The Project Gutenberg eBook of A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig by Sándor Márki

A történetírásban vannak egyes, valósággal beleszikkadt nézetek, melyek onnan származnak, hogy az általános nagy kérdések fejtegetésében csak kevesen mennek vissza a forrásokig s így csupán a feldolgozók állításait visszhangoztatják. Különösen megszokott jelenség ez a kisebb népeknél, melyeknek az egyetemes történelemben nincs elsőrendű szerepök s így el sem akarják hinni, hogy nekik, bizonyos általánosságok ismeretén túl, az egyetemes történelem tanulmányozásában forrásműveket is kelljen használniok.

Pedig ebben a kérdésben épen ők vétnek önmagok ellen, ha az első krónikásokat elhanyagolják. Az eredeti szövegeknek alapos ismerete arra vezetheti őket, hogy a feldolgozók a forrásnak kissé zavarosabb részét már élvezhetetlennek tartván, a helyett, hogy a víz meghiggadását bevárták volna, kiöntötték, holott az egészen tiszta -4- vízzel minden szomjazót ki nem elégíthettek. Mi magyarok ugyancsak keveset merítettünk a középkor egyetemes történelmének forrásaiból s így joggal remélhetjük, hogy vizét nem kapjuk oly zavarosan, mint a németek, angolok és francziák, kik oly bőven bántak vele, hogy már egészen sáros lett tőle a patak kútfeje. Ez a sár a krónikáknak a mi történetünkre vonatkozó, kiöntött részéből keletkezett. Föladatunk nem e sár kiszikkasztása, hanem az, hogy megakadályozzuk a minket üdíthető víznek tovább való pocséklását.

A népvándorlás korában hazánk a népeknek valóságos szállója volt. Nemzetiségi viszonyainkban még ma is érezzük a másfél ezer év előtt való tarkabarkaságok hatását. Alig van a mai Európának nemzete, mely szálláskeresni meg nem fordult volna nálunk. Helyi középpont nélkül ugyan, de világbirodalmat alapítottak itt a húnok s e világbirodalom felbomlása, mely hullámzásba hozta egész Európát, a mai Magyarországban okozta a legnagyobb felfordulást. Itt dőlt el Európa sorsa. A krónikások jól tudják ezt; a feldolgozók azonban vagy ismertebb tájakra igyekeznek áttenni a nagy politikai és társadalmi fejlemények keletkezésének szinterét, vagy azt akarják elhitetni, hogy tudásuk nehéz bárkája meg sem érzi e hely örvényeinek forgatagát. A magyar historikusok pedig még mindig attól látszanak tartani, mint a -5- hajósnépek Vasco da Gama előtt, hogy az egyenlítő alatt levő tenger vize forr s így inkább kikerülik a tudás tengerének ezt a veszélyes negyedét, hogy meg ne és föl ne süljenek.

Pedig a középkor forrásainak ismeretét a tanárvizsgálat szabályai is előírják s a tanárképző-intézetek és semináriumok tényleg foglalkoznak is velök. A mi föladatunk most csak az lehet, hogy a kritikus feldolgozók nyomán már ismert korokat egykorúak és közel, egykorúak esetleg kritika nélkül való előadásában ismerjük meg. Számolnunk kell naivságukkal, mert – a hogy 1895 febr. 10. a Kisfaludy társaságban mondta Apponyi – Deák Ferencz sem lehetett csupán Csengeryre kiváncsi, kihez hasonlóan talán csak 12 ember gondolkozott az országban; hanem hallani óhajtotta az unalmasnak tartott fecsegőt is, a hogyan gondolkozik és érez sok százezer.

Mi is ilyen, csak nagy kritikával használható krónikásokból akarunk alkotni typusokat, hogy teljes közetlenségben lássuk magunk előtt a középkort. Csupán néhány krónikásnak könyvével fogunk foglalkozni; többnyire olyanokéval, a kiknek előadása már csak azért is kívánatos reánk nézve, mert bővebben szólnak erről a mi mostani hazánkról s így – ha nem is az időt, de a helyet és a körülményeket a külföldieknél jobban ismerhetvén, – hitelességök és megbízhatóságuk kérdésében könnyebben gyakorolhatjuk szavazatjogunkat. Vonuljon el előttünk a középkornak a magyarok -6- honfoglalásáig terjedő része az ő saját elbeszélésökben, az ő saját felfogásukban. Izlésünknek és tudásunknak már mindenesetre elég fejlettnek kell lennie arra, hogy meghallgatván, meg is birálhassuk őket. Viszont azonban az újkor nagy historikusainak ellenmondást alig tűrő nyilatkozatai s itéletei se gátoljanak bennünket abban, hogy bevalljuk, milyen jól esik az a közetlenség, melylyel a krónikások saját korukról beszélnek s az a mysticismus, melylyel, már a katekizmusban eltelve, századok legendáiról mesélgetnek.

De mivel nem az 1001 éj meséiről van szó, nem is 1001 krónikásnak, hanem csak annyinak bemutatása a czélom, a mennyinek lelkébe, műveik részletesebb megismerése alapján, ily rövid idő alatt bepillanthatunk. Ha csak 7–8 írót ösmertetünk is így meg, hitem szerint már otthonosabbak leszünk a középkorban s jobban felfogjuk az akkori társadalom szellemét.

A sorozatot a népvándorlásnak irodalmunkban is gyakrabban, de még sem eléggé idézett első nevezetesebb leíróján, Jordanesen kezdem.

I. Jordanes.

Jordanes 1) Alanoviiamuthis fia és azon Paria unokája volt, ki mint jegyző szolgált Kandak alán királynál. Családja ennek skir, sadagar és alán alattvalóival együtt települt le Moesiában. A VI. század első felében Jordanes maga is jegyző volt Gunthigisnál, Kandak unokaöcscsénél, az Amálok királyi családjának egyik ivadékánál. Előkelő állásáról azonban lemondva, a nyugati egyházhoz csatlakozott, pap lett, s 551-ben Vigilius pápával már mint Kroton, a mai Cotrone püspöke tartózkodott Konstantinápolyban; legalább kétségtelenűl őt kell érteni Kroton ilyen nevű püspöke alatt.

Ez évben történhetett, hogy Cassiodorus egyik sáfára odakölcsönözte neki gazdája munkáját, melyet a gótok történetéről 12 könyvben írt. Cassiodorus, -8- ki római létére 537-ig mint államférfiú egész odaadással szolgálta a keleti gótok ügyét, 540–570-ig mint szerzetes visszavonultan élt abban a kolostorban, melyet Bruttiumban ő maga alapított. Itáliának ugyanazon délnyugati félszigetén élvén, alig képzelhetni, hogy a két férfiú nem találkozott volna egymással. Jordanes, ki alán létére gótnak tartotta magát, kétségkívül érdeklődött oly férfiú iránt, ki magasztalta az Amálokat, jegyző korában neki is urait, s ki arra vállalkozott, hogy a rómaiakban kedvező hangulatot keltsen az idegen uralom iránt s azt mintegy igazolja. Míg azonban Cassiodorus inkább Róma érdekeit tartotta szem előtt, Jordanes úgyszólván a byzáncziaknak akarta megmagyarázni, hogy Itália visszafoglalásánál egyenlő tényezők gyanánt kell tekinteniök azokat a gótokat, kik Theodorich óta a római uralom folytonosságát képviselik, s kiknek törzsökös királyi családját már amúgy is gyöngéd kötelékek fűzik a keletrómai császárok házához. Bitorlónak tekintette tehát az Amálokkal úgy sem rokon Totilát, ki Róma vidékén Justinianus hadai ellen küzdött s a császár unokaöcscsének, Germanusnak s Mathesuenthának, Amalasuentha leányának utószülött fiában, Germanusban látta a jövő emberét, ki Itália élén mint a nyugati és kelet-rómaiak jogait képviselő gót király uralkodhatik. Az ő felfogása szerint a rómaiak és a gótok úgyis folyton szövetségben éltek egymással, ha ezek amazok földén egyszer-másszor rabolgattak is. -9-

Cassiodorus könyve, mint maga mondja, csak három napig volt Jordanesnél, de épen azokban az időkben, midőn a keletrómai sereg Germanus halála után Salona felé vonult, hogy hajóra kelve, megsegítse azokat a rómaiakat, kik, a gótok egy részéhez csatlakozva, türelmetlenűl vártak már erre a segítségre, mely nélkül Itália egészen a függetlenségre törekvő gótok kezére kerülne. Ezek a független gótok akkor ép oly éles ellentétben álltak a császári érzelmű gótokkal, mint ezerszáz esztendő múlva a magyar kuruczok és labanczok egymással. A labancz, vagy talán opportunista gótoknak nemzeti érdekök mégis azt parancsolta, hogy a túlzó s a viszonyokkal alkudozni nem akaró gótok miatt győzelem esetén a keletrómaiak ne ragadjanak mindent magokhoz, hanem lássák be, hogy ebben az országban immár törvényes jogaik vannak a gótoknak, kikkel bizonyos közös ügyeket kell elismerniök. Arról lévén szó, megmaradjon-e az a politikai mű, melyet Itáliában rómaiakkal és gótokkal Theodorich és Cassiodorus teremtett, a még élő miniszter, maga föl nem léphetvén, adatait rendelkezésére bocsátotta Jordanesnek. Ez most nem kezdte a dolgot a világ teremtésén, mint Florus után írt római történetében, hanem – Cassiodorussal valószínűleg személyesen is érintkezve – népe történetének inkább azokat a mozzanatait emelte ki és színezte, melyek a gótok történeti jogait és igényeit bizonyíthatták, még pedig, ha máskép -10- nem ment, esetleg a történelem meghamisításával is.

Könyve, melyet De origine actibusque Getarum czímmel a gótok történetéről 60 fejezetben főkép Cassiodorusból, Dio Chrysostomusból, Ammianus Marcellinusból, Orosiusból, Symmachusból s egy bizonyos Ablabius művéből ütött össze, ilykép tulajdonképen alkalmi és irányzatos mű. Czélja annak bizonyítása, hogy a rómaiak hálával tartoznak szövetségeseiknek, a gótoknak, kik megmentették a műveltséget, midőn Itália uralmát átvették. A nemzeti hagyományok, a mikre a gótok kettészakadásának ideje óta mind megbízhatóbban hivatkozik, szintén e felfogás kiszinezésére szolgálnak. Germán vére fölbuzdul nem egyszer, mikor az eseményeket germán hősmondák alapján beszéli el; de meglehetősen lehordja a germán atyafiságot is, ha arról van szó, hogy megmutogassa, mekkora szolgálatot tettek gótjai a rómaiaknak. Így pl. midőn Athaulfnak Honoriushoz való viszonyát szembeállítja a vandálok viselkedésével.

Némely esemény elbeszélésében ellenőrízni sem lehet Jordanest; így pl. mikor a keleti gótok pannoniai harczairól ír. Egészen neki tüzesedik s az a közetlenség, melylyel szól, valószínűvé teszi, hogy igazat vagy jóhiszeműen beszél, ha nincs is szerző, a kire támaszkodva, adatait birálhatnók. De hogy nem ismerte az események rugóit, melyek a pannoniai gót Theodorichnak Zenóhoz való -11- viszonyát szabályozták, kitűnik, ha összehasonlítjuk könyvét kortársával, a zsidó Malchuséval, melyet ez Zeno uralkodásának hét esztendejéről (473–480) írt.

Paptársának, Castaliusnak biztatására határozta el, hogy ő, ki kis sajkáján idáig a csöndes partokon evezgetve, a régieknek halakban gazdag tavából néhány halacskát fogott, vitorláit most a nagy tenger felé fordítsa. Vagyis, hogy nem törődve a krónikákból tett kivonataival, röviden inkább Cassiodorus senatornak a gétákról szóló 12 könyvét adja ki. Megteszi, ha csak három napig volt is kezei közt az a mű, s így szavaira alig emlékezhetik, csupán értelmét és tényeit tarthatván eszében. Kiegészítette különben görög és latin történetírók adataival s pótolgatta saját tudásával. Castalius, ki azon nép közelében lakik, értesülhetett olyasmiről is, a mi az ő figyelmét elkerülte.

Ilyenformán kezd a Géták eredetéről és tetteiről szóló könyve megirásához. Orosius nyomán a földről rövid tájékoztatást nyujtván, kijelenti, hogy a géták az északon levő Skandzsa-szigetről (Skandináviából) származnak. Ezt – Britanniának közbeszúrt ismertetése után – főkép Ptolemaeus nyomán írja le s népei közt a finneket mondja legszelidebbeknek. E szigetből, a népek műhelyéből, Berig király vezette ki a gótokat, kik a levert ulmerugok és vandálok földén telepedtek le. Elszaporodván, az ötödik király, Filimer alatt Scythiába vándoroltak. Leírja azután Scythiát az -12- Ister eredetétől a Riphäeus-hegyekig. Kiemeli, hogy ennek legnyugatibb részén, ott laknak a gepidák, hol északról dél felé halad a Tisza s hozzá nyugatról jön a nagy Duna, melybe keleten sok folyamrohanattal ömlik a Flutausis (talán Fluvius Aluta, noha a 12. fejezetben külön ír Alutát). Ezen túl van Dácia, melyet meredek hegyei koszorú gyanánt körítenek. Sorban ismertetvén a hatalmas földet és népét, elmondja, hogy a Pontus északi részén a hódító géták két nemzetre szakadtak: az ostrogótokéra az Amalok s a vizigótokéra a Balthok alatt. Tanausis alatt győztesen csatáztak az egyiptomi királylyal s adófizetésre szorították a médek királyát is. Az ekkor Ázsiában letelepedett gótoktól származtak a parthusok. Sőt Tanausis halála után királyasszonyaik vezetése alatt a gót nők is győztesen járták be Kis-Ázsiát és száz esztendeig uralkodtak rajta; legállandóbb birodalmat azonban Marpesia királyné alapított a róla nevezett sziklák vidékén, a bővebben leírt Kaukázusban. Hogy az amazonsereg ki ne haljon, évenkint egyszer összejöttek a nők a szomszéd országok férfiaival; a leányokat harczosoknak nevelték, a fiúkat egy esztendő múlva visszavitték apáikhoz.

De a gót férfiak is kitünő és híres hősök voltak. Herkules fia, Telephus gót király, atyja alakját s erejét örökölte. Ez az Al-Dunától délre, Moesiában uralkodott s hadakozott a danaok vezéreivel, Ajaxszal, Ulyssesszel, Achilesszel; fia, Euryphilus -13- pedig, Kassandra iránt való szerelemből, a trójai háborúban is részt vett. 630 év mulva Cyrus a gót amazonok királynéja, Thomyris ellen harczolt. Thomyris győzött ugyan, de Európába költözött át, Moesiába, hol Thomest (Tomit) alapította. Azok az óriási hadjáratok, a miket Dárius és Xerxes Európa ellen indítottak, voltakép nekik szóltak, nem a görögöknek s az adott rájok okot, hogy Antyrus gót király visszautasította Dárius leánykérő követségét. Megtudták védelmezni magukat a maczedónok ellen is. Burvista gót királynak, Sulla kortársának idejében elpusztították a Galliában lakó germánok földét s maga Julius Caesar sem boldogult velök. Másrészt azonban Dicineus, majd Komosikus valóságos irodalmi műveltséget terjesztett el köztük, s a gótok kardok és könyvek forgatásával töltötték napjaikat.

Komosikusnak, a papkirálynak halála után Koryllus 40 évig uralkodott Dáciában, vagy, a hogy most már nevezték, Gothiában, a mai Gepidiában. Ez az ország északra esik a Dunától, mely forrásától tövéig 1.200,000 lépés hosszú s 60 mellékfolyója van. A Dunán túl lakó rómaiak ellen többször győztesen harczoltak s visszaszorították magát Domitianust is, ki Dorpaneus gót királyt a Dunán vert hajóhídon át támadta meg. A nyugati gótok e csaták hőseit félisteneknek nevezték; az első hőstől, Gapttól származott családnak az ötödik nemzedék, Amal adott nevet; az ő ivadéka Germanus, kinek ereiben gót és görög -14- uralkodók vére csörgedez. Amal unokája, Ostrogotha, a Pontus partjain lakó keleti gótokon uralkodott. Alexander Severus halála után már egy szegény gótnak, Mikkának fia, a roppant erejével föltűnt Maximinus, a római császári méltóságot is elnyerte. A gótok idáig különben is szövetségesei voltak Rómának; mivel azonban Philippus (arabs), Róma millenniumának ünneplője, megvonta tőlük az évi ajándékot, Ostrogotha dúlni kezdte Moesiát s Thraciát, még pedig 300,000 főnyi sereggel ismételve is, midőn a római katonák egy része átállott hozzá. A Marcianopolis ostromából gazdag váltságdíjjal hazatérő gótokat ugyan megtámadták törzsrokonaik, a gepidák, de királyuk, Fastida, Galtnál csatát vesztett. Ostrogotha utóda, Kniva is hősiesen harczolt Decius császár ellen. Megölte fiát, s utóbb magát a császárt is. Decius utódai, Gallus és Volusianus, már ismét szövetségre léptek a gótokkal. A kicsapongó Gallienus idejében azonban a gótok újra pusztították Ázsiát s feldúlták Tróját és Iliumot is, mely «csak imént szedelőzködött össze Agamemnon háborúja után».

Maximianus és Diocletianus a parthusok ellen segítőkül használta, de azután mellőzte őket. Konstantinnak szintén kezére jártak az új főváros megalapításában, s a császár rendelkezésére bocsátott 40,000 főnyi segítőhadakat ma is fœderatinak nevezik. Geberich, a dicső gót király, uralmát ki akarta terjeszteni Visimar vandal királyra is, -15- ki a gepidák mostani földén, a Marisia, Miliare, Gilpil és Grisia folyók vidékén uralkodott. Legyőzvén s elejtvén Visimart, a megmaradt vandalok Konstantin császártól Pannoniában kértek lakást s ott éltek 60 éven át. Jóval azután Stiliko meghívására a vandalok Galliát pusztították. Geberichre a leghíresebb Amal, Hermanarich következett, kit némelyek méltán hasonlítottak Nagy Sándorhoz. A csúdokat, mérieket, mordvákat s észak több népét is meghódította; továbbá a herulokat, veneteket, antokat, sklavinokat s eszteket, úgy, hogy Scythia s Germánia minden népén uralkodott.

Nemsokára azonban a húnok képzelhetetlenűl durva és vad népe rontott a gótokra. Ezek a Filimer gót királytól elűzött javasasszonyok (haliurunnák) és a tisztátalan lelkek ivadékai. Alig van emberi formájok, s nyelvök jóformán nem is emberi nyelv. A Maeotis mocsarai közt vadászatból éltek. Onnan egy szarvastehén csalogatta ki őket a scythák földére, melyre most haddal rontottak. Leverték a halánokat s a kisszemű fekete emberek mindenütt rémületet gerjesztettek. Hiszen még saját csecsemőik arczát is összevagdosták, hogy tej helyett előbb vérhez szokjanak. A sebek miatt azután nem is nő szakálluk. Különben széles vállúak s értenek az íjjhoz, nyílhoz. Vastag nyakukat büszkén tartják. Emberi alakjokban állati vadság lakik. Épen ekkor sebesítette meg Hermanarichot két rozomón testvér, mivel – ura futása -16- miatt – nővéröket, Sunildát, vad lovakkal tépette szét. A király betegségének hírére Balambér hún király a keleti gótok országára ütött, s a 110 esztendős király halála után az egészet elfoglalta. Erre a nyugati gótok Valens császártól Thráciában vagy Moesiában kértek szállást s engedelmességet és megkeresztelkedést igértek. Valens Moesiában telepítette le őket. Arianus térítők hamis tanait csepegtette beléjök s azokat utóbb az ostrogótokkal és gepidákkal is megismertette. Csakhamar éhség tört ki a nyugati gótoknál s a római vezérek egy rabszolgáért egy kenyeret, tíz fontért egy darab húst, és csupán a fiukért adtak élelmi szereket. Maga Fritigern király csak nagynehezen menekülhetett el Lupicinus római vezér lakomájáról, hol hozzátartozóit már gyilkolni kezdték. Ez a nap megszüntette a gótok éhségét s a rómaiak biztonságát. A gótok egész a Dunáig otthonosan helyezkedtek el, s az Antiochiából ellenök vonuló Valens császárt megvervén, egy gunyhóban elégették. Méltán, mert hamis hitre tanítván őket, szeretetök tüzét ő is a pokol tüzévé változtatta.

A spanyol Theodosius császár jobban fegyelmezett katonái azután kiűzték a gótokat Thráciából. De mikor beteg lett, Fritigern Thessaliát, Epirust, és Acháját égette, míg Alatheus és Safrak a többi haddal Pannoniába vonult. Gratianus végül kibékült velök s ismét szövetségeseivé fogadta őket. Megnyugodott ebben a meggyógyult Theodosius is és látogatóba hítta Konstantinápolyba Fritigern -17- utódát, Aithanarichot, ki a fényes város és a katonaság láttára felkiáltott: «A császár valóban földi isten, s a ki kezet emel rá, saját hibájából veszti életét». Halála után serege a rómainak kiegészítő része lett. Theodosius utódai, (fiai) azonban a gótoktól megtagadták az évi segítséget, mire ezek a Balthok nemzetségéből Alarichot választották királylyá, ki Pannonián és Sirmiumon át Itáliába nyomult s a háromnevű Ravenna alá szállt. Megizente a császárnak, hogy ha őket letelepedni engedi Itáliában, olyan jó egyetértésben élnek a rómaiakkal, mint ha velök egy népet tennének; különben pedig az erősebb űzze el a gyöngébbet. A tanács azt javasolta, hogy a vandál Giserich miatt úgy is veszendőbe ment Galliát és Hispaniát adják oda nekik. A gótok elfogadták; de midőn Honorius császár kétszeres apósa, Stilikó, Pollentiánál rájok ütött, megverték a császáriakat s visszafordulva, Alarich parancsára még Rómát is kirabolták. Itália összes kincseivel Alarich már Bryttiumba ment, hogy átkeljen Siciliába és Afrikába; hajóinak nagyobb részét azonban elnyelte a tenger s ő maga meghalt. Hívei Cosentia mellett a Busentus folyó medre alá temették, uralkodóvá pedig rokonát, Atavulfot választották. Ez sáskamódra pusztítva tért vissza Róma alá, s második feleségéűl fogva vitte el Honorius nővérét, Placidiát. Ezzel a két népet egyesítve, Galliába ment, honnan Spanyolország megszabadítására indult; de ő is, utóda, Segerich is a csatában esett el. A szigorú -18- és okos Vallia követte őket. Ellene s hogy Placidiát megszabadítsa, Honorius Constantiust küldte; viszályuknak újabb szövetség vetett véget. Giserich vandal király Bonifatius helytartó hívására szintén odahagyta Spanyolországot s a 7000 lépés széles Gaditáni-szoroson átkelt Afrikába, azt elfoglalta s utódaival száz évig uralkodott rajta, míg e földnek Belezár vissza nem adta a római birodalom szabadságát. A vandaloktól elhagyott spanyol földön gótok és rómaiak osztoztak, mire Vallia halála után a gótok Theodoridot választották királylyá, ki tanácsosává tette Bereonudot, az Amaloknak a húnok elől hozzá menekült ivadékát. A rómaiak ekkor, Aëtius vezetése alatt, még a húnoktól is támogatva, Galliában megtámadták Theodorid gótjait, de ismét szövetkeztek velök.

Ekkor Scythiának majdnem minden népén Attila hun király uralkodott. Attila, Mundzuk fia, testvérének Bledának megölése után, egyesítvén a húnokat, a világ első népeivel, a rómaiakkal s gótokkal akart megmérkőzni. 500,000 ember élén, Mars kardjával a kezében, bizton nézhetett föladata elé. A nyugati gótok megtámadására Giserich ajándékokkal ösztönözte őt, mert félt Theodoridtól, kinek leányát méregkeverésről vádolva, megcsonkítva küldte haza. Attila először is a rómaiakat s gótokat akarta összeveszítni. De Valentinianus egyesülésre szólította Theodoridot a világ zsarnoka ellen, ki szolgaságra akarja vetni -19- az egész emberiséget. A gótok csakugyan fegyverkeztek; Theodorid négy fiút otthon hagyott, Thorismundot és Theodoridot azonban magával vitte a hadjáratba s a catalauni vagy mauriaci mezőkön a római Aëtius szövetségében szembeszállt Attilával. Bebizonyult itt, hogy az emberi nem a királyokért van; mert e helyütt egyetlenegynek őrült ötletéből mészárolták le a népeket s egy dölyfös király önkénye megsemmisítette mindazt, mit a természet annyi századon át teremtett. Attila jósai megjövendölték a húnok szerencsétlenségét. Jól rendezett hadaiban ott voltak az Amalok közől való Valimir, Theodemir és Videmir keleti gótjai is, Ardarich gepida királylyal és sok leigázott néppel együtt. Ezek Attila szemeinek egyetlen intésére félve és reszketve, de zúgolódás nélkül teljesítették parancsait. A húnok, kiket eleinte lehangolt, hogy az ellenség elfoglalta a csataterén uralkodó dombokat, Attila beszédére lelkesülten támadtak. Az ókor nem tud ilyen makacs csatáról. A patak vértől áradott. Theodoriddal lova elragadt s őt saját emberei taposták el. Így teljesedett a jóslat, hogy elesik az ellenség fővezére. De a nyugati gótok is megölik Attilát, ha idején nem menekül szekérvárába. Dühöngve maradt itt másnap is és a mint mondják, nyergekből máglyát rakatott, hogy ha az ellenség benyomul, azon égesse el magát. A rómaiak ostromolni akarták, hogy kiéheztetvén, megadásra bírják. Közben a nyugati gótok -20- dalokkal siratták el a csataterén megtalált királyukat.

