld!
(Szatmár.)
A virágok.
Ki a mezőre
ballagok,
Hol fű között virág
terem,
Virágok, szép
virágaim,
Be kedvesek vagytok
nekem!
Ha látom, mintha lyányt
látnék,
Szivem reszket, keblem dagad.
–
Siromra, hogyha
meghalok,
Ültessetek
virágokat.
Leűlök a virág
mellé
És elbeszélgetek
vele,
Szerelmet is vallok
neki,
S megkérdem: engem
szeret-e?
Nem szól, de ugy hiszem,
hogy ért,
Hogy érti jól szavaimat.
–
Siromra, hogyha
meghalok,
Ültessetek
virágokat.
S ki tudja: az illat
vajon
Nem a virág
beszéde-e?
Csak hogy nem értjük, nem
hat át
Testünkön lelkünk
fülibe;
Szagolja csak s nem hallja
meg
A test e szellemhangokat.
–
Siromra, hogyha
meghalok,
Ültessetek
virágokat.
Igen, az illat a
virág
Beszéde, annak dala
ez,
S ha lényem durvább része
a
Sírban rólam
lefejledez:
Nem szagolom többé,
hanem
Hallom majd e szép dalokat.
–
Siromra, hogyha
meghalok
Ültessetek
virágokat.
Virágillat, virág
dala,
Te lészsz majd ott
bölcsődalom,
Melynek lágy
zengedelminél
Tavaszonként
elaluszom,
S következendő
tavaszig
Lelkem szép álmokkal mulat.
–
Siromra, hogyha
meghalok,
Ültessetek
virágokat.
(Pest.)
A kisbéres.
Nem ül kevélyebben a huszár a
lovon.
Mint az a kisbéres a
vendégoldalon,
Behordta a szénát
gazda padlására,
Üres szekerével
ballag a tanyára.
Hat czímeres ökör sétál a
szekérrel,
Legelöl a hajszás nagy
csengetyűjével,
Ritka egy csengetyű,
oly hangos a szava:
Harangnak illenék
holmi kis faluba.
Kiált a kisbéres: »Cselő,
csákó, cselő!«
S a szekérből a nagy
ostort veszi elő,
Két öles a nyele,
három a kötele,
Irgalmatlanúl elkezd
pattogni vele.
Kati ott gyomlál a kis kertben
serényen,
Mikor a szekér a házok
előtt mégyen,
Még ki sem pillantott,
és már rá ismére
Ostora hangjáról a
béres legényre.
Ugy megörűlt rajta, hogy nagy
örömébe’
Nem paréjt, hanem egy szép
virágot tépe;
Ha már ki van tépve,
mit csináljon vele?
Nyujtja sövényen
át a kisbéres fele.
A kisbéres pedig korán sem az,
a ki
Az ajándékot nem szokta
elfogadni,
Kivált ha neki azt szép
leány kinálja,
S legkivált ha az a
szép leány babája.
Elfogadta, föl is tüzte
kalapjára,
S fölugrott megint a
szekér oldalára,
És közéje vágott
szép hat tinajának,
S most még
kevélyebben tartott a tanyának.
Mit fejében gondolt s érezett
szivében,
Mit el nem mondhata ott
hirtelenében:
Azt utjában olyan
szépen elfütyölte,
Hogy a pacsirták
is tanulhattak tőle.
(Szatmár.)
-331-
A vándor legény.
Hogyha üres az
embernek
Zsebje: üres a has
is.
Zsebem üres, ennél
fogva
Üres az én hasam
is.
Tennap ettem
utójára,
Az igaz, hogy
keveset,
No de semmi! van elég,
ki
Én helyettem is
evett.
S holnap ujra nap lesz,
akkor
Ehetem majd… ha lesz
mit.
Addig reménység
anyámnak
Szívom édes
emleit.
Hasam üres, de
helyette
Teli vannak
szemeim,
Megtöltötték a
hidegtől
Kiszorított
könnyeim.
-332-
És ez jó, hogy ily hideg
van,
Legalább sietnem
kell,
S így a csárdát, mely még
messze
Szaporábban érem
el.
Gyi, te fakó, gyi, te
szürke,
Gyi, két lábam,
fussatok!…
Milyen áldott két csikó
ez,
Egyik sem kér
abrakot.
Egyik fakó, másik
szürke,
Mert nadrágom két
darab,
Egyik szárát úgy
toldottam
A másikhoz a
minap.
Volt nekem jó új ruhám
is,
Volt nekem szép uj
ruhám…
De kimélni kell az
újat…
Hogy ne kopjék,
eladám.
S hogy kijátszam a
haramját,
Ki megállit,
meglehet:
A legelső
korcsmárosnak
Általadtam
pénzemet.
Most a mely’k zsivány nálam
csak
Egy fillérre is
akad,
Díjul annak én
azonnal
Fizetek száz
aranyat.
Nincs zsivány, de a helyett
a
Szél kutatja zsebemet.
Szél barátom, ne kutyálkodj’,
Megütöm a kezedet.
Tréfa, a mi tréfa, de
ez
Kriminális egy idő,
Összeeskütt ellenem ma
Szél, hidegség, hó, eső.
Az az egyetlen
szerencsém,
Hogy mezítláb
útazom;
Teli menne vízzel
sárral
A csizmám e rosz
uton.
Gúnykaczaj gyanánt
süvöltöz
Fölöttem a
fergeteg.
Hadd gunyoljon! rajta
egykor
Én is jókat
nevetek.
-333-
Ád az isten egy kis
műhelyt,
Ád az isten majd
nekem,
Benne lesz meleg
kandallóm,
Feleségem,
gyermekem…
Ott ha a szél, e czudar
szél
Ablakomnál
megjelen:
Olyat kaczagok
szemébe,
Hogy megpukkad
mérgiben!
(Szatmár.)
O. B. kisasszonyhoz.
Szép mulatság téged
néznem,
Szőke kis lyány,
Te kis bimbó az ifjúság
Rózsafáján!
Elnézném én szemed s
ajkad
Untalan;
Ajkadon szived s szemedben
Lelked van.
Szived, lelked, mind
meglátom,
Ha rád nézek;
Csendes még az, mint a téli
Madárfészek.
Várj
csak, várj, ha majd eljő a
Kikelet,
Mily zajos néppel telik
meg
Kebeled.
És az szép, legszebb
idője
Életünknek,
A midőn a szív először
Népesül meg,
A midőn
kiséretével
Benn terem
A hatalmas nagy király, a
Szerelem.
Kisérői: öröm,
bánat,
Könny, mosolygás,
Kétség, remény, és ki tudja:
Mi minden más?
E sok
vendég ugy megtölti
A
szivet,
Hogy ez, szegény,
szinte-szinte
Megreped.
És ez a nép egyre
lót-fut,
Föl s le
nyargal,
Nem nyugosznak,
dörömböznek
Éjjel-nappal.
És nekünk e zaj,
mely soha
Nem szünik,
Oly nagyon fáj és oly nagyon
Jól esik!…
Mit mosolygasz, mit
mosolygasz,
Csintalan
lyány?
A mit itten
magyaráztam,
Már tudod
tán?
Oh nem, ezt még nem teszem
föl
Felűled!
De ha így van?… annál jobban
Becsűllek.
(Szatmár.)
Valahogy.
Várom, várom
lakodalmam
Nehezen,
No de hiszen ma-holnap már
Itt leszen.
Nem a
világ ez az egy hét,
Lemorzsolom
apródonként
Valahogy.
Szegény ember fia
vagyok,
Az apám
Egy kunyhót sem, egy garast sem
Hagy reám;
Baj, baj!
de nem olyan nagy baj,
Azért mi csak
elélünk maj’
Valahogy.
Menyasszonyom
akaratos
Kis leány,
Én sem hajtok fejet minden
Szó után,
Tüzes
patak a mi vérünk,
Hanem azért csak
megférünk
Valahogy.
Ma ő enged, holnap meg
én
Engedek,
Igy elejét álljuk szépen
A
pörnek,
És ha nappal
összeveszünk,
Este majd csak
kibékülünk
Valahogy.
(Szatmár.) -334-
A sivatag lakói.
Ott a zerge a
kősziklán
S legelészi a
mohot,
Ott van a sas,
fenn-röptében
Közelíti a
napot,
Ott a liget fái közt
zeng
Az apró madársereg,
Ott a fák alatt a kígyó
Csúszik-mászik és sziszeg,
Ott
van a strucz, a homokba
Dugta ostoba
fejit,
Ott a krokodíl a
sásban
Sírja
sátán-könnyeit,
Ottan ássa a
hiéna
A halottak
lakhelyét,
Ott a tigris,
üvöltözve
Vérszemmel néz
szerteszét…
Egy hiányzik: az
oroszlán;
Hol vagyon ő? hova
lett?
Tán megölték? tán
eltévedt,
Járván messze
földeket?
Messze járt, de el nem
tévedt,
És vadásztak bár
reá,
Meg nem ölték, nem
ölhették,
Mert magát ő nem
hagyá.
De csatája hosszu, nagy
volt
S megviselte
erejét,
S hogy ezt ismét
összeszedje,
Csendes helyre
rejtezék.
Nyugszik a fáradt
oroszlán
Pálmafának
ernyején…
Nyugszom én fáradt
oroszlán
Feleségem
kebelén.
(Koltó.)
Csak ugy omlanak most hozzám…
Csak ugy omlanak most
hozzám
A szebbnél szebb
levelek!
Minap egygyel kedvesem
majd
Szívem repesztette
meg,
Most meg arra
figyelmeztet
Egy nem ismert jó
barátom,
Hogy »vigyázzak s fussak
innen,
Mert közel van a
halálom,
Fussak innen! orgyilkos
kéz
Fenyegeti éltemet.«
Tréfa-e ez vagy valóság?
Egyik s másik is lehet.
Jó
barátom, hogyha tréfálsz,
Fordulnál
más emberekhez,
Mert az ily kis
tréfácskával
Engemet meg nem
ijesztesz.
S ha nem tréfa? ha
valóban
Tör valaki
ellenem?
Úgy is jól van, majd
bevárom
És megnézem
emberem.
Tán valami rosz
poéta,
Kinek Pegazusom
lába
Rá hágott a
tyukszemére
Helikonra-ballagtába’?
Vagy valami
táblabiró?
Kinek úri
fejirül
Leütöttem a
parókát
S a feje is
leröpült?
Vagy valami
vetélytársam,
Ki miattam kosarat
hord,
Kit lehánytam a
nyeregből
És szemébe rúgtam a
port?
Hah, vagy talán mind a
három
Összeeskütt
ellenem?
No ha ezek
megtámadnak,
Mit csináljak,
istenem!
A poéta
álkapczáját
Leszakítom
fegyveremnek,
S ellenségimet, mint
Sámson,
E szamárcsonttal verem
meg!
(Szatmár.)
Ősz elején.
Üres már a
fecskefészek
Itt az eszterhéj
alatt,
Üres már a
gólyafészek
Tetejében a
kéménynek…
Vándor népe ott
halad,
Ott a messzeség
homályin,
Ott az égnek
magasán.
Látom még, mint kis
felhőket,
Vagy már nem is látom
őket?
Csak ugy képzelem
talán.
Elröpűlnek,
elröpűltek,
Tavasz s nyár
vendégei,
És őket már nem
sokára
A kertek s mezők
virága
S a fák lombja
követi.
-335-
Mint szeszélyes hölgy, a
mennybolt
Majd borul, majd
kiderűl.
Ajka még mosolyg, s
szemébe
Könny tolúl… ennek sincs
vége,
S ajkán ujra mosoly
űl.
Bús mosolygás és vidám
könny!
Csodálatos
keverék.
Észrevétlen karon
fogja
És egy más világba
vonja
A merengés
emberét.
Órahosszat
elmerengek,
És ha egy elejtett
tárgy
Vagy harang, a mely
megkondul,
Fölriasztott
álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol
járt?
(Szatmár.)
A csillagos ég.
Fekszem hanyatt a föld
sötétzöld szőnyegén,
És merengve
nézem a sötétkék eget;
Száll reám
aranyos, ezüstös csillagfény
És
koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjá születve a magasba röppen
S keresi a mennyet.
Alszik az egész föld; mély és
csendes álma,
Egyetlen halk dongás
érinti fülemet,
Tán mellém valami kis
bogárka szálla,
Vagy távoli folyam
harsogása lehet,
Vagy még távoliabb
felhők mennydörgése,
Mely, mig hozzám
ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán
lelkemnek hymnus-éneklése
Le a
csillagkörbül.
Szállj, lelkem, oh szállj az
égi testek között,
És pillants
keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet
az istenség titkos ujja szövött…
Bölcseségből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a
csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a
csillagok felett,
Azután röpülj le
hozzám gyors szárnyadon,
Hadd
beszéljek veled.
Hadd kérdjem: mit láttál?
van-e ott is élet?
S ha van, ily
gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
A mely jutalmat oszt és bosszúját tölti?…
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék
én,
Csak egyet megtudni, arról hozz
hírt nekem:
Vannak-e ott szívek, és a
szívek mélyén
Lángol-e
szerelem?
Ha ott is szeretnek, ah ugy
vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón
imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl
nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok,
ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld
minden búbánata mellett,
S enyészszem
el, ha a sírba fognak tenni!…
A
szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.
(Szatmár.)
Az ember.
Nincs nevetségesebb az
embernél,
Oly kevélységben, olyan
gőgben él!
A világot fitymálják
ajkai,
S minth’ az eget akarná
szántani
Orrával, oly magasra tartja
fel.
Kevély ember, miben
kevélykedel?
Egy szempillantásnál mi
rövidebb!
Ember barátom, a te
életed.
Rohanva jő az idő s
elrohan,
Egy kezében bölcsőd pólyája
van,
S másikba koporsódra
szemfödel.
Kevély ember, miben
kevélykedel?
S mit végezhetsz egy pillantás
alatt?
Hódítál népeket,
országokat?
Hódítani csak gyávákat
lehet,
S az uralkodás ilyenek
felett
Dicsőség? ezt csak
szégyenelned kell.
Kevély ember,
miben kevélykedel?
S ha dicsőséget szerzél, nagy
nevet?
Veled hal meg s a föld alá
viszed,
Vagy, mint hű eb, kísér ki
sírodig,
S ott őrzi azt egy pár kis
századig,
S előbb-utóbb éhen-szomjan
vesz el.
Kevély ember, miben
kevélykedel?
Dicsőséged, neved maradjon!
hol?
A nép is elvesz, melyhez
tartozol.
Az ország, melyben most él
nemzeted,
Tenger volt egykor, s ujra
az lehet,
S e föld is semmiségbe
oszlik el.
Kevély ember, miben
kevélykedel?
(Koltó.) -336-
Azokon a szép kék hegyeken túl…
Azokon a szép kék hegyeken
túl
Fogsz te élni, kedvesem,
ezentúl,
Ott fogsz élni boldog férjed
mellett,
Kit boldoggá egyedűl szived
tett;
Napkeletről messzebb
napkeletre
Jösz velem, hogy mulathass
kedvedre,
Oda viszlek, szép
Erdélyországba,
Láposvölgyi regényes
magányba.
Hiszem, hiszem, hogy
vidáman élünk,
Mert ott csak a
természet lesz vélünk,
A dicső, az
örökszép természet,
Kinek arczát oly
gyönyörrel nézed,
Mert tudod, hogy
leghivebb barátom,
Kit soha sem
kaptam hazugságon,
Ki elűzi a lélek
kigyóit,
Ki soha sem sebesít, de
gyógyit.
Ottan élünk a világtól
távol,
Semmi sem jut el hozzánk
zajából,
Csak az a halk, tengerféle
morgás,
Mely a zajnak csak
viszhangja, nem más,
S mely meg nem
zavarja álmainkat,
Sőt még költőibb
álmakba ringat.
Oda viszlek, egyetlen
virágom
A nagy földön, e nagy
pusztaságon,
Ott gyakorlom én be ezt
a régen
Óhajtott szót: kedves
feleségem!
(Szatmár.)
A szájhősök.
Meddig tart ez őrült hangzavar
még?
Meddig bőgtök még a hon
nevében?
Kinek a hon mindig ajkain
van,
Nincsen annak, soha sincs
szivében!
Mit használtok
kofanyelvetekkel?
Évrül évre folyvást
tart a zaj,
És nem ott-e, a hol volt,
a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi
baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy
szóval
Az időt így
elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly
hiába néz az
Isten napja s a világ
reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet
már
S áldozatra
zsebeiteket,
Tápláljátok végre a
hazát, ki
Oly sokáig táplált
titeket.
Áldozat s tett, ez a két
tükör, mely
A valódi honfiút
mutatja,
De ti gyáva s önző szívek
vagytok,
Tettre gyávák s önzők
áldozatra.
Hiszem én, hogy, mint a
fák tavaszszal,
Megifjodnak a vén
nemzetek,
De ti, hernyók, új lombot
nem adtok,
Sőt a régit is
leeszitek.
S oh mi vakság! fölemelte még
a
Népszerűség őket
paizsára,
Az elámult sokaság,
miképen
Megváltóit, karjaikba
zárja.
Megváltók? ők a hon
eladói,
Elveszünk ez ordítók
miatt…
Rólok tudja ellenünk, hogy
félünk,
Mert a félénk eb mindég
ugat.
Én ugyan nem állok a
sereghez,
Mely kiséri őket
ujjongatva,
És ha egykor közibök
vetődöm,
Nem egyébért lépek e
csapatba,
Csak azért, hogy
fölfordítsam majd ez
Ál nagyok
győzelmi szekerét,
S haragomnak
ostorával vágjam
Arczaikra a bitó
jelét!
(Szatmár.)
Bucsú a nőtlenségtől.
Tőled válok, legrégibb
barátom,
Nőtelenség, tőled válok
el;
Majd huszonöt évi bajtársam
vagy,
Búcsu nélkül nem hagyhatlak
el.
Ne neheztelj, hogy, ki oly
hived volt,
Rajtad most ily hirtelen
kiad.
Megosztottam véled
ifjuságom,
Hagyd magamnak
férfikoromat.
Szeretélek, mint tán senki más
nem,
Hogyha intél, én szót
fogadék,
Mentem én, a regényes
kalandok
Zászlaját a merre
lengetéd.
Messze vittél, sokfelé
ragadtál,
Elfáradtam, megpihenni
kell…
Nyoszolyám lesz kedvesem két
karja,
S fejér párnám a puha
kebel.
-337-
Mosolyognak ifju
czimboráim,
Gúnymosoly, mely ajkról
ajkra jár,
S szánakozva mennek el
mellettem…
Savanyú a szőlő, ugy-e
bár?
Én valóban szánalomra
méltó,
Szánalomra oly méltó
vagyok!
Piszkosabbnál piszkosabb
csárdákba
Esténként nem
barangolhatok.
Nem szabad már, csak egyet
szeretnem,
És ez is csak engemet
szeret,
Nem ugy, mint az ő jó
szeretőik,
Kik szeretnek százat,
ezeret. –
Isten hozzád, nőtlenség
barátom!
Haragszol vagy nem haragszol
rám:
Már ezentúl hátamat látod
csak,
Örömiddel végkép
jóllakám.
Isten hozzád, vidd el tarka
zászlód
Másfelé, hogy új hivet
szerezz,
Fejér zászló kell nekem már,
és az
Feleségem fejkötője
lesz.
(Szatmár.)
Beszél a fákkal a bús őszi szél…
Beszél a fákkal a bús őszi
szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni
meg;
Vajon mit mond nekik?
beszédire
A fák merengve rázzák
fejöket.
Dél s est között van az idő,
nyujtózom
A pamlagon végig
kényelmesen…
Keblemre hajtva
fejecskéjét, alszik
Kis feleségem
mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes
szendergőm
Szelídeden hullámzó
kebele,
Másik kezemben imakönyvem:
a
Szabadságháborúk
története!
Minden betűje
üstököscsillagként
Nyargal keresztül
magas lelkemen…
Keblemre hajtva
fejecskéjét, alszik
Kis feleségem
mélyen, csendesen.
Arany csal s ostor kerget
tégedet
A zsarnokért megvíni,
szolganép,
És a szabadság? egyet
mosolyog,
S mind, a ki híve, a
harcztérre lép,
S érette, mint a szép
lyánytól virágot,
Sebet, halált oly
jó kedvvel veszen…
Keblemre hajtva
fejecskéjét, alszik
Kis feleségem
mélyen, csendesen.
Hány drága élet hullt már
érted el,
Oh szent szabadság! és mi
haszna van?
De lesz, ha nincs; tiéd a
diadal
Majd a csatáknak
utósóiban,
S halottaidért bosszut is
fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő
leszen!…
Keblemre hajtva fejecskéjét,
alszik
Kis feleségem mélyen,
csendesen.
Vérpanoráma leng előttem
el,
A jövendő kor
jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak
bé
A szabadságnak
ellenségei!…
Egy kis mennydörgés
szívem dobogása,
S villámok futnak
által fejemen,
S keblemre hajtva
fejecskéjét, alszik
Kis feleségem
mélyen, csendesen.
(Koltó.)
A mióta én megházasodtam…
A mióta én
megházasodtam,
Valóságos fejdelem
vagyok,
Trónusom a karszék, és
pipámnak
Hosszu szára a királyi
bot.
Ekkép űlök szörnyü
méltósággal,
S elfogadom kegyelmesen
itt
– A kik jőnek audientiára
–
Országomnak jobbágy
népeit.
Ott egy lyányka rózsaszín
ruhában…
Mert lyány vagy s még szép
is a felett,
Legelőször is veled
beszélek,
Jer, hugám, az elsőség
tied.
Kis hamis lyány! mért kerültél
eddig?
Csak nevedről
ismerhettelek,
Azt tudám csak, hogy
Örömnek hínak,
Kergetélek, s el nem
értelek.
Ámde végre birtokomba
estél,
Meghódítám tündér
szárnyadat,
Kertészem vagy, te
növelsz naponként
Homlokomra fris
virágokat.
-338-
Szép virágok színre és
illatra,
Milyeket csak tündérkéz
növel,
És közöttök a tövis
csiklandja
Csak fejemet s nem
karczolja fel. –
Lépj elő, te hosszu száraz
ember,
Mély szemű és sápadt arczu
Gond.
Vagy maradj csak, ajkad mindig
olyan
Prózai históriákat
mond;
Balgatag, ki ily dicső
napokban
Kenyeret és ruhát
emleget,
Hordd el magad! bár rövid az
élet,
Beszélgethetünk még eleget.
–
S te is itt vagy, te is
megjelentél?
Dúlt arczoddal, sötét
Fájdalom?
Nem remeg kend, örök
ellenségem,
Hogy ezennel
fölakasztatom?
Mély sebeket hasítál
szivembe,
Melyek néha most is
vérzenek;
Mit csináljak most veled?…
ne búsulj,
Kegyelmesen
megkegyelmezek.
Egymás ellen hosszu harczot
vívtunk,
A diadal hozzám
esküvék;
Nagylelkű leszek, mert a
győzőnek
Dicsősége a nagylelküség –
–
Mily zaj ez kinn?… Pegazusom
tombol,
Tán megrúgta valamely
szamár,
Vagy tán azért
nyugtalankodik, mert
Engem olyan rég
nem láta már.
Várj, lovacskám, majd
tiporhatod még
A felhőket jó gazdád
alatt,
Várj egy kissé, hagyd élvezni
mostan
Fejedelmi
nyugodalmamat.
(Koltó.)
September végén.
Még nyílnak a völgyben a kerti
virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak
előtt,
De látod amottan a téli
világot?
Már hó takará el a bérczi
tetőt.
Még ifju szivemben a
lángsugarú nyár
S még benne virít az
egész kikelet,
De íme sötét hajam
őszbe vegyűl már,
A tél dere már
megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az
élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe
ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd
le,
Holnap nem omolsz-e sirom
fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el,
tetemimre
Könnyezve borítasz-e
szemfödelet?
S rá bírhat-e majdan egy
ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az
én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi
fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul
akaszd,
Én feljövök érte a síri
világból
Az éj közepén, s oda
leviszem azt,
Letörleni véle
könyűimet érted,
Ki könnyeden
elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit
bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott
is örökre szeret!
(Koltó.)
Elértem, a mit ember érhet el…
Elértem, a mit ember érhet
el:
Boldogsággal csordultig e
kebel!
Ölemben kedves ifju
feleség,
Milyenről lelkem annyit
álmodék,
Midőn virágaid közt,
képzelet,
Mint mámoros pillangó
repkedett;
Ölemben egy oly asszony, a
kinek
Tündérek adják a testvér
nevet,
Ölemben a legdrágább földi
kincs…
Oly boldog vagyok, hogy
reményem sincs!
Miért is volna nékem
a remény?
A nem-továbbat már elértem
én.
Mi volna könnyebb? mint
lemondanom
Mostan te rólad,
honfi-aggalom,
Te rólad, kínos
haza-szeretet,
Ki mindörökké téped a
szivet,
S magamnak szedni, mit az óra
ád,
Istenre bízván más búját, baját…
–
De el nem hagylak, hazám,
tégedet,
Múltat, jövendőt mindent
eltemet
Boldogságomnak
tenger-özöne,
Csak szent oltárodat
nem önti le.
Veled sohajtok, hazám,
mint elébb,
A kedvezőbb, a szebb idő
felé,
Mely töviskoronádat
leveszi,
S helyébe a dicskoszorút
teszi,
Veled sirok, ha fájnak
sebeid,
Miket rajtad haramják keze
nyit,
Veled sirok, hogy fázol,
éhezel,
S nincs részvevőd sem távol,
sem közel,
-339- Veled sirok, hogy
korcsok fiaid,
S hivom le rájok isten
átkait,
S veled szégyenlem, hogy a
nagy világ
Téged, szegény hazám te,
meg se lát,
Hogy, a ki rajta egykor
úr valál,
És reszketett parancsod
hanginál,
Most rája nézve nem is
létezel…
S érted teszek majd, hogyha
tenni kell!
(Koltó.)
Egykor és most!
Egykor és most! egykor és
most!…
Ép ilyen volt az
idő,
Mint most, ily hideg,
zimankós,
Igy szakadt le az
eső.
Nagyon jól jut az
eszembe,
Még a napját is
tudom:
Ballagott egy ifjú kinn
a
Pocsétás
országuton.
Bús arczczal, kopott
ruhában
A hogy ottan
ballaga,
Olyan volt, mint egy
vándorló
Leveletlen őszi
fa.
Csak ment, csak ment, s ha
előtte
Két felé tért el az
ut.
Nem kérdezte senkitől
sem:
Ezen s ezen hova
jut?
Mindegy volt ő rája
nézve,
Ha jobbra, ha balra
ment;
Sehol sem várt rá meleg
ház
És meleg szív
odabent.
Megmondjam-e,
feleségem,
Hogy ez ifjuból mi
lett?
Ne sajnáld őt, éli már
ő
A mennyei
életet.
Hanem ebből azt ne hidd,
hogy
Elment az élők
közűl;
Annyiban van csak, hogy ő
már
Itt a földön
üdvezűlt.
Itt van e meleg
szobában,
S ajka forró
ajkadon,
Kedves drága
feleségem,
Édes szép kis
angyalom.
(Koltó.)
Csendes élet.
És vége a
komédiának,
A fütty s a taps
elhallgatott,
A nagy függöny szépen
legördült,
S én ott hagyám a
színpadot.
S most itt vagyok… oly messze,
messze,
Száz mérföld tőlem a
világ,
Ki egykor azt
becsavarogtam,
Mint a garabonczás
diák.
Itt űlök feleségem
mellett
Ebb’ a csendes kis
faluba’.
Egykor szűk volt a föld, s
imé most
Elég tág e kicsiny
szoba.
Itt nézem a hajnalt s az
alkonyt
És feleségem
mosolyát,
S szemem nem kíván többet
látni,
Bármily kevés az, a mit
lát.
Ki tette volna föl
felőlem,
Hogy ilyen furcsán járok
még?…
De mikor olyan furcsa,
furcsa
Portéka az a
feleség!
(Koltó.)
Az utósó virágok.
Őszi idő a
javából,
A természet
homlokáról
Minden szépet
leragad.
Nincsen a mezőkön
semmi,
Még a kertben is
keresni
Kell már a
virágokat.
Kis Juliskám
összeszedte
És bokrétává
kötötte
A maradék
szálakat.
Jól tevéd, kis
feleségem,
Kedvet szerzesz evvel
nékem,
S tán velök sem tészsz
roszat.
Már ha úgy is halniok
kell,
Haljanak hát legalább
el
Itt, hol látják
szemeink;
Könnyebb lesz talán
halálok,
Hogyha azok néznek
rájok,
A kik őket
szeretik.
(Koltó.) -340-
Tiz pár csókot egy végbül…
Tiz pár csókot egy
végbül
A
legédesebbjébül!
Rádást
is,
Feleség,
Nekem ennyi
Nem
elég.
Csak ugy virág, ha
tarka,
Csak ugy asszony, ha
barna.
Barna kis
Feleség!
Szíved,
szemed,
Ajkad ég!
Ölelj, ölelj,
angyalom,
Ha ölelsz, azt
gondolom,
Hogy én még
Igy élve
Felröpülök
Az
égbe.
Oltsuk el már a
gyertyát,
Mert azt ingyen nem
adják.
A gyertya
Derága,
Minek ég
itt
Hiába.
Házasodjunk,
hajahaj,
Házasélet
kutyabaj,
Mindig szép,
Mindig a,
Reggel,
délben,
Éjszaka!
(Koltó.)
Szivem.
Isten, alkotál-e
Több ily szívet is már
Mint az én szivem?
Volt-e másban
is már
Ily sokféle és
ily
Forró érzelem?
Hű tanya ez a
szív,
Nemesebb barátság
Hű tanyája ez,
Elhagyott, elaggott
Szüleim
egyetlen
Lágy párnája
ez.
Kert e szív, a hol
leg-
Illatosb virágid
Nyílnak, szerelem!
Bánya ez, a mely a
Szabadság
számára
Kardvasat
terem.
És mi szép, mi jó
van
A kerek világon,
Melyet nem ölel,
Melyhez imádása
Ne hajolna le
vagy
Nem röpülne
fel?…
S egykor ez a szív
is
Megszünik dobogni,
Mint a többiek;
Egykor ez a szív is
Megszünik
dobogni…
Néma lesz s
hideg.
Lenn a föld
porában
Össze fog
vegyűlni
Majd a
többivel,
S tán olyannal
épen,
Kit magasb indúlat
Soh’ sem gyujta fel.
Oh nem! szívemet
ne
Bírja másokéval
Ugyanaz a hely…
Vegyétek ki, hogyha
Meghalok,
barátim,
S égessétek
el.
(Szatmár.)
Ilyen óriást, mint…
Ilyen óriást,
mint
Én vagyok, ki
látott?
Ölembe tartom az
Egész mennyországot!
Borúlj rám, borúlj rám,
Édes
mennyországom,
Felhőtlen szép
egem,
Fényes
napvilágom!
Istenem, istenem,
Miért is teremted
Olyan parányinak
Az emberi
keblet?
Boldogságom nem
fér
Igy egészen belé,
El kell tékozolnom,
El kell sírnom felét.
Megjövendöltem
én,
Hogy boldog leszek
még,
Hogy a bú nálam
csak
Átutazó vendég.
Elmentél, messze is
Jársz immár, búbánat,
Csak
eredj! képpel sem
Fordulok
utánad.
Nézd, kedvesem, nézd,
a
Nap még le sem mene,
Még is már javában
Szól a fülemile.
De hiszen ez
nem is
Madár danolása,
Hanem csókjaidnak
El-elcsattanása.
Mint szelíd
tavaszi
Eső a rónára,
Ugy hulldogál csókod
Ajkamra, orczámra,
Mindenik
cseppjéből
Egy-egy virág
terem…
Csókzáporos
tavasz!
Virágos
szerelem!
(Szatmár.)
Az volt a nagy, nagy munka…
Az volt a nagy, nagy
munka,
Kicsiny kis
feleség,
Mig megszereztelek,
mig
Veled
eljöheték.
Ha ilyen drága
volna
Minden háznál a
lyány,
Be kevés pap híznék
meg
Az esketés
diján.
Igaz, hogy ily leány
nem
Minden bokorban nő,
S uram fia: poéta,
Rongyos poéta-vő!
-341-
Meg is téve
dicsően
A hat-vágást
apád,
Hogy ily
isten-csapástól
Menekjék a
család.
És a midőn hiába
Volt minden izzadás,
S ég, föld daczára meglett
Az
asszony-elhozás:
Eltört ugyan az
útban
Kocsinknak kereke,
De nem hiszem, hogy a nagy
Áldás-súly törte le.
Azon áldásnak
súlya,
A melylyel
engemet
Ipam s napam
magoktól
Eleresztettenek.
Azon az egyen most
is
Csodálkozom nagyon,
Hogy az ajtón jövék ki
És nem az ablakon.
Mért is nem dobtak itt
ki?
Tűrném a többivel;
A sok közt e kis tréfa
Nem is tűnt volna fel.
(Koltó.)
Hintón és gyalog.
Rég eltemette a
nyarat
Az ősz, s ez is haldoklik
már,
Az erdő még is milyen
hangos!
Hogy fütyöl benne a
madár!
E füttyre fölriadtak
az
Álmos merengésből a
fák,
S a meglepő, nem-várt
örömtől
Megrezzen rajtok minden
ág.
Még ott fönn a nap is, a
ki
Ködcsuklyájába bújt
vala,
Gondolva, hogy a tavaszig
már
Ugy sem leszen mit
látnia.
Még fönn az égen a nap
is
Kiváncsian pillant
elé,
Hogy lássa ezt a madarat,
mely
A bús csendet
szétkergeté.
Keres, keres
szemeivel,
Megnéz az erdőn minden
fát,
De mind hiába, mind
hiába,
Madárfélét sehol se
lát.
Jó nap barátom, ne
keresd
A fákon e víg
madarat,
Ott ballag a mi füttyösünk
a
Gyaloguton a fák
alatt.
Egy ágról szakadt
siheder,
Kit a balsors
meghordoza,
Keblén kenyere, hátán
háza,
S szivében jó kedv
tavasza.
Hogy megfütyöl, hogy
megfütyöl,
Hogy harsog az erdő
bele.
S ím fényes úri hintón
nyargal
S szemben találkozik
vele.
A fényes hintóban
belül
Sötét ur ül nagy
csendesen;
Ah, milyen napfogyatkozás
van
E gazdag úr
szemeiben!
Meglátja őt a
siheder,
És sajnálkozva
távozik…
Ti szegény gazdagok, kiken
ily
Rongyházi is
sajnálkozik!
(Koltó.)
Mi a szerelem?
Süldő poéták,
bikficzek,
Ugyan ne
csiripeljetek
A szerelemről! kérlek
szépen
Az emberiség szent
nevében,
Melyet kínpadra vonni
vétek,
Kérlek, hogy azt ti ne
tegyétek.
Tudjátok melyik fán
terem,
Milyen madár a
szerelem?
A kotyvaszték, mit
fejetek
Rosz bögréjében
főztetek,
A sóhajtások
galuskája
Pityergések levébe
hányva,
Epedéssel
megsáfrányozva
Vagy kakasdühhel
megborsozva,
Oh én szerelmes
istenem,
Ez még korán sem
szerelem!
Még várjatok, kis
bikficzek,
Kissé nagyobbat
nőjetek,
-342- Hogy a szerelmet
ismerjétek
És azt megénekelhessétek.
–
Viselni hosszu éven át
A szívben a kétség nyilát,
Teremteni legmelegebb
Vérünkből szép reményeket.
Csak
azért, hogy meghaljanak
Hogy minden
istenadta nap
Legyen egy-egy kedves
halottunk,
Kit kínosan kell
megsiratnunk;
A rágalomnak
óriási
Kigyófarkával
szembeszállni,
Eltűrni oly
bántalmakat,
Mit megtorolni nem
szabad,
Mert kedvesünk azé, ki
bánt,
S aztán elvenni a
leányt,
Eldobni érte
szabadságunk,
Mely legimádottabb
sajátunk,
S fölvenni a könnyű
szabadság
Helyett az élet súlyos
gondját,
Dolgozni napok s
éjeken,
Hogy ételünk s ruhánk
legyen;
S ha feleségünk tán
szeszélyes,
Magunkat szabni
szeszélyéhez,
Hogy már ha kell
örömtelennek
Lenni egyik vagy más
életnek,
Mienk legyen
örömtelen…
Lássátok, ez a
szerelem!
(Koltó.)
Ez már aztán az élet…
Ez már aztán az
élet!
Az egész éven át
Föl és alá kószálom
A két magyar hazát.
Vándorlok
Magyarország
Dicső
térségein
S testvére, a szép
Erdély
Regényes
bérczein.
Rónákról nézek
távol
Hegyek tetőire.
És hegytetőkről nézek
Távol rónákra le.
Füvetlen fátlan
puszta
S vad erdős
rengeteg
Szép
panorámaképen
Előttem
ellebeg.
Ott városok
harangja,
Itt mezei
kolomp,
Amaz drámákat és
ez
Tündérregéket
mond.
Itt egy sötét nagy
kastély
Taszít magátul
el,
Ott egy fejér kis
kunyhó
Barátként
üdvezel.
Előre, csak
előre,
Nagy messze még a
czél;
Tovább, tovább
mindegyre,
Gyorsan miként a
szél.
Mi kéj, így
kóborolni
Hegyen és völgyön
túl,
Mi kéj! mint dagad
keblem!
S erszényem mint
lapúl!
(Dézs.)
El innét, el a városból…
El innét, el a
városból,
Fogjatok be
hamarjába,
Hadd rohanjak, hadd
röpűljek
Más vidékre, más
országba!
Mint kivánkozám e
helyre,
Lelkemet mint vonta a
vágy!
S ugyanez az érzelem
most
Von tovább, maradni nem
hágy.
Nevezetes ez a
város,
Tekintetem
szerteszéjjel
Mint az üstökös
kalandoz
S nem telik be
nézésével.
Összevissza
tarkabarkán
Állnak új és régi
házak,
Mintha képviselve
volna
Itten minden eltünt
század.
S történetkönyv ez a
város,
A történetek nagy
könyve,
Minden utcza és minden
kő
Nagy dolgokról beszél
benne.
S a magyar szó árad
itten
Mindenütt, a merre
járok,
Édes hangok, kedves
hangok,
Illatoznak, mint
virágok.
-343-
S még is mindezek
daczára
El innét, sőt ép ezért
el,
Hogy a megszokás utol
ne
Érjen prózai
kezével.
S szemeimről azt a
fényes
Rózsafátyolt le ne
tépje,
Melyen át e várost
nézem,
Elmerülve
tündérkéjbe.
Igy maradj meg, szép
Kolozsvár,
Igy maradj te
emlékimben,
Ily kedvesen, ily
dicsően…
El tehát, el gyorsan
innen!
(Kolozsvár.)
A szerelem országa.
Álmodtam a minap…
Már nem tudom, hogy ébren-e vagy
alva?
Csak azt tudom, hogy
álmodám.
Ah, milyen szép álom
vala!
Most, a midőn
leírom,
Kezem még most is reszket… a
gyönyörtől!
Ballagva mentem hosszu
úton,
Azaz, hogy nem
ballagva,
Sőt inkább
sebesen,
Mert puszta volt a táj, a
merre jártam,
Oly puszta, olyan
prózai,
E tájnak csak lakói
voltak
Még prózaibbak…
Oly szenvedélytelen, nyugott pofák!
Siettem el, siettem el,
Hogy mentül hamarabb
Mögöttem
hagyjam e
Boszantó tájt s boszantóbb
arczokat.
Elvégre értem egy magas
kerítést,
A melynek gyémánt
kapujára
Ez volt fölírva
szivárvány-betűkkel:
»A szerelem
országa«.
Vágy-szomjasan
Kaptam meg a kilincset
És benyiték,
S mit láttam! égi
látomány!
Előttem állt a legdicsőbb
vidék,
Minőt a festők és a
költők
Művészi
mámorukban
Teremteni csak
képesek,
A milyen tán csak a
paradicsom volt.
Virító széles hosszu
völgy
Ezer virággal s oly nagy
rózsafákkal,
A mekkorák másutt a
tölgyek.
Középütt sétált egy
folyó,
És
vissza-visszafordult
A helyre, melyet
egyszer elhagyott már,
Mikéntha fájna
nékie
Végképen elszakadni
tőle.
A láthatár
szegélye
Regényes kősziklák
valának,
Melyek fején
Arany felhők lebegtek
Fürtök gyanánt.
Elálmélkodva
néztem e vidéket,
Feledve még az
ajtót is betenni,
Midőn
beléptem.
Sokáig álltam a
küszöbnél,
Mig végre szinte
öntudatlanúl
Beljebb-beljebb vont a
vidék varázsa.
Először is virágos
réteken
Mentem keresztül. Ifju
emberek
Jártak körűlem,
mindegyik
Lehajtott fővel, mintha tűt
keresne.
Kiváncsi lettem és
megkérdezém,
Hogy mit keresnek olyan
gondosan?
S felelt egy, hogy mérges
füvet.
Mérges füvet? s mi
végre?
»Hogy kifacsarjam s megigyam
levét.«
Megdöbbenék s gyorsan tovább
haladtam,
S fáradva
értem
Az első
rózsafához,
S alája ültem, hogy ott
megpihenjek,
De a midőn
letelepedtem,
Oh borzalom! fejem
fölött
Egy ifju lógott
fölakasztva.
Elrohanék a másik
fához
S a harmadikhoz és a
negyedikhez
És igy tovább, mindig
tovább,
De nem pihenheték
sehol,
Mert mindenik fán
Függött egy ember.
Túl a folyón, túl a folyón!
Gondoltam, ott a boldog szerelem.
S szaladtam a folyó felé,
Csónakba űltem, s gyorsan evezék,
De húnyt szemekkel,
Mert a
habokban egy-egy holt tetem
Ütötte
föl magát,
S a partról, mint a
megriasztott békák,
Ugráltanak be
ifjak és leányok.
Átértem a
vizen,
S ah itt is
mindenütt
A régi
látomány!
Méregpohár, akasztott
emberek,
Mindenhol ez, mindig csak
ez,
S hátúl a sziklák
ormiról
-344- Veték le mások
magokat,
S alant a völgynek éles
kövein
Kifeccsent szívökből a
vér
S fejökből a velő.
Kétségbeesve nyargalék
Minden felé, minden felé,
De
mindenütt a régi látomány:
Dúlt
arczok és öngyilkolás!…
Csupán csak a
táj és az ég mosolygott.
(Koltó.)
Kazinczy Gáborhoz.
Miljók nevében emelem
szavam,
Miljók nevében mondom el
neked
A köszönet, a hála
szavait,
Hős pályatársam, lelkem
rokona:
A nép nevében! melynek híve
vagy,
Melyért csatázol bátran és
vitézül.
Szentebb, mint a
keresztes-háborúk,
Szentebb a harcz,
a melyet vív e század,
Melynek te,
mint én katonája vagy.
Ott fekszik,
mint egy új Prometheus,
Évezred óta a
bilincsre-vert nép,
És rágja máját a
saskeselyű,
És vérzi lábát és kezét a
láncz.
Le fogjuk rázni róla a
vasat,
S elűzzük tőle a
saskeselyűt!
Mienk, mienk lesz majd a
győzelem,
Mert jó az ügy, mely
fölfegyverze minket,
Mert a jó ügynek
végre győzni kell.
Az ellenségé még a
hatalom,
Kicsiny, kicsiny még a mi
seregünk, de
A kik vagyunk, mind
elszánt férfiak,
S ha ott a többség,
itten az erő,
Mert a mi fegyverünk az
élesebb,
Mert az igazság a mi
fegyverünk.
S nem volna messze már a
diadal,
Ha minden harczos olyan
volna, mint te,
Szavával olyan
fél-mindenható!
Föl, föl, barátom,
hangoztasd szavad,
Áraszd ki lelked e
lángözönét,
Hogy föllobbantsd a rokon
szívekét,
S hogy szétégesd az
ellenség hadát!
Dörögd a gőgnek és a
butaságnak
A rá jövendő
végítéletet.
Föl, föl, barátom,
csüggedetlenűl
S nem tántorogva egy
pillanatig sem!
A díj a melyet egykor
aratunk,
Küzdelmeinkhez méltó díj
leszen…
De mit beszélek? mért említem
ezt?
Nem fáradunk mi
jutalom-reménynyel,
Mint a hazugság
aljas zsoldosi,
De önzés nélkül,
isten-ihletésből,
Mint hajdanában az
apostolok!
(Koltó.)
Menny és föld.
Isten hozzád, gyönyörű
hazugság,
Eszményképek, ábrándok
világa!
Már kezemben tartom ajtód
kulcsát,
Még egy percz, s örökre
zárva lészsz.
Túl az éjnek fejér
szivárványán,
A tejúton túl röpűltem
egykor,
S ott az égi magasokban
járván
Épitélek, szép tündér
világ.
Ott töltöttem ébren
álmodozva
A csapongó ifjuság
időit,
Álmaimnak nem volt
vége-hossza,
S szebbnél szebbek
voltak álmaim.
De az álom bármi szép, csak
álom,
S hogyha ma nem, holnap
elmulandó;
Elment, elment pajkos
ifjuságom,
Fölkeltett a komoly
férfikor.
Isten hozzád ábrándok
világa!
Miért várjak, a mig
összeomlasz
S romjaidnak eltemess
alája?
Jobb, leszállnom innen
idején.
Le a mennyből, le tehát a
földre!
Vígy le, vígy le képzeményim
szárnya,
Mielőtt lebuknám
összetörve,
Mint lebukott egykor
Phaëton.
Hogy jön e könny szemem
pillájára?
Aggalom s bú, hagyjatok,
hadd menjek!
Hisz a föld az emberek
hazája,
Embereknek csak a föld
való;
S ha nem is oly szép ez, mint
szeretnők!
Nem is oly rút, mint az
ifju véli…
Nincs itt angyal, ámde
nincs is ördög,
S ha van itt tél, van
kikelet is.
(Koltó.) -345-
A koldus sírja.
Mint vadállat, mely halálát
sejti,
A vén koldús puszták
közepébe
Bujdosott, és élte
maradékát
Ott a puszták közepén tevé
le.
Holttestéhez a szegény
legények
Elvetődtek, néki gödröt
ástak,
Felköték botjára
tarisznyáját,
S így tűzék le a botot
fejfának.
Ott a fa s bokor nélkűli
rónán
Áll a kis domb egyszerű
jelével,
S te természet, elhagyottak
gyáma,
Vad virágok- s fűvekkel födéd
el.
Ilyen a sors! egykor,
életében
Szennyes rongyok lengedeztek
rajta,
S íme sírját napkeletnek
minden
Szőnyegénél szebb szőnyeg
takarja.
De az mindegy; ő rá nézve a
fő,
Hogy elérte végre
nyugodalmát…
Ki gondolná? mily zajos,
mi vészes
Volt a pálya, melyen ő
futott át.
-346-
Oh ez a kéz, a mely
vénségében
Ezt a száraz, görcsös ágat
fogta,
Ifjusága teljes
erejében
Harczok fényes kardját
villogtatta.
Ott forgott ő a csaták
tüzében,
Ott adá véréből
áldozatját
Az uraknak birtoka- s
jogáért,
Kik őt később éhenhalni
hagyták.
Csak hogy elhalt! most feledve
minden,
Nyomorúság és a harczi
lárma.
Csendes néma a világ
körűle,
Zavaratlan földalatti
álma.
Néha száll csak egy-egy kis
madárka
Fejfájára s ábrándos dalt
zeng ott…
Mit dalolhat a madárka
fejfán,
Olyan fejfán, amely koldúsbot
volt?
(Koltó.)
T. M. kisasszonyhoz.
Hogyan vagy, kedves jó
leányka?
Alig hogy hallom
híredet,
Pedig nagyon szeretném
tudni
Vidám-e vagy bús
életed?
Ha jól van dolgod, hadd
örülnék,
Mert a boldogság úgy
egész,
Sőt kétszerezve lesz az
által,
Ha más is nyer belőle
részt.
S ha bánatod van, hadd
busúlnék
Veled, hadd venném át
felét,
Másik felével a harczot
csak
Könnyebben
végigküzdenéd.
Elmondanád, mi bántja
lelked,
Mi mérte rája a
csapást?
S ha gyógyszert nem tudnék
is adni,
Adhatnék tán
vigasztalást.
Mint szeretném én, mint
szeretném,
Ha el lehetne
mondani:
Mily boldog vagyok, meddig
mennek
Boldogságom
határai…
Sőt nincs is annak, nincs
határa,
Ugy nyúlik által
lelkemen,
Miként a föld felett az ég,
mely
Jelen van, mindenütt
jelen.
S e nagy kéjtengert, melynek
minden
Cseppjében egy gyöngy, egy
öröm,
– Nem csak magam: másod
magammal –
Nemes szivednek
köszönöm.
Tudd ezt, leányka, és ha
sorsod
Nehéz: enyhíti e
tudat;
Mert a boldogságnak
testvére:
Boldoggá tenni
másokat.
(Szatmár.)
A rab.
»Te éretted harczolék,
szabadság,
S lánczra verve lábam és
karom…
Világosság, téged
szomjazálak,
S mint vakandok, föld
alatt lakom…
Mikor üt a megváltás
órája,
Mikor üt a boldog óra
már,
Melyben ujra szabad léget
szívok,
S újra rám sütsz, fényes
napsugár?«
Lenn az élők nagy
koporsajában,
A börtönben, így sóhajt
a rab,
S már, az isten tudná,
hányadikszor,
Hiszen olyan régi, régi
rab!
Vagy tán még csak egy pár
kurta napja,
Hogy a sírnak testvérébe
bujt?
Nagy müvész a fogság
szenvedése,
Minden órát századokra
nyújt.
Nem napok, nem! évek folytak
el már,
A mióta ide
vettetett,
Hosszu kínos évek, mik
fölvésték
Homlokára sötét
nevöket.
És fejét már régen a szegény
rab
Bilincsével zúzta volna
szét,
De egyetlen társa, a
reménység,
Megragadta fölemelt
kezét…
A reménység, hogy ő még szabad
lesz!
Múljék itt bár éltének
fele,
Hátralévő megmaradt felét
az
Édes szabadságban tölti
le.
És ezért várt, és ezért nem
zúzta
Bilincsével szerteszét
fejét,
Várva várt, s a lomha évek
száma
Feje fölött
meggyülekezék.
-347-
S jön a végén e
hollóseregnek,
Végre jött egy szép
fejér galamb,
Jött a drága hírnek
meghozója,
Hogy utószor van ma ott
alant.
Nyílik, nyílik ím a
börtönajtó,
Leveszik kezéről a
vasat…
Fölsikolt és összerogy…
örökre…
Örömében szíve
meghasadt.
(Koltó.)
Bölcselkedés és bölcseség.
»Teremtve van-e a
világ,
Vagy örök idők óta
áll?
S fog-e örökké
állani,
Vagy egykor semmiségbe
száll?
Megírta évmiljók
előtt
A sors, mi fog történni
majd?
Vagy a történet gálya,
mit
A véletlen fuvalma
hajt?
Egy-e a lélek és a
test?
Honnan jövénk, hová
megyünk?
Elalszik-e a sírba’,
vagy
Uj lángra lobban
életünk?«
Gunnyaszt a bölcs
magánosan,
S ezen kérdések
lengenek
Virasztó szemei
előtt,
Miként rejtelmes
szellemek.
Vizsgálja őket
gondosan,
Vizsgálja
fáradatlanúl,
Vizsgálja hosszu
évekig,
S mi haszna benne? mit
tanúl?
E szellemeknek
arczain
Csak egy vonást sem fejte
meg,
Midőn feléje a
halál,
A végső szellem,
közeleg.
S te balgatag világ, te
az
Ily dőrét bölcsnek
nevezéd,
Ki kincset kiván
szerzeni
S eltékozolja
életét.
Elég hogy élsz! mi gondod
rá:
Mi volt és mi
következik?
Legbölcsebb, sőt csak az
a bölcs,
Ki soha sem
bölcselkedik.
(Koltó.)
Szép napkeletnek…
Szép napkeletnek
Viránya lelkem,
Örök
tavasznap mosolyog le rá;
Mit csak a
földre
Ejtett az isten,
Megterem rajta minden szép
virág.
Csak egy
hiányzott,
A hit virága,
A sírontúli életnek hite,
S ez is kikelt már,
Ez is virít már,
És ezt
szerelmed ülteté ide.
Miről a büszke,
Az elbizott ész
Egy
hangot sem bírt mondani nekem:
Megmagyarázta,
S mi könnyedén,
azt
Édes szerelmed, kedves
hitvesem!
Nem sötét a sír:
Szemünk vakúl el,
Ha
rá tekintünk, fényességitől,
Mely oly
szokatlan
Varázsözönnel
A más világból arczainkra dől.
Nem az enyészet
Rideg tanyája
A
koporsó; de vidám sajka ez,
A mely
velünk e
Szép életből
egy
Még szebb élet partjára
átevez.
Csak azt az egyet
Szeretném tudni:
Hol, merre terjed ez a más világ?
És mily alakban
Jutunk majd
innen
Ez ismeretlen más világba
át?
