The Project Gutenberg eBook of Cognac-idillek
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Cognac-idillek
        novellák

Author: Tamás Kóbor

Release date: February 11, 2013 [eBook #42071]
                Most recently updated: October 23, 2024

Language: Hungarian

Credits: Produced by Tamás Róth, Albert László and the Online
        Distributed Proofreading Team Europe at http://dp.rastko.net


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK COGNAC-IDILLEK ***

COGNAC-IDILLEK

NOVELLÁK

ÍRTA

KÓBOR TAMÁS

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1914

A NYUGAT nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.






_COGNAC-IDILLEK._




I. _A KUTYAFEJŰ._

Egy idő óta nem tudok aludni és mindenféle bolondságot gondolok
összevissza.

– Annál jobb, – gondolom napközben, – legalább több időd jut
a munkára.

– Lefekszem, – gondolom este, – a tudósok szerint vízszintes
fekvésben lehet legjobban gondolkodni. Gondolkodol majd, hiszen már
egy örökkévalóság, hogy nem gondolkodtál.

– Aludni akarok, – gondolom, mihelyest eloltom a lámpát, –
végre is aludni muszáj és minél hamarább fogsz hozzá, annál
előbb sikerül.

Lehúnyom a szememet és eszembe jut, hogy a télikabátomról
szakadoznak a gombok. Úgy elérzékenyedem erre, hogy szinte sírva
fakadok. A szakadozó gombok árvaságra vallanak s noha nem vagyok
árva, többet hiszek a gomboknak, mint a valóságnak. Magam állok a
világon, én jóságos istenem, oly szomorú az árvák sorsa.

– Ne bolondozz, – mondja egyszerre valaki és én nem csodálkozom
rajta, hogy egy kutyafejű ember ül egy vörösterítékű
korcsmaasztal előtt, míg magam az ágyban heverek. – Sohsem
szerettél mással lenni.

– Ez igaz, – mondom, – de nem is voltam soha ilyen egyedül. A
gombjaim…

– Magad varrtad föl, mert lusta voltál szólani, – mondja amaz.

És én nem kérdem, honnan tudja, kicsoda, nagyon jól ismertem régi
jó barátomul ezt a kutyafejű embert, noha most látom először
szemtől szembe magammal.

– Ha a fejed fájt, – folytatja – haragosan morogtál a
részvevő szóra, mely borogatást kínált és mogorván a fal felé
fordultál. Ha csapás ért, jobban gyűlölted a szánakozókat, mint
az ellenséged. Gőgösen, hencegve utasítottad vissza az életet és
szeretetet s haragudtál, amiért engedték magukat visszautasítani.
Hát nem így volt?

– Igy volt, mondom, most is így van. Mert ami bajom van, az az
enyém, nincs jogom belőle másnak juttatni. De ami örömöm volt…

– Ismét hencegsz. Hát örültél valaha világéletedben?

Nem tudok neki felelni. Úgy rémlik, mintha mégis lett volna
örömöm, de sokkal hiúbb vagyok, semhogy az örömről époly
nyiltan szólnék, mint bajomról. Az ember nem szeret szenvedni, de
szívesen kérkedik vele, hogy mindig szenvedett.

– Szóval, jó ember vagy, – folytatja az én gondolatomat, – a
mártirom jóság áldozata. Ha szép asszonnyal szóba álltál, nem
rögtön a szemedbe vágta, hogy jó ember vagy? A susztered, mikor
váltani küldted s vissza sem jött, nem azt gondolta felőled, hogy
jó ember vagy? És magad, amikor élhetetlenséged vádja nagyon
sanyargat, nem a jóságoddal mented föl magadat? Most, hogy itt
fekszel és nem bírsz aludni, nem azért nem mozdulsz, nehogy a
szomszéd szobában esetleg felkölts valakit? A villamosról nem
ezért szorulsz le utolsónak? Rendezvoust nem azért nem kaptál soha?
És az összes gazságaidat nem azért követted-e el, mivel jó ember
vagy?

– Hagyj békén, – mondom ásítva, – mintha ezeket a dolgokat
már valahol olvastam volna.

– Csalódol, – mondja ő, – írtad őket, de nem magadról.
Modell után dolgoztál és nem tudtad, hogy modelled magad vagy.

– Hallod-e, te kutyafejű, ha nem tudnám, hogy ágyban vagyok s te
csak silány látomány vagy, kidobnálak.

– Természetes. Amíg mások fejéhez vagdoshatod a szavaimat, addig
én vagyok az igazság, mikor neked kell nyelned, kutyafejű cinikus
vagyok. No, hát lássunk tovább. Mennyiben volnál különb
másoknál? Úgy élsz, mint egy bölcs, örömtelenül s úgy
gondolkodol, mint az éhes kutya, örömre vágyva. Lemondtál
mindenről és vágyakozol mindenre. Életed a másoké, de minden
embertől szeretnéd visszakövetelni az életedet. Nem tettél soha
rosszat és minden gondolatodban kísért a gonoszság. Igaz ez?

– Nem. Mert nem vagyok angyal, hanem csak ember, akinek
kísértésekkel kell megküzdenie. Az én tisztaságom annál többet
ér, mennél súlyosabban harcolok érte önmagammal. Ahol nincs
ördög, ott könnyű menekülni a pokoltól. A kísértő gondolat
sohasem győzött rajtam, mert erősebb voltam nálánál.
Gorombáskodj, amennyit tetszik, de ezt az egyet nem hagyom.

– Mert ebben az egyben nincs legkevésbé sem igazad. Ha mondom, hogy
tolvaj vagy, a szemembe kacagsz, de ha mondom, hogy gyáva vagy,
dühös leszel. Hisz annyira filozófus csak vagy, hogy tudjad, mit
jelent ez!

– Nos, hát beszélj. Állok elébe.

– Jól tudod, hogy nem küzdtél a kísértéssel, csak nem tudtál
cselekedni. Soha belső tusában le nem győzted magad, de mikor arra
került a sor, hogy karodat emeljed, tunyán összeroskadtál magadba.
Nem vágytál soha asszonyi csókra? Nem hevültél soha rád csillanó
tekintettől? Dehogy nem. De nem volt erőd élni az alkalommal és
engedelmeskedni az ösztönödnek. Nem akartál soha gazdag lenni? S
amikor alkalom kínálkozott, nem akartál-e, avagy nem tudtál vele
élni? Nem szorultál soha a hatalmasok támogatására? Dehogy nem.
Sőt számítottál rá, sőt óhajtottad. Áhítottad a kegyüket, ott
kuncsorogtál a közelükben s lested kutyaként a figyelmüket. S
mikor gőgösen elfordultál tőlük, ugyan gőgből tetted? Nem.
Menekültél a cselekvés kényszerűsége elől. Megtagadtál már
valamit valakitől? Nem. De szerettél volna megtagadni valamit? Igen.
Aki nemet akar mondani, annak erősnek kell lennie, aki igent mond,
annak nem kell jónak lennie, elég, ha gyönge. Mindent egybevetve,
azt hiszem, te vagy a világ legsilányabb teremtése, azért nem tudsz
még csak aludni se.

– Mégis hazudsz, kutyafejű, noha ismersz engem. Igaz, cselekedni
nem tudok, de csak akkor nem, mikor a magam érdekében kellene tennem.
De egyszer egy részeg embert, aki főbe akarta magát lőni,
megmentettem úgy, hogy a revolvere nyilásához szorítottam a saját
homlokomat. A részeg nem sokat okoskodik, ha elsüti a fegyvert, ma
nem élek. De nem sütötte el s ő él. Egyszer egy nagyon szép
fiatal leány nyitott be hozzám, hogy tanítsam meg a bűnre. Majd
beleőrültem, de kinyitottam az ablakokat, kinyitottam az ajtót, s
morált prédikáltam neki. Ma boldog anya és tisztességes asszony.
Ha hencegni akarnék, többet is mesélnék. De ezek is bizonyítják,
hogy tudok cselekedni is.

– Szegény ember vagy, – mondja amaz, – ha már ezekben is
cselekvést látsz. Az egyik akaratlan reflex mozdulat, vagy szintén
részegség, a másik egyszerű gyávaság. Félsz a
következményektől. Irtózol a lelketlen tettektől, mert elgondolod,
hogy a veszendő leány kétségbeesése, gyalázata téged sújthat,
ismered képtelenségedet a gonoszság teljes és egész
megcselekvésére. Morált prédikálsz annak, aki csókodat kívánja,
mert jól tudod, hogy az első zokogásra kénytelen feleségül
vennéd. De hiszen kár erről sokat beszélni. Az ember mivolta abban
tükröződik vissza, miképen vélekedik másokról. Te, aki senkit
sem bántottál soha, aki mindig jó vagy, nem tudod megvetni azt, aki
kíméletlenül gázol keresztül a mások lelkén és soha jót nem
tett. Sőt szereted ezeket a gonosz embereket, akik mindent megtesznek,
amit gondolnak és irigyled őket. Ez mutatja, ki vagy. A cselekedetek
épúgy hazudnak, mint a szavak. Csak a gondolkodás őszinte, a
fölfogás a jellem. Te, aki nem tudod gyűlölni a rosszat, hiába nem
mívelsz rosszat, mégis gonosz vagy. Te, aki igazolni tudod az önző
csúszás-mászást, hiába hordod fönn a fejedet s élsz
Diogenesként a hordódban, mégis csak csúszó-mászó vagy, aki adja
a repülő sast. Szóval, ha egészen világosan akarnám magamat
kifejezni, azt kellene mondanom, hogy képmutató vagy, még
önmagaddal szemben is.

A kutyafejű ember az öklére borult, úgy nézett rám elmosódó
tekintettel. Mintha könny csillogott volna hűséges kutyaszemeiben. A
vörösabroszos asztal lassanként beletűnt az éjtszakai sötétbe s
úgy éreztem, mintha valaki nyalná a kezemet.

– Jön az álom, – gondolom még elbódulva, majd hirtelen
fölbuzdulás kél szívemben, a vérem hevesebben lüktet, úgy
érzem, mintha karom izmai megdagadnának s hirtelen, energikus,
ellenállhatatlan akaratként fogamzik meg bennem az elhatározás –
szeretném, ha már reggel volna, hogy végrehajthassam:

– Megparancsolom, hogy varrják föl a kabátom gombjait!




II. _A MEGCSALT ASSZONYNÁL._

Ma olyan hangulatban vagyok, hogy okvetetlenül boldogtalanságot kell
szagolnom. Nagyon elégedetlen vagyok magammal, megint úgy érzem,
hogy semmi értelme sem volt a születésemnek s tiszta badarság, hogy
még nem temettek el. Ezért kell boldogtalanságot látnom.
Rájöttem, hogy aki jobban meg van elégedve önmagával, mint a
világgal, az boldogtalannak tartja magát.

Lássuk csak, ezúttal kettő van raktáron. A gyászos özvegy és a
megcsalt asszony. Az utóbbi közelebb van, menjünk hozzá. A gyászos
özvegy sem megy addig férjhez.

Belépek a szűk előszobába. A nagyságos asszony itthon van? Persze,
hogy itthon van. A nagyságos asszony épolyan biztosan itthon van
mindig, ahogy a nagyságos egészen biztosan soha sincs itthon. Aztán
hallom is az indiánordítozást. Négy fia van az istenadtának, azok
a prairien szoktak végigszáguldani s ilyenkor a mama a paripa, aztán
az elfogott fehérbőrüeket szokták megskalpolni, s ilyenkor a mama
haja szolgál skalpul.

Bízvást rájuk nyithatom az ajtót. A nagyságos asszony egy viseltes
pongyolában hanyatt fekszik, s a legnagyobb fiú, a tizenegy éves
óriás, éppen a mellén térdel és egy tintás léniával riszálja
a húrszerűen megfeszített szőke hajzatot, míg a kilencéves
óriás a fehérbőrű ujjainak csavarintásából akarja
megállapítani, hogy van-e még benne élet. Nincs, mert a hétéves
az arca előtt térdel, fölemelt ököllel figyelmeztetvén, hogyha
kiáltozással még életet árul el s így elrontja a játékot, a
szájára fog csapni. Az ötéves óriás azonban kegyelmes, ő csak az
asztalról lóbázza le lábait s használt írótollakkal nyilaz le
rá, száguldó paripáról.

Amint belépek, a kép pillanatra élőképpé dermed, aztán az
óriások roppant szendén és illedelmesen elém járulnak, s pacsit
adnak. Soha náluk szelídebb, jobb nevelésű óriásokat nem láttam.
Még a mamájuknak is engedelmeskednek az idegen láttára, aki
valahogyan magasra emelt reszkető karokkal kontyba csavarja, s úgy
ahogy, megtűzi haját, s alig lihegve kiküldi az óriásokat.

Én: No hallja, kedves barátnőm, maga nagyon rontja ezeket a szende
báránykákat.

Ő: Mit csináljak? Az apjuk gyermekei. Csak akkor boldogok, ha engem
megkínoznak.

Én: Pedig lássa, ha nem engedné magát megkínozni, époly boldogok
volnának, mint mikor az apjukat, vagy engem nem kínoznak meg. Maga
szenvedélyesen kiélvezi az anyaság mártíriumát.

Ő: Igen, ezt fogja rám az uram is. Persze, könnyebb engem
hibáztatni, mint elismerni szenvedéseimet.

Én: S maga szívesen szenved, csak ismerjék el. Az előbb mondta,
hogy az apjuk vére. Persze, úgy értem. Nemcsak ő, hanem a gyermekei
is taposnak magán.

Ő: Kérem, én leszámoltam ezzel. Azért jött ide, hogy
megkínozzon? Jól van, mindenki ártatlan, csak én vagyok bűnös,
mindenki szent, csak én vagyok oka mindennek. Tudom már, tehát kár
megmondania.

Én: Nem úgy, drágám. Én a barátjuk vagyok. A magáé inkább,
mint az uráé, mert maga asszony.

Ő: Igazán? Régen hallottam s ma már magam sem hiszem.

Én: Van már harminc éves?

Ő: Talán megérem ezt a kort, ha még egy évig élek.

Én: Hm.

Ő: Nem látszik meg rajtam, úgy-e? A minap a hugommal mentem s a
boltban a segéd a kedves mamájának nézett. Kétévi
korkülönbséggel.

Én: Pedig maga nemcsak fiatal, hanem szép is.

Ő: Köszönöm, nem szenvedek nagyzási mániában.

Én: Szép, de bajos észrevenni. Tudja milyen maga? Olyan, mint egy
összevissza horpasztott aranypajzs, olyan, mint a porlepte szobor,
olyan, mint egy ragyogó palást, melyre kímélés céljából
zsákvásznat húztak. Magát csak – bocsánat – ki kellene
igazítani, s ismét a régi, fiatal szép asszony lenne.

Ő: Nem találja elég jellemzőnek, hogy amikor nekem szépet akar
mondani, ilyeneket kénytelen mondani?

Én: Ebben igaza van, de nem én tehetek róla, hanem maga. Miért
ilyen? Miért vette a fejébe, hogy maga csak anya, mikor maga még
mindig asszony?

Ő: Miért? Mert itthon minden pillanatban éreztetik velem, hogy anya
vagyok. Még pedig ökölcsapásokkal. Mert itthon mindig éreztetik
velem, hogy nem vagyok asszony. Még pedig szintén ökölcsapásokkal.
S én tűröm mind a kettőt: a gyermekeimét fájdalmas örömmel,
hogy mulatnak s azt hiszik, hogy anyának nem fáj semmi, az uramét
fájdalmas daccal, hadd higyje, hogy nekem nem fáj semmi.

Én: Végre helyben vagyunk. Az ura, ez a maga nagy baja.

Ő: Csekélység.

Én: Pedig nem értem, igazán nem értem. Oly szeretettel beszél
magáról, s ha az ember őt hallja, azt hinné, hogy maga bánik
rosszul ővele!

Ő: Maga is?

Én: Őszintén szólva: én nem. De azt hiszem, hogy én tévedek, nem
más.

Ő: Persze, maga is férfi, a férfival tart. Persze, nekem hálásnak
kell lennem, hogy ő nem tapos szintén rajtam a lábával, mint a
gyerekek. Ó, ő nagyon szeret és becsül engem. Éppen csak a házban
semmi sincs kedvére való, éppen csak az étel rossz, a lámpa
sötét és az ágy nem elég puha. Tehát nem kap itthon enni, tehát
másutt kell ennie, tehát szeretőt kell tartania. Hahaha, a puha
fészek, a jómadár, ahol megtalálja a paradicsomot, melyből a
hanyag feleség kiűzte!

Én: Még mindig ez a baj?

Ő: Tudom, már könyv nélkül tudom. Nem kell olyan szigorúan venni.
Más férfi is megteszi, mindnyájan megteszik. De mikor mégis komoly,
akár annak veszem, akár nem! Mikor a szeméből mindig látom az
összehasonlítást, melyben én csak vesztes lehetek. Láttam a
multkor a szeretőjét. Belekábultam. Az árnyéka sem lehetek. Milyen
szép, milyen friss, milyen hódító, milyen királynői, mennyi
bájosság, kedvesség, jókedv! Mit ér ezzel szemben az én
négyszeres anyaságom, az én formából kiment termetem, az én két
karmolt, agyonütött arcom, melyen ha hiányzik a kék folt, hát ott
van helyette a sárga!

Én: Nincs igaza. Nem az teszi, hogy szebb, hanem az, hogy a férj is
ember, komiszkodik, de azért nem komisz. S ha arra kerülne a sor,
hogy melyikükért haljon meg, hát magáért halna meg.

Ő: S beérjem éppen azzal az előnnyel, melyre sohasem kerül a sor,
mert nem kell egyikünkért sem meghalnia? Nem, barátom, hagyja a nagy
mondásokat. Én prózai vagyok, mint a félretaposott cipősarok, s
különben én nem panaszkodom, s nem zavarom őt mulatságaiban.

Én: Teringettét, maga ugyancsak védelmezi a boldogtalanságát.
Pedig mégis ki akarom gyógyítani a boldogtalanságából, mert az
nagy szamárság.

Ő: Magam is azt hiszem. A boldogtalanság kín mint állapot, de
szamárság mint társalgási téma. Bocsásson meg, hogy ezt előbb
nem tudtam, s megkínoztam önt a bizalmammal.

Én: Ne beszéljen így hozzám. Jól tudja, hogy nem bírom magát
szenvedni látni, hogy mindenre képes volnék, csak ne szenvedjen s
amit mondok, csak arra szolgálna, hogy derűsebben fogja fel a
sorsát, s kevésbé súlyosnak férje tévelygéseit. Elvégre is egy
férj csapodárságában nem a csapodárság a bántó, hanem a hit,
hogy az a feleség kisebbítése. Ha ezt nem gondolja, akkor nem
bánná a csalfaságát sem.

Ő: És a piszok semmi? Én, aki nem iszom a más poharából, a
férjemet megosszam ronda akárkikkel? Nem, barátom, inkább
átengedem a poharamat a másiknak és szomjazom… különben nem is
szomjazom. Nekem már mindegy minden, én nem vagyok már asszony.

Én: S nem sajnálja önmagát? Nézze, az imént azt mondtam, hogy
maga voltaképpen szép. Most azt mondom, hogy nagyon szép. S magának
mindenben igaza van, nem tudok magával vitatkozni, még a maga javára
sem. Igenis, komiszság, hogy ez az ember így bánik magával, aki
megérdemelné a legtökéletesebb boldogságot.

Ő: Ó, barátom, ha tudná, mennyire fáj és jól esik ez a beszéd.

Én: Ne sírjon, drágám.

Ő: Hadd sírjak. Hadd zokogjak egyszer hangosan, más előtt, hogy ne
kelljen a párnámba fojtogatnom, az éjtszakával takargatnom
könnyeim omlását. Köszönöm magának, hogy ebben a jótettben
részesített, maga, maga…

*

Megtörtént. A boldogtalan asszony a keblemre dőlt. Minden szándék
nélkül, csak a fájdalmától hajtva. Én pedig átfogtam és
megcsókoltam a száját, s nem mondhatom, hogy minden szándék
nélkül. Amolyan annak rendje és módja szerinti szenvedélyes
szerelmi csók volt, melynek nem akar vége szakadni, s melynek tüze
átjárja az ember csontjait. Nem volt szép a szemnek, de vigyen el
engem az ördög, a teste, vére forrósága elbódított. És semmi
póz sem volt közöttünk, semmi folytatása nem lett. A megcsalt
asszony rám tapasztotta még égő szemét, ámulva, kérdőn,
meglepve és boldogan. És én mentem és káromkodtam: a pokolba is,
sohasem hittem volna, hogy még ezt az elhanyagolt asszonyt sem lehet
puszta számításból megcsókolni. No de legalább sikerült s a
leckét még megértetem vele.

*

Egy héttel később ismét fölkerestem. Nem ismertem rá. Gondosan
megfésülve, takaros pongyolában s púderes arccal éppen
elnáspángolta a tizenegy éves óriást, míg a többiek
engedelmesen, félénken álltak körülötte és nézték az
elrettentő példát.

Én: Brávó, kedvesem, el vagyok ragadtatva.

Ő: Ezt magának köszönöm, drága barátom

Én: Hogyan? Ön megértette?

Ő: Szégyelném, ha félreértettem volna.

Én: Olyan rossz embernek tartott és olyan szívtelennek?

Ő: Szívtelennek? Mikor magamon éreztem, hogy egy másik férfi
csókjától is kigyulladok, s láttam, hogy maga, aki soha utánam nem
járt, szintén kigyullad? Barátom, drága, okos, jó barátom, amikor
ezt megértettem s a poshadtságom elszigeteltségéből kirántva,
tapasztaltam, hogy a férjem is csak azért olyan, mert nem poshadott,
mint én, megszüntem olyan szörnyűnek látni az ő bűnét, mert nem
tudtam többé olyan nagyra tartani, amit az én erényemnek hittem.

Én: S hogy egészen megértett, azt láttam az imént, mikor az
indiánt skalpozta!

Ő _(nevetve)_: Csakugyan, mivel ismét asszonynak éreztem magamat,
tudok anya lenni, anélkül, hogy rabja lennék gyermekeimnek. S
amióta imponálok nekik, érzem, hogy jobban is szeretnek. S erre mind
maga tanított meg.

Én: Kár, hogy olyan jó tanítványnak bizonyult, s újabb leckére
nincs szüksége.

Ő: Ne is próbálja, különben megtanítanám, hogy mi a tisztesség!




III. _A GYÁSZOS ÖZVEGYNÉL._

Hát jó, leszek finom ember és részvéttel meg látogatom a gyászos
özvegyet. Szegényke, előre sajnálom magamat. De nem tesz semmit,
őt sem irígylem.

A gyászos özvegy a József-körúton lakik, abban a négyszobás
lakásban, melyben már öt év óta éli a bús elhagyottság
titokzatos örömeit. Az egész különbség, hogy eddig az ura a
Múzeum-körúton élt egy háromszobás garzon-lakásban, ahol alig
fért el a műtárgyaival és a szeretőjével, most pedig a rákosi
temetőben, ahol egész biztosan bőven van hely még sok halott férj
számára.

A szobalány: A nagyságos asszony kéreti, hogy a szalonban
szíveskedjék néhány percig türelemmel lenni.

Én: Öltözködik?

A szobalány: Átöltözködik.

Rendben van, várok a szalonban néhány percig. Mondjuk, hogy
negyvenötöt. Aztán megjelenik s én megrendülök. Mi ez? Nem ezt
vártam Gyász, valódi gyász. Beesett arc, karikás szem. Ezt nem
most csinálta, ez legalább három hónapnak a műve, amióta az urát
temette s a sírbaugrás jelenetével osztatlan tetszést aratott.
Ahogy meglát, igazán vissza akarja tartani könnyeit, de csak
előtörnek.

Én: Szegény barátnőm, őszintén sajnálom.

Ő: Köszönöm, hogy olyan melegen mondta. Elhagyatottságomban ez az
első szó, mely jól esik.

Én: Elvégre le kell számolni ezzel is. Nem tudom mással
vigasztalni, mint az élet példájával: a gyász olyan madár, mely
sohasem ül meg egy fészekben.

Ő: Nálam fészket rakott. Könnyű a többinek, akiknek az előző
életük is mindennapos volt. De én egészen kiestem a sorból, a
gyászommal is úgy leszek.

Én: Ne gondolja, hogy a maguk élete a megboldogulttal olyan
rendkívüli volt. Sokkal több az ilyen házasság, mint látszik,
mert rendszerint nem különülnek el külsőleg azok, akik nem élnek
együtt.

Ő: Hogy érti ezt?

Én: Úgy értem, hogy nemcsak az a rossz házasság, melynél férj
és feleség nem érintkezik.

Ő: Rossz házasság? Ön is a szememre veti a látszatot?

Én: A látszatot?

Ő: Minek jött ide, ha kínozni akar? Rossz házasság, az enyém?
Azzal a drága emberrel, aki nélkül a helyemet nem lelem? Akin
csüggtem lelkem egész hevével, akinek utolsó gondolata voltam, aki
nem akarta, hogy halálos ágyánál álljak, mert meg akart óvni még
ettől a szenvedéstől is. Ó, lelkem, drága mindenem, hallod ezt?
Igy tapossák lábbal a mi legszentebb érzelmeinket a mi legjobb
barátaink!

Én: Nem találok szavakat ostobaságom kellő jellemzésére.

Ő: Ó, maga nagyon okos, de rossz, rossz. Kíméletlen, mert most
senkim sincs, senkim, senkim.

Én: Szegény asszonyom, a barátja is elhagyta?

Ő _(fenséggel)_: Ó milyen nyomorult maga. A barátom? Sohasem volt a
barátom, soha nem szerettem mást, csak őt! Érti? S amióta
eltemették, maga az első ember, akit magamhoz bocsátottam. Látom,
magával sem kellett volna kivételt tennem.

Én: Ha nem látnám az arcát, mely elcsigázott ugyan, de mégis
ugyanaz, mely annyira kedves volt nékem, azt hinném, hogy
eltévesztettem az ajtót, vagy mind a ketten – másról beszélünk.

Ő: S miért hinné ezt?

Én: Jól tudja, Hédi, én haszontalan fráter vagyok. Sohasem
kerestem az erényt és soha nem ítéltem el nőt. Az igaz, hogy
férfit sem. Hát ne értsen félre, ha megmondom: az ura sohasem volt
közel magához, amíg élt, s ha szerelemről volt szó, még én is
több voltam magának, mint ő.

Ő: Ez rágalom.

Én: Vagy úgy! Talán az ajtó mögött hallgatódzik valaki?

Ő: Nem hallgatódzik senki. Én nem komédiázok senki kedvéért. A
lelkemre hallgatok, s őrá gondolok vissza és így mondom magának:
rágalom minden, amit az emberek rólam mondanak.

Én: És őróla?

Ő: És amit őróla mondanak.

Én: Most már engedje meg, hogy egy kicsit prózábbul beszéljek. Ha
ez nem komédia, akkor a legmegfoghatatlanabb – mondjuk úgy, hogy
idegbeli megtévelyedés.

Ő: Ez az én igazi lelki életemnek a kitárása.

Én: Lehet, de nem értem, amikor róla van szó. Amit önmagáról
mond, azt természetesen tisztelettel elhiszem. Nem volt barátja? Ezt
a cáfolatot sajnálattal tudomásul veszem, mert álomnak kell most
minősítenem, amit pedig a legédesebb valóságnak hittem eddig.

Ő: Szemtelen!

Én: De már engedelmet kérek, azt már nem álmodtam, hanem ébren
láttam, hogy színházban, vendéglőben nem maga volt az a hölgy,
aki a karján megjelent, s a Múzeum-körúton, abba az érdekes kis
intim fészekbe nem magát látták mindennap besurranni.

Ő: Rólam mondhat akármit, de a halottat, azt a szentet kímélje!

Én: Pardon, Hédike, egy kicsit becognacoztam, hát őszintének kell
lennem. Halottnak elismerem, de szentnek? Elfelejti, hogy az a szent
verte magát?

Ő: Ez az én dolgom.

Én: De nem szentnek a műve. Aztán meg különben bánom is én.
Bocsásson meg neki, amit akar, de nekem ne adjon föl rébuszokat.

Ő: Természetes, ez kellemetlen magának. Milyen egyszerűnek
képzelte magának a dolgot. Itt egy asszony, akit a szeszélyeimnek
feláldoztam. Nincs benne semmi, egy elhagyott asszony, rosszul élt az
urával, nem is éltek együtt, tehát voltaképen semmit sem jelent,
hogy férjes asszony-e, vagy özvegy.

Én: Nem értem.

Ő: Ó, jól ért maga engem. Mivel tartozik maga egy asszonynak, aki
úgy élt, mintha szabad volna? S mire kötelezné magát ilyen
körülmények között az a változás, hogy most csakugyan szabad
lett?

Én: Kezdem érteni, de azt hiszem, félreértem.

Ő: S mért értene félre?

Én: Mert nem én vagyok az utolsó. Ha az volnék, akkor megérteném
és gratulálnék az ötletességéhez: szabad vagyok, most végy el.

Ő: Igenis, így van. Szabad vagyok s nem kell többé a becstelenség
életét élnem. Megvan a mód rá, hogy levonja cselekedeteinek a
konzekvenciáját.

Én: Miért éppen én?

Ő: Mert maga az első.

Én: Megbocsát, drágám, hogy ki az utolsó, az megközelítőleg
tudható, de hogy ki az első…

Ő: Ó, milyen becstelenség. Megrágalmazza azt, amit élete
regényének nevezett, csak azért, hogy kibujjon
gavallérkötelessége alól?

Én: Drága Hédi…

Ő: Ne nevezzen így.

Én: Drága Hédi, nem adna egy pohár cognacot? Erre a fordulatra úgy
kijózanodtam, hogy imádni tudnám magát.

Ő: Még gúnyolódik?

Én: Nem. Higyje el, egészen komolyan sajnálom magát. Magát és
minden nőt. És most már értem is magát. Micsoda nyomorult állapot
lehet az, nőnek lenni, annyira függni a férfitól, hogy szentté
tesz egy halottat, aki himpellér volt, de mégis nevet adott magának.
Meghamisítja önmagát, nem is szándékosan, hanem a helyzet nyomása
alatt, s mindent, mindent, amit mint ember diadalmas függetlenséggel
elkövetett, most mint asszony átformál, csakhogy valahogyan
kiszorítsa magának a jogcímet, mely minden pici állatnak megvan: a
jogcímet az élethez.

Ő: Én nem komédiázok, engem nem kényszerít semmi, én a
valóságot mondom. Körülhízelegtetek és beléloptátok magatokat a
lelkembe, a ti léhaságtokat énrám fogtátok. Mikor szerelmet
vallott, mikor könyörgött, mikor elkábított, rám fogta, hogy
úgysem hiszek ebből semmit. Pedig én hittem, én úgy hallgattam
meg, abban a szent hiszemben, hogyha szabad volnék, feleségül venne.
Ha ezt nem hittem volna, nem lettem volna rossz és most mind, mind
elveszi a hitemet s rosszá tesz. Igen, csak most lettem rosszá,
amióta az egyetlen, aki hozzám tartozott, elhagyott, s maguk, maguk
mind gazemberek, lélekgyilkosok.

Én: Mind? Tehát nem én vagyok az első?

Ő: Menjen és soha többé ne lássam. De még fog felőlem hallani.
Enni, pusztítani fogom a férfiakat. Nem én fogok vergődni az ő
hitványságuk miatt, hanem ők, a porban, a sárban, a nyomorban, ha
lihegő ajkkal egy szerelmes szóért könyörögnek, elébük tartom
az én drága halottam képét és azt fogom csókolni. Ki innen, ki,
maga a legnyomorultabb, mert nem hittem, hogy még magában is
csalódni fogok.

*

Hát mentem. A szobalánynak két korona, a kocsisnak hat. Hát kellett
ez nekem?




IV. _A FÉLLÁBÚ LEÁNY._


I.

Az ember még ott sem járhat, ahol senki sem jár. A Bajnok-utca és
Aradi-utca sarkán gubbaszkodott a kövön, este kilenc óratájt, egy
gázlámpa tövében, hatfokos hidegben s vékony berlini kendővel a
fején.

– Nagyságos úr, éhen halok, megfagyok!

Bánom is én! S ha most nem engedlek megfagyni vagy éhen halni, hát
akad-e, aki holnap nem engedi? Dühbe jöttem…

– Mért nem mégy a nagy utcára, ahol többen járnak? Itt akarsz
koldulni, ahol egy lélek sem jár?

– Szégyellem magamat, nagyságos úr.

Ez furcsa s még jobban dühbe gurított. Koldul és mivel szégyelli,
hát ott koldul, ahol nem lehet.

– Nem vagyok itt – szóltam rá nyersen s odébb álltam.
Bosszankodtam, hogy ez a lány épp ott koldul, ahol csak én járok
és senki más.

Tíz lépés után visszafordultam és undorral végignéztem rajta. A
gaz teremtés ugyanis egy szót se szólt többet, pedig vártam, hogy
utánam óbégasson még. S egy picula már a kezemben volt s nem
vethettem neki oda. Ennélfogva, mint mondtam, visszafordultam és
szemébe néztem az elvetemültnek.

– Mért nem dolgozol?

– Nem tudok.

– Mért nem tudsz?

– Hagyjon engem a nagyságos úr, ha már nincs szíve irántam,
minek faggat?

Erről ráismertem a fajtára. Egy piculáért, vagy egy krajcárért
egész regényt tárt volna elém, de ingyen él és még a szavát sem
hallatja ingyen.

– Itt van – förmedtem rá és odavetettem a piculát.

Megköszönte és csak azután látta, hogy nem krajcárt kapott, hanem
piculát. Soha olyan utálatos fellobbanását az örömnek, mint ennek
a nyomorultnak a szemében. Szinte átszellemült egy piculától.

– Az Isten áldja meg, ó nagyságos úr, csókolom a kezét, az
Isten fizesse meg ezerszer… óh! És megmozdult a tehetetlen
teremtés, aki ott ült, mint a batyu s a hóna alá kerített egy
mankót, feltápászkodott és indulni készült.

– Hová?

– A szállásra, most már alhatom; három éjtszaka nem volt
szállásom.

– No és a vacsora?

– Jobb szeretek aludni, ott meleg is van.

– Itt van – szóltam és egy másik piculát is vetettem neki.

Hát ez már förtelmes volt. Ez az izgatott öröm, ezek a potyogó
könnyek. Igy csak az éhes kutya örülhet az odavetett csontnak, de
az embernek tudnia kell, hogy holnap is lesz nap, hát minek örül ma,
holott holnap megint koplalnia kell?

– Hallgass és hozzám ne nyúlj! – rivalltam rá, mert kezet akart
csókolni és megint az úristenre bízta, hogy fizesse meg a
jóságomat. Hiszen ha ezt a jóságot megfizetné az úristen,
ugyancsak pórul járnék. Hát minek ragaszkodik az ilyen nyomorult
teremtés az életéhez? Mi súlyt tulajdonít annak, hogy tovább
hordja-e a mankóját vagy sem?

Amint ott előttem állt, láttam csak, hogy nem gyerek, hanem felnőtt
lány. S a berlini kendője a nyakába csúszott s láttam, hogy fiatal
leány. Talán ha nem krumpli és kenyér táplálta volna, hanem hús
és tej, ebből a teremtésből szép lány is lett volna. A szeme
legalább még arra vallott. Az arca összevissza volt fagyva, mint az
alma, és olyan foltos is volt.

– Hány éves? – kérdeztem.

– Tizenkilenc, nagyságos úr.

– Hagyja a nagyságozást, magának a suszter is nagyságos. Aztán
hány lába hiányzik, hogy mankón jár?

– Egy – felelte csöndesen. Mint az idomított kutya.

– Aztán mióta hiányzik?

– Egy félév óta.

– S hogy vesztette el?

– Kiugrottam az ablakon.

– Ahá, öngyilkosság!

– Nem.

– Hát micsoda?

– Nem tudom.

– Hülye.

A féllábú lány mélyen az arcába húzta a kendőjét, úgy
motyogta:

– Nem tudom. Egy embernek hazavittem a fehérneműjét, aztán az az
ember rám zárta az ajtót és azt akarta, hogy… és aztán nem
tudtam máskép menekülni és kiugrottam az ablakon.

Hm, s annak az embernek még most is két lába van.

– S levágták?

– Le.

– És senkije sincs?

– Senkim. Két hete kerültem ki a kórházból és azóta…

Sírva fakadt. Ezt már egyenesen utálom.

– Magának jó volna, – mondom – ha a másik lábát is
eltörné, akkor megint kórházba kerülne.

– Jó volna – mormogta.

Hát ez már sok. Képes volna a nyomorult kosztért a lábát
levágatni!

Nem tagadom, dühös voltam a lányra. Éreztem, hogy nem tudom
egyszerűen otthagyni. De mit csináljak vele? Megkönyörüljek rajta?
Legyek a jótevője? Hogy az ördög vinné el valamennyi jótevőjét
ennek a cudar világnak. Hanem eszembe jutott valami: lesz legalább
mulatság.

– Hallja, – mondom – adja vissza a két piculámat.

Ijedten szorította öklét, melyben a pénz volt, a kebléhez.

– No, nem kell olyan fösvénynek lenni. Ha visszaadja a két
piculámat, magammal viszem és élhet a házamban, ahogy akar egy
álló hónapig. Ingyen az isten sem ád, a két piculáért megteszem.

Rám nézett valami kételkedő örömmel s reszkető gyanakodással.

– Ha azt hiszi, – mondom – hogy elszaladnék a két piculával,
igaza van. Ne higyjen senkinek, nekem se. Jöjjön velem és majd
utólag fizet.

Ekkor kinyújtotta kezét és odaadta a két pénzt.

– Ebből sem lesz soha milliomos, – gondoltam – ha ilyen
könnyelműen bízik.

– Hanem jól jegyezze meg a dátumot, – förmedtem rá keményen
– ma december 6-ika van, este féltíz. Január 6-ikán este
féltízkor kilököm, mint a kutyát. Értette?

Értette a nyomorult és mégis belement. S ezek embereknek tartják
magukat!


II.

Napról napra több gyönyörűségem telt benne. Hogy tudott enni az a
pára! Elfogultan, hogy a száját se találta meg, ha ránéztem,
mohón, mint a farkas, ha magában volt. És megnyalta utána az
ajkát. Utálatos volt.

S mosakodott. Milyen szenvedélyesen fürdött. S hogy szeretett
fésülködni! Egészen más volt megfürödve, megfésülve és
jóllakva s én pokoli mód örültem, milyen élvezet lesz kilökni
akkor, mikor már megszokta a kényelmet. S a liba azt hitte, hogy
angyal vagyok, vagy legalább is viceisten és nem hitt a szavam
gorombaságának.

Ruhát is szereztem neki. Még fűzőt is. Hogy örült neki. Tán
éjtszakára sem vetette le, oly szenvedélyes örömmel viselte. S meg
kell hagyni, hogy így a termete egészen helyes volt. S a jó és nagy
koszttól megpirosodott, megtelt és megkeményedett az arca. Két hét
sem telt el s ha az ablaknál ült és hosszú szoknyája elfödte
csonka lábát, nagyon szép kisasszony volt.

Azt is meg kell engednem, hogy iparkodott megszolgálni az ellátást.
Varrt és mosott, takarított s amint mankójával a hóna alatt
áthömpölygött a szobákon s törlőrongyával irgalmatlanul elkapta
a legrejtettebb porszemet is, hát majdnem megsajnáltam. Ha olyan
ostoba nem lett volna s meglenne mind a két lába, még szobalány is
lehetne.

Az idő azonban telt-mult s a hangulat meglehetősen ízetlenné vált.
Ö is számolta a napokat és különös bús nyugtalansággal nézett
rám, én is számláltam a napokat és éreztem, hogy a várt
mulatság helyett igen kellemetlen lesz kilökni őt. De aztán mérges
lettem, mert úgy láttam, hogy reménykedik s nem hisz nekem. Pedig
bizony ki fogom lökni, mert meg szoktam tartani a szavamat és engem
ugyan senki se tartson jó embernek. Hogy pedig ő is tudja, hányadán
van, hát január harmadikán odaszóltam hozzá:

– No, Juliska, még három nap a világ, aztán fel is út, le is
út.

– Tudom, – mondotta szomoruan s megint csak dühbe hozott, mert egy
könyörgő szót sem ejtett.

Aztán lett január negyedike, aztán lett január ötödike. Haza sem
mertem már menni. Nem tudtam sem enni, sem aludni. Ő azonban
látszólag nagyon nyugodt volt s oly biztosan végezte dolgát, mintha
a holnapi nap soha fel sem virradna.

Pedig felvirradt. Sőt le is áldozott. Utolsó vacsora. Azaz ő hozzá
se nyúlt az ételhez, nekem meg, noha minden falat megakadt a
torkomon, csak azért is muszáj volt enni. Ekkor már félkilenc volt
és ő az órára nézett.

– Egyék, – mondom, hogy valamiképpen mégis bosszantsam – ki
tudja, lesz-e holnap? Nem felelt.

Én rágyújtottam a pipámra s nem tudtam mit csinálni. Szerettem
volna, ha neki jut valami eszébe.

Ehelyett azt mondta:

– A ruhát is itt kell hagyni?

– Nem! – rivalltam rá. – Ami rajta van, az a magáé. Mert én
úgy se viselhetem – tettem hozzá, nehogy azt higyje, hogy
nagylelkű vagyok. Negyedtíz. Karjára fűzi a kis batyut, melyben
régi rongyai és némi fehérneműje volt, fejére tolja a berlini
kendőt és rám néz. Nekem úgy rémlett hogy nyugodtan, mert az én
szemem elhomályosult.

– Fizesse meg az Isten – mondotta, aztán el kezdett zokogni. S én
nem tudom, mi lelt, átfogtam magamhoz szorítottam és megcsókoltam.

S ekkor eldobta batyuját, mankóját és lábaimhoz hullott.

– Ne kergessen el, – könyörgött – én jó uram én
bálványom, tartson magánál, akárminek, csak tartson magánál.

– A szeretőmnek? – hörögtem.

– A szeretőjének, a kutyájának – siránkozott s föltekintett
rám nagy, fátyolos, égő, igéző szemekkel.

S ekkor ellöktem magamtól s határtalan dühvel ráordítottam:

– Mért hagytad el akkor a lábadat? Mért ugrottál ki az ablakon?




V. _TÜKÖR-ŐRÜLET._

Hiába tudom, hogy nem így volt, mégis úgy volt. Színház után
hazamentem s nem tudtam elaludni. Meggyújtom a lámpát – három
óra. Mit fetrengjek tovább? Gondoltam, fölkelek és dolgozom.
Álmatlan hánykolódásom közepette igen szép témám akadt. Úgy
éreztem, ha ezt megírom, akkor ez lesz a legszebb írásom. Egy
fogoly kis lányról szólna az ének, akit odaadó szeretettel őriz
egy istenverte kis faluban az apja, az anyja, a nénje, meg a bátyja.
Vesznek neki lovat, hintót, kutyát, kanárit, s egy pillanatra sem
engedik egyedül, mert rossz, ha a kis lány őrizetlen marad. S a kis
lány a szerető őrködés alatt arról álmodik, hogy megszökik egy
herceggel, aki nincsen, vagy egy vándorló drótostóttal, aki minden
héten bekopogtat hozzájuk. S végül csakugyan megszökik egy
herceggel, aki nincs és elpusztul egy vándorló drótostót
karjaiban, aki van, s mikor papa, mama, néni és bátya a kórházban
jajgatva ráborul, mosolyogva köszönti a halált: végre én is
éltem!

Mit hánykolódjam? Fölkelek és megírom azon melegében. S biztosan
tudom, hogy csakugyan fölkeltem, magamra öltöttem a bundámat és a
papucsomat és bundában és papucsban ültem az íróasztalomhoz. Egy
pillanatra itt megbillen az emlékezetem, mint mikor a mozgóképen egy
pillanatra más jelenet furakodik a cselekmény folyamába s látom
magamat, ahogy egy pohár cognacot iszom és visszamegyek az
íróasztalhoz.

A pálinkásszekrénytől az íróasztalhoz egy nagy állótükör
előtt kell elmennem s a tükör előtt megálltam. Volt is miért.
Néztem magamat és kacagtam. Papucsban és télibundában – ilyen
toilettet nem igen szoktak a tükör előtt vizsgálni, vajjon rendben
van-e s jól fest-e?

– Bálba? – incselkedtem magammal – nagyságos úr, elfelejtett
kravátlit venni és a frakkba bujni. Kosarat kap minden kis lánytól
és megveti minden drótostót.

Egy lépéssel közelebb lépve a tükörhöz, ajkamra fagyott a mosoly
s meredten bámultam a tükörképemre.

– Ez én vagyok – gondoltam s láttam, hogy leesik az állam. –
Ez én vagyok, bizonyos vagyok benne, ez a merőben idegen alak,
mellyel semmi közösséget nem érzek. Bunda és papucs, inkább
batyu, mint emberforma s mégis, úgy kell annak lenni, hogy az én
vagyok, mert én álltam a tükör elé, s ha nem volnék előtte, a
tükör nem mutatna batyut.

Még közelebb. A plafond lámpája éles árnyékot vet a tükörre.
Feketés-sárgás színben látom magamat. De az arcom szürke,
kísérteties fakóságban mered felém. Oly idegen arc, annyira nem
érzem, hogy az enyém. S hirtelen nem is értem, hogy az enyém volna,
sőt nem is hiszem.

– Én, én – mondom magamnak. – Vannak emberek, akik sokra
tartanak. Ha tudnák, hogy én most hogyan állok a tükör előtt; ha
tudnák, milyen arcom van; ha sejtenék, milyen hitvány,
jelentéktelen, nekem közömbös ez az alak, melyet megbecsülnek s
csak azért becsülnek engem, mert ezen az alakon az én koponyám
nyugszik, s szerintük dolgozik. Álmos, üres fej, aki most oda ül az
íróasztalhoz s azért ír, mert nem tud aludni, s mert már biztosan
tudja, hogy amit meg akar írni, sületlen szamárság.

Lábujjhegyre emelkedtem. Úgy bámulom tükörképemet, mint a macska,
melynek optikáról fogalma sincsen. Mindenféle mozdulatokkal
kényszerítem a tükörképemet, hogy ő is mozogjon. Furcsa. Itt
előttem egy kézzelfogható forma, csupa anyagiasságban, húsból,
posztóból és prémből, és mégis semmi, csupán sugártörés,
amilyennel a kóklerek dolgoznak, ha kísérteteket produkálnak a
publikumnak. Ha két lépéssel odább megyek, megsemmisítettem.

De vajjon csakugyan megsemmisítettem-e?

Odább megyek s nem látom többet, az bizonyos. De hátha ott van, s
csak azért nem látom, mert odébb mentem? Hátha abban, amit mi
egyszerű optikának ismerünk, van külön rejtelmes élet? Nagy
elődöm, akinek a lelke belém költözött s – erősen tudom ebben
a pillanatban – az ő életét folytatom, ismert egy embert, aki a
szeretőjének ajándékozta a tükörképét. S ha tükör elé
lépett, nem látta benne magát s ettől majd meghalt és
földönfutóvá lett. Szegény Hoffmann! Most már értem, miért
meséltél ilyeneket. Az a tükörkép nem olyan egyszerű dolog.
Lássuk csak. Bizonyos-e, hogy valóban engem vet vissza az üveglap?
Tán azért érzem oly idegennek a képemet, mert nem engem tükröz
vissza, hanem – kicsodát is? – Ni, ez a kép most eltorzítja az
arcát. Utálatos faunarcra, mely előbb vigyorog, aztán rémülettől
válik felismerhetetlenné. Az enyém volna? Én, a komoly ember
tenném, hogy odaállok a tükör elé és fintorítom az arcomat,
rémítem saját magamat a tulajdon arcommal? Ha én ezt tenném, mit
kellene akkor magamról tartani? S a tapasztalati tükörmeggyőződés
szerint csakugyan kell, hogy én csináljak ilyen arcokat, az én
szemem meredjen ki üregeiből rémült gondolatlanságban, az én
állam essék le bamba meglepetésben, s láttassa velem elernyedt
szájüregemet.

Rettenetes, ha a tükör tükör, s én előtte végzem ezeket a
mókákat, akkor én nem vagyok épeszű ember. Nem ijedek meg ettől a
gondolattól, sőt örülök neki. Mert tudom, hogy normális ember
vagyok, roppant hidegen gondolkodom s érzéseimet kordában tartom.
Csak az az alak őrült, nem én. Ezt az alakot valaki bent felejtette
a tükörben s én most kiemelem belőle. Igy van, biztosan így van.
Ha volt ember, aki elajándékozhatta tükörképét, akkor lehetett
olyan is, aki bent felejtette az én tükrömben.

– Most már hagyd abba s eredj dolgozni – mondom magamnak. De csak
nem mozdulok. Az az alak a tükörben most már értelmes arcot vág,
szinte gondolkodva néz rám. Nem felejtett itt senki, ez te vagy. De
igazad van, nem olyan egyszerű dolog a tükör, hogy az ember odább
áll s akkor nincs benne semmi. Az ember nem állhat soha odább.
Minden jelenség, minden káprázat megmarad.

Csakugyan. A szívem mintha megsajdulna. Hogy néztem én ebbe a
tükörbe – másodmagammal. Mellettem állt s félkarral átfogtam.
Boldogan bámultuk a szerelmes párt, amelyet magunk előtt láttunk.
Majd a háta mögé kerültem s míg felemelt karjaival a haját
igazította, átfogtam a mellét s csókoltam a nyakát. Ez én voltam,
az ő volt. S különös boldogság volt mindkettőnknek, hogy láttuk
magunkat szerelmünkben, ifjan és szenvedelmesen, belebódulva a
lopott órába, melyről senkinek sem szabad tudnia, melynek minden
nyomát el kellett takarítani.

S te nem vagy itt, drága szerelmes asszonyom s mégis megint látlak
magam előtt a tükörben. Nem káprázat, hiszen az akaratommal
fedeztelek fel az üvegmögöttiségben. Hol vagy? Kell, hogy itt
maradt legyen, ami itt volt. S lassan a homályból, lassan a semmiből
kibontakozott a káprázatos fejedelmi szépség s megölelném, de nem
lehet, mert mellettem nincs senki, de ott az üveglapban megvan úgy,
ahogy mellettem volt az első és utolsó boldog órában.

– Őrület – gondolom s nem hiszem el. – Félálom – gondolom s
tudom, hogy nem igaz. – Túlságos szerelem – gondolom s tudom,
hogy nem is több. A tükör a legrejtelmesebb teremtése a világnak s
az emberek nem tudják és nem fogják tudni sohasem, mi a tükör.

*

A nap besüt az ablakomba. Már tíz óra. Fáradtan emelkedem fel az
ágyból s a tükörbe nézek. Ott áll, kissé porlepetten, de
egészen úgy, ahogy tükrök állni szoktak, szolid mahagoni
vörösségben s csiszolt üveglappal. Belenézek, bizony csak egy
mosdatlan álmos arcot látok, semmi mást. Csakugyan visszavetette azt
az őrült, bamba arcot, melyre még most is rémülten emlékszem?
Próbálom emlékezet után ismételni – nem megy. Csak álmodtam? Az
ágyam mellett a bunda és az íróasztalon a megkezdett novella. Hát
mind igaz? Csakugyan elgondoltam azokat az ostobaságokat melyeket
éjtszaka szigorú természettudományi logikának éreztem, most pedig
megfoghatatlan bolondságok? Bizonyos, hogy elgondoltam ezeket,
bizonyos, hogy tudtam mindezt, bizonyos, hogy az éjtszaka őrültségi
rohamom volt. Már most mit csináljak magammal? Menjek
pszichiáterhez? Ez lenne a legokosabb. De nem érek rá, még
szükségem van arra, hogy józaneszűnek tartsam magamat. Mitevő
legyek? Élesen belenézek a tükörbe, keresem benne azt a másik, azt
a drága alakot. Nem találom meg. Behúnyom a szememet s előttem
áll.

– Bolondság, – gondolom boldogan – ha az éjjel őrült voltam,
akkor minden szerelmes ember elmehet a pszichiáterhez.




VI _A MÁSIK._

Mégis csak jó újságot olvasni. Enélkül honnan tudnám, hogy a
méltóságos államtitkár úr Olaszországba utazott. Mit csinál
addig Bajainé? Ezt meg kell tudnom.

A kapu előtt megállok és nézem az átellenes ház első emeletjét.
A fehér selyem-rouleauk föl vannak húzva, a szalonban a nagy
csillár minden lámpája világít. Nagy élet van ott, ha nincs is
otthon a méltóságos úr.

Becsöngetek a második emeleten Bajaiékhoz.

– Kezét csókolom.

– Jó estét Anna, a nagyságos asszony itthon van?

– Igen, a nagyságos asszony itthon van.

– A nagyságos úr nincs itthon?

– A nagyságos úr is itthon van, de van valaki nála.

– Nagyon jól van.

Azt hittem, szomorú lesz, de nem volt szomorú. Teringettét, az
asszonyok sohasem olyanok, mint logika szerint várná az ember. Csak
egy kicsit halvány az arca és kék, sejtelmes szeme a különös
gonddal rendezett szőke frizura alatt lágyan, fürkészve s mintegy
kellemesen meglepetve siklik végig rajtam. Sietősen nyújtja kezét,
ledűl az egyik székre és arcát a karjába rejtve, duzzogó, kacér
hangon mondja:

– Menjen, maga kinevet!

Én: Bárcsak igaza volna. Látott valaha nevetni? Én csak mulatok és
ez igen szomorú életpálya. De igaza van, azért jöttem, hogy erről
beszéljek önnek. Mert olvastam, hogy odaát ön szalmaözvegy lett.
Vigasztalnám is, de sajnos, ideát ön nem szalmaözvegy és így
nincsenek chance-aim.

Ő: Jó, jó, csak csipkelődjék. Nem is tudom, miért vallottam be
önnek, éppen önnek életemnek ezt az ostoba titkát.

Én: Talán azért, mivel én veszem legkevésbé hasznát. De be kell
vallania, hogy elég komolyan őrzöm.

Ő: Az imént gondoltam magára. Azt gondoltam, hogy mégis jó
barátom és jó, hogy valakinek beszélhetek is róla. Enélkül
mindig azt kellene gondolnom, hogy nemcsak bolondság ez a dolog, hanem
őrültség is és helyem voltaképpen a bolondok házában volna.

Én: Szerencséje, hogy nem vagyok pszichiáter. Ha tudós szakembernek
gyónta volna meg, hogy ön a másik életét éli, okvetetlenül
csóválná a fejét. Én azonban tudom, hogy mindenki más bolond, aki
azt hiszi, hogy a maga életét éli. Hiszen így pattantotta ki a
titkát. Én beszéltem önnek arról, hogy olykor egy pillanatnyi
szédület fog el és akkor világosan látom, hogy én nem vagyok én,
hanem valaki egészen más. Kételkedve nézek végig magamon: igazán
én ülök és züllök itt? Barátom, neked most valahol ülnöd
kellene, házisapkával a fejeden, pipával a szájadban és
halhatatlan eszméken dolgoznod. Dolgoznod, alkotnod, mert hiszen
komoly ember vagy. S talán csakugyan ülsz valahol és betöltöd
földbéli hivatásodat s csak hitvány csalás vagy ámítás, ha nem
tudsz róla és itt találod magadat a politizáló agglegények
között.

Ő: Igen, igen s majd megrepedt a szívem a boldogságtól, hogy azt
hallottam öntől. Tudtam, hogy meg fog érteni és elmondtam, hogy én
nemcsak hiszem, hogy van másik életem is, hanem valóban élem is azt
a másik életet. Ott, ott, látja? Jöjjön az ablakhoz. Most nézze,
az asszonyok elhúzzák a szájukat, a férfiak összeütik a kezüket,
nevetnek és tapsolnak, ott a sarokban, melyet nem látni, áll a
zongora, ott ülök én és énekelek vidám dalokat.

Én: Az ott a zongora mögött feketehajú és barnaszemű. Egy kicsit
kövérebb is kelleténél. Nem féltékeny rá?

Ő: Féltékeny? Lehet az ember féltékeny szerelem nélkül? Ó,
barátom, ez a szörnyeteg engem nem bánthat. Nem szerettem, amikor
megkérte kezemet, azért is nem vagyok igazán a felesége. De
lehettem volna, rajtam állt és éppen azért kereshetem odaát a
másik életemet. Tíz esztendőn át követhettem pályája
emelkedésén s mondhattam magamnak: vele emelkednél, ha hozzá
mentél volna. Három év óta belátok az ablakán, nézem azt az
asszonyt, akit elvett s minden mozdulatáról, minden mosolyáról
mondhatom magamnak: most te mozdultál volna, mosolyogtál volna így,
ha hozzá mentél volna. Látom magam előtt azt az életet, melyet
elutasítottam magamtól és szemem előtt van a veszteségem is, a
nyereségem is. S amellett élem ezt az életet, melyet igazán
választottam és összemérhetem azzal, amelyet elszalasztottam.

Én: Különös helyzet, beteges gyönyörűség, de értem a
szenzációit. Egy volna fekszik előtte, egy darab át nem élt
életet lát az ablakán keresztül. De miért nézi igazi életének s
nem azt, amelyet maga választott? Tudtommal ezt a házasságot sem a
szerelem kötötte.

Ő: Éppen azért igazi az az életem, melyet elszalasztottam. Szerelem
nélkül csak őhozzá kellett volna mennem, mert ő volt az első,
akihez mehettem volna. Akkor a szerelem isten volt, mely minden ember
életén uralkodik, ma csak a jó szerencse, mely kevés helyütt
kopogtat be. Akkor a magam akaratából teremthettem magamnak életet,
azután csak a helyzet és a kényszerűség parancsolt. Tudja,
barátom, a szeretetlenségnek és a hideg szívnek is vannak ideáljai
és a füstbe ment reményeknek is édes emlékei. Ha idebent
boldogság ér, azt mondom magamnak: látod? mégis jól jártál. Ha
idebent baj, keserűség ér, oda áttekintek: álmodj, álmodj és
hidd valónak. Ha süt a nap, az asszony boldogan fürdik a fényében.
Az az asszony te lehetnél, tehát az az asszony te vagy!

Én: S ha itt is, ott is elborul az ég?

Ő: Ölembe hull a két kezem és sírva mondom: az ember nem
született a boldogság számára.

Én: S ha itt is, ott is süt a nap?

Ő: Akkor behúnyom a szememet és nem gondolkodom. De ezt csak úgy
gondolom, mert még nem volt eset rá.

Én: Mondja csak: boldogabbak azok odaát, mint önök?

Ő: Ezt sokszor kérdeztem már, de nem tudok rá felelni. Olykor azt
hiszem, hogy igen, de csak azért, mert magammal nem vagyok
megelégedve, olykor meg azt, hogy nem, de csak azért, mert mégsem
látok jól. Engem azonban nem bánt az ő életük árnya. Az ember
megcsalja feleségét, de ilyenkor őt csalja meg és semmi közöm
hozzá, de ha vidáman együtt látom őket, akkor az enyém ő, akkor
én vagyok odaát. Látja, milyen kényelmes és milyen ostobán
gyerekes vagyok!

Én: Azt hiszem, nem. Ha ugyan egyáltalán hiszek valamit. Kakuk
módjára élek, sok fészekbe kukkantottam be, sok szerelmet és sok
dermedt lelket láttam, de asszonyt, aki a lelke mélyén nem ugyanazt
a játékot űzi, mint ön, aligha találtam még. Szerelmes ifjak,
amikor kedvesük feje a vállukra hanyatlik, betelt férjek, amikor
ifjú nejük az ölükbe szédül s amíg keze az ura hajában babrál,
szeme messzire eltéved, míg egy kijózanító könnycsepp meg nem
szakítja a perspektívát, sohse tudják megérteni, miért borult el
a kedvük és hová vitte őket a búbánat. Csak érzik, hogy
életük, érzésük, bújuk és boldogságuk az esetlegek
összevisszaságából került ki, nem pedig a mivoltukból. Igy esett,
de eshetett volna máskép is. Most ennek az embernek a karjába
sietnek, de siethettek volna más ember karjába is. Ami a legdrágább
nekik, azt egy hajszál véletlennek köszönhetik, ami egész
életüket tönkre tette, attól – lehet – egy kézmozdulattal
szabadulhattak volna. »Mi bánt, édes?« – kérdi az ostoba férfi.
– »Nem tudom« – felel az édes, – »de úgy fáj valami, mintha
valami nagy baj érne minket.« – Nem a jövőben van, édes, amit
sejtesz, hanem a multadban, annak a kísértetei, árnyai rajzanak
benned, abban az egyetlen szegényes véletlenben a millió között,
mely testet és valóságot ölthetett.

Ő: Valóban? Mindez oly szép, oly mesésen valószínű. Hogy tudja
és miért gondolja?

Én: Nem tudom és nem gondolom, csak mondom és hiszem. Lehet, hogy
máskép van, de sohasem törődöm azzal, hogy igaz-e, ami eszembe
jut, megelégszem vele, ha megmagyaráz valamit, ami enélkül
magyarázatlan maradna. Amiért az ember elméjében olyan, mint a
frissen ejtett seb. Ha van jodoformos gaze-om, azzal kötöm be, ha
nincs más, betapasztom sárral is. De most jut eszembe, önnek mégis
csak szerencséje van.

Ő: Miben?

Én: Hogy véletlenül nem lett az én feleségem. Avagy bevallotta
volna-e akkor is nekem, hogy a lelke a szomszédban kalandozik?

Ő: Miért nem?

Én: Egyszerűen azért, mert aligha meg nem vertem volna érte. Az
ember sok mindent megért és méltányol, mint jó barát, amit nem
tűrne meg, mint férj. Az én feleségem ne szalmaözvegykedjék a
szomszédban, amikor együtt van velem.

Ő _(kacagva)_: De így osztozik az én szerencsémben.

