The Project Gutenberg eBook of Álomvilág, by Zoltán Ambrus

E-text prepared by Tamás Róth, Albert László,
and the Online Distributed Proofreading Team Europe
(http://dp.rastko.net)

ÁLOMVILÁG

PÓKHÁLÓ KISASSZONY.

Nagyon gyerek voltam még akkor, mikor először láttam. És természetesen: álmomban láttam őt először A kik szerepet vállaltak a sorsomban, soha se mulasztották el bejelenteni magukat hajnali álmaim ezüst esőtől fénylő palotáiban.

Azt álmodtam akkor, hogy megszöktem a nagy kék szobából, mely nekem a világot jelentette. Ébren, ébren gondolni se mertem volna erre a szörnyüségre; de álmában szárnyai nőnek a legjobb kis fiunak is, s én meg akartam tudni: mi van a nádason túl? Úgy kezdődött az álmom, mintha már megugrottam volna. A boldog lények hálátlanságával siettem le a lépcsőn, s odalenn dobogó szivvel lapultam meg a kökény-bokrok mögött. Hátha észrevesznek s egyszerre csak visszaszólit egy ismerős hang?! (Egy ismerős hang, melyet nem hallok többé soha.) Nem; szabad voltam, akár ma. Megkerültem a kút-házat s minden szerető szemtől távol: nyugodtabban koczogtam tova. Csak a sinek mentén mertem haladni: ez a sin-pár volt a zsinór, mely a nagy kék szobával összefüzte a járó székéből elillant tékozló fiut. A kanyarodónál -2- nagyot dobbant a szivem. Hirtelen elém bukkant az óriási jelző-oszlop, s ilyen közelről még soha se néztem egyetlen, nagy, vörös szemébe. De aztán neki bátorodtam s tovább lépegettem. Minő kalandos út, én Istenem! Egy ökörszem majd levert a lábamról s a sás halk zizegése kimondhatatlan félelemmel töltött el. Majd egy lokomotív rohant el mellettem, mint egy megdühödött, roppant fekete komondor, mely nem ismeri meg többé a gazdája kis fiát. A telegráfrudak, mint komor felkiáltó jelek meredeztek elém, s a messzeség, rejtelmes hangjaival, bal-jóslatokat suttogott a fülembe.

Letértem túlnan egy gyalogösvényre, mely a nádas felé vezetett, és enyém volt a róna, először világéletemben. Felhőtlen ég nevetett velem szembe s lábam uj erőre kapott a pázsit selymén. A jóságos kövér levegő megsimogatta szőke hajamat s azzal biztatott, hogy szereti ő a kis fiukat is. A nádas eltünt a szemem elől; nem gondoltam semmire, csak mentem tovább, tovább; és eltévedtem.

Mire körülnéztem, már késő volt. Nem láttam egyebet, csak a végtelen sikságot. Elbágyadt szemem nem találta meg sem az állomást, sem a jelző-oszlopot, sem a falu tornyát. Talán a könnytől nem, mely egyszerre csak összefutott szempilláim alatt.

Álmában az ember, kivált ha még nagyon fiatal, hajlandó hinni a virágok lelkében. Igy eshetett, hogy szenderem ködében sorra kérdeztem az előttem pompázó csodálatos virágokat: »Mondjátok meg, virágok, merre találok haza?!« A virágok nem feleltek. S én kitaláltam, hogy ezek a virágok nem nekem nyilnak.

Csak egy reménységem volt még: három sápadt -3- zöld bokor az ónos messzeségben. Arra tartottam. Micsoda szerencsém volt! Ez a három bokor nem volt délibáb, hanem egy kis erdő. S én biztosra vettem, hogy ebben a kis erdőben egy jótékony gnómot fogok találni, a ki utba igazit.

A cserjés véresre karmolta arczomat s meztelen térdemet vörösre csipte a csalán. Jeges lélekzetü árnyékok közt vergődtem előre, melyek mintha komor szellemek lettek volna. De küzködésem nem volt hiábavaló. A gallyak mögött, melyek homlokomat verdesték, valami tisztásfélét pillantottam meg, s egy utolsó erőfeszités után, végre-valahára, lábam előtt bugyborékolt az Ér.

Az Ér, de nem az a szennyes, sekély viz, melyről oly sokat hallottam beszélni, hanem egy duzzadó, helyes kis folyó, melynek ultramarin szinü vizén aranyhajócskák uszkáltak. Az arany-hajócskákat valami titokzatos lehellet hajtotta; s a vizfenékről édes, halk zene hallatszott.

Bódultságomban talán elandalodtam volna ezen a lágy zengésen, de pillanatnyi merengésemben egy csúfondáros hang zavart meg; valami különös, zengő nevetés, melyet mintha sok piczi csengettyü kisért volna csilingelő szóval. Fölnéztem, s az Ér tulsó partján egy furcsa társaságot pillantottam meg, mely láthatóan éppen csak engem várt.

A kék virágokkal szegett mezőn egy szép kis kinai lány állott, kontyba tűzött hajjal s türkizes gombu, hosszu tűvel a hajadíszében. Soha ilyen leányt; kék volt a szeme, kék a ruhája, kék még a haja is. Egy csomó kék virágot szórt elém a habokba, s láttam, hogy virágainak még a levelei is kékek. Körülötte, szép rendben, idomtalan kis kinai majmok ültek, a kik mind kéken vigyorogtak a világba, s kék repkényt tartottak a kezükben. -4-

És szólt a kis kinai lány, olyan hangon, mint ahogy a karácsonyfák csengettyüje szól:

– Ó, szép kinai lány – feleltem én, és reszketett a lábam – mondd meg nekem, merre találok haza?

– Haza? – szólt, s hangja zengésében volt valami fenyegető – ne kérdd azt, kis fiu. Te soha se fogsz haza találni többé. Ez a büntetésed, a mért megszöktél hazulról.

Keserves sirásra fakadtam, s a könnyem úgy hullott, mint a záporeső. A kék majmok bukfenczet hánytak örömükben. A legkisebbik felkunkorodott a kék repkényre, s onnan vihogott le rám. A kis kinai leány azonban megszánt, s így kezdett vigasztalni:

– Ne félj. Jó dolgod lesz nálam, jobb, mint odahaza. Elviszlek magammal. Városom ezüst vizen épült, s palotái fehér ködben úsznak. A legszebbiket teneked adom. Király léssz udvaromban, s birodalmamban az történik, a mit te akarsz. Csak intened kell, s a lehetetlen valóra válik; és hogyha valamit kivánsz, csupán a kezedet kell kinyujtanod érte. Légy nyugodt; nem fogsz haza vágyakozni. Ha ezen a folyón átjöttél a tulsó partra, nem emlékszel többé. Boldogságodnak nem lesz se kezdete, se vége. Gyönyörüségeket fogsz látni, a mikről nincsen képzeleted; zene vár rád, mely szebb, mint a keruboké; illatokat fogsz érezni, melyekről sejtelmed se lehet; selymen meg bársonyon kell járnod, s bort fogsz inni, a minő so’se volt a földön. Mindezért pedig: nem kivánok tőled semmit. Nem lesz egyéb dolgod, mint hogy gyémánt-palotádban, melyet négy silbak őriz, hogy a napfény be ne süssön hozzád, angyal arczu, vizes szemü, piros -5- bóbitás kis lányoknak el fogod beszélni Random Roderik kalandjait.

– Ó, Pókháló – rimánkodtam, összekulcsolva a kezem – ereszsz el ez egyszer, s mondd meg, hogy merre találok haza?! Igérem, sohase leszek többet rossz, sohase lépem át birodalmad határát, s nem jövök az Ér partjára soha. Csak még ez egyszer bocsáss el, könyörgök.

Intett; a kék majmok a vizbe ugráltak, hogy átrohanjanak érettem, s megkötözzenek. Az egyik aranyhajó nyilsebesen tartott felém; láttam, hogy el vagyok veszve. Menekülni akartam, de lábam a földbe gyökerezett. A szemem elborult; éreztem, hogy a majmok megragadnak; nagyot sikoltottam, és fölébredtem.

Rácsos ágyamban találtam magamat; rácsos ágyamban, melynek jól ismert zöld hálózata, most az egyszer, minden szokás ellenére, le volt eresztve. Verejtékes arczom fölé egy áldott arcz hajolt, s ez az édes közelség lassankint elcsititotta szivem dobogását. Az éj borzalmai elszálltak lázas fejem felől; a földé voltam ujra. Nem féltem többé semmitől, senkitől.

És reggelizés közben, mikor nagy kinai porczellántálunk czirádáin viszont láttam tündéremet egész majomudvarával, már bátran néztem szemébe az éjszakai rémnek, s vidáman köszöntem neki:

De attól fogva gyakran gondoltam a tündérre; és nem minden nyugtalanság nélkül gondoltam rá. Éreztem, hogy -6- még találkozni fogok vele, s kissé féltem a pillanattól, a mikor, tán más alakban, el fog jönni ujra, s megint a fülembe csilingeli, hogy nincs szebb dolog a világon, mint angyal arczu, vizes szemü, piros bóbitás kis lányoknak mesélni a hires Random Roderikről, s arról, a mit átélt szárazon és vizen.

II.

Persze hogy ráismertem, mikor ujra láttam. Ekkor ugyan már matróz-kalapot viselt, a haja két fonatban lelógott a hátára, s az oldalán táska csüngött, melyre ez volt fölirva, hogy: »Musik«, de azért ráismertem. A ki egyszer tündért látott, ráismer a gonoszra bármi földi mezben.

Akkor már nagy kamasz voltam, s állitólag a szinusz alfával, meg a koszinusz betával foglalkoztam volna sokat és tüzetesen. A tulajdonképpi és egyetlen foglalkozásom pedig az volt, hogy reggelenkint, a mint lehajtottam a kávémat, rohanvást vágtattam Binder Sárika után, hogy elfogjam még a kapuczinus-templomnál, s ott illedelmesen megemelintvén előtte a kalapomat, azt kérdezzem tőle:

– Tisztelt Nagysád, minthogy ma véletlenül nekem is az iskola-utczában van dolgom, megengedi-e, hogy elkisérjem?

A Binder Sárika jósága és az én egyhanguságom határtalanok voltak. Egyébként sietek kijelenteni, hogy kettőnk regényéből már csak a következő párbeszéd-rongyra emlékszem, mely épp oly gyakori volt nálunk, mint Homérosznál a Rhododaktülosz Éosz:

Természetesen, minthogy egyébbel akkortájt egyáltalán -7- nem foglalkoztam, abban az órában is Binder Sárika után vágtattam, mikor viszont kellett látnom tündéremet. Ó, az álnok! Nem a Sárika virágos, kék mosóruháját öltötte magára, csakhogy megejtsen?! De én keresztülláttam rajta. Tudtam, hogy az, a ki mellettem lépeget, csak ál Binder Sárika, s a valóságban nem más, mint Pókháló kisasszony. Ráismertem a mosolyáról, a tekintetéről, csengettyü-hangjáról.

Nem mondom el, hogy mit beszéltünk; talán nem is beszéltünk egyébről, mint táncziskolai apró történetekről. Beszéd dolgában tündérem hű maradt szerepéhez. De meggyónom, hogy tekintete és mosolya egészen másról beszéltek; meggyónom, hogy ez a tekintet és ez a mosoly a halhatatlanság örök dicsőségét igérték nekem.

És csakugyan megszöktem az iskolából; csakugyan kimentem a városmajorba, verseket irni, ölelkező rimekben; a tölgyek közé, hogy átadjam a halhatatlanságnak a Binder Sárika nevét, s ráadásul a magamét is.

III.

Egyszer, jóval későbben, utra készülődtem. Menekülni akartam a haszontalanság esztendőinek hazajáró lelkei elől. Okos emberré szerettem volna lenni. Akkor azt hittem, hogy ez könnyü, csak akarni kell.

Azt még nem tudtam, hogy hová megyek, csak azt tudtam, hogy el kell mennem akárhová; el onnan, a hol voltam. Mégis, úgy gondoltam, hogy majd jobbra tartok.

Már mindenem össze volt csomagolva, csak még egy Pierrette-kép állott az iróasztalomon. Erről az egyről sokáig nem tudtam elhatározni: vajjon magammal vigyem-e, vagy a kályhába dobjam? Egy bolond kép, -8- olyan, a milyet fiatal festők szeszélyből, művészi hányavetiségből ütnek össze; valami idétlenség: fehér-fehéren. Egy mosolygó, kékszemü Pierrette; ostobaság, mondom, mely azonban kedves volt nekem.

Ledültem a kanapémra, hogy még öt perczet adjak magamnak az elhatározásra. A szomszédban egy doktor-kisasszony a Lohengrin nászindulóját kezdte kalimpálni. Untam már a nászindulót, a doktor-kisasszonyt, a Pierrette-et, magamat és az egész világot.

– Mert megcsaltál. Elhitetted velem, hogy nincs szebb dolog a világon, mint a Random Roderik kalandjai. Nos hát ez hazugság. Minden mese szörnyen ostoba; okos dolgok: a kőszén, a valuta és a perrendtartás. Aztán meg örök dicsőséget igértél nekem. És ez még nagyobb hazugság volt. Azon kezdem, hogy dicsőség nincs, talán nem is volt soha. Vagy ha mégis volna, annyi bizonyos, hogy nem az én számomra termett.

– Ej – szólt a kép – mikor gyerek voltál, úgy beszéltem hozzád, mint gyerekhez szokás. Azért nem csaltalak meg. Hidd el nekem, ezen a földön minden, de minden: játék; s az a játék, a melyet én mutattam neked, még a legszebbek közül való. A dicsőség sem álom, ha csak azt képzeled alatta, a mit elérhetsz. Mit gondolsz, van olyan csodabogár, a ki nem törődik vele, hogy a többiek megbecsülik-e?! Ugyan hadd el! -9- Ismerlek, szép maszk! Aztán meg: már benne vagy a játékban. Ha veszit is az ember: mindenkin rajta áll, hogy legalább szépen játszsza végig a megkezdett játékot. És ha vannak dolgok, a melyek nem a te számodra termettek, ezek: a kőszén, a valuta, a perrendtartás, meg a többiek.

Fölálltam, fogtam a Pierrette-et és bedobtam a tűzbe. Hanem azért balra mentem, nem jobbra. S a legelső helyen, a hol tanyát ütöttem, a falról egy Pierrette-kép mosolygott le rám. Valami Willette-másolat; fehér fehéren.

IV.

Úgy tetszik, rég volt, nagyon rég. Mikor még más nap volt az égen. Mikor ujra megtanultam imádkozni. Mikor még volt a világon tavasz; mikor még volt a gyümölcsnek íze; mikor a gyerekek még énekeltek az utczán.

Emlékszem, egy este, lámpafénynél, betüket vetettem betük után. Nem volt az se kőszén, se valuta, se perrendtartás, de valami afféle. Elég az hozzá: akkor kedves volt nekem az a munka.

Elbóbiskolhattam egy kicsit, mert felriadtam rá, a mint valami az asztalról a földre koppant. Egy könyv. A Fleurs du mal.

A hogy’ lehajoltam érte, pézsma-illat csapott meg, s ugyanakkor valaki megérintette a vállamat. Tudtam jól, hogy a ki vállon érint, nem élő lény, csak üres látomás, de már nem volt erőm rá, hogy megtöröljem a szemem. -10-

– Innen, ennek a könyvnek a lapjai közül. Nézd, hogy’ össze van gyürve a báli ruhám.

Csakugyan, nem a legjobb szinben volt a szegény látomás. S meglátszhatott az arczomon, hogy nem igen vagyok megilletődve.

– Ej tán meg se ismered a szegény kis Pókhálót? Már az igaz, hogy szépen megfelejtkeztél rólam!

– Legyen akármi: menj vissza, a honnan jöttél. Ne zavard meg a nyugalmamat. Boldog vagyok. Nem kellesz.

– Goromba vagy velem. Ezt nem vártam tőled, hálátalan! Ez csúf dolog! Én mindig kedves voltam hozzád.

– Nem voltak azok hazugságok. Mit tehetek róla, hogy türelmetlen voltál?! S aztán édesem, ha megcsaltalak volna is?!… Meg fogod bocsátani.

– Nem. Ezután majd csak szépen megleszek nélküled. Nem esik többé nehezemre lemondani rólad.

– Majd meglátjuk. Engem nem egykönnyen felejtenek el az ilyen urfiak. Különben ez nem is illenék hozzád. Te azok közé tartozol, a kik visszatérnek.

– Nagyon bizonyos vagy a dolog felől. Pedig hiába valók lesznek az igéreteid.

– Szófrozűnén. Békét tenmagaddal. Eh, ne add az ártatlant! Azt hiszed, sokáig be fogod érni ezzel a munkával?! Ezzel a munkával! -11-

Kinyitottam az ablak egyik szárnyát s lehajitottam a Fleurs du malt a szomszéd puszta kertbe. A látomás eltünt.

Hanem a könyvet másnap visszahozták. Kitalálták, hogy csak az enyim lehetett.

Egy rettentő, halálos zsibbadtság után, mikor a szemem kezdte ujra meglátni a tárgyak formáit s a szineket, mikor megint hozzászoktam a fényhez és a hanghoz, mikor, méltó bámulatomra, néha-néha azon leptem meg magam: mintha gondolkoznám – egy borongós, fagyos őszi este, ismét látnom kellett Pókháló kisasszonyt.

Ó, a nyomorult, mily ravaszul ejtett meg! Még magamhoz se tértem, már ott leselkedett közel, a szoba legsötétebb zugában. Még alig néztem szét az otthonomban: »Az ott függő lámpa. Ez egy márvány-asztalka. Egy márvány-asztalka… nem emlékszem! Ott, ott egy kép van. És ez itt, ez én vagyok« – s már végig simitott a homlokomon hideg kezével. Eleinte úgy settenkedett körültem, mint az árnyék. Aztán szólt hozzám, halkan, gyöngéden, figyelmesen, mint egy hű cseléd. Végre leült az ágyam mellé, mint egy testvér.