Aëtius, hogy a húnokat megsemmisítve, a gótok a rómaiakra ne rontsanak, azt tanácsolta a halott király fiának, a hős Thorismundnak, menjen haza s testvérei ellenében biztosítsa atyja örökségét; a mi meg is történt s így a szövetségesek elszalasztották a jó alkalmat, hogy nagy tettet hajtsanak végre. Mind a két részen 165,000 ember esett el ebben a világhírű csatában s Attila csak akkor hagyta oda táborát, mikor megtudta, hogy a gótok nem hadicselből távoztak. Azután Itáliába nyomult s bevette Aquileiát, melynek tarthatatlan voltára a gólyák költözködése figyelmeztette. Feldúlta Velencze többi városát s Milanót is; de Rómát habozott megtámadni, mert Alarich s mások sorsából azt látta, hogy annak elfoglalói nem sokáig élnek. A Velencze területén levő ambulei mezőn, a Minciuson való rév közelében, meghallgatta tehát Leó pápa követségét s hazatért a Duna vidékére. Fenyegetőzött, hogy még jobban tönkre teszi Itáliát, ha nem kapja meg Valentinianus nővérét, Honoriát, ki jegygyűrűt küldött neki. Követelte a Theodosiustól igért adó megfizetését is. De midőn a Ligerisen túl lakó alánok meghódítására indult, Thorismund a nyugati gótok királya egy, a catalaunumihoz hasonló ütközetben legyőzte és szégyennel űzte haza. Magát Thorismundot otthon, Tolosában, az orgyilkos Askalk ölte meg. Az uralkodásban öcscse, Theodorid -21- váltotta fel, ki legyőzte a majdnem egész Spanyolország uralmára vágyó Riciar suav királyt, s helyébe tett lázadó hűbéresét, Agrivulfot; de ennek kivégeztetése után megengedte, hogy a suavok Rimismundot válaszszák királylyá. Theodorid maga uralkodásának 13-ik évében halt meg. Hirtelen halála miatt öcscsét s utódát, Eurichot gyanusították.

Sok trónviszály volt Rómában is, melyet Giserich vandál király e közben kirabolt, Eurich pedig, Galliára vágyván, megverte a rómaiak szövetségeseit, a britteket s burgundzónokat. Most Nepus császár Orestest küldte ellene; ez azonban Rómától csak Ravennáig ment s ott fiát, Augustulust tette császárrá, mire Nepus Dalmátiába menekült, a hol a még korábban elűzött császár, Glycerius is élt.

Orestest, a skirek, turcilingok és herulok királya, Odoacer ölte meg s elűzte fiát Augustulust, mire Augustus után 522 évvel a nyugatrómai birodalom megbukott s Odoacer egész Itáliát meghódította. A zavarokat használva, a gót Eurich elfoglalta Arelatumot és Massiliát, mire Spanyolország és Gallia teljesen hatalmába került. Uralma 19-ik évében Arelatumban meghalván, fia, Alarich követte, kinek végzete volt, hogy szintén azon a néven fejezze be a birodalom történetét, a melyen az kezdődött.

Maguk az ostrogótok Hermanarich halála óta régi lakóhelyükön mint a húnok alattvalói éltek. -22- Vinithart, ki tőlük szabadulni akart, Balambér leverte. Utódai közől Hunimund a suávok, Thorismund a gepidák ellen harczolt, oly hősiesen, hogy halála után a keleti gótok 40 évig helyébe nem is tettek királyt, míg fel nem nőtt unokaöcscse, Valamir, ki két testvérével együtt részt vett Attila harczaiban, míg a halál meg nem szabadította tőle.

Az ittas Attilát a nagyon szép Ildikóval való házassága éjjelén orra vére ölte meg, akkor, mikor Marcianus császár azt álmodta, hogy Attila nyila eltört. Népe vadúl gyászolta, majd dalokban elsiratta s hármas koporsóban temette el. Fiai egymás közt viszálykodván, először is Ardarich gepida király kelt föl ellenük s lerázta a szolgaság igáját. A többi nép is rájok támadt. Pannoniában a Nedao folyónál gótok, gepidák, rugiak, suávok, alánok fegyverétől 30,000 hún esett el Attila kedves fiával, Ellákkal együtt; testvérei pedig a Pontus mellékére, oda menekültek, hol azelőtt a gótok laktak.

Így buktak el a húnok, kiktől a világ romlását várták; a felszabadult népeknek pedig Marcianus letelepedő helyeket adott. A gepidáké lett Dácia, a keleti gótoké Pannonia Vindominától (Bécstől) Syrmisig (Sirmiumig). A sarmatáké és cemandroké Illyricum egy része lett, a skyreké, sadagaroké s az alánok némely részeé Kis-Scythia. Ezek vezére Kandak volt, kinek jegyzőjeként szolgált Pária, Alanoviimuthis apja, s unokaöcscsénél, Gunthiknál vagy Bazánál maga Jordanes, ki különben – mint maga mondja – nem volt tudós -23- ember. Kis-Scythiában települt meg Attila kisebb fia, Hernák (Irnák) is a menekült húnokkal, unokatestvérei, Emnecúr és Ulcindúr pedig Parti-Dácia Utus, Hiskus és Almus városaiban, míg a rugiak Bizzis és Arkadiopolis környékén helyezkedtek el.

A kisgótok Moesiában, Nikopolis környékén élnek manap is. Püspökük Vulfila, ki számukra betűket talált föl. Szegények, harcziatlanok, kik többnyire tejet isznak. A keleti gótok Valamir alatt Aquanigra és Skarniunga, Thiudimirrel a Pelsois tavánál s Vidimirrel a kettő közt telepedtek le. Mikor Attila fiai Valamirt megrohanták, ez a Danaber (Dnjeper) felé Scythiába űzte a húnokat azon helyig, melyet ezek Várnak neveznek. Valamirnek Thiudimirhez küldött örömhirnöke még nagyobb örömet talált, mert ágyasától, Erelievától aznap született ennek fia, Theodorich. Mikor az elmaradt évi ajándék miatt a rómaiakkal kitört háborút befejezték, a béke zálogául e Theodorichot küldték a császárhoz Konstantinápolyba. Erre Pannonia belsejében a sadagokat támadták meg, mire Dincik (Dengezics), Attila egyik fia, összegyűjté csekély ulcinzúr, angiskir, bittugur és bardor népét, s ostrom alá vette a pannóniai Basianát. A gótok, a sadagokat odahagyva, a húnokra törtek s őket oly csúfosan kiűzték, hogy a megmaradt húnok most is félnek a gótok fegyvereitől. Suavia (a Száva) herczege, Hunimund viszont Dalmátiát pusztította, de Thiudimir a Pelsoisnál megverte őket s Hunimundot is elfogta, -24- majd ismét hazaküldte. Thiudimir a skirek ellen való csatában esett el; de ezeket a hálátlan Hunimundtól felbujtott skireket a gótok majdnem egy szálig levágták. Erre Hunimund s Alarich suáv királyra és a gótokra törtek, de Valamir utóda és testvére, Thiudimir, őket és szövetségeseit a pannóniai Bolia folyónál tönkretették. A befagyott Dunán át azután a suávok (svábok) és szövetségeseik, az alamannok hátába kerültek s őket is legyőzték. Otthon találták már Theodorichot, kit a császár gazdagon megajándékozva bocsátott haza. A 18 éves ifjú, atyja megkérdezése nélkül, csakhamar megverte Babáj sarmát királyt s bevette Singidunumot, melyet azonban nem adott vissza a rómaiaknak.

Mikor a nép utóbb portyázó háborút követelt, Vidimir Itáliába rontott, hol azonban meghalt. Hasonló nevű fiát Glycerius császár ajándékokkal engesztelte meg s Galliába küldte, hol a két gót nép egyesült. Maga Thiudimir a Száván túl Illyricumra rontott s egész Thessaloniáig hatolva, szerződés útján Macedoniában nyert letelepedő helyet, mire nemsokára meghalván, fia, Theodorich lett utóda.

Theodorichot Zeno azonnal Konstantinápolyba hivatta, harczi fiává fogadta, konzullá tette, diadalmenetet engedett neki s lovagszobrát a császári palota előtt állíttatta föl. Mégis visszament Illyricumban nyomorgó népéhez, hogy azt, a császár engedelmével, a turcilingok és rugiak kiűzésére, -25- Itáliába vezesse. Verona síkján megverte Odoacer hadát, átkelt a Paduson, ostrom alá fogta s három év alatt bevette Ravennát, kivégezte Odoacert és Zeno tanácsára a gótok és rómaiak királyának czímét vette föl. Audefleda frank királyleánytól született leányát, Amalasuenthát az Amalok házából való nyugati gót Eutharichhoz adta férjhez. Sirmiumban, Galliában stb. diadalokat aratott s az egész nyugaton nem volt nép, mely Theodorichnak barát- és alattvalóképen nem szolgált volna. Öreg korában 10 éves unokáját, Amalasuentha fiát, az árva Athalarichot rendelte utódául. Meghagyta országa nagyjainak, tiszteljék a királyt, szeressék a senatust és a római népet s Istenen kivül a keletrómai császárt tartsák kegyes barátjoknak. Utána 8 évig békén uralkodott az ifjú. Halála után anyja rokonát, Theodahadot választotta férjéül, ki azonban száműzette, majd megfojtatta őt. Sorsán megrendülve, Justinianus keletrómai császár a vandálok legyőzőjét, Belezárt küldte ellene. Belezár elfoglalta Siciliát, s Regiumnál hódolatra kényszerítette Theodahad vejét, Evermudot, mire a gótok a gyanús Theodahad helyett Vitigest tették királylyá, ki megölette Theodahadot s feleségül vette Amalasuentha leányát, Matesuenthát. E közben Belezár feldúlván Nápolyt, Róma ellen indult, majd Tuscia városait foglalgatta s Perusiánál megsemmisítette Vitigesnek Magnus gróf alatt küldött seregét. 14 hónapig hasztalanul küzdött Vitiges is; -26- Ravennába kellett zárkóznia, hol csakhamar egész családjával hódolt Belezárnak. Így győzte le Justinianus azt a népet, mely 2030 éven át (Berigtől fogva) mint legvitézebb nép oly sokáig uralkodott. A császár patriciussá tette Vitigest, ki még két évig élt; özvegyét testvéréhez, Germanus patriciushoz adta férjhez. Ennek utószülött fia szintén Germanus. «Ebben egyesült az Aniciak nemzetsége az Amalok törzsével s ha Isten is úgy akarja, reményekre jogosít mind a két nemzetség iránt.»

«Ilyen volt – végzi – napjainkig a geták eredete, az Amalok nemes családja; ezek voltak a hős férfiak tettei. Ez a dicső nemzetség meghajol egy még dicsőségesebb fejedelem előtt s megadta magát egy vitéz hadvezérnek, kinek dicsőségét egy század, egy kor sem oltja ki; nem, – a győztes triumphator Justinianust és konzulját, Belezárt, mindig vandál verőnek, afrikainak, gétagyőzőnek fogják nevezni. Te, a ki ezt olvasod, tudod, hogy én a korábbiak iratait követtem, téres mezejökön kevés virágot szakítván, hogy azokból a kutatók számára, tehetségemhez képest, koszorút kössek. S nem kell hinni, hogy mivel én is belőle származom, a nevezett nép javára hozzátettem volna valamit azon kivül, a mit olvastam, vagy tapasztaltam. De így sem vettem föl mindent, a mit rólok írtak vagy elbeszéltek; mert mindezt nemcsak ezen népnek, hanem a győzőnek is dicsőségére mondtam el.» -27-

Látnivaló, hazánk népvándorláskorabeli történetéről is, mennyi becses adata van Jordanesnek. Gr. Cziráky a Tudományos Gyűjteményben már 1823-ban kérdést tett (X. 126.), mik a nála említett folyók mostani magyar nevei? Nevezetesen mi az a pannoniai Netad, Netao vagy Nedao, mely mellett Ardarich, a gepidák királya, Attilát megtámadta (valószínű, hogy a Hernádot értette). Cziráky kétségesnek találta, több folyó-e a Tisia, Tibisia, Dricca, (Drekon, Tigas és Tiphesas), vagy az igen kanyargó Tisza és Maros az, a mit Priskus, a görög császár követe, Attilához menet útjában talált? Erre a kérdésre csak több mint félszázad múlva adott választ Salamon Ferencz. Szerinte Tibisia – Priskus Tiphesasa – egy a Tibiscussal, vagyis a Temessel; a Tisia – Priskus Tigasa – lehetne Bigas, vagyis a mai Béga, de mégis inkább a Borzova (most Berzova) s a Dricca – Jordanes Drekonja – a Karas; ellenben Hunfalvy Pál szerint (Etnogr. 84.) inkább a Tierna vagyis Cserna. Priskus és Jordanes szövege tehát eltér egymástól. De Jordanes, ki a neveket elferdíti s ezeket a folyókat óriásiknak mondja, Salamon szerint «maga ingatja meg hitelét». Nagyítása mutatja, hogy nem ismerte azt a vidéket, melyről írt, s hogy nem is tudott vagy nem is akart lelkiösmeretesen írni. Ez a példa is tanúság reá, Salamonig mily téves nyomokon járt úgy a bel- mint a külföldi nyomozás, midőn a Tiszát és Marost kereste azokban a folyó-nevekben, melyek -28- a Temest, Berzovát és Karast jelölik. Czirákynak sok fejtörest okozott az is, melyik volt az a Skarniunga és Aqua nigra folyó, a mely közt Jordanes szerint (52. fej.) Valamir ostrogótjai laktak. Már ő is fölismerte, hogy téved Gebhardi, midőn ezeket másokkal együtt a Szávának s a Drávának tartja, mert Jordanes az 56. fejezetben külön is szól a Száváról. Pedig voltakép csak annyit mond, hogy Valamir a maga népével átkelt a Saus-folyón. Ezt, Jordanes fordításában, Martens is a Szávának mondja, ellenben megjegyzi, hogy a Skarniunga és az Aqua nigra ismeretlen folyók. Eligazodni annyival bajosabb, mert a Pelsois-tó, melynek partjain Thiudimir lakott, Martens szerint a Balaton ugyan, ismeretes azonban, hogy a rómaiak Pelsonak vagy Peisonak nevezték a Balatonon kívül a Fertőt is. A tó és a két folyó köze közt pedig akkora helynek kellett lennie, hogy népestől leférjen rajta a harmadik testvér, Vidimir is. Aqua nigra magyar nevet most a Kis-Kárpátokban eredő s Récsétől kezdve az érsekujvári Dunával északon nagyjából párhuzamosan haladó Feketevíz viseli, mely – mindenütt Pozsonymegyében haladván – Tallóstól délkeletre ömlik a Dunába. Ez lett volna tehát Valamir országának északi határa, míg a délkeletit a talán a Rábával egynek vehető Skarniunga képezte úgy, hogy a keleti gótoknak ez a töredéke a Duna mindkét oldalán lakott volna. Ez inkább csak ötlet. De ha megáll, a Pelsois valóban a Balaton, mely esetben Vidimir valahol a -29- mai Veszprémmegye nyugati, és Zala északnyugati részén tanyázhatott. Majd azon töpreng Cziráky, hol van az a Bolia-folyó, mely mellett a gótok úgy megverték a rájok tört Hunimund és Alarich suáv királyokat, hogy 10,000 lépés hosszan halottak borították a csatatért, s Thiudimir és Vidimir tökéletesen megboszúlhatták rajtok testvérök, Valamir halálát? (54. fej.) Suhm szerint ez a Bolia a Lipótvár közelében fekvő Bláva, mely Jókő város temploma alatt egy tóból ered; egy darabig határt von Pozsony és Nyitra vármegyék közt s Nagy-Szombattól délre egyesül a Dud-Vággal. Tudni kellene azonban, ennek a pataknak nevét nem alkalmazták-e valaha magára a Dud-Vágra? A Fekete-Vág egyik csermelye, a Beljenecz, még eléggé fentartotta az ősi Bolia nevet, talán Biela volt akkor is a Fehér-Vág neve, miből a Boliát elég könnyű volna kimagyarázni egy régi német krónikás szórontásából.

Mindez csak kikapott példa a sokból. De ha újabban Hunfalvy Pál és Fröhlich Róbert némi figyelmet szenteltek is Jordanes magyarországi geographiájának, ennyi is sejtenünk engedi, csupán hazánk történetének szempontjából is, mennyi még a megfejtetlen kérdés és a kiaknázatlan anyag a Jordanes művében. Hunfalvy Pál (Ethn. 117.) arról vádolja ugyan, hogy «ő kezdi meg országunkra nézve a meséket és a kritikátlan ethnographiát, melyek mai napig tetszenek sokaknak.» -30- De maga is azonnal hozzáteszi, hogy «saját korára s az általa ismert világra nézve Jordanes becses történelmi és földrajzi forrás». Mindenesetre alkalmas tanulmányul szolgál mindazoknak, kik egyetemes és hazai magyar történelmi kutatásainkat egybekötni kivánják.

Hasonlót mondhatni Procopiusról, ki szintén megírta a gótok történetét s a mellett a vandalokról is szerzett egy munkát.

II. Procopius.

Procopius (Προϰόπιος) az 500. év táján, a palesztinai Caesareában, jómódú római családból született. Gondos neveltetését valószínűleg Berytus híres jogi iskolájában s Antiochiában befejezvén, rhetor, vagyis classikus műveltségű ügyvéd lett. 527-ben Justinus császár őt Belizár mellé nevezte ki ξύμβουλος-szá, jogtanácsossá. Mint ilyen vett részt a nagy magister militum 528–531. évi perzsa hadjáratában, sőt Afrikába is mint jogtanácsos kisérte őt. A Sicilia keleti partján levő Kaukanäig baj nélkül jutott a hajóhad, mely azonban teljesen tájékozatlan volt abban a részben, milyen erővel vannak a vandalok; hogy tehát kiköthetnek-e, vagy sem. Gabonavásárlás ürűgye alatt Belizár Procopiust küldte ki, hogy Syracusaeból hírt hozzon. Egy ottani barátjának Karthágóból csak imént hazatért szolgájától kapott is híreket a vandalokról, sőt ezt a rabszolgát elvitte magához Belizárhoz is, ki ezek után bátran kiköthetett Afrikában. Gelimer király palotájában -32- az asztalon felejtett ebédet már Procopius is segített elkölteni.

A háború végeztével nem követte Belizárt Siciliába, hanem Afrikában maradt Salamon helytartóval, míg egy fölkelés következtében mindkettejöknek Siciliába nem kellett menekülniök. Ekkor, mint ὑπογραφεύς, vagyis mint magántitkár ismét régi főnökéhez csatlakozott s oldalán maradt a gótok ellen viselt első hadjáratában. Hogy az éhségtől gyötört Rómán segítsen, keresztül tört a gótok megszálló hadain, s Nápolyból gabonával, 500 emberrel tért vissza a városba. Majd midőn Auxinumban már ők ostromolták (II. 23–27.) a gótokat, ezeknek egy kitörésekor azzal mentette meg a görögöket, hogy fölelevenítette a régi római szokást, úgy, hogy a lovassági trombitaszót a támadás, a gyalogságit pedig a visszavonulás jelzésére használta s ezzel a csapatok mozgását a legnagyobb zajban is érthetően szabályozta.

A gót háborúról görögül írt művében oly megkapóan festi Belizárnak Konstantinápolyba való bevonultát, a hogy csak szemtanú festheti; Byzánczban volt 542-ben, a nagy dögvész idején (Persica, II. 22.); de csak föltevés, hogy ezen két esemény közt 541–2-ben, a perzsa háborúban is részt vett volna. Történelmi művei ez időn túl őt magát nem emlegetik; de mivel fölhozza az épületekről írt munkájában, hogy Justinianus elkészítette a Byzanczot és Selymbriát összekötő falakat, 558 augusztusában még mindenesetre az élők közt volt. -33- Némelyek azonosítják azzal a Procopiusszal, ki 562-ben Konstantinápoly præfectusa volt; ezt azonban nem lehet bizonyítani. Életéről általában véve csak annyit tudunk, a mennyit műveiben önmaga följegyzett; ez pedig a lehető legkevesebb.

Történeti munkái – első sorban a vandál és gót háború leirásai – többnyire olyan eseményekről szólnak, mikről mint szem- és fültanú értesülhetett, et quorum pars fuit, ha nem is épen magna pars. El lehet képzelni, hogy Belizár környezetében a byzanczi udvarról elég hírt és pletykát hallhatott. Megbízható mindenütt, hol oly csatákat ír le, melyekben maga is résztvett; de mindjárt zavaros, mihelyt csak másodkézből kapja adatait s legzavarosabb, midőn – saját kora történetének bevezetésében – régibb időkről kell emlékeznie.

Mindez közvetlenné, emlékrajzszerűvé teszi elbeszélését, melynek értékét azzal is emeli, hogy van érzéke a néprajz iránt. Az események színhelyét, mint igazi szemtanú, majdnem mint túrista írja le, a kinek gondja van reá, hogy néprajzi furcsaságokkal, szokások ismertetésével, népmesékkel és mondákkal fűszerezze beszédét, a mit még csak kritikai megjegyzésekkel sem zavar. Példaképét, Herodotost abban is követi, hogy beszédeket ad harczba induló hőseinek ajakára, vagy egész költött leveleket írat velök. Ezek nagyon jók arra, hogy a vandál vagy a perzsa király nevében jól odamondogasson saját uralkodójának, Justinianusnak, azért -34- a kapzsiságért, melyet az országok szerzésében, a pénz gyűjtésében tanúsított.

Történeti művei (Ἱστορίαι) nyolcz könyvben három főrészre oszlanak.

1. A perzsa háborúk történetét két könyvben az 545-ben kötött fegyverszünetig beszéli el, de még említi Theodora császárné halálát (548. jun. 12.).

2. A vandál és mór háborúk történetét két könyvben 395–530-ig csak vázlatosan állítja össze, az utolsó három évről ellenben (533–5) bőven szól, míg az 536–548. év eseményeit ismét elnagyolja, eddigi szinte érdekfeszítő előadása helyett krónikás följegyzésekkel érvén be.

3. A gót háború történetének csupán első két fejezetében állítja össze a 474–534-ig terjedő eseményeket, míg négy könyvben szól az 534–552-ig tartott hadjáratról.

Művének hét első könyvét már 550–1-ben kiadta és csak 554 után egészítette ki a nyolczadikkal. Azonban nem érte be azzal, hogy csupán a csatatéren tüntesse föl császárát. Ktismatájában, az épületekről 558 táján befejezett munkájában, melyet rendesen De aedificiis Justiniani czímmel szokás idézni, egy könyvben ismerteti a császárnak Byzáncban s ötben a tartományokban emelt épületeit; amabban a templomokat és palotákat, emezekben többnyire a várakat és falakat. Itt azonban nem tartja meg többé imént még híven megőrzött történetirói függetlenségét, hanem agyba-főbe dicséri a császárt, ki, mint kora -35- legjelesebb íróját, egyenesen megbízta e mű szerzésével. Az igaz, hogy épen ez a parancsszóra csinált műve a leggyengébb.

Hízelgése annál feltünőbb, mert Anekdota, vagy Arcana historia czímmel csak halála után közzétett munkájában kiméletlenűl neki rontott ugyanannak a Justinianusnak és feleségének, Theodorának, sőt dicsőített hadvezérének, Belizárnak is. Azzal mentegeti ugyan magát, hogy fejével játszott volna, ha már az udvarban megírja ezeket, a főkép a két asszonyt rajzolgató apró történeteket, midőn még saját atyjafiaiban sem bízhatott; de elég szigorú kritikát mond önmagáról azzal, hogy félelmében nagy történeti munkáiban is mellőzött olyasmiket, a mik jobban megmagyarázták volna a dolgok valódi állását, s hogy ezeket csak most, pótlásképen mondja el. Kicsúfolja Belizárnak a hozzá méltatlan Antoniához való vak szeretetét s azután 26 fejezetben gyűjt össze mindent, a mi csak rossz színben tüntetheti föl a császári párt. Igazságtalanságait a túlzások okozzák, de e túlzásokban is sok az igazság; a milyen pl., hogy a császárnak külsőképen fényes uralma mégis az alattvalók nyomorúságát okozta. S a történet sem hagyhatja figyelmen kivül, mint az uralma végén Justinianus ellen föllobbant gyűlölet jelét. Suetonius császár adomái ehhez képest merő nyájaskodások; épen azért csak nagy titokban olvasgatták. (Nyomtatásban először 1623-ban jelent meg.) -36-

Procopius még valóban közel áll az ókor történetiróihoz. Műveiből egyenesen ki lehet mutatni azt a hatást, a mit reá Herodotos, Polybius s a vele legrokonabb Ammianus Marcellinus gyakorolt. Ezzel az utóbbival különben is sok tekintetben össze lehet őt hasonlítani. Az előadás egységes voltában alig. A Persica, Vandalica s a Gothica majdnem egyszerre kezdi s végzi az események elbeszélését. A három nagy csoportban saját műveire egyszer-másszor hivatkozik ugyan a szerző, egészben véve azonban egymástól függetlenűl tárgyal, úgy, hogy ezekből a külön értekezésekből nem domborodhatik ki sem Belizárnak, sem Justinianusnak egész egyénisége. Utóbb azért tartotta maga is szükségesnek, hogy – a legalább a VIII. könyvben – synchronistikát adjon. Mindenütt gyengén, mesésen induló előadása egyre erősödik, mind megbízhatóbb; akárhány részletére kisütötték ugyan a tévedést, de még ekkor is el kellett ösmerni, hogy az eseményekről tiszta képet alkot. Emlékezetének frissesége szinte kétségtelenné teszi, hogy a feldolgozásnál saját naplóit használta. Ő maga, mint jogász, talán nem sokat értett katonai dolgokhoz; de úgy látszik, hogy mikor Belizár, vagy valamely alvezére jelenlétében meg-megbeszéltek egy-egy imént kivívott csatát, naplójába azonnal följegyezte a hallottakat; talán ennek köszönhetni, hogy a Gothicában egyebek közt oly remekül írta le Nápoly 536. évi ostromát (I. könyv, 8–10. fej). Ranke szerint -37- «egy vakmerő strategémát ritkán rajzoltak olyan jól, mint ezt Procopius rajzolta; elbeszélése valóságos kis mesterműve a poliorketikának, a várostromlás művészetének; mutatja, mindenről mily pontosan értesült a szerző, kinek a mellett megvan az az érdeme, hogy az általános nagy szempontokról sohasem feledkezett meg». Teljesen közvetlen Róma védelmének leirásában is (Gothica, I. 16–29. s folytatva II. 1–6.) De szinte önmagát múlja felül Ravenna ostromának elbeszélésében. (U. o. II. 28–30.) Belizár miért veti meg a neki fölajánlott gót koronát, hogy azt a gót királylyal együtt akkor vigye Justinianus elé, mikor ez épen győzelmei közől híja őt vissza, igazán csak innen ismerjük meg. Ranke szerint «Procopius minden idők hálájára méltó, hogy az indítóokokat úgy megérteti. A régi és új idők egykorú eseményeinek történetirói közt Cæsareai Procopius az első sorban áll».