Én: Szegény szerencse, de – ne haragudjék – beérem vele.

Ő: Goromba.

Én: Amellett nem is őszinte.

Ő: Isten vele, ez már flirtelés, már pedig, jegyezze meg magának,
talán ha megházasodik hasznát is veheti, hogy az olyan asszonyt, aki
mindig csak egy álmot sző, azt az álma megóvja a valóság minden
kísértésétől.

Én: Köszönöm a leckét, kedves barátnőm nekem nem sok, de az
urának elég. Tiszteltetem.




VII. _PROMETHEUS._

Én vén haszontalan lump minden este a Jardin de Parisban vagyok,
ledér nők társaságában. Azaz mindennap csak egy ledér nő
társaságában: a másikéban. S mindegyik nő épúgy szeret engem,
mint én őt: addig, ameddig együtt vagyunk. S mindegyik nő egy
darabot kihasít a zsebemből, hogy most már azt sem tudom, miért
fognak becsukni: mert az utolsó este megfojtottam az utolsó nőt,
vagy pedig, mielőtt ez megtörténik, kiderülnek a sikkasztásaim.

Hogy ezt így nyíltan bevallom, ebből is látszik, hogy már nem
egészen józan az eszem. De hogy is lehetne józan? Reggel négy
órakor írom ezt a históriát, azon frissiben, hogy a drága
Elvirának, aki lebernyeges élőképeket táncol, átnyújtottam
negyven fillér kapupénzt és száz korona fájdalomdíjat azért,
hogy százhetvenkilenc koronás számlát ivott számomra a Jardinban.
Aztán félig álomban hazahajtattam magam is, úgy téve, mint mikor
az ember számokat álmodik s álmában bemagolja, nehogy
fölébredvén, elfelejtse. Én a Jardinban nem számokat álmodtam,
hanem az isteni Elvirát hallgattam, aki igen különös, hogy ne
mondjam, hihetetlen dolgokat mesélt nekem.

Úgy volt, hogy mikor egy üveg pezsgővel mosta meg a kezét s egy
másik üveget a színfaltologatónak küldött, aki igen jó és
előzékeny ember, akkor eszembe cikázott: hadd csukjanak be, mert az
isteni Elvirát megfojtottam. S az ölembe vontam, s két kezemet a
nyakára tettem:

– Most megfojtlak!

S ekkor csodák csodája, nem az isteni Elvira nyakát fogtam, hanem
egy keselyűét, aki csőrével a májamat kereste s én
kétségbeesetten el akartam hárítani mellőlem, de nem sikerült. A
májamban az éles csőr hasítását éreztem, s ekkor megint a drága
nő ült velem szemközt, de keselyűarca volt, nekem pedig nem a
májam fájt, hanem a szívem. Mert eszembe jutott, hogy milyen kár
értem, hogy idáig sülyedtem a nő, mindig a nő miatt, s hogy
különben mekkora nagyszerű, istennek és embernek egyaránt tetsző
műveket alkottam volna. Sőt a sülyedésem is onnan való, hogy
túlnagyszerű akartam lenni. Persze, nyomban átláttam, hogy az
egész csak képzelődés, s Prometheushoz csak annyiban hasonlítok,
hogy nekem is fáj a májam.

Az isteni Elvira azonban határozottan csúnya és félelmetes volt
keselyűarcával. S még furcsább és félelmetesebb lett, mikor a
véremtől még piros csőre két oldalán könnyek peregtek le.

– Ó, – szólt mély fájdalommal s hangja egy eltiport kislány
szegletes búgása volt – még mindig az ősi félreértés és
igazságtalanság.

– Mit? – szóltam én. – Tán mondtam valamit? Akkor bocsánatot
kérek.

– Nem, – és szomoruan rázta a fejét – nem szóltál semmit, de
ami még rosszabb, gondoltál valamit.

– Erről a rossz szokásról igazán le fogok tenni, drágaságom.

– Ne gúnyolódj, hiszen nem tudsz még semmit.

– Dehogy nem, az ital egy kicsit megártott nekem, s megbocsáss,
ennek a hatása alatt bájos orrocskád és eperszád egy kicsit
madárszerűen egybeolvadt.

– Ez az, az ős átok és félreértés kiült az arcomra.

– Megengedd, csak én vagyok részeg, ebben egészen bizonyos vagyok.

– Te sem vagy részeg, drága Promim.

– Tessék?

– Promi. Mi így rövidítjük a hosszú és unalmas és hideg
Prometheust.

– S te tudod, ki volt az? Ennyire műveltnek nem hittelek volna.

– Én ne tudjam? Hiszen azoktól a keselyüktől származom, akik az
ő máját rágták.

– Tessék?

– Nem hiszed? Pedig így van. S ha már észrevetted arcomon, hát
bevallom. Én csak külső formára vagyok nő, a valóságban keselyű
vagyok. Ti csak olyan meséről tudtok, mikor a királylányt a
boszorkány madárrá változtatja, pedig súlyosabb átok, mikor a
keselyüt leánnyá változtatják.

– Hisz az tiszta szerencse a keselyűnek.

– Nem, nem, ezt jobban tudom. A lánynak rossz, ha hollóéletet kell
élnie, dögből táplálkozni, holott gyümölcshöz szokott, a
keselyűnek még rosszabb, ha nőies életet kell élnie, giardinettót
csámcsogni, mikor eleven májra szokott. S különösen nekem rossz,
akinek családja Prometheus májából táplálkozott.

– Badarság.

– Ne mondd. Ha eljösz hozzám, megmutatom neked eredeti görögben
az ősanyám sirámát Prometheushoz. Ennél meghatóbb szerelmi
sirámot nem ismerek.

– Ugyan.

– El is mondhatom, úgy nagyjában. Akarod hallani?

– Hogyne.

– Hát valahogyan így szól: itt vagy drága bálványa szívemnek,
aki nélkül nem akarok élni? Lám, az istenek is egymás számára
rendeltek bennünket, a szívem dobbanása pedig az istenek rendelése
nélkül is a tied volna. Büntetés? Nem az, drágám. Ne hidd, hogy a
mi viszonyunk az istenek irgalmassága és végtelen jósága. Az
istenek meg akartak engem és társaimat jutalmazni, s azért téged
adott nekünk, akinek májából táplálkozhatunk időtlen időkön
át. Nekünk adják májadat, de neked halhatatlan, elfogyhatatlan
májat adtak. S nem érzed-e, mekkora szerelemmel lakmároznak
belőled, ó, a te májad a legédesebb máj a világon, ha ez nem
volna, nem is kellene máj. Inkább meghalnék, semhogy más ember
májából egyem.

– Gyönyörű, – mondom én – s Prometheus úr erre a szerelmi
vallomásra elájult a gyönyörűségtől?

– Elájult, – szólt Elvira szomoruan – de nem a
gyönyörűségtől, a szegény ember azt hitte, hogy a gyűlölet és
kegyetlenség repdes feléje, csak azért, mert a mája fájt.

– Megfoghatatlan előítélet.

– Gúnyból mondod, pedig így van. A férfi nem érti meg a nő
szíve lüktetését és mindent csak a maga helyzete szerint ítél
meg. És sejtelme sem volt róla, hogy egy szegény keselyűnek mennyit
kell szenvednie a féltékenységtől.

– Promika csapodár volt?

– De mennyire. Hány mással osztotta meg a máját, pedig az én
ősanyám egymagában is meg bírta volna enni naponta. De szegény
tűrt és sohasem tett szemrehányást, mert átlátta, hogy nem
Prometheus csapodársága az oka, hanem szintén az istenek rendelése.

– Ősanyád nagyon toleráns volt. Aztán csakugyan úgy volt, hogy
ősanyád szerelmi vallomások között vájta májába a csőrét?

– Minden falat előtt és után azt mondta: szeretlek, édesem,
mindenem, szeretlek és csak téged foglak mindig szeretni, s nincs az
a májpástétom a világon, amelyért itthagynám a tiedet.

– S a vége?

– A vége? Ó, ne kérdezd. Mi szegény keselyük mindig az
örökkévalóságban hiszünk. Azt hisszük, a legnemesebb érzelem
és viszony örökre tart. Pedig egyszer csak megszűnt Prometheus, a
megsemmisülő mitosz őt is leoldotta sziklájáról, s szegény
ősanyám beváltotta fogadalmát: meghalt, mert megszűnt az, akit
egyedül szeretett a világon.

Ránéztem. Az isteni Elvira nagyokat kacagott és azt mondotta:

– Jaj, de bolondokat beszélsz.

– Én?

– Hát én? Hogy én keselyű volnék, hogy a Prometheus keselyűinek
az utódja volnék? Nézd ezt a kezet: hát ezek karmok? Nézd ezt a
szájat: nem csókolni való-e?

– És nézz engem, – szóltam én – nem a bolondok házába való
vagyok?

– A karjaimba való vagy, tapsi. És most úgy megszerettelek, hogy
nem engedlek többé mással mulatni, érted? Szerelmes vagyok beléd.
Ha másra mersz nézni, vagy mással mulatni, hát lelőlek, érted? S
én nem tréfálok, én már egyszer vitriollal leöntöttem valakit,
akibe szerelmes voltam. Azóta pedig mindig ezt hordom magammal, ni.

S egy Browningot mutatott, aztán még egy üveg pezsgőt rendelt, a
szivaros fiúnak húsz koronát adott a tárcámból, s a főpincérnek
azt mondta, hogy holnap és holnapután és ezentúl mindig én leszek
az állandó vendége, s ne is álljon irányában szóba senkivel,
mindennap húsz korona borravalót kap.

– Hogy pedig lásd, mennyire csak a tied akarok lenni, hát ezentúl
te fizeted a lakásomat és Isten engem úgy segéljen, a toaletteimre
sem fogadok el pénzt senkitől, csak tőled.




VIII. _A FÚRIA._

… Végem van, – gondoltam. S a rettentő pók szívembe eresztette
lábait s összeszorította. Mintha csak öklöt csinált volna
magából, melyben a szívemet facsargatta, mint a spongyát. Álom,
nem lehet ez igazság! – Végem van. S iszonyatos kacagást hallok s
a suhogó korbács hangján e szót: dehogy is álom! És felébredek.

Felébredek? Ó nem, másik álomra ébredtem. Vagy igazán ébren
vagyok? Ágyamban fekszem. A lámpa nem ég, de világosság van.
Persze, az új égőket próbálják ki éppen az ablakom alatt, az
utcai gáz ontja szobámba azt a foszforosan kék világosságot. S
ágyam szélén egy tünemény ül, – mért ne ülne ágyam szélén
egy tünemény? – Egy szőke hajkoszorúba foglalt fehér leányarc,
olyan szende, olyan szomorú, és kék nagy szeme rám néz, nem tudom,
szerelemmel-e, vagy részvéttel? Két kezét az ölében
összekulcsolva tartja, s amint ébredésemet látja, felém emeli. Nem
tudom, meg akar-e ölelni, vagy a párnámra visszainteni. S a
jóságos finom száj megnyílik egy halk sóhajra.

– Ki vagy? Hogy kerülsz ide? – rebegem, abban a tudatban, hogy
álmodom. – Pardon, kisasszony, – folytatom abban a tudatban, hogy
nem álmodom. – Akármi hozta ide, áldja meg érte az Isten.
Szépségébe ha nézek, megenyhülök. Esküszöm, semmi földi
gondolat nem lappang bennem. Maradjon, maradjon itt, míg elmult ez a
rettenetes érzés. A pokolba jött, hogy oda vigyen.

A szép leány szemeibe könny szivárog.

– Legyen áldva jóságos részvétéért. Ugy-e ön sajnál engem?

– Végtelenül – rebegi – és sajnálom, hogy nekem kell ezt a
gyötrelmet okoznom.

– Önnek?

– Nekem. Én… én…

– Beszéljen, mondja meg, amit mondani akart

– Úgyis meg fogja tudni, jobb, ha mindjárt megmondom. Nem vagyok
én jóságos lény, akinek néz, én a fúria vagyok, aki…

– Ön? Fúria?

– Aki sarkába szegődtem s hivatásom, hogy soha megnyugodni ne
engedjem.

– Ezzel az arccal? Fúria?

– Ne higyjen a szemnek és ne a babonának Én vittem őrületbe
Oedipust, tőlem nem tudott aludni Brutus, miután ledöfte Caesart. Ne
keresse rajtam a torz kegyetlenséget, nem lobognak halántékom
körül a kígyók. Babona ez. Meg fogja tanulni, hogy ami az embert
meggyötri és őrületbe viszi, az mindig szép, szelíd és szomorú,
mint én.

– Nem lehet, tudom, hogy ön nem rossz.

– A büntetést a jóság találta ki, a bűnt a jóság szenvedteti
meg.

– Nem lehet igaz. Rettentő fájdalmakból ön mentett ki. Álmomban
egy óriási pók mászott rám, belehaltam volna, ha…

– Szegény ember, ezzel az álommal is én költöttem fel, hogy még
jobban meggyötörjem.

– Hát akkor gyötörj, szép, szomorú jelenés. Nyugodtan,
megnyugodva várom: micsoda kínt okozhat ilyen égi jóságú szem.

Lehorgasztotta fejét s szemeiből könnyek folytak.

– Szegény ember, mért nem gonosz maga?

– Ugy-e, hogy nem vagyok gonosz? Hála néked, hogy tőled hallom,
amit magam mondogatok magamnak, de csak kétkedve: hátha nincs igazam?

– Igazad van, nem vagy gonosz. Ezért nem lett volna szabad
gonoszságot elkövetni. A fúriáknak csak a jó emberek fölött van
hatalmuk. Aki rossz, az nem tartja rossznak, amit cselekszik és
nyugton alszik áldozatai tetemén. De jaj annak, aki valamit rossznak
tud és mégis meg cselekszi.

– Mint én.

– Mint te.

– Hát szedd elő pókkarmaidat, szabadítsd rám az üvöltő
poklot. Ébren vagyok és nem félek semmitől.

– A pokol alszik, kínzószerszámaim nincsenek, csak csöndes,
búbánatos szívem van, amellyel mesélek neked. Elmondom neked, mit
tettél, nem úgy, ahogy te láttad, mikor megcselekedted, hanem úgy,
amilyen volt.

– Hát nem úgy volt, ahogy cselekedtem?

– A cselekvő ember sohasem tudja, mit cselekszik. Viszik az
indulatai s szemeit a célra függesztve, nem lát egyebet, mint célt
és eszközt.

– Nekem nem volt célom. Nekem kénytelenségem volt.

– Enélkül nincs cél és cél nélkül nincs kénytelenség.

– Elhagytam egy lányt, mert mást szerettem, s elhoztam egy asszonyt
az emberétől, mert engem szeretett. Én vagyok az egyetlen, aki ezt
tette?

– Nem, nem. De te vagy az egyetlen, akinek ehhez az egy esethez köze
van. Elhagytál egy lányt, aki végig szeretett s nem hagytad el,
hanem megölted.

– Ezt ő maga tette.

– Miattad. Ha kalapáccsal szétzúzod a fejét, épúgy mondhatod,
hogy a kalapács ölte meg, nem te.

– Rettentő szofizmáid vannak.

– Ugy-e, hogy rettenetesek? De nem az enyéim, hanem az igazságéi.
Miért fűzted magadhoz, ha el kellett szakadnod tőle? Szerettél egy
asszonyt, aki elhagyta érted az urát. Mért engedted, hogy lekötött
szívvel hozzád tapadjon s magához kösse a szívedet?

– Nem én tettem, ez megtörtént velem.

– Boldog ember, aki még védekezel. De nem sokáig fogsz védekezni.
Boldog akartál lenni és boldogítani azt, akit igazabban szeretsz?

– Igen, igen.

– Hol van ez a boldogság?

– Ó jaj!

– Itt fekszel magadban és nem arra gondolhatsz, akit szeretsz, hanem
arra, akit tönkretettél. Valahol másutt a szerelmes asszonyod jajgat
és tépi a haját, hogy a gyerekeit nem hagyja, pedig nem illetik meg.
Az egyik meghalt, a másik megőrül. S te ezt a boldogságtokért
tetted?

– Ezt mind magam mondtam el magamnak és bánt és nem tántorít
meg. Ezt meg kellett tennem, mert nem tudtam, mi lesz belőle. S most,
hogy tudom, mi lett belőle, visszacsinálnám, ami megtörtént s
újra csinálnám, ha a régi helyzetben volnék.

– Tudom, tudom. De mást is tudok. Akit elhagytál, akit megöltél,
úgyebár sokat megkínzott szemrehányásaival, féltékenységével.

– Sokat, szegényke.

– S ezzel segített neked. Könnyebb egy harcolóval harcolni, s az
igazság érzetével táplálja az önzést is, ha bántódások érnek
a másiktól.

– Kíméltem, ameddig kímélhettem, de a mérték betelt.
Szegényről nem illik rosszat mondanom, de volt okom kiábrándulni
belőle.

– Nos hát, nem volt okod. Ő is küzdött érted, ameddig
küzdhetett, de aztán látta, hogy le van győzve. Az ő sorsa meg van
pecsételve, a te szerelmed irányában meghalt, de az övé megmaradt.
Azon az estén, melyen becsaptad magad után az ajtaját, az
arcképedet csókolta. Azon a reggelen, amelyen új szerelmeddel
elutaztál, ő imádkozott, hogy baj ne érjen. S hogy a mérget
megitta, nem az ő boldogtalansága miatt volt, hanem szegényke azt
hitte, hogy jó neked, ha végleg kitér az utadból. Nem ő nem tudott
nélküled élni, hanem valami azt súgta neki: ez az ember jó és
eszébe találna jutni, hogy vétett ellenem. Magányos életem és
halovány arcom eleven szemrehányás lesz, mely nem hagyja
boldogságát élvezni. Annyira szeretem, hogy boldog vagyok, ha
másban találja boldogságát. Ezt is tudtad?

– Nem hiszem. Az utolsó pillanatig gyűlölködő volt. Szidott és
átkozott. Megöltem, – igaz – de gyűlölködőt öltem meg és
átokkal az ajkán halt meg azért, hogy a lelki mardosások
megmérgezik életemet.

– Azt hiszed? És zsebedben a levele, az utolsó szava hozzád és
nem mered elolvasni, mert tudod, azt találod benne, amit tőlem
hallottál. Szegény gyászos ember, érzed, hogy amely pillanatban
elveszted az ürügyet, hogy ő ellened vétett és halálával
bosszút akart állni, még azt a reménységet is elveszted, hogy
valaha nyugodtabban fogsz lélegzeni.

– Igaz, igaz, hát ne vedd el ezt a reménységet.

– Nem tudod megcsókolni új szerelmedet, mert közétek tolakszik a
halott sápadt képe. Nem mersz emberek közé menni, mert tudod, hogy
csak a törvény fogyatékossága óv meg a gyilkosok sorsától. S
szerencsétlen ember te, megbántad, ami történt, úgy-e? És
szeretnéd visszacsinálni, ami nem csinálható vissza?

Felugrottam.

– Nem, drága szép fúriám, ebben már tévedsz. Eredj vissza a
sötétségbe, ahonnan fölbukkantál, vagy költs fel óriás
pókjaiddal, de megbánni nem fogom, visszacsinálni nem akarom. Tudom,
itt fogsz mellettem ülni minden éjjel és igazad van: ez a szépség
és jóság sokkal gyötrelmesebb, mint az Erynniák lobogó
kígyóhajzata és vad hajszája. De ma már más az ember. Ma, ha nem
tud felejteni, hát megszokja, amit feledni nem képes. Eredj el, mert
hiába maradsz itt. Szépséged, jóságod könnyen megszokható. És
én élni fogok s tudod mi lesz a vége bosszúművednek? Kettőnk
fölé egy szép árnyék és megható emlék fog borulni. Szegény
halott, igazán szeretett. Kár, hogy meg kellett halnia. A
megszokáson megtörik a fúria hatalma.

A szép tünemény nem mozdult, de elhallgatott.

– Szegény ember, – sóhajtotta és mesélt tovább. S addig-addig
mesélt, míg el nem aludtam.




IX. _IDEGVILÁG._

Amint az út kanyarulatánál megláttam a pirostéglás
pavilloncsoportot, gyerekes tiroli csúcsaival és fontoskodó
lépcsőfeljáratával, míg körös-körül az osztrák Alpok
fenyvesei az ég felé kúsztak, elnevettem magamat.

Hát itt akarnak engem hat hét alatt kigyógyítani?

– Semmi, semmi, – mondta otthon az orvosom, mikor ide küldött.

S ahogy a kocsi megáll, egy sapkás fiatalember igen nyájasan
kisegít. Egy másik sapkás vidám ember már viszi a pakkomat. Oldalt
egy ajtó vidáman kipattan és egy kövér úr vidáman bemutatja
magát. Toll volt a füle mögött, tehát ő bizonyára a tulajdonos,
vagy a diurnista. Egy fehérkötényes matróna igen vidáman kalauzol
a szobámba, mely egy vidám második emeletről egy földszintes
ablakot bocsát a hegyoldalba. Alighogy széttekintek, begurul egy
gömbölyű, sárga vászonkabátos, pofaszakállas úr, vidám
szemekkel a szemembe nézne, ha bírnám a tekintetét, majd megrázza
a kezemet, hogy hangosan fölkiáltok.

– Dr. Calmus, – mondja s két sor egészséges fog nevet felém a
szájából – a főorvos tiszteletét küldi, majd délután ő is
bemutatkozik s megvizsgálja. Egyelőre az én kezemben van s én
irgalmatlanul kezelésbe fogom.

– Doktor úr, olyan fáradt vagyok.

– Nagyon jó, nagyon jó, legalább, ha kipihente magát, az én
kúrámnak fogja tulajdonítani, ha jobban érzi magát.

Ezzel már visz is. Hónom alá dugja a karját és fecseg.

– A kollégám már mindenről értesített, – szólt, míg a
földszintes második emeletről levisz az első emeleten lévő
földszintre – nem is munka, amit önnel küldött. Tudja, ki fogja
magát gyógyítani? A szakács. Enni, enni, enni. Voilà tout.

Szerettem volna megkérdezni, hogy mirevaló hát a vizsgálat, ha már
tudja, hogy semmi bajom, de féltem, hogy megfelel. Már pedig én
megfogadtam magamban, hogy ezt az orvost igen okos embernek fogom
tartani, hogy vakon megbízhassam benne.

A rendelőszoba kicsi és egészen meg van telve. Iróasztal,
fekvőszék, állószék, spanyolfal, egy csomó villamozó készülék
s átható patikaszag egészen megtölti. Alighogy bent vagyunk, az
ajtón kopognak. Asszonyok összenevetgélnek:

– Doktor, doktorka, nem szabad?

– Nem szabad, gavallért kezelek, egészen friss, majd hasznát
vehetik, mert vidám ember.

– Hihihi, – hangzik az ajtón keresztül, s pajzán ruhasuhogás
jelzi, hogy a hölgyek futvást menekülnek.

A doktor pedig hozzáfog a megvizsgálásomhoz. Először is kitereget
egy nagy könyvet, abba beleírja a kórtörténetet. Úgy, ahogy a
beteg diktálja. Eszerint harminchétéves vagyok, ügyvéd, nőtelen,
kanyarón kívül tizenhét éves koromban tiphoidom volt, más bajom
soha. Apám hetvenöt éves, összes fogai tulajdonosa, édes anyám
hatvanéves korában halt meg és familiám mindkét ágról
makkegészséges. Tehát a bajomat szereztem.

Mivel? Hát kérdéseire felelve, kisült, hogy huszonöt éves koromig
mértéktelenül sokat szerettem, azontúl sokat ittam és dolgoztam.
Dr. Calmus vígan kacsint felém.

– Tiszta kép, tiszta kép – mondja és én nevetek. Mert tudom,
hogy sejtelme sincs a baj valódi okáról, s mégis kezelni fog.

Aztán el kell mondanom, hogyan kezdődött a baj. Hát
álmatlansággal és étvágytalansággal. Aztán ha nem aludtam,
nagyon ingerült és lusta voltam. Aztán ittam, hogy el tudjam
végezni a dolgomat, aztán nem tudtam dolgozni, mert sokat ittam.

– Világos kórkép – örül a doktorka, akit most már
végtelenül megszerettem, mert láttam, hogy ez az úr sohasem fog
engem kiismerni és így talán nem is fog meggyógyítani. Mert
mondanom sem kell, hogy belül ragaszkodom a betegségemhez, s
meghalnék, ha kigyógyítanának belőle. Mondhatom-e valakinek, hogy
életem célja csakis egy asszony lelkiismeretének a megterhelése, s
nem akarom, hogy az megkönnyebbülten mondhassa: lám, mégis
kigyógyult, pedig azt mondta, hogy ebbe bele fog pusztulni.

Tehát a jelenlegi tünetek: elviselhetetlen vándorló fájdalmak,
miknek főfészke a hátgerinc közepetája. Ingerlékenységgel
váltakozó búskomorság, az emlékezőtehetség teljes hiányossága,
aztán mintha hideg sapka nyomná a fejem búbját. A hátamon, a
karjaimon mintha hangyák másznának, a lábszáraimban pedig amolyan
permetező érzésem van, mintha a vérem számtalan cérnaszálon
csurogna a lábamba. Amellett, ha ülök, azt hiszem, mintha a
lábszáram csontja üres volna s eltörne a testem súlya alatt.
Éjtszaka pedig, alighogy behúnyom a szememet, egerek futkosnak a
paplanomon. Minden összevág, magam is így olvastam nem egy orvosi
könyvben. Még az orvosnak sem voltak ezek a tünetek ismeretlenek.

– Kimerültség, tisztára csak kimerültség, – mondja a füzetet
vidáman összecsapva dr. Calmus – hát csak föl a fejjel, hat hét
múlva olyan egészséges lesz, hogy az ellenfél ügyvédje sírni
fog. És nem csinálunk semmit. Egy kis villamozás, attól elszaladnak
az egerek, egy kis langyos fürdő, enyhe masszázzsal, ettől
megszűnik a sapkanyomás és a hangyamászás, meg a vérbizsergés a
lábszárakban, aztán néhány vidám társ a szebbik nemből, ettől
visszatér a memóriája.

Erre a fordulatra a doktor úr felugrik, mert én hátraesem. Igazán
nevetséges. A vidám társnők emlegetésére itt állt előttem.
Abban a kivágott fekete bársonyruhában, gyémánt diadémmal a
hajában, amikor villogó szemmel egyet kacsint, a legyezőjével rám
üt és azt mondja:

– Előbb kellett volna ismernie engem, kedves barátom, most már
későn nevez gonosznak, lelketlennek. Hát igen, megcsaltam magát is
és megcsalom két hónap múlva azt is, akivel magát most csaltam
meg.

Aztán ráemelem a kezemet és rásujtok a fehér vállra, aztán a
rózsás arcán csattan a tenyerem, aztán a térdén állva látom,
amint rémülten rám néz és a kezét könyörögve összeteszi:

– Ne üss!

Aztán az ölembe ül és vadul csókol.

– Megütöttél! Pedig úgy szeretlek, mint asszony férfit nem
szeretett soha. S te elhitted nekem, hogy meg tudnálak csalni? Én?
Téged? Akit jobban imádok az istenemnél. Hát tehetek róla, hogy
utánam járnak? Hiába járnak utánam. S akit annyira szeretek, az
elhitte rólam, hogy… ó…

Keservesen zokog. S én a térdemen állva fogom át a derekát és
keservesen sírva kérek tőle bocsánatot.

– Egy kis szédülés, egy kicsi kis szédülés, – mosolyog a
doktor – ez a vérszegénységtől ered. Sokat fogunk enni. És
szeretjük a tejecskét? Bizony sok tejecskét fogunk inni.

Most már rémülten nézhettem erre az emberre, aki tejecskével
akarja ezt az asszonyt kiölni belőlem, aki most azért költözött
belém, karvalykarmaival a szívem rostjaiba kapaszkodva, mivel nem
engedte végigálmodnom az egész viziót. Most tudom, hogy hetekig
ismét a rabja leszek, mert térden állva bocsánatot kértem tőle. S
most ettől az asszonytól szakadtam el, ezt vesztettem el örökre,
nem azt a másikat, aki leejtve utolsó álarcát, rám szólt:

– Kifacsartalak, mit akarsz még? Eredj meghalni, ha nem tudsz
nélkülem élni. Aki engem magáénak akar, az legyen férfi, hogy én
jajgassak a karjai között, ne pedig nyávogjon, ha az ölébe ülök.

S a lélek, a lélek? Hát semmi, hogy neked adtam lelkem
gazdagságát, hogy elaljasodtam érted, hogy loptam és csaltam
érted, hogy tönkrementem érted? Hát semmi, hogy minden
gondolatomban te ülsz, hogy álmaimban te vagy, hogy amíg égtem a
szerelem lázától, egy sóhajodra meg tudtam juhászodni. Az
ifjúságod is elmúlik s én imádlak öregen, csúnyán is. Ki fog
téged szeretni, ha én nem leszek s te nem leszel fiatal? Ki fog
támogatni, ha jönnek a késő bánat rémei s a kísértetem
sanyargatni fog: mért öltél meg engem?

Hopp, az orvos az ebédlőbe visz. S ekkor kíváncsian oldalt
ránézek. Észrevett valamit? Hogyan bámulna ez az ember, ha tudná,
micsoda komédiát szavaltam most el önmagamnak, abban a képzeletben,
hogy a másik is látja? Hogy mikor ez a kétségbeesett kifakadásom
sem hatott rá, hát betettem magam után az ajtót s egy cigarettára
gyujtva, mondtam magamnak:

– Hát csakugyan vége? Ördög tudja, mintha mégsem örülnék
egészen annak, hogy szabadultam tőle.

Ezt magyarázzák meg nekem az orvosok, ha meg akarnak gyógyítani.
Miért sorvadok el attól az asszonytól, holott hónapokon keresztül
szabadulni akartam tőle? S mikor sikerült, miért akarok sorvadni s a
lelkét terhelni az én pusztulásommal, holott egészségesen
élhetnék, ha nem akarnám őt okolni a romlásommal?

S mikor a fájdalmaim elviselhetetlenek, miért rémülök meg a
gondolattól, hogy valamikor szabadulok tőlük? S mikor hozzá
kiáltok éjtszaka, miért tudom, hogy ez komédia? S mikor
komédiázok, miért markol a lelkembe a legvadabb és legigazabb
kétségbeesés, féltékenység és fogvicsorgató szerelem? S ha
kérdem magamtól: mi lenne, ha ismét a tied lenne? – azt felelem
magamnak: Isten mentsen s kiveszem tárcámból a gombot, mely
kesztyűjéről leesett és csókolom és könnyeimmel öntözöm.

– Most egy kis sonkát fog enni, egy kis zabkását fog kapni, aztán
máma pihen. Hahó, hölgyeim, itt egy új kolléga, vidám cimbora
lesz.

Nem látok jól. Egy öreg asszonyt látok, egy fiatal asszonyt, egy
kislányt a mamájával, mind egészségesek, mint az élet, kihízva,
kipirulva, s szemök fehérjéből rámvillan valami, ami Kamillára
emlékeztet. Mit keresnek ezek itt, s vajjon micsoda komédia teszi
őket beteggé? Mert most már meg mernék esküdni, hogy minden lelki
baj, élet-tragédia, tört szív és sorvadó idegzet komédia, csupa
komédia, mint az enyém.




X. _AZ ÚR._

Egy vágyam van még: ha pofonüthetném Jerome-ot. Jerome-ot, a
főpincért. Jerome-ot, a jótevőmet. Jerome-ot, akin úgy ül a
frakk, mint Beketow a lovon, s aki úgy hajlong előttem, mint a tölgy
előtt a fűszál. Ha én ezt a mindig sima, mindig alázatos és
amellett mindig szemtelen pofát egyetlenegyszer végiglegyinthetném,
akkor boldog volnék. Igaz, az előföltétele is boldoggá tenne, az,
hogy kifizettem volna neki minden tartozásomat s újabb kölcsöneire
nem szorulnék.

Ha benyitok a kávéházba, Jerome alázatosan elémbe tartja
szivartárcáját. Csupa drága szivart tart erre a célra a nyomorult.
Ha pénzem volna, ötkrajcáros kubát színék, de mivel nincs, hát
negyven-ötven krajcáros mi a csodákat kell elfüstölnöm. S nem
tudok olyan gondtalan arcot csinálni, hogy Jerome rögtön le ne
olvasná róla a pénzhiányt.

– Méltóságos úr, – mondja vérlázító alázatossággal –
csak tessék szólani, boldog vagyok, ha szolgálhatok.

S én fogcsikorgatva boldoggá teszem a nyomorultat.

Már most nézzük csak. Az utca tele van szocializmussal. A nép
lázong és a gazdagok menekülnek a pénzeszsákjaikkal. A mult héten
kifosztottak két bankot és agyonütöttek hét bankigazgatót. Le a
vagyonos osztállyal! – ordítják a fülembe. S ilyenkor ereimben
bizsereg a vér és szeretném én is ordítani: le a vagyonos
osztállyal! De cilinder van a fejemen s az apám gróf volt.
Fizetésem a takarékpénztárnál háromezer korona. Tehát én is a
vagyonos osztályhoz tartozom.

Ez a Jerome minden vendégtől kap legalább három krajcárt. Jár
hozzá naponta legalább ötszáz, az napi tizenöt forint. Ehhez
járul a kiflipénz, a szivarpénz, az uzsorapénz. A rajtam levő
kamatnyeresége havonta vagy húsz forint. S van ilyen legalább egy
tucat. Ennek az embernek húszezer korona az évi jövedelme s vagy
százezer a megtakarított pénze. És én vagyok az úr, ő a szegény
ember.

Amennyire én tapasztalom, pénze csak a szegény embernek van, jól
csak a szegény ember él. Nem kell messzire menni a bizonyítékért,
ott van Helén. Helén egy szegény vargának a kitaszított lánya,
akit én tettem szerencsétlenné. Gyermekünk meghalt, mielőtt
megszületett s a kitaszított lány, akit én tettem tönkre, az én
költségemen járt a színésziskolába. Azóta primadonna lett a
szerencsétlen, hatszobás lakást tart a boldogtalan, apja, a varga,
aranyórát hord és naphosszat a kávéházban kártyáz és átkoz
engem, aki a lányát tönkretettem. S valahányszor elmegyek hozzá,
– ha már tönkretettem szegényt, csak nem hagyhatom el! – folyton
sopánkodik, hogy neki nyomorognia kell, a lakás, az élet, a toilette
koldussá teszi, a gázsi semmi, mert nyomorult tizenhatezer
koronából nem tarthatja el magát is, a szüleit is, nem nevelhet
tanítónőt a hugából, és orvost a bátyjából és költőt az
öccséből. Nem is szólva a legidősebb nénjéről, aki egy
pincérnek a felesége, de akinek korcsmát rendezett be és a
legidősebb bátyjáról, aki kovács volt s most építési
vállalkozónak csapott föl. A hiányt persze nekem kell pótolnom, az
én, háromezer koronámból, mivelhogy tönkretettem szegényt. Ha én
nem vagyok olyan alávaló, ő most tíz koronát is keresne hetenként
a masamódnál, ahol megismerkedtem vele.

Én tartom a szegény primadonnát a fizetésemből és a váltóimból
és Jerome tart engem. Ha Jerome megharagszik, vagy azt mondja: most
már eleget kerestem, nyugalomba vonulok, – akkor nekem éhen kell
halnom.

Aztán ne higyjék, hogy különben is úr volnék. A hivatalban én
vagyok az első, aki jön, az utolsó, aki megy, mert a munka a
legolcsóbb időtöltés. Amellett én vagyok a takarékban az egyetlen
gróf, a többi mind szegény ember. Az egyik pláne jól házasodott
és földet is vásárolt. Az igazgató is szegény ember, az apja még
diurnista volt és ő is harmincforintos praktikánsból küzdötte
föl magát. Ezek mind azt a dogmát vallják, hogy a gróf urizál és
nem dolgozik s ha nem szakadok bele a munkába, mind azt hinné, hogy
henye vagyok. Igy is átlag csak minden harmadik évben javítják a
fizetésemet, a szegény emberekét pedig minden esztendőben.

Amikor künn háborog az utca s a szociálista mozgalom elsöpri a
rendőrök lovait is, engem is mérhetetlen düh fog el. Gyűlölöm a
kapitalistákat, érzem a nyomorult világ minden súlyát,
igazságtalanságát. Petróleum-kannát, hogy leöntsem Jerome-ot, a
kapitalistát, az ex-vargát, Helén apját, a kapitalistát,
kollégámat, a jól házasodót, a kapitálistát. De a szociálisták
kinevetnek, ha közéjük mennék és Jerome, amikor dühömet,
keservemet és irígységemet rossz viccekbe fojtom, bánatosan
mosolyog és bajusztalan lakájarcát simogatva mondja:

– Hja, a méltóságos úrnak könnyű!

És Helén, amikor illatos szobájába lépek s gyönyörű szőke
haját óva, gyémánt hajtűt dug bele, ha átfogom selyempongyolás
derekát, sóhajtva enged ölelésemnek:

– Persze, a gróf úrnak primadonna szerető kell, de feleségnek
elveszi majd a grófkisasszonyt.

S az édesanyja, – hogy lehet ez a némber valakinek az édesanyja?
– ha az előszobában találkozom vele, féloldalt, hogy ne nekem
szóljon, de hangosan, hogy mégis halljam, epéskedik:

– Vigyázz a hangodra, lányom, neked dolgoznod kell, hogy eltartsad
a gróf úr szeretőjét.

Ó mint gyűlölöm a szegény embereket s hogy szeretnék én is
szegény lenni, hogy forradalmat csinálhassak ellenük!

*

Minden este le kell ereszteni a rolókat. Kint zajong a nép, mely
kenyeret és jogokat kér. A nép ugyanis kimondta az általános
sztrájkot s aranyért sem akar sztrájktörő lenni. Ennélfogva a
nép éhezik és kenyeret akar. Kap is, mert a hatósági ingyen
kenyér- és pástétom-boltok csak úgy öntik a karéjokat és a
pástétomokat s ha egy csoport munkás betér az Angol királynőbe,
nem merik sem kidobni, sem fizetést nem mernek kérni tőlük,
különben törnének, zúznának. A nép tehát éhezik és
elkeseredése nőttön nő a kizsákmányoló polgári társadalom
ellen.

A kávéházban a leeresztett rolók mögött töröm a fejemet, hogy
meddig bírom még. Váltóimat már nem tudom prolongálni, a
takarékban az igazgató figyelmeztetett, hogy fizetési letiltásokat
igazgatósági határozat szerint nem tűrhet, s így ha jövő
elsejéig nem szerzek feloldást letiltott fizetésemre, hát
kénytelen lesz engem rövid úton elbocsátani. Helén összeveszett
az igazgatójával, mert vetélytársnője is sárga ruhát
csináltatott s az igazgató nem tiltotta el a viselésétől.
Ugyanekkor automobilt vásárolt a szegény lány és soffőrt
szerződtetett. Ennek a szegény páriának éppen tíz forinttal
nagyobb a fizetése, mint az enyém. Hogy viseljem el mindezt?

S amellett Jerome is aggodalmaskodik. A forradalom nagyon
bizonytalanná teszi a helyzetet. Ő nem olyan optimista, mint a
gazdája, ő meg van róla győződve, hogy maholnap berontanak a
sansculotte-ok s neki bizony szegény ember létére is becses a bőre.
Három gyermek apja lévén, kötelessége az óvatosság. Azonkívül
ő pincér, tehát nem köteles bátornak lenni.

Ameddig lehetett, nem akartam ezt a beszédet elérteni. Egy este
azonban sápadtan, reszketve hozzám lépett. Teljes alázatossággal,
mint szegény pincérhez illik, szólott:

– Méltóságos úr, ne tessék haragudni, de én még ma itthagyom
az üzletet. Azt a csekélységet, amivel a méltóságos úr
számláját terheltem… röstellem, mert a méltóságos úrnak
csekélység, de nekem, szegény embernek sok, különösen most, hogy
nem lesz keresetem sem.

Éreztem, hogy minden csöpp vérem a szívem felé tolul, s szinte
fázott az arcom, annyira kiment belőle a vér. A torkom összeszorult
s az öklöm is. Aztán irtózatos düh fogott el, öklömmel
rácsaptam az asztalra, balkezemmel kifordítottam a nadrágom zsebét.

– Gazember! – ordítottam. – Csekélység? Nekem csekélység?
Egy fityingem sincs és a pikolóm a vacsorám és…

Tovább nem folytathattam. Irtózatos csörömpölés, döngetés,
recsegés és ordítozás hangzott az utca felől. A néhány szál
vendég fölugrált és ész nélkül menekült az udvarba. Az ajtó
bedőlt és vad alakok bunkósbotokkal, késekkel, vasrudakkal
fölfegyverkezve rontottak be.

– Le a vagyonos osztállyal! – ordítottam fölvillanyozva és
rávetettem magamat Jerome-ra. Egynek éreztem magamat a vad tömeggel
s vele együtt én is elnyomóm ellen fordultam. Azt hiszem, mégis
csak teljesedik leghőbb vágyam pofonüthetem Jerome-ot.

De Jerome ijedten kiáltotta:

– Méltóságos úr, eresszen el!

– Ahá! – röhögött a tömeg vezére, egy mezítlábas óriás,
akinek a szájában Ferenc József-szivar égett, amilyet egyszer a
vezérigazgatómtól kaptam. – Méltóságos úr?

– Le a vagyonos osztállyal! – dörögtem ismét és rávetettem
magamat Jerome-ra. – Uzsorás spongya, szipolyozó nadály…

Többet nem mondhattam. A szivarozó óriás kiszabadította kezemből
Jerome-ot, a tömeg pedig rám vetette magát:

– A pincért, a szegény embert bántja! Le vele!

S vagy tíz bunkósbot döngött a fejemen, hogy szétloccsant az
agyvelőm és én szörnyethaltam.






_ELBESZÉLÉSEK._




_CSIPKERÓZSIKA._


I.

– Várjon – mondta Régen András dr. és az írása fölé hajolt.

Ez reggel kilenc óra körül történt. Az írása fölé hajolt és
gondolkodott. A nyitott ablakon keresztül látszottak a hegyek, melyek
szintén vártak. Beszállingózott a por és letelepedett a megiratlan
papirosra és szintén várt. Régen András pedig ült mozdulatlanul,
s olyan volt, mintha szintén várna, s várakozás közben ellepné a
por, a pókháló, mint valami régi nemes palack bort a pince
elfelejtett, vagy féltett zugában.

Igazi porlepte ember. A haja fakóbarna, mintha régen kefélte volna.
Bajusza formátlanul lelógó, a szakálla mintha száz év óta nem
látott volna szabályozó ollót. Szürke, színtelen volt a ruhája,
szürke a fehér inge és nyakravalót meg mellényt egyáltalán nem
viselt. S a szürkeségből kivilágított a két szeme, az is mintha
álomba borultan gondolkodnék. S a kisvárosi toronyóra a delet
ütötte és Régen András még mindig kereste a szürke gondolatot,
mikor nyilt az ajtó, s az inasa ételes kosárral a karján
rányitotta az ajtót, s egy porlepte asztalról elsöpörte a
könyveket, hogy ráterítse az abroszt.

– Már dél?

– Igenis, tekintetes úr. S a kisasszony még mindig vár.

– Akkor jöjjön be.

Egy pillanatra sem hökkent meg, hogy a kisasszonyt kilenc óra óta
várakoztatja.

A kisasszony megjelent. Gyászruhás kislány, tán tizennyolc éves. A
tekintete egy másodpercig félt, egy másodpercig haragudott, aztán
mosolygott és durcáskodott:

– Csakhogy eszébe jutottam a bácsinak. Maga a bácsi?

Régen dr. feléje fordította a székét s nézte. Ha a szemét nem
lepte volna be a szürkeség, rég nem látott volna ennél szebb
gyereket. Gyönyörű hamvas, friss arc, mesébe illő
szájszögletekkel, s két nagy forradalmi fekete szem, melyben a
gyermeki ártatlanság minden vakmerősége és kémlelődése benne
volt. A gyermek, aki azt mondja: én nő vagyok. A függő, az
alárendelt, a fegyelem alá hajló, aki uralkodásra való. De a
porlepte tudós csak a fekete ruhát és a gyászfátyolt látta, mikor
feléje nyújtotta a kezét:

– Igen, én vagyok a bácsi és ebéd közben elmondom majd, hogy
mihez tartsd magad.

– Még egy tányért – szólt a lány az inasnak s letette
kalapját. – És ebéd után majd a podgyászomat elhelyezi ott, ahol
a bácsi nekem lakást rendel.

Ezzel már az asztalnál ült, beleharapott a kenyérbe és azt mondta:

– Nagyon éhes vagyok, én nem szoktam meg, hogy tizenkettőig
várjak uzsonna nélkül.

A doktor úr erre sem reagált, mert nem reagált semmire. Furcsa volt
neki, hogy ne egyedül ebédeljen, de azért ebédelt kettesben is. S
közben útbaigazította a kislányt:

– Szívesen tartlak, de nem akarom, hogy megszokott életmódomon
változtatnom kellene. Holnap megint egyedül akarok ebédelni, te a
szobádban ebédelsz, akkor, amikor akarsz, azt, amit akarsz.
Költhetsz, amit akarsz, tehetsz, amit akarsz, a ház elég nagy, hogy
együtt éljünk úgy, hogy egyik a másikat ne zavarja.

– És ha unatkozom?

– Azzal mulatsz, akivel akarsz, amivel akarsz. Szüleid engem kértek
meg, hogy tartsalak el s abban a tudatban haltak meg, hogy így is
lesz. Hát így is lesz, de semmi közöm hozzá.

A kislány elbiggyesztette a száját.

– Ez nem lesz nagyon mulatságos, de a bácsi az úr, a bácsi tehet,
ahogy jónak látja s én engedelmeskedni fogok, amíg bírom. De
mondja meg a bácsi, mért olyan savanyú ember?

Régen dr. csodálkozva nézett a kislányra.

– Én savanyú?

A kislány is mintha megingott volna véleményében. Ez a hang
tömör, fiatalos csengésű hang volt, szinte naiv. S ugyanakkor a
kislány fölpattant, az íróasztalhoz lépett és elkiáltotta
magát:

– S milyen csinos ember a bácsi?

– Hagyod ott mindjárt! – dörgött a bácsi vadul, mintha ütött
volna. A kislány ijedten tette vissza az arcképet, melyet felvett. A
bácsit ábrázolta frakkban s mellette egy nagyon szép hölgyet
menyasszonyi fátyolban.

– Tedd vissza, – szólt a bácsi csöndesen – aztán jegyezd meg:
semmihez, ami itt van, nem nyúlni. Aztán nem kérdezni. Nem
kíváncsiskodni. Én sem kérdezek tőled semmit. Igy jó barátok
leszünk. Különben nem. De ez is mindegy. Ha nem leszünk is jó
barátok, neked nem kell félned. Itt minden épúgy a tied, mint az
enyém.

A kislány félig félénken, félig kíváncsian kereste ebben az
emberben azt a csinos fiatalembert, akit a kép ábrázolt. S mintha
megtalálta volna – csóválta szép gyerekfejét, aztán bólintott:

– Ahogy a bácsi parancsolja. De azért mégis – ha
beretválkoznék, most is olyan csinos lenne.

– Elég – szólt Régen dr. s ismét az íróasztalhoz ült.


II.

A kislány beleélte magát a házba és megismerte annak csodáit.
Fölfedezte, hogy az egész nagy háznak összevissza két lakott
szobája volt, abban alig valami bútor: a bácsi dolgozó- és
hálószobája. Aztán egy sor szoba, pazarul berendezve és
porlepetten. Gyönyörű úriszoba, remek női szalon, egy kettős
hálószoba csipkéből és selyemből és paliszanderból, nehéz
virágos szőnyegekkel, drága képekkel és kárpitokkal. Volt
márványos fürdőszoba, melybe a háztetőre helyezett víztartóból
ömlött a víz, ha fölpumpálták volna. Annak a sornak a végében
volt egy kicsi szoba, tele elszáradt muskátlikkal és sárga, holt
pálmákkal. Itt vette be magát a kislány, s élve a bácsi
engedelmével, bebútoroztatta magának a saját gusztusa szerint.

Az inastól aztán megértette, hogy ez a szép lezárt lakosztály a
fiatal párt várta, de a tekintetes úr csak egyedül érkezett meg. A
szép menyasszony az esküvő után s a nászút előtt eltűnt.
Megszökött az urától, akihez csak erőltették. S a tekintetes úr
megérkezett egyedül, egy ideig nem mert senkinek a szemébe nézni,
mert csúfság volt, mi vele megesett, aztán nem akart senkinek a
szemébe nézni. Könyveket írt és olvasott, s amit írt, amit
olvasott, vele együtt belepte a por.

A kislány, ezt megértvén, nagyon csöndes lett. Majd a
változatosság kedvéért nemcsak olyankor sírt, mikor szülei
jutottak eszébe, akiket majdnem egyszerre veszített el, hanem
olyankor is, mikor a bácsi szobája előtt suhant el, azaz állt meg
az ajtaja előtt s befelé hallgatódzott. Aztán lábujjhegyen
végiglopódzott az elátkozott szobákon, ahol nem volt szabad
takarítani, s ahol minden még mindig várta a fiatal asszonyt. Olyan
furcsa volt az, hogy a kislány elfelejtett unatkozni.

De aztán mégis csak unatkozott, s nem akart unatkozni. Betű szerint
betartotta a bácsi rendelkezéseit. Magára hagyta s maga tett, amit
akart. Például zongorát állíttatott magának és zongorázott.
Aztán a színház karmesterét hivatta, s taníttatta magát
énekelni. Aztán könyveket hozatott magának, aztán sétált a
kertben, a városban és a városon kívül. Csak egyet nem tett meg,
úgy érezte, mintha ez gyávaság volna, ha megtenné: ő sem ment
emberek közé, a mesterén és az inasán kívül senkivel sem
érintkezett.

A két ember így élt együtt s tudomást sem vett volna egymásról,
ha a zongorának és a kislány gégéjének nem lett volna hangja. De
a hang nem respektálja a tilalmat, a hang nem áll meg a bácsi
ajtaján, a hang nem vár kilenctől délig. Régen dr. csóválta a
fejét és nem tudott gondolkodni. Aztán gondolkodott s megismerte,
hogy ebbe ő nem szólhat bele. Ha neki szabad gondolkodnia, a
kislánynak szabad énekelnie és zongoráznia.

Aztán csóválta a fejét, mikor Pestről könyves csomagok érkeztek
s a sajátjából ki kellett választania azokat, miket nem ő rendelt,
hanem a kislány. Ez már bosszantotta. S megesett, ami sohasem esett
volna meg:

– Pista, kéretem a kisasszonyt.

A kisasszony jött. Fekete ruhácska, fehér arc.

– Parancsol a bácsi?

– Annuska, nem volna lehetséges, hogy a te paksamétáid ne
kerüljenek az én kezembe?

– De igen, bácsi. Ha a bácsi paksamétái az enyémbe kerülnek,
akkor én választom el a kettőt.

– Jól van – mondta a bácsi s megint gondolkodott az írása
fölött.

A hangok tovább zúgtak s a bácsi megszokta őket. Most már csak
úgy tudott gondolkodni, ha a kislány zongorázott, vagy énekelt. S
mikor egy nap, két nap se zongora, se ének, a bácsi nem tudott
gondolkodni. Zavarta a csönd.

– Pista, a kisasszonyt.

– Parancsol a bácsi?

– Mért nem énekelsz, zongorázol?

A kislány csodálkozott.

– Eszembe jutott, hogy zavarom a bácsit. Hát abbahagytam.

A bácsi ránézett.

– S nem hiányzik? Mit csinálsz most?

– Gondolkodom – szólt halkan a kislány.

– Micsodán?

– Hogy hogyan kerüljek innen el s meddig kell még itt zavarnom a
bácsit, míg elkerülhetek.

A bácsi ismét feléje fordította a székét, mert eddig rá se
nézett.

– Nem jól érzed magad itt? Akkor mehetsz Pestre, vagy akárhova.
Mondtam, ami az enyém, az a tied is, nem tartozol semmi számadással.

– Ez nem igaz, – szólt a kislány – itt minden a bácsié és
én kegyelemkenyéren élek, de ezzel nem törődném, ha a bácsi jó
volna hozzám, vagy rossz volna hozzám. De így gazdátlan vagyok és
rab vagyok, s meg sem köszönhetem, hogy jót tesz velem, mert nem
jóságból teszi, hanem mert maga nem törődik semmivel.

A bácsi még rá is emelte a szemét.

– Hát nem jó az, ha mindent szabad?

– De, az nagyon jó, hogy minden szabad, de nem jó, hogy úgy szabad
minden, hogy magának mindegy, vagyok-e, vagy nem. Én inkább
elmennék, de nem a maga pénzén, hanem a magam erejéből. S azt
hittem, megtanulok énekelni, s elmegyek színésznőnek, de most már
ez sem lehetséges, mert eszembe jutott, hogy zavarom a
kornyikálásommal.

A bácsi erősen gondolkodott ezeken a dolgokon s úgy érezte, hogy
most tudna az írásán is gondolkodni. A kislány beszéde úgy hatott
rá, mint a zongorázása. Valami hang volt s amellett olyan értelem,
melyet nem tudott egészen megérteni, mert nem igen ismerte a
kislányos értelmeket.

– Tőlem csak muzsikálj, – szólt – sőt kérlek is, hogy
muzsikálj, mert már megszoktam, s most zavar a csönd.

– Igazán?

A kislány egyet ugrott, s a bácsi kezéhez nyúlt. Ez el akarta
kapni, de a kislány már megcsókolta és kipöndörült az ajtón.
Egy perc és vígan, csapongva, hullámozva és morajos zúgással
omlott feléje a zongora-hangzuhatag. Olyan volt, mintha a beporosodott
márványkád megtelnék a kiszáradt rezervoár vizével.

Ez tetszett a bácsinak s az írása fölé hajolva gondolkodott. Nem
jutott eszébe semmi, de nagyon meg volt elégedve.


III.

Nagy baj történt. Bekövetkezett a tél s a kislány vacogva
tapasztalta, hogy kályha nélkül a szobácskája hideg. S a
szobácskájában nem volt kályha. S kisült, hogy a szobácskának
kéménye sincs és egyhamar nem lehet oda kályhát állítani.

Az inas referálta ezt a tekintetes úrnak.

– Kéretem a kisasszonyt.

– Parancsol a bácsi?

– A szobádban nincs kályha.

– Tudom.

– Te fázol, Annuska?

– Fázom.

– Ezért nem tudsz zongorázni?

– Ezért.

– Mit csináljunk?

– Olyan szobát adjon a bácsi, ahol kályha van.

A bácsi megrezzent. A kislány is megjiedt.

– Napközben légy itt.

– Zavarom a bácsit.

– Ez igaz. De légy itt. Néhány napom kárba vész, ennyi az
egész.

S a kislány megvonult a szoba sarkában s olvasott.

– Annuska, hozassuk be a zongorádat. Zongorázz.

– Nincs hely. Hová tegyük?

Három napig voltak így. A bácsi gondolkodott s nem jutott semmi
eszébe, a kislány olvasott, s azután együtt ebédeltek.

Negyedik nap a bácsi ideges lett. Ötödik nap fölpattant.

– Hát keressünk – szólt rekedten s kiegyenesedett, mintha valami
ellenséggel kellene szembeszállnia s a kislány megértette, hogy
szobát keresnek.

S benyitottak az elátkozott szobasorba – ketten. S végigmentek az
elátkozott szobasoron ketten. S léptük alatt fölijedezett a por s a
belepett selymek és csipkék meglibbentek a léghuzamban. S megálltak
abban a szobában, mely sohasem volt hálószoba s az ember lihegett
és dadogott:

– Talán ez?

S a kislány reszketett, a bácsi kezét fogta, aztán ránézett, s a
nyakát fogta és keservesen sírt. S a bácsi csitította és
símogatta a haját, csitította és magához ölelte, csitította és
megcsókolta. S ekkor a kislány még keservesebben sírt és odatapadt
a ziháló emberhez.

– Mi baj? – kérdezte az.

S a kislány csak zokogott s az ember csak csitította:

– Annuska, Annuska, no, ne sírj, majd jó lesz, majd jobb leszek.

– És nem küld el maga mellől?

– Nem, ott lehetsz mellettem, hisz már megmondtam, hogy ott légy?

– És megborotválkozik a bácsi?

– Minek?

– Mert így szurkál a szakálla.

Az ember eleresztette. Aztán a karjába kapta:

– Megberetválkozom.

S visszamentek.

– Pista, a beretva!

S mikor a tükörbe nézett, ámult és bámult, aztán a kislányra
nézett s kacagott és megölelte.

– Csipkerózsika – szólongatta boldogan, – fölkeltetted az
alvó princet!




_ERDŐ SZÉLÉN._

A réten keresztül egy ifjú ment dalolva az erdő felé. A nap
sugárlávával öntötte le, de ő dalolva vetette kalapját a
levegőbe. Mikor az erdő szélére ért, félarcát beborította az
árnyék, félarcát perzselte a nap. Ekkor már nem dalolt, hanem
fütyült. Füttye, mint a rigóé, végigugrált az erdőn és elért
egy öreg ember füléhez, aki görcsös botra támaszkodva iparkodott
az erdőből kifelé. Éppen akkor ért a szélére, mikor az ifjú
ember nagyokat kurjongatva nyakába hurkolt egy kötelet, hogy
fölakassza magát.

Az öreg ember: Az isten szerelmére, mit csinálsz?

Az ifjú: Ihaj-csuhaj, fölakasztom magamat.

Az öreg: Ne légy istentelen, fiatal ember, ne vesd el magadtól az
életet, mely még sok jót tartogathat számodra. Mért akarsz
meghalni?

Az ifjú: Tele van a szívem gyönyörűséggel és olyan boldognak
érzem magamat. Ez az ág olyan hivogatólag intett felém, hát
eszembe jutott: jó volna, ha felakasztanám magamat rája.

Az öreg: Léha fickó vagy, aki velem játszol és nem a halállal.

Az ifjú: Sohse tapasztalj kevesebb tiszteletlenséget, ősz ember,
mint én érzek irányodban. Fehér a hajad, bús az arcod. Hová
igyekszel, jó öreg?

Az öreg: Megpihenek itt az erdőszélen. A lábam roskatag és lelkem
nehéz az élet terhétől. Megyek napnyugat felé.

Az ifjú: Lelked nehéz az élet terhétől és mégy napnyugat felé.
Milyen bús szavak és milyen szomorú vándorút. Hány éves vagy,
öreg?

Az öreg: Ha isten megengedi érnem, télhavában nyolcvanéves leszek.

Az ifjú: S még mindig egyedül jársz az élet útján? Nincs
kunyhód, ahol bevárhatnád a halált? Nincs unokád, aki kezedet
csókolná?

Az öreg: Van kunyhóm, de abban mások ülnek. Fiatalok és
szívtelenek. Van unokám, de ez nem csókol kezet. Nyolcvan esztendő
folytán nem találkoztam az örömmel. És nem szeretnék meghalni,
míg meg nem látom.

Az ifjú: Tavasz elején töltöttem be huszonnegyedik évemet. Mint
gyermek szerettem a kecskegidát és a kutyákat. Mint fiú a
könyveket és most a virágokat, a szép lányokat, az érett
gyümölcsöt és a reszkető falevelet. És minden rám mosolygott, a
gyümölcs, a szép lány és a szívem tele van örömmel. Szegény
öreg, ha adhatnék belőle tenéked!

Az öreg: És mégis meg akarsz halni?

Az ifjú: S te mégis élni akarsz?

Az öreg: A reménység tart.

Az ifjú: A teljesedés küld. Öreg, oly mindegy, hogy mit csinálunk,
a fő, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Lásd, mikor a nap úgy a
szemembe szikrázott, az erdőszéli szellő felém libegtette ezt a
gyönyörű ágat, mintha egy tündér arca jelent volna meg és az
erdő kacagott és a tündér mosolygott, és csupa szeretet és
boldogság súgta felém: akaszd föl magadat, akaszd föl magadat!

Az öreg: S ha nem jövök, most tehetetlen hulla volnál. Hallod a
varjút? Már kivájta volna szemedet. Szép ragyogó világod egy
fekete semmiség.

Az ifjú: Ez az élő látása, nem a halott kára. Szánlak, jó
öregem, látszik, hogy nem voltál soha boldog. Ha csak egy pillanatig
érezted volna, milyen édes élni, nem sajnálnád azt, aki meghal,
mielőtt az édesség keserűséggé válik.

Az öreg: Vén szemem sok boldog embert látott, mind irtózott a
haláltól.

Az ifjú: Nem is voltak azok boldogok, csak kapzsiak. Kuporgatták a
perceket, mintha az időt össze lehetne gyüjteni. Egy perc és még
egy perc nem két perc, hanem egy. A szerelem egy hosszú csók, a
boldogság egy hosszú sóhajtás. Váltogasd gyorsan a csókot, mert
különben nem tartod meg az egyiket, csak megúnod. Da capo? Látod,
te öreg ember, ettől féltem a boldogságomat. Mikor minden megvan
és minden jól esik, akkor halni meg, mint a szerelmes fajdkakas, ez
az élet teljessége, nem pedig a lassú fáradás, a biztos
leszegényedés, az örömtelen elárvulás.

Az öreg: Nem illik csúfolni a vakot, olyanokat beszélvén neki a
színekről, miket ő nem ismer, de nem is hihet benne.

Az ifjú: Nézz a tükörbe és mondd meg: egy boldog ifjúnak lehet-e
kívánatos, hogy olyanná váljék, mint te?

Az öreg: Aki boldog ifjú, az nem lesz soha olyan, mint én. Abból
boldog aggastyán válik, s örömei épúgy megteremnek, mint a
léleknek gyönyörűsége a nyári káprázat után.