Sötét ruhában volt, és szelid, nyájas szeméből nem sugárzott egyéb, csak irgalmasság. -12-

Mikor fölkeltem, ott volt, hogy a karjába fogózzam. Ha odakünn fütyült a szél, lebbent, hogy betegye az ablakot. Ha nem tudtam aludni, meséket mondott nekem: édes, kedves történeteket.

És eljövén az idő, mikor el-el kellett válnunk, azzal hagyott el, hogy: »Holnap. Holnapután. Mindennap.«

Azóta gyakran láttam. Azóta nagyon megszerettem. Azóta kedvesebb volt hozzám, mint valaha. Azóta azt hittem, hogy ő az én szeretőm.

És néha igazán azt képzeltem, hogy karjaim közt tartom Pókháló kisasszonyt.

VI.

Izgatottan jártam le és fel a szobámban; a türelmetlenségtől lázasan vártam rá. A fali óra egyik negyedet a másik után berregte el; nem jött. Megpróbáltam másra gondolni; nem sikerült. Egy szemtelen szán már vagy huszadszor csörömpölt el ablakaim alatt; csak az nem akart mutatkozni, a kit én lestem szorongva. Egy óra, másik óra, harmadik óra. Ó, én bolond, a ki nagy kivilágitást rendeztem a tiszteletére! A sötétségben talán megszánt volna az álom.

Végre, nagysokára, felpattant az ajtó s ott állt a küszöbön. Még csak egy mosolylyal se mentegette magát.

Ametiszt szinü, bársony szoknyában jelent meg előttem, s öltözékének alsó része ezüstös fényt sugárzott. Ruhadereka rózsaszinü fátyolszövetből volt, melyet rózsaszin gyöngysor fedett. Egy ocsmány sárga rózsát tartott a kezében; s most vettem észre először, hogy Carmenhez hasonlit. -13-

Leereszkedett egy hintaszékbe s egyszerüen nem felelt a kérdéseimre. Csak annyit mondott, hogy:

Szemrehányásokkal halmoztam el. Felpanaszoltam neki, hogy mind ritkábban és ritkábban jár hozzám, s ha eljön is, órákig várakoztat magára. Gyáva és silány voltam, mint egy szerető, a ki rövidnek találja mézesheteit, s féltékeny ismeretlen vetélytársaira. Csak mosolygott rajtam s tüntetve játszott a gyalázatos sárga virággal.

– Megcsalsz, alávaló! – szóltam s megfogtam a kezét. Már nem tudtam, hogy mit cselekszem.

– És ha úgy volna? – felelt ő. – Eh, hagyjon el, ön fájdalmat okoz nekem!

– Ó, Pókháló! – rimánkodtam neki – ne légy hozzám kegyetlen! Lehetnek fiatalabb kedveseid, nem lesz egy sem, a ki oly forrón, oly igazán szeret téged, mint én. Musette, Musette! – igy szoktam volt nevezni boldog perczeimben – Musette, felejtsd el, hogy most őrült vagyok, s ne hagyj el! Édes kis Musette-em, gondolj rá, hogy tiéd vagyok örökre, örökre!

– Pókháló! – rémüldöztem, s reszkettem a felindulástól – csak nem akarsz elhagyni?! Mondd, ugy-e, hogy nem akarsz elhagyni?! Pókháló, kérlek, könyörgök, ne hagyj el! És hogy ha nem -14- szeretsz többé, legalább légy kegyelmes, és bolondits tovább!

Csak egy szánakozó tekintettel védekezett; de ez elég volt rá, hogy a karom zsibbadtan hulljon le.

– Akarsz egy jó tanácsot? Ne jöjj utánam. Nincs rá mód, hogy még egyszer megtalálj. Különben igyekezzél szépen vénülni meg, s tanuld meg, hogy árnyéknak, asszonynak, tündérnek so’se menj utána.

Elment. Lassu, nyugodt léptekkel, mint egy gyermek, a ki tudja, hogy eltiport egy hangyabolyt.

Gyávább voltam egy szobalánynál, a ki szerelmi bánatában gyufa-oldatot iszik. Csak átkozódni tudtam.

– Tündér! – zokogtam – a ki megrontottad gyerekfejemet, a ki ingoványba csaltál a kötelességek elől, a ki ráolvastál legjobb szándékaimra, tündér, a ki megloptad boldogságomnak oly rövid óráit, tündér, a ki csak azért ragadtál ki egyre édesebbé váló haldoklásomból, hogy megmutasd az uj életnek egész silányságát, hogy arczomba vágd tulajdon semmiségemet, hogy tükröt tarts elém, melyben nem látok egyebet, mint eldobott kereplőt, elpusztult szélmalmot, garadot, a mely üresen jár – tündér, légy átkozott!

De aztán lassankint lecsillapultam. S egyszerre, az emlékek rózsaszinű ködén át, ismét elémbe csillant a Pókháló kisasszony finom arcza; a szelid, nyájas arcza, -15- nem az a szemérmetlen, daczos arcz, a melyet nemrég láttam. Még egyszer, utóljára, láttam mosolyát, egyre bágyadtabban, egyre halványabban, mig végre a köd összefolyt előttem… s mire nem láttam többé semmit, a szivem megtelt hálával s azzal a szomorusággal, mely édes és rejtelmekkel teli.

Úgy képzelem, Burgundiai Margit ezer szeretői között is akadhatott, a ki a nesle-i torony fekete ablakánál, közvetetlenül a halálos ugrás előtt, a legutolsó pillanatban, visszagondolván a szerelem éjjelére, igy szólt magában:

– És mégis!… Ajkad ajkamon volt, karjaid körülfonták a nyakam, és mámorom, szerelmi boldogságunk mámora, nekem megérte a többit: a tornyot, a zsákot s a sáros halált.

MESE A HALÁSZRÓL ÉS A TENGERÉSZRŐL.

– Milyen jó azoknak az asszonyoknak – szólt magában – a kik a tengeren túl laknak! Ott napfény van, és a nők szines ruhában járnak. Kaláris csüng a nyakukban, és hosszu fátylat hordanak, mely tánczközben libeg-lobog, mint a karcsu goëlette-ek vidám kis zászlói. Nappal palankinban sétálnak, s apró szerecsenyek szaladnak előttük, a kik legyezőikkel megóvják őket a mérges legyek csipéseitől. Mikor pedig feljő a hold, délutáni szendergésükből zengő harang-játékra ébrednek. Tarka lámpák gyulnak ki az édes vizek partján, vig csónakok siklanak tova a tó ezüstjén, a langy éjszakában fölcsendül a férfi-szó: »Szerelmem, itt a hold!« – és ők lemennek a partszélre, közel a lótuszokhoz és a nimfeákhoz, tánczolni lakodalmi zenére jókedvü hajóslegényekkel és vigan kurjongató katonákkal… Milyen jó azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!

Ránézett a kakukk-órára. De a kakukk-óra ügyet se -17- vetett rá; egyhanguan kopogta, hogy: »Kinn van, kinn van!«

– Mig én!… – sóhajtott a szegény Inicza. – Egész nap egy ültő helyben hallgatom a tenger harsogását, s a szél fütyölését. Olyan kicsiny ez a szoba, olyan sötét van idebenn, s én olyan egyedül vagyok! Istenem, milyen jó is azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!

Oda künn kétségbeesetten sivitott a szél, a tenger bömbölt, s a vihar ész nélkül csapkodta a kunyhó falát.

Egyszerre benyitott a halász. Kopasz homlokáról verejték csurgott, torzonborz szakállát belepte a dér, s arcza vörös volt a napi munkájától. A hátán nagy hálót czipelt, a melyben kis halak, nagy halak és rákok ficzkándoztak.

– Brrr! – szólt a halász. – Idebenn még hidegebb van, mint odakünn. Asszony, mért nem gyujtottál tüzet?

Inicza arra gondolt, milyen másképp hangzik a férfiszó oda át, túl a tengeren: »Szerelmem, itt a hold!« – de nem szólt semmit, hanem fölkelt és tüzet rakott.

A halász letette a hálót és elégedetten dörzsölgette kérges, vörös kezét.

– Szép halak, jó halak – örvendezett magában. – Pompás falatok, a király se eszik jobbat. No, Inicza, mit szólsz hozzá?! Jó fogásom volt, nem igaz?!

– Az ám – szólt Inicza és nem szólt többet. A kék ruhás hajós-legényekre gondolt, a kik a holdfényen fátyolos lányokkal tánczolnak.

Inicza szót fogadott. Csakhogy nem szólt semmit, és nem nézett az urára. Rászegezte szemét a picziny ablakra és kibámult az éjbe.

Leszállott az ura öléből s a tűzhelyhez ment, a hol, nagy duruzsolás és bugyborékolás közt, már főni kezdett az étel. Inicza megvárta, mig megfő egészen. Aztán levette a bögrét a tűzhelyről s oda tette az ura elé.

A halász evett és ivott. Nagyokat nyelt és hatalmasakat hörpintett. Inicza elnézte, milyen gyorsan tünnek el szájában a legnagyobb falatok, s a kék övü hajós-tisztekre gondolt, a kik túlnan, a tenger másik partján, kivilágitott kertekben, tarka papirlámpások alatt koczintgatnak, dalolván. Azok foghegygyel esznek.

A halász megtörülte a száját az inge ujjával, s ránézett az asszonyra. -19-

– Mi bajod? – kérdezte még egyszer. – Mért nem iszol, eszel? Hisz az ünneplőd még nem viseltes, s husvétkor vörös viganót vettem neked.

Ekkor már a halász is látta, hogy az asszonynak alighanem fúrja a fejét valami.

– Furcsa – szólt – azt hittem, hogy mindened van, a mi kell. Van fedelünk; a kunyhónk jó erős, és czimborám, a szél, alig hogy zörgeti az ablakot. Van tüzelőnk, van puha ágyunk és a hálómba mindig kerül egy-egy jó falat. Olyan szépen jársz, mint a többi asszonyok, s vasárnap, ha a templomba méssz, te vagy minden fehérszemély közül a legtakarosabb. Mi bajod?

– Jobban szeret aludni, mint beszélgetni – szólt a halász s oda ment a kis ágyhoz, hogy megcsókolja az alvó vak fiut.

A halász egy darabig még nézte alvó kis porontyát, aztán visszafordult Iniczához. -20-

– Hm, hát egyedül vagy. Milyen különös, lásd, én soha se vagyok egyedül. Jobban szeretném, ha nem kellene kimozdulnom innen, s többet beszélgethetnék kicsi vak fiammal, de ha el kell mennem, akkor se vagyok egyedül soha. Van egy vizi szellem, valami Dsin nevezetü, azzal szoktam beszélgetni egész nap. Nagyon mulatságos ficzkó ez a Dsin; sokszor megnevettet. Néha meg olyan különös dolgokat beszél, de olyan különös dolgokat!… Mulatnál, hogy ha hallanád.

– Te mulatsz – szólt Inicza. – Én pedig félek, remegek. A vihar egész nap bömböl ablakom alatt.

– Ej, a vihar csak a nagy hajókat bántja; a vihar nem bántja a kis embereket.

– De vannak asszonyok, a kik a napfényen élnek. Kalárist hordanak a nyakukban, virágot az övükben, s napestig csak tánczolnak. Én is szeretnék tánczolni, mert én is fiatal vagyok.

Aztán sokáig gondolkozott, mint szegény ember szokta, ha okosat akar mondani.

– Tudod mit, Inicza, mondok neked valamit. Nem most jutott ez az eszembe, mert a Dsin már telebeszélte a fejemet. Hát csak azt mondom neked, Inicza: ha itt maradsz, ha elmészsz, ez a kis kunyhó a tiéd. Ha megelégszel vele, mindig szeretni foglak; ha itt hagynád, rajta leszek, hogy elfelejtselek. És ha úgy fordulna a dolog, hogy elhagynál és aztán később visszajönnél hozzám, én akkor sem fogom előled bezárni az ajtót. Mert szeretem szemednek édes ragyogását s megszoktam csöndes szódnak szelid harangozását. De, tudd meg, hogy ha elhagynál, mégis csak hiába jönnél vissza, mert akkor te az én szómat meg nem hallod többet soha. Jöhetnél, mehetnél, fedeledet -21- és kenyeredet megtalálnád, de engem nem találnál meg többet. Érted mi az, hogy: soha?! Hát csak ezt mondom neked, Inicza; és hogy ne beszéljünk többet erről a bolondságról.

Aztán megtöltötte a pipáját s valami halásznótát kezdett dúdolni. Inicza nem szólt semmit. Levetkőzött, keresztet vetett magára, elmondta esti imádságát, bebujt az ágyába, s igy suttogott magában:

II.

– Jó napot, jó napot – szólt a tengerész, és megállott a parányi ablak előtt.

Inicza elpirult a haja gyökerétől a lábujjai hegyéig, és csak susogta, hogy:

– Ápolom a szegény kis vak fiut – szólt Inicza, és fölnézett az égre.

– Ereszsz be – szólt a tengerész. – Majd beszélgetek veled a tengeren túlról.

– Csak nem akarod, hogy nevessenek rajtad?! – szólt a tengerész. – Ez nem igy szokás nálunk, a tengeren túl.

– Én nem félek se a széltől, se a vihartól. Ha azt hiszed, hogy félek, hát gyere be.

A tengerész beljebb került. Beleült a halász székébe, ivott a halász butykosából, aztán körül nézett: -22-

– De igen – felelt Inicza s megtöltötte a halász pipáját. A tengerész rágyujtott és pöfékelni kezdett.

– Hm. Egy kicsit szegényesen vagytok – szólt aztán, végig tekintve a szobán.

– Az ám – felelt. – Hanem beszéljünk másról. Mondd el, minő világ van túl a tengeren?

– Ugyan ne tréfálj! Nem születtél te betegápolónak. Ej, nézz a tükörbe! A fejed szebb, mint azoké a lányoké, a kik előtt a kigyók szerelmi kínban hánykolódnak, és két szemed világit, mint az örök lángok Parsvanath templomában. Mire való a fosztott selyem, ha nem arra, hogy téged övezzen?! Mire való a napfény, ha nem arra, hogy te rád mosolyogjon?! És te daróczruhában jársz; fekete, csúf, hideg világban élsz; leányos karoddal másnak a porontyát emelgeted; és mig a hozzád hasonlókat éjjel zeneszó kelti fel boldog szenderükből, neked a szél fütyöl szerelmi éneket.

Inicza hallgatott. Nem értette egészen ezt a sok szó-beszédet, de a mit megértett belőle, az éppen elég volt neki.

– Hallgass rám – folytatta a tengerész. – A merre én megyek, ott az ég csak mosolyogni tud, s a levegő illatokkal teli. A nap melege lágy, mint lányka ölelése, s a szellő csak reggel játszik a szép asszonyok hajával, mert délre már meghal a sok gyönyörüségtől. Hajnali álmodban láthattad néha ezt a csoda-tájt. A virágok ott nagyobbak, mint magad, s biboros kelyhükben -23- arany tollu madár csattog szerelmi dalt. Az édes vizek sima, mozdulatlan tükörén, óriási lótusz-oszlopok között, karcsu nimfeák fehér napernyői alatt, hattyu-kisasszonyok sétálnak, s a partról márvány-lépcsős, apró paloták kandikálnak a vizbe, hogy megláthassák benne magukat. Odább, a fehér paloták mögött, fügefa-liget árnyékában virit a Csampa nagy, sárga virága, a melyet félve kerül el a méh, mert méze oly édes, hogy meghalna tőle… Ott járnánk ketten palankinban. Fátyolba burkolnálak és selyembe, s elvinnélek Parsvanath templomába, megesküdni a mindenütt jelenvaló előtt, hogy örökkön foglak szeretni. Este pedig… de te nem tudod, milyen ott az este. Ó, nem ez a gyalázatos feketeség!… A nap bengáli tűzben foszlik szét, s egyszerre a helyén egy roppant vörös hold úszik a szemhatáron; majd felszökik az égre s ezüstösre válik; világával elárasztja egész keletet, melynek halálra sáppasztja minden csillagát. Csak nyugaton reszket még fehér tűzben a szerelmesek csillaga… A tó zöld fényt kezd játszani, s ebben a pillanatban a parton kigyulnak a tarka kerti lámpások. Megszólal a sokszarvu duda, a csimpolya, s a csöngetős dob. És mi lemegyünk a kivilágitott romok közé, a guzerate-i fejedelmek kertjébe, tánczolni a holdfényen, íves lámpások között. Mondd, akarod?

– Bolond vagy! Itt akarsz megvénülni?! Ne tétovázzál sokat. A hajó holnap indul.

III.

– Egy harapás bagó többet ér, mint minden asszony a világon – szólt a tengerész.

– Az ám – felelt a fűtő. – Egy asszony nehezebb teher, mint tiz rakomány rizskása.

– Hej, ha én most elmehetnék a Kolibrik szigetére! – sóhajtott a másik.

Felállt és ki akart nyujtózkodni. De magasabb volt, mint a lebuj fala. Hát csak visszaült szépen.

– Magam sem tudom – felelt a tengerész. – Rám jött a bolond órám. Tudod, volt már nekem szeretőm mindenféle fajta. Fehér, fekete, rézbőrü, olajbarna. Őszi baraczk illatu és hajókenőcs szagu. Selymes haju, hattyunyaku és olyan, a melyiknek a méh utána ment, mintha virágnak hinné. De szomorú szeretőm nem volt még soha.

A tengerész szót fogadott a fűtőnek, s az egész úton, míg hazafelé ment, azt mondogatta magában:

Inicza kint várta a küszöbön. A többi utczaajtóban festett lányok állottak. De Inicza nem látta a festett lányokat; folyvást arra felé nézett, a honnan a tengerésznek kellett jönnie.

Lassan jött, mint egy terhet hordó bárka. Mikor a küszöbhöz ért, Inicza a nyakába borult, rá mosolygott, és azt kérdezte tőle:

– Mikor megyünk – kérdezte – a fügefaligetbe, a hol a Csampa nagy, sárga virága nyílik, melynek méze oly édes, hogy a méh meghal tőle?