De nemcsak a hadiesemények rajzolásához ért; Thukydidesre emlékeztet az az eleven kép, melyet (Persica, II. 22.) a konstantinápolyi dögvészről, vagy a Rómába szorult görögök inségéről (Gothica, III. 16–17.) fest.

Általában véve «az utókor szerencsésnek tarthatja magát, hogy e korszaknak annyira fontos eredményeiről oly jól értesült, oly pártatlan, s a nyelv és találó előadás tekintetében oly kitünő szerzőtől, a kinek szemei nyitva voltak a római birodalommal harczoló népek sajátságai iránt is, -38- egész terjedelmökben, úgy használhat egy munkát, a mint azt maga a szerző kiadta. Csak egy tekintetben nem elégíti ki várakozásunkat; könnyedén siklik el Konstantinápoly belső állapotai fölött, még akkor is, ha azok a hadvezért, kinek művét ajánlotta, igen közelről érintették.»

A felületes keresztyént megragadta az ókor hatalmas Rómájának eszméje; Bonifatiust és Aëtiust az utolsó rómaiaknak nevezi ugyan, de Belizárban s az ő és Justinianus alkotásaiban is a római állameszmét ünnepli azzal a barbársággal szemben, melyről írnia kell. A barbársággal nem egyezkedni, hanem harczolni kiván s azért kedvvel ír az őket megsemmisítő háborúkról; haraggal arról, ha Justinianus egyszer-másszor pénzen vásárol tőlük békét. Hiszen velök szemben a czél mindig szentesíti az eszközöket! A felekezetiséget, a vallásos szőrszálhasogatást már csak azért is gyűlöli, mert még jobban megosztja az államot, melynek pedig egységesnek kell lennie. A politikában, mely ez egységet ápolja, nem keresett következetességet s irodalmi művei tanusítják, hogy elég jellemtelen politikus volt ő maga is. Az a férfiú, ki a perzsa, vandal és gót háborúk története megírásában pártatlan, a Ktismatában alázatos és hizelgő udvari ember, az Anekdotákban pedig kiméletlenűl antidynastikus! De hát Justinianus uralkodása nem is volt a politikai jellemek melegágya. Csak így magyarázható meg, hogy Procopius, ki egyidőben írta Ktismatáját és Anekdotáit, gondosan -39- ügyel arra, hogy a milyen sorrendben dicsérte meg amott a császárt, épen olyan sorrendben rántsa le emitt s így önmagát czáfolgassa. De csak zsebében mutathatott fügét a császárnak; a dicséret szélesebb körben terjedt el, mint a gyalázás.

Irányzatos műveit túlélik oly sok történetírói tulajdonsággal megalkotott históriái, melyekben két hatalmas barbár népnek, a vandálnak és gótnak bukását mintaszerűen írta meg.

Művének folytatói közül különösen Agathias érdemel említést, ki a Gothicához 552–4-ről még öt könyvet függesztett. Agathias a kis-ázsiai Myrinában 536 táján született; tanulmányait Alexandriában végezte s 554-ben, még nagyon is fiatalon, Konstantinápolyban mint ügyvéd telepedett meg, majd a császári bureauk actái közé temetkezve kesergett azon, hogy életét nem szentelheti teljesen classikusainak s különösen történelmi tanulmányainak, melyekhez verselgetései után fordult. Procopius folytatásához Justinianus halálával azonnal gyűjteni kezdett ugyan, de csak 577 táján fogott az íráshoz; és midőn hét esztendő történetét elbeszélte, 582-ben a halál akadályozta meg a folytatásban. Igazságra törekedett s egészben véve megbízható történetíró; eléggé dagályos irálya miatt azonban valami nagy kedveltségre soha sem tehetett szert. S a Procopius Gothicájáról Agathias könyvére való áttérés mindenesetre némi zökkenéssel jár a miatt is, mert jóval jelentéktelenebb -40- állásában, Agathias csak távolabbról szemlélte az eseményeket s így nincs is meg benne Procopius közvetlensége. Azt a negyedszázadot azonban, melyről ők ketten szólnak s mely épen a római államiság renaissance-vajudásainak tanulságos kora, elbeszéléseik alapján ismeri a világ. Azért, ha bennök jóval kevesebb is a hazánkban lakott népekre vonatkozó adat, teljes mértékben figyelmet érdemelnek nálunk is.

III. Toursi Gergely.

Egy gót s egy görög történetíró után egy olyan rómaival ösmerkedünk meg, ki megírta a hazájába, Galliába betolakodott frankok történetét. Chlodvig hazátlan törzse hatvan év alatt miként lett olyan nagygyá, hogy hatalma az Atlanti-oceántól egészen Pannonia határáig terjedett, sőt hogy már Konstantinápolyt magát is fenyegette, a nép izmosodásának ezt a tanulságos történetét Toursi Gergely adja elénk.

Georgius Florentinus, írói nevén Georgius Turonensis 538-ban vagy 539-ben, a napot azonban tudjuk, november 30-án Clermontban született, olyan családból, mely 12 püspököt adott Toursnak; ő volt a tizenharmadik, holott az egyházmegyét kezdettől fogva odáig csak 18 főpap kormányozta. A frankokon Austrasiában s így az Auvergneben is, melynek Clermont volt a fővárosa, akkor Theudebert uralkodott, Theuderich fia. Mikor azután Theudebert fiával, Theodobálddal 555-ben kihalt a merovingiak austrasiai vonala, -42- a törvényes örökösnek, I. Chlotharnak fia, Chramm, föllázadt s Clermontból három álló esztendőn át daczolt édes apjával, ki azonban ekkor földönfutóvá tette őt. E polgárháború rémes jelenetei alatt növekedett Georgius Florentinus, ki egymásután vesztette el atyját, majd nagybátyját és nevelőbátyját, a szent életű Gallus toursi püspököt; anyja pedig Burgundba költözött, míg ő maga családjának ősi városában tanulta a papi tudományokat.

Heves láztól gyötörve, 563-ban elvánszorgott Toursba, szent Márton sírjához, hogy az ő közbenjárására szabaduljon bajától. Betegségéből felépült, jámborságával pedig annyira megnyerte a toursiak jóindulatát, hogy tíz év mulva szent Radegundnak óhajtására is, őt választották, Aegidius rheimsi püspök fel is szentelte az ifjú rómait püspökükké. Fortunatus, teljes nevén Venantius Honorius Clemantianus Fortunatus, korának legdivatosabb galliai poétája, sietett is megverselni ifjú barátját:

«Boldog nép örvendj, betelék szívednek a vágya:
Itt van püspököd és áldoz az Isten előtt.
Örvendezzen az ifjúság, valamint elesett agg,
Mindenik örvendjen, – mindenik áldva leszen.
Jő a hivők, a szegények, a városi nép igaz atyja;
S minthogy pásztora jön, kedvre derüljön a nyáj.
Mert mire hő vágygyal s epekedve tekints a község:
Megjelenék már ő; és örül a szem, a szív.
Püspöki méltóságra hivatva, legelteti Gergely
Menybeli atyjának városi hű juhait.
Isteni szolgálatra Egyed keze kente föl őt, hogy
Népvezető legyen; és tiszteli őt Radegund.
-43- Örvend őneki Sigbert is, valamint Brunihilda,
Mert a királytól nyert tiszteletet s jogokat.»

Gergely, a hogy mint püspök nevezte magát, megbecsülte a költő jóindulatát. A Vienne mellett mezei jószágot ajándékozott neki s kora legfölkapottabb költőjével szoros barátságba lépett, mi irodalmi és tudományos munkásságára sem volt hatástalan.

Huszonegy éven át nehéz körülmények közt volt Tours püspöke. 557-ben pl. leégtek összes templomai s ezek közöl a székesegyházat, melyben pannoniai sz. Márton is nyugodott, csak 590-ben állíthatta vissza régi épségébe. Tours és Poitiers birtoka miatt és személyes gyűlöletből egyre tartott Brunhilda és Fredegunda, Sigbert és Chilperich versengése s Gergely, ki Sigbertnek és Brunhildának köszönhette püspökségét, gyakran igen kényes helyzetbe jutott. Mivel azonban még Fredegundára is hatni tudott, ellenségei bevádolták Chilperich előtt, hogy feleségével, Fredegundával könnyelmű életet folytatott, úgy, hogy a vád alól 580-ban a braini zsinat előtt esküvel kellett tisztáznia magát. Ez idő óta nagyobb tekintetben részesítette őt Chilperich, majd – ennek 584-ben történt meggyilkoltatása után – Gunthramm király; igazi befolyása azonban akkor kezdődött, midőn 585-ben Gunthramm visszaadta Tourst más városokkal együtt Sigbert fiának, Childebertnek. 594 nov. 17-ikén valamennyi Merovingtól becsülve hunyt el. -44-

Előkelő állásában, nagy összeköttetéseinél fogva kiváló figyelmet érdemel szinte lázasnak mondható irodalmi munkássága. Tíz könyvben írta meg a frankok történetét, hét könyvet írt a csodákról, a négy elsőben csakis szent Márton csodatételeivel foglalkozván; e művének mintegy kiegészítője huszonhárom egyházatya életéről szóló könyve; egy könyvben értekezett a zsoltárokról, egy másikban az istentisztelet változó idejéről; bevezetéssel látta el Sidonius Apollinarisnak miséit s latinra fordította a hétalvónak legendáját.

Mindezekben sok a közvetlenség. Szent Márton csodatételeinek három utolsó könyvében pl. a saját püspökségének idejében (573–594.) tapasztalt csodákat örökítette meg s ezekben mélységes pillantást enged vetnünk a középkor kezdetének szellemébe. Főmunkáját, A frankok történetét, úgy látszik, 575-ben körülbelül a Csodák könyvé-vel egyidőben kezdte írni s 592 elejéig folytatta;2) a négy utolsó könyvet azonban, mely még ki nem forrott eseményekkel foglalkozott, sokáig nem akarta nyilvánosságra juttatni.

«Mivel – úgymond történetének előszavában – a széptudományok müvelését Gallia városaiban elhanyagolják, sőt csaknem egészen is megszűnt az, nem akadt tudós, ki eléggé értene a beszédhez, hogy -45- prózában vagy versekben írja meg mindazt, a mi köztünk történt. Pedig sok történt, jó és rosz egyaránt; dühöngtek az istentelenek vad csapatai, nagy volt a királyok haragja, a téves hitüek megtámadták a templomokat s az igazhivőktől védve, sokban föllángolt, nem kevesekben azonban meghidegült a Krisztusban való hit; a szent helyeket a jámborok gazdagon ékesítették, az istentelenek pedig kirabolták. Némelyek gyakran fölpanaszolták azt a hiányt, mondván: «Jaj, milyenek a mi napjaink, hogy megszűnt a tudományok ápolása és senki sincs a nép közt, a ki papirosra tenné, a mi a mi időnkben történt!» Midőn szüntelenűl hallanék ilyesmit s más efféléket, hogy gond legyen a múltra, s az utódok tudomására jusson, meg nem állhattam, hogy én magam ne hozzam nyilvánosságra a gonoszoknak nyomorúságait s a derekaknak élete folyását, ha ezt csak keresetlen és művészietlen beszédben tehetém is. Különösen az bátorított erre, hogy – a mint a mieinknél gyakran csodálkozva tapasztaltam – csak kevesen értik az iskolázott írókat, de sokan megértik az egyszerű ember szavát.»

Mindamellett azonban, hogy eredetileg csak saját korának történetét akarta megírni, saját igazhitűségének kijelentése s a kath. hitvallás főbb tételeinek ismétlése után, az első könyv 48 fejezetében a világ teremtésen, Ádámon és Éván kezdi a dolgot és szent Márton haláláig (412 ig), saját számítása szerint összesen 5596 év -46- eseményeit beszéli el. Már a 18. fejezetben szól ugyan Lyon alapíttatásáról, de összefüggőbben csak a 30-ikban kezd beszélni hazájáról, midőn Decius idejében hét püspök érkezett oda a keresztyén hit hirdetésére, kik Bourgesban építették az első templomot. Röviden emlékezik a legrégibb galliai vértanúkról, az auvergnei püspökökről s végül szent Mártonról, Pannonia szülöttéről, Gallia szentjéről. Hűségesen megmondja ekközben, mit kölcsönzött Eusebiustól, mit annak folytatójától, Hieronymustól, majd Orosiustól.

Szabadabban beszél a második könyvtől kezdve, ha szedeget is még egyetmást Orosiustól, Renatus Frigiredustól és Sulpicius Alexandertől; de már nagyban használja a néphagyományt is. 43 fejezetben szól itt a népvándorlás miatt zaklatott Galliáról attól az időtől fogva, midőn 412-ben azon Bereczk (Briccius) lett a toursi püspök, ki elődjét, szent Mártont, eszelősnek nevezte. 33 évig élt szent életet a püspök, de ekkor ráfogta a nép, hogy mosónője gyermekének ő az apja. Hiában jelentette ki az egyhónapos gyermek az ellenkezőt; szent Márton sírja előtt gyapotruhájába hiába tett izzó parazsat a püspök annak megmutatására, hogy a mint az nem perzseli meg az ő köntösét, úgy az ő testét sem mocskolta be asszony ölelése; hívei mint méltatlan pásztort, kiverték a városból s helyette egymásután két püspököt választottak. Midőn azonban Bereczk hét év múlva visszatért Rómából, hol bőségesen vezekelt -47- azért, hogy gúnyolta szent Mártont s nem hitt csodáiban, a nép az épen meghalt püspök helyett újból visszafogadta őt s Bereczk hét éven át mostantól fogva nyugodtan kormányozhatta egyházmegyéjét. Azontúl is előszeretettel foglalkozik Gergely az egyházmegye történetével. Majd elbeszéli a vandaloknak Spanyolországba való betelepedését s az ott a keresztyének ellen folytatott üldözéseket. Elmondja, hogy midőn hirlelni kezdték a hunnoknak Galliába való betörését, Aravatius tongerni püspök folyton imádkozott a csapás elhárításáért, sőt Rómába, az apostol sírjához is elzarándokolt. Ott azt az intelmet kapta, hogy csak menjen haza s készüljön a halálra; ennek a nagy viharnak el kell pusztítnia Galliát, de ő nem látja meg a veszedelmet. Hazatérvén, mindenét összeszedte s akárhogyan rimánkodtak hívei, odahagyta őket. Mastrichtban csakugyan heves láz fogta elő s megölte, mielőtt betörtek volna a hunnok. Nagyszombat napján a hunnok már Metz előtt állottak, hol csak sz. István vértanú templomát nem hamvasztották el. Leírja Attila hadjáratát s Frigeridus nyomán jellemzi Attilát. A 9. fejezetben azután minden átmenet nélkül kezd azon tanakodni, ki lehetett a frankok első királya; legrégibb történeteiket azonban Sulpicius Alexander elveszett könyve alapján 388-tól fogva mégis megkisérti összeállítani. Közben vissza-visszatér Tours történetére és csak a 27–43. fejezetben ragaszkodik szorosabban a tárgyhoz, -48- midőn Chlodvig (Chlodovech) történetét részletezi. Halálával fejezi be a sz. Márton elhunytától Chlodvig kimultáig letelt 112 év történetét.

A harmadik könyv 37 fejezetében már nem az írókra, hanem az öregek elbeszélésére támaszkodik s előadásában ekként teljesen közvetlen, egyúttal azonban szakadozottabb, néhol pedig száraz és krónikaszerű. Chlodvig fiairól, a dánok berohanásáról, a thüringiai királyoktól, az időjárásról, legfőkép azonban Tours és az Auvergne eseményeiről, Childebertnek s Theudebertnek Chlothar ellen viselt harczairól, a spanyol királyokról stb. beszél. A mily bizonytalan az időrend megállapításában, ép oly kevéssé tudja föltalálni az események középpontját. Talán az erre való törekvés jele, hogy Toursból nézi a világ folyását. Hasonló szellemben írta meg negyedik könyvét, hol az 544–575. évnek, tehát saját ifjú korának eseményeit s különösen az idősb Theudebert halálától Sigibert haláláig 29 év alatt történteket beszéli el. Itt mindenütt kiemeli a csodás elemeket, s élénken megrója mindazokat, kik az egyház ellen valamit tenni mertek. Pl. Chlothar királyt, ki meghagyta, hogy az ország minden temploma az ő kincstárába szolgáltassa be jövedelmének 1/3-át. Rendeletének végrehajtását csupán Tours szent püspöke, Injuriosus tagadta meg. «Ha – úgymond – elveszed Istentől azt, a mi az övé, majd az Úr is elveszi a te országodat; mert szégyenletes, hogy midőn csűreidből kellene táplálnod a szegényeket, csűreidet -49- ezeknek nyomorúsága árán töltöd meg.» S fölháborodásában búcsúcsók nélkül vált meg a királytól, ki megrettenve és szent Márton hatalmától félve, a püspök után küldött, gazdagon megajándékozta és bocsánatot kért tőle; visszaadta mindazt, mit elvett az egyháztól és kérte a püspököt, könyörögje le az ő segítségére szent Márton csodatévő erejét. Mennyire jellemzi a kort a 2. fejezetnek ez a kis adomája! Ilyen az Austrapius hg. esete is, melyet a 18. fejezetben mond el. Ez a herczeg a Childebert királylyal csak imént szövetkezett Chrammtól félve, sz. Márton templomába menekült. Chramm megparancsolta, hogy ott senki még csak egy pohár vizet se merjen neki nyujtani; mert úgy gondolkozott, hogy ha éhségtől, szomjúságtól gyötörve, a templomot elhagyja, majd levágatja. Valaki azonban mégis megszánta, s a félig elaléltnak egy csupor vizet hozott; a helység birája azonban odarohant, kiragadta kezéből s kiöntötte a vizet. De mindjárt kitűnt Isten boszúja és a szent hatalma; mert még aznap lázba esett a bíró s éjfélre meghalt; tehát nem érte meg azt az órát, melyben egy nappal azelőtt, a szentnek templomában kiragadta a csuprot a szegény menekültnek a kezéből. Ezen csoda hallatára a város lakosai bőségesen hoztak Austrapiusnak mindent, a mit csak kivánt. Mennyivel meghatóbb történet ez, mint a templomba menekült Pausaniasé, kinek befalazásához saját anyja is hordta a köveket! Csaták és meddő politikai -50- cselszövések leírásánál mennyivel tanúlságosabb adalék a 34. fejezet elbeszélése is! Bordeauxban az apát semmikép sem akart fölvenni egy ifjút, mert azt mondta, nem állhatja ki a kolostorban megkövetelt kemény munkákat. Egy napon a barátok 3 mérő búzát mostak, azután száradni a ponyvára kiterítvén, őrízetére ott hagyták a próbaidőre berendelt ifjút. Ez csakhamar réműlve látta, hogy hirtelen beborul az ég s roppant vihar készül; gondolván, hogy már akkor sem vihetnék be a csürbe a gabonát, ha előkiabálná a szerzeteseket, térdre borúlt s kérte Istent, hogy arra a darabra, hol a gabonás ponyva van, ne adjon esőt. Az apát és társai e közben a zuhogó eső láttára elősiettek, hogy a gabonát bevigyék; de ámulattal tapasztalták, hogy a záporból egy szem sem érte a búzát, az ifjú pedig egész elmélyedve imádkozik. Maga az apát is melléje térdelve adott hálát a csodáért. Az eső és az imádság végeztével azonban megfogatta és megostoroztatta az ifjút, hogy alázatos legyen az Isten szolgálatában és ne dicsekedjék csodatételével. Hét napra becsukatta s mint valami gonosztevőt éheztette, hogy elölje dicsőségre való vágyakodását, a mi árthatna lelkének. A barát még Gergely idejében is élt és példaképe volt az alázatosságnak s önmegtagadásnak, úgy, hogy a 40 napi bőjtben még kenyeret sem szokott enni, hanem csak minden harmadik nap vett magához egy kis gyöngykása-pépet. -51-

Az ötödik könyvtől kezdve Gergely, ki már 573 óta Tours püspöke volt, mint előkelő szemtanú s jól értesült ember szól az 575–580. év polgárháborúiról. Legjobban érdekli mindaz, a mi magában Tours városában, vagy annak környékén folyt le. Erről és személyes éleményeiről terjedelmesen, kimerítően ír, úgy, hogy története valóságos emlékirattá szélesedik ki. Most már biztos az időszámításban is és meglátszik, hogy némely dologról az események közvetlen hatása alatt írt. Művét Giesebrecht ebben a tekintetben a későbbi középkor írói közül is csak Thietmár krónikájával hasonlíthatja össze. Apró történetek egyvelege a Gergely könyve, nem összefüggő történet; még csak kisérletet sem tesz, hogy az eseményeket egymással összeköttetésbe hozza. Világos ugyan, hogy az egyház multjára fekteti a fősúlyt, de ezentúl is kiterjeszkedik mindenre, a mit megörökítésre egyáltalán érdemesnek tart. Harczolni a hitetlenek, kivált az eretnek arianusok ellen; érintetlenűl fentartani, sőt gyarapítni az egyház kiváltságait; föltétlen tiszteletben részesítni a püspököket; bőkezűen nevelni az egyházi alapítványokat stb., ezek azon dolgok, mikben ő a királyok dicsőségét, az állam és egyesek javát kereste; s ezen «igazságok» illusztrálására szolgálnak történeti példái. Innentől kezdve munkája a VI. század második felének legfontosabb kútforrása. A hogy megtagadta a szent Márton templomába menekült Merovechnek kiszolgáltatását -52- (14. fej.), Prätextatus püspök ügyében a párisi nemzeti zsinaton ép oly bátran képviselte az egyház érdekeit a királyi hatalommal szemben (18. fej.). Lehet-e mást várni a történetírótól, mint a miért püspöki minőségében buzgott? Mindenesetre erősebb volt benne az egyházi, mint a nemzeti érzelem, a minek pedig, épen a polgárháborúk leírásában, felűl kellett volna kerekednie. Akármennyire elítélte Chilperich királyt s feleségét, Fredegundát, ebben a könyvben dicsérni valót is eleget talált rajtok, a mi annak a jele, hogy mégis csak volt érzéke a történetírói igazság iránt. Ez annál fontosabb, mert a braini zsinaton, 580-ban, saját papjának, Riculfnak és Leudastes toursi comesnek vádjára meg kellett jelennie, hogy igazolja magát Fredegundára tett sértő megjegyzései miatt. Mialatt ő maga kijelentette, hogy nem sértette meg a királynét, a nép odakinn morogni kezdett, hogyan lehet ilyesmiről vádolni egy püspököt, hogyan idézheti őt a király e miatt törvényszék elé? De a személyesen jelenlevő király azt felelte: «Feleségem rágalmazása az én gyalázatom. Ha tanúkat akartok a püspök ellen, olyanok is vannak. De ha kijelentitek, hogy a dolog nem történt meg, és hogy bízni kell a püspök nyilatkozatában, hát tegyétek. Szívesen megnyugszom abban, a mit határoztok.» Mindenki csodálkozott a király okosságán s önuralmán; s abban a nézetben voltak valamennyien, hogy egy alárendelt személynek nem kell hitelt adni a püspökkel szemben. -53- Meghagyták, hogy előbb három oltárnál misézvén, esküvel tisztázza magát. Ez ugyan ellenkezett az egyházi törvényekkel, a király kedvéért azonban megtette Gergely. Hiszen Chilperich király leánya, Rigunthe, maga is oly élénk résztvett szenvedéseiben, hogy addig, míg Gergely ezt a határozatot végre nem hajtotta, egész udvarával együtt bőjtölt. A zsinat pedig a vádlót, Leudastot, mint királynéjának és saját püspökének rágalmazóját, az egyházból kiközösítette; Riculfot pedig halálra itélte s életét csupán Gergely közbenjárása mentette meg, de nem szabadíthatta meg a legszörnyűbb kínzásoktól (49. fej.). Ez a fejezet, mely saját magának országos fontosságú kényes ügyét adja elő, kétségtelenűl jó próbaköve volna igazságszeretetének; csakhogy nem lehet ellenőrízni más, hasonló részletességű elbeszéléssel. Semmi esetre sem volt az a czélja, hogy föltétlenűl takargassa az egyházi férfiak hibáit; így pl. Pappolus (5. fej.), Salunius, Sagittarius (20. fej.), vagy Eunius püspököket (40. fej.) elég kiméletlenül itéli el. De nem szabad feledni, hogy ha sokat elhallgatott is, más volt annak a kornak szelleme s ez a szellem a történetíró éleslátását, elfogulatlanságát nagyban akadályozta.