Az ifjú: Százéves ha volnék, mindig csak ifjúságomra gondolnék.
Ezt a boldogságot nem érhetem el többé soha s akinek ez a
boldogság kell, annak nem boldogság egy másik. Isten áldjon meg,
szegény öreg, ne zavarj tovább a boldog meghalás
gyönyörűségében.

Az öreg: Úgy lehet, valahol egy virág nyílik az éjjel, számodra,
holnapra. Meg tudsz halni és nem tudod, vajjon az a holnap nem
szebb-e, mint a ma?

Az ifjú: Mindig szebb, mindig üdvösségesebb a holnap a mánál.
Mindaddig, míg az élet delelőre nem ért. Most tele vagyok az élet
tudatával és lesz holnap, mely kevesebbet ad. Az élet tele fakasztja
fámat virágokkal, hogy azután virágokat téphessen életem
fájáról. Megcsallak, ravasz élet, elfogadom virágaidat és azután
telerakódva megszököm. Evoe, éljen a halál!

Az öreg: Az életet meg nem csalhatod. A sírba ugrasz és virágaid
itt maradnak.

Az ifjú: De nem látom, mint lopja le rólam az idő. Nem tudok róla,
nem siratom, tele hálával és szeretettel Isten iránt, elalszom
virágos virulásomban.

Az öreg: A holnaptól szöknél, mely az élet célja. Gyerekkoromtól
fogva a holnapot várom, roskadó inakkal a holnap elé megyek.
Évtizedek múlnak, emberöltők változnak s a holnap nem jön el. Ha
ezt a holnapot megérem, én is szívesen meghalok, de verejtékkel a
homlokomon és keserű búval a szívemben elébe megyek, s ha mérges
kígyó sziszegne rám, repülni tudnék vén lábaimmal, hogy
megmeneküljek marásától.

Az ifjú: Az én holnapom a hátam mögött van. Kedvesem sohasem lehet
többé olyan szép, mint tegnap volt. Karom sohasem fogja többé oly
hevesen szívemhez szorítani, mint tegnap. Csókom nyomán sohasem fog
többé oly szűziesen elpirulni, mint tegnap. De értsd meg, öreg
ember, én nem akarok meghalni, csak meghalok.

Az öreg: Én nem halok meg, csak akarok. Bűn elmenni a földről,
mielőtt az ember boldog nem volt és bűn itthagyni a földet, mikor
boldog.

Az ifjú: Ne ámítsd magadat, szegény öreg, az élet felé mégy és
a sírhoz érsz. A boldogságot hiába várod már, a hátad mögött
van. A boldogsághoz ifjúság kell, mikor leszel te fiatal?

Az öreg: Voltam.

Az ifjú: Ha voltál ifjú, akkor sem voltál. Az ember átalussza a
napfölkeltét s fölébredvén, megesküszik rá, hogy a nap fölkelt.
A boldogsággal te már régen találkoztál, de akkor a holnapra
vártál és elrúgtad magadtól. Szegény öreg, aki az élettől
valamit vár, annak nem ad semmit. Isten veled.

Az öreg: Tehát nem ölöd meg magadat?

Az ifjú: Az is jó lett volna, így is jó. Nem kötöm magamat
semmihez. Isten veled.

Ezzel az ifjú nagyot kurjongatott és eltűnt az erdő mélyében. Az
öreg hallgatódzott utána, amíg csak az utolsó galy recsegését
hallhatta. Aztán kimondhatatlan öröm csillogott ki vén szeméből.
Az ifjú ugyanis a fán felejtette kötelét.

Az öreg: Mily boldogság!

És fölakasztotta magát.




_VÉGRE!_


I.

– Még öt perc – gondolja magában Gerendás Béla
biztosítótársasági hivatalnok évi háromezerkétszáz korona
fizetéssel, s jelenleg két koronával és tizenegy fillérrel a
zsebében. Belebámul a kávéház ragyogásába, s rémülettel
követi az óramutatót, mely gyorsvonati sebességgel végez az öt
perccel.

– Még öt perc – gondolja ennek elteltével, de csak
fölcihelődik. Tíz órára jár az idő, s ez a még öt perc
kapupénzt jelentene. Utolsó irígy pillantást vet a szomszédos
ablakpáholyba, ahol egy fiatalember egy még fiatalabb hölggyel
titkos kézszorításokkal tölti az időt, s ingadozón, mintha sokat
ivott volna, indul az ajtón kifelé. Mindenki utána néz, ilyen
óriási alakot ritkán látni Pesten.

Hát menjünk haza. Vajjon mit fog otthon találni? Mindennap kérdi
ezt, s mindennap tudja, hogy mit talál otthon. Egy beteg asszonyt, aki
egészséges korában is csak a derekáig ért, most még odáig sem.
Egy beteg asszonyt, akivel szemben szörnyetegnek, szívtelennek föst,
pedig… rabszolga. S mindennap fölfogadja, hogy végez vele, hogy
föllázad ellene, és mindennap az asszony végez vele.

Hogy is van? Meg kell házasodni, ezt az életet tovább nem bírja.
Sok az adósság, sok a szerelmi baj. Nem, kilábolni az
adósságokból, s rendes életet élni, mindennap rendesen otthon
lenni, néha az asszonnyal együtt kimaradni. Voltaképpen roppant
családi hajlamú embernek ismerte meg magát minden viselt dolgának
dacára.

Hát itt van ez a csinos, szőkehajú Pécskai Annus. Szerelmes belé?
Nem. De szép, kedves leány, ennyi elég. És kicsi lány, s neki
mindig gyöngéje volt a kicsi termetű nő. S a nagybátyja
takarékpénztári igazgató, befolyásos ember. Ez majd előresegíti
a hivatalban. Ezt nemcsak ő gondolta, hanem a nagybácsi mondta is.
Aztán itt van a másik nagybácsi, a mama bátyja. Majdnem milliomos
cég. Ez látja el a kislányt kelengyével, sőt tízezer korona
hozomány is lesz. S voltaképpen ez a fő. Ki kell tisztulni az
adósságokból, aztán szegényesen, rendesen eléldegélhetnek.
Pénzgond, szerelmi gond nélkül.

No, aztán megvolt az esküvő. A szomorú nagybácsi titokzatosan egy
borítékot csúsztatott a kezébe:

– Menjetek nászútra.

Ezer korona volt benne, nászútnak elég.

De sajnos, még sok is volt. A kicsi csinos asszony harmadnapra
megbetegedett s többé ki sem akart gyógyulni. Az orvos azt mondta,
nem lett volna szabad férjhez mennie. Hát ez nagy baj, az
asszonykának is, aki imádta az urát s elveszettnek tartott minden
percet, mely csók nélkül múlik el, az embernek is, aki révedezve
kérdezgette magában:

– Most már mi lesz? Megházasodtam és nincs feleségem, feleségem
van, de az orvos azt mondja: nem igaz.

Hát kár a költségért, menjünk haza. S hazajöttek s az asszonyka
mindjárt befeküdt az új ágyba s ritkán kelt onnan föl. S
hazajött s a takarékpénztári bácsi nagy botrányok között el
volt csapva állásából, mert kiderült, hogy a mamai bácsinak mint
rokon aránytalanul nagy hitelt nyújtott s a csőddel a
takarékpénztár óriási összeget vesztett. Mert a mamai nagybácsi
csődbe ment, s az az ezer korona, melyet nászutazásra kezébe
csúsztatott, voltaképpen az egész hozomány volt.

Már most mit tegyen? Nyakig az adósságban, egy beteg asszonnyal,
akit gyöngéden ápolni s drága kúrákkal gyógyítani kell.

– Be vagyok csapva, – gondolta elkeseredetten – s nem vagyok
bolond, hogy becsapassam magamat. – Azzal az eltökélt szándékkal
indult haza a hivatalból, hogy vagy az asszonyt küldi haza, vagy ő
maga pakol s megy vissza a hónapos szobába.

De mikor zord ábrázattal belépett, két vékonyka kar nyúlt
feléje:

– Ilyen sokáig, ilyen sokáig, nem bírom ki, hogy olyan sokáig
távol maradj!

S az óriás elszontyolodott s gyáván rebegte:

– Édesem, háromig tart a hivatal s most negyed négy van.

– Tudom, tudom, de oly sok, oly irtózatos sok idő ez, ha az ember
vár.

Hát küldheti haza ezt a szegény teremtést? Mehet ő hónapos
szobába? Mélyet sóhajtva ült az ágy elé s elrévedezve kanalazta
a levest. Nem, ez már így van, ő ezt a szegény gyönge teremtést
nem fogja megölni.

– Meghal magától is – gondolta magában, de nyomban letagadta
maga előtt, hogy gondolta.


II.

Megtörtént, amiről azt hitte, ezt már nem köteles eltűrni.
Apának kellett volna lennie, s orvosi operáció alapján
megakadályozták ezt az anya élete érdekében. Tömérdek
pénzáldozat, azaz újabb adósság. Mikor a szegény teremtés
először mosolygott reá és feléje tárta karjait, szinte
meggyűlölte. Van lelke hozzá? Mintha mi sem történt volna? Hát ő
nem érzi, hogy megölték a gyermekét az ő élete érdekében? Úgy
érezte, ha ő lenne az anya, gyilkosnak érezné magát. S ez a
gyönge teremtés, ez a csupa esendőség, – ennek van ereje tovább
élni, s egy könnycseppet sem ejt gyermekéért, csak azért, mert nem
szülte meg?

S csókra gondol? Ez a semmiség? Nem, nem érdemel irgalmat. Igazi
asszony megszüli gyermekét, s ha belehal is, egy életreképesebb
teremtés örökölte életét. Mikor e hangulatában először durvult
el a hangja, az asszony meglepett, majd rémült tekintetet vetett
reá, aztán, mintha megértette volna urát, a párnába rejtette
arcát, úgy rebegte:

– Nem tehetek róla, hogy még élek.

Ez szívébe vágott az óriásnak. Odaült az ágy elé, s lágy
fuvolahangon kérlelte a zokogót. S megvetette és átkozta magát, s
megfogadta, hogy ezentúl minden ocsmány gondolatot messze űz
magától, s ha akármilyen nehéz lesz is az élete, ennek a szegény
beteg teremtésnek nem fogja betudni, s nem fogja vele éreztetni.

Aztán lábra állt az asszony, aztán ismét beteg lett. S minél
hívebben tartotta meg Gerendás a fogadalmát, tapasztalta, hogy a
gyönge asszony voltaképpen rettentően erős és kegyetlen. Ha
benyitott a sivár kis lakásba, mind többször az asszonyt lesütött
szemmel, ölbe tett kezekkel találta, s köszöntésére is alig
felelt.

– Mi baj?

Nem kap feleletet.

– Mégis, mi baj?

Nagysokára megtudja. Semmi. Ha még kérdi akkor semmi. Nehéz
nyugodtnak maradni, ha egy asszony azzal izgatja az embert, hogy azt
mondja: semmi. Végül kisül, hogy szívtelen ember, ha még kérdi.
Itt tölti ifjúságát betegágyban, betegszobában, s még kérdik,
hogy mi baja van? Hát ez nem elég ok? Itt él egy férfi mellett, aki
elhitette vele, hogy szereti és most elhitetné vele, hogy hű hozzá.

– Hát tudod az ellenkezőjét?

Erre sem kap feleletet.

Aztán később:

Persze, mert szegény. Mintha tehetne róla, hogy nagybácsijait az a
szerencsétlenség érte. Hitvány dolog ezt megbosszulni egy gyönge
teremtésen, mely ki van neki szolgáltatva, mivel beteg. Pedig hát
mitől beteg? Csak attól, hogy őt szerette. Maradt volna meg
lánynak, most ugrálhatna. S ha el nem szédíti a fejét, bizony
szívesebben maradt volna meg lánynak és egészségesnek.

Eleinte ezek a beszédek felbőszítették. Aztán észbe kapott.
Minden kifakadása után az asszony állapota rosszabbodott.
Görcsöket kapott, ágynak esett és hetekig föl sem kelhetett. És
simogatta a haját és elnézően, gyöngéden nézte az óriást:

– Nem haragszom érte, de úgy-e, többé nem teszed?

Minek vitatkozni vele? Az erősebbnek meg kell hajolnia a gyöngébb
előtt. De a gyöngébb mind kiméletlenebb, az erősebb mind
gyöngébb lett. Végre észrevette, hogy minél több időt tölt
otthon, az asszony annál jobban elvadul. Szinte már boszorkányszerű
lett. S amire nem volt képes a maga akaratából s a maga
könnyebbségére, arra hajtotta a tudat, hogy jobb neki. Ebéd után
elment hazulról, s csak este, kapuzárás előtt ment haza. A
kávéházban vacsorált, vagy nem vacsorált. S otthon aztán ketten
fogadták: a szinte már tomboló asszony s a némaságában még
elviselhetetlenebb anyós, aki hozzájuk költözött, mivel ilyen
szörnyeteg férj mellett a leányát nem hagyhatta minden támasz
nélkül.


III.

– Még meddig bírom ezt? – tanakodott magában az ember a
kávéházi ragyogásban, s mind többször gondolt a revolverre.
Megborzongott tőle, elhárította magától, de érezte, hogy a
gondolat mind közelebb csúszik a lelkéhez, s mind nehezebben
hessegetheti el. Végül már nem is küzdött ellene. Anélkül, hogy
akarta volna, tudta, hogy főbe fogja magát lőni.

Már elő is készítette. Órák hosszat tapogatta a zsebében,
melyben állandóan hordta. Otthon csöndes és kishitű volt, félt,
hogy indulatba jő, s akkor kirántja a fegyvert és végez magával.
Hát kellett ez neki?

Egy este az asszony már tűrhetetlen volt. Nem bírta tovább. Elébe
állt s vonagló szájjal mondta:

– Még egy szót és itt előtted főbe lövöm magamat.

A hatás megdöbbentő volt. Minden átmenet nélkül a beteg átfonta
a nyakát és kétségbeesve kiáltotta:

– Nem, nem, engem lőjj agyon, megérdemlem, minek is éljen az ilyen
hitvány, rossz teremtés, mint én?

S következett néhány békés, nyugodt nap és aztán következett az
előbbi pokol. Aztán következett, aminek végre is be kellett
következnie: a kicsi asszony ereje egyre fogyott, s végre, ötévi
házasság után, huszonhat éves korában meghalt – a halottkémi
jelentés szerint végkimerülésben.

A temetést megelőző éjtszakán aludt Gerendás öt év óta
először nyugodtan. S álmában, noha nem álmodott, noha nem tudott
magáról, mégis egyre az a félgondolat, félérzés szorongott
benne: végig tűrtem mindent, most végre meg vagyok váltva.

S a temetésen, mikor sírt, az ő elveszett öt esztendejét siratta.
S mikor a sírra rögöt vetett, nem gondolt mellette semmit. És
gyász érzése nélkül fogadta a kondolációkat. De mikor hazaért,
ahol végre nyugalom várta, elszorult a szíve. Üres az ágy, nincs
betege. Nincs kínzója, nincs pokla. S ekkor kitört belőle a
zokogás, a kétségbeesés, s a haját tépve omlott az üres ágy
elé:

– Mi lesz most már velem? Mi lesz most már velem?




_A PÓK._


I.

A kárpit hófehér, ő maga szövögette, hímezgette. A padló
ragyogó sárga, ő maga festi be esztendőnkint kétszer. S barna,
száraz kezén szinte zörögnek az ujjak, amint év-év után
kötögeti a takarókat, a kerek asztalra, a magasra tornyosított
ágyra, a szekrény oldalára, az ablak párkányára, az
imazsámolyra, a székek hátára, a kanapéra, a tálcára, a
lámpára, a lámpa alá, a kis kakukóra fölé sátornak, a biblia
elefántcsontjára toknak. S míg szorgalmas, zörgő kezeivel barnára
fon be mindent, odakint a konyhában a kályha mellett áll árva
unokája és főzi a kávét. Az is barna.

És beszél neki:

– A tisztaság a fő. Midőn a szobába lépsz, papucsba bujjál.
Mielőtt leülsz, kötényeddel törüld meg a széket, úgy kell
ráülnöd, hogy ki ne mozduljon a helyéből. Emberrel szóba ne
állj, mert piszkos a lélegzete. Ne barátkozzál senkivel, mert akkor
eljönnek vendégségbe és piszkot hoznak magukkal. Tudod, mióta
vagyok boldog? Huszonöt év óta, azóta, hogy magamban élek és
tisztaságot látok a házamnál. Ez az igazi élet. Ezt fogod te
átélni és boldogabb leszesz mint én, mert hamarább fogtál hozzá.

A tizenhét éves leány a nagymama keze fölé hajolna, de az feléje
szegzi a kötőtűket.

– Semmi csók, az nem egészséges. A széket pedig ne tologasd.
Látod? Itt a karcolása a padlón.

– Nagymama, – mondja a fiatal leány – aztán nevetni szabad?

– Soha, kedves lányom, a nevetés megcsal. Csak az sír, aki nevet.
Mindig sírni kell a nevetés után.

– És te sohasem nevettél?

– Azelőtt igen, amíg meg nem tanultam, hogy sírás a vége. Azóta
nem nevetek. Te se nevess soha. Gonoszok az emberek.

A kicsi ablakban muskátlik állanak. Jaj be szép muskátlik! A
kislány pihegve borzolja föl leveleit az orrával, ám a nagymama
szigoruan rászól:

– A virág arravaló, hogy árnyékot tartson. Különben gonosz,
mint az emberek. Megszédíti a lányt. Nem szabad szeretned a
virágot.

– Aztán kit szeressek, nagymama, ha a virágot nem szerethetem?

– A jó istent és a tisztaságot és a rendet. Ennyi elég a
boldogsághoz, nekem sincs több.

– De nagymama, te öreg vagy és én még oly fiatal.

– Te is öreg vagy. Akinek senkije sincs, az öreg. Apád, anyád
fiatalok voltak, mert halálra kínozták egymást. Te öreg vagy, mert
téged nem fog senki sem kínozni. Tudod, mi az ember? Olyan, mint a
gyümölcs a fán. A levél, a virág, az semmi, csak arra szolgálnak,
hogy gyümölcs legyen. És a gyümölcs is csak akkor teljes, ha már
megérett. Ifjúság, rajongás, nevetés, mulatás hiábavaló
éretlenség. Aki megérett, az az igazi ember és az egy helyben ül
és imádja istent. Értetted?

A kislány nem érti, de bólogat a fejével.

– Ha pedig nem érted, – folytatja az öregasszony, akkor azt
mondom, az embernek kenyérre és alvóhelyre van szüksége. Azt
tőlem kapod. Ezért pedig engedelmeskedned kell. Mindennek úgy kell
lenni, ahogy én akarom. Értetted?

Ezt már megértette a kislány.

– Most eredj, főzd meg a kávét.

És a kislány megfőzte a kávét és törölgette a könnyeit. Pedig
még csak nem is nevetett.


II.

Az ablakok egy poros józsefvárosi utcára nyíltak, mely örökké
hangos volt az utcagyerekek zajától, éjtszaka az emberek
verekedésétől, nőszemélyek sivalkodásától. A sűrű barna
ablakfüggönyön keresztül nem lehetett belátni, de a kislány
gyakorta állt mögötte és tekintgetett ki.

– Nagymama, sétálni is árt?

– A sétát az ördög találta ki az emberek megejtésére. Aki
sétál, el van veszve. A gonoszság ott leselkedik az utcasorban. Az
ember járjon, ha dolga van, de ne járjon, csakhogy járjon.

– Azt hallottam, nagymama, hogy a város belül egészen más. Nagy
márványpaloták állanak és minden bolt olyan, mintha
üvegkereskedés lenne. És hogy a Duna is itt van Budapesten.
Nagymama! – kiáltott föl keservesen – szeretném egyszer látni a
Dunát!

– Olyan az, mint odalent Dunaföldváron. Nincs rajta látnivaló.
Víz, víz, víz. És azok az utcák? Ház, ház, ház. Oda nem szabad
sohasem menned. Én sem megyek oda, mégis elélek.

– Te már láttad, nagymama, – véli a kislány, s alig bírja
visszafojtani a sírást.

Az öregasszony pedig leereszti kötését, fekete karikájú
pápaszemét homloka egy rángásával lerázza az orra hegyére s
mintha a szemét tűvé élesítette volna, vizes kék tekintetével
egyenesen beleszúrt a kislány lelkébe:

– Ha meg akarod nézni az utcát, eredj és maradj ottan. Ha nálam
akarsz maradni, úgy élsz, ahogy én akarom, de az első
engedetlenségre elhagyod a házamat, értetted?

Ezt megint meg kellett érteni.

A kislányban egy darabig fickándozott még az ifjúság
élnivágyása, kíváncsisága, mint a szárazra vont halacska, aztán
csodálatos nyugalom költözött belé. Órákhosszat ült a
nagymamával szemben és horgolt, kötött, mint ő. Az utca zaja csak
bántotta, de nem volt kíváncsi, ki, miért zajong odakint. Az
öregasszony sajátos bölcsessége, könyörtelen rendszeretete és
szívtelen nyugalma mintha belé is szállt volna. Vagy mintha az az
öreg pók már kiszívta volna a vérét, a szegény legyecske
aléltan feküdt a hálóban.

És most már nemcsak értette a nagymama szavát, hanem hitt is neki.
Kíváncsiság nélkül, csak fokozódó utálattal és rémülettel
vett tudomást a világ komiszságáról. Milyen istentelenek az
emberek, különösen a fiatalemberek. S milyen baj, ha a lány kezébe
kerül az olyan hitvány embernek, akár feleségül veszi, akár nem.
Hiszen tudhatja, az édesanyja is belehalt, a nagymama is megszenvedett
a nagypapáért. Szerencse, hogy agyonütötte a szeretője ura,
különben őt kínozta volna korai sírba. Minek ezt kitapasztalni? A
vége egy – ha bele nem hal, magára marad, öregen, ráncosan, az
ablak mellett, öröm nélkül, gond nélkül. Érett gyümölcs, csak
ez ér valamit az életben. Ez a tisztaság, meg a rend, mert ez távol
tartja az ördögöt, az unalmat és a könnyelműséget, minden bűn
forrását.


III.

A harmadik házban volt a kis szatócsbolt, ahol minden
szükségletüket beszerezték. Kéthetenként egyszer betoppant a
szatócs inasa és átvette a rendelést. Hét év alatt mindig ugyanaz
az inas. Szögletesfejű, köpcös gyerek volt, óriási tenyerekkel
és vastag ajakkal. Eleinte mikor látta, a kislány még lenézett
rá, hét év multán föl kellett hozzá tekintenie, annyira megnőtt.
Sőt annyira megnőtt, hogy mikor legutóbb hozta a cukrot, a kávét,
a cikóriát, a lisztet meg a vaniliát, hát rászögezte lusta
szemét a kislányra:

– Ejnye be szép maga, kisasszony!

Ezzel sarkon fordult és ment. Mégsem volt még annyira felnőtt
ember, hogy a feleletet is be merte volna várni.

A kisasszony pedig ettől az otromba férfiszótól elvörösödött,
kábultan nézett a csukott konyhaajtóra, hol a fiú eltűnt s csak a
nagymama rikácsoló hívására költözött bele ismét a lélek.
Összerezzent és leült szokott helyére és horgolt. Horgolt és hét
év óta először ismét szóba hozta:

– Nagymama, mégis szeretnék a városba menni.

A nagymama nem is szólt, csak ismét lerázta a pápaszemet s
tekintetével megszúrta a lányt. Az lesütötte szemét és
izgatottan tiltakozott:

– Nem, nem, igazad van, nem akarok a városba menni!

De az a kihalt, poros utca hogy megelevenült azóta! Egy teremtett
léleknél több nem fordult meg benne és mégis mennyi újság esett
meg! Az emberek egészen megváltoztak. Férfi és asszony lett
belőlük. A verklis, aki a házba vonta kíntornáját, mintha csak
most kezdené muzsikáját dolgoztatni. A fuvarosok káromkodásából
duhaj életkedv csapott felé. Este hajadonfős lányok ingujjas és
kékkötényes legényekkel sétálgattak az ablaka alatt. Messziről
egy kéziharmónika rezgő nótája ostromolta ablakát. S a szegény
kis lány egyre a boltoslegényre gondolt és lopva kitekintve az
ablakon, kutatta, vajjon nincs-e ő is a sétálók között.

Éjtszaka lázálmok gyötörték. Egyszer kiugrott az ágyból és az
ablakhoz futott. Mintha megzörgette volna valaki. Nagymama korholta:

– Nincsenek itt tolvajok, csak egy rossz emberpár csókolódzik az
ablak alatt.

Forró hidegség járta át a testét. Tehát csakugyan! Nem tévedett.
S ahogy ijedten visszabujt az ágyba, egyre kínozta, marcangolta a
kérdés: nem a boltos-segéd csókolódzott az ablak alatt? És kivel?
Azzal a fiúval ezentúl is találkozott, mikor az árut hozta s csak
leste, várta, hogy újból mondja: be szép a kisasszony! De nem
mondta többet, a szemébe sem mert többé nézni, vagy úgy lehet,
nem is találta többé szépnek.

Ez a szerelem! – mondogatta magában elálló szívveréssel,
babonás rémülettel s valami különös hasogató örömérzéssel,
ez a szerelem és szerelmes vagyok a boltos-legénybe.

A nagymama gyanakodva nézte a lány megváltozott viselkedését. A
horgolás sehogy sem ment, szívesebben állt a konyhában és a kávé
kétannyi ideig főtt, mint azelőtt.

– Valami bajod van? – kérdi s a lány rémülten akar elébe
vágni a pápaszem lerázatásának.

– Isten uccse nincs semmi bajom, nagymama, csak rosszul alszom
éjtszaka.

– Többet kell horgolni, – jelenti ki a nagymama – ezentúl én
főzöm a kávét, akkor jobban fogsz aludni.

És ő főzte a kávét és szegény most már kéthetenként sem
láthatta a boltoslegényt.


IV.

Elmult ismét vagy három esztendő. Nagymama ágyba esett és ott
folytatta a horgolást. Doktor is járt a házhoz, de csak néha. A
leány arca megsápult, elráncosodott, a lelke elkeseredett.
Gyűlölte az öregasszonyt, de félt tőle. Mégis erősebb volt most,
mert ő szabadon járt-kelt, a nagymama meg rászorult. Kemény, dacos
hangon kijelentette:

– Nagymama, én tükröt akarok. Nem tudok fésülködni tükör
nélkül.

A nagymama felült az ágyban és rábámult:

– Tükröt?

– Igen, tükröt. Minden leánynak van tükre.

A nagymama arcán nyüzsögni kezdenek a ráncok.

– Tükröt? – ismétli. – Hát kell tükör? Láttál nálam
tükröt? Szebbé tesz a tükör? Fiatalít a tükör? Talán bizony
férjhez is mennél?

– Azt is! – kiáltott fel vadul a szegény teremtés. – Élni
akarok, mint más, élni akarok, mint te éltél, nem bírom tovább
ezt a rabságot, és ha nem engedsz tükröt vásárolni, akkor
megszököm.

Az öregasszony visszahanyatlott, póklábú ujjai görcsösen
belemarkoltak a paplanba, aztán rekedten rákiáltott a lányra:

– Gyere ide.

Az dacosan melléje állt.

– Tükröt akarsz?

S a görcsös ujjak egy hirtelen csapással belekaptak a hajába, hogy
fájdalmában nagyot kiáltott és lerogyott az ágyra.

– Tükröt, – hörögte a vén asszony – eredj és végy magadnak
tükröt. Nézz bele és kárhozzál el. Eredj a városba és nézd meg
a várost. Eredj az utcára és sétálj a kocsisokkal. Menj férjhez,
ha akad, aki elvesz, keríts magadnak szeretőt, ha akad, aki szóba
áll veled. Most már mehetsz. Szép és fiatal voltál, mikor hozzám
kerültél, most hála istennek csúf és öreg vagy. Csak vedd meg a
tükröt, de aztán nézz is bele!

És csúnyán és vérlázítóan kacagott. A lány arca elé tette a
kezét és keservesen sírt. Nem beszélt többé tükörről.




_SZEGÉNY ASSZONY!_

– Aki annyit szenvedett és csalódott, mint én, nem kockáztathat
nyugodt lélekkel újabb kísérletet. Itéljen ön maga, ön előtt
semmi titkom. Tizennyolc éves sem voltam, mikor férjhez adtak.
Megjelent egy kellemes fiatalember, aki szüleim fölhatalmazásával
körülhálózta fehér lelkemet. Megszerettem azzal a tisztasággal,
mellyel engem elámított. Csillagokat, rózsákat, holdat és
madárcsicsergést igért, aztán mikor magunkra maradtunk, egyszerüen
fenevad lett belőle. Könyörögtem, sírtam neki: maradjunk úgy,
mint voltunk, tisztán akarok élni, ideális szerelemben, hogy nem
így képzeltem a házasságot, hogy inkább meghalok. Ő durván
kikacagott, s a csillag, hold, virág és madárcsicsergés brutálisan
mondta, hogy ő férjem s nem azért vett el, hogy ne legyek a
felesége.

– Szörnyűség!

– Tudom, hogy ezt gúnyból mondja, s nem is állítom, hogy igazam
volt, de akkor így gondolkodtam és éreztem és ezt az embert
halálosan meggyűlöltem. De azontúl már nemcsak szenvedtem, hanem
igazam is volt. A nyomorult elhanyagolt. Ahelyett, hogy szelíd szóval
és gyöngéd bánásmóddal kibékítette volna halálosan megsebzett
lelkemet s megbecsülte volna a női tisztaságot, miknek romjaikban is
szenteknek kellett volna lenniök előtte, durván és kíméletlenül
kifakadt ellenem. Ha hazajött s engem búsan, boldogtalanul talált,
nem iparkodott fölvidítani, hanem káromkodott: megint siralomházba
jövök? S boldogtalanságomat ürügynek használta föl, hogy mind
tovább és mind többször kimaradhasson, éjtszakázzon. Nem telt el
egy esztendő s meg is csalt.

– A nyomorult!

– Ne szidja, mert már meghalt. De akkor én is azt mondtam, hogy
nyomorult. S mikor hűtlensége letagadhatatlan bizonyítékait a
szemébe csaptam, cinikusan azt mondta: hát mit bánt az téged,
hiszen te nem akartad, hogy valóban a férjed legyek! Pedig tudta,
jól tudta, hogy egy tizenkilenc éves fiatal teremtés mennyit
szenved, ha egyszer már megismerte az életet és lelke
hozzátörődött ahhoz, amitől eleinte förtelemkép irtózott.

– Én értem önt.

– Ő azonban nem értett. S ekkor megjelent a másik. Ó, hogy maguk
férfiak mind oly pokolian lelketlenek. A tulajdon öccse volt. Olyan
szépen tudott beszélni, olyan becsületesen nézni. Irtózatos
magányomban, emésztődésemben, keserűségemben, haragomban,
gyűlölségemben s mondhatatlan szenvedéseim közepette ő volt a
jótékony nemtő. Elítélte bátyját, megosztotta gyűlöletemet,
megédesítette magányos óráimat s egyre sóhajtott, hogy mért nem
vele találkoztam először, milyen más volna a mi kettőnk élete.

– Szegény fiú!

– Szegény fiú? Jó, becsületes embernek tartottam én is, talán
az is volt, hiszen maguk férfiak sem sokat követelnek a maguk
fajtájától. Hát ez a becsületes ember még az uramnál is
becstelenebb volt, mert volt lelke elcsábítani a vérbeli bátyja
feleségét.

– Ne mondja!

– De mondom, mert igaz. Ákos, mondottam neki, ez szörnyűség, ez
nemtelenség, gondold meg, én a bátyád felesége vagyok! S azt
hiszi, hallgatott rám? A nyomorult! A második ember, aki tönkre
tette életemet. Pedig még akkor csak húszéves voltam.

– De férje meghalván, mi sem állt útjában, hogy…

– Hogy az öccse felesége legyek? Ezt ugyan jól adja. Gondoskodott
a nyomorult ürügyről, hogy ne vegyen el. A férjem ugyanis főbe
lőtte magát.

– Ah!

– És öccse, a nyomorult gazember, kifundálta, hogy miattunk lőtte
magát főbe. Fölhasználta azt a körülményt, hogy az uram egyszer
váratlanul hazajövén, az öccse ölében talált engem. Hát mi van
ebben? Hisz a sógornője voltam. Az uram nem is szólt semmit,
végignézett rajtunk s egészen nyugodtan magunkra hagyott. S mégis
azt állította aztán Ákos, hogy miattunk halt meg s a halott
árnyéka örökké köztünk lebeg elháríthatatlan akadálykép.
Hogy tovább is szeret, de vége közöttünk mindennek, neki ezentúl
a lelke nyugodalmát kell keresnie. Mit szól ehhez? Mintha nekem nem
lett volna lelkem s több becsületérzésem, mint az összes
férfiaknak együttvéve.

– És mi lett belőle?

– Haha! Elzüllött. Azt mondta, a lelke nyugalmát keresi. És hol
kereste? A kocsmában. Nekifeküdt a dőzsölésnek. Ivott,
kártyázott, kártyázott és ivott és bizonyára ledér nőktől sem
idegenkedett. S ezzel végleg tönkre tett engem.

– Nem tudta elviselni kedvese hűtlenségét?

– Hallgasson meg. Míg ő dőzsölt, én özvegyi magányban
töltöttem egy teljes esztendőt. Ültem, ültem, ültem és
gondolkodtam, vártam, kérdeztem magamtól: hát most mi lesz?
Húszéves vagyok, mikor más nő kezdi az életet, s az enyém már
befejeződött volna? Akkor egy embert helyezett át a kormány
képében a balvégzet. Mérnök, komoly ember, folyton a vasutat
tanulmányozta s valahogyan összekerültünk. Azt mondta, hogy ő is
magányos ember s mennyire meghatja őt az én magányosságom.
Szóval, azt hittem, hogy végre megtaláltam az igazit s hozzá
mentem. S meglehetős boldogságban éltünk két esztendeig, mikor
rajta is tapasztalni kezdtem, hogy ép olyan gazember, mint a többi.
Rám fogta, hogy mióta a felesége lettem, egészen más vagyok, mint
azelőtt. Persze, nem mondhatta azt, hogy ő lett egészen más. Az
volt a bűnöm, hogy fiatal asszony létemre, aki már annyit
szenvedtem, egy kicsit élni is akartam. Ő meg folyton otthon akart
ülni, aztán egyszer ép olyankor vitt mulatságra, mikor jobb lett
volna otthon maradni. Máig sem tudom bizonyosan, hogy nem előre
kiszámított terv szerint cselekedett-e. Egy jótékony hangversenyen
voltunk s utána vendéglőbe mentünk vacsorázni. Nyugodtan ültünk
egymással szemben, mikor egyszerre csak nyílik a belső külön szoba
ajtaja s megjelen benne Ákos, holtrészegen. Tessék elhinni, a
lábán sem tudott állani, a szava is dadogó volt, becsületes ember
egy szavát sem hitte volna. Ránk néz, elénkbe áll és azt mondja:
maga az a becstelen, aki ilyen asszonyt feleségül vesz? Aki megcsalta
az urát a sógorával s a halálba kergette? Mondom, olyan részeg
volt, hogy semmit sem kellett volna hinni a szavából s ő maga sem
tudta volna később, hogy mondott-e valamit. De hát drágalátos
uramnak kapóra jött a dolog, párbajban agyonlőtte a rágalmazót,
ellenem pedig válópört indított.

– Hát így történt a válás?

– Igy, s a gazember a bíróság előtt azt mondta, hogy két ember
vére terheli lelkemet. Az én lelkemet, melyen a nyomorultak csakúgy
gázoltak, mint a lovak az úton. S nekem most megint magamban kellett
élnem, az elvált asszony teljes védtelenségében s ódiumával,
szinte kilökve a társaságból, csak azért, mert minden ember,
akivel a végzet összehozott, gazember volt.

– S ebből a helyzetből keresett menekülést a színpadon?

– Úgy van. Új világot kellett magamnak teremtenem, új tartalmat
keresni elhibázott életemnek. Én őszintén a művészetet akartam
szolgálni, de a férfiak mindig csak az asszonyt látták bennem.
Elkábítottak, megvesztegettek, – édes Istenem, még mindig nem
akartam elhinni, hogy az én életem le van zárva. S kerestem és
hittem és kiábrándultam a művészetből is, mikor láttam, hogy
egyik ember nyomorultabb, mint a másik, s igazán nem érdemesek
másra, mint hogy felhasználjam őket, aztán eldobjam magamtól,
ahogy engem eldobtak.

– Pedig ön még oly szép és fiatal, lehetetlen, hogy ne
szerethesse senki önmagáért.

– Huszonnyolc éves vagyok és szép, amint ön mondja. A szépségem
soknak kellene még, de becsületesen szeretni, azt nem tudnak maguk
férfiak. S mivel annyi ember gazember volt s tönkretett, engem
ítélnek el. Ez a világ igazsága. S ilyen tapasztalatok után menjek
ismét férjhez? Ó, nincsenek többé illuzióim, ez sem lesz jobb a
többinél. De mit csináljak? Mégis rászánom magamat, de nem ám
azért, mintha többet várnék tőle, mint a többitől. Föláldozom
magamat, mivel ismét tisztességes nevet és vagyont nyújthat, s
talán az öregségénél fogva nem lehet olyan komisz, mint a fiatalok
voltak. Hát most mindent tud, mit szól hozzá?

– Szegény asszony!




_PRÓBA._


I.

A barátnő: Jobb ezt nem tudni. Hidd el, nekünk asszonyoknak jobb, ha
az urunk nem érdemli bizalmunkat, mintha nem bízunk benne.

A feleség: Igazad van, de hiába mondom ezt magamnak. Mi közöm
hozzá, ha megcsal, de szakasztott olyan, mintha csak engem szeretne?
Hiába látom, hogy féltékenységem komolyan sérti és sohasem
tapasztaltam, hogy valaki másra érdeklődve nézne. Mégis, mégis…
Te például sokkal szebb vagy, mint én, tapasztaltad valaha, hogy…

A barátnő: Én? Hova gondolsz?

A feleség: S téged ismert lánykorodból, mikor művésznő voltál.

A barátnő: De kérlek!

A feleség: Ne érts félre, én tudom, hogy te akkor is
megközelíthetetlen voltál. De a férfiak nem igen hisznek ebben, s a
művésznőknek olyan különös varázsuk van.

A barátnő: Egy szál virágot sem kaptam tőle. Sőt a színháznál
általános volt a vélemény, hogy ez az ember vagy nagyon szerelmes a
feleségébe, vagy nincs vére.

A feleség: Köszönöm, édes, oly boldog vagyok, hogy ezt hallom.
Mert hogy vére van, azt én tudom. S látod, amikor meggyőznek engem
gyanakodásom alaptalanságáról, akkor kétszeresen boldogtalan
vagyok.

A barátnő: Már miért?

A feleség: Mert akkor rossznak tudom magamat s attól félek, hogy
örökös alaptalan féltékenységemmel még elidegenítem magamtól,
s magam idézem elő, ami nélkülem sohasem következett volna be.

A barátnő: Kedvesem, ez már betegség.

A feleség: Úgy van, látod, hogy van okom boldogtalannak lenni?

A barátnő: De ezt tudván, tartózkodhatnál a baj szításától.
Látod, én mondom, aki pedig nem vagyok valami különös
véleménnyel a férfihűségről, s szentül hiszem, hogy az én uram
akárhányszor megcsal, én mondom, hogy a te urad hűségéért a
tűzbe tenném a kezemet.

A feleség: Milyen jó, hogy ezt mondod, de tudsz-e róla meggyőzni?
Be tudod-e bizonyítani?

A barátnő: Édesem, azt, hogy megcsalnak, lehet bizonyítani. Tetten
is érheted. De hogy nem csal meg, hogy akarnád tetten érni a
hűséget?

A feleség: Igazad van, ez lehetetlen. És mégsem lehetetlen.

A barátnő: Ugyan.

A feleség: Tudod, nagy keserűségemben mindenféléket
összegondoltam. Gondoltam arra, hogy megfigyeltetem.

A barátnő: Detektívvel?

A feleség: De ez nagyon csúnya. Gondoltam arra, hogy rendezvousra
hívom, s magam megyek el.

A barátnő: Ez kitünő ötlet.

A feleség: Igen, de nem bizonyít semmit. Hátha mégsem olyan
elvetemült, hogy egy ismeretlen hívására megy, hátha azt hiszi,
hogy az illető csúnya, s ezért nem megy, nem pedig mert egyáltalán
nem megy.

A barátnő: Ez is igaz. Tehát, úgy-e, nem lehet emellett
bizonyságot teremteni.

A feleség: És mégis lehet. Egyetlen módot tudok.

A barátnő: És az?

A feleség: Az pedig keresztülvihetetlen, mert egy igazi barátnő
teljes barátságára van utalva.

A barátnő: Kíváncsivá teszel.

A feleség: Mért ne mondjam meg? Nevess ki és ezzel vége van. Hát
úgy találhatnék teljes megnyugvást, ha egy igazán
tántoríthatatlan asszony, aki amellett szép és ügyes is, az én
tudtommal, de ne az én káromra próbára tenné.

A barátnő: Csábítaná?

A feleség: Igen. S ha ő ellentáll, akkor boldogít a hírrel, hogy
nem tudott semmire menni s ha nem áll ellent, akkor szemtől szembe
leleplezi, s megmondja neki, hogy csak próba volt az én
megbízásomból.

A barátnő: De gondold meg, ez va banque-játék. Ha ez
megtörténnék, akkor köztetek vége mindennek.

A feleség: De te azt mondtad, hogy a tűzbe tennéd érte a kezedet,
mért gondolod, hogy akkor vége mindennek? Azt kellene mondanod, ha
csak ennyi kell, vállalkozol rá te.

A barátnő: Én?

A feleség: Igen, te, aki szép vagy, s aki erényes vagy, akiért én
tenném tűzbe a kezemet, s akiben megbízom, mint édesanyámban, s
akinek átkulcsolom a nyakát és rimánkodva könyörgök: add meg a
lelkem nyugodalmát, tégy osztatlanul boldoggá, vállald a próbát!

A barátnő: De gondold meg, drágám…

A feleség: Én tudom, hogy meg fogja állni a próbát, én is tűzbe
teszem érte a kezemet, amíg kételkedem benne, s csak akkor
őrjöngök a féltékenységtől, ha adat nélkül kell benne hinnem.

A barátnő: Édesem, tudod, hogy érted sok mindenre volnék képes,
de ilyesmi… engedd meg, te elfelejted, hogy nekem is van uram, akinek
a lelke nyugalmáért felelős vagyok.

A feleség: Hiszen nem csalod meg!

A barátnő: Ehhez a próbához legalább is kacérkodnom kellene az
uraddal, s olyan látszatot teremteni, mely az enyémet nyugtalanítja.

A feleség: Nem kell róla tudnia, csak utólag. Hiszen a férfiak úgy
tudnak bízni, hogy szinte ostobaság! Tedd meg, drágám, egyetlenem,
tedd meg, lásd, az életem függ tőle, mert olykor már
öngyilkosságra is gondolok.

A barátnő: Kezdek félni tőled. Aztán, hidd el, nekem fogalmam
sincs, hogyan fogjak hozzá.

A feleség: Soha kedvezőbb alkalom. Az urad csak holnap este érkezik,
így tehát a legjobb alkalom, hogy ma nálunk vacsorálj.

A barátnő: És?

A feleség: És aztán én rosszul leszek és ti egyedül maradtok.

A barátnő: De kérlek, itt nálad?

A feleség: Hiszen úgy sem történik semmi! Aztán ő hazakísér s
ennyi csak elég!

A barátnő: Első agira?

A feleség: Nekem nem kell több. Ha az első kísértésnek
ellentáll, akkor többnek nem is akarom kitenni.

A barátnő: S ha megállja a próbát, mit fog rólam gondolni?

A feleség: Azután felvilágosítjuk. Ugy-e, drágám, megteszed?

A barátnő: Mulatságnak nem rossz. De igérd meg, hogy nem tekinted
egyébnek játéknál.

A feleség: Igérem, és te is igérd meg, hogy akármi lesz, meg fogod
mondani az igazat.

A barátnő: Természetesen. De hidd el, bolondokat csinálunk mind a
ketten.


II.

A férj _(miközben felesége hálószobájából visszatér az
ebédlőbe)_: Vacsora alatt kétszer a lábamon felejtette a lábát:
ez nem hasonlít reá. A feleségem rosszul lesz s magunkra hagy: ez
nem vall a feleségemre. Jeremiás, vigyázz, ez a két asszony
összejátszik s próbára tesz. Nohát meg fogom állni a próbát.
Pedig a menyecske szép, nagyon szép. Ördög vigye, szinte jobb
volna, ha nem láttam volna keresztül a szitán.


III.

A barátnő: A baj nem olyan nagy, holnapra már vígan lesz.

A férj: S kegyed olyan bizonyos benne? Én nyugtalankodom.

A barátnő: Én pedig olyan bizonyos vagyok benne, hogy örülök
neki. Tudja-e, hogy amióta asszony vagyok, még nem beszéltünk
egymással négyszem között?

A férj: Nem is tűnt föl nekem. Hiszen amit mondunk egymásnak, azt
akárki hallhatja.

A barátnő _(mamlasz; csakugyan hű)_: Az igaz. De lássa, én is
tisztességes asszony vagyok, azért most kellemesnek érzem, hogy így
egyedül vagyok egy másik férfival.

A férj: Igazán? No persze, velem, akiről tudja, hogy nem fogom
félreérteni.

A barátnő: Téved. Jobb szeretnék mással lenni, vagy legalább is
olyannal, aki félreértene. Tudja, miről álmodom sokszor? Szeretnék
egyszer valakivel nekimenni egy éjtszakai mulatságnak. Amúgy
istenigazában kilumpolni magamat.

A férj _(teringettét, ha ezt elhihetném)_: De csak addig, míg
szaván nem fogja valaki.

A barátnő: Nem a! Próbálja meg, fogjon szavamon.

A férj: Könnyen beszélhet. Ugyis tudja, hogy ismerem magát, s a
feleségemet nem hagyom itt semmi körülmények között.

A barátnő: Hiszen megigérte, hogy haza kísér.

A férj: Ez egy félóra.

A barátnő _(nehéz ember)_: Az igaz. Hát le kell mondanom.
Különben úgyis csak bolondság volt. Igaza van, adott esetben magam
szaladnék el a lehetőségtől.

A férj: Pardon. _(Ő nagysága ugyanis ismét a lábára hágott.)_

A barátnő: Én kérek pardont. Adna egy cigarettát?

A férj: Örömmel.

A barátnő: Csaljuk meg a zsidót, a magáén akarok rágyújtani.

A férj: Tessék.

A barátnő: Jaj de ügyetlen vagyok, a két cigaretta nem találkozik.
Majd így. _(Megfogja a férj kezét.)_

A férj _(teringettét, ez puha, meleg és nagyon sok; óvatosság, el
ne hagyj)_: Milyen finom a keze érintése.

A barátnő: Veszi észre? De a magáé. Még sohasem láttam ilyen
kicsi, finom férfikezet.

A férj: Pardon. _(A térdük ugyanis összeért.)_

A barátnő: Ah!

A férj: Mi lelte?

A barátnő: Semmi. _(Kezét az arca elé tartja.)_

A férj: Kedvesem! _(Lefejtené a kezet.)_ Hilda! _(Teringettét, ez
bódító! Lehetetlen, hogy komédiázzon.)_ Édes Hilda, nézzen rám.

A barátnő: Hazamennék.

A férj: Maradjon még. Mondja meg, mi bántja. Hiszen olyan jó
barátok vagyunk, olyan jó barátok vagyunk… olyan… jó…
barátok… vagyunk… _(Föléje hajolt, s míg a kezet forró
szorítással lekényszeríti az arcról, hirtelen reáborul és
megöleli.)_

A barátnő: Mit csinál? _(Már késő, a férj megcsókolta. Csak
azután löki vissza és fölpattan.)_ Szégyelje magát. Nyomorult.
Tudja meg, hogy én tűzbe tettem volna önért a kezemet és ön…
próbára tettük a feleségével, s maga, maga az első kísértésre
elejtette az álarcát. Szegény barátnőm.

A férj: Próbára tett? Hát mégis jól sejtettem?

A barátnő: Ah, most kibúvót keres? Azt mondani, hogy sejtette s
azért maga is játszott? Ez már több mint nyomorultság!

A férj: Téved, nem azt akartam mondani. Hanem azt, hogy tudtam, hogy
játszik velem, hiszen egészen más volt, mint eddig, és mégsem
tudtam ellentállni. Hát igen, a próbát nem álltam. Magának nem
tudtam ellentállni. Itéljen el érte. Tisztességes, hű férj voltam
eddig, mert maga nem nézett rám. Nyomorult ember vagyok, mert a maga
szemébe néztem. Ez így van. S most áruljon be a feleségemnek,
mondja meg neki, hogy alávaló férje van, mert a maga szépsége, a
maga égető közelsége nem hagyta hidegen.

A barátnő: S maga rólam föltette, hogy képes volnék…

A férj: Nem tettem föl, hiszen sohasem szóltam. Most sem szóltam
volna. Azt mondtam magamnak: ez az isteni nő isteni
elérhetetlenségben lebeg fölötted. De most gondolja meg, ha egy
angyal, akit a magasban imádnak, mégis felém nyújtja a kezét, s
én azt gondolom: nem szerelemből teszi, elpusztulok érte, de megéri
a pillanatnyi üdvösséget…

A barátnő: Maga azt mondja, hogy már régen.

A férj: Amióta ismerem, szeretem. S most próbára tesz a
feleségemmel összejátszva. S én ezt tudom, de hiába, nem tudok
magamon uralkodni… vége… jól van… most menjen be hozzá és
számoljon be: a férjed nyomorult, mert egyetlen asszony van, aki
előtt minden önuralma, kötelességérzete romba dől…

A barátnő: Szegény ember és… sokat szenvedett?

A férj: Ne kérdezzen, áruljon el.

A barátnő: Föltesz rólam ilyen hitványságot?

A férj: Ó, drága angyalom, magáról rosszat föltenni?

A barátnő: Istenem, mit csinál? Hagyjon!


IV.

A feleség: Hogyan köszönjem ezt meg neked? Most már igazán hiszek,
bízom és boldog vagyok.


V.

A férj: Mi az, hogy most oly keveset vagytok együtt? Összevesztetek?

A feleség: Nem vesztünk össze, de amióta nálunk vacsorált és én
rosszul lettem, nem tetszik nekem.

A férj: Ugyan. S miért?

A feleség: Igaz, hogy én marasztaltam, de neki tudnia kellett volna,
hogy egy más asszony férjével nem illik egyedül maradnia. Hogy én
bízom benned, még nem jogosítja föl arra, hogy ezt a bizalmat
föltételezze bennem!




_EGY SZEGÉNY FIÚ EMLÉKEIBŐL._


I. Janowsky úr.

Abban az időben a Gólya-utcában laktunk. Egy hosszú, keskeny udvar
végében, földszinten volt a lakásunk: konyha, szoba. Hogy kik
voltak a szomszédaink, nem emlékszem, csak a szemben levőre, annak
is csak a feleségére, meg a lakóira. Az ura pincér volt, ő maga
gyönyörű szép, gömbölyű asszonyka és a lakói, a két
orvosnövendék, egyre évődtek vele. De nyár volt és este végig a
keskeny udvaron ültek az emberek ingujjban, a nők is nagykomótosan
öltözve, és hűsöltek.

Apám nehézkes léptekkel jött haza a munkából. Megmosakodott,
megvacsorált, azután hosszú pipájára gyújtva, szintén az udvarra
tolta székét. Nekem ez volt a legnagyobb gyönyörűségem. Mert
ekkor összekerült Janowsky úrral, aki szintén kinn pipált és a
két férfi kezdett egymással vitatkozni.

Az apám tanulatlan asztalos, Janowsky úr ügyvéd. Ez parasztember
fia, amaz bárói sarjadék. Azt tudta felőle az egész udvar. Magas,
hajlottnyakú, szép öreg úr volt, – amint most látom – nagyon
szegényesen öltözve járt s nem is igen lehetett pénze, sem rendes
foglalkozása. De akkoriban a szobaúrban felsőbb teremtéseket
láttam, mert a szegény emberek utánuk éltek. Nyolc forintot
fizetett egy ágyért a hordárnak, aki mellettünk lakott, holott
szemben a két orvosnövendék együtt fizetett öt forintot. Főleg
azzal imponált nekem, hogy amikor papirosban hol füstölt
disznóbordát, hol libacombot (a zsidó libásasszonytól, akinél
minden méregdrága) hozott magával vacsorára, hát a csonton annyit
hagyott, hogy érdemes volt megszerezni a csontokat és lerágni őket.
A görögdinnyének meg majd a fele husát hagyta a héján, míg az
egész házban a zöld rész feléig kanalazták a levét.

Az apám igen okos ember volt. Nem végzett sok iskolát, de munkás
létére sokat tudott, különösen a szocializmushoz. Ezért
akármiről folyt a beszéd, egy váratlan fordulattal a
szocializmusnál termett. Ezen aztán a két öreg ember, mert Janowsky
úr is túl volt már az ötvenen és vastag, a felső ajkra kunkorodó
bajusza egészen fehér volt, késő éjjelig el tudott vitatkozni,
apám nagy hevülettel, Janowsky úr roppantul komolyan és
meggondoltan. Mindenben igazat adott édesapámnak és mégis úgy
toldta meg a beszédét, hogy egészen más értelme támadt.

Én szomjasan lestem a szavukat. A küszöb lépcsőjén kuporogva
néztem a Janowsky úr finom száját, amint a sűrű fehér bajusz
alatt oly különös meggondoltan ejtette a szókat. Szinte
körülesztergályozza, gondoltam asztalosfiú létemre. Azt csodáltam
leginkább, hogy az apámat egyenlőrangú vitatkozófélnek ismerte
el, holott nekem úgy rémlett, ha én volnék ő, nem is tartanám
érdemesnek szóba állani olyan velem nem egyívású emberrel,
amilyen az apám.

Magándolgairól nem igen beszélt. A jelenéről éppenséggel semmit.
Nagysokára megtudtam, hogy foglalkozása voltaképen nincs, hanem a
bátyjától vagy az öccsétől, aki hatalmas nagy úr, kap havonta
vagy ötven forintot. Akkor elszédültem e summa hallatára, ma persze
már látom, hogy az öregnek nem igen telt másra, mint
papiros-vacsorára.

Közbe-közbe beszélt valamit a régi időkről. Ekkor kinyílott az
elmém, hogy egy ember ül előttem, az apámmal egy sorban, aki
grófokkal, bárókkal van sógorságban, komaságban. Csak
kisfiú-élményei játszódtak ily káprázatos körben, legalább
erre kell következtetnem abból, hogy a nagyapja szerepelt bennük
mint galiciai hatalmas földesúr.

Ez úri világ létéről innen kaptam az első kalandos fogalmakat. De
hiszen nem erről akarok én beszélni, hanem arról a szomoruan
izgalmas eseményről, mely Janowsky urat sajátságos viszonyba hozta
familiánkkal.

Míg az öregek politizálgattak, az udvar lányai hármas, négyes
sorokba kapaszkodva jártak föl-alá az udvaron, vagy kint az utcán.
A néném is köztük volt. Most is emlékszem rá, ő volt az
egyetlen, aki le nem tette a fűzőjét az esti sétáknál. A többiek
közt volt olyan is, aki mezítláb járkált, mivel így kellemesebb.

Én persze nem vettem észre, hogy szép volna, egyrészt mivel az
ilyen kis fiú csak az édesanyját tartja szépnek, másrészt a
nénémmel örökös hadilábon álltam. Olyan különös, véremet
lázító gőggel tudott beszélni és egyre kiszolgáltatta magát
velem. Aztán engedetlenkedett az édesanyámmal, különösen ha
arról volt szó, hogy az utcán valamit cipeljen. Sehogy sem tudtam
fölfogni, mi röstelni való van azon, hogy valaki a pékhez menjen a
kenyérért, vagy a dézsával menjen a vízvezetékhez. Szívtelennek
tartottam, mikor elnézte, hogy édesanyám, aki egész nap dolgozott
és beteges is volt, akkor is törje magát, mikor ő otthon volt. Egy
lány sem olyan, mint ő és kisasszonynak gúnyolták a háta
mögött. Pedig csak három forint ötven krajcárt keresett hetenként
egy varróműhelyben.

Nos, ennek a Márta nővéremnek az öreg Janowsky szokott néha apró
ajándékokat hozni. Hol egy szép szőlőfürtöt, hol egy kis
virágcsokrot, vagy egy papiroszacskóban finom cukrokat. Márta
mosolyogva köszönte meg az ajándékokat, de nem igen beszélgettek
különben. Janowsky úr az apámmal politizált, ő a lányokkal
vihogott. Éppen csak hogy néha találkoztak az utcán, hazajövet,
ilyenkor az öreg úr természetesen hozzácsatlakozott és együtt
értek az ajtónkhoz.

Egyszer csak nagy izgalomban találtam a házunkat. Az apám hangosan
káromkodott, a mama csitította. Nem tudtam, miről van szó, csak azt
értettem, hogy édesanyám szerint nem olyan szörnyű nagy dolog az.
Hogy szólhatott volna ugyan, de ha nem szólt, annak csak apa heves
természete az oka. Nyilván nem mert.

Denikve Mártáról beszéltek. Hogy nem jön haza egy darabig, mert
egy úriasszony magával vitte Isaszegre a birtokára, hogy ott varrjon
neki. Csak levélben értesített bennünket erről és a nagy
sietséget azzal okolta meg, hogy az úriasszony nem akar várni, míg
otthon összeszedi a holmiját és szól a szüleinek. Hanem küldjék
utána csomagban a legszükségesebb fehérnemüeket Isaszegre, poste
restante.

Janowsky úr ezúttal nem volt otthon, ez még jobban bántotta az
édesapámat. Legalább politizálással könnyíthetne magán.
Édesanya szó nélkül hallgatta kifakadásait és összerakta a
postacsomagot. Én írtam rá a címet, meg én állítottam ki a
szállítólevelet.

– Édesanyám, – szóltam – hát nem volna egyszerübb annak az
úriasszonynak a címére küldeni a csomagot, kinél a Márta van?

Erre a kérdésre nagyon meghökkent a szegény asszony. Az apám is.

– Hát kicsoda is az az úriasszony? – kérdi durván.

– Eh, amilyen ugrifüles leány, elfelejtette megírni.

– De mért írja, hogy poste restante küldjük? Ha elfelejti, ezt se
írja! A dolog éppenséggel nem tetszik nekem.

Úgy látszik, édesanyámnak sem. Éjtszaka fölébredtem, hallottam a
fojtott zokogását. Reggel csöndben, szomoruan látott a dolga után.
Közben a Márta holmijai között kotorászott és meg-megsímogatta,
ami kezébe került, majd meg a szemét törülgette. Úgy tettem,
mintha nem venném észre, mert láttam, hogy rejtegeti.

Másnap Janowsky úr otthon volt. A mult éjtszakát nem töltötte
otthon.

– Jó, hogy ma nem hozott gyümölcsöt a Mártának, – kezdte a
beszédet édesapám – mert nem találná itthon.

És elmesélte, mi történt a lánnyal. Janowsky úr végighallgatta
összehúzott szemöldökkel, aztán csak annyit mondott:

– Nincs benne semmi rossz, fogadni mernék, hogy holnap levelet
kapnak már.

Csakugyan, másnap jött levél. Igen gyöngéd, szerető levél,
amilyet nem tettem volna fel a rideg Mártáról. Hogy ne aggódjanak
érte, nagyon jó helyen van és igen gyakran fog írni, még pénzt is
fog küldeni.

Ez az utóbbi igéret még édesapámat is lecsöndesítette. Nagy szó
a pénz az ilyen szegény embernél, akinek egész heti keresete, ha
jól megy, tíz forint. Jött is levél, egyszer pénz is és a
háznál békesség volt vagy három héten keresztül.

Sokkal jobban sajnálta apám, hogy Janowsky úr azóta gyakran maradt
ki éjtszakára és az estéli politizálás megszakadt. Dolga van,
mondta az öreg úr, valami örökség után jár és ezért sokszor a
környékbe kell utaznia.

Három hét multán apám megint kezdett békétlenkedni. Mi van azzal
a lánnyal? Ennyi idő alatt tíz regement asszonyt lehetne
kistafirozni, s ha annyi a dolga, hát hol van érte a pénz? És még
mindig poste restante irat magának. Hát olyan titok az, hogy kinél
tartózkodik?

Én már búcsúztam a vakációtól, itt a beiratás ideje. Ehhez is
pénz kell és apám most már duplán háborgott: Mi van azzal a
lánnyal?

Vasárnap aztán elment a Márta régi varróműhelyébe és tudakolta,
hogy is hívják azt az isaszegi kisasszonyt, aki a Mártát magával
vitte? Nagyot néztek rajta és kijelentették, hogy Isaszegnek a
hírét sem hallották.

Szörnyű háborgás volt akkor este. Szerencse, hogy Janowsky úr nem
volt otthon, idegenek előtt ezt a dolgot titkolni kell.

Most már bizonyos, hogy Márta nincs Isaszegen. De hogy kapja meg a
leveleket? És hogyan adja föl a magáét? A poste restante titka meg
volt fejtve. Nincs más lehetőség, mint hogy valaki elmegy a
levelekért Isaszegre és föladja az övéit. De hol van ő?
Bizonyára itt, Budapesten.

A nyomozás megindult. Mikor az ember gyanakodni kezd, roppantul
éleslátó. Valamiképen feltűnt, hogy valahányszor Janowsky úrnak
dolga van vidéken, mindig azután jön levél Mártától. Csak nem ő
a postása?