– Mondd, asszony – szólt aztán – hallottál-e valaha tengerészt káromkodni?

– Nem, nem hallottam – felelt Inicza. – Mondd, hogy’ káromkodik a tengerész?

Aztán megint hozzáfogott, hogy gondolkodjék. Egész este mondogatta magában, hogy:

Inicza félt. Kiállott az utcza-ajtóba, s elkezdte kérdezgetni a járókelőket:

Inicza lerogyott a küszöbre és zokogásra fakadt. Mert az asszonyok az ölelés után mégis csak a siráshoz értenek legjobban. -26-

IV.

Három nap, három éjszaka sirt. Egyszerre csak azt hallotta, hogy valaki igy szól a szobájában:

– Tudom én, hogy mi ez – szólt Délignyitó. – Engem is elhagyott az első szeretőm. Az katona volt. Már nem emlékszem, hogy szőke volt-e, vagy barna. De vörös zubbonya volt, fekete zsinórral.

– Azért nem kell kétségbeesni – vigasztalta Délignyitó. – Szép vagy. Olyan szép, hogy ha hozzáérsz a lábujjaid hegyével, az Aszoka fának tüstént kinyílik minden virága. Tested oly puha, mint a selymes bőr egy három napos elefánt orrmányán, nyakadnak lótusz illata van, s arczocskád olyan szelid, mint a hold. Majd ki foglak festeni. Megtanitalak a hatvannégy művészetre, hogyan kell a férfiakat elcsábitani, megtanitalak a hatvannégy tudományra, hogyan kell őket szeretni, s megtanitalak a hatvannégy bölcseségre, hogyan kell őket kijátszani. Akarod?

– Bolond vagy. A férfiak arra valók, hogy elcsábitsuk, szeressük és kijátszszuk őket. A férfiak gonoszak. -27- Ha tudatlan vagy, kiszivják a mézet ajkadról és odább mennek. Hallgass rám. Én ismerem a férfiakat.

– Van egy férfi, túl a tengeren – szólt Inicza – a ki nem gonosz. Ahhoz akarok visszamenni.

– Fogadj szót. Maradj itt. Ez a táncz és a holdvilág országa. Majd találsz egy férfi helyett százat.

– Nem tudom. De vissza akarok menni hozzá. Ő megmondta, hogy visszamegyek hozzá.

– Addig könyörgök az utszélen, mig találok egy jó embert, a ki haza visz.

– Ó, te szegény kis féreg! Te még nem tudod, hogy nincsenek jó emberek… De talán vannak jó asszonyok – szólt aztán.

A halász bárkáján ült és a fekete vizet nézte. A hová nézett, mindenütt egy-egy hullám született. A hol előbb még forgatag volt, a víz magasra szökkent; valami titokzatos erő utját kereste kifelé a mélyből. A hullám egy pillanatig dagadt, tornyosodott; neki indult, hogy eláraszsza az egész világot, aztán összeesett, hogy örökre megtörjön. A halász fáradt volt. Felhúzta a hálóját és elment haza. -28-

A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.

– Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor megcsókolt.

– Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában. Ha akar, egyék és igyék.

Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:

– Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban; utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál. Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.

– Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a víz. A víz a mi legjobb barátunk.

– A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak fiu.

– Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?

Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra egyhanguan kopogta:

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.

– Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vett neked?

VI.

Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot hoztak volna a házba.

Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.

– Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele – kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!

– Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt egészen.

NINIVE PUSZTULÁSA.

Élt Ninivében, Jérib király uralkodása idején, egy szőke leányzó, a kit úgy hivtak, hogy Lilith.

De azért ismerték őt az alsó városban is. És mikor, estenden, rózsa-szekerén, melyet négy fehér leopard húzott, kihajtatott a thuja-ligetbe: a mezitlábosok kiállottak az utcza-ajtóba és így beszéltek róla:

Az öreg asszonyok pedig, a kéklő és pirosló házak tetőzetén üldögélve, sokáig követték a tekintetükkel, s így emlegették:

– Nemrég rongyoska volt s piszkos, mint a szegény ember malacza; most mindennap új rózsaszekér kell neki. Hét kertész, hét bognár sürög érte folyvást, hogy a harmat meg ne rontsa lába fehérségét.

Az öreg emberek okosabbak voltak s nem szóltak semmit. Csak ennyit gondoltak magukban:

– A Lilith lába nem arra való, hogy járjon vele. A Lilith lába arra való, hogy játszszék vele az ember. -32-

Csak gondolták ezt, mondom; szólni nem szóltak semmit. De azért ők is utána néztek a rózsaszekérnek.

A gazdag emberek mindig többet szoktak tudni, mint a szegények; tudományosabbak voltak a régi időkben is. S ha az alsó városban csak annyit tudtak Lilithről, hogy rózsa-szekéren jár, a gazdagok tudták azt is, hogy miért jár rózsa-szekéren.

A legöregebb niniveiek sem emlékeztek tündöklőbb szempárra. Olyan volt az, mint két meleg fényű, mély tüzű zafirkő; a ki bele nézett a rejtelmeibe, lehunyta a szemét, s aztán zafirkéknek látta az egész világot.

Az emberek bolondok voltak már az ó-korban is. A felső városban, a ki csak kezét-lábát birta, veszkődött ennek a kék fénynek a sugaraiért.

De Lilith csak három embert szeretett: a tudós Abiront, a vitéz Dáthánt és a kis Mikimókit.

Mikimókit azért szerette, mert a Mikimóki apjának négy tornyocska volt a házán, mint a fővezérén. Lilith nagyon szeretett volna ebbe a házba bele költözködni, de különben is kedvelte Mikimókit, mert Mikimókinak soha se volt egyéb gondja, mint hogy neki a kedvében járjon.

Nagyon derék gyerek volt ez a Mikimóki, csak egy hibája volt. Ha nagyon megharagudott valamiért, vagy nagyon megnézett valami fehérszemélyt, egyszerre csak összeesett s eltört. Úgy kellett aztán nagynehezen összeragasztgatni.

A vitéz Dáthán már egészen más fából volt faragva. A vitéz Dáthánt azért szerette Lilith, mert egyszer azt álmodta róla, hogy egy oroszlánnak szétszakitotta az állkapczáját. A vitéz Dáthán soha se mondta meg, hogy igaz volt-e ez az álom vagy sem? -33-

Végre a tudós Abiront azért szerette, mert ez mindig okos dolgokról beszélt neki.

Abiron ismerte a csillagok járását, a füvek gyógyitó erejét, s tudta, hogy vannak más világok is a thuja-ligeten tul. Meglehet, a madarak beszédét is értette. Madarakkal beszélni ugyan senki se látta, de annál többet látták beszélgetni magában, s ezért nagy tiszteletben állott.

A tudományt nem lehet véka alá rejteni, s Abiron szeretett Lilithtel is tudós dolgokról beszélgetni. Nagyon komoly ember volt, s Lilith sokáig el tudta hallgatni.

Az igaz, hogy nem egyformán hallgatta. Néha, a legbölcsebb beszédek alatt, csak nevetett, s azt mondta, hogy mindez ostobaság; viszont, más dolgok hallatára, a száját is eltátotta, olyan szent félelemmel hallgatott. Ilyenkor közelebb könyökölt a tudós Abironhoz, s fülelt, mint a házi nyulak, mikor odakinn esik.

Abiron igen nagy tudós volt, de azt soha se tudta kitalálni: miért nevet Lilith az egyik tudós dolgon, s miért csodálkozik el úgy a másikon?

Ezt a három embert szerette Lilith, s ennek a három embernek engedte meg, hogy elkisérhessék, mikor estenden kihajtatott a thuja-ligetbe.

Szép, kora nyári alkonyat volt; a felső város, mely átaludta a tikkasztó délutánt, kezdett megmozdulni. A szökőkutak vidámabban csobogtak; a szekér-hajsz megindult.

Még világos volt, de az alsó város fölött már csillagok ragyogtak. Orgona-illat árasztotta el a langyos levegőt, s a liget felől friss szellő kezdett lengedezni.

Lilith, rózsapárnáin, álmosan nézte a hátrafelé illanó czédrusokat. A leopardok vigan siklottak tova az alsó -34- város felé; a négy fekete-pettyes szürke mén, mely az urfiakat vitte, alig tudott lépést tartani velök.

Az alsó városban már szünetelt a munka. Az iparüzők félretették szerszámjaikat, s kiültek a pitvarajtóba vagy a házak tetejére, minden rendü cselédjeikkel, a kik nagyokat hallgatva nézték a czédrusfasorban tovarebbenő fura fogatokat, a némberek ruháin elpocsékolt kincseket, meg az egész ember- és állatseregletet, mely mind e némberek körül sürgött, forgolódott.

Az irigység az egyetlen érzés, a melynek nincs zenéje. A környéken elhallgatott minden hang, hogy helyet adjon egy ismerős lármának, melyben a kocsidübörgés lassankint mindent elnyomott: ostorpattogtatást, kurjongatást s a sok mindenféle állat bőgését, nyihogását. Az alsó város néma tisztelettel hajolt meg a felsőnek a zsivaja előtt.

Csak a vásártér felől hallatszott egy különös, idegen zaj. Valami hosszas, vajlogató sirám, melyet mintha a tömeg bruhahája kisért volna.

S minél közelebb értek a thuja-ligethez, ez a hang annál inkább erősbödött. Lilithnek úgy tetszett, mintha egy megbőszült sakál orditását hallaná, vad röhejjel keverten, mely néha tulharsogta a panaszos hangokat. Nyilván a vásártérről jött a lárma.

Lilith pávatoll-legyezőjével megcsiklandozta a kis fekete kocsist; a négy leopárd megállott. Az urfiak ijedten ugráltak le elefántcsont-szekerükről; azt hitték, valami baj történt Lilith-tel.

– Micsoda lárma az? – kérdezte Abiron, Dáthán és Mikimóki, háromfelé szaladva, hogy a föld alól is keritsenek valakit, a ki a vásártér felől jött.

Egyszeriben megtudták a dolgot, s egyszerre érkeztek Lilith-hez az ujsággal. -35-

Az urfiak visszaültek a kocsijokra, a négy leopárd a rózsa-szekérrel kitért a czédrus-fasorból, s a menet megindult a vásártér felé.

– Miért akarjátok a bolondot hallgatni? – kérdezte Abiron. – Bolond elég van a világon, mindennap hallgathattok akárhányat.

Mikor épp be akartak fordulni a vásártérre, egy csoport élemedett ember jött velök szembe.

– Nagyon fura bolond – felelt az egyik öreg. – Sir és könyörög, hogy tartsunk bűnbánatot. A szakállát tépi, és azt mondja, hogy kő nem marad kövön Ninivében. Vagy három napja jár ide, s most már nem hederit rá senki.

A hogy’ bekanyarodtak a térre, meggyőződtek róla, hogy az öreg igazat mondott.

Az eszelőst már messziről láthatták. Egy dombon állott, s meztelen, sovány karjait az égnek meresztgette, miközben hosszan siránkozott, mint egy éhes szamár. Csak egy kis csoport állott körülötte, a kik -36- gúnynyal és szitokkal illették. A többiek a dolguk után láttak. A. vásárosok, napnyugta közeledvén, a portékáikat rendezgették, a nép alkudt és vett; s a kik jó vásárt csaptak, nem igen törődtek a bolonddal.

A tömeg tisztelettel nyitott utat az úri fogatoknak, s a mint közelebb értek, tisztán hallották az eszelős szavát:

– Térjetek Istenhez! Tartsatok bűnbánatot! Öltözzetek fehérbe s tépjétek meg ruhátokat! Sirjatok és könyörögjetek, mert jaj Ninivének! Jaj az anyáknak, és jaj azoknak is, a kik még meg se születtek!

– Milyen nagy kamasz! – káromkodott Dáthán – és a helyett, hogy dolgoznék, óbégat!

A bolond mindjárt fölismerte a tudós embert aranyos ruhájáról és szóba állott vele:

– Térj oda vissza és élj ezentul békességben. Láthatod, hogy itt hiába üvöltesz. Az okos emberek megbotránkoznak a beszédeiden, a léhütők pedig vigadnak rajtad.

– Láttam őt a pusztaságban s mikor vihar volt a tengeren. Menekülni akartam a parancsa elől, de ő kényszeritett rá, hogy engedelmeskedjem neki. Ő hatalmas és igazságos. Bánjátok meg bűneiteket.

– Jaj neked, a ki káromlod őt és neveted parancsait! Látni fogod e világ pusztulását. Mert bizony mondom neked, ha meg nem tértek, az Ur egy lehelletére vége lesz Ninivének! Meg fog indulni a föld; halomra fognak dőlni kupolás palotáitok; kerteiteket, mezőtöket kénköves lángok fogják megaszalni; kincseiteket mint fövényt hordja el a vizözön, és Ninivéből nem lesz egyéb, mint egy szörnyüséges iszaptemető. Térjetek Istenhez, mert vége lesz a világnak!

– Ez a világ öröktől fogva való – felelt a tudós Abiron – s a mi megvan, nem vész el soha. Csak mi halunk meg, korábban vagy későbben, és mi is csak átváltozunk. Az okos embernek azonban sehogy sem tetszik ez az átváltozás, s addig élvezi az életet, a mig teheti. Bizony mondom, Jónás, csaló vagy te és nem próféta.

Dáthán, haragjában, ki akarta rántani a kardját, de ebben a pillanatban Lilith megszólalt:

A kis fekete majom ijedten kapott a leopardok gyeplőjéhez; az urfiak pedig sietve penderedtek fel a szekerükre. -38-

Aztán hajrá. Megkerülték a Kincses Tornyot s egy vargabetüt irva, kinn voltak a thuja-ligetben.

Az est megérkezett. A nagy nyárfasor mélye komor volt a szürkület páráitól, s a tó mentén sorra gyultak ki a szinekben pompázó kerti lámpások. A szemközt jövő fogatok mind ritkábban és ritkábban következtek egymásra, s az urfiak háromszor is hallották ezt a mellettük elröppenő megjegyzést:

De a levegő most is oly édes meleg volt, mint akár az Egymást Kereső Szeretők éjszakáján. Egy-egy kövér, bársonyos szellő elhozta utánuk az alsó város orgonaillatát, s néha, két kocsidübörgés lármája közt, hallani lehetett a távolból az utolsó fülemilék nász-énekét. A tó ezüst mezején hattyupárok lebbentek tova s a bokrok között szerelmes fénybogarak kergetőztek.

Lilith egy királynő leereszkedésével engedte át magát a szellő ölelésének, s álmos szemmel nézte, hogyan üldözi a fénybogár-kisasszonyt sötét gavallérja. A lárma egyre beljebb költözködött a város felé, s egy-egy elkésett kocsi nagy sebbel-lobbal suhant el mellettük. A csend, sejtelmes zümmögéseivel, kezdte elfoglalni éji birodalmát.

Hanem egyszerre a kis szigeten kigyultak a Vaspalota összes ablakai, s alant, a jázmin-bokrok közt, megszólalt a zene. Lilith oda nézett. Eszébe jutott, hogy egyszer, régen, ő is ott tánczolt a gyepen, mezitláb, részeg katonákkal, a kik akkor érkeztek Babylonból.

És révedezve hallgatta a fúvók meg a trombiták lármáját. A harántsip metsző, éles hangja mintha csak az urfiakat csúfolta volna. Lilith arra gondolt, hogy az első szeretője egy muzsikus volt, a ki a harántsipot fútta. Az emberre már nem emlékezett; de a füle most is kikereste a harántsipot minden zenekarból. -39-

Aztán a zene is elhallgatott, s az előbb elriasztott csend, zizegő kiséretével, ismét végig vonult a fasoron. A nyárfák össze-összedugták a fejöket, s temérdek dolgot tudtak elsusogni egymásnak; az úton tücskök serege czirpelt. És Lilith a párával teli levegőben mintha látta volna az éjszaka fekete szárnyainak rebbenését.

Ekkor, valahonnan messziről, tompán, fojtottan, valami panaszos sirám hallatszott, mint egy átható jajkiáltás. Lilithen végig futott a libabőr.

– Milyen furcsa volna – suttogta, bele nézve az éji homályba – ha csakugyan vége lenne a világnak!…

Hátra vetette fejét rózsáira, s felnézett a fályoltalan, csillagos égboltra. A gönczöltől nem messze egy picziny, nyugodt fényü égi test ragyogott: az ő csillaga volt az.

A kis csillag oly békésen, oly szeliden nézett arany szemével… Lilith mosolygott.

II.

Másnap reggel Lilith, mihelyt fölébredt, átvitette magát porfir-fürdejébe. Aztán azt mondta a szolgáló asszonyainak:

Ez a Reczepicze nagyon tudós öreg asszonyság volt, a ki mindenféle mesterséghez értett. Hogy micsoda mesterséghez értett legjobban, az mindjárt kitudódik.

Elég az hozzá, Reczepicze esze nélkül rohant a rengeteg csarnokba, mely a nagy porfir-medenczét övezte. Lilithet éppen akkor pólyálták ki a meleg lepedőkből. Alacsony, kerek ágyon feküdt, s cselédei három napos liba-fiókákkal törölgették a testét.

– Ó, gyönyörüséges virágszálom – sipogott – be szép is vagy, csókolom a lábod!

Lilith, mikor mondták neki, hogy Reczepicze itt van, felkönyökölt a párnára, melyet legkedvesebb vadmacskájából csináltatott, s oda intette magához a tudományos asszonyt. Aztán igy szólt hozzá:

– A vásártéren van egy ember, a ki mindig ordit. Jónásnak hivják. Én akarom ezt a Jónást. Eredj és hozd el.

– Azt akarom – szólt Lilith. – Hanem szedd a lábadat s ne mondasd még egyszer, hogy mit parancsoltam.