Történetírásának előnyei és fogyatkozásai mind élesebben tűnnek ki a hatodik könyvtől kezdve. Ez Childebert uralkodásának 6-ik évétől (581.) Chilperich király haláláig (584.) megy. Közben a 40. fejezetben rendkívűl érdekesen beszéli el, miként -54- vitatkozott a spanyolországi arianus követtel. Altalában véve Gergely a 6. könyvtől kezdve a legclassikusabb tanú arra nézve, az erősen orthodox gallikán egyház miként készítette elő a spanyolországi arianismus bukását. Erélyesen hangoztatja, hogy a frank birodalomban egységesnek kell lennie úgy az egyháznak, mint az államnak.

A hetedik könyv 47 fejezetében csupán két év (584–5.) föbb eseményeiről beszél; de vissza-visszatér egy-egy életrajz, pl. mindjárt az első fejezetben szent Salvius püspök életrajza keretében korábbi idők eseményeire is. Ebben a könyvben a seregeivel Páris alá nyomúlt Childebert már a párisi székesegyházba menekült Fredegundának, Chilperich király özvegyének kiadatását követelte. Gunthramm nem adta ugyan ki, de önmagát is oly kevéssé érezte biztosan, hogy népe közt mindig csak nagy kisérettel jelent meg, egyszer pedig nyiltan felszólította az utczai közönséget, hogy legalább három évig ne törekedjék életére, ne veszítse el őt is, mint testvérét, míg unokaöcscseit annyira föl nem nevelheti, hogy – ha ő vele történik valami – lesz, a ki családjából a trónon követheti. «S így szólván, királyáért az egész község imát küldött az Úrhoz…» (8. fej.). Milyen drámai jelenet az is, midőn Fredegunda menedékhelyén, a templomban értesűl, hogy Chilperich halálának hírére Desiderius hg. a toulousi templomba záratta, kincseitől megfosztotta gót vőlegényéhez utazó leányát, Rigunthet! Magában -55- a templomban is mint dühöng a királyné Leunardus udvarmester és mindazon szolgák ellen, kik elszöktek úrnőjök mellől a helyett, hogy védelmében levágatták volna magokat (15. fej.). Gunthramm király meghagyta a rablott holmik kiadatását, Fredegundának pedig a Rouen közelében levő Rueilt jelölte ki tartózkodása helyéül, hol első dolga volt a bukott királynénak, hogy egy bizalmas papját elküldje vetélytársnőjének, Brunhildának megöletésére. A pap úgy mutatta be magát, mint a kit Fredegunda üldöz s ezzel és hizelkedéseivel csakhamar megnyerte Brunhilda kegyeit. Szándéka azonban kitudódván, megkötözték, megkorbácsolták s hazaküldték Fredegundához, ki a merény meghiúsulta miatt való dühében kezét lábat levágatta (20. fej.). Lehet-e ennél élénkebb képet festeni az erkölcsök elvadulásáról, vagy mint az Eberulf főkamarásról, Chilperich gyilkosáról (21., 22., 28.) s a toursi polgárháborúról (47. fej.) írt fejezetekben? Ez a háború abból keletkezett, hogy a mantelani plebánosnak ebédre hívó szolgáját az egyik meghívott vendég levágta, a másik pedig boszút állt.

A nyolczadik könyv (46 fejezettel) Gunthramm királynak Orléansba tett útjától, 585 július 4-ikétől, Leuvigild spanyol király haláláig (586.) terjed. Az orléansi ünnepségek leírása maga hét fejezetre terjed s nagyon világos képet nyujt a frank királyok udvari életéről. Itt már, s a könyvnek majdnem minden fejezetében, valóban naplószerű az -56- előadás és csodákról, áttérésekről, nevezetes férfiak haláláról, követségekről, Fredegunda újabb ármányairól, elemi csapásokról, stb. a legnagyobb tarkaságban tud beszélni. Gyakran foglalkoztatják a spanyolországi gótok ellen viselt háborúk is, csakhogy a külföldi dolgokról néha hibásan értesül. Így például nem jól tudja, hogy halálos ágyán Leuvigild gót király arianusból igaz katholikus lett, s hogy másoknak is megparancsolván ezt, hét napon át siratta életének odáig való tévelygéseit. Attérésének híre azonban csakugyan nagyon elterjedt; még nagy Gergely pápa is említi s így nem csoda, ha Toursi Gergely valónak vette, a mit annyira óhajtott.

A kilenczedik könyv (44 fejezetben) az új gót királynak, Richarednek a frankokhoz küldött s békét ajánló követségével kezdődik. Childebert szívesen látta a követeket, Gunthramm azonban szóba sem állt velük, minek nagy háborúság lett a vége. Ezt már nem érte meg szent Radegund, mert 587 aug. 13-ikán elhunyt s temetésén Gergely püspök is ott volt. Gergely máskor is el-elhagyta püspöki székhelyét. Egy ilyen alkalommal történt, hogy egy Desiderius nevű ember Toursban csodatevőnek adta ki magát s hamis prófétasággal bolondította a népet. Még nagyobb csaló volt egy másik, ki spanyolországinak hazudta magát, kiről azonban kitűnt, hogy Aurelius tarbesi püspök megszökött inasa. A Párisban összegyűlt püspökök visszaadták őt régi gazdájának, -57- azzal a meghagyással, hogy bántódása ne történjék.

Majd, visszatérve a politikai történetre, szól Gunthramm, Bozó és Rauching sorsáról, Gunthramm és Childebert királyok találkozásáról (587 nov. 28.), a lázadó Baddo megkegyelmeztetéséről, Richared gót királynak a kath. vallásra való téréséről s a frank királyokhoz küldött újabb békéltető követségéről, a Nantest pusztító bretonokról, a Toursban újból kitört harczokról, valamint saját követségeiről, melyet Gunthram királyhoz vezetett Metzbe, s melyet nagy részletességgel ír le, még a szerződés szövegét is törölvén. Igazi regénytárgy a toursi apáczazárdát (St. Maria de Scriniolo) alapító Ingotrude királyné leányának, Berthegundenak, az urát a zárdai élet kedvéért elhagyó, de az isteni szolgálatban tunya és álmos leánynak története. S milyen regényepizód az, midőn az atyja, Chilperich király ékszereit követelő Rigunthét saját anyja, Fredegunda megfojtja a kincsesszekrény rácsapott fedelével, ha szolgálói lármát nem csapnak; s mennyi regényes részlet van abban a hosszas elbeszélésben, a melyben előadja a Chrodieldetől, Charibert király leányától a poitiersi kolostorban támasztott zavarokat!

A tizedik könyv 31 fejezetének hitelességét a történelmi kritika többszörösen megtámadta. Ebben az 590–4. év alatt eseményeit adja elő, e közben azonban meglehetősen eltér az időszámításnak -58- az előbbi könyvekben követett módjától; pl. sz. Márton halálától II. Childebert uralkodásának 19. évéig 168 évet ír, holott előbbi adatainak alapján 196-ot kell vala írnia s a világ teremtésétől 5814 helyett csak 5792 évet számítnia. Ez alkalmasint onnan van, hogy könyve epilogját már 592-ben megírta, az 594-ben eszközölt felülvizsgálat alkalmával azonban változtatott a számokon. Az utolsó (31-ik) fejezetben röviden egybefoglalta Tours püspökségének történetét s mint 19. püspökről, önmagáról is bővebben emlékezett meg.

Gergely nem valami nagy író, s akárhányszor hadilábon áll a grammatikával is; de elbeszéléseinek a helyenként föllépő szónokiasság mellett is bizonyos bájt kölcsönöz egyszerűségök s természetességök. Nem hiába neveztek őt a középkor Herodotosának, ha épen neki nagy része van is abban, hogy a bibliára támaszkodva, elfeledtesse őt a világgal. Ezzel s kenetes hangjával a történetírásban az úttörők közé tartozik; Nyugat-Európáról s főleg Franczia- és Németországról adott tudósításai örökbecsűek. Nyomtatásban művei (Párisban) csak 1511–2-ben jelentek meg először, teljesen azonban csupán 1699-ben adatta ki a benedekrendi Ruinart. Francziára 1610-ben, németre 1849-ben fordították először. A VI. századra nézve, midőn az ókorról a középre való átmenet a legérezhetőbb volt, igen sokáig az egyetlen megbízható kútfőnek tekintették.

IV. Fredegár.

Toursi Gergely a legnagyobb lelki nyugalommal, mint igaz, történeti eseményeket beszélte el a csodákat; a frankok hős- és népmondáival azonban jóformán semmit sem törődött. Ezt a hiányt két másik munka pótolja. Az egyik Fredegár krónikája, a másik pedig a Gesta regum Francorum. Röviden és szárazon ugyan, de mégis csak fentartották a frankok mondáit s ezzel elévülhetetlen érdemeket szereztek.

Marquard Freher Fredegárnak nevezte azt a burgundiait, ki 660 táján egészen 641-ig levezette az egyetemes és a frank történetet. Krónikájának három első könyvét Julius Africanus, Hieronymus, Idatius és mások műveiből, a negyediket Toursi Gergely krónikájából szedegette össze. Teljesen önálló csak az ötödikben lett, mely az 584–641. év eseményeit tartalmazza, s ez időkről a frank történelem legfontosabb kútforrása.

Akármennyit kölcsönzött is másoktól Fredegár, s ha negyedik könyvét Scarpsum de chronica -60- Gregorii czímmel nevezi önmaga is, bizonyos, hogy sok olyat tartalmaz, a miről név szerint említett mesterei semmit, vagy csak keveset tudnak. Ugyanezt lehet mondani a Gesta regum Francorumról, mely a 725. év táján keletkezett.

A frankokat mind a kettő a trójaiaktól, illetőleg Priamustól származtatja, kinek utóda Friga kivándorolt, nevet adott a phrygiaiaknak, azután a Duna s a világtenger partjain telepedett le. Onnan a nép egy része Francio király vezetése alatt Európa közepére vonúlt, a Rajna mellett keresett hazát, melyet királyáról Franciának hítt; trójai mintára építette s Trójának (Troyes) is nevezte el első városát, melylyel azonban soha sem készült el egészen. A Duna partjainál maradottak ellenben egy Turchot nevűt választottak királylyá s róla azután turkoknak nevezték magokat.

Ez az első, de nem egyetlen példája annak, hogy előadása el-eltér a Gergelyétől, a mi annyit mindenesetre tanúsít, hogy más forrásokat is használt s így figyelmet érdemel. A thüringiak és szászok ellen I. Chlotar idejében folytatott harczokat pl. egészen máskép színezi Fredegár és a Gesta, mint Gergely, ha viszont Fredegár és a Gesta közt is elég az eltérés. A mellett mindkettőben becses adalékok vannak a germán régiségekhez, pl. midőn a Gesta a saliak törvényeiről, vagy a germánok egyes ősregéiről szól. «Tudja», egyebek közt, hogy Merwig egy, a Minotaurushoz hasonló tengeri csodának gyermeke. Erről valószínűleg -61- hallott Gergely is, de, mint keresztyén püspök, magához méltatlannak tartotta ily hagyomány följegyzését, a mint tanultabb ember létére a frankok trójai eredetébe vetett hitet sem akarta tovább terjeszteni. Eleinte Chlodvig kereszténységének, illetőleg házasságának története elbeszélésében is egyezik Gergely (II. könyv 28. fej.) a Gesta (11. fej.) elbeszélésével. Mindkettejök szerint Gundobald király egyik testvérének, Chilperichnek leánya Klotild, de már Chilperich megöletése után Gundobald a Gesta szerint csak az egyik, Gergely szerint ellenben mindkét leányát száműzette; s míg Gergely csak rövidesen mondja el, hogy Chlodvig követei véletlenűl megpillantván Klotildot, annak szépségét királyuk előtt annyira földicsérték, hogy az megkérette s el is vette a leányt, addig a Gesta mindezt körűlményesen beszéli el; kétségkívül azért, mert Klotild hatásának tulajdonítja a bekövetkezett összes változásokat. Megegyeznek a gyermekök születésére vonatkozó adat följegyzésében és pedig csaknem szó szerint: ellenben ismét különböznek a keresztyénségre való áttérés okainak elmondásában. Így Gergely szerint Klotild (II. könyv, 29. fej.) egész tudós értekezést tart Chlodvignak, mily ocsmány dolog az a pogányság s Jupiter szörnyű uralmának bizonyítására még Virgiliusból is idézget, a mire valószínűleg igen nagyot nézett volna a classikátlan Chlodvig. Ezt a párbeszédet mellőzi a Gesta, mely tehát nem excerptál szolgai -62- módon. A keresztelés pompájának s a gyermek halálának leírásában már, ha nem is szó szerint, ismét megegyeznek.

Ilyes találkozások és különbözések gyakoriak az egész könyvben s Ranket arra vezették, hogy kikeljen azon egyeduralom ellen, melyet kora eseményeinek történelmi elbeszélésében Toursi Gergely szinte ellenmondás nélkül gyakorolt. Megosztotta azt két más forrással, melyek Gergely művén kívül egyebeket s különösen néphagyományokat is használván, nem egy ismeretlen adatot mentettek meg az enyészettől s pótlásaikkal, helyenként pedig helyreigazításaikkal közelebb visznek bennünket az igazság fölismeréséhez; a mihez járul az is, hogy kevésbbé levén szónokiasok és paposak, mint Gergely, sokban megbízhatóbbaknak is látszanak.

Kedves és naiv részletek ezekben sem hiányzanak; pl. midőn Fredegár (a 65. fejezetben) elbeszéli, hogy a Duna és az Óczeán közt fekvő Satanaviából kivándorló longobárdoktól, kiket akkor még másképen neveztek, megkérdezték a hunnok, miért léptek át a határon, a Dunán. «A longobardok azonban meghagyták feleségeiknek, csavarják hajukat arczukra s állukra, hogy így férfiaknak nézhessék őket. Így látszólag igen nagy hadierőt állíthattak szembe az ellenséggel; mert az asszonyoknak arczukra s állukra kötött haja igen nagy szakállnak látszott. Ekkor a két sereget a magasságból egy hang szólította meg s -63- ezt kiáltotta: «Ezek a hosszúszakállúak a longobárdok!» S az ezen népből valók azt hiszik, hogy ezt istenök tette, kit a pogányok Wodannak hínak. S akkor a longobardok lármázni kezdtek, hogy a ki nekik ezt a nevet adta, ugyanaz megadja a győzelmet is; a harczban csakugyan legyőzték a hunnokat s birtokba vették Pannonia egy részét. Nemsokára azután Narses, a császár itáliai helytartója, nagyon aggódni kezdett; mert Justinus császár és Sophia császárné hangosan megfenyegették s a császárné aranyos rokkát küldött neki. «Fonjon rajta – izente neki – mint az asszonyok (mert herélt volt) s parancsoljon a fonókában levő szolgáknak, ne pedig a népeknek.» Ő azonban azt felelte: «Majd fonok hát olyan szálat, hogy ki nem gabalyodik belőle Justinus császár, meg császárné.» Erre azután behítta a longobardokat, hogy Pannoniát elhagyva, királyuk, Alboin alatt Itáliába jöjjenek.» Ez az elbeszélés Fredegárnál a longobardok egész pannoniai története! Paulus Diaconus, a longobardoknak 799-ben meghalt történetirója, szintén említi és közkeletűvé tette ezeket a részleteket.

Röviden, de érdekesen s a mellett a Gergelynél elszórt fejezetekből egy-egy külön fejezetbe összeállítva írja meg a frank királyok krónikása a 31., 35. és 36. fejezetben Fredegunda s a 37–40. fejezetben Brunhilda történetét is, úgy, hogy ez a regényes két alak a maga egész mivoltában lép elénk. -64-

Egyébiránt a két írónál följegyzett mondák sokban különböznek egymástól, a szerint, a mint a szerzők az ország egyik vagy másik vidékén hallották a néphagyományokat. A mellett Fredegár világiasabb, a Gesta egyháziasabb színezetű, s Fredegár írott forrásokat is gyakrabban használt emennél. De mind a kettő becses adalék ahhoz, a classikus világból való kibontakozás idejében a történelem színpadára csak imént lépett népek miként fogták föl s ítélték meg a nagy változásokat.

V. Paulus Diaconus.

Hazánk története szempontjából is kiválóan érdekes Paulus Diaconus könyve a longobardokról. Senki sem gyűjtötte jobban össze az ennél a népnél oly gazdagon megőrzött népmondákat, mint épen ő. Akárhol szállásoltak, akárhol telepedtek is meg, a longobardok mindenütt zárkozottak maradtak; de ebben a zárt körben igazán üdén őrízték meg mondáikat és költészetöket. Ezeknek a mondáknak, ennek a költészetnek kincsestára Paulus Diaconus könyve.

Való dolog, hogy Secundus trienti apát (✝ 612) már ő előtte megírta a longobardok történetét; ez a történet azonban elveszett s az egészből csak az a hír maradt fenn, hogy Paulus bizonyos megengedett mértéken túl használta. Ez az íróra némi árnyat vethet; de tisztán történeti szempontból a legnagyobb hálával tartozunk, hogy becses adatait a mulandóságnak teljesen át nem adta. Egyébiránt Secundus valószínűleg csak egyszerű annalista volt, míg Paulus már a feldolgozás művészetéhez -66- is értett. Érdemeit nem kisebbíti, hogy ismerhette a longobard nép eredetéről szóló rövid történetet, mely «a mi Urunk Jézus Krisztus nevében» kezdi a «mi» longobard népünk ős-idejének elbeszélését. Ezt hibásan tartják Botharis törvénykönyve előszavának, valamint olyan történeti tájékoztatásnak, a milyet pl. Werbőczy függesztett a Hármaskönyv elé. Valószínűleg 669-ben, az állam alakítása után mintegy száz évvel keletkezett; s nem lehetetlen, hogy ezt a sovány szöveget szélesítette ki Paulus hat könnyvvé, melynek gazdag a tartalma, vonzó az előadása.

Paulus előkelő longobard családból a 720–25. év táján született. Őse, Leupchis, egyenesen Pannoniából vándorolt be. Gondos neveltetésben részesítette tanítója Flavianus, sőt valószínű, hogy Paulust egyenesen a friauli herczegi udvarban (a mai Cividale del Friuliban) nevelték, s még görögül is tanították, ha tökéletesen meg nem tanították is. A classikusokkal mindvégig szorgalmasan foglalkozott.

Első irodalmi kisérlete, mely reánk maradt, érett férfikorából, 763-ból való, midőn A világ hat koráról szóló költeményét írta. Ekkor már, s még évek mulva is, ő vezette az utolsó longobard király, Desiderius leányának, Adelpergának tanulmányait, még pedig oly komoly szellemben, hogy Eutropiusnak a rómaiak történetéről írt tíz könyvét is olvastatta vele. Szép tanítványa azonban, kit Beneventoba követett, midőn a herczegnő -67- Arichis hg. felesége lett, panaszkodván, hogy Entropius semmit sem szól a keresztyénségről Paulus kötelességének tartotta, hogy Eutropiushoz folytatásul még 6 könyvet írjon, melyben a gótok uralmának bukásáig történt dolgokat beszéli el.

Mint költőt is becsülték. 768-ban pl., szent Mercurius csontvázának Beneventoba való áthozatala alkalmával, hymnust írt, melyet Beneventoban az évfordulón még most is énekelnek; s az egész kath. egyházban el van terjedve a longobardok védszentjéhez, ker. sz. Jánoshoz írt hymnusa. Ez is mutatja, hogy Arichis udvarában már mint pap szolgált; sőt Montecassinoban, hová talán trónról lemondó urát, Arichist követte, nem tudni mikor, de kétségtelenűl 782 előtt, egyenesen benedekrendi szerzetes lett.

Talán népe és családja szomorú sorsa késztette rá. Nagy Károly 776 húsvétján Friaulban elnyomván Hrodgaud lázadását, egyebek közt Paulus testvérét, Arichist is fogságba hurczolta. Sógorasszonyának s négy gyermekének sorsán megesvén a szíve, 782-ben Paulus Nagy Károlytól elegiában kérte testvére szabadonbocsátását és vagyona visszaadatását; sőt az év végén maga is Frank-országba utazott, hogy azt személyesen kérje Nagy Károlytól. A király s az urak Metzben szívesen látták a lombard tudóst, ki ott a benedekrendiek vendége volt. A frankok a legtudósabb költőnek nevezték; Homérnak a görögben, Virgilnek a latinban, Philónak a héberben, Tertullusnak a művészetekben, -68- Horatiusnak a verselésben, Tibullusnak a kifejezésekben; s a király talán csak azért halogatta testvérének szabadon bocsátását, hogy megnyerje őt udvari tudósának. S midőn megnyerte, Arichison kívül, az ő kedveért, más lombard rabokat is hazaeresztett.

A király ezóta valóságos költői versengésbe bocsátkozott vele s különféle költemények, síriratok szerzésével bízta meg. Paulus csakhamar átnyujtotta neki Festusnak De verborum significatione czímű könyvéből tett kivonatát is. Angilram metzi püspök kivánságára viszont a metzi püspök történetét állította egybe, megtoldva azt Nagy Károly őseinek történetével. Mivel a király hiányosaknak és hibásaknak találta az éjjeli istentiszteletek alkalmával olvastatni szokott szövegeket, az egyházatyák irataiból összeszedett anthologiákat, megparancsolta Paulusnak, két kötetben állítsa egybe az egyházatyák legszebb prédikáczióit és homiliáit (a szentírás valamely tételére alapított beszédeiket). Paulus ezt a feladatot 787 elején a montecassinoi kolostorba visszatérve, oly sikerrel hajtotta végre, hogy a király országszerte elrendelte homiliáinak használatát.

A király folytonosan a legnagyobb figyelmet tanusította iránta, s így alaptalan a salernói barát elbeszélésében fentartott az a hagyomány, mintha Desiderius longobard királyhoz húzva, háromszor is Nagy Károly élete ellen tört, miért ez őt egy szigetre száműzte volna, honnan csak -69- nagynehezen szökhetett vissza Arichis beneventói herczeghez. Vele különben szintén jó viszonyban élt 787-ig, midőn a herczeg elhunyván, emlékére szép sírverseket írt.

Paulus Metzből hazatérve, életének hátralevő részét Montecassinóban töltötte, melynek főiskoláján nagy hallgatóságot tanított. Midőn 787-ben maga Nagy Károly is meglátogatta a híres kolostort, hol már annyi bukott fejedelem keresett nyugalmat, annyira megszerette az ott tapasztalt rendet, hogy visszatérése után erre a mintára akarta berendezni a frank kolostorokat. Theudemar apáttól elkérte a rend eredeti alapszabályait, melyeket az apát Paulus útján küldött el hozzá.

Ezekben az időkben írta Paulus a maga legfőbb művét, a longobardok történetét; azonban már be nem fejezhette, mert a VIII. század végen, – közhit szerint 799-ben, az évet nem tudjuk csak a napot, ápril 13-át ismerjük, – a halál megakasztotta munkájában. Sírkövére tanítványa, Hildrik, ezeket a verseket írta:

Ez a vers csakugyan illik Paulusra; alkalma lett volna nagy dolgokban forgolódni, de sokkal -70- többre becsülte kolostorának csendes nyugalmát s azt, hogy tudományának, könyveinek, tanitószékének éljen. Nála jobban kevesen tartották szem előtt szent Benedek jeligéjét: «Ora et labora!»

A longobardokról hat könyvben latinúl írt története szintén szorgalmas és lelkiismeretes munka eredménye, ha nem is önálló; mert ép úgy compilatio, mint a középkornak majdnem minden krónikája. Tisztelendő Bedából, Toursi Gergelyből s valószínűleg Secundusból stb. néha hosszabb czikkeket is szóról-szóra kiírt és forrásainak használásában egyáltalán nem volt válogatós. Chronologiája sok helyütt egészen bizonytalan s évszámok helyett akárhányszor beéri a «pár év múlva», «ez időkben» stb. féle kifejezésekkel.

Jellemzi azonban az igazságnak keresése, a népe iránt való lelkesedés, mely mégsem teszi elfogulttá s a közvetlenség, melyet annak köszönhet, hogy a longobardok hagyományait élesen megfigyelvén, részletesen följegyezte. Ez elbeszélések valóban melegek s már nem egy ballada, románcz és históriás ének megírására lelkesítették a költőket. Hiszen csak Alboinnak a mai Magyarország területén töltött ifjúsága, első vitézi tettei, lovaggá üttetése, Rosamundával való házassága elbeszélését kell említenünk, hogy nyilvánvaló legyen, ez epizódoknak megőrzésével Paulus mily szolgálatot tett költőknek, történetiróknak egyaránt! Lehet, hogy midőn Nagy Károly a -71- német vitézi énekek gyűjtését elrendelte, Paulus is a munkatársak közt volt s így jött az a gondolata, hogy ezeket longobárd-történetében feldolgozza, még pedig a középkor íróinál szinte páratlanúl álló tiszta, érthető, vonzó és népies előadásban. Épen ez utóbbi érdemének köszönheti, hogy műve a középkor legolvasottabb könyvei közé tartozott. Száz kéziratos példánya maradt reánk, egy a magyar nemzeti muzeumban is.

A hol azonban már teljesen közvetlen s az írott forrásoktól független lehetett volna, saját kora eseményeinek elbeszéléséhez fogva, a 744. évvel szakad meg.

Ha még oly visszavonúltan igyekezett is élni, kétségtelen, hogy rendkívül becses adatokat jegyezhet vala fel Paulus, kit saját népének fejedelmein kívül Nagy Károly is nagyrabecsült s pótolhatatlan vesztesége a történetirásnak, hogy művét be nem fejezhette. De valóban hálásak lehetünk azért is, a mit adott.