Azonkívül Janowsky úr sohasem tudakozódott Márta után, pedig egy
kevés érdeklődés az ő kedvence után nagyon természetes lett
volna. Aztán meg ha apám kezdett róla beszélni, elpirult és másra
terelte a beszélgetést. Janowsky úr határozottan gyanus volt.

Egy este aztán apám rámparancsolt, hogy kövessem. Édesanyám is a
fejére vette a kendőjét és egyre kérte apát:

– Csak szelíden, az Istenért, csak szelíden.

Mire apám rámordult:

– Ha igaz, mindkettőnek kicsavarom a nyakát. De előbb lássunk.

Az utcán utasított, hogy a Rákosárok-utca közelében jegyezzem meg
magamnak, hol áll rendőr, hogy szükség esetén rögtön
megtaláljam.

Nem értettem a dolgot, csak tudtam, hogy Márta keresésére megyünk.
A Gólya-utcából a Rákosárok-utcába a szörnyű hosszú utat
borongó csöndben tettük meg. A Sugár-úton láttam rendőrt, a
szívem nagyot dobbant. Apa csak nem akarja Mártát becsukatni?

Tovább mentünk. Majdnem az utca végén, a vasút füstje megérzett
a levegőn, befordultak egy alacsony kapuba. Benyitottunk egy
földszinti ajtóba.

– Itt lakik az a fiatal nő? – kérdi apám.

– Nem lakik itt idegen – felelte egy szurtos asszony, maszatos kis
csecsemővel a karján.

– Figyelmeztetem, hogy én az apja vagyok és biztosan tudom, hogy
itt lakik magánál. Utánajártam annak az úrnak, aki kitartja. Ha ki
nem nyitja az ajtót, rendőrt hívok.

Hát ezért kell a rendőr!

Az asszony megszeppent, édesapám az ajtónak tartott. Anyám
könyörögve kapott a karjába:

– Majd én!

De akkor már föltépte apám az ajtót, anyám azonban megelőzte és
sikoltva berohant. Odabent is sikoltott valaki.

Mikor én is beértem, majd elájultam. Iszonyatosan bűzhödt volt a
levegő. Apám Janowsky urat tartotta a torkánál fogva és
egyre-másra összegazemberezte. Édesanyám átölelve tartotta
Mártát, aki a földre roskadt s az ölébe szorította arcát.

– Megöllek, gazember! – ordította az apám.

– Csak csöndesen, hiszen én mindenre kész vagyok – nyögte az.
– Fölösleges a botrány, kedves szomszéd, majd megértjük
egymást.

Anyám meg szelíd szóval és forró csókkal bátorította Mártát.
Kivonta magával a szobából, ekkor láttam, hogy lesoványodott és
milyen ijesztően sápadt volt. Amellett egészen meg is szelídült.
Engem is megölelt és megcsókolt.

Igy mentünk haza.

Azt hittem, Janowsky urat apa megöli és komolyan aggódtam érte. De
apa is hazajött. Nem szólt egy szót sem, Mártára rá sem nézett.
Mi lett Janowsky úrral?

Édesanyám remegve meg is kérdezte tőle. Apám habozott egy darabig,
mintha röstelte volna mondanivalóját, aztán erőszakosan kibökte:

– Fizessen a gazember, amíg tud. Aztán majd elbánok vele.

És Janowsky úr még soká lakott a szomszédságunkban. Nem
politizáltak többé egymással, hanem pénzről beszéltek. Janowsky
úr adott is, azt hiszem, havonként húsz forintot. Hogy miért, nem
tudtam, csak szörnyen rösteltem a Janowsky úr szomorú szemébe
nézni.

Egyszer azt is hallottam, hogy a gyerek meghalt, de Janowskynak nem
kell róla szólni. Később aztán elhurcolkodott, vagy mi mentünk
előbb ki a Gólya-utcából és azóta se nem hallottam felőle, sem
nem láttam. Márta összeszedte magát, ismét munkába járt és ép
olyan gőgös és rátartó volt, mint azelőtt.


II. Emmi.

A gimnázium negyedik osztályába jártam és nagyon művelt voltam.
Sőt, amennyire visszaemlékszem, tapasztalat dolgában férfinak
képzeltem magamat. A gyermekek játékos korán rég túl voltam,
pénzt is kerestem leckeadással és apám elvitt a szocialista körbe,
a könyveim meg Hellasz klasszikus ege alá. Itt a hősök
egek-ostromlásán hevültem, ott a nép nyomorúságáról hallottam
vad kifakadásokat, miktől ökölbe szorult a kezem és megesküdtem,
hogy azt a puskát, melyet majd a gazdagok védelmére szorítanak
kezembe, neki fogom szegezni a szegények elnyomóinak. Gyerekeskű,
gyerekideál! A pince hevülése, melynek nyoma nem maradt, de mégis
csak szomorú, ha tizennégy éves korban ilyen a gyerekálom,
gyerekideál.

A szocialista körben találkoztam először Emmivel. Kéthetenként
társasestélyt szoktak rendezni és ilyenkor összeverődött valami
kis hangverseny. Magam is résztvettem benne, a kékinges, kopott
társaságnak, elnyűtt fejkendős asszonyoknak, durvakezű
dohánygyáros leányoknak elszavaltam az Arany János balladáit,
bizonyos kétségbeesett elfogulatlansággal. A hangom nem reszketett,
csak a térdem ingott, s miközben kieresztettem a hangomat, az egyes
alakok elmosódtak. Nem láttam senkit a szememre boruló
könnyfátyolon keresztül.

Egyszer azonban láttam valakit. A legutolsó asztalon, pipafüstben
úszva, egy szőke leányfőt. Finom állát a két tenyerére
támasztva, – nagyon eldurvult két tenyér volt – úgy nézett
rám, hogy kimeredt a mesésen kék, nagy szeme. Láttam, amint szinte
issza mindenik szavamat, szomjasan, mohón, hogy belepirult a sárgás
arca és az ajka vonaglott. Az asztal fölött mind előbbre csúszott
a könyöke, végül már egész derekával rajta feküdt. Ekkor a
mellette ülő asszony meglökte a könyökét s a szép áll
támaszát vesztve, az asztalra koppant. Nekem elakadt a szavam,
mondhatatlan düh fogott el, különösen mikor még elég hangos
szitkok a másik oldalán ülő férfi részéről egészítették ki a
durva kis jelenetet.

A kis leány mintha nem is vette volna ezt észre. Leült ugyan a
székére, de arcának sóvár kifejezése egy pillanatra sem
változott. Nagynehezen bevégeztem szavalatomat – _V. Lászlót_
mondtam el – s akkor tapsoltak. A munkások szemében félig
csodálat, félig leereszkedés látszott, amint elhaladtomban reám
mosolyogtak és kezemet szorongatták. Ezúttal nem igen hatott rám a
siker, mely máskor reszkető mámorral töltött el, csak azt a szőke
fejet néztem, a még mindig rámbámuló, sóvár szemet. Melegem volt
s az utcára igyekeztem, hogy lehűtsem magam. Igy haladtam el
őmellette is. A mellette ülő ember Stösser Nepomuk elvtárs volt,
mesterségére nézve szabó, egyike a legbőbeszédübb
szocialistáknak, aki egyre az emberszeretetről szónokolt. Most
megfogta a kezemet s el sem akarta ereszteni.

– Látja, fiatal barátom, az mind igen szép, amit nekünk szaval,
hanem nem ez az igazi. Ezek burzsoa dolgok, nekünk azonban komolyabb
nóták kellenek. Majd ha nagyobb lesz és többet tud, akkor majd
beszélni fog és nem szavalni. Beszélni, mint én, meg a többi
elvtársak, jogokról és emberszeretetről. Főleg emberszeretetről.
Mert minden azon fordul meg, hogy az egyik ember testvért lásson a
másikban. Ha a vagyonosokban volna emberszeretet, akkor nem kellene
szocializmus. Ezt kell megtanulni! – No, mit tátod úgy a szádat?
Nem láttál még embert?

Ez a fordulat a kis szőke leánynak szólt és kísérete volt egy
könyökrúgásnak, mely a szegény teremtést gyomron találta.

Azt hittem, a föld alá kell sülyednem. Én éreztem át a leány
szégyenét, akit egy idegen fiú előtt így bántalmaznak. Kitéptem
kezemet az elvtárséból és rohantam kifelé. A hideg őszi levegő
megcsapta homlokomat, ez jól esett. Szemben egy rendőr ácsorgott,
meg valami kifestett személy. Ekkor valaki vállamra teszi a kezét.
Riadtan megfordulok: a szőke kislány volt.

– Én is tudok szavalni – mondta forró hangon, s úgy állt
mellém, hogy a testünk majd összesímult. – Ó igen, – tette
hozzá szakadozottan – és nagyon szeretek szavalni, hanem otthon nem
szabad. Otthon mosni és vasalni kell.

Tétova tűz lobogott a szemében.

– Ó, hogy szeretem magát, – folytatta – maga nagyon szépen tud
szavalni. És sok verset tud, magának szabad tanulni. Nekem nem
szabad, mert nappal mosok és vasalok, este meg petróleumot kell
égetni. Maga iskolába jár? Én is jártam. Polgáriba is. Két
polgáriba. Ekkor férjhez ment a néném és segíteni kellett
anyámnak a mosásnál. Ha a néném nem ment volna férjhez, most is
iskolába járnék.

Kék kis ruha volt rajta, fehér szalagokkal. Sokszor látok most így
kiöltöztetett szegény gyerekeket. Bizony elég ferdék és koldusok
ebben a díszben. De akkoriban szegénységre szoktatott szemem
tündéri előkelőségnek nézte a kis leányt kék ruhájában.
Féltem tőle és nem tudtam szólani. Azt szerettem volna mondani:
_kisasszony_. De a serdülő fiú érthetetlen szemérmetességével
visszariadtam ettől a szótól. Úgy éreztem, megvet, ha csak észre
is veszem, hogy ő leány.

– Maga nagyon boldog, – folytatta a kis leány – maga iskolába
jár és tapsot kap itten. Én is szeretnék iskolába járni és
tapsot kapni. Volt már színházban?

– Nem – hebegtem.

– Én voltam – folytatta elvadult hévvel. – Nénémmel egyszer
voltam. Ó, az nagyszerű. És ha tanulnék, én is lennék
színésznő, mert én nagyon szeretek szavalni. Akarja hallani? Tudom
a Gonosz mostohát is. Akarja hallani?

És ott a kocsmaajtó előtt, szemben a rendőrrel és a kifestett
leánnyal, elszavalta nekem a Gonosz mostohát. Hadart, mert sietett.
De a hangja csöngése mostanig is a fülemben maradt és sokszor, ha
ünnepelt színésznőket látok, önkéntelenül kutatok nem-e a kis
Emmi pompázik előttem?

– Úgy-e hogy tudom? – szólt lihegve, diadalmasan. – De
szeretném azt is tudni, amit maga tud. Akar rá megtanítani?
Tanítson meg. Minden délután ráérek, míg apa hazajön a
munkából. Odamegyek magához és akkor együtt szavalunk. Úgy-e,
maga is színész lesz? Én meg színésznő leszek. Akarom, hogy
színésznő legyek. És ha máskép nem lehet, megszököm és
színésznő leszek. Akar tanítani? Akkor nagyon fogom magát
szeretni. Tudja mit? Akkor a szeretője leszek.

A vér a fejembe tolult. Ó, hogy a keblemre öleltem volna a
kékruhás kis teremtést! A kamaszkor zsibongó, kínzó vágyai hány
álmatlan éjtszakán könnyeket sajtoltak szemembe! Tudó voltam, mint
a paradicsom kígyója, de rettentő bűnnek éreztem vágyaimat.

– Nekem nem kell szerető! – kiáltottam szinte fölháborodottan.

– Most nem, – folytatta egészen természetes hangon a kis lány
– én is még nagyon fiatal vagyok. Hanem majd későbben, ha maga
gazdag ember lesz és én nagy leány. A néném is gazdag embernek a
szeretője volt, mielőtt férjhez ment. Ó, beh fogom magát szeretni,
ha megtanít versekre!

Ez a beszéd fölháborított és mélységesen megindított. Nagy
istenem, milyen világ lehet ez, ahol a kis lány így beszél! Ahol az
ártatlanság természetesnek tudja a bűnt, nem is sejtvén, micsoda
lealacsonyodást jelent. Igen, én ezt a gyermeket tanítani fogom,
gondoltam, mert belőle művésznő lehet és feleségül veszem, mert
szeretem. Nevelni fogom magamnak, jóra, dicsőre!

És meg is mondtam neki. De nem azt, hogy feleségül veszem. Csak azt,
hogy tanítani fogom és nem kívánom érte, hogy a szeretőm legyen.

Ő ezzel nem igen törődött. Csak boldoggá tette, hogy tanítani
fogom. Minden délután öt órakor, ha leckéről jövök, meg fog
várni a Práter-utca sarkán és akkor tanítom.

Dobogó szívvel mentem másnap elébe. Ez _rendezvous_, mondta bennem
valami, s megijedtem. – Nem, – védekeztem a hang ellen – ez is
lecke, mint a másik, csak nem jár érte fizetés.

Már ott várt. És én elmondtam neki V. Lászlót, strófánként,
kétszer-háromszor, ő meg utánam mondogatta. Nagyon rongyos volt
akkor és mezítláb járt, de a szeme époly gyönyörüen mély volt
és a haja vakítóan szőke, mint a káprázatos kék ruhában.
Gyorsan tanult, bizonyos sietős lázzal. Mintha minden percben várta
volna, hogy ráront az apja, vagy hívja az édesanyja rikító hangja.

De már másnap nem jött. Hiába vártam rá az utcasarkon.
Harmadnapra ott volt.

– Mosnom kellett, – mondta – nem engedett az anyám.

Én pedig boldog voltam, hogy vele lehettem és megtanítottam a velszi
bárdok első felére. Aztán hallgattam sóvár káprázatait a
jövőről. Amikor ő színésznő lesz és én katonatiszt, aki
szocialista költeményeket ír. Mert nekem ez volt a tervem a
jövőre.

Minden nap vártam, de nem minden nap jött. Mosni kellett. Sokszor
kellett mosni.

– Mosni! – kiáltotta kétségbeesetten és kék szemében a
lázadás tüze cikázott. – A gazdag lányok tanulnak és kalaposan
járnak iskolába, nekem meg mosni kell! De tanulni akarok,
színésznő akarok lenni, s ha máskép nem lehet, hát megszököm.

Megtette-e? Nem tudom. Elkerültem a Práter-utcából és a leckéim
miatt nem értem rá a hosszú kerülőre. El-elmaradoztam én is és
érintkezésünk megszakadt. Néhány éven át nem láttam, szinte el
is felejtettem. Egyszer aztán a szociálistáknál ismét találkoztam
vele. Elbujtam, szörnyen szégyeltem magamat. Részt vett a
hangversenyen énekelt. Gyönyörű, szép hangja volt, majdnem olyan
gyönyörű, mint a kék szeme, mely most komolyabban, hidegebben
nézett, mint akkor. Égtem a vágytól, hogy régi ismerősként
elébe lépjek és gratuláljak neki, de eszembe jutott, hogy mit
igért nekem és röstelkedtem. Amíg a tapsokat megköszönte, én
megszöktem.

Most pedig gyakran látom. Utam elvisz egy utcasarok előtt, ahol
tolókocsija mellett egy gyümölcsöskofa áll. Emmi az. Hogy jutott
ennyire, nem tudom. Sovány, csúnya asszony, az éhség rí ki hajdan
rajongó szép szeméből. Ezt a szegénység teszi. Ha a nénje nem
megy férjhez s neki nem kell helyette mosnia, talán lett volna
belőle, amire született.

Most gyümölcsöt árul.




_MIHÁLY._

_(Féltizenkettő. A rács mögött még szorgalmasan dolgozik a
főkönyvelő, a szaldakontista és a strazzista. A rácson innen a fal
mellett, egy kis asztalon Jóska az inkasszáns maga kasszát csinál.
Mihály, a takarító szolga mellette ül és lopva pipáz.)_

A főkönyvelő: Mihály, egy pohár vizet!

Mihály: Igenis, kérem. _(Cammogva hozza a pohár vizet. A
főkönyvelő a világosság felé tartja, mint a pálinkát és
iszik.)_

A főkönyvelő: A fene egye meg a budapesti vizet, Bécsben a
legnagyobb élvezetem volt, ha egy pohár vizet ittam.

A szaldakontista: És ép olyan olcsó volt, mint Pesten.

A főkönyvelő: Tudom, hogy mit akar ezzel mondani, de majd maga is
olcsóbban adja, ha benő a feje lágya. Maga vajas pogácsát
uzsonnál és sört iszik hozzá, pedig félannyi fizetése, mint nekem
s dupla annyi az adóssága, mint az én megtakarított pénzem.

A szaldakontista: Ez már igaz, Krausz úr és erről jut eszembe, nem
adna kölcsön öt forintot elsejéig?

A főkönyvelő: Hahá! Még csak tizedike van s magának máris nincs
öt forintja.

A szaldakontista: Igen, de kérem ki van fizetve a koszt, a kvártély,
a borbély, a szabó, éppen csak a mosás nincs. S mivel ennek a
hosszú Mihálynak a feleségével mosatok, hát a hivatal méltósága
is megkívánja, hogy ne maradjak neki adósa.

A főkönyvelő: Hát azt nem kívánja meg a hivatal méltósága,
hogy ne enyelegjen a szolgának a feleségével?

A szaldakontista: Ha maga megengedi, hogy a maga feleségével
enyelegjek, akkor békét hagyok a Mihály feleségének.

A főkönyvelő: Berger úr, az ilyen beszédet kikérem magamnak.

A szaldakontista: Bocsánatot kérek, de csak úgy mondtam. Az egész
különben szót sem érdemel. Csak vadházasságban élnek és az a
Mihály olyan barom, hogyha látna is valamit, nem merne szólni.

A főkönyvelő: Az már igaz, hogy valóságos állat. Sohse láttam
még ilyen mulyán engedelmes embert. Bezzeg, ha Jóskának a felesége
mosna magára, akkor…

A szaldakontista: Azt hiszi, hogy félnék Jóskától? Igaz, hogy
szemtelen egy firma, de nekem már volt párbajom is és nem féltem.
Még pedig asszony miatt… hallgasson csak ide…

_(Míg az urak tovább diskurálnak, Jóska és Mihály a kuckóban
ugyancsak adják egymásnak a szót.)_

Mihály: Jártál arrafelé is?

Jóska: Merre?

Mihály: Hát… tudod, hogy mit gondolok.

Jóska: Vagy úgy! Megint az jár az eszedbe? Hát nem voltam
arrafelé, hanem a Béla-utcában reggel találkoztam Marcsával.

Mihály: A Béla-utcában?

Jóska: Hát mi van azon csudálni való? Ott lakik a Berger úr s ő
ma tisztát vitt neki haza.

Mihály: Annak a kutya zsidónak be fogom törni a fejét.

Jóska: Te? Ha csak rád szól, már négykézláb csúszol elébe. Ne
hencegj öreg, tudsz te jól mindent és tűrsz, mert félted a
kenyeredet.

Mihály: Már nem sokáig fogom félteni, nem ismersz engem! S ha
olyant találnék az én tilosomban, aki nekem sem ingem, sem subám,
hát annak megmutatnám, hogy ki fia vagyok!

Jóska _(nyugodtan)_: Emlékszel, mikor első találkozásunkkor a
kocsmában félkézzel az almárium tetejére raktalak? Onnan nézted,
hogy csókolom meg a Marcsát.

Mihály _(megjuhászodva)_: Nem rólad beszélek.

Jóska: Mulya vagy, Mihály, rólam beszéltél. Énrám gyanakszol,
pedig nincs igazad, mert ha igazad volna, akkor én már régen
összetörtem volna annak a zsidó ifiúrnak a csontját. Mert ha
Marcsa az én szeretőm volna, nem tűrném el, hogy valaki más is…
eh, téged is agyonütnélek, mert téged sem tűrnélek meg, még ha
hites ura volnál is, akkor sem.

Mihály: Könnyű beszélned neked, nem a tiéd!

Jóska: Te, Mihály, hát mért engeded, hogy Marcsa arra az emberre
mosson? Hiszen szegény nem is tehet róla. Ma reggel is azt mondja: a
fene egye meg Mihályt, hát mért kívánja, hogy mossak annak a
zsidónak?

Mihály: Mondta? No, ezért megrugdosom.

Jóska: Majd én téged! Hozzá ne merj nyúlni, mert én nem tűröm,
hogy énmiattam legyen bántódása.

Mihály: Nem ismertek még engem. Ha én egyszer kitörök…

A strazzista _(tizenötéves fiú)_: Mihály, adja ide a kopirkönyvet.

Mihály _(fölugrik és alázatosan odacammog)_: Tessék, Fejér úr.

A strazzista: Maga mulya, az a régi könyv, az újat adja.

Mihály: Igen is, kérem.

A szaldakontista: Jóska, lesz-e már? Háromnegyed van, nekem nincs
kedvem, hogy maga miatt lekéssem az ebédről.

Jóska _(egykedvüen tovább rakosgatja a pénzt)_: Hát csak menjen
ebédelni, Berger úr, én meg a Berger úr kedvéért nem fogok
ráfizetni a számadásra.

A szaldakontista: Jóska, ne szemtelenkedjék.

Jóska _(fölugrik)_: Hát itt a pénz, számítsa össze maga, az úr
nem adta nekem, én se loptam a kauciómat. Kiki vigyázzon a
magáéra.

A főkönyvelő: No, azért nem kell úgy kikelni, Jóska, végezze
csöndben a számadását és több tisztelettel viselje magát az urak
iránt.

Jóska: Magammal se hagyok packázni.

_(Megint a kuckóban együtt ülnek.)_

Mihály: Egyszer rosszul fogsz járni, Jóska!

Jóska _(igen nyugodtan)_: Hát aztán? Van pénzem, a kauciómmal
akárhová mehetek. De olyan barom, mint te, akkor sem volnék, ha egy
fityingem sem volna. Tudod-e, Mihály, hogy te voltaképen állat vagy?

Mihály _(csüggedten)_: Csak kívül, belül nem. Van itt lélek s ha
nekem kaucióm volna, akkor tudom istenem…

Jóska: Époly állat volnál, mint most. Nem vagy te férfi, Mihály
és csodálom, hogy az a Marcsa hogy felejthette magát nálad!

Mihály: Ő tudja, ki vagyok. A kvártélyosa voltam, aztán hogy ezt a
hivatalt kaptam, összeállottunk. Azért tűrök én itt mindent, mert
ha nem volna hivatalom, hát az a beste céda otthagyna. No, de amíg a
kezem alatt van, érzi, hogy az embere vagyok. Látnád csak a testét,
kékre van az rugdalva. Pedig olykor nem is csinál semmi rosszat.
Eszembe jut, hát megrugdalom. Hadd érezze, hogy ki az úr a háznál.

Jóska: Buta vagy, de ravasz. Ezt most azért mondtad, hogy eláruljam
magamat. De vigyázz, ha még talán gyanakodol, hát úgy lehet,
kedvem szottyan és egyszerüen elveszem tőled az asszonyt.

Mihály: Te? Az olyan legényfajta, mint te, nem vesz magára asszonyt
állandó koloncnak.

Jóska: Csak ne bizakodj benne. Az ember megváltozik, s azt találja,
hogy mégis jobb, ha van valaki, aki főz neki. Marcsa pedig igen jól
főz. Nem hínál meg ma vacsorára? Adok hozzá három hatost, meg a
bort is magammal hozom.

Mihály: Bort is? Nem, Jóska, engem ugyan le nem kenyerezel. Nem a
főztiért mennél…

Jóska: Barom, hisz ott leszel magad is!

Mihály: Jóska, te igaz barátom vagy, erősebb is vagy nálamnál,
nincs mitől tartanod. Aztán nekem már mindegy, akár az a zsidó,
akár te. Mondd meg igaz lelkedre, van köztetek valami?

Jóska _(nevetve)_: Hát igaz lelkemre mondom, szamár vagy.

Mihály: Hiszek neked, hát akkor szívesen látlak!

Jóska: Itt a három hatos, a bort majd este viszem. Aztán jó
birkapaprikást csináljon a Marcsa és túrósgaluskát
töpörtyűvel. Most leszámolok a zsidóval.

_(Meg is teszi. Öt perc multán félénk kopogtatással benyit Marcsa,
csinos arcú, köpcös teremtés, kosárral a karján.)_

Mihály _(sziszegve)_: Mit keresel itt?

Marcsa: Jó napot kívánok, Berger úr, kérem hazavittem a ruhát és
átadtam a szobaleánynak, a jegyzéket meg gondoltam, itt átadhatom a
nagyságos úrnak.

A szaldakontista: Ohohó, a szép Marcsa, isten hozta szép Marcsa, de
sajnálom, hogy olyankor viszi haza a ruhát, amikor nem vagyok otthon.

Marcsa _(kacéran)_: Van eszem, hogy ne olyankor állítsak be.

A szaldakontista _(kijön a ketrecből és átfogja Marcsát)_: Eszem a
lelkét, aranyom, igaza van, ha otthon érne, nem menne el úgy, ahogy
jött. No, Mihály, irígylem magától a feleségét.

Mihály _(zavartan mosolyogva)_: Nem úrnak való volna, csak olyan
szegényemberfélének.

Jóska _(a ketrecben)_: Kérem, Berger úr, tizenkettő elmult, ne
méltóztassék most enyelegni.

A szaldakontista: Ejnye, be sietős egyszerre a dolga. Hát lelkem, a
jegyzéket majd adja oda Mihálynak, az majd elhozza holnap. Isten
vele.

Mihály _(kimegy az asszonnyal az ajtó elé, egyet rúg feléje, de
Marcsa kikerüli)_: Hazudtál, agyon foglak ütni!

Marcsa _(a kosarát maga elé tartja)_: Elment az eszed?

Mihály: Most vitted haza a ruhát? Csak a számlát hozod? Hát reggel
ki vitte haza a ruhát? Hol csavarogtál mostanáig? Látta a Jóska
is, magad mondtad neki, hogy reggel voltál nála. Te czéda, te… egy
zsidóval… no csak gyere haza… _(Ismét rug felé egyet, de most
eltalálja.)_

Marcsa: Vadállat!

_(Ekkor kilép Jóska.)_

Jóska: Mit csináltok itt?

Mihály _(megjuhászkodva)_: Csak azt mondom neki, hogy sok töpörtyű
legyen a túrósgaluskán.

Jóska: Mintha veszekedtetek volna.

Mihály: Dehogy – csak egy kicsit megrugdostam.




_ÖRMÉNY REGÉNY._

Különbül, mint az öreg Katagár Mózes, ember még nem bánt el
hűtlen feleségével. Kerek húsz esztendeig tartott, míg
elégtétele teljes volt.

Az elején ott voltam magam is, kicsi gyerekkoromban. Katagár úr a
boltjában ült és pipált, a felesége kiszolgálta a parasztokat.
Bizony, én nem tudom, hogy szép asszony volt-e; lompos
szoknyájában, tarka kendőbe csavart fejével nekem nem tetszett. De
vidám volt és barátságos mindenkihez. Azonfelül ő volt az úr a
háznál. Ura csak pipázgatott, elment a szomszéd városba
kártyázni s idehaza szóba állt az oláh parasztokkal, hogy lesz-e
hó, eső? Az asszony szolgált az üzletben, számolt le a
regálebérletben, vágatta az erdőben a fát, vezette a havasi
legelő marhaállományát. Nála volt a nagy kassza kulcsa is, a kis
kassza kulcsa is. S amellett ő tanította írni-olvasni a kis ötéves
Juliskát is, egyetlen gyereküket.

A szomszéd faluban fával kufárkodott Sverteczky Bertalan, aki
valamikor vadászhadnagy volt, de holmi csúnya kártya-afférek miatt
kitették a katonaságból. Összevásárolgatta a fát levágottan,
levágatlanul s tovább adogatta. Közben ő is bement a szomszéd
városkába, ahol nagyokat ivott és kártyázott. Csodálatos, mióta
rajtavesztett a katonaságnál, a kártyában mindig becsületes maradt
és állandóan veszített. Ennélfogva Katagár Mózes, aki jeles
kártyás és fukar ember volt, nagyon szeretett vele kártyázni.

Egy ízben megesett, hogy egy tizesbankót, melyet Katagár Mózes
éppen elnyert, kiégetett a szivarjával, a jobb csücskén. Nagy baj
nem esett vele, alapos vizsgálat után kitűnt, hogy maga a bankó
rajza, ami értéknek számít, sértetlen maradt. Ebben megnyugodva,
Mózes zsebregyűrte a többi pénzzel és vígan kocogott hazafelé.
Ott nevetve mesélte feleségének, hogy megint nyert ötvenöt
forintot attól a szamár Sverteczkytől s átadta az asszonynak a
pénzt, aki meglehetős egykedvüen becsukta a kasszába.

Másnap ott járt Sverteczky és az asszonnyal leszámolt egy nagy
faszállítást s mint Mózesnek mondta, rögtön le is szúrta az
árát.

– Nem jön-e be egy kis partira? – kérdezte azután.

– Ha az asszony enged – felelt Mózes.

Az asszony jó volt, mindent engedett. Igy a Sverteczky csézáján
elkocogtak s két óra multán már ott ültek a kaszinóban,
egymással szemben, egy csomó kibictől körülvéve és kártyáztak.
A szerencse, mint mindig, most is kedvezett Mózesnek, aki egyre
gyűrte mellénye zsebébe a bankókat. A másik káromkodott, de
igazában nem igen bánta a veszteséget.

Egyszerre Mózes csak meghökkent s azóta következetesen veszített.
A hadnagy egy tízforintosat adott át neki, ugyanazt, amelyiket tegnap
tőle nyert, az átégetett széllel. A jószemű Mózes rögtön
fölismerte, de nem szólt semmit. Majd minden pénzét elvesztette,
kivéve az égett tízforintosat. Ezt nem adta oda, inkább adósa
maradt Sverteczkynek tizenöt forinttal.

Mikor hazament, csak ennyit mondott az asszonynak.

– A kasszakulcsot.

– Minek?

Mózes csökönyösen ismételte:

– A kasszakulcsot!

Az asszony elhalványult, de odaadta a kulcsot.

– Gyere be.

Követte.

Mózes fölütötte a könyvet, abba be volt vezetve a Sverteczky
által fizetett négyszáznyolcvan forint. Kinyitotta a kasszát és
talált benne kétszázat.

– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes.

Az asszony próbálja elriasztani.

– Mit törődöl vele? Ha eddig rám bíztad, ezentúl is rám
bízhatod.

– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes ismét és már kezében tartja az
asszony nyakát.

– Jóisten! – hebegi ez – ne bánts Mózes.

– Hogy lehet ez? – kérdi emez harmadszor.

Az asszony látta, hogy nem a pénzre kíváncsi, hanem valamit sejt.
Ismerte emberét és tudta, hogy el van veszve. Összeszorította
tehát fehér ajkát s lehorgasztotta a fejét.

– Tégy velem, amit akarsz, – mondotta.

Mózes ellökte, hogy nekiesett az almáriomnak, aztán nekiült az
üzleti könyveknek és egész éjtszaka számolgatott. Mikor ezzel
készen volt, odaállt a kis gyerek ágyacskája elé és figyelmesen
nézte. Most már látta, ami eddig föl se tűnt neki: a gyerek
szakasztott Sverteczky volt, ugyanaz a fekete szem, ugyanaz a kiálló
áll s mikor nevetett, az arca épúgy, mintha három darabra vált
volna, mint a volt hadnagyé.

Az asszony az ágyban feküdt és nem mert moccanni. Megértette minden
mozdulatát s mikor a gyereket vizsgálta, megértette ezt is. Most az
ember hozzálépett s az asszony megkövült rémülettel nézett rá.
Azt hitte, hogy meg akarja fojtani. De Katagár Mózes csak leült az
ágy szélére és lerántotta lábáról a csizmát, aztán egészen
levetkőzött, lefeküdt és öt perc mulva mélyen és nyugodtan
aludt.

Kora reggel befogatott és elhajtott, egymagában. Délre azért otthon
volt s ebédhez ült, mintha mi sem történt volna. Az asszony tudta,
hogy hol járt, de sejtelme sem volt róla, mit művelt. Tán megölte?
S most rajta a sor? Halálos aggodalommal kémlelte az ember
torzonborz, nyugodt arcát, s a szeméből még csak azt sem látta,
hogy valami a fejében járna. Mikor elvégezte az ebédjét, odament a
kasszához, kinyitotta, lassan, körülményesen kikotorászott a
tárcájából egy váltót és gondosan elzárta.

Ekkor állt a felesége elé és mondta:

– Elintéztem mindent. Tizenhétezerkétszáz forintot adtál neki,
hogy fattyú anyjává tett. A pénz az enyém, a gyerek az övé.
Előbb adja meg a pénzemet, aztán majd meglássuk, mi lesz a
gyerekkel. Értetted?

Nem értette ugyan, de bólintott a fejével és mód nélkül meg volt
rettenve.

De csakhamar megértette. Mózes behívta a gyereket, aki az udvaron
kergette a libákat, térde közé fogta, hosszan nézte az arcát,
megsimogatta vad, fekete haját s ezt mondta:

– Van-e kedved velem a Lunka Negrára menni?

– Most mindjárt! – kiáltott a gyerek és tapsolt örömében.

– A Lunka Negrán sok mulatság akad, – folytatta Mózes – ott
örökké csilingel a nyáj kolompja, mindig vannak kecskegidák,
mikkel játszogathatsz, aztán két kecskét befogunk egy kis szánba
és usgyi, repülünk velök le a lejtőn.

– Jaj de jó lesz! – kiáltott a gyerek – papa menjünk a Lunka
Negrára!

– Készülj tehát – szólt az öreg és fölállt.

Akkor tavasz volt, a hegyekről egyre robogtak lefelé a vadvizek. A
Lunka Negra felől távoli dörgés jelezte a hótömegek
összeroppanását, a nyájak most vonultak fölfelé. Az öreg Mózes
összeszedte téli holmiját, összecsomagolt néhány kiló dohányt,
néhány skatulya töltést, egy doboz teát. A gyerekkel
összeszedette összes holmiait, fölrakatta az egész göncöt egy kis
kétkerekű szekérre, maga pedig a gyereket kézenfogva, mondta:

– Most gyerünk!

Rá se hederített az asszonyra, aki kővé meredve állt ott és
nézte hol a gyereket, hol azt a rémületesen nyugodt embert. A gyerek
vígan anyjához futott, hogy búcsúzzék, de apja visszarántotta.

– Nem érünk rá – mondta és hátra se nézve, egy szót se
szólva, nekiindult a havasoknak.

– Mózes! – sikoltott az asszony és utánavetette magát.

Mintha nem is hallotta volna, csak ment, ment a körbe tekergődző
úton, föl, a havasok felé.

És leszállt a nap és elmult az éjtszaka, az ember nem jön haza.
Tán valami baja történt? Jöttek a parasztok a havasok aljáról:
nem látták-e Katagár uramat? De igen, találkoztak vele, fölment az
a Lunka Negra felé és igen vidáman játszogatott a gyerekkel. Majd
egy másik: a gyerek a vállán lovagolt, úgy vitte, bizonyára
fáradt volt. De hogy is lehet ilyen kis gyereket olyan magasra vinni,
különösen most, mikor patak folyik az ösvényeken?

Aztán nap mult nap után és Mózes nem jött vissza. Beköszöntött
a nyár, a nyájak a legmagasabb legelőkre vonultak föl és Katagár
Mózesről azt hallotta az asszony, hogy egy havasi kunyhóban ütött
tanyát a kis Julissal, aki igen vidám. Puskával a vállán
barangolja be a sziklákat és egyre teregeti le a zergéket. – Nem
izent semmit? – Semmit.

S az ősz is beállt és a kis oláh falu éjjel-nappal, heteken
keresztül ázott a szakadatlan esőben. Sverteczkyről hírt se
hallott többet. A Retyezát fehér jéglapjai eltűntek a felhők
mögül, a pásztorok vissza-visszatértek már a faluba, a hegyeket
egészen ellepte már a hó. Csak Katagár Mózes maradt fönt a
kislánnyal, ahol most farkasok ordítanak versenyt a bömbölő
széllel.

Jött a karácsony is, egészen fehéren, egészen reménytelenül. A
hegyi utak járhatatlanok, most már nem is jöhetnek le, tán el is
pusztultak odafönt.

Ez a folytonos várás, rettegés, tépelődés, a lelkifurdalás, a
gyerekért való gond, közepette a nyugodalmas, egyhangú életnek a
boltban, a számadások között, csontig lesorvasztották a szegény
asszonyt. Imádkozott, hogy ura jöjjön vissza és lőjje le.

Szilveszter estéjén aztán váratlanul betoppant. Úgy, mintha mi sem
történt volna. A kislányt karján tartotta s az vastag nyakát
átölelve, aludt. Az asszony szólni sem mert, csak úgy lihegve,
vágyva nézett a gyerekre, de nem merte érinteni. Mózes rá sem
nézett, csak gyöngéden levetkőztette a gyereket és lefektette.
Aztán maga is levetkőzött és lefeküdt.

Másnap kiállt a boltajtó elé és pipált. Csikorgó hideg volt, ott
fönt a havasokban megszokta. A kis gyerek, mikor fölébredt,
csodálkozva nézett körül, egészen elszokott a szülei háztól,
tán nem is igen emlékezett rá. Édesanyja most, hogy az ember nem
látta, rávetette magát és keserves könnyhullatás között
csókolgatta. A kislány tűrte, idegenül, szinte kedvetlenül.

– Elfelejtetted már anyádat, nem szereted már anyádat? –
zokogott a szegény asszony.

A gyerek nem felelt, csak nézett vágyva ki a kis ablakon, a szabadba.

– Ugy-e jó itt? Most már itt maradsz! – szólt reménykedve, meg
hogy valamit megtudjon, az asszony.

– Odafönt jobb – volt a kurta felelet.

– De nem engedlek, itt tartlak, te szívtelen gyermek! – kiáltott
az asszony.

– Apa erősebb – volt a felelet.

Délfelé az öreg Mózes nyugtalankodni kezdett. Egykedvű arca
elsötétült, majd fenyegető lett. Nézte az óráját s a kezében
tartogatva, kémlelte az utat. Mikor a mutató pontban tizenkettőre
ért, Katagár Mózes bement a boltba.

– Jól jár az óra?

Ez volt első szava a feleségéhez.

– Jól jár. – Megnézte, ott még egy negyedóra hiányzott
tizenkettőre.

Ekkor száncsörgés hallatszott, a bolt előtt állt meg s belépett
Sverteczky. Egészen lefogyva, arcán a hajszolt vad fáradtsága és a
kísértettől remegő kutya félelme. Egy pillanatra találkozott a
szeme az asszonyéval, de akkor már ott állt Katagár Mózes.

– Megvan? – kérdezte.

– Megvan – felelte amaz halkan.

Bementek a belső szobába. Ott Sverteczky egy váltót adott át és
néhány nagy bankót. Katagár Mózes gondosan megolvasta a pénzt,
elzárta, aztán kivette és átadta Sverteczkynek a régi váltót.

– Mához egy esztendőre, – mondotta és elfordult.

– Mózes, – szólt az most – valamit szeretnék kérdezni.

– Az üzletre tartozik?

– Arra.

– Nos?

– Mi lesz, ha véletlenül meghalnék?

– Az a ti bajotok, gondod legyen rá, hogy ne halj meg. Én is
vigyázok magamra. Ha _vele_ akarsz beszélni – nem bánom.

Nem bánta, sőt maga ment ki a boltba, míg azok ketten beszélgettek.
A gyerek nem tágított oldala mellől.

Ekkor tudta csak meg az asszony az egész szörnyűséget. A
megállapodás, azaz Katagár Mózes határozata az volt, hogy míg az
egész pénzt le nem fizette, addig a gyereket magánál tartja. Ha
pedig bármely oknál fogva elmarad a törlesztés, megöli a gyereket.

S ezzel a rémítéssel kergette végig az országon azt az embert,
pénzt szerezni. Kényszerítette, hogy vigyázzon az egészségére
és éljen rosszabbul, mint a kutya és takarékoskodjon, mint a fukar.
Ha gályarabságra ítéli, nem olyan szörnyű a büntetés. S míg az
embert végigkergeti az országon, az asszonyt egyhelyben, egymagában
fogva tartja a boltban. Ez húsz esztendeig fog tartani, mert annyihoz
kötötte magát az öreg Katagár.

Még két napig lent maradt s beszerezte a szükségleteit. Aztán
hátra se nézve, kézen fogta a gyereket és elindult ismét a
vadonba. A gyerek se nézett hátra, egészen olyan volt, mint az az
ember, akit apjának tekintett.

És év év után megismétlődött ugyanaz a jelenet. Minden esztendő
sorvadtabban, megtörtebben, megvénültebben hozta össze a hajdani
szerelmes párt, és erősebben, duzzadó egészségben piros orcával
és büszke fejhordással a megcsalt férjet. S a gyerek is megbarnult,
szinte megnémult, de erős, durva szépségű női óriássá
fejlődött. A pásztorok között regék jártak róla, a havasok
odafönt százszorosan visszaverték vidám kacagását, harsogó
danáját és a puska ropogott a kezében s úgy utánairamodott a
zergéknek, hogy szinte elevenen fogta el. Itt lent néma volt és
csöndes, rá se nézett senkire, csak az apján csüngött a szeme,
rajongó szeretettel és boldogsággal.

Mikor a leány tizenöt éves lett, Katagár Mózes nem vitte többé a
havasokba. Ellenben összeszedett egy nagy csomó pénzt s elment vele
Pestre. Az ember és a leány nagyon jól értették egymást, odafönt
annyira összeszoktak, hogy a gondolatuk is találkozott s amit az
öreg akart, az mindig jól esett a lánynak. Szép lakást rendezett
be Pesten és járatta a házhoz a különböző mestereket. A lány
tanult nyelveket, tanult zongorázni, festeni és táncolni. Olyan
erős és egészséges volt, amivé csak tízévi merőben fizikai
élet tehet, istenverte magánosságban, a legzordonabb környezetben.
És ezt a megedzett anyagot most megcsiszolgatta kulturával. A durva
arc, a szinte fekete kéz megtisztult, megfinomult anélkül, hogy
elpuhult volna. Három év multán Katagár Juliska olyan szépség
volt, amilyen Magyarországon még nem termett.

Sverteczky pedig egészen összeaszott, most már csak mankón tudott
járni. De hűségesen, mintha kísértet kergette volna, minden újév
napján ott volt a kis oláh faluban és hozta a törlesztést meg az
új váltót. És látva azt az asszonyt, akivel vétkezett, félig
megfehéredve, félig megkopaszodva, egészen belefásulva ebbe a
rettenetes életbe, amint gépiesen méri a pálinkát, a lisztet, a
cukrot, petróleumot, kocsikenőcsöt, szöget, sarlót, kaszát,
minden évben kegyelemért könyörgött, de Mózes hajthatatlan
maradt.

– Az utolsó garasig, az utolsó napig – mondotta – a gyerek a
kezemben van és tudod, hogy én megteszem, amit mondok.

Juliska huszonegy éves korában férjhez ment. Igen előkelő, igen
gazdag ember vette el. De Katagár Mózes föltételül tűzte, hogy
míg a leánya huszonhat esztendős nem lesz, addig az ő házánál
kell maradnia. Fényes, nagy házat vitt és époly könnyűséggel
merült bele a nagyúri életbe, mint annak idején a havasiba. Ezt az
embert semmi se hozza ki a sodrából.

Végre elkövetkezett a huszadik év és Sverteczky úgyszólván a
sír széléről támolygott a kis faluba s olvasta le az utolsó
részletet.

– Most rendben vagyunk – szólt az öreg Mózes.

– Most már meghalhatok – szólt Sverteczky.

– Most visszakaphatod a lányodat, – szólt Katagár Mózes – de
becsületes módon, hogy kára ne legyen belőle.

– Hogyan? – hebegte Sverteczky.

– Azt majd este megtudod.

Délben történt ez a beszélgetés és estére az öreg Katagár
Mózes halva volt. Főbe lőtte magát, Néhány sort hagyott hátra a
feleségének: meg fogtok most esküdni egymással, hogy becsületes
szülei lehessetek a lányotoknak.




_KÉT ÁGY._

Szép vagy, én édesem, ezidőszerint egyetlenem, de a feleségem
sokkal szebb tenálad. Mi a te buja húsosságod az ő ártatlan
nádszáltermetéhez képest. A te beszédes, csókos, kipárnázott
ajkad ahhoz a keskeny, rózsaszín vonalhoz képest, mely beszédesen
és mosolyogva minden szónál, minden hangulatnál másfelé
kígyózik s mikor ajkammal megközelíteném, hirtelen csúcsos, piros
tölcsérré csucsorodik, olyan, mint egy kis nyíló kráter, mely
magába szívja a lávát! Soha úgy nem szerettelek és nem foglak
soha úgy szeretni, mint őt, akit veled megcsalok, akit elhagytam,
mivel nem engedtek tőle elválni.

Az emberek nagyon sokat spekulálnak és csóválgatják a fejüket,
hogy miért jár az örök hűség fogadalma nyomán a hitszegés és a
kiábrándulás. Évszázak óta törik rajta a fejüket, hogy miért
szeretlek téged jobban, mint a feleségemet, pedig téged nem is
szeretlek. A férfi csapodár teremtés – de a két év alatt, hogy
»boldog« házasságban éltem vele, csapodár természetem minden
szép alak felé hajlott, csak feléje nem. Hogy megvan, hogy
birtokomban van s csak a nehézség, meg a tilalom ingerli az embert?
Te is megvagy és semmi nehézségembe nem került a meghódításod.
Leírom az én történettelen regényemet azok okulására, akik
hasonló bajban vannak s megvan a komoly szándékuk a bajtól való
menekülésre.

A főbaj a két ágy, a közös hálószobában. Amikor a boldog mamák
kiválogatják a bútorosnál szerencsés gyermekeik számára a
családi ágyakat, akkor koporsót vásárolnak gyermekük szerelmének
és boldogságának. Mikor jegyes korunkban, két nappal az esküvő
előtt megnézvén lakásunkat, – nekünk semmi beleszólásunk nem
volt, mivel a menyasszony szülei fizették a bútorokat –
beléptünk a hálószobába, bennem reszketett minden ideg és ész
nélkül magamhoz kaptam a remegő szép leányt.

– A hálószoba – suttogtam és majd megrepedt a fejem.

És kémleltem az ő szép, finom gyermekarcát, melyet gyönge
pirosság vont be. S az első nyilallás akkor támadt a szívem
tájékán. Oda tudott lépni az ágyhoz és annyi műértéssel
megtapogatta a paplan selymét, végigsimította a habos párnákat és
gyönyörködött a tenyérnyi monogrammban.

– Ez lesz az enyém, – mondotta, a fal felé álló ágyra mutatva
– nem tudok az ablak felé aludni.

Különös volt. Én nem tudtam megbarátkozni a valóság
gondolatával, hogy ezzel a liliomszállal egy szobában fogok aludni.
Pedig a kalandok emléke egész árbocerdőként meredezik mögöttem
ég felé. Ő a szende, a tiszta, az ártatlan, úgy beszélt róla,
mintha azt mondaná: holnapután hetivásár lesz.

– Kedvesem, – mondtam már akkor – ha rajtam állna, külön
hálószobát rendeznék be neked.

– Miért? – kiáltott szinte kétségbeesve – hát nem szeretsz?

Zavarban voltam s akkor a magam vágya ellen is szóltam. Csakugyan,
miért? A két ágy egymás mellett örökkévaló ölelést jelent.
Melyik szerelmes térne ki ez üdvösség elől?

– Mert szeretlek – rebegtem őszinte érzéssel és gondolattal –
és szent vagy te nékem, mint feleségem is és nem akarom, hogy a
tulajdonommá válj, mikor feleségemmé teszlek.

Ennek sok értelme nincs és ő nem is értette meg. Csak sírt és
alig tudtam nagynehezen megbékíteni.

– Hát ez nem tartozik a házassághoz? – kérdezte panaszos
hangon.

– Hogyne, hogyne. Bizonyos körökben nincs úgy, de a polgári
osztálynál ez a házassághoz tartozik. Sőt a szegény embereknél
az tartozik a házassághoz, hogy a két ágy egy ágy legyen.

– Ez förtelmes – kiáltott föl és elfordult.

A jó isten érti, miért volna ez förtelmesebb, mint a két ágy, de
iszonyodása mégis jól esett.

Az olyan romlott ember, mint jómagam, szörnyen naiv az ártatlan naiv
asszonykához képest. Könnyelmű életében könnyelmű nők között
gyüjtvén emberismereteit, a rossz és az ártatlan nőt annyira
különböző két isten teremtményének véli, hogy szinte
belekábul, mikor megismeri a magától értetődő igazságot, hogy a
tiszta nő is: nő. A mennyország is, a pokol is a hitnek egyívású
pólusai, mind a kettő a jó istennek világfenntartó eleme. De hát
melyik férfi élte végig viharos ifjúságát romlatlan teremtések
közepette? Melyik nem jár úgy, mint én, hogy vágyódik a
szennyből, az olcsóságból, a léhaságból a piruló tisztaság
után, ahol a csók szentség, és a nő, mikor karjába zárja a
férfit, esdeklő pillantással, akarata nélkül, elbűvölve és
kiszolgáltatva rogy az ölelő szerelem forgatagába? Egy tiszta,
szemérmes nő oldalán – ez a képzet a maga költői varázsával
megutáltatta velem eddigi életemet. És mesék meséje a képzeletnek
valóra válása és poklok pokla, az éden kertjének kínszenvedéses
elvesztése, mikor az ember tapasztalja hogy ez a valóság csak
egyszer valóság, aztán – hajrá! vágyódhatsz ismét bűvös,
remegő szemérmetesség után.

Az én szegény kis feleségem nem tehet róla hogy máskép képzeltem
a tisztaságot. Mire hazaértünk a nászútról, én megtanultam
pirulni, ő elfelejtette. A szerelem új világa nyilt neki és
megrészegítette. Az odaadás gyönyörűségébe beletorkollott a
fiatal asszonynál a becsületes, őszinte átérzése a frázisnak:
férj és felesége egy test, egy lélek. Jól értem, ez csupa
tisztaság, de az ördögbe, mikor voltam én szerelmes a magam
testébe?

– Minek szégyeljem magamat? – mondotta az angyal
meggyőződésével – hiszen egyek vagyunk!

Persze, persze. De amikor a férjet éppen az vonzza és hevíti
szerelemre, amitől a nő iszonyodva menekül: az idegenség? Ti, okos
férfiismerők, tudjátok azt és azzal tartjátok fogva a férfi
csapodárságát, hogy egy testetekből, egy szépségetekből minden
napon mást csináltok. Egy új toilette: új asszony, új ingerrel,
új szerelemmel a régi, a megismert helyében. De mit ért ehhez egy
erényben növekedett polgári asszonyka? A szerelem minden igézetét
beleöli a jogba és megengedettségbe. De mikor éppen a jog és a
megengedettség kövezi ki az utat a megszokottság és meguntság
felé!

Mit ád az ilyen asszony külsőségekre – az ura előtt? Hétszámra
ugyanabba a pongyolába bujik. A női fehérnemű, csipkés, habos
tisztaságában kész bűvölet, mint a madár tolla, a virág
színpompája. Nekem látnom kell, mint válik a csipkés sejtelemből
szennyes. A nő üde arca a szépség igéretföldje – de a férj
előtt minek mesterkedni? Nekem látnom kell, hogy reggelre ébredve az
üde, szép arcot mint lepte el az éjtszakai alvás fakósága, mint
duzzasztja a bőr zsírosodása, mint dohosítja a rászáradt
verejték. Istenem, hát vak ez az asszony? Erőnek erejével széjjel
akarja tépni az illuziókat? Nem tudja-e, hogy minden nő egyforma, ha
az illuzió nem tesz közöttük különbséget?

És ez az átkozott, ez a végzetes egyszerűség, a könnyű, kedves,
formát adó ruhácska alatt a praktikus, a durva alsó! A csíkos
alsószoknya, meg a vastag barchet-nadrág, mely térden alul csúszik.
S látnom kell a feleségemet, aki olyan mint a péklegény a
műhelyben s szerelmes vággyal vagyok köteles a péklegény
mozdulatait követni s rettegve gondolok a pillanatra: no most a
kebledre fog borulni. Belenéznék gyönyörű tószín szemébe,
attól elfelejtenék barchetet, péklegényt, meg mindent, de szép
szemét lehúnyja az ártatlan teremtés és én nem tudok szabadulni a
péklegény-hasonlattól.

Az isten szerelmére, miért nem adják a leányokat egy tapasztalt
kokotthoz iskolába? Az életnek boldogsága attól függ, hogy
vetekedni tudjon veletek és büszkén és gőgösen ragaszkodnak
ügyetlenségükhöz, sírjukat ásó tudatlanságukhoz. Nem az a fő,
hogy a gyermeket nem a gólya hozza s azok az ártatlan teremtések azt
hiszik, hogy most már asszonyok, amikor megtudják, hogy a gólya
kelepelő szárnyas, aki csak békákat és kígyókat fogdos. Annyi
évszázadon keresztül panaszkodnak az asszonyok, hogy mily komiszak a
férfiak, mennyit kell tőlük szenvedniök s mégsem jut eszükbe,
hogy valamit kitaláljanak e komiszság ellen, valamit, ami már régen
megvan s aminek az elhanyagolása teremti meg a férfikomiszságot és
a női boldogtalanságot.

Ha pedig teljes nyers műveletlenségben akarnak élni, hát
kérdezlek, nem éppen az ő érdekük-e, hogy minden
fogyatékosságuknak ne legyen tanuja az az ember, aki előtt
tökéletesnek akarnak és kell is látszaniok? S még egy
csekélység. Jóérzésű ember nem alhatik másodmagával. Parasztnak
és munkásnak való ez, aki mihelyest behúnyja szemét, már hortyog
is. A magunkfajta ember többé-kevésbbé mesterségesen altatja el
magát. Az egyik olvas, a másik mozdulatlanul fekszik. Már most én
olvasnék, de kedves nőmet bántja a lámpa fénye. Ő hamarosan
elalszik, én a sötétben fetrengek. S annyi neme, faja van az alvó
embernek. Fordul, csapja a takaróját, nyög, megrezzenti az ágyat,
hát miért ne alhasson nyugodtan és úgy, ahogy megszokta, az a
szerencsétlen ember, aki férj?

S mi ennek a következése? Ha nagyon álmos voltam már és egyszer
kedvemre aludni akartam, vasútra ültem és elutaztam képzelt üzleti
ügyek miatt. Ez volt az első stáció. A második előtt még egyszer
meghökkentem, mert én igazi férj akartam lenni, aki hűséget tart a
feleségének. Minden asszony, aki nem velem alszik egy szobában,
őrült szerelmet keltett bennem. Mikor fogyni éreztem erőmet s a
kísértés már-már megejtett, komolyan beszéltem a feleségemmel.

– Kedvesem, nekünk mégis jobb volna, ha külön hálószobája
volna mindegyikünknek. Egymásba nyíló, az ajtó akár nyitva is
maradhat, de ajtó legyen közöttünk, melyet esetleg be lehessen
csukni.

– Hát nem szeretsz már? – kiáltotta kétségbeesetten és ettől
valóságos dühroham fogott el, melyet alig tudtam legyűrni.

– Éppen, mert, szeretlek – szólottam – kedvesem, vannak dolgok,
miknél csak egy csúnyább van a világon: az elmagyarázásuk. Engedd
el a magyarázatot és tégy a kedvem szerint vakon, de bízva.

Hát hogy asszony olyasmit tegyen, amit nem ért, arra nincs eset.
Ekkor azt ajánlotta nekem, hogy váljunk el. Hát ez is furcsa dolog.
Egészen elválni: ok nélkül, az természetes, de egy ajtórésnyire
távolodni egymástól: soha!

Az imént szavamba vágtál, ellenem vetvén: hát a lélek? a lelki
közösség? Édes barátnőm, nagyon ritkán van férj és feleség
között lelki közösség. Nálunk például nincsen. Megszerettem a
nőmet szépségénél fogva, elvettem, mert minden egyéb külső
föltétel megfelelt. Nem vizsgáltam meg: mit tud, s fiatal leányról
senki sem tudhatja, hogy milyen, mert abban a tisztelő, szűzies
távolságban lappang a megtévesztő hamisság. Sőt ha utolsó
gondolatáig ismerem is a leányt, nem tudhatom, milyen lesz, mint
asszony. Az asszony abban a pillanatban születik, amelyben először
karjába zárja a férfi, addig nem élt. S az új asszony éppen nem
ugyanolyan, mint a leány volt, sőt a legritkább esetben olyan. A
szerelem olyan minden gondolatát és képzetét átalakító
fölfedezés, mely után kő kövön nem marad a leány világában.
Hát mi közöm nekem a nő lelkéhez? Egyetlen közöm volna hozzá,
de az éppen testi szépsége és kívánatossága útján szövődik.
Aki elmámorosodik a nő karjaiban, annak édes és szép a lélek is
és a csókokkal gondolatokat és lelket cserélnek.

Az én nőmmel nem volt semmi lelki közösségem, különben
megértett volna, különben lehetséges lett volna megértetnem
magamat. De mikor arra határoztam magamat, hogy részletekbe menjünk,
megint csak fölkiáltott:

– Hát utálsz engem?

S azóta sportszerüen mindig azzal kínzott:

– Tudom, hogy utálatos vagyok, tudom, hogy undorodol tőlem.

De nem kötelessége-e az asszonynak, ha ezt csak félig sejti is,
tenni róla, hogy férjének ne legyen oka ilyen förtelemre? Ahelyett
azonban ő a tényt bűnnek tette meg: férjnek, aki szereti a
feleségét, mindenképen szépnek kell találnia asszonyát, ha nem
találja annak, akkor nem szereti.

S most én vagyok a gonosz, a hűtelen, a csélcsap. Egy új
alsószoknyát ha magára vesz, kétszáz pengővel többet költ
ruhára és valami ízlést, luxust fejt ki egyebekben: mi boldogan
élnénk ma is. Vagy legalább ezt az egyik ágyat tétette volna át a
másik szobába. Nem, jött az anyós is és kijelentette, hogy ő
harminc éven át aludt az ura mellett, azért mégis tisztességes
ember az ura. No hát, én nem vagyok az. Hazudni nem akarok, csalni
még kevésbbé, hát jó, legyen: váljunk el.

Ilyen válópör nem folyt még bíróság előtt. Neki is csak az az
oka volt, hogy én nem szeretem már. Nekem külön hálószoba
kellett. A bíró tárgyalás közben azt mondta: nevetséges. A majom.
Nincs súlyosabb ok a válásra, mint a közös hálószoba.

És nem választottak el. Bírói utasításra, törvényes szankció
mellett élem most a feleségem oldalán a legényéletet. Pocsolya a
családi tűzhely, sóhaj és könny a családi élet tartalma.
Sajnálom szegénykét, de nem tehetek róla. Ő akarta voltaképen.
És most még egyszerűbben jár, mint tisztességes, elhanyagolt
asszonyhoz illik s napról napra jobban sajnálom és jobban iszonyodom
tőle. De a családi két ágyhoz ragaszkodik. Mert ez a szerelmi
boldogság és a tisztes családi élet szimboluma és a nagyanyja is
így élt. Én pedig már nem is kérdezem: a szimbolum a fődolog-e,
vagy az, amit szimbolizál?




_VAK ASSZONY._


I.

Az ismerősök, jóbarátok mosolyogva suttogták, hogy Kludiéknál az
úr fogadja föl a cselédeket. Megesett, hogy a különben nem nagyon
serény ember pusztán szobaleányért utazott föl Budapestre és
hozott is magával egyet, olyat, hogy a szeme is káprázott annak, aki
ránézett. A gyönyörű teremtés úgy is viselte magát, mint akit
gyorsvonaton hoztak, külön kupéban. Figyelmes szemű gazdasszonyok
legalább észrevették, hogy a Juliskának fehér kötője és takaros
klottruhája mindig tisztább, mint a bútorok; ablakmosáson,
padlósúroláson pedig sohasem érték. Az érdeklődő asszonyságok
– nincs ebben semmi, ha asszonyok cselédről beszélgetnek –
puhatolództak is Ágnes asszonynál: hogyan van megelégedve az új
szobaleánnyal. Elállt a szájuk, mikor azt az egykedvű választ
kapták:

– Majd elkergeti az uram, ha nem lesz vele megelégedve. Nekem
mindegy, akármilyen a szobaleány, mert én csak a szakácsnénak
veszem hasznát.

Nevettek is rajta, szörnyűködtek is. Hát vak ez az asszony? Vagy
nincs szíve? Tudvalevő, hogy az Ágnes szülői a végsőig
ellenezték ezt a házasságot, mert féltették gyermeküket a Kludi
Gábor csapodár hirétől. Csakhogy Ágnes kijelentette, inkább
nekimegy a Marosnak, semhogy Gáborról lemondjon. Tehát szerelmi
házasság volt – legalább az ő részéről. S most az urára
bízza, mikor kergesse el a szobalányt.

Igaz, Ágnes asszonynak egyéb dolga is van, mint leskelődni a
cselédszoba ajtaján. Öt éve, hogy férjhez ment és négy gyerek
sivalkodik a háznál. Sőt mintha az ötödik is útban volna már.
Szegény, sajnálni való teremtés különben, aztán úgy is lehet,
hogy ez a túlságos fogékonyság az anyai hivatás iránt, okozója
minden bajnak. Már az első gyerekágy után a karcsú, nyúlánk
Ágnes komlósrúddá soványodott, finom elefántcsontszínű arca
fakóra vált, sőt ragyogó szőke hajából is kiveszett a
csillogás. Nem csoda, ha a férj, aki szerette a szép leányt, nem
találja meg szerelme tárgyát a csúnya asszonyban.