– Ugy lesz, mint rendeled – nyafogott Reczepicze. – De ne felejtsd, szépséges paradicsom-madaram, hogy az öreg Mikimóki mindjárt itt lesz, s hozza az arany kulcsot, az arany kulcsot az arany várhoz, cserébe egy aranyos hajszálért.

Lilith fölnézett. A két zafirság elsötétedett, mint a hogy’ a tengerszemek sötétednek el a hirtelen viharban.

S hogy meggyőződjék róla, vajjon hihet-e a szemének, kikapta egyik cselédje kezéből az illatszeres korsót s utána hajitotta Reczepiczének. A korsó egyet koppant, aztán darabokban hullott alá a márvány pádimentomra, s Reczepicze ugy menekült a palotából, mint egy kis öntött ürge.

De biz az csak egyedül jött vissza. Már alkonyodni kezdett, a mikor előkerült, s Lilith éppen lent volt a -41- kertjében. A hogy’ fel s alá járt a gyertyánfa-ligetben, a sötétség manói csúszva-mászva sompolyogtak fehér ruhája után.

A kis öreg Reczepicze reszketve kereste utját a zizegő bokrok között. Egyszerre, a liget alján, szemben találta magát Lilith-tel. Ijedtében térdre bukott, összekulcsolta karjait a mellén, s lehuzta a fejét a nyakába.

– Te szemét! – sikoltott. – Ilyenkor botorkálsz elő, s még egyedül mersz jönni?!

Reczepicze lebujt a fejével a földre, abban a hitben, hogy ugyis oda fog kerülni. Szerencséjére semmi sem koppant a fejéhez; csak a szitkok árja szállongott körülötte.

– Tudta. Ó, szép, fehér galambom, sokkal bolondabb bolond az, mint gondolod; bolondabb, minden eszelősnél a világon! Földi gyökérből él, a vizet a tenyerével meri, s dohos hordóban lakik. Igy beszélgettem hozzá: »Te féreg, te szennyes ingű, te sáros lábu koldus, a ki földi gyökérből élsz, a ki a vizet a tenyereddel mered, a ki az eső elől dohos hordóba menekülsz, te ocsmány csavargó, a kin az egész világ nevet, a kire kutyákat uszitnak, a kit a viz is utál: te nem akarod szeretni a világ legszebb asszonyát, a ki frissebb, mint a harmat, ragyogóbb, mint a verőfény, és szőkébb, mint a csurgatott méz?!… Te bolhák vacsorája, te világ csúfja, te ész nélkül való bőgőmajom: te mered azt mondani, hogy nem jössz, a mikor a felső város fehér csillaga hív, a zafirszemü -42- lány, a kinek egy tekintetéért a szudrák meghalnak, a kinek egy mosolyáért a fejedelmek naphosszant térdepelnek, a kinek egy csókjáért királyok és népek öldöklik egymást?!«… Csak azt mondta, hogy: »Eredj, rossz szagú vagy.«

– Nem múlott rajtam semmi, drága tubarózsám. Elbeszéltem neki gazdagságaidat, biztattam, hogy tejben-vajban fogod füröszteni; nyomában voltam mindig, mint az árnyék, s elsuttogtam neki szépségeidet. Mondtam, hogy szavát megkedvelted, s hogy illatos kenőcsökkel fogod megfényesiteni poros, sáros szakállát. Aztán még közelebb hajoltam hozzá s a furulya lágy, hizelgő, alattomos hangján suttogtam a fülébe a tudós szerelem rejtelmes, mondhatatlan örömeiről. Azt mondta rá: »Az Ur azt rendelte, hogy vezekeljünk bűneinkért, s hirdessem Ninive pusztulását.« »Vén asszony vagy« – feleltem én. »Az Ur parancsol« – szólt ő. »Ez az utolsó szavad?« – »Ez.« Bizony mondom neked, szépséges tubarózsám, bolondabb bolond az, mint te gondolod, bolondabb, mint minden eszelős a világon.

– Ostoba vagy – szólt Lilith. – Nagyon megvénültél. Fogadj szót Jónásnak és tarts bűnbánatot.

Azzal ott hagyta a faképnél a szegény tudományos asszonyt s felment az alabastrom-szobába, a hol öltözködni szokott. Egy szolgálóasszony jelentette, hogy az urfiak már várnak rá odalent, az agát-oszlopos csarnokban. -43-

Az urfiak nagyon különbözőkép fogadták ezt az üzenetet. Mikimóki oly keserves sirásra fakadt, hogy eltört, s megint össze kellett tapasztani; Dáthán káromkodott; a tudós Abiron ellenben mosolygott, szeliden, türelmesen.

Lilith ezalatt felöltözött; vagy, hogy helyesebben szóljak, levetkezett. Redős szoknyája helyett áttetsző fátyolruhát vett magára, mely szerelmesen tapadt a testéhez. Aztán bekeritette magát egy roppant fekete köpenyeggel, s előrendelte a Mikimóki kocsiját.

Kihajtatott a vásártérre, melynek elhagyott sátraira lanyha, édes éj borult. Egy falevél se rezdült; s az ég teli volt hintve csillaggal. Felpillantott a Gönczöl tájékára; a kis csillag bizalmaskodva nevetett odafenn.

Lilith leszállott a kocsiból, s az első embertől, a ki szembe jött vele, megkérdezte, hogy hol van a próféta hordója? Az ember leejtette az állát csodálkozásában, de azért Lilith megkapta a választ:

– Amott, közel a parthoz, három nagy lefektetett hordót találsz. Kettőben kátrány van, a harmadikban lakik a próféta.

– Gyere ki, kérlek – szólt alázatos hangon – gyere ki, kis Jónás. Meg akarok térni. -44-

Kibujt a hordóból, aztán feltápászkodott a földről s szemébe nézett az idegennek.

Lilith mosolygott. Árnyékban állottak, hanem a prófétának úgy tetszett, hogy a Lilith mosolya világit az éjben.

– Ha meg akarsz térni, miért hívsz magadhoz? – kérdezte a próféta bizalmatlanul.

– Meg akarom mutatni mindazt, a mi elveszitett. Függő kertemet, selyem párnáimat, a szökőkutat, melynek moraja elaltatott, kincseimet, drágaságaimat…

És ismét mosolygott, édesen, odaadóan, a hogy’ csak Lilith tudott mosolyogni.

– Mért csücsörited össze az ajkadat? Mért nem sütöd le a szemed? – aggódott a próféta.

Lilith engedelmesen nézett le a földre, s mikor köpenye, az áruló köpeny egy pillanatra szétvált, szendén, szemérmesen fogta össze ismét.

És felnyitotta a szempilláit. A két zafir vakitóan csillogott az éjben, s Jónásnak hirtelen kábitó, meleg szél csapta meg az arczát. A gáton tul, odaát, halkan susogott a viz.

Hajnal felé az üvegházi terem, mely a malakhit-palota kertjére nyilt, tele volt suttogással, sóhajjal és csókok neszével. A szökőkut vize szünettelenül, egyhangun -45- locsogott; s az Égő Szerelem vérvörös virága nehéz, bóditó illatot árasztott a pálmasátor körül.

… – Hogy mondtad, édes kis Jónásom, te próféta vagy, ugy-e? – suttogott Lilith.

III.

Dáthán éktelen dühbe gurult, Mikimóki pedig tele sirta a zsebbevalóját, mikor meghallották, hogy Lilith ezentul nem akar róluk tudni. A tudós Abiron azonban, a ki osztozkodott sorsukban, vigasztalta őket.

– Csak a bolondját járja – vitatkozott Abiron. – El fog múlni ez is; minden elmúlik.

– Talán már holnap. Légy nyugodt; látni fogod ismét. Minden ismétlődik.

És tudós előadást tartott nekik a dolgok körforgásáról. Dáthán és Mikimóki azt mondták rá, hogy: »Szamár!« Ez a szabad vélemény-nyilvánitás sokat enyhitett a fájdalmukon.

Lilith ezenközben mindenre gondolt, csak arra nem, hogy mit szólnak az urfiak a megváltozott állapotokhoz. Egész nap ott ült a Jónás lábánál és leste ajkáról a szót.

– Mondd el nekem – faggatta – nemzetségedet, és a fáradalmakat, a miket kiállottál.

Mikor elmondta, hogyan kezdte üldözni az Ur hangja a pusztában, Lilith remegett; mikor elmesélte, hová, -46- merre bujdokolt a parancs elől, Lilith közelebb simult hozzá; mikor elbeszélte a tengeri vihar történetét s a hajósok haragját, Lilith felkiáltott: »De hát mért nem ölted meg őket?!« – s mikor végül elpanaszolta, mennyit szenvedett a hal gyomrában, Lilith elnevette magát.

– Bármerre induljunk – szólt a próféta – oda jutunk, a hova Ő rendel. De miért nevetsz?

– Azért nevetek – szólt Lilith – mert te csakugyan eszelős vagy, az én kis eszelősöm.

Dél felé a vásárosok zaja fölkeltette a Jónás szundikáló lelkiismeretét.

De meg volt irva, hogy soha se az történjék, a mit Jónás akart. Addig késlekedett, mig egyszerre nem ismert magára többé.

A porfir-medenczéből egy uj, eddig ismeretlen embert szedtek ki, a kin leginkább maga Jónás ámult. A haja csigákba volt sütve, szakálla drága olajkenőcsöktől fénylett, szálas alakját gazdag ruha fedte, s testéről finom illatszerek áradtak szerte. Ujjait drágaköves gyűrűk boritották; karjain arany pereczek fityegtek.

Hirtelen egy idegen került vele szembe, egy rózsakoszorus urfi, s mikor Lilith megmagyarázta neki, hogy ez ő maga egy álló tükörben, Jónás elvörösödött a haja gyökeréig.

– A saru szoritja a lábam – felelt Jónás. – Ahhoz vagyok szokva, hogy mezitláb járjak.

Előhivatta a szolgáló asszonyait s lehúzatta a próféta saruját. Aztán elébe térdelt Jónásnak, s maga göngyölgette be a lábát puha bársony közé. -47-

– Nem fogsz a rögön járni – válaszolt Lilith. – Négy fehér lovat adok neked, és selyemmel párnázott kocsit.

– Rosszkedvü vagy, kis Jónásom – szólt Lilith. – Meg foglak vigasztalni.

IV.

A csillár ezer mécsese repkedő tűzcsíkokat szórt a kristály-kancsókra s a karcsu bronz-oszlopok árnyékából bronz szinü törpék lépkedtek elő, arany tálakkal a vállukon. A nagy ebédlő négy sarkában, ezüstből faragott póznákon, drága fűszerszámok égtek.

Egy idő óta szótlanul ültek selyem-párnáikon, Lilith elnyujtózva, Jónás térdére könyökölve. Lilith behunyta a szemét és nemrég történtekre gondolt; Jónás egy törpét nézett, a ki majd megszakadt a halak és vadak súlya alatt.

– Melyik borból iszol? – kérdezte Lilith. – Ez, ebben a zöld üvegben, fehér bor; nézd, mint a folyó smaragd. Jó bor, eloszlatja a szomorúságodat. Emez a másik, itt az arany serlegben, barnapiros, mint szűz leányok vére. Igyál belőle, s tüzet érzesz folyni az ereidben. Végre az ott, a koponyából készült billikomban, szénfekete bor; ettől mindent elfelejt az ember. Tudod mit? Igyál mind a háromból.

Jónás ivott mind a háromból. De győzte a bort s nem lett tőle vidám. -48-

– Ugy vagy nálam, mint idegennél – szólt Lilith. – Nesze, fogd ezt a kis korbácsot, s parancsolj vele a cselédeimnek. Szép korbács, jó korbács; akasztott ember bőréből való.

Jónás megcserditette a kis korbácsot, és lőn őrült szaladgálás. Az egész házból ész nélkül futottak elő a szolgáló asszonyok, cselédek, törpék és bolondok. Hosszu sorban járultak uj parancsolójuk elé, s letérdepeltek előtte, várván rendelkezését. Lilith nevetett.

Aztán elküldte őket. Visongva szaladtak el, mint vályuhoz a malaczok; de Lilith visszahívta a legkisebbik törpét.

És jöttek a zenészek. Elül a csimpolyások, leghátul, a kik a harsonát fútták. Voltak köztük öregek és fiatalok, nők és gyermekek. Vígat fujtak; s a vig danára Lilith bolondjai bukfenczeket hánytak. De Jónás nem nevetett rajtuk.

Aztán tizenhárom tánczosnő jött fátyolruhában, s megkerülvén a zenészeket, a kik az oszlopok közt állottak, ellejtették a napfény szerelmeskedését a rózsabokorral. Jónás ásitott.

– Hagyjátok abba – szólt Lilith – tánczotok unalmas. Hozzátok elő Veresbegyet.

Alig hogy kimondta a parancsot, Veresbegy megjelent. Két bolond hozta kézen fogva; a harmadik bolond hozta utánuk a hárfát.

Veresbegy nagyon szép kis lány volt. Selymes fekete haja volt és ábrándos, vizes kék szeme, melynek tekintete soha sem változott.

A zenészek elhallgattak. Veresbegy megigazgatta vézna kis testén a bohócz szoknyát, melynek az eleje piros volt, a hátulja barna, s megpenditette a hárfát.

– Most olyat fogsz hallani, amilyet soha – szólt Lilith. – Veresbegy a legszebben hárfázik, a legszebben énekel, s a legszebben tánczol a világon. Veresbegy nagyon drága jószág. Két leggyönyörübb agaramat adtam oda érte.

Veresbegy mosolygott, úgy, a hogy a csecsemők szoktak mosolyogni, a mikor megsejtik, hogy tejet kapnak; s tovább pengette a zenélő szerszámot. A hárfa eleinte mélán szólt, de aztán vidámabban zengett, s mikor a hangok, egy-kettő, vigan pattogtak ki a húrokból, megzendült a Veresbegy dala is.

Jónás elámult. Ilyennek álmodta ő a kherubok hangját, de ez a kherub egy szennyes utczai dalt énekelt, a milyet a lebujokban szoktak énekelni mámoros hajósok czéda leányokkal. Mintha gyíkok és varangyok ugráltak volna ki tejfeles kis gyermeki ajkán.

S a ronda dal őrjöngő tánczba fúlt. A zenészek ujra megszólaltak s Veresbegy egy éles rikoltással megkapta száz szoknyája legfelsőbbikét, aztán mintha a rossz betegség bujt volna belé, eszeveszetten kezdte járni a bolondját. Lábacskája minduntalan az eget szántotta, s mikor a zene a legjobban rivalgott, meghajlott derékig, mint a ki arra készül, hogy széles jókedvében kirugja maga alól a világot.

Lilith poharával koczogott a zenéhez. Jónásnak kalapálni kezdett a szive. Ugy rémlett neki, mintha ebben a szörnyü vak leányban Ninivét látná maga előtt, a mely fejét vesztve tombol, s nem látja, hogy az Ur él és parancsol.

Lilith is fölállott. Intett s Veresbegyet elvezették. A többiek ijedten kotródtak el, mint vadak a vihar elől. Csak ketten maradtak a teremben.

– Mondtam, szerelmem – szólt Lilith – hogy meg foglak vigasztalni. Állok szavamnak. Gyere, eloszlatom minden bánatodat, minden bajodat. Látni fogod, a mit férfi-ember nem látott soha. Megmutatom neked a hajamat. Kövess.

A teremnek, melybe mint félénk szerelmesek lopóztak be, tűkörből voltak a falai. Jónásnak káprázott a szeme. Megdörzsölte: hátha álmodik?!

Lilith megállott a terem közepén s intett Jónásnak, hogy maradjon a küszöbnél. A próféta nem gondolt többé semmire. Sokat ivott a szénfekete borból.

Lilithnek tizenkét gyémánt-tűvel volt felkötve a haja, tizenkét gyémánt-tűvel, arany foglalatban. De a gyémánt fénytelennek, s az arany sárgának, hitványnak tünt fel a Lilith hajához képest. Lilith szőke volt.

Fölemelte a karjait s ledobta az első tűt a márványkövezetre. Aztán a másodikat, meg a harmadikat. Egy hajfonat lebomlott, s a tükörfalak szokatlan, ismeretlen, csodás fénytől csillantak meg. A próféta szive vadul kezdett ugrálni s Lilith egyre dobálta a silány gyémánttűket. Végre eldobta az utolsó tűt is. Egy széles fénysáv verődött végig a szobán, s Lilithet elboritotta a mesés szőkeség.

A tükörfalak ragyogtak örömükben. A próféta szeme szikrázott. A mit látott, azt nem jó halandónak látnia: egy erdőt látott napsugárból.

Akkor éjjel Jónás egyszer se hunyta le a szempilláit. Mikor odakünn derengeni kezdett, egy dalt dörmögött Lilithnek, melyet a tengeren hajóslegényektől tanult.

Háromszor kelt fel a nap és háromszor nyugodott le. Ezalatt a Jónás szeme nem tudott betelni a megbabonázó, bűvös látománynyal. A negyedik reggelen azonban igy szólt Lilithhez:

– Boraid tüzesek és gyöngyvirágaid illata elkábitó. De a lángcseppek után keserü íz marad a szájamban s illatszereid émelyitenek. A földi gyökér jobb ízű s a barlang illata üdébb. Palotád rettentő. Gyere velem a remeteségbe; jobb ott. Hagyd itt függő kertedet, drágaságaidat s utálatos bolondjaid hadát. Kövess engem s közelebb vezetlek az Urhoz. Elmegyünk a mocsoktalan forrásokhoz, a hova emberi láb még nem hatolt el, s utközben hirdetni fogjuk: a megtérést vagy Ninive pusztulását.

– Furcsa emberke vagy te, Jónás. Egy kerékkel kevesebb van a te fejedben, mint más emberében; vagy meglehet egygyel több, nem tudom. De lásd, az, a kit te az Urnak hívsz, azt akarta, hogy éljünk; s az élet csak igy szép, a hogy’ én élek. Porfir-fürdővel, kábitó borokkal, rózsa-szekérrel, illatokkal és sok, sok bolonddal. De hidd el, te vagy az én legkedvesebb bolondom, és te is szereted a te kis bolondodat, ugy-e? Csókolj meg s ne beszéljünk erről többet.