Az első könyvben éjszakon, ott keresi föl a longobardokat, vagy – a hogy ottan még nevezték – a winnileket, hol a hó és a jég, szerinte, olyan egészségesekké teszi az embereket s annyira elősegíti számuk növekedését; míg a déli nap heve betegségeket okoz. Innen van, hogy éjszakon oly nagy néptömegek keletkeztek. A terület éjszakibb helyzetét megértetni akarván, figyelmeztet reá, hogy míg Itáliában karácsonykor délben csak 9 láb hosszú az emberi test árnyéka, ő belga Galliában, -72- Totonisvillában (a Mosel mellett levő Thionvilleben) 19½ lábnak találta saját árnyékát. (A miből kiszámították, hogy Paulus 5½ párisi láb magas volt.)

A longobardok nevének keletkezését (8. fej.) úgy beszéli el, hogy egyszer a vandálok Godanhoz fordultak s kérték, adjon győzelmet a winnilek fölött. Az Isten azt felelte, hogy annak adja a győzelmet, kit napkeltekor először pillant meg. Akkor Grambara (a winnileket Skandináviából kivezető Ibor és Ajo anyja) Godan feleségéhez, Freához fordúlt, hogy őket engedje győzni. Frea azt tanácsolta, hogy a winnil asszonyok arczukra úgy csavarják hajukat, mintha szakálluk lenne s aztán még pitymallatkor uraikkal együtt álljanak sorba; Godannak észre kell őket vennie, ha – szokása szerint – reggel ablakából keletre néz. S úgy is történt. Mikor Godan reggel megpillantotta őket, megkérdezte, kik azok a hosszúszakállúak? Ekkor Frea figyelmeztette, hogy azoknak kell adnia a győzelmet, kiket most elnevezett s ezt Godan meg is tette. «Ez a mese azonban – teszi hozzá Paulus – nevetséges és semmit sem ér; mert a győzelem nem áll az ember hatalmában, hanem az égből jön.» De megjegyzi, hogy a longobard név mégis a winnilek hosszú szakálláról van véve. Máshol is gyakran utal a történet valószínűtlen voltára, a mire a régmúltnak elbeszélésében elég alkalma kinálkozott.

Hazánk történetére nézve Paulus könyve ott -73- válik kiváló fontosságúvá, a mint a bolgárok ellen való csatában elesett Agelmund longobard király utódává lett Lamissiónak a bolgárokkal való csatázásait, majd a longobardoknak az Odoakar népe kivándorlása következtében megürült Rugilandban való megszállását, a herulokkal vívott csatáit beszéli el, legfőkép pedig a 22. fejezetben, hol megemlíti, hogy Audoin király vezette a longobardokat Pannoniába. Ott – mint a 23. fejezetben elbeszéli – 551-ben már hevesen küzdöttek a gepidák ellen. Ez időtől fogva az első könyv elbeszélésének középpontja Alboin, Audoin fia, ki az első nagy csatában megölte Turismodot, Turisind gepida király fiát, mire a gepidák megfutottak. Nagyon ismeretesek, de épen Paulus után ismeretesek azok a részletek, mint tagadja meg Audoin saját fiának a királyi asztalhoz való ültetését mindaddig, míg ez egy idegen nép királyától nem nyer fegyvert; 40 ifjúval mint megy azután Alboin magához Turisindhez, kinek még életben levő másik fiával az ebédnél gorombáskodni kezd; de Turisind nemcsak megölni nem engedi vendégét, hanem a nekihevült gepidákat s longobardokat lecsöndesítvén, jó kedvvel folytatja az ebédet, s annak végén megölt fia fegyverzetét Alboinnak – magának a gyilkosnak – ajándékozza, mire atyja is asztaltársává teszi visszatérő fiát. Közbevetvén Justinianusnak és szent Benedeknek, mint Alboin kortársainak jellemzését (25–26. fej.), az I. könyv utolsó 27. fejezetében előadja, hogy -74- Audoin halála után Rodelindától született fia, Alboin lett a longobardoknak – sorrendben immár tizedik – királya. Már híres ember lévén, Chlothar frank király feleségűl adta hozzá leányát, Chlotsuindát, kitől csupán egy Albsuinda nevű leánya született. Eközben Turisind halála után fia, Kunimund lett a gepidák királya; ugyanaz, ki egyszer az ebédnél majdnem levágta őt s most felbontotta vele való szövetséget. Ellene Alboin a hunnokkal szövetkezett, kiket Avar nevű királyukról most avaroknak neveztek, s a mint Alboin a gepidák ellen nyomult, ezek viszont a seregtől elhagyott Gepidaországba rontottak. Kunimund nem tért vissza, hanem először a longobardokkal akart végezni, kik azonban megverték őt, úgy, hogy hírmondó is alig maradt. Őt magát is levágta Alboin s koponyájából ivóserleget, vagyis – a hogy a longobardok nevezik – skalát (latinul paterát) csináltatott. Leányát, Rosamundát, rabúl ejtette, s mivel Chlotsuinda meghalt, feleségül vette, mi később vesztére szolgált. A longobardok oly nagy zsákmányt ejtettek, hogy a legnagyobb mértékben meggazdagodtak; ellenben a gepidák tönkre mentek, több királyt nem választottak, hanem vagy a longobardoknak hódoltak, vagy a hunnok rabjai lettek, mert ezek foglalták el országukat. Alboin pedig úgy elhíresedett, hogy a bajorok, szászok és más népek most is népdalokban dicsőítik, s most is beszélnek azokról a fegyverekről, melyeket magok a longobardok kovácsoltak. -75-

A második könyv azzal kezdődik, hogy Narses Olaszországba hívta a longobardokat, velök együtt küzdvén Totilas gótjaival, kiket tökéletesen meg is vert. «A míg csak Pannoniában laktak, mindig is védték a longobardok Rómát ellenségeivel szemben.» Leírja Narses nagy érdemeit, de azt is, hogy Justinianus halála után kegyvesztett lett. Sophia császárnéval való heves szóváltása után gyűlöletből s félelemből Nápolyba ment (567.) s «követeket küldött a longobardokhoz, hagyják oda pannoniai szegényes földeiket, s foglalják el Itáliát, mely minden kincsben gazdag; mutatóban s hogy kedélyöket jobban felizgassa, különböző gyümölcsöket és terményeket küldött nekik. A longobardok szívesen fogadták a jó és kivánatos követséget s a jövő iránt nagy reményekkel teltek el. Itáliában éjjelenkint azonnal rémítő jelek látszottak; tüzes hadsorok jelentek meg az égen, előre jelentvén azt a sok vért, a mi nemsokára ömleni fog.

Mikor azonban Alboin Itália ellen akart nyomulni, régi barátjaitól, a szászoktól kért segítséget, hogy nagyobb számmal vehesse birtokba Itáliát. Kívánsága szerint 20,000-nél több férfi, nő és gyermek csatlakozott hozzá. Ezt hallván Chlothar és Sigipert frank királyok, a szászoktól odahagyott helyekre svábokat s más népségeket telepítettek le.

Most Alboin saját hazáját, Pannoniát, barátjainak, az avaroknak engedte át; de oly feltétel -76- alatt, hogy ha a longobárdok valaha visszatérni kényszerülnének, régi hazájokat ismét követelhessék. Erre a longobárdok elhagyták Pannoniát s feleségeikkel, gyermekeikkel, javaikkal és vagyonukkal Itáliába vonultak, hogy azt birtokukba vegyék. «42 éven át laktak Pannoniában és ápril hónapban az első indictióban, a szent húsvét ünnepe után vonultak ki, mely, számítás szerint, abban az évben épen ápril elsejére esett, mikor az Úrnak emberré-létele után 568 év telt el.»

Innentől (a 8. fejezettől) kezdve jóval beszédesebb Paulus Diaconus, ki részletesen elmondja Alboin tetteit. Csak itt-ott tesz kitéréseket, pl. a 13. fejezetben, melyet egészen Fortunatus püspök és költő ismertetésére szán. Közben felsorolja s röviden ismerteti Itália 16 tartományát. Elbeszéli (27. fej.), hogy midőn három évi ostrom után Ticinus városát Alboin végre bevette, bevonulásakor lova a keleti szent János-kapunál felbukott s nem állott talpra, akárhogy sarkantyúzta. Ekkor figyelmeztette egy longobárd, milyen fogadást tett, hogy t. i. tűzzel-vassal pusztítja el az engedetlen várost; ha azonban megszegi kegyetlen fogadását, azonnal bevonulhat oda, mert valódi keresztyének laknak benne. A mint tehát Alboin megszegte fogadását s kegyelmet igért a polgároknak, lova azonnal fölkelt s a király bevonulván, megtartotta szavát. Ekkor a nép mindenünnen özönlött palotájához, melyet Theuderich építtetett s annyi nyomorúság után ismét bízni kezdett a jövőben. -77-

Alboin három évig s hat hónapig tartó (itáliai) uralkodása után felesége boszújának esett áldozatúl. Ezt (a 98. fejezetben) így beszéli el:

«Mikor Veronában a szokottnál tovább vígan ülve egy lakománál, előtte azzal a serleggel, melyet apósának, Kunimund királynak koponyájából csináltatott, megparancsolta, adjanak bort a királynénak is; és ő maga szólította fel, igyék vígan az apjával. Ha ezt valaki lehetetlennek tartaná, én Krisztusban az igazat mondom, és magam is láttam ezt a serleget, mikor Ratchis herczeg egyszer kezeiben tartotta s vendégeinek megmutatta. Mikor Rosamunda ezt hallotta, mély fájdalom támadt szivében, a mit többé nem tudott elnyomni; s égett attól a kivánságtól, hogy ura meggyilkolásával álljon boszút apja haláláért. Csakhamar azután Alboin megöletésére összeesküdött Helmechisszel, ki a királynak skilpora, vagyis pajzshordója és tejtestvére volt. Helmechis azt tanácsolta a királynénak, hogy a tett kiviteleire Peredeot használja, ki rendkívül erős ember volt. De mikor Peredeo nem akart beleegyezni oly súlyos tettbe, a királyné éjjel belefeküdt az ágyába azon udvarhölgyének, kivel Peredeo fajtalankodni szokott s mikor Peredeo jött, a nélkül, hogy tudta volna, a királynéval hált. De mikor a bűnt elkövették, megkérdezte, kinek tartja őt; ez barátnéját nevezte meg, a kinek tartotta. Ekkor azonban közbevágott a királyné s mondta: «Nincs úgy, mint hiszed; én Rosamunda vagyok. De most, oh Peredeo, oly tettet követtél el, hogy Alboint vagy meg kell ölnöd, vagy pedig kardjától kell elesned.» Most látta ez csak, mit vétett s így kényszerítve beleegyezett a király megöletésébe, a mit szabad akaratjából meg nem tett volna. Rosamunda most, mikor Alboin délután nyugalomra tért, a palotában mindenkinek csendet parancsolt, a fegyvereket eltávolította a király kardjával együtt, melyet ágyafejéhez erősen odakötözött úgy, hogy sem föl nem emelhette, sem ki nem húzhatta hüvelyéből; -78- és akkor a természet ellenére kegyetlen asszony Peredeo tanácsára behítta a gyilkost, Helmechist. Alboin, szunnyadozásából hirtelen fölébredve, fölismerte a veszélyt, mely fenyegette s gyorsan kardja után nyúlt; de az oly erősen le volt kötve, hogy nem tudta elszakítni; ekkor egy lábzsámolyt kapott fel s egy ideig azzal védte magát. De oh, a legharcziasabb és legbátrabb ember semmit sem tehetett ellensége ellen s mint valami gyöngét végezték ki; ő, a ki oly sok ellenség legyőzésével a legnagyobb hadi dicsőséget aratta, egy asszony bosszúja következtében esett el. Holttestét hangos jajgatás és panasz közt temették a longobárdok a palotába fölvezető lépcsőzetnek egyik foka alá. Termetére nézve karcsú s egész testében harczra termett volt. Sírját a mi napjainkban Giselbert veronai herczeg fölnyittatta s abból elvitette a kardot s az ott talált ékszereket s azután szokott hiúságával dicsekedett a műveletlen emberek előtt, hogy ő látta Alboint.»

A második könyv (a 32. fejezetben) a herczegségek (mintegy a köztársaság) megalapításának elbeszélésével végződik.

A harmadik könyv a longobárd herczegeknek Galliába való betörésével s az ezt megjósló nizzai szent Hospitius életének leírásával, majd a szászok galliai pusztításainak följegyzésével kezdődik. A visszatérő szászok régi lakóhelyeiken találták a svábokat s egyéb népségeket. Ezek hiában ajánlották föl nekik az elfoglalt föld felét, majd 2/3-át, végre pedig összes marháikat; a szászok háborút akartak s már előre megegyeztek, egymás közt hogyan osztják szét a sváb asszonyokat. A harczban azonban 20,000 szász és csak -79- 480 sváb esett el. A vesztesek közől megmaradt 6000 szász megfogadta, hogy addig nem nyiratja le sem szakállát, sem haját, míg boszút nem áll; újabb vereségök után azonban békét hagytak a sváboknak (7. fej.).

Hasonló módon tér ki Justinus és Tiberius császár történetére is; míg a 16. fejezetben ismét fölveszi a longobárdok történetének fonalát. Elmondja, hogy a herczegeknek tíz évig tartó uralma után 584-ben a longobárdok mint választották királyukká Kleph fiát, Autharit, kinek Flavius melléknevet adtak s ezt azóta minden longobárd király szerencsésen viselte. Nemcsak hadi tetteit örökíti meg, hanem az uralkodása alatt történt egyéb nevezetességeket is; pl. az 590 okt. 17-iki olaszországi nagy árvizet, «melynél nagyobb nem volt Noé idejétől fogva». A megáradt Tiberisen akkor nagy csapat kigyón kívül egy csodálatos nagyságú sárkány is úszott a tenger felé. A harmadik könyv a jelesen uralkodó Autharinak 590 szept. 5-ikén Ticinus városában, mérgezés következtében történt halálával (a 35. fejezettel) s azzal végződik, hogy erre a frankok békét igértek a longobárdoknak, kik Authari özvegyét, Theudelindát továbbra is királynéul ismerték el, de azzal a kikötéssel, hogy férjül egy longobárdot válaszszon, ki a kormányt erős kezekkel vezesse. A királyné ekkor magához hivatta Agilulf turini herczeget s félúton maga is eléje ment. Találkozásuk alkalmával pár szót váltott vele, bort hozatott, -80- előbb maga ivott s azután Agilulfot is megkinálta. Ez elvette a serleget s tisztelettel csókolta meg a királyné kezét. A királyné elpirúlva s nevetve jegyezte meg, hogy nem kell kezét megcsókolnia annak, kinek száját is megcsókolhatja. Erre megparancsolta, keljen föl és csókolja meg őt; azután a lakodalomról és a királyságról beszélt vele. «Mit mondjak tovább? Az eljegyzést nagy vígsággal ülték meg s Agilulf, ki anyai részről rokona volt Authari királynak, 590 november elején elnyerte a királyi méltóságot. Később, 591 májusában azonban a longobárdok egy országgyűlésben Milánóban a királyi trónra emelték.»

A negyedik könyv 51-ik fejezetében az 591-től 662-ig történt eseményeket tárgyalja. Nagyon fontos része ennek, a melyben Agilulfnak és Theudelindának az új pápához, Gergelyhez való viszonyát ismerteti (5–9. fej.). «Theudelinda királyné által Isten temploma sok előnyhöz jutott. Mert a longobardok, míg elfogódtak a pogány hitetlenségben, az egyháznak majdnem minden vagyonát birtokba vették; de az ő sikeres könyörgésére hajtva, a király szilárdan ragaszkodott a kath. hithez, Krisztus egyházát sok jószággal ajándékozta meg s a püspököknek, kiket idáig elnyomtak és megvetettek, visszaadta régi, tisztelt állásukat» (6. fej.). Közli azt a levelet, melyben a pápa kéri Theudelindát, vegye rá férjét, hogy «ne tartsa magát továbbra is távol Krisztus közösségétől». A királyné 602 táján már fölszentelte a keresztelő sz. János tiszteletére -81- a Milanótól 12 miliára (2 mföldre) eső Monzában emelt templomot, melyet arany és ezüst tárgyakkal ékített. Theuderich gót királynak ott levő palotáján kívül maga is építtetett egy másikat, melynek falait a longobárdok történetéből vett képekkel festtette tele. «Ezeken a képeken – ú. m. Paulus a 22. fejezetben – jól lehet látni, akkor hogyan nyiratták hajukat a longobárdok s milyen volt a viseletök és külsejök. Nyakukat és fejök búbját ugyanis kopaszra nyiratták, hajuk többi része pedig arczukra lógott szájukig s hajukat homlokuk közepén választották el. Ruházatuk bő volt s többnyire lenből készült, mint az angolszászoknál, díszül másféle színű széles szalaggal beszegve. Bakancsuk fenn nyitva volt, majdnem hüvelykujjukig s azt keresztülhúzott bőrszíjakkal fűzték össze. Azután azonban 3) nadrágot kezdtek hordani, a melyre a lovaglásnál gyapot gombos harisnyát húztak; ezt a viseletet a rómaiaktól kölcsönözték.»

E könyvben bővebben szól már az avarokról is és (a 37. fej.) bőven elbeszéli, hogy mikor Gizulf friauli (forojulii) herczeget longobárdjaival az avarok már felkonczolták, özvegye, Romilda, a menekültekkel s az elesettek feleségeivel és gyermekeivel miként készült védeni Friault. Példáját követték a szomszédos várak is. Mikor azonban Romilda egyszer meglátta a falakról, hogy az avarok kágánja -82- a legszebb férfikorban van, «fölébredtek a becstelen asszony szenvedélyei» s megizente neki, hogy ha feleségül veszi, kezébe adja az egész várost. Pedig két felnőtt s két kisebb fia és négy leánya volt már. A barbárok királya színből megigérte, hogy csakugyan elveszi. Az avarok bevonultak tehát a megnyitott kapukon, a várost feldúlták, fölégették s lakosait fogságba vitték, azt állítván, hogy majd Pannoniában, régi lakóhelyükön telepítik le őket. Tovább vonulva azonban, az ú. n. Szentmezőn le akartak vágni minden felnőtt longobárdot, az asszonyokat és gyermekeket pedig szétosztották egymás közt. Taso, Kakko és Raduáld azonban, Romilda fiai, korán észrevették az ellenség szándékát, lóra kaptak s menekültek; legkisebb öcscsüket, Grimuáldot az egyik, mivel nem hitte, hogy megülje a lovat, le akarta szúrni, hogy az ellenség kezébe ne jusson. Ez azonban sírva fogadkozott, hogy nem esik le a lóról, mire bátyja feldobta a lóra, hogy szőrén ülje hát meg, ha tudja. Meg is ülte s bátyjaival együtt elvágtatott. Az avarok azonban utána rohantak, de csak a gyermeket foghatták el. Nem ölték meg, hanem lovát kantárszáron vezették a táborba. A gyermek azonban kirántotta kis kardját, s olyat vágott az avar fejére, hogy az lefordult lováról, mire a gyermek testvérei után vágtatott s be is érte őket. Utóbb a longobárdok királya lett belőle. Anyját, az áruló Romildát, a longobárd férfiak levágatása után, a kágán, adott szavához híven, az első éjjel -83- felesége gyanánt tartotta magánál, azután azonban átengedte 12 avarnak, kik egész éjjel egymást fölváltva kínozták kedvük töltésével; majd nyilt mezőn karót veretett a kágán s belehúzatta, miközben gúnyosan jegyezte meg: ez az a férj, a kit érdemelsz. «Ilyen halál érte a becstelen hazaárulót, a ki többre becsülte a kéjt, mint polgártársainak és rokonainak javát.» Leányai azonban, hogy szűzességöket megőrízzék, nyers tyúkhúst dugtak derékfűzőjúk alá mellökre, hogy az a hőségben megrothadván, kiállhatatlan bűzt terjeszszen. Az avarok azt hitték, természettől fogva ily rosszagúak s undorral vonúlván vissza, elhíresztelték, hogy «minden longobárd asszony büdös». Később különböző országokba adták el őket s utoljára is születésökhöz méltóan mentek férjhez; az egyik az alamannok királyához, a másik a bajorok herczegéhez.

Méltó függeléke ennek a történetíró dédapjáról szóló szép mese. Ez, Lopechis, mint fogoly jutott Avarországba. Kezében egy íjjal, pár csonttal és egy darab kenyérrel megmenekült ugyan új gazdáitól, de nem tudta, merre tartson. Ekkor egy farkas szegődött hozzá s hűségesen vezette. Mikor azonban Lopechisnek már minden elesége elfogyott s jártányi ereje sem volt, kétségbeesésében le akarta lőni a farkast, hogy húsát megegye. Az állat azonban eltünt s Lopechis kimerülten rogyott össze a vadonban. Álmában egy férfi megintette, hogy arra tartson, a merrefelé lábai vannak fordulva. -84- Felugrott, elindult s nemsokára szlávok közé ért. Egy időses asszony pártját fogta, házához vette, enni adott neki; előbb keveset, majd – midőn javúlt – többet; lábra állította s pár nap múlva, eleséggel ellátva, útbaigazította. Friaulban mindent elpusztulva talált. De házat galyabított magának, majd megházasodott s tőle származott Arichis (Henrik), kinek fia volt Warnefrit, ezé pedig Paulus Diaconus, ki dédapjától ezt a mesét fentartotta.

Az ötödik könyvet az oly csodás módon megszabadult Grimuald trónraléptével (662.) kezdi. Elmondja, hogy a beneventi sereg segítségével elűzvén s megölvén Aripert király Godepert longobárd királyt, Ticinusban annak trónjára ült s feleségül vette a megölt király húgát. Ennek testvére, Perctarit az avarokhoz menekült, honnan azonban Grimuald kivánságára kiutasították. Paulus hosszasan beszéli el azután, mily veszélyeken ment keresztül Perctarit s mint szabadúlt meg végre, Konstans császár miként ment Itáliába, mint ostromolta Beneventet s mint gyilkolták meg 668 júl. 15-én. Majd szól Lupus herczegnek az avarokkal való harczáról s haláláról, a beneventi hadjárata alkalmával tőle elpártolókon boszút álló Grimualdról s haláláról, a most már királylyá lett Perctaritről, a zsarnok Alahisről, ki trónjáról letaszította Kuninkpertet, ki azonban legyőzte s megölte Alahist.

A hatodik könyvben a 678–744 közt történteket -85- érdekes fejezetekben bővelkedve adja elő. Szól a beneventi és friauli herczegeknek egymáshoz való viszonyáról, az olaszországi roppant dögvészről, a Konstantinus görög császár halála után kitört trónvillongásokról, Kuninkpert király haláláról (700.) s kis fiának, Liutpertnek királylyá tételéről, Montecassino helyreállításáról, a friauliaknak a szlávokon vett boszújáról, Liutprand hódításairól, Nagy Károlylyal való szövetségéről s Liutprandnak 744-ben történt halálával végzi történetét. «Nagy bölcseségű férfiú volt, okos a tanácsban, igen istenfélő, a béke barátja, harczban hatalmas, hibások iránt szelíd, szűzies és szemérmes, az imában kitartó, bőkezű a szegényekkel szemben, a tudományokban járatlan ugyan, de a philosophusokkal egyenlő tiszteletet érdemlő, népének atyja, a törvények javítója. Uralkodása kezdetén Bajorországnak sok erős városát foglalta el, de e mellett erősségét inkább az imádságban, mint fegyvereiben kereste. A legszorgalmasabban ápolta a frankokkal s avarokkal való békét is.»

Paulusnak meg lehetett az a vigasztalása, hogy hazája történetét egy derék ember uralkodásának elbeszélésével rekesztette be.

VI. Einhard.

A longobárdok legyőzője, Nagy Károly, először tett kisérletet arra, hogy az ókor római birodalmát s annak műveltségét megújítsa. Más lett a birodalom is, a műveltség is, de a vállalkozás és a jóakarat érdeme megmaradt. Sőt a renaissanceból is lett valami. Classikus példa erre épen Nagy Károly életrajza, melyet halála után kevéssel készített Einhard. «Olyan mű ez – szól Abel Ottó – mely a következő századokban felülmulhatatlan példa lett a nyelv tisztaságára s az anyag művészies kezelésére nézve s mely jobban magán hordozza a classikus műveltség nyomát, mint a középkornak akármely másik írása.»

Einhard, vagy – a hogy csak a XI. századtól fogva nevezgették – Eginhard, körülbelül 770-ben a keleti Franktartományban, Maingauban, előkelő családból született. A fuldai kolostor iskoláját kitünő sikerrel végezvén, mintegy 20 éves korában Baugolf apát (779–802.) beszerezte Nagy Károly aacheni udvarához, hol akkor a birodalom minden -87- tehetséges embere találkozott. Ott Alcuin vezetése alatt ösmerkedett meg Vergiliussal, Ciceróval és Suetoniussal, a szentatyákkal s valamennyire a görög nyelvvel is. Bölcsesége, értelmessége és ügyessége miatt bibliai neven Bezaleelnek nevezték. Károly, ki személyes barátja lett, csakhamar a közmunkák vezetését bízta reá. Vitruvius szorgalmas tanulmányozójának alkalma nyilt tehát, hogy nemes stilusú palotákat építtessen a birodalom főbb városaiban. Lehet, hogy Károly Rómából s Ravennából épen az ő tanácsa és útmutatása szerint hozatta az aacheni székesegyház építtetéséhez szükséges oszlopokat s hogy ő tervezte az aacheni székesegyházat, az aacheni és ingelheimi palotákat s a mainzi hidat.