Hogyan van, mint van? Én nem tudok többet a szomszéd asszonyoknál.
A békesség különben mintaszerű a háznál. Még a cselédleány
sem hallott soha semmi veszekedést férj és feleség között.
Ellenkezőleg, nagyon sokan tanui voltak a kiváló gyöngédségnek,
melyben Kludi Gábor feleségét részesíti. No meg a minden
esztendőben kelepelő gólya is jelenti, hogy abban a házban csönd
és békesség uralkodik.

Hát éppen azért támadt Ágnes asszony felől az a különös,
félig gúnyos, félig lenéző hír, hogy asszony, akit az ura a
szobaleányával aláz meg és nem tud róla! Lehetséges ilyesmi? S ha
igen, hol a hiba: a fejében-e, vagy a szívében?

Ágnes asszony különben maga a mosolygó türelem. A gyerekek mind
olyanok, mintha egyetlenek volnának. Folyton rajta lógnak,
agyoncsigázzák. Hónapok múlnak el és Ágnes asszony nem kerül ki
az utcára. Pedig jókedvű leány volt, táncos, kacagós kedvű. Most
valami különös mosoly lebeg az ajkán, mely félig lomhaságot,
félig fásultságot jelent. Ha vendég van a háznál, alig látni.
Rendszerint a leves után bocsánatot kér: a gyerekekhez kell mennie.
Este, ha férfitársaság gyülekezik, Ágnes asszony nagyon korán
visszavonul és urának sohasem kell búcsúznia tőle, ha a jókedvű
társasággal átvonul a kaszinóba, ahonnan csak hajnalhasadáskor
vetődik haza.

Amennyire az asszonyok lenézik Ágnest, a férfiak annyira irígylik
Gábort.

– Ilyen asszony kellene! Boldog ember, aki sohase hallott
kukli-prédikációt!

Kludi Gábor ilyenkor nem szerette folytatni ezt a témát. Bizony
néha, mintha jól esett volna neki egy kis szemrehányás az asszony
részéről.

A nyárra vendégük érkezett. Rendes Gézáné, az Ágnes
unokanénje. Mintegy harmincesztendős asszonyka, pezsgő
temperamentummal, erős, szélesvállú, pirosarcú pesti asszony, aki
nyaralás ürügye alatt itt, ezen az elmaradt erdélyi vidéken
ragyogtatta káprázatos toalettjeit.

Ennek a látogatásnak az volt a következménye, hogy a szép pesti
asszony egy hét folytán összepörölt a szőke szobaleánnyal,
akinek nem igen imponált a selyem pongyola s ugyancsak visszanyelvelt.
Ágnes asszony különös fásult mosolygásával hallgatta a
pörlekedést, de nem szólt. A szép asszony gyönyörű fekete
hajába markolt rózsás körmeivel, úgy támadt reá:

– És te eltűröd, hogy a cseléd így bánjék vendégeddel?

Ágnes asszony, aki ölében tartotta a legkisebbiket, míg a két
nagyobbik gyerek kétoldalt iparkodott, ki a hátára, ki a nyakába
mászni, szelíden válaszolt:

– Majd ha Gábor hazajön, rendet csinál.

Rendesné egy pillanatra meghökkent, gyilkos szemmel mérte végig a
szobalányt, aki kihívó mosollyal állta tekintetét. Mintha ebben a
pillanatban megértették volna egymást s nem mint uriasszony
cseléddel, hanem mint asszony az asszonnyal álltak volna egymással
szemben.

Kludi Gábor hazajött és rendet csinált. Azonnal elcsapta a szép
szobaleányt.

– Rögtön pakkoljon és kotródjék – rivallt rá.

A szép leány dühre fakadt.

– Jó, megyek, de hát elébb a nagyságával fogok beszélni. Meg
kell neki is tudnia, mi dolgom volt nekem ebben a házban és miért
kell most elmennem.

Ágnes asszony szelíden, de határozottan felelt:

– Velem nincs semmi beszélni valója, ha a nagyságos úr
elbocsátotta, menni fog s cseléddel nem állok szóba.

És elvonult a hálószobába, a ház végén, hogy ne hallja a
mosdatlanságokat, miket az elbocsátott cseléd pakkolás és
távozás közben torkaszakadtából kiáltott, hogy a szomszédság
ablakai kinyiltak és ifjak meg öregek kaján mosolygással, durva
érdeklődéssel mohón magukba szítták.

Ő tehát megint nem tudott semmit, az egész város pedig arról
beszélt, a szép pesti asszony miként túrta ki a szép pesti
szobaleányt.

Sajátságos élet folyt azután. Az idegen azt hitte volna, hogy
Rendesné a ház asszonya, míg Ágnes csak amolyan fizetett, alázatos
gouvernante, aki a gyerekekkel foglalkozik. Alig mult nap, hogy az
eleven pesti asszony valami kirándulásra nem ment, természetesen a
Kludi Gábor kíséretében. Majálisokat is rendeztek, nyári
táncmulatságokat. Rendesné mindenütt a Kludi Gábor karján jelent
meg. Ágnes asszonyt sohase látták. Az is megesett, hogy a szép
asszony, ha már idáig jött, kíváncsi volt megtekinteni
Nagyszebent. Délben indultak el útnak és csak harmadnapra érkeztek
vissza. Ilyet se tűrt volna el más asszony, de hát ennek az
Ágnesnek valóban nincs vére.

Megfoghatatlan egykedvűsége ingerelte Rendesnét is.

– Mondd csak, Ágnes, – szólt hozzá – nem vagy rám
féltékeny?

Ágnes vállát vonogatta.

– Nem féltem az uramat, – felelt csöndesen.

– Senkitől?

– Senkitől.

– Annyira hiszed, hogy szeret?

– Annyira hiszem, – szólt Ágnes, erősen szemébe nézve a
kémlelő asszonynak, – hogy Gábornak szüksége van rám és amit
én nyujtok neki, azt senki másnál még csak keresni sem fogja.

– És – tudja azt ő is?

– Ma még nem – felelt egyszerüen és ölébefogva a sivalkodó
gyereket, kezdett neki mesélni: volt egyszer egy igen szegény leány,
úgy hívták, hogy Hamupipőke.

Rendesné végighallgatta a mesét, melynek hossza-vége nem volt, mert
mikor Hamupipőke már a király felesége lett, a gyerek belemarkolt
az édesanyja hajába s mintha csöngetyűzsinór volna, úgy
rángatta:

– Még ne legyen vége, akarom, hogy a mese tovább tartson.

És a mese tovább tartott.

A könnyelmű pesti asszonyon, mintha megindulás vett volna erőt.

– Hallod Ágnes, – szólt fojtott hangon, – ha te azt hinnéd,
hogy az én ittlétem árt neked, hát én elutazom.

Ágnes szelíden nézett rá.

– Semmi okod rá. Gábor nagyon szereti, hogy itt vagy. Arra
kérnélek, hogy hosszabbítsd meg ittmaradásodat, amíg éppen lehet.

Rendesné erre nem felelt semmit, csak nézte, nézte a fonnyadt
asszonyt, aztán hirtelen odalépett hozzá és megölelte. Ágnes nem
viszonozta ölelését, de tűrte.

Bekövetkezett az aratás ideje, Gábor a tanyára vonult s nem is
tért haza éjtszakára sem. Rendesné mindennap kikocsizott hozzá,
mert nagyon érdekelték a mezei munkák. Közbe-közbe egy kis tanyai
mulatságot is rendeztek, ilyenkor csak hajnalhasadáskor tért vissza.

Ágnes a gyerekeknél maradt. Állapota is rosszabbra fordult,
számítása szerint egy hónap múlva megint itt lesz a gólya.
Sokszor rosszul lett, egyszer el is ájult, de rendes életmódján nem
változtatott semmit, ágya most is a gyerekszobában volt és
éjtszakánkint négyszer-ötször fölkelt, mert mindegyik gyerek
legalább is egyszer ébredt föl, hangos sivalkodással. Az ura csak
vasárnapra tért haza, ilyenkor futólag megcsókolta, szórakozottan
végigsimogatta a haját és másfelé kalandozó gondolattal mondta:

– Jó volna, ha most már kímélnéd magadat.

Ebéd után aztán rögtön a kaszinóba sietett. Nem tűrte a
gyereksivítást.


II.

Augusztus második felében megeredt az eső és nem akart többé
elállni. Rendesné kedvetlenül és idegesen járt-kelt a szobában
és nézte a felhőket.

– Nem lesz vége ennek az unalomnak? – szólt Ágneshez.

– Itt a hegyek között bizony nehezen tisztul ki az idő.

Harmadnapra a szép asszony odaszólt:

– Ha holnapra nem áll el az eső, én megyek.

– Ne tedd azt, – kérte Ágnes, – Gábor már úgy megszokta,
hogy itt vagy. Rosszul esnék neki.

Ekkor lépett be a férj, lucskosan, kedvetlenül. Rendesné odafordult
hozzá:

– Hallja, Gábor, a felesége tartóztat. El akarok menni és ő azt
mondja, hogy hiányoznék magának. Mit szól hozzá?

Gábor izgatottan szólt:

– El akar menni? És miért?

– Mert ez az átkozott eső nem akar elállani. Meghalok az
unalomtól. Én nyaralni jöttem ide, nem pedig a szobában ülve lesni
a felhőjárást.

– És ez elég ok, hogy menjen? – szólt amaz. – Csak a szép
idő kedvéért maradt itt eddig?

– Édes istenem, – felelt a szép asszony, – nem mindenki
született arra, hogy csöndesen a kuckóban üljön, mint Ágnes,
aztán végre sem maradhatok itt örökre, meg nem is jöttem ide úgy,
hogy itt ragadjak a sárban.

– Akkor jól van, – szólt Gábor. Sarkon fordult és ment.

A szép asszony dacosan összeszorította ajkát, úgy állt az
ablaknál, hátat fordítva Ágnesnek, aki apró főkötőkbe kék
pántlikákat fűzött.

– Eh, – fakadt ki végre, szóval folytatva, amit magában gondolt,
– megyek. Mindennek vége van, legyen ennek is vége. Mondd, Ágnes,
de igazán, nem haragszol rám, biztosan tudod, hogy nincs okod engem
gyűlölni?

Ágnes félretette munkáját. Szokatlan gerjedelemben volt.

– Komolyan elhatároztad magadat? – kérdezte fojtott hangon.

– Még ma pakkolok és holnap megyek.

– Visszavonhatatlanul?

– Visszavonhatatlanul.

– Semmi esetre sem engedsz? Neki sem?

– Neki legkevésbbé.

– Akkor, – szólt Ágnes különös hangon – ha ez befejezett
dolog és az én szavamnak már semmi befolyása nem lehet rá, felelek
előbbi kérdésedre. Én nem haragszom rád, nem is gyűlöllek, mert
nem vétettél ellenem semmit. Jól tudom, mit gondoltál te eddig
felőlem s nagyon jól tudom, hogy az egész városban nevetik a
vakságomat. Pedig nem vagyok vak. Nem kémkedem soha az uram után, de
azért tudok mindent. Azt is, hogy mi történt köztetek.

– Ágnes!

– Ne szakíts félbe, hadd mondjam meg neked, amit tudnod kell.
Ellenem te nem vétettél semmit, csak a Juliska ellen, akit miattad
elkergetett az uram. Az egyik követi a másikat s nekem igazán
mindegy, hogy ki van soron. Ezért, ha a lelkiismereted nyugtalanít,
kérj bocsánatot a szobalányomtól, a kávéházi kaszírnőtől, meg
mit tudom én, kitől, csak tőlem ne. Ami engem illet, én szeretem
Gábort és szeretni fogom utolsó lehelletemig és soha nem bánt
semmi önző féltékenység, mert amikor őt szeretem és nélküle
élni nem akarok, nem a magam boldogságát kívánom, hanem az övét.
Én az ő csapongó hajlamait nem tudom kielégíteni. Nyűgös,
csúnya asszony vagyok s majdnem mindig beteg. Nem köthetem magamhoz,
mikor mások felé húz a vére, akármit csinálnék is. Tehát nem
csinálok semmit, hanem tudom, hogy a felesége mégis csak én vagyok,
hogy mindenkin, akit elémbe tesz, megbosszul engem ő maga, mikor
mindenki csak megelőz egy másikat. Én tűrök és várok és a
lelkemet nem bántja semmi önző érzés. Itt várok és tartom
készen számára a nyugodalmas otthont arra az időre, mikor
nyugodalmas otthonra szüksége lesz.

– És mikor lesz az? – kérdi halkan a másik.

– Nem tudom, talán csak akkor, mikor öregek leszünk. De akkor
rajtam lesz a sor. Akkor én leszek az ő mindene s ha majd meg fogja
ismerni, mit tettem én érte és hogy gondoskodtam róla, hogy amikor
mindenki elhagyja, a lelke fázik és a teste beteg, akkor annál
jobban fog szeretni engem, a csúnyát, a vénet és meg fogja
becsülni azt a szerelmet, melyet mostan nem tud meglátni. – Most
ismersz engem, eredj békén haza, nem te vagy az első, nem te vagy az
utolsó, de ami engem erőssé és türelmessé tesz, az a tudat, hogy
mégis csak én vagyok az egyetlen.

A gyermekszobából rivalgás hangzott, Ágnes egy szökéssel ott
termett és a rajta lógó gyerekeket lihegve maga után vonszolva,
ragyogó szemmel még odaszólt a megkövült asszonynak:

– És ezek az ő gyerekei!

*

Másnap Rendesné elutazott. Gábor esőköpenyben ácsorgott, úgy
várt reá a szobában.

– Itt marad, – szólt rá ridegen a szép asszony. – Nem akarok
magával többé egyedül lenni. Isten vele…

Gábor nagyon el volt keseredve. Mogorván járt-kelt a nappaliban, nem
lelte a helyét sehol. Ágnes szelíden nézte és nem szólt semmit.

– Bizonyosan te zavartad el, mordult rá Gábor. Nem bírtad
elnézni, hogy egy kis szórakozásom is legyen ebben az átkozott
fészekben.

– Nem, Gábor, hidd el, nem én vagyok az oka.

– Az oka, az oka! – ismételte a férje idegesen. – Nagyon jól
tudod, hogy milyen a természetem. Szeretem az elevenséget, a
jókedvet. Mit csináljak magamban? Te mint a kotlóstyúk, úgy ülsz
a fészekben. Az ördögbe is, nekem nem gyerekekre van szükségem,
hanem asszonyra.

– Tudom Gábor, tudom, – szólt szeliden Ágnes.

Kludi Gábor elszégyelte magát. Odalépett a feleségéhez és hegyes
állát az ujjai közé fogva, gyöngéden fölemelte arcát.

– Szegény kicsikém, – szólt lágyan.

Az asszony szemében könny gyülemlett. Lehajlott az ura kezére és
hirtelen megcsókolta.

– Köszönöm, – szólt a legmélyebb háladatosság hangján.




_KÁROLY._

Károly nem olyan gyerek, mint a többi. Nem is tudom, minek van neve,
mint a többinek. Mikor megszületett, senki sem várta. Korán jött.
S mire jöttének híre kelt, már nem volt. Korán ment. Éppen csak
annyit élt, hogy el lehessen temetni. S éppen annyira volt ember,
hogy az anyakönyvbe be kellett vezetni a jöttét, meg a mentét.

Huszonnégy órán át volt gyerek. Ennyi idő alatt is szert tett a
rossz gyerek hírnevére. Egyre sírt, éjjel-nappal. Az egész
életét átsírta. Valami fájt neki – az élete vagy a halála?
Bajos azt megmondani. Nem ringatták puha bölcsőben, mint más
gyereket, ellenben vattába göngyölgették, mint a porcellánbabát.
A bába megnézte: fiú! Az orvos megnézte: sárgaságot kap,
elpusztul. Az anyja siratta és az apja temette. Ennyi az egész
biográfiája.

Valami sok vizet nem zavart a világban. Jöttek a rokonok és
vigasztalták a szülőket. A szülők is vigasztalták magukat. Hiszen
nem kell komolyan venni, az ilyen kis poronty voltaképen nem igazi
ember. Még nem is költözött belé a lélek. Csak betegsége volt az
édesanyjának, az most elmult. Nem érzi a fájdalmat, nem tudja az
életet és nem tudja a halálát.

Mégis jött a pap és beszédet, imádságot mondott a kis
koporsónál. Hosszú beszédet, rövid imádságot. Ott állt
mögötte a temetői szolga, az apja, meg én. Minek nagy dolgot
csinálni az ilyen kicsi emberből? Halottas csönd, nyomott lelkület
– hiszen csak érezzük, hogy itt járt a halál angyala. Aztán a
szolga ölébe kapja, karjára ölti a koszorút is, mi meg megyünk
utána. Nem kell nagy cécó, elég, ha mi férfiak megyünk vele az
üveges gyászhintón, hogy megjegyezzük magunknak a helyet, hol
nyugszik a Károly.

Ezzel vége. Belejött ebbe a nagy világba és nem tud belőle semmit.
De hát az is csak látszat. A kis Károly élete azért mégis teljes.
Nincs az a százesztendős világjárt ember, akinek az élete
teljesebb volna. Az ember-nyilvántartás minden rubrikája be van
töltve, éppen csak hogy adókönyve nincsen. Ezért meg nem érdemes
búsúlni, Károly. Sőt ha meggondoljuk a dolgot, többet éltél,
mint más. Avagy van-e öreg ember, akinek mozgalmasabb, jelentősebb
huszonnégy órája lett volna, mint Károlynak? Aztán lássuk csak, e
huszonnégy óra alatt Károly dolgot adott: a bábának, az
édesanyjának, a nagyanyjának, az édesapjának, az orvosnak, a
patikusnak, az anyakönyvvezetőnek, a papnak, a
temetkezővállalatnak, két fehér lónak, a virágárusnak, két
szolgának és két sírásónak. Dolgot fog még adni a kőfaragónak,
meg a fuvarosnak. Mindezt huszonnégy óra alatt. Bizony sok ez azért,
hogy egy emberrel ne éljen több a föld hátán.

Gyönyörű, ragyogó nyári reggel volt, mikor Károlyt kivittük a
budai temetőbe. Rossz volt a kedvünk, ennyivel tartozunk a kis
fiúnak. A villamos vasút vígan csilingelt előttünk, hogy
figyelmeztessen. Halott van a kocsinkon, annak aligha árt meg az
elgázolás. Károlynak ez is újság, no lám, rövid élete
pályáján megismerkedhetik a modern technika munkáival is. Nem baj,
hogy koporsó zárja le, hiszen ha dajka vinné selyemtakaró alatt,
sem értene többet a világból. De mégis jó, hogy vinni kell
valamerre. Úgy érzem, nagy jótett ez: hadd lássa Károly, mit hagy
itt a siralom völgyében.

Én már sokkal öregebb vagyok s betelt a szemem sok mindenféle
csodával. Láttam a pálmát hajlongani és fájáról téptem a
citromot. Fáztam poláris éjtszakán és fulladoztam délszaki
hőségben. Tenger hulláma ringatott, elannyira, hogy majdnem
belefulladtam. És most mégis, mikor végigődöngünk üzleti
gyásztempóban a Krisztina-körúton, úgy nézem a dombokat, a
házsorokat, a fölmagasló várfalat és a szétlapuló vérmezőt,
mintha először járnék ott. Igy érzem mindig, mikor idegennek
mutogatom a várost. Magam is idegen szemmel újságnak látok mindent.
Károly mutogatja nekem a világot.

Mert igaz is. Az ember gondolat nélkül ődöng a világon. Látod,
Károly, a körúti palotákat? Ezek az örökkévalóság számára
épültek. Mintha az emberek nem is halnának meg, úgy rakosgatják
össze a dologi javakat. Nézd ezt a sok lótó-futó embert: mind
keres valamit. Nézd amott sír egy gyerek, borús homlokkal járkál
egy férfi. Mellette meg kacér mosolygással tipeg egy szép leány.
Ezeket még sohase vitték koporsó alatt a temetőbe, de fogják
vinni. Mégis az egész lelkükkel itt a földön keresnek valamit. Te
ezt nem érted, miképen lehet örülni vagy búsulni, holott meg kell
halni. Mert te tökéletesebb vagy: azt a sok jelentéktelen hivatást,
az életnek ezt a gondolatjelét, kihagytad pályádból.

Itt kórház, ott gyár, amott meg iskola. Hallod a vasút füttyét?
Ez a világ végére is visz. Micsoda bonyolult masinéria szolgálja
az életet s hogy kell szolgálni ezt a masinát az embereknek, ha
élni akarnak. Messze hegyek gyomrába beleássák magukat, onnan
kivájják a szenet. Kivájják és kazánokba tömik, hogy ott égjen
el. Magot vetnek a földbe és várnak egy esztendeig, míg mag terem
belőle. Táplálják az állatot, hogy megehessék az állatot,
verejtékeznek, hogy a szájukba dughassanak megrágni való dolgokat
és esznek, hogy hullathassák a verejtéket. Ez az élet.

És jajjal kelnek, meg jajjal nyugszanak le. Ugyan mi bajuk lehet?
Nincs mit enniök. Éhesek. És ez a legnagyobb boldogtalanság, ami
embert érhet. Hallgasd meg a szegény embereket, mind csak jóllakni
akar. És aztán, ha már nem érzi a gyomrát? Hát olyan nagy dolog
nem érezni a gyomrot?

Hát látod, ez is az élet.

S hogy én most egy apró koporsó után megyek, egy ismeretlen,
tudatlan kis tetemmel álmodom, ez is az életet mutatja. Kint vagyunk
a szabadban, érzem a tiszta levegőt, látom a fákat, az erdős
hegyeket. Madarak csicsergése és pillék szállongása – ah, ez is
az élet. A mérhetetlenség és az örökkévalóság lélegzik
ezekben a zöld levelekben s az egynapos pillében. Évezredek mulva,
akit erre visz az útja, meg fogja találni ugyanazt a halmot, rajta
ugyanazt a fűszálat. Ez örökké él, mert nincs benne élet.
Csakúgy, mint Károlyban nincs meg.

– Nem gyujtanál rá? – kérdi az apa. – Szegény ember
házigazda és előzékeny akar lenni. Hiszen kis ember és magunkban
vagyunk. Szivarszóval is kiérünk a temetőbe.

Nem, nem gyujtok rá, Károly, a te tiszteletedre nem. Eszembe jut,
hogy véletlenségből életben maradsz s vagy húsz esztendő mulva a
te ajkad közé is szorulna egy-egy cigaró. Látnád ezt a jelenséges
világot s magad alkotnál magadnak véleményt róla. Tán úgy
éreznél, mint én, aki sohasem tudtam magamnak elképzelni, hogy
valóban élek. Ha nagyon kinyitom a szememet s mondom magamban: látni
akarom a világot – akkor minden ingadozni kezd, a hegyek, a házak
az erős emberek s mintha ködfátyol ereszkednék a sugaras világra,
beleszédülök és eszembe ötlik: ez mind idegenség, ehhez nekem
semmi közöm, mert itt lesz és így lesz, ha én már régen
elköltöztem. És megakasztanám a szívem verését, elszakasztanám
a gondolkodásom fonalát – hiszen ez sem enyém s ha elvehetik
tőlem, legjobb volna, ha már túl volnék rajta.

Ezért jut eszembe, hogy jó volna irígyelni Károlyt. Ebben a kis
tetemben elhasználatlan életerő szunnyad, egy le nem morzsolt
pálya, egy ki nem hamvadt ábrándvilág. Hej, ha én is így
költözhetnék át a mindenséges semmibe, hogy nem jár a koporsóm
után semmi beváltatlan igérete az életnek! Elszaladni tartozás és
követelés nélkül, az embert nem siratja senki és az ember nem
sajnál senkit. Beleköltözni a föld mélyébe s nem tudni róla
semmit, mit hord gömbölyű hátán. Károly, élet előtt meghalni
nagyon jó lehet!

A kocsi befordul a temetőbe. Még új, sok rajta a lapos, gyepes hely.
De az egyik táblája már egészen sűrün el van lepve apró
dombocskákkal, süppedő kis fakeresztekkel. Ez a te hazád, Károly!
És megijed az ember, ha látja az apró kereszteknek ezt a
sokaságát. Hiszen ti többségben vagytok, szegény élet nélkül
meghalt apró emberek! Balga áltatás, merő előítélet, hogy az
embernek élnie kell. Ime, a temető beszél. A szabály az, hogy az
ember gyerekkorában hal meg, aki embersorba nő, az kivétel. Károly,
most már igazán nincs mit keresned az életen. Rendjén van, hogy itt
vagy már. Semmi zavaros szabálytalanság meg nem akasztotta útadat
az enyészetbe. Nekünk, kivételeknek, várnunk kell, míg az akadály
elmúlik. Te célnál vagy.

A sírásó elmondja a miatyánkot, az első göröngyöt az apa veti
le, a másodikat én. Aztán egy-kettő, be van hantolva a koporsó.
Kapunk egy cédulát, ezzel lehet intézkedni a sír ápolását
illetőleg. Megyünk vissza és a nap süt s mikor elhelyezkedtünk a
kocsiban, kiveszem a szivaromat:

– Most már rá lehet gyujtani.

És száll a füst és Károlyról nincs többé szó…




_MESÉK._


I. Az agancsos ember.

Volt egyszer egy becsületes pántlikakereskedő, akinek gyönyörű
felesége volt, aki nagyon boldoggá tette. Egész nap vígan ugrált a
pult mögött és fütyörészve szolgálta ki a vevőit. Valamikor
régen az operában volt, ott hallotta ezt a nótát, mely módfölött
megtetszett neki:

  Az asszony ingatag,
  Álnok és csalfa lény,
  Megbánja holnap,
  Amit ma igér.

Egyszer az ügynök lépett be hozzá, azt kérdezte:

– Miért fütyöli mindig ezt a nótát?

A kereskedő nevetett.

– Mert szép.

– És igaznak is tartja?

– Igaz is.

– Hiszen a felesége is csak asszony?

– Persze hogy az.

– Hm, hm – morogta az ügynök s nem szólt többet a dologról,
hanem előszedte a mustráit és kínálgatta.

– Hohó, – kiáltott vígan a kereskedő – én csak eladni tudok,
de vásárolni nem. Ahhoz a feleségem ért. Engem mindig megcsaltak
még, a feleségemet pedig soha. Ó, nagyszerű asszony. Ha nekem el
akar valamit adni, akkor mutassa a feleségemnek a mintáit.

– Igen szívesen – szólt az ügynök és megpödörte fiatal
bajuszát. – Azonnal megyek a feleségéhez.

Mikor a kereskedő este hazajött, kérdezte:

– Itt volt-e az a fiatal ügynök, akit hozzád küldtem?

– Itt volt – felelte az asszony, behozván a vacsorát. – De nem
vettem tőle, mivel a mintái mind csúnyák. Aztán meg udvarolni is
akart. Ki nem állhatom.

– Te túlzol édesem: bizonyosan csak azért hízelgett, mivel azt
hitte, hogy így könnyebben rávisz az üzletre. Ezt magam is
megcselekszem a boltban.

– De biztosítlak, hogy egészen komolyan beszélt.

– Ugyan, drágám, hidd el, hogy ahhoz nem értesz.

– Jó, – felelt az asszony – ehhez nem értek.

– S olcsón ajánlott?

– Igen olcsón, de a mintái csúnyák.

– Kár, igazán kár.

– De azt mondta, hogy van más mintája is, el fogja hozni.

– Igazán?! – örvendett a jókedvű ember – hiszen akkor még
lehet esetleg jó üzletet csapni.

– Jobb szeretném azonban, – szólt vontatva az asszony – ha nem
jönne többet.

– Ugyan miért?

– Mert megint szépeket mond majd.

– Kérlek ne légy már olyan prüd. Annak a fiatal embernek az a
célja, hogy nekünk eladjon, nem pedig, hogy szerelmeskedjék. Hát
nem látod át?

– Átlátom – szólt halkan az asszony és megvetette az ura
ágyát.

Az meg vígan vetkőzött és fujta a kedves nótáját: az asszony
ingatag.

Másnap délután, amint a boltjában izzadva szolgálta ki a vevőit,
egyszerre viszketni kezdett a halántéka, dörzsölgette, de csak
annál jobban viszketett.

– Valami pattanás, – gondolta – a sok izzadságtól.

De a pattanás nagyobb s nagyobb lett és mire becsukta a boltját és
kalapját a fejére akarta tenni, hát nem lehetett. Megakadt abban a
pattanásban, mely akkora volt, mint egy őzbak agancsa.

– Szent Isten, mi ez? – kiáltott föl, mikor két kezével
megfogta. – Szarvak! Szarvaim nőttek. Jaj, de kellemetlen.

Izgatottan sietett haza és már az ajtóban rémülten kiáltott az
asszony felé:

– Asszony, asszony, nézd csak, szarvaim nőttek!

Az asszony reszketve állt a szoba közepén és nem mert az urára
nézni.

– De nézd csak, nézd csak – szólt odatartván a feleségének
agancsos homlokát. – Hát nem Isten csapása ez?

Az asszony félve húzódott el tőle s rebegte:

– Nem én tehetek róla, magad vagy az oka.

Az ember dühbe jött.

– Hiszen tudom, hogy nem te tehetsz róla, de mégis csak
szörnyűség. Nem mutathatom magamat így az embereknek! Orvost kell
hivatni; küldj rögtön orvosért.

Az asszony merően nézett az urára, aztán hirtelen jókedvvel
megölelte és nagyokat kacagva nézegette:

– Biz azok szarvak, valóságos, kedves kis szarvak. Ugyan hol
szerezted?

– Ne gúnyolódj, – morgott a férj – szeretném, ha az orvos
már levágta volna. De hát beszéljünk most másról. Itt volt az az
ügynök?

Az asszony elpirult és lesütötte a szemeit.

– Itt volt – felelt halkan.

– És? Szépek a minták?

– Nagyon szépek, – suttogta az asszony és ajkairól sóhaj kelt
– de még nem vásároltam tőle.

– És miért nem?

– Mert megint udvarolt.

A férj mérgesen csapott az asztalra.

– Ugyan kérlek, legyen már vége a gyerekeskedésnek. Hát azt
hiszed, hogy mindjárt szerelmes az ember, ha a szép szemedbe néz?

Az asszony habozott, valamit akart mondani, de visszaszítta.

Ekkor érkezett meg az orvos, aki a lámpa felé fordítván a derék
ember fejét, az ujjaival megtapogatta a kinövéseket. Aztán
fölhúzta a vállát, ránézett az asszonyra, majd az agancsos
emberre, kacagni kezdett, amit csak nehezen tudott köhögéssel
palástolni, aztán így szólt:

– Kedves barátom, ezeket a szarvakat az úristen sem veheti többet
le. Nincs a világon az a fűrész, mely az ilyen kinövésen fogna.
Ezt már viselni fogja haláláig s legfölebb a kedves felesége
iparkodhatik, hogy nagyobbra ne nőjjön.

– Rettentő, rettentő, – sopánkodott ijedten a szegény ember –
hiszen így panorámában mutogathatnám magamat.

– Nyugodjék meg, barátom, – szólt az orvos, a vállára téve a
kezét – nem ön az egyetlen, akinek szarvai nőttek. Majd
csináltatunk egy parókát, mely elrejti a szarvait, föltéve hogy
nagyobbra nem nőnek.

– És mit tegyek, hogy nagyobbra ne nőjjenek?

– Legyen minél többet itthon, barátom, a kedves felesége
társaságában, az ilyen bajnak legjobb az otthon levegője.

– Csakhogy nekem üzletem van és az üzletet ott nem hagyhatom.

– Akkor vigye magával a feleségét. Az ember ott van otthon, ahol a
felesége van.

– Ez igaz, köszönöm doktor, aztán attól a parókától nem
látszik majd semmi?

– Semmi, éppen semmi.

– Nagyszerű! – kiáltott vígan a férj és jókedvében
fütyörészni kezdett: az asszony ingatag.

Az orvos az ajtóban visszafordult:

– Tetszik önnek ez a nóta?

– Nagyon tetszik, – felelte a férj – ez a kedvenc dalom.

– Igen tanulságos dal – jegyezte meg az orvos és távozott.

Másnap reggel hozták a parókát, csakugyan elfödte a szarvait.
Búcsúzni akart az asszonytól.

– Hiszen veled megyek! – szólt ez.

– Dehogy jösz velem, hiszen valószínűleg újból eljön az az
ügynök, hát csak meg kell kötnöd vele az üzletet!

– De kérlek, a szarvaid…

– Hagyd békén a szarvaimat, ki se látszik a hegye sem.

– Jó – szólt az asszony és otthon maradt.

Mikor este hazajött a boltból, vígan kérdezte:

– Itt volt az ügynök?

– Itt volt – felelt az asszony.

– És vásároltál?

– Igen, de még nem állapodtam meg valamennyi fajtában.

– Helyes, csak válogass és vásárolj, amennyit csak lehet. Meg
kell ragadni a kedvező alkalmat. De milyen meleg ez a paróka, lelkem,
nem is képzeled.

Ezzel levette fejéről és búsan nézte magát a tükörben. Majd
ijedten fordult a felesége felé:

– Szent Isten, nézd csak, mindegyiken kinőtt egy ág.

– Az ám, – szólt az asszony szemlesütve – mindegyiken kinőtt
egy ág.

A szegény ember kétségbe volt esve. Az asszony gondolkodott egy
darabig, aztán odalépett az urához:

– Talán mégse vásárolnánk attól az ügynöktől. Kiadom holnap
az útját.

Ez már kihozta a sodrából.

– Egyszer és mindenkorra megmondom, hogy hagyd ki az üzletből a te
nevetséges hiúságodat. Majd egy pár bók miatt elszalasztom a
nyereséget.

– Jó, – szólt az asszony – többet nem ellenkezek.

A rákövetkező napon az asszony mosolyogva, hizelegve ment elébe és
megcsókolta mind a két arcát.

– Ejnye, de kedves vagy ma – csodálkozott a férj.

– Mert jó vásárt csaptam, – felelt enyelegve az asszony –
igazad volt, nagyon jó összeköttetés az a fiatal ember.

– No látod, megmondtam előre. De ez a paróka, – phű, de melegem
van.

Letette s mikor a tükörbe nézett, halálra ijedt.

– Újabb ága nőtt – dadogta sápadtan.

Az asszony hízelegve fogta át a nyakát.

– Ne búsúlj rajta, kis férjecském, szeretlek én így is.

– Milyen jó vagy, – szólt ez elérzékenyedve – az Isten
áldjon meg érte.

És mult az idő és a szegény ember agancsain mind újabb ágak
hajtottak ki. Az ágak is elágasodtak s kinőttek magasra a parókán
fölül s az orvos nem tudott rajta többé segíteni. Nagyon
elszomorodott a szegény ember s az üzletbe sem igen mert menni, mert
minden csitri varróleány kacagva kiáltott föl:

– Ni, mekkora szarvakat visel!

Az igaz, hogy az üzlet jól ment, mert valóságos áradat volt oda,
hogy lássák az emberek, aki ilyen nyiltan viseli a szarvait. Aztán
az az ügynök mesés olcsón szállította a pántlikákat. De azért
nem volt öröme semmiben, csak a szép kis feleségében, aki egyre
vigasztalta, becézgette s csak annál jobban szerette, minél
nagyobbra nőttek az agancsai.

Végre már olyan nagyok voltak, hogy lehúzták a fejét. Ekkor az
asszony mondta:

– Tudod, édes kis férjem, nem mehetsz te már így az üzletbe.
Beszélek majd az ügynökkel, hogy vegye át az üzlet vezetését.
Kitünő ember, jól fogja vezetni, hogy pedig meg ne csaljon
bennünket, majd én is az üzletbe ülök és ellenőrzöm.

A férj örömmel fogadta az eszmét és megcsókolta okos kis
feleségét az okos ötletéért.

És azóta a szegény ember otthon ült, ki se mozdult a lakásából,
míg a felesége naphosszat a boltban volt, hogy ellenőrizze az
ügynököt. Egész agancserdő virított már ki rajta. A felesége
minden este odaült mellé és elűzte a szomorúságát édes
kacagásával, forró csókjaival és puha ölelésével. S a szegény
ember ilyenkor fölvidulva fütyülte a nótáját: az asszony
ingatag…

Mult az idő, az agancsai már akkorák voltak, hogy alig fértek a
szobában. A szegény ember nem tűrte többé: elfogyott az
életereje. Haldokolva feküdt az ágyán, előtte térdelt a felesége
és zokogott, mellette ült az ügynök, könnyel a szemében. Az
agancsos ember megfogta kezüket és így szólt:

– Köszönöm neked, édes feleségem, hogy szerencsétlenségemben
híven kitartottál mellettem. Áldjon meg érte az Isten. És
magának, kedves barátom, is köszönöm, amit tett. Kérem, ne hagyja
el szegény feleségemet, ha én nem leszek többé.

– Esküszöm – szólt ünnepélyesen az ügynök s megszorította a
haldokló kezét.

– Akkor nyugodtan halok meg – suttogta az, egy mélyet sóhajtott
még és meghalt.


II. A holt feleség.

Tipu, az árva fiú, egész nap az erdőben dolgozott, favágó volt. A
fejszéje döngött, ő maga a madár füttyére hallgatózott.
Szomorú legény volt nagyon s egyre azon gondolkozott: miért kell
neki apátlanul, anyátlanul egymagában élnie?

Egyetlen gyönyörűsége volt. Mikor hazament kis kunyhójába, a
hegyen túl fölcsillogott az alkonyati tó. Gyönyörű, szép
ezüstös víztükör volt, melynek habjai lassan-lassan pirosra
váltak, míg beköszöntött az éj s az alkonyati tó eltűnt a
sötétségben, hogy másnap alkonyatkor ismét előbukkanjon.

Tipu, a szegény favágó, szomorú gyönyörűséggel nézte az
ezüstös tükröt s találgatta, hogy lehetne odajutni. Mi van rajta,
ki lakik ottan? Mély vágy vonzotta a titokzatos tó felé, de meg sem
kísérlette, hogy odaérjen. Mert tudta jól, hogy átkelvén a
hegyen, a tó helyén csak foszló párákat talál, mik a völgy
fölött úsznak, a völgy fölött, ahol a fekete bányafalu van,
nálánál sokkalta szegényebb és szomorúbb embereivel.

Gyönyörűsége és szomorúsága nagyobb és mélyebb lett, mikor
meglátta az alkonyati tündért. Egy este világosan látta a tó
tükrén, parányi bíborsajkában ült, szőke haja a vállára omlott
és a karjait feléje tárta. A bíborsajka lassú ringatással vitte
végig a tavon, mígnem rózsaszínű ködben eltűnt. Egy utolsó
pillantást vetett a szomorú legény felé és a kezével intett neki.

Azóta Tipu minden éjtszaka az alkonyati tündérrel álmodott. Ott
volt nála a bíborsajkában és rajongva nézett a tengermély
szemekbe, melyekből szomorúság és szerelem sugárzott reá. De nem
fogta meg a kezét, mert mihelyt meg akarta érinteni, szertefoszlott
az egész látomány. Az alkonyati tündér meg is mondta neki:

– Szeretlek, te szomorú fiú, de nem szabad, hogy kezed érintse az
enyémet. Nem teremtünk mi földi szerelemre. Alkonyati órán, a
távolból láthatjuk egymást és álmodhatunk egymásról. De én meg
vagyok átkozva és te is meg vagy átkozva. Ne érints.

Az álom nem puszta álom volt. Mert másnap alkonyatkor
bíborsajkáján ismét megjelent az alkonyati tündér, szeméből
két könnycsepp hullott le s a kezét kérve tette össze. Tipu
térdre borult és kitárta karjait. A tündér lassan, arcát egyre
Tipu felé fordítva lebegett a vízen s egy utolsó üdvözlettel
eltűnt – rózsaszínű párában.

Tipu pedig még elhagyatottabbnak érezte magát, mint eddig.
Fölsóhajtott:

– Milyen szerencsétlen is vagyok én! Miért kell annak tündérnek
lennie, akit szeretek! Lám, a többiek a karjukba zárhatják
kedvesüket, nekem pedig a távolból kell felé sóhajtanom és
sohasem lehetek hozzá közel, mivel meg vagyunk átkozva.

Ekkor az ablaka alatt egy fiatal, mezítlábos leány állott meg.
Szép volt az arca és szeméből könny pergett.

– Min búsulsz? – kérdezte a legény.

– Mert el vagyok hagyatva és nincs hová lehajtanom a fejemet. És
fáradt vagyok és éhes vagyok és nincs, mivel éhségemet
csillapítsam.

– Jöjj be hozzám, te szegény leány, vetek neked puha ágyat és
megosztom veled kenyerem és szalonnámat.

– Nem mehetek, – felelt szomoruan a leány – mert te legény vagy
és én leány.

– Csak jöjj be, – biztatta a legény – tőlem ne tarts, mert
szívem az alkonyati tündéré.

– Nem mehetek, – ismétlé a leány – csak annak a legénynek a
küszöbét lépem át, aki feleségül vesz. És most nem bírom
tovább és meghalok az ablakod alatt.

Tipu szíve megesett a szegény leányon, aztán elgondolta, hogy az
alkonyati tündér sohasem lesz az övé és olyan elhagyatott és
üres az élete.

– Akkor jöjj be, feleségül veszlek. Gondodat viselem és
megterítem neked az asztalt. Hűséges urad leszek, csak minden este
hadd nézzem az alkonyati tavat.

– Te jó és nemes vagy – felelt a leány, a legény karjaiba
borulva – és én hálás vagyok és nagyon szeretlek.

És elmentek a paphoz, ahol megesküdtek és mint férj és feleség
tértek vissza a kunyhóba.

Ekkor alkonyodott. A hegyen túl felmerült az alkonyati tó.

– Eredj a kunyhóba, feleségem, és aludj, – szólt Tipu – este
van és én az alkonyati tavat akarom nézni.

– Minek nézed?

– Mert szép és rajta van az alkonyati tündér.

– Megyek – felelt a fiatal asszony – és aludni fogok, míg te az
alkonyati tündért nézed.

A tündér fölbukkant bíborsajkájában s amint áttekintett Tipuhoz,
mély szomorúság látszott egész valóján. Feléje tárta karjait
és csüggedten leeresztette, két keze közé fogta szép fejét és
tépdeste aranyhaját. Tipu szívét fájdalom marcangolta és mély
keserűséggel szólt:

– Hiszen olyan éhes és gyönge volt, te pedig messze és nem volt
reményem.

Az alkonyati tündér szomoruan bólintott a fejével s eltűnt a
rózsaszínű ködben. Tipu pedig benyitott a kunyhóba és odalépett
felesége ágyához. Az ágyon ott feküdt a parányi teremtés. Tipu
megfogta a kezét, hideg volt. Megcsókolta ajakát: nem érzett
leheletet. A parányi feleség meghalt.

Tipu meggyujtott két szál gyertyát és odatette a holt felesége
ágya fejéhez. Ő maga a lábtól gubbaszkodott, úgy virrasztott
egész éjtszaka a halott mellett. Megesett a szíve gyászos sorsán
és lelkében elsiratta.

– Szegény asszony, – sóhajtotta – annyit szenvedett és nem
élvezhette a kunyhó nyugalmát, mikor szert tett reá.

Majd kesergett.

– És én elárultam az alkonyati tündért, hogy megmentsem őt és
íme – meghalt.

De aztán vigasztalta magát.

– Legalább nem árultam el a szerelmemet és hű maradhatok az
alkonyati tündérhez.

Másnap ment a paphoz és jelentette, hogy a felesége meghalt.

És jött a pap és emberek, akik szép sárga koporsót hoztak a
temetésre. Ám amikor a kunyhóba beléptek, a holt feleség
fölnyitotta a szemét, majd felült és csodálkozva kérdezte:

– Mit akartok?

S mikor megértette, hogy halottnak hitte az ura, édesen kacagott s a
legjobb kedvben mulatott az emberekkel. Tipu, mikor azok távoztak,
kikísérte őket és boldog volt, hogy a szegény teremtés él.

Boldogan sietett vissza a kunyhóba, de mikor az ágyhoz lépett, a
szíve elnémult: az asszony ismét holtan feküdt rajta, hidegen,
mozdulatlanul és ajkáról nem szállott lehelet.

– Most igazán meghalt – sóhajtotta Tipu, s utána sietett az
embereknek és visszahívta őket. De mikor beléptek a kunyhóba, a
holt feleség ismét felült az ágyában és édes jókedvvel
beszélgetett. A pap keményen rátámadt Tipura:

– Minek bolondítasz bennünket? Hiszen a feleséged él és igen
jókedvű!

– Igen, – felelt Tipu elszontyolodva – a feleségem él és igen
jókedvű.

Nem is ment haza, hanem az erdőbe fát vágni. A madarak
fütyörésztek a lombban, ő szomoruan hallgatta őket. Egyre a holt
feleségére gondolt és rettegett hazamenni. Végre mégis csak
vállára vette a fejszét s benyitott a konyhába. Nem tudott örülni
a gondolatnak, hogy felesége majd elébe megy, leveszi válláról a
fejszét, meg a tarisznyát és átöleli a nyakát. De a feleség nem
ment elébe, ott feküdt az ágyon, hidegen, holtan. Tipu megrettent
és nem mert többé a papért menni. Kiült a kunyhó elé és nézte
az alkonyati tavat. Már bíborba borult a fele és az alkonyati
tündér már a közepén volt és a kezeit tördelte. Tipu a kunyhó
felé mutatott és szólt:

– A feleségem meghalt.

A tündér megértette a szavát, egy pillanatig gyászosan
lehorgasztotta fejét, aztán boldogan mosolyogva Tipura, eltűnt.

Tipu nem mert a kunyhóba lépni. Átvirrasztotta az egész éjtszakát
a szabad ég alatt, s mikor reggel ismét csak halva látta a
feleségét, fogta a fejszéjét és munkába ment.

Azután soká, nagyon soká élt a holt feleség mellett. Mert nem
szólhatott senkinek a halott voltáról. Ha valaki benyitott hozzá a
kunyhóba, az asszony felkelt ágyáról, mosolyogva ment a jövevény
elébe és igen jókedvűen beszélgetett vele. Csak amikor Tipuval
volt egyedül, akkor volt halott. Az emberek váltig mondogatták:

– Be kedves asszonyod van, Tipu!

És Tipu sóhajtva erősítette:

– Igen, az asszonyom nagyon kedves.

– S te nagyon boldog lehetsz mellette.

– Igen, nagyon boldog vagyok mellette.

És nem tudta senki az ő mérhetetlen boldogtalanságát, az alkonyati
tündér sem. Valahányszor Tipu felkereste fekvőhelyét a holt
feleség mellett, álmában megjelent a tündér és keservesen
szemére vetette csalfaságát:

– Nem halt meg a te feleséged, hiszen most is melletted van. És
Tipu hiába erősítette, hogy aki mellette van, az hulla, aki csak
akkor éled, amikor idegen ember jön. A tündér sírva tördelte
kezeit.

– Most, hogy elveszítettelek, érzem csak, hogy mennyire szeretlek.
Boldogtalan leszek a halhatatlanságon keresztül. Vágyom a csókodra,
ölelésedre és tudnom kell, hogy mindaz a másé.

Tipu keserűséggel fordult a tündér felé:

– Miért tiltottad el, hogy a kezedet érintsem? Miért váltál
köddé, mikor szerelmedért esdekeltem? Ó, a mi balsorsunknak magad
vagy az oka, miért ragaszkodtál jobban tündéri voltodhoz, mint
szerelmedhez? Most te siratod elveszett üdvünket és nekem egy holt
asszony mellett kell élnem, akit el sem temethetek.

Az alkonyati tündér hevesen átölelte Tiput és forró csókot
nyomott ajkára.

– Nem tiltalak többé el a kezem érintésétől. Fogd át a
derekamat, csókold ajkamat, de jer velem, bíborsajkámba fogadlak és
rózsaszín palotámba viszlek. Adok neked is halhatatlan lelket, hogy
a végtelenségig szeressük egymást.

– Nem, – szólt Tipu – nekem feleségem van, ha holt is és amíg
el nem temethetem, hű leszek hozzá. Megesküdtem Isten, ember előtt
és eskümet meg fogom tartani.

És az alkonyati tündér minden éjtszaka unszolta, ösztökélte,
hogy kövesse őt. Tipu állhatatos maradt, de a lelke tele volt
szomorúsággal és a boldogság vágyával, ereje pedig megtörött.
Végre is megígérte a tündérnek, hogy vele megy.

– Holnap várlak az alkonyati tón – szólt boldogan a tündér.

És másnap Tipu megcsókolta holt feleségét és tépett lélekkel
követte vágyát az alkonyati tó felé. A tó tükre ott csillogott a
hegyen túl és Tipu látta föltűnni a bíborsajkát, mikor
nekivágott az úttalan útnak, a hegyen túl. Fölért a tetejére és
ezúttal nem oszlott párává a tó, hanem ott csillogott a lába
alatt, habjaiból ezer halacskák ezüstös pikkelyei csillogtak és
rajta ringott a bíborsajka az alkonyati tündérrel, aki fölbontott
hajjal, kitárt karokkal közeledett felé. Tipu a tó szélére
lépett, ám ebben a pillanatban megjelent előtte a holt felesége,
megragadta a karját:

– Nem engedlek, az enyém vagy mindhalálig.

Az alkonyati tündér már egészen közel volt hozzá, hallhatta a
hangját is: jer, jer! Tipu szétmarcangolt lélekkel tárta feléje
karjait és kiáltotta.

– Lelkem tündére, nem lehetek a tiéd. Tele van az én szívem
szomorúsággal és meg vagyunk átkozva mind a ketten.

És ezzel belevetette magát az alkonyati tó vizébe és elmerült.

Másnap a bányafalu népe találta meg holttestét, egy fekete
sziklán szétzúzódva. Hazavitték és eltemették. Koporsója
mögött járt a felesége és sírva siratta jó urát. De azért a
könnyein keresztül is igen kedvesen mosolygott az emberekre.




_A VADÁLLAT._

Azt mondják, én öltem meg a feleségemet. Én, aki most azon töröm
a fejemet: ugorjak-e rögtön utána a sírba vagy várjam be, amíg
utána búslakodva, nélküle elernyedve magamtól a halál karjaiba
szédülök. Mert élni nélküle nem tudok. Ezt érzem most, hogy
örökre elvesztettem, de éreztem akkor is, mikor elhagyott. Utána
indultam és sírva, könyörögve, úgy megalázkodtam előtte, ahogy
férfi soha még meg nem alázkodott asszony előtt. S az édes lélek
nem volt elég erős ellenállani, engedett és visszatért hozzám.
Vesztére, mondják az emberek. Ha hajthatatlan marad, ma is élne. Én
vittem a sírba.

Megdobban a szívem a vádtól és félek meghalni. Hátha igaz?
Átvizsgálom a lelkemet s nem találok benne mást, csak mondhatatlan
szerelmet a feleségem iránt. De hátha igaz?

Átvizsgálom életünk folyását és a mézesheteket leszámítva,
csak könnyet és bánkódást találok a drága lélek multjában. Én
is szerettem, ő is szeretett, és ő boldogtalan volt mindig, én meg
mindig boldog voltam, kimondhatatlanul boldog voltam. Hogy lehetséges
ez?

Sóhaj, sírás, zokogás. Ez az asszony élete. Víg nóta, jó kedv,
kacagás – ez az enyém. Nem tudtunk harmóniálni, ennyi az egész.
De miért, miért, mikor oly nagyon szerettük egymást.

Egymást? Ezt nem hiszik el nekem. Vadállatnak mondanak, aki
lassanként kiszívtam a szegény asszony vérét, halálra kínoztam
brutalitásommal. Pedig soha egy rossz szót nem ejtettem előtte.
Mindössze, nem tudtam szentimentális lenni. Tudja Isten, nem szoktam
meg a mások szívével érezni, a mások hajlamaival számolni.

Én nem értem, másoknál hogy lehet ez máskép. Mikor feleségül
vettem, a magam boldogságát kerestem, ő meg a magáét. Tán mások,
mikor beleszeretnek egy leányba, azért veszik-e feleségül, mivel
_az_ nem tudna nélkülök élni? Akármennyire akarnám is, nem bírom
ezt átlátni. Mentől nagyobb a szerelem, annál erőszakosabb az
önzés. S vajjon ő, a gyöngéd, az érzékeny lélek, jött-e volna
hozzám, ha tudta volna, hogy én boldog leszek ugyan mellette, de ő
elpusztul?

Bizony nem. Hiszen mikor állítólag nem bírta már tovább a
szenvedést, otthagyott. A maga javát kereste, nem az enyémet. Nem
találta meg, az az ő végzete; én megtaláltam, az az én
szerencsém. Ki itt a hibás? Én nem.

Igaz, én nem mondtam le semmi kedvtelésemről az ő kedvéért, ő
meg mindenről kénytelen volt lemondani. Kegyetlenség ez? Hiszen a
családi életben csak egy akarat lehetséges és általános, hogy a
férfi akarata legyen az uralkodó. Az asszonyok már úgy születtek,
hogy alkalmazkodni tudjanak, ő is alkalmazkodott, de, úgy látszik,
nehezére esett. De tehetek én róla? Másoknál is a férj tesz, amit
akar és az asszony egészen jól érzi magát mellette.

Mi, fájdalom, kivétel voltunk. Miért? A jó isten tudja. Mikor
megismertem, vidám, tizenhét éves leány volt. Azt szerette rajtam,
amitől később annyit szenvedett. Az erős, határozott jellememet,
mely büszkén nekiszegződik minden akadálynak, rideg energiámat,
mely mindenkit lenyűgöz. Szeretett, mert erős voltam.

És aztán boldogtalan volt, mert vele szemben sem voltam gyönge. Volt
egy érzés és két akarat. Egyiknek engednie kellett. Talán az
enyémnek, aki férfi voltam és soha semmiféle más parancsot nem
ismertem a magam akaratán kívül? Még az erős asszony sem
kívánhatta volna tőlem, hát még ő, aki gyönge volt és
voltaképen sohasem tudta, mit akar?

Azért gondolkozom ezen, mert szememre vetik, hogy egyre elnyomtam őt.
Pedig nem is igaz. Soha semmi összekoccanás nem volt köztünk, soha
semmiben nem akadályoztam. Apró, nevetséges semmiségekből
gyúrták az asszony tragédiájává az én gyászomat.

Nem tudom, más lányok hogy képzelik maguknak a házasságot. Ő azt
hitte, hogy a férj az ő fölszabadulását jelenti, valaki az, aki
verőfényt csinál neki, mikor esik az eső, napot hoz le az égről
és tollseprővel elhessegeti mellőle a legyeket, mikor alszik.

Nekem, igaz, ábrándjaim nem voltak. Megszerettem őt, mivel úgy
éreztem, hogy életemnek tökéletessége rászorul épp az ő
szerelmére. Enélkül csak félember és félboldog volnék. És
szerettem szenvedéllyel, elültem mellette órahosszat, imádva,
becézve, mikor a kedvem megkívánta, aztán jártam a dolgom után, a
kedvteléseim után. Ha olyan természetű volt, hogy ő is
résztvehetett bennök és fokozta őket, magammal vittem, ha csak
akadályozott volna, otthon hagytam.

Kérdem, nem így van-e ez minden házasságban. Igaz, sokszor kért,
ne menjek el. De ugyan mire jutottam volna, ha kérését teljesítem?
Nekem a szabadság az elemem, ha valamit akarok, nem viselhetem el,
hogy ne cselekedjem utána. Lemondani nem tudok. Nem tudtam volna
lemondani róla, de nem tudtam lemondani az ő kedvéért sem.

Ő pedig mindent lemondott. Kénytelen volt vele, mert gyöngébb volt,
mint én.

A szerelmünkben is, úgy látszik, neki jutott a szenvedés, nekem a
gyönyörűség. Ez is sajátságos jelenség, de szintén nem én
vagyok az oka. Tudja isten, bármennyire szerelmes voltam is belé,
néha éppenséggel nem volt kedvem a szerelmeskedéshez. Émelyített
a csókja, evett az unalom. Ilyenkor szükségem volt, hogy egy
órácskát magamban sétáljak. Ebből aztán nagy patáliák
kerekedtek. A nyakamba akaszkodott és hízelgett. Leráztam magamról.

– Édesem, nincs kedvem.

Nem engedett.

– Olyan nagyon szeretnék veled lenni!

Egyetlen egyszer próbáltam engedni a kérésnek. De akkor olyan
határtalan utálat fogott el a csókja ellen s annyira dühbe jöttem,
– nem tudom, miképen – hogy ész nélkül ellöktem magamtól és
elrohantam.

Máskor meg egy ideig hiába kérlelve, egyszerre csak ő lökött el
magától, sértett büszkeségében megvetően, talán gyűlölettel
végignézett rajtam és azt mondta:

– Eredj, nem is csókollak soha többé.

Mentem s az úton egyre rá kellett gondolnom. A vérem lobbot vetett,
ellenállhatatlanul vonzódtam hozzá és alig egy órával későbben
a lábainál ültem és hízelegtem neki, könyörögtem egy
csókjáért.

Megmaradt hideg sértődöttségében. Én meg annál jobban hevültem.
Majd a szobájába akart zárkózni és akkor szilaj szenvedéllyel a
karjaimba kaptam és erőszakkal magamhoz szorítottam.

Sírt megalázkodásában és csikorgatta a fogait.

– Gyávaság, gyalázat! – kiáltotta és vonaglott karjaimban. Én
nem törődtem vele.

– Szeretlek és jogom van hozzád, – mondtam és az oly világos,
hogy maig sem látom másképen.

Igaz, annyit átlátok, hogy szegény rettenetesen szenvedhetett
szerelmemtől, mikor ő nem volt szerelmes kedvében. Tán ugyanaz az
utálat és düh, ami engem majd szétvetett, őt is gyötörte és
ilyenkor ő nem menekülhetett el úgy, mint én. De hát megint csak
kérdeznem kell: más házasságban a férfi és nő hangulata, vágya
találkozik-e úgy, hogy soha ily érzelembeli összeütközés
nincsen? S ha igen, bizonyára az asszony az, aki enged, hacsak nem
hitvány az ura. És ebben az esetben is a férj kénytelen a
szenvedéseket viselni az asszony helyett. Szóval, az egyiknek
szenvednie kell. Hát miért lett volna épp őneki ez a szenvedés
halálthozó?

Azt mondta, nem bírja tovább és elhagyott. Két napig elbírtam
nélküle, akkor utána mentem. Parancsoltam, ellenkezett. Kértem,
hajthatatlan marad. Ekkor mondhatatlan kétségbeesés fogott el,
térdre hulltam előtte és sírtam. Nélküle nem tudok élni és én
szeretem az életet. Ha nem könyörül rajtam, főbe lövöm magamat.

Ez, úgy látszik, meghatotta. Visszatért és én boldogan zártam a
karjaimba. De a mivoltomat nem változtathattam meg és az ő
szenvedései újra kezdődtek.

Úgy látszik, megtört, mert semmi kísérletet nem tett többé az
ellenállásra. Mindenbe belenyugodott immár ellenvetés és panasz
nélkül.

Ebben az időben voltam én a legboldogabb. Ő pedig egyre fogyott és
végül meghalt. Halálos ágyán súgta meg, hogy mindig szeretett és
megbocsát nekem. Én meg mintha megőrültem volna rengeteg
fájdalmamban.

Boldogítani nem tudtam és nélküle élni szintén nem tudok. Hogy
én öltem volna meg, talán igaz, de isten előtt nyugodtan
megállhatok s nem tehetek róla. Az egyéniségemmel nem bírok; ahogy
ez a silány, önző akarat összetörte őt, úgy összetör engemet
is. Nem voltam rosszabb hozzá, mint önmagamhoz.

Utána megyek.




_A BOSSZÚ._

Csorba Ákosné olyan asszony volt, akit az ura meg nem értett.
Következésképen egyre alakoskodott az urának és megcsalta annak
unokaöccsével, egy állásnélküli tanárral. Az ember ügyvéd volt
és kapacitás a válópörökben. Természetes, hogy könnyű volt őt
félrevezetni. A boldog ember szentül meg volt győződve, hogy
felesége legalább is annyira szereti, mint ő az asszonyt.

Történt azonban, hogy véletlenségből mégis megtudott mindent és
szörnyen megijedt. Már most mit csináljon? Váljon? Mint a válás
specialistája, nevetséges és lehetetlen lett volna a maga
szakmájában. Öljön, vagy párbajozzon? Az óriás termetű, de
petyhüdt izmú és lágylelkű ember megrettent, mikor ilyesmi csak
eszébe jutott. Mégis úgy látta, hogy valamit tennie kell és azt a
valamit máról holnapra halasztgatta. Közben pedig keserűséggel és
fájdalommal, önmagát utálva épúgy komédiázott, mint a
felesége. Adta tovább a szerelmes, boldog férjet, aki nem tud
semmit. S napnál világosabban bebizonyította magának, hogy
bosszúján és sérelmén erőt kell vennie, hogy szívesen ölne, meg
büntetne, ha nem volna itt a nagyobb érdek, melyért mindent tűrnie
kell: a gyermek.

Gyönyörű, édes, gömbölyű kis gyermek volt, ötéves. Ezt fossza
meg az anyjától? Lehetetlen! Ennek az egész jövendő életét tegye
tönkre, mert az övé tönkre van téve? Embertelenség volna. Tehát
tűrt és alakoskodott és nem tudott semmiről, nem gyávaságból,
hanem a gyermek iránt való szeretetből.

Egy teljes esztendeig vitte ez az életet. Rettentő élet volt.
Fogadta az asszony hízelgéseit, pedig tudta, hogy most jött meg a
kedvesétől. Szorongatta az unokaöccse kezét, adogatta neki a
kölcsönpénzeket, pedig tudta, hogy aljas gazember, aki megcsalja
jótevőjét, s majdan meg fogja csalni az asszonyt is. Olykor elfogta
a düh s majd kitört a bosszú, de türtőztette magát – a gyermek
miatt. Aztán megtörtént, hogy a gyermek megbetegedett és meghalt.