Jónás nem is beszélt a dologról többet, de a hányszor egyedül maradt, mindig ugy bandukolt fel s alá, mintha az orra vére folynék. Koronkint felnézett a faltető -52- festett és faragott lányaira. Azt nézte: vajjon nincs-e odafenn valaki, a ki megcserditene egy kis korbácsot, a mely akasztott emberek bőréből van fonva?!…

Jónás felkelt párnáiról, eldobálta gyűrűit, mintha félne tőlük, és igy felelt:

Egy kicsit habozott, hogy visszatartsa-e? De aztán odasündörgőzött hozzá, körüldorombolta, s a tündöklő szőkeséggel még egyszer eltakarta a próféta szemét.

Jónás maradt és lerészegedett. Lilith azt hitte, hogy diadalmaskodott a láthatatlan ellenséggel szemben.

Hanem reggel, mikor fölébredt, Jónást nem találta többé maga mellett. Felugrott s mezitláb szaladt ki a kamarába, hol az eszelős rongyait tartotta. Egy halom gyűrű, karperecz, saruk, meg egy drága ruha hevert a földön; a rongyoknak lába kelt.

Az urfiak igen megörültek a dolog ilyetén furdulatának. Mikimóki sietett megbocsátani s Abiron mosolygott, mint a ki már régen tudta, mi fog következni.

Lilith vállat vont és nevetett. Később pedig, vacsora közben, elénekelte nekik a ninivei csapszékek dalát, mely a bolondot csúfolta:

VI.

A tudós Abiron egy éjszaka nem tudott aludni. Rosszat álmodott s arra riadt fel, hogy a szive lázas sietséggel kopogtat a mellén, mintha ki akarna menekülni onnan belülről.

Fölkelt és szédelegve az ablakhoz támolygott. Alig birta kinyitni, de végre sikerült a dolog. Aztán kinézett a világba.

Fekete éjszaka volt. A vak, homályos égen sötét fellegek ültek s Abiron valami kénkő-szagot érzett a levegőben. A dombok felől egyik szélroham a másik után üvöltött be a városba, s közben, a messzeségből, tompa moraj és zúgás hallatszott.

Abiron meglomhult szempillával bámult ki a sötétbe. A lélekzete elfult, a torka kiszáradt, egész teste szorongott. Egyszerre roppant dördülés hangzott fel a hegyek közül, melyre sürü egymásutánban három-négy szörnyü csattanás ekhózott. Aztán mintha egy megbőszült, óriási vadállat bömbölt volna végig a világon.

Abiron becsukta az ablakot s visszabujt az ágyába. Fejére huzta a paplanát, hogy ne halljon semmit; de nem tudta megállani, megint felült, s lélekzetét visszafojtva, fülelt. Az utczákon őrült lótás-futás. Vajjon miért szaladgálnak? A moraj hol gyengült, hol erősbödött; aztán baljóslatu, komor csend.

Kezdett nyugodtabb lenni. Ekkor azonban egy második, még erősebb dördülés hallatszott, mely megreszkettette a ház falait, s ez a dördülés kidobta Abiront az ágyból.

Rémülten tápászkodott fel; a padló imbolygott a lába alatt. Odakinn, az ablakai alatt, zavart összevissza futkorászás, segitség-kiáltások, jajveszéklés. S mintha a bömbölő vadállat már a szomszéd-utczákban járt volna. -54-

Feje nélkül rohant a lépcső felé, midőn egy uj dördülés ismét a földhöz teritette. A sivitozás közelebbről hallatszott:

Megdermedve hallgatta, hogy’ nyihognak, nyeritenek a lovak istállóikba zárva, aztán egy utolsó erőfeszitéssel, négykézláb kapaszkodott le a lépcsőn. Mikor kibukott az utczára, vadul rohanó emberáradatba ütközött, mely magával söpörte. S fülébe süvitett a vészkiáltás:

Már hallani lehetett a megbőszült elem borzasztó harsogását. A tömeg vadul taposta az előtte menekülőket s Abiron alig birta magát a lábán tartani. Leomlott és düledező házak közt taszitották, lökdösték előre, s az üvöltözés, jajveszéklés egyre erősebb lett körülötte. A lehullott faltömegek alatt haldoklók nyöszörögtek, s egy asszonyt, a ki férje holtteste mellett jajongott, eltiportak. Odább, kőhalmok közé zárva, kis gyermek siránkozott.

Senki se hallgatott rá. Abiront előre rugták. A betegek házának ablakaiból a benn felejtett nyomorultak kétségbeesve könyörögtek le az utczára, hogy szabaditsák ki őket. Nem kaptak más feleletet, csak azt, hogy:

Majd egy őrült rivalgás. A hullám-tömeg, mely megkerülte a várost, szemben támadt rá a menekülők seregére s a legelül rohanók félig őrülten fordultak vissza, nekik esve a mögöttük küzdőknek. »Vissza! Jobbra!« – hangzott a rémület orditása. A menekülők fojtogatták egymást.

Végre még egy rettentő dördülés, a legerősebb valamennyi közül, s a szomszéd kőfalak is megingottak. Abiron hanyatt vágódott; egy téglatömeg zuhant a -55- lábára. Félre ugrott előle, s egy másik kőroncs majdnem agyonzúzta. A feje érintetlen maradt, de a karjai ott maradtak a tégla alatt.

Elkábult. Még hallotta a bődületet, s látta, hogy az ég vörös fénybe borul, aztán elvesztette az eszméletét.

A hol előbb Ninive pompázott, ott nem volt egyéb, csak egy nagy temető. A paloták helyén kő-romok és viz-ár; a függőkertek s thuja-liget helyén füstölgő fák és büzhödt pocsolya. Szerte, szanaszét és mindenütt: emberek és állatok hullái.

Betelt a jövendölés. Az Ur haragja elsöpörte a mi ismerőseinket. A kis öreg Reczepiczét úgy elmosta a viz ár, mint egy kis szemetet; Mikimóki rémületében eltört, és senki se ragasztotta össze. Dáthánt kardostul eltemette egy sziklatömeg.

A tudós Abiron, sántán és bénán, egyedül vánszorgott ki élve a roppant pusztulásból. Nehéz sora volt a tudós Abironnak. Kéz és láb nélkül nem sokat ér az élet, különösen, ha az ember nem lát maga körül egyetlen élő lelket se, a ki megitassa s kenyeret adjon neki.

Három napi vergődés után felvonszolta magát egy magaslatra, s végre talált egy embert, a ki élt.

Abiron megismerte, s láttára elfogta a düh. Elfelejtette éhségét és szomjuságát, nem érzett egyebet, csak kimondhatatlan haragot. Elfelejtette minden nyomoruságát, csak az volt az eszében, hogy ez az ember az, a ki megjósolta Ninive pusztulását, s hogy ez az ember most itt, előtte, jajgat.

– Te átkozott kuvik! – kiáltott fel – te szörnyü -56- halálmadár, hát te élsz?! Te, a ki ezt a kárhozatot hoztad városunkra, élsz és pityeregsz?! De hisz tánczolnod kellene s vigadnod, hogy ennyi szerencséd volt, s hogy alávaló jóslatod ilyen szépen betelt! De hát miért pityeregsz, átkozott sirásó, miért sírsz, halál fattya, mondd?!

AZ ISPILÁNTI LÁNYOK.

A kis pásztor a fűben feküdt és nádsípját fujta. Egyszerre észrevette, hogy’ messziről, a Fellegvár felől, három kis pillangó száll le a rétre. Egy vörös, egy sárga és egy fehér. A hogy közelebb értek hozzá, látta, hogy nem pillangók azok, hanem három kicsi grófkisasszony.

A kis pásztor leeresztette a nádsipot s eltátotta a száját. Nem mert lélekzeni a fűben; csak nézte őket.

A kicsi grófkisasszonyok vigan ugrándoztak a harmatos gyepen. A legnagyobb, a vörös ruhás, megfogta a szoknyácskája szélét s danolászva tánczolt. A középső, a kin sárga ruha volt, virágokért szaladgált s szőke hajába egy csunya pipacsot dugott. A legkisebbik, a fehér ruhás, ugy futkosott körülöttük, mint egy édes kicsi nyul.

Egyszerre a pillangók fölkerekedtek és odább szállottak. A fűben rejtőzködő két szem követte őket. Egy darabig messziről, nagyon messziről, valami vékony, czérnahangu danolászás hallatszott, aztán eltünt a három piczi pont. -58-

A kis pásztornak úgy tetszett, hogy hirtelen beesteledett. Nem vette elő a nádsipot, hanem a Fellegvárt nézte, melyet lassankint eltakart az alkony és a köd.

Aztán felszedelőzködött, nagy lassan megindult hazafelé, és sokáig elgondolkozott.

Olyan sokáig gondolkozott, hogy e közben a grófkisasszonyok felnőttek. Egyik a másik után.

II.

A grófkisasszonyokat úgy hivták, hogy: Langli, Flór, Eliant. Fenn laktak a Fellegvárban, ott is az ó-toronyban, annak is a legfelső emeletén.

Lentebb az apjuk lakott, a ki valóságos gróf volt. Tetőtől talpig gróf; a feje búbjától a lábujja bütykéig. Ez a gróf igen sok névvel ékeskedett. Mikor reggel fölkelt, mindig az volt az első dolga, hogy elmondta magában valamennyi nevét. Ilyenformán:

– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege…

Mikor öregedni kezdett, belátta, hogy ez a foglalkozás igen-igen fárasztó. Attól fogva egy csatlós fiunak kellett helyette elmondania, reggeltől délig, a litániát. De a csatlós fiu nem birta sokáig az állapotot, s egy szép nap megszökött.

… Langli, egy reggel, a mint ablakából letekintett a rétre, álmélkodva látta, hogy tündérek tánczolnak a gyepen, összefogózva. A nap tüzesebben sütött, mint azelőtt; a bokrok zöldje melegebb volt, s a virágok szinte kicsattantak a sötét pirosságtól.

– Langli, fiam, immáron tizenhat esztendős vagy. E nagy napon egy komoly szóm van hozzád. Langli, fiam, soha se felejtsd el, hogy én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege, s hogy te a leányom vagy!

– Kincstáram üres, – folytatta a gróf – a jobbágyok oly renyhék s a természet oly mostoha!… Hozományt vajmi keveset adhatok veled. De rangodat ne felejtsd, Langli, s jusson eszedbe mindig, hogy királyfi jön érted, nyolczlovas hintón, száz főből álló kisérettel, aranynyal himzett s drágakövekkel kirakott ruhában. Langli, fiam, menj fel az ó-toronyba, s nézd meg, nem jön-e a királyfi?

Felment az ó-toronyba, annak is a legfelső emeletére, a melynek széles kiugrójáról el lehetett látni messze, igen messze. De csak a tündéreket látta, a kik odalenn tánczoltak, a gyepen, összefogózva. A királyfi nem jött.

III.

Jött azonban az Ifju Szerelem. Az Ifju Szerelem lovag-ruhát viselt s prüszkölő fekete paripán érkezett.

– Szeretlek, szép kis Langli – szólt, s a hogy’ selymes, felkunkorodott bajszát megpödörte, Langli, vörös ruhájában, összerázkodott.

– Az én apám Ispilánt herczege s én az apám leánya vagyok. Értem királyfi jön, nyolczlovas hintón, száz főnyi kisérettel, aranynyal himzett, s drágakövekkel kirakott ruhában. -60-

A lovag köszönt, felült lovára s belevágta sarkantyuját paripája testébe. Aztán elvágtatott. Mikor már messzi volt, visszafordult és búcsút intett. Majd tovaszáguldott és szem nem látta többé.

Ezenközben a gróf nagyon elbúsult a jobbágyok renyheségén s jónak látta megtérni őseihez. Egy utolsót sóhajtott:

– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege – s kiadta nemes lelkét.

Langli igen megsiratta őt s mikor könnyei kiapadtak, igy szólt testvéreihez:

– Flór, Eliant, menjetek ki az erkélyre, s nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?

IV.

– Mily szép vagy, Flór, aranysárga ruhádban! – szólt Langli egy gyönyörü őszi este. – Szőke hajadnak fosztott selymét mintha bűbájos törpék fésülték volna meg, s a nefelejts nem oly szelid, nem oly kék, mint két édes szemed! Most már értem, mért nem jött a királyfi. A királyfi terád vár!

De Flór nem felelt. Flór a vadászra gondolt, a kivel nemrég az erdő tisztásán találkozott.

Langli, a ki, mióta apja meghalt, folyvást gyászruhát viselt, nap nap után kint ült az ó-torony erkélyén. A királyfit leste, a Flór királyfiját, a ki bizonyára utban volt már a Fellegvár felé.

De Flór sirva fakadt, s egy késő éjszakán megvallotta Langlinak a vadászt. -61-

– Nem, kis Flórom – szólt könyörgő hangon – te ezt nem teheted velünk. Nem felejtheted el ősz atyánk utolsó kivánságát, nem alázhatod meg az én gyászruhámat, büszkeségem és lemondásom sötét öltönyét. A királyfi már nem késhetik soká. Csak még egy kicsinyég várj, édes szerelmem.

Rohant az idő, illantak az évek. Langlinak, a ki folyvást az erkélyen ült gyászruhájában, a hosszu várakozásban megdermedt a lába, s Flór homályosra sirta a szemét. Eliant egyedül járt le a rétre virágot szedni.

Eliant karcsú volt, mint a szarvas-ünő, s oly szeliden, annyi bizalommal nézett a világba, mint egy őzike, mely most lépett ki először sziklaodvából, s nem ismerve semmi veszedelmet, nem fél semmitől.

De a hogy hirtelen a pásztorra bukkant, a ki egy levágott fa törzsére könyökölve nézte az égen uszkáló bárányfelhőket, maga sem tudta mért, mégis megrettent.

– Jó napot, kicsi grófkisasszony – szólt vidáman, mert örült, hogy ujra látja a fehér pillangót – csak nem tőlem ijedtél meg?!

Eliant még soha se látott pásztort, de azért nekibátorodott és nem futott el.

– Megmutatom neked a legkisebb báránykámat – folytatta a pásztor. – Fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán. -62-

– Kedves emlékeim, édes reménységeim kis pillangója, oly régen vártalak!

– Kis Eliantom, felejtsd el a pásztort – könyörgött Flór – én sem gondolok többé a vadászra.

– Vissza akarok menni a pásztorhoz – szólt másnap, makacsul, mint a rossz kis lányok. – Látni akarom a báránykámat. Báránykám fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.

Langli igen megharagudott, s nem engedte, hogy lemenjen a rétre. Flór pedig összetett kézzel kérte, hogy maradjon a toronyban, s igy suttogott a fülébe:

– A királyfinak ma vagy holnap meg kell érkeznie. Mit szól, ha megtudja, hogy nem várod jegyben, gyűrűben, hanem naphosszat künn csatangolsz a réten?!

– Emlékezzél vissza apánkra, Ispilánt herczegére! Igy szenteled meg végső akaratját?!

Eliant nem akart rájok hallgatni, de nénjei folyvást a halottról beszéltek neki.

– Még jó, hogy nem érte meg ezt a szégyent! – szörnyüködött Langli. -63-

– Virágot szedett nekem, s hogy kedvemben járjon, felkúszott egy gyopárért a meredekre, a hol a madár se jár.

– Kedves emlékei, édes reménységei pillangójának mondott! – suttogta Eliant.

S egy ideig nem hajtott semmi szóra. De mikor egyszer zivatar rázta meg az ó-torony ablakait, s a szélvihar sirámában Langli felismerte apjuk szavát, megtört az akaratja. A rétre feketeség borult; a pásztor messze volt.

– Jó leány vagy – szólt Langli – s a királyfi le fogja hozni érted az ég csillagait.

VI.

Eliant ajka szinte kicsattant a tüzes pirosságtól. A szeme égett, és házi dolgoktól formátlan, barnás kis keze remegett. Nem lelve egy pillanatnyi nyugtot, mint egy megszállott hánykolódott ágyában. És vére keringett, keringett szilajon.

Langli már nem igen tudott járni, és Flór csak keveset látott. A szürke kisértetek mégis összefogóztak s kimentek az ó-torony erkélyére.

VII.

Sok év haladt el. A lovag, a vadász és a pásztor, csontkezüket szépen összekulcsolva, feküdtek a földben s Fellegvár leányai még folyvást várták a királyfit.

Szellemekhez hasonlatos árnyék-alakjaik meg-megjelentek az ó-torony erkélyén. Szürke ruhájukat látva, a libapásztor lányok ijedten futottak vissza a faluba, s a kis csordás fiu egy terebélyes fa mellől álmélkodva nézte szüntelen bolyongásukat. Sóhajtásaik elhallatszottak a rétre, s a faluban keresztet vetve beszélték, hogy husz év óta egyik sem evett s hogy a béna ismét jár, mint a hogy a hazajáró lelkek. De fergetegben kellett őket látni! Vad tánczot jártak a villám fényénél, s mikor a zivatar elvonult, üvöltésük betöltötte a tájt.

A Fellegvár pedig pusztult, egyre pusztult. Kövét belepte a moha; falai összeroskadoztak; ember, állat nem mert a közelébe menni. Utóljára már messziről is látszott, hogy csak pókhálóból vannak a falai. A hold keresztülsütött rajta.

VIII.

Egy este roppant köd szállt a rétre. Ez a köd betöltötte a kunyhók piczi kertjeit, nehézzé tette az alvók lélekzetét, s teljesen eltakarta a Fellegvárt.

Reggel, mikor a nap ismét letűzött a rétre, a pókhálóvár és a gróf-kisasszonyok eltüntek. Szétfoszlottak, mint a köd és az álom.

DOM GIL, A ZÖLD NADRÁGÚ.