Ez a tevékenysége nem vonta el tökéletesen a politikától; 806-ban a császár őt küldte Rómába, hogy az országnak fiai közt történt felosztásához megnyerje a pápa beleegyezését s 813 nyarán az országgyűlésen a rendek nevében ő kérte a császárt, hogy uralkodó-társául fogadja fiát, Lajost s megadja neki a császári czímet. Lajossal különben is együtt növekedett s barátja volt neki, sőt, lehet mondani, magának a nagy császárnak is. Alig jutott trónra, Lajos császár meg is hálálta barátságát s már 815 január 11-én megajándékozta őt és feleségét, Emmát (Immát) az Oden-erdőben levő Michelstadttal, hol Einhard azután szép bazilikát építtetett.

Ez az Imma azon monda szerint, melyet 1170-ben -88- egy lorschi (laureshami) barát tartott fenn, a császár leánya és a görög «király» jegyese volt, mikor beleszeretett Einhardba, atyja udvari főkáplánjába és titkárjába. Ez sokáig nem merte megvallani szerelmét; egyszer azonban azon szín alatt, hogy atyjától izenetet visz a leánynak, éjjel ajtajához lopózkodott, kopogtatott s bejutván, megvallotta szerelmét; s a királyleány megcsókolta és meghallgatta őt. Mikor Einhard hajnalban haza akart térni, észrevette, hogy éjjel hó esett s azért nem mert távozni, mert a férfiúi lábnyomok elárulták volna. Egyideig még ott maradt tehát; ekkor a szép leány hátára vette őt s közelfekvő lakásába vitte, honnan ismét visszatért. A császár azonban, ki álmatlanúl töltötte az éjszakát, tanúja volt ennek a sajátságos jelenetnek. Eleintén bámulat és fájdalom fogta el, de utóbb erőt vett magán s elhatározta, hogy várni fog.

Einhard, ki tudta, hogy a dolog nem maradhat sokáig titokban, nemsokára a császár elé lépett s térdenállva kérte elbocsáttatását, mert szolgálatai nem részesülnek a megérdemlett jutalomban. A császár megígérte, hogy mielőbb segít a baján s bizonyos napra egybehívta főbbjeinek tanácsát. Itt előadta, hogy császári méltóságán gyalázat esett, mert titkára méltatlan viszonyt folytat leányával s ő ezért mégsem tud haragudni. Elmondta, minek volt szemtanúja. A tanácsosok egy része valami példátlan büntetéssel akarta sujtani a szerelmeseket, néhányan azonban arra kérték -89- a császárt, hogy Istentől nyert bölcseségével ő maga ítéljen ebben a dologban. A császár kijelentette, hogy ő ebben a szokatlan esetben, melynél megáll az eszök, az isteni gondviselésben bízik, mely a rosszat is jóra fordíthatja. Nem akarja tehát büntetni titkárát, hisz ezzel csak leánya gyalázatát növelné. Méltóbbnak s országa dicsőségével megegyezőbbnek tartja, hogy megbocsásson ifjuságuknak s őket törvényes házasságban egyesítve, a megszégyenítő esetre a tisztesség fátyolát borítsa. Itéletét mindenki örömmel fogadta. Azonnal behítták Einhardot, kit a király jókedvűen megcsókolt s azután kijelentette, hogy mivel a hozzá érkezett panaszok szerint szolgálatait idáig nem jutalmazta eléggé, ő pedig nem mondta meg bizalommal, mi a kivánsága, most a legbecsesebb ajándékkal kivánja őt kitüntetni. Hatalmába s feleségül adja tehát leányát, hordozóját, a ki nemrég megmutatta, hogy hajlandó nyakába venni az ő igáját.

Nagy kisérettel hozták be azután a piruló leányt s a császár azonnal egymásba tette kezeiket, Einhardot pedig javakkal gazdagon megajándékozta.

Azonban Einhard nem volt sem főkáplán, sem pedig a császár veje. A görög császár jegyesét Hruotrudnak hítták s Károlynak nem is volt Imma nevű leánya. De Hruotrud csakugyan máshoz, Rorich grófhoz ment férjhez, a másik, Bertha pedig Angilberttel kezdett viszonyt, melyet a császár -90- azután házassággal törvényesített s elismerte két fiát, Harnidot s a történetíró Nithardot. Mivel Angilbert körülbelül olyan kedvelt embere volt Károlynak, mint Einhard; tudós, mint ez és utóbb szintén pap, a monda összezavarta őt Einharddal s ezt tette a regényes és annyiszor feldolgozott történet hősévé. A lorschi barát előtt már félszázaddal megírta az éjjeli találkozás történetét Malmesbury Richárd angol történetíró, csakhogy ő III. Henrik leányát szerepelteti, mint egy pap szeretőjét.

Az egészből csupán annyi igaz, hogy Imma csakugyan igen előkelő családból származott s hogy mindvégig szerették egymást. Einhard ugyan 815-ben már fölvette az egyházi rendeket, de azért házasságban élt Immával, kitől 819 szeptemberében még fiú-utódot remélt. Némelyek szerint ezután született is egy fiuk, Vussinus, kit leveleiben nem egyszer nevez Einhard a maga fiának. Ez a név azonban csak szóvirág, melylyel Einhard egyik legkedvesebb tanítványát akarta kitüntetni.

815 óta mindenesetre papi jellege volt Einhardnak, ki egyszerre több egyházi méltóságot viselt. 815 junius 5-én nevezik először a Gent közelében levő Blandigny (Blandinium) apátjának. Egy évvel utóbb már a Rouen tájékán fekvő Fontenelle, majd 819-ben st. bavoi és mastrichti apát volt; sőt utóbb ő viselte a szent Chlodowald és a páviai keresztelő szent János apátsága czímét is. -91-

Mindezek, úgy látszik, valóban csak puszta czímek voltak, s legfeljebb jövedelmeiket húzta, mert ő maga továbbra is az udvarnál maradt. Császári barátja 817-ben őt tette az uralkodó-társává fogadott s még csak 21 éves Lothár fia vezetőjévé. A Lajos második házasságával növelt politikai bonyodalmak azonban elkedvetlenítették. Az udvar zajánál sokkal jobban érdekelte immár, hogy Mühlenheimban vagy, a hogy később nevezték, Seligenstadtban alapított benedekrendi apátsága számára holmi diplomatiai fondorlatokkal Rómában megkapja szent Marcellinus és Péter holttestét, majd pedig, hogy sz. Marcellinusnak Soissonba tévedt testrészeit, a váznak kiegészítésére visszaszerezze. De nem nélkülözhették egykönnyen a politikában. Nem követte ugyan Lothárt, mikor ez a wormsi országgyűlés határozatából a pártoskodó Itália kormányára ment, Judit anyacsászárné aacheni udvarában azonban továbbra is megmaradt s 830 tavaszán a királyné nevében ő írta azt a szép levelet, melyben az apja ellen nyiltan fellázadó fiút a szülőknek tartozó köteles tiszteletre inti. Személyesen kellett volna Compiégnebe mennie, hogy a lázadó fiúkat az atyjukkal kibékítse; de oly súlyosan megbetegedett, hogy csakugyan el kellett őt bocsátani seligenstadti magányába, hol azonban – mint fenmaradt levelei tanusítják – továbbra is nemcsak érdeklődött a politikai fejlődések iránt, hanem szóval és tanácscsal maga is beleszólt a dologba s résztvett Lajos és -92- Lothár összebékéltetésében. Esengve kérte azonban a császárt, ne követelje az udvarba való visszatérését, hanem engedje meg, hogy apátságában, a vértanúk sírjánál fölösleges és őt nem érdeklő gondok helyett imádkozással s Isten igéjének jámboran való olvasgatásával tölthesse életének hátralevő idejét.

Még ezen évben áradozó szavakban írta meg szent Marcellinus és Péter vértanúk holttestének átvitele történetét, 835-ben pedig a szent Kereszt tiszteletéről készített egy iratot; a mellett szorgalmasan levelezett barátaival s ösmerőseivel. Rendkívül leverte feleségének, Immának, 836-ban történt halála. Lajos császár május végén személyesen fölkereste Einhardot, gyermekkori barátját, hogy gyászában való részvétéről biztosítsa. Gyermekeik, némelyek szerint, nem maradtak; s az a Vussinus, kit leveleiben Einhard a maga fiának nevezget, mint láttuk, csak keresztfia, vagy kedves tanítványa lett volna. Mindenesetre feltünő, hogy megújíthatta azt az intézkedését, melyet, feleségével együtt, még 819 szept. 12-én tett, hogy t. i. gyermek nélkül való halála után Michelstadt a lorschi kolostorra szálljon.

A halál, melyet most már óhajtott is, 840 márcz. 14-ikén következett be, csak pár héttel uralkodójának s barátjának, Lajos császárnak elhunyta előtt. Tudós barátja, Hrabanus Maurus, a fuldai szerzetes-iskola hírneves alapítója, méltán metszethette seligenstadti sírjára: -93-

«Kérlek, ezen templomba belépvén, vedd tudomásúl,
Hogy ki vagyon, ki pihen, nyugszik e helyen alant.
Mert ide, e sírboltba temették azt a nemest, kit
Einhardnak nevezett atyja, midőn született.
Bölcs, okos és igazi életet élt, a beszédhez is értett
S tetteivel soknak vitte előbbre ügyét.
Károly fejdelem ott tartotta az oldala mellett
És biz’ elég munkát, dolgot adott neki ő.
Mert igazán tisztelte ezen két római szentet,
Testöket elkérvén, erre a helyre hozá,
Hogy vígaszt, javulást könyörögjenek és az egeknek
Nagy kegyeit kérjék ránk, kik alant lakozunk.
Megváltó Jézus, te az emberiség ura, üdve,
Add, hogy része legyen boldog, örök nyugalom!»

Nagy Károlyhoz voltaképen évkönyveiben adja meg a bevezetést, sőt ez évkönyvekben elmondja a nagy császárnak s fiának 829-ig terjedő történetét is. Igaz, hogy még ma sincs tisztázva az a kérdés, ő-e valóban az évkönyvek szerzője, sőt Wattenbach legújabban teljesen tarthatatlannak és feladottnak tartja a szerzőségét hirdető álláspontot; annyi azonban bizonyos, hogy ezektől az évkönyvektől immár elválaszthatatlan az Einhard neve. Mindenesetre feltünő, hogy épen 829-czel, vagyis azzal az esztendővel szakad meg a krónika, midőn Einhard a császári udvar zaját a seligenstadti kolostor csendjével cserélte föl. Jegyzetei 741-gyel, Martell Károly háznagy halálával kezdődnek. Pippin szerepléséről és uralkodásáról 26 chronologiai adatot tartalmaznak, tehát minden esztendőről mondanak valamit; de a lorschi és metzi évkönyvek pótlásai nélkül nagyon is homályosak -94- volnának. Annál becsesebbek és tájékozottabbak Károly és Lajos császárok korának vázolásában. Semmi esetre sem mellőzhetik azok, kik erről a korról közvetlen értesülések alapján kivánnak írni. Einhard nevével kapcsolatban azonban csakis kétségtelen munkájáról, Nagy Károly életéről lehet szólni.

A császárt s az írót dicsőítő verssel vezette ezt be Gervardus. Károly és Lajos császárok könyvtárnoka s Einhard legjobb barátja; előszóval pedig Walafried, 842–849 közt (haláláig) a reichenaui kolostor apátja és tanára, a középkori bibliamagyarázatok közt kapós Glossa ordinaria írója látta el. Maga Einhard is figyelmeztette olvasóit, hogy urának és nevelőjének. Károly királynak tetteit s nyilvános magánéletét a lehető legrövidebben kivánja leírni. Semmit sem mellőz, a miről tud, de előadásának bőbeszédűségével sem akar elijeszteni s így nem szól olyan dolgokról, a mik a régibb írók műveiből már ismeretesek. Vannak tudós férfiak, kik «a mi» korunkat nem fitymálják annyira, hogy eseményeit, mint följegyzésre méltatlanokat, a feledésnek akarnák átadni, sőt a kik az örök emlékezet vágyától ösztönözve mások tetteit inkább följegyzik, csakhogy az utókor saját nevök dicsősége előtt se haladjon el némán. De őt nem ez vezette. Érezte, hogy senki sem mondhatná el olyan igazán és híven, a mit ő maga megélt, a mit saját szemeivel látott s a mikről különben sem tudhatta, mások följegyzik-e, vagy sem. Kora -95- legkitünőbb és legnagyobb királyának tetteit, miket a mai kor legderekabb embere sem érhet utól és az ő dicsőséges életét nem engedhette a feledékenység éjjelébe sülyedni. Sarkalta erre az a fegyelem is, a melylyel a király mindenkor gondoskodott róla s az a barátságos viszony, melyben, mióta az udvarhoz jött, vele s gyermekeivel állott. Ezzel életében lekötelezte, halálával adósává tette úgy, hogy a hálátlanság vádját vonhatná magára, ha megfeledkezvén annyi jótettéről, szó nélkül hagyná az iránta oly kiváló érdemű férfiúnak dicső és ragyogó történetét s ha életének nem szentelne írásban való megemlékezést, tetteinek pedig megérdemelt dicséretet. A megírásra, elbeszélésre mindenesetre kevés és jelentéktelen az ő tehetsége; ahhoz egy Tullius ékes szava kellene. De mégis elkészítette az iratot, melynek az a feladata, hogy fentartsa a legnagyobb és legkitünőbb ember emlékezetét. Csodálkozást kelthet, hogy ő, az író, a ki német létére a római nyelvben csak igen kevéssé járatos, azt hihette, hogy valamennyire jól és ízlésesen ír latinul s hogy figyelmen kívül hagyhatta Cicerónak a latin írókra, a tusculumiakról szóló I. könyvében alkalmazott ezen szavait: «Ha valaki írásba teszi gondolatait a nélkül, hogy azokat rendezni, szépen kifejezni és olvasóit velök gyönyörködtetni tudná, az annyi, mintha idejével s írásával felelősség nélkül visszaélne.» Az írástól el is ijesztette volna a nagy szónoknak ez a nyilatkozata, ha már előbb rá nem -96- szánja magát, hogy inkább magára vonja a világ ítéletét s áldozatúl adja a tehetségébe vetett hitet, mint hogy, csupán magára gondolva, oly nagy embernek életét megíratlanul hagyja.

Megírta tehát 33 fejezetben. A munkához Nagy Károly halálával fogott s 820 előtt már mindenesetre elkészült vele.

Elmondja, hogy az utolsó Merovingok korában a háznagyok kezében volt minden hatalom, Hilderich királylyal pedig, kit István pápa parancsára trónjáról letettek s megnyírva kolostorba dugtak, ki is halt a Merovingok családja. A királyságot örökjoggal Károly apja, Pippin vette át, ki közösen uralkodott testvérével, Karlomannal mindaddig (747.), míg ez megúnván a világi dolgokat, Rómába vonult vissza, s barát lett a Soracte hegyén (Sant’ Oreste), mely a várostól éjszakra van. Itt azonban honfitársai minduntalan fölkeresvén őt, sz. Benedeknek casinum-hegyi zárdájába, Samniumba telepedett át. Pippin maga 15 év mulva Párisban vízibetegségben elhunyván (768.), uralmát fiára, Károlyra s Karlomannra hagyta. Ezeket közgyűlésökön a frankok olykép választották királyukká, hogy két egyenlő részre osztották a királyságot. Károly az apja, Karlomann pedig hasonló nevű nagybátyja örökségében uralkodott. De csak bajosan fértek meg egymással s Karlomannak 2 év mulva történt halála után felesége fiaival és sok előkelővel ok nélkül Itáliába futott, hol Desiderius longobárd király oltalmába ajánlotta magát. -97-

Károlyt a frankok most (771 decz. 4) egyhangulag királylyá választották (1–3. fej).

Bolondságnak tartaná, hogy Károly gyermekkoráról beszéljen, mert arról semmi sem maradt írásban és senki sem él már azok közül, kik fölvilágosítást adhattak volna. Azonnal áttér tehát bel- és külföldi tetteinek, tudományos munkásságának, kormányzatának s halálának előadására, semmit sem hagyván el, a mit tudni érdekes, vagy szükséges (4. fej.).

Elmondja, mint hódította meg Aquitaniát (5. fej.) s hogy azután Adorján római püspök felszólítására háborút izent a longobárdoknak, kiknek királyát, Desideriust s herczegeit legyőzvén, meghódította egész Itáliát és fiát, Pippint tette annak királyává. Hadjáratának részletezését azonban nem tartja feladatának, mert a királynak inkább csak életmódjáról kiván szólni (6. fej.).

Károly most minden erejével folytatta azt a háborút, a mit a szászok ellen még a longobárd hadjárat előtt kezdett. Annyi kitartással, elkeseredéssel és erőfeszítéssel egy nép sem harczolt a frankok ellen; mert «a szászok, kik, mint Németországnak majd minden népe, vad természetűek lévén, bálványozók s a mi vallásunknak ellenségei voltak, nem tartották tisztességtelen dolognak, hogy áthágják és meggyalázzák az isteni és emberi jogot.» De meg a határok is – néhány erdő és hegyhát kivételével – az alföldön vezettek s így bizonytalanok lévén, nem akarták végöket -98- érni az agyonveretések, rablások és gyujtogatások. Nagy vonásokban vázolja a szászok hitszegései miatt meg-megújúlt háborút, mely a szászoknak a frankokba-olvadásával s megkeresztelkedésökkel végződött (7. fej). Károly személyesen csak az Osneggi-hegynél (Osningnál) Theotmelli (Detmold) mellett s a Hasenal (Osnabrück mellett) vívott nagy csatát (8. fej.).

Eközben a Pyrenæken túl, Hispaniában is harczolt és csak visszavonultakor egy szoros úton szenvedett némi veszteséget a baskok hűtlensége miatt (9. fej.). Behódoltatta a brittónokat, majd személyesen vezetett hadat Beneventum ellen s Aragis herczeget hűségesküre szorította; mire Rómában meglátogatta a szent helyeket (10. fej.). Hasonló esküre kényszerítette a bajoroknak lázadó herczegét, Tassilót is, ki keleti szomszédaival, a hunnokkal szövetkezett (11. fej). Ekkor a frankoktól wilzeknek, saját nyelvökön pedig velatáboknak nevezett szlávokat támadta meg s egyetlen egy hadjáratban behódoltatta (12. fej.).

«Legnevezetesebb hadjárata a szászokkal viselteken kívül az, a mit az avarok, vagyis hunnok ellen folytatott. Ebben különösen serény volt s nagyobb készületeket tett reá, mint akármelyik más hadjáratára. Személyesen azonban csak egy hadjáratot vezetett Pannoniába; a többit fiára, Pippinre, grófjaira és biztosaira hagyta. Mivel ezek a háborút a legnagyobb vitézséggel vezették, azt a nyolczadik évben végre befejezték. Mennyi csatát -99- víttak azalatt, mennyi vért ontottak, arról bizonyságot tehet a néptelen Pannonia s az a hely, hol azelőtt a kágán királyi vára állt s mely most annyira elpusztult, hogy emberi lakásnak ott még csak nyomát sem lehet fölfedezni. A frankok kezébe esett minden pénzök s hosszú idő óta fölhalmozott kincsök; s ezek emberemlékezet óta egy csatában sem zsákmányoltak oly nagy drágaságokat. Mert míg őket azelőtt jóformán szegényeknek lehetett nevezni, most a királyi várban oly töméntelen aranyat és ezüstöt találtak, s a csatákban oly becses zsákmányokat ejtettek, hogy hinni lehetett, hogy a frankok joggal s igazságosan rabolták el a hunnoktól azt, a mit ezek korábban más népektől igaztalan úton raboltak. A frank nagyurak közül e háborúban csak kettő találta halálát; t. i. Erich friauli herczeg, ki Tharsatikában (Tersatoban), e Liburniában fekvő tengeri városban a lakosok cselétől esett el; és Gerold, Bajorország főkapitánya, kit Pannoniában, míg a hunnok ellen a csatát intézte, nem tudni ki, megölte két kisérőjével együtt, míg fel s alá lovagolt s az egyeseket tüzelte. Különben ez a hadjárat a frankokra nézve csaknem vértelenül folyt le s rendkívül kedvező vége lett, jóllehet jelentősége következtében hosszabb ideig tartott» (13. fej.).

Utolsó csatáját Károly a nordmannoknak nevezett dánok ellen vítta (14. fej.).

Negyvenhét éves uralkodása alatt nyert győzelmeivel birodalmának területét megkétszerezte -100- (15. fej). Dicsőségét más királyokkal s népekkel való összeköttetései által növelte. Hadefons (II. Alfonz) gallicziai és asturiai király, a skótok (helyesebben irek) királya, Áron (Harun al Rasid) a perzsák királya, Niciforus, Mihály és Leo konstantinápolyi császárok mindnyájan jó barátságban álltak vele; de mikor császári czímet vett föl, a konstantinápolyiak tartani kezdtek tőle, hogy el akarja venni országukat. A rómaiak s görögök előtt különben is mindig gyanús volt a frankok hatalma. A görög közmondás szerint «a frankot barátomnak akarom, de nem szomszédomnak» (16. fej.).

De hadjáratai s egyéb tevékenységei közt sem hanyagolta el az építkezéseket, a miket Einhard részletesen fel is sorol (17. fej.). Oltalmazója, gyarapítója s rendezője volt birodalmának. Lelki tehetségeit s nem közönséges, jó- és balsorsban egyenlő állhatatosságát csodálni lehet. Érdekesen jellemzi házi életét. Felsorolja feleségeit, gyermekeit, sőt ágyasait is. Anyját, Berthradát, nagyon tisztelte, és csak Desiderius leányától való válásakor volt köztük viszály. Szerette egyetlen apácza nővérét, Gislát is (18. fej.). Vázolja (a 19. fejezetben) gyermekeinek neveltetése módját; rendkívül szép leányait annyira szerette, hogy férjhez sem adta őket, csakhogy válnia ne kelljen tőlük, hanem inkább szemet húnyt ballépéseikre s mutatta, mintha a legkisebb gyanúja sem volna ellenök. (19. fej.). -101-

Károly feleségének, Fastradának kegyetlenségei miatt a természeténél fogva különben szelid uralkodó ellen egyszer Németországban támadt összeesküvés, máskor pedig saját törvénytelen fia, Pippin fondorkodott ellene, hogy király lehessen. (20. fej.). Szerette az idegeneket és sokat költött rájok. (21. fej.). Daliás termete volt s testét mindenképen edzette (22. fej.). Frank módra és egyszerűen öltözködött; csak Rómában vette föl egyszer a pápa kedveért a tunikát és chlamyst (23. fej.). Ételben, italban mértékletes volt; legjobban szerette a nyárson sültet. Ebédnél szívesen hallgatott zenét vagy felolvasást. Nyáron délutánonkint teljesen levetkőzött, 2–3 órát is aludt, de éjjel 4–5-ször is fölébredt, sőt fel is kelt. Öltözködés közben nemcsak fogadott, hanem pörös ügyekben is ítélt (24. fej.).

Sokat és biztosan, könnyedén és értelmesen beszélt németül s latinul egyaránt; görögül csak értett. A nemes művészeteket nagyon szerette. A nyelvtanból Pisai Petrus Diakonus, a többi tudományokból, kivált az astronomiából Abbinus Diakonustól (melléknevén Alkvintől) nyert oktatást. Nagy tudnivágyással kisérte a csillagok járását s megtanult számolni. Az írást is megpróbálta; könyvecskéjét s tábláját az ágyban párnája alá szokta tenni, hogy szabad idejében kezét a betűk vetésére szoktassa. De fáradozásaival nem sokra ment, mivel későn fogott bele (25. fej.).

A keresztyén valláshoz tisztelettel s jámbor szeretettel -102- ragaszkodott. Ő építtette az aacheni pompás templomot. Reggel és este, sőt az éjjeli órák alatt is látogatta a templomot s nagy gondja volt a szertartások fényére és méltóságára, a templomi olvasás és ének emelésére. Halkan a karban maga is énekelt (26. fej.). Nemcsak a hazai, hanem a külföldi szegényeket is segítette. Róma minden templomára nagy gondot fordított, de 47 év alatt csak négyszer ment Rómába, hogy ott ájtatoskodjék (27. fej.). Utoljára az alattvalóitól megtámadott Leo pápa hívására ment oda s ekkor nyerte a császár és augustus czímet, mit eleinte annyira nem szeretett, hogy – a mint mondta – azon a napon, bár nagy ünnep volt, templomba sem ment volna, ha tudja, hogy mit akar a pápa. A keletrómai császár nagyon rossz néven vette tőle, hogy fölvette a császári czímet, ő azonban leveleiben testvérének nevezgette a császárt, és legyőzte ellenszenvét (28. fej.).

Császárrá lévén, népe törvényeit megvizsgáltatta, hogy javítsa, egyeztesse. Minden népének törvényeit összeiratta. Így tett az ősi német történeti énekekkel is. Anyanyelvének nyelvtanát szintén megiratni kezdte. A hónapoknak s a 12 szélnek új neveket adott (29. fej).

Élete végén, hajlott és beteges korában, fiát, Hludoichot tette császár- és kormánytársává. De még ezután is vadászgatott. Januárban (814.) lázba esett s ezt, szokott módját követve, most hiába gyógyította koplalással; január 28 a nap -103- 3. órájában s betegsége 7. napján 72 éves korában meghalt (30. fej.). Az aacheni templomban temették el (31. fej.). Mindenféle égi jel és szerencsétlenség jóelőre jelezte halálát (32. fej). Törvényes és törvénytelen gyermekei javára tett végső rendeletét már nem fejezhette be. Három évvel azelőtt azonban intézkedett vagyonáról s Einhard egészen közli ezt az oklevelet, melynek parancsát Károly fia, Hludoich, azonnal és lelkiismeretesen teljesítette.

VII. Rimbert szent Anskarja.

Nagy Károly idejében kezdtek Európa rémeivé lenni a normannok s így önkéntelenül is feléjök fordul a figyelem. Éjszaknak titokzatos életébe bepillantást enged vetnünk szent Anskar és Rimbert hamburg-brémai püspököknek életirata.