Mint ágrul ágra
A csalogánypár,
Csillagrul csillagra szállunk, te s én?
Vagy mint két hattyu
Ringunk szelíden
Az
örökkévalóság tengerén?
(Pest.) -348-
Oh ne bántsd a költőt…
(Moore után angolból.)
Oh ne bántsd a költőt, ha
magányba fut, hol
Fekszik a gyönyör,
a hírrel nem törődve;
Nagyra
született ő, s lelke lángolási
Szentebbek volnának boldogabb időkbe’.
A húr, mely most lantján tágan lankad,
tudna
Harczi dárda ellen íjt
feszíteni,
És ajkán, a mely most
vágyakat lehel csak,
Honfiszívnek
árja ömledezne ki.
De jaj hazájának!… elmult
büszkesége,
S mely volt hajthatatlan,
megtört szelleme;
Romján csak
titokban sóhajt népe, mert őt
Árulás
szeretni s halál védnie.
Csak az
árulónak van becse, csak annak,
A ki
szégyenlője ősei nevének;
Az a fáklya
vezet méltósághoz, a mely
A
hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg.
Hát ne bántsd a költőt, ha,
mit nem gyógyíthat,
Kéjek közt akarja
elfelejteni;
Oh csak egy reményt adj,
csak egy fény ragyogjon
Honja éjén, s
meglásd, mit fog érezni!
És azonnal
szíve minden szenvedélyt, mit
Táplált, s mindent, a mi kedves, messze hajt,
S a babér, mely fejét hasztalan
övedzi:
Mint Harmodiusnak, kardját
födi majd.
De bár dicsőséged eltűnt s a
remény is,
Neved, drága Erin, élni
fog dalába’,
Még az órában is,
melyben legvidámabb,
Emlékezni fog
rád s sorsod viszályára.
Panaszod
meghallj’ az idegen, rónáin,
Tengeren
túl küldi a lant sóhajod,
Maga
zsarnokod is, mig lánczod szorítja,
Rabja dalán megáll majd és sírni fog.
(Pest.)
Bíró, bíró, hivatalod…
Bíró, bíró,
hivatalod
Nem játék, nem
tréfadolog,
Jól meggondold, jól
meggondold,
Ha a »halál« szót
kimondod.
Hallga, hallga, nyílik
szája…
Szól… kimondja: »halál
rája!«
Elindulnak az
ifjúér’,
Pallost köszörűl a
hóhér.
Nap az égre
emelkedik,
Ifju feje földre
esik,
Nyaka vére fölfelé
fut…
Milyen szép piros
szökőkut!
Holdvilágos sárga
éjfél,
Sírjából az ifju
fölkél,
Halomtalan
sírgödréből,
Az akasztófa
tövéből.
Fejét veszi jobb
kezébe,
Kapaszkodván
üstökébe,
Ugy ballag a városba
bé,
Birájának háza
felé.
»Ártatlanúl ölettél
meg!«
A biró ily szókra
ébred,
És fölpattan az
ajtaja,
Véres fej röpűl be
rajta.
És ezután minden
éjjel
A birót e hang költé
fel,
Jött az ifju
éjfelenként,
És bedobta véres
fejét.
(Pest.)
A hold elégiája.
Mért vagyok én a hold? isten,
mit vétettem,
Hogy a legnyomorúbb
lénynyé tettél engem?
Inkább volnék a
föld utósó szolgája,
Mint az égen az
éj ragyogó királya,
Inkább járnék ott
lenn koldús bocskorában,
Mint itt
járok ezüst sarkantyús csizmában,
Inkább színám lenn a csapszékek borszagát,
Mint itt fönn a csillagvirágok
illatát.
Oh melyik jó lélek ne szánná
sorsomat?
Minden kutya, minden poéta
megugat!
S ezek a tollrágó,
versgyártó pimaszok,
Kiknek nem a
szíve, csak a füle mozog,
Azt hiszik,
hogy velök én egy követ fújok,
Rokonérzelemből hogy velök busúlok.
Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul,
Hanem a méregtől, a mely torkomon
dul.
Hogy ekkép komáznak én velem e
ficzkók,
Mintha együtt vernénk a
csürhére disznót.
Néha-néha jön egy
az igazijából,
Egy kipattant szikra
isten homlokából,
Egy valódi költő, s
dala hallatára
Keblemet megtölti a
gyönyörnek árja;
Csak hogy, csak hogy
a mig jön egy ilyen dalnok,
Addig
hány keserves nyávogást nem hallok!
-349-
Efféle mákvirág minden bokorban nő,
Nincs ezekre soha, nincs sovány
esztendő.
Minden este félve kezdem
útazásom:
Hol akad meg fülem olyan
nyikorgáson?
Ahol ni, ott is egy!
hogyan terpeszkedik,
Hogy
meghányja-veti parasztlőcs kezeit,
Mintha el akarná messze hajítani,
Talán mert markába nincs mit szorítani,
S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott
czigány,
Az erek is csak ugy dagadnak
a nyakán.
S mit össze nem beszél! s
váltig engem kérdez
S kér, hogy
tekintsek be a szeretőjéhez.
Jól van,
betekintek. Hát, öcsém, a Jutka
Épen
most buvik be a kemenczelyukba,
Sült
kolompért szed ki, pofázza befelé,
Megégette száját, mert hirtelen nyelé.
Jaj be gyönyörűen rántja félre
arczát!
Ez a bájos orcza épen méltó
hozzád. –
Megmondtam, a minek
nem-tudása gyötrött,
Most menj a
pokolba, vigyen el az ördög!
(Koltó.)
Pató Pál úr.
Mint elátkozott
királyfi
Túl az
Óperenczián,
Él magában
falujában
Pató Pál úr
mogorván.
Be más lenne itt az
élet,
Ha egy ifjú
feleség…
Közbe vágott Pató Pál
ur:
»Ejh, rá érünk arra
még!«
Roskadó félben van a
ház,
Hámlik le a
vakolat,
S a szél egy darab
födéllel
Már tudj’ isten hol
szalad;
Javítsuk ki, mert
maholnap
Pallásról néz be az
ég…
Közbe vágott Pató Pál
úr:
»Ejh, rá érünk arra
még!«
Puszta a kert, e helyett
a
Szántóföld szépen
virít,
Termi bőven a
pipacsnak
Mindenféle
nemeit.
Mit henyél az a sok
béres?
Mit henyélnek az
ekék?…
Közbe vágott Pató Pál
úr:
»Ejh, rá érünk arra
még!«
Hát a mente, hát a
nadrág,
Ugy megritkult, olyan
ó,
Hogy szunyoghálónak is
már
Csak szükségből volna
jó;
Híni kell csak a szabót,
a
Posztó meg van véve
rég…
Közbe vágott Pató Pál
úr:
»Ejh, rá érünk arra
még!«
Életét így tengi
által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő
magyarnak születék,
S hazájában ősi
jelszó:
»Ejh, rá érünk arra
még!«
(Pest.)
Nézek, nézek kifelé…
Nézek, nézek kifelé
az
Ablakon,
Ott merengnek szemeim a
Silbakon,
Jár a faköpönyeg
mellett
Föl s alá,
Méltósággal, mint valami
Kiskirály.
Sétifikáltam igy én
is
Valaha,
Mert hogy voltam, voltam én is
Katona,
Fekete-sárgára
festett
Fák előtt
Villogtattam a hatalmas
Gyíklesőt.
Izzadtam a dicső
borju-
Bőr alatt,
Bájos bakancs ékesíté
Lábamat,
Szájam szörnyü
halberdókat
Kiabált,
És söpörtem a kaszárnya
Udvarát.
Hősi pálya, hősi
pálya,
Gyöngy élet,
Szégyen rám, hogy számot veték
Te véled,
-350-
Hogy letettem cserkoszorúd
Fejemről,
Elhajíték
puskát, seprőt
Kezemből.
Hejh de meg is vert az
isten
Engemet,
Hogy elhagytam a vitézi
Életet,
Poéta lett belőlem,
csak
Poéta…
Ott talán már káplár volnék
Azóta.
(Nagy-Várad.)
Dicsérsz, kedves…
Dicsérsz, kedves, hogy olyan
jó vagyok!
És meglehet, hogy az
vagyok valóban,
De ne köszönd ezt én
nekem… szived
Annak forrása, bennem a
mi jó van.
Avvagy talán a földnek
érdeme,
Hogy úgy terem gyümölcsöt és
virágot?
Teremne-e csak egy fűszálat
is,
Ha nem sütnének rá a
napsugárok?
(Nagy-Várad.)
Arany Jánosnál.
Csendes magányból a mézeshetek
után
Ujra belépek a nagy világ
zajába,
Hol annyi sáros láb gonoszul
vagy bután
Kedélyemnek fejér
köntösére hága.
Mielőtt ott lennék a
nagy kőhalomban,
A fővárosban, hol
oly hűsen fuj a szél,
Egyet pihenek
még kicsiny hajlékodban,
Leülök,
barátom, meleg tűzhelyednél.
Üdvezlégy másodszor!… a tavasz
tarkállott,
A midőn először
látogattalak meg,
Most bús
egyformaság födi a világot,
Bús
egyformasága a mogorva ősznek;
De a
ború, ámbár eddig egyetérzék
A
természettel, most nem sérti kedvemet,
Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
És a legszebbik részt, kis
feleségemet.
Ime feleségem… hejh be szép az
élet,
Mikor az ember így
másod-magával van,
Akármit huhognak,
akármint itélnek
A magányos baglyok,
szomorú odvokban.
Leestem ugyan a
szabadság szárnyáról,
Be vagyok
kerítve egy kis karikába,
De mért
kivánkoznám ki e karikából,
Mikor
minden gyönyör ide van bezárva?
Én azonban vizet hordok a
Dunába
Beszélvén ilyetén dolgokat te
néked;
Föl van írva szintén sorsod
csillagába
Ragyogó betűkkel: boldog
házasélet…
Itt hitvesed, amott két
virgoncz gyermeked!
Gyűljünk össze s
űljünk itt körbe mindnyájan,
S
tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,
Hogy hallgatni még az idő is megálljon.
Igy csaljuk meg ezt a vén
hajdút, ki engem
Hejh maholnap megint
a dologra kerget…
Egykor a hírvágyat
hátamra ültettem,
S most le nem
hányhatom a már megúnt nyerget.
Nem a
hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,
Hogy munkába öljek napot és éjszakát!
Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,
A ki a sátánnak elalkudta
magát.
Tudom, a feledés, mint az éhes
kánya
A megölt madárral, elröpűl
nevemmel,
Tudom, hogy siket a
magyarok hazája,
S mégis énekelek,
mert énekelnem kell.
El fogják
feledni nevem s bár felednék
Hamar!
ugy szeretném túlélni híremet;
Akkor
aztán ismét a magamé lennék,
Rózsáim
volnának a borostyán helyett.
Azt kivánnám, hogy itt éljek
én s hitvesem
Veletek, barátom,
nem-zavart magányban,
Míg nem
emlékezném már saját magam sem
Arra,
hogy divatban voltam hajdanában.
Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén,
Egyszer itt találna s tán reám ismervén,
Mint régi barátját üdvözölne, de én
Felelnék: nem tudom, kihez van
szerencsém?…
Eh, balgatag beszéd! alig
ejtettem ki,
Nevetek, magamat
kinevetem érte;
Az isten a magányt
nem nekem teremti,
Oda való vagyok én
a csatatérre.
Dobják le testemmel
együtt majd nevemet
A sírba, de addig
ne bántsa senki sem,
Véglehelletemig
nem hagyom a helyet,
Ott esem el
bármily sárosan, véresen!
(Szalonta.) -351-
Őszi éj.
Látod, látod… vagy hiszen mit
látnál?
Késő éj van, s ez még nem
elég:
Éj a földön és felhők az
éjen;
Kétszeres gyászt vett föl a
vidék.
És a szél, ez a hazátlan
szellem,
Kit be nem fogad se ég se
föld,
Ég és föld közt elkárhozva
bujdos…
Hallod, hallod, hogy nyög,
hogy süvölt.
Könnyü nékünk, feleségem,
könnyü,
Pamlagon te és karszékben
én,
Idebenn a kényelmes
szobában
A meleg kemencze
közelén.
Oh de vannak, kik most kinn
bolyongnak
A viharban szabad ég
alatt,
Fürteiket megczibálja a
szél,
A midőn mellettök
elszalad.
Ablakokból itt-ott oly
hivólag
Kandikál ki egy-egy
mécsvilág,
De ők tovább mennek…
csavargónak
Ki nyitná ki háza
ajtaját?
Hejh pedig ki tudja, hogy mi
volt az
Ilyen, vagy mi lesz belőle
még?
Hogy tovább ne menjünk: egykor
én is,
Én is ily földönfutó
valék.
Míg kifáradt, gyöngült
lábaimmal
Gázolám az országúti
sárt:
Lelkem addig csüggedetlen
szárnyán
Magasan fönn az egekben
járt.
Igy ballagtam, ábrándozva:
egykor
A hazának mily kincset
hagyok.
S a ki láta, mit gondolt
felőlem?
Azt hivé tán, hogy tolvaj
vagyok.
(Pest.)
Rózsabokor a domboldalon…
Rózsabokor a
domboldalon,
Borúlj a vállamra
angyalom,
Súgjad a fülembe, hogy
szeretsz,
Hejh, milyen jól esik nekem
ez!
Lenn a Dunában a nap
képe,
Reszket a folyó
örömébe’,
Ringatja a napot
csendesen,
Épen mint én téged,
kedvesem.
Mit nem fognak rám a
gonoszok,
Hogy én istentagadó
vagyok!
Pedig mostan is
imádkozom…
Szíved dobogását
hallgatom.
(Pest.)
Meddig alszol még, hazám?
Meddig alszol még,
hazám?
A kakas rég
felkelt.
Kukorékolása
rég
Hirdeté a
reggelt.
Meddig alszol még,
hazám?
A nap is
föllépett,
Beözönlő
sugara
Nem boszantja
képed?
Meddig alszol még,
hazám?
A veréb is fenn
van,
Telhetetlen
bendejét
Tömi
asztagodban.
Meddig alszol még,
hazám?
A macska is fenn
jár,
S tejes köcsögöd
körűl
Kotnyeleskedik
már.
Meddig alszol még,
hazám?
Kaszálód füvére
Csaptak a bitang lovak,
S legelnek széltére.
Meddig alszol még,
hazám?
Ime vinczelléred
Műveli, nem szőlődet,
Hanem a pinczédet.
Meddig alszol még,
hazám?
Szántanak
szomszédid,
S a magokéhoz
oda
Szántják földed
szélit.
Meddig alszol még,
hazám?
Míg rád nem gyul a
ház,
Mindig, míg a
félrevert
Harang föl nem
lármáz?
Meddig alszol még,
hazám?
Szép
Magyarországom?
Föl sem ébredsz már
talán,
Csak a más
világon.
(Koltó.) -352-
-353-
Állj meg, feleségem…
Állj meg,
feleségem,
Mondok
valamit,
Játszuk el a
multnak
Jelenéseit,
Mert illik dologhoz
Fogni végre már,
Isten drága
napját
Egyre lopni
kár.
Eddig csak
henyéltünk,
Ennek vége
lesz,
Mert ez a léleknek
Fásulást szerez.
Munka, tett az élet,
Tegyünk
valamit,
Játszuk el a
multnak
Jelenéseit.
Képzeld, hogy leány
vagy,
Az a lyányka még,
Kivel ott a csendes
Kertben mulaték.
Itt a kályha
lesz a
Nagy fa, mely
alatt
Elmondám szerelmi
Vallomásomat.
Támaszkodjál
hozzá,
S addsza kezedet,
És figyelj, elmondom
Szép beszédemet: –
»Nagysám, én
nagysádat
Sze… sze…
szeretem!
Nagysádé
szerelmem,
Lelkem,
életem!
Oh feleljen
nagysám,
Hogy viszont
szeret!«
»»Szeretlek,
Sándorkám,
Bírod
szívemet…««
Persze, hát hogy is
ne,
Mondtad is te ezt!
Mily anachronismus!
Mondd, hogy nem szeretsz,
Mint akkor mondád.
»»Én
Nem szeretem önt.««
Nem szeretsz galambom?
Szépen köszönöm.
Pár hónapja
csak, hogy
Feleségem
lett,
S ím nyiltan
bevallja
Már, hogy nem
szeret.
Hah! – vagy úgy… ni most
meg
Én feledtem el,
Hogy csak játszunk, hogy a
Multat játszuk el.
Mennyi galibával
Jár ez a
dolog!
Hagyjuk abba, jobb
lesz,
Már fáradt
vagyok.
Elfáradtam. Most
már
Csak pihenhetek.
Ülj le itten, majd én
Melléd heverek,
S rád hajlok
fejemmel,
Igy, kis
angyalom…
Munka után
milyen
Jó a
nyugalom!
(Pest.)
Csendes tenger rónaságán…
Csendes tenger
rónaságán
Szeliden reng
csónakom,
Mint tavaszszal esti
szellő
Kebelén a
rózsafa.
Nem vagyok rá
érdemetlen,
Jó lélekkel
mondhatom.
A folyó, melyen
jövék
Ide, a hol most
vagyok,
Hosszu és vészes folyó
volt:
Villám futkosott
fölöttem,
Jobbra-balra éles
sziklák
Fenyegettek és
alattam
Örvényeknek torka
nyílt…
Evezőm minden
csapása,
Szívem minden
dobbanása
Az utósó lehetett
vón.
Én eveztem, csak
eveztem,
S a mi a legfő: akkor is
még,
A midőn vezértüzem
A remény is kialutt,
Még akkor sem csüggedék.
Csüggedetlené a díj! –
Díjam oly
szép, olyan édes:
Ringatózni
véghetetlen,
Nyúgodalmas
tengeren,
Boldogságos
házasélet
Nyúgodalmas
tengeren.
Félretettem
evezőmet,
Mért is volna az
kezemben?
Hisz mindegy, akárhová
visz
Vitorlámnak
játszótársa,
A kis
gyermek-fuvalom;
Mindegy az, mert
mindenütt az
Ég vesz engemet körűl,
a
Fellegetlen, tiszta
ég…
Úgy ereszkedik le ez
A sík tengernek szinére,
Engem úgy kerít be, mint egy
Kék
virágokból füzött
Óriási
koszorú.
Mendegélek,
mendegélek,
Ringatózom,
ringatózom.
Gondtalan
nyujtózkodom;
Fejem édesen
pihen
Hitvesemnek lágy
ölében;
Szemeim szemébe
néznek,
E szemekbe, mik
sötétek,
S még is ragyogóbbak, mint
a
Mennyország arany
lakói;
És kezemben a lant,
rajta
Ábrándos dalt
pengetek,
Nem szabályos, nem
kigondolt
Mesterkélt dalt…
ujjaimra
Bízom, hogy mit
verjenek,
S futnak ezek a húrok
közt
Föl s le
öntudatlanúl,
Mintha kedvesem
hajával
Játszanának. És a
dal
Még is szép, mert
hallatára
A mennyből leszállnak
a
Csillagok, hogy
közelebb
Légyenek, s a hold
kilép
A tengerbül és figyelmez.
–
Igy lantolva, énekelve
Vándorlok kis sajkámon, mint
A delfínen Árion…
Néha száll csak árboczomra
Egy-egy síró vészmadár:
Egy-egy
fájó aggalom
Jövendőd miatt,
hazám;
De minél beljebb
jutok
A tenger
végetlenébe,
Annál ritkábban jön
ilyen
Vészt jövendölő
madár.
(Pest.) -354-
Az éj.
Fekügyetek
Már le,
Emberek!
Vagy ha
jártok
Halkan
Lépjetek.
Lábujjhegyen
Lassan
Járjatok,
S durva zajt
ne
Üssön
Ajkatok.
Tisztelni kell
A gyászt,
Mert az
szent…
Éj, a gyászos
Ifju,
Megjelent.
Kedvese volt,
És az
Meghala;
Azért
gyászol,
Szegény
Éjszaka.
Csendesen a
Földre
Leborúl,
Hull a
fűre
Könnye
Szomorún.
Most egyszerre
– Vajon
Mi dolog?
–
Búsan bár, de
Még is
Mosolyog.
Ím, sírjából
A hold
Feljöve:
Holt
kedvese
Halvány
Szelleme.
Találkoznak
Édes
Keservvel,
Ölelkeznek
Kínos
Gyönyörrel.
És beszélnek…
De ki
Tudja,
mit?
A mit senki
Nem sejt,
Nem
gyanit.
Nem is volna
Ezt jó
Tudnotok,
Mert e
beszéd
Örök
Nagy titok.
Csak az őrült
Hallja,
A
midőn
Rá a lázas,
Rémes
Óra
jön;
S a haldokló,
Ha már
Csak
egy-két
Pókhálószál
Tartja
Életét;
Még egy hallja,
Még egy
Harmadik:
A költő,
ha
Ébren
Álmodik.
A merengő
Költő
Érti
még
Ama szellem-
Hangok
Rejtelmét.
De nem szólhat
Róla,
Ne
kérdezd…
Elfelejti,
Mire
Fölébred.
(Pest.)
A haraghoz.
Kiapadsz-e,
harag,
Te zuhatagos
Vad bérczi patak,
Mely zúgva rohantál
A mélybe, s
vetettél
Szilaj habokat…
Kiapadsz-e, harag,
Szivembül örökre?
Hát csendes
házimadár
Lesz az erdei
sasból,
Mely körmeit
egykor
A bősz zivatar
Hátába ütötte,
És
rajta lovagla
Kevély
diadallal?
Hát
vállatrántó
És
fejbillentő
És
hálósapkás
Jó békés
polgár
Lesz a tüzes
ifju?
Ki néha magával
Nem bírt, kinek ez
Volt a neve egykor
Mindenkinek
ajkán:
Haragos Petőfi!
Mily aggalom ez, mily
Hiábavaló!
Nem hagyhat el
engem
Nemes indulatom,
Az ifju-harag;
Nem
apadt ki szivembül
E
zuhatagos
Vad bérczi
patak,
S nem fog
kiapadni.
Csak
csendesedett
Most némileg
árja,
Mert róna mezőkön
Megy útja keresztül,
Mezőiden hegy s völgy
Nélkűli
jelen.
De ott a jövendő
Sziklás vadona,
Mélységeivel…
Ha majd oda
ér
Haragom pataka!
Megnőve folyammá
Ugy
fog lezuhanni
Elleneidre,
hazám,
Mint a feneketlen
Örvénybe a féktelen
Niagara!
(Pest.) -355-
Egy apához.
Mindent tevél, a mit
szabad
És a mit nem
szabad,
Hogy visszatartsad
ellened
Szegűlt
leányodat;
Bekeriték őt
apai
Tekintélyednek
falai,
S úgy volt ármányaid
között
Mint hálóban a
hal,
És fenyegetted
haragod
Gyilkos
villámival…
És még is elment
gyermeked
Az ifiúval, kit
szeret.
Mi volt forrása
tetteid
Sötét folyóinak?
Tán a szülői aggalom
A jövendő miatt?
Ez volt a szép
palást, a mely
Rút önzésed takarta
el.
Árúnak tartád
gyermeked,
S rá alkuvál is
már…
Szeretném tudni:
mennyiért
Kérték s mi volt az
ár?…
Vásárra vitted,
tehetéd,
Mert hisz te adtad
életét.
Te legalább ezt
gondolod.
Hah, milyen
lázitó,
Mily iszonyú tett volna
ez,
Ha nem voln’ olyan
ó,
Ha minden istenadta
nap
Meg nem történnék
újolag.
Van embervásár, szinte
van
Ott túl a tengeren,
De az adó-vevő fehér
S az áru szerecsen,
Míg itt mi
nálunk az apák
Magzatjaikat
árulják.
Igy cselekvél te is… vagy
mondd
Hazugnak szavamat,
Tégy tanuságot róla, hogy
Szeretted lyányodat,
Beszélj!… egy hangod sem lehet,
Mely megczáfolna engemet.
Midőn ármányod
szétszakadt,
S leomlott minden
gát,
S az ifju végre
elvivé
Magával a leányt.
Annyit se mondál nékiek:
Vajon lesz-e mit ennetek?
Levontad rólok
kezedet,
Ugy távozának
el,
Bár meggyőződésed
vala,
Hogy első, a kivel
Találkoznak, a nyomor lesz,
S majd el sem hagyja őket ez.
De szép hited, tisztelt
apa,
Tudd meg, nem
teljesűlt,
S ha tán a szükség
egykoron
Reájok nehezűl,
Te lészsz utósó, a kinek
Segélyeért könyörgenek.
S ők boldogok, (érdemlik
is
Sok szenvedésökért!)
Oly véghetetlen boldogok,
Hogy hozzájok se fér
A gyűlölség és a harag,
Hogy
néked megbocsátanak;
S kivánják: légy boldog te
is!…
De bár kivánjanak
Neked minden jót, hasztalan;
Mert ki elhagyja csak
Egy pillanatra gyermekét,
Örökre
elhagyj’ azt az ég.
(Pest.)
Okatootáia.
Van egy ország, úgy híják,
hogy
Okatootáia;
Második szomszédja Chína,
Az első Ausztrália.
És ez, hogy
Ausztráliának
Tőszomszédja, vajmi
jó!
Nem lopózhatik be
hozzá
A
civilisatio.
Oh a
tántoríthatatlan,
A dicső
Ausztrália!
Ő magát e gonosztól
nem
Hagyja elcsábítania.
-356-
O, noha már Chína is
kezd
Mendegélni
csendesen,
Ő még most is, mint a
szikla,
Áll erősen egy
helyen.
Áldd a sorsot, áldd az
istent,
Okatootáia,
Hogy Chínán is túl vagy még, hogy
Szomszédod Ausztrália.
Boldog ország! mert bár
érzi
A szükség sok
nemeit:
Legalább egy, és a fő,
a
Lelki szükség nincsen
itt.
Szerény állat itt a
lélek,
Nem kér szénát,
abrakot;
Mint szamár a gazt:
zabálja
A
kalendáriomot.
A minek
következtében
Nem nagy számmal
lelhetők
A költők, müvészek és
más
Kapa-kaszakerülők.
Az pedig, ki bolond
fővel
Arra szánja el
magát,
Csináltasson egy szép
szekrényt
S zárja bele a
fogát,
Minthogy ezen
mesterségnél
Fölösleges itt a
fog;
Harapnia nem leszen
mit,
Legfölebb csak nyelni
fog.
Megvan itten az a szép
is,
Hogy különvált s nem
vegyes
A bagarja s a
kutyabőr,
A paraszt és a
nemes.
Kutyabőr! ez itt a
fő-fő,
Becsben párja nincs
neki,
És ezért sok úri
ember
Saját testén
viseli.
De habár rangjával
kissé
Nagyra van az úri
rend,
Nem mondhatni, hogy nem
gondol
A köznéppel
odalent;
»Nyisd ki markod, mind a
kettőt«,
A paraszthoz ígyen
szól,
»Nyisd ki markod, jó
barátom,
Nesze semmi, fogd meg
jól.«
Azzal vagdalkoznak
némely
Nem t’om milyen
emberek,
Hogy ez országban
nyilvános
Épületek
nincsenek.
Mit? nyilvános épület
nincs?
Hát az akasztófa
mi?
S ezt bizony majd minden
falu
Határában
láthatni.
Oh e nemzet büszke
nemzet,
Épen erre tart
sokat,
S ebben talán fölül is
múl
Minden más
országokat.
Virágozzál, dicső
ország.
Nagyra termett
natio,
S még soká ne
háborgasson
A
civilisatio!
(Pest.)
Mosolyogj rám…
Mosolyogj rám, édes
feleségem!
Nincs virág a földön és az
égen
Csillag, a mely képviselhetné
a
Kedvességben
mosolygásodat.
Már ha rajta arczodon a
felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem
jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg,
kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt.
–
Puszta télben a kert puszta
fája
Milyen vágygyal, mily ohajtva
várja
A tavaszt, mely néki majd
virító
Lombot ád és zengő
madarat!
A vándor, ki messze földön
jára,
S éjjel ér be falva
határára,
Várja, várja: mikor csillog
rá már
Házából a nyájas
mécsvilág?
S a beteg, ki bús ágyán az
éji
Sötétséget hosszan, hosszan
nézi
S egyedül: mint várja epedőn
a
Támadó nap első
sugarát!
-357-
S a halottak, koporsóba
zárva,
Miként várnak a
föltámadásra!…
Oh de hát én, én még
mindezeknél
Jobban várom
mosolygásodat.
Mosolyogj hát, én kérlek, hű
férjed,
A kinek ha szíve könyvét
érted,
Tudhatod, hogy benne mindenik
sor
Egy élet, mely érted halni
kész.
Tudhatod, hogy arczod tükre
lelkem,
És pedig nagyító tükre,
melyben
Hosszu és mély tőrdöfés az, a
mi
Kis redő csak homlokod
fölött.
Mosolyogj hát, üdvem
alkotója!…
Ajkad, kezed, térded
csókolója,
Álmaid hiven-virasztó
őre,
Életednek árnya, férjed,
kér.
(Pest.)
Honvágy.
(Béranger után francziából.)
Mondátok: »Jer Párizsba, ifju
pásztor,
Használni magas
tehetségedet.
Pénzünk, gondunk, a
tanulás, a színház
Feledtetik majd a
mezőt veled.«
Én eljövék, de milyen
arczom! a sok
Tűznél tavaszomat
leégetém.
Adjátok vissza, vissza
falumat
És a hegyet, hol
születém!
Bús és hideg láz fut rajtam
keresztül,
Beteljesítvén
kivánságtokat.
E szép bálokban, a hol
királynék a
Hölgyek, haldoklom a
honvágy miatt.
Nyelvem hiába
csínosítám, és a
Müvészet fénye
hasztalan vakit.
Adjátok vissza,
vissza falumat
És vídám
vasárnapjait!
Estéinket s a vén meséket s
durva
Danáinkat méltán
lenézitek.
Büvészeinken túltesz
Operátok,
Mely a tündér hont közelíti
meg,
A szentek szentének hódolva, a
menny
Hangversenytektől vészi
hangjait.
Adjátok vissza, vissza
falumat
És estenkénti
dalait!
Sötét kunyhóink s dűlő
templomunkat
Magam is kezdtem én
csekélyleni.
Itt megragadnak a sok
emlékszobrok,
Kivált e Louvre s
díszes kertjei.
Pompás kastélyok,
mint légtűnemények,
Miket beszínez a
napalkonyat.
Adjátok vissza, vissza
falumat
S harangját s a kis
házakat!
Téritsétek meg a
bálványimádót;
Haldokló félben
istenéhez tér.
Kutyám ott lenn vár
engem a tűzhelynél,
S anyám,
bucsúnkra emlékezve, sír.
Százszor
látám a hófuvást, vihart, s ha
Vadállatok nyájunkra törtenek.
Adjátok vissza, vissza falumat
S
botom s a barna kenyeret!
Mit hallok, ég, mily
nyugtalanná lettem!
Mondják: »menj,
indulj holnap, ha virad.
Szülőfölded
letörli könnyedet, s majd
Éledni
fogsz hazád ege alatt.«
Isten veled
szép ragyogó hely, Párizs,
Hol
elbájolva áll a jövevény.
Ah újra
látom, látom falumat
És a hegyet, hol
születém!
(Pest.)
A magyar politikusokhoz.
Lenézik a szegény
költőket
Ez elbizott, kevély
urak,
Kik a megyék s ország
gyülésén
Fényes szerepet
játszanak.
Pusztulj az utból, jó fiú,
ki
Kopottan ballagsz ott
gyalog,
Mert eltiportat ezen úr,
ki
Hintón melletted
elrobog.
Azért vannak tán olyan
nagyra,
Hogy őket paripák
viszik,
S mig a költő tengődik
éhen,
Az ő szolgájok is
hizik?
Vagy, a mi még szebb, azt
gondolják
Talán, hogy fontosabbak
ők
Az emberiség mérlegén,
mint
E haszontalan
verselők?
Ti, kik ugy
fölfuvalkodátok,
Tudjátok-e, mik
vagytok ti?
Az apró napi
események
Mulandó
pásztortüzei.
-358- Éjenként lát a
vándor, a mint
Föl-föllobogtok
magasan,
S reggel felé a nagy
tüzeknek
Már csak hideg, holt hamva
van.
Hozzátok képest, mikor
égtek,
A költők kicsiny
csillagok,
E messze csillámló
szikráknál
Százszor nagyobbak
lángitok;
De hamvatokat is midőn
már
A szellők régen
elvivék,
A távolságban a kis
csillag
Még akkoron is egyre
ég.
Tanuljátok meg, mi a
költő,
És bánjatok szépen
vele,
Tanuljátok meg, hogy a
költő
Az istenség szent
levele,
Melyet leküld magas
kegyében
Hozzátok, gyarló
emberek,
A melybe örök
igazságit
Saját kezével irta
meg.
S habár más nemzet föl se
venné
A költőket, ti
magyarok,
Költőitek előtt, ti
nektek
Illő, hogy fejet
hajtsatok.
Oh, a magyar költőknek
vajmi
Nagy honfi-érdemök
vagyon…
Szégyen, ha
elfelejtettétek!
Még nincsen túl fél
századon.
Nyelvünk, egyetlen kincsünk,
melyet
Apáink
örökségiből
El nem rabolt még az
enyészet,
Az ellenünk eskütt
idő,
Nyelvünk is veszendőben volt
már,
Hozzája közel volt a
vég,
Az országútra
kitaszítva
Halálos bajban
feküvék.
Kevély urak, e szent
betegnek
Milyen segélyt
nyujtottatok?
Ha hozzá léptetek,
azért volt,
Hogy rajta egyet
rugjatok!
Költők valának
ápolói,
E rongyos, éhes
emberek,
Ők ápolák s menték meg… és
ti
Őket még is
lenézitek!
(Pest.)
Czakó temetésén.
(✝ öngyilkosság által deczember 14. 1847.)
Könnyez a részvét… oh még
a
Gyűlölség is, ha itt
vóna.
Ejtene egy
drága-gyöngyöt,
Egy könyűt e
koporsóra.
Magasan röpűlő
szellem
Sűlyedt a mély
semmiségbe,
Tavasz dől, az
ifjuságnak
Tavasza, a sír
telébe.
Keresett-e rokon
lelket,
S nem talált egy jó
barátot?
Vagy ki oda lépe
hozzá,
Eltaszítá őt
magától?
Nagy a világ, nagy a
világ,
Benne miljom embertárs
van,
S ő e nagy világban, ő
e
Milliók közt állt
magában.
Végre lelt egy jó
barátot,
Jó barátja a fegyver
lett,
Mely szivéről
lesegíté
Az életet, e nagy
terhet.
Könnyez a részvét… oh még
a
Gyűlölség is, ha itt
vóna,
Ejtene egy
drága-gyöngyöt,
Egy könyűt e
koporsóra.
(Pest.)
Még alig volt reggel…
Még alig volt reggel, már
megint este van.
Még alig volt
tavasz, már megint itt a tél.
Még
alig, Juliskám, hogy megismerkedtünk,
S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.
Még alig hogy játszánk apáink
térdén, s már
Maholnap ott alszunk
nagyapáink mellett…
Csak annyi az
élet, mint futó felhőnek
Árnya a
folyón, mint tükrön a lehellet.
(Pest.) -359-
Kinn a ménes, kinn a pusztán…
Kinn a ménes, kinn a
pusztán,
A betyárok
országutján.
Benn a csikós a
csárdában,
Iszik isten
igazában.
Hadd igyék, ha kedve
tartja,
Ha kiszáradott a
torka,
Nem is csoda ily
melegben,
Süt a nap
esze-veszetten.
De ha beballag kend,
bátya,
Iszogatni a
csárdába,
Legyen gondja a
ménesre,
Bizza kelmed jó
kezekre.
Ott kinn hagyott három
bojtárt,
Egy sem ér egy hajító
fát,
Mind a három azzal
mulat,
Hogy alszik a kalap
alatt.
Hevernek a földön
hanyatt,
Orczájok a kalap
alatt,
Egyebökkel nem
gondolnak,
Ha megpörköli is a
nap.
Hát amott Kecskemét
felől
A homoktorlatok
megől
Ki lépegett szép
lassacskán
Egy szép sötétpej
paripán?
Szép, tűzes ló, de még
rajta
A legény tüzesebb
fajta,
Bátorság van a
szemében,
Karikás-ostor
kezében.
Csak jön, csak jön, halk
lépést tart,
Egyszer a méneshez
ugrat,
Kiszakít egy jó nagy
falkát…
Kis-Kunság, most isten
hozzád!
-360-
Fárad a nap, már alant
jár,
Egyre nyargal még a
betyár
És előtte a
paripák,
Csattog-pattog a
karikás.
Jön a csikós a
csárdából
Gyógyulóban
mámorából,
A bojtárok
ébredeznek,
Nagy híja van a
ménesnek.
El az egész
kerületbe
Ló-keresni
szedtevette!…
De hiszen kereshetik
mán
Kit Szabadkán, kit
Kikindán.
(Pest.)
Vas-uton.
Tenger-kéj veszen
körűl,
Közepében lelkem
fürdik…
A madár röpűlt csak
eddig,
Most az ember is
röpűl!
Nyílsebes
gondolatunk,
Későn indulánk
utánad,
De sarkantyúzd
paripádat,
Mert elérünk,
elhagyunk!
Hegy, fa, ház, ember,
patak
És ki tudja, még mi
minden?
Tünedez föl
szemeimben
S oszlik el, mint
köd-alak.
A nap is velünk
szalad,
Mint egy őrült, a ki
véli,
Hogy őt,
össze-visszatépni,
Űzi egy
ördögcsapat.
Futott, futott, s
hasztalan!
Elmaradt… fáradva dől
le
A nyugati hegytetőre,
Arczán szégyen lángja van.
S még mi egyre
röpülünk,
Egy sziporkát sem
fáradva;
Ez a gép tán egyenest
a
Más világba megy velünk!
–
Száz vas-útat,
ezeret!
Csináljátok,
csináljátok!
Hadd fussák be a
világot,
Mint a testet az
erek.
Ezek a föld erei,
Bennök árad a műveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az
életnek nedvei.
Miért nem
csináltatok
Eddig is már… vas
hiányzott?
Törjetek szét minden
lánczot,
Majd lesz elég
vasatok!
(Pest.)
Feleségem nevenapján.
Kis Juliskám,
feleségem
Neve napja vagyon
most!
Adjatok rám ócska
mentét,
Rókaprémest,
zsinorost.
És le most e
bugyogóval,
Magyar nadrágot
nekem!
És el bajuszpödrőért
a
Patikába
hirtelen!
Mielőtt elébe
lépek,
Igy csipem ki
magamat,
Legyen újra
föltámasztva
A hajdankori
divat,
Az a régi idő,
melyben
Még roszúl
öltöztenek,
De a mellett jót
kivántak
Egymásnak az emberek.
–
Jót kivánok én is
néked,
Ez természetes
dolog,
Csak hogy a jó
annyiféle,
Hogy alig
választhatok.
Hogy lehetne
valamennyit
Egy szóban
kimondani?
Ne legyenek
életednek
Bánatai,
bajai?
Eh, ez nem is jó
kivánság!
Bánat és baj
kellenek;
A hol árnyék nincsen, ott
a
Fényt sem igen látni
meg.
Ifjuság! ez a minden
jó,
Éld le ifjuságodat…
Ez rövid, s aztán meghalni?
Nem nagyon víg gondolat.
-361-
Érd el (persze én velem)
az
Ősz hajak késő korát,
Hanem ez ne légyen más, mint
Álarczban az ifjuság.
(Pest.)
Szilveszter éje 1847-ben.
I.
Hejh, vannak ma
számadások!
Házi asszony, házi
gazda,
Mit bevett és kiadott
az
Év folytában,
összeadja.
Vizsgálják a pénzes
erszényt,
Mennyi volt benn s mennyi
van még,
S törlik le a
verítéket,
Melylyel azt a pénzt
szerezték.
Feleségem, lásd, milyen
jó,
Hogy minékünk nincsen
pénzünk:
Nem piszkoljuk be
kezünket,
S nem csorog a
verítékünk.
Amazoknak a
ládáik,
Mi nekünk szíveink
telvék…
Az milyen szegény
gazdagság!
Ez milyen gazdag
szegénység!
II.
Még csak egy magam
valék
Tavaly ilyen
tájban,
Az idén már
kettecskén
Vagyunk a
szobában.
Furcsa lesz, ha már ez
egy
Darabig majd így
mén:
Esztendőre
hármacskán,
Azután
négyecskén.
III.
De félre, félre a
tréfával
Hisz beteg mellett
állunk!
Beteg, haldoklik az
esztendő,
Ez a mi drága kedves jó
barátunk…
Fonjunk áldásból
líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló
fejét.
Ő adta össze
kezeinket,
Válhatlanúl
örökre,
Ő szállitá föl
lelkeinket
Nem ismert és nem sejtett
örömekre…
Fonjunk áldásból
líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló
fejét.
Az a kevés bú, mit
koronként
Szivünkre rá
cseppente,
Nem keseríté
boldogságunk,
Sőt azt még sokkal
édesebbé tette…
Fonjunk áldásból
líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló
fejét.
Haldoklik ő, már csak néhány
halk
Szívdobbanás van
hátra,
S az örök éj borúl e
szemre,
Mely boldogságunk
hajnalfényét látta…
Fonjunk áldásból
líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló
fejét.
IV.
Az esztendőnek a
halála
Oly ünnepélyes egy
halál!
Ilyenkor minden jobb
halandó
Elzárkozik, magába
száll.
S nem hogy barátnak, hanem még
az
Ellenségnek is
megbocsát,
És ez valóban nagyszerű,
szép;
De én is így tegyek-e
hát?
Csak a zsarnok s a
szolgalélek,
E kettő az én
ellenem,
S én zsarnokoknak s
rabszolgáknak
Bocsássak meg?… nem,
soha sem!
Az isten
ítélőszékénél,
Még ott sem mondok
egyebet:
»Hogysem ezeknek
megbocsássak,
Inkább elkárhozott
legyek!«
(Pest.)
-362-
1848.
* *
A téli esték.
Hova lett a tarka szivárvány
az égről?
Hova lett a tarka virág a
mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van
a madárdal,
S minden éke, kincse a
tavasznak s nyárnak?
Oda van mind!
csak az emlékezet által
Idéztetnek
föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni, hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a
tél.
Olyan a föld, mint egy vén
koldús, valóban,
Vállain fejér, de
foltos takaró van,
Jéggel van
foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok
helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy
áll a hidegben s didereg… az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen
tájban?
Mostan ott benn szép az élet
a szobában.
-363-
Áldja istenét, kit istene
megáldott,
Adván néki meleg hajlékot
s családot.
Milyen boldogság most a
jó meleg szoba,
S meleg szobában a
barátságos család!
Most minden kis
kunyhó egy tündérpalota,
Ha van
honnan rakni a kandallóra fát,
S
mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.
Legkivált az esték ilyenkor mi
szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem
ismernétek.
A családfő ott fenn űl a
nagy asztalnál
Bizalmas beszédben
szomszéddal s komával.
Szájokban a
pipa, előttök palaczk áll
Megtelve a
pincze legrégibb borával;
A palaczk
fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.
Kínálgatja őket a jó
háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből
valamit mulaszszon,
Hejh, mert ő
nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A
kötelességét ő jól megtanulta,
Nem
bánik könnyen a ház becsületével,
Nem
is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
»Tessék, szomszéd uram, tessék, komám
uram!«
Azok megköszönik, s egyet
hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra
rátöltenek,
És mint a pipafüst
csavarog a légben,
Akkép csavarognak
szanaszét elméik,
És a mi már régen
elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
A kitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.
A kis asztal mellett egy ifjú
s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a
mult időt hányja.
Mit is törődnének a
multtal? az élet
Előttök vagyon még,
nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő
látkörébe tévedt,
Merengve nézik a
rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak,
s nem sok hangot adnak,
Tudja a jó
isten, még is jól mulatnak.
Amott hátul pedig a kemencze
körűl
Az apró-cseprőség zúgva,
zsibongva űl,
Egy egész kis halom
kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából
tornyokat csinál… épít, rombol…
Űzi
pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis
helyen
Itt van egy szobában mult,
jövő és jelen!
Holnap kenyérsütés napja lesz,
szitál a
Szolgáló s dalolgat,
behallik nótája.
Csikorog a kútgém
ott kinn az udvaron.
Lovait itatj’ a
kocsis éjszakára.
Húzzák a czigányok
valami víg toron,
Távolról hangzik a
bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott
ben a szobába’
Összefoly egy csendes
lágy harmoniába.
Esik a hó, mégis fekete az
utcza,
Nagy vastag sötétség egészen
behúzta,
Járó-kelő ember nem is igen
akad,
Egy-egy látogató megy csak haza
felé,
Lámpája megvillan az ablakok
alatt,
S fényét a sötétség hirtelen
elnyelé,
Eltünik a lámpa, a bennlevők
pedig
Buzgón találgatják: vajon ki
ment el itt?
(Pest.)
Adorján Boldizsárhoz.
Mélységes völgyben, olyan
mélyben,
Hogy, a mik állnak
közelében,
A mozdulatlan
gránitbérczek,
Ezen vasnál vasabb
falak,
Még ők is, a mint ott
lenéznek,
Szédűlni
látszanak…
E mély völgynek legmélyebb
fenekén,
Hová a napvilág
fél-feketén
Jut el csak a sok
bujkálás miatt,
S hol a hold, ez a
szép fonóleány
Olyan kisérteties
szálakat
Ereszt éjenként ezüst
guzsalyán,
Mikéntha fonna szemfedőt
magának…
A völgyben ott, egy nagy
szomorfüzfának
Tövén, nyílt egy
kicsiny virág.
Homály és lombok
takarák,
Nem volt körűle semmi, semmi
fény,
Csak egy fagyott nagy harmat
reszketett
– Egy örökkévaló könny –
levelén,
Mint a gyémánt a vérzős seb
felett.
Mert a virág piros volt… nem
csoda,
Egy összetépett szívből
támada.
Kevés vándor fordult meg itt
e tájon,
Kevés szem akadott meg e
virágon,
De a ki látta
őt,
Hamarjában nem mehetett
el,
Ott állt csodálkozó
szemekkel,
E bű-növény
előtt,
És nézte, nézte, s érzett
kínokat,
Miktől a lélek szerteszét
szakad,
-364- De míg igy ölte őt az,
a mit láta,
Szivott bódítón-édes
illatot…
Barátom, ez a fájdalom
virága,
Ez a virág lantod zenéje
volt. –
Miért tiprád el ezt a szép
virágot?
Mért hallgatott el így
kezedben a lant?
Nem fájt, nem fájt,
midőn a földhöz vágtad,
S mintegy
zokogva húrja ketté pattant?
Nem
kiáltott rád a lelk’ismeret,
Midőn rá
tetted gyilkos kezedet?
Mert gyilkos
vagy, megölted
Nem
testedet,
De ennél sokkal
többet,
Jobb részedet;
A lant a lelke a költőnek,
S te, hah, te lelkedet öléd meg!…
Egy költő-lelket semmisítni meg!
Nem ismeréd tán küldetésedet?
Szent és nagy ez valóban,
A mely föld pusztulóban,
Haldokló-félben van, a melynek már
Nem használ sem eső, sem napsugár:
Az a költő könnyhullatásitul
S
mosolygásától ujra fölvirul.
Mivel
felelsz majd, hogyha egykoron
Az, a
ki küldött, számadásra von?
Ha mondja
majd: »Nézz arra lefelé;
A merre
tetted útadat,
Jól látszik, hosszú
sivatag…
A rád bizott földet nem
míveléd!«
Föl, föl, barátom, drága
minden percz,
A föld futócsillagjai
vagyunk,
Csak addig élünk, míg
leszaladunk;
Maholnap a biró előtt
lehetsz.
Föl, föl, barátom, illeszd
össze lantod,
Leheld beléje
búbánatodat,
Hisz a költő, ha a
legfájóbb hangot
Sohajtja, akkor a
legboldogabb.
Dalold el mind, mivel
szived teli,
S minden hang, a mely
ajkadon kijő,
Lelked darabja légyen…
Oly dicső
Kín és gyönyör között
elvérzeni!
(Pest.)
Van-e egy marok föld…
Van-e egy marok föld a magyar
hazában,
A melyet magyar vér meg nem
áztatott?
Hajh, de már nem látszik a
nagy ősök vére,
Fiaik befesték ujra
feketére
A földet, rá kenték a
gyalázatot!
S így hazugság itt az
örök-igazság is,
Hogy az oroszlán nem
szűlhet nyúlfiat,
Ti dicső apák, ti
bajnok oroszlánok,
Ha ti a halálból
most föltámadnátok,
És látnátok
satnya maradéktokat!
S ez a faj dicsekszik őse
érdemével,
Híres hajdanával úgy
hetvenkedik…
Hát majd a jövendő fog-e
dicsekedni
Mi velünk? vajon nem fogja
emlegetni
Orczapirulással e kor
gyermekit?
Erre semmi gondunk. Tengünk,
mint az állat,
Megelégszünk azzal,
hogy van kenyerünk,
Messze
elmaradtunk a világ sorától,
Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,
Élni nem tudunk és halni nem merünk.
Szégyen, szégyen! egykor mi
valánk a sorsnak
Számadó könyvében a
legelső szám,
S most leghátul állunk,
semmit nem jelentve…
Kik lábunk
ölelték egykor térdepelve,
Most
arczul csapkodnak… szégyen rád, hazám!
S jaj nekem, százszor jaj,
hogy szülőm ellen kell
Kart emelnem,
hogy megostorozzam őt,
Gyermek a
szülőjét… engem jobban éget
A seb,
melyet rajta vágok; és nagy vétek,
Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt.
S én ezek daczára sem fogok
pihenni,
Érezzek bár százszor több
fájdalmakat,
S verjen meg bár engem a
nagy isten érte…
Addig ostorozlak,
nemzetem, mig végre
Földobog szived,
vagy szívem megszakad!
(Pest.)
A rab oroszlán.
A végtelen birodalom
helyett
Adának néki egy kis
ketreczet!
Vas-rostélyos kicsiny
ketreczben áll
Az oroszlán, a
sivatag-király.
Hagyjátok őt békében
állani,
Szentségtelenség
háborítani.
Ha elrablák a szabadságot
tőle,
Hadd gondolkozzék legalább
felőle;
-365-
Ha el nem éri a fa
sudarát,
Hadd lépjen árnyékára
legalább.
Ott áll merően,
méltóságosan,
Még mostan is mily
méltósága van!
Elvették szabadságát,
mindenét,
De nem vehették hős
tekintetét.
Merően áll, miként a pyramíd,
a mely
Sokszor nézett reá komor
köveivel.
Ott járnak kósza
gondolatjai,
Magát szülőföldére
képzeli,
A melynek sivatagjait
vele
Együtt zugá be a szamum
szele.
Ez a szép föld, ez volt a szép
idő!…
De tömlöczének őre
jő,
S merengésének eltünik
világa,
Mert vesszejével őt ez főbe
vágta.
Vessző s egy ily ficzkó
parancsol néki,
Oh minden égnek
minden istenségi!
Ilyen mélyen hajolt magas
feje,
Ilyen gyalázatot kell
tűrnie!
S a bámuló otromba
néptömeg
Gyalázatán még egy nagyot
röhög.
Hogy mersz pisszenni, léha
söpredék?
Ha szét találja törni
tömlöczét,
Ugy összetéphet, ugy
széjjeltagolhat,
Hogy lelked sem
marad meg a pokolnak!
(Pest.)
Szeretlek én, szeretlek téged…
Szeretlek én, szeretlek
téged,
Kedves kis
angyalom,
Csak az fáj, hogy
szerelmemet be
Nem
bizonyíthatom.
Igy egyszerűen a
szavamra,
Ha tetszik, nem
hiszed,
És én mikép oszlassam el,
ha
Vannak,
kétségidet?
Születtem volna gazdag
úrnak,
Bizonyság-tételért
Egy-egy
gyémántkövet dobnék el
Minden kis
szavadért.
Ha királynak születtem
volna,
Letenném koronám
Egy kis virágkoszorúért, mit
Kezecskéd fűzne rám.
Volnék szivárvány: kérnélek,
hogy
Színeimet elfogadd,
És festess bennök szallagot, mely
Övezze derekad.
Ha volnék a világlátó
nap:
Ott hagynám az
eget,
S a nagy világ helyett nem
néznék
Mást, mint
szemeidet!
(Pest.)
Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?
Mit csinálsz, mit varrogatsz
ott?
A ruhámat
foltozgatod?
Rongyosan is jó az
nékem…
Varrj inkább egy zászlót,
feleségem!
Sejtek, sejtek én
valamit,
A jó isten tudja, hogy
mit,
De elég, hogy szól
sejtésem…
Varrd meg azt a zászlót,
feleségem!
Nem maradhat igy
sokáig,
Mi hogyan lesz, majd
elválik,
Elválik a
csatatéren…
Varrd meg azt a zászlót,
feleségem!
Drága áru a
szabadság,
Nem ingyen, de pénzen
adják,
Drága pénzen, piros
véren…
Varrd meg azt a zászlót,
feleségem!