Mély gyászba borulva ült Dom Gil, a zöld nadrágú, a Szent-Bálint-vendéglő erkély-ajtajánál, mely a Tajora bámult.

Kócsagtollas birétomát lehúzta az orrára, és előkelő ujjai szomoruan turkáltak fürteiben, melyek egy idő óta fehér szinben hivalkodtak. Szomoruan, mondom, mert az október hónap gyalázatos még Portugalliában is.

Odakünn, a Tajo piszkos habjai lomhán hömpölyögtek a nagy semmi felé. Az utczán fázós emberek nyargaltak adni és venni, rászedni felebarátjaikat, koldulni vagy páváskodni, s legkivált enni, hosszan, hosszan, örökkön enni, mint a sertések. Mindezek az emberek el valának merülve szennyes gondolataikba, s nem látták Dom Gilt és az ő zöld nadrágját.

Benn, a korcsmában, már alig volt ember. A pinczérlegények unták a létet, és ásitozva csörömpöltek tányéraikkal. Ezek se vették észre a Dom Gil zöld nadrágját. Megszokták már régen. -66-

Dom Gil fázott, el volt keseredve, és nem találta helyét a világban. Öngyilkos gondolatok emésztették, és kétségbeesetten ismételgette:

II.

A legsötétebb gondolatok a legcsábitóbbak. Az örvény mindig jobban vonz, mint a forrás. S Dom Gil, számos üveg xeresitől megittasodva, makacsul megmaradt fekete elhatározása mellett.

Dom Gil értett ezer dologhoz, tudott mindent, Dom Gil gyönyörü közjátékokat irt, s zöld nadrágja a legszebb zöld nadrág volt egész Portugalliában. De mivel rendet tartott a tanulmányaiban, s a hívságok tanulmányozását kilenczvenedik évére tartotta fenn, Dom Gil nem igen tudott különbséget tenni szoknya és szoknya között.

Ez a Dom Sancho nevezetes ember volt. Egész nap a kávéházban ült és folyvást hunyorgatott. Nagyra becsülte a Dom Gil zöld nadrágját, s tele volt kiváló erényekkel.

– Ó, Dom Sancho – kérdezte tőle Dom Gil – ért-e ön a kicsinyes hívságokhoz?

– Fölötte – válaszolt Dom Sancho. – De semmit se tudok jobban, mint az asszonyra vonatkozó tanulmányokat. Tudom, mit mondanak róla az egyházatyák és a szent inkvizitorok, s képes vagyok értekezni róluk úgy a történelem, mint a bölcsészet és a néprajzi tudományok nézőpontjából. Nem titok előttem a hét asszonyi szépség, s könyv nélkül tudom a hetvenhét módot, a melyen megnyerhetni őket. Félelmetes tudós vagyok e tekintetben. -67-

Dom Gil nagyra becsülte a Dom Sancho itéletét, mert nem volt ismeretlen előtte, hogy Dom Sancho nagyra becsüli az ő zöld nadrágját. Azért ilyeténképpen szólt Dom Sanchohoz:

III.

A Szent-Izidor-kávéház fényesen ki volt világitva. Az apró kerek asztalok körül asszonyok és lányok ültek nagy füstfelhőben, mindannyian türelmesen, némelyek egy-egy nemes úr oldalán. A nagyobb társaságban ülő hölgyek többet ittak és többet beszélgettek; ellenben azok, a kiket nem környékeztek nemes urak vagy harczfiak, csöndesebbek és szomoruak voltak.

Alig hogy beléptek, Dom Gil figyelmét két hölgy keltette fel, a kik egy asztalnál ültek, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Az egyik éltes delnő volt, s evett, a mennyire a fogai engedték; a másik fiatal leány. Ez nem evett, ellenben úgy nézett maga elé, mintha mindenen csodálkoznék: a sürgő-forgó pinczérlányokon, a pipázó harczfiakon, a faragványos oszlopokon, és a sárgaréz-amoretteken is, a melyek mézzel teli poharat tartottak eléje.

Dom Gil hirtelen elhatározással fölkelt, ott hagyta Dom Sanchot a gránát-vize mellett, s a hölgyekhez sietett. Asztalukhoz érve, levette birétomát, mélyen meghajlott és tisztelettudóan így szólt:

A hölgyek előbb összenéztek, aztán mindaketten felállottak. Az éltes delnő lenyelt egy nagy darab -68- süteményt, és helylyel kinálta meg Dom Gilt. A fiatal leány így szólt:

– Nemde, kisasszony – kérdezte Dom Gil – ön édes testvére ama nagyhirü Dulcineának, a kiért spanyolországi rokonom, az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha epedett?! Vonásai és szende arczulata kétségtelenné teszik ezt előttem.

– Ó, nemes Dom – vágott közbe az éltes delnő – ne ejtsék önt e szavak tévedésbe: Önnek van igaza. Húgom maga sem ismeri úri rokonságát, mert gyermekkorában czigányok rabolták el szüleitől, kik azóta meghaltak. Legyen üdvözölve asztalunknál!

Dom Gil leült, és jó sokáig maradt a hölgyek asztalánál, mert igen jól találta magát. Elbeszélgettek különböző szép dolgokról: a május hónap bájáról, az érett kor előnyeiről, és még sok egyebekről. Tulajdonkép csak az éltes delnő beszélt. A fiatal leány hallgatott, s nagy fekete szeme csodálkozva tapadt a Dom Gil ősz szakállára.

Mikor Dom Gil elhagyta a Szent-Izidor-kávéházat, jókedvü volt, és így szólt Dom Sanchohoz:

IV.

A harangok zúgtak, a püspök latin szavakat mormogott, Melancolia csodálkozva nézte az oltár faragványait, s Dom Gil büszkén feszitett zöld nadrágjában a templomi nép előtt. A frigy megtörtént. -69-

Szégyenkezve kell megvallanunk, hogy Dom Sancho, valahol hátul, épp úgy vigyorgott, mint a többi szájtátó. S mikor este, a kávéházban elmondta czimboráinak az egész történetet, hozzá tette, hogy a szegény Dom Gil, akármily kiváló férfiu is az ő zöld nadrágjában, semmit se sejt az asszonyok hetvenhét gonoszságáról.

Az eseten sokat nevettek. A portugál tudvalevőleg a legvidámabb nép egész Európában, s mint az ének mondja:

Melancolia, mikor először szétnézett a világban, azon vette észre magát, hogy őt keresztül-kasul szerették urak és borbélylegények. A borbélylegények egy kicsit többször verték meg, az urak egy kicsit rosszabbul bántak vele: ennyi volt az egész különbség.

Dom Gil nem verte meg soha s Dom Gil nem bánt vele rosszul. Melancolia igen különösnek találta ezt az ősz szakállu embert.

És mikor az éltes delnő egyszer néhány szót sugott a fülébe, úgy, hogy Dom Gil ne hallja: Melancolia életében először mondott valamit.

De igen okos asszony volt ám ez az éltes delnő, s leküzdvén felindulását, így szólott magában:

A mit az éltes delnő az időtől várt, azt sokkal jogosabban várhatta volna a zöld nadrágtól. De még az éltes delnő sem volt oly okos és számitó, hogy figyelembe vette volna a Dom Gil zöld nadrágját.

– Elmegyek a hársfák és a tölgyek közé. A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat.

VI.

Nem tudnám egész bizonyosan megmondani, hogy a hársfák és a tölgyek csakugyan annyira lelkesedtek-e a Dom Gil zöld nadrágja iránt, mint Dom Gil képzelte, de annyit mondhatok, hogy ez a zöld nadrág igen különös nadrág volt.

Mert bűvös nadrág volt ám ez a zöld nadrág, úgy tessék elgondolni. Kelméjét nagy szakállu törpék szőtték smaragd kövek fénysugaraiból, és tündérek voltak a szabói. Nem is a Dom Gil számára csinálták; csak úgy jutott hozzá rejtelmes véletlenből. Minden emberöltőben készitenek ilyet a láthatatlan munkások, s a zöld nadrág azé, a ki nem keresi, hanem csak úgy, véletlenül akad rá.

Dom Gil nem kereste; úgy bukkant rá, a mint egy holdvilágos este az erdőn barangolt. »Lám, milyen szép zöld nadrág! – szólt magában. – A szövete szint játszik, és czimernek aloe-virág van hímezve rajta.« -71-

Dom Gil szegény volt, mint a templom egere, és öltözete rongyokból állott. Felhúzta a szép zöld nadrágot, és végig páváskodott vele az ezüst párás tisztáson.

Mikor a cserjéhez ért, már világosan hallotta, a mint egy csóka azt mondta egy varjúnak:

De nemcsak a madarak nyelvén tudott, hanem értette azt is, a mit a reszkető nyárfalevelek zizegnek egymásnak, s nem maradt titok előtte, mit zúg az erdő sejtelmes éjszakákon, miért morognak a hegyek, mit karatyolnak a kis vizek, és mért, kire haragszik a tenger. A ki a zöld nadrágot felhúzta, az úgy olvasott az égboltozatból, mint más a nyitott könyvből; a csillagok járásából ki tudta betüzni a jövendő titkait, az abrakadabra abéczévé vált előtte, s ha azt akarta megtudni, hogy akárhol mi történt, csak dobbantania kellett, hogy a mult összes szolgáló szellemei ijedten jelenjenek meg parancsszavára. A ki a zöld nadrágot felhúzta, megértette, miért sietnek a kis folyók a tengerbe, miért les a menyét a szárnyasokra, és tudta, hogy mit akarnak a szegény kis földi férgek. Mondom, bűvös nadrág volt ez a szép zöld nadrág.

De – reszkessetek a tündérektől, ha ajándékot hoznak is! – a zöld nadrágnak volt egy szörnyü átka. A ki felhúzta, azt menten elfogta egy égető szomjuság: az a vágyakozás, hogy emberek és madarak, erdő és tenger, plánták és földi férgek, mind, mind azt susogják körülötte folyton, örökké:

VII.

– A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat – így vigasztalta magát Dom Gil, a hányszor az utczagyerekek megcsúfolták és köveket dobáltak utána. És egyre többet járt a hársfák és a tölgyek közé, a melyeknek csak ő értette a nyelvét.

Melancolia ezalatt egyedül ült otthon és pergette a rokkáját. Melancolia nem értett semmit; csak nézett ki az ablakon nagy, fekete szemével, de nem látott odakünn egyebet érthetetlen tarkaságnál. Melancolia sehogy se tudta felfogni, mire ez az egész, különös világ.

VIII.

Dom Gilnek a házikója künn állott a város végén, közel az erdőhöz. A házikó előtt egy kis kék pántlika folydogált, melyet Dom Gil úgy hítt, hogy: a folyó.

Egyszer, a mint Melancolia egyedül üldögélt ablakánál, rokkáját pergetve, egy vándor tartott a kis kék viz felé, láthatóan azért, hogy szomjuságát oltsa. Vidám vándor volt; kakastollas kalapját félrecsapta a fején s harsányan fütyörészett.

A mint meglátta Melancoliát az ablaknál, hirtelen mást gondolt. Oda ment az ablakhoz s bekiáltott hozzá:

– Nem – felelt Melancolia – ő igen különös ember, s én engedelmes szolgálója leszek.

– Csak egy csókot kérek – szólott a küszöbről. – De ha kettőt adsz, azt se bánom.

– Nem lehet – szólt Melancolia. – Ő igen különös ember, s én megígértem, hogy engedelmes szolgálója leszek. -73-

– Ne tréfálj, lelkem – suttogott a vándor. – Szép asszonynak nem a rokkánál a helye.

– Ó – zokogott Melancolia – mily borzasztó, hogy meg kellett csalnom ezt az igen különös és igen derék embert!…

– Isten jó nap, szolgám – készülődött a vándor. – Még hosszu utam van, s mindjárt beesteledik.

Félrecsapta a kalapját és fütyölve ment tovább. Melancolia csudálkozva nézett utána.

IX.

Ettől fogva Melancolia összetett kézzel ült rokkája mellett és csak nézett ki az ablakon. A munka nem haladt előre, de Melancolia nem bánta.

Ezek legalább selyemkendőkről, csipkés ruhákról és fülbevalókról beszéltek neki. Dom Giltől pedig már soha se hallott egyebet, csak azt, hogy:

A szomszédok eleinte csak nagyokat nevettek, s »helyes«-t bólingattak, mert Dom Gil nem ivott velök. Később azonban nagyon megharagudtak, látván, hogy Dom Gil nem jött rá a dologra.

– Az nem igaz – szólt Dom Gil. – Ő édes testvére Dulcineának, kiért spanyolországi rokonom epedett.

– Meggyaláztad zöld nadrágomat! – kiáltott fel Dom Gil, s kiűzte házából Melancoliát. Aztán sirva fakadt, s elment a hársfák és a tölgyek közé, elpanaszolni nekik bánatát.

Egy este kopogtattak a Dom Gil ajtaján. Ismeretlen ember nyitott be, a ki igy szólt hozzá:

– Uram, egykori feleséged nagy nyomoruságban fekszik a Szent-Balázs-ispotályban. A sebek elemésztették arczát, és a lehellete türhetetlen. Koldusabb a koldusnál, és ha te is elhagyod, mint elhagyta mindenki, a közös élelmen fog tengődni, s a közös sirba fogják eltemetni.

– Nem fogsz ráismerni, uram. Nagyon megváltozott. Nincs meg belőle semmi, csak a nagy fekete szeme.

– Tévedésben vagy, uram – szólt kevélyen. – Azon a napon, melyen megtaláltam zöld nadrágomat, szent fogadást tettem, hogy mindenha gyámola leszek a szegényeknek, az elhagyatottaknak, a betegeknek. Ezért jöttem el. És ne hidd, mintha lágy érzelmek űztek volna e küszöbhöz. Ahhoz, a kinek ilyen zöld nadrágja van, nem fér efféle gyengeség.

XI.

Melancolia hosszu ideig sinlődött. Ez idő alatt Dom Gil hűségesen megtartotta szent fogadását, melylyel zöld nadrágjának tartozott, s egész nap ott ült a szerencsétlen mellett. Lágyan szólt hozzá, mint gyerekhez szokás, s igyekezett kitalálni titkos óhajtásait. Beszélt neki a plánták díszruháiról, a csillagok kalandos utjairól, s a pacsirta szerelméről. Melancolia csak nézte, s hallgatott.

– Ó, Dom Gil, azon gondolkozom, hogy milyen különös és milyen derék ember ön!

XII.

Egy napon végre a kaszás ember megjelent a szegény nyomorult ágyánál. Leült a lábánál, mintha otthon lett volna, s egy kicsit várakozott. Melancolia csodálkozva nézett rá.

Dom Gil ráborult az ágyra, s csöndesen sirdogált. Bizonyára megfeledkezett arról, a mit az ismeretlennek mondott vala.

– Ó, Dom Gil – szólt Melancolia – adja ide a kezét, hadd csókoljam meg!

Egész életében soha se szólt máskor, csak ha kérdezték. Most beszélt magától legelőször.

Dom Gil nem mocczant. A sovány, nedves kéz bátortalanul tapogatózott maga körül, mintha valamit keresett volna.

– Köszönöm, Dom Gil, hogy ilyen irgalmas volt hozzám, hogy ápolt s nem hagyott el nyomoruságomban. Én nyomorultul megcsaltam önt s ön nagylelkü volt irántam. Köszönöm, Dom Gil. És még jobban köszönöm, -76- hogy egykor, akkor nyájas volt hozzám. Köszönöm, Dom Gil.

– Ön mindig különös ember volt, Dom Gil – folytatta Melancolia – de most már tudom, hogy milyen fő-fő magas ember. Lám, milyen szép aranyláncz van a nyakán, aranyláncz és aranykereszt, gyémántokkal köröskörül… Ó, hogy elvakitanak ezek a gyémántok!… Fáj látnom, Dom Gil, fáj látnom…

A kaszás ember lassan fölemelkedett és csontos ujjait rátette a haldokló homlokára. Melancolia szeme csöndesen lecsukódott.

Harmadnap Dom Gil eltemettette Melancoliát, aztán kiment a hársfák és a tölgyek közé, hogy kisirja előttük bánatát. Az erdő értelmetlen dolgokat zúgott a fülébe, s Dom Gil igy panaszkodott a nagy egyedülvalóságnak:

BOB, AZ OROSZLÁN.

Hárman ültek az asztalnál: a púpos, Miss Lilian, a szeliditőnő, és Little John, a majom. Old Jack, a tudós kutya, a kuczkóban feküdt, s félig aludt, félig bölcselkedett.

– Huszonhét garas! – szólt a púpos – az embernek éhen kell halni. Micsoda vidék! Rekedtre kiabáltam magam: »Tessék besétálni! Tessék besétálni! Miss Lilian fenevadjaival! A kutya mint számoló-művész!« – és ime. Ha ez a kis betyár nem volna, fel kellene akasztanom magam. Nem eszel, Little John? Nem eszel, kis betyár?

– Minden bajnak Bob, ez a hitvány Bob az oka – folytatta a púpos. – Nem tud semmit és nagyon sokat eszik. A paraszt egyszer megnézi s aztán vége. Mit is nézne rajta másodszor? Egyet-egyet nyujtózkodni s naphosszat ásitozni: ebből áll az egész tudománya. Egész nap alszik a bestia. Mi itt törjük magunkat; ez a kis betyár reggeltől estig vesződik, fut-fárad s mulattatja az uraságokat. Az meg döglik, -78- zabál és melegszik. Többet eszik, mint mi mindnyájan együttvéve. És mennyi fütő kell neki, Istenem, mennyi fütő! Egy piszkos, vén bestiának!… Nem igaz, Little John?