Szent Anskarnak, Éjszak apostolának, élete rajzát még Jámbor Lajos halála előtt a hamburgi kolostorban magának a szentnek tanítványai írták meg. E tanítványok közt legbuzgóbb volt Rimbert, ki őt utóbb a püspöki széken is követte. Meglehet különben, hogy Rimbertnek nem is voltak munkatársai, és hogy egyszerűen csak írói többest használt, többedmagáról beszélt.

Az az életrajz, melyet Hamburg második érseke, Rimbert, elődéről, sz. Anskarról, vagy Ansgarról szerzett, összesen 42 fejezetre terjed s úgy látszik, mindjárt a szentnek halála (865. febr. 3.) után készült. Erre mutat az a melegség, melylyel gyászolja a főpásztort, kinek szónoklatain s példáján okultak ők, a tanítványok, s kinek érdemei és közbenjárásai -105- oly nagy segítségökre voltak. Az egész életrajz szellemét és hangulatát elárúlja a bevezetés, melyben kiemelik, hogy szentségét már életében tisztelték a királyok, az egyház főpásztorai, utánozta a papság, csodálta az egész nép. Mióta meghalt, követői, kik az ő érdemei következtében magokat valamiknek képzelték, ismét elbátortalanodtak s elfogódva látták, hogy ki vannak szolgáltatva a farkasok harapásainak. Mert az irigy világ inkább azon van, hogy földre tiporjon mindent, a mi igaz és szent, mint hogy fölemelje a jámbort; s az emberiség ellensége, az ördög, mindenképen kisebbíti a szentségbe vetett hitet, csakhogy valamiképen követőkre ne találjon. De megbíznak Isten segítségében és a szentnek közbenjárása által tőle remélnek menedéket ennyi kisértés közt. Hálát adnak a szentnek, ki példaként világított előttük s megmutatta, a földön is mint lehet mennyei életet folytatni, hogy a ki az ő oktatásait követi, az mindig Isten parancsainak útjain jár, s hogy a ki intelmeit megfogadja, mindig védve lesz az ellenség incselkedései ellen. «Ennek a mi legszentebb atyánknak emlékezetét elhatároztuk tehát írásba foglalni és főtisztelendőségtek előtt rajzolni kivánjuk, miként élt köztünk, mit tudunk róla.»

Ilyen lelkes bevezetés után kezd a szentnek élete megírásához, miközben azonban mentől kevesebbet gondol a chronologiával, úgy, hogy ennek adatait más forrásokból kell összeböngészni. -106-

Anskar Picardiában 801 szept. 8-ikán született. Már gyermekkorában mennyei látományai voltak s ezek következtében határozta el, hogy földiek helyett csupán égiekkel foglalkozik. Ezekről utóbb maga is beszélt barátainak, de azzal a kikötéssel, hogy róla életében senkinek se szóljanak. Már 4 éves korában elvesztette jámbor édes anyját, mire apja iskolába adta. A gyermek egyszer azt álmodta, hogy süppedékes, lápos vidéken jár s hiában igyekszik azokhoz a fehérbe öltözött asszonyokhoz, kik közt édes anyját is megpillantotta. «Ha ide akarsz jutni – szólt hozzá az egyik asszony, kétségkívül maga a Szűz Mária – kerülnöd kell minden könnyelműséget és gyermeki kedvtelést és vigyáznod kell magadra, komolyan kell élned.» S a gyermek ettől fogva megkomolyodott és kerűlte kis pajtásainak társaságát.

Később ugyan ismét eltért szigorú életmódjától, de Nagy Károly halálának híre újból megrémítette s ezóta megint imádkozásnak, éjszakázásnak és önmegtartóztatásnak adta magát. Egyszer, pünkösd előtt való éjszaka, úgy érezte, mintha azonnal meg kellene halnia. Sz. Pétert és Keresztelő sz. Jánost hítta segítségűl. De lelke mintha elhagyta volna testét, hogy szebb és tökéletesebb alakot vegyen föl. A két szent is csatlakozott hozzá, s közrefogta őt, mire lelkében mennyei világosság támadt. De csak a tisztító tűzig kisérték s ott magára hagyták, hol sötétségben három napig kellett szenvednie. Azt hitte, ezer esztendeig kínlódott -107- már ottan, mikor ismét utána jött a két szent. Még nagyobb világosságon vezették keresztül, a folyton-folyvást keletre néző, arra fordulva könyörgő s éneklő szentek sorain át. Leírhatatlan Kelet fénye. Ez a fény kimondhatatlan gyönyörrel töltött el mindenkit s maga mellett elhomályosított mindent, napot és holdat, a nélkül, hogy vakított volna. E fényben trónolt az isteni fölség, kinek mondhatatlanúl kedves hangja szólt most hozzá: «Eredj, – majd a vértanúk koronájával térsz hozzám vissza.» Szomorúan távozott, de édes reménynyel mégis, hogy visszajöhet. A szentek szótlanul kisérték, de oly szeretettel néztek reá, mint első fiára az anya. Azután ismét fölvette földi testét s ez időtől fogva a legistenesebb élettel igyekezett méltóvá tenni magát a vértanúk pálmájára.

Tizennégyéves korában a corbiei apátságban letette a szerzetesi fogadalmat s már fiatalon azon apátság szent Péter-iskolájának elüljárója lett. Két év mulva első álomlátása után imádkozás közben Keresztelő sz. János templomában egyszerre csak Jézus Krisztus állt eléje, intvén, ismerje be hibáit s fel fogja menteni. Arra az ellenvetésére, hogy ez fölösleges, mert hiszen ő előtte úgy sincs rejtve semmi, Jézus azt válaszolta, hogy ő mégis akarja, hogy az emberek magok ismerjék be hibáikat és csak úgy nyerjenek bűnbocsánatot. Anskar meggyónta tehát gyermekkorától fogva elkövetett bűneit s Jézus feloldozta, -108- mire eltünt; ő pedig fölébredt, rendkívül örülve, hogy megszabadult bűneitől. Majd meg azt látta, egyik tanítványának, Fulbertnek lelkét az angyalok mint viszik az égbe, hogy a vértanúk sorába állítsák.

Szentségben és kegyelemben egyre erősödve, 822-ben őt tették a Wesztfáliában, Corveyben akkor alapított kolostor elüljárójává. Ott az iskola első tanítója és a templom első szónoka is ő lett. Nem sokkal ezután történt, hogy Haraldot (Herioldot), ki a dánok egy részén uralkodott, a többi dán király elűzte, mire ő Lajos (Hludowich) császárhoz menekült s tőle kért segítséget. Ez figyelmeztette őt, hogy nagyobb barátságban élhetnének egymással, ha mindketten egy Istent imádnának. Harald meg is keresztelkedett, mire a császár tanácsot kért nagyjaitól, kit küldjön Haralddal a dánok megtérítésére. Wala apát Anskart ajánlotta, mint ki Krisztusért mindent kész tűrni; s ő, a palotába hivatva, szívesen is vállalkozott. Eléggé csodálkoztak társai, hogy hazáját, rokonait és szerető paptársait elhagyva, kész idegen népek, vad emberek közé menni. Mások szidták, gáncsolták ezért s le akarták beszélni. Anskar elszomorodva vonúlt vissza a közelfekvő szőlőhegyre, hogy imádkozva s elmélkedve készüljön feladatára. Egyik társa, Autbert, végre megszánta és fölkereste őt s kijelentette, hogy vele akar menni; pedig előkelő családból származott. Az apát megadta az engedélyt, a császár -109- pedig a szükséges fölszereléseket. Más kisérőt nem kaphatva, csak ők ketten követték Haraldot, ki a maga durvaságában nem tudta, hogyan kell bánnia Isten szolgáival. Hadebold kölni püspök azonban szép hajóval ajándékozta meg őket s ez annyira megtetszett Haraldnak, hogy ő is ezen a hajón kivánt utazni; a mi nagyon jó volt arra, hogy összebarátkozzanak. Így jutottak el Dániába, hol azután mindenkit az élet útjára akartak téríteni. Tizenkét tanulóból álló iskolát alapítottak, hogy magoknak szolgákat és segítőket neveljenek. Két év mulva azonban Autbert nagyon megbetegedvén, haza vitték Corveybe, hol (829-ben vagy 830-ban) húsvétkor meghalt.

Időközben a sueonok (svédek) is térítőket kértek a császártól, ki a gyorsan magához hivatott Anskart bízta meg annak személyesen való megtudásával, valóban hajlandók-e a svédek a megkeresztelkedésre. Anskar annál örömestebb engedelmeskedett, mert egy látományában már Corveyben megigérte neki Isten, hogy bűneit megbocsátja, ha a pogányoknak az ő igéjét hirdeti. Az apát Witmar férfiapáczát (vagyis korosabb és tekintélyesebb szerzetest) rendelte melléje társúl. Útközben sok mindenféle baj érte őket. Kétszer is kalózok támadtak rájok s másodszor mindenökből, még 40 könyvükből s a császárnak a svédekhez küldött ajándékaiból is kirabolva, kitették a szárazföldre, hogy gyalog folytassák útjokat. Végre megérkeztek a tenger mellett (helyesebben a -110- Mälar-tó egy szigetén) fekvő Byrca (Biörkő) városába, hol Bern (Biörn) király őket szívesen látta s megengedte, hogy az evangéliumot hirdessék. Különösen örültek jöttöknek a keresztyén foglyok, kik most újra áldozhattak. A svédek is önként ajánlkoztak a megkeresztelkedésre; első sorban a hely elüljárója s a király kedvelt tanácsosa, Herigár, ki svéd földön azután az első templomot építtette.

Másfél esztendő mulva hazament a két férfiú, magával vivén a királynak azon ország szokásaihoz képest sajátkezűleg rótt írását. Az örvendező császár elhatározta, hogy az Elbén túl most az Éjszak számára már csakugyan felállítja azt az érsekséget, a mire atyja, Nagy Károly is gondolt. Ezt egy zsinaton a papság helyeselvén, Lajos Hammaburgban valóban püspökséget alapított s ennek élére Anskart nevezte ki, kit Drogo metzi érsek az országgyűlésre összejött főpapok segítségével azonnal fölszentelt (831 karácsonyán. De a császári oklevél Aachenben csak 834 május 15-én kelt). Intézkedéseinek megerősítése végett a császár Anskart két püspökkel és egy gróffal Rómába küldte, hol Nagy Gergely pápa palliumot adott Anskarnak, a svédek, dánok, szlávok s más éjszaki népek pápai követévé tette Ebo rheimsi érsekkel együtt, ki ezt a küldetést még korábban kapta és sz. Péter apostol sirjánál teljes hatalommal ruházta fel az evangélium hirdetésére. Ebo azután Anskar kivánságára s a császár jóváhagyásával -111- rokonát, Gauzbertet küldte püspöknek Svédországba, ki Welanaoban (Welna, most Münsterdorf) a királytól szívesen fogadtatva, templomot építtetett s nyiltan hirdetni kezdte az evangéliumot.

Anskar viszont a maga püspökségében s különösen a dánok közt buzgólkodott; összevásárolta a dánok és szlávok gyermekeinek egy részét s kiváltott sok rabszolgát, hogy belőlük papokat és tanítókat neveljen. Egyszer azonban Bernát gróf távollétében hirtelen kalózok rontottak Hammaburg városára s Anskar csak alig futhatott el a szent ereklyékkel. A lakosok is elbujdostak. 24 órai rablás és gyujtogatás után azonban – melynek a püspöktől épített csodálatos szép templom és kolostor is áldozatúl esett – a kalózok elvonultak s a visszatérő népet s önmagát Anskar Jób szavaival (I. 21.) vígasztalhatta: «Az Úr adta, az Úr elvette; a mint Istennek tetszett, úgy történt; legyen áldott az Úr neve!» Majd az a hír búsította, hogy a feldühödött svédek is kikergették Gauzbert püspököt az országból, a miért különben az Isten megbüntette őket. Hét évig maradt akkor pap nélkül a svédek földje. Ekkor Ardgar remetét küldte oda Anskar, hogy veszendőbe menni ne hagyja az Úrnak megkezdett művét. Herigár, a byrcai előljáró, ki e hét év alatt bátorította a kereszténységökben megmaradtakat, szívesen fogadta őt. Főkép az ő érdeme, hogy a svédek, kiket bálványaik hiábavalóságáról a példák egész özönével igyekezett meggyőzni, ismét mindjobban -112- hittek az igaz Istenben. Herigár halála után azonban Ardgar is odahagyta Svédországot, mely tehát újból pap nélkül maradt. Időközben meghalt Lajos császár is, mire fia, Károly király, kinek az ország ezen része jutott (Rimbert szülővárosát, a nyugati Flandriában Brügge és Ypern közt fekvő) Turcholt érseki helyet az egyháztól elvette, s azt a világi Reginárnak adta. Lajos király azonban ezért azzal kárpótolta Anskart s az egyházat, hogy a különben is pásztor nélkül való brémai egyházat, – a püspökök zsinatának megkérdezése után – egyesítette a hammaburgi érsekséggel, melynek területén úgyis csak négy keresztelő templom volt (vagyis olyan templom, hol csupán húsvétkor és pünkösdkor kereszteltek). E határozatot azonban megtámadta Gunthár kölni érsek, kinek egyházmegyéjéhez tartozott idáig Bréma; a király Salamon konstantzi püspököt küldte Rómába az ügy elintézésére s Miklós pápa Brémát csakugyan bekebelezte Hamburgba, melyet egyúttal érseki rangra emelt.

Ansgar, a mint megkapta Brémát, azonnal ismét szorosabb összeköttetésbe kivánt jutni Horichhal, a dánok királyával, ki meg is engedte neki, hogy Sliaswichban (Schleswig városában) templomot építtessen; sőt abban is segítni igérte, hogy átkeljen a pap nélkül maradt Svédországba. Ansgarnak ugyan azt felelte Grauzbert, vagyis Simon, Svédország volt püspöke, hogy egyszer elűzetvén, ő nem mer visszatérni, de nem is használna ottan, -113- mert megjelenésével csak felköltené a régi ellenszenvet. Jobb volna, ha ezt a küldetést az venné át, a ki először is vállalkozott reá, mely esetben unokaöcscsét vele adná svéd papnak. Lajos király helybenhagyta ezt a tervet, Anskart pedig egykori apátja, Adalhard, álmában bátorította ez útra, kijelentvén, hogy annak a szigetvilágnak, a világ éjszaki végének, ő fogja elvinni az üdvösséget.

Horich dán király most már a maga követe és ajánló levele kiséretében útnak indította Anskart Olef svéd királyhoz, kihez húsz napi hajózás után érkezett Byrcába. Ott azonban a legnagyobb bódulást találta, mert egy byrcai ember elhiresztelte a városban, hogy ő résztvett azon vidék isteneinek egy gyűlésén s onnan azt az izenetet hozta, hogy az istenek nagyon haragusznak, a miért helyettök idegen istent kivánnak befogadni. Hanem ha azt akarják, hogy több istenök legyen, készek magok közé venni egykori királyukat, Erichet s tiszteljék ezentúl őt is istenök gyanánt. A svédek Erichnek csakugyan templomot építettek s áldozatokat mutattak be neki. Anskart régi svéd barátai hiába ijesztgették; szállására hítta a királyt, s a hogy tőle telt, megvendégelte, megajándékozta, Olef pedig megigérte, hogy gyűlést hí egybe, s ott ügyét ajánlani fogja a népnek, melynek határozatától függ azután a többi. Anskar imádkozott, bőjtölt s a gyűlés napján égi sugallattól bátorítva, hogy föllépésének eredménye lesz, a király kívánságához képest elküldte egyik papját -114- a népgyűlésre, mely egy öreg ember felszólalása után egyhangúlag meg is engedte a papoknak az evangélium hirdetését és vallásuk szabad gyakorlatát. Ugyanilyen határozatot hozott az ország másik részének népgyűlése is és így Anskar megkezdhette működését. A király megengedte, hogy templomokat építtessen s a vallást gyakorolja. Anskar a királynak Gauzbert unokaöcscsét, Erimbertet ajánlotta az ország papjául, ő maga pedig hazatért.

Kevéssel utóbb a svédek kisérletet tettek, hogy visszahódítsák a kóriakat (kurlandiakat), kik igájukat lerázták s kiket egy esztendővel azelőtt a dánok akartak alattvalóikká tenni. Seeburg (Düna-melléki várnak) elfoglalása után elhagyták hajóikat s öt napig gyalogoltak Apulia (Appule) alá, melyet azonban 15,000 kóri oly hősiesen védett, hogy ők – hajóiktól öt napi távolságban – többé menekülni sem reméltek. Mikor megkérdezett isteneik sem akartak segítni rajtok, egy kereskedő tanácsára a keresztyének Istenéhez fordultak s koczkát vetve, nagy örömmel értesültek róla, hogy Krisztus valóban velök lesz. Most már győzhetetleneknek hitték magokat. Az ostrom előtt azonban a kóriak szövetséget, gazdag ajándékokat, kezeseket és hűséget ajánlottak. Az ifjak zajongásával szemben a mérsékeltebbek el is fogadták a békét s azután magasztalni kezdték az övéiknél hatalmasabb keresztyén Istent. Kedveskedni akarván neki, keresztyén kereskedők tanácsára -115- megfogadták, hogy ha hazatérnek, egy heti pihenés után egy álló hétig nem esznek húst s negyven napi szünet múlva újabb negyven napon át bőjtölnek. Nemcsak ezt a fogadásukat tartották meg, hanem a szegényeknek alamizsnát is kezdtek osztogatni. Így Erimbert mind bátrabban hirdethette Isten igéjét a nélkűl, hogy ettől fogva ebben valaki gátolta volna. Ellenben a kalózok ellen elesett Horich királynak s nagyjainak halála után a dánok az ifjabb Horich király idejében, körülbelül oly körülmények közt, mint nálunk I. Endre trónraléptekor, lerontották a sliaswichi templomot s üldözni kezdték a keresztyéneket, hogy a haragvó pogány isteneket megengeszteljék. Mikor azonban a pogány párt fejét, Hori grófot, az ifjabb Horich király elűzte Sliaswichből, a búsongó Anskarhoz saját jószántából követeket küldött, biztosítván őt, hogy papjait újból befogadja s kész a Krisztus kegyelmét ép úgy megérdemelni, mint az idősebb Horich. Anskar a király rokonával, Burghard gróffal személyesen hozzá utazván, az eddigieknél még nagyobb eredményeket nyert; egyebek közt harangot is tarthatott a toronyban, holott idáig ezt ki nem állhatták a pogányok Sliaswichon kívül Ripán (a jütlandi Ribén) is építtetheetett templomot.

Ezalatt Svédországban Erimbertet az Ebo érsektől odaküldött Ansfrid, ez a született dán váltotta fel, ki azonban három vagy több esztendő múlva Gauzbert halálának hírére szintén visszatért, -116- a helyébe kijelölt Ragembertet pedig dán rablók mindenéből kifosztották, mire csakhamar meg is halt. Ekkor Anskar a születésére nézve szintén dán Rimbertet (de nem az ő élete leíróját) küldte Svédországba, hol a király s nép szívesen látta. Anskart mindezen missionariusi munkásságában tanácscsal és tettel gyámolította Ebo rheimsi érsek, kinél csak maga Anskar lelkesedhetett jobban Éjszak megtérítéseért.

A mellett Anskar valóságos aszkéta volt, ki élete mintaképéül sz. Mártont választotta abban is, hogy Isten igéjét hirdesse a népnek. Egész életét szomorúságban s könnyek közt kívánta tölteni. Mindig arra kérte Istent, adja meg neki, a mint élete vége felé meg is adta azt a kegyet, hogy mindig sirhasson, a mikor csak akar. A mellett a szentírásból egybeállította mindazokat a helyeket, melyeket alkalmasaknak talált szíve gyötrésére s ezeket zsoltárokba és imákba foglalva, a maga fűszerszámainak (Pigmenta) nevezte. Zsoltár-éneklés közben kézimunkával, különösen hálószövéssel foglalkozott. Úgy osztotta be a dolgot, hogy akkor is külön meghatározott zsoltárt énekeljen, mikor este lefekvéskor lehúzza a csizmáit; míg reggel csizmahúzás és mosakodás közben a litániát dúdolta. Délelőtt 3–4 misét hallgatott végig s ő maga ministrált, míg végre meghatározott időben maga is misézett. Brémában kórházat alapított a szegényeknek, s minden jövedelmét köztük osztotta szét. Könyörület -117- és szeretet töltötte be szívét. Egyszer kíváltotta egy özvegynek fiát a svédországi rabságból; az a jelenet, midőn az anya hangos sirásra fakadt fia hazaérkeztére, annyira meghatotta, hogy ő is épen olyan hangosan kezdett sirni s azonnal visszaadta a fiú szabadságát, hogy özvegy anyjával együtt térjen haza.

Az isteni kinyilatkoztatás életének minden nevezetesebb fordulatát megmondta neki álmában vagy elragadtatásában és Isten megbüntette mindazokat, kik parancsainak nyakasan ellenszegültek; így pl. a püspöki megyéjébe tartozott nordalbingiakat, kik a szomszédban lakó pogányoktól hozzájok szökött rabokat ismét bilincsekbe verték, szolgáikká tették, vagy eladták. Anskar fölkereste a bűnösöket, szabadon bocsáttatta a rabokat s a vétkeseket azzal büntette kapzsiságukért, hogy megfosztotta őket a tanuskodás vagy eskü által való védekezés jogától, hanem egyenesen istenitélet alá vetette ügyöket. Sok beteget gyógyított imádkozással és a szentelt olajjal. De nem akarta, hogy sikereit csodaszámba vegyék. «Ha az én uram – szólt – arra méltatna engem, hogy csoda essék velem, arra kérem, engedje megtörténni azt az egy csodát, hogy az ő kegyelmével jó ember váljék belőlem.»

Egyébiránt egész zaklatott életében csaknem folyvást betegeskedett. Életének 64-ik s püspökségének 34-ik évében különösen nagy beteg lett, mert négy hónapon át kínozta a vérhas. Tudta, -118- hogy meg fog halni; de a templomban, miseközben, megnyugtatta az a mennyei szózat, hogy Isten megbocsátja minden vétkét. Mindent elkövetett, hogy püspökségét teljes rendben hagyja hátra s egyebek közt a császár minden püspöke számára leíratta az apostoli széktől érseksége számára kiadott szabadalom-levelet. Az volt a vágya, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony napján haljon meg. E napra vendégségbe hítta a papokat és szegényeket, saját viaszkjából három nagy gyertyát gyujtatott meg szűz Mária, sz. Péter és Keresztelő sz. János oltárai előtt, s bár csupán csont és bőr volt már az egész teste, résztvett valamennyi misében, meghallgatta a prédikácziót és csak azután evett és ivott valamit, hogy ismét egyenként és összesen kitartásra, az úr szolgálatára s különösen a pogányok megtérítésére intse papjait. Még az éjjel is egyre adta az intelmeket, miközben a papok litániákat és halotti zsoltárokat énekeltek. De Isten dicséretét is elénekeltette és elmondatta velök sz. Athanáz hitvallását. Reggel majd minden pap misézett érte. Azután meggyónt, megáldozott s mikor akadozó lélekzete miatt maga már nem mondhatta, más pappal (Rimberttel) mondatta ismételten: «Uram, a te kezeidbe ajánlom lelkemet!» Azután szemeit égre fordítva, kilehelte lelkét (865 febr. 3.). Mindenkitől gyászolva így halt meg Anskar, ki valamennyi szentet mintaképül vévén, ezeknek szelleme sugárzott ki belőle. Világéletében jó harczot folytatott -119- s ha békében halt is meg, méltán fogadhatta Krisztus vértanújának pálmáját. Ezt bizonyítja az az apotheosis, melylyel életrajza végződik.

Rimbertet, kinek ez életrajz megírását tulajdonítják, Anskar mint ájtatos gyermeket megszeretvén, gondjaiba vette, s pappá akarta neveltetni. A gyermek, a mint nőtt, a tudományok mívelése mellett imádkozással s jó cselekedetekkel foglalkozott. A kolostorban tanulmányait végezvén, Anskar püspök magához hivatta és szeretetével, bizalmával tüntette ki; sőt a Szentlélek sugallatából azt is közölte vele, hogy egymástól még a túlvilágon sem lesznek elválasztva. Anskar tiszttartója szintén jelenést látott álmában, hogy a mennyei harangot ide lenn Rimbert húzta, mi nagyratermettségét bizonyította. Ő neki magának is voltak jelenései. Egyszer pl. a rég elhalt Arnulf pap szelleme arra kérte, szabadítsa meg a tisztító-tűzből azzal, hogy negyven napig bőjtöl érte. S midőn ezt Rimbert megtette, a megszabadult pap egy beteges, öreg, ájtatos asszonynak jelent meg, kérvén őt, adja át köszönetét Rimbertnek, kinek önmegtartóztatása őt most az égbe juttatta.

Egyébiránt Rimbertben kellett egy kis hiúságnak is lennie, mert sz. Anskarnak abban az életrajzában, melyet saját életírója neki tulajdonít, magát gyakran emlegeti, mint a szentnek leghűbb tanítványát, de mégis névtelenül. Az életíró szerint azért hallgatta el nevét, hogy midőn az események igaz voltát kivánja bizonyítni, ne látszassék -120- kérkedni azzal az igen nagy bizalommal, melyre a szent méltatta. Még halálos ágyánál is vele mondatta vezeklőszavait az érsek. Kétségkívül jól, sőt igen jól ismerte hát ennek életét és szellemét. Róla írt könyve – ha csakugyan ő írta – mint jellem- és korrajz és mint művelődéstörténelmi tanulmány, a középkornak valóban egyik legérdekesebb irodalmi jelensége.