Ha ilyen szép kéz varrja
meg,
A győzelem belé
szeret,
S mindig ott lesz
közelében…
Varrd meg azt a zászlót,
feleségem!
(Pest.) -366-
A puszta, télen.
Hejh, mostan puszta ám igazán
a puszta!
Mert az az ősz olyan
gondatlan rosz gazda,
A mit a
kikelet
És a nyár
gyüjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind
elfecséreli,
A sok kincsnek a tél
csak hűlt helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla
kolompjával,
Sem a pásztorlegény
kesergő sípjával,
S a dalos
madarak
Mind
elnémultanak,
Nem szól a harsogó
haris a fű közül,
Még csak egy
kicsiny kis prücsök sem hegedül.
Mint befagyott tenger, olyan a
sík határ,
Alant röpül a nap, mint a
fáradt madár,
Vagy hogy
rövidlátó
Már öreg
korától,
S le kell hajolnia, hogy
valamit lásson…
Igy sem igen sokat
lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a
csőszház;
Csendesek a tanyák, a
jószág benn szénáz;
Mikor vályú
elé
Hajtják este felé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó
vizébül.
Leveles dohányát a béres
leveszi
A gerendáról, és a küszöbre
teszi,
Megvágja
nagyjábul,
S a
csizmaszárábul
Pipát húz ki, rá tölt
és lomhán szipákol,
S oda-oda néz:
nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyan csak
hallgatnak,
Csaplár és csaplárné
nagyokat alhatnak,
Mert a pincze
kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az
utat.
Most uralkodnak a szelek, a
viharok,
Egyik fönn a légben magasan
kavarog,
Másik alant
nyargal
Szikrázó
haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint
a tűzkő,
A harmadik velök birkozni
szembe jő.
-367-
Alkonyat felé ha fáradtan
elűlnek,
A rónára halvány ködök
telepűlnek,
S csak félig
mutatják
A betyár
alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve
visz a ló…
Háta mögött farkas, feje
fölött holló.
Mint kiűzött király országa
széléről,
Visszapillant a nap a föld
pereméről,
Visszanéz még
egyszer
Mérges
tekintettel,
S mire elér szeme a
tulsó határra,
Leesik fejéről véres
koronája.
(Pest.)
Minek nevezzelek?…
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha
most látnák először…
E
csillagot,
A melynek mindenik
sugára
A szerelemnek egy
patakja,
Mely lelkem tengerébe foly
–
Minek
nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd
galambot,
A melynek minden
tolla
A békesség egy
olajága,
S a melynek érintése oly
jó!
Mert lágyabb a
selyemnél
S a bölcső vánkosánál
–
Minek
nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának,
Azt
gondolván,
Hogy itt már a
tavasz,
Az ő régen várt
megváltójok,
Mert énekel a csalogány
–
Minek
nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a
csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint
hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn
előlem a világ,
Eltűn előlem az
idő,
S minden rejtélyes
üdvességeit
Árasztja rám az
örökkévalóság –
Minek
nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édes anyja,
Egy égbe rontott képzelet
Tündér leánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli,
De egy
világnál többet érő kincse,
Édes szép
ifju hitvesem,
Minek
nevezzelek?
(Pest.)
Olaszország.
Megunták végre a
földöncsuszást,
Egymás után mind
talpon termenek,
A sóhajokból
égiháború
Lett, s láncz helyett most
kardok csörgenek,
S halvány narancs
helyett a déli fák
Piros vérrózsákkal
lesznek tele –
A te dicső szent
katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság
istene!
Nos, elbizott hatalmas
zsarnokok,
Orczáitokrul a vér hova
lett?
Orczátok olyan
kisértetfejér,
Mikéntha látnátok
kisértetet;
Azt láttatok, valóban
megjelent
Előttetek Brutusnak
szelleme –
A te dicső szent katonáid
ők,
Segítsd őket, szabadság
istene!
Alutt Brutus, de már
fölébrede,
S a táborokban lelkesítve
jár,
Mondván: »ez a föld, honnan
elfutott
Tarquin s a melyre halva
hullt Caesár;
Előttünk meghajolt ez
óriás,
S ti a törpéknek
meghajoltok-e?« –
A te dicső szent
katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság
istene!
-368-
Eljő, eljő az a nagy szép
idő,
A mely felé reményim
szállanak,
Mint őszszel a derűltebb
ég alá
Hosszú sorban a
vándormadarak;
A zsarnokság ki fog
pusztulni, és
Megint virító lesz a
föld szine –
A te dicső szent
katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság
istene!
(Pest.)
Egy könyvárus emlékkönyvébe.
Az életczél boldogság, de
elébb
Fáradni kell, hogy ezt a czélt
elérd,
Ugy ingyen ahhoz senki sem jut
el,
Ahhoz nagyon sok mindenféle
kell:
A becsülettől soha el ne
térj
Sem indulatból, sem pedig
dijért,
Szeresd hiven
felebarátidat,
Ne vond föl közted s
más közt a hidat,
A hon nevét, a
drága szent hazát
Szivednek
legtisztább helyére zárd,
S imádd az
istent, s mindenek felett
Áruld
erősen költeményimet.
(Pest.)
A jó tanitó.
Van biz ott a sok rosz
között,
Van jó tanító
is;
Volt nekem sok rosz
tanítóm,
Volt nekem egy jó
is.
Meg is maradt a
fejemben,
Úgy emlékszem
rája,
Mintha vén kopasz
fejével
Most is itten
járna.
Kopasz volt az
istenadta,
Nem tehetek
róla;
Vén legény volt,
ifjusága
Régen
elvirúla.
Elhervadtak
virágai,
Egy maradt meg
épen,
Egy nagy bazsarózsa
nyílott
Az orra
hegyében.
Talán minden reggel
ujra
Kivirult az orra,
De nem csoda, mert gondosan
Táplálgatta borral.
Már hiába, ha ez
olyan
Különös plánta
volt,
Hogy nem szivelt egyebet,
mint
Pinczei
harmatot.
Ez alatt az orr alatt
egy
Nagy bajúsz ácsorga,
Egyik rúdja égbe készült,
Másik le a porba.
A bajúsz alatt szája
volt,
Szájában pipája,
Lapátnak is beillett vón
Köpczös szopókája.
Zrínyijét még
valamikor
Árpád idejében
Készitették, semmi szín sem
Volt már a szinében.
Gombok voltak akkorák
rajt,
Mint egy-egy
pogányfej,
Használták is tán a
török
Hadban buzogány
helytt.
Mindenféle zsinórral
úgy
Ki volt kanyargatva,
Hogy a mennydörgős mennykő is
Eltévedett rajta.
A szabó jó
szűkecskére
Szabta a
nadrágot,
De azért egy kicsit még
is
Pötyögősen állott.
–
Hosszan bajlódtam tán
vele,
De megérdemelte,
Mert szörnyen jó ember volt az
Istenteremtette.
Olyan jó tanító volt
ő,
A milyen csak
kellett,
Esztendőn át asztal
alatt
Hevertek a
könyvek.
Ha leczkémből fél betűt
sem
Tudtam felmondáskor,
Azzal vigasztalt, hogy se baj,
Megtanulom máskor.
-369-
Ki is mutattam
iránta
Jószivűségemet,
Vittem neki ajándékot,
Mikor csak lehetett.
Lelopkodtam sonkát,
kolbászt
Saját
kéményébül,
Ez volt ajándékom, s ő
még
Meg is hítt
vendégül!
(Pest.)
Szerelemnek rózsafája…
Szerelemnek
rózsafája…
Árnyékában
heverek,
Hulldogálnak
homlokomra
Illatozó
levelek.
Szerelemnek
fülmiléje
Csattog a fejem
fölött,
Képzetemben minden
hangja
Egy-egy isten-álmat
költ.
Szerelemnek
poharában
Ajkamat
fürösztgetem,
Nem oly édes másból a
méz,
Mint ebből a
gyötrelem.
Szerelem fejér
felhői
Erre felé
lengenek,
Mintha engem
látogatni
Jőne egy
angyalsereg.
Szerelemnek
holdvilága
Rám arany palástot
vet,
Eltakarja,
felejteti
Vélem
szegénységemet.
(Pest.)
Hideg, hideg van ott kinn…
Hideg, hideg van ott
kinn,
Arról nem tehetek,
Nem is törődöm véle,
Szobám elég meleg.
Egykor… de mi közöm
most
A múlthoz én nekem?
Nem, nem leszek hálátlan
Irántad, jelenem.
Te foglald egyedűl
el
Egészen lelkemet!
Száműzve a jövő s mult,
Remény s emlékezet.
Mi is az a jövő s
mult?
Ha zordon vagy ha
szép,
Az mindegy, így is úgy
is
Tolvajnál nem
egyéb.
Két tolvaj a jövő s
mult,
Incselkednek
veled,
Hogy szép szerén
magokra
Vonják
figyelmedet,
S míg jobbra balra
nézesz
Ellopják hirtelen
A szép virágot, melyet
Eléd tett a jelen.
Nem fogtok most ki
rajtam,
Zsebmetsző
czimborák,
Pusztuljatok
szemembül,
Lóduljatok
tovább.
Te állj, te állj
előttem,
Barátságos
jelen,
Jó ízüen merengek
Mosolygó képeden.
Nem vagy merész
kalandor,
Regényes vad
legény,
Kinek fél vállán
mente,
Sastoll a
süvegén.
Fejeden
házisapka,
Rajtad
hálóruha,
Kezedben egy pohár
bor,
Szádban török
pipa.
Hadd rázzam meg,
kedélyes
Barátom,
kezedet,
Egy nagy karszékben
töltöm
Estém szemközt
veled.
Füstöljünk,
iddogáljunk…
Vidáman ránk
ragyog
A lámpa,
feleségem
Szeme s a
csillagok.
(Pest.) -370-
Rózsavölgyi halálára.
Vén muzsikus, mit vétettem én
neked,
Hogy mindig csak szomorítasz
engemet?
Keseregtem, mikor szólt a
hegedűd,
Hejh nem szól már, s ez
nekem még keserűbb,
Ez nekem még
keserűbb!
Régi sorsa magyaroknak a
bánat,
E nélkül már tán élni sem
tudnának,
Ha már igy van, ébredj föl,
vén barátom,
Hadd busuljunk legalább
a nótádon,
Hadd busúljunk
nótádon!
Czudar nemzet biz a magyar,
hiába,
Nem igen néz se előre se
hátra,
Elfeledte, a mi történt
ezelőtt,
A jövő meg? bánja is ez a
jövőt,
Bánja is ez a
jövőt!
Egyszer ember csak a magyar,
mikor a
Fülét szivét megtölti a
muzsika,
Könnybe lábbad a két szeme
ilyenkor,
Eszébe jut a siralmas
hajdankor,
A siralmas
hajdankor.
Sirathatjuk is a multat,
Mohácsot,
Kiket ott a török fegyver
levágott;
Ha őket eltemették vón
rendesen,
Húsz ezer sír állna ottan
egy helyen,
Húsz ezer sír egy
helyen!
És mikor már kibusúltuk
magunkat,
Megfeszítjük lelkünket és
karunkat,
És ha akkor ott volna az
ellenség,
Ha még annyi volna is mind
elesnék,
Mind egy szálig
elesnék!
Akkor aztán bízni kezdünk
magunkba’,
Hogy telik még mi tőlünk
is nagy munka,
Hogy kivirít még a
magyar nép fája,
S lombjait majd
isten, ember csodálja,
Isten, ember
csodálja! –
Ébredj föl, vén muzsikus, vén
barátom,
Hadd busúljunk, lelkesedjünk
nótádon,
Olyan isten igazában tudtad
te,
Hogy hol fekszik a magyarnak a
szive,
A magyarnak a
szive.
Mért hagytál el? hiszen mi rád
nem untunk,
Pedig veled ötven évet
mulattunk,
Gyere vissza, áldom azt az
istened,
Kezd el ujra, kezd el azt az
ötvenet,
Kezd el azt az ötvenet! –
–
Addig híttam, hogy sírjából
megjelent,
Megjelent, de csak addig
volt idefent,
Míg kezével hajlékára
mutatott…
Mi van benne? hegedű és
koldusbot,
Hegedű és
koldusbot!
(Pest.)
Egy emlék a kórházban.
(Moreau után francziából.1))
E durva ágyon
végvonaglásomban
Még szánakozó
könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és
lángész illatja
Árasztja el e
fájdalom-helyet.
Itt énekelt ő, itt
imádkozott és
Halt meg, reményeinek
özvegye,
S én ismétlem, számlálva
szenvedésim:
Szegény Gilbert, mennyit
nem szenvede!
»Bátorság, költő!« így
beszéltek hozzám,
»Gondunk leszen
lantodra és reád.«
Tennap mondák, s
ma a vészben nekem csak
Az irgalom
nyitá meg ajtaját.
Reszkess,
gonoszság! végdalom megpendül,
S ha
meghalok, rajtad lesz bélyege…
Ah,
kiesik az irótoll kezembül;
Szegény
Gilbert, mennyit nem szenvede!
-371-
Ha hosszu sóhajtásaim után
egy
Vigasztaló szó hangzanék
nekem,
Ha volna itten egy baráti kéz,
mely
Megmelegítné reszkető
kezem!
De a barátok nem hallják
keservem,
Estéjök lakomában foly ma
le,
S nem veszik észre társok
távollétét…
Szegény Gilbert, mennyit
nem szenvede!
Megátkozom én születésem
napját;
De a természet olyan
gyönyörű,
De minden este erdők
illatával
Lebeg a szellő ablakom
körűl.
Sétálni párosan virágos
fűben,
Bent a fák közt merengve űlni
le:
Oh mily boldogság, milyen szép az
élet!…
Szegény Gilbert, mennyit nem
szenvede!
(Pest.)
A völgy s a hegy.
Ha én hegy volnék! (sóhajtott
a völgy)
Ha én hegy volnék! milyen
isteni
A csillagok
szomszédságábul
A nagy világra
letekinteni.
Az a boldog hegy, ott
uralkodik
Királyi széke dicső
magasán,
Körűlövedzi
hódolattal
Fejét a felhő tömjénfüst
gyanánt.
A kelő nap, első
sugáriból,
Tesz homlokára arany
koronát,
S a lemenő palástul
adja
Rá végsugárainak
bíborát.
Ha én hegy volnék! Itt elbújva
kell
Áttengenem homályos
éltemet,
A szomszédig sem láthatok, s
a
Szomszédból sem láthatnak engemet.
–
Ha én völgy volnék! (sóhajtott
a hegy)
Ha én völgy volnék! oh milyen
rideg
Ez a magasság, e
dicsőség
A melyet tőlem úgy
irígylenek.
Engem talál az első
napsugár
És az utósó is rajtam
ragyog,
És még is mindig olyan
puszta
És még is mindig oly hideg
vagyok.
Pillangó, harmat, csalogány,
virág…
Hiába hívom, egyik sem
szeret,
S mi oda lenn enyelgő
szellő,
Az ide fönn csatázó
fergeteg.
Ha én völgy volnék! élnék ott
alant
A nagy világtól mélyen rejtve
el,
S cserélgetném a
boldogságot
A szép tavasz kedves
szülöttivel!
(Pest.)
Feleségek felesége,
Feleségek
felesége,
Lelkemadta
kicsikéje!
Jer ide már az
ölembe,
Mulassak veled
kedvemre.
Szerettelek
lyánykorodban,
Szeretlek most
százszor jobban,
Nem százszor, de
ezerszerte,
Ha meg nem haragszol
érte
Nem is tudja a
nőtelen,
Mi az igazi
szerelem;
Hogy’ tudná az
istenadta?
Még csak akkor
tanulgatja.
Nőtelen ember
szerelme
Csak virág a kalap
mellett;
S most a szerelem én
nékem
Lélekzetem,
szívverésem.
De boldogok is vagyunk
ám,
Ugy-e, lelkem kis
Juliskám?
Meg se várjuk a
halálunk,
Elevenen égbe
szállunk!
(Pest.)
Ne feledd a tért…
(Moore után angolból.)
Ne feledd a tért, hol ők
elestek,
Az utósó s a legjobb
vitézek;
Mind elmentek és kedves
reményink
Velök mentek, egy sírban
enyésznek.
Oh, ha visszanyernők a
haláltól
A sziveket, mik előbb
dobogtak,
Ujra víni a szabadság
harczát
Színe előtt a magas
mennyboltnak!
-372-
Pillanatra ha lehullna
lánczunk,
Melyet ott ránk a zsarnok
szoríta:
Nincsen ember, nincsen
isten, a ki
Minket ujra megkötözni
bírna!
Vége van… de bár a
történetben
Ottan áll a győző-név
ragyogva,
Átkozott az a dicsőség, a
mely
A szabadok szíveit
tapodja.
Sokkal drágább a sír és a
börtön,
Melyet honfi-névnek fénye
tölt meg,
Mint a győzedelmi oszlop, a
mit
A szabadság romjain
emeltek.
(Pest.)
Az országgyüléshez.
Sokat beszéltek, szépet is
beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még
nem él meg,
Mert nincs rendében
eljárásotok,
Ti a dolgok végébe
kaptatok,
És így tevétek már rég óta
mindig;
Látják, kik a multat
végigtekintik.
Ki képzel olyan
templom-építőt,
Ki a tornyot csinálja
meg előbb?
És azt a levegőbe tolja,
hogy
Ott fönn maradjon, míg majd
valahogy
Alája rakja szépen a
falat,
S legeslegvégűl jőne az
alap.
Ti vagytok ilyen
mesteremberek!
Ezért ad a hon nektek
kenyeret,
Ezért fizet szivének
vérivel!
Jobbat tesz, a ki semmit sem
mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és
ha
Sükert mutattok is föl
néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha
engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz
helyett
Ételt, s talán még épen olyan
ételt,
Mitől szomjuságom csak jobban
éget.
Ha ez siker, ha ez
jótétemény:
Elmémet a bölcsőben
hagytam én.
Hiába minden szép és jó
beszéd,
Ha meg nem fogjátok az
elejét,
Ha a kezdetnél el nem
kezditek…
Sajtószabadságot
szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak
ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható
ige
A nemzetben, mint az isten
»legyen«-je,
A melylyel egy
mindenséget teremte.
Hol ez nincs
meg, bár máskép mindenek
Eláradó
bőségben termenek,
S bár az utósó
szolga és a pór
Zsebébül aranyat
marokkal szór:
Azon nemzetnek még
sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus
a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban
jár a nép,
Nyomorg, tengődik
mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag
végetlenűl,
Mert a jövendőt bírja
örökűl.
Haladni vágyunk; de
haladhatunk?
Én istenem, milyen
golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a
szemünk bekötve,
Hová megyünk?…
meglássátok, gödörbe.
Szemünk
bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe
szállnánk, s nem röpülhetünk,
A
szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére lánczba szoriták,
S lánczát harapva tördeli fogát,
A melylyel védni tudná a hazát…
A szellem rab, s mi fönn tartjuk
nyakunkat,
S szabad nemzetnek
csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk,
rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a
kerek világnak!
(Pest.)
Anyám tyúkja.
Ejh mi a kő! tyúk anyó,
kend
A szobában lakik itt
bent?
Lám, csak jó az isten, jót
ád!
Hogy fölvitte a kend
dolgát!
Itt szaladgál föl és
alá,
Még a ládára is
fölszáll,
Eszébe jut,
kotkodákol,
S nem verik ki a
szobábol.
Dehogy verik, dehogy
verik!
Mint a galambot
etetik,
Válogat a
kendermagban,
A kiskirály sem él
jobban.
Ezért aztán, tyúk anyó,
hát
Jól megbecsűlje kend
magát,
Iparkodjék, ne legyen
ám
Tojás szűkében az anyám.
–
-373-
Morzsa kutyánk, hegyezd
füled,
Hadd beszélek mostan
veled,
Régi cseléd vagy a
háznál,
Mindig emberűl
szolgáltál.
Ezután is jó légy,
Morzsa,
Kedvet ne kapj a
tyúkhusra,
Élj a tyúkkal
barátságba’…
Anyám egyetlen
jószága.
(Pest.)
A tél halála.
Durva zsarnok, jégszivű
tél,
Készülj… készülj, a
halálra!
Jármodat megunta a
föld,
És ledobja
valahára;
Szabadság lesz, ím, az ég
is
Ide szegődött a
földhöz,
Fegyvertárából, a
napbul,
Tűznyilakkal rád
lövöldöz.
Meg fogsz halni, vad, bitor
tél!
Addig él csak minden
zsarnok,
Míg magok
alattvalói
Szabadságot nem
akarnak;
Hogyha egyszer a
raboknak
Akaratja ki van
mondva,
Összeomlik börtön és
láncz,
S elenyészik híre,
hamva.
Harczolj, harczolj, föld, a
téllel,
Ne félj, megbirod,
levágod,
S szabadságodat
kivívod,
Tavasz a te
szabadságod.
Eljön, eljön a szép
tavasz,
S hoz virágokat
kebledre,
És szivárványt
diadalmi
Koszorúnak a
fejedre!
Nézd, a melynek rabja
voltál,
A tél maga érzi
vesztét,
Dúlt arczán megtört
szemébül
Sűrü könnyek omlanak
szét.
Hah, ki eddig csupa jég
volt,
Most hogy olvad, mily gyáván
hal!…
Nem csoda, hiszen testvér
a
Gyávaság a
zsarnoksággal.
(Pest.)
Beaurepaire.
Hogy kitelt a
francziáknál
A király
becsülete:
(Mint
ezernyolczszázharminczban
S most
valami két hete)
Fölberzenkedett a
német,
S esküvék, hogy bosszut
áll,
Megöli a
szabadságot
És megmenti a
királyt.
S vitte zsoldos seregét
és
Longwy már meghódola,
Megy tovább, Verdunön a sor,
Elkezdődik ostroma.
Verdun gyáva népe
reszket,
S reszkető
félelmiben
Térd- s fejethajtást
határoz,
Hogy bántása ne
legyen.
De az őrség
kapitánya
Beaurepaire mást
beszél:
»Hódolásról nem lehet
szó,
Még nem oly nagy a
veszély.
Ha az ellen
fegyverünkbe
Szerelmes, jól van,
tehát
Hadd vegye ki
kezeinkből,
Mi magunk ne adjuk
át.«
A ki gyáva, siket is,
nem
Hallgatott rá a
tanács,
Tollat nyujtanak neki,
hogy
Irj’ alá a
hódolást.
Beaurepaire
elhajítja
A tollat, s fegyvert
ragad,
S lelkesűlten és
elszántan
Mondja ki e
szavakat:
»Éljétek túl hát a
szégyent,
A gyalázatot, de
én
Az ellennek csak
holttestet
Adni át
megesküvém.
Bátraink előtt
halálom
Majd mint vonzó példa
áll…
Én betöltöm
esküvésem…
Végszavam: szabad
halál.«
-374-
Neki szegzé
kebelének
S elsütötte
fegyverét,
S ez szivébül
kiszakítá
Életének
gyökerét.
(Pest.)
Megint beszélünk s csak beszélünk…
Megint beszélünk s csak
beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz
pihen;
Azt akarják, hogy
Magyarország
Inkább kofa, mint hős
legyen.
Dicsőségünknek kardja! csak
most
Készültél s már a rozsda
esz,
Meglássátok, maholnap
minden
Az ó kerékvágásba’
lesz.
Úgy állok itt, mint a tüzes
ló,
Mely föl vagyon nyergelve
már,
S prüsszögve és tombolva ott
benn
Fecsegő gazdájára
vár.
Nem a tettek terén fogok
hát
Mint egy csillag
lehullani?
Megfojtanak majd a
tétlenség
Lomhán ölelő
karjai?
S nem lenne baj, ha magam
volnék,
Hisz egy ember nem a
világ,
De ezer és ezer van, a
ki
A zablán tépelődve
rág.
Óh ifjaink, óh én
barátim,
Ti megkötött szárnyú
sasok,
Láng a fejem, jég a szívem,
ha
Végig tekintek
rajtatok!…
Föl, föl hazám, előre
gyorsan,
Megállni fél uton
kivánsz?
Csupán meg van tágítva
rajtad,
De nincs eltörve még a
láncz!
(Pest.)
Nemzeti dal.
Talpra magyar, hí a
haza!
Itt az idő, most vagy
soha!
Rabok legyünk vagy
szabadok?
Ez a kérdés, válaszszatok!
–
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem
leszünk!
Rabok voltunk
mostanáig,
Kárhozottak ős
apáink,
Kik szabadon éltek
haltak,
Szolgaföldben nem
nyughatnak.
A magyarok
istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang
ember,
Ki most, ha kell, halni nem
mer,
Kinek drágább rongy
élete,
Mint a haza
becsülete.
A magyarok
istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncznál a
kard,
Jobban ékesíti a
kart,
És mi még is lánczot
hordtunk!
Ide veled, régi
kardunk!
A magyarok
istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép
lesz,
Méltó régi nagy
hiréhez;
Mit rá kentek a
századok,
Lemossuk a
gyalázatot!
A magyarok
istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink
domborulnak,
Unokáink
leborulnak.
És áldó imádság
mellett
Mondják el szent
neveinket.
A magyarok
istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
(Pest.) -375-
-376-
15-ik márczius 1848.
Magyar történet
múzsája,
Vésőd soká
nyúgodott,
Vedd föl azt s örök
tábládra
Vésd föl ezt a nagy
napot!
Nagyapáink és
apáink
Míg egy század
elhaladt,
Nem tevének annyit, mint
mink
Huszonnégy óra
alatt.
Csattogjatok,
csattogjatok,
Gondolatink
szárnyai,
Nem vagytok már többé
rabok,
Szét szabad már
szállani.
Szálljatok szét a
hazában,
Melyet eddig
lánczotok
Égető
karikájában
Kínosan
sirattatok.
Szabad sajtó!… már
ezentul
Nem féltelek,
nemzetem,
Szívedben a vér
megindul,
S éled a félholt
tetem.
Ott áll majd a
krónikákban
Neved, pesti
ifjuság,
A hon a
halálórában
Benned lelte
orvosát.
Míg az országgyűlés ott
fenn,
Mint szokása
régóta,
Csak beszélt nagy
sikeretlen:
Itt megkondult az
óra!
Tettre, ifjak, tettre
végre,
Verjük le a
lakatot,
Mit sajtónkra, e
szentségre,
Istentelen kéz
rakott.
És ha jő a zsoldos
ellen,
Majd bevárjuk, mit
teszen;
Inkább szurony a
szivekben,
Mint bilincs a
kezeken!
Föl a szabadság
nevében,
Pestnek elszánt
ifjai!…
S lelkesülés szent
dühében
Rohantunk
hódítani.
És ki állott volna
ellen?
Ezren és ezren
valánk,
S minden arczon, minden
szemben
Rettenetes volt a
láng.
Egy kiáltás, egy
mennydörgés
Volt az ezerek
hangja,
Oda tört a sajtóhoz
és
Zárját
lepattantotta.
Nem elég… most föl
Budára,
Ott egy író fogva
van,
Mert nemzetének
javára
Czélozott
munkáiban.
S fölmenénk az ős
Budába,
Fölrepültünk, mint
sasok,
Terhünktől a vén hegy
lába
Majdnem
összeroskadott.
A rab írót oly
örömmel
S diadallal hoztuk
el,
A minőt ez az öreg
hely
Mátyás alatt ünnepelt!
–
Magyar történet
múzsája,
Vésd ezeket
kövedre,
Az utóvilág
tudtára
Ottan álljon
örökre.
S te, szivem, ha hozzád
férne
Hogy kevély légy,
lehetnél!
E hős ifjuság
vezére
Voltam e nagy
tetteknél.
Egy ilyen nap
vezérsége,
S díjazva van az
élet…
Napoleon
dicsősége,
Te veled sem
cserélek!
(Pest.)
Rákóczi.
Hazánk szentje, szabadság
vezére,
Sötét éjben fényes
csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek
emlékére
Lángolunk és sírva
fakadunk!
Az ügy, melynek katonája
voltál,
Nem sokára diadalmat
űl,
De te nem léssz itt a
diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír
mélyibűl.
-377-
Hamvaidnak elhozása
végett
Elzarándokolnánk
szívesen,
De hol tettek le a földbe
téged,
Hol sírod? nem tudja senki
sem!
Számkiűzték nemzeted
körébül,
Számkiűzve volt még neved
is,
S bedőlt sírod a század
terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint
paizs.
Oh de lelked, lelked nem
veszett el,
Ilyen lélek el nem
veszhetett;
Szállj le hozzánk hősi
szellemeddel,
Ha kezdődik majd az
ütközet.
Vedd a zászlót, vedd
szellemkezedbe,
S vidd előttünk, mint
hajdan vivéd,
S másvilági hangon
lelkesitve
Erősítsd meg seregünk
szivét!
S rohanunk az ellenség
elébe,
S ha utánunk nyúl száz drága
kéz,
S lesz előttünk száz halálnak
képe:
Nem lesz köztünk, a ki
visszanéz.
S majd ha eljön győzedelmünk
napja,
A szabadság dicső
ünnepe,
Igy kiált fel millióknak
ajka:
A ki kezdte: az végezte
be.
(Pest.)
Kemény szél fúj…
Kemény szél fúj, lángra kap a
szikra,
Vigyázzatok a
házaitokra,
Hátha mire a nap
lehanyatlik,
Tűzben állunk már
tetőtül talpig.
Édes hazám, régi magyar
nemzet,
Alszik-e csak a vitézség
benned,
Vagy apáink halálával
elhalt?
Illik-e még oldaladra a
kard?
Magyar nemzet, ha rád kerül a
sor,
Lészsz-e megint, a mi voltál
egykor?
Oly hatalmas harczos, ki
szemével
Jobban ölt, mint más a
fegyverével!
A világot védtük
hajdanában
A tatár és a török
világban;
Vajon most, ha eljön a nagy
munka,
Meg bírjuk-e védni min
magunkat?
Oh magyarok istene, add
jelit,
Ha a kenyértörés
elközelit,
Hogy az égben uralkodol
még te
A magad s néped
dicsőségére!
(Pest.)
A királyokhoz.
Azt adok, mit vajmi ritkán
kaptok,
Ti királyok, nyilt őszinte
szót,
A hogy tetszik, köszönjétek
meg, vagy
Büntessétek a
fölszólalót;
Áll még Munkács, áll az
akasztófa,
De szivemben félelem nem
áll…
Bármit mond a szemtelen
hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!
Szeretet… hah, ezt a szép
virágot
Tövestől kitéptétek ti
rég,
S kidobtátok azt az
országutra,
S ott átment rajt a
szekérkerék,
A mely megtört
esküvésitekkel
Megterhelten
világszerte jár…
Bármit mond a
szemtelen hizelgés,
Nincsen többé
szeretett király!
Csak tűrnek már titeket a
népek,
Csak tűrnek, mint szükséges
roszat,
S nem szeretnek… odafönn az
égben
Megszámlálták
napjaitokat.
Majd halljátok a nagy
itéletszót
Attól, a ki mindenkit
birál…
Bármit mond a szemtelen
hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!
Föllázítsam a kerek
világot,
Föllázítsam-e
ellenetek,
Hogy a dühnek
Sámson-erejével
Milliónként nektek
essenek?
Megkondítsam a
halálharangot,
Hogy borzadjatok
hangjainál?…
Bármit mond a szemtelen
hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!
Nem lázítok, mert nincs erre
szükség;
Mért ráznám meg
erőszakosan
Azt a fát, a melynek a
gyümölcse
Már túlérve, rothadásba’
van.
Ha megérik a gyümölcs,
fájárul
Magától a földre hull
alá…
Bármit mond a szemtelen
hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!
(Pest.) -378-
-379-
Föltámadott a tenger…
Föltámadott a
tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő
ereje.
Látjátok ezt a
tánczot?
Halljátok e
zenét?
A kik még nem
tudtátok,
Most
megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a
nép.
Reng és üvölt e
tenger,
Hánykódnak a
hajók,
Sülyednek a
pokolra,
Az árbocz és
vitorla
Megtörve, tépve
lóg.
Tombold ki, te
özönvíz,
Tombold ki
magadat,
Mutasd mélységes
medred,
S dobáld a
fellegekre
Bőszült
tajtékodat;
Jegyezd vele az
égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a
víz az úr!
(Pest.)
Van-e mostan olyan legény…
Van-e mostan olyan
legény,
A ki fél,
Ha a mennykő jár is ott a
Fejénél?
Takarodjék
el közülünk
A gyáva,
Bújjék bele a kemencze
Lyukába!
Testvéreim a
szabadság
Nevében,
Álljuk meg a helyet amúgy
Keményen,
Mutassuk
meg, hogy mik vagyunk:
Olyanok,
A kiken a
veszedelem
Ki nem
fog!
A legelső
jeladásra
Kiállunk,
Ha elesünk, új sor áll föl
Utánunk;
Ha két
magyar marad is a
Világon:
(Csak e kettő szabad
legyen)
Nem bánom!
Háromszinű magyar
zászló,
Dicső jel!
Védelmezünk megfeszített
Erővel,
Kiemeltük a porból
szent
Szárnyadat,
Röpülj előttünk a magas
Ég alatt!
Háromszinű magyar
zászló
Vezérelj,
Egyikünk sem fösvénykedik
Vérével!
Ellenséged
előbb meg nem
Taposhat,
Míg vérünkkel be nem festett
Pirosra!
(Pest.)
Készülj, hazám!
Készülj, hazám,
Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, a milyet
Még
nem pipázott magyar ember,
A mely
majd hét országra szól,
Mint a lőcsei
kalendáriom.
Készülj,
hazám!
A bécsi német
Egytől egyig mind megveszett,
Istentül elrugaszkodott az,
Ördögnek adta lelkét,
És mostan e bélpoklosok
Ezt
kurjogatják:
»Mi nékünk a
szabadság
Árnyéka nem
kell,
Maga a szabadság kell mi
nékünk,
Teljes szabadság minden
áron!«
Igy kurjogatnak
E sátán czimborái,
S
mi lesz a vége e historiának?
-380-
Az lesz a vége, hogy császárjokat,
Kegyelmes jó császárjokat
Elkergetik,
Családostul elkergetik,
Isten
Jehova ugyse’
Elkergetik!
De ez lesz a magyarra nézve
a
Szerencse napja,
A boldogságnak égi ünnepe!
Közénk fog jőni
A
császár és családja,
A fölséges
család!
Igy fognak hozzánk
szólani:
»Hű magyarok,
Mi mindig bíztunk bennetek,
Mindig szerettünk titeket,
Legjobban, legatyaiabban
Szerettünk népeink között;
Im
kebletekre borulunk,
Öleljetek
meg,
Kedves hű fiaink!«
És kell-e több mi nékünk,
Nékünk hű magyaroknak?
Letérdelünk
előttök,
Vándor sarúikról a
port
Lenyalják csókjaink
S a hála és öröm könyűi,
Melyek majd, mint egy második Duna,
Fognak keresztülfolyni a hazán
És egy kiáltás lesz a nemzet:
(Egy olyan óriás kiáltás,
Melytől a csillagok potyognak)
»Vitam et sangvinem
Pro rege
nostro!«
Mint hajdanában
Bőgtek dicső apáink. –
S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,
Kinek eszébe jut,
Hogy három
század óta úr
Hazánkon a
Habsburg-család,
S azóta a
hazának
Nem volt egy
gondolatja,
Nem volt egy
érzeménye,
Mely édesebb a
kárhozatnál,
Az ilyen
vakmerőt,
Az ilyen
szemtelent,
Az ilyen
háládatlant
Honárulónak
declaráljuk
És nyársra
húzzuk!
Készülj, hazám, ez
ünnepélyre,
Készülj és örvendj, oh
boldog haza!
S ti elcsapott
királyok
Itt Európában
valamennyien,
Jertek mi
hozzánk,
A jó magyar nép szívesen
lát,
Dicsőségének tartja,
ha
Hízlalhat bennetek,
Jertek mi hozzánk!
Kosztot, kvártélyt adunk,
S az
elvesztett királyi czímek
Kárpótlása
végett
Majd táblabírákká
teszünk!
(Pest.)
Bordal.
Egyik kezemben a
fegyverem,
A másikat sem
hevertetem,
Jobb kezemben tartom
kardomat,
Bal kezembe veszek
poharat.
A ki mostan nem tart én
velem,
Verje meg azt az én
istenem,
Vigyék el a körmös
angyalok…
A hazáért iszom,
igyatok!
Igyunk, jó barátim,
mostanság,
Bor a megtestesült
bátorság,
Pedig nekünk ez kell, nem
egyéb,
Öntsük hát magunkba
hevenyén.
Ki tudja, hogy mit hoz a
holnap?
Mire virad, tán már
dobolnak,
Akkor aztán ki a
csatára
Édes magyar hazánk
javára!
Koszorús a haza
homloka!
Szabadságból fontuk azt
oda,
Ott is marad örök
mindétig,
Azt ugyan le róla nem
tépik.
Egyszer volt csak rabnép a
magyar,
Többé lenni nem fog, nem
akar,
Most már meg van vetve a
lába,
S az úristen sem hajt
igába.
Szabadságunk, a ki hozzád
nyúl,
Elbucsúzhatik a
világtul,
Szivében vér s élet nem
marad,
Kiürítjük, mint e
poharat!
(Pest.) -381-
-382-
A király és a hóhér.
Ül a király nagy
kevélyen
A fényes királyi
széken,
Magas urak (aljas
szolgák!)
Körülveszik, kezét
nyalják.
De a trónus inogni
kezd…
Földindulás okozza
ezt?
Földindulás:
néplázadás!
Gyarapodik
szemlátomást.
Mint a folyóviz a
gátot,
Eltépte a nép a
lánczot,
S békójának
töredéke
Fegyver mostan a
kezébe!
Ing a trónus egyre
jobban,
Sompolyognak
alattomban,
Sompolyognak el az
urak,
A királynál csak egy
marad.
Tudjátok-e ki ez az
egy,
A ki maradt, a ki nem
megy?
Orczája hó, ruhája
vér,
Keze halál, neve
hóhér.
Szól a király: »mind
elhagyott!
Csak másod magammal
vagyok.
Te vagy tehát, te vagy
nekem
Egyetlen egy hű
emberem!«
»Azért, hogy én itt
maradok,
Híved, király, én sem
vagyok«,
Szólt a hóhér
előlépve,
»Királyoknak nincsen
híve.
Kik a trónus körül
járnak,
Nem egyebek ők, mint
árnyak,
Tart az árnyék, mig süt a
nap,
Ha ez elmegy, vége
annak.
Itt maradtam én te
veled,
Mert nekem te adsz
kenyeret,
Együtt lenni kell mi
nekünk,
Egymás nélkül nem
élhetünk.«
(Pest.)
A szabadsághoz.
Oh szabadság, hadd nézzünk
szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád
epedve,
Annyi éjen által, mint
kisértet,
Bolygott lelkünk a világban
érted.
Kerestünk mi égen, földön
téged
Egyetlenegy igaz
istenséget,
Te vagy örök, a többi
mind bálvány,
Mely leroskad, egy
ideig állván.
S még is s még is számkivetve
voltál,
Mint a gyilkos Kain
bujdokoltál,
Szent nevedet bitóra
szögezték,
Érkezésedet hóhérok
lesték.
Megszünt végre hosszú
bujdosásod,
Sírba esett, ki neked
sírt ásott,
Bevezettünk, s uralkodás
végett
Elfoglaltad a királyi
széket.
Te vagy a mi törvényes
királyunk,
Trónusodnál ünnepelve
állunk,
Körülötted miljom s miljom
fáklya
Meggyúlt szíveink lobogó
lángja.
Oh tekints ránk, fönséges
szabadság!
Vess reánk egy éltető
pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az
örömláztól,
Szaporodjék szemed
sugarától.
De, szabadság, mért halvány az
orczád?
Szenvedésid emléke szállt
hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget
érted?
Koronádat a jövőtül
félted?
Ne félj semmit, megvédünk…
csak egy szót,
Csak emeld föl, csak
mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged
ezer és ezernyi,
Kész meghalni, vagy
diadalt nyerni!
S ha elesnénk egy szálig
mindnyájan,
Feljövünk a sirbul
éjféltájban,
S győztes ellenségednek
megint kell
Küzdeni… kisértő
lelkeinkkel!
(Pest.)
A magyarok istene.
Félre, kislelkűek, a kik
mostan is még
Kételkedni tudtok a
jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy
egy erős istenség
Őrzi gondosan a
magyar nemzetet!
Él az a magyarok istene,
hazánkat
Átölelve tartja atyai
keze;
Midőn minket annyi ellenséges
század
Ostromolt vad dühhel: ő
védelmeze.
-383-
Az idők, a népek éktelen
viharja
Elfujt volna minket, mint egy
porszemet,
De ő szent palástja
szárnyát ránk takarta,
S tombolt a
vihar, de csak fejünk felett.
Nézzetek belé a történet
könyvébe,
Mindenütt meglátni
vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen
által a nap képe,
Áthuzódik rajta
arany híd gyanánt.
Igy keresztüléltünk hosszu
ezer évet;
Ezer évig azért tartott
volna meg,
Hogy most, a midőn már
elértük a révet,
Az utósó habok
eltemessenek?
Ne gondoljuk ezt, ne
káromoljuk őtet,
Mert káromlás, tőle
ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten,
de még ember sem űzhet
Ily gunyos
játékot gyermekeivel!
A magyar nemzetnek volt nagy
és sok vétke,
S büntetéseit már
átszenvedte ő;
De erénye is volt, és
jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma
lesz majd a jövő.
Élni fogsz, hazám, mert élned
kell… dicsőség
És boldogság lészen a
te életed…
Véget ér már a hétköznapi
vesződség,
Várd örömmel a szép derült
ünnepet!
(Pest.)
A ledőlt szobor.
Állt egy szobor magas hegy
tetején.
Olyan magas volt e hegy,
hogy neki
A fellegek szolgáltak öv
gyanánt,
S vállán pihent meg nyári
délben a nap.
E hegytetőn állott az
érczszobor,
Egy méltóságos
óriás-alak,
Egyik kezében háborúi
kard,
Másik kezében győzedelmi
zászló.
Mikép jutott e hegyre e
szobor?
A földrül vitték őt oda, vagy
az
Égből esett le?… így szentebb, de
úgy
Magasztosabb, ha emberkéz
emelte.
Az ég s a föld közös munkája
volt.
Isten segített, ember
fáradott;
Sok száz esztendő mult el,
mialatt
Sok miljom kéz bevégezé a
munkát.
De végre meglett. Fönn állt a
szobor.
Európa látta s nézte, s
mindenik
Térd meghajolt, lenyomta
őket a
Fél tisztelet, fél rettegés
előtte.
Áll még a hegy, de orma bús
rideg.
Hol a szobor, mely koronája
volt?
Tán megirigylé a földtől e
diszt
Az ég, s magához fölragadta?…
oh nem!
Földindulás jött, mely
lerombolá,
Megingatá alapján őt e
vész,
A magasból a mélybe dőlt
alá,
S alant a völgyben elnyelé a
posvány.
Hazám, hazám, te szent dicső
szobor,
E posványban kellett
fetrengened,
Ott henteregtél három
századig
A sárrá rothadt zöld
hullámok alján.
S fejed, mit egykor koszorú
gyanánt
Öveztek fönn a szomszéd
csillagok,
Az ingoványnak undok
férgei
Borították el ronda
testeikkel.
Oh én hazám, oh én szegény
hazám!
Minek nevezzem azt az
érzeményt,
Mely mint egy sötét
felhőszakadás
Omlik szivembül multad
emlékére?
De félre, bú, de félre, gyász,
el, el!
Nincs a mocsárban már a szent
szobor,
Fertő-ágyábul kiemeltük
őt,
Kihoztuk őt a tiszta
levegőre.
Oh jertek, jertek, mossuk
tagjait,
Legyen, mint volt, olyan
szeplőtelen,
Jőjön, segítsen mosni
mindenik,
Az asszony könynyel és a
férfi vérrel.
Ha régi fényében ragyogni
fog,
Akkor menjünk pihenni,
társaim…
Akkor se még, nem! még azon
kivűl
Uj kötelesség fáradalma vár
ránk.
Föl kell emelnünk a szobrot
megint
A hegyre, melyen egykor
tündökölt,
A melyrül olyan
méltóságosan
Nézett alá a bámuló
világra.
Föl, nemzetemnek apraja,
nagyja,
Szégyen reá, ki lomhán
vesztegel,
Dicsőség arra, a ki
dolgozik…
Válaszszatok most: szégyen
vagy dicsőség!
(Pest.) -384-
Már mi nékünk ellenségünk…
Már mi nékünk
ellenségünk
Egész világ, látom
én;
Szegény magyar, beh magad
vagy
Ezen a föld
kerekén!
A kivel mi
megosztottuk
Asztalunknak
ételét,
Ruháinkat,
hajlékunkat:
Éhenkórász volt
elég.
A ki hozzánk jőne
mostan,
Bajainkat
osztani,
A ki velünk kezet
fogna:
Nincs barát, nincs
atyafi.
No de semmi, jó az
isten,
Ugy lesz, a hogy lenni
kell;
Hagyjanak el! csak
magunkat
Mi magunk ne hagyjuk
el.
És mi nem hagyjuk
magunkat,
Mig lesz egy kéz és egy
kard;
Fogadom azt, hogy
megbánja,
A ki bántja a
magyart!
Hosszu a mi türelmünk,
de
Ha egyszer
kifakadunk,
Akkor aztán hosszu ám
és
Rettentő a
haragunk.
Tudhatják az
ellenségink,
Mint viselünk
háborut,
Ha pedig már
elfeledték,
Jól van, majd eszökbe
jut.
Ugy elütjük-verjük
őket,
Ha türelmünk
megszakad,
Hogy magunk is
megsajnáljuk
Szegény
nyomorultakat!
(Pest.)
Ilyen asszony való nékem…
Ilyen asszony való
nékem,
Mint az én kis
feleségem,
Eszemadta kis
barnája,
Te vagy a világ
rózsája.
Nem vagyok az, a ki
voltam,
A ki annyit
szomorkodtam;
Csillagos ég az
életem,
Ezt is neked
köszönhetem.
Édes szemed
mosolygása
Örömömnek
kutforrása,
Többet ér egy
tekinteted,
Mint a tavasz, mikor
legszebb.
Meg is érem
minélelőbb,
Megérem én azt az
időt,
Hogy a hová lépsz,
kedvesem,
Lábad nyomán virág
terem.
Ha dicsérni
akarnálak,
Sokfélének
mondhatnálak,
Nem mondalak én
egyébnek,
Csak az isten
remekének!
(Pest.)
Kis fiú halálára.
Alig hogy kivettek a
bölcsőbül,
Kis fiúcska, koporsóba
tettek;
Volt-e méltó a világra
jőnöd?
Mi haszna volt rövid
életednek?
Balga kérdés! te eleget
éltél,
Bármi hamar végezéd be
pályád;
Hány nem érte meg, a mit te?
ámbár
Késő vénség görbitette
vállát.
Te megérted kurta
életedben
A magyar nemzet
föltámadását,
Te hallottad e szent
zajt, s magad is
Kiáltottad: éljen a
szabadság!
(Pest.)
Bánk bán.
Ügyefogyott király volt
az
A második Endre,
Papucs alatt szuszogott az
Isten-teremtette;
Felesége tartotta az
Ország
gyeplőszárát,
Őgyelgett is ám a
szekér
Majd tüled majd
hozzád.
-385-
Gyönge kéz az asszony
keze,
Nem való
kormányra,
Hátha még a
gyöngeségnek
Gonoszság a
párja!
Endre király, gonosz
asszony
A te feleséged,
Szive gonosz, neve Gertrúd,
Születése német.
Gertrúd a jó
magyarokat
Kutyába se
vette,
Hivatalrul,
méltóságrul
Le-letevegette,
A helyökbe meg a
maga
Perepútyát rakta,
Maradtak vón, vesztek vóna
Ott a hazájokba!
Ilyen sértést
szenvedtenek
A nagy
uraságok,
A szegény nép meg
szenvedett
Húzzavonjaságot,
Szenvedett az
istenadta
Árva magyar
népe,
Mint a Krisztus a
keresztfán,
Olyan volt a
képe;
Ugy fizette a sok
adót,
Hogy a szeme
dűledt,
Nem volt irgalom
számára,
Nem volt
könyörűlet.
A királyi udvarból
ily
Nyájas szavak
jöttek:
»Dolgozz, paraszt, dolgozz,
fizess,
Azután dögölj
meg!«
Néhányan az
efféléket
Megsokalták
végre,
Szövetkeztek
rettenetes
Összeesküvésre,
Azt mondották:
»Söpörjük ki
A királyi
házat,
Annyi benne a szemét,
hogy
Igazán
gyalázat!«
Csak Bánk bán, a
nádorispán,
Tartóztatta
őket,
Nem remélt-e sikert? vagy
tán
Remélt jobb időket?
De mikor a feleségét…
Iszonyú történet!…
Hogyan
kezdjem? hogy végezzem?…
No jaj
neked, német!
Bánk bánnak a
feleségét
A királyné
öcscse
Erőszakos lator
móddal
Megszeplősítette.
Szép az asszony, ifju és szép,
Asszonyok virága!
S
eltiporva, bele dobva
Fertőzet
sarába!
»Föl, barátim!« ordit a
férj
Kínja nagy
voltában,
»Lelkemen a
bosszuállás,
Kardomon halál
van;
Föl, barátim,
egyenesen
A királyi
házba…
Királyi ház? bordélyház
és
Zsiványok
tanyája!«
És bementek egy
csoportban
A királyi
lakba,
Ott a német urak
épen
Dőzsöltek kaczagva,
Akkor is, míg a magyarnak
Borát, étkét falták,
A szegény magyar nemzetet
Veszettül csufolták.
Megálltak ám a
magyarok
A ház
közepében,
Mendegyiknek egy-egy
mennykő
Villogott
szemében;
Meg is hökkent a
németség
Egy keveset
ekkor,
A ki ivott,
gégéjében
Eczetté vált a
bor.
Kezdte pedig a
beszédet
Mag’ a nádor, Bánk
bán,
Királynénak s
udvarának
Jó estét
kivánván:
»Jó estét, jó
mulatságot,
Fölséges
személyek!…«
A királyné: »Mit
akartok,
Hivatlan
vendégek?«
»Azt azonnal tudni
fogod,
Nem soká
váratlak«,
Felelt Bánk bán,
»elbeszélem
Neked s ez
uraknak.
Tiszteletet
parancsolok!
Mert nemzet áll
itten,
Egy megbántott nemzet és
a
Bosszuálló isten.
-386-
Mi vagyunk a vendégek
itt?
És nem ti lennétek?
Ti vagytok itt a hivatlan
S hálátlan vendégek!
Befogadtunk titeket s ti
Kivertetek minket,
És eszitek és
iszszátok
Testünket,
vérünket.
De csak ettétek… mert ez
az
Utósó falattok,
A mi most van szájatokban
Ettül megfuladtok!
Először is te halsz meg, te
Gertrúd, német szajha!
Te
királyné s kerítőné
Egy személyben!…
rajta!«
Bánk bán kardja a
királynét
Át meg
átaljárta,
S magyarság a
németséget
Hányta mind
kardjára.
A ki bírta,
megszökéssel
Életét
elorzá;
Meghalt, a ki nem
szökhetett…
Kitisztult az
ország!
(Pest.)
Ausztria.
Miként elpusztult
Jeruzsálem,
El fogsz pusztulni
Ausztria,
S mint Jeruzsálemnek
lakói,
Földönfutók lesznek
császárjaid,
Földönfutók és
üldözöttek!
Készüljetek,
Ti fölfuvalkodott félistenek,
Az óra kondul s futnotok kell,
Hogy el ne zúzzanak
Az omló trónus romjai…
Ott
veszni nem szabad ti nektek,
Ti
nektek élni, hosszan élni kell a
Bukás után
Nyomorban, végetlen
nyomorban!
Hiába mossátok
kezeiteket
Ti Pontius
Pilatusok,
Ámíthatjátok a
világot,
De lát az isten s ismer
bennetek,
S nincs számotokra többé
kegyelem;
Vagy
érdemeltek-e
Csak annyit is az ég
kegyéből,
A mennyitől egy hajszál
meghajol?
Nem! –
Birodalmatok
A szabadság
kalváriája,
Uralkodás volt minden
vágyatok,
Ezért emeltetek
Munkácsokat,
Hogy a szellem világát,
melegét,
A rabbilincsek e
fölolvasztóját
Elrejtsétek mélységes
föld alá,
S fölötte a sötétségben
buján
Tenyészhessék a zsarnokok
virága,
A test s lélekzsibbasztó
butaság…
Elrablottátok a népek
jogát,
És elloptátok
kincseit,
Ti bíboros
haramják,
Ti koronázott
tolvajok!
De a lopott
vagyont
El ne viszitek
magatokkal;
Félmeztelen
Fognak kiverni titeket
A fölemelkedett alattvalók,
Mint
a tűzkardos angyal
Ádámot-Évát a
paradicsombul.
Kolduljatok,
miként
Koldultak milliók
miattatok!