– Ön gyűlöli Bobot, s én értem ezt, mert ön nem tud felejteni, Mr. Reginald. Bob majdnem halálra ijesztette önt; belemarkolt a húsába, s ha véletlenül oda nem tévedek, ön ma Szent Pál jobbján ül, az igazak között. Ön akkor nagyon megijedt, Mr. Reginald, s tudom, hogy a betegsége ettől a naptól kezdődik…

– Ne is beszélj nekem arról a napról, mert felforr bennem a vér; jobb, ha hallgatsz erről, Zsuzsánna. Megtámadni engem, a gazdáját! A ki enni adok neki s kiadom az utolsó garasomat, hogy melegen legyen a nyomorult! Ne is beszéljünk erről, Zsuzsánna, mert nem tudom, mitévő leszek, ha erre gondolok. Mondok neked valamit s aztán ne beszélj nekem erről. Tudod-e, mit forgattam a fejemben, az után a nap után, a mikor ez a piszok nyavalyássá tett? Azt, hogy levágom a farkát darabokban. Mert golyót röpiteni a fejébe, mi az? De levágni a farkát, kis darabokban, tövig, ezt már megérezte volna a semmirekellő!

– Csakhogy ez nem ment volna olyan könnyen, mint Mr. Reginald gondolja. Bob öreg és szelid; a ketrecz, az idő és a hideg egészen megtörte az istenadtát. De nem szereti, ha tréfálnak vele, s fogorvosra még nem volt szüksége.

– Nem kérdeztem volna meg – szólt a púpos az értelem felsőbbségével – tetszik-e neki ez a kis tréfa, vagy sem? Ó, engem nem lát többet a ketrecz közelében! -79- De kieszeltem valamit, a min talán csudálkozni fogsz: olyan egyszerü a dolog. Kieszeltem: a ketrecz-guillotinet. Egy kis gépezetet, mely két éles, mozgatható bárdból áll. Az egyik bárd a ketrecz tetejéről bocsátkozik le, a másik a padozatból emelkedik ki, s alant egymásba futnak. A buta állat észre se vette volna, hogy átsétáltatod az uj ketreczbe, s aztán már a többi az én gondom…

– S ön azt hiszi, Mr. Reginald, hogy rá vehetett volna erre a gonoszságra? Fuj! Különben ez annyi lett volna, mint lemondani róla egészen. Mert szeretném látni azt a szeliditőt, a ki hajlandó volna belépni hozzá ez után a műtét után. És részletekben ölni meg, csakhogy kinlódjék: micsoda gondolat! Ha terhére van s lelövi, azt értem; szegénynek úgy se sokat ér már az élete. De így!… Ez igen csunya ötlet volt, Mr. Reginald; s nemcsak kegyetlen, hanem ostoba ötlet is. Mert végre is Bob kenyeret keres önnek.

– Azaz, hogy keresett – felelt a púpos. – Akkor még keresett. Ma már nem is keres, csak eszik. Föleszi mindenünket. Ennek a kis ficzkónak egy uj vörös nadrágot akartam venni; arra se telik. Semmire se telik. Nem fázol, Little John? Gyere te gazember, ülj az ölembe. Szereted a sört, te zsivány? Ugy-e, hogy szereted? No hát igyál. Hehehe, te gazember, te gazember!…

A hogy hozzáhajolt s itatta, hamarjában nem lehetett megkülönböztetni, melyik az ember s melyik a majom. Little John arcza értelmesebb volt, mint Mr. Reginaldé, s a majom nem látszott oly vadnak, mint az ember.

– Különben szerencséje – folytatta Mr. Reginald – hogy olyan szegény vagyok. A guillotine-ja sokba kerülne s nekem nincs pénzem. -80-

– Ne is beszéljen nekem erről, Mr. Reginald, mert minden szava a szivemet hasogatja. Szegény Bob! Mi lesz vele, ha én nem leszek itt?! Pedig én elhagyom önt, Mr. Reginald.

– Azt, hogy elhagyom önt, Mr. Reginald. Férjhez megyek a borbélyhoz, a kit a multkor kitiltott a bódéból, mert szóba álltam vele. Éppen erről beszélgettünk akkor.

– Elment az eszed, Zsuzsánna? Ez lehetetlen! Ki főz nekünk akkor? Ki mos, vasal ránk? S ki bánik a vadakkal?

– Szolgáló akad elég, s Bobhoz megfogadja Goliath-ot, a régi szeliditőjét. Goliath már öregszik, lehet beszélni vele. Azt hiszem, kevesebbel is megelégszik, mint én.

– Tudja, Mr. Reginald, én nagyon csöndes némber vagyok, s nem jár az eszem haszontalanságokon. De nekem is kell az ember, s ön nem ember, Mr. Reginald, ön úr.

– Ezt érdemeltem tőled? Ezért tartottalak, ezért fizettelek nyolcz esztendeig? Egy vagyont raktál félre a garasaimból s most itt hagysz?

De Miss Lilian-t már nem lehetett észretériteni. Karácsonykor letelik a szegődése s ezzel búcsút mond a művészi pályának. Mr. Reginald mondhat, a mit akar. Ő nem veszi vissza a szavát.

– Hallod ezt, Little John? Karácsonykor férjhez megy a borbélyhoz. Ember kell neki. Megint Zsuzsánna lesz Isten, ember előtt; fogadjak magamnak más Miss Liliant. Hallod ezt, Little John? Ugy-e, te nem tennél ilyet, Little John?

Mondhatott akármit, Zsuzsánna hajthatatlan maradt. Kérésre, fenyegetésre ugyanazt felelte, konokul, egyhanguan:

Ha egy engedelmességhez szokott asszony egyszer a fejébe vesz valamit, azt harapófogóval se feszited ki onnan.

– Hallottál ilyet, Old Jack? Elhagyják a gazdádat. Hát nem voltam én jó mindnyájatokhoz? Nem adtam nektek enni? Ütöttelek, vertelek? Igen, vertelek, de nem szivből, csak a tudomány érdekében.

Ezeket a szavakat, hogy: »a tudomány érdekében« Old Jack értette; szűkölt s ugatni kezdett.

Ennyi gyász láttára Zsuzsánna is megilletődött. Lehajtotta a fejét és igy szólt a késő bánat hangján:

A púposnak a torkán akadt a szó. Megértette, hogy a mi történt, jóvátehetetlen. Vagy úgy, a borbély már a pénzt is elvitte magával?! Akkor csakugyan haszontalan minden szóbeszéd.

– Jó – szólt végre, elfojtott dühvel – menj, de vidd el azt a buta állatot is. Nekem nem kell. Vedd meg, olcsón adom. Vidd el szaporán, hogy ne is lássam többet.

– Mit csinálnék vele a borbély-műhelyben? – kérdezte Zsuzsánna. – Kivernének miatta a faluból. Önnek még hasznára lehet. Vagy ha ez nincs kedvére, eladhatja a városban, a mikor akarja.

– Valld meg, azért hagysz a faképnél, mert attól tartasz, hogy egy szép nap téged is felfal a bestia, a mikor egyszer rosszkedvében találod. S ha már valakit szét akar tépni, inkább engem, mint téged. -82-

– De mindig éhes, a falánk kutya! Egy szó mint száz, a legokosabb, hogy ha itt maradsz. Küldd el a borbélyt; minek is állsz szóba borbélyokkal?!

– Ez a buta állat mindennap uj bajt zúdit a fejemre. Szétugrasztja a társulatot s megeszi mindenünket; semmit se tud, semmit se csinál, egész nap alszik és mégis élni akar. De ne félj, Little John; majd teszek róla, Little John, ne félj!

II.

Karácsony estéjén, egy órával később, hogy Miss Lilian – a keresztségben: Zsuzsánna – áttette tanyáját a borbélyhoz, a púpos magára vette köpönyegét, keresztül haladt a keményre fagyott udvaron, s benyitott a vadak bódéjába.

Tolvajlámpát vitt magával, s a falhoz lapulva, óvatosan haladt előre. Nem akart közel érni a ketreczhez; gyűlölte, de tisztelte Bobot.

Miről álmodott? Zsákmányról? Halálos marakodásokról, gőzölgő vérről, szétmarczangolt óriási kigyókról? Vagy édes dulakodásokról, játszi oroszlánkisasszonyokkal, a kik a párzás szilaj örömében bömbölésükkel megreszkettetik a csalitot? Bizonyára a sivatagban járt, a napfényben, a forró homokon. A messzeségben a kaffer kunyhókat látta s nem érezte a lába sebét. -83-

A púpos, a tolvajlámpa gyér világánál, bepislogott a ketreczbe, a hol a sötét tömeg nyugodott. Settenkedő lépését alig lehetett hallani; a vad aludt tovább. Aludt s nem gondolt rá, hogy annak, a ki nem tudja megkeresni kenyerét: nincs joga élnie.

– Aludjál – mormogott a púpos – ma alszol utoljára ilyen édesen! Hogyan, barátom, te elveszed előlünk a táplálékunkat, a meleget, s ráadásul szétkergeted a társulatomat?! Nem, Bob czimbora, ez már nem járja, ez egy kicsit sok. Ezennel felmondom a barátságot. Miért pazarolnám tovább is terád keservesen szerzett garasaimat? Hogy egy szép nap leharapd a kezem? Köszönöm szépen. A Miss rám nézve meghalt, tehát vége a komaságnak. A Miss beszélhet akármit. Hogy bevigyelek a városba s eladjalak az állatkertnek, vagy a múzeumnak? Ugyan ki ad pénzt érted: egy ütött-kopott, vén oroszlánért! Annyit se kapnék érted, a mennyibe az ellátásod kerül, a mig túladhatnék rajtad, nem tudom, mikor. Nem, nem, Bob, végezzünk. Végezzünk minél hamarabb s végezzünk zaj nélkül, a hogy urakhoz illik. Minek tudja meg a világ, hogy véleménykülönbségek vannak közöttünk? Ez fölösleges. Mondjuk, hogy beteg vagy, Bob, hogy nagyon beteg vagy. Nem vagy már mai csirke; nem mondható váratlan szerencsétlenségnek, hogy időd betelt s órád megérkezett. S elmúlásod fájdalomtalan lesz. Tudod, a guillotine-t jobban szerettem volna, de hagyjuk az erőszakosságot. Értettél? Nem? Mindegy. Végezzünk, Bob.

Odament a kemenczéhez, mely a rekeszt melegitette s szép csendesen eloltotta a tüzet.

III.

Másnap, Mr. Reginald bekukucskált a bódéba. Kiváncsi volt rá, mi történik odabenn, de nem tartotta tanácsosnak közelebb menni a halálra itélthez.

A hogy kinyitotta az ajtót, a vak homályosságból két nagy sárga szem rontott elő, s egy hatalmas tömeg olyan erővel vágódott a ketrecz rácsához, hogy a vasszerkezet minden ízében megrecsegett.

A púpos hátán végig futott a hideg, s inai megcsuklottak. Ha a vas véletlenül enged!… Becsapta az ajtót s tovább állt.

Az ajtó-csattanásra rémitő bömbölés felelt. Olyan bömbölés, hogy a púpos egész éjszaka hallotta. Hajnalig nem tudott aludni. Csak a füle káprázott?… Vagy amaz egyre orditott odaát?!…

Később is, folyvást hallotta ezt a hangot. S ünnep másod napján, mialatt Little John a legtréfásabb dolgokkal mulattatta a piaczon egybe gyülekezett uraságokat, koronkint a fülébe hatott a meg-megujuló rettentő bömbölés. Eleinte úgy hangzott ez, mint valami szörnyű fenyegetőzés, majd úgy rémlett, mintha átváltozott volna panaszos könyörgéssé.

Az ünnepek után – ötvenhat óra mult el, hogy a halálra itélt éhezett és fagyoskodott – Mr. Reginald még egyszer megnézte áldozatát. Most már bemehetett. Bob nem rohanta meg a rácsot; tehetetlenül feküdt ama sarokban, mely a legközelebb volt a hideg kemenczéhez.

A déli nap bevilágitott a deszka-bódé hasadékain. Mr. Reginald jól láthatta az éhségtől és hidegségtől kimerült állatot. Még élt, de már nem bömbölt, csak nyögött. -85-

Mikor az ajtó kinyilt, felnyitotta a szemét. De tekintetében már nem volt más, csak halálos szomorúság. A gyűlölségnek és a bosszúnak utolsó zsarátnoka is kialudt belőle.

– Ó, jaj nekem, hogy én – én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó kutya, vagy ügyeskedő majom! Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban tudom meg, mily oktalanul éltem! Miért is, hogy bele kellett futnom a kelepczébe, s a rabságban nem tudtam átváltozni törlészkedő hasznos háziállattá?! Miért, hogy a hazai, ismerős bozótok között, egyenesen, nyugodt, nagy léptekkel haladtam előre, nem sejtve, hogy vermet ástak elém?! Miért kell ily későn tudnom meg, hogy nem okos egyenesen menni, miért nem láttam be előbb, hogy csúsznom kellett volna, lassan, óvatosan, kanyarogva, a hogy a kigyó csúszik?! Miért nem nyilt ki az eszem a verem sötétjében, miért, hogy föl se vettem a homályt, mely mindenkorra elnyelt, miért, hogy aggodalom nem fogott el a fogságban, miért szóltam nyugodtan: »Sötét van; mindegy«?! Miért nem törődtem a puskás liliputiakkal, a kik körülfogtak s átcsaltak a veremből széttörhetetlen vas ketreczembe?! Miért nem tanultam meg később a rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátitottam el a táncz művészetét, a tizig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban járni és az arczomat fintorgatni?! Isten veled már, harcz vidám zenéje, fenevadak erdőt reszkettető, vidám orditozása, lángoló erdő, napfény izzó heve, puska-ropogás, csalit zengése, Isten veletek! Isten veletek, kemény húsú, széles pofáju, szép oroszlán-asszonyok! Nem dulakodom többé veletek, földet rengető szerelmi párbajban; nem vágom szügyetekhez győztes sörényemet; nem birom le, halálos -86- reszketéssel teli édes gyönyörre, melegséget árasztó, keménybársony, szilaj testeteket! Isten veletek szép oroszlán-asszonyok, és ti, gyáván szökellő tigrisek, csataszóm elől vadul rohanó elefántok, ne remegjetek többé: én már búcsúzom! Ó, mily nyomorultul kell elvesznem! Vaczogok, haldoklom a hidegtől, a ki a napfényre születtem, s éhen pusztulok el, én, a kinek szét kellett volna marczangolnom az egész világot! De hát én vagyok-e én, s az egész Afrika nem álom volt csupán?! Ime, ez a pislogó, hunyorgó, reszkető szempár megöl. Engem!… Nem, én nem vagyok én; szép afrikai hazám, a vérengző csaták, rügyfakasztó márczius szerelmi bömböléssel teli éjei, mindez hazugság volt, s én csak egy közönséges macska vagyok, a kit földre tepert az éhség s a ki könnyezik a hidegtől!

Mikor Mr. Reginald utóljára látogatta meg áldozatát, Bob már nem mozdult. A púpos kinyitotta a ketrecz ajtaját, rálépett az oroszlán tetemére, s kis pálczájával nagyot suhintva a levegőbe, kevélyen igy szólt:

FINISH.

1927-ben, egy csunya novemberi éjszakán, James Riderhood, a nagy jockey, a ki 1908-ban Orthodox-on, a század lován, canterben és megszámlálhatatlan hosszuságokkal nyerte meg az Eclipse Stakes-t Westminster és Iron Cross ellen, a megöregedett James Riderhood, a ki tizenegy egymásután következő esztendőben volt champion-jockey-ja Angliának, s dicsősége tetőpontján hirtelen hagyta el a gyepnek mondott boronált térséget, skótországi kastélyában, a hol megostromolhatatlan visszavonultságban éldegélt, egy éjjel, mialatt az északi szél vadul verdeste, rázta kastélyának kapunagyságú, íves ablakait: nagyon szépet és nagyon különöset álmodott.

Azt álmodta, hogy Orthodoxon ül, s lépést megy egy végtelenül csöndes, elhagyott pályatesten, abban a szürke homályban, a melyet néha, késő őszszel, a reggeli galoppok kezdetén látott egy-egy futó perczre. Csakhogy ez a homály most nem oszlott, hanem sűrűsödött; a napnak nem volt sehol semmi nyoma, s ez az egyforma, néma szürkeség oly szomorúnak tünt fel előtte, hogy lassankint valami névtelen nyugtalanság fogta el. A pályát nem ismerte. Epsomhoz hasonlitott egy kicsit, de olyan roppantnak, olyan végtelennek -88- tetszett, a milyet nem látott soha. Hogy hová megy, nem tudta; a czélt nem látta, s az indulópontra nem mert visszatekinteni. Hirtelen a lovára pillantott. Orthodoxon fénylett a szőr, mint régen. De hiába simogatta a nyakát, a ló csak nem akart nyeriteni. Ekkor látta, hogy az elíziumi mezőkön jár, azért nincs nap az égen.

Végig futott rajta a hideg, s megsarkantyúzta a lovát. A paripa megnyúlt alatta s vágtatni kezdett. De ebben a pillanatban más paták dübörgése ütötte meg a fülét; tisztán hallotta, hogy mögötte is vágtatnak. Ész nélkül forgatta meg a kantárt, mint abban a finish-ben, melyben csak egy fél-hosszusággal verte meg Eviradnus-t, s a táltos rémülten repült vele. De az idegen lovak patái mind közelebb verték a földet; Orthodox izzadni kezdett, s lovasáról csurgott a verejték. Már csak ötven-száz méternyire lehettek üldözői; a tulvilági paripák patkói süketitő dübörgést vittek végbe a kemény talajon, s az üldözött egy halálos ölelésre rántotta meg a két karját, s szoritotta lovához térdeit. De nem segitett rajta ez az utolsó erőfeszités sem. A tulvilági lovasok sarkában voltak, s mint fergeteg rohant el mellette egy lovas, a kiben az üldözött Archerre, a nagy Fred Archerre, a mult század héroszára ismert. Orthodox lovasa, a ki az egyenetlen küzdelemben már elveszitette sipkáját, üveges szemmel meredt a látományra; de amaz visszafordult nyergéből s nyájasan kiáltott feléje:

Ebben a pillanatban elhagyta egy másik lovas is, a ki Fred Barrett volt, Fred Barrett vonásról-vonásra. S a mult századi champion, a kit James, istálló-fiu korában, még látott egyszer-egyszer, épp ugy kiáltott át hozzá, mint a másik: -89-

És azonképpen a többi lovasok is, a szellem-jockey-k, a mint sorra vagy csapatosan vágtattak el mellette, mind biztatták:

De Riderhood már nem remegett. Valami édes melegséget érzett egész testében s egyszerre visszanyerte husz éves korának teljes erejét. Orthodoxról is eltünt az izzadtság; a szőre megint csillogott, mint az arany. Egynéhány szökkenéssel utólérték a fényes társaságot s beleilleszkedtek a csapatba, mely őrült iramlásban vágtatott tova. Az iram egyre vadabbá lett, a homály egyre sűrűbb, Riderhood már nem látott, nem hallott semmit, csak végtelenül könnyűnek érezte magát, valami csodálatos jó érzés járta át a testét, és fölébredt.