A haldokló Anskar, midőn megkérdezték, kit akarna utódául, kijelentette, hogy senkit sem nevez meg, mert lehet, hogy tévedne s e miatt utóbb őt okolnák; de megjegyezte, hogy a mi Rimbert érdemeit illeti, inkább megérdemelte volna az érsekséget, mint ő a káplánságot. Halála előtt három nappal azonban megjósolta Rimbertnek, hogy utódja lesz. Anskar temetése napján valóban egyhangúlag őt választották érsekké, mit Hludewich király megerősítvén, a pápa őt Liudbert mainzi érsek által kenette föl, még pedig idegen püspökök segítsége mellett, mivel Rimbert alárendelt püspökeinek számát keveselte. Az új érsek egyenesen Új-Corbeiába sietett, hogy Anskar halálos ágyánál tett fogadalmához képest szerzetessé avattassa magát s ezentúl mindig barátcsuhában járjon.

Mint érsek, folytatni kivánta Anskar áldásos működését s különösen a szegények gyámolításában s az alamizsnálkodásban követte őt. A mellett kivonatot készített sz. Gergely könyveiből s mintaszerű intőleveleket írt, melyek közül a heresii -121- apáczákhoz irottat közli is az életrajz. Ezenkívül hirdette, papjaival is hirdettette a pogányoknak az Isten igéjét; pedig fáradságosan kellett hozzájok utaznia és nem egyszer szenvedett hajótörést. Igen sok pénzt fordított a foglyok kiváltására. Egyszer Sliaswichban járván, egy fogoly apácza a zsoltárok éneklésével igyekezett magára vonni figyelmét. A püspök részvétre gerjedt, Istenhez fohászkodott s az apácza lánczai önmaguktól lepattogtak. De őrei még sem engedték elfutni az apáczát és csak az érsek hátaslováért akarták szabadon bocsátni. Rimbert azonnal leszállt lováról, átengedte azt s az apáczát teljesen szabadon bocsátotta. Mint a keresztyén ősidők szentjei, máskülönben is több csodával tündöklött.

Mikor már öregedni kezdett, Lajos király saját kérelmére Adalgár új-corbeiai szerzetest rendelte segítőjéűl, sőt maga óhajtotta, hogy őt már életében utódává tegye a király, mi meg is történt. Látományai voltak, mik előre jelentették, hogy egy esztendő mulva meg fog halni. 888-ban május 31-én Brémába utazott, de már másnap rosszul lett s június 11-én ájtatosan elhúnyt. Saját kivánságához képest a templomon kívül temették el; sírja fölé azonban utóda, Adalgar, kápolnát emeltetett, hol falámpában égett az örökvilágosság tüze. Egy éjjel ez a falámpa tüzet fogott s leszakadt az érsek sírján levő terítőre, mely azonban mindamellett sem gyúladt meg, hogy a falámpa egészen hamuvá lett rajta. «Ezt – végzi az életrajz -122- – mint senki sem kételkedhetik – hogy szolgájának érdemeit nyilvánvalókká tegye, maga a Jézus Krisztus eszközölte, ki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik most és mindörökön örökké. Amen!»

Az oknyomozó történetírás világító mécsese szintén nem hamvaszthat el olyan életrajzot, mely az Amen szóval végződik. Jobb, ha csöndesen pislog a szentek sírja fölött, beérve azzal, hogy valamennyire mégis eloszlassa a sötétséget s legalább annyi világot adjon, hogy a tárgyak körvonalait nagyjából fölismerjük.

VIII. Krónikák gyűjteményei.

Rimbert körülbelűl akkor húnyt el, mikor a magyarok megjelentek Európa közepén. Ez időtől fogva a krónikák mind sűrűbben jegyezgetnek föl a magyarokat illető adatokat és innen van, hogy történetünk modern feldolgozóinak révén csupán a magyar történettel foglalkozók előtt is mind több és több középkori krónikának neve válik ismeretessé. Befejezésűl czélszerűnek látszik tehát röviden bemutatni mindazon leginkább kelendő modern gyűjteményeket, melyek a középkor krónikáit és történetíróit legteljesebben felölelik s melyeknek forgatása nélkül a középkor szellemébe nem hatolhatunk.4)

Rendkívül becses gyűjtemény a Corpus scriptorum -124- historiae Byzantinae, melyet Bonnban 1828. Niebuhr indított meg és az 50. kötettel a porosz tud. akadémia 1898-ban fejezett be olykép, hogy a görög szöveget latin fordításban is adta. Kár, hogy az írók egymás mellé válogatásában nem követtek chronologiai rendet. (Az egész mű ára legegyszerűbb kiadásban 270 márka.) Az ebben képviselt írók: 1. a myrinai Agathias, melléknevén a scholasticus, ki 536–582 közt élt, és Justinianus uralkodásának 552–9. évéről, Procopius folytatásaképen írt. Niebuhr a híres jogtudósnak epigrammáit is kinyomatta. 2. Kantakuzenosz János, ki 1382-ben hunyt el, korának 1320–57-ig terjedő történetét 4 könyvben foglalta egybe. Kiadta Schopen Lajos 3 kötetben, 1828–32. – 3. Leo diaconus XI. századbeli író, Bizáncnak 959–975. évi eseményeit tíz könyvben nagy részletességgel és sok ítélőképességgel beszélte el. Hozzájárul Theodosius könyve s Luitprand követsége. – 4. Nikefórosz Gregorasz konstantinápolyi patriarcha (szül. 1295.) 38 könyvet írt meg Bizánc múltjából, Schopen azonban 2 kötetben csak az 1204–1331-ről fönmaradt 24-et adhatta ki. 5. Konstantinosz Porfürogenitosznak, 912–959-ig görög császárnak munkái 3 kötetben teljesek. Az első kettő a byzánci udvar szertartásairól, az utolsó a themákról s a birodalom igazgatásáról szól. Ez utóbbinak hazánkat illető töredékeit magyarra fordítva, Szabó Károly az Új Magyar Múzeum 1851. évi folyamában közölte. Új, kritikai -125- kiadásáról a M. Tud. Akadémia gondoskodik. 6. A következő két kötet Georgiosz Szünkellosz és Nikefórosz művét tartalmazza. 7. Dexipposz, Eünapiosz, Petrus Patricius és Malchosz apróbb irataival egyben kapjuk Priszkosz Rhetornak s Menandernek a magyar történetírásban is megbecsült műveit. Amaz Attila történetének legszavahihetőbb forrása, tulajdonképen elsőrangú követjelentés; emez szintén becses adalékokat szolgáltat a turkok történetéhez. 8. Malala János chronographiájánál s 9. a Chronicon Paschalenál hasonlíthatatlanúl fontosabb 10. Procopiusnak 3 kötetes munkája, melyről már volt szó. 11. Dukász Mihály unokájának, Dukász Jánosnak 1341–1462-ig terjedő bizánci históriáját Bekker adta ki. 12. Theofülaktosz Szümokatta Herakliosz császár idejében írta meg 8 könyvből álló s a turkokkal is gyakran foglalkozó művét Maurikiosz császárról, melylyel, midőn a gyilkos Fókásznak halála után (610.) felolvasta, hallgatóit sirásra fakasztotta. 13. Niketász Choniata, ki 1216-ban hunyt el, fő műve az 1118–1206 közt uralkodott görög császárokról szóló 21 könyv, melyet Bekker 1835-ben adott ki. 14. Georgiosz Pachymeresz 1242–1308 közt élt s 13 könyvben (Bekkernél három kötetben) mondotta el Paleologosz Mihály és Andronikosz élete körülményeit. 15. Kinnamosz János hat könyvben nyujtotta Komnenosz János és Mánuel császárnak 1118–76-ig menő uralkodása történetét, melyet magyar -126- történetírók is gyakran használnak forrásul. Ugyanazon kötetben találjuk Nikefórosz Bryenniosznak szintén a Komnenok házáról szóló kommentárjait, a melyeket felesége, Anna Komnena egészített ki, melyből azonban csak az 1057–81. évekre szorítkozó idő története maradt reánk. 16. Glykasz Mihálynak 1118-on végződő évkönyvei, 17. Merobaudesz és Koripposz, 18. Konsztantinosz Manaszfesz verses története, mely 1081-ig, Komnenosz Elek trónraléptéig terjed, Joel chronographiája és Georgiosz Akropolita évkönyvei, melyekben az Aristoteleshez és Platóhoz hasonlítgatott tudós a latin császárság eseményeit mint egykorú (✝ 1282) írta meg, ha részben érdemes művek is, nem oly ismeretesek, mint 19. Zosimus hat könyve, melyben az V. századnak ez a pogány történetírója Rómának 410-ig uralkodott császárairól eszesen írt. 20. Joannes Lydus, 21. Paulus Silentiarius, a Sophia-templom leírója, Georgiosz a perzsa és az avar hadjárat vázolója, szent Nikefórosz patriarcha, ki a Maurikiosz halála után történteket jegyezte föl, 22. Theofanész folytatója, Joannesz Kameniata, Szümeon mester és Georgiosz Monachosz neveinél ösmertebb nálunk 23. Georgiosz Kedrénosz (Cedrenus), ki a világ teremtésétől kezdve 1057-ig foglalta egybe a világ történeteit, csaknem szóról-szóra plagizálva a vele egyidőben, a XI. század vége felé élt Joannesz Szkülitzeszt. 24. Georgiosz Phrantzesz, Joannesz Kananosz és Joannesz -127- Anagnosztesz műveit egy kötetben adta Bekker. 25. Georgiosz Kodinosz az utolsó bizánci császárok palotanagyja volt; megérte Konstantinápoly elestét s azután még körülbelűl hét esztendeig élt. Írt a bizánci palota tisztségeiről s hivatalnokairól, valamint a nagy (orthodox) egyház tisztviselőiről. 26. Anna Komnena I. Elek császárnak 1083-ban született s 1148-ban elhunyt leánya, Nikefórosz Bryenniosz történetíró felesége, tizenöt könyvben írta meg atyja történetét s vele sok igen érdekes adalékot szolgáltatott a keresztes háborúk multjához is. Első kötete e vállalatban 1839-ben, a második csak 1878-ban, mint az egésznek utolsó előtti kötete jelent meg. 27. Theofanesz, ki a képháború rettenetes idejében élt (szül. 784.), mint a képek védője, 817-ben maga is száműzetésben halt meg, Syncellus krónikájának folytatásaképen elég zavarosan írta meg chronographiáját, mely 285–813-ig terjed. 28. Efrémiosz a XIII. században VIII. Mihály császár idejéig (1261.) menő császárkrónikáját jambusokban írta meg. 29. Zonarasz János 1118-ban mint nagyon öreg ember halt meg Athosz-félszigetén, hová az udvari élet zaját megúnva vonult vissza. Itt írta meg Chronikon vagy Annales néven idézgetett 18 könyvét, mely a világ teremtésétől egészen halála évéig történt főbb eseményeket tárgyalja. Ezt 1841–98-ban Pinder és Büttner-Wobst kötetben adta ki. Zonarasz művét utóbb a már említett Niketász Chroniata -128- folytatta. 30. Leo Grammatikosz, fökép Greorgiosz Monachoszt plagizálva, 1013-ban fejezte be 948-ig menő Chronographiáját, melyhez függelékül járul e könyvben Eüsztathiosz könyve Thessalonika elfoglalásáról. 31. Az athéni Laonikosz Chalkokondülasz Konstantinápoly bevétele után tíz könyvben írta meg a törökök történetét (1298–1463.), melyben a magyarokkal való harczokról csak röviden emlékezik. 31. Georgiosz Kodinosz, kiről (a 25. sz. a.) már volt szó, a konstantinápolyi régiségekről szóló kivonataival újból szerepel. 32. Egy kötet a konstantinápolyi politikai és patriarchai történeteket tartalmazza. Végre 33. Attaliotasz Mihálynak 1853 táján fölfedezett históriája rekeszti be a sort.

Látszik, hogy a sorozat nem teljes és hiányoznak belőle, csupán a minket igen is közelről érdeklőket véve, Maurikiosz és bölcs Leó császárok taktikái. Ez utóbbinak az 1745. évi firenzeinél hibátlanabb kiadásáról a M. T. Akadémia Vári Rezső útján gondoskodott, kétségkívül Salamon Ferencz ama szavainak hatása alatt, hogy «az egész magyar történet régi korára 890-től 1000-ig krónikáink távolról sem oly hitelesek, mint Leó és Konstantin Porphyrogeneta».

Byzánc írói mellett, már a hazai történelem szempontjából is, kiváló figyelmet érdemelnek a germán krónikások és történetírók. Összegyűjtésökre az első nagyobb szabású társaságot Stein báró alapította 1819-ben s a társaság a kiadás -129- vezetését Pertz Henrik Györgyre bízta, ki e czélból 1821–3-ban levéltári kutatásokat tett Olaszországban és Ausztriában. 1826-ban jelent meg a Monumenta Germaniae historica első kötete. A szövegkritika s egyáltalán a történelmi szempont különösen akkor lépet előtérbe, mikor – 1840-ben – Waitz György is a munkatársak sorába állott. Pertz 1873-ban lépett vissza a vezetéstől, kevéssel 1876 okt. 7-én történt halála előtt. A vezetést most a berlini akadémia vette át, mely középponti igazgatóságot szervezett s a szerkesztéssel 1875-ben Waitzot, ennek 1886 május 24-ikén történt halálával pedig 1888-ban Dümmler Ernőt bízta meg. Az első 25 kötet folio, a többi negyedrét alakban jelent meg s öt osztályra van elkülönítve. 1. Scriptores, 29 folio kötetben, melyhez 1877 óta mint alosztály járultak negyedrét alakban a német krónikák s a középkor régibb történeti könyvei öt kötetben; továbbá az auctores antiquissimi hét kötetben s a longobárd és olasz, valamint a merovingi írók három s a pápák és császárok XI–XII. századbeli viszályáról szóló könyvek egy kötetben. 2. Leges, öt folio kötetben, szintén negyedrét alakú alosztályokkal. 3. Diplomata, II. Ottó koráig. 4. Epistolae, különösen a pápák registrumaiból összeválogatva; s 5. Antiquitates, negyedrét alakban, mely a Nagy Károly korabeli latin költők műveivel – 4r. alakban – nyilt meg, s idáig Dümmler kiadásában hét kötete van. Indexszel máig csak az első 12 kötetet látták el. -130-

Ezen nagybecsű gyűjteményből az iskolák számára Scriptores rerum Germanicarum. In usum scholarum czímmel, szintén Hannoverben, 8r. füzetek is jelentek meg, az iskolák s a nagy közönség számára pedig IV. Frigyes Vilmos porosz király védelme alatt Berlinben és Lipcsében már 1847-ben megindította Pertz, Grimm, Lachmann, Ranke és Ritter a Geschichtschreiber der deutschen Vorzeit czímű vállalatot, melyet azután Wattenbach folytatott s melyből közel száz füzet jelent meg. Mindezekben képviselve vannak még a Németországról szóló klasszikusok is, pl. Plutarch, Julius Caesar, Suetonius és Tacitus, úgy, hogy a források körülbelül kétezer évi időre nyúlnak vissza. A IV. századból Ammianus Marcellinus; a VI. századból Toursi Gergely, Jordanes, Eugrippiustól szent Severin életrajza; Prokóp vandál és gót háborúja; a VII. századból Isidornak a gótokról, vandalokról és svédekről szóló története, Fredegártól a frank királyok krónikája; a VIII-ból sz. Gallus és Otmár szentgalleni apát, sz. Bonifác, sz. Leoba, Sturmi eigili apát, hucbaldi sz. Lebuin, sz. Willibrord, Liudger és brémai Willehad életrajza, Paulus diaconustól s másoktól a longobárdok története. A IX. századból Einhard Nagy Károlya, s évkönyvei, Ermoldus Nigellus dicskölteménye Lajos császárról s Pipin királyról írt elegiája, Theganustól s az ú. n. Astronomustól Lajos császár életrajzai, Nithard négy könyve, Ruodolftól s Meginhardtól szent Sándor -131- átszállítása, Anskar és Rimbert életrajzai, a fuldai és xanteni évkönyvek, melyekkel megkezdődik a magyarországi vonatkozások sorozata, St. Bertin és St. Vaast annalisei, Eigil fuldai apát és Hathumoda gandersheimi apácza fejedelemasszony életrajza, sz. Libor és sz. Vid holttestének átszállítása, a szentgalleni barát, Erchanberttől a frankok Nagy Károly korabeli történetének folytatása, s Regino prümi apát krónikája. A X. századból Regino folytatása, Liudprand munkái, Ruotgertől Bruno kölni érsek élete, Widukind szász történetei, Richer négy könyve, Hrosvitha apácza költeménye Gandersheim alapításáról s I. Oddo császár tetteiről, Odilo clugnyi apáttól Adelheid császárné élete, Adalbert prágai püspök élete, Mathild királyné élete, a quedlinburgi évkönyvek, Ekkehardtól a Casus Sancti Galli. A XI. századból a merseburgi Thietmar krónikája, Brémai Ádám hamburgi egyháztörténetei, reichenaui Herimann krónikája, Bruno könyve a szász háborúról, Bernold krónikája, az altaichi nagyobb évkönyvek. A XII. századból Helmoldtól a szlávok krónikája, IV. Henrik császár élete, a hildesheimi s a magdeburgi évkönyvek (ez utóbbi másképen a Chronographus Saxo), a szász annalista, a stederburgi krónika, Herbordtól Ottó bambergi püspök élete, Aurai Ekkehard krónikája, az augsburgi annalisok, sz. Norbert magdeburgi érsek élete, Freisingi Ottó püspök krónikája, az erfurti sz. Péter s a sz. blasieni Ottó krónikája, a Welfeknek s a weingarteni -132- barátnak genealogiája. Végre a XIII. századból: Lübecki Arnold krónikája, a genovai évkönyvek, a kolmári annalisok és krónika, a nagy kölni évkönyvek, Hermann altaichi apát munkái, a marbachi és genovai könyvek s a lüttichi sz. Jakab évkönyvei stb.

Rendkívül gazdag s hazánk történetére nézve is fontos gyűjtemény a Fontes rerum Austriacarum, melyet a bécsi Tud. Akadémia 1849-ben indított meg s melynek első osztályában (Scriptores) 8, a másodikban (Diplomataria et acta) 45 kötet jelent meg. Ez azonban már az újabb korra is kiterjed.

Bajorországban II. Miksa király 1858-ban alapított a müncheni Tud. Akadémiánál egy történelmi bizottságot, melynek kiadványai közül különösen figyelmet érdemelnek a XIV–XVI. századbeli német városok krónikái 22 nyolczad s a német országgyűlési emlékek 1376–1431-ig 9 negyedrétű kötetben.

Magyarországban a M. T. Akadémia, a M. Történelmi, erdélyi Honismertető társaság s a délszláv Akadémia monumentái, továbbá a Monumenta Vaticana stb. inkább csak oklevél-közléseikkel gyarapították a középkor ismeretét, krónikákkal alig, mind a mellett, hogy a M. Akadémia a legnagyobb szabású monumenták egyikét adja ki.

Hasonló áll az angol Record Commissionról, melyet a kormány az angol történelmi források közlése végett a Master of the rolls (állami főlevéltárnok) vezetése alatt 1825. alakított s 1855. -133- újra szervezett. Ennek legfontosabb sorozata a Calendar of the state papers, melyből 4r. alakban már száz kötet jelent meg, mely azonban csak a XV. századdal kezdődik. A nagybrittániai történetírók kiadása az 1857-ben alakított Rolls Commissioné, mely 1858-tól maig Rerum Britannicarum medii aevi scriptores czímmel már is száz nyolczadrétű kötetet adott ki. Ebben azonban nemcsak középkori krónikák, hanem chartulariumok és levelek is vannak. 1838 óta a Camden Society szintén 160 kötet történetet adott ki, részben a középkorról.

Francziaországban a Collection des documents inédits sur l’histoire de France 1835 óta több mint 80 művet tett közzé. Gallia és Francziaország történetíróinak a szent benedekrendiektől megindított sorozatát most a feliratok és szépművészetek akadémiája folytatja. Az 1834. alapított franczia történelmi társulat szintén nyolczvannál több krónikát, emlékiratot és levelet nyomatott ki. Párisban 1868–1894 közt jelent meg ez a 23 kötetes hatalmas munka, mely a gallok eredetére vonatkozó följegyzésekkel kezdődik, s Fülöp Ágost király regestáinak kivonatával végződik. Legfőbb részei a Gesta Francorum, Loisel annalesei, a Codex Carolinus, a Gesta regum Anglorum, Konstantinápoly elfoglalásának története és sok száz levél a pápáktól stb. Migne a maga Patroligiae cursus completusában 1216-ig (1844–1855) 221 kötet latin és 863-ig (1857–1866) 161 negyedrétű kötet -134- görög művet adott ki az egyházatyákból. 1886-ban pedig az Institut, egyetem, az Ecole des Chartes és az Ecole des Hautes-Études tagjai szövetkeztek a történet tanulásához és tanításához szükséges főbb forrásművek kiadására s 1897-ig iskolák számára (Collection de textes pour servir l’étude et a l’enseignement de l’histoire czímmel) már is mintegy 50 kötetet adtak ki s 22 újabb gyűjtemény kiadását készítették elő.

Belgiumban 1836 óta maga a kormány több mint 20 belga krónikát nyomatott ki, a brüsseli Akadémia pedig 1863–92-ig 66 kötetben gyűjtötte össze a belga krónikások és troubadourok műveit.

Olaszországban Muratori Lajos Antal már 1725–51-ben 25 kötetet nyujtott Rerum Italicarum scriptores czímmel. Egyéb művei mellett főkép ebből idézgetnek a magyar feldolgozók is. 1864–94. Bolognában a XIII–XVII. századig 258 kötetet adtak ki ösmeretlen vagy ritka művekből. (Scelta di curiosità letterarie inedite o rare.) Újabban a kormány 1883 nov. 25. külön Instituto storico Italianot állított fel az évkönyvek, krónikák, levelek, helyhatósági szabályok stb. közlésére. Ezekből idáig 13 író munkája, 4 leveleskönyv és regestrum, 2 statutum és 2 törvénykönyv jelent meg több kötetben, s azonkívül 20 kötet értekezés. A vaticani levéltár kiaknázására, francziák, poroszok, osztrákok, sőt legújabban 1894. Fraknói Vilmos bőkezűségéből, a magyarok is állítottak intézeteket. -135-

Lengyelország középkori krónikásai (Martinus Gallus, Kadlubek, Boguchwal, Martinus Polonus, Dlugoss, Callimachus stb.) főkép a krakkói akadémia kiadásaiból ösmeretesek.

Oroszország legrégibb történeti kútfőinek kiadása a szentpétervári cs. Akadémia, illetőleg ebben az archaeographiai bizottság érdeme. Ez Sz.-Pétervárott 1841–85-ben 15 kötetben adta ki az orosz évkönyvek teljes gyüjteményét, melyből elég csupán Nestor krónikájára utalni. Idejárul az oklevél-közléseknek egész sorozata; pl. az orosz Tört. társulat egymaga 70-nél több kötetet adott ki a maga Szbornikjában (Történelmi Tár.).

Romániában a kormány 1876-ban alakított egy bizottságot a történelmi források közlésére; majd az akadémiát bízta meg a folytatással, s e czélra az első kilencz évben 222,350 leit adott. A Hurmuzachi-féle gyűjteményben azonban (Documente privitore la istoria Romanilor) voltaképen csak Densusianunak az 1199–1350. évre vonatkozó oklevélgyüjtései vonatkoznak a középkorra.

Egyáltalában nincsen immár országa Európának, mely a maga középkori emlékeit kutatni és közzétenni nem igyekeznék. Első sorban áll ez a Német birodalom kisebb államairól, melyek valóban bámulatos munkásságot fejtenek ki. A Geschichtsquelle der Provinz Sachsen 15 kötete, a Scriptores rerum Silesiacarum et (külön) Lusaticarum, és a Codex Diplomaticus Silesiae 25 kötete -136- stb. stb. csupán példaképen legyen idézve. A mellett a monumentákon kívül is mind több kiadást értek egyes krónikások, kiknek segítségével mindinkább behatolhatunk a középkor szellemébe s megigazíthatjuk a százados tévedéseket, mik leggyakrabban elfogúltságból erednek. Alig van immár egyetem, melyek mellett, mióta erre Ranke 1825-ben az első kisérletet tette, történelmi seminariumok nem működnének, hogy a tudós pályára lépők közvetlenül megismerkedjenek a kutatás módszerével s a feldolgozás művészetével. Az a körülmény, hogy a mi egyetemeinken ilyen seminariumok felállítása részben már szintén megtörtént, ezentúl még erősebbé teszi azt a kötelességünket, hogy a történelemben a forrásokig menjünk vissza s minden tekintetben önálló munkásságra törekedjünk.

Lábjegyzetek.

1) Igy áll a legjobb és legrégibb kéziratokban s a ravennai névtelen földrajzírónál; a régebben divatos Jornandes név Grimm Jakab szerint «Vadkanbátorságú»-t jelentene.

2) Az egyes könyvek iratásának idejére nézve 1. Giesebrecht bevezetését Toursi Gergely Zehn Bücher Fränkischer Geschichte-jéhez. (Lipcse, 1878, XXVII–XXXII.)

3) Úgy látszik, Adaloald (616–626) idejétől fogva.

4) A középkor forrásmunkáinak könyvészeti ismeretére nézve különben a legjobb tájékoztató dr. A. Potthast műve (Bibliotheca historica medii aevi), mely 1500-ig teljes jegyzékét nyujtja a Bollandistáknál, Bouquetnál Mignenél, a Monum. Germanicaban, Muratorinál stb. megjelent műveknek. (2. kiadása négy félkötetben).

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A KÖZÉPKOR FŐBB KRÓNIKÁSAI A MAGYAROK HONFOGLALÁSA KORÁIG ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.