Koldulni fogtok
és
Nem nyertek
alamizsnát,
Mert a kihez fordultok,
az mind
Gazságitoknak áldozatja
volt,
Rátok köp, elrúg
bennetek,
És undorodva fordul
el!
S ha ekkép éhen
vesztetek,
Dögtestetekre hollók
szállanak,
Mert nem lesz és ne légyen
ember az
Utálat miatt, a ki
eltemessen;
A hollók gyomra lesz majd
sírotok,
És szemfedőtök a népeknek
átka!
(Pest.)
A tavaszhoz.
Ifju lánya a vén
télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?
Jöszte, jöszte, várnak
régi
Jó barátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.
-387-
Gyógyítsd meg a beteg
hajnalt,
Beteg most
szegény,
Oly halványan üldögél
ott
A föld
küszöbén;
Áldást hoz majd a
mezőre,
Ha meggyógyitod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.
Hozd magaddal a
pacsirtát,
Nagy
mesteremet,
A ki szép, szabad
dalokra
Tanít
engemet.
S ne feledd el a
virágot,
S ne feledd el
ezt,
Hozz belőle, a mennyit
csak
Elbír két
kezed.
Nagyobbodtak a
halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;
Ne legyenek
szemfedőtlen
Puszta sír
alatt:
Hintsd reájok
szemfedőül
A
virágokat!
(Pest.)
Föl!
Elég soká voltunk
fajankók,
Legyünk végtére
katonák!
Elég volt már a
furulyából,
Riadjatok meg,
harsonák!
Elől pofoznak, hátul
rugnak,
Hazám, tovább is tűrsz-e
még?
Nem lobbansz föl, míg
mennykövével
Föl nem gyujt a haragos
ég?
Oh nemzetem, hát bírnak
téged
Örökké féken
tartani
A nagyfejűek s
kisszivűek
(A táblabírák)
szavai?
Vagy úgy van, a mint ők
beszélik,
Hogy elfajult már a
magyar,
Hogy gyöngeségből,
gyávaságból
Harczolni nem bír, nem
akar?
Hazugság, szennyes gaz
hazugság
S mint a nyelvetek,
akkora;
Nem pezsg, nem habzik a
magyar nép,
Csendes, de tüzes, mint
bora.
Csak volna harcz, csak öntenék
már
Vérünket, bár csak
öntenék!
Majd meglátjátok, holtrészeg
lesz
Minden csepptől egy
ellenség.
Siess, hazám, napfényre
hozni
Világraszóló
híredet,
Mit német járom, német
ármány
Elrablott és
eltemetett.
Jőjön ki kardod a
hüvelyből,
Mint fellegek közűl a
nap,
Vakúljanak meg s
megvakúlnak,
A kik reá
pillantanak.
Elég soká voltunk
fajankók.
Legyünk végtére
katonák!
Elég volt már a
furulyából,
Riadjatok meg,
harsonák!
(Pest.)
Uton vagyok, s nem vagy velem…
Uton vagyok, s nem vagy
velem,
Jó angyalom, szép
kedvesem,
De jól tudom,
lépésimet
Hiven kiséri
szellemed.
Csak azt tudhatnám,
édesem,
Minő alakban jársz
velem?
Tán e szellő vagy, mely
illattal
Röpűl hozzám s játszik
hajammal?
Az alkony pírja vagy
talán
Amott az ég
boltozatán?
Vagy tán az esti csillag,
mely
Reám ezüst sugárt
lövel?
Vagy a madárka vagy, ki
ottan
Ugy megdalolgat a
bokorban?
Vagy a kicsiny virág vagy
itt,
Ki úgy veti rám
szemeit,
Mikéntha mondaná: oh törj
le,
És vígy magaddal, tégy
szivedre!…
Mondd meg nekem, súgd meg
nekem
Melyik vagy, édes
kedvesem?
(Nagy-Kőrös.) -388-
A király esküje.
Megeskütt a
király
Hunyadi
Lászlónak:
»Esküszöm az
égre,
Az ég istenére,
Bántani nem foglak.«
Készül föl Budára
Jó Hunyadi László.
Ne menj fel, ne menj fel,
Ne
légy életeddel
Könnyelműen
játszó!
Vermed lesz
Budavár,
Bele esel, ha
mégysz,
Maradj lenn
Belgrádban,
Vagy bujdoss
hazátlan,
Szép fiatal
vitéz.
-389-
Kora még te néked
Sírba fekünnöd le,
Éktelen halotti
Szemfedőt
boritni
Ékes
szemeidre.
Hazám szép
vitéze,
Ne menj föl
Budára!
Látod mi villog
ott?
Nem a te csillagod…
Hóhérbárd sugára!
»Balga aggódástok
Nem ijeszt el engem;
Köszönöm tanácstok,
De reá nem
állok,
Megyek, föl kell
mennem.
Vén Budavárban
van
Ifju menyasszonyom;
Érted száz halálba
Mennék meg sem állva,
Szerelmes
angyalom!
De halálrul ottan
Szó sincs, nem is lehet,
Megesküttél nekem
Királyom, s én
hiszem
Szent
esküvésedet.«
Nemes bizalommal
László Budán termett.
Ássák a zsiványok,
Ássátok,
ássátok
Alája a
vermet!
Menyasszonya
keblén
Meg sem
pihenhetett,
Szerelme
egébül
Mély pokolba
szédül:
Tömlöczbe
vettetett.
»Miért dobtok
engem
Fekete tömlöczbe?«
»Mert királyod ellen
Van szándék szivedben;
Hűséged
megszegve.«
»Én királyom
ellen!
Én hűséget szegő!
Emelj szót ellenem,
Lelkiismeretem,
Légy bíróm, lépj
elő.
Ez hallgat, ez
alszik,
Mint csecsemő
gyermek
Anyja lágy
ölében,
S engemet, oh
szégyen!
Itt bilincsre
vernek.
Vegyétek le rólam
Ezt a rozsdás vasat,
S adjátok helyébe
Hazám
védelmére
Tündöklő
kardomat!«
Beszélhetsz jó
vitéz,
Senki sem hallgat
rád,
Tömlöczöd
becsukták,
Halld fordulni
kulcsát,
Csikorogni a
zárt.
Nem sokáig
hagyták
Hogy magát
emészsze
Nagy
Magyarországnak
Legszebbik
virága,
Legnagyobb
vitéze.
»Kelj föl és jöszte
ki!«
»Szabad vagyok
tehát?«
»Szabad lészsz, oly
szabad,
Hogy egy óra
alatt
Ott vagy, a hol
apád.«
»Mit, megöltök
engem,
Apám szent
nevére,
Ez őrült
merészség!…
Ki sem hallgatva
még,
És már
elitélve.
Hunyadi Jánosnak
Vagyok én gyermeke:
Velem így tennetek
Nem rettent
bennetek
E félisten
neve?
De volnék akárki,
Én ártatlan vagyok,
S a király végtére
Esküvel
igérte,
Hogy bántani nem
fog!
Halld meg, egész
világ,
Te hozzád
kiáltok:
Igy add rá
hitedet,
Ha esküvéseket
Tesznek a királyok!«
Szép vitéz
Hunyadit
Föl Szent-György
terére
Hurczolták a
latrok…
Többet is
akartok
Tudni? kifolyt
vére!
Háromszor csapott
a
Hóhér a fejéhez,
S László vitéz még él,
Él, s halljátok, beszél,
Ekkép
szól a néphez:
»Én ártatlan
vagyok;
Ha volna is
vétkem,
Bünhödtem már
érte
S törvény
értelmébe’
Szabad már
személyem!«
S föláll László
vitéz,
De megbotlik
lába,
S estében
negyedszer
Sujt hozzá a
mester
És fejét
levágja.
Lemenőben volt a
Nap, piros volt arcza,
Vad haraggal vetett
Végső
tekintetet
A véres
piaczra.
Azért volt a nap
oly
Haragos kedvében,
Hogy a nép csak állt ott,
S merőn szájat tátott
Tehetetlenségben.
Mért nem éltem
akkor!
Mért nem voltam
ottan!
Kiáltottam vón a
Gyáva bámulókra
Veszett fájdalmamban:
»Föl, ha istened
van,
Föl magyar nép, és
e
Gaz királyt legottan
Fojtsuk az ártatlan
Áldozat vérébe!«
(Pest.) -390-
Feleségem és kardom.
Galamb van a
házon,
Csillag van az
égen,
Az én ölemben van
Kedves feleségem;
Ugy tartják szeliden
Ringató
karjaim,
Mint a harmatot
a
Rezgő fa
lombjai.
Ha már
megöleltem,
Mért meg ne
csókolnám?
Csókokban nem
szegény,
Nem is fösvény a
szám.
Beszélgetünk is,
de
Az csak félig beszéd,
A másik fele már
Csókokba olvad szét.
Nagy a mi
örömünk,
Nagy a
mulatságunk,
Gyöngynek is
beillik
Fényes
boldogságunk!
De az én
kardomnak
Ez sehogy sem
tetszik,
Ránk szemét a
falról
Mogorván
mereszti.
Mit nézesz, öreg
kard,
Olyan mérgesen
ránk?
Vén golyhó, talán
a
Szerelemféltés bánt?
Hagyd el ezt te, bajtárs,
Nem való ez néked,
Ha férfi vagy, ne űzz
Asszonymesterséget.
De meg nincs is
okod
Engemet féltened,
Hiszen ismerhetnéd
Már feleségemet,
Ismerheted
lelkét,
Ezt a ritka
lelket,
A minőt az isten
Nem sokat teremtett.
Ha szüksége van a
Hazának karomra,
Téged saját keze
Köt fel
oldalamra,
Oldalomra köt,
és
Búcsuját így veszi:
Menjetek, legyetek
Egymásnak hívei!
(Pest.)
Fekete-piros dal.
Hagyjátok el azt a
piros-fehér-zöld színt,
Lejárt az
ideje!
Más szín illeti most a magyar
nemzetet:
Piros és
fekete.
Fessük zászlainkat
fekete-pirosra,
Mert gyász és vér
lesz a magyar nemzet sorsa.
Kicsiny sziget vagyunk tenger
közepében,
Erős vihar
támad,
Minden felől jőnek és
megostromolják
A habok
hazámat.
Fessük zászlainkat
fekete-pirosra,
Mert gyász és vér
lesz a magyar nemzet sorsa.
Készül az ellenség; és mi
készülünk-e?
Mit csinál a
kormány?
A helytt, hogy őrködnék,
mélyen, mélyen alszik
Fönn a haza
tornyán.
Fessük zászlainkat
fekete-pirosra,
Mert gyász és vér
lesz a magyar nemzet sorsa.
Fönn a kormány alszik, mi
pedig itt alant
Vígadunk,
dőzsölünk,
Mintha mind a három isten
nem gondolna
Mással, csak mi
velünk.
Fessük zászlainkat
fekete-pirosra,
Mert gyász és vér
lesz a magyar nemzet sorsa.
Eszembe jut Mohács, az a
szomorú kor!
Akkor is így
tettünk,
Teritett asztalnál telt
poharak körül
Bút és bajt
feledtünk.
Fessük zászlainkat
fekete-pirosra,
Mert gyász és vér
lesz a magyar nemzet sorsa.
Mohács, Mohács!… tarka lepke,
gondatlanság
Röpködött
előttünk,
Azt űztük, pedig már a
török oroszlán
Elbődült
mögöttünk.
Fessük zászlainkat
fekete-pirosra,
Mert gyász és vér
lesz a magyar nemzet sorsa.
Hol lesz az uj Mohács? hol
megint húszezer
Magyar vitéz vész
el,
Mérföldekre nyúló rónát borítva
el
Kiomló vérével.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet
sorsa.
Hol lesz az uj Mohács? a hol
megint lemegy
Majd a haza
napja,
S háromszáz évig vagy talán
soha többé
Arczát nem
mutatja!
Fessük zászlainkat
fekete-pirosra,
Mert gyász és vér
lesz a magyar nemzet sorsa.
(Pest.) -391-
Mit nem beszél az a német…
Mit nem beszél az a
német,
Az isten nyila ütné
meg!
Azt követeli a
svábság:
Fizessük az
adósságát.
Ha csináltad, fizesd is
ki,
Ha a nyelved öltöd is
ki.
Ha meggebedsz is
beléje,
Ebugatta
himpellére!…
Ha pediglen nem
fizetünk,
Aszondja, hogy jaj mi
nekünk,
Háborút küld a
magyarra,
Országunkat
elfoglalja.
Foglalod a
kurvanyádat,
De nem ám a mi
hazánkat!…
Hadat nekünk ők
izennek,
Kik egy nyúlra heten
mennek.
Lassan német, húzd meg
magad,
Könnyen emberedre
akadsz;
Ha el nem férsz a
bőrödbe,
Majd kihúzunk mi
belőle!
Itt voltatok
csókolózni?
Mostan jöttök
hadakozni?
Jól van hát, jól van,
jőjetek,
Majd elválik, ki bánja
meg.
Azt a jó tanácsot
adom,
Jőjetek nagy
falábakon,
Hogy hosszúkat
léphessetek,
Mert megkergetünk
bennetek.
Fegyverre nem is
méltatunk,
Mint a kutyát
kibotozunk,
Ugy kiverünk, jobban se
kell,
Még a pipánk sem alszik
el!
(Pest.)
Miért kisérsz…
Miért kisérsz minden
lépten-nyomon,
Te munkás
hazaszeretet?
Éjjel nappal mért
mutatod nekem
Gonddal borított
képedet?
Örökké itt vagy, itt vagy én
velem,
Úgy is látlak, ha behunyom
szemem.
Tudom, kevés, mit a honért
tevék,
De megtevém, a mennyi
telt;
Van, a kinek nagyobb az
ereje,
S mégis kevesebbet
mivelt;
Kérlek, fordítsd el tőlem
képedet
Csak egy időre,
hazaszeretet!
Oh hadd feledjem, hogy polgár
vagyok!
Itt a tavasz, virít a
föld,
Virágillat s a zengő
madarak
Dala eget földet
betölt,
Arany felhők, e nyájas
szellemek,
Fejem fölött vidáman
lengenek.
Oh hadd feledjem, hogy polgár
vagyok!
A költészetnek
istene
Olyan kegyes hozzám; iránta
én
Hálátlanságba
essem-e?
Ott vesztegelni hagyjam
lantomat,
Mig a bútól majd húrja
szétszakad?
Oh hadd feledjem, hogy polgár
vagyok!
Van ifjuságom s
kedvesem,
Gyöngyökbe foglalt órákkal
kinál
Az ifjuság s a
szerelem,
És minden óra, mit el nem
vevék,
Egy elpazarlott örök
üdvösség.
Hah, mennyi tündér együtt:
ifjuság,
Tavasz, költészet,
szerelem!
El hagyjam őket tőlem
szállani?
Utánok vágyva nyúl
kezem…
Jertek hozzám… nyujtsátok
karotok…
Öleljetek meg, tietek
vagyok!
(Pest.)
Szülőföldemen.
Itt születtem én ezen a
tájon
Az alföldi szép nagy
rónaságon,
Ez a város születésem
helye,
Mintha dajkám dalával vón
tele,
Most is hallom e dalt,
elhangzott bár:
»Cserebogár, sárga
cserebogár!«
Ugy mentem el innen, mint kis
gyermek,
És mint meglett ember úgy
jöttem meg.
Hejh azóta húsz esztendő
telt el
Megrakodva búval és
örömmel…
Húsz esztendő… az idő hogy
lejár!
»Cserebogár, sárga
cserebogár.«
-392-
Hol vagytok, ti régi
játszótársak?
Közületek csak egyet is
lássak!
Foglaljatok helyet itt
mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy
férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt
év van már…
»Cserebogár, sárga
cserebogár.«
Mint nyugtalan madár az
ágakon,
Helyrül helyre röpköd
gondolatom,
Szedegeti a sok szép
emléket,
Mint a méh a virágról a
mézet;
Minden régi kedves helyet
bejár…
»Cserebogár, sárga
cserebogár!«
Gyermek vagyok, gyermek lettem
ujra,
Lovagolok fűzfasípot
fújva,
Lovagolok szilaj
nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni
kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi
Betyár…
»Cserebogár, sárga
cserebogár!«
Megkondúl az esteli
harangszó,
Kifáradt már a lovas és a
ló,
Haza megyek, ölébe vesz
dajkám,
Az altató nóta hangzik
ajkán,
Hallgatom, s fél álomban
vagyok már…
»Cserebogár, sárga
cserebogár«… – –
(Félegyháza.)
Két ország ölelkezése.
És az idő eljött, bár nem
hamar,
De nem is későn még,
midőn
A szent imádság meghallgatva
lőn,
Midőn egygyé lett mind a két
magyar!…
Ki eddig a porban
hevertél,
Légy üdvözölve kebelünkön,
Erdély!
Oh nemzetemnek drága szép
testvére,
Simúlj, simúlj testvéred
kebelére,
A melyben a szív, most oly
édesen ver…
Légy üdvözölve százszor,
százezerszer!
Mi jól esik
ölelkezésünk,
S még is milyen sokáig
késtünk!…
De mindegy, mindegy,
feljött végre
A győzedelmes nap az
égre,
Mely összesímult arczainkra
süt.
S örömkönyűket szárit
mindenütt.
Oh nap, ne bántsd e
könnyeket,
Melyek most pilláinkon
rengenek,
A melyeket
Öröm csepegtetett;
Hagyd a világnak végeiglen
Ottan
ragyogni szemeinkben,
Hagyd ott
ragyogni mindég!…
Magyar szemében ez
oly ritka vendég.
Együtt vagyunk és együtt
maradunk
Nincs isten és nincs ördög,
a ki
Ismét széjjel birná
szakítni
Ölelkező
karunk.
Egy volt a bölcsőnk,
koporsónk is egy lesz,
Ha majd
leszállunk a holt nemzetekhez…
De én
nem félek többé a haláltul;
Viselje
bármilyen csalárdul
A változékony
sors magát,
Sebet kapunk talán, de
nem halált.
Jöhetsz, most már jöhetsz,
vihar,
Nem rettegjük már
haragod,
Két ország egygyé
olvadott,
Két élü kard lett a
magyar,
Mely jobbra is vág, balra is
vág,
És jobbra-balra majd érzik
csapását!
S te, lelkem, szállj a
Királyhágón által
Érzelmeimnek
tündérvilágával,
És szórd el ott e
kincseket,
Ajándékozz meg ifjat,
öreget,
Hadd gazdagodjék mindenik
meg,
De legszebb részét add a
székelyeknek!
Csókold meg a székely
fegyvereket,
Azok csókodtul
tündököljenek,
S azoktól nyerj te
hős-erőt,
Mely ugy tündöklik a világ
előtt!
S ha bejárád a
völgyeket,
Röpűlj föl s állj meg
bérczeik felett,
S hogy megismerjék a
rónák fiát,
Játszál szemökkel, mint a
délibáb.
(Pest.)
Kis-Kúnság.
Hova szívem,
lelkem
Mindig, mindenhonnan
vissza-visszavágyott,
Ujra láttam
végre születésem földét,
A szép
Kis-Kunságot!
Bejártam a
rónát,
Melyet átölel a Tisza-Duna
karja,
S ölében, mint kedves mosolygó
gyermekét
Az anya, ugy
tartja.
-393-
Itt vagyok megint
a
Nagyvárosi élet örökös
zajában,
Oh de képzeletem most is oda
lenn az
Alföld rónáján
van;
Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
S előttem lebegnek szépen gyönyörűn
az
Alföldi
vidékek.
Forró nyárközép
van,
Kapaszkodik a nap fölfelé;
sugára
Mint a lángeső oly égető
özönnel
Ömlik a
pusztára…
Puszta van
körűlem,
Széles hosszu puszta, el is
látok messze,
Egész odáig, hol a
lehajló ég a
Földdel olvad
össze.
Gazdag legelőkön
Visz az út keresztül; ott hever a
gőböly,
Rekkenő a hőség, azért nem
fogyaszt most
A kövér
mezőből.
Cserény
oldalánál
Szundikál a gulyás
leterített subán,
Kutyái is lomhák,
nem is pillantanak
Az utazó
után.
Itten a lapályon
Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul
habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy
halászmadár
Szárnyával
megcsapja;
Szép fövény az
alja,
Egészen lelátni sárga
fenekére,
A lusta pióczák s a futó
bogarak
Tarka
seregére.
Szélén a
sötétzöld
Káka közt egy-egy gém
nyakát nyujtogatja,
Közbe hosszu
orrát üti víz alá a
Gólyafiak
anyja,
Nagyot nyel, és
aztán
Fölemeli fejét s körülnéz
kényesen,
A vízparton pedig
töméntelen bíbicz
Jajgat
keservesen.
Amott egy nagy
ágas
Áll szomorún, egykor kútágas
lehetett,
Mellette a gödör, hanem már
beomlott,
Be is
gyepesedett;
Elmerengve
nézi
Ez a kútágas a távol
délibábot,
Nem tudom, mit nézhet
rajta? hisz affélét
Már eleget
látott.
Ott van a délibáb
A láthatár szélén… nem kapott
egyebet,
Egy ütöttkopott vén csárdát
emelt föl, azt
Tartja a föld
felett.
Emerre meg
gyérül
A legelő, végre a nyoma is
elvész,
Sárga homokdombok emelkednek,
miket
Épít s dönt a
szélvész.
Nagy sokára
egy-egy
Tanya tünedez fel, boglyák és
kazalok,
Rajtok varju károg, itt-ott
egy mogorva
Komondor
csavarog.
Tenger
szántóföldek
Terjednek szerteszét,
rajtok áldott búza,
Lefelé hajlanak,
kalászaikat a
Nehéz mag
lehúzza.
A zöld búza
között
Piros pipacsok és kék virágok
nyilnak,
Imitt-amott sötét-vörös
tüskerózsa,
Mint egy vérző
csillag.
Közeleg az
este,
Megaranyosodnak a fejér
fellegek,
Szép felhők! mindenik ugy
megy el fölöttünk
Mint egy
tündérrege.
Végre ott a
város,
Közepén a templom, nagy komoly
tornyával,
Szanaszét a város végén a
szélmalmok
Széles
vitorlákkal.
Ugy szeretek
állni
A szélmalmok előtt! elnézem
ezeket,
A mint vitorlájok hányja,
egyre hányja
A
czigánykereket.
(Pest.)
A nemzetgyüléshez.
Ott álltok a teremnek
küszöbén,
Melyből a nemzet sorsa jön
ki majd,
Megálljatok, ne lépjetek be
még,
Hallgassátok ki intő
szózatom…
Egy ember szól, de milliók
nevében!
Az a hon, melyet őseink
szereztek
Verítékökkel s szívök
vérivel,
Az a hon többé nincs meg,
csak neve
Bolyong közöttünk, mint a
temetőbül
Éjféli órán visszajött
kisértet…
Az a hon többé nincs meg,
falait
-394- Elmorzsolák a mult kor
férgei,
S az uj vihar szétfújta
födelét,
S lakói most az ég alatt
tanyáznak,
Mint a vadállat és mint a
madár.
Mit őseink egy ezredév
előtt
Tevének, azt kell tenni most ti
nektek
Bármily erővel, bármily
áldozattal,
Bár mind egy szálig
elvesztek belé,
Hazát kell nektek is
teremteni!
Egy új hazát, mely szebb a
réginél
És tartósabb is, kell
alkotnotok,
Egy új hazát, ahol ne
légyenek
Kiváltságok kevély nagy
tornyai,
Sötét barlangok,
denevértanyák,
Egy új hazát, hol
minden szögletig
Eljusson a nap s
tiszta levegő,
Hogy minden ember
lásson s ép legyen.
Nem mondom én: a
régi épületnek
Dobjátok félre
mindenik kövét,
De nézzetek meg
minden darabot, mit
Alapnak vesztek,
s a mely porhatag már,
Vessétek azt
el kérlelhetlenűl,
Bármily szent
emlék van csatolva hozzá,
Mert jaj a
háznak, mely alapba’ gyönge,
Mert
fáradástok akkor hasztalan lesz,
Egy
percz jöhet, s az épület ledől,
S
rosz gazda, a ki mindig ujra épit,
S
ma vagy holnap, de végre tönkre jut.
Számot vetett-e mindenik
magával,
Minő dologra szánta el
magát?
Nagy a dicsőség, melyet
mindegyik
Szerezhet itten, de
tudjátok-e,
Csak nagy munkáért jár ez
a dicsőség!
A kit nem égő
honfiérzelem
És tiszta szándék
vezetett ide,
Kit a hiúság vagy
silány önérdek
Csábít e helyre, az
szentségtelen
Lábbal ne lépjen e
szentelt küszöbre,
Mert hogyha
egyszer átlép és kijő majd,
Átok s
gyalázat lesz kisérete,
Melylyel haza
s később a sírba megy. –
Ti, kik
szivébül bálványistenek
Ki nem
szoriták az igaz nagy istent,
Kiknek
szivében a honszeretet
Mint
szentegyházi oltárlámpa ég,
Eredjetek
be és munkáljatok,
Legyen munkátok
oly nagy, oly szerencsés,
Hogy
bámultában, majd ha látni fogják,
Megálljon rajta a világ szeme,
A
bennlakókat vallja boldogoknak
És
istenítse a kik épitették!
(Pest.)
Miért zárjátok el az útamat?
Miért zárjátok el az
útamat?
Bocsássatok!
Előre vonnak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni
akarok.
Veszélyben a hon, s tettre
híja föl
Minden fiát,
S reményeim szikláin állok én,
Lelkemre százszoros viszhang
kiált.
Szilárd reményem, mint a
sziklakő,
Mely nem
remeg,
Hogy helyemen majd becsület
marad,
Hogy a hazáért sokat
tehetek.
A tettek vágya, tettek
ereje,
Mint vad patak,
Foly rajtam át, a melynek habjai
Szilaj morajjal mélybe omlanak.
Fölnézek a nyárdéli napba
és
Nem fáj szemem.
Lenézek örvény fenekére és
Lenézek bátran, nem szédül
fejem.
Közönséges napokban csak
megáll
Más is helyén,
De majd ha minden ember tántorog,
Ottan leszek majd, s nem tántorgok
én!
És jőni fognak rettentő
napok,
A milyeket
Csak álmodik most holdas éjeken
Az őrülésig rémült képzelet.
Nem várok én dicsőséget s
dijat
Munkáimért…
Kötelességet ingyen tenni kell,
S kötelesség munkálni a honért;
És a dicsőség? isten
hírivel
Tovább mehet,
Nem kell nekem kaczér leány, midőn
Ölelhetem hű feleségemet.
Miért zárjátok el az
útamat?
Bocsássatok;
Előre vonnak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni
akarok.
(Pest.) -395-
A gyáva faj, a törpe lelkek…
A gyáva faj, a törpe
lelkek,
Kik nem szégyenlik
magokat
Sápadni, ha kezemben a
lant
Egy-egy merészebb hangot
ad,
Ha a közelgető
viharnak
Megérint hírmondó
szele,
S dalom, mint elkapott madár,
a
Földről magasra száll
vele.
A vész csak készülőben van
még,
És nem szakít le
egyebet,
Mint ajkamról egy-egy hangos
szót,
A fákról egy-egy
levelet;
Hah, majd ha minden
erejével
Fog dúlni és
üvölteni,
S szivem mélyét forgatja
föl s a
Fát gyökerestül tépi
ki!
Mit mondotok, mit tesztek
akkor,
Ha a világnak
sarkai
Földindulástul,
mennydörgéstül
Tőből meg fognak
ingani,
Ha összevesz, mint négy
vadállat,
És pusztít mind a négy
elem
S én vérbe mártott lantomat
majd
Véres kezekkel
pengetem!
(Pest.)
A márcziusi ifjak.
Szolgaságunk
idejében
Minden ember csak
beszélt,
Mi valánk a legelsők,
kik
Tenni mertünk a
honért!
Mi emeltük föl
először
A cselekvés
zászlaját,
Mi riasztók föl
zajunkkal
Nagy álmából a
hazát!
A földet, mely koporsó
volt
S benn egy nemzet a
halott,
Megillettük, és
tizennégy
Miljom szív
földobogott.
Egy szóvá s egy
érzelemmé
Olvadt össze a
haza,
Az érzelem
»lelkesülés«,
A szó »szabadság«
vala.
Oh ez ritkaszép látvány
volt,
S majd ha vénül a
világ,
Elmondják az
unokáknak
Ezt a kort a
nagyapák.
És mi becsben, hírben
álltunk,
Míg tartott a
küzdelem,
De becsünknek, de
hirünknek
Vége lett nagy
hirtelen.
Kik nem voltak a csatán,
a
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.
E sereg, mely, míg a harcz
folyt
El volt bujva vagy
alutt,
Igy zugott a
diadalnál:
Mi viseltünk
háborút!
Legyen tehát a
tiétek
A dicsőség és a
bér,
Isten neki… nem küzdénk
mi
Sem dicsőség, sem
dijért.
És ha újra tenni kell
majd,
Akkor ujra ott
leszünk,
És magunknak bajt s
tinektek
Koszorúkat
szerezünk.
Viseljétek a lopott
hírt,
A lopott
babérokat,
Nem fogjuk mi
fejetekről
Leszaggatni
azokat.
Abban lelünk mi
jutalmat,
Megnyugoszunk mi
azon:
Bárkié is a
dicsőség,
A hazáé a
haszon!
(Pest.)
Ismét magyar lett a magyar…
Ismét magyar lett a
magyar,
Mert ekkorig nem volt
a,
Hogy is lett volna? szolga
volt,
S nem magyar, a ki
szolga!
Ismét magyar lett a
magyar,
Bilincsét
összetörte,
Mint őszszel a száraz
levél,
Csörögve hull a
földre!
-396-
Ismét magyar lett a
magyar,
Kardot ragad
kezébe,
Kardján a napsugár
ragyog
S a bátorság
szemébe’!
Ismét magyar lett a
magyar,
Lángol, piroslik
arcza,
Kitűzött zászló
mindenik,
A mely jelt ád a
harczra!
Ismét magyar lett a
magyar,
Egy szív miljók
keblében,
És dobbanása
rémület
Az ellenség
fülében!
Ismét magyar lett a
magyar,
A síkra állt
vitézül,
És a világ, a nagy
világ,
Csodákat látni
készül!
Ismét magyar lett a
magyar,
S világ végéig az
lesz,
Vagy iszonyúan és
dicsőn
Mind, mind egy szálig
elvesz!
(Pest.)
Dobzse László.
Dobzse László ő
felsége
Magyarok királya
Nem hiába hogy cseh volt, de
Hejh csehül is álla.
Parancsolni nem
szeretett,
Nem is értett
hozzá,
S hogyha értett vón is,
szavát
Nem fogadt’ az
ország.
Üres volt a feje
néki,
Üresebb a zsebje,
Egy keserves polturáért
Könyökig vájt benne.
Ruháján a moly s az
idő
Megrágta a prémet,
Mely szinű volt? nem lehetett
Tudni, csak ugy rémlett.
Parasztfolttal csapta
pofon
Csizmáját a varga,
Rozsdás volt a sarkantyúja,
Ferde volt a sarka.
Kamrájában az
egerek
Semmi kárt sem
tettek,
Mert biz ott a legjobb
szándék
Mellett sem
tehettek.
Pinczéjében oly
bőséggel
Állott a sok jó
bor,
Hogy egy gyüszűnyi sem telt
a
Legnagyobb
hordóbol.
Ha éhezni
méltóztatott
Király ő
felsége,
Egyik másik
alattvaló
Hítta meg
ebédre.
De nem bánta ám meg, a
ki
Meghivá ebédre,
Ő felsége kegyelmesen
Gróffá tette érte.
Szegény király, szegény
király…
De
vigasztalódjál,
Még szegényebb
királyok is
Lesznek, mint te voltál.
–
Dobzse László ő
felsége
Magyarok királya
Nem hiába hogy cseh volt, de
Hejh csehűl is álla!
(Pest.)
A magyar nép.
Szabad a magyar nép, szabad
valahára,
Kinek lánczot vertek kezére
lábára,
S görbedt derekával a rabigát
vonta,
Mintha csak állat és nem ember
lett volna.
Szabad a magyar nép, fejét
föltarthatja,
Kénye-kedve szerint
kezeit mozgatja,
S mely előbb mint
bilincs őtet szorította,
A vasat mint
kardot ő szorítja mostan.
Szabad a magyar nép… lejárt
napod, német!
Nem tánczoltatod te
többé ezt a népet,
S piócza módjára
nem szivod a vérét,
Megfizette isten
gonoszságod bérét.
E földön legyen úr a tót vagy
a német?
E földön, hol annyi vitéz
magyar vérzett!
Magyar vér szerezte
ezt a dicső hazát,
És magyar vér ezer
évig oltalmazá!
-397-
Nincs itt urasága csak az egy
magyarnak,
S kik a mi fejünkre állani
akarnak,
Azoknak mi állunk feje
tetejére,
S vágjuk sarkantyúnkat
szíve közepébe!
Vigyázz, magyar, vigyázz,
éjjel is ébren légy,
Ki tudja, mikor
üt rajtad az ellenség?
Ha eljön, ugy
jőjön, hogy készen találjon,
Még a
félhalott se maradjon az ágyon!
Haza és szabadság, ez a két
szó, melyet
Először tanuljon dajkától
a gyermek,
És ha a csatában a halál
eléri,
Utószor e két szót mondja ki a
férfi!
(Pest.)
Kun László krónikája.
Fene gyerek volt az a Kun
László,
Magyarország egykori
királya!
Kun Lászlónak azért híták
őt, mert
A kunokkal volt
czimboraságba’.
Az igaz, hogy torkára forrt az
a
Kun barátság, benntörött
bicskája…
De ez már a vége; kezdjük
elől,
Ne hágjunk rá a szép rend
nyakára.
A mit mondtam, ujra csak azt
mondom:
Fene gyerek volt biz ő
kegyelme;
Az ördög se tudja, hogy mi
volt több,
Emberség-e vagy kutyaság
benne?
A koronát még kölyök
korában
Nyomintották a fejére
néki,
S már csatázott siheder
korában,
És vala nagy az ő
vitézségi.
Ottokárral, híres cseh
királylyal,
Keveredett kemény
háborúba,
És pediglen Ottokár alól
e
Háborúban a gyékényt
kihúzta.
A cseheknek nagy királya ott
a
Csatatéren a fűbe
harapott,
Lászlót pedig nem tekinték
máskép,
Hanem csak úgy, mint egy új
csillagot.
Haza ment ám, hanem otthonn
bezeg
Fenekestül fölfordult az
ország,
Olyan volt, mint a Csáki
szalmája,
És e bajt a nagy urak
okozták.
Természetes, hogy mikor a
macska
Nincs otthonn, az egerek
tánczolnak…
A nagyurak kapták magokat
hát,
Egymással mind rútul hajba
kaptak.
László király, szerelmetes
öcsénk,
Már most aztán fogj erősen
hozzá…
Dehogy fogott, dehogy fogott!
kisebb
Gondja is nagyobb volt, mint
az ország.
Neki lódul, becsap a
kunokhoz,
S haza gondját eltemeti
szépen
Kun legények telt kupái
mellett,
Kun menyecskék dagadó
ölében.
És a midőn hites
felesége
Szót emelne e miatt
előtte,
Egy szikrát sem
teketóriázott,
Azon módon elkergette
őtet.
S melege lett pap
uraiméknak
Kegyetlenül szorult a
kapczájok,
László király a pogány
kunokat
Fosztogatni uszitotta
rájok.
Meghallja ezt a szentséges
pápa,
S haragjában
adtateremtettéz,
És meghagyja egyik
püspökének:
»Rendcsinálni magyarokhoz
elmégysz!«
És el is jött azonnal a
püspök,
S oda vitte jó móddal a
dolgot,
Ugy szivére beszélt a
királynak,
Hogy elméje javuláson
forgott.
Meg is javult, istenes
szándékból
Megtéríté papok
veszteségét,
A kunoknak sátorát
elhagyta,
S visszavette elvert
feleségét.
De egyszerre más jutott
eszébe…
Gyűléseztek a papok
Budában…
Megunta a locsogást
fecsegést,
S szétzavarta őket
hamarjában.
Fenyegeti a pápa
követe,
A püspök, hogy majd átkot vet
rája…
Bánja is ő! galléron
csípeti,
A szent embert és tömlöczbe
zárja.
És a régi tivornyázó
élet
Alvó zaját ujra
fölkeltette,
Fölkereste a kún
czimborákat,
S ott virított
rózsaszínű kedve.
-398-
Megcsóválta fejét a nemzet,
és
Szólt: »A mi sok, az csak sok,
hiába!
Ha ez így tart, belénk üt a
mennykő.«
S László komát betették
fogságba.
Nem sokáig üldögélt a
hűsön,
Kinyitották tömlöczét és
szóltak:
»Lángban, vérben áll a haza,
király,
Jer és győzd le a kún
lázadókat!«
»Rajta tehát!« fölkiálta
László,
»El, utánam élet és
halálra!
Rég vagy, kardom, a
homályban… mostan
Vess homályt a nap
koronájára!«
És vezette hadát a
kunokra,
S ránczba szedte őket nagy
csunyául,
Kit levert a harczmezőn
közűlök,
Kit pedig kiűzött a
hazábul.
S megragadta a kormányt
erősen,
Megmutatta, hogy ő milyen
férfi,
Hogy ő nem csak a
korhelykedést, de
A nemzetnek ügyeit
is érti.
A gonoszok
meghunyászkodának
S a királyra
reszketéssel néztek,
A jók szivét
pedig seregestül
Szállták meg a
mosolygó remények.
De alig hogy elmosolyodott
a
Nemzet, ujra lebigyedt a
szája,
Mert azt vette észre, hogy
istentől
Ujra elrugaszkodott
királya.
El bizony, de mennyire!
naponként
Veszettebbül sűlyedt a
piszokba…
De még egyszer fölemelte
fejét,
Fölgyúlt szíve, és égett
lobogva.
A berontott kúnok és
tatárok
Meggörnyedtek karja
erejétül,
Még egy cserfa-koszorút
hozott az
Ifju király a harcz
mezejérül,
Akkor aztán jó éjszakát,
erkölcs!
Bele mászott nyakig a
mocsárba,
És valódi szent volt
ekkoráig
Ahhoz képest, a hogy mostan
járta.
Egy tivornya a másikat
érte,
Sátor alatt élt, mint a
czigányok,
Véle régi korhely
czimborái
S véle a kún és tatár
leányok.
Hanem egyszer ilyen szókat
hallott:
»Laczi pajtás, meghalálozik
kend!«
S három ember úgy oldalba
szúrta
Ő felségét, hogy még meg se
nyekkent.
(Pest.)
Respublica.
Respublica, szabadság
gyermeke
S szabadság anyja, világ
jótevője,
Ki bujdosol, mint a
Rákócziak,
Köszöntelek a távolból
előre!
Most hódolok, midőn még messze
vagy,
Midőn még rémes átkozott neved
van,
Midőn még, a ki
megfeszíteni
Kész tégedet, azt
becsülik legjobban.
Most hódolok, most üdvözöllek
én,
Hisz akkor úgy is hódolód elég
lesz,
Ha a magasból ellenidre
majd
A véres porba diadallal
nézesz.
Mert győzni fogsz, dicső
respublica,
Bár vessen ég és föld
elédbe gátot,
Miként egy új, de Szent
Napóleon,
Elfoglalod majd a kerek
világot.
Kit meg nem térít szép szelíd
szemed,
Hol a szeretet oltárlángja
csillog,
Majd megtéríti azt szilaj
kezed,
Melyben halálos vésznek kardja
villog.
Te lészsz a győző, a
diadal-ív
Ha elkészűl, a te számodra
lészen,
Akár virágos tarka
pázsiton,
Akár a vérnek vörös
tengerében!
Szeretném tudni, ott leszek-e
én
A győzedelmi fényes
ünnepélyen?
Vagy akkorára már tán
elvisz az
Enyészet s ott lenn tart a
sírba’ mélyen? –
Ha meg nem érem e nagy
ünnepet,
Barátim, emlékezzetek meg
rólam…
Republicanus vagyok s az
leszek
A föld alatt is ott a
koporsóban!
Jertek ki hozzám, s ott
kiáltsatok
Siromnál éljent a
respublicára,
Meghallom én azt, s
akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó
szív porára.
(Pest.) -399-
Lenkei százada.
Koszorút kötöttem
Cserfa-levelükbül,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbül…
Kinek adnám én
ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei
Huszárszázadának?
Ez ám csak a
század,
Ezek a legények!
Ősapáink mellé
Oda
illenének,
Romlatlan bennök
a
Régi jó magyar vér…
Bár adhatnék nekik
E
dalnál nagyobb bért!
Dicső fiak ők! s
ha
Én nekem nem hisztek,
Ám nézzetek oda,
Hogy mit cselekesznek.
Én
elhallgatok, az
Ő tettök
beszéljen…
Százszor
kiáltjátok
Majd rájok az
éljent.
A Dniester vizén
Túl Mariampolban,
Lengyelország földén
Egy
huszárezred van.
Szép magyar
huszárok,
Fiatal
legények,
Kutya bajuk…
vígan
Miért ne lennének?
-400-
Vigan vannak,
össze-
Verik bokáikat;
De van ott egy század,
A melyik nem vigad.
Míg világát
éli
A vidám ezered,
Közűlök egy század,
Búbánatnak ered.
Miért
búslakodtok,
Jó magyar
huszárok?
Némelyik
szeméből
Könny miért
szivárog?
»Hogy ne
búslakodnánk,
Hogy ne
búslakodnánk,
Mikor veszélyben
van
Édes magyar
hazánk?
Rútul feni fogát
Rája tót, rácz, német,
Hogy az istennyila
Őket ott ütné
meg!
S minket, kik a
hazát
Védeni szeretnénk,
Itt idegen földön
Tart a kötelesség.«
Igy emészti őket
A bú és a méreg…
Összesúgnak-búgnak…
Vajon mit
beszélnek?
Hangjaik
suttogók,
Arczuk
titokteljes…
Egy nagy szándékjok
van,
Nagy és
veszedelmes.
Milyen
gonoszságot
Forralnak
magokban,
Hogy nem beszélnek
fönn-
Szóval, csak
titokban?
Mily
istentelenség
Forog
elméjökben,
Hogy alattomban
kell
Eljárniok
ebben?
Nem
istentelenség,
A mit ők
akarnak:
Segítséget
vinni
A bántott
magyarnak,
Segítségül
menni
Hazájok földére,
Melyre immár foly a
Gazda-nemzet vére.
Ez a jó huszárok
Szívbeli szándoka,
És hogy ezt titkolják,
Van annak
nagy oka…
Oda jutottunk
már,
Hogy csak titkon
lehet
Tégedet érezni,
Szent hazaszeretet!
Éjnek éjszakáján
Kiállott a század
Od’ a partra, melyet
A Dniester
áztat…
E folyónál pihent
Egykor vitéz Árpád
Mielőtt bevette
Attila
országát.
E szent helyen
álltak
A derék huszárok,
Itten nyílt ama szent
Esküvésre szájok,
Hogy meg fogja
őket
Látni Magyarország,
Hogy Magyarországot
Védelmezni fogják!
És midőn az esküt
Elmondották vóna,
Belé ugrattak a
Dniester
folyóba,
S jó paripáik
az
Éji sötétségben
Általusztak velök
Szépen szerencsésen.
S jöttek haza
felé,
Jöttek,
jövögettek,
Hát egyszer
mögöttök
Kit pillantanak
meg?
Lenkei kapitány,
Az ő kapitányok,
Ez
iparkodott nagy
Sebesen
utánok:
»Álljatok,
legények,
Forduljatok
vissza,
A generális
küld,
Hogy híjalak
vissza!«
Hanem a
huszárok
Nem fordultak
vissza,
Sőt a
kapitánynak
Igy feleltek
vissza:
»Kapitány uram,
mi
Engedelmeskedünk
Ugy, ha előre megy,
És nem hátra velünk.
Vitéz
kapitány úr,
Legyen a
vezérünk,
Ilyen ember kell,
mint
Kapitány úr,
nékünk!
Annyi szent, hogy
minket
Vissza nem visz
innen
Sem a generális
Sem pedig az isten.
Kötelességünkről
Ne beszéljen
nékünk,
Szentebb a haza,
mint
A
kötelességünk!«
Tőről vágott
magyar
Ember a kapitány,
Nem igen téríté
Seregét ezután,
Ment velök, nem
hátra,
De szépen előre,
És elértek édes
Hazájok földére.
Itt a haza
földén,
Hová vont
szívetek,
Forró
öleléssel
Üdvözlünk
titeket,
Vitéz jó
testvérek,
Üdvözlünk
ezerszer…
Beszéljen
akármit
A
hadügyminister!
(Pest.)
Ma egy éve…
Ma egy éve… ma egy
éve…
Akkor lettél
jegyesem,
Ma egy éve, hogy
először
Csókoltál meg
kedvesem.
Édes volt a csók, a mely
ott
Ajkaidról rám esett,
De ki hinné, de ki hinné?
Csókod most még édesebb.
Száll az idő, mint a
pille,
Melyet a szél ragad
el,
Szemlátomást fogy az
élet,
Szemlátomást hervad
el.
-401-
Ám hervadjon, isten
néki,
Érte nem is
búsulok;
Nem vesz kárba, mit az
élet
Fájáról
lehullatok.
A mi elhal
életembül,
Föltámad mint
szerelem…
Oly mértékben nő
szerelmem,
A milyben fogy
életem!
(Pest.)
Forradalom.
Haloványul a gyáva szavamra…
dalom
Viharodnak előjele,
forradalom!
Szomorúk az idők, a napok
feketék,
Odahagytak atyáid, o nemzet,
o nép!
Csak azért szakitád le
bilincseidet,
Hogy ujabb nehezebb vas
emészsze kezed.
Födi még beteg arczod az
egykori por,
S ime sorsod ujonnan a
porba tipor.
Nem a sors, nem a sors, de
saját fiaid
Akaratja, mi újra
lealacsonyit.
Ez a vétek, a mily czudar és
iszonyú,
Iszonyúbb legyen érte az égi
boszú!
Lealázod-e, oh haza, szent
fejedet?
Piszok űlje a hír koszorúja
helyett?
Mielőtt az erőszak igába
fogat,
Kaszabold le, hazám, nyakadat
te magad.
Tegye lánczra a zsarnok a
holttetemet,
Diadalma legyen temetői
menet,
Hol elásnak, a domb neki
trónja legyen
S gyakoroljon erőt siri
férgeiden!
De te, oh haza, nem hagyod el
magadat,
Haragod tüze arczaidon
kigyuladt,
Kezed ott van a kardon, a
markolaton…
Ki fog élni, ha nem te,
dicsőn, szabadon?
Szaporán ide, kedvesem,
ajkaidat,
S te fiú, szaporán ide a
poharat!
Mire elfogy a bor, mire
csattan a csók,
Jeladásra emelhetik a
lobogót.
Haloványul a gyáva szavamra…
dalom
Viharodnak előjele,
forradalom!
(Pest.)
Három madár.
Három madár van, a kit
szeretek,
Három madárról mondok
éneket.
Ha oly szép lenne rólok
énekem,
A mily nagyon én őket
szeretem,
A mennyi boldogságot,
örömet
Ezen madarak nékem
szerzenek!
Az első madár egy kis
czinege,
Nem sérti őt a télnek
hidege,
Nem háborítja őt meg semmi
vész,
Télben, viharban vígan
fütyörész,
Vígan ugrál a száraz
ágakon,
Mint a pillangó a
virágokon,
Ugrál, miként a gyermek,
gondtalan,
Jön és megyen, máshol van
untalan,
Alig képes kisérni őt a
szem. –
Kedélyed e czinege,
kedvesem!
A második madár egy
csalogány,
Elrejtve él a lombok
alkonyán,
Nem látja más ottan s mást
ő se lát,
Kis fészke néki az egész
világ,
Ebben dalolgat, s ha dalolni
kezd,
Elfojt az alkony mindennémü
neszt,
Hogy meg ne háborítsa
énekét,
Hogy gyönyörködjék a föld és
az ég,
Gyönyörködjék e dalban, a
minő
Hozzánk csak legszebb álmainkba
jő,
A melynek minden hangja
eltemet
Egy bánatot és szűl egy
örömet,
Mert mindenik hang egy szent
szerelem –
Ez a csalogány szíved,
kedvesem!
A harmadik madár egy ifju
sas,
Szárnyának röpte merész és
magas,
A villámokkal egy tanyán
lakik
S tekintetét fölküldi a
napig.
Nyugott időben alszik,
elvonúl,
De ha vihar jön és üvölt
vadúl,
Fölébred a sas
szendergésiből,
És a viharnak
karjaiba dől.
-402- És vinni hagyja
magát általa,
Mint viszi a lovast a
paripa
Rémítő bátran, szörnyü
sebesen. –
Ez a sas a te lelked,
kedvesem!
Kedélyed gyermek, szíved
asszony és
A lelked férfi, te csodás,
mesés
Teremtmény! s én valóban nem
tudom,
Mi több: szerelmem vagy
csodálatom?
(Pest.)
A nemzethez.
Konduljanak meg a
vészharangok!
Nekem is egy kötelet
kezembe!
Reszketek, de nem a
félelemtől;
Fájdalom és düh hangzik
szivembe’!
Fájdalom, mert düledék
hazámra
Uj viharnak közeledtét
látom,
És düh, és düh, mert
tétlenkedünk, mert
Nem szakad le
szemünkről az álom.
Pillanatra fölriadt e
nemzet,
S szétnézett, mi zaj van a
világban?
És a másik oldalára
fordult,
S mostan ujra aluszik
javában.
Ébredj, ébredj, istenverte
nemzet,
A ki ott az elsők közt
lehetnél,
S kárhozatos lomhaságod
által
Mindig hátul és alant
hevertél!
Ébredj, hazám! mert ha most
nem ébredsz,
Soha többé nem lesz
ébredésed,
S ha ébredsz is, annyi
időd lesz csak,
Míg nevedet
sírkövedre vésed!
Föl, hazám, föl! százados
mulasztást
Visszapótol egy hatalmas
óra,
»Mindent nyerni, vagy mindent
veszítni!«
Ezt írjuk föl ezer
lobogóra.
Oly sokáig tengődtünk mi úgy,
hogy
Volt is nem is a mienk az
ország;
Valahára mutassuk meg már,
hogy
Senkinek sincs semmi köze
hozzánk.
Vagy ha végzés, hogy el kell
enyésznünk,
Irtsanak ki hát ezen
világból!…
A haláltól, nem tagadom,
félek,
De csupán a becstelen
haláltól.
Haljunk meg, ha nem szabad már
élnünk,
Haljunk meg oly szépen, oly
vitézül,
Hogy azok is megsirassanak,
kik
Eltörölnek a földnek
szinérül!
Legyen olyan minden ember,
mintha
Zrínyi Miklós unokája
volna,
Harczoljon ugy minden ember,
mintha
Egyedűl rá támaszkodnék
honja!
Oh de akkor, akkor nem veszünk
el,
Akkor élet és dicsőség vár
ránk,
Akkor saját örök birtokunk
lesz,
A mi után eddig csak
sovárgánk.
Föl hazám, föl nemzetem,
magyar nép!
Lépj a síkra gyorsan és
egyszerre,
Mint a villám, oly
váratlanúl és
Oly erővel törj
ellenségedre.
Hol az ellen, kérdezed? ne
kérdezd,
Mindenütt van, a hová
tekintesz,
S legnagyobb és
legveszélyesebb az,
Ki mint testvér
símul kebleinkhez.
Köztünk van a legnagyobb
ellenség,
A czudar, az áruló
testvérek!
S egy közűlök százakat
ront el, mint
A pohár bort az egy
cseppnyi méreg.
A halálos itéletet
rájok!
Százezerszer sujtson bár a
hóhér,
Bár a házak ablakán foly is
be
Az utczáról a kiáradó
vér!
Könnyü bánni külső
elleninkkel,
Ha kivesznek e belső
bitangok…
Félre most, lant… futok a
toronyba.
Megkondítom azt a
vészharangot!
(Pest.)
Hány hét a világ?
Pesten járt kend, bátya, ugyan
mondja meg,
Mit csinálnak odafönn a
követek?
Mondja el a sok szép jó hírt
felőlök,
Hadd buzdúljon a szívem,
hadd örűlök.
»Nem örülsz a pesti hírek
hallatán,
Ríva fakadsz, kedves öcsém,
mint a lyány.
Ríva fakadsz, hogyha
magyar a hited,
Ha hazádat s
szabadságod szereted.
-403-
Jertek ide, jertek ide,
legények,
Elbeszélem azt az uj hírt
ti néktek,
Nem akar az országgyülés
egyebet,
Csak az egyet, hogy katonák
legyetek.«
Ejnye bátya, eb a lelki, mi
lelte,
Hogy ezt olyan gonosz hírnek
képzelte?
Melyikünket tartja olyan
gyávának,
Hogy ne menne szívesen
katonának?
Egytül egyig mind ott leszünk,
a hol kell,
Mind kiállunk bátor,
elszánt lélekkel,
Alig várjuk, hogy
azt mondják: ide hát
Védelmezni
bajában a szent hazát!