Ebből az álomból megértette az öreg James Riderhood, hogy napjai meg vannak számlálva. A végzet rendelését békén, megnyugvással fogadta. Már negyvennyolcz éves volt; elérkezett a jockey-életkor utolsó mesgyéjéhez. Ugy találta, hogy rendén van a dolog. Ehhez képest, reggelre kelve, magához hivatta az udvarmesterét s így szólt hozzá:

Mr. Halifax cselédnek tekintette James Riderhood kivételével az egész világot. Cselédnek tekintette a halált is.

– Pedig már megtette, mr. Halifax. Álmomban Archert és Barrettet láttam, a kik hívtak. Mennem kell. -90-

De James Riderhood nem törődött a szerződéses könnyekkel, hanem így folytatta:

– Jól van, nagyon jól van – erősitgette James Riderhood. Aztán kiadta a rendeletet:

– Mr. Halifax, küldje ide az igen tiszteletreméltó gentleman-eket. Mielőtt a czélponthoz érek, el akarom látni őket atyai tanácsaimmal.

Az igen tiszteletreméltó gentlemanek megjelentek. Hárman voltak, mindannyian kifogástalan redingoteban, magas gallérban, s fénylő czilinderrel. Arczra nagyon hasonlitottak, s ha termet dolgában véletlenül nem úgy következnek egymásra, mint az orgonasíp, James Riderhood összetévesztette volna őket.

– Uraim – kezdte – életem végéhez közeledik, s önök szivesek lesznek meghallgatni atyai tanácsaimat.

– Mr. Bill – folytatta James Riderhood – első szavam önt illeti, mert ön a legidősebb gyermekem.

– Ugy van, uram – felelt mr. Bill, az őt jellemző komoly határozottsággal.

– Mr. Bill, ön a politikai pályára lépett. Ez a pálya nem tetszik nekem; nem fejleszti a jellemet. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Nem nehéz ez, mr. Bill. Csak egyet ne téveszszen szem elől soha. Ez az egy: hogy mindig eltalálja, mit gondol a másik, a kivel beszél; s mindig -91- csak azt mondja, a mit amaz egy percz mulva mondani akar. A mit ön gondol, azt ne emlitse soha; legjobb, ha éppenséggel nem gondol semmit. Aztán, mindig és mindenek felett: komoly legyen. Ha nem tudna elég komoly lenni: tartson traininget; zárkózzék el a szobájába s mindennap két vagy három órát pofozza magát.

– Remélem, mr. Bill, hogy nagyra fogja vinni. Önből államtitkár lesz, talán miniszter. Ha ügyetlenséget követne el, a vagyonában mindig hű barátra fog találni.

– Most önön a sor, mr. Sam. Mr. Sam, ön az egyházi pályára lépett. Nem szeretem ezt a pályát, mr. Sam; nem kedvez a jellemnek. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Csak egy tanácsot adhatok önnek, mr. Sam; de ez a tanács, higyje el, kitünő. Legyen kaczér. Az egyháznak nehéz napjai vannak; nem a hitvallás, csak a megalkuvás élteti. Mr. Sam, legyen okos, mint a kigyó, s kaczérkodjék a hitetlenséggel, a mikor csak lehet. A szerelemben és a vallási dolgokban az első szabály az, hogy: mindent igérjünk és semmit meg ne tartsunk. Legyen hajlékony és sima, másképp örökkön plébános marad. De ön püspök lesz, mr. Sam; s ha véletlenül ügyetlenséget követne el, a vagyonában mindig hű barátra fog találni.

– Végül, mr. Tom, önhöz is volna pár szóm. Ön a tudományos, pályára lépett, mr. Tom. Gyengéllem ezt a pályát; parlagon hagyja a jellemet. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Figyeljen rám, mr. Tom, s ne felejtse el a tanácsomat. -92- Soha se keressen másféle igazságokat, csak olyanokat, a melyek mindenkinek hasznot hajtanak. Hagyja békében a csillagokat, s álmodjék a malmokról. Mr. Tom, önből egyetemi tanár lesz, vagy felügyelő-bizottsági tag a britt királyság összes társaságaiban. Még egyet. Soha se mulaszsza el úgy viselkedni, mintha csakugyan tudna valamit. Ha netalán elárulná magát, a vagyonában mindig hű barátra fog találni.

– És most, uraim, jó éjt – végezte James Riderhood. – Önök szivesek lesznek beküldeni hozzám a kis fiamat, Benjaminomat. Az istállóban van, s a lovakat itatja.

Néhány pillanat mulva egy tiz-tizenegy esztendős fiú húzta be két apró lábát a szobába, egyiket a másik után; egy széles vállú gnóm, a ki kicsiny volt, mint egy hat esztendős gyerek, s egy öreg arczu fejet czipelt bornyunyakán. James Riderhoodnak ragyogott a szeme. A kis gnómnak olyan szép O lába volt, hogy öröm volt nézni. Mintha lovon jött volna a világra.

– Ben, gyere ide – szólt James Riderhood. – Gyere ide, aranyos, ülj az ölembe.

Ben oda húzta nehéz vállát és két apró lábát, hirtelen fölvetette magát apja térdére, s úgy ült szembe James Riderhood-dal, mintha lovagolna. A két kis vézna, öreg arcz összehajolt; s a ránczos, szőrös vén majompofa szeretettel simult a kis majomhoz.

– Ben, én meghalok. Az éjjel Archert és Barrettet láttam; értem jöttek. De nem akarok addig meghalni, a mig a lelkedre nem beszélek. -93-

– Ne sirj, Ben, hanem figyelj a szavamra. Te még nem választottál pályát, kedves kicsi fiam; azt akarom, hogy jól válaszsz, nem úgy, mint a bátyáid. Nem mondom neked, a mit nekik mondtam, hogy ha egyszer ügyetlenséget találsz elkövetni, a vagyonodban hű barátra találsz. Te nem fogsz ügyetlenséget követni el soha. Akármelyik pályára lépsz, mindenütt ember lesz belőled; de én azt akarom, hogy ha okvetetlenül ember lészsz is a gáton: egyúttal boldog ember légy, s ne terhe önmagadnak.

– Ben, légy jockey. Ez a legszebb mesterség a világon. Mert nincs mesterség, mely egész embert követel, csak ez az egy. Megköveteli, hogy minden pillanatban eszednél légy, s mindig helyén legyen a szived. Megköveteli, hogy a karod erős, biztos és ügyes legyen, s megköveteli, hogy művészet lakjék a lábadban. Megköveteli a tested s lelked egyensulyát, és megköveteli, hogy egészségednek ne legyen se hiánya, se fölöslege. Megköveteli a becsületességet és a józanságot, a feltalálást és a határozottságot, az éberséget és a nyugodtságot. Megköveteli, hogy ura légy a paripádnak is, önmagadnak is, s megköveteli, hogy mindig koczkára tedd egész létezésedet. A legtöbb ember emberségének csak egy részét viszi az élet küzdelmébe: egyik örökkön pihenteti a lábát, a másik örökkön pihenteti a fejét. Egyik gyakran koczkáztatja a nyakát, de a levegőben tornázó tetszése szerint lehet ostoba; a másik a gondolataival dobálózik úgy, mint a kókler a késekkel, de a testét kivonja a játékból. Csak a jockey az, a ki mindig testével-lelkével, egész személyével, mindenével játszik. De a kárpótlás, a melyben -94- részesül, méltó a koczkázatához. Ha az életünk rövid, mily gazdagság ebben a rövid életben! Hir, dicsőség, szerencse, nagyúri vagyon, sikerek és édes izgatottság: mind részed lehet bennök abban a korban, a melyben a többieket még el sem eresztették a pórázról. Mig a többiek fogatlanul, gyomorbajosan, öregen és fáradtan érik el első sikereiket, te huszonöt esztendős korodban fenékig üritettél minden arany-serleget. És aztán a diadal mámora, Ben, a diadal mámora! Nincs édesebb, mint a diadal mámora. A természet arra rendelt bennünket, hogy küzdjünk akármiért, hogy kivivjunk bármit, hogy diadalokat arassunk, az ő czéljaira, ha kicsinynek tetsző téreken is, ha nem is tudjuk, mi végre. S csak az az egész ember, csak az mondhatja, hogy élt, a ki megizlelte a diadal mámorát. Ne mondd, hogy itt a czél csekély. A czél mindenütt csekélynek látszik. Mert ezen a világon minden csak játék; az emberek, bármivel foglalkoznak, bármiért erőlködnek, mindig csak játszanak, mint liliputi emberkéi egy ismeretlen, roppant Gullivernek. Mi végre jók, mi végre szolgálnak, akár a komoly, akár a nem komoly játékok, senki sem tudja meg soha; valamit akarnak velünk, de a többi csupa rejtelem. S játék és játék közül van-e szebb játék, mint a ló? Azt hiszed, többet ér ügyiratokkal játszani, vagy gondolatokkal, a melyekben egy év multával magad sem hiszesz?! Többet ér játszani a végből, hogy az emberek egy félórával hamarább érjenek oda, a hol maguk is valami játékot keresnek?! Eh, hidd el nekem, nincs szebb játék, mint a ló, ez a gyönyörü állat, a mely az emberi észnek és karnak a legszebb sikereket szerzi. Micsoda érzés: uralkodni ezen a nemes, élő szerszámon! Látod, Ben, a szeretőt el lehet felejteni, de a lovat nem. Mert ez részese volt a sikereinknek, s a dicsőség vize -95- az, a melynek az izét nem felejti el az ember soha.

Egy héttel azelőtt, hogy ide visszavonultam, a liverpooli nagy akadályra készültünk Adventurer-rel. A windermere-i herczeg, a ki a versenyt minden áron meg akarta nyerni, rávett, hogy a verseny előtt a kastélyában gondozzam az egészségemet, s ki ne mozduljak onnan. Elejét akarta venni, hogy valami bajom lehessen, mert Adventurer-t idegen lovasra bizni, annyit jelentett volna, hogy: »hagyjatok fel minden reménységgel.« A herczeg ágyában kellett aludnom, csak az ő szivarjait szíhattam, a szakácsa csupán nekem szolgált, s a herczeg, hogy véletlenül idegessé ne tegyen, beköltözött a klubba. Egy hétig állottam az úri módot, de aztán nagyon meggyülöltem ezt a kanári-kényelmet. Két nappal a verseny előtt kiszöktem a kastélyból, s azon az éjjelen bejártam Liverpool összes csapszékeit, azzal a jó szándékkal, hogy reggel visszatérek rabságomba. Ez a vállalkozás veszitett el örökre. Nagy tivornyába keveredtem, melynek a képei ma már összefolynak előttem. Csak arra emlékszem, hogy tizenkettőkor, a kikötő táján, egy vörös blúzos ember igy szólt hozzám: »Riderhood, azt mondom önnek, hogy a nagy liverpooli után egy hétig önről beszél egész Anglia!« Sok gint ittam, s jól esett a hizelgés. De reggel felé, mikor már violaszinü ködben láttam a lebujt és részeg czimboráimat, mintha ugyanaz az alak állott volna elém, csakhogy most már fekete blúzban, s igy dörgött volna a fülembe, poharát rám koczintva: »Azt álmodtam, mr. Riderhood, hogy ön a nagy liverpoolin kitörte a nyakát!« Akár csak jeges vizzel öntöttek volna végig; egyszerre kijózanodtam. Haza mentem, s a szél kifujta a fejemből a pálinka-gőzt. De aludni nem tudtam. -96- Fel-felriadtam, s kábultságom álomképeiben hol a vörös, hol a fekete embert láttam. »Azt álmodtam, mr. Riderhood, hogy ön a nagy liverpoolin kitörte a nyakát.« S már láttam magamat betört fejjel, aludt vérrel boritva. A babona megszállt, lenyűgözött, legyőzött. Másnap megszöktem a herczegtől, s nem lovagoltam többet.

És aztán, Ben, aztán nem győztem eleget siratni a könnyelmüségemet. Azóta nem élet az életem. Ó, hogy akkor megriasztott a babona, és nem ültem nyeregbe! Hogy melyiknek lett volna igaza: a vörös embernek-e, vagy a halál-madárnak? – nem tudom. De mindegy. Ó, ha akkor megnyertem volna a nagy liverpoolit!… Istenem, mindig sajog a szivem, hogy ez örökre hiányzik az én szép életemből. És ha kitöröm a nyakamat?!… Veszitettem volna vele valamit? Semmit. A többi sár volt. Örökre szerencsétlenné tett a tudat, hogy beteg-székben ülök, és Orthodox, Orthodox nincs többé alattam!

Egy óra multán James Riderhood hátra hanyatlott karos székébe, s udvari papja a haldoklók imádságát kezdte mormogni a feje fölött. James Riderhood egy darabig vele imádkozott, s fiai is, a kik előtte állottak. Aztán elhallgattak. A haldokló lehunyt szemmel, mozdulatlanul pihent karos-székében. Már azt hitték, hogy meghalt, midőn ismét felnyitotta pilláit, tekintetét ráfüggesztette Ben-re, s ajkai ezt motyogták:

LILIPUTI TÖRTÉNET.

Nem tudom mikor – tegyük fel, hogy szeles, rideg, őszi este volt – egy liliputi személyke addig olvasott, olvasott mindenféle házasságtörésekről, mig elhatározta, hogy ő is el fogja törni a magáét.

A házasságot, tudvalevőleg, kétféleképpen törik. Lelkifurdalással, vagy a nélkül. A liliputi személyke választott. Ő lelkifurdalással fogja törni, halálos aggodalmakkal, Damokles-karddal a feje fölött, lángoló levelekkel, a végzet sűrű emlegetésével, s kínos jelenetekkel a fogorvos lépcsőjén.

De volt egy bökkenő. A liliputi személyke félt. Igaz ugyan, hogy mindössze egyetlen egy rongyos, kis élete volt, de, nem tudom miért, a liliputi személyke szerette ezt a rongyos kis életet.

Hiszen, ha minden olyan bizonyos volna, mint a regényekben. A szerető, szivében egy golyóval, aléltan rogy a pázsitra. Ez nagyon szép. Csakhogy attól lehetett tartani, hogy az a bizonyos úr egy fricskával el fogja intézni az X. Y. urat, s aztán egyszerüen össze fogja törni őt, a szegény kis liliputi személyt.

Mindenekelőtt, hogy ki legyen ez az X. Y. ur. A liliputi személykének voltak udvarlói bőven. Maki majmok, kapuczinus majmok, kék és szivárvány szinben játszó páviánok, sőt egy gyönyörü oráng-utáng is. De ezeknél még az a bizonyos úr is többet ért.

Azt mondhatnám, hogy a liliputi személyke beteg volt. Az a betegség bántotta, a mely a legtöbb asszonyt: nem volt elég dolga.

De nem, ő nem ekképpen fejezte ki a szerencsétlenségét. Ő így sóhajtozott:

– Mindig megver. Ha rossz vagyok, akkor is megver; s akkor is megver, ha rossz vagyok. Mindig megver.

Szégyellem, de meg kell vallanom, hogy a liliputi személyke igazat sóhajtozott.

S ez annál nagyobb galádságnak fog feltünni a történelem előtt, mert a liliputi személyke olyan kicsi volt, hogy voltaképpen csak két nagy könnycseppből állott. Két nagy könnycseppből, mely úgy világitott, mint két szép fekete szem. A mi pedig azt a bizonyos urat illeti, ez az úr az óriások közé tartozott. Mi több, a vidám óriások közé.

A liliputi személyke tehát szépen eltette sötét elhatározását. De ez a béke csak fegyveres béke volt. A liliputi személyke három nap, három éjjel hallgatott. S ha az asszonyok hallgatnak, ez Liliputban is rosszat jelent.

Negyedik nap reggel haza jött a vidám óriás. Minthogy vadászatról érkezett, a vasútról leszállva egy vadkereskedőhöz hajtatott, s megvett ott vadat és halat, -99- s mindent, mi jó falat. Aztán derülten s elégülten tért haza.

– Hm, valami veszedelmet érzek – szimatolt a vidám óriás, mint óriások szokták.

A házasságtörésnek, mint minden betegségnek, megvannak a maga rendes tünetei. A tünetek nem hiányzottak.

De voltak megnyugtató jelenségek is. A liliputi személyke, valahányszor igen-t vagy nem-et mondott, mindig azt a harsány és fenyegető hangot használta, mely, a maga szűkszavúságában, minden áron azt akarja jelenteni: »Én áldozat vagyok! Szörnyüség, hogy milyen áldozat vagyok!«

– Beszédre fogom birni őt – szólt félre, mint a hogy a szinpadon szokás.

– Ha egyszer körülnézek – szólt magában – minden majom meghal értem. A fehérek és a barnák, a kékek és a szivárványszinüek.

A mit a liliputi személyke föltett magában, annak meg kellett történnie. A liliputi személyke makacs volt, mint egy kis lány, a ki nem akar az óvodába menni, s kemény, mint egy törpe mogyoró.

S mert makacs és kemény volt, hallgatott. Nagyon fájt neki, hogy