Az utolsó napokban Csorba Ákos olyan volt, mint az őrült.
Egyremásra hozta a tudós professzorokat és térdenállva
rimánkodott nekik, mentsék meg a gyermeket. S mikor a legtudósabb is
csak a fejét csóválta, fölugrott, torkon ragadta és úgy
kiáltott:

– Mentsd meg, gazember, a gyermekemet, mert nem tudod, mit jelent
ennek a gyermeknek a halála.

Aztán nekiesett a feleségének és őrjöngve suttogta:

– Tudok ám mindent. Úgy tekintsd ezt a gyermeket, mint akitől a te
életed függ. Miatta tűrtem és hallgattam, ha elvész, neked is
véged van. Azt mondják, az anya csodákat művelhet a gyermekéért.
Tégy hát csodát. Tégy csodát, – kiáltotta térdre hullva az
asszony előtt – és ments meg a bosszútól, mely irtózatos lesz
valamennyiünkre. Az asszonyt félholtan lódította a betegágyhoz,
dehogy is művelt az csodát! A gyermek aznap kiszenvedett. Jött az
áruló unokaöccs és részvéttel kezet nyújtott neki. Az asszony
remegve várta, mi fog történni. Az ember habozott, aztán elfordulva
viszonozta a kézszorítást, magában mormogva:

– Majd holnap!

Baljóslatú, gyászos csönd borult a házra. A temetés is elmult és
Csorba Ákos mégsem büntetett. Az irodában vettetett magának
ágyat. Az asszony ezért borzasztóan szenvedett, félt és minden
pillanatban várta a leszámolást, mely csak egyre késett.
Értesítette kedvesét is, hogy el vannak veszve, Ákos mindent tud. A
tanár úr ennek következtében nem mutatkozott többet Cserben hagyta
az asszonyt, aki – úgy lehet – halálos veszedelemben forog. Az
asszony most már elárulva tudta magát és urától való félelme
mellett a megsértett és kijátszott szerelem is marcangolta.
Óriássá nőtt előtte az az ember, aki ezt a borzasztó terhet
viselni bírta a gyereke kedvéért. És hallgatása és az az
irtózatos nyugalom, amely, mint a siralomházé körülfogta, még
félelmetesebbé tette. Hogy szerette most ezt a kalmárlelket, és
hogy marcangolta lelkét a szégyen és megbánás, hogy el tudta
árulni ezt a nagy embert azért a hitvány gyáváért, aki egyre
verseket mondott és adta a magasabbrendű, ideális férfit!

Már tíz napja tartott így. Délben találkoztak az ebédnél, melyet
némán költöttek el. Az asszony már szinte őrjöngött a
csapástól, mely egyre a feje fölött lebegett és csak nem akart
lesujtani. Végre is megtört az ereje és kifakadt:

– Ákos, nem bírom tovább ezt a várakozást, vétettem ellened,
ölj meg, vagy büntess, ahogy akarsz, de ezt a bizonytalanságot már
nem bírom tovább.

Az ember megijedt. Napról napra halogatta a büntetést és
tanakodott, mit csináljon, most nem térhetett ki, az asszony
megfogta. De egyben megadta neki a mentséget is. Pokoli módon
mosolygott s így szólt:

– A bizonytalanságot? Én teljes bizonyosságban voltam előbb a
hűséged, aztán a gyalázatod miatt. Ez a bizonytalanság része a
büntetésnek, addig tűröd, míg az ideje le nem telt.

Az asszony elébe roskadt.

– Légy bírám, de ne légy embertelen.

Az ember csak rázta a fejét.

– Az olyan teremtés számára nincs könyörület.

– Akkor nem tűrök tovább, – kiáltott az asszony, – elhagyom
ezt a házat.

– Ah, – kiáltott az ember, – hogy ahhoz a másikhoz menj?
Együtt turbékoljatok tovább, míg én itt takargatom a
becstelenségemet? Olyan nincs, az asztal lábához foglak vasalni, de
a szeretődhöz nem fogsz menni!

– Nem, – sírt az asszony, – utálom és gyűlölöm azt az
embert, öld meg és én szívesen tűrök bármely kínt.

– Igaz ez? – kiáltott Csorba Ákos.

– Szegény gyermekünk lelki üdvére esküszöm, hogy igaz.

– Akkor jól van, – felelt az ember csöndesen. – Meg akartalak
ölni mindkettőtöket, de neked megkegyelmezek, mivel osztod legalább
a gyűlöletemet. Együtt élünk, mint eddig, szó nélkül,
ellenségesen, megvetéssel irántad és közös gyászban elveszett
gyermekünkért. De ezt az embert meg fogom ölni.

Megint mult az idő. Siváran, baljóslatuan. Egyszer jön egy levél a
csábítótól. Azt mondja benne, hogy elismeri hibáját, de a férfi
már ilyen, nem tudott erőt venni a szenvedélyén. De most már
eleget várt, most már tudni akarja, miféle elégtételt követel
tőle a megbántott férj. Ő mindenre kész s ha lovagias úton akarja
az elégtételt megvenni rajta, ő készséggel szolgál valami
ürüggyel, hogy a botrány elkerülhető legyen.

– Lovagias elégtétel? – Csorba Ákos hátán végigfutott a hideg
borzongás, de csak megint megtalálta a módját, hogy irtózatát
ettől a bosszútól önmaga előtt leplezhesse.

– Lovagias elégtétel? Hogy lelőjjön és azután folytassák
ketten, zavartalanul az életet, míg engem a férgek rágnak? Nem,
barátom, erre a lépre én nem megyek. Élni fogok és közöttetek
állva, mint a bosszú tilalomfája s együtt szenvedjetek velem, míg
csak el nem pusztultok.

Azóta mind zsörtölődőbb, kegyetlenebb és embertelenebb lett az
asszony iránt. Kínozta és megszégyenítette szörnyűséges módon.
Már nem mellőzte hallgatással, hanem egyre beszélt neki. Elmondta
neki szerelmi kalandjait, amik nem voltak és gyönyörködött az
asszony elhalványodásában, reszkető féltékenységében, melyhez
neki jussa nincsen. Aztán faggatta, hogy mondjon el ő is mindent, ők
már mindent elmondhatnak egymásnak. Az asszony, aki a katasztrófa
óta őrülten szerette az urát, olykor ájultan terült el a
földön, ilyenkor férje felfogta karjaiban és míg a pamlaghoz
vitte, orvul, szenvedélyesen megcsókolta.

Egy teljes esztendeig tartott ez az állapot, ekkor az asszony fogta
magát és elszökött. Szüleihez ment. Az ember őrjöngve utazott
utána és követelte vissza a feleségét. Kiutasították. Ekkor
aztán vége volt minden önáltatásnak, átlátta, hogy ő e nélkül
az asszony nélkül nem tud élni, csakúgy, ahogy képtelen a
bosszúállásra. Könyörögve, könnyezve koldult az asszonynál,
hogy bocsásson meg neki és térjen vissza hozzá. Ő mindent
megbocsát és elfelejt.

S mikor felesége erre a könyörgésre hajlott és követte urát a
családi otthonba s mikor ez az ember szenvedélyesen a karjaiba kapta
és elborította arcát csókjaival, az asszony összeszorított ajkkal
vergődött karjaiban és mondhatatlan utálat kelt benne. Megint a meg
nem értett asszony volt, aki azonban most már értette az urát.




_SZÉTBARÁTKOZÁS._

Az ember: Ne tagadd, érzem. Nem vagy olyan, mint máskor.

A nő: Biztosítalak, hogy tévedsz, s meg is fogsz róla győződni.

Az ember: Mikor?

A nő: Ha majd holnap, holnapután és azután is mindig tapasztalni
fogod, hogy olyan vagyok, mint ma.

Az ember: Amivel értésemre akarod adni, hogy nem múló hangulatról
van szó, hanem állandó változásról.

A nő: Kérlek, ne kínozz. Örökös okoskodásod szinte
elviselhetetlen. Úgy érzem, mintha állandóan tolvajlámpával
belém világítanál, s tiltott dolgokat keresnél ott.

Az ember _(szomorúan)_: Jól tudod, hogy nincs jogom akármilyen
dolgodat tiltottnak vallani.

A nő: Ezt is megértem. Nem vagyok a feleséged, s a törvény szerint
képtelen vagyok arra, hogy megcsaljalak.

Az ember: Nem vagy a feleségem, s így akármikor kiadhatod nekem az
utat; nem kellek többet.

A nő: Nem vagyok a feleséged, s így rád vagyok szorulva. Ha
gyűlöllek, kérdésedre azt kell felelnem: szeretlek. S mivel a
csókomat nem érzed ma elég melegnek, azt kell mondanom: majd
holnapra megmelegítem. Nem, barátom, ne add a rabot velem szemben,
aki a foglyod vagyok.

Az ember: S mégis higyjem, hogy olyan vagy, mint eddig?

A nő: Tegnap óta egy nappal idősebb vagyok, s ezt megengeded nekem.
De hogy egyébként a tegnap és a ma között különbség legyen, azt
megtiltod.

Az ember _(szelíden)_: Drágám, beszéljünk indulat nélkül.
Bennünket a szerelem kergetett egymás karjaiba, semmi más. És én
jobban szeretlek, mint eddig, – persze, ez nem érdem, hanem
szerencsém, és tebenned máskép változott meg az érzelem, – ez
nem szemrehányás, csak csapás.

A nő: Igen, csapás rám nézve. Mert tudom, mi következik erre. Egy
nagylelkűségi szólam: ha nem szeretsz, szabad vagy, nem
tartóztatlak. És egy sikoltó tény: ha nem szeretlek is, a tied
vagyok, mert a tied voltam, – az ember nem hurcolkodhatik ki a
szerelemből, mint egy kényelmetlenné vált lakásból.

Az ember: Fogva érzed magad? Édes kedvesem, én nem vagyok a
porkolábod. Te rosszul ismersz. Erre a nagylelkűségre nem vagyok
képes. Inkább átfognám a térdedet és könyörögnék: mondd meg,
mi fordított ellenem. Mondd meg, miben nem feleltem meg
várakozásodnak, mondd meg, milyennek kívánod, hogy legyek, és
ismét szeretni fogsz, mert olyan leszek, ahogy te kívánod.

A nő _(gyöngéden)_: Ne, ne folytassuk. Nem érdemes. Tudod, a női
szeszély. Rossz kedvem van s arra hajlok, – hidd el, amolyan
hisztérikus hajlam – hogy a puszta szeszély helyébe mélyen járó
változást hazudjak, mert ez szebb és drámaibb. Holnap már meg
leszel velem elégedve.

Az ember _(fejét rázva)_: Te nem vagy szeszélyes, te nem vagy
hisztérikus. Tolvajlámpám bevilágította lelkedet, s azt találta,
ha te rosszkedvű vagy, akkor valami húr megpattant benned.

A nő _(idegesen)_: Jogom van kívánni tőled, hogy ténynek vedd,
amit mondok.

Az ember _(makacsul)_: Milyennek kívánod, hogy legyek?

A nő: Könyörgök, ne kínozz.

Az ember: Magad mondtad, hogy ebből a megúnt lakásból nem
költözhetsz ki. Nem akarom, hogy szenvedj benne, hát mondd meg,
mivel tehetem ismét otthonoddá?

A nő: Nem tudom.

Az ember: Tudod, tudod, és nincs értelme, hogy ha már ennyire
őszinte voltál, ne légy egészen az.

A nő: De ember, lehetetlenséget kellene kívánnom.

Az ember: Nincs lehetetlenség.

A nő: Van.

Az ember: Nincs.

A nő _(kifakadva)_: Hát tedd, hogy csak annyit tudjak rólad, mint
mikor először találkoztunk. Tedd, hogy úgy érezzek irántad, mint
mikor csupa rejtelem voltál. Tedd, hogy most is értelmeket keressek
még szavaidban, holott megértettem azokat, tedd, hogy okosabb lettél
volna, mint voltál, s nem tálaltad volna elém egész multadat és
jelenedet, s azt a tömérdek gyilkosságot, melyet lelkemben
elkövettél azzal, hogy nyitott könyvként éltél előttem, melybe
minden be van írva, amit nem tételeztem föl benned.

Az ember: Ezt… ezt csakugyan nem tehetem. Tehát az őszinteségem,
hogy annyira egynek éreztem magamat veled, hogy hangosan gondolkodtam,
hogy átlátszóvá tettem előtted a lelkemet, – édesem, ez
lehetetlen. Hát nem magad mondtad, hogy szerelmem jelét nem
csókjaimban látod, hanem az életem föltárásában? Minden
vallomásomat nem a kérdésed előzte meg? Istenem, most szerinted
tolakodó, kellemetlen fecsegő voltam?

A nő: Ugy-e, kár volt beszélnem? Joggal szememre lobbanthatod
következetlenségemet.

Az ember: Erről nincsen szó. Nem tartozol következetesnek lenni. De
magyarázatot kérhetek kijelentésedhez. Amennyire visszaemlékezni
tudok, sohasem mutattam magamat másnak, mint vagyok. Nem hazudtam
magamra erényeket, melyek nincsenek meg bennem, sőt azokat a
tulajdonságokat, melyek megragadtak, sem fitogtattam előtted.
Szerényen és tisztelettel, melegen és egyszerüen közeledtem
hozzád, s okom volt hinnem szerelmed állandóságában, mert te sem
kelletted magadat.

A nő: Igaz, igaz, hagyjuk ennyiben.

Az ember: Lehetetlen, édesem. Kell, hogy megértselek. Miben
csalódtál? Mit hittél rajtam, bennem másnak?

A nő: Mit? Semmit. De ez a semmi, – nos, hát igazad van. Érts meg.
Olyan vagy, amilyennek mutattad magadat. De én másnak néztelek. Az
egész, az általánosság, – ó milyen gyönyörű, férfias
jelenség! De részletezted, – ezt az egészedet behelyezted a
valóságos életed folyamatába, s akkor – nem hiszem, hogy képes
volnál megérteni.

Az ember: Csak beszélj, talán mégis.

A nő: Azt tudtam felőled, hogy boldogtalanul házasodtál. A
feleséged megcsalt s te magadra vetted a hibát. Eltartod, mintha most
is a feleséged lenne. Ez szép, ez nemes. De aztán elmondtad a
részleteket. Hónapokon keresztül az orrodnál fogva vezetett, s egy
elcsapott cseléd világosított föl. Ez kicsinyes, ez bornirt, ez
nevetséges. Elmondtad, hogy a feleséged, míg nem tudtál semmit,
mindenféle kifogással távol tartott magától. S utólag értetted
meg összerázkódását, ha gyanutlanul megcsókoltad. Utált. Egy
másik asszony utált! Egy rossz asszony, egy közönséges
tucatasszony utált és én szeresselek. Kincsnek érezzem azt, ami
másnak nem kellett. S egy közönséges, buta asszonynak nem voltál
elég ember, s nekem légy a legelső ember!

Az ember: Ah!

A nő: Igen, hiúság. Igen, egy kis szégyenkezés azzal a másikkal
szemben, aki eldobott. Minek gondolhat az engem, akinek gazdagság az,
ami neki hulladék? De több hiúságnál, több szégyenkezésnél.
Azt hittem, hogy velem szemben vagy olyan, mint vagy, s kisült, hogy
az odaadásod, a lelki közösséged voltakép a mód, amelyen te
szerelmes lenni szoktál. Nem nekem tárod föl lelkedet, hanem annak,
akivel ölelkezel. Milyen más az, amit képzeltem: egy erős
férfilélekről lepattantom a zárat s beléláthatok. Nekem
megmutatja, amit mindenkivel szemben titkol. S íme, a nekem szóló
levél helyett egy kávéházi újságot látok, melyhez mindenki jut,
aki utána nyúl.

Az ember _(bólongat)_: Értem, értelek.

A nő: Olyannak láttalak, mint festményen az erdőt. Egész,
gazdaglombú, tömör, dacos és tele sejtett veszedelmekkel. S olyan
vagy, mint egy erdő, de utak vannak belé vágva, sárosak, ha esik az
eső, s az egyetlen veszedelem, hogy pókhálós lesz a ruhám, arcomat
összeszurkálják a szúnyogok. Hiszen az vagy, aminek néztelek, de
nem olyan.

Az ember: Hm. (_Gondolkodás után, gyöngéden, egyszerüen.)_ Értem,
ezen csakugyan nem lehet segíteni. Igazán lehetetlenség az, ami
visszaadhatja bennem való hitedet.

A nő: S most következik, amit előre mondtam: tehát istenhozzádot
mondasz, s Isten tudja milyen szerencsésnek érzed magad, mert tört
szíveddel hagysz el, lelketlenül.

Az ember: Elhagylak? Nem, ez még lehetetlenebb.

A nő: Hogyan? Hát mi lesz??

Az ember: Volt idő, amikor nem szerettél, s én lábaidnál ültem. S
most ismét lesz idő, amikor nem szeretsz, s én a lábaidnál ülök.
Ami közben volt, az nem volt. Hogy az enyém voltál, nem zárja ki
azt, hogy elérhetetlen légy számomra.

A nő: Megint egy vonás, mely nemes és férfias és melytől félek.
Oly könnyen fékezheted magadat? S rólam föl tudod tenni, hogy adjam
az elérhetetlent, mikor te tudod legjobban, mennyire égek, ha
közelembe jutsz?

Az ember _(mosolyogva)_: Megnyugvással tudtam meg, hogy égésed
közben igen hideg és jó megfigyelő voltál.

A nő: Én?

Az ember: Igen. Mi másnak tulajdonítsam véleményednek ezt a
megváltozását? S jól figyelted meg, igazad van, én voltaképen
igen közönséges ember vagyok. Köszönöm, hogy ez a fölfedezés
téged meglep, – én sohasem tartottam magamat másnak.

A nő: Ne beszélj így magadról. Fáj minden szó, amit magad ellen
mondasz. Úgy mondod, mintha szeretném ezeket hallani, s ezért
mondod.

Az ember: Azért mondom, mert igaz. S lásd, ha tudnám, hogy egy
hazugsággal, tettetéssel visszahódíthatnálak, nem hazudnék, nem
tettetnék.

A nő: Nem? Pedig kétségbeesésemben erre gondoltam: ha leplezné
magát, ha újból olyannak látnám, csak egy pillanatra is, mint
akkor, a saját kiválóságától szenvedőnek.

Az ember: Ezt nem fogod többé látni. Most már őrizkedni fogok
olyan hatástól, melyben alkalmad lehet későbben csalódni.

A nő: S kibírod ezt?

Az ember: Miért ne?

A nő: Olyan erős vagy?

Az ember: Olyan közönséges vagyok. Csak a rendkívüli emberek
érzelme pattan ki drámává, a közönséges ember rosszul érzi
magát, de pontosan jár a dolga után, fizeti adóját, s ha a
szerelem már nagyon fojtogatja, hát nagyokat iszik, olykor ledér
nők is segítenek rajta.

A nő: Nem. Esküdj meg, hogy erre nem vetemedel.

Az ember: Esküdni? Erős szó. Inkább egyszerűen megigérem.

A nő: S az igéreted olyan, mint az eskü?

Az ember: Csak közönségesebb.

A nő _(nyakába ugrik)_: Ó te drága, erős szerelmes emberem!

Az ember: Mi ez?

A nő: Ez én vagyok, ez te vagy, ez azt jelenti, hogy megtaláltalak,
azt, hogy te vagy a világ legerősebb embere, mert képes voltál a
lehetetlenre.

Az ember: Drágám, beleszédülök ebbe a fordulatba, de nem hiszem
el. Az imént olyanokat mondtál…

A nő: S most az ellenkezőjét érzem. Nem az én szeszélyem, hanem a
te hatalmad az. Aki képes volt engem még erősebben magához
láncolni akkor, mikor eltaszítottam magamtól, az több mint férfi,
az…

Az ember _(magához szorítja)_: Az szerelmes férfi!




_A GRÓF._


I.

– Holnap már lesz szén – mondta a kis festő, mikor óvatosan
kihallgatódzva a lépcsőházba, zajtalanul ajtót nyitott:

– Most lehet.

A kis színésznő azonban elmulasztotta a kínált pillanatot, s
újból a fiú ajkához tapadt:

– Még egy csókot!

S az egy csókból egy óra lett, a bérkaszárnya keskeny lépcsőjén
egyre kopogott a hazatérő munkásemberek, munkásleányok cipője, s
éppen mikor a fiú visszatartotta a leányt:

– Most nem lehet…

Ez fölrántotta az ajtót:

– Mit bánom én!

S vakmerően, semmit sem törődve az utána forduló bámész
tekintettel, letipegett a lépcsőn.

Másnap csakugyan már volt szén. A vaskályha vörösre izzott, s a
fiú egyedül maradt. Egyre nézte a kis vas-zsebórát és szíve
összeszorult. Ráheveredett ágyára és a lelke az ajtón kívül
kóválygott, s vadászott minden neszre: most jön, most nem jön.

S terminusokat adott magának:

– Még tíz percet várok, s ha nem jön, akkor dolgozom, s tudni
fogom, hogy nem jön.

A tíz perc elmult, s újabb ötperces prolongációt adott. Végül
nagy sóhajtva fölkelt:

– Most csakugyan nem jön többé.

S a mappájához nyúlt. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, s
beröpül a kis színésznő, kipirulva, agyonfázva, egyenesen a fiú
nyakába.

A fiú: Azt hittem, most már nem jösz.

A leány: Ma még jöttem. Búcsúzni.

A fiú: Mit mondasz?

A leány: Búcsúzni. Megegyeztem a gróffal.

A fiú _(ránéz hosszan, aztán elfordul)_: Az más.

A leány: Miatta késtem. Elkísért idáig is. Jártunk az utcán.
Olyan szerelmes és mindent megigért. Rögtön át akarta adni a
takarékkönyvet, de én nem fogadtam el. Majd holnap, mondtam.

A fiú: És holnap egy negyedmilliód lesz.

A leány _(sóhajtva)_: Egy negyedmillióm, s nagy lakásom és
hintóm, de ide nem jöhetek többé.

A fiú: És én fázni és éhezni fogok és rád gondolok és
köszönöm a jó Istennek a meleget, melyet eddig adott.

A leány: S ezt ilyen nyugodtan mondod?

A fiú: Nincs máshoz jogom. Becsületesen megmondtad előre, hogy a
jövőre ne számítsak. Megmondtam én is, hogy szerelmem sohasem fog
utadon akadályozni. Ha egy szegény ember el akarna ütni a kezemről,
azt megölném. De a gazdag gróf gazdaggá tesz, – áldja meg az
Isten.

A leány: S nem fáj? Nem szeretnéd megölni a gazdag grófot?

A fiú: Nem. Aki olyan szép és olyan nagyravágyó, mint te, a gazdag
grófhoz való, s nem a szegény piktorhoz. Ha belehalnék, sem
tartanálak vissza.

A leány _(sóhajtva)_: S én nem maradnék. Igazán szeretlek és
olyan boldogok voltunk. De én nem férek be az örökös
szegénységbe, én utálom a szegénységet, s szegénységben a
szerelemnek is előbb-utóbb vége lenne. Nem igaz?

A fiú _(keserüen)_: Igaz.

A leány: S mit fogsz csinálni?

A fiú: Amit eddig. Koplalok és dolgozom. És későbben talán nem
koplalok és dolgozom.

A leány: Isten veled.

A fiú: Isten veled – örökre.

Megölelik, megcsókolják egymást. A leány zihál, a fiú zokog.
Végül megembereli magát, s mint eddig, az ajtón hallgatódzik. A
leány közben föltette a kalapját s belebujt a kabátjába.

A fiú: Most lehet.

A leány _(hozzátapad)_: Csakugyan? Eleresztesz?

A fiú: Muszáj. Isten veled.

A leány _(átfogja)_: Mondd, hogy nem eresztesz, kérjél, hogy
maradjak!

A fiú: Nem tehetem. Csak akkor volna hozzá jogom, ha hozzátehetném:
amiről ott lemondasz, azt én is megadom.

A leány: Igazad van. Isten veled.

És kiesik az ajtón.


II.

Másnap a fiú föl sem kelt. A kályha hideg, s az élete üres.
Tudja, hogy jön a délután és nem jön a boldogsága. Hiába
hallgatódznék, tudja, hogy nem jön. Sem ma, sem soha. S ekkor
nyílik az ajtó és betoppan a leány.

A fiú fölugrik, magához szorítja és zokog.

A fiú: Visszajöttél? Nincs gróf?

A leány _(fejét rázza)_: Még ma, utoljára. Elutazott, de holnap
itt lesz.

A fiú _(elfordul)_: Kár volt jönnöd.

A leány: Kellett jönnöm. Ma még a magamé vagyok.

A fiú _(forrón)_: Köszönöm, ma még az enyém vagy.

A leány: Nem hiszem, hogy belenyugszol, nem értem, hogy így kell
lenni.

A fiú: Egy negyedmillió! Ezt az akadályt nem győzhetem le.

A leány: S ha most azt mondanám neked, hogy maradj meg te is nekem?

A fiú: Ezt ne mondd nekem. A gróf megteheti, hogy átvesz tőlem, de
én nem teszem meg, hogy lopjalak magamnak a gróftól.

A leány: Már megvan a lakásom.

A fiú: Szép?

A leány: Öt szoba, a Múzeum-utcában. Kísérj el.

A fiú: Soha!

A leány: De akarom, ma lakom ott először, akarom, hogy kísérj el.

A fiú: Jó.

S megindulnak együtt. A kültelekről a Múzeum-utcába. Csikorgó
hideg van, a fiúnak nincs kabátja. A leányon új kabát van. Nem
szólnak egy szót sem. A Múzeum-utcában egy nagy palota előtt a
leány megáll.

– Itt. Az első emeleten.

A fiú föltekint.

– Világosság van.

– Várnak rám. A szobaleányom. Talán a kocsisom is.

– Akkor jóéjtszakát.

– Várj csak, egy pillanatra. Gyere el holnap délután négy órakor
a Kossuth Lajos-utcába. A Váczi-utcába ne gyere, mert ott a gróffal
leszek. A Kossuth Lajos-utcától ide kísérsz, a kapuig. Jó? Igy
csak akarsz látni?

– Jó.

Milyen éjtszaka! Ma az utolsó nap, hogy a leány az övé. Holnap az
utolsó nap, hogy még más férfikéztől érintetlenül láthatja.
És azután? Azután összeomlik az önérzete. Nem tud nélküle
élni. Csatangolni fog körülötte, meglesi messziről, de látnia
kell, beszélnie kell vele. S ott van a Kossuth Lajos-utcában, s már
jön feléje kipirulva és izgatottan.

– Vigyázz, – szól és félénken hátratekint – bement a
Nemzeti Kaszinóba, de hátha utánam nézett? Olyan szerelmes, olyan
féltékeny rám.

– Akkor ne kockáztass semmit. Elhagylak.

– Nem, maradj! Ha meglát, sem bánom.

S tüntetőleg megfordul s viszi a fiút a Nemzeti Kaszinó elé.

– Ez itt az autója, – szól – az a lila. Ebben fog engem is
vinni. És azt mondta, hogy feleségül is vesz, mihelyt az édesanyja
meghal. Mert az anyja nagyon gőgös arisztokrata, de ő nem.

A fiú sóhajt.

– Grófné is leszel, no lám.

– De addig nem hagylak, akarom, hogy mindennap értem jöjj, ide.

És mentek a Múzeum-utcába. S megálltak a kapuban, s fölnéztek az
első emeleti kivilágított szobasorra.

– Ma este feljön, teára – szól a leány és összeborzong.

A fiú nem tud felelni. Megszorítja a leány kezét és elrohan.

Másnap a Kossuth Lajos-utcában a fiú nem mer kérdezni, a leány nem
felel. Csak sápadt és az ajkai reszketnek. Másfél óra hosszat
némán mennek egymás mellett, aztán hazakíséri a leányt, a
Múzeum-utcába. A kapuból a leány visszahívja.

– Azt mondtam neki, hogy a fejem fáj, s erre elment.

A fiú megszorítja a kezét.

– Köszönöm.

S másnap úgy várta, hogy a tegnapihoz hasonlót halljon, de hiába
várta. Ekkor tudta, hogy elvesztette őt, végképen.


III.

Egy hét mulva.

A leány: Háromezer koronát fizetett ruháért, húszezer koronáért
ékszert vett. De ha veled találkozom, nem nyúlok ezekhez a
holmikhoz. Kikötöttem magamnak, hogy régi ruháimban is járhassak.
Nem akarok előtted máskép mutatkozni.

A fiú: Szeretsz még, drágám, és ez olyan jó, és mégis
szeretném, ha elszakadnál tőlem. Milyen boldog lennél, ha én nem
volnék többé az életedben.

A leány: Azt akarom, hogy mindig benne légy. Akarom, hogy lássál
és fájjon a szíved. Mert vissza kellett volna tartani engem, s azt
mondanod, a tied vagyok, jobb veled nyomorogni, mint mással
duskálkodni.

A fiú: Talán belehalok, de ha még egyszer abba a helyzetbe
kerülnék, még egyszer így cselekednék. Neked nem lett volna szabad
az igazat megmondanod. Ha nem tudtam volna a grófodról, nem
adhattalak volna oda neki.

A leány: S nem vetsz meg érte?

A fiú: Imádlak és szeretlek, mint eddig, és siratlak és
tisztellek. Szegény leány nem állhat ellent a kísértésnek.

S még egy hét elmult, a fiúnak végig kellett hallgatnia a gróffal
való pásztorórák történetét. Kegyetlen kéjjel adta be neki a
leány, ő meg némán hallgatta, noha már irtózott előre a
beszélgetésektől.

Egy este kegyetlenségi rohama támadt önmaga iránt. Egy félóra
mulva jön a gróf, meg fogja várni. Hadd lássa a saját szemével,
mint jön, mint megy föl, mint van otthon ez az ember, odafönt, az ő
egyetlen szerelménél.

S a legközelebbi utcasarkon megállt, s várta a grófot. Ám alig
állt ott öt percig, a kis színésznőt látta fölbukkanni a
kapuban. Óvatosan körülnézett, aztán ellenkező irányban
elsietett. A fiú megdöbbent. Mit jelentsen ez? Egy pillanat alatt
mintha megértette volna. Olyan furcsa, hogy a leány egyre
gazdagságról beszél és nyomát sem látja rajta. Egy iramodással a
palota kapujában termett, s nézte a lakók jegyzékét. Az első
emeleten egyetlen lakó volt, egy hírneves orvostanár.

Aztán rohant a leány után. Csakhamar rábukkant, amint sietve ment a
Ferencváros felé, a régi lakásába.

– Egy szó sem igaz, megcsalt, hencegett! – gondolta a fiú, s düh
fogta el. Ha most szembe kerülne vele, megfojtaná!


IV.

A kis piktor fantázia nélkül való ember volt, de most egész
éjtszaka monologizált:

– Megcsalt, becsapott. Hencegni akart, hogy őt egy gróf
negyedmillión megvásárolja. S ezért képes volt engem elhagyni,
magától megtagadni. Mindennap kínpadra vinni a gróf boldogságának
ecsetelésével. Mennyit hazudott! Istenem, hogy lehet ennyit hazudni?
S mondhatott-e valaha igazat is az, aki ennyit hazudott?

– S most mit csináljak? Most tudom, hogy nincs grófja. Nem
vesztettem el, de megtarthatom-e, mikor ilyen hazug? Erről már szó
sem lehet. De a kínokért, miket végigszenvedtetett velem, meg kell
lakolnia. Iszonyú bosszút állok.

Későn ébredt föl. Onnan tudta meg, hogy mégis aludt.

Munka nem kell. Hideg van. Van szene, de melegség nem kell. Sok pénze
is van, harminc koronája. Nem kell. Semmi sem kell. Csak legyen már
négy óra, a bosszú órája.

Lett négy óra, a bosszú órája. S ő ott van a Kossuth Lajos-utca
sarkán, ahová a kislány rendelgette, ahol a grófja már nem
láthatja, mert a Nemzeti Kaszinóba fordult be. Nevetett. Hátha a
grófnak eszébe jutna egyszer az Országos Kaszinóba befordulni? Most
látja, milyen szamár volt, hogy mindent elhitt. Azt a romantikus
ostobaságot, hogy ő vele a régi szegény ruhában akar találkozni.
Persze, mert új, jó ruhája nincsen. S neki nem tűnt fel, hogy
viszont a gróf nem tartana drága pénzen finom szeretőt, hogy
azután egy rongyos színésznőcskével sétálgasson a
Váczi-utcában.

Már jön. Úgy, mint eddig. Kissé sietősen, menekülősen,
hátra-hátra tekintgetve, hogy nem néz-e utána a gróf. Hogy tud
komédiázni! Milyen jól alakít! Nem, nem szabad, hogy itt az utcán
arcul üsse. Inkább ő is fog komédiázni.

– Istenem, – szorongott a kis színésznő – majdnem
elkerültelek volna. Mindenáron most akart velem jönni, azt mondtam,
hogy lehetetlen, az ügynökhöz kell mennem. Azt mondta, fölösleges,
szól majd ő a Nemzeti Színháznál, s akkor szerződtetnek. Ekkor
goromba voltam és ez használt. De maradj most mögöttem, míg nem
szólok, félek, hogy gyanakszik s leselkedik.

– Ne félj, – szólt nyersen a kis piktor – magam láttam, hogy
befordult a Nemzeti Kaszinóba.

– Láttad? – szól bizonytalanul a kis színésznő. – Hát
hogyan láttad?

– Ugyan, ha gróf is, azért még nem láthatatlan, s ha látható,
akkor láthattam is, mert van szemem.

A kis színésznő bizonytalanul néz rá.

– Milyen különös vagy ma!

Mire a fiú megrázkódik.

– Én? Különös? Dehogy. Azaz lehetséges. A helyzetem csakugyan
szokatlan. Mert most valamire szántam magamat, amire sohasem tartottam
volna magamat képesnek.

– Mi az?

– Hát egyszerüen, – azaz mégsem egyszerüen. Egészen rendjén
van, hogy te eladtad magadat a grófnak. Minden szegény
színésznőnek ez a karrierje. És ezért gazdag vagy, s ezért
mondtam le rólad. Ez rendjén van így. S én koplalok s nem tudom
megfizetni a szobabért. Ez is rendjén van. Aztán az éjtszaka
eszembe jutott valami, ami nincs rendjén, de most már nagyon
lerongyolódtam, s nem bírom ki tovább. Hát azt gondoltam magamban:
mégis csak szeret engem, s mi ezek után is annyira összetartozunk,
hogy… mondjuk, mint a testvérek. S én a testvéremhez mondom, –
cudarság ugyan, mert mégsem a testvérem – de mégis mondom: nem
bírom tovább, neked olyan sokad van s én már nem bírom. Adj nekem
harminc koronát!

– Harminc koronát? – hebeg a kis leány, s megkövül. Ajka
egészen fehér lett.

– Harminc koronát, – ismétli a fiú, s kegyetlen diadalmasság
tölti el – csekélység, úgy-e?

– Csekélység, csekélység, – hebeg a kis színésznő –
hogyne, de… tudod… megadom holnap…

– Ma kell, – szorongatja a fiú – holnapig talán éhen halok.

– Akkor ma – motyogja a kis színésznő és megtántorodik. – De
nincs nálam, én nem hordok magammal pénzt.

– Ezt gondolom, – felel a fiú – hát úgyis meg kellene egyszer
néznem a gazdag otthonodat, fölmegyek veled.

– Velem? – sikolt a kis színésznő. – Föl? Az lehetetlen!

– Miért? Hiszen hívtál akárhányszor.

– Igen, de most nem, most nem lehet. Mert tudod, a dolog úgy áll…

Eszébe jutott valami alkalmasnak látszó kifogás és ettől fogva
vakmerően, bugyborékolva ömlött belőle a szó.

– A dolog úgy áll, hogy a grófom azt mondta, ne menjek ma haza,
mert az édesanyja megtudta a viszonyunkat s a főkapitányhoz fordult,
hogy engem tiltson el a fiától, és úgy tudja, hogy éppen ma
délután…

Ekkor elhallgatott. Látta a fiú merev arcát, mellyel a szóáradatot
hallgatta s megértette, hogy le van leplezve. Rémülten meresztette
rá a szemét, majd a keze után kapott.

– Hazug! – sziszegte a fiú s kirántotta magát.

– Istenem! – sóhajt a leány s feje lekonyul. Két nehéz
könnycsepp gördül végig az arcán.

– Bevallod? – vicsorog rá a fiú. A kis színésznő a fejével
igent bólint. Ott álltak a Múzeum-körút kellő közepén, minden
pillanatban a kocsik végiggázolhattak rajtuk, s nem láttak, nem
hallottak semmit. Mintha otthon volnának.

– Most mit csináljak veled? – böki ki durván a szókat a kis
piktor. – Most itt áll, aki a véremet itta, az életem hitét
széttépte, akiért mindenre képes voltam, egy hazug, aljas
teremtés, aki a szívembe mártja a késeket nagyzolásból,
hencegésből, vagy nem tudom miért. Mit akartál ezzel a
komédiával? Ezt jogom van tudni. Ezt meg kell mondanod, mielőtt
elrúglak magamtól, különben meghalsz!

– Igen, ölj meg, – szól fölvillanó szemmel a kis színésznő
– nagyon jó lesz.

A fiú végignéz rajta.

– Jó fogás, ez is komédia. Tudod, hogy nem öllek meg.

– Akkor vigy magaddal haza, hozzád és bocsáss meg.

– Soha!

– Akkor vigy magaddal haza és ne bocsáss meg. Ott, a kis szobában,
a rongyos kis szobában, ó Istenem, hogy vágyódtam a rongyos kis
szobád után.

– Nem én zártalak belőle ki.

– Akkor eressz oda be, még egyszer, utoljára, s ha ott is azt
mondod, hogy elrúgsz, akkor megyek.

A kis piktor kacagott.

– Ördöngös fajzat. Azt hiszed, ott rám nézel, hozzám
dörgölődzöl, s szenvedélybe gurulva elveszítem a fejemet.
Tévedsz, lelkem, nálam már hiábavaló minden spekulációd.

– Nem, nem, – motyogja a leány – tudom, hogy vége mindennek, de
meg akarok felelni a kérdésedre, meg akarom mondani, mért tettem.
Rád se nézek, hozzád se érek, de itt nem beszélhetek, hiszen
semmit sem hiszel, és tudom, hogy nem is hihetsz semmit. De ott mégis
fogsz hinni, ott, ahol érzed, hogy valamikor igazat is mondtam.

– Talán ott sem – mormogja a fiú.

– De igen, azt, hogy szeretlek, azt ott mondtam és igaz volt.

A fiú lágyult, de durvaságba burkolta magát.

– Van ma mit enned? – kérdi szarkasztikus hangon.

Alig hallhatóan, fejét lehajtva leheli a leány:

– Nincs.

– Akkor meghívlak uzsonnára. Azért jöhetsz, hogy jóllakjál.
Látod? Van pénzem. Tőlem többet kaphatsz egy napon, mint a
grófodtól kaptál három hét alatt. Hehehe.

– Ne kacagj; az Istenért, ne kacagj, s ne alázz meg. Előbb meg
kell tudnod az igazságot.

– Nincs igazság más, csak az, hogy éhes vagy. Nem kapsz tőlem
mást, csak uzsonnát. Fejedelmi, nem, grófi uzsonnát kapsz.
Harminckoronás uzsonnát.

– Ne, ne!

Hiába. A fiú vadul szaladni kezd, a leány lihegve utána. Befordul a
csemegeboltba, s megrakottan jön ki.

– Huszonkilenc korona és ötven fillér. És pezsgő is van. A
grófi kisasszonynak pezsgő kell. Hadd kapja meg – először
életében.

S szinte őrült volt, s a kis színésznő félni kezdett.

– Bántani fogsz?

– Nem, ne félj, nem bántok előkelő hölgyeket.

– Ne, ne, csak verjél, üssél, kötéllel, a botoddal, csak ne
beszélj így.

– Úgy beszélek, ahogy adva van. Én nem vagyok komédiás.

S ezentúl egy szót sem szólt. A hosszú úton végig a
Thököly-úton s befordulva a lóversenytér mögött, siettek mint az
árnyékok. Fel a lépcsőn kocogtak, mint az üldözött tolvajok. S
beértek az ajtón, s lerogytak a székre.

– Ne tedd le az asztrakánodat, – szól a fiú – itt nincs
központi fűtés. Ellenben igyál, ettől majd meleged lesz. És
beszélj, attól majd melegem lesz.

Meggyújtotta a kis lámpát és kipakkolta az ételkincseket.
Birkózott a pezsgő dugaszával, nem igen értett hozzá. Végül
mégis sikerült s teletöltött két vizespoharat.

– Isten éltessen.

– Édes, – szólt a leány – iszom, eszem, meghalok, de félek.
Ha ittál, akkor még iszonyúbb leszel s most már fojtogatja a szó a
torkomat. Hadd beszéljek előbb.

A fiú fölhajtotta az egyik poharat s megtántorodott. Részegen hullt
a székre.

– Most beszélhetsz. Most már részeg vagyok. Most talán még el is
hiszem, amit mondasz.

A leány: Elhiheted. Nem is szép ahhoz, hogy hazug is legyen.

A fiú: Röviden. Mért hazudtál?

A leány: Talán nem is hazudtam.

A fiú _(ordítva)_: Mit?

A leány: Istenem, csillapodj, hát hazudtam, nem azt akartam mondani,
hogy minden igaz volt, semmi sem igaz, de én sohasem gondoltam, hogy
hazugság. Olyan volt, mintha álmodtam volna.

A fiú: És én is álmodtam!

A leány: Nem, nem értesz. Istenem, hogy is mondjam, hogy megértsed?
Olyan boldog voltam veled és mindig koplaltunk és mindig
szegénységben. S színésznő vagyok és minden színésznő álmodik
nagyságról és dicsőségről, és én tudom, hogy sohasem leszek
nagy, mert rossz színésznő vagyok. Aztán az ember ebből a biztos
örökös nyomorúságból mégis csak kivágyódik s akkor arról kezd
álmodni, ami mégis lehetséges. Te mondtad, hogy nagyon szép vagyok
s mások mondták, hogy csak akarnom kell és gazdag lehetek, jön a
gróf, mihelyt hívom. S én nem tettem meg és tudtam, hogy sohasem
fogom megtenni, mert téged szeretlek, s akkor kezdődött a dolog.
Játszottam magammal. Álmodtam arról, ami nem lesz. Mindennap
elképzeltem magamnak, milyen lennék, ha meglenne. Hogy jön a gróf
és hí és én kinevetem. Aztán jön a gróf és egy negyedmilliót
kínál. S elmondtam neked, mert kellettél partnernek, kellettél
próbának, hogy helyesen álmodom-e. S te nem tartottad lehetetlennek,
hogy nekem valaki egy negyedmilliót kínáljon, s akkor folytattam a
képzelgést és büszke voltam, hogy hódítottam grófot, és büszke
voltam, hogy ezt a lehetséges jólétet föláldozom neked, s
szörnyen fájt, hogy te odaadsz, s aztán megtörtént, – aztán azt
gondoltam…

A fiú _(csöndesen)_: Mit gondoltál?

A leány: Aztán azt gondoltam, hadd legyen nekem is regényem, hadd
érezzem át, mi az, csakugyan lemondani a szerelemről pénzért, –
aztán tudtam, hogy én örökké szegény leszek, s ha öreg leszek,
nem lesz semmi, amire visszagondolhatok, – aztán, aztán…
megismertelek téged és fölháborodtam ellened…

A fiú: Te? Ellenem?

A leány _(kiabálva)_: Igen, én ellened. Mert hogy én elhagytalak a
grófért, az nem volt igaz, de hogy te lemondtál rólam a grófért,
az igaz volt.

A fiú: Emmus!

A leány: Ó, mennyit szenvedtem. S amivel téged megkínoztalak, az az
én kínszenvedésem volt. Hazudtam neked? Hazudtam magamnak is.
Otthon, a nyomorúságos hónapos ágyamon tényleg átszenvedtem azt
az életet, melyre engem kárhoztattál. Képzeletemben tűrtem a gróf
undorító szerelmét s minden hazugság közepette igazán éreztem,
hogy lelketlen voltál, hogy romlásba vittél, mert te igazán rám
mérted volna a valóságban azt az életet, mely elképzelve is
elviselhetetlen volt.

A fiú: S ha rá nem jövök, tovább folytattad volna.

A leány: Nem tudom. Talán beleőrültem volna. Valahányszor
elváltunk, mind félelmetesebben kérdeztem magamtól: nem vagyok-e
őrült, hogy ennyire átérzem a hazugságaimat? Mind kisebb-kisebb
lett a valóság és a képzelgés határa, mind jobban-jobban hittem
el magam, amit neked meséltem. Mikor azt mondtad, hogy láttad a
grófot, megijedtem: talán már igaz is, amit képzelek? Vagy olyan
erősen képzelem, hogy más is meglátja már?

_(Néhány percnyi csönd. A leány kezébe temeti arcát.)_

A fiú _(csöndesen)_: Most már igyál te is.

A leány: Egy pohár vizet.

_(Megkapja.)_

A fiú: És én vagyok az oka?

A leány: Nem, nem. Nem tudom. Erre te csakugyan nem gondolhattál.

A fiú: És nem fogsz többé hazudni?

A leány: Miért kérded?

A fiú: Mert tudni akarom, hogy ezentúl hihetek-e neked?

A leány _(karját a fiú nyakába fonja)_: Csókolj meg.

A fiú: Nem, míg kérdésemre nem felelsz.

A leány: Felelek, de ne lökj el magadtól.

A fiú: Nem mered mondani, hogy nem hazudsz többet?

A leány: Ha mondanám, jogod volna kételkedni benne. Igérem neked,
hogy nem akarok többé hazudni.

A fiú: De fogsz?

A leány _(csöndesen sír)_: Nem fogok akarni, de ne lökj el soha
magadtól, akármit hiszel is mert a nő mindig hazudik annak, akit
szeret.




_NYOMOK A HÓBAN._

Egy kocsi elindult a Vigadóból s megállt az Andrássy-úton a
mondott kapu előtt. Egy mama, egy báliruhás leány és egy fiatal
úr szállt ki belőle.

– Jaj, be szép, – szólott a leány – esett a hó.

– Csak gyorsan, gyorsan – unszolta a mama, köpenyét összehúzva
– meghűlsz a könnyű báli cipőben.

– Maga pedig menjen a kocsin haza, mert maga is meghűl – fordult a
leány a fiatal úr felé.

– Igen – szólt amaz és megcsókolta a mama kezét.

– Isten vele, köszönjük a kíséretet. – Ezzel búcsúzott a
mama.

– Tehát holnap – súgta a báli ruhás leány s megszorította a
fiatal úr kezét, miközben belépett a kapuba.

– Holnap.

Ezt a leány már nem hallotta. A fiatal úr, háttal a kapunak,
önfeledten nézte a havas trotoárt. A mama súlyos cipője mellett
ott látta a kis lány finom lábanyomát. Alighogy besüppedt alattuk
a tiszta hó.

– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis a kocsi
ajtaja mellől.

– A pokolba – felelt a fiatal úr s odavetett neki néhány
forintot.

– Ennél is jobb helyet tudok most magamnak – riposztozott az
jókedvvel s már a bakon ült s vígan elkocogott.

Menjünk gyalog. Hány óra is van? Kettő mult. Nevetséges volna most
hazamenni. A sok tisztesség után jól esik egy kis mulatság.
Járjunk a hóban, oly szépen ropog a báli cipő alatt.

Pugris emberek ezek a budapestiek. Ime egy hosszú út és senki se
jár rajta. Pedig milyen gyönyörű így, habos fehér bevonattal, a
nyesett vadgesztenyék ága szépen kristályokkal kirakva, a csúcsos
háztetők, geometriai egyenletességgel kipárnázva. S ím előtte ez
a tiszta, érintetlen fehérség, melyben lerajzolódik a lába nyoma.
Sohase látta szépnek az Andrássy-utat, aki most nem látja.

Hogy mi köze hozzá, hogy mióta bámulója ő a városi téli
tájképeknek, azt nem tudja. Az ingét átizzadta a Vigadóban, ha
kérdezné valaki, hogy mulatott, azt kellene felelnie: sohse halunk
meg. S hogy abból a kocsiból kiszállott, orra előtt becsukódott a
kapu és ő kicsöppent az aszfaltra, mintha elkomorult volna, mintha
nem is lett volna soha jókedvű. Nézi a fehér havat és keblében
fekete hangulatok rajzanak. De rossz is egyedül maradni!

Legjobb volna hazamenni és egyet aludni a mámorra, mely már elmult
és a csömörletes melankóliára, mely most gomolyog benne. –
Csodálatos. Olyan kékes, világító a levegő, az ember azt hinné,
hogy e fehérségben újságot is bírna olvasni. És fölötte a
hófelhős ég, melyen csillag nem látszik. Egy tiszta, világos
éjtszaka, mely csillagtalan. Hát nem elég ok ez a melankóliához?

Megrázza magát. Eh, vigye az ördög. Nem azért örült ő két
héten át ennek az estének, hogy álmos macska módjára a kuckóban
búsulva fejezze be. Fütyülve, dalolva, jókedvvel, vagy legalább is
berúgva fog hazamenni. Eb, aki búsul!

De milyen pompás város is ez a Pest. Minden bolt be van csukva. Ha
csak ez a kocsis-kávéház…

Miért ne? Hiszen úgy sem vágyódik tisztességes emberek közé.

Benyit. Milyen bűz, milyen piszok! Néhány asztalnál néhány
részeg ember bóbiskol, előttük söröspalackokból egész
battéria. És a kassza körül, az egyik asztalnál fehérruhás,
kékszalagos leányok egy bogban, akik, mihelyst ő belépett,
egyszerre csak sürögni-forogni kezdenek s alig, hogy leült az egyik
asztalnál, eldefilíroznak előtte.

Még rosszabbra válik a kedve. Hiszen ez még unalmasabb, szomorúbb
hely, mint a lakása, éppen csak piszkos. Eh, nem ér semmit, az ember
még csak meg sem fojthatja a rossz kedvét.

– Parancsol?

– Teát.

– Én is innám egyet, – szól az egyik fehér ruhás leány s
melléje ül. – Szabad?

– Bánom is én.

– Gyula, egy teát cognaccal. Vagy két cognaccal. Akarom, hogy maga
is igyék.

– Bánom is én!

– De szép szegfűje van. Nekem adja?

– Bánom is én!

Csak akkor rezdült meg, mikor a leány már kezében tartotta a
virágot. Hiszen ezt holnap másvalaki fogja tőle elkérni.

– Adja vissza a virágomat, fizetek érte még egy pohár cognacot.

– Jó. Gyula, hozzon még két cognacot!

Koccintottak, ittak. Nagyon rossz volt a cognac.

– Honnan jösz? – kérdi a leány s bizalmasan közel vonja a
székét.

– A holdból – felelt kedvetlenül.

A leány kacag.

– Jaj be kedves vagy! Szervusz!

– Eredj a pokolba – dörmögi, de mégis koccintott és ivott.

A leány most már nem szólt a pincérnek, csak a szemével intett s
újból tele cognacos poharak álltak az asztalon.

– De többet nem iszunk, – szólt nyersen s fölhajtotta a poharat.
Már nem is érezte, hogy olyan irgalmatlan rossz.

A leány megfogta a kezét.

– Milyen úri kezed van!

– A Váci-utcán vettem.

– Jaj be jó! Aztán mindent a Váci-utcán vásárolsz?

– Természetes.

– Mi a foglalkozásod?

– Suszter vagyok.

– Nagyszerű, akkor csinálhatsz nekem is cipőt.

Ekkor a fiatal úr a szemébe nézett a lánynak. Rövidesen el akarta
parancsolni az asztaltól.

A leány szeme fekete, csillogó volt és festett ajka biztatóan
mosolygott. Nem valószínű, hogy szépség, de fehér ruhában,
kifestve s a kávéház gázvilágítása mellett nagyon szépnek
látszott.

Eh, bolond volnál, ha elküldenéd. Hiszen mulatni akarsz!

Átkarolta a derekát és magához vonta. A lány szabadkozott.

– Később, ha nem lesznek más vendégek.

– Mi közöd hozzájuk?

– Szégyellem magamat.

– Ah, te ártatlanság. Hiszen tudja mindenki, hogy a vonód
szappanos.

– Ó nem, én nem vagyok figuráns. Konzervatóriumba jártam.

– Aztán hogy kerültél ide?

A lány egy pillanatra mintha megváltozott volna, szinte komoran
szólt:

– Ne beszéljünk erről, hiszen mulatni akarunk!

S már ismét nevetett, úgy, mintha egészen el akarná vonni a
figyelmét e témától, átfogta a nyakát és arcon csókolta.

– Akkor pezsgőzzünk.

– Helyes, pezsgőzzünk, a pezsgőnk igazi francia, nem olyan, mint a
cognac.

A pezsgő szóra a többi lányok fölkerekedtek s mind az asztal
körül tolongtak.

– Mi is kapunk?

– Nem bánom, hanem maradjanak csak ott, ahol voltak.

A szomszéd asztalnál egész kis tivornya kerekedett, a leányok
mohón habzsolták a pezsgőt, a fiatal úr összeütötte poharát a
lányéval s ivott. A pezsgő valóban jó volt.

Amint letette a poharat, a lelkében ismét elkomorult. Eszébe jutott,
hogy ma már kocintott egyszer egy fehérruhás leánykával, aki
szinte félénken vitte ajkához a poharát, mert ma ivott először
pezsgőt. És olyan különös érthetetlennek érezte, hogy az a
leányka most nyugszik fehér ágyában és édesen alszik, míg ő itt
ül ezen a piszkos helyen, ezzel a másikkal… Hát miért is nem
folytatódik azonosan az élet, mely azonosan kezdődik?

Mikor második poharát fölhajtotta, elkeseredetten kiáltott föl:

– Ilyen az élet.

Amit a lány alaposan félreértett s nevetve tette hozzá:

– De lehetne még rosszabb is.

Ezzel kezdődött a mámor. A pezsgős palackok egymás mellé
sorakoztak, mint a kocsis asztalán a sörösüvegek és a fiatal úr
kezdett duhajkodni. Nem volt jókedvű, sőt fekete gyásznak érezte a
hangulatját. Mintha kétségbeesett volna, olyanformán enyelgett a
lánnyal, goromba hangon, durva öleléssel és undorral a lelkében.

– Hazakísérlek, – szólt.

– Jó, még egy üveggel igyunk, aztán mehetünk.

Megittak még egy üveggel és mentek.

A kékes fehérségbe bevegyült már valami tompa pára, reggeledett.

– Menjünk kocsin, – szólt a lány.

– Nem, jól esik a gyaloglás.

És karonfogva mentek az Andrássy-úton.

A kocsiúton tejeskocsik zörögtek végig, az utcasarkokon
be-befordult egy-egy elburkolt szegényes alak, az úri publikumot ők
egyedül képviselték, amint mámorosan, fázósan egymáshoz simulva
végigmentek a keményre fagyott hón.

– Legyünk egészen állatok, – gondolta magában s amint
lesütötte a szemét, furcsán érintette, meglátván még az úton a
lakkcipője nyomát, mely egyenletesen, ellenkező irányban, mintha
most sietne a kávéház felé.

– Nagyon fázom, menjünk már kocsin, – rimánkodott a lány.

Nem felelt.

– Ej, te egy csöppet sem vagy türelmetlen, – fakadt ki
kedvetlenül a leány.

Hirtelen karon ragadta a leányt és visszatartotta.

– Ne lépj ide, – szólt szinte durván és megállt.

A kocsiúttól a kapuig apró lábnyomok rajzolódtak a fagyos hóban,
olyan parányiak, olyan könnyüek, mintha egy fehér angyal tipegett
volna ottan. A muzsikus lány épp az egyiket akarta eltaposni, ez
rendítette meg. Mintha ez apró nyomoknak szemük lenne, úgy félt
tőlük, úgy szégyelte magát. »Holnap!« csendült a fülében a
kis lány búcsúszava és most már holnap van és ez a kis lány
alighogy fölébred, már őrá gondol és várja, várja
türelmetlenül.

– Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak?

– Nem drágám, hanem ott van egy kocsi, abba te beleülsz és
hazamégy. Itt van kocsira való.

A leány elvette a pénzt és hízelegve unszolta:

– Jöjj te is.

– Eredj!

– Ahogy akarod. Jó reggelt, te, te…

És meg akarta csókolni. Elhárította magától.

– Jó, jó.

A lány visszamosolygott rá s néhány lépésről kacagva intett a
kezével:

– Szervusz, te… te… balek!

Ő pedig, mintha elejtett volna valamit, lehajolt és apróra
nézegette a pici lábnyomokat.

– Mind megvannak – szólt magában s mintha megváltozott volna a
lelke, vidáman, fütyörészve sietett haza.




_NELLIKE GYÓGYUL._


I.

Nellikéről kisült, hogy nagyon beteg, hát fölpakkolták a
gyorsvonatra és vitték egy kis hegy mögötti faluba, az öreg
bácsihoz, meg az öreg nénihez gyógyulni.

A Nellike betegségének csakugyan a legjobb orvosság egy kis falu,
nagy csönd és igen öreg emberek társasága. Ha három esztendővel
idősebb volna, akkor tán citromos Olaszországba küldték volna, egy
derék boldog fiatal férj társaságában. De bizony a kis lány még
nagyon kicsi volt az ilyen illatos, hosszú úthoz, mindössze tizenöt
esztendős. És már szerelmes. Hát nem szörnyű betegség ez?

Az úton a papa magyarázta neki:

– Ne félj semmit, kicsi lányom, nagyon jó dolgod lesz a
nénikénél. Van ott egy gyönyörű nagy erdő, abba kedvedre
sétálhatsz, küldünk zongorát is és a ládádban szebbnél szebb
könyvek vannak. Nagyon hamar ki fogsz gyógyulni bolondos kis
regényedből.

Nellike könnyes szemmel hallgatta ezt a sovány biztatást, egyszer
csak fölugrik ültéből:

– Nini, papa, lónyáj! Hát a lovak is legelnek nyájban, mint a
marhák?

– Hogyne, édes, csakhogy azt nem nyájnak, hanem ménesnek mondják.

– Jé, – csodálkozott Nellike egyre a lovakat nézve – aztán
nem szaladnak el? Sohasem láttam még ennyi lovat egy csomóban.

Apa szíve örömben dobogott föl. Nini, hiszen máris
vigasztalódott! Nem lesz sok baj a gyógyulásával. De a vonat
tovarobogott, a lovak eltűntek és Nellinek szeméből ismét
csöndesen pergett a könny.

Apa szíve szorult az aggodalomtól. Milyen gyermek és milyen nő!
Babával fog még játszani, de, úgy látszik, nem felejti el soha azt
a bolondos kis regényét.

A kis állomáson egy legény várt rájuk a kocsival. A bácsi beteg,
nem jöhetett ki, a néni meg ápolja, hát szintén nem jöhetett ki
az állomásra. Apuska megcsókolta a kis leányt, mert egy félóra
mulva érkezik a budapesti vonat, azzal mindjárt visszautazik.
Búcsúzóul még egyszer vigasztalta Nellikét, hogy nemsokára meg
fog gyógyulni. Nellike sokat sírt atyja nyakán, aztán fölszökött
a kocsira és kérdezte:

– Van ezeknek a lovaknak nevük?

Az egyik a Bimbó volt, a másik a Büszke. A legény közéjük
csapott, s míg a könnyű bricska repülve vitte a sima országúton,
a kis lány érdekkel nézte a lovak farkcsapkodásait és félhangon
szólongatta őket:

– Bimbó, Büszke, Bimbó, Büszke…

Aztán megkérte a legényt, hogy adja át neki a gyeplőszárat, de
csakhamar belefáradt. És akkor ismét gyűlt a szemébe a könny, s
míg egyik kezében a napernyőjét tartogatta, másikával
zsebkendőjét szorította arcához, elhatározta, hogy itt, ezen a
szép vidéken hal meg.


II.

– Ne búsulj, – vigasztalta a néni – lesz társaságod is, majd
meglátod. Nagyon finom, nagyon művelt úr.

– Kicsoda?

– Kiss Péter, a tanító. Nagyon derék, tudós ember. Sakkozni is
tud. Ha városi jön a faluba, mindig a Kiss Péter tanító
mulattatja. Abizony.

– Fiatal ember?

– Hogyne.

– Szép?

– Hát, ami az arcát illeti, olyan, mint a többi finom úr. Az
igaz, hogy egy kicsikét púpos.

Nellike összecsapta a kezét:

– Púpos? Jaj, de szeretném már látni.

És a nénike nyakába ugrott.

– Édes nénike, hívja el rögtön a púpos Péterkét. Jaj, be
szeretem én a púpos Péterkéket!

A néni rendreutasította az illetlenségéért és küldött Kiss
Péter úrért. Azonban a lelkére kötötte Nellikének, hogy vele
szemben ne illetlenkedjék. Amit Nellike meg is fogadott.

A tanító úr még az iskolában volt elfoglalva, Nellike fogta az
ernyőjét s végigsétált a falun. Az ablakokból köszöntgették a
pesti kisasszonyt, aki mosolyogva fogadta s majdnem minden portába
bekukkant, mert mindenütt talált valami nevezeteset. Egy helyütt egy
csomó gyerek volt együtt s homokból házat építettek. Nellike
letette a napernyőjét és közéjük állt:

– Majd én megmutatom, milyen házat építsetek.

A gyerekek szájukba dugták az ujjukat s mozdulatlanul bámészkodtak
rá.

– Csináljatok egy nagy golyóbist, de jó keményre gyúrjátok.

A gyerekek csak álltak, bámészkodtak. Az egyik vihogott, a másik
ijedt szemmel nézett az idegen nénire.