»A szavamba vágtatok, jó
legények,
Nem ottan van ám vége a
beszédnek,
Az a vége, hogy katonák
legyetek,
És pedig nem magyarok, de
németek.
Belebújtok majd a német
ruhába,
Német szóval vezetnek a
csatába,
Német zászló, az a
feketesárga,
Avval mentek szegény
Olaszországra!«
Huh még azt is a ki áldja,
teremti!
De már abból csakugyan nem
lesz semmi.
Ilyenek hát követeink,
ilyenek?
Isten őket érdem szerint
áldja meg.
Olaszország minket soha nem
bántott,
Egyet akar velünk: a
szabadságot.
Ezért minket oda vinni
nyakára?
Soh’ se lépünk mi arra a
határra.
Itt maradunk mi a magyar
hazában,
Ezt megvédjük mind halálig
mindnyájan,
De magyar ruhában és
magyar szóval
És a magyar háromszinű
zászlóval.
Katonának valamennyin
fölcsapunk,
De a magyar hazát védi
csak hadunk,
Magyar hazánk pedig ott
van valóban,
Hol a háromszinű magyar
zászló van!
(Pest.)
Itt benn vagyok a férfikor nyarában…
Itt benn vagyok a férfikor
nyarában,
Az ifjuságnak eltűnt
tavasza,
Magával vitte a sok szép
virágot,
A sok szép álmot, a melyet
hoza,
Magával vitte a zengő
pacsirtát,
Mely fel-felköltött piros
hajnalon…
Milyen sötét vón a világ,
az élet,
Ha nem szeretnél, fényes
angyalom!
Elszállt az égről a piros
sugár és
Elszállt a földről a dalos
madár,
Üres fészkébe énekelni a
bús
Szellő vagy a haragos vihar
jár;
Ábrándaimnak száraz
erdejében
Csörög, csörög már s nem
susog a lomb…
Milyen sötét vón a
világ, az élet,
Ha nem szeretnél,
fényes angyalom!
Az ég arany hajnalcsillagja s
a föld
Ezüst harmatja mind, mind
elvesze,
Letörlé őket kérlelhetlenűl
a
Rideg valóság szigorú
keze;
Felhők borongnak, s rekkenő
meleg van,
A gondok fojtó levegője
nyom…
Milyen sötét vón a világ, az
élet,
Ha nem szeretnél, fényes
angyalom!
Regényes bérczek kősziklái
közt folyt
Csengő morajjal egy tündér
patak,
Dicsvágy patakja! ajkaim
belőle
Sok boldogító mámort
ittanak.
Foly még ma is, de más igyék
vizéből,
Én nem iszom, többé nem
szomjazom…
Milyen sötét vón a világ,
az élet,
Ha nem szeretnél, fényes
angyalom!
Ha elfordúlok en magamtul és
mint
Polgár végigtekintem a
hazát,
Szemem megromlott satnya
ivadékot,
Egy pusztulásnak indult
népet lát.
Karom feszűl, szivem
tombol! mi haszna?
Mást nem tehetek,
csak sirathatom…
Milyen sötét vón a
világ, az élet,
Ha nem szeretnél,
fényes angyalom!
Szeress, szeress, mint én
szeretlek téged,
Oly lángolón, oly
véghetetlenűl,
Áraszd reám a fényt s
a melegséget,
Mely isten arczáról
szivedbe gyűl;
Az a te szíved
egyetlen világom,
Nappal napom és
éjjel csillagom…
Milyen sötét vón a
világ, az élet,
Ha nem szeretnél,
fényes csillagom!
(Pest.) -404-
Vérmező.
Magas hegy tetején régi Buda
vára,
Merőn állva néz a ballagó
Dunára,
Talán azért néz, hogy
leszédüljön végre,
És a mélybe essék,
a víz fenekére.
Jobb is lenne már ő
néki ott a mélyben,
Sok gyászdolgot
látott, hosszu életében,
Sok
gyászdolgot látott, megirtózott tőle,
Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?
Látta gonosz Zsigmond király
idejében
Kont levágott fejét a hóhér
kezében,
Vitéz Hédervári Kont
Istvánnak fejét,
S véle egyetemben
sok jó társaiét.
Látta a hitszegő
László király alatt,
Vérpadra idősebb
Hunyadi mint haladt,
Szép Hunyadi
László, fiatal levente,
Öt
pallos-suhintás fejét leütötte.
Martinovicsot is látta négy
társával
Összeölelkezni a véres
halállal,
Látta nyakaiknak
fölfeccsenő vérét
S lemetszett fejeik
rémes fejérségét.
Hát ezután kit
lát?… elgondolom olykor:
Ki tudja,
hát ha most én rajtam van a sor?
Talán engem is, mint őket, lefejeznek –
Ha meghalok, hazám, te érted halok
meg.
Budán ne járjatok, ne járjatok
éjjel,
Mert találkoztok a megöltek
lelkével,
Hónok alatt tartják
levágott fejöket,
Ugy nyögnek, ugy
járják be a vesztőhelyet.
Kont s
Hunyadi László fönn Szent-György piaczán
Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát,
Martinovics pedig társaival együtt
Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn
üt.
Vérmező, vérmező! nagyon
megszomjaztál,
Egy hajtásra olyan sok
vért inni tudtál,
A sok jó igazi
magyar vért megivád,
S német csaplár
adta neked az áldomást.
Vendégül
fogadtuk hozzánk a németet,
Hanem a
vendégből csakhamar gazda lett,
S
hejh be roszul, hejh be csúful gazdálkodott,
Bút hozott fejünkre, bút és
gyalázatot.
Martinovics apát, Hajnóczi,
Zsigrai,
Laczkovics és a szép ifju
Szentmarjai,
Ezek és több mások
összeszövetkeznek,
Széttörni
rablánczát a magyar nemzetnek:
Összeszövetkeztek élet és halálra,
Szabadságot hozni a magyar hazára,
A magyar hazának elnyomott népére,
Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.
»Tovább is csak sohajts, szép
magyar nemzetem?
Tovább is csak
szolgálj? nem, istenemre, nem!
Nem
szolgálsz te többé idegen nemzetet,
Legeslegkevésbbé pedig a németet.
Szabadítóidat mi bennünk tekintsed,
Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset,
S a szégyenfoltot, mely fejedet födé
el,
Lemossuk a zsarnók tulajdon
vérével!«
Az összeesküdtek így beszéltek
bátran,
S haladtak naponként a titkos
munkában,
Jaj de mielőtt a gyümölcs
megért volna,
Egy istentelen kéz azt
leszakította.
Elárulta őket egy rosz,
egy gaz czudar,
Elfogdosták őket
egymásután hamar,
S börtönbe vetették
nehéz vasba verve.
Dugába dőlt a nagy
hazamentés terve.
Csakhamar kihítták a börtönbül
őket,
Bírák elé vitték kihallgatás
végett.
És szólt a bíró: »nem
maradtok életben,
Összeesküdtetek a
szent haza ellen.«
És ők így feleltek
nagy rendíthetetlen:
»Nem a haza
ellen, csak a király ellen!
Ha a
király s haza egy uton nem járnak,
Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!«
Nagy és szent igazság! de ez
igazságot
Még most is egészen ki nem
mondhatjátok.
Csak ugy féligmeddig
lehet azzal élni,
Különben az ember
vele magát sérti;
Annál kevesebbé
volt még akkor szabad,
Tisztán és
kereken mondani igazat…
Ha egyéb
vétségök nem lett volna nekik,
Már
azért magáért a nyakukat szegik.
A nyakukat szegték. A vérmezőn
Budán
Mind az öt elvérzett egy nap
egymásután
A szegény magyarok leverve
zokogtak,
A németek pedig gőgösen
kaczagtak.
Ők, az elitéltek bátran
léptek oda
A hóhér elébe, a szörnyű
vérpadra…
Május hónapja volt, hajnal
volt az egen,
Rózsa a kertekben, vér
a vesztőhelyen.
-405-
Szabadságért elhullt dicső
áldozatok,
Hol vannak, hol vannak a
ti sírjaitok?
Hová temettek el? szent
hamvaitokat
Hol találjuk meg, hogy
tiszteljük azokat?
Olyan sokáig volt
átkozott nevetek,
Megemlíteni sem
volt szabad bennetek,
De már annak
vége… megadhatjuk a bért,
Áldozhatunk
könnyet a kiontott vérért!
(Pest.)
A székelyekhez.
Köröskörül sötét felhő az
égen,
Egy magányos csillag ragyog
középen.
Az a csillag ott a magyar
nép képe,
Kit idegen népek vettek
középre.
Nagy a világ, és testvérünk
nincs benne,
Nincsen, a ki bajainkban
részt venne.
Dehogy testvér a
magyarhoz a világ!
Ellensége minden
ember, a kit lát.
Ha a magyar is elhagyja a
magyart,
Nem lesz akkor olyan, a ki
vele tart,
Ugy eltűnik, mint az égről
a csillag,
Ha a sötét felhők reá
borulnak.
Föl, székely, föl, közös az
ellenségünk,
Ti nektek is az árt, a
ki mi nékünk,
Az vert vasra titeket,
a ki minket,
Együtt törjük szét a
közös bilincset!
Mert végtére szabadokká kell
lennünk;
Hadd legyen az egész világ
ellenünk!
Bennünket az még kétségbe
ne ejtsen,
Hisz velünk van az igazság
s az isten.
Mutassuk meg: a magyar nem
olyasmi,
Mint a gyertya, mit el lehet
oltani!
A magyarnak élnie kell
örökké,
És nem szabad rabnak lennie
többé!
Föl, székely, nézz szembe az
ellenséggel;
Ki néz vele szembe, ha
nem a székely?
Hisz a székely ősapja
volt Attila,
Kit ugy híttak, hogy az
isten ostora!
Hiába, Bécs, hiába van
gazságod,
Küldheted ránk a ráczot, a
horvátot;
Állani fog, állani fog
Magyarhon,
Élni fogunk, élni fogunk
szabadon!
(Pest.)
Hallod-e szív, szívem!
Hallod-e szív, szívem, hallod
e beszédet?
Gyávaság vádjával kit
illetnek? téged!
Te reád merik azt
mondani, hogy »gyáva«
Te reád, hogy
nem mersz menni a csatába.
Tudom, hogy kik vagytok, ti
nyomoru férgek,
Kik a hátam mögött
vakmerőn beszéltek;
Egy időben
szemközt állottam veletek,
És
pillantásomtól akkor reszkettetek.
De miért tőlem e figyelem
irántok?…
Nyujtogassátok rám a
kigyófulánkot,
Marjátok, marjátok, ti
csúszók, sarkamat,
Hátra sem
fordulok, hogy eltiporjalak!
Csendesedjél, szivem, minek ez
indulat?
Miért pazarolnod nemes
haragodat?
Ha épen kedved van lázas
indulatra,
Válaszsz érdemesebb
tárgyat haragodra.
Csendesedjél, szivem,
parancsolj vérednek,
Melyet
fölzaklatott viharok kergetnek,
Mutasd meg azzal is a te nagyságodat,
Hogy békén tűröd a czudar
rágalmakat.
Czudar gaz rágalom!
bebizonyítom ezt.
Csak azt restelem,
ha bebizonyítva lesz,
Azok is, kik
most ugy ócsárolnak engem,
Éljenezni
fognak győző-ünnepemben.
Ily hitvány az ember, ily
hitvány valóban!
Csak miljomad része,
a mi közte jó van.
Menjetek!…
kivánom, hogy boldoguljatok,
Küzdök
is érte, de nem kell jutalmatok.
(Pest.)
Mit daloltok még, ti jámbor költők?
»Mit daloltok még ti jámbor
költők,
Ily időkben minek az a
dal?
Ugy sem hallgat a világ
reátok,
Hangotok csaták zajába
hal.
Félre mostan, jó fiúk, a
lanttal,
Szép zenétek hasznot nem
hozó,
Tudhatnátok azt, hogy
elenyészik
Mennydörgésben a
pacsírtaszó.«
-406-
Meglehet. De a madár nem
nézi,
Hallgatják-e őtet
odalent?
A pacsírta fönn a kék
magasban
Istenének és magának
zeng.
Ön magától száll a dal
szivünkből,
Ha bú vagy kedv érintette
meg,
Száll a dal, mint szállanak a
szélben
A letépett
rózsalevelek.
Énekeljünk, társak, sőt legyen
most
Hangosabb, mint eddig volt, a
lant,
Hadd vegyűljön e zavaros
földi
Zajba egy két tiszta égi
hang!
Romba dőlt a fél világ…
kietlen
Látomány, mely szemet s
szívet bánt!
Hadd boruljon a rideg
romokra
Dalunk, lelkünk zöld repkény
gyanánt.
(Pest.)
A hegyek közt.
Ott alant, alant, a
mélyben,
A kék messzeség
ködében,
Ott a város… csak ugy
rémlik,
Mint a múlt, a melyet
félig
Átadott immár a
lélek
A felejtés
éjjelének.
Kinn vagyok a
természetben,
Fönn magasra nőtt
hegyekben;
Magas e hely, itt pihen
meg
Koronként a vándor
felleg,
S ha itt volnék
éjjelenként,
Csillagokkal
beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a
mélyben,
A kék messzeség
ködében,
A város távol
zajában
Hagytam gondod, hazám s
házam!
Ott lenn hagytam minden
gondot,
Mely szívem fölött
borongott,
Melynek sötét
árnyékában
Mint rideg kőszikla
álltam.
Ne bántsatok, ne
bántsatok,
Ha egy rövid napot
lopok
A magam
mulatságának,
Hisz eleget élek
másnak!…
Minden lenn marad, a mi
bánt,
Nem hoztam föl magammal
mást,
Csak a mi boldogságot
ad,
Kedvesemet és
lantomat.
Kedvesem, ki egy
személyben
Asszony s gyermek,
örömében
Jön és megyen, pillangót
űz,
Virágot szed, koszorút
fűz,
Majd eltűnik, majd
előjön;
Ugy lebeg a
hegytetőkön,
Mint egy álom
tüneménye,
Mint e rengeteg
tündére.
Én merengve, oh
természet,
Örök szépségidre
nézek,
S szemeimnek
bámultában
Néma, de szent imádság
van.
Mint felém repeső
szívek
Rezgenek a
falevelek,
S ábrándos
suttogásukban
Mennyi kedves, szép
titok van!
Fáktól vagyok
körülvéve,
S mint édes fia
fejére
Áldó keze az
atyának,
Ugy hajolnak rám az
ágak.
Istenem, beh boldog
vagyok:
Majd hogy sírva nem
fakadok.
(Zugliget.)
Hideg idő, hűs őszi éj…
Hideg idő, hűs őszi
éj,
Ott kandallómon ég a
tűz,
De hasztalan, nem
melegít,
Mert, kedvesem, te mellettem
nem űlsz.
Itten didergek
egyedűl,
Várom, hogy
elálmosodom,
Mint várja
mélaszomorún
Leroskadását a magányos
rom.
Még gondolkodni sem
tudok,
Lelkemnek szárnya
összefagy,
Mert te, virágos
tavaszom,
Te hő nyaram, te messze
messze vagy.
Csak már ne volna ily
borús,
Ilyen sötétfelhős az
ég;
Hajolva ablakom fölé
Talán egy kissé elmerengenék.
Ha már szemed nem
láthatom,
Ha már nem lehetek
veled:
Hadd látnék egy szép
csillagot,
A mely pótolna téged
némileg!
(Debreczen.) -407-
Tudod, midőn először ültünk…
Tudod, midőn először
ültünk
E tó fölött, e fák
alatt?
Röpűl a gyors idő
fölöttünk,
Azóta két év
elhaladt.
Ily ősz volt akkor is, ilyen
szép
Mosolygó őszi
délután,
Szelíd fuvalmak így
rezgették
A sárga lombokat a
fán.
Igy tükrözé vissza a
tónak
Vize a tiszta kék
eget,
Igy ringatózott ama
csónak
Ábrándosan a víz
felett.
De akkor még csak
gondolatban
Élveztem
mennyországomat,
Mert akkor még nem
csókolhattam,
Mint mostan, édes
ajkadat.
Két éve annak… sokat
elvitt
Az idő tőlem
azalatt,
De nem panaszlok, mert a
mennyit
Elvitt, sokkal többet
hozott.
-408-
Téged hozott meg nékem,
téged,
Reményim fényes
gyöngysora,
Kiért az örök
üdvességet
Ezerszer adnám én
oda.
Maradjunk még itt, légy
mellettem,
Hol úgy busúltam
egykoron,
Hagyj engem itt most
elmerengnem
Végetlen
boldogságomon!
(Erdőd.)
A bokor a viharhoz.
Lassabban, haragos lelkek
testvére, vihar, hogy
Lombjaim
árnyékát szét ne zilálja dühöd!
Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár,
És ezen oltárnak papja a kis
csalogány.
Hadd dícsérje, ne bántsd,
éneklésével az istent,
A természetet,
a szent közös édes anyát.
(Zugliget.)
Jőj el végre valahára…
Jőj el végre,
valahára,
Te határzó, te nagy
óra,
Melyben e hon sorsa
fordul
Akár rosszra, akár
jóra.
Folyamodjunk ahhoz, a
mi
Hozzánk illik,
merészséghez,
Dobjuk el már azt a
koczkát,
Ha fekete, ha fehér
lesz!
Várjatok. Még csak néhány
percz,
És koczkánk eldobva
lészen,
S vagy olajág vagy pedig
kard
Lesz a magyar nép
kezében.
Kardot és nem
olajágat,
Kardot a nemzet
kezébe!
Legyen szabadság
először,
És azután legyen
béke.
Eljött végre az idő,
hol
Megmutatjuk a
világnak:
Hogy méltók vagyunk-e
élni
Vagy megértünk a
halálnak?
Ha életrevalók
vagyunk,
Nem fog a vész birni
vélünk,
És ha élhetetlenek,
nem
Érdemeljük, hogy
megéljünk.
Vedd elő és köszörüld
ki,
Magyar nemzet, régi
kardod,
Melyet eddig a
zsarnokság
Veled együtt fogva
tartott;
Vedd elő, és mosd le
róla
A szennyet
hír-dicsőséggel,
Mosd le róla
hevenyén a
Vörös rozsdát vörös
vérrel!
De mielőtt síkra
szállunk,
Mondjunk el egy
imádságot,
És mi légyen az
imádság?
Egy nagy átok, egy vad
átok!
Átkozzuk ki
őseinket
A nyugtató föld
öléből,
Miért hagytak
fiaiknak
Szolgaságot
örökségül!
(Pest.)
Béranger legujabb dala.2)
Oh Manuel, fölkelt im
Francziaország!
Szabadságának nincs
többé ellensége.
Ilyennek álmodtuk,
ilyennek mi őtet!
Ez az óriás nép nem
hagy semmit félbe.
Mért nem hagyott
téged közöttünk az isten,
Ha már
elérhetjük a megígért földet,
Mit
vétettél, hogy ugy haltál meg, mint Mózes?…
Szegény barátom, hogy meg nem
ölelhetlek!
A magasztos harcznak
győzedelmes végén
Kicsiny kis
kunyhómról megemlékeznél te.
Az ilyen
nagyszerű láznak napjaiban
Van egynek
a másra leginkább szüksége.
Sokáig
hallgatnánk hosszan ölelkezve,
Aztán
lecsókolnók árját könnyeinknek,
És
elkiáltanánk: »Vive la République!«…
Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!
-409-
Tudjátok, tudjátok? a
Jeu-de-Paume óta,
Hol az új korszak
nyílt, melyben a győztes nép
Ide
befolyatta a mi szép hazánkba
Az
egész világot, mint a szívbe a vért,
A magasztos és bölcs, véres aranykönyvben,
A melyet minden év uj fénynyel töltött
meg,
A Negyvennyolczadik év a
legdicsőbb lap!…
Szegény barátom,
hogy meg nem ölelhetlek!
Soványnyá tette a királyság a
hazát,
S leveté horgonyát e futó
homokba,
Jött a villám és
fölfordította a trónt,
S kerestem
ezt, de nincs se híre se hamva;
Helyette találok termékeny országot,
Melyet majd a nemes vér termékenyit meg,
Dicsőséges föld, mely egy világot
táplál!…
Szegény barátom, hogy meg
nem ölelhetlek!
A respublica nagy és állandó
marad,
Betelvék vágyaink… de én
szeretélek,
Emlékszem keserves
fölkiáltásodra:
»A holtak örökké
alusznak, szegények!«
Alunni, midőn
fölkél Francziaország,
Midőn, hogy
kivívja a nagy győzedelmet,
Szüksége
van neki szellemre és kardra!…
Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!
Dicsőség reád, nép, e gyors
sikeredre!
Jobban szeretlek én, ha ő
eszemben van.
Az én nyílt karjaim nem
lesznek üresen:
A ki csak franczia,
mind testvér az mostan.
Ti fegyvert
fogtatok, s görnyedt aggastyánnak,
Nekem, mint halottnak, itt pihennem kellett!
Hideg a vérem és forrók a könnyeim.
Oh franczia nép, hogy meg nem
ölelhetlek!
(Pest.)
Milyen lárma, milyen vígadalom!
Milyen lárma, milyen
vígadalom!
Mi légyen ez? talán
lakodalom?
Nem a biz a; fiatal
vitézek
Látogatták meg ezt a
csapszéket.
»Kocsmárosné maga nem jót
forral,
Minek késik oly soká a
borral?
Tudja, hogy nincs pénzem?
majd lesz nekem
A harcz után, akkor
megfizetem.«
»Kocsmárosné, szép leánya,
rózsám,
Jőjön ide, jőjön ide
hozzám!
Csókoljon meg, kérem igen
szépen,
A harcz után feleségül
vészem.«
S iddogálnak, csókolóznak
nagyba,
Minden, a mi gond, oda van
hagyva,
Mintha nem is várnának
csatára,
Mintha még vagy száz év
volna hátra.
»El azért a nagyobbik
kancsóért!«
Ma piros bor, holnap majd
piros vér…
»Eszem azt a szádat, beh
csókra áll!«
Ma meleg csók, holnap
hideg halál…
(Debreczen.)
Hogy volna kedvem…
Hogy volna kedvem, örömem
nekem,
Midőn távol vagy, édes
kedvesem!
Hiszen sötét van, ha a nap
lemén.
De emléked velem jött és
marad,
Az vet reám bús halvány
sugarat;
Emléked a hold, sorsom
éjjelén.
Nyílik körűlem itt-ott egy
virág,
Nézek busúlva, szívszakadva
rá,
Mert harmat reszket mindenik
felett,
Nézek busúlva, szívszakadva
rá,
Azt gondolván: a harmatos
virág
Felém tekintő könnyező
szemed.
Tudom, tudom, hogy sokszor
megsiratsz,
Könnyektül ázik az a
kedves arcz,
A melyet annyiszor
csókoltam én.
Most víz van ott, hol
egykor tűz vala!
Igy áll a
záporfelhők fátyola
Az elenyészett
csillagok helyén.
Sirass, sirass, egy kis
vigasztalás
A bús sziveknek a
könnyhullatás,
Sírj, s könnyeid
megkönnyebbítsenek.
Miért ne sírnál?
férfi vagyok én,
S véres csatáknak
állok küszöbén,
És még is néha én is
könnyezek.
Miért szégyelném én
megvallani,
Hogy folynak olykor
könnyem árjai,
Ha bennem elválásunk
kínja dúl;
Azért, hiszem, megállok a
csatán!
Az oroszlán legrettentőbb
talán,
Midőn elvesztett párjáért
busúl.
(Debreczen.) -410-
A vén zászlótartó.
Fut Bécs felé Jellasics, a
gyáva,
Seregének seregünk
nyomába’,
Megrémülve fut a magyar
hadtól;
Magyar hadban egy vén
zászlótartó.
Ki az a vén zászlótartó
ottan
Olyan tüzes lelki
állapotban?
Szemem rajta kevélyen
mereng el:
Az én apám az az öreg
ember!
Az én apám e vén
zászlótartó.
»Vészben a hon!«
elhatott a nagy szó,
Elhatott
kórágyához, fülébe,
S mankó helyett
zászlót vett kezébe.
Vállait egy kínos élet
gondja,
Betegség és ötvennyolcz év
nyomja,
S ő feledve minden baját,
búját,
Ifjak közé hadi bajtársúl
állt.
S kit eddig az asztaltól az
ágyba
Alig alig birt elvinni
lába,
Ellenséget űz mostan
serényen
Ifjusága régi
erejében.
-411-
Mi vitte őt háború
zajába?
Hiszen neki nincsen
gazdagsága,
Mit féltene, mit védnie
kéne,
Hogy ne jusson ellenség
kezére.
Annyi földet sem mondhat
övének,
Melyben egykor koporsója fér
meg,
S még is, még is viszi
lobogóját
Azok előtt, kik a hazát
óják.
Ép azért ment, mert semmivel
sem bír;
Küzd a gazdag, de nem a
hazáér’,
Védi az a maga
gazdaságát…
Csak a szegény szereti
hazáját.
Édes apám, én voltam te
néked
Ekkoráig a te
büszkeséged;
Fordult a sors,
megfordult végképen,
Te vagy mostan
az én büszkeségem.
Érdemes vagy a
cserkoszorúra!
Alig várom, hogy
lássalak újra,
S megcsókoljam örömtől
reszketve
Kezedet, mely a szent
zászlót vitte.
És ha többé nem látnálak
téged?
Látni fogom fényes
dicsőséged;
Könnyem leszen sírodnak
harmatja,
S híred a nap, mely azt
fölszárítja!
(Erdőd.)
Élet vagy halál!
A Kárpátoktul le az
al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad
zivatar!
Szétszórt hajával, véres
homlokával
Áll a viharban maga a
magyar.
Ha nem születtem volna is
magyarnak,
E néphez állanék ezennel
én,
Mert elhagyott, mert a
legelhagyottabb
Minden népek közt a
föld kerekén.
Szegény, szegény nép, árva
nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így
elhagytanak,
Hogy isten, ördög,
minden ellened van,
És életed fáján
pusztítanak?
S dühös kezekkel kik
tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld
ágakat?
Azok, kik eddig e fa
árnyékában
Pihentek hosszu századok
alatt.
Te rácz, te horvát, német,
tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan
a magyart?
Török s tatártól mely
titeket védett,
Magyar kezekben
villogott a kard.
Megosztottuk ti
véletek hiven, ha
A jó szerencse
nékünk jót adott,
S felét átvettük
mindig a tehernek,
Mit vállatokra a
balsors rakott.
S ez most a hála!… vétkes
vakmerénynyel
Reánk uszít a hűtelen
király,
S mohó étvágygyal megrohantok
minket,
Miként a holló a holttestre
száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes
hollók,
De a magyar még nem halotti
test,
Nem, istenemre nem! s hajnalt
magának
Az égre a ti véretekkel
fest.
Legyen tehát ugy, mint ti
akartátok,
Élet-halálra ki a síkra
hát,
Ne légyen béke, míg a magyar
földön
A napvilág egy ellenséget
lát,
Ne légyen béke, míg rossz
szívetekből
A vér utósó cseppje nem
csorog…
Ha nem kellettünk nektek mint
barátok,
Most mint birókat, akként
lássatok.
Föl hát, magyar nép, e gaz
csorda ellen,
Mely birtokodra s
életedre tör,
Föl egy hatalmas, egy
szent háborúra,
Föl az utósó
ítéletre, föl!
A századok hiába
birkozának
Velünk, és mostan egy év
ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk
hajdanában,
És most e tetvek
egyenek-e meg?
Föl nemzetem, föl! jussanak
eszedbe
Világhódító híres
őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő
szemmel
Attilától egész
Rákócziig.
Hah, milyen múlt! ha csak
félakkorák is
Leszünk, mint voltak e
nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk
a sárba
És vérbe fúlt ellenség
táborát!
(Erdőd.)
Ti ákáczfák e kertben…
Ti ákáczfák e
kertben,
Ti szép emlékü
fák,
A melyeken
szivemnek
Oly drága minden
ág,
-412-
Kedves fák,
üdvezelve
És áldva
legyetek,
Áldom még azt is, a
ki
Titeket
ültetett.
Harmatnak s
napsugárnak
Áldása
rajtatok,
Vidám
dalosmadártól
Reszkessen
ágatok,
Örök tavasz
lakozzék
Zöld
fürteiteken,
Hogy éltetek, miként
az
Enyém, oly szép
legyen.
Itt láttam én
először
Kedves
galambomat,
Itt láttam őt
először
Ez ákáczfák
alatt.
Itt űlt e lombok
alján,
Itt űlt szemközt
vélem,
Itten röpült
szeméből
Szivembe
szerelem.
Tudom még, hogy ne
tudnám?
Habár régen
vala,
Az órát, hol
kigyúladt
Szerelmem
hajnala.
Ez volt a hajnal!
ilyen
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te rég teremtett ég.
Letűnt immár e
hajnal,
Megértem a
delet,
S ez tán nem oly
regényes
De sokkal
melegebb.
Mikor jön majd az
alkony,
Szerelmem
alkonya?
Ettől ne félj,
szivemnek
Imádott
asszonya!
Eljő ez is, de
későn;
Azért jő majd, ha
jő,
Hogy légyen
arczainkon
Szép arany
szemfedő.
S a földbe ha
letesznek,
Majd csillag
képiben
Ragyog le zöld
sirunkra
Sötétkék
éjeken.
(Nagy-Károly.)
Bucsú.
Alig viradt, már ujra
alkonyúl,
Alig, jövék, s megint
elmégyek, el,
Még csak alig hogy
üdvezeltelek,
És már bucsúzni, már
elválni kell.
Isten veled, szép ifju
hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem,
életem!
Kardot fogék kezembe lant
helyett,
Költő valék és katona
vagyok;
Arany csillag vezérelt eddig,
s most
Utamra piros éjszakfény
ragyog.
Isten veled, szép ifju
hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem,
életem!
Nem a dicsvágy von engem tőled
el…
Fejemre nem is férne a
babér
A boldogság teljes
rózsáitól,
És én le nem hajítom ezt
azér’.
Isten veled, szép ifju
hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem,
életem!
Nem a dicsvágy von engem tőled
el,
Tudod: belőlem az régen
kihalt,
Hazámért ontom véremet, ha
kell,
Hazámért vívok véres
viadalt.
Isten veled, szép ifju
hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem,
életem!
Ha senki nem védné is a
hazát,
Magamnak őtet védni
kellene;
S mostan, midőn mindenki
síkra szállt,
Magamban én itthonn
maradjak-e?
Isten veled, szép ifju
hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem,
életem!
Nem mondom én: gondolj
férjedre, míg
Ő a honért s érted
harczolni fog;
Ismerlek én, nagyon
tudom, hogy egy
Gondolatod van, és az
én vagyok.
Isten veled, szép ifju
hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem,
életem!
Tán megcsonkítva térek vissza
majd,
De akkor is szeretsz te
engemet,
Mert istenemre, a mint
elviszem,
Épen hozom meg hű
szerelmemet.
Isten veled, szép ifju
hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem,
életem!
(Erdőd.) -413-
Itt alszik a költő…
(Moore után angolból.)
Itt alszik a költő, a kinek
kezében
Appolónak lantja zenge olyan
szépen,
Kinek dala omlott, mint vad
folyam árja,
Vagy elhalt távoli kis
patak módjára.
Aludj’, néma költő…
most észrevétlenül
Jár vihar és
szellő holt homlokod körül,
Vihar,
mely harsog, mint harczdalod harsogott,
És szellő, mely elhal, mint szerelmi dalod.
(Debreczen.)
Tiszteljétek a közkatonákat!
Tiszt vagyok… ha lát a
közlegénység,
Tisztelkedve megyen el
mellettem;
Én pirúlok, gondolván
magamban:
Nincs igazság, nincs
igazság ebben.
Nekünk kéne köszönteni
őket,
Mert mi nálunk sokkal többet
érnek. –
Tiszteljétek a
közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a
hadvezérek.
Velök állunk a csaták
tüzében,
De mi tudjuk, hogy miért
csatázunk,
Mert van, a mi győzelemre
buzdít,
Vagyon elvünk, van tán
gazdaságunk,
S von előre csábitó
varázsa
A dicsőség ragyogó szemének.
–
Tiszteljétek a
közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a
hadvezérek.
Ők az elvet hírből sem
ismérik,
És a haza? kemény
mostohájok,
Izzadásuk díjában nekik
csak
Kenyeret vet s rongyokat dob
rájok,
S zászlajához hogyha oda
állnak,
Nyomorért csak új nyomort
cserélnek. –
Tiszteljétek a
közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a
hadvezérek.
S mit tudják ők, mi az a
dicsőség?
S ha tudnák is, mi hasznuk
van benne?
Nincsen lap a történet
könyvében,
A hol nevök följegyezve
lenne,
Ki is győzné mind fölírni, a
kik
Tömegestül el-elvérezének?
–
Tiszteljétek a
közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a
hadvezérek.
Ha megtérnek csonkán a
csatákból,
Koldusbotot ád a haza
nékik,
S ha elesnek, a felejtés
árja
Foly sírjukon s neveiken
végig.
És ők még is neki mennek
bátran
Az ellenség kardjának,
tüzének! –
Tiszteljétek a
közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a
hadvezérek.
(Debreczen.)
1848.
Ezernyolczszáznegyvennyolcz,
te csillag,
Te a népek
hajnalcsillaga!…
Megviradt,
fölébredett a föld, fut
A hajnaltól a
nagy éjszaka.
Piros
arczczal
Jött e hajnal,
Piros arcza vad sugára
Komor fényt vet a világra;
E
pirúlás: vér, harag és szégyen
A
fölébredt nemzetek szemében.
Szégyeneljük szolgaságunk
éjét,
Zsarnokok, rátok száll
haragunk,
S a reggeli imádság
fejében
Istenünknek vérrel
áldozunk.
Álmainkban
Alattomban
Megcsapolták szíveinket,
Hogy
kioltsák életünket,
De maradt még a
népeknek vére
Annyi, a mi fölkiált az
égre.
Áll a tenger nagy
elbámultában,
Áll a tenger és a föld
mozog,
Emelkednek a száraz
hullámok,
Emelkednek rémes
torlaszok.
Reng a gálya…
Vitorlája
Iszaposan
összetépve,
A kormányos szíve
képe,
A ki eszét vesztve áll
magában,
Beburkolva rongyos
bíborában.
Csatatér a nagy világ. A hány
kéz,
Annyi fegyver, annyi
katona.
Mik ezek itt lábaim alatt?…
hah,
Eltépett láncz s eltört
korona.
Tűzbe véle!…
No de még se,
-414-
Régiségek közé zárjuk,
De nevöket írjuk rájuk,
Különben
majd a későn-születtek
Nem tudnák,
hogy ezek mik lehettek.
Nagy idők. Beteljesűlt az
Írás
Jósolatja: egy nyáj, egy
akol.
Egy vallás van a földön:
szabadság!
A ki mást vall, rettentőn
lakol.
Régi szentek
Mind elestek,
Földúlt szobraik kövébül
Uj
dicső szentegyház épül,
A kék eget
veszszük boltozatnak,
S oltárlámpa
lészen benne a nap.
(Debreczen.)
Itt van az ősz, itt van ujra…
Itt van az ősz, itt van
ujra,
S szép, mint mindig, én
nekem.
Tudja isten, hogy mi
okból
Szeretem? de
szeretem.
Kiülök a
dombtetőre,
Innen nézek
szerteszét,
S hallgatom a fák
lehulló
Levelének lágy
neszét.
Mosolyogva néz a
földre
A szelíd nap
sugara,
Mint elalvó
gyermekére
Néz a szerető
anya.
És valóban őszszel a
föld
Csak elalszik, nem hal
meg;
Szeméből is látszik, hogy
csak
Álmos ő, de nem
beteg.
Levetette szép
ruháit,
Csendesen
levetkezett;
Majd felöltözik, ha
virrad
Reggele, a
kikelet.
Alugyál hát, szép
természet,
Csak alugyál
reggelig,
S álmodj’ olyakat, a
mikben
Legnagyobb kedved
telik.
Én ujjam hegyével
halkan
Lantomat
megpenditem,
Altató dalod gyanánt
zeng
Méla csendes énekem.
–
Kedvesem, te űlj le
mellém,
Űlj itt addig
szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött
a
Suttogó szél,
elvonúl.
Ha megcsókolsz,
ajkaimra
Ajkadat szép lassan
tedd,
Föl ne keltsük álmából
a
Szendergő
természetet.
(Erdőd.)
Csatadal.
Trombita harsog, dob
pereg,
Kész a csatára a
sereg.
Előre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!
Föl a zászlóval
magasra,
Egész világ hadd
láthassa.
Előre!
Hadd lássák és hadd olvassák,
Rajta szent szó van: szabadság.
Előre!
A ki magyar, a ki
vitéz,
Az ellenséggel
szembenéz.
Előre!
Mingyárt vitéz, mihelyt magyar,
Ő s az isten egyet akar.
Előre!
Véres a föld lábam
alatt,
Lelőtték a
pajtásomat,
Előre!
Én se leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba.
Előre!
Ha lehull a két kezünk
is,
Ha mindnyájan itt veszünk
is,
Előre!
Hogyha el kell veszni, nosza,
Mi
veszszünk el, ne a haza,
Előre!
(Debreczen.) -415-
Elpusztuló kert ott a vár alatt…
Elpusztuló kert ott a vár
alatt,
Elpusztuló vár ott a kert
felett…
Rajtok borong
homályos-szomorún
Az őszi köd és az
emlékezet.
Eszembe jut rólok, mit a
haza
Veszített egykor s a mit szívem
nyert;
Elhúnyt vitézek sírja az a
vár,
S élő szerelmem bölcseje a
kert.
Itt lenn ringattam én ölemben
őt,
Itt lenn öleltem én
galambomat,
S ott fönn tanyáztak
hajdan a sasok,
Ott fönn tanyáztak a
Rákócziak.
-416-
Dicső vitézség! édes
szerelem!
Bejárom egyszer még e
helyeket,
Ma itt vagyok még s holnap
távozom,
S tán vissza többé nem is
jöhetek.
Lesz-é ezentul, oh kert, a ki
majd,
Édes gyönyörrel jár e fák
alatt?
Lesz-é ezentul, oh vár, a ki
majd
Szent tisztelettel nézi
tornyodat?
(Erdőd.)
Akaszszátok föl a királyokat!
Lamberg szivében kés, Latour
nyakán
Kötél, s utánok több is jön
talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre,
nép!
Ez mind igen jó, mind valóban
szép,
De még ezzel nem tettetek sokat
–
Akaszszátok föl a
királyokat!
Kaszálhatd a fűt világ
végeig,
Holnap kinő az, ha ma
lenyesik;
Tördelheted le a fa
lombjait,
Idő jártával ujra
kivirit;
Tövestül kell kitépni azokat
–
Akaszszátok föl a
királyokat!
Vagy nem tanultad még meg, oh
világ,
Gyülölni méltóképpen a
királyt?
Oh, hogyha szétönthetném
köztetek
Azt a szilaj, veszett
gyülöletet,
Mitől keblem, mint a
tenger, dagad! –
Akaszszátok föl a
királyokat!
Szivöknek minden porczikája
rosz,
Már anyja méhéből gazságot
hoz,
Vétek, gyalázat, teljes
élete,
Szemétől a levegő
fekete,
S megromlik a föld, melyben
elrohad –
Akaszszátok föl a
királyokat!
Ezer felé bús harczmező a
hon,
Arat rajt a halál
irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy
város ég,
Százezerek jajától zúg a
lég;
S halál, rablás mind a király
miatt –
Akaszszátok föl a
királyokat!
Hiába ömlik, hősök,
véretek,
Ha a koronát el nem
töritek.
Fejét a szörny ismét
fölemeli,
S akkor megint elől kell
kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat?
–
Akaszszátok föl a
királyokat!
Mindenkinek barátság,
kegyelem,
Csak a királyoknak nem,
soha sem!
Lantom s kardom kezembül
eldobom,
A hóhérságot majd én
folytatom,
Ha kívülem rá ember nem
akad –
Akaszszátok föl a
királyokat!
(Debreczen.)
Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Itt a nyilam! mibe
lőjjem?
Királyi szék áll
előttem,
Bele lövöm
bársonyába,
Hogy csak ugy porzik
kínjába’,
Éljen,
Éljen a köztársaság!
A korona nagyon
drága,
Nem való az a
királyra;
A királyra! ugyan
minek
Szamáron a bársony
nyereg?
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Piros bársony
köpenyege,
Ide vele, hamar
ide,
Lesz belőle
lótakaró,
Ugy is épen
arravaló.
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Arany pálcza a
markában,
Csavarjuk ki
hamarjában;
Ásót, kapát a
kezébe,
Ássa meg a sírját
véle!
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Ez egyszer csak annyit
mondok:
Jó soká voltunk
bolondok,
Legyen egy kis eszünk
végre,
Mászszunk a király
képére.
Éljen,
Éljen a köztársaság!
(Debreczen.) -417-
Kont és társai.
Édes hazám,
Magyarország,
Mi a bajod? bús az
orczád,
Az orczád bús, a könnyed
hull,
Alig vagy a
fájdalomtul.
»Mi volna más bajom
nékem,
Mint hogy a királyi
széken
Ember helyett vadállat
űl,
Uralkodik
kegyetlenűl.
Zsigmond király, te
vadállat,
Ne nyomjad úgy a
vállamat,
Alig bírja már a
lábam,
El kell dőlnöm itt
hosszában.
Azért tettelek
királynak,
Világ első
királyának,
Hogy így csúffá tégy
engemet,
Kiszakítsd az
életemet?
Én istenem, hová
nézzek?
Mindenütt csak bús
enyészet,
Minden tagom zsibbad és
fáj,
Átkozott légy, Zsigmond
király!
Lelkem, testem nagyon
beteg,
Gyermekeim,
segítsetek,
Hol vagytok ti, jó
vitézek,
Merre jártok, merre
késtek?«
Szegény haza,
fiaidat
Hasztalanul
hivogatod;
Az egyik rész gaz
áruló,
A másik rész
földönfutó.
Bakony erdő
sötétsége
Zsiványoknak volt a
fészke,
De most benne űzött
vadak
Laknak, igaz
hazafiak.
Közöttök van – hogy ne volna?
–
Kont István is a
vadonba’,
Feje fölött sötét
ágak,
Szíve fölött sötét
bánat.
Gondolkodik jó
sokáig,
Összehíja
czimboráit,
Csendesen előre
lépett,
És így kezdte a
beszédet:
»Beh összeolvad a
számunk!
Szegény jó
Magyarországunk,
Csupán harmincz
ember maradt
Védeni
szabadságodat.
Nincs mit tennünk, kicsiny a
szám,
Isten veled, kedves
hazám!…
Barátim, csak egy van
hátra,
Készüljünk el a
halálra.
Föl Budára a
királyhoz,
Tegyük kardunkat
lábához,
Hadd vegye el
életünket,
Csak ne bántsa
gyermekinket.«
Egynek sem volt
kifogása,
Mind készen volt a
halálra,
Fölnyergeltek, lóra
kaptak,
Buda felé
lovagoltak.
Mentek együtt egy
csoportban,
Mentek némán, mentek
lassan,
Némán, lassan és
sötéten,
Mint a felhő megy az
égen.
Budavárba
följutának,
Király előtt
megállának,
A legbölcsebb közöttök
Kont,
Királynak ily beszédet
mond:
»Itt vagyunk, király,
előtted,
Kiirthat’d a
pártütőket,
Vedd el a mi
életünket,
Csak kíméld meg
gyermekinket.«
S leoldozták
kardjaikat,
Kezök reszket, keblök
dagad;
Kardjoktól kell
elszakadni!
Mintha lelkök szakadna
ki.
De csak még is
leoldozták,
Király előtt le is
rakták,
Oda rakták őket
sorba,
Szegényeket, od’ a
porba.
A hazának képe volt
ez,
Ottan hevert, mint a
holttest
A haza is,
megalázva,
Rajta a gaz király
lába.
-418-
Zsigmond király nagy
kevélyen
Végignéz a
vitézségen,
Szemeit félig
behúnyja,
És így kezdi czudar
gúnynyal:
»Nos hát, nagy jó
uraimék,
Elég már a tréfa,
elég?
Meglapulunk
valahára
Megkorbácsolt eb
módjára.
Hát ezek a vad
vitézek,
A kik a királyi
széket
S koronámat
fenyegeték?
Kiktől szinte
megijedék.
Hisz ezek jámbor
koldúsok!…
Szegény golyhók, mit
busúltok?
Jól van; a mért
koldulátok,
Az életet
megkapjátok.«
A harmincz vitéz
föllobban
Irtóztató bősz
haragban,
Láng a szivök, láng a
szemök,
Fölfordult a világ
velök.
Kont a bajuszán egyet
ránt,
Megereszti vastag
hangját,
S a beszéd végét se
várva
Reá dördűl a
királyra:
»Állj meg, a ki istened
van!
Többet nem szólsz
bosszulatlan…
Koldús vagy ám te! vagy
volnál,
Ha más, ha zsivány nem
volnál.
Gyermekink s nem magunk
végett
Jöttünk ide kérni
téged…
Gyermek ide, gyermek
oda!
Most a koczka el van
dobva.
Zsivány voltál, vagy és
maradsz,
És minden ivadékod
az,
Vér rajtad a piros
bársony,
Süssenek meg tüzes
nyárson!
Gyilkoltass meg
mindnyájunkat,
Ez te hozzád illő
munka…
De mit álltam szóba
véled?
Haramjával nem
beszélek.«
Némán néz a király
rája,
Habot túr dühében
szája,
Int kezével, s a
vitézek
Hóhérkézre
kerülének.
És a hóhér sujtana
már…
»Megállj, mester«, szól a
király,
»Halljátok, a ki
letérdel
S kegyelmet kér, életet
nyer.«
Nincs a harmincz között egy
se,
A ki térdét
meggörbítse,
Egy se mozdul, egy se
térdel,
Állnak néma
megvetéssel.
»Sujts!« ordít a veszett
király,
»Sujts, bakó, sujts, mig egy
fej áll!«
Sujt az, s hullanak a
fejek,
Mint őszszel a
falevelek.
Huszonkilencz fej hever
már,
Garmadában a
vérpadnál,
Huszonkilencz ember
vére
Száradt a piacz
kövére.
Most Kont István
következik,
A végső, a
harminczadik!
Ő volt akkor a
hazába’
A szabadság
végsugára.
Hogy föllépett a
vérpadra
Megreszketett az
alatta;
Ott áll bokáig a
vérben
Társai elfolyt
vérében.
Összegörnyed Zsigmond
király,
Az elítélt egyenest
áll,
Olyan az ő
tekintete,
Mint az isten
itélete.
Szólna Zsigmond: »végezd
mester!«
De szólani nem tud, nem
mer:
Körmét a mellébe
vágta,
Fogaival ajkát
rágta.
Iszonyú csend… Kont
lehajlott,
A kiomlott vérbe
markolt,
S a piros vért oda
vágja
Zsigmond fejér
orczájára.
Ordítozás, dob
pergése!
De hallik Kont
mennydörgése:
»Zsigmond király,
gyilkos király,
Vérünk, átkunk
fejedre száll!«
-419-
A hóhérbárd villan,
suhan,
Kont feje is a porba’
van,
Úgy esett le a
válláról,
Mint a nap az ég
boltjáról.
(Debreczen.)
Vesztett csaták, csufos futások!
Vesztett csaták, csufos
futások!
Bár merre nézek, mást nem
látok.
Miként a sár, a
melybe
Követ hajítanak
be,
Úgy feccsen szét a harczok
mezejérül,
Oh nemzetem, képedre a
gyalázat.
S a hit már-már sokak
szivébe gyérül,
Hogy mindörökre
jármodat lerázod.
Ki ismer engem
csüggedőnek?
Kislelküséggel engemet
ki vádol?
De aggodalmak néha rám is
jőnek
Most a jövő rejtélyes
távolából,
Jőnek, miként az éji
denevérek
S el-elvisítják itten
magokat,
Hogy rá szivemben hidegséget
érzek
És lélekzésem szinte
elakad.
Hazám, hazám, magyar
haza,
Elátkozott föld vagy
hát?
Ki volt, ki igy
megátkoza?
Hogy rajtad a
szabadság
Örökké csak földönfutó
legyen,
Ki pillanatra hozzád
menekűl,
De a mint jön, megint
megyen,
Elűzik
kérlelhetlenűl!
Hányszor kelénk fel
három század óta
Lerázni hősleg a
bilincseket!
S kardunk mindig behullt
a vérfolyóba,
Mely meghasított
keblünkből eredt,
S ájulva a mint a
földön feküttünk,
Kaczagva tombolt a
zsarnok fölöttünk.
Most talpon állunk
ujolag…
Azért állottunk volna
fel,
Hogy újra földhöz
sujtsanak?
Nem, nem, most győzni vagy
meghalni kell!
Csatára,
nemzetem,
Halál vagy
győzelem!
Föl, föl, te jobban nem
szeretheted
A szép halálnál a csuf
életet,
Te inkább sírba fekszel, mint
mocsárba…
De a ki kész a hős
halálra,
Az diadalmaskodni
fog.
Induljatok
Százezerével,
miljomjával
A szolgaság
Egyiptomábol
A szabadsági
Kánaánba’
Mint Mózes népe
hajdanába,
Nekik volt, van nekünk is
istenünk,
Ő fog vezetni tűzoszlop
képében,
S az ellenség kiomló vére
lészen
A vörös tenger, melyen
átmegyünk!
(Debreczen.)
Fiam születésére.
Ide, ide fiamat
kezembe,
Hadd szorítsam a szivemhez
őt!
Mintha volnék újonnan
teremtve,
Hogy éltemnek ifju lombja
nőtt!
Üdvezellek, lelkem szép kis
ága,
Üdvezellek, édes
magzatom!
Sírásodnak bánatos
zajába
Beleolvadt örvendő
dalom.
Kis parányom, milyen nagy
örömmel
Állok itt és nézem
képedet!
Kell-e még pap?
örömkönnyeimmel
Keresztellek én meg
tégedet.
Csillagász lett végre is
belőlem,
Itten állok csillagom
előtt,
Arczvonásit hosszasan
szemlélem,
S találgatom a távol
jövőt.
A reménynek nagy virágos
fája,
Mit e csillag fénye
fölmutat;
Csak ne szálljon kora dér
reája,
Mely leszedné e
virágokat.
Oh halál, te nem lészsz oly
kegyetlen,
Hogy magaddal rántsd idő
előtt;
Nem enyém lesz ő – tartsd ezt
eszedben –
A hazának nevelem fel
őt.
Úgy-e, úgy-e, kis fiam, ha
majdan
Én a sorbul
kiöregedem,
Iparkodni fogsz túltenni
rajtam,
Vagy betöltöd legalább
helyem?
Vajha egykor ekkép
szólanának
Nem-busulva sírom
szélinél:
»Meghalt! de nincs kára a
hazának,
Nincs, mert lelke a fiában
él.«
(Debreczen.) -420-
Az év végén.
Indulsz, pályavégezett
év,
Menj… de várj, ne menj
magad,
Sötét van a más
világba’,
Jó lesz egy kis égő
lámpa:
Vidd magaddal
dalomat.
Megpendítem, régi
lantom,
Megpendítem
húrjaid;
Már régóta vagy te
nálam,
Sokat szóltál…
megpróbálom,
Tudnál-e még
valamit?
Ha valaha szépen
szóltál,
Most legyen szép
éneked;
Légy méltó neved
hiréhez,
Tedd még ünnepibbekké
ez
Ünnepélyes
perczeket.
És ki tudja? tán
utósó,
Legutósó lesz e
dal;
Tán ha téged most
leteszlek,
Többé majd föl sem
vehetlek,
Hangod, életed
kihal.
A hadistenhez
szegődtem,
Annak népéhez
megyek;
Esztendőre hallgat a
dal,
Vagy ha írok, véres
karddal
Írok
költeményeket.
Zengj tehát, zengj, édes
lantom,
Zengd ki, a mi benned
van,
Szólj vadúl, és szólj
szelíden,
Ragyogóan és
sötéten,
Szomorúan és
vigan.
Légy vihar, mely
haragában
Ősi tölgyeket
szakít,
Légy szellő, mely
mosolyogva
Csendes álomba
ringatja
A mezők
fűszálait.
Légy tükör, melyből reám
néz,
Egész, egész
életem,
Melynek legszebb két
virága
A mulandó ifjuság s
a
Múlhatatlan
szerelem.
Adj ki minden hangot,
lantom,
A mi benned még
maradt…
A nap is midőn
lemégyen,
Pazarolva földön,
égen
Szétszór minden
sugarat.
S szólj erősen, lantom,
hogyha
Már utósó e
dalod;
Hirtelen ne haljon ő
meg!
Zengjék vissza az
időnek
Bérczei, a
századok.
(Debreczen.)
-421-
1849.
* *
Pacsírtaszót hallok megint…
Pacsírtaszót hallok
megint!
Egészen elfeledtem
már.
Dalolj, tavasznak hírmondója
te,
Dalolj, te kedves kis
madár.
Oh istenem, mi jól
esik
A harczi zaj után e
dal,
Mikéntha bérczi hűs patak
füröszt
Égő sebet
hullámival.
Dalolj, dalolj, kedves
madár,
Eszembe hozzák e
dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz,
katona,
Egyszersmind költő is
vagyok.
Eszembe jut dalodrul
a
Költészet és a
szerelem,
Az a sok jó, mit e két
istennő
Tett és még tenni fog
velem.
Emlékezet s remény, ez
a
Két rózsafa ismét
virit
Dalodra, és lehajtja
mámoros
Lelkem fölé szép
lombjait,
És álmodom, és
álmaim
Oly kedvesek, oly
édesek…
Te rólad álmodom, hív
angyalom,
Kit olyan híven
szeretek,
Ki lelkem üdvessége
vagy,
Kit istentől azért
nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem
odafönn,
De lenn a földön van az
ég.
Dalolj, pacsírta,
hangjaid
Kikeltik a
virágokat!
Szivem mily puszta volt,
és benne már
Milyen sok szép virág
fakad.
(Bethlen.)
Péter bátya.
Tíz katona esett a
helységre,
Nem volt szükség fogdosó
kötélre,
Húsz legény ment maga jó
szántából
Zászló alá az eke
szarvától.
»Hogy ne mennék örömest, mikor
kell!
A ki nem megy, hitvány, gyáva
korhely.
Nem királyért hadakozunk
mostan,
A hazáért fogunk állni
sorban.
Nem királyért, sőt a király
ellen,
A kit isten mindörökké
verjen!
Verje meg úgy, a mint ő
akarta,
Hogy igába jussunk mi s
nyomorba.
Te éretted megyünk a
csatába,
Nemzetünknek drága
szabadsága!
Megyünk húszan tíz
helyett, és ha kell
Utánunk még
kétszer annyi jön el.«
S összeálltak indulásra
készen
Az ujonczok falu
közepében,
Körülöttök fiatalok,
vének
Gyülekeztek búcsuvétel
végett.
Az anyák (ez a természet
rende,
Isten őket már igy
teremtette,
Ők szegények erről nem
tehetnek)
Hát az anyák szörnyen
keseregtek.
Sírtak-rítak, mint az őszi
felleg,
Fiaiknak hogy elmenni
kellett,
Elmenniök, és még oda
pedig,
A hol a halál
vendégeskedik.
A mint mondom, volt sok
sírás-rívás,
Hejh hanem úgy csak
korán se rítt más,
Egynek se volt oly
nedves köténye,
Mint kelmednek,
szegény Panna néne.
-422-
Hogy ne sírna? három fia
vagyon,
Mind a három szép szál legény
nagyon,
S mind a három be vagyon
sorozva
Katonának s ottan áll a
sorba’.
»Hagyd el, anyjok, hagyd el
már,« szólt kérve
Péter bátya, Panna
néni férje,
»Hagyd el, anyjok, elég
ebbül ennyi,
Nem is illik ennyit
keseregni.
Nékem is ugy fiaim, mint
néked,
Azért még sem siratom ám
őket,
Sőt örülök, hogy nevemmel
hárman
Lesznek ott a szabadság
harczában.
Menjetek el, szeretett
cselédim;
Ha megjöttök a háboru
végin,
Nagy kedvem lesz… és ha oda
vesztek,
Fáj a szívem majd, de nem
reped meg.
Szép halál a szabadságért
halni,
A hogy én azt el tudom
gondolni,
Legszebb halál az a
csatatéri,
A hogy azt az én eszem
föléri.
Menjetek hát életbe,
halálba,
Fegyveritek legyenek
megáldva,
Hogy szabadság ragyogjon
majd rajtok,
Különben jobb, hogy ha
ott maradtok.«
Az ujonczok utra
kerekedtek,
Jó kedve volt a jó
gyerekeknek;
Ugy mentenek a halál
utjára,
Mintha mentek volna
lakomára.
Péter bátya, hát kendet mi
lelte?
Olyat sóhajt, majd kiszáll a
lelke,
Néz utána az
ujoncz-seregnek,
S íme, íme könnyei
peregnek.
E hát vége a sok czifra
szónak?
Addig beszélt máshoz
biztatólag,
Addig köpte a markát, mig
aztán
Tyúkmadár lett a vitéz
oroszlán.
Csúfolták az öreget
keményen,
Hogy hát ő csak szóval
győzte légyen,
De az öreg, bár nagyon
is únja,
Egy sziporkát sem felel a
gúnyra.
A mit szólott azt csak ugy
magában
Mormogta el haza
ballagtában:
»Mennek ők és maradni
kell nékem!
Itthonn maraszt göthös
öregségem.
Szabadságot vesznek drága
áron,
S én ne legyek a véres
vásáron,
Én itthonn csak kész
portékát lessek,
Ne legyek ott, hogy
én is fizessek!
Jól esik, hogy megértem ezt a
kort,
Hol nemzetem láncz helyett
fegyvert hord,
S még is vesztem vón
el eddig inkább,
Mint hogy most csak
nézzem e szent munkát!
Elvágnám a két kezem, két
lábam,
Ha tudnám, hogy nem vágom
hiában,
Ha helyette más erős új
nőne,
Hogy mehetnék majd a
harczmezőre!«
(Szalonta.)
Európa csendes, ujra csendes…
Európa csendes, ujra
csendes,
Elzúgtak
forradalmai…
Szégyen reá!
lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta
ki.
Magára hagyták, egy
magára
A gyáva népek a
magyart;
Láncz csörg minden kézen,
csupán a
Magyar kezébe cseng a
kard.
De hát kétségbe kell-e
esnünk,
Hát búsuljunk-e e
miatt?
Ellenkezőleg, oh hon,
inkább
Ez légyen a mi lelket
ad.
Emelje ez föl
lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a
lámpafény,
Mely a midőn a többi
alszik,
Ég a sötétség
éjjelén.
Ha a mi fényünk nem
lobogna
A véghetetlen éjen
át,
Azt gondolhatnák fönn az
égben,
Hogy elenyészett a
világ.
Tekints reánk, tekints
szabadság,
Ismerd meg mostan
népedet:
Midőn más könnyet sem mer
adni,
Mi vérrel áldozunk
neked.
-423-
Vagy kell-e még több, hogy
áldásod
Ne érdemetlen szálljon
ránk?
E hűtlen korban mi
utósó
Egyetlen híveid
valánk!
(Debreczen.)
Az erdélyi hadsereg.
Mi ne győznénk? hisz
Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénynyel jár előttünk,
Osztrolenka véres csillaga.
Ott megy ő, az ősz vezér;
szakálla
Mint egy fejér zászló
lengedez;
A kivívott diadal
utáni
Békességnek a jelképe
ez.
Ott megy ő, a vén vezér,
utána
A hazának ifjusága
mi,
Igy kisérik a vén zivatart
a
Tengerek szilaj
hullámai.
Két nemzet van egyesűlve
bennünk,
S mily két nemzet! a lengyel
s magyar!
Van-e sors, a mely
hatalmasabb, mint
E két nemzet, ha
egy czélt akar?
Egy a czélunk: a közös
bilincset
Összetörni, melyet
hordozánk,
S összetörjük, esküszünk
piros, mély
Sebeidre, megcsufolt
hazánk!
Küldd elénk, te koronás
haramja,
Légionként
bérszolgáidat,
Hogy számodra innen a
pokolba
Holttestökbül épitsünk
hidat.
Mi ne győznénk? hisz
Bem a vezérünk
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénynyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga.
(Bánfi-Hunyad.)
Bizony mondom, hogy győz most a magyar…
Bizony mondom, hogy győz most
a magyar,
Habár ég s föld ellenkezőt
akar!
Azért nem győzött eddig is e
hon,
Mert soha sem volt egy
akaraton;
Most egy a lélek, egy a
szív, a kar…
Mikor győznél, ha most
sem, oh magyar?
Egy ember a haza, s
ez halni kész,
S ezért, oh népem, ép
ezért megélsz,
S dicső lesz élted,
boldog és szabad,
A milyen senkié a
nap alatt!
S én bátran állom a csaták
tűzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem
vét,
Tudom, hogy a sors őriz
engemet,
Hogy engemet megölni nem
lehet,
Mert én leszek, nekem kell
lenni, ki
Ha elleninket mind a föld
fedi,
Megéneklem majd
diadalmadat,
Szabadság, és a szent
halottakat,
A kiknek vére volt
keresztvized
S halálhörgése
bölcsőéneked;
Meg kell, hogy érjem
azt a szép napot,
Midőn áldásodat
reánk adod,
S mi annyi átokteljes év
után
Sirunk, mosolygunk az öröm
mián,
Midőn, mit eltört lánczunk ád,
a nesz
Egy szabad nemzet imádsága
lesz!
Meg kell, hogy érjem azt a nagy
napot,
A melyért lantom s kardom
fáradott!
(Maros-Vásárhely.)
A székelyek.
Nem mondom én: előre
székelyek!
Előre mentek úgy is, hős
fiúk;
Ottan kiván harczolni
mindegyik,
Hol a csata legrémesebben
zúg.
Csak nem fajult el még a székely
vér!
Minden kis cseppje drágagyöngyöt
ér.
Ugy mennek a halál elébe
ők,
A mint más ember menyegzőre
mén;
Virágokat tűznek
kalapjaik
Mellé, s dalolnak a harcz
mezején.
Csak nem fajult el még a
székely vér!
Minden kis cseppje
drágagyöngyöt ér.
Ki merne nékik
ellenállani?
Ily bátorságot szívében
ki hord?
Mennek, röpűlnek, mint a
szél, s üzik
Az ellenséget, mint a
szél a port!
Csak nem fajult el még a
székely vér,
Minden kis cseppje
drágagyöngyöt ér!
(Karánsebes.) -424-
Vajda-Hunyadon.
I.
Fogadjatok be, ti dicső
falak,
Fogadj magadba, híres ősi
vár!
Légy üdvezelve… hol a hős
lakott,
A költő ottan lelkesedve
jár.
Mily hős lakott itt, a nagy
Hunyadi!
Mily lelkesűlés éget
engemet!
Szivemnek hangos
dobbanásai,
Beszéljetek ti ajkaim
helyett.
Itten lakott, tán olykor épen
itt
Gondolkodék e bástya
tetején,
Innen tekintett a jövőbe
ő,
A honnan most a multba nézek
én.
-425-
Itt pihené ki
fáradalmait,
Midőn elzúgtak a kemény
csaták,
Melyek Konstantinápoly
tornyain
A büszke félholdat
megingaták.
Jó pihenő hely… csendes szép
magány
Mélyen lehajló völgynek zöld
ölén…
Itt len a vár; nem éri a
vihar
Még a zászlót sem tornya
tetején.
El van rejtezve a világ
elől
E szent magány; beléje más nem
lát,
Csak messziről fehér fejével
a
Hegyek nagyapja a vén
Retyezát.
II.
Szólott Hunyadvár bámuló
gyönyörrel:
»Kit látok? oh kit látok?
Hunyadit!
Megjöttél hát, oh hősök
hőse, végre,
Kit vártalak négy hosszu
századig.
Én hittem azt, hogy vissza
fogsz te jőni,
Ez a hitem volt, mi
erőt adott,
Hogy el ne dőljek, hogy
viselni bírjam
A négy száz éves
gyászt és bánatot.
És megjövél… légy hévvel
üdvezelve,
Hosszan várt vendég, óh
hős, oh apám!
Csak az fáj most, hogy
nem tud sirni a kő…
Örömkönyűimet
hogy ontanám!«
Felelt a vendég: »Sajnállak,
szegény vár,
Hogy örömedet el kell
rontani…
Csalatkozol; nem az jött, a
kit vártál,
Az én nevem Bem, és nem
Hunyadi.«
Szólt vissza a vár: »Én azzal
törődjem,
Mi volt akkor s mi mostan a
neved?
A név mulandó, változékony; a
mi
Örök, azt nézem én, a
szellemet.
Nem a nevedről, hanem
szellemedrül
S annak müvéről ismerek
reád:
Az vagy, ki voltál, négy száz
év előtt s most
Te mentetted meg a
magyar hazát!«
(Vajda-Hunyad.)
Ki gondolná, ki mondaná…
Ki gondolná, ki
mondaná,
Hogy e hely
csatatér?
Hogy néhány rövid hét
előtt
Itt folyt el annyi
vér?
Itt harczolánk, itt vett
körűl
Az ellenség hada,
Elől halál, hátul halál,
Ez rémes nap vala!
Akkor, miként a
férfigond,
Mogorva volt az
ég,
Most, mint a kis gyermek
szeme,
Szelíd és tiszta
kék.
Akkor, mint aggastyán
feje,
Hófejér volt a
föld,
Mostan, miként az
ifjunak
Reménye, olyan
zöld.
A légben akkor itt
zugó
Golyók röpűltek el,
A légben most fejem fölött
Pacsírta énekel.
Láttunk itt akkor a
sikon
Véres halottakat,
S hol a holtak feküttenek,
Most ott virág fakad.
Ki gondolná, ki
mondaná,
Hogy e hely
csatatér?
Hogy néhány rövid hét
előtt
Itt folyt el annyi
vér?
(Szászsebes.)
Föl a szent háborúra!
Itt a próba, az
utósó
Nagy próba:
Jön az orosz, jön az orosz,
Itt is van már valóba.
Eljött tehát az utósó
Itélet,
De én attól sem
magamért,
Sem hazámért nem
félek.
-426-
Miért félnénk az
itélet
Napjátul?
Féljenek ők, kik viselik
Magokat oly galádul,
Kik rá
törtek az ártatlan
Magyarra,
Most veri meg az
úristen
Mindenható
haragja!
Föl hazámnak
valamennyi
Lakója,
Ideje, hogy tartozását
Minden ember lerója;
Ki a
házból, ki a síkra
Emberek,
Most az egész
Magyarország
Legyen egy nagy
hadsereg!
Ki is megyünk, szó sincs
róla,
Mindnyájan,
Meghalni, vagy győzedelmet
Nyerni a szent csatában.
Szent a csata, nem harczolunk
Királyért:
Király ellen
szabadságunk
Istenünk és
hazánkért!
Átkos király, érezted
hát
Vesztedet,
Az ördögnek, hogy megmentsen,
Eladtad a lelkedet.
De hiába volt a vásár
Elhihet’d:
Kit az isten
elhagyott, azt
Az ördög nem menti
meg.
Sok az orosz, nagy a
száma,
Mi haszna?
Több lesz ott a magyar; talán
Száz is jut egy oroszra.
És ha volnánk kevesebben,
Mint
azok:
Hála isten, minket hí
ugy
A világ, hogy
magyarok!
Ne féljetek, gyermekink,
ne
Féljetek,
Nem szúr által dárdájával
A vad kozák titeket;
Feleségink, kedvesink, ne
Sírjatok,
Idegenek
ölelése
Nem tesz csúfot
rajtatok.
S ti apáink, anyáink,
szent
Halottak,
Sírotokon ellenség ne
Tapodjon, nem tapodhat;
Inkább
veszszen ki nemzetünk
Egy
szálig,
S dagadjon föl kifolyt
vérünk
Árja az ég
boltjáig!
Minden, a mi szent
előttünk,
Koczkán van,
Ha a világ támad is meg,
Győznünk kell e csatákban;
Ha
miljomnak el kell veszni,
Veszszen
el!
Ki fogna most
fukarkodni
Életével,
vérivel?
És te isten, magyarok
nagy
Istene,
Légy népeddel, hű népeddel,
Jó népeddel, légy vele!
Tedd hatalmad fiaidnak
Lelkére,
Világdöntő
haragodat
Fegyvereink
élére!
(Pest.)
Szörnyű idő…
Szörnyű idő, szörnyű
idő!
S a szörnyüség mindegyre
nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a
magyart kiirtja.
Minden tagunkból
vérezünk,
Hogy is ne? villog
ellenünk
A fél világnak
kardja.
És ott elől a
háború
Csak a kisebb baj;
szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Beh
kijutott a részed,
Isten csapásiból,
o hon,
Folyvást arat
határidon
Két kézzel az
enyészet.
Egy szálig elveszünk-e
mi?
Vagy fog maradni
valaki,
Leírni e
Vad fekete
-427-
Időket a világnak?
S
ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja
e gyászdolgokat
Beszélni, mint
valának?
S ha elbeszéli úgy, a
mint
Megértük ezeket mi
mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higyjen, hogy ez történet?
És e
beszédet nem veszi
Egy őrült,
rémülésteli,
Zavart ész
meséjének?
(Mező-Berény.)
Négy nap dörgött az ágyu…
Négy nap dörgött az
ágyu
Vizakna s Déva
közt,
Ott minden
talpalatnyi
Földet vér
öntözött!
Fehér volt a világ,
szép
Fejér hó este be,
Úgy omlott a piros vér
A fejér hóra le.
Négy hosszu nap
csatáztunk
Rettentő vad
csatát,
Minőt a
messzelátó
Nap csak nagynéha
lát.
Mindent megtettünk, a
mit
Kivánt a becsület…
Tízannyi volt az ellen,
Győznünk nem lehetett.
Szerencse és az
isten
Tőlünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk: ez Bem vala.
Oh Bem, vitéz
vezérem,
Dicső
tábornokom!
Lelked nagyságát
könnyes
Szemekkel
bámulom.
Nincsen szóm
elbeszélni
Nagy
hősiségedet,
Csak néma
áhitattal
Szemléllek
tégedet,
S ha volna ember, kit
mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.
S nekem jutott a
vészes
Dicsőség, hogy
veled
Járjam be, oh
vezérem,
A
csatatéreket.
Te melletted
lovaglék
A harcz
veszélyiben,
A hol az élet
pusztul
És a halál
terem.
Sokan elhagytanak,
te
Rendíthetetlen agg,
De úgy-e téged, úgy-e
Én el nem hagytalak?
S lépésid mind
halálig
Követni is
fogom,
Oh Bem, vitéz
vezérem
Dicső
tábornokom!
(Debreczen.)
Csatában.
A földön is
harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!
A lemenő nap
oly
Vad bíborban ragyog!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Komoly felhők
közül
Bámul reánk a nap,
Rettentő szuronyok
Füstben csillámlanak,
A sűrü
lomha füst
Sötéten
gomolyog,
Előre,
katonák,
Előre,
magyarok!
Ropog, hosszan
ropog
Csatárok fegyvere,
Ágyúk bömbölnek, hogy
Reng a világ bele;
-428- Te ég,
te föld, talán
Most
összeomlotok!
Előre,
katonák,
Előre
magyarok!
Szilaj lelkesedés
Foly bennem, mint tüzár,
A vérszag és a füst
Megrészegíte
már,
Előre rontok én,
Ha élek, ha halok!
Utánam, katonák,
Utánam,
magyarok!
(Medgyes.)
Szeretlek, kedvesem!
Szeretlek,
kedvesem,
Szeretlek
tégedet,
Szeretem azt a
kis
Könnyü termetedet,
Fekete hajadat,
Fejér homlokodat,
Sötét
szemeidet,
Piros
orczáidat,
Azt az édes
ajkat,
Azt a lágy kis
kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas
röpülését,
Szeretem
szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek,
ha örülsz
És ha búbánat
bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta
sugárzását,
Szeretem
hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
A mint
embernek csak
Szeretnie
lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon
át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden
verésében,
Lemondanék
minden
Dicsőségrül
érted,
S megszereznék
érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert a mit te
akarsz,
Én is azt
akarom,
Nincs az az
áldozat
Mely kicsiny ne
lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, a mi
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te
fájlalod
Annak
veszteségét,
Szeretlek
kedvesem,
Szeretlek
tégedet,
Mint ember még
soha,
Soha sem
szeretett!
Oly nagyon
szeretlek,
Hogy majd bele
halok,
Egy személyben
minden,
De mindened
vagyok,
A ki csak
szerethet,
A ki csak él
érted:
Férjed, fiad,
atyád,
Szeretőd,
testvéred,
És egy személyben
te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek
szivemmel,
Szeretlek
lelkemmel,
Szeretlek
ábrándos
Őrült
szerelemmel!…
És ha mindezért
jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedűl csak téged,
A dicséretet
és
Díjat te érdemled,
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!
(Debreczen.) -429-
Szüleim halálára.
Végre megtörtént
a
Rég várt viszontlátás!
Nincs köszönet benne,
Nincsen istenáldás.
Láttam jó
atyámat… vagy csak koporsóját,
Annak
sem látszott ki csak az egyik széle,
Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
Mikor jó anyámat tettük le
melléje.
Sem atyám, sem
anyám
Nincs többé, nem is
lesz,
Kiket szoríthatnék
Dobogó keblemhez,
A
kiknek csókolnám még lábok nyomát is,
Mert engemet szivök vérén neveltek fel,
Mert körülöveztek, mint a földet a
nap
Lángoló sugári, szent
szeretetökkel!
Oh atyám, oh
anyám,
Miért távozátok?
Tudom, hogy áldás a
Sír nyugalma rátok,
De mi nektek
áldás, az átok én nékem,
Melytül
szegény szivem csakhogy nem reped meg!
Ha így bántok velem, ti, kik szerettetek,
Mit várjak azoktul, a kik nem
szeretnek?
Itt hagytak,
elmentek,
Nem is jőnek
vissza!
Omló könnyeimet
Sírjok halma iszsza.
Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak,
Szivárogj le hideg orczáikra halkan,
Hadd tudják meg rólad: árva
gyermeköknek
Elhagyott lelkén mily
égő fájdalom van!
De nem, de nem,
inkább
Eltávozom innen,
Hogysem könnyem árja
Hozzájok lemenjen;
Mentsen isten
tőle… édes jó szülőim
Hogyha
megéreznék fiuknak keservét,
Szerető
szivök a sírban sem pihenne,
Egy bú
lenne nékik a hosszú öröklét.
Isten veletek
hát…
Csak egyszer még,
egyszer
Ölelkezem össze
Sírkeresztetekkel…
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját…
Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni
akarják!
(Pest.)
A honvéd.
Isten után legszebb és a
legszentebb név
A
honvéd-nevezet!
Hogy ne iparkodnám
hát megérdemelni
Ezt a szép, nagy
nevet?
Iparkodom teljes szivembül, oh
hazám,
Megvédeni téged,
Védni, fölemelni téged, s lesujtani
A te ellenséged!
Sokat lesujtottunk mi már, de
meglehet,
Hogy még sok van
hátra;
Hadd legyen, mit bánjuk?
akárki, akárhány,
Karunk készen
várja.
Jőjetek, szabadság
hóhérlegényei,
Nem jöttök
egyébért,
Csak hogy elvegyétek, a mit
érdemeltek,
A véres
halálbért.
Ti vagytok, zsiványok, kik
országunk földét
Kipusztítottátok,
Fekvén rajta
három száz esztendeig mint
Nehéz
istenátok,
Hanem hiszen ezt a földet
ti teszitek
Ujra
termékenynyé:
Véreteket iszsza most,
mint eddig itta
Saját népe
könnyét!
Jőjetek! Ismerjük már egymást;
ti futtok,
Mi űzünk
titeket,
Űzünk, mint a szélvész a
széjjelszaggatott
Rongyos
fellegeket.
Jőjetek, hadd szúrjuk
szíveiteket a
Szuronyunk
hegyére,
Emlékezzetek a más világon
is a
Honvédek nevére!
-430-
Honvéd vagyok; mikor nevemet
kimondom
– Mi tagadás benne?
–
Egy kis büszkeségnek ragyogó
szikrája
Szökken a
szemembe,
Egy vagyok a végre
föltámadt magyar nép
Győző
seregébül,
Én is segitettem koronát
leütni
A király
fejérül!
Hejh te király, hol van régi
szép sereged,
Hol van régi
fényed?
Hejh be tönkre tették a
szegény honvédek,
E rongyos
legények.
Rongyos vagyok, mint az
ágrul szakadt, csakhogy
Mezítláb nem
járok,
De több becsületem van még is,
mint nektek,
Czifra
uraságok.
Van bizony én nékem
becsületem, de nagy,
Ország-világ
előtt,
Még azok előtt is, kit
szuronyom leszúrt,
Kit fegyverem
lelőtt;
Még az ellenség is a kit csak
magasztal
Egy szívvel egy
szájjal,
Hogyne becsülné azt tulajdon
nemzete,
Tulajdon
hazája?
Rajta is leszek, hogy jó
hírem-nevemet
Megtartsam
halálig,
Vagy ha visszamék majd az
otthonvalókhoz,
Elvigyem
hazáig.
Az lesz ám az öröm, ha majd
visszatérek
Az én
enyéimhez,
És ide szorítom rendre
valamennyit
Dobogó
szivemhez!
Hejh az lesz ám a nap!… és még
sem tudom, hogy
Mit szeretnék
jobban:
Haza menni-e majd a harcz
végén vagy itt
Elesni a
hadban?
Társaim arczáról, a kik
elhullanak,
Én arról azt
látom:
A hazáért halni legnagyobb
boldogság
Ezen a
világon!
(Pest.)
-431-
TOLDALÉK.
* * *
I.
IFJÚKORI KISÉRLETEK.
1838.
* *
A hűtelenhez.
Esküszegte lyányka!
emlékezzél
Arra, a midőn: »ah meg ne
vessél« –
Így imádva téged kértelek,
–
Légy kegyelmes én irántam, s
szíved
Add nekem, ki csak te néked
híved
Voltam és leszek, míg
létezek.
Akkoron kérő keblemre
dűlve,
Szerelem tüzétől
fölhevűlve,
Ezt rebegték csalfa
ajkaid:
»Hő szívem tiéd csak, drága
lélek;
Esküszöm, hogy csak te néked
élek;
Szünjenek könnyűid,
bánatid.«
Én ez által istenülve
lettem,
És keserves sorsom
elfeledtem,
Emma, gyönge karjaid
között.
Édenek nyilának én
előttem,
Nem borúltak fellegek
fölöttem,
Tőlem a bú mind
elköltözött.
Ámde mily rövid volt
boldogságom,
Mily korán eltűne
mennyországom,
Én, ah, nem gondoltam
volna azt!
Estem édenből nagy
pusztaságra,
És juték keserves
árvaságra,
Marja a bú szívem, és
hervaszt.
Hő imádód s kedvelőd
elhagytad,
Szívedet te ismét másnak
adtad,
Engem elfeledve, csalfa
lény!…
Jól van! én lemondok mindenről
már,
Engemet kietlen puszta hely
vár
Éjszak hó-födözte bús
ölén.
Isten veled hát örökre,
édes
Tárgya hő szivemnek, ah
negédes
Csalfa Emma, isten véled
hát!
Majd ha egykor értem, szinte
árva,
Eljösz, éjszaknak havát
bejárva,
Megleled hű múzsafid
porát.
(Selmecz.)
1839.
* *
Szeberényi Lajos emlékkönyvébe.
Kegytelen a végzet; nem hagy
sok időig örülni
Minket együttlétünk
édeni napjainak,
Ámde az a földnek
bármely részére ragadhat,
Érted ezen
kebel ég, s lészen örökre hived.
(Selmecz.)
-432-
1841.
* *
Lenke sírján.
Ádáz koporsó zordon
éjjele!
Mivé tevél te oly sok
örömet?
Mivé tevél te annyi szép
reményt?
Mely zsenge a szülői szív
felett,
Mely egy kéjparadicsomot
igért,
Rózsás jövendő boldog
karjain;
Kegyetlenűl mind elragadtad
ezt,
Csak romja áll még: a keserv, a
kin!
Oh a szülők! ha sorsok vészt
zudít
Keblökbe dúlni és
pusztítani:
Ki fog miként egy égnek
angyala
Bút űzve rájok
felmosolygani?
Nyugodjatok meg, szerető
anya!
S te bús atyának gyászló
kebele!
Kedves Lenkétek, ah, nem
lészen ő
Temetve itt e sírnak
mélyibe.
Hol a teremtő széke
tündököl
Felhők felett a
csillagezreden:
Tekintsetek fel, egy
szelíd sugár
Leng onnan rátok csendes
éjeken.
És e sugár az ő szép
szelleme!
Az angyalok között ott
múlat ő,
Imádva istent, hogy boldog
legyen
A kor, mely a kedves szülőkre
jő.
S örvend előre a jövő
felett:
Midőn az alkotó székéből
int,
S a drága magzat s a kedves
szülők
Egymást vigadva ölelik
megint.
Erdő szélén.
Erdő szélén puszta
csárda,
Hejh mért sietsz oda,
sárga?
Fordulj vissza, szép
paripám,
Nincs benne már kedves
babám.
Csárda, csárda, gonosz
csárda,
Sülyedj fenékig a
sárba!
Befogadtad a rossz
legényt,
Megölte kincsemet,
szegényt!
Pórnak esti dala.
(Claudius után németből.)
Az ékes nappali
csillagzat
Pályáját
végezé.
Jer, és törüld le
izzadásom,
S teríts fel, drága
nő.
Csak itt a földön is
teríthetsz,
Gyümölcsfánkhoz
közel:
Itt jóizű az étel
este,
S legtágasabb a
hely.
Aprócska vendéginket is
hídd,
Mert ugy kiéhezém;
A legkisebb is hagyja fészkét,
Ha álom nincs szemén.
Sokat tálalnak a
királynak,
Ő, a mint
hírlelik,
Mindennap sültet, meg
lepényt, meg
Pástétomot
eszik.
S egy ember van mellé
rendelve,
Más dolga nincs
neki,
Asztalneműjét rendezi
csak,
S szolgálatát
teszi.
Adj’ isten ő
egészségére!
Mert mennyi dolga
van:
Hogy minket békében
tarthasson,
Éj- s nappal
nyugtalan.
Ha úri mód nem élhetünk
is,
Van mégis kenyerünk,
Van tiszta, szép, és fris tej és vaj;
S hát kell-e több nekünk?
Elég ez untig póri
népnek,
Vedd hálánk érte,
ég!
S ma estelink szabadban
tartjuk,
Hol annyi csillag
ég.
A hold ezüstlő
sugarakkal
Leszen velünk
jelen,
És áldást hintve
tálainkba
Fog tündökölni
fen.
-433-
Nos, gyermekink, együnk
vidáman,
S a mennyek
áldjanak!
Oh én irigylendő, szegény
és
Mégis gazdag
vagyok!
(Pápa.)
Kuruttyó.
I.
»Hogy fejedre pusztaságot
hozzon
Isten átka, csalfa, bűnös
asszony!
A ki által oly sötét
gyalázat
Vonta éjbe a
Kuruttyóházat.
Hittem asszony esküvő
szavának
De hiszek már inkább karcsu
nádnak,
Hogy kerengő forgószél
viharja
Lenge szálát földre nem
csavarja.
Szűzeséged a manó
elhordta,
Nem köllesz már, hűtelen
rosz borda!
Nem köllesz, maradj
magadra, s engem –
Vagy látsz többé
vagy sem életemben.«
Dörg Kuruttyó s üllőt,
kalapácsot
És szöget, mit izzadván
kovácsolt,
Hány a sátor minden
szögletébe,
S nagy szitokkal ajakán
kilépe.
Útnak indul, úgy ragadja
lába,
Hogy fejér ló sem jutna
nyomába.
Sír az asszony, a szegény
ártatlan.
Messze a férj bujdos már
távolban.
II.
Barna csapszékben
Kuruttyó
Űl sötéten,
Űzni vágyván szíve kínját,
Bor kezében.
S korty után korty, hajh, de
kínja
Végtelen hív,
Semmikép sem szabadulhat
Tőle a szív.
S jő toborzó víg
legények
Czifra serge,
S énekelnek sarkantyújok
Összeverve:
»Jöszte, pajtás, közénk, csapj
föl
Katonának,
Szép szolgálni a királynak
És hazának.
Életünk vidor,
mosolygó
Szép halálunk,
Ha riadtán trombitának
Harczra szállunk.
Itt a markunk, csapj belé,
jer
Katonának,
Szép szolgálni a királynak
És hazának!«
S űzi ének, táncz
Kuruttyó
Nagy bánatját.
A garatra önt néhányszor,
S – parolát ád.
III.
Zajos órák mámora
Hogyha széjjellebben,
Dúl a régi fájdalom
Annál
dühösebben.
Nyugszik a táncz, hallgat
a víg zeneszó,
És buvában újra sorvad
Kuruttyó.
Tarka, foltos
fegyvere,
Rajt virít a
rozsda,
S fényesítni oly
nehéz
Az istenátkozta.
»Hejh, jobb volna most koholni
vasszeget,
Vagy heverve nyujtózkodni
zug megett.«
Nézd, Kuruttyó, nézd, ki
jő
Látogatni téged?
Isten engem, oly alak,
Mint a feleséged.
Ő az, ő! az
ártatlan férjhagyta nő,
Karján
mosolyg nyájas barna csecsemő.
»Ez
Kuruttyóivadék!«
Mond a kisded
apja,
És a rajkót és a
nőt
Kebelére kapja,
S vége nélkül, hossza nélkül
pityereg.
Jókat kaczag rajt a víg
ujonczsereg.
(Pápa.) -434-
Bucsú.
Irígyen a sors boldogságom
ellen,
Pozsony! körödből ismét messze
hí;
Megyek – de dúlva van bucsúzó
mellem,
Miként váradnak puszta
termei.
Utánam intesz még Dunád
ködébül,
S arczomra keserű köny árja
gördül.
Nem hosszu volt tebenned
múlatásom,
S az órák mint a nyíl
röpűltenek,
De ily órákat a nagy
mennyországon
Angyalnak adnak csak az
istenek.
Édenben éltem
üdvözűlöttképen
Barátaimnak nyájas,
hű körében.
A messze távol kéklő
fátyolába
Takarja már szép képedet,
Pozsony,
Nem lágyul a vad végezet,
hiába
Nyögel panasz kesergő
ajkamon:
Mennem kell! – s tán örökre
szakadátok
Már tőlem el, ti szeretett
barátok?
Vegyétek hát a bujdosó
kebelnek
A zúgó szélben hangzó
végszavát:
Szerencse kényei akár
emelnek,
Akár nyomor s inségbe
döntnek át,
Mig a koporsó nyugtomat
nem adja,
Érettetek gyúl szívem
indulatja.
(Pozsony, január 21.)
Elegia.
Meddig dúlsz, szerelem
pusztító lángja, szümön, mint
A
mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?
Meddig nyűgöz Amor kínos láncza? Endymionnal
Meddig jajgat hurom búskeseregve
panaszt?
Féktelen érzetnek vad hevű
szikrája, lohadj el,
Hullj le
bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod.
Végihez ér nagy fáradozása a
Danaidáknak,
Fölteszi a sziklát hegy
tetejére Sysiph,
Nem forog Ixion,
Tantalnak szomja csilapszik:
De
hidegen marad a lánynak örökre szive.
S érette ah boldogtalan én, mindegyre hevűlök,
Keblem Vestatüzét nincsen eloltni
erőm.
Égj, szivem, hát égj, mint
forró Hyperiona nyárnak,
Melynek ölő
sugarán gyönge virágcsa fonyad.
Hervadok én is majd, s hervadván, enyhre találok,
Ha tova szállt lelkem Lethe özönébe
merűl.
(Duna-Vecse, junius 22.)
Galgapartihoz.
Üdvözöllek messze
bércztetőkről,
Szent
helyek!
Hol a Galga lassu
andalgással
Hempelyeg.
Hol pályája éden volt a
gyermek-
Ifjunak,
Hol az életüdv örömvirági
Nyíltanak.
Lángszerelmem szép
viszonozója,
Barna lány,
Emlékezve küldsz-e még sóhajt a
Szív után,
Melyet annyi kéjnek
bölcsejében
Ringatál,
Melynek első éneket lantjára
Te csalál?
Ah, rád vissza bús
könyhullatással
Néz
szemem:
Vesztve téged, vésze
boldogságom,
Mindenem!
(Grécz, május 1.) -435-
Hazatérés.
(Heine után németből.)
Te szép halász
leányka,
Hajtsd partra
csolnakod;
Jőj, s ülj le
oldalamhoz,
És nyujtsd nekem
karod.
Fejecskéd tedd
szivemre,
S ne félj, ne oly
igen,
Hisz gondtalan
naponként
Jársz a vad
tengeren.
Tengerhez szűm
hasonló,
Van rajt vész, ár,
apály;
És mélyen
fenekében
Nem egy szép gyöngy is
áll.
(Pápa.)
Boszú.
Kecses tavasz
virúla;
Vidám tekintete
Berkemnek kebelébe
Rózsákat űltete.
Mosolygtak a
tavasznak
Bájgyermeki
felém,
S én a bibor
bimbókat
Enyelgve
tördelém.
De látta a
leányka
Könnyelmü
tettemet,
S testvéreit boszúlva
–
Kitépte
szívemet.
Azóta létem árva,
Kietlen pusztaság,
Mint, melynek elraboltam
Diszét,
a rózsaág.
Elválás.
Vert az óra,
Halnak a remények,
Kik szivembe
Hajnalfényt
hintének;
Szebb jövendő
Tiszta hajnalfényét,
Mely keblemnek
Éjjelét üzé
szét.
Vert az óra!
A szörnyű itélet:
»Elszakadni
Mindörökre
tőled,
Lány! szerelmem
Nyájas tavaszában!«
Zúga hozzám
Rémes
kongásában.
Szűm nyugalmát
Ismét hol találja,
Messze tőled
Keblem
ideálja?
Honnan int a
Csendes béke réve,
Honnan int a
Bujdosó
elébe?
A mosolygva
Kedvező szerencse
Pályád édes
Örömekkel
hintse,
Míg én búban
A széles világot
Átfutom, nem
Lelve
boldogságot.
Vendég.
Kerepel a szarka
Házam tetején:
Vendég jön. Vendégnek
Vajh, kit
várjak én?
Messze föld
határán
Jár a szerető,
Csalfa volt szerelme,
Vissza nem jön ő.
Tán te lész
vendégem,
Óhajtott
halál;
Úgy siess, ne
késsél,
Ajtóm nyitva
áll.
(Duna-Vecse, jun. 5.)
Csal.
Völgy homályán, fák
hüsében,
Kert megett,
Zeng a lantos hév szerelmi
Éneket.
Zeng, ha gyúl a
rózsahajnal
Keleten,
Ha nyugodni bércz megé a
Nap megyen.
S szép tavaszszal, nyár hevén
hüs
Őszön át
Pengeti a szerelemnek
Hév dalát.
S édes díja
zengzetének,
A leány
Ha kacsingat által a kert,
Ajtaján.
Jő a tél, és megnyil a
kert
És ragad
Kebelére a leány – más
Boldogot.
A csalódott megy kinok
bús
Éjjelén,
S hallgat a dal lantja néma
Idegén.
(Duna-Vecse, máj. 27.)
Álom.
Kór valék,
fájdalmaimnak
Szenvedém nagy
kínjait;
Jött az éj szelíden
végre,
S könyörűlve
békességre
Álmaim karába
vitt.
És láttam ott
A szőke lányt,
Nem
hidegen
Már szűm
iránt;
Hozzám voná
A szerelem,
S eget
lele
E kebelen,
-436-
S én piruló
Lángajakán,
Mézcsókjait
Lecsókolván.
És ujra csók,
S meg annyi csók,
S
oly édesek!
S oly
lángolók!
Ily álmakat adjatok,
isteneim,
És marhat a fájdalom, a
fene kín;
Én tűrni fogok, valahára
talán
Majd égi való jön az álmok
után.
Örök bú.
Tódúl a felleg; barna éjbe
vonja
A látkört, búsul a sötét
vidék.
Sötét e szív is, hű szerelmem
honja,
Reá a bú gyászfátyla
szöveték.
Nem bírva terhét, a felhő
könyekre
Fakadt, s a rózsa gyüjti
gyöngyeit.
Megtelt e szív is, könyeim
peregve
Áztatják arczom hervadt
díszeit.
Színekkel tarkaékesen
szivárvány
Ragyog keletről, szép derű
jele.
Borúm örök, hajh, lánykám nem
mosolyg rám
Szivárványként, hogy
földerítene.
(Duna-Vecse, április 24.)
Ujság.
Figyeljetek, derék
história!
»Halljuk! Tovább! Na s
aztán!« A minap
Szent elragadtatás
tüzével egy
Költő merészen mászta
Helikon
Bérczét, öröklétű
hírkoszorút
Tüzendő fürtibe a
fénytetőn.
Mármár magos czéljához
ért, midőn
Réműletes mennydörgés
hallatik.
»»Védj, szent Apollo!««
Ujra mennydörög.
Megborzad a költő, s
uramfia!
A mélybe henterűl.
»Hahahaha!«
S ugyan mi dörge? »A
boszús Olymp.«
Nem. »Halljuk!
Halljuk!« Hát a Múzsafi
Nem
legbővebben abrakolt – hasa.
(Vadas, május 16.)
Vándordalok.
I.
Távol
szeretteimtől
S tőled, te drága
hon!
Vándorlom a világot
Végetlen útakon.
És lábam a nagy
úton
Fáradva lépdegel,
Mert vállaim tetézvék
Butornak terhivel.
Eldobtam én a
terhet,
Nincs többé
vállamon;
És mégis vajh mi
csüggeszt?
És mégis vajh mi
nyom?
Boldogtalan fiú
te!
Mely tégedet lever,
Nem válladon… szivedben
Az óriás teher.
II.
Hová, hová az égi
úton,
Darusereg?
Azért hagyjátok-é a tájat,
Mert nem meleg?
Vándorlok én is, ámde
pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsír felé.
(Pápa.)
Változás.
Míg a földet gyász
temette,
Dúlván förgeteg
felette
Pusztaságnak vad
telén,
Mért virúla bájos
éden
Kebelemnek
belsejében?
Mert rózsámat
ölelém.
Most, midőn a szép
tavasznak
Uj virányi
illatoznak
A mosolygó
téreken,
Mért vagyon tél
kebelemben,
Puszta, gyászos,
véghetetlen?
Mert rózsám nem
ölelem.
(Vadas, május 23.) -437-
Epigrammok.
1.
Szende szerény ibolyák völgyén
füzögetve bokrétát,
Szökdele berkének
kedvesem árnyai alatt,
Jött és látta
Eos bájait; irigyelve pirúla,
S a fák
lombi fölé könnyeket ejtve futott.
(Ostfi-Asszonyfa, május 29.)
2.
Hasztalanúl vágyasz, vad sors,
kínozni. Nem érzem:
Nincs szivem. A
haza s a lyányka s barátnak adám.
(Ostfi-Asszonyfa, junius 4.)
3.
Ujra mosolyg a táj aranyos
sugarakba fürödve,
A hanyatló Phoebus
ha nyugalomra megyen.
Engemet, hajh,
szeretőm búcsúzó pillanatával
Holdtalan éjfélként bánat homálya takar.
(Duna-Vecse, junius 23.)
4.
(Martial után.)
Pompej magzatjait Ázsia és
Európa temette,
Őt pedig Afrika; hant
ha bizonyára födi.
Hogy szanaszét
ekkép hever elszóródva, mit ámulsz?
Hogy birhatott volna a föld egy helye annyi
romot?
(Duna-Vecse, junius 23.)
5.
(Martial után.)
Zápor zápor után, a szüret
szűnetlenűl ázik.
Bár akarod, nem jő
szűz bor iczédbe, csaplár.
(Duna-Vecse, junius 23.)
6.
Rákosnak szomorú mezején
járván, magyar, hallod
Fái között a
szél mily keseregve nyögel?
Oh nem
szél nyögel ott, ősid félisteni lelke
Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!
(Rákos, április 30.)
7.
A szerelem jelené; multé s
jövőé a barátság.
(Duna-Vecse, junius 23.)
Az őrágyhoz.
Égig emeljen bár a játszi
szerencse kegyelme,
És legyen első
rang rangom az isten után;
S bár csak
azért szűljön két India kincset özönnel,
Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém!
Durva faalkotmány! emléked nem leszen
irtva
Szűmből s akkoron is hajlik
öledbe fejem;
Hisz te az inségnek
mikor éje boronga körűlem,
S
hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál.
Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifja
Leggyönyörűbb álmit kebleden
álmodozá.
-438-
Zivatar.
Mit nekem hab? mit nekem
vész?
Én nem félem
haragát;
Kebelemnek
pusztaságán
Száz sirokkó rohan
át?
Rajta, gyorsan
evezőhöz,
Talpra reszkető
legény,
Bár toronynyá nő a
hullám,
A túlpartra szállok
én.
Köd borong ott, sűrü
ködnek
Kétségbarna
éjjele,
Lány, temetve
mindörökre
Légyen emléked
bele,
Mely az égő
szerelemmel
Enyelegve
játszhatál,
Mely hűséget esküvél,
és
Ah mely még is
megcsalál.
Rajta, bajtárs,
csüggedetlen!
Nincsen messze már a
part;
Bár izzadva
férfiszívvel
Mi kiálljuk a
vihart.
Im, mi kép leng a
ködéjben?
Bájoló, mint a
tavasz,
Szőke fürttel – kék szemekkel
–
Hűtelen lány! képed
az.
Hajh, nélkűle nincsen
élet!
Vissza, izzadó
legény,
Bár Mátrává nő a
hullám,
Vissza – hozzá – szállok
én.
(Duna-Vecse, május 8.)
Fürge méh…
Fürge méh, te bejárod a
ligetet,
Hogy szedhessed virágokrul
mézedet;
Az én babám nem jár fűre s
virágra,
Hejh mézednél mégis édesebb
csókja.
1842.
* *
Dalforrás.
Költőnek lenni
isteni,
Én is költő
leszek!
Varázserővel
szívemet
E vágy szállotta
meg.
S e vágy nem szűnő
lángiban
Mindegyre égtem
én;
Ragadtam végre a
kobozt
Nagy tűzzel,
hevenyén.
S hogy énekem
röpűlete
Fellengezőbb
legyen,
Telt hordóhoz vevém
magam,
Pinczének
mélyiben.
Mig fejtörés között
időm
Itt lassan
mendegelt:
A – nem mondhatnám szűk –
torok
S a csap nem
vesztegelt.
De bár mint törjem
fejemet,
S levék borral
tele:
Hiába! a csigázott
ész
Egy kukkot sem
szüle.
Vég pontra szállt a
türelem!
Még egyszer jót
iszom,
S manó vigye, ha
éneket
Úgy sem zeng
kobozom.
S a csapnak estem nagy
mohón,
Gondolva ezeket;
De oh hallatlan bosszu! a
Csap már nem csepegett.
Zajló kebellel álltam
ott,
Bennem harag
gyuladt,
És megragadtam s vágtam
a
Hordóhoz lantomat.
-439-
Felhangozott a
kiürűlt
Hordónak kebele,
S oh üdv, oh kéj! a fejtörő
Titok kulcsot lele.
Belőlem – végre rá jövék
–
Költő miként leszen:
Im, telve hallgatott, s konog
A hordó üresen.
Éhezni kell, éhezni
hát,
Ki költő lenni
vágy;
Éheztem én is, s folyt a
dal
S enyém a
myrtuság.
(Pápa.)
Változó izlés.
Mint szerettem a
cseresznyét
Gyermekéveimben
én!
Csak cseresznye kelle
nékem,
Nem volt szebb szín, édesebb
nem
Terme a föld
kerekén.
Nem kellett cseresznye
többé,
Gyermekéveim
után:
Mert az ajak édesebb
volt,
Mert az ajkon szebb pír
lángolt,
Melyet nyujta szép
leány.
És az évek
ballagának,
És fejembe ért az
ész,
S jóra jöttem
valahára!
Most szemem a lyány
ajkára
Szinte egykedvűleg
néz.
Mert a rózsanedvhez
képest,
Mely Ménesnek
bérczfokán
Omlik kéjes kedvet
adva,
A lyány édes bájos
ajka
Keserű és
halavány!
(Pápa.)
Tünődés.
Ifjú koromnak
ébredése
Ah! oly tündéri szép
vala,
Miként a koszorus
tavasznak
Varázst mosolygó
hajnala.
Hű lyányka dűle
karjaimba
Hű lyányka csókja
égete,
S mennynek röpíté
képzeményim
Hespertüzű
tekintete.
S az érzemény, mely
lelkesítve
Dagasztá e meleg
kebelt,
Rózsás berek
lombsátorában
Szelíden ömlő dalra
kelt.
Lejárt az év, s a
fáradatlan
Idő uj évet
alkota;
A kellemgazdag
ifjuságnak
Elhulla báj
virúlata.
S nincs már a lyányka
karjaimban,
És hervadt a
phantasia;
Az istenítő
boldogságnak
Ekkép ki kelle
halnia!
Ti fönn a menny kék
tengerében
Mosolygva fürdő
csillagok,
Trónjához a szent
végezetnek
Olyan közel kik
állotok,
Melyik ragyog reményt
szivembe,
Melyik ragyog
közűletek?
Hogy egykor még örömre
kelni
Nem lészen tiltva
véletek,
Akár a lyányka hű
ajkáról
Szedvén uj édes
csókokat,
Akár ha szárnya
képzetemnek
Dicsőbb világokhoz
ragad.
(Pápa.)
Ifju a pataknál.
(Schiller után.)
Forrás mellett űlt a
gyermek,
Koszorúkat
kötözött,
S látta őket
elragadtan
Tűnni a habtáncz
között.
Éltem így röpűl miként
a
Forrás fáradatlanul,
S mint a koszorúk sietve,
Ifjuságom elvirul.
Ne kérdjetek, mért
busongok
Éltem
rózsa-idején;
Minden örvend és
reményel
A tavasznak
jövetén;
-440- Ámde, az uj
természetnek
Ébredő
hangezrede
Kebelemnek
rejtekében
Csak nehéz bút
költhete.
Nem vidítnak a
vigalmak,
Melyeket nyujt szép
tavasz;
Egy köt engem csak: közel
van
S mégis messze tőlem
az.
A kedvelt árnykép
elébe
Vágyva nyujtom
karomat,
Hajh! nem érem el s ez
érzet
Csillapítatlan
marad.
Jőj le, jőj, oh szép
leányka!
Hagyd kevély lakod
falát,
Majd virágit a
tavasznak
Kebeledre hintem
át;
Ime dal zeng a
berekben
S tiszta zajjal jár az
ér:
Egy boldog szerelmi
szívpár
Kis kunyhóban is
megfér.
(Pápa.)
Szín és való.
I.
Némúl a hangszerek
zenéje,
A függöny
fölrepűl,
S az arczokon
kiváncsiságnak
Csendes figyelme
űl.
És ékes színpadon a
múzsa
Kegyelt papnéja
áll,
Bájlóbb a kikelet
kertének
Minden
viráginál.
És oh, midőn szavak
születnek
Az ajkak bíborán!
–
Nem, így nem énekel
tavaszszal
Pacsírta s
csalogány.
S mit benne látsz
megtestesülve:
Erény és
szerelem;
S a néptömeg
varázslatánál
Kéjtengerré
leszen.
Hódolva a dicső
müvészet
Magasb
hatalminak,
Éljen-zaj és
örömkiáltás
És tapsok
hangzanak.
De a zajongó nép között
áll
Az ifju mereven.
Ah! érzeményi zavarának
Nyelvet, szót hol vegyen?
Egy új világ nyilik
szivében,
Egy új
édenvilág,
És benne lángoló
szerelme
Az illatos
virág.
II.
A barna leples éj
Nyugalmat osztogat,
De ah! az ifjunak
Nyugalmat az
nem ad.
Zajló küzdés
szivén,
Szerelmi, égető,
Mely tarka gondolat-
Füzért tünődve sző.
»El, el! meglátni
őt,
Az égi szép szemet,
A melynek e kebel
Imádó rabja lett;
Meglátni a szelíd
Angyalvonásokat,
Melyeknek bájain
Sziv és ész
elakad;
S a
tündér-termetet,
S a hullámzó
kebelt,
Hol a kecs
istene
Két rózsatrónt
emelt;
Meglátni,
asszonyok
Legszebbje,
tégedet,
Minőt az ég
csupán
Egyszer
teremthetett!«
S az ifju elsiet,
Szerelme vágyiban,
A
kedves hely felé,
Hol istennője
van.
»Ti ablakai
fölött
Irígy
őr-kárpitok!
Pillantanom
reá,
Oh kérlek,
hagyjatok!«
-441-
Rejtsétek a
szobát
Hiven, oh
kárpitok!
Szivszaggató,
miket
Az ifju látni
fog:
Csók és édes
szavak,
S szerelmi
jelenet.
Oh bűn, oh
förtelem!
Szerelmet pénzt
vehet!
III.
Szinházba sergesen tódúl a
nép,
Csodálni a müvésznő
érdemét;
S mig hangja lelkesült
szivekbe hat,
Uj és uj érdemkoszorút
arat.
S az ifju?… az ifjú
tetszés-zaja
Fel-felzeng bájoló
játékira;
De ah! titkon folyó
könyűiben
Kihalt a néma kínos
szerelem!
(Pápa.)
Ideál.
Küzdő gerjedelmek, fény,
homály, csapongó
Vágyak és remények
tarka serege!
Melyek majd borongva,
majd derengve kelnek,
Indulat-csatáit
a zajló kebelnek
Ah ki festi
le?
Mért e láng, e hullám dagadó
eremben?
Honnan e feszítő érzet
keblemen?
S szomjazó hevökben a
zajongó vágyak
Lenge képzeletnek
karján merre szállnak,
Merre
szüntelen?
Mely varázserőnek bűvös
ihletése,
Ah, mi készti zengő dalra
lantomat?