– Hát mit tátjátok a szájatokat? Hamar fogjatok a munkához. Mert
én vagyok a pallér és aki nem dolgozik, azt megverem.

Erre a gyerekek, mintha csak összebeszéltek volna, megfordultak, s
vesd el magad, lélekszakadva iramodtak tova.

Nellike bosszúsan fogta a napernyőjét, szétdúlta az
építkezésüket s még utánuk kiáltotta:

– Megálljatok, majd ha nem lesz rajtam fűző, úgy elcsíplek és
megverlek, mint még soha. Illetlen, neveletlen népség!

S nagy haragjában visszafordult s ment hazafelé.

Nem tudom, mi ötlött a szemébe. Ettől fogva lehorgasztott fővel
járt.

– Bandi, Endre, Andor, András – variálgatta az édes nevet, s
mikor betért a kis úriházba, az arca tele volt könnyel, s maga sem
tudta, hogy sírt.

– Az istenért, mi bajod? – kérdezte a néni.

– Meglátszik rajtam? Képzeld csak, néni, meg akartam őket
tanítani házat építeni s a szemtelenek elfutottak.

– Te kis bolond, ezért nem kéne sírni. No gyere be, itt van már
Kiss úr.

Nellike egy ugrással bent termett. A székről egy fiatal ember
pattant föl és mélyen meghajolva köszöntötte:

– Aláz szolgája.

Nellike mind a két kezét nyújtotta elébe, aztán kíváncsian
körülnézte, úgy hogy a szegény ember nem tudta, hová legyen
zavarában.

– Igaz-e, hogy maga olyan szörnyen okos ember?

– Ó kisasszony, én csak egyszerű tanító vagyok.

– Be szeretnék én is tanítónő lenni; mindig megverném a rossz
gyerekeket, és rossz gyerek mindig van. Maga is veri a gyerekeket?

– Én, kisasszony, ellene vagyok a botbüntetésnek.

– Nem is bottal, hanem kézzel. Kézzel sokkal jobban esik, nagyot
csattan. Aztán mondja, mióta púpos?

A néni rákiáltott, a szegény ember belesápadt, de Nellike
neheztelve függesztette rájuk a szemét:

– Hiszen nem illetlenségből mondom. Én nem is szeretném magát,
ha nem volna púpos.

Aztán tömérdek kérdésre kellett megfelelni a tanító úrnak, aki
igen együgyűnek érezte magát szemben ezzel a higanytermészetű kis
lánnyal. Nem tudom, megismerné-e az utcán, mert lesütötte a
szemét s a világért sem nézhetett volna az arcába.

– Aztán mulatságos az a sakk?

– A legnemesebb játék, kisasszony.

– Maga meg fog rá tanítani.

– Igenis, kisasszony.

– Majd holnap elhozza.

– Most is nálam van. Ha valahová megyek, mindig magammal viszem a
sakktáblát.

A szegény embernek már nagyon melege lett s vágyó pillantásokat
vetett az ajtóra.

– Maga szeretne már elmenni, Péterke úr, bizonyára éhes. Hát
menjen, mára már megúntam a beszélgetést.

Péterke csak azt mondta:

– Kérem, kérem – s mohón a kalapja után nyúlva, távozott.

– Hallod-e, Nellike, ha te Pesten mindenkivel úgy beszélsz, mint a
tanító úrral…

– Ó dehogy, nénike, én csak azzal beszélek úgy, akit szeretek.

Még nevetett, de mikor a _szeretek_ szót kimondotta, eszébe jutott
az ő nagy fájdalma és keservesen kezdett sírni.

– Az istenért, mi lelt?

Csak sírt, sírt és a fejét rázta, hogy semmi baja.

Vacsora után megcsókolta a nénikét és szobájába ment.

Másnap reggel kimenőre öltözködött. A kezében levél volt. A
bácsi rászólt:

– Kinek szól az a levél?

Nellike elhalványodott, de csak visszanyelvelt.

– A bácsinak nem muszáj mindent tudni.

– De tudok ám mindent, s ha nem mutatod meg a levelet, nem is fogod
föladni.

– Akkor nem adom föl. Inkább széttépem.

De nem tépte szét, csak eldugta a keblében.

Tíz óra után jött a tanító úr, sakktáblával a hóna alatt.

– Haragszik rám? A néni azt mondta, hogy illetlen voltam, pedig én
csak szeretem magát.

A szegény tanító ismét elpirult és nem tudott válaszolni. Szó
nélkül szedte ki a figurákat s mutatta, hogyan kell fölállítani.

Nellikét nagyon érdekelte a sakk. Igen jól jegyezte meg magának,
hogyan mennek az egyes figurák, de azért a huszárral csak úgy ment,
mint a toronnyal, s igen jól mulatott a mestere báránytürelmén,
mellyel a hibákat kiigazítgatta.

– Ugy-e, maga engem nagyon butának tart?

– Ó kisasszony!

– Akkor tegyen nekem egy szívességet. Itt van egy levél (ezzel
kihúzta kebléből, a tanító úr pirulva sütötte le a szemét),
ezt adja föl. Az unokabátyámnak szól, de nem szabad senkinek se
tudni, hogy írtam neki.

– Szívesen, kisasszony.

– Máskor is föladja?

– Amikor parancsolja.

– Maga nagyon jó ember és ezért már nem bosszantom többé.

Csakugyan, ezentúl igen jól bánt a figurákkal, s komolyan
játszottak. De amikor Kiss úr elszedte a második tornyát,
végigsöpörte a táblát.

– Eh, így nem játszom.

Igy mult el az idő.

Nellike majd sírt, majd nevetett. Sűrűn küldte a leveleket Kiss
úrral, de választ hiába várt. A második hét után úgy érezte,
mintha megtört volna kicsi szíve, s már nincs messze a halál.

– Péterke úr, – kérdezte egyszer, mikor az egy igen ravasz
finálét mutatott neki – volt már maga szerelmes?

Péterke úr elejtette a királynét, amit a kezében tartott és
halotthalvány lett. A melle zihált, a szeme könnybe lábadt. Alig
tudott szóhoz jutni.

– Miért kérdi ezt, kisasszony? – hörögte végül és fölkelt.

– Mert az rossz, nagyon rossz – sírt a kis leány.

A tanító úr megrendült. A szegény félszeg embernek bátorsága
támadt megfogni a kis lány kezét és a szeme tekintetét kutatta.

– Szegény, púpos ember vagyok, – szólt remegő hangon – nekem
szerelmesnek lenni rossz, nagyon rossz.

– Ugy-e hogy rossz! Ó, hogy szeretem magát, amiért maga is azt
mondja.

A tanító úr, ha Nellikénél van, fölöslegessé teszi a
gardirozást. Az egyszerű falusi emberek különben sem gondolnak
ilyesmivel. Egyesegyedül voltak mindig és Nellike könnyei szabadon
folytak.

– Megcsalt, elfelejtett, – zokogta – én pedig itt meg fogok
halni miatta.

A tanító úr nem tudott semmit se válaszolni. Csak nézte, nézte a
zokogó kis lányt és az ő szemébe is gyűltek a könnyek. Nellike
sírva állította fel a figurákat s az utolsó parasztnál már
rámosolygott Kiss úrra.

– Most meg fogom mattolni. Ha nem engedi magát megmattolni, akkor
haragszom.

Meg is mattolta.

A vakáció beállt és Kiss úr egész nap Nellikével volt. A
szegény ember mind sápadtabb, zavartabb és félszegebb lett s szinte
kétségbeesett, amikor Nellike megúnta a sakkozást. Mert ilyenkor
beszélgetni kellett. A beszélgetés pedig kész tortúra volt.

– Hát mondja csak, Péterke, mióta szerelmes?

– Ó kisasszony, azt nem lehet megmondani.

– De én tudni akarom; csúnyaság, ha nem mondja meg.

– De, kisasszony, igazán nem mondhatom meg. Hiszen azt sem mondtam,
hogy vagyok. Az ilyen púpos embernek hogy szabad szerelmesnek lenni?

Nellike részvéttel mondta:

– Igazán sajnálom, magába csakugyan alig szerethet valaki, de csak
a púpja miatt nem.

De azért nyakasan visszatért a kérdésre: mióta szerelmes, kibe
szerelmes, szép-e, akibe szerelmes? Egyszer aztán diadalmasan
kisütötte:

– Hallja, Péterke, jó volna, ha egy púpos leányba szeretne bele,
az bizonyosan viszontszeretné.

Végül, már szeptemberre járt és Nellike készült hazautazni,
ismét előállt a kérdésével:

– Hallja, Péterke, az csúnyaság, hogy én el fogok utazni, s nem
tudom, kibe szerelmes. Pedig én nem titkoltam maga előtt semmit.

Péterke küzködött magával, végül eszébe jutott valami:

– Majd az elutazás napján megmondom.

– Jó – szólt Nellike, s azóta egyre sürgette a nénit, hogy
engedje már hazamenni. Andorról, Bandiról, Andrisról már szó se
volt, úgy elfelejtette, mint a leckéjét.

A nagy nap végre fölvirradt. A Nellike málhája már csomagolva volt
és Kiss Péter úr utoljára állított be a sakktáblájával. Nagyon
halvány és szótlan volt, látszott rajta, hogy egész éjtszaka nem
aludt.

Nellike elébe ugrott.

– Utazom, – kiáltotta – most mondja meg, kibe szerelmes…

Kiss Péter úr tétovázva nyitotta ki a sakktábláját.

– Ma már nem sakkozunk, meguntam a sakkozást. Most csak hamar
feleljen, feleljen, mert már nagyon kíváncsi vagyok.

A púpos ember könyörgő tekintetet vetett rá.

– Kisasszony, ha jót akar velem, ne kérdezze. Föltettem magamban,
hogy hazudni fogok, de nem tudok hazudni.

A kis lány rámeresztette a szemét, egy pillanatig gondolkodott,
aztán mélyen elpirult. Eltalálta, hogy miért akart neki Kiss Péter
hazudni és miért nem tud hazudni.

Odanyújtotta a kezét és nagyon komolyan szólt:

– Bocsásson meg, nagyon bolond voltam.

Majd mélyen elgondolkodott, mintha keresne valamit a lelkében, ami
volt s nincs már. Révedezve, lesütött szemmel, szomoruan szólalt
meg:

– Meg fog gyógyulni, meg fog gyógyulni, lássa, én is
meggyógyultam.

És keservesen sírt.




_A TÉMA._

Félnyolc óra felé már ritkul a délutáni vendégsereg s még nem
gyülekezik a vacsorázó. Öreg asszonyok lyukas kannákkal és
cirokseprővel háborgatják a még veszteglő néhány kávéházi
vendéget, s a pincérek is barátságtalanabbak, mert nemsokára
fölváltják őket s a még maradó vendégektől nem látnak
borravalót. Az Aeroplán-kávéház ormótlan pillére tövében
koppan a seprő, és Gondos Adél, a tehetséges írónő, összébb
húzza térde körül a szoknyát, míg a tolla szárát elrévedezve
szájába dugja. Félméternyire tőle, a szomszéd asztalnál ül
Sulyok Imre, a még mindig tehetséges fiatal író és szintén szopja
a penna végét.

Az irónő: Két korona és negyvenkét fillér. Ebből a kávéházi
költség hatvankét fillér, marad…

Az iró: Ha megengedi, a kávéházi költséget majd én…

Az irónő: Mennyije van?

Az iró _(pirulva)_: Ó, azt csak bízza rám.

Az irónő: Nem, Imre, azt nem bízom magára. Meg kell írnom a
tárcámat, különben meghalok.

Az iró: De édes, azért a nyomorult húsz koronáért meghalni…

Az irónő: Azért nem érdemes meghalni. De hogy a tehetségem, a
tudásom nem elég ahhoz, hogy húsz koronát szerezzek vele, az
kétségbeejtő.

Az iró: Igaza van. Ez szomorú. De higyje el, a legtehetségesebb
embernek is vannak napjai, amikor semmi sem jut eszébe. (Szerényen.)
Például nekem sem s ma napom van. Ha nem liferálom le a tárcát,
elveszítem a napomat.

Az irónő: Ó, maga meg fogja írni a tárcáját. Addig gondolkodik,
míg valami eszébe jut. De én hiába gondolkodom, nekem nem juthat
eszembe semmi.

Az iró: Ugyan! A maga tehetségével!

Az irónő: Hagyjuk a tehetséget, hiszen ha ebben is kételkednem
kellene, beállanék gépírókisasszonynak, aki voltam. De miről
írhatok én? Mit tudok én? Megírtam azt a néhány szegény
szenzációmat, amit húszesztendős koromig átéreztem, s a végére
jutottam, mint a készpénzemnek. És aztán? Hát lehet nekem még
témám? Amióta írónő vagyok, miből áll az életem? Kis
hónaposszobában fekszem, ébredek, eljövök ide a kávéházba,
megyek a kiskocsmába, eljövök ide a kávéházba, s látom mindennap
ugyanazokat az arcokat, hallom ugyanazokat a szólásokat, kérődzöm
ugyanazokon a fogalmakon, – hol az élet, melyet megfigyelhetnék,
hol vannak a hatások, melyek fantáziámat megtermékenyítenék? Igy
élhetek száz esztendeig s nem tudnék semmit.

Az iró: Igaza lehet, de…

Az irónő: Nézze, volna is témám. Csak úgy kieszeltem. Egy
grófnő megszereti a szabad művészéletet, s mivel nagy
festőtehetsége van, elmegy a gazdagságból s az ecsetje után élne
meg. Nem új gondolat ez, csak a magam sorsának a nagyzoló más
miliőbe variálása.

Az iró: Remek téma!

Az irónő: Igen, de mit érek vele? Tudnom kellene, milyen egy
grófnő és sohasem láttam. Tudnom kellene, hogy ebben a mi
életmódunkban mennyi az elviselhetetlen nélkülözés egy
grófnőnek, és sejtelmem sincs róla. És tudnom kellene, mennyit ér
egy grófnői dilettánsnak a képe a hivatásos művészetben, s ehhez
sem értek. Hát mit ér az én témám?

Az iró: Ebben igaza van, de lássa, engem sem igen avatnak be az
arisztokraták a maguk természetrajzába.

Az irónő: Ó, az más, maga férfi, maga beleveti magát az élet
forgatagába, magának nem is érték az előkelő világ. A férfié a
világ, ide jár, oda jut, pezsgő, lüktető, változó képeket lát,
él, tobzódik a benyomásokban és ha írni akar, akkor behúnyja a
szemét s keresi: melyik élményét írja le?

Az iró _(mosolyogva)_: Úgy! És lássa, én is itt ülök és nem
tudom, miről írjak. Az élet forgataga. Miből áll az én
forgatagom? Csak abból, hogy kapupénzt fizetek. Én is ugyanazokat az
arcokat látom, ugyanazokat a szavakat hallom, csakhogy nem reggeltől
estig, hanem déltől hajnalig. Azt hiszi, azokon a helyeken, ahol én
megfordulok változatos az élet? A színház kulisszái, az éjjeli
mulatók alakjai és eseményei csak változatosaknak festenek, de
mindig ugyanazok. Egy hangos és tarka egyformaság, és époly
kevéssé táplálja a lelket, mint a nyárspolgár egyenletes
tempójú mindennapja.

Az irónő: Ó, én ott sok mindenfélét látnék, mert még nem
láttam. Maga megszokta ezeket a miliőket, azért nem látja őket.

Az iró: Hát mért nem nézi meg? Hiszen szabad és nincsenek
előítéletei.

Az irónő: Mert lány vagyok s a férfiak ordinárék. Egy magában
élő lányban ki keres tisztességet? S mert magamban élek, mért
mondjak le a tisztesség jogáról? Nem mutatom magam, mert a férfiak
nem elég előkelő lelkületüek, hogy el is higyjék, hogy mutathatom
magamat. Már az is, hogy mindennap itt vagyok a kávéházban,
lealáz. Az emberek úgy néznek és lenéznek! Majd mindennap arcul
kellene vágnom néhány alakot, akik újságot mutogatnak, hogy majd
abban apróhirdetnek, hol és mikor mutatkozhatnak be.

Az iró: Ezeken túl kell magát tennie.

Az irónő: Miért? Nem élhetek az irodalomnak ugyanazzal a
tisztességi igénnyel, amely kijár minden kereskedőnének? Túl kell
magamat tennem rajta? Nem akarom, nem szabad magamat túltennem rajta.
Én az irodalommal emelkedni akarok, azt akarom, hogy jobban
megbecsüljenek, nem pedig hogy egy sorba helyezzenek a kokottokkal.

Az iró: Milyen gyönyörüen beszél és mennyire igaza van. De
nálunk, – lássa, más országban maga tudná, milyen egy grófnő,
mert bejáratos lehetne az előkelő társaságokba, éppen mert
írónő. S nekem sem kellene meghatva lennem, ha egy bankdirektor a
vállamat veregeti. Itt minálunk – üresség, üresség, üresség.
S elvesztem a napomat, most már biztos vagyok benne, hogy nem leszek
többé szerdai tárcaíró.

Az irónő: Ne hagyja el magát, nálam érthető, mert még az elején
vagyok az útnak, de ön… edzett.

Az iró _(csüggedten)_: Én ki vagyok írva. Mint egy üres palack.

Az irónő: Szegény fiú.

Az iró: Nincs élet. Lássa, Sárika, ami volna, az sincs. – Itt
ülünk egymás mellett nap-nap után – két asztalnál…

Az irónő: Hát jöjjön át, úgy sem írunk.

Az iró _(hozzáül)_: Köszönöm. Igy ülünk együtt nap-nap után,
s köztünk a legigazibb kollégialitás van, olyan barátság,
mintha… mintha csakugyan maga nem volna más, mint kolléga.

Az irónő: S hiszi, hogy a többi ezt elhiszi nekünk? Gondolja, hogy
nem ingerkednek velem, maga miatt?

Az iró: Tudom, hogy igen, de mióta afférom volt…

Az irónő: Én miattam volt? Ó, most már értem.

Az iró: Most már minek tagadjam? És olyan boldog voltam, hogy fejbe
vágtak magáért.

Az irónő: Szegény fiú. Milyen jó hozzám.

Az iró: És lássa, annyi mindenféle járja át a lelkemet, – az
eszemet is, a szívemet is – ebben az ürességben mégis van valami,
amitől nem is érzem, hogy üresség van, csak amikor témát keresek.
Mintha ez a kávéház a világ közepe volna, s minden mi
körülöttünk zsibongana, zajongana, fontoskodnék, pedig voltaképen
a világ csak két dologból állana: magából és abból, ami
érzést bennem kelt.

Az irónő: De Imre.

Az iró: Ha nem volnánk kollégák, ha maga nem lenne egészen
elhagyatva, ha nem állna az eset, hogy elfordul tőlem és soha
többé kezet sem fog, akkor… akkor megkockáztatnám, hogy engem is
a többi közé sorozzon.

Az irónő: Soha! De ne folytassa.

Az iró: Igaza van. De Sárika… édes Sárika…

Az irónő _(kezét nyújtja, az iró megragadja, az irónő
megszorítja)_: Engedje el. _(Még szorosabban fogja az iró kezét.)_

Az iró: Sárika, édes… én megbolondulok a boldogságtól… s mi
üresnek találjuk az életet? Csak őszintéknek kellett lennünk és
lássa, gazdagok vagyunk. Mit gondol: ült még valaha két ember így
együtt, vallottak egymásnak valaha így szerelmet, mint mi?

Az irónő _(boldogan)_: Csakugyan. Igazán szeret?

Az iró: Mindhalálig. Te drága!

Az irónő _(pirulva, mosolyogva)_: Ne itt, csöndesen. Most legjobb
lesz, ha magamra hagy… annyira föl vagyok kavarva…

Az iró: Szeretsz?

Az irónő: Szeretlek! De most menjen, menjen!

Az iró: Boldogan! _(Elrohan.)_

Az irónő _(behúnyja szemét, kétszer sóhajt s lázasan a tollhoz
nyúl)_: Megvan a téma!




_PHYRNÉ._

Hát jöjjön ide közelebb, gyújtson rá és fujja a füstöt felém,
mert magam nem cigarettázom ugyan, de szeretem a cigarettafüstöt. S
most ne fecsegjen nekem ostobaságokról – komolyan akarok beszélni.
Mert maga nem udvarolt nekem soha, nem is érdemes magával máskép
beszélni, csak komolyan. Előbb valamit mondok magának. Elhiheti mert
asszony vagyok, olyan asszony, akiben minden női fajtából van
legalább egy vonás. Hát mondok magának valamit. Ha nem udvarol
mindenkinek, akkor ne udvaroljon senkinek, ha nem akarja az illető
vesztét okozni. Ha a maga fajtájú ember udvarol, csak komolyan,
rettenetesen komolyan veszi minden nő. Akárki másba, époly ledér
módon szerethet, mint szeretik őt, de a komoly emberbe csak
halálosan. Tehát ne tréfáljon soha.

És most őszintén bevallom magának, hogy csak azért nem ismétlem
meg öngyilkossági kísérletemet, mert félek, hogy sikerül. Első
alkalommal, isten bizony, meg akartam halni, hiszen csak egy
félmilliméteren mult. Igaz, ha főbelövöm magamat, biztosabbra
mentem volna, de mikor a revolvert a homlokomnak szegeztem, megijedtem,
hátha kigyógyulok s el leszek csúfítva? Hiúság volt, elismerem,
ha annak mondja, de ha nem szól semmit, akkor másnak tartom:
tiszteletnek, mellyel a szépségemnek tartozom. Nemcsak maguk
rücskösök vették észre, de magam is. Én szerettem és tiszteltem;
nőnek a szépsége a lelke. Az arc, a termet szabja meg, hogy milyen
legyen a női lélek. Ha Pálmai Ilkának görög orra volna, nem volna
Pálmai Ilka, s Gretchen, ha fekete lett volna a haja, azt a bolondos
Fausztot ő bolondította volna. Ó az én szépségem szinte külön
egyéniség. Barátnőmnek tartottam, most is elülök a tükör előtt
és udvarolok neki. Beszélgetek vele s olykor elkap az indulat és
veszekszem vele. De higgadt vérrel imádom és hálálkodok neki:
légy áldva, te fekete tömött haj, te szem, melyből a szenvedélyem
kiég, rózsás, gömbölyű orcák, amelyek segítettetek
meghódítani, akit szeretek, lágy harmónia, mely jogot, módot
nyújtott, hogy szeressek, lángoljak, szenvedjek és kárhozzam el.
Ezzel a tűzzel, ezzel a forró szívvel milyen boldogtalanul
nevetséges volnék kancsal szemmel, szeplős arccal és szalmaszín
hajjal. De igen, lángoltam és győztem, küzdtem és diadalmaskodtam,
a keblemre borult, akit szerettem s a lábaimnál hevertek mind, mind,
akikkel szóba álltam, magát kivéve – maga utálatos!

Az uram is olyan komoly ember volt, mint maga, kiállhatatlan, pedáns,
halvérű. Szamár leány voltam, csupa parázs a lelkem, beleszerettem
s majd megfagytam mellette. Nem is kellett volna, hogy megcsókoljon,
csak vert volna meg, hogy az erejét érezzem. De udvarias volt és
vigyázott az egészségemre. Otthagytam, nem is annyira a
gavalléromhoz, mint hozzá való szerelemből. Igazán mondom, annyira
szerettem azt a hüllőt, hogy nekem már mindegy volt, akárki, de
valaki zárjon szenvedélyesen a szívéhez. Nos és ilyen
szamaritánusok akadnak tucatjával, akadtak is.

Nevetnem kell. Ha akkor, mikor az uramat elhagytam, magába botlottam
volna, alkalmasint prédikált volna nekem: asszonyom, szívesen állok
rendelkezésére, mert maga szép, én meg fiatal vagyok, de nem
érdemes miattam szakítani a békés családi élettel s a világ
becsülésével. Miért nem találkoztunk akkor? kinevettem volna
magát s megfogadtam volna a szavát. De nem magába botlottam, hanem
az infanterista főhadnagyba. Lássa, a sok bolondság között, amit
elkövettem, ezt az egyet szégyellem csak: hogy engem is a színes
posztó csábított, a drapp-nadrág, mely alatt befáslizott
lábszárak reszkettek a reumától, a sötétkék kabát, mely sok
vattát takart és vékony dongákat. Lássa, akkor szerettem volna
meghalni, mikor a katona izmatlan karjaiba dőltem, a csalódástól
és szégyentől meggyötörve; ó, ha akkor fegyver akad a kezembe,
most igazán nem ülnénk egymás mellett. Igy csak egyszerüen
félrerúgtam a nyomorultat, aki nagyon örült ennek, mert hiszen
úgyis csak egy esti programmját voltam hivatva betölteni.

Nos, aztán megindult az életmód, melyet most is folytatok. Az uram
egy árva szóval sem fakadt ki ellenem, egyszerüen kiutalványozta
nekem a hozományomat s megjegyezte, hogy a neve viseléséről ha
leteszek, évenként kétezer forintot ád. A nyomorult; hogy szerettem
én akkor azt a jéghideg embert, hogy megöltem volna a
flegmájáért, szívtelen gavallérságáért. Ha ez a jégcsap
akkoriban kutyakorbáccsal végigver, ha ellök magától, ha
válópört indít: térdencsúszva kértem volna bocsánatot s ha
doktrinárságában megbocsát, a rabszolgája lettem volna s inkább
eret vágattam volna, semhogy megcsaljam. De így?

Hallja maga, mondjon már valami frivolságot, legyen egy kicsit
cinikus, vagy szemtelen, mert, isten uccse, megharagszom. A maga
részvevő komolysága, mellyel hallgat, föllázít. Másnak nem
tudnék annyit mesélni, mert már a tizedik szónál meg akarna
ölelni, vagy ajánlkoznék legalább vigasztalónak. De hát igaza
van, azért mondok el magának mindent, mivel hallgat.

Hát folytassuk. Az uram két esztendővel ezek után meghalt. A
temetésén ismerkedtem meg magával. Tele volt a lelkem daccal és
kétségbeesett dühvel a halott iránt. Ezt is az én
megalázkodásomra tette: meghalt, hogy ne is gondolhassak rá, mint
élő emberre és bujkálva kell a temetésére mennem, ahol nincs
helyem a nevető örökösök között, de ott kellett lennem. S akkor
maga üdvözölt engem komoly tisztelettel, ahogy a becsületes
asszonyokhoz közeledik, egy szavával, egy hanglejtésével sem
éreztette, hogy velem szemben többet engedhetne meg magának, mint
mással szemben. Megdöbbentem. Mintha a holt uramat magában ismertem
volna meg, az ő komoly, puritán szabadelvűségét. És este
mulatság volt nálam, pezsgős vacsora és orgia és maga eljött s
magától értetődőnek találta, hogy én az uram temetése napján
mulatok. Megvallom, maga imponált nekem. Az életmódja olyan, mint
egy karthausi baráté, a gondolkodása modern, mint egy léhűtőé.
Nem vett részt a bolondságaimban, de nem fintorította az orrát. Azt
hiszem, ha az uram lett volna, magától is megszöktem volna.

S játszotta életemben azt a szerepet, melyet az uram játszott addig,
bosszantott, izgatott és vonzott a béka-lelkületével. Csakhogy
közelebb volt hozzám, kifakadhattam ellene és összeszidhattam. Azt
hittem, hogy gyűlölöm magát; sokszor szerettem volna megfojtani,
amiért mindent, mindent el kellett magának mondanom. Kémleltem az
arcát, mikor erről vagy arról a lovagomról beszéltem magának: nem
mozog-e rajta valami, ami gyöngeségre, izgalomra vallana. De semmi,
semmi. Hát olyan csúnya vagyok, vagy olyan kényes az ízlése
magának? S aztán nevettem egyet s gondolatban hálásan szorítottam
meg a kezét; igaza van, ha a többiek közé áll, észre sem veszem,
vagy époly hamar szakad meg a viszonyunk, míg így tartós, mint az
őszi eső.

Hát tudja, mindent elmondtam magának, a legtöbbet látta is, de
azért valamit még sem tud, azt nem fogja megtudni soha és azért nem
ismer meg engem igazában soha, bár azt hiszi, hogy nagyon is jól
ismer. Azok a fiúk, akikkel dolgom volt, igen kedvesek és hálásan
gondolok rájuk vissza, bármilyen nyomorultak voltak is. Nagy szavak,
esküdözések nélkül, kacagva kötöttük, oldtuk a viszonyunkat s
nem lett belőle semmi baj. Fűszerezték az életemet, altatták a
véremet s úgy tudom, maguk is igen jól mulattak mellette. Nem voltam
szerelmes egyikbe se. Érti? Egyikbe se. Legkevésbbé Kálmánba,
akiért meglőttem magamat. Nem hiszi? Nohát, nem is miatta lőttem
magamat meg. Senki miatt. Vele tovább tartott a viszonyom, mint a
többiekkel, de tudtam, hogy ennek is vége lesz. Aztán vége lett.
Elment és én szerencsés utat kívántam neki. S mikor a vasútról
visszatértem s intézkedtem az estéli mulatságról, mikor sorra
jöttek a vendégek, Kálmánnak még az emléke sem kísértett.
Végignéztem rajtuk s azon járt eszem: ki lesz most? Nem kellett
egyik sem. De szerelem kellett nekem s tudtam, hogy mégis csak azok
között valaki lesz. S ha ez elhagy, vagy megúnom, akkor egy másik,
aztán megint egy másik s ez a gondolat egyszerre csak megundorított
és eszembe jutott az uram. Mert higyje el, az asszony csak egyszer
szeret, csak egyet szeret s azt örökre szereti. Ha csalja is, ha
váltogatja is, az utódban is csak az elsőt szereti, ha elfelejti is,
ha eltemetik is, a mását keresi és jaj neki, ha rá nem talál,
százszorosan jaj, ha rátalál.

Emlékszik arra az estére? Odaültem maga mellé s maga azt kérdezte:

– Mi lesz most?

Nem tudom miért, ez a kérdés összeszorította a torkomat. Ha nem
röstellek zokogni, a vacsora vígan folyt volna le, így bementem a
hálószobámba és rám sütöttem a revolvert.

Most pedig takarodjék, mert elfog a düh és félek, hogy mondok
valamit, amit nem szeretnék mondani. Maga az egyetlen, aki gonddal a
hamutartóba koppantja a szivarhamut és ez a rendszeretet utálatos.
Azt hiszem, ez a komoly, pökhendi flegma csak affektálás. Magának
valami célja van velem, ki akar hallgatni, tanulni akar rajtam, én
meg nem akarok tengerinyúl lenni. Eh, menjen, menjen, különben nem
tudom, nem próbálom-e meg még egyszer! Pedig most élni akarok,
vígan élni, mert az élet szép és a pezsgő jó. Igyék legalább
egy pohárral!

Na, de most már vége. Azt hinné még, hogy különös okom van,
amiért annyit fecsegek. Biztosítom, hogy nincs. Lehet, ha holnap
jön, már ki is teszem a szűrét. Vagy elutazom, vagy – isten tudja
mit, de menjen már, menjen már!




_AZ ÖREG ÚR._

– Ó – szólt az öreg úr és mosolyogva a tárcájához nyúlt.
– Ennyi az egész? Már attól tartottam, hogy szekundát kapott az
iskolában.

S mosolyogva tette a szép leány kezébe a kétszáz koronát.

– Aranymucus! – szólt ez és kicsi, de vörös kezével
belemarkolászott az öreg úr kövér, de fakó orcáiba, s cuppanós
csókot nyomott a fehér bajusz alá. – Te vagy a legkedvesebb, a
legszebb, a legaranyosabb ember a világon, s a vizsgán csak neked
fogok játszani, s fölveszem azt a mályvaszín harisnyát, mely
annyira tetszik neked.

– Angyal, – hebegte az öreg úr, – akit ömlengésében nem
akarok zavarni, s ezért csak akkor keresem ismét föl, mikor már
kilépett a kislány kapujából s az utcán megállva, összevont
szemöldökkel néz végig a soron.

Hja, kétszáz korona. Mennyi is maradt? Ott nyomban kiveszi
tárcáját s megnézi. Maradt még negyven korona papirosban. Első
gondolata: szerencse, hogy a kislány nem kért háromszázat, mert
zavarba jött volna. A kislánynak ugyanis azt kell hinnie, hogy neki
nagyon sok pénze van, s nem szabad észrevennie, hogy nincs annyi,
amennyi kell. A másik gondolata: honnan szerez holnaputánra ismét
pénzt arra az esetre, mely éppenséggel nem valószínűtlen, ha a
kislányt ismét olyan sorscsapás éri, melyet csak a koronák
százaival lehet enyhíteni. A harmadik gondolata: ha nem tud
holnaputánra pénzt szerezni, akkor inkább nem megy el a kislányhoz,
mert nem teszi kockára boldogságát egyetlen kis pásztoróra
kedvéért. Mikor ez a gondolat megérlelődött benne, az öreg úr
határozottan elszontyolodott, s mikor elszontyolodott, megszületett a
negyedik gondolata is, melynek már szavakban is adott kifejezést:

– Utálom magamat!

Ezzel hazament. Mindenki értheti, hogy amikor az ember önmagát
utálja, akkor nincs a legjobb kedvében. Az öreg úrnál azt is
mondhatnók: sőt ellenkezőleg. Mikor háza kapujához ért, megnézte
az órát. Félkilenc, tehát egy teljes órával lekésett a
vacsoráról. Ez nem volt éppen arra való, hogy fölvidítsa, mert az
öreg úr mindig szereti, ha mások pontosak, s nagy patáliát szokott
csapni, ha nem ő késik, hanem a vacsora. Míg a fejét törte, vajjon
mit hazudjon az asszonynak, már gépiesen és haragosan megnyomta a
csengő gombját, pedig még nem sütött ki semmi kifogást. S éppen
ezúttal maga az asszony nyit ajtót s nyomban kérdi:

– Hol késtél?

Ettől már dühbe kell jönni.

– Miért nincs kivilágítva az előszoba? – fortyan föl felelet
helyett. – Azt akarod, hogy a nyakamat törjem?

– De édesem, – hüledezik az asszony – hiszen magad szoktad
meggyújtani, ha hazajössz, hogy a villamos hiába ne fogyjon.

Az öreg úr meg is gyújtja a lámpát, szuszogva leteszi kabátját,
kalapját, a kalapot persze a szög mellé, hogy koppanva a földre
esik, az asszony is lehajol utána, az öreg úr is lehajol két fej
összeütődik.

– Ügyetlen!

Az asszony kérdően néz reá. Apró házi gondokban elnyűtt arc,
anyásan kutató színtelen szemek, melyek mintha egész életökben
egyébre sem ügyeltek volna, csak arra: van-e baja valakinek, vagy
nincs? Most látja, hogy urának van baja, s homlokredői fölszaladnak
ősz hajáig s reszkető hangon súgja:

– Már megint sokat dolgoztál!

– Apa! – kiált egy vidám leányhang a belső szobából. – Hát
ilyenkor kell hazajönni, mikor én éhes vagyok s új cipőt kaptam?
Ide nézz!

S a fitos orrú eleven baba, alig tizenöt éves, elébe ugrik, a
nyakába ugrik, a jobbjában, mintha csörgőjáték volna, egy pár
ici-pici lakktopánkát rázogat.

Az öreg úr arcán érzi a meleg, fanatikus gyermekajkat, s egy másik
kislány ajkára gondol, aki nem sokkal idősebb az övénél, s milyen
egészen máskép csókolja! Szinte fáj neki a lánya ajka s édesesen
eltolja magától:

– Jó, jó, most nincs kedvem játszani.

– Szép a cipő? – kérdi a kis lány, aki annyira el van telve
örömétől, hogy se lát, se hall. – Igaz is, a számla is itt van.
Tizennyolc korona. Fuss, vagy fizess.

Ezt már nem birja el az öreg úr. Eszébe jut, hogy csak negyven
koronája van s ebből most tizennyolcat el akarnak szedni.

– Mit? – ordított, hogy a két teremtés ijedten megkövült. –
Ez legyen a vacsorám? Hazajövök későn, fáradtan, s ahelyett, hogy
vacsorát kapnék, megrohannak számlával? Ezt teszi egy feleség? Ezt
teszi egy gyermek? Hát mi vagyok én? Családfő, vagy pénzeszsák?
Hol a vacsora?

– Cs… cs… cs… – súgja az anya s átfogva síró leányát,
befelé vonja. – Igaza van apának, – súgja aztán – olyan
fáradt és ideges, várni kellett volna, majd vacsora után ismét jó
lesz.

– Már nem kell a cipő, – zokog a gyermek – hiszen nem akartam
semmi rosszat!

– Na, – ordít az öreg úr – vagy bocsánatot kérjek, amiért
vacsorát kívánok?

– Tálalva van – csitítja az asszony s a gyermeknek súgja:

– Most ne sírj, különben még idegesebb lesz.

Csakugyan tálalva van. Hideg felvágott. Az öreg úr valami meleget
várt. Belevág a sonkába, sós. Ellöki magától. A szalámi? Dohos.
A máj? Semmi íze. A nyelv? Minek hoznak nyelvet, mikor ő soha hozzá
nem nyúl. Nagy osztentációval egy darab kenyérbe markol s abból
tépeget a fogával dühös falatokat. Száraz kenyér – neki ez is
jó.

A szegény asszony odáig van s ajánl mindenféle pótlékot. Főzzön
rántottát? Egykettőre meglesz. – Ne fárassza magát. Hamarosan
egy borjúszeletet is ki lehetne rántani. – Tetszett volna előbb
megtenni. Vagy szaladjon le a lány más ételért?

– Úgy, – gúnyolódik keserüen az öreg úr – más ételért?
Persze, ezt ki lehet lökni s mást hozni. Talán ingyen? Persze, a
pénz csak úgy dűl. A kisasszony lakktopánkákat rendel, majd fizet
az öreg igavonó. De honnan? Honnan? – ordít föl egyszerre
türelmét vesztve s az asztalra dobja tárcáját. – Itt van,
egyétek meg, adjátok a suszternek, – de nem! – Visszakapja a
tárcát s a késsel akkorát üt a tányérre, hogy elreped. – Ennek
a gazdálkodásnak véget vetek. Nem fogtok többet pazarolni, nem
fogtok engem tönkretenni, nem azért öregedtem meg tisztességben,
hogy most, vén napjaimra uzsorások kezébe kerüljek. Mert uzsorások
kezébe kergettek! Alászolgája!

Ezzel fölkel s a hálószobába akar rontani, mikor kint megszólal a
csengő.

– Az ördög vigye, csak nem látogató? Nem vagyok itthon.

De ekkor már behallatszik az előszobából a látogatók vidám
hangja, egy vastag női és egy vékony férfihang.

– Még vacsoránál? No nem baj, majd végignézzük.

S az ajtó nyílik s a jövevény pár, egy boldogsága delelőjén
álló házaspár az öreg úr távoli rokonságából, nyájas
arcokkal köszönt nyájas arcokat. Az öreg úr a helyén ül,
villája hegyén egy sonkaszelet fityeg, a leány elibük szalad s
összecsókolódzik őnagyságával. Székeket tologatnak, egészség
után tudakozódnak, indítványok hangzanak, hogy csak semmi
alkalmatlankodás, folytassák a vacsorát, s mikor végül ők is
elhelyezkednek, a vendégasszony észrevesz valamit:

– Ejnye, de szép cipő, te kaptad, Magdus?

Magdusnak fölragyog a szeme.

– Most este hozta a suszter.

– Kis lurkó, aztán ebben a cipőben fogsz férjhez menni? Na, ne
pirulj, még sok cipőszámlát látok addig, hála Istennek!

S a boldogsága delelőjén levő házaspár megindulva néz össze:

– Mikor leszünk mi is ilyen boldogok?

A férfi sóhajt. Csakugyan, ilyen boldog szeretnék lenni.




_EMMI KISASSZONY._


I.

Emmi kisasszony pontban hétkor leveti fekete könyökvédőjét s
fölrakja kalapját. Kék, hetyke filckalap, nagy szalagcsokorral,
mellette egy merész imitált strucctoll. Kék kosztümjében ahogy
kilép az iroda ajtajából, olyan, mint a gondtalan úrikisasszony.
Még parfüm is marad a nyomában.

A Kossuth Lajos-utcán végigsiet, nehogy összetévesszék a lassan
sétáló hölgyekkel. Mert ez is megeshetik vele, olyan feltűnően
szőke és szép, karcsú és magas. A Kerepesi-út torkolatánál
azonban már másodmagával van.

A másik: Jó estét, Emmike, jól van?

Emmike: Jó estét, már messziről láttam. Maga olyan pontos.

A másik: Csak nagyon, nagyon szeretem. Gondolt-e rám?

Emmike: Nappal nem, mert dolgom van. De este, – különben minek
tagadjam? Egész éjtszaka magára gondoltam, Ede.

A másik _(lassan a keze után kap)_: Emmike és mégsem?

Emmike: Egész éjtszaka. És végiggondoltam mindent. Hogy mi lehet
belőlünk, s mi nem lehet belőlünk.

A másik _(komoran)_: Boldogok is lehetünk, boldogtalanok is.

Emmike: Magára nézve így áll a bál. De rám nézve máskép is.

A másik _(keserüen)_: Tudom, megint a társadalmi különbség.

Emmike: Amin maga könnyen túlteszi magát, mert elvégre magának,
Ede, mindegy, hogy milyen állása van annak a lánynak, aki nem lesz a
felesége. De nekem nem mindegy, hogy sohasem lehetek felesége annak,
akit szeretek.

A másik: Nem tudok erre felelni, Emmike. Úgy beszél rólam, mintha
aszfaltbetyár volnék, pedig nem vagyok az. De igaza van, mert nem
vehetem feleségül, s ennélfogva épúgy teszek, mint az
aszfaltbetyár.

Emmike: Ha nem volnánk az utcán, most megsimogatnám a homlokát. Nem
úgy van, Ede, nem magára vetettem, hanem önmagamra. Tudja-e még,
hogy nekem vőlegényem van?

A másik: Akihez sohasem fog menni, mert engem szeret.

Emmike: S akinek sohasem fogom megmondani, hogy nem megyek hozzá, mert
nincs hozzá bátorságom.

A másik: Majd megmondom neki én.

Emmike: Azt se teheti, mert nem párbajképes.

A másik: Voltaképen kicsoda?

Emmike: Egy vallomással tartozom még magának, azaz magyarázattal.
Tudja, mért nem engedtem meg soha, hogy az Aggteleki-utcán túl
kísérjen?

A másik: Tartott tőle, hogy ismerősök látják.

Emmike: Nem. Hanem az Aggteleki-utcán túl vár rám a vőlegényem.

A másik: Emmi!

Emmike: Igen. S amilyen különbség van a Kossuth Lajos-utca és az
Aggteleki-utca között, olyan a különbség maguk kettőjük
között. Maga a Belváros, ő a Józsefváros, és én nem tudom, ki
vagyok, mi vagyok, mert mind a két világban otthon kell lennem.

A másik _(izgatottan)_: Valami ágrólszakadt boltoslegény, aki a
szegénység és piszkosság jogán meri magára emelni a szemét.

Emmike: Ön szerint még a boltoslegénynél is rosszabb. Munkás.
Érti? Egy kékzubbonyos alak, aminőket én az irodában per »hallja
maga« szólítok, mert ott kisasszony vagyok. Egy olajszagú
gépmunkás, akit jobb kávéházba be sem eresztenének. És én
inkább hozzávaló vagyok, mint azokhoz, akik közé kerültem, mert a
kenyerem is az övéhez hasonló, a fekvőhelyem is az ő fajtájáé
és ez a rongy, ez a kalap, ez a keztyű, ez a parfüm, melyet
magától kaptam, hazudik. Én egy rongyos külvárosi munkáslány
vagyok, aki véletlenül egy félesztendeig kereskedelmi kurzust
végzett, s most azt hiteti el másokkal és önmagával, hogy
kisasszony.

A másik: Mindenki az, amivé lett s amilyennek érzi magát. Hiába
kacérkodik a kenyérrel, mely fekete, aki így hordja a fejét, aki
így tud beszélni és gondolkodni, az királynő.

Emmike: Mit tud maga arról, hogy én hogy hordom a fejemet, hogy
érzek s hogy gondolkodom? Ha azt a szegény embert le tudnám nézni,
kiadnám az útját. Ha magasan hordanám a fejemet, a maga ölébe
hajtanám. De lássa, Ede, én nemcsak kétfelé élek, hanem kettős
is vagyok. Azzal a szegény emberrel együtt nőttem föl s mindig
bámultam, milyen erős, okos és jó. És bámultam és szerettem,
mielőtt irodába kerültem, s ha most elnyel a sötétség és ismét
az én igazi világomba kerültem, ahol megszokott látvány a
szegénység s otthonos levegő a dohosság, akkor semmi különbséget
sem érzek közte és köztem, sőt azt találom, hogy nem is
kereshetek, nem is találhatok embert, aki inkább nekem való volna,
mint ő.

A másik: Tehát hozzá megy?

Emmike: Azt hiszem, belehalnék. Nem tudnám magamat beletalálni a
munkásasszony életébe. Hogy ne legyen tiszta ruhám, ne húzzak
keztyűt, ne érintkezzem intelligens emberekkel, ne hallhassam
magától, hogy szeret, ne mondhassam magának, hogy szeretem…

A másik: Emmike, ebből is látom, hogy igazam van. Maga kiindult egy
sötét világból egy tisztultabb világba, ahol otthon érezte
magát, de félig megmaradt a régiben. Lépjen ki egészen belőle és
akkor…

Emmike: És akkor végleg beléje sülyedtem. Ede, én tisztán látok.
Maga szeret engem, én szeretem magát, – ezért eldobnék magamtól
mindent. De aztán én szeretem magát s maga nem szeret engem, – ez
is be fog következni, s akkor mi lesz?

A másik: Sohasem hagyom el!

Emmike: Lássa, ma sem meri mondani, hogy mindig fog szeretni, csak nem
fog elhagyni.

A másik: Milyen szőrszálhasogató.

Emmike: Tehetek róla? Nem tudom, mi lesz belőlem. Kár volt kinőni
abból a környezetből, melybe való vagyok. Ha nem ismerném magát,
egy derék ember felesége lennék. De így? Csak azt tudom, hogy nem
leszek az övé, s azt, hogy a magáé sem leszek. (Kacéran.) Nagyon
szép vén lány lesz belőlem.

A másik: Én pedig azt mondom magának, Emmike, hogy az enyém lesz.
Mindenképen az enyém lesz.

Emmike: Elvesz?

A másik: Jól tudja, hogy ezt nem tehetem.

Emmike: S maga azt nem tudja, hogy viszont én nem tehetem, amit maga
akar? Isten vele, Ede, mára eleget beszéltünk.

A másik: S most megy – a másikhoz?

Emmike: Megyek a másikhoz, s azt hiszem, valami olyat fogok neki
mondani, aminek nagyon megörül.

A másik: Csak nem?

Emmike: Igen. Köszönöm, Ede, hogy felvilágosított.

A másik: Én?

Emmike: Igen. Amit most mondott, s amire nem felelt, világossá tette
előttem, hogy még a maga szemében is egy más világbeli lény
vagyok s még csak félig sem kerültem belőle ki. Hát egészen
belemerülök.

A másik: Sohasem engedem meg!

Emmike _(büszkén)_: Nem gyámkodik fölöttem. Eresszen!

A másik: Emmi!

Emmike: Jó éjtszakát, uram!


II.

A Tisza Kálmán-tér sarkán egy szép szál fekete fiatal ember
nyújtja elébe a kezét. Tiszta, takaros ruhája van, csak az inge
puha, a gallérja vasalatlan s piros nyakravalója petyhüdten és
ócskán van egy réztűre tűzve, kemény kalapja pedig, mintha nem az
ő fejére termett volna, kicsinyen és szűken táncol a homlokába
fésült hajon.

Emmike: Jó estét, Samu.

Samu: Szervusz, Emmikém, ma ugyancsak megvárakoztattál. Kapaszkodj
belém.

Emmike _(megteszi, de olyan furcsán érzi magát, hogy lopva
körültekint, nem látja-e valaki az ő másik világából)_.

Samu: Sok dolgod volt?

Emmike: Sok. De hallod, Samu, olyan nehéz szaga van a ruhádnak, vagy
a kezednek, nem szabadulhatsz tőle?

Samu: Az én ruhámnak? Semmi szagát nem érzem. De a tiednek igen.

Emmike: Az enyémnek?

Samu: Hát! Az a pacsuli, vagy mi a csoda. Rosszul leszek tőle, pedig
hát erős legény volnék.

Emmike: Az én parfümömtől?

Samu: Parfüm! Igen, amivel az utcai lányok szagosítják magukat.
Hej, Emmike, nem is tudom, hogy tűrhetsz magadon ilyesmit.

Emmike: Úgy!…

Samu: Mi lelt?

Emmike: Semmi.

Samu: Akkor miért húztad ki a karodat?

Emmike: Mert… mert nem akarom, hogy rád ragadjon a parfümöm.

Samu: Vagy rád ragadjon az én nehéz szagom.

Emmike: Ne veszekedjünk, gondolj, amit akarsz!

Samu: Ejnye, de szekáns vagy ma!

Emmike nem felel. De a Kossuth Lajos-utcát látja maga előtt s azt
gondolja, hogy mégis csak oda való, ahol kellemesnek találják a
parfümjét.

– Mégis kisasszony vagyok – sóhajtja, s a lelke csak úgy sírt.




_A JÓ KAZIMIRNÉ LEÁNYA._

A fiatal tisztviselő kifogástalan látogató toilette-ben, déli
tizenkét órakor becsöngetett a jó Kazimirnénál. A rend és
jólét, amit már az előszobában tapasztalt, éppenséggel nem lepte
meg, a patriárkális pongyola sem, melyben a jó Kazimirnét találta,
aki éppen az előszobába nyíló éléskamra illatos befőttesüvegei
között motoszkált. A jó Kazimirné nem ismerte ugyan az elegáns
fiatal embert, aki földig hajolt meg előtte, anélkül, hogy
megalázkodott volna, de ugyancsak nem lepődött meg a látásán.
Megszokta, hogy a fiatal urak, akik nála becsöngetnek, néha
ismeretlenek.

Egyszerüen viszonozta a köszönést, aztán kérdezte:

– Kihez van szerencsém?

– Decseő Zsigmond vagyok, aki…

– Ah igen, vártam. Kérem, szíveskedjék csak beljebb sétálni,
egy kis dolgom van még a konyhában. Megengedi, úgyebár, hogy elébb
elvégezzem?

Decseő úr természetesen megengedi és benyit a belső szobába. Azt
hitte, üresen találja. Egy kicsit meghökkent. Egy fiatal hölgy ült
az ablak mellett és a fiatal ember megjelenésekor éppenséggel nem
ijedve meg, tette le a könyvet, melyből olvasott. Gyönyörű, szinte
földöntúli szépség volt. A fiatal ember próbálta magában
részletezni az arca szépségét. De majd megőrült mikor a
mélységes kék nagy szem rászegeződött, mint két ragyogó
puskacső vége, tágan, tisztán zavar és elfogultság nélkül.

– Bocsánat, – hebegi Decseő úr – ő nagysága…

– A mamát keresi? Vagy ő küldte be? Kérem, csak tessék helyet
foglalni.

– Köszönöm szépen; megengedi, hogy bemutassam magam? Decseő
Zsigmond miniszteri tisztviselő vagyok.

– Örülök a szerencsének – szól a leány s elfogulatlanul
nyújtja a kezét. – Az én nevem Emma. Ha még nem beszélt a
mamával, megnyugtathatom, meg fogja kapni a pénzt.

– Igen?

A fiatal ember egy kicsit kellemetlenül érezte magát. Hiszen igaz,
ott járt a jó Kazimirnénál, aki megszorult fiatal embereket váltó
és jó kamat ellenében zavarukból ki szokott segíteni, de mégis
csak restelte a szép leány előtt, hogy neki pénz kell. S micsoda
furcsa egykedvűséggel beszélt ez a leány róla. Hiszen megszokhatta
és mégis nevetségesnek, megalázottnak érezte magát. Első eset,
ez is milyen megszégyenítő!

– Igen, – ismétli a szép Emma és a legközelebbi székre ül –
a mama már behajtotta az ön számára az ötszáz forintot.
Mondhatom, nehezen ment, egy másik úr szinte térdenállva
könyörgött neki, hogy prolongáljon neki, de a mama hajthatatlan
maradt, mert önnek igérte a pénzt, hát elő kellett teremteni.

Decseő úr hátán libabőr futott végig. Nézte a gyönyörű,
roppant egykedvű leányt és azt gondolta magában: négy hónap mulva
majd másnak fogja ugyanezt énrólam újságolni, ugyanezzel az
egykedvűséggel. Mégis uralkodott magán és enyelegve szólt:

– Ön tehát be van avatva édes anyja üzleti titkaiba?

– Nem igen érdekelnek, mind egyforma. Az egyiknek adja a pénzt, a
másiktól kapja, vagy nem kapja, de hát tudnom kell mindenről, mert
mama sokszor nincs itthon s a váltóügy naphoz van kötve.

– És természetesen nagyon kicsi véleménye van azokról az
urakról, akik itt megfordulnak? Például rólam is azt gondolja: ez a
fiatal ember jobban tenné, ha szépen abból élne, amit keres,
semhogy adósságba verje magát.

– Önről még nem gondoltam semmit, de általában csakugyan ilyen a
véleményem a fiatal emberekről. Főképen a könnyelműségüket
ítélem el. Hogy nem sajnálják a sok pénzt, amit kamat fejében
fizetnek! Higyje el, sokkal nagyobb bűn elvállalni ezeket a
kamatokat, mint beszedni őket. Mert a mama joggal kér többet, mint a
bank, először mivel ebből élünk, másodszor mivel rizikóval jár.
Nincs igazam?

– De mennyire, kisasszony! Hanem higyjék el, nem mindenki olyan
könnyelmű, mint amilyennek látszik. Én például merő
takarékosságból veszek kölcsön az édes anyjától.

– Hogyan?

– Úgy, kisasszony, hogy megéri nekem a legjobb kamatot, hogy nem
szorulok két jóbarátom zsirójára. Mert én biztosan fizetek,
ellenben ha viszonzásul én is zsirálok másoknak, biztos, hogy akkor
is én fizetnék.

Emma kisasszony kacagott. Most még szebb volt, mert gyermekes volt és
gyönyörű arcának minden vonása megelevenedett. A szegény fiatal
ember majd lefordult a székről, annyira el volt bűvölve.
Szerencsére benyitott a mama, akin most már igazán elegáns,
stilszerű háziruha díszlett. Olyan volt, mint egy tiszteletreméltó
öreg úriasszony.

– Emma, – szólt a lányához – add ki csak a Decseő úr
pénzét, mert már előkészítettem, uram. Fő a pontosság, persze a
fizetésnél is. Elhozta a váltót?

– Nálam van – hebegi Decseő úr és könyörögve néz a szép
lányra. A várt pénz felét szívesen odaadta volna azért, hogy a
másik felét ne a lány jelenlétében vegye át.

De Emma nagysám abszolute nem talált az üzletben olyas motivumot,
amely a fiatal lányt kizárná belőle, a szekrényből borítékot
vett ki és odaadta a mamának.

– Előre fizeti a kamatot?

– Ahogy tetszik, az már nem számít.

– Nekem is mindegy, azért kérdem, mivel különben a kamatot is
hozzá kell írni az összeghez.

– Legyen kerek az összeg, – véli Decseő – annyival is kisebb
lesz az adósságom.

Kiállította a váltót s odaadta a jó Kazimirnénak. Emma elhagyta
őket s ezt az időt a fiatal úr fölhasználta arra, hogy a jó
Kazimirnéval beszéljen róla.

– Gyönyörű lánya van, nagyságos asszonyom, igazán fölséges
szépség.

– Emma? – szól a jó Kazimirné. – Legszebb lány a világon s
amellett nagyon művelt. Hallotta zongorázni? Nézze csak, mit olvas:
Serao Matildot. Minden könyvet elolvas, a szekrénye tele van
klasszikusokkal. Emma, – fordul a belépő lányhoz – ülj csak a
zongorához, Decseő úr szeretné hallani a játékodat.

– Nincs hangolva – mondja és száraz elfogulatlansággal a zongora
mellé ül, néhányszor végigfuttatja rajta ujjait, aztán belefog
egy keringőbe. Szó sincs róla, a kisasszony nem valami kiváló
művésznő, de Decseő úr repeső gyönyörűséggel követte az
alabástrom tisztaságú, finom hajlású ujjak járását s szerette
volna elkapni, mint a röpködő lepkét.

– Gyönyörű, – mondja aztán igaz elragadtatással, melyben a
műérzéke ártatlan volt – kár, hogy a kisasszony parlagon
heverteti a tehetségét.

– Nem ahhoz van tehetségem, – mondja szárazon Emma – hanem a
színészethez.

– Ah!

– Bizony, – sóhajt a jó Kazimirné – ez a mi nagy bajunk,
inkább szeretném, ha a lányom csúnya volna, mint az éjtszaka, csak
ne lenne tehetsége a színészethez.

– Ugyan miért?

– Még kérdi? Hát való egy jó családból származó leány a
színpadra?

– Bizony nem való, – mondja mély sóhajjal Emma kisasszony –
nem is vágyok soha a színpadra, pedig érzem, hogy soha enélkül egy
boldog pillanatom nem lehet.

– Előítélet, tisztára előítélet – biztatja Decseő úr a
hölgyeket. – Manapság a színésznők igen előkelő helyet
foglalnak el a társaságban s még arisztokrata nők is vannak,
akik…

– Igen, de aztán aszerint élnek is – véli Emma kisasszony.

Decseő urat kiverte az izzadság. Szinte rémüldözött a dermesztő
józanságtól, mellyel ez a fiatal szép leány a lelke vágyáról, a
szíve ábrándjáról beszélt. A kalapjához nyúlt s csak a forma
kedvéért mondta:

– Pedig ha valakinek tehetsége van a művészethez, előbb-utóbb
győzni fog a tehetség, bármennyire el akarják is nyomni.

– Ettől félek – sóhajtja a jó Kazimirné.

– Ne félj, anyám – biztatja a szép Emma és kezet nyújtott a
fiatal embernek.

– Nem szavalnál előbb valamit? Hadd mondja meg Decseő úr, hogy
igazán van-e tehetséged?

Decseő úr csak immel-ámmal mutatott kíváncsiságot az Emma
kisasszony tehetsége iránt. A zongorajátékára gondolt, amelyet a
mama szintén utólérhetetlennek vallott.

– Ha akarod, mama – szólt a leány és teljes egykedvűséggel,
minden szabadkozás és szégyenkezés nélkül fölállt. – Mit
szavaljak? Szereti Shakespearet?

– Hogyne! hogyne!

– Akkor Volumnia kérését mondom el.

S elmondta. Decseő úr egészen elkábult. Ah, ez az igaz művészet
hangja. Mint a sas szárnya, úgy csapongott a polgári szobában a
fönséges művészi géniusz. Minden szó a lélekbe markolt, erősen,
egyszerűen, természetesen. Decseő úr nem tudott hová lenni
lelkesedésében, de mintha jeges vízzel nyakon öntötték volna,
úgy bámult a szavalat végeztével a szép leány egykedvű arcába,
melyen nyoma sem maradt a megindulásnak.

*

Néhány hónappal későbben Decseő úr ismét beállít a jó
Kazimirnéhoz. Prolongálni akar, de a tőle várandó összeget a
derék hölgy már elhelyezte. Kazimirné nincs otthon, a kisasszony
fogadja. A fiatal ember igen nyomorultan érzi magát, hogy egy szép
leánynak kell bevallania a pénztelenségét.

– Lehetetlen – mondja a szép Emma – prolongálni, a pénz már
el van helyezve.

– De ha nincs meg, akkor úgy sem adhatják oda.

– A mama perelni fogja.

– Akkor ebbe is bele kell nyugodnom, nem segíthetek magamon.

A szép leány tágranyilt szemmel bámult a mosolygó fiatal emberre.

– S azt ön olyan könnyedén veszi? Istenem, hát nem fél a
pörtől? Hisz az rettentő!

– Beszéljünk másról, kisasszony, – szól mosolyogva Decseő úr
– végre is belehalni nem fogok. Hát igazán nem megy
színésznőnek? Akkora tehetség nem volt Magyarországon!

– Tudom, hanem a mama nem enged.

– S ön belenyugszik?

– Miért ne? Úgy sem segíthetek magamon.

– De hiszen boldogtalan lesz egész életére!

A szép lány nagyot bámult.

– Ön mondja? Ha maga bele tud nyugodni, hogy mama pörölje, miért
ne nyugodnék bele én, hogy nem leszek színésznő?




_A LÉLEKLÁTÓ._

Az én menyasszonyom a legédesebb kislánya a földnek. Alig
húszéves és olyan, mint a tízéves gyermek. Lelke érintetlen,
úgy, mintha most nyilt volna meg, ámulva: hát szerelem is van? És
én most szerelmes vagyok? Cukornak, virágnak örül, kis
íróasztalán még ott vannak a gyerekkori csecsebecséi: a
kutya-család, a macska-család, a mackó-bankett, két pici baba,
tarisznyával a hátán, – csak a cukor nincs már meg, no meg azt
felejtette már el, hogy kitől kapta őket.

Első látása a szívembe nyilallott. S amint tekintetünk egy
pillanatra egybekapcsolódott s a szép fehér gyermekarcon átfutott a
szemérmes rózsaszínű sejtelem, ujjongtam: ő az, akinél nem lesz
átok, hogy tudok a lélekben olvasni.

Sőt! Ahogy gyermekes félszegséggel kezet nyújtott, szívem az égbe
ujjongott: milyen üdvösség, hogy tudok a lélekben olvasni!
Megláttam benne a fehér lélek nyugtalan szárnya csapkodását, a
gyáva, a vakmerő, a tiszta, a sóvárgó nyilallást a szívén
keresztül: ő az!