És a dal ha fölzeng, ujra
vaj’ mi némit?
Mert a hur beszélni
szívem érzeményit
Nem lel
hangokat.
Messze, messze szállnak
érzeményim innen,
Oh, a puszta föld,
ez nem az én hazám;
Itt a bús valónak
hervatag körében
Bájoló alakkal
édesen, szelíden
Mi mosolygna
rám?
Fenn, elérhetetlen égmagas
tetőkön
Isten-szép alakkal
rózsafényben áll,
Mely után epedve
küzd a hév indúlat,
Mely után e
szívnek dobbanása gyúlad.
Ott az
ideál.
Ott lebegsz előttem tündér
fátyolodban
A hajnal biborszin
leplén, szép alak!
Ott lebegsz az
alkony elhaló tüzénél,
S szende
félhomályán a merengő éjfél
Holdsugárinak.
És ha zúg a szélvész romboló
csatája,
És ha nyögve sír a berki
csalogány,
És te lengsz előmbe,
hogyha sújt a bánat,
S hogyha keblem
éjén kéj koránya támad
Kíncsaták
után.
Lelkesült idegről száll feléd
az ének,
Forró érzeményim szállanak
vele;
Oh, ki élsz ragyogva túl a
földhomályon,
Halld meg a sóvár szűt,
égi ideálom
Tiszta
kebele.
Jőj le bájaidnak szép
gazdagságában,
Jőj egy pillanatra,
túlvilági lény!
Jőj, ez árva lét hogy
elfeledve légyen,
Hogy szelíd ölednek
enyhe édenében
Üdvezűljek
én.
Hervadok, te érted hullanak
virágim,
Mint a gyenge rózsa nyári
hév alatt;
Légy keserveimnek édes égi
bére,
Hintsd e sorvadó ajk égető
tüzére
Szellemcsókodat!
Vagy ha zárva tőled e világ
határa,
Oh ha karjaimba jőnöd nem
szabad:
Ints, ragadj fel hozzád egy
varázserővel!
Ints, hagyj összeforrni
fényed szépségével!
Nélküled hajh
éltem kín és kárhozat!
(Pápa.)
Kolmár József emlékkönyvébe.
Magas trónján a sors ül,
titkos könyv kezében,
Az életkönyv
ez, benne két lap a mienk,
Az egyiken
borongó gyász vonul sötéten,
A másik
hajnalodva rózsaként dereng.
Ohajtom
én: legyen hű kedveződ a végzet,
Hogy
általolvasnod ne kelljen a sötétet.
(Pápa.) -442-
Tolvaj huszár.
I.
Ló dobog, por kél az
úton,
Zeng a harsány
trombita.
»Kvártélyt, kisbiró!
huszárok
Szállanak a
faluba.«
És hogy jöttek, hogy
megálltak
A vitézi
seregek,
Aggalom s öröm
vegyűlve
A lakókat szállta
meg.
Aggalom s öröm
szivökben
Nem hiába
lakozik:
A huszárok csínosak,
de
Kissé hosszuk
ujjaik.
»Jól vigyázz mindenre,
lyányom,
– Mondd az aggódó anya
–
Nehogy ez vagy az
házunktól
Vélök
elvándorlana.«
-443-
II.
Ébred a hajnal
sugára,
Véle ébred a
huszár,
Lóra pattan, induló
zeng,
S messze föld fogadja
már.
És merengő
fájdalommal
Néz utánok a
leány;
Könny pereg le szép
szeméről
Mély fohász kel
ajakán.
‚Mért, leányom, e
busongás?
Szólj, mi történt vaj’
veled?‘
»Jó anyácskám,
meglopának,
Egy elvitte
szívemet.«
(Pápa.)
-444-
Elégia egy várrom felett.
(Matthisson után németből.)
Nyugszik esti szürkület
fátylában
A halk táj, s a berki dal
kivesz,
Még csak itt, az agg falak
körében
Egy tücsök busongva
zengedez;
Csend lebeg le fellegetlen
égről,
Lassan mén a csorda
mezejéről,
És a fáradt földmives
halad
Megnyugodni ős fedél
alatt.
Itt az erdőkoszorús
tetőkön,
Az enyészet
töredékiben,
Hol reám a multból
borzalom száll,
Bánat! e dalt néked
szentelem.
Búval gondolom, hogy mik
valának
Hajdanán e porló
maradványok:
E tornyos vár állt
fenségesen,
A hegyeknek
szirttetőiben.
Ott, hol oszlopok sötét
kövére
Bút susogva hajlik a
repkény,
És a puszta ablak üvegén
át
Csillog szomorún az esti
fény,
Az atyának ott talán
könyűje
Áldva perge bátor
gyermekére,
Kinek hírsovárgó
kebele
Vágyva néze harcznak
ellene.
»Béke véled!« szólt az őszült
bajnok,
Átövezve hősi karddal
őt,
»Soha többé, vagy térj győzve
vissza,
Érdemeld meg őseid
nevét!«
És a nemes ifjunak
szemébe
Rémítő láng szálla, arcza
ége,
Rózsáknak virító
kerteként,
Melyre bíbor hajnal hinte
fényt.
És arszlánszivű Richardként
harczba
Akkoron röpűlt a
dalia,
S mint erdőnek a viharban,
kellett
Ellenének
meghajolnia;
S mint virágos partu ér
szelíden
Szállt meg sziklavára
teremében,
Az örömkönyűt siró
atyát
És ölelve szép
menyasszonyát.
Ah, gyakorta a szorongó
kedves
Erkélyéről néz a völgy
felé:
Vért, pajzs csillog estnek
aranyában,
A paripa nyargal, híve
jő;
Hallgatólag jobbját néki
nyujtja,
S áll majd halványan, majd
elpirulva,
De mi szende szemeiből
szól,
Olyat Petrark’ s Sappho sem
dalol.
Hol bagolyfészkek fölött
terülnek
Durván összebonyolult
füvek,
Ott a billikom vidáman
csenge,
Míg a csillagok
kiégtenek,
Terhesen vítt harczok
diadalma
És a szent csaták szörnyű
kalandja
Míg emlékezetben újra
kelt,
Kedvvel tölté a zord
hőskebelt.
Ó mi változás! most
borzadályos
Éj takarja a dicső
helyet,
S esti szél nyög búsan, hol
erősek
Vígadának áldomás
felett;
Ott magányos kórók
lengedeznek,
Hol lándsát és pajzsot
kért a gyermek,
Ha riadván a
harcztrombita,
Csataménre pattant az
apa.
Elhamvadtak a hatalmas
csontok
Immár a borongó föld
alatt,
Félig sülyedt kő alig
mutatja,
Hol találták vég
nyugalmokat.
Mennyi lett játéka a
szeleknek!
Sírjaikkal emlékeik is
vesztek,
A vitézkor fénytettei
felett
Feledés űz barna
fölleget.
Igy enyész az élet
dicsősége
S hatalomnak
álomképzete,
Igy merűl a gyors idő
röptével
Égbe minden, a mit föld
szüle:
Hamvveder, szánt az
emlékezetnek,
Halhatatlanság-igérő
ének,
Győztes főt koszoruzó
babér,
S tett, a melyet ércz, márvány
dicsér.
Minden, a mi bájol s vágygyal
tölti
Itt a porban a nemes
kebelt,
Eltűnt mint az őszi nap
sugára,
Hogyha vész a láthatárra
kelt.
Kik vigan ölelkezének
este,
A korány arczukra már bút
feste,
A barátság is, s a
szerelem
Kéje vész a földről
jegytelen.
-445- Édes szerelem,
rózsás ösvényed
Pusztaság tövisével
határ,
S te, barátság aetheri
világa,
Egy rögtön vihar homályba
zár.
Kábaság a hír, fenség,
hatalmak!
A koporsók egyaránt
takarnak
Éjbe büszke
föld-uralkodót
S reszketeg fejü
zarándokot.
(Pápa.)
A bujdosó.
Mit nekem hab! mit nekem
vész!
Én nem félem
haragát,
Kebelemnek
pusztaságit
Száz vihar rohanja
át.
Rajta! gyorsan
evezőhöz,
Talpra, reszkető
legény!
Bár toronynyá nő a
hullám,
A túlpartra szállok
én.
Éj borong ott, sűrü
ködnek
Kétségbarna
éjjele;
Lyány! temetve
mindörökre
Légyen emléked
bele,
Ki ez égő
szerelemmel
Enyelegve
játszhatál,
Ki hűséget esküvél,
és
Oh! ki még is
megcsalál.
Messze tűnnek már a
partok,
Messze tűn a
gyászvidék,
Hol szivemnek béke,
csönde
Romhalomba
dönteték.
Tűnjön is nagy messze
tőlem,
Hogy ne légyen semmi
jel,
Mely a multat,
érzeményim’
Háborítni, költse
fel.
Hah! mi kép leng a
ködéjben?
Bájoló, mint a
tavasz…
Szőke fürttel… kék
szemekkel…
Hűtelen lyány, képed
az!
Nincs tehát a nagy
világon,
Nincs hely, csalfa szép
alak!
Hol sebemre ír
csepegjen,
Hol feledni
tudjalak?
Ideál és való.
Dalra, dalra, néma
húrok!
Lengj előmbe,
ideál;
Hagyd hevűlni
képzeményim
Égi fényed
bájinál.
S száll egéből
ideálom,
És az ott – mely
rózsaszál?
Ah a lyányka
ablakából
Ablakomra
kandikál.
S ideál és szép
leányka
Engemet
hevítenek.
Kit tekintsek, kit
daloljak?
Mondjátok meg,
istenek!
Képzetem
varázsalakja!
Tűnj egedbe, tűnj
tova;
Való kell a föld
fiának,
S költő nem a föld
fia?
(Pápa.)
Lehel.
A kürtkebelbe fú
Lehel,
S a kürt riadva
énekel
Vad éneket
csatára;
S szilaj szikrát ezer szem
hány,
És nyúl kifent aczél
után
Ezer kéz,
hallatára.
A kürtnek harsogó
szava
Még egyszer szóla
tétova,
És
összeütközének:
Hadur világduló
fia
S a boszuló
Germania,
Mind harczszomjas
legények.
Iszonyterhes lőn a
csata,
Vérnek patakja
árada
Mezők tiport
füvében,
És por közé a
hadfiak
Sürűn omolva
hulltanak,
Mint gabna
jégesőben.
Még dúl soká az
ütközet,
S még diadal nem nyujt
kezet
Sem ennek sem
amannak;
Még a koromsetét
halál
Honába, kard
csapásinál,
Ezren s ezren
rohannak.
-446-
A sors koczkája vetve
van,
És hajh! serege
csúfosan
Leverve nyög
Lehelnek;
S kiket nem ére a
halál,
Kardok duló
csapásinál,
Rablánczon
vesztegelnek.
»Hogy többé ránk ne
törjetek,
Bitóra tüstént
véletek,
Rablók gonosz
csapatja!«
Kihez hajolt a
győzelem,
Parancsszavát a
fejdelem
Ily büszke-durván
adja.
»Elő, vezér, elő
veled!
Elsőség illet
tégedet,
Hadd lássuk szörnyü
képed.
Olyan magasra
emel-e
A magyarok nagy
istene,
Mint én emellek
téged?«
S a porba tipratott
kebel
Fojtott
dühérzeményivel
A hős előbbre
lépett,
És szóla: »Fejdelem!
kegyed,
Látom, határtalan;
egyet
Engedj hát kérni
tőled.
A kürt éltem hű társa
volt,
Ő annyi vért és
viadalt
Karom között
szemléle;
Ez óra tőle
elszakaszt:
Hagyd még egyszer
megfúnom azt,
Hagyj elbucsúzni
tőle!«
És zúg dörögve
rémitőn
A kürt ismét Lehel
kezén;
S hogy harsogtatta
szerte,
Rá szent hevűlet lángja
száll,
A győző fejdelemnek
áll
És véle őt
leverte!
»Te fölmagasztalsz – e
szavak
A hősi ajkon hangzanak
–
És én a porba váglak.«
S megy bátran, míg önérzete
Arczára kéjsugárt vete,
Elébe a halálnak.
(Pápa.)
1843.
* *
Az első dal.
Kit a dal istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám,
Szinházad
népe közt.
Zengjen tehát a
lant!
S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.
Az érzet kútfeje
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak
el.
S mint szívnek
gyermeki
A szívbe vágynak
ők;
Engedjétek nekik
Honokba menniök. – –
Ki a művészet e
Szent templomába lép,
Az, illő, hogy legyen
Fejben,
kebelben ép;
Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem
nevel.
Két csillag
sugara
Derengje át
egünk:
Hon és erény
legyen
E két csillag
nekünk.
Nem kell a
színpadot
Tekinteni csak
úgy,
Mint hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;
A színpad czélja
nagy,
A színpad czélja
szent:
Ez a szív
parlagán
Erkölcsöt fejt,
teremt.
Azért érzelmeink’
Gyullaszsza tiszta tűz,
Mely minden szennyet a
Kebelbül
számkiűz;
Mert várni
lehet-e,
Hogy romlott föld
alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat!
Föl hát! és míg a
szem
Csak egy sugárt
lövel,
Előle a magas,
Szent czél ne veszszen el.
-447-
S ha ez lesz
életünk:
Édes jutalmat
ad
A hon áldó szava
S a nyúgott öntudat
(Kecskemét.)
Népdalok.
I.
Jön az ősz, megy a gólya
már,
Hideg neki ez a
határ;
Röpűl, röpűl más
országba,
Hol jobban süt a nap
rája.
Hejh van oka a
gólyának,
Hogy más hazát néz
magának;
De, galambom, hogy
elhagytál,
Nem t’om mi okot
találtál.
Hív voltam én hozzád
mindig,
Elejétől
utójáig,
Nem volt szivemben ősz,
tavasz,
Érted, mint a nyár, égett
az.
S vajjon a kihez
röpűltél,
Nem lesz-e annak szivén
tél?
Megeshetik, szép
galambom,
Noha neked nem
kivánom.
Mert a gólya, ha
visszaszáll,
Virító szép tavaszt
talál;
Hejh de mire te
visszaszállsz,
Csak puszta sírhalmot
találsz.
II.
Kakasszóra hajnal
ébred,
Én lányokkal nem
beszélek,
Mert ha szólok ő
hozzájok,
Hajnal lesz a két
orczájok.
Igy valaki azt
gondolná,
Én is kakas vagyok
talán;
S hejh a kakas hamis
madár,
Untalan más fészekhez
jár.
Pedig én kakas nem
vagyok,
Hanem filemile
vagyok,
Egy a fészkem, egy a
párom,
Egyért élek a
világon.
(Kecskemét.)
Könyeim.
I.
Áldás reátok,
ligetemben
Odább iramló
csermelyek!
Utaitokon a szép
tavasznak
Hímes virági
termenek.
Ez arcz fölött is két patak
foly,
Folytok, szerencsétlen
könyek;
De halvány pályátok
körében
Virágok ah nem
zsengenek!
II.
Forró sugárokat
Lövel a nyári nap;
Sugári lánghevén
Patak, folyó
apad.
O forró nyári
nap,
O lángoló sugár,
Könyűmnek árjait
Apasztanád ki bár!
III.
Eljött az ősz; a part
virága
Hervadva hull a csermelyár
habjába.
Eljött a bú; az élet
kéje
Kihalva ful a könyek
özönébe.
IV.
O télnek dermesztő
hidegje!
Mely a folyókat
lebilincseléd;
O télnek dermesztő
hidegje,
Bilincseld le szememnek
csepkönyét!
V.
Fuss, oh
patakcsa,
Fuss
csüggedetlen;
Megnyúgoszol
majd
A
tengerekben.
Hullasz könyűm,
hullj;
O a halálban,
Számomra is tán
Megnyúgovás van.
(Kecskemét.) -448-
Viz és bor.
Le a tenger
fenekére
Merül a halász,
Lent a tenger fenekében
Gyöngyöket halász.
Nékem a boros
pohárnak
Öble tengerem,
S gyöngy ha van tán dalaimban,
Az csak ott terem.
Bűnnek éje űlt a
földön.
Jött a vízözön,
A viz által a bűn éje
Elseperve lön.
Búnak éje ül
szivemben;
A bú éjjelét
– Bennem a viz tehetetlen! –
Csak bor mossa szét.
Nyári hévben a
virágszál
Sanyarogva nő;
A virágot uj életre
Kelti langy eső.
Csüggedésben,
tikkadásban
Langy esőm a
bor;
Permetegje enyhe
csöpjén
Vérem ujra
forr.
Tettetés-e, vagy
belösztön,
Vagy akármi
más,
Csak hogy a halottra
könyet
Ejteni szokás;
Engemet viz ott se érjen,
S már ha sirni kell,
Sirja hát hideg poromra
Könyét
borkehely.
(Pozsony.)
II.
A KÖLTŐ ÁLTAL GYÜJTEMÉNYEIBŐL
KIHAGYOTT KÖLTEMÉNYEK.
1844.
* *
Szinházban.
Nézz le immár, nézz le,
lelkem!
Nézz le kissé
páholyodból,
Nézz reám szép
szemeiddel,
Egy perczig csak,
irgalomból.
Ha te tudnád – ah, ha, tudnád
–
Elbájoltál
véghetetlen!
Itten állok minden
este,
Mint bálvány
merevedetten.
Ma sem volt csak egy
forintom,
Melyet vacsorára
szántam:
S jegyet vettem rajta… még
sincs,
Nincs sympathiád
irántam?
Még sem nézesz rám?… oh nézz
le!
Itten állok
közeledben,
S akkorákat sóhajtok,
hogy
Még a kárpit is
meglebben.
Nézd, a bú mint
fintorítja
Sentimentális
pofámat…
Úgy de bánod is te mind
ezt!
’Sz az malheuröm, hogy nem
bánod.
(Pest.) -449-
Irtóztató csalódás.
A lelkem is sirt! és
miért?
Oh mert roppant bubánat
ért!
Fogalmatok sincs róla,
mi
Gyászos költőnek
hallani,
Hogy verse hitvány, verse
rosz,
S egy kukk dicsőséget se
hoz.
És én hallottam
ezeket,
És szívem ketté nem
repedt;
Mi több: mely verseim
felett
Mondának ily
itéletet?
Szép bordalok, jó
bordalok!
Ti rólatok, ti
rólatok
Hallottam ezt; pedig
hivém,
Hogy a hir
kakasüllején
Anakreon, Vitéz
Mihály
S Béranger már alattam
áll,
Alattam áll
általatok,
Szép bordalok, jó
bordalok!
S im szép hitem
tündérhona
A magasból
lepottyana.
Amen hát!… a mint van,
legyen,
Meghajtom a sorsnak
fejem,
És tűrök
töredelmesen;
Nem zengem többé
sohasem,
Nem zengem én a bort,
csupán
Torkomba öntöm
ezután.
(Pest.)
Szinészdal.
Minden
müvészetnek
Fején a
korona;
A mi művészetünk
Ellen ki mondana?
Mi
szép, mi szép, mi szép
A mi
föladatunk!
Legyünk büszkék
reá,
Hogy színészek
vagyunk.
Csak árny, a mit
teremt
A költőképzelet!
Mi adjuk meg neki
A
lelket, életet.
Mi szép, mi szép, mi
szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
Hogy szinészek vagyunk.
Miénk a hatalom
Az emberszív felett:
Idézni egyaránt
Mosolyt vagy
könnyeket.
Mi szép, mi szép, mi
szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
Hogy színészek vagyunk.
Apostolok vagyunk
Az erkölcs mezején,
Apostoli szavunk
Téged kiált:
erény!
Mi szép, mi szép, mi
szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
Hogy színészek vagyunk.
De a mit
szinpadon
A népnek
hirdetünk,
Ne hazudtolja
meg
A cselekedetünk.
Ha meg nem teszszük azt,
A mi föladatunk:
Akkor gyalázat
ránk,
Szinészek nem
vagyunk!
Igy ni…
– – – – – – –
Igy ni, látod, ennyi az egész,
Mi van ebben?… nemde megy?
No de hogy páratlan ne legyen,
Nesze hát még ez az egy.
Jaj! te kis csík, már
elsiklanál?
A világért sem
szabad!
Három a táncz s minden, a mi
jó!
S igy vedd három
csókomat.
Ráadásul még a
többihez
Tedd el a
negyediket!
Bizony isten örömest
adom,
Édes örömest
neked!
Végre – azt mondják – úgy jó a
pénz,
Hogyha megszámlálva
van;
Hanem a csók csak nem pénz
talán?…
Hadd legyen hát
számtalan.
(Pest.) -450-
Zsuzsikához.
Kicsinke szőke kis
leányka,
Az én szerelmem
nagy!
És tárgya e nagy
szerelemnek
Kis szőke lány, te
vagy.
Mit mondasz erre, szőke kis
lány?…
De ez csak fele
még.
Azon volnék én, hogy te
lennél
Én nékem
feleség!
Eljösz-e hozzám? el?…
szépséges
Szép fejkötőt
veszek,
S csak azt mondom:
kimondhatatlan
Hüséges férj
leszek.
Őrzöm szemem fényét, de
téged
Még jobban
őrzelek,
Hogy drága egészségednek
ne
Ártson hideg,
meleg.
Ott fenn lakunk Pest
városában,
Az élet ott vig
ám!
De az atyushoz is
lejárunk,
Kivált
pénzfogyatán.
Hogy suttogják majd, ha az
utczán
Végig megyek
veled:
Petőfi felesége…
erről
Csinál szép
verseket.
Csinálok ám, teringettét
is,
Hogy bámulnak bele!
Maholnap egész Magyarország
Nevemmel lesz tele.
Ugy estenként csak neki
űlök,
Te meg majd
azalatt
Lefekszel szépen s
melegíted
Előre
ágyamat.
S ha elkészűl egy-egy dicső
vers,
Én is levetkezem,
Hozzád simúlok és azt mondom:
Menj beljebb, gyermekem!
Igy éldegélnénk… hát csak
ennyit
Akartam mondani.
Mit szólsz rá szőke kis lány, lesz-e
Belőle valami?
(Duna-Vecse.)
Virít a kikirics…
Virít a kikirics
–
Csak viríts, csak
viríts…
Én ugy is
hervadok,
Hervadok,
száradok,
Csak viríts,
kikirics!
Süt a nap sugára
Halovány orczámra;
Sütni fog maholnap
Alacsony
siromnak
Kis
keresztfájára.
Anyám, édes
lelkem!
Mért zokogsz
mellettem?
Ki annyit
szenvedett,
Mint szegény
gyermeked,
Jobb annak oda
lenn.
V. Ferdinándhoz.
Igaz-e, királyom,
A mit mondogatnak?
Nálad híre sincs a
Szabad
akaratnak.
Megtennél te
mindent
A magyar javára;
Csakhogy titkos önkény
Korlátokba zára.
S nem csak
közdolgokban
Vagy te
korlátozva;
E gyalázatos
kény
Elhat ten
lakodba.
A mi örömednek
Volna kútforrása,
Elzárják előled,
Hogy szemed se
lássa.
És kinek, kinek
vagy
Ilyen szolgarabja?
Szolgádnak, királyom,
Ki sajátod lopja! –
Ha ez így van:
sorsod
Szívemből
sajnálom…
Ugy nézz a
szemembe
Jó öreg
királyom.
(Pest.) -451-
Batthyány és Károlyi grófnék.
Nekem nincs semmim, semmim e
hazában,
De én egészen az övé
vagyok;
Bánat- s örömkönny forr
szememben, a mint
Sötétül napja
avvagy fölragyog.
Örömkönyűim, oh ti gyér
vendégek
Mi nálunk a hű honfiszem
felett!
Ha föl nem törtök most a telt
kebelből,
Édes terhétől szívem
megreped.
– Láttátok-é a két
tündérvirágot?
Borús hazánknak két
sarkcsillagát?
Evezhetsz bátran,
nemzetem hajója!
Nem veszthet az
czélt, a ki ilyet lát.
Én láttam, láttam!… megmutatta
őket
Szent vágyaimnak a
szövétnekfény;
Hanem mi volt e fény a
lánghoz képest,
Mely ekkor égett
keblem belsején!
Ott álltak ők, mint égi
jelenések.
Szokatlan köztünk ilyen
látomány:
Hahogy sokáig néztem volna
őket,
Szemfényemet vesztettem volna
tán.
S hallottam édes ajkaik
zenéjét;
Hallottam őket halkan
mondani,
Mit tetteik rég fennszóval
beszélnek,
Hogy ők a honnak hű
leányai.
Miért nem voltam a lég
ajkaiknál?
Hogy vittem volna szét e
hangokat,
Mint napvilágot, mindenegy
magyarhoz,
Kit éj környékez honfibú
miatt.
Ragyogjatok ti ébredő
hazámban
Hajnalsugárral, testvér
csillagok!
Sugárotokra, Memnon
szobraképen,
A nemzetáldás zengedezni
fog.
(Pest.)
A királyok ellen.3)
Tudjuk, hogy játék kell a
gyermekeknek;
Midőn a népek gyermekek
valának,
Magoknak czifra, ragyogó
játékszert,
Bibor karszéket s koronát
csináltak.
S rá nyomták ezt egy
fajankó fejére,
S felültették e
fajankót a székre.
S itt a királyság, ezek a
királyok,
S ők, a hol ülnek, a hol
fejök szédül,
Azt gondolják a kábitó
magasban,
Hogy uralkodnak isten
kegyelmébül.
Csalatkozásban éltek, jó
királyok,
Nem uraink, csak bábjaink
valátok.
De nagykorú lett a világ, s a
férfi
Nem gondolt többé
gyermekjátékával,
Le hát a
bíborszékekről, királyok,
És
fejetekről le a koronával!
Ha nem
teszitek azt le fejetekrül,
Leütjük,
s majd a fej is véle gördül.
Igy lesz, s nem máskép. A
bárd, mely Lajosnak
Párizs piaczán
lecsapott nyakára,
Első villáma volt
a zivatarnak,
Mely rátok készül, s
kitör nem sokára;
Igen, ma-holnap
meglesz érkezése,
Nem én vagyok már
első mennydörgése!
Egy rengeteg lesz a föld
kereksége,
S e rengetegben vadak a
királyok,
Kergetjük őket, és
fegyvereinket
Szilaj gyönyörrel
sütögetjük rájok,
S vérökkel fogjuk
ezt az égre írni:
Hogy nem gyermek
már a világ, de férfi.
-452-
1845.
* *
Lehel.4)
Melyik szerelmes nem választ
magának
A számtalan közűl egy
csillagot?
És melyik költő nem
választ magának
A számtalan közűl egy
bajnokot?…
Ezt Toldy Miklós, azt Kont
lelkesíti;
Ki a vitéz, ki engem
föltüzel?
Ki e vitéz?… a
kürtharsogtatással
Országokat
reszkettető Lehel!
Ez volt a hős, ez volt a
kürt!… e hősnek
Halála egy nagy
égzengés vala;
Kilencz száz év mult,
és ez égzengésre
Most kél a viszhang:
lantomnak dala.
Ti jászok és ti
kúnok, hallgassátok,
Mert, ugy
hiszem, legjobban érdekel
Titeket, ő,
a kürtharsogtatással
Országokat
reszkettető Lehel.
Mi a legjobb köszörükő? a
bosszu;
Ez fente meg a magyar
kardokat,
Mi a leggyorsabb fergeteg?
a bosszu;
Ez hordja mostan a
magyarokat.
Éles kardokkal,
szélvészrohanással
A németek földére
érnek el;
Elől száguld a
kürtharsogtatással
Országokat
reszkettető Lehel.
Hiába fented kardodat,
magyarság!
Felsőbb hatalom eskütt
ellened.
Harczod koporsó, óriás
koporsó,
A melybe dicsőséged
temeted.
Nagy lakomája volt ez a
halálnak,
S kit el nem költe: mint
rab vesztegel.
Ezek között a
kürtharsogtatással
Országokat
reszkettető Lehel.
»Akasztófára!« dörg a német
császár,
»Akasztófára e
zsiványokat!
Haha, hittétek-e ti
száraz fák, hogy
Teremni fogtok még
virágokat?
Lám, kivirúltok újolag. –
Mivelhogy
A vezér elsőséget
érdemel:
Előre hát, te
kürtharsogtatással
Országokat
reszkettető Lehel!«
Kilépe a hős: »Isten néki,
császár,
Függjek koszoruként ez
oszlopon. –
Német vagy, nem t’om:
lesz-e emberséged?
Meghallgatod-e
végkivánatom?
Szeretnék egyszer még
kürtömbe fujni,
Vén bajtársamtól hadd
bucsúzzak el!«
Ekkép beszélt a
kürtharsogtatással
Országokat
reszkettető Lehel.
Megkapta kürtjét s úgy
megfujta a hős,
Hogy a császár
megsiketült bele,
Megsiketűlt és
eldőlt… innen-onnan
Kilenczszáz éve,
s még föl nem kele.
Nem is kel ő fel
többé. – Jászberényben
Még megvan a
kürt csorba élivel,
Mit megcsorbított
a császár fején a
Győzötten is még
győzelmes Lehel.
Álmos vagyok és még sem alhatom…
1845. vagy 1846.
Álmos vagyok és még sem
alhatom;
Ébren vagyok és mégis
álmodom.
Gyertyám pislog
komorhomályosan,
Mint a lidércz, mely
temetőbe’ van;
S ki nem merem kezemet
nyujtani:
Elvenni hamvát vagy
eloltani.
Ágyamban fekszem
mozdulatlanul.
Előttem el rém rém
után vonul.
Hiába húnyom be
szemeimet,
Látom még akkor is e
rémeket.
És milyen rémek, milyen
alakok!
Arczomról hideg izzadás
csorog.
Ott mély árokban egy koldús
halott,
Fölkél és rágja a
koldúsbotot.
-453- Kemény. Beléje
törnek fogai,
Látom szájából a vért
omlani.
Itt egy öreg czigány a
deresen,
Ütik, verik
kinoskeservesen.
Vernek le róla
húsdarabokat;
Fájdalmában, mint a
kutya, ugat.
Hát az mi ott? torony
vagy óriás?
S mit mível? kútat vagy
sirgödröt ás?
Nem sír lesz az, nem.
Kút; mert ott hever
Mellette a nagy
százakós veder;
Most leereszti a
roppant vedert…
Nem víz, de vér, mit
a kútból kimert.
Itt egy ifjú, ki
lenyakaztaték,
Viszi fejét, markolva
üstökét,
S szólván: »nem én, de te
vagy a zsivány!«
Bedobja azt a bíró
ablakán.
Ott akasztófa, rajta
csecsemő;
A csecsemőnek anyja oda
jő,
Megfogja lábát, s húzza, húzza
le,
S körűltánczolja a bitót
vele.
Itt egy leány, két béka űl
szemén,
Nyúzott patkány van orrának
helyén,
Hosszú férgekből vannak
fürtei,
S őt félkigyó-félember öleli.
– –
Ily szörnyeket lát lázas
képzetem.
Elkergetném s el nem
kergethetem.
Mindenki alszik, csak
magam vagyok
Nem alvó. Csend van,
csak fogam vaczog.
Távozol hát ifjuságom?
Távozol hát
ifjuságom?
Oh bízvást
távozhatol,
Nem siratlak. Búcsúm
tőled:
Keserű, hideg
mosoly.
Nem valánk mi jó
barátok.
Úr voltál te, én
kutyád;
Korbácsoltál,
uszítottál
Egyre tüskén-bokron
át.
Néha dobtál
irgalomból
Száraz csontokat
nekem;
S akkor büszkébb voltam,
semhogy
Alamizsnád
elvegyem.
Távozzál hát,
ifjuságom,
S halld hozzád
végszavamat:
Vidd magaddal emléked,
vagy
Vidd magaddal
átkomat!
Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros…
(Nem hiteles szövegü.)
Ez a világ egy nagy kocsma, jó
áros,
Benne a Sors az örökös
kocsmáros,
Éjjel, nappal tele van az
vendéggel:
Öreg, ifjú, gazdaggal és
szegénynyel.
Ez utósók között vagyok magam
is;
De a kocsmáros goromba s nagy
hamis:
Nem tudom mivel keveri
italom,
Olyan keserű, hogy meg nem
ihatom.
És ha néha úgy elszánom
magamat,
Hogy fejéhez vágom a
poharamat,
Hozzám símul szép leánya:
a Remény,
Megcsókol és ekkép bíztat:
»oh szegény,
Jó fiú! csillapítsd le nagy
haragod,
Csókjaimtól édesül majd
italod…«
Én ekkor egy jobb jövő
reményiben
Poharamat fenékig
kiüritem!
A hegyoldalt venyigesor takarja…
A hegyoldalt venyigesor
takarja,
Megvert engem az úristen
haragja,
Avval vert meg
engemet,
Hogy venyigét
teremtett,
Venyigére gerezdet,
gerezdet.
Apám után szép vagyonhoz
jutottam,
Vagyonomat egy fillérig
elittam;
Most napszámra
dolgozom,
Ha napszámom
kikapom,
Kocsmába mék, eliszom,
eliszom.
Védegyleti dal.
Van-e szebb láncz a
világon,
Mint mely minket
összefűz?
Bűvös karikába
gyűjte
Minket a szent
honfitűz.
Sír volt keblünk, és
halottja
Volt a
hazaszeretet;
Nagyszerűen űljük e
föl-
Támadási innepet!!
-454-
Nemzetünk, e nagy folyó,
mely
Mindig száz felé
szakadt,
Egyesítse
innepénél
A különvált
ágakat.
Millió és millió
száj
És egyetlen hang
legyen,
Mely kiáltsa
lelkesedve
A magasztos
innepen:
»Elfogadjuk, bármi
durva,
A mit a hon méhe
szül;
Bármi lágy és bármi
pompás,
Semmit, semmit e
kivül!«
És ne szóljon
áldozatról,
Lemondásról senki
sem;
Kötelesség! mit az
ember
Hon jólléteért
teszen.
S a király, a honnak
atyja,
Mint valóban jó
atyánk,
Karjait
kiterjesztendi,
És az áldást mondja
ránk.
(Pest.)
A magyar nemzet.
Oh ne mondjátok nekem,
hogy
Hajnallik hazám
felett!
Látom én: az ő
számára
Sző a sors
szemfödelet.
S kérni istent nem
merem, hogy
Nemzetem gyógyítsa
fel,
Mert e nemzet,
elhigyétek,
Életet nem
érdemel.
Figyelemmel
átforgattam
A történet
lapjait,
S fontolóra vette
lelkem,
A mit e hon végbe
vitt.
S mit találtam ott
fölírva
Századok
bötűivel?
Azt találtam, hogy e
nemzet
Életet nem
érdemel.
Jóra termett nép
honában
Egy a szív, az
akarat.
A közérdek mellett
minden
Különérdek
elmarad.
Itten oltárt minden
ember
Ön bálványaért emel
–
És az ilyen önző
nemzet
Életet nem
érdemel.
Voltak egyesek
közöttünk,
Tiszta, hű, nagy
szellemek,
A kik mindent, a mit
tettek
A hazáért
tettenek.
Hány volt köztök, kiket a
hon,
Maga a hon veszte
el!
És az ily hálátlan
nemzet
Életet nem
érdemel.
Más hazában híven
őrzik
Mind azt, a mi
nemzeti;
Ősi kincsét a magyar
nép
Megveti és elveti,
A magyar magyarnak lenni
Elfeled vagy szégyenel,
És az
ily elkorcsult nemzet
Életet nem
érdemel.
Oh de mért
elősorolnom
E szegény hon
vétkeit?
Lesz-e sors, oh lesz-e
isten,
A ki minket
megsegit?
A nagy isten szent
kegyéből
Jő-e megváltási
jel?
Lesz-e még e nemzet
olyan,
Hogy halált nem
érdemel?
(Pest.)
Sorshuzás előtt.
Kétszázezer forint!
reá
Gondolni is alig
merek.
Nagy úr leszek, mennykő nagy
úr.
Föltéve persze: ha
nyerek.
Vajon hová teszem e
pénzt?
Mindenh’á, csak ládámba
nem!
Meg nem penészedik az
én
Ládámba, hiszem
istenem.
A mint nyerek:
elnyargalok
Tóth Gáspárhoz nagy
hirtelen,
És e jó urnál
eddigi
Kontóm szépen
lekvittelem;
-455-
Aztán (most már kész
pénzemért!)
Jó téli öltönyt
varratok;
Mert közel a tél, s
mostani
Ruhámban meg is
fagyhatok.
Mily jól esik majd: ha
fogat
Vicsorgat én rám a
hideg,
Hahá! mily jól esik:
fügét
Mutatni ő
kegyelminek.
Ugy ám, de hátha nem
nyerünk?
Ha nem nyerünk: isten
veled,
Jó téli öltöny! – de se
baj,
Megszoktam már a
hideget.
(Pest.)
Oh, mi szép…
Oh mi szép a vándorélet… oh
az
Irigylendő
vándormadarak!
Nem tudják ők, nem
tudják: mi a tél?
Egy tavaszból másba
szállanak.
Vándorolni… vándorolni, mint
a
Fecske, mint a gólya,
szabadon:
Add e sorsot én nekem
teremtőm,
Hajdan ez volt a
kivánatom.
Oh mi szép a házi élet… oh
az
Irigylendő házi
madarak!
Mit törődnek ők téllel,
tavaszszal?
Fészkeikben olyan
boldogak.
Házasodni, házasodni…
élni,
Halni a szerelmi
lánczokon:
Add e sorsot én nekem
teremtőm!
Mostan ez az én
kivánatom.
Egy kritikushoz.
Nagyságos úr! ismer
engem,
Tudja azt a rosz
szokásom,
Hogy az igazságot
isten
És ember szemébe
vágom.
Nagyságos úr! ön nem
isten,
Még nem is nagy ember
ám,
Önnek hát az
igazságot
Mért hogy ki nem
mondanám?
Nagyságos úr! eh,
kimondom,
Ön nékem már nem
árthat,
Censurázni nem
akarok,
S igy nem
rejiciálhat.
Nagyságos úr! szükséges
hogy
A költőnek lelke
légyen,
Önnek pedig lélek
helyett
Spongyia van a
szivében.
Nagyságos úr! a
spongyia
Lángot nem vet, szikrát nem
ád,
Mind hiába
ütik-verik;
Minek üti-veri
tehát?
Nagyságos úr!
valahányszor
Az ön verseit
olvasám,
Tudja, mi jutott
eszembe?
Az, hogy: asinus ad
lyram.
Nagyságos úr!
Kecskeméten
Az ön atyja
csizmadia;
Jobb lett volna önnek is
e
Mesterséget
folytatnia.
(Pest.)
Legenda.
»Megint panasz, hát már megint
panasz!
És a kiről szól, mindig csak
pap az.
Tart a panasz estétől
hajnalig,
Az ember még csak nem is
alhatik!«
Igy szólt az úristen nagy
bosszusan.
»Már megtekintem, ott
alant mi van.«
Felkelt az ágyról,
gyertyát gyujtatott,
Felöltözék és
utra kelt legott.
A mint elérte volna
a kaput,
Szent Péter mint a bunda úgy
alutt:
Mert tennap egy uj vendég
érkezék,
S ily alkalomkor lakmát tart
az ég,
Mivel mostanság úgy áll a
világ,
Hogy új lakó a mennyben
ritkaság.
Ilyenkor aztán Péter
bácsinak
Kezében a kancsók jól
forganak.
»Keljen már kend fel,
Péter! hallja kend?«
Igy szólt az úr,
a midőn oda ment,
Hosszan czibálván
üstökét, fülét.
»Kelj föl, hogy a
mennykő üssön beléd!«
Fölébredt végre
s nyitja a kaput,
S az úr egy hulló
csillagon lefut,
-456- S a
földre ép oda ereszkedett,
A honnan a
panasz fölérkezett.
Egy ifju ember
mondá a panaszt;
S az isten ekkép
szólitá meg azt,
S megszólitása
hangzott nyájasan:
»Beszélj, no,
mondd, mi a bajod, fiam?«
»Hejh, jó
atyám, de nagy az én bajom!
Kapaszkodjék csak föl az ablakon,
S kit ott a pap ágyában látni fog,
A menyecskének férje én vagyok.«
Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,
S nagy istentelenséget láthatott:
Mert a mint aztán leereszkedék,
Igen furcsán csóválá meg fejét,
Ily szavakban törvén ki sóhaja:
»Biz e, fiam, kurucz história!
Segitnék rajta édes örömest;
De
már késő, mert minden megesett.
Hanem
vigasztalásul mondhatom,
Hogy a papot
pokolba juttatom,
Bár eddig is már a
pokol fele,
Sőt több felénél, pappal
van tele.«
Visegrád táján.
Ki mondja meg… Visegrád
táján
A bágyadt alkony
Nem Zách Klárának megtört
szelleme?
Ki mondja meg… Visegrád
táján
A vad, sötét éj
Nem Zách Bódognak bosszus
szelleme?…
A Honderühöz.5)
Oh Honderü, te Lázárok
Lázára,
Te csak nevednek két bötűje
vagy,
Nevednek vagy csak két végső
bötűje…
Huzd meg magad, nehogy tovább
ragadj.
E két bötű elől, hátúl
olvasva
Egyformán mondja meg
mi-létedet.
De én becsüllek! mert
hisz aranyával
Fizetted egykor
költeményimet.
Oh Honderü, te olyan szemtelen
vagy,
Mint Kecskemétnek piaczán a
légy;
Egyébiránt alávalóbb a
légynél:
Az még röpül, te csuszva,
mászva mégy.
De minden ember nem néz
láb alá, majd
Elgázolnak… vigyázz,
mondom neked!
Javad kivánom! mert
hisz aranyával
Fizetted egykor
költeményimet.
Oh Honderü, mi aztán a
jutalmad
E sok jeles
tulajdonságidért?
Hiába, olyan a
világ, mint régen
Az érdem
becsüléséhez nem ért.
Lám annyi útál
tégedet, ki a hont
Ha nem deríted is,
de dőrited.
Szegény! Sajnállak… mert
hisz aranyával
Fizetted egykor
költeményimet.
De, Honderü, te vélem
összetűztél,
Te általad váltig
karmoltatom…
Mióta van, hogy meri
ingerelni
A hős oroszlánt a hitvány
majom?…
… De megbocsátok, hogy
muzsámat mostan
Oly irgalmatlanúl
becsméreled;
Hisz aranyával fizetéd,
s fizetnéd
Most is (ha adnám)
költeményimet.
(Pest.)
-457-
1846.
* *
Legszebb versem.
(Nem hiteles szövegü.)
Sok verset írtam én már
össze,
S nem mindenik
haszontalan;
De a mely hírem
megszerezze,
A legszebb vers még
hátra van.
Legszebb lesz az, ha majdan
Bécscsel
Hazám boszúja szembe
száll,
S én villogó kardom
hegyével
Száz szívbe ezt irom:
halál!
(Ér-Mihályfalva.)
Kovács Jánosné emlékkönyvébe.
Jellemtelenség e kor
bélyege;
Pedig csak egy, csak egy: a
jellem az,
A mi az embert emberré
teszi.
E nélkül hitvány, öntudatlan
tárgyak,
Vagy legfölebb is állatok
vagyunk.
Oh hölgy! könyörgök hozzád,
a haza
S az emberiség kettős szent
nevében:
Ha gyermekekkel áld meg majd
az isten
Olts gyermekid szivébe
jellemet,
Szeplőtelent s
megtántoríthatatlant.
És nem szükség,
hogy mást is adj nekik,
Mindent adál,
ha jellemet adál.
(Debreczen.)
Emlékversek T. M. kisasszonynak.
A szerelemnek
asztaláról
Nem ittunk mi közös
pohárból;
Még is, ha egy hosszú öröm
lesz életem,
Azt én leányka, csak
neked köszönhetem.
S ha meg fogom
siratni a napot,
A melyben életem
fogantatott,
Ha nem lesz a világon
többé örömem,
Azt is leányka, csak
neked köszönhetem. –
Csodálkozol? ezt
föl nem foghatod?
Gondolkozzál csak…
kitalálhatod.
(Nagy-Károly.)
Száműztem magamat.
Száműztem magamat az emberek
közűl,
Magányba mentem és mélyen
rejteztem el;
Magam voltam csak ott
és még sem egyedűl,
Együtt valék a
múlt ezer emlékivel.
És minden emlék
oly gyász dolgokat beszélt
Mik
fölforgathatnák a szív s ész tengelyét,
Végig tekintettem tulajdon
sorsomon
És a világ sorsán. Az és ez
oly sötét!
S az éjben, mely minket
homályával bevon,
Nem látjuk már az
ég vezérlő jobb kezét;
Csak ugy
botorkálunk majd ide majd oda.
Ha
botlunk s elesünk, valóban nem csoda.
Igy van. S e gondolat, ez oly
engesztelő,
Nagy úr ez, mely minden
megbántást eltemet;
E gondolat,
miként varázsvessző, elő-
Idézi ama
mély rejtekből lelkemet,
A melybe
zárkozék, midőn az emberek
Olyan
sokszor s olyan nagyon sértettenek.
Megengesztelt szivem egy zöld
olajfa-ág!…
Minden tőled kapott sebem
felejtve van;
Megbékülő jobbom fogadd
el, oh világ,
Nem volnál rossz, ha
nem volnál boldogtalan,
Boldogtalan
vagy, s én sajnállak tégedet,
S a kit
sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.
Juliához.
Piros orcza, piros
ajkak,
Barna fürtök, barna
szem,
És ez arczon és e
szemben
Mennyi lélek,
istenem!
Oh ha birhatnám e
lelket,
Ezt a lelkes kis
leányt!,
Szólj, leányka, mondd, hogy
téged
A szerelem még nem
bánt.
Nem, nem! Azt mondd, hogy
szeretsz már,
Mondd, hogy engemet
szeretsz,
És ez a szó
életemnek
Egy új teremtője
lesz.
-458-
Én szeretlek, és
szerelmem,
E végetlen
áradat,
Mint a földet az
özönvíz,
Eltemette
multamat.
Nem tudom, mi voltam
eddig,
Ámde azt sem, mi
leszek;
Tőled függ, hogy sötét
árnyék,
Vagy fényes sugár
legyek.
Mit határzasz?… már
látásod
Megépíté
mennyemet;
Oh leányka, ezt a
mennyet
Nem szabad
ledöntened!
Im letérdelek
előtted
S esdve nyujtom föl
karom;
Vonj föl engem
kebeledre,
Vagy borúlj rám,
angyalom!
1847.
* *
Haza tértem.
Haza tértem és
letettem
A vándorbotot
kezembül,
S veszem a lantot
helyébe,
Mely sokáig félre
téve
Hallgatott, most ujra
zendül.
Melyik a
leglélekrázóbb,
A legfájóbb húr e
lanton?
Azt veszem, hogy
ujjaimtól
A húr s ennek
hangjaitól
Bennem a szív
megszakadjon.
Messze jártam, sokat
láttam;
Sokat?… oh nem, csupán
egyet:
Azt, hogy e hon ereje
fogy,
Hogy meghalni készülünk,
hogy
Elfajult a magyar
nemzet.
Alkotmányunk egy
vásártér,
Melyen lelket
adnak-vesznek,
Adnak-vesznek olcsó
pénzért,
Egy kis czímért, egy
ebédért…
Jó éjszakát ily
nemzetnek!
Elmegyünk a más
világra…
Nem a magasból esünk
le,
Mint madár, melyet
lelőnek
Közeléből a
felhőnek
S onnan hull a mély
tengerbe.
A pornak vagyunk
szülötti,
Az alacsony úti
pornak,
Nincsen
emberméltóságunk,
Mint a féreg
csúszunk-mászunk,
Mint a férget
eltipornak.
Jaj azoknak, jaj
azoknak,
Kiket magyar anyák
szűltek,
Kik hazájok
pusztulását,
Nemzetök vég
vonaglását
Nem nézhetik
egykedvűleg!
(Pest.)
Mint megfogamszott átok…
Mint megfogamszott átok, az
őszi köd
Sötéten űl a puszta világ
fölött.
Mi sötétebb, mint e
ködborulat?
Az ifjunak arcza, ki
benne halad.
Megy a komor ifju, ragadja
lova.
Száguldó paripán, komor ifju,
hova?
»Mit tudta, hová megyen
ősapánk, midőn
A paradicsomból kiűzve
lőn?
Mit tudja, hová megyen az, ki
szerelmet
Nem nyerve, a lyánytul
örökre bucsút vett?«
S így czéltalanúl az ifju
halad.
Előtte, utána
ködborulat.
Minden komor, minden
sötét,
Csak két dolog, a mi kis
csillámot vét:
Egy sárga tövisfa, a reggeli
dértül
S az ifju halvány arcza szeme
könyétül.
S nagy a csend, s a csendben
nem hallani mást,
Mint egy sohajt és
varju-károgást.
-459-
Oda járok, hova…
Oda járok, hova senki nem
megyen,
Hogy a világ szeme észre se
vegyen.
Neki adom ott magam a
bánatnak,
Szememből a könnyek csak
úgy szakadnak.
Soha, soha ilyen őrült
szerelem!
Nem tudom én mit fog tenni
én velem!
Mérföldekre belátom a
világot,
Szerelmemben egy lépésre sem
látok.
Örökös bujdosásban van a
lelkem,
Egyre űzi nyughatatlan
szerelmem,
Hol lesz, hol lesz az én
megpihenésem?
Öledben-e, lyány, vagy
a sír ölében?
Várady Antalhoz.
Hát megtörtént a párbaj?
élsz-e még?
Ha főbe lőttek: tudósits
felőle;
Ird meg tüstént, hogy Pestre
felrohanjak,
És bosszut álljak
éretted, barátom!
Szó a mi szó, de
nekem igazán
Nem tetszik, hogy te
minden balgaságért
Kész vagy koczkára
tenni éltedet.
Azt gondolod:
lelked-tested szakál? s ha
Leborotválnak, újolag kinősz?
Csalódol! mert az élet csizmatalp,
S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott;
Azért kiméld a drága csizmatalpat,
A melyet nem szab kétszer senkinek
Az ég vargája, a kőszívü sors.
S azt gondolod tán: annyi a barátom,
Mint fönn az égen a csillag? ha egy
Lehull közűlök, észre sem veszem?
Hiszen tudod jól: mily kis számotok
van
Nektek, kik engem őszintén
szerettek,
Kik föntartjátok szívem
melegét.
Mért e kis számot
megfogyasztani?…
És Ida, Ida, e
kedves leány,
Ha téged elveszt ő,
mivé lesz? ő,
Kinek kivűled nincsen
senkije!?
Te vagy világa… lennél oly
kegyetlen,
Reá szakadni hagynád a
világot?
S van még egy – a hon! Vagy
már elfeledted?
Feledhető-e, a miről
beszéltünk
A lelkesűlés
lángóráiban?
Ki tudja, mit hoz a
kétes jövendő,
Mely álmainknak
legkedvesbike,
S akkor hazánknak ránk
szüksége lesz.
Látod, barátom, élted
mily becses,
Azt a világhoz mennyi
láncz köti,
S te még is könnyelműn
koczkáztatod.
Ha még nem tértél, térj
eszedre már,
S ne légy, mint voltál,
olyan balgatag,
Vagy igazabban: oly
kétségbesett.
Kétségbe esni! milyen
gyávaság!
Kinek van erre több s
nagyobb oka,
Mint én nekem? de én
szégyenleném ezt.
A szenvedésnek
lángjában szivem
Szét fog pattanni,
mint a porczellán,
De, mint a
jégcsap, szétolvadni nem!
Megállj, ha
Pestre ismét fölmegyek,
Majd
megtanitlak én kétségbeesni,
Hogy
unokád is megemlegeti!
Vásárra ott
benn termek nálatok,
S viszek
portékát, de nem holmi gyapjút,
Vagy
bőrt, vagy posztót s effélét, azért
Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete.
Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember!
A mit kutyákon, kártyán s más egyében
Eltékozol, meggazdálkodja könyvön.
A könyvvel úgy van, mint hajdan
zsinóros
Nadrágjával s prémes
mentéivel volt,
Melyet nagyapja s
édes apja vett,
Az szolgált még az ő
fiának is.
Hazám! még sem vagy oly
boldogtalan,
Minőnek első pillanatra
látszol,
A lelki szükség nem bánt
tégedet;
Minden szükséged van, de
lelki nincs,
Ettől az egytől
megmentett az isten…
– – – A mint
mondottam: a vásárra majd
Meglátsz,
barátom; akkor fölmegyek,
S te rám
sem ismersz, úgy megváltozám;
A szép
természet megváltoztatott,
Beteg
kedélyek e hű orvosa;
Beteg valék én
ott ti nálatok,
A pesti utczák
holthideg kövén,
Hosszú, sötét
árnyként vonult utánam
A csüggedés,
az életunalom.
Ujjá születtem! a
falusi lég, a
Sötét erdőknek zúgó
lombjai,
Lombok fölött a csattogó
madár,
A fák alatt a hallgatag
virágok
Föléleszték elájult
lelkemet;
Nem gyűlölöm, mint eddig, a
világot;
Már csak haragszom rája,
csak haragszom,
Hogy olyan gyáva,
hogy föl nem kiált
Elzárt, elorzott
boldogságaért, hogy
Meg nem torolja
kincse elrablóin
Évezredeknek
szenvedéseit.