S milyen gyönyörűség volt beszélgetni vele könyveiről,
kedvteléseiről s látni benne a körülöttem repdesést: csacsi
vagy, ne gondolj rá – ilyen ember – csak gyerekszámba vesz –
lám, mint az iskoláslánnyal, könyvekről beszélget veled s
örülsz majd, ha valaki jön és megszabadít tőle.

Nem, nem, édes gyermekem, tőled már nem szabadít meg senki, te az
enyém vagy. Másról beszélünk, mint amire gondolunk, de amit
gondolunk, az titkunk, de nem ámítás. Hiszen majd csak kipattan a
sok kergetődző közömbösségből az édes valóság:

– Emmike, szeretem magát. Mit szól hozzá?

S kipattant. S Emmike elfordította bíborba borult arcát, de keze
belekapcsolódott az enyémbe. S mikor arcát magam felé
kényszerítettem, két könnycsepp ragyogott szemében s arcán boldog
mosoly köszöntött.

– Tehát szeret?

– Ó igen, nagyon, nagyon.

A karom szelíd nyomásának szelíden engedelmeskedett a hajló
termet. Fejecskéje vállamra hanyatlott s míg ajkát kerestem, a
csupa boldogság lélekben ott úszott szigetként a közel jövő
káprázata: a nagy palotám, a szolgasereg, egy pöfögő gépkocsi s
barátnők, rokonok alázatos főhajtása előtte, a méltóságos
asszony előtt.

Gyermekes képzelgés s csak természetes, hogy nyomban lekergeti az
önző káprázatot:

– Nem fogja gondolni, hogy csak a gazdagsága miatt teszem?

– Nem fogom gondolni, te drága, hiszen válogathatnál a gazdagok
között, akadna közöttük szélesebb vállú, szebb arcú is
nálamnál.

– Nem szerethetnék senki mást, csak magát.

S megtaláltam az ajkát, az édes ajkát, s míg szeme az első csók
kábulata előtt lehanyatlott, míg végigfutott szűk vállamon,
ritkás szakállamon, s mi tűrés-tagadás: kissé ragyás arcomon. S
megláttam a fehér lélekben a villanást az első csók küszöbén:
nem baj, hogy olyan csúnya, férfinak nem kell szépnek lennie.

S amint ajkam odaperzselődött az övéhez, a szíve összeszorult.
Ahogy karom átfogta, menekülő, védekező mozdulatot tett, – mi
ez? A gyermeklélekben a kibontakozó megismerés:

– Hát ez az, amiről annyit álmodtam?

Ezzel a gyermeklélekkel ő is álmodott a férficsókról?

Szamár vagyok. Hiszen nem gyermek. Egészen természetes, hogy a
tavasz befutja a gyermeklelket is és teletölti illattal és álmatlan
sejtelmekkel. De miért nem látni ezt rajta? Miért olyan, mintha még
egészen gyermek volna? Ez is szamárság. Hát a szemérem? S
bizonyára csak olykor meglepte a nagy lányok képzelődése, s
átvonult rajta, nyomot sem hagyva fehér lelkén.

– Ó, – szólt karomból menekülve, de aztán szorosan átfogva
nyakamat – úgy szégyellem magamat.

– A szerelem nem szégyen, édes, de mondd: sohasem gondoltál a
szerelemre? Erre, amit most éreztél – az első csók
üdvösségére?

– Soha – rebegé szemlesütve.

Az első hazugság, melyen rajtakapom. Mélységes szomorúsággal
hessegetem el az aggodalmat; hátha nem is az utolsó?

Mulnak a hetek. Az én kis menyasszonyomnak ezer dolga van.
Vásárlások, varratások, látogatások, fogadások. Olyan boldog,
olyan fürge, oly nyilt tekintetű! Mintha soha más nem is lett volna,
mint menyasszony. A legnagyobb fifikával lopom a negyedórákat, hogy
vele egyedül lehessek. S ilyenkor vakmerően a karomba szalad s
elborít szenvedélyes csókokkal.

– Milyen jó, hogy szeretsz, – mondom – pedig egész nap csak a
dolgok járnak az eszedben. Annyira készülődől az esküvőre, hogy
rólam meg is feledkezel.

– Mindig rád gondolok, – vallja édesen s én tudom, hogy mikor
csipkéket válogat, szöveteket tapint, fazonokat komponál, nyoma
sincs lelkiben az én képemnek.

Majd egyszer, hirtelen, mint a macska a lesből, látom benne
felbukkanni a féltékenységet.

– Ki tudja, hány lányt csókoltál már így!

S a féltékenység, a gyanú olyan csúnya, hogy kiül gyermekarcára
is. Fehér bőre megfakul s a harmóniás hosszú arc négyszögletesre
torzul. Felelni akarok, de kicsi kezét szájamra nyomja:

– Ne szólj, erre csak fájó igazat, vagy még fájóbb hazugságot
mondhatsz.

Majd könnyekben tör ki:

– Gonosz voltam, – zokog – tudom, hogy minden férfinak voltak
szerelmei, te sem tehetsz róla.

Mindez oly rikítóan őszinte, mint az őszi villám cikázása. Az
abszolút féltékenység, az abszolút fájdalom, hogy az a száj,
mely az övéhez ér, nem olyan érintetlen, mint az övé, s én
boldogan szorítom magamhoz:

– Te tisztaság, csak azóta vagyok, mióta téged ismerlek, s az
egész multamat megtagadom, hogy olyan tiszta lehessek, mint te.

A feszültség feloldódik s szerelmesen enyelegve beszélgetünk
tovább.

– Hát te, kis királynőm, – szólok mosolyogva – a te lelkeden
nem szárad valami kis kislányszerelem a multból?

Kitépi kezét az enyémből s elfordul. Majd kezébe rejti arcát s
egészen hátat fordít.

– De, drágám, hiszen csak tréfáltam!

– Rossz tréfa, – suttogja – nagyon fáj.

– Bocsáss meg!

És kérlelem s addig csókolgatom az ujjahegyét, míg rés támad a
szeménél s szomoruan, megbocsátóan rám tekint. De mi ez? Egy
élesre vasalt nadrágot látok s egy pomádésan leragasztott
dandy-frizurát egy geometrikusan szép fiatal ember arca fölött. S
kurta rokolyában, kibontott hajfürtökkel az én imádott kis
ártatlanom a szép fiu karjai közé fut, s ott meg is pihen.

Látom az egész képen: bakfisszerelem volt, semmi sem volt, tán
cousin-romantika. De abban a pillanatban gondol rá, mikor enyelgő
szavamra tisztaságában mélységesen megsértettnek mondja magát. S
még elmosódóban van a távoli emlékképe, mikor mondja:

– Látod, én olyan nagyon szeretlek és soha azelőtt nem gondoltam
szerelemre, s ha te csak tréfából is arra gondolsz, hogy én képes
lettem volna más férfira gondolni… ó Istenem, ez olyan csúnya
lett volna!

Pokol szenvedése járja végig lelkemet. Csak szelíd, egészen kicsi
pokol szenvedése. Látom benne a mentegetődző álokoskodást: akkor
még csak gyermek voltam. De miért tagadja le, hiszen olyan igazán
ártatlan dolog! Nem az bánt hogy az a nevetséges kis regénye volt,
hanem hogy olyan perfektül tudja előlem rejtegetni. Ha tudná, hogy a
lelkében olvasok!

Néhány nappal az esküvő előtt tisztában vagyok a szomorú, de
éppenséggel nem tragikus helyzettel. A legtisztább, a
legártatlanabb menyasszony az enyém, a legédesebb, a leghívebb
feleség az enyém lesz. De a lelkében lopva sok olyat kell látnom,
amiről azt hiszi, hogy titkolja előttem. Sok olyat kell tudnom,
amiről azt hiszi, hogy nem tudom. Hazugságokat, elhallgatásokat, kis
affektálásokat és nagy, igen nagy túlzásokat.

S amikor végigjárja közeli otthona termeit megszorítja kezemet:

– Szívesebben mennék veled egy kis polgárlakásba, ott közelebb
lennénk egymáshoz.

Amellett szíve dobog a heves örömtől, hogy e palotában ő lesz a
királynő.

– Minden úgy van jól, ahogy elrendezted!

S amellett lobognak benne a változtató tervek.

Hát nincs őszinteség a világon! Ha benne sincs, senkiben sincs. Ez
a szomorú megismerés az, amely meg is nyugtat. A világ nem az
olyanok számára teremtődött, akik léleklátók. S ő nem tehet
semmiről, s nekem meg kell alkudnom a helyzettel. Majd ha a feleségem
lesz, el fogom neki árulni végzetes adományomat, s ez talán úgy
hat majd rá, hogy megszokja az egészen őszinte életet.

S boldogan visszatértünk a nászútunkról. S én előállok a
leleplezéssel. Elképedve, fehérre váltan, szoborrá merevülten
hallgatja adataimat, a lelkéből vett olvasmányok szemelvényeit, mik
kétségtelenül bizonyítják neki, hogy előttem nem rejtegethet
semmit. Elmondom neki a szőke ifjút is és ő megsemmisülten rogy
térdre.

– Nyugodj meg, drágám, – mondom – ezek mind apró bűnök,
miket semmibe se veszek. S ugyanúgy mondom neked azt is, hogy mióta
feleségem vagy, egyetlen pici eltérést sem találtam szavaid és
lelked között. Úgy látszik, hogy minden apró kis titkod és
képmutatásod csak az idegességből fakadt, de mióta egyek vagyunk,
semmi sincs lelkedben, amit nyugodtan meg ne mutathatnál.

E beszéd alatt fölegyenesedett s különös tekintettel nézett
engem. Mutatóujját feszülten félig nyilt ajka előtt tartva,
kérdi:

– Igazán? Semmit sem láttál – azóta?

– Semmit, – erősítem melegen – most már nyugodtan olvashatok
feleségem lelkében s áldom a sokat átkozott adományomat. Mert
ezzel a képességgel igazán ki van zárva, hogy benned valaha
kételkedjem.

Vidám lett. Dúdolva körültáncolt. Átfogott, megcsókolt és
kacagott. Nem értettem különös viselkedését.

– Mi lelt? – kérdezem ámulva.

– Mi lelt? – ismétli ingerkedve. – Hát mondd meg, hiszen
léleklátó vagy!

– Igazad van – mondom komolyan és a szemébe nézek. – Boldog
vagy, hogy most már egészen őszinte lehetsz hozzám. Ez az érzés
csakugyan olyan boldogító, hogy magam is táncra perdülnék tőle.

S átfogom s bakugrásokkal áttáncolom vele a szobát. S ő kacag,
kacag s az orromra üt:

– Én léleklátóm, milyen csacsi vagy! Aztán sohase felejtsd el,
hogy most is tudsz a lélekben olvasni!




_ROMANTIKA._

Mi ez? Megittasult a hold, hogy így ontja világát? Meg vannak
babonázva a fák, a virágok, hogy így ontják az illatot? Halandó
ember, ki ne merészkedj a berekbe. Megbolondulsz ekkora
gyönyörűségtől. Megszólal a hattyú, elnémul a csalogány.
Májusi üdvösség, örök láz a levegőben. Nem annak való, aki
tüdővel lélegzik.

Ugy-e ez szép? Nem, ez nem szép. Mert Mirabella meglibbentette
szoknyácskáját s kivillant alóla parányi lába. Ezzel szemben
nincs szépség, nincs mámor. S Mirabella ezt tudja és mosolyog.

A hotel halljában van s leül egy zsölyére. S mellette terem az
ember. Frakkja kifogástalan, az arca fehér, a szeme lobog.

Az ember: Mirabella, ezt is megtettem.

Mirabella _(ráveti csodálkozó szemét)_: Mit tett meg? Már nem
emlékszem.

Az ember: Ne játsszék többé velem. A szemébe nézek és
megőrülök, a lábához vetem magamat és koldulok. Mirabella, oly
semmi vagyok önnek, hogy amikor próbatétül a lelkemet kívánja s
én odadobom, akkor ne emlékezzék, mit kívánt tőlem?

Mirabella _(nyájasan)_: Kedves barátom, egy indiai nábob elémbe
ontotta családi gyöngyeit egyetlen áriáért, amit csak neki
énekeljek. S én a cipőm hegyével válogattam köztük, s egyik sem
ért nekem annyit, hogy egy áriát énekeljek neki. Tehetek róla,
hogy azok az értékek nekem értéktelenek?

Az ember: Én elébe ontottam a lelkem kincseit, s ön az ujjaival
turkált bennük. Eleven húsdarabokat tépett ki belőlük. Ne mondja,
azért tette, mert értékteleneknek tartotta.

Mirabella _(vidáman)_: Igaz, igaz, maga szeret engem, s mindent
megtett, amit kívántam.

Az ember: Nem kérdeztem, miért kívánja, csak megtettem. Azt
kívánta, hagyjam cserben a családomat. Nincs családom. Azt
kívánta, hogy vagyon nélkül gazdag legyek. Nincs vagyonom és
élek, mint egy fejedelem. Nem volt lelkem egy férget eltaposni. Ön
kijelölt nekem embereket, öljem meg őket. Beléjük kötöttem, s
hol golyót röpítettem beléjük, hol karddal sujtottam le őket.
Köztük volt a legjobb barátom.

Mirabella _(kacagva)_: Nagyon szép volt.

Az ember: Legutóbb pedig kívánta, hogy lopjak.

Mirabella _(tapsolva)_: És megtette?

Az ember: Meg.

Mirabella: S milyen az, mikor a becsületes ember tolvaj?

Az ember: Azt nem tudom, mert nem vagyok becsületes. Azt nem tudom,
mert parancsára tettem. Értse meg. Lábujjhegyen, éjtszaka bementem
egy ember szobájába. Nem hallotta hogy elfogták a szobaleányt, mert
eltűnt egy bőrtáska tele pénzzel? Az a táska nálam van s millió
ördög ül a lelkemben s tépi és marcangolja. De az ördögök
királya szétüt közöttük: mit bántjátok őt? A mi emberünk,
mert szerelemből tette.

Mirabella: A főördögnek igaza van. S aztán?

Az ember: Ennyi sem elég?

Mirabella _(cigarettára gyujt)_: Drága barátom, ez semmi. Megmondtam
magának, nem ámítottam. Szeretem azt, aki tönkre megy miattam. Azt
akarom, hogy mindenki tönkre menjen miattam, különösen maga, mert
maga jobb a többinél, mert úgy érzem, hogy magát szeretni tudnám.

Az ember: Úgy érzem, már egészen tönkre mentem. Aki rámnéz, azt
megcsalom. Embernek néz, pedig nem vagyok az. Becsületesnek hisz,
pedig fegyházba való vagyok.

Mirabella _(a keze után kap)_: Hát mért nincs a fegyházban? Ölni,
lopni nem virtus, nem áldozat, ha továbbra is megmarad a
társaságban becsületes embernek. Akkor maga csak ölt és lopott, de
nem hozott semmi áldozatot. Ha a világ becsülését is eldobná
magától, ha odaállana a világ elé: gazember vagyok; ha elmenne a
bírósághoz: csukjanak be, én loptam el a táskát, – ah,
barátom, ez nagyszerű lenne, ez próbatétel lenne, akkor tudnám
magát szeretni a megbolondulásig, a hűségig.

Az ember hátratántorodik. Lobogó szeme buta értetlenséggel mered a
szép leányra. Ez topánkájával a szőnyeget koppintgatja s kéjesen
megfeszített vállal hátradől, úgy fujja cigarettájából a
karikákat.

Az ember: Ezt kívánja tőlem?

Mirabella: Sokalja?

Az ember: Nem értem.

Mirabella: Eddigi kívánságaimat értette?

Az ember: Nem.

Mirabella: No látja, s mégis megtette. Most pedig úgy tesz, mintha
kíváncsi volna, pedig csak gyáva.

Az ember: Gyáva? Én?

Mirabella: Igen. Amit eddig áldozott, mind a másé volt. Áldozta
nekem a családját, – az szenvedett érte, a legjobb barátját, az
vérzett tőle, a becsületességét, – más sír a pénze után,
más szenved érte börtönt. Maga megmaradt annak, aki volt, a frakkja
ép, a portás szalutál, a hölgyek mosolyognak, az urak kezet fognak
s ön itt ül mellettem. S nem riadt vissza semmitől? Most arról
volna szó, hogy károsodjon ön is. Szenvedjen. Megbélyegzést,
meghurcolást, becstelenséget, rabságot, fegyenczubbonyt és
kényszermunkát. Hol a lovag, aki minden szenvedésre kész, csak
szeressem?

Az ember _(hátratántorodik. Szeme kidagad az üregéből)_.

Mirabella: Most gyűlöl?

Az ember: Nem. Csak megnyitotta szememet. Igaza van, még nem tettem
semmit. Hé, portás!

Mirabella _(az ember keze után kap)_: Még ne!

Az ember _(mohón)_: Megkegyelmez?

Mirabella: Nem, csak előbb gyönyörködni akarok a dologban. Hadd
üljön itt még mellettem az ifjú gavallér, akit néhány perc mulva
fogságba visznek. Aki mellől rémülettel fel fogok ugrani, mert csak
nem kompromittálhatom magamat vele!

Az ember: Meg fog tagadni? Ön is meg fog rúgni?

Mirabella: Csak nem akarja azt, akit szeret, s akiért mindent tett,
magával rántani a romlásba?

Az ember: Azt akarom, hogy amikor mindenki megrúg, az az egy
megbecsüljön. Hiszen jutalmat igért, magát igérte. S nincs joga
megtagadni engem!

Mirabella _(kacagva)_: Most, most kezd már gyűlölni…

Az ember: Miért teszi ezt velem?

Mirabella: Akarja tudni? Hát megmondom: magam sem tudom. De talán
mégis megmagyarázhatom. Azt akarom, hogy aki engem szeret, menjen
tönkre. Maga is csak a maga gyönyörűségére szeret engem. Én is
csak a magam gyönyörűségét hámozom ki az emberekből. Ugy vagyok
alkotva, hogy a szerelmet nálam a gyűlölet pótolja. Gyűlölök
mindenkit, akit szeretek. S magát már szerettem. Maga el van veszve,
drága barátom, mert gyönyörűségem telik önben. Valamikor
boldogítottam az embereket s kiestem az életükből. Akit úgy
szeretek, mint most önt, az örökre megemlegessen. Becstelenségben,
gyalázatban rám fogsz gondolni, csókommal az ajkadon, álmom
emlékével a lelkedben, fumigálva a sikereid sorába iktatnál. S én
is rád fogok gondolni s valahányszor a gyöngysor megzörren a
nyakamon, úgy érzem majd, mintha láncaid csörgését hallanám.

Az ember: Démon!

Mirabella: Ah, most érzem, kezdődik a gyönyörűség. Most, most
kiáltsd ki, hogy tolvaj vagy!

Az ember: S nem szánsz? Nem gondolod, hogy kár értem?

Mirabella: Mihelyt sajnállak, nem szeretnélek.

Az ember: Hé, portás!

*

A holdvilág betekint az ablakon. Vakító, bódító látvány még a
holdvilágnak is. A hófehér karok átölelik a hófehér párnákat s
könnyek patakja mellett csobogásszerüen hallik a szép nő
zokogása:

– Én szerelmem, én drága egyetlenem!




_AZ ÉLET SZÜRKESÉGÉBŐL._

A minap ismét megtettem szokott zarándokutamat hazámba, a
szegénységbe. Ahol a természetrajz uralkodik az embereken, adott
életföltételek mellett valamennyien egyformán viselkednek. Ideál:
a holnapi kenyér, tragédia: a házbérnegyed. A Tisza Kálmán-térre
vitt az utam, ott tanultam latinul és onnan villog felém még most is
egy finom fehér nyakrész, kék pántlika mögül s egy föléje
kunkorodó szőke hajtincs. A nevét már nem tudom a takaros
kisleánynak, a ki szép is volt, de szokatlan tisztaságával és
finnyásságával inkább kötött le, mint a szépségével. Ebből
finom uridáma lesz, gondoltam akkor és sóhajtottam: ha belőlem is
finom uriember válhatnék!

A szürke egyemeletes ház még megvan. Keresem a keresztvasat, melybe
a félkaput akasztották s amelyen tornásztam. Még megvan. S megvan a
tízéves gyerek is, aki most tornászik rajta. Hát a ház bölcse
vajjon hova lett? Drucker Manó, a foltozó-szabó, akinél első
télikabátomat rendeltem?

Harminc éve, hogy az okkupáció nagy jelentőségét magyarázta,
mondván: meglássátok, ebből még világháboru lesz. A mohamedánok
rajtunk keresztül kerülnek ismét Európába s harminc év alatt
mohamedanizálni fogják Magyarországot, mert ott nagyon szeretik a
többnejűséget. Drucker Manó mindent tudott és mindent jobban
értett a többinél. Ha foltozó-szabó nem lett volna, miniszter is
lehetett volna belőle.

Megdöbbenek. A kis táblája még mindig itt koplal a kaputól balra.
Hát még él? Még öltögeti a tűt? Harminc év mulva ugyanazon a
helyen? Mi minden nem történt azóta velem, s ez az ember ezalatt
ugyanazon a helyen ül és rak foltot foltra. Micsoda szürkeség!

Benyitok hozzá. No lám, a régi faszénfüst a sötét konyhában.
Kopogok az ajtón.

– Szabad!

Egy ici-pici, vékonyka gyerekalak, fehér körszakállal emelkedik
föl a kis asztal mellől. Lopva körülnézek. A két puhafa-ágy
szintén megvan, époly roskatagok, mint akkor. S egy rettentően
kövér kopasz asszony áll a másik ablak mellett és vasal. A régi
szekrény is itt van s a tetején a régi kis petróleumlámpa áll,
mellette, rongybacsavarva, a kenyérkészlet. S a földön kuporog egy
tízéves fiucska, rongyos könyv fölé hajolva.

Megijedek. Hát még én sem kerültem innen el?

– Nem ismer, úgy-e, Drucker bácsi? – mondom és kezet nyujtok
neki. Rám bámul tétován, vén, apró szemei keresgélnek hol az
arcomban, hol az emlékezetében. Nem talált rám, a finom urra.
Kénytelen voltam neki segíteni.

– A Misi gyerek!

Erre sem emlékezett mindjárt. De az asszony hangos sikoltással
elémbe ugrik, a vállamra teszi mind a két kezét.

– A Misi! Persze, hogy a Misi! Hát nem tudod? Hányszor ült itt és
tanult a fiuval. Jaj, jaj, milyen úr lett belőle!

Most már Drucker úr is emlékezik. S nagyon jól emlékezik. És
szépnek találja, hogy fölkerestem. Pedig a nagy urak szégyelni
szokták a szegény ismerősöket. Sokat akart megtudni tőlem, de
inkább én kérdeztem ki őt.

– Hát még mindig a régi helyen? A régi mesterségnél, Drucker
bácsi?

– Bizony, bizony, engem már csak fekete hintón fognak innen
elvinni. Harmincöt éve ülök itt és eszem ugyanazt a keserű
kenyeret.

– Az egyforma életmód meghosszabbítja az életet. Hát semmi
különös nem történt önnel a harminc év alatt?

– Semmi, uram, semmi. Keserüség, gond, nélkülözés, de semmi
különös.

– Hát ez a gyerek kié?

– Ez a gyerek! Hát az unokám. Emlékszik még a Treszka leányomra?

– Hogyne, olyan szép leány volt, mi lett belőle?

– Hát csak férjhez adtuk. Nagyon jól adtuk férjhez, egy
könyvelőhöz. De nem akart megférni a bőriben és kiment
Amerikába. Aztán irt a leányomnak, hogy menjen utána. Hogy mehet
utána szopós gyerekkel? Hát a szopósat itt hagyta, a négy
nagyobbikkal az ura után ment. Az ura után ment s azóta nem
hallottunk felőle. A szopós gyerek pedig most mindig kenyeret eszik.
Sok kenyeret, többet, mint mi ketten együttvéve.

– S igazán nem hallott felőlük semmit?

– Semmit. Az első évben jött egy levél, hogy tovább mentek, nem
tudom hová, ahol sok kínai van. Aztán egy félévvel későbben ott
valami lázadás volt, melynél sok idegent leöltek. Aztán volt ott
földrengés is, meg vonatösszeütközés is. Én bizony nem tudom,
melyiknél pusztulhattak el.

Az asszony csöndesen zokog.

– Szép leány volt, szerencsét csinált és elpusztult –
dünnyögi a vén szabó s összenyomja a szemeit.

A fiú sunyin rám néz s szintén nyomogatja a szemeit, de kit
sirasson? Szopóskorában látta utoljára, akiről szó van.

– Hát a fia, Drucker úr?

– A fiam? Na ja, a fiam, akivel együtt tetszett tanulni? Hát
lássa, uram, együtt tanultak, együtt voltak szegények s az úrból
milyen úr lett. Hja szerencse dolga.

– Hát nem boldogult a fiú?

– Hogyne boldogult volna! Doktor úr lett belőle is. Minden jól
ment, egy esztendeig segélyezett is bennünket, aztán még jobban
ment a dolga. Megházasodott, gazdag parti, szép parti és igen
előkelő család. Aztán az asszony, legalább ő azt hitte, rossz
fát tett a tűzre, erre ő kártyázni kezdett, azonkívül pedig
mindig lesett az asszony után, hogy rajtakapja. Végre sikerült is
neki, nekirontott az asszony szeretőjének, az meg olyat csapott rá
az öklével, hogy megsiketült. Egy siket orvos, képzelheti!

– Hát most mit csinál?

– Amit siket ember tehet. Irásokat másol. Mert természetesen a
felesége otthagyta.

– Ejnye, ejnye, Drucker bácsi, ezek bizony szomorú dolgok.

– Szomorú dolgok, szegény embernek való dolgok. Az egyik nap megy
és jön a másik. Az ember meg mindig egy helyben ül és váltogatja
a baját.

Ekkor nyílik az ajtó, de csakhamar ismét becsapódik. A fiú a
földről felugrik és az ajtónak rohan. Amint kinyitja, eláll a
szívem verése. Egy finom fehér nyakat s fölötte egy szőke
hajtincset látok. Ilonka! Ebben a percben eszembe jut az elfelejtett
név és hangosan el is kiáltom.

– Nem, Jucika – szól az öreg szabó. – A ház mester leánya.

– De nagyon emlékeztetett egy kis leányra aki akkor maguk mellett
lakott és Ilonkának hívták.

– Az, az, – bólogat Druckerné – de milyen jól emlékszik! Az
az anyja ennek a leánynak.

– És házmesterné? Lehetetlen.

– Miért ne volna az? Pedig úgy van! Már tizenöt éve.

– Az a szép, takaros leány, aki olyan finnyás volt?

– Most is az. Minden vasárnap kalapot visel.

– Azt gondoltam, belőle hercegnő lesz.

A két öreg kacagni kezd.

– Be tréfás az úr! Mindig is ilyen volt. A Juhász Ilonából
hercegné? Hiszen valami van a dologban! Egy ideig egy orvosnövendék
járt hozzájuk, mi történt közöttük, biz én nem tudom, mondják,
hogy gyereke is volt tőle, de én bizony nem tudom. Aztán megkérte a
Kelemen Ádám, aki asztalos volt, hozzá is ment, szerencséjük is
volt, mert megkapták a házmesteri állást. A háziúr nagyon
kedvelte Kelemennét.

– És boldog?

– Boldog? Hát úgy él, mint a hercegné. Nincsenek házbérgondjai.
És a kis leánya csakugyan olyan, mint ő volt azelőtt. Szakasztott
olyan.

Ajánlottam magamat. Elmenet még benéztem a házmesterhez. Mi lett a
hercegnőből? Riadtan fordultam vissza, mikor megláttam. Lehetetlen
és mégis úgy van. Ez a szörnyeteg az az édes gyerek, aki valaha az
én földöntúli szépségem volt. S egyik nap múlik a másik után s
a szürke emberekkel, akik egész életüket egy helyben töltik, nem
történik semmi!




_UDVARIASAN._

Véletlen ugyan, de nem csodálatos véletlenség. Rolland Szvetozár
úrnak abszolute semmi foglalkozása nincsen, tehát csatangol. A
gépét megállíttatta s gyalog csatangolt befelé a hüvösvölgyi
erdőbe. Ez a véletlen. De ha a budakeszi erdőben csatangolt volna,
az sem lenne más, mint véletlen.

A hüvösvölgyi erdőnek az a sajátsága, hogy az ottan nyaralók nem
szoktak benne sétálni. Majdnem egészen elhagyatott, különösen
délelőtt, s majdnem egészen biztos. Tehát az sem csodálatos
véletlen, hogy Szvetozár éppen ebben az erdőben járt rosszkor.
Mert mire ő észrevette, már észrevette őt Antika s hevesen mellbe
lökte a fiatal urat, aki se látva, se hallva, meg akarta csókolni.

Szvetozár úr, mondom, későn vette észre a jelenetet, mégis egy
vonása sem változott, mikor húsz lépésnyire a pártól, lassan,
lomposan be akart cammogni az oldalösvényre. De Antika okosabb és
bátrabb. Tudta, hogy észrevették, akár eloldalog a gavallér, akár
nem. Tehát rákiáltott:

– Szveti!

Rolland Szvetozár úr kilépett ismét az útra, élesen a kis
leányra nézett s mintha csak most ismerte volna meg, kiderült
ábrázattal s levett kalappal sietett a feléje tartó pár elé. Hogy
mélyen meghajolt, magától értetődik, az olyan magas szál ember,
amilyen ő volt, csak mélyen hajolhat meg, s az olyan kínosan
elegáns ember, mint ő, csak a legnagyobb hódolat és tisztelet
hangján reagálhatott a kis leánynak parkklubbosan bizalmas
beszédére.

– Miért bujkál, – támad rá Antika – mintha diszkrét akart
volna lenni, mivel fiatal emberrel látott?

– Oh, Antika nagysám, ki gondolná önről, hogy lehetne valaki
olyan boldog…

– Nem ismeri? Bandi, az unokabátyám. Lent nyaralnak és én náluk
vagyok három napra.

Szvetozár és Bandi udvarias kézszorításokat váltanak.

– Ez mindent megmagyaráz, ami magyarázatra nem szorul.

– Ez szép magától s hogy meg is jutalmazzam: Bandi, veled ugyis
egész napon át lehetek, eredj haza, én Szvetivel fogok sétálni.

– Oh, ez a kitüntetés! De ha áldozatába kerül…

– Nekem? Nem.

– A nagyságos úrnak, gondolom.

– Fiatal ember áldozzon.

– Ebben a tekintetben csakugyan hivatkozhatom a kor előnyére.
Úgy-e, nem haragszik?

Dehogy, Bandi nem haragszik, hanem egy kicsit fanyarul mosolyogva
elhagyja őket.

– Úgy-e, nem gondol rólam rosszat, Szveti? – szól Antika és
ránéz a magas emberre.

Nagy, kék gyerekszem, tele aggodalommal és könnyel. Szvetinek melege
lesz és sóhajtva, becsületes hangon mondja:

– Ki vetemednék erre?

Antika szeme megszárad egy szempillantás alatt. De nyugtalan kis
lelke még egyre gyanakodva repdes.

– Hát mondja meg, mint történt?

– Micsoda?

– Hát… azt akarom tudni, hogy… gondolja, hogy nem láttam volna
meg, s mesélje el nekem, mintha most másnap volna, hogy maga erre
sétált és mit látott?

– Én?

Ez a szünetes kérdés meggyőzte a kisleányt, hogy kelleténél
többet látott. Elpirult, aztán mélyen lélegezve, szólt:

– Elhiszem, hogy nem vett észre bennünket, de hogy lássa, mennyire
bízom magában, elmondom azt is, amit észrevehetett volna. Bandi a
vőlegényem.

– Tehát nem unokabátyja?

– Az is, de a vőlegényem is. Nem szoktam hazudni.

– Akkor engedje meg, hogy gratuláljak önnek, Antika, de ne
kívánja, hogy örüljek is neki. Hiszen tudhatná, hogy erre a
szerencsére én is pályáztam volna, ha nem lennék ennyire öreg.

– Ön? Pályázott volna? Hány éves?

Szvetozár úr mosolyogva pödör egyet finoman ápolt szürkés
bajuszán.

– Bizony a papája lehetnék negyvenhárom évemmel.

Antika szép gyerekarca hol pirul, hol halványodik.

– Negyvenhárom, – ismétli – s én tizenkilenc vagyok… Igazán
az apám lehetne?

– Már huszonnégy éves voltam, mikor ön született, Antika.
Számítsa ki!

– Ó! És ha a felesége lennék, akkor tíz év mulva ön
ötvenhárom éves lenne és én harminc.

– Csak huszonkilenc.

– Harminc, Szveti, húsz és tíz az harminc.

– Vagy úgy! Igaza van.

– És az ötvenhárom éves urak… nézze, az ötvenhárom éves
urak nem is olyan öregek. Igazán, Szveti, maga gondolt arra, hogy
engem…

– Gondoltam, de nem mertem, s most látom milyen okosan tettem.

Antika sóhajt.

– Most haza kell mennem. Kísérjen villamosig.

– Hogyan, hát nem marad itt a Hüvösvölgyben?

– No né, milyen szórakozott vagyok… Nézze, Szveti, akkor
bucsúzzunk itt, nem szeretném, ha meglátnának bennünket. Ez a
találkozásunk hadd maradjon a kettőnk titka. Igéri?

– Szentül – szól Szvetozár ünnepélyesen s mint nemrégen volt
katonatiszt, összeüti a bokáját.

– És… és nem is néz utánam. Igéri?

– Igérem.

– Isten vele, Szveti. Igazán elvett volna feleségül?

– Kételkedik?

– Nem – szól Antika és sóhajt. – Isten vele és ne felejtse
igéretét… Nem fog utánam nézni.

Ezzel meglibbent finom kis alakja s Szvetozár igéretéhez híven még
az erdőben sem nézett utána. Ellenben cigarettára gyujtott és
sóhajtva gondolta:

– Milyen édes és hogy hazudik. Negyvenhárom év… ha ez nem
volna, elütném annak a tacskónak a kezéről.

Mikor már biztos révben gondolta a szép leányt, a gépe felé ment.
S Isten látja a lelkét, ő nem tehet róla, hogy a gép gyorsabban
megy, mint a villamos s megint nem tehet róla, hogy a villamosban
egymás mellett látta Antikát és Bandit, akinek családnevét nem
hallotta s tapintatosan nem is kérdezte.

– Persze hogy hazudott, – gondolta – nem lakik a Hüvösvölgyben
s az unokabátyja nem a vőlegénye s a vőlegénye nem az
unokabátyja. Ki hitte volna? Pedig olyan szolid viselkedésű volt,
hogy tüzbe mertem volna tenni a kezemet érte.

Mikor másnap a postáját bontogatta, a következő levelet találta
benne:

»Kedves Szveti, tudom, hogy rosszat gondol rólam és van rá oka.
Igen, láttam, hogy meglátott a villamosban. Hát nem a
Hüvösvölgyben vendégeskedem, csak oda mentem. És esküszöm,
véletlenül találkoztam ott Bandival. És esküszöm, hogy az
unokabátyám, de igaz, hogy nem a vőlegényem. Mert még nem mondtam
igent. Kérem, higyjen nekem, nem mondtam igent és nem is fogok. Amit
maga látni vélt az erdőben, nem úgy volt. Majd egyszer
elmagyarázom. Úgy-e, hisz nekem? Kérem, higyjen nekem, mert nem
szoktam hazudni. Ezt is higyje el nekem és írja meg, hogy elhiszi.
_A._«

Rolland Szvetozár szíve összefacsarodott. Micsoda feneketlensége a
hazugságnak. Persze hogy nem a vőlegénye és persze hogy az
unokabátyja sem. De mi köze hozzá? S hogy amit látott, az
tévedés. Milyen bájos gyerekség! Nem hiába bájos, a hazudozása
is az. De sohasem hitte volna felőle. S ábrándozott róla, mint
elérhetetlen ideálról. Mindegy, az udvariasság megkívánja tőle,
hogy mindent elhigyjen. Persze, ha joga volna el nem hinni, akkor
kételkednék benne.

S nyomban megírta válaszát:

»Kedves nagyságos Antika, szó sem lehet arról, mintha meg nem
esküdnék mindegyik szavára. S hadd köszönjem meg, hogy súlyt vet
arra, hogy higyjek önnek. Mindent elhiszek. Még azt is elhinném,
amit hallani szeretnék és sohasem fogom meghallani, Drága kis kezét
csókolja _Szvetozár._«

*

A Koronaherceg-utcában találkozott Antikával és Bandival. Mintha
veszekedtek volna. Antika haragosan fölbiggyesztett ajakkal egyre
zsémbelt. Bandi mint a megvert kutya, alázatosan cammogott mellette s
amennyire lehetséges, a szavába vágni iparkodott. Ahogy Szvetozár
megemeli kalapját, Antika hirtelen Bandi felé szól:

– Ugyebár, önnek a főpostán van dolga? Hát Isten vele!

S máris ott hagyta és máris Szvetozár mellett van.

– Látta? – szól kihevülten s szeméből csak úgy áradt az
őszinteség. – Kiadtam az útját. Most már csak elhiszi, hogy nem
az unokabátyám?

Szvetozár elhiszi. Igaz, hogy azt írta, hogy nem a vőlegénye. De ki
fog egy bájos kis leányt meghazudtolni?

Ám a bájos kis leány észrevette arcáról, mit gondol s eszébe
jutott, mit írt. Nagyot lélegzett s nyiltan a gavallér szemébe
nézve, szólt:

– Tudom mit gondol s igaza van. Nem az unokabátyám s nem a
vőlegényem. De kiadtam az útját, ezt csak elhiszi?

Ezt is elhiszi, hogyne hinné el? S a kis leánynak megered a nyelve s
beszél csodálatosan mély dolgokat az ő nagy szenvedéseiről. Hogy
mennyire félreismerik s ez neki mennyire fáj.

– Maga ugyebár nagyon léha teremtésnek tart? Pedig nincs igaza –
folytatja, nem törődve a gavallér tiltakozásával. – Mit
csináljon egy fiatal leány, ha nem engedi magát bolondítani.
Bolondít másokat. De megbántam, keservesen megbántam, éppen
magánál.

– Engem, édes Antika, sajnos, nem bolondított.

– Éppen magát, – szólt szinte kiáltva – hát mi volt nekem az
a siheder? Hát maga hisz annak, amit magának mutattam? Maga csakugyan
nem gondolja, hogy ha magát nem tudtam volna ott az erdőben, akkor
eszembe jutott volna: hadd álljak bosszút azon az emberen!

– Igazán? – kiált Szvetozár. Hazudik, gondolta magában, mert
magam sem tudtam, hogy ott leszek, honnan tudta volna ő?

– Nem érdemli meg, – rebegi a szép leány, s az embernek melege
lesz.

– Antika, – szól forró hangon – megengedi, hogy azt értsem
ebből, ami éppen jól esik?

S Antika elhaló hangon, szemlesütve suttogja:

– Azért mondtam.

– Antika, drága, akkor… de igazán nem tart vénnek?

– Mit törődöm azzal!

S Szvetozár úr ott a nyilt utcán megragadja a szép leány kezét s
csak annak ellenkezésén mult, hogy meg nem csókolta. S a kisleány
ismét becsületesen a szemébe néz.

– És úgy-e, nem gondolja, hogy a gazdagsága vonz, s emiatt mondtam
le a másikról?

Szvetozár nem gondolja. Csak tudja, hogy a pénze jobban vonzza, mint
a kora. De ilyesmit csak nem illik megmondani? S ha nem mondja meg,
akkor fogva van. De aki fogja, olyan szép és annyira szereti. S
végignéz rajta, s látja a kristályhomlokon belül az örökké
dolgozó hazugsággyárat.

– Milyen kedves, milyen édes! – szól elragadtatva. – Miért
gondoljam, mikor olyan jól esik az ellenkezőt hallani!

– Akkor jól van minden. Mert nem tudnék magával egy pillanatig sem
boldog lenni, ha föltenné rólam, hogy hazudok.

S Szvetozár melegen, udvariasan erősíti:

– Sohasem gondolnék ilyet magáról, drágám!




_A BÚS ÖZVEGY._

– Igen, – mondta sóhajtva, s tekintete búsan csüggött a kalapja
gyászszalagján. – Özvegy vagyok; szegény feleségem elhagyott.
Tíz boldog esztendőt töltöttünk együtt. Soha sem volt semmi
bajunk, két galamb sem élhetett békességesebben. Aztán meghalt és
itt hagyott. Az volt egyetlen rossz cselekedete, amit ellenem vétett.
De hát tehet szegényke róla?

Itt az elhagyott özvegy ember teletöltötte a pálinkás kupicákat
és kocintott.

– Egészségedre, bátran ihatod, valódi francia. Látod, míg
szegény feleségem élt, nem kellett drága cognacot vásárolni. Ő
értett hozzá, mint kell jóféle szilvóriumot beszerezni. Nekem
spirituszt adnának. Hja, az özvegység!

Ivott és krákogott utána.

– El sem hiszed, ha mondom, hogy özvegységem öt hónapja alatt
vagy öt kilót fogytam. A minap megmértem magamat automatamérlegen.
Hetvenöt kiló voltam, most csak hetven. Ha így tovább tart,
lefogyok megint negyvennyolcra. Mert annyi voltam, mikor
megházasodtam.

Elővette a szivaros skatulyát.

– Parancsolsz? Én, ha megengeded, pipára gyujtok. Voltaképen ez
sem ízlik úgy, mint azelőtt, mikor drága feleségem tömte meg. Ah,
hogy tudta a pipáimat rendben tartani. Csak úgy illatoztak. Minden
nap ő maga letisztogatta, ebédhez, vacsorához már megtömve hozta a
divánhoz, ahol végignyúltam s oly jóizűet aludtam egy órahosszat,
hogy fölért egy mostani egész éjszakai alvással.

– Igen, hát azt akartam mondani (látod, már a gondolataimat sem
tudom rendben tartani), hogy milyen áldás volt rám nézve a
házasság. Negyvennyolc kiló voltam össze-vissza s tíz év multán
már hetvenöt. Ezt őneki köszönhetem, az én felejthetetlenemnek.
Elrémülök, ha elgondolom, hogy esetleg most ugyanez az élet vár
reám, mint legénykoromban. Tudod, az orfeum. Meg az orfeumdámák,
meg a rossz társaság. Hát tehettem is egyebet? Késő estig az
üzletemmel voltam elfoglalva, valami szórakozás csak kell! Hát
éjtszakáztam. Barátom, harminc éves koromban nem tudtam enni, nem
tudtam aludni, csak inni és szivarozni. Micsoda élet volt az! Csontig
lesoványodtam és szegény szüleim halálosan aggódtak értem.

Ekkor a nagybácsim, aki orvosunk volt, azt mondta:

– Ha nem akarod, hogy egy-két év mulva elpusztulj, meg kell
házasodnod.

Én elrémültem e szóra. Én, házasodni! De hiszen ez lehetetlen. Az
első héten megúnnám a feleségemet. Aztán mi lesz? Folytatnám a
legényéletet. Eddig legalább, ahány gyöngéd viszonyt kötöttem,
néhány napnál tovább nem tudott érdekelni. A legszebb nőt is
meguntam. A feleségemet, abban bizonyos voltam, meg fogom utálni.

De csak nem hagytak békét, az anyám sírt, az apám káromkodott,
én azonban hajthatatlan maradtam, mindaddig, míg meg nem mutatták a
leányt, akit számomra kiszemeltek. Barátom, itt a fotografiája –
abból az időből. Hát te láttad az utóbbi időben, akkor
szegényke már nagyon összefogyott, de akkoriban! Gyönyörű,
fejedelmi, erős, széles vállú, a nyaka csakúgy duzzadt, a mellkasa
meg kidomborodott. A szemében volt valami különösen igéző fény,
tán onnan, hogy búsult. Tudod, már el volt jegyezve, de mikor az
édesapja tönkrement, hát a vőlegénye elhagyta. Egy darabig abba
volt szerelmes, de a szüleim őt szemelték ki, jobban mondva az
orvos, aki azt mondta, hogy nekem erős asszony kell mivel magam
gyönge vagyok.

Hát azt akarom mondani, mikor ezt a remek teremtést megláttam,
eloszlott minden idegenkedésem a házasságtól. Most már szerettem
házasodni és még jobban ingerelt rá, hogy a menyasszonyom, noha
igent mondott, nagyon hidegen viselte magát. Sokszor, amikor
megöleltem, ami ellen hiába védekezett, könny csillogott a
szemében.

– Ne búsulj, édes, – vigasztaltam – meglátod, hogy boldog
leszel még én velem. Csak legyen meg az esküvő.

Amire ő azt mondta, hogy csak legyek nyugodt, nem lesz okom
panaszkodni rá. Az olyan szegény leánynak, mint ő, valóságos
szerencse, hogy olyan férjet kaphat, amilyen én vagyok.

(Ekkor egy gyereknek a sivalkodása hallatszott be. A legkisebb, a
másfél éves Rudi ordított. A bús özvegy idegesen pattant föl és
kiáltott a bonnera, hogy csitítsa el a gyereket. Aztán fáradtan
visszadől a székre.)

– Látod, ez is rám szakadt most. Szeretem a gyerekeimet, de a
gyereksivítást ki nem állhatom. Szegény drágám ettől is
megkímélt. Az első esztendőben született már gyerekünk. Addig
úgy éltünk, mint a paradicsomban. A feleségem, noha csöndes
természeténél fogva nem mutatta, szintén boldog volt, már nem
sírt. Mondtam neki, hogy most már az én feleségem, nincs joga
többé a másikért szomorkodni. Nem is szomorkodott. Aztán, hogy
született a gyerek, én más szobába költözködtem, mert nekem
éjtszaka aludni kellett és a gyerek miatt nem tudtam. A szegény
drága maga szoptatta a csecsemőt, aki igen rossz volt, folyton sírt
és öt hónapon át minden éjtszaka táncolt vele a szobában.
Sokszor reggel, amikor benyitottam hozzá, ott találtam a bölcső
mellett a szőnyegen aludva, le sem vetkőzött és az ágya
érintetlen volt. Mintha csak odarogyott volna. Hányszor korholtam
ezért és mondtam, vigyázzon jobban az egészségére. De csak
hallgatott és tovább is táncolgatott.

Meg is látszott rajta. Mikor a gyerek egy esztendős volt, valami
trieszti rokona jött föl, aki az esküvőn látta utoljára. Az
összecsapta a kezét rémületében s nem akarta elhinni, hogy ő az.
Hát ilyenek az asszonyok, nem tudnak magukra vigyázni. Én ebben az
esztendőben tíz kilót híztam s az arcom szép gömbölyű volt,
majdnem olyan, mint most.

Reménykedtem, hogy majd ha a gyerek nagyobb lesz, csak összeszedi
magát. Igen ám, de akkor már útban volt a második. Szegényke
nagyon termékeny volt. Ki se jutott a bő ruhából. Amellett meg
folyton dajkálkodott, meg a házi dolgokat végezte, meg az én
kényelmemről gondoskodott. Igazán egészen bele lomposodott s rá
kellett parancsolnom, hogy egy kicsit csinosítsa magát, mert a férfi
nem szereti, ha az asszony lompos. Ezt is megtette és olyan csinosan
öltözködött azontúl, hogy még otthon is füzőben járt, noha
rosszul esett neki.

Már a harmadik szülés után kezdett köhögni. Mondtam neki, hogy
kímélje magát, hallani sem akart róla. Igazán, egypárszor
keményen rá is szóltam emiatt, de ő csak hallgatott és nem
engedelmeskedett. Jött a negyedik gyerek is. Bizony, a szegény
asszonynak egy percnyi nyugta sem volt. S akkor én is megbetegedtem,
elrontottam a gyomromat. Bizony, nagyon szekáns voltam, de nem
tehettem róla, ez már a gyomorbajjal jár. Engem is ápolt s mikor
végül megsajnáltam, hát inkább Karlsbadba mentem, csakhogy őt
fölszabadítsam az ápolás fáradságától.

Hát a sok baj mellett szegényke mégis meg tudta aranyozni minden
pillanatomat. Nem volt semmi kellemetlenségem, a drága kiismerte
szokásaimat és minden rendben volt, mint a karikacsapás. Meg is
becsültem, nagy tiszteletben tartottam, elhalmoztam ajándékokkal és
nem hiszem, hogy egy asszonynak is lenne annyi ékszere, mint amennyi
utána megmaradt. Nem igen volt módjában viselni őket, hiszen
szegény alig mozdult ki a házból, de az asszonyok szeretik az ilyen
portékát, még ha mindig a szekrényben marad is.

Igy éltünk mi békességesen, boldogan. Dehogy is jutott nekem
eszembe belekóstolni újból a legényéletbe. Minden szomorúságom
mellett, amit drága feleségem betegeskedése okozott, boldog voltam
és egészséges. Nem is kíméltem semmi költséget, hogy
meggyógyítsam, de úgy látszik, az utolsó szülés végleg
megtörte erejét. Alig hogy fölkelt, ismét ágyba dőlt. Egy darabig
még erőlködött, dolgozott, a gyerekekkel kínoztatta magát, de
csak elhagyta az ereje. Három hónapig szenvedett így, míg meghalt.

Szegényke, még az utolsó pillanatait is a gyerekeknek szentelte.
Végigsimogatta fejüket s egyenkint magához emeltette őket s amíg
gyönge ajkával csókolta, oly búsan nézte őket. Nagyon tele volt
velük a szíve, hogy rám nem is gondolt. Csak az utolsónál
görcsösen fölzokogott és azt mondta:

– Igérd meg, hogy jól bánsz vele.

Megigértem. Azért kérte ezt, mert nagyon haragudtam erre a gyerekre.
Ez volt a legrosszabb, még most is ez kiabál a legtöbbet, aztán meg
ő fosztott meg a szegény drága asszonytól. De azért megigértem
és meg is tartom fogadásomat.

Őt pedig nem felejtem el soha. Minden pillanatban érzem hiányát.
Semmi kényelmem, semmi gondoskodás rólam. És fogyok, barátom,
fogyok. Ő volt az én éltető angyalom. Ó, miért is kellett
megérnem ezt a bús özvegységet! Parancsolsz még egy kupicával?




_VÉGZET._

Abban a pillanatban, amikor a feleségével a karján a méltóságos
úr elé lépett Loossy Gáspár az ünnepelt piktor, érezte, hogy
mindennek vége. Honnan érezte? Sehonnan. De világosan látott
mindent. A gyönyörű asszony otthon összeábdált estélyi ruhában,
mosolyogva fogadta a méltóságos úr örvendező bókolását, hogy
nem csoda, ha ilyen muzsa mellett a művész lelovagolja összes
vetélytársait s szeme megakadt a méltóságos frakk tökéletes
elegánciáján, melyet egybevetett az urán lógó tízéves
ruhadarabbal. Mintha megszállta volna a lélekben való látás, a
jövendőben való olvasás kétes adománya, a piktor sokkal többet
tudott már, mint maga az asszony. Az a frakk, az az elegancia! Az a
nyájas simaság, az az otthonos gavalléria, ahogy ez az úr hölggyel
szemben meg tud állani! Egy ellenállhatatlan hívás volt ez a
multból, amikor Loossy Gáspárné maga is tagja volt ennek a tiszta
társadalomnak, de kicsábította belőle éppen az, ami most
eltörpül az úri megjelenés előtt: a cigányos nemtörődés a
formákkal, a ferde nyakkendő és ferde cipősarok, a homlokba
csapzott frizura s a nadrágzsebbe mélyesztett kéz.

– Az ördög vitte volna – gondolta Loossy Gáspár s az első
képre gondolt, melyért most a fiúk megbankettezik s a méltóságos
mecénás úr az élete útját keresztezte. Pedig igazán nem
történt semmi s a méltóságos úr frakkja valóban elegáns volt s
hozzá sem mérhető az övéhez. Hát miért ne vegye ezt észre az
asszony, mikor ő is észrevette?

Az ünnepelt jobbján ült a méltóságos úr, a méltóságos úr
mellett ült a szépséges asszony. Loossy Gáspár, a mindig vidáman
bárdolatlan piktor bambán mosolyogva nézett jobbra-balra, mintha a
tósztja nyomná. Pedig nem az nyomta. Szemben velök ült Koros Gyuri,
a vidám szobrász, aki a szép asszonnyal úgy szokott évődni, ahogy
a művészkollégák évődnek a művészkollégák feleségeivel. Most
is átkacsintott a szép asszonyhoz:

– Lidike, lelkem, ha tudnám, hogy nekem olyan szép!

Máskor a szép asszony dévaj kacagással felelte volna:

– Hát kinek, Gyuricám?

Most pirosság öntötte el az arcát, az ajkába harapott s a
méltóságos úr felé fordulva, apró fehér foga között élesen
mondotta:

– Ugy-e, sajátságos hang? De bizonyos körben bizonyos hangot meg
kell szokni, ha nem is kell megtűrni.

Ah, hogy rakétázott ez a finoman éles visszautasítás a Loossy
Gáspár lelkében! Egészen világos. Az asszony elidegenedett a
körétől, az asszony el fog idegenedni tőle is.

A méltóságos úr pedig erősen adta a bohémet a bohémek között s
ezzel mind előkelőbb lett s a bohémek mind ordinárébbakká váltak
körülötte. Ime, egy gróf még bohémkedni is finomabban tud, mint
ezek a rongyosok. De hát a másik oldalát az éremnek már
elfelejtette az asszony? Hiszen köztük volt, közülök szökött ki,
s ami csábította, ami vonzotta, aminek feláldozott rangot és
gazdagságot, az éppen a léleknek és elmének gazdagsága volt, a
féktelen vérmérséklet, mely lehányt magáról minden formát és
diadalmas szárnycsapásokkal emelkedett az előkelők fölé. Ha ő
ezzel a gróffal az elméjével, a humorával, a tudásával és az
érzőképességével lovagi tusára lépne, hogy elterülne ez a
kifogástalan frakk a porondon!

– Hölgyeim és uraim!

A méltóságos úr mondja ezt. Ő mutat rá finom és
szeretetreméltó dialektikával a művészet királyi voltára, ő nem
tud semmit rangról, vagyoni kiválóságról, ő mondja el mindazt,
amit Loossy Gáspár a szemébe szeretne vágni. S milyen goromba volna
ez mind, ha ő mondaná a gróffal szemben, s milyen megvesztegetően
nyájas és megbecsülő az, mikor a gróf mondja el ő neki, meg a
többinek! S az asszony ezt is érzi és sóhajtva és csillogó
szemmel nyúl a poharához és kocint a gróffal: milyen jól esik neki
a régi otthoni, finom hang!

– Hölgyeim és uraim!

Az ünnepelt piktor mondja ezt. Egy hajtásra megitta volt borát s
most elbódulva keresi a szavakat. Rendszerint nem kell őket keresnie,
kitünő, sziporkázó szónok, éppen csak patétikus és sablónos
nem tud lenni. Az ördögbe is! Most egyéb sem jut eszébe, mint hogy
mélyen meg van tisztelve és nem talál szavakat érzelmei
kifejezésére. Közhely, közhely, gondolja magában s valami
unszolja: lovagold le ezt az embert, ha most le nem gyüröd a
szellemed erejével, elvesztetted az asszonyt.

Fölszegi a fejét, dacosan néz körül s balkezével olyan simító
mozdulatot tesz a haján, melyre az egész társaság, mely már ismeri
a modorát, fészkelődni kezd: most, most következik a Loossy-féle
elmésség. S ő maga is várja és lesi, hogy eszébe ötöljön a
Loossy-féle elmésség és megint érzi, hogy a végzet áll útjában
és minden attól függ, hogy az asszony büszke lesz-e reá, vagy
szégyelni fogja magát miatta.

– Nem megy – gondolja magában, aztán könnyelmű bohém
kétségbeeséssel behúnyja a szemét és beszél:

– Önök még nem tudják, mi történik most bennem azonfelül, hogy
mélyen meg vagyok hatva. Önök nem tudják, miért vagyok most olyan
ostoba, hogy főbe kellene magamat lőnöm, csak azt látják, hogy
ostoba vagyok. Méltóságos uram, nem mindig nyerek első díjat, azt
jól tudja. S nem mindig vagyok olyan ostoba, azt társaim tudják. És
tudja a társam is, aki… (azt akarta mondani: aki ön mellett ül,
gróf úr) velem szemben ül és gunyolódva néz rám. Ne gunyolódj,
Gyuri, jusson eszedbe az az ocsmány képjáték, mely távolról
halálfej, közelről borospince. Most, kehellyel a kezemben látnak
közelről s én tudom, ha most a fotografus ránk irányítaná a
masináját, a képén okvetetlenül rajta lenne a halálfej. Éljenek!

– Ennek egy csöpp értelme nem volt, de nagyon mély – mondotta
Koros Gyuri és kocint.

– Én megértettem – szól komoly szívességgel a gróf úr és
jelentősen megszorítja a kezét. Loossy Gáspár a feleségével is
kocint s keresi a tekintetét. Nem találja. Az asszony arca
megmerevült, gyöngéd haloványság ült ki rajta s az ajkát
összeszorítja. S az egész társaság elkedvetlenedett, s
megesküszik rá, hogy az ünnepelt piktor be van rugva.

Mikor hazavitte a feleségét, mintha valaki diktálta volna neki: most
öleld magadhoz és mondd neki, hogy mindez a dicsőség nem ér
semmit, hogy most a kocsiban egymáshoz simulnak, többet ér
mindennél. De nem teszi, nem tudja megtenni. Konokul hallgat s azt
hiszi, az asszony hallgat konokul. Majd érzi, hogy nem szabad a
grófról beszélnie és valami kényszeríti, hogy beszéljen róla.

– Kedves ember, úgy-e?

Félig kérdezve, félig gyanusítva böki ki a kérdést, melytől az
asszony fölriad s a sötét kocsiban mélyen a szemébe mélyeszti
tekintetét:

– Úgy találod?

– Igen – mondja tompán.

– Holnap meg fog látogatni a műteremben.

– Örülök.

– Én is ott leszek a műteremben. Megkért, hogy legyek ott.

Nagyot sóhajt.

– Akkor légy ott.

Amint hazaértek s az asszony leteszi felöltőjét, átmenet nélkül
folytatja:

– Az az úr határozottan tetszik nekem.

A piktort szíven ütötték e szavak.

– Nekem is – mondja tompán.

– És én is tetszem neki.

– Jó ízlése van. Kinek nem tetszel te?

Leülnek a műteremben, mely egyszersmind a szalónjuk.

– Te, Gáspár!

– Édes?

– Te ma különösen ügyetlen voltál és vagy.

Lecsüggeszti fejét.

– Tudom.

– És belenyugszol?

A piktor fölszegi fejét.

– Emlékszel, mikor szerelmet vallottam neked? A szegény piktor öt
perccel előbb nem gondolt arra, hogy az előkelő grófkisasszonynak
szerelmet valljon. De egyszerre csak hajtotta valami, hogy a karjaiba
kapja s a fülébe csókolja: légy enyém! És megtette akarata
nélkül s a világ legboldogabb embere lett. Ezt a végzet csinálta.

– Hm, azt hittem, hogy te.

– Nem én. És látod, most is tisztán látok és érzek. Nekem meg
kellene fojtanom azt az embert, mert elrabol téged. S itt ülök s nem
tudok mozdulni. Ezt is a végzet csinálja.

Az asszony felszökik s ura ölébe ül.

– Te ostoba!

– Látod? Ezt is értem. Te is tudod már, de még nem akarod.

– Hát ne engedd! – kiált az asszony. – Láncolj le, verj meg,
kergesd el azt az embert, légy megint különb, mint a többi, hiszen
én nem akarom, nem én akarom, hanem ő! Hát ne engedd, ne engedd!

Loossy Gáspár melle zihálni kezd. Két karjánál fogva megrázza az
asszonyt és vadul az arcába dobja csókjait.

– Hát nem engedlek, érted? Nem engedlek. S ha holnap az az ember
jön, megint megérzed benne a magad fajtáját s mivel tudod, hogy nem
engedlek, hát a hátam mögött fogsz vele összeállani. Nincs, nincs
segítség, érzem, tudom, akármit teszek, csak a karjaiba kergetlek.

A szép asszony kérlelve búvik a melléhez. Nem szól, csak
csókolja, simogatja. Múlnak a negyedórák s a nagy csöndben mintha
elült volna a vihar, szétoszlott volna a rossz álom. S mikor másnap
fölébredtek, két idegen ember kívánt egymásnak jó reggelt.




_TARTALOM._


COGNAC-IDILLEK:

  I. A kutyafejű 3
  II. A megcsalt asszonynál 10
  III. A gyászos özvegynél 19
  IV. A féllábú leány 26
  V. Tükör-őrület 35
  VI. A másik 42
  VII. Prometheus 50
  VIII. A fúria 57
  IX. Idegvilág 65
  X. Az úr 73


ELBESZÉLÉSEK:

  Csipkerózsika 81
  Erdő szélén 93
  Végre 99
  A pók 108
  Szegény asszony 118
  A próba 125
  Egy szegény fiú emlékeiből 136
  Mihály 155
  Örmény regény 163
  Két ágy 176
  Vak asszony 187
  Károly 200
  Mesék 207
  A vadállat 226
  A bosszú 233
  Szétbarátkozás 240
  A gróf 250
  Nyomok a hóban 270
  Nellike gyógyul 279
  A téma 291
  Phyrné 298
  Az öreg úr 306
  Emmi kisasszony 313
  A jó Kazimirné leánya 321
  A léleklátó 330
  Romantika 339
  Az élet szürkeségéből 346
  Udvariasan 353
  A bús özvegy 363
  Végzet 371


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

48 |de úgy fáj |»de úgy fáj

99 |ennel elteltével |ennek elteltével

190 |végig a szobalnányt |végig a szobalányt

382 |Károly 201 |Károly 200

382 |A vadállat 225 |A vadállat 226

382 |A gróf 251 |A gróf 250]








*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK COGNAC-IDILLEK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.