De hinni kezdem, hogy
dicső napoknak
Érjük maholnap fényes
hajnalát,
Midőn a népek mind
fölemelik
A föld porába gázolt
fejüket,
-460- S végigmennydörgik a
föld kerekén:
»Legyünk rabokból ismét
emberek!«
Ez nagyszerű, de véres kor
leszen,
És úgy is illik, hogy véres
legyen!
Már vízözön volt, most egy
vérözön kell,
Hogy megtisztúljon a
világ a szennytől,
A mely fölötte
meggyülekezék;
Egy vérözön kell! és
ha az lefolyt majd,
A megmosdott föld
tiszta, szép leend,
És lakni fognak
emberek fölötte,
Hasonlitók az isten
képihez.
(Dömsöd.)
Erdőd, május 17. 1847.
Nevezetes a tennapi
napom,
Furcsa dolgokat kellett
hallanom.
Szerencséje, hogy az bánt
ugy velem,
A kinek a leányát
szeretem.
Mondott volna csak felényit is
más,
Majd megtudná, mi a
bosszuállás,
Majd kiálltunk volna a
mezőre,
Zöld mezőre folyna piros
vére.
De még hagyján, hogy én nekem
esnek,
Hejh van, a mi jobban fáj
szivemnek,
Az még sokkal jobban fáj
én nekem,
Hogy téged is bántanak,
kedvesem.
Sokat szenvedsz, édes lelkem,
szenvedsz,
És csak azért, mert
engemet szeretsz.
Tűrj galambom, tűrj
még egy keveset,
Maj’ megszakasztom
szenvedésedet.
Légy csak egyszer az én
feleségem,
Nem lesz párod a
földkerekségen,
Nem lesz párod
boldogság dolgába,
Még csak nem is
vágysz a más világra.
A gyüldei ifjakhoz.
(Nem hiteles szövegü.)
A honnak egy igaz zászlója
van.
Ezt mi álljuk
körül.
S ti elhagyátok a hon
zászlaját, –
Elhagyátok, oh ifjak,
hűtlenül!
Szégyen, gyalázat! Hát az
oroszlán
Rókák fészkébe
tér?
Silány rongyot hogy
cserélhettetek
A haza szentséges
zászlójaér’?
Hol van szabadság, ott van a
haza.
S ti elválhattatok
E két szentségtől, és olyan korán,
Mert hisz’ fiatalok vagytok,
fiatalok!
Nem jó idők! A féreg eddig
a
Vén fákat rágta csak;
Ti ifjak vagytok, ifju csemeték,
S a férgek már belétek
hullanak.
Hát a férgest mi várja?
Rothadás.
S a rothadás
halál.
Minket levágnak, tűzre tesznek
tán;
De lelkünk lesz a láng, mely
égbe száll.
(Pest.)
Fölösleges aggalom.
Világdöntő
kaczajra
Nyilnék meg
ajakam,
Ha olyan
szörnyüképen
Nem szégyelném
magam:
Mindeddig azt hittem, hogy
én
Okos emberként
ragyogok,
Pedig nem volt s nincs s
nem leszen
Oly tökfilkó, mint én
vagyok!
Előre-hátra engem
Az élet hányt-vetett,
Epedve szomjazám már
A nyúgott
életet;
S mit tettem?
megházasodám,
Hogy kipihenjem
magamat…
Házasság s nyugalom!
van-e
Ennél bolondabb
gondolat?
S barátaim
miattam
Aggódtak
rémesen,
Hogy vélem együtt
szépen
Majd lantom is
pihen,
Mivel szélnek kell
fujnia,
Hogy zugjon a fák
levele,
S szélcsendben ugy hallgat,
miként
A fák, az ember
kebele.
Kérlek, kedves
barátim,
Hogy ne
aggódjatok,
Mint eddig nem
hallgattam,
Eztán sem
hallgatok,
Sőt még majd nem is
győzitek
Végig hallgatni
lantomat…
Házasság s nyugalom!
van-e
Ennél bolondabb
gondolat?
-461-
1848.
* *
A mágnásokhoz.
(Nem hiteles szövegü.)
Dicsőséges nagy urak! hát hogy
vagytok?
Viszket-e úgy egy kicsit a
nyakatok?
Új divatu nyakravaló készül
most
Számotokra, nem czifra, de jó
szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk
titeket?
Hogy irántunk emberiek
legyetek,
Vegyetek be az emberek
sorába…
Rimánkodott a szegény nép, s
hijába!
Állatoknak tartottátok a
népet:
Hátha most mint állat fizet ti
néktek?
Ha megrohan mint vadállat
bennetek.
S körmét, fogát véretekkel
festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból,
miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
fogjatok!
Az alkalom maga magát
kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
órája.
Ezer évig híztak rajtunk az
urak,
Most rajtok a mi kutyáink
hízzanak!
Vasvillára velők, aztán
szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
ebédre!
Hanem még se!… atyafiak,
megálljunk,
Legyünk jobbak,
nemesebbek ő náluk;
Isten után
legszentebb a nép neve,
Feleljünk meg
becsülettel nékie!
Legyünk nagyok, a mint illik
mi hozzánk,
Hogy az isten
gyönyörködve nézzen ránk;
S örömében
mindenható kezével
Fejeinkre örök
áldást tetézzen.
Felejtsük az ezer éves
kínokat,
Ha az úr most testvérének
befogad,
Ha elveti kevélységét,
czímerit
S teljes egyenlőségünk
elismeri.
Nemes urak, ha akartok,
jőjetek!
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
kezetek,
Legyünk szemei mindnyájan
egy láncznak,
Szüksége van
mindnyájunkra hazánknak.
Nem érünk rá várakozni,
szaporán!
Ma jókor van, holnap késő
lesz talán.
Ha bennünket még mostan
is megvettek,
Az úristen kegyelmezzen
ti nektek!
Vörösmartyhoz.
(Midőn a nemzetgyülésben aug. 21-én ő a hadügyben
a többséggel szavazott.6))
Hallgassak-e, mivel
szeretlek,
Miként atyámat
szeretem?
Hallgassak-e, mert te neked
sem
Fáj majd ugy a szó, mint
nekem?…
Hogy is tehetted, a mit
tettél,
Az isten szent szerelmeért!
–
Nem én tépem le
homlokodról,
Magad tépted le a
babért.
Azért hagyád el a
muzsákat,
Azért tevéd le
lantodat,
Hogy, földre szállván az
egekből,
Tüstént besározd
magadat.
Sarat, sarat kell látnom
rajtad!
Inkább szeretnék látni vért
–
Nem én tépem le
homlokodról,
Magad tépted le a
babért.
Ime a sas, ha itt alant
van
A földön, milyen nagy
madár,
S olyan kicsiny, hogy alig
látszik,
Midőn a fellegekben
jár.
Te fönn valál nagy, s lenn
kicsiny vagy;
Az ember ily csodát nem
ért, –
Nem én tépem le
homlokodról,
Magad tépted le a
babért.
-462-
Megunta azt a szennyes
pályát
A nemzet, melyen eddig
ment,
Kiküzködé magát
belőle,
S uj czélt tüzött ki
odafent,
S ti visszahurczoljátok őt
a
Mocsárba, honnan már kiért.
–
Nem én tépem le
homlokodról,
Magad tépted le a
babért.
Mit bánom én, hogy nem magad
vagy,
Hogy ott száz és száz van
veled?
Habár ott volna
valamennyi,
Itt kéne lenni te
neked.
Ha a költő is oda
hagyja,
Ki küzd aztán a jó ügyért?
–
Nem én tépem le
homlokodról,
Magad tépted le a
babért.
Te voltál a nemzet
költője?
Te irtad azt a
szózatot,
Mely szólt egy országnak
szivéhez?…
Azt most már
szétszakíthatod,
Mert hieroglif lett
belőle,
A melyet senki meg nem
ért.
Nem én tépem le
homlokodról,
Magad tépted le a
babért.
Ki hitte volna? én nem
hittem,
Hogy neved is, e fényes
név,
Hazánk egén csak
rövidlétü
Futócsillag volt, nem
egyéb.
Omoljatok, szemem
könyűi,
E lehullott szép csillagért!
–
Nem én tépem le
homlokodról,
Magad tépted le a
babért.
(Pest.)
Egész világ…
Egész világ a
harczmezőn,
Csak én nem vagyok
ottan,
Ki harczi vágyat
annyiszor
Éreztem és
daloltam.
S a vágy, a láng még most is
ég,
Még most se halt ki
bennem,
Rohannék és maradni
kell,
És nem lehet
elmennem.
A szégyen és a
fájdalom,
Kettős könyűje
áztat,
Szivemre szállt a
fájdalom,
Nem, nem az: a
gyalázat.
Oh gyermekem, oh
gyermekem,
Még meg se vagy
születve,
S szivemre már is kínt
hozál
S gyalázatot
nevemre!
Ha megleszesz, ha élni
fogsz,
Úgy fogsz-e majdan
élni,
Hogy nevünkről elvész e
szenny,
Mely azt miattad
éri?
De az soká lesz, addig
én
Leszállhatok a sírba…
Fejfámra ne legyen nevem
Sötét betűkkel írva!
Jőjön csak a tavasz! a
fák
Zöldelni fognak
akkor,
Az én hiremnek fája
is
Kizöldül a
tavaszkor!
(Debreczen.)
1849.
* *
Ujév napján, 1849.
Megérte ezt az évet
is,
Megérte a magyar
haza;
A vészes égen
beborult,
De nem esett le
csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a
kezünk,
De azért még elbírja
fegyverünk,
S a merre
vág
Ott hagyja fájó
vérnyomát.
Ott hagyja fájó
vérnyomát,
Haramja csorda,
képeden!
Hogy majd az
ítéletnapon
E bélyeg vádolód
legyen,
Vádolód az isten szine
előtt,
És gyujtsa rettentő haragra
őt.
Te ellened,
Ki ránk veszett fogad fened!
-463-
De mit az ítélet
nekünk?
Ha lesz is az, sokára
lesz!
És a mi több, és a mi fő
–
Az isten könyörűletes.
Még majd kegyelmet adna nékik ő…
Ne várakozzunk! E vérengező
Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet!
Tartsunk oly
véritéletet,
Hogy elborzadjon a
világ;
Majd addig szórjuk rájok
a
Szörnyű halálos
nyavalyát,
A míg hirmondónak marad
csak egy,
Ki majd otthonn reszketve
mondja meg,
Hogy jaj
neki,
Ki a magyart nem
tiszteli!
Nekünk most az isten
kevés,
Mert ő nem eléggé
kemény;
Hozzád imádkozom,
pokol!
Az új esztendő
reggelén:
Öntsd szíveinkbe minden
dühödet,
Hogy ne ismerjünk
könyörűletet,
Mig e
gazok
Közűl a földön egy
mozog!
Buda várán újra német zászló!…
Buda várán újra német
zászló!
Hova legyek lelkem
haragjától?
Arczunk piros, de nem
zsarnok-vértül,
Hanem saját szivünk
szégyenétül!
Egy kezünkön rajt van a láncz
ismét,
Várjuk-e, hogy amazt is
lekössék?
Hogy megint a régi nóta
járja,
En kinunkra, világ
csúfságára.
Kár azoknak a szabadság
kardját
Kézbe venni, kik csak azért
tartják,
Hogy a zsarnok a porig
alázza,
S száradjon rá vér helyett
gyalázat.
Tedd le azt a fegyvert, magyar
nemzet,
Téged isten nem arra
teremtett,
El onnan a csatatérrül,
lódulj,
Messziről nézz csak rá a
kuczkóbul!
Ha urad jön, térdepelj le
szépen,
S csókold meg a korbácsot
kezében,
S várd el békén míg reád
halált szól,
És kirúg a nemzetek
sorából!
Oh hazám, oh nemzetem, magyar
nép,
Nem döbbent meg, nem riaszt föl
e kép?
E rettentő gondolatra föl
kell
Állanod, habár a sírban
fekszel.
Azt hiszem, hogy a mi most
levágott,
Balsorsod volt és nem
gyávaságod,
S ha a balsors csüggedést
nem hoz rád,
Elszegődik a szerencse
hozzád.
Uj erővel és uj
bátorsággal
Álljunk szembe ama
haramjákkal,
Szent az ügyünk, velünk
van az isten,
Vagy velök sincs, ha mi
velünk nincsen.
Dobogjatok szíveink
kevélyen,
Diadalmunk
előérzetében!
Pirulj arczunk, pirulj
zsarnok-vértül,
És ne saját szívünk
szégyenétül!
(Debreczen.)
Jött a halál.
Jött a halál, hogy elsöpörjön
minket
A föld szinéről, jött a
döghalál,
Reánk lehelte rothadó
lelkéből
Azt sátándühhel a gonosz
király.
Tombolt a vész irtóztató
erővel
A végitélet
végórájaként,
És im, mi élünk még és
nem halánk meg,
Csak meghajoltunk, de
el nem törénk!
Él a magyar, még áll a hon, s
hol egykor
Olyan halotti volt a
hosszu csend,
Minő zajt üt most ott a
harczoló kard!
Minden csengése egy
világra cseng!
Oh népem, eddig
önmagad se tudtad,
Hogy létezel, most
tudja a világ;
Utósó voltál, s íme a
legelsők,
Most még ők is bámulva
néznek rád.
Melyik magyar nem szégyenlé
előbb, hogy
Sors átkából magyarnak
született?
S melyik nem büszke most
reá, hogy isten
Kegyelméből e nemzet
tagja lett?
Méltóbb vagy a legdrágább
koszorúra
Mint bárki más, méltóbb
vagy igazán!
Oh hol keressek, hol
lelek virágot,
Dicső fejedre illőt,
szent hazám!
-464-
De béfejezve nincsen még a
munka,
A melyet néked béfejezni
kell;
Csak félig van még a csomó
elvágva,
Mit szét kell vágnod kardod
élivel.
Majd akkor illet a koszoru
téged,
Ha e munkát végkép
bevégezéd,
S ekkor nem én foglak
megkoszorúzni,
Hanem az egész nagy
emberiség!
Előre hát, oh nemzetem, ne
állj meg!
Hogy állanál meg pályád
közepén?
Fél útadon vagy, fölértél a
hegyre,
S könnyű már annak, a ki
völgybe mén.
Elő, elő a zászlóval
kezedben!
Egész Európa te utánad
jő;
Te vagy, hazám, most a világ
vezére,
Mily nagy szerep, milyen
lelkesitő!
(Pest.)
A huszár.
Szegény legény
vagyok,
Nincs semmi
vagyonom
Szivem sem az
enyém,
Rég birja
galambom.
Életemet pedig,
Hazám, te szent hazám,
Kész áldozat gyanánt
Te néked
áldozám.
A mi még
megmaradt,
Te szűz
becsületem,
Magammal viszlek
el,
Te sírba szállsz
velem.
(Szalonta.)
Nyakravaló.
Nyakravaló nélkül akarod
megvédni hazádat?
Oh te szamár te,
minő ostoba képzelet ez?
Honszeretet,
bátorság s más, mind kóficz, az a fő
A katonában, hogy nyakravalója legyen.
Mészáros Lázár, a kitől én ezt tanulám, s
ő
Tudja, hogy a legfő hősben a
nyakravaló,
Mert hisz az ő hada, mely
oly hősleg megfutamúlt volt,
Egytül
egyig mind, mind nyakravalóba’ vala.
Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül…
Éljen Mészáros s éljen a
nyakravaló!
(Debreczen.)
Egy goromba tábornokhoz.7)
Tábornok úr, én nem tartom
magam
Nagy embernek, de akkorácska
csak
Vagyok, hogy oly parányok, a
minő ön,
Levett kalappal szóljanak
velem.
S ön engemet
gorombaságival
Elhalmozott, hogy két
orczám pirúlt.
Igen, pirúltam, de nem
magamért,
Pirúltam a magyar sereg
miatt,
Hogy annak egy ily tábornokja
van.
Tábornok úr, van ellenség
elég,
Gorombáskodjék azzal, ott
szabad,
De bánjék szépen a jó
honfiakkal,
Különben azt hiszszük,
hogy őket el
Szándékszik ön kergetni
a seregből,
És ez kemény vád lenne
majd, kemény vád.
S gorombaságit épen
rajtam űzi!
Nem fél-e ön, hogy
tollamnak hegyére
Tüzöm fel önt? ez a
toll, istenemre,
Hegyesb a tőrnél s
lelkiismeretnél,
S a kit megszúrok
véle, fáj neki
Még akkor is, ha a sír
férgei
Czirógatják ott lenn a föld
alatt.
Kiírnám önt itt név szerint,
de a mit
Saját kardjával tenni
képtelen,
Tollammal tenni én nem
akarom,
Nem fogom önt
megörökíteni.
Csak azt ajánlom,
hogyha még leszen
Szerencsétlenségünk
egymáshoz, akkor
Beszéljen vélem
emberségesen;
Mert én ugyan nem
tartom magamat
Nagy embernek, de
akkorácska csak
Vagyok, hogy oly
parányok, a minő ön,
Levett kalappal
szóljanak velem.
-465-
BETÜRENDES TARTALOMJEGYZÉK.
- A. B. emlékkönyvébe223
- A bánat? Egy nagy óczeán251
- A bilincs (kép)267
- A bokor a viharhoz408
- A bokrétát, melyet233
- A borhoz180
- A borozó123
- A bujdosó445
- A csaplárné a betyárt szerette150
- A csárda romjai (kép)238
- A csavargó170
- A csillagos ég335
- A csonka torony309
- A dal145
- A Dunán122
- A faluban utczahosszat (kép)156
- A farkasok dala286
- A felhők (kép)290
- A férj haza jő betegen255
- A gólya316
- A gyáva faj, a törpe lelkek395
- A gyüldei ifjakhoz460
- A haraghoz354
- A hazáról225
- A hegyek közt406
- A hegyoldalt venyigesor takarja453
- A helység kalapácsa (4 kép)28
- A hevesi rónán265
- A hó, a holt föld téli szemfedője (kép)197
- A hold elégiája348
- A Honderűhöz456
- A honvéd429
- A huszár464
- A hűtelen barátokhoz219
- A hűtelenhez431
- A jegygyürű227
- A jó aggastyán263
- A jó öreg kocsmáros216
- A jó tanitó368
- A király és a hóhér (kép)382
- A király esküje (kép)388
- A királyok ellen451
- A királyokhoz377
- A kis béres330
- A koldus sírja (kép)345
- A költészet328
- A költő s a szőlővessző (kép)227
- A kutyák dala286
- A külföld magyarjaihoz179
- A leánykákhoz181
- A ledőlt szobor383
- A letarlott234
- A mágnásokhoz461
- A magyar ifjakhoz291
- A magyar nemes (kép)222
- A magyar nemzet279
- A magyar nemzet454
- A magyar nép396
- A magyar politikusokhoz357
- A magyarok istene382
- A majtényi sikon303
- A márcziusi ifjak395
- A mióta én megházasodtam337
- A mióta szerelembe233
- A munkácsi várban323
- A nap204
- A nap házas élete175
- A naphoz174
- A négy ökrös szekér (kép)221
- A nemes145
- A nemzetgyüléshez393
- A nemzethez402
- A nép265
- A nép nevében297
- A puszta, télen (kép)366
- A rab346
- A rab oroszlán364
- A régi jó Gvadányi168
- -466-
- A sivatag koronája (kép)241
- A sivatag lakói334
- A sorshoz202
- A szabadsághoz382
- A szájhősök336
- A székelyek423
- A székelyekhez405
- A szél291
- A szerelem296
- A szerelem, a szerelem141
- A szerelem országa343
- A szerelmes tenger257
- A szeretőm nyalka gyerek218
- A szökevények249
- A táblabiró (Töredék)117
- A tavaszhoz386
- A tél halála373
- A téli esték (kép)362
- A természet vadvirága182
- A tintás üveg184
- A Tisza (kép)288
- A XIX. század költői284
- A toronyban delet harangoznak200
- A türelemről307
- A vándorlegény (2 kép)331
- A varró leány208
- A vén zászlótartó (kép)410
- A világ és én200
- A világtól elvonulva232
- A virágnak megtiltani nem lehet143
- A virágok330
- A völgy s a hegy371
- A zsiványság vége224
- Ablakodból228
- Adorján Boldizsárhoz363
- Akaszszátok föl a királyokat416
- Alacsony kis ház232
- Alkony (kép)315
- Alku (kép)223
- Állj meg, feleségem (kép)353
- Álltam sirhalma mellett194
- Álmaim242
- Álmaimban gyakran231
- Álmodom-e?154
- Álmodtam szépet, gyönyörüt273
- Álmos vagyok és még sem alhatom452
- Álom435
- Ambrus gazda (kép)165
- Amott a távol kék ködében250
- Amott az a hegy317
- Amott fönn egy csillag ragyog192
- Annyit sem ér az élet250
- Anyám, anyám198
- Anyám tyúkja372
- Apám mestersége s az enyém190
- Arany Jánoshoz287
- Arany Jánosnál350
- Arany Laczinak308
- Arczképemmel235
- Árvalyányhaj a süvegem bokrétája150
- Átok és áldás257
- Augusztus 5-én326
- Ausztria386
- Avvagy én már soha236
- Az alföld (kép)167
- Az álom256
- Az apostol (4 kép)77
- Az árva lyány301
- Az éj354
- Az elhagyott zászló322
- Az első dal446
- Az ember335
- Az ember ugyan hova lesz254
- Az én képzeletem nem270
- Az én mátkám127
- Az én pegazusom328
- Az én szerelmem179
- Az én szívem254
- Az én torkom álló malom162
- Az erdei lak (kép)207
- Az erdélyi hadsereg423
- Az erdőnek madara van296
- Az év végén420
- Az időhöz312
- Az itélet312
- Az országgyüléshez372
- Az öreg úr184
- Az őrágyhoz437
- Az őrűlt246
- Az özvegy256
- Az utánzókhoz172
- Az utósó alamizsna138
- Az utósó ember217
- Az utósó virágok339
- Az volt a nagy, nagy munka340
- Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz206
- Azokon a szép kék hegyeken túl336
- Azt hivém, hogy236
- Bánk bán384
- Bányában306
- Barátaim megölelének255
- Barátim, csak vigasztalással194
- Barátim vagytok253
- Barátimhoz132
- Barna menyecskének260
- -467-
- Batthyány és Károlyi grófnék451
- Be szomorú az élet én nekem195
- Beaurepaire373
- Befordultam a konyhára (kép)140
- Béranger legujabb dala408
- Beszél a fákkal a bús őszi szél337
- Betegségemben152
- Biró, biró, hivatalod348
- Birom végre Juliskámat310
- Bizony mondom, hogy győz most a magyar423
- Boldog éjjel182
- Boldog pestiek166
- Boldogtalan voltam155
- Bolond Istók (kép)62
- Bordal380
- Borús, ködös őszi idő (kép)269
- Boszú435
- Bölcselkedés és bölcseség347
- Bucsú412
- Bucsú434
- Bucsú a nőtlenségtől336
- Bucsú a szinészettől166
- Bucsú 1844-től188
- Bucsú Kún-Szent-Miklóstól214
- Bucsú-pohár311
- Buda várán újra német zászló463
- Búm és örömem219
- Busúlnak a virágok277
- Carmen lugubre161
- Czakó temetésén358
- Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe187
- Csak úgy omlanak most hozzám334
- Csal435
- Csalogányok és pacsirták266
- Csatában427
- Csatadal414
- Csendes élet339
- Csendes tenger rónaságán353
- Csokonai (kép)177
- Csuklyában jár a barát286
- Daczos leány252
- Dalaim281
- Dalforrás438
- Dáridó után178
- De már nem tudom, mit csináljak162
- De mért is gondolok rá298
- Deákpályám159
- Dicsérsz, kedves350
- Dinomdánom131
- Disznótorban126
- Dobzse László396
- Drága orvos úr229
- E gazdag úr256
- E. R. kisasszony emlékkönyvébe278
- E szobában küzködött196
- Ebéd után153
- Édes öröm, ittalak már297
- Eger mellett147
- Egész világ462
- Egressy Etelke285
- Egressy Gáborhoz171
- Egri hangok147
- Egy apához355
- Egy asszonyi állathoz220
- Egy barátom az ifjuság281
- Egy bölcs hajdan252
- Egy emlék a kórházban370
- Egy estém otthon152
- Egy fiatal iróhoz209
- Egy gondolat bánt engemet280
- Egy goromba tábornokhoz464
- Egy hajfürthöz212
- Egy könyvárus emlékkönyvébe368
- Egy kritikushoz455
- Egy pár rövid nap274
- Egy szép hölgy emléke204
- Egy telem Debreczenben171
- Egykor és most339
- Éj van228
- Éjjel154
- Éjszakáim172
- El innét, el e városból342
- Elégia434
- Elégia egy várrom fölött444
- Elértem a mit ember érhet el338
- Élet, halál172
- Élet, halál: nekem már mindegy179
- Élet vagy halál411
- Életem most234
- Elfojtott könyek200
- Elhagytam én a várost258
- Elmém ezen sokat gondolkodik253
- Elmondanám144
- Elmondom, mit eddig190
- Elnémult a fergeteg235
- Élő halott136
- Elpusztuló kert ott a vár alatt (kép)415
- Első esküm292
- Első szerelmem168
- Első szerepem125
- Elválás435
- Elváltam a lyánykától250
- -468-
- Elvándorol a madár248
- Elvennélek én csak adnának158
- Emlékezet250
- Emlékversek T. M. kisasszonynak457
- Én133
- Én és a nap219
- Én vagyok itt192
- Epigrammok437
- Erdélyben275
- Erdő szélén432
- Erdőben259
- Erdőd, május 17. 1847.460
- Ereszkedik le a felhő270
- Érik a gabona127
- Esik, esik, esik183
- Est (kép)169
- Etelkéhez186
- Európa csendes, ujra csendes422
- Ez a világ a milyen nagy164
- Ez a világ egy nagy kocsma453
- Ez már aztán az élet342
- 1848.413
- Ezrivel terem a fán a megy163
- F. A. emlékkönyvébe303
- F. L. kisasszony emlékkönyvébe260
- Fa leszek, ha233
- Falu végén kurta kocsma (kép)327
- Falun (kép)213
- Farkaskaland (kép)130
- Fejemben éj van257
- Fekete kenyér211
- Fekete-piros dal390
- Feleségek felesége371
- Feleségem és kardom390
- Feleségem nevenapján360
- Felhő és csillag219
- Felköszöntés125
- Félre mostan228
- Félre mostan237
- Felsülés220
- Fényes csillag182
- Fiam születésére419
- Forrás és folyam224
- Forradalom401
- Föl!387
- Föl a szent háborúra425
- Földét a földmives253
- Fölösleges aggalom460
- Fölszedtem sátorfám300
- Föltámadott a tenger (kép)379
- Fönséges éj255
- Fövényszem, harmatcsepp257
- Fresco-ritornel211
- Furcsa történet (kép)124
- Furfangos borivó173
- Futó folyam hullámai253
- Függ már a lant199
- Fürdik a holdvilág148
- Fürge méh438
- Füstbe ment terv155
- Fütty145
- Galgapartihoz434
- Gazdálkodási nézeteim160
- Gyalázatos világ212
- Gyere lovam181
- Gyermekkori barátnémhoz220
- Gyermekkori emlékek259
- Gyertyám homályosan252
- Gyors a madár, gyors a szélvész (kép)203
- Gyönge vagyok156
- Ha174
- Ha az isten235
- Ha a sírban252
- Ha ébren meg nem látogatsz191
- Ha én kedvesemről gondolkodom305
- Ha életében196
- Ha férfi vagy, légy férfi283
- Ha jőne oly nagy fergeteg251
- Ha szavaid megfontolom271
- Háború volt298
- Háborúval álmodám234
- Hajamnak egy fürtjét levágom250
- Halálom175
- Halálvágy129
- Halhatlan a lélek278
- Hallod-e szív, szívem405
- Halvány katona147
- Hány csepp van253
- Hány hét a világ402
- Három fiú287
- Három madár401
- Három szív története215
- Hatalmas orvos az idő195
- Hattyudalféle161
- Haza tértem458
- Hazámban122
- Hazatérés435
- Hazugság, a mit194
- Hegyen ülök224
- Hejh Büngözsdi Bandi163
- Hejh nekem hát vigasztalást143
- Hideg ellen a tél254
- Hideg, hideg van ott kinn369
- -469-
- Hideg idő, hűs őszi éj406
- Hijába várlak hát198
- Hintón és gyalog341
- Hires szépség313
- Hirös város az aafődön Kecskemét162
- Hogy van, hogy azt a sok gazembert240
- Hogy volna kedvem409
- Hol a leány, ki lelkem röpülését306
- Hol vagy te, régi kedvem193
- Hol van oly nagy pusztaság229
- Holdvilágos éj210
- Homér és Oszián329
- Honfidal144
- Honvágy357
- Hortobágyi kocsmárosné125
- Hová lesz a kaczaj253
- Hová levél190
- Hozzá176
- Hozzám jösz-e294
- Hull a levél a virágról189
- Ide, kis lyány285
- Ideál441
- Ideál és való445
- Ifju a pataknál439
- Ifjuság217
- Igazság! alszol?256
- Így is jó199
- Így ni449
- Igyunk175
- Ilyen asszony való nékem384
- Ilyen óriást mint340
- Imádságom218
- Irtóztató csalódás449
- Ismerjetek meg218
- Ismét könny323
- Ismét magyar lett a magyar395
- Isten csodája246
- István öcsémhez160
- Itt a nyilam! mibe lőjjem?416
- Itt állok a rónaközépen (kép)251
- Itt alszik a költő413
- Itt benn vagyok a férfikor nyarában403
- Itt van az ősz, itt van ujra414
- Ivás közben154
- Jaj, be bús ez a harangszó!191
- János gazda184
- János vitéz (7 kép)5
- Járnak, kelnek sokan126
- Játszik öreg földünk196
- Javulási szándék148
- Jó ideje lement a nap322
- Jó költőnek tartanak326
- Jókai Mórhoz239
- Jőj el végre valahára408
- Jőj tavasz, jőj!194
- Jött a halál463
- Jövendölés (kép)129
- Juliához457
- K… Vilmos barátomhoz122
- K. J. kisasszony emlékkönyvébe278
- Karácsonkor277
- Kard és láncz (kép)321
- Katona barátomhoz164
- Katona vagyok én180
- Katonaélet (kép)295
- Kazinczy Gáborhoz344
- Kedves vendégek164
- Kéket mutatnak még196
- Kellemetlen őszi reggel277
- Kemény szél fúj377
- Képzelt utazás264
- Képzetem214
- Kérdezd, szeretlek-e?311
- Kerényi Frigyeshez158
- Kereszt256
- Keresztuton állok141
- Keserű élet, édes szerelem289
- Készülj, hazám!379
- Két ország ölelkezése392
- Két sohaj (kép)293
- Két testvér189
- Két vándor123
- Ki a szabadba!208
- Ki fogja vajon megfejteni254
- Ki gondolná, ki mondaná425
- Ki vagyok én, nem mondom meg139
- Kicsapott a folyó202
- Kik a föld alacsony porából254
- Kinn a kertben voltunk270
- Kinn a ménes, kinn a pusztán (kép)359
- Kis fiú halálára384
- Kis furulyám szomorúfűz ága (kép)142
- Kis-Kúnság392
- Kis menyecske, szép kis menyecske163
- Kit feledni vágytam294
- Kivágom én257
- Kolmár József emlékkönyvébe441
- Kont és társai417
- Koronázás314
- Kovács Jánosné emlékkönyvébe457
- Költő lenni vagy nem lenni201
- Költői ábránd volt, mit eddig érzék272
- -470-
- Könnyeim447
- Kördal136
- Kún László krónikája397
- Kuruttyó433
- Kutyakaparó282
- L......né132
- Lánggal égő teremtette!141
- Lant és kard (kép)187
- Látom kelet leggazdagabb virányit318
- Láttam két hosszú nap193
- Le az égről hull a csillag193
- Legenda455
- Legszebb versem457
- Lehel452
- Lehel445
- Lehel vezér. Töredék (kép)110
- Lenke sírján432
- Lenkei százada (kép)399
- Lennék én folyóviz310
- Levél Arany Jánoshoz324
- Levél egy szinész barátomhoz183
- Liliom Peti211
- Lopott ló (kép)137
- Lyányka, mikor232
- M. E. kisasszony emlékkönyvébe223
- Ma egy éve400
- Magány154
- Magyarország212
- Magyar vagyok289
- Már, galambom, engedj meg322
- Már mi nékünk ellenségünk384
- Már sokszor énekeltem255
- Matildhoz131
- Meddig alszol még, hazám351
- Még alig volt reggel358
- Meg ne itélj230
- Megbántott a rózsám326
- Megfagy a szív, ha nem szeret265
- Megint beszélünk s csak beszélünk374
- Megpendítem237
- Megteremtéd lelkem új világát228
- Megunt rabság134
- Megvallom, hogy231
- Megy a juhász szamáron (2 kép)149
- Meleg dél van319
- Mely’k a legvígabb temető252
- Menny és föld344
- Meredek a pinczegádor163
- Merengés139
- Mért nem születtem ezer év előtt180
- Mért vagyok én még a világon248
- Messze estem236
- Messze vándoroltam199
- Mi a dicsőség252
- Mi a szerelem341
- Mi bűvös-bájos hang196
- Mi foly ott a mezőn156
- Mi haszna, hogy a csoroszlya126
- Mi kék az ég204
- Mi lárma ez megént305
- Mi lelt175
- Mi nagyobb a nagy S.-Gellért-hegynél156
- Mi szebb mint250
- Mi vagy, keblem271
- Mi van innen távol276
- Mi volna különös azon194
- Mi volt nekem a szerelem296
- Midőn a földön256
- Midőn nagyon bánt198
- Miért hogy láthatatlanok255
- Miért kisérsz391
- Miért tekintesz be szobámba193
- Miért zárjátok el az útamat394
- Mihelyest megláttalak232
- Mikor a láncz lehull277
- Mily szép a világ302
- Milyen furcsa álmam236
- Milyen lárma, milyen vígadalom409
- Minden virágnak247
- Minek nevezzelek367
- Mint felhők a nyári égen259
- Mint lót-fut a boldogság256
- Mint megfogamzott átok458
- Mintha a nagy, nehéz251
- Mit csinálsz, mit varrogatsz ott365
- Mit daloltok még, ti jámbor költők405
- Mit ettél, föld252
- Mit nem beszél az a német391
- Mit nem tettem volna érted190
- Mit szól a bölcs185
- Mivé lesz a föld254
- Mondom, ne ingerkedjetek velem162
- Mondják, hogy mindenikünk252
- Mosolygjatok rám253
- Mosolyogj rám356
- Most kezdem én csak még ismerni263
- Mögöttem a múlt248
- Mulandóság255
- Mulatság közben201
- Múzsám és menyasszonyom307
- Nagy Károlyban266
- Nála voltam228
- Ne bántson az meg328
- -471-
- Ne feledd a tért371
- Négy nap dörgött az ágyu427
- Nehéz, nehéz a szívem268
- Nem csak mi vénülünk253
- Nem csoda, ha ujra élek274
- Nem ért engem a világ278
- Nem háborítom-é nyugalmad192
- Nem megyek én innen sehova!143
- Nem nézek én, minek néznék? az égre158
- Nem sírok én247
- Nem sülyed az emberiség253
- Nem tesz föl a lyány magában egyebet170
- Nem ver meg engem az isten159
- Nemzeti dal (kép)374
- Népdalok447
- Nézek, nézek kifelé349
- Nincs jogom, hogy230
- Nő szerelmem229
- Nyakravaló464
- O. B. kisasszonyhoz333
- Oda járok, hova459
- Oda nézzetek!254
- Oh, lyány! szemed251
- Oh, mi szép455
- Oh ne bántsd a költőt348
- Oh szerelem255
- Okatootáia355
- Olaszország367
- Orbán204
- Ő, a kedves drága kis leány194
- Örök bú436
- Örök ölelkezés225
- V. Ferdinándhoz450
- Ősz elején334
- Őszi éj351
- Őszi reggel járok234
- P...y Vilma kisasszonyhoz206
- Pacsirtaszót hallok megint421
- Pál mester185
- Pálnapkor131
- Palota és kunyhó284
- Panaszkodám hát?195
- Panyó Panni317
- Paripámnak az ő szine fakó208
- Pató Pál úr349
- Pest202
- Péter bátya421
- Pinty úrfi173
- Piroslik a kecskerágó202
- Piroslik már a fákon a levél (kép)210
- Poharamhoz159
- Pórnak esti dala432
- Puszta föld ez, a hol most járok311
- Pusztai találkozás (kép)243
- Pusztán születtem156
- Rabhazának fia186
- Rabság (Töredék)264
- Rákóczi376
- Rég elhuzták az esteli harangot (kép)262
- Rég veri már a magyart a teremtő211
- Remény240
- Respublica398
- Részegség a hazáért186
- Reszket a bokor, mert279
- Rongyos vitézek306
- Rosz verseimről204
- Rózsabokor a domboldalon351
- Rózsavölgyi halálára370
- Röpül az úti por305
- Rövidre fogtam a kantárszárat276
- S. K. emlékkönyvébe224
- S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe223
- Salgó (kép)50
- Sári néni (kép)304
- September végén338
- Sikos a hó, szalad a szán141
- Sírba tették221
- Sírom159
- Soha sem volt az szerelmes233
- Sok embert ismerek252
- Sors, nyiss nekem tért260
- Sorshuzás előtt454
- Sovány ősz176
- Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe268
- Száll a felhő261
- Szállnak reményink250
- Száműztem magamat457
- Száz alakba231
- Szeberényi Lajos emlékkönyvébe431
- Szécsi Mária72
- Szeget szeggel133
- Szemek, mindenható szemek!179
- Szemere Pálhoz244
- Szemfájásomkor174
- Szemrehányás136
- Szent sír286
- Szép kedvesem255
- Szép napkeletnek347
- Szép vidéknek szépséges leánya227
- Széphalmon319
- -472-
- Szerelem átka44
- Szerelem és bor186
- Szerelem- és pipadal152
- Szerelem, szerelem184
- Szerelem vándorai175
- Szerelemnek lobogója231
- Szerelemnek rózsafája369
- Szerelemnek rózsákkal268
- Szerelemvágy201
- Szerelmem zúgó tenger178
- Szerelmes vagyok én268
- Szerelmes vagyok én268
- Szeretek én264
- Szeretlek én, szeretlek téged365
- Szeretlek, kedvesem!428
- Szeretném itt hagyni250
- Szeretője-e vajon254
- Szeretsz tehát275
- Szilaj Pista (kép)57
- Szilveszter éje 1847-ben361
- Szin és való440
- Szinbirálat159
- Szinészdal449
- Szinházban448
- Szívem, te árva rabmadár180
- Szivem340
- Szobámban170
- Szomjas ember tünődése (kép)146
- Szomorú éj283
- Szőke asszony, szőke asszony299
- Szörnyű idő426
- Szüleim halálára429
- Szülőföldemen391
- Szülőimhez181
- T. M. kisasszonyhoz346
- Takarékosság174
- Tarka élet329
- Távolból127
- Távozol hát ifjuságom453
- Te a tavaszt szereted270
- Te az enyim, én a tied302
- Te ifjuság254
- Te szivemnek szép gyönyörűsége162
- Te vagy, te vagy, barna kis lyány271
- Te voltál egyetlen virágom192
- Tedd le, bojtár, a subádat281
- Tél végén144
- Téli éj244
- Téli világ (kép)205
- Temetésre szól az ének141
- Temetőben (kép)135
- Természet! még te is gúnyolódol?192
- Ti ákáczfák e kertben411
- Tiszteljétek a közkatonákat!413
- Tizenkettőt ütött az óra198
- 15-ik márczius 1848376
- Tiz pár csókot egyvégbül340
- Tolvaj huszár (2 kép)442
- Tompa Mihályhoz172
- Tompa Mihálynál318
- Tudod, midőn először ültünk (kép)407
- Tündérálom (kép)46
- Tünődés439
- Tűz303
- Újév napján 1849.462
- Ujonnan visszajött a régi baj292
- Ujság436
- Utazás az alföldön (kép)309
- Uton vagyok, s nem vagy velem387
- V. S.-né emlékkönyvébe188
- Vachott Sándorhoz199
- Vadonban125
- Vadon erdő a világ230
- Vajda-Hunyadon (kép)424
- Vajda Péter halálára248
- Vajon mi ér?255
- Valahogy333
- Válasz kedvesem egy levelére313
- Változás240
- Változás436
- Változó ízlés439
- Van a nagy alföldön csárda sok (kép)209
- Van-e egy marok föld364
- Van-e mostan olyan legény379
- Vándorélet (kép)151
- Vándordalok436
- Várady Antalhoz459
- Vasárnap volt229
- Vasuton360
- Védegyleti dal453
- Végszó ***-hez145
- Vendég435
- Véres napokról álmodom276
- Vérmező404
- Verseim176
- Vesztett csaták, csúfos futások!419
- Világgyűlölet263
- Világos-kék a csillagos éjszaka278
- Világosságot!298
- Virágos kert a költő szive224
- Virít a kikirics450
- Visegrád táján456
- Viseld egyformán250
- -473-
- Viz és bor448
- Vizen155
- Vizet iszom160
- Volnék bár178
- Volt egy szegény fiú273
- Voltak barátim249
- Voltak fejedelmek256
- Voltak sokkal jelesebbek230
- Vörösmartyhoz461
- Zárjátok be már azt a koporsót191
- Zivatar438
- Zöld leveles, fehér (kép)261
- Zöld Marczi301
- Zsuzsikához154
- Zsuzsikához450
A RAJZOK JEGYZÉKE.
- Barabás Miklóstól:
- Vándorélet151
- Benczúr Gyalától:
- A vén zászlótartó410
- Lenkei százada399
- Böhm Páltól:
- A helység kalapácsa29, 35, 37, 42
- Szomjas ember tünődése146
- Téli világ205
- Greguss Jánostól:
- A csárda romjai238
- A hó, a holt föld téli szemfedője197
- A puszta, télen366
- A vándorlegény331,
332
- Befordultam a konyhára140
- Csokonai177
- Elpusztuló kert ott a vár alatt415
- Est169
- Falu végén kurta kocsma327
- Gyors a madár, gyors a szélvész203
- Kinn a ménes, kinn a pusztán359
- Rég elhuzták az esteli harangot262
- Tudod, midőn először ültünk407
- Utazás az alföldön309
- Jankó Jánostól:
- A bilincs267
- A magyar nemes222
- A négy ökrös szekér221
- A téli esték362
- Alku223
- Ambrus gazda165
- Itt állok a rónaközépen251
- János vitéz6,
9, 13, 15, 19, 23, 27
- Katonaélet295
- Két sohaj293
- Megy a juhász szamáron149, 150
- Sári néni304
- Van a nagy alföldön csárda sok209
- Zöld leveles, fehér261
- Keleti Gusztávtól:
- A felhők290
- A sivatag koronája241
- A Tisza288
- Az alföld167
- Az erdei lak207
- Falun213
- Temetőben135
- Liezenmayer Sándortól:
- Piroslik már a fákon a levél210
- Lotz Károlytól:
- A faluban utcza hosszat157
- Kard és láncz320
- Szilaj Pista59
- Rauscher Lajostól:
- Kis furulyán; szomorúfűz ága142
- Lant és kard187
- Székely Bertalantól:
- A király esküje388
- Állj meg, feleségem352
- Az apostol96,
100, 104, 106
- Bolond Istók70
- Lehel vezér110
- Salgó50
- Tündérálom48
- Wagner Sándortól:
- Lopott ló137
- Pusztai találkozás243
- Tolvaj huszár442,
443
- Weber Ferencztől:
- A koldus sírja345
- Furcsa történet124
- Vajda-Hunyadon424
- Zichy Mihálytól:
- A király és a hóhér381
- A költő s a szőlővessző226
- Borús, ködös őszi idő269
- Farkaskaland130
- Föltámadott a tenger378
- Jövendölés128
- Nemzeti dal375
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
10 |
Küldök és örökös éjszakát reátok. |
Küldök én örökös éjszakát reátok. |
10 |
Nem mulatni megyünk, megyünk öldögölni. |
Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni. |
13 |
S Kukoricza Jancsit czélozza vasával |
S Kukoricza Jancsit czélozza vasával. |
14 |
Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz. |
Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz: |
15 |
S végre ily szavakkal törte meg a csendet |
S végre ily szavakkal törte meg a csendet: |
16 |
Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem« |
Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.« |
17 |
Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája |
Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája. |
17 |
Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád |
Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád? |
23 |
János vitéz s annak irányán sietett |
János vitéz s annak irányán sietett. |
23 |
Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat |
Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat. |
31 |
Hanem itten nincs… s ma alig lesz« |
Hanem itten nincs… s ma alig lesz.« |
34 |
Eletölő fájdalmát: |
Életölő fájdalmát: |
34 |
Annakutána a lángszivü kántor |
Annakutána a lágyszivü kántor |
34 |
Nyem nyerek egy makulányi szerelmet, – |
Nem nyerek egy makulányi szerelmet, – |
36 |
De a széles tenyerű Fejenagy. |
De a széles tenyerű Fejenagy, |
40 |
Elő oszlopain, |
Élő oszlopain, |
44 |
És a levirítóbb rózsákat letépte. |
És a legvirítóbb rózsákat letépte. |
64 |
Nagy csetepátéval küldte |
Nagy csetepatéval küldte |
64 |
Hisz Bolond Istóknák híták. |
Hisz Bolond Istóknak híták. |
65 |
Mind, mind, mind a fejemben van |
Mind, mind, mind a fejemben van. |
69 |
El nem távozott |
El nem távozott. |
80 |
Es visszaszállott a nagy égből |
És visszaszállott a nagy égből |
80 |
Min születél? ponyván vagy bársonyon |
Min születél? ponyván vagy bársonyon? |
81 |
Elő alak… vagy kísértet talán? |
Élő alak… vagy kísértet talán? |
82 |
Jó estet, kis öcsém |
Jó estét, kis öcsém |
83 |
Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már |
Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már! |
83 |
De itten egy kisse hüvös van, |
De itten egy kissé hüvös van, |
97 |
Es ott ülök, mig megreped szivem. |
És ott ülök, mig megreped szivem. |
97 |
Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű |
Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű, |
101 |
Mert a kis isten legszebb adományát |
Mert a ki isten legszebb adományát |
101 |
És a mégrémült nép utána mondá: |
És a megrémült nép utána mondá: |
102 |
Megcsördütt rajta a nehéz bilincs. |
Megcsördült rajta a nehéz bilincs. |
105 |
Es sírt a rab, sírt, sírdogált. |
És sírt a rab, sírt, sírdogált. |
129 |
Az ég… vagy álmunk is hazud?… |
Az ég… vagy álmunk is hazud?…‘ |
133 |
Koszorúm szerény világit |
Koszorúm szerény virágit |
135 |
Es rengetegekbe nem egy uta téved. |
És rengetegekbe nem egy uta téved. |
137 |
Hevényen?‘ |
Hevenyén?‘ |
137 |
Lopta el. – |
Lopta el.‘ |
138 |
Es lantja! lantja hová lőn? |
És lantja! lantja hová lőn? |
148 |
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa. |
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.« |
174 |
Ha a czizmámnak talpa, sarka |
Ha a csizmámnak talpa, sarka |
175 |
Hogy fellegekhe öltözzék a láthatár, |
Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár, |
178 |
Atokvert kósza lélek, |
Átokvert kósza lélek, |
186 |
A nap tikkasztóan süt az égen: |
A nap tikkasztón süt az égen: |
189 |
Tábláin a tél délvirága nő. – |
Tábláin a tél dérvirága nő. – |
189 |
S elkemnek oly széles jó kedve van |
S lelkemnek oly széles jó kedve van |
195 |
Be szomoru az élet én nekem… |
Be szomorú az élet én nekem… |
198 |
Legjobb s legboldogtalanabb anyám! |
Legjobb s legboldogtalanabb anya! |
201 |
Légy átkozott, de átkos pillanat, |
Légy átkozott, te átkos pillanat, |
212 |
Le nem vette volna a |
Le nem vetette volna a |
218 |
Irmerjetek meg! |
Ismerjetek meg! |
219 |
Mikor isten a felhőt teremté, |
Mikor isten a férfit teremté, |
220 |
Boldogság napja volt szived. |
Boldogság napja volt égő szived. |
235 |
Vagyem észre, ha mellettem ül. |
Vegyem észre, ha mellettem ül. |
237 |
Csapjunk egy hátalmas ünnepet, |
Csapjunk egy hatalmas ünnepet, |
239 |
Sötétül háthatárom; |
Sötétül láthatárom; |
242 |
Ejének egy-egy holdvilága volt. |
Éjének egy-egy holdvilága volt. |
244 |
Ki irhatná le györelmeidet? |
Ki irhatná le gyötrelmeidet? |
247 |
És vett beléje halálmagot? |
És vet beléje halálmagot? |
258 |
Es a tenger meghallotta azt, |
És a tenger meghallotta azt, |
260 |
Ambár a dajka elenyésze rég. |
Ámbár a dajka elenyésze rég. |
264 |
Eltessük, ifjak, végszerelmemet. |
Éltessük, ifjak, végszerelmemet. |
265 |
Mikent akkor zokogtam. |
Miként akkor zokogtam. |
266 |
En nem irígylem koszorútokat: |
Én nem irígylem koszorútokat: |
268 |
Nem törődnék aztán életökkel, |
Nem törődnek aztán életökkel, |
278 |
Hüvös szárnya legyintgetl orczámat. |
Hüvös szárnya legyintgeti orczámat. |
283 |
Tünik föl, hogyha távol nézheted |
Tünik föl, hogyha távol nézheted. |
289 |
Pobarába, édes szerelem! |
Poharába, édes szerelem! |
289 |
Lyánka, tőled egy tekintetet, |
Lyányka, tőled egy tekintetet, |
292 |
Erőm fut, mint a gyáva hadsreg, |
Erőm fut, mint a gyáva hadsereg, |
292 |
S rab voltam, míg a színésztarsaság |
S rab voltam, míg a színésztársaság |
294 |
En leszek világod, |
Én leszek világod, |
298 |
De miért is gondolok rá?… |
De mért is gondolok rá?… |
299 |
És dalától reszkedett |
És dalától reszketett |
303 |
Ez olajos-korsó az élet képe; |
Ez olajos-korsó az élet kéje; |
305 |
Miért jár a nap keletről nyugatra? |
Mért jár a nap keletről nyugatra? |
308 |
Vagy a szomszéd falu tarnyát? |
Vagy a szomszéd falu tornyát? |
311 |
Kedv s bor bennök meg nem férve már |
Kedv s bor bennök meg nem férve már. |
313 |
Röpütt, a merre más elméje járt |
Röpült, a merre más elméje járt |
316 |
Es elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran |
És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran |
317 |
A czigánvok temetnek el |
A czigányok temetnek el |
329 |
Tisztítottam más czizmáját, |
Tisztítottam más csizmáját, |
333 |
Ad az isten egy kis műhelyt, |
Ád az isten egy kis műhelyt, |
334 |
Csak ugy képzelemtalán. |
Csak ugy képzelem talán. |
337 |
Ki feleségem mélyen, csendesen. (3. sz.) |
Kis feleségem mélyen, csendesen. |
343 |
Igy maradj meg, szép Kolosvár, |
Igy maradj meg, szép Kolozsvár, |
347 |
Teremtve van-e a világ, |
»Teremtve van-e a világ, |
355 |
Orökre elhagyj’ azt az ég. |
Örökre elhagyj’ azt az ég. |
357 |
Oh de hát én, én meg mindezeknél |
Oh de hát én, én még mindezeknél |
363 |
Mint a gyémánt a vérzős eb felett. |
Mint a gyémánt a vérzős seb felett. |
374 |
A magyar istenére (4. sz.) |
A magyarok istenére |
379 |
Röpül előttünk a magas |
Röpülj előttünk a magas |
380 |
Egyik kezemben fegyverem, |
Egyik kezemben a fegyverem, |
382 |
Félre, kislelkűek, a ki mostan is még |
Félre, kislelkűek, a kik mostan is még |
382 |
Szól a király: mind elhagyott! |
Szól a király: »mind elhagyott! |
396 |
Es a világ, a nagy világ, |
És a világ, a nagy világ, |
402 |
Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép |
Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! |
418 |
»Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll! |
»Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!« |
425 |
Szólt vissza a vár: »En azzal törődjem, |
Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem, |
434 |
Grécz, május 1.) |
(Grécz, május 1.) |
435 |
Ejjelét üzé szét. |
Éjjelét üzé szét. |
444 |
Es a fáradt földmives halad |
És a fáradt földmives halad |
447 |
En is kakas vagyok talán; |
Én is kakas vagyok talán; |
448 |
S jegyet vettem rajta..: még sincs, |
S jegyet vettem rajta… még sincs, |
458 |
En szeretlek, és szerelmem, |
Én szeretlek, és szerelmem, |
468 |
Farkaskaland (kép) 390 |
Farkaskaland (kép) 130 |
470 |
Ne bántson az meg 326 |
Ne bántson az meg 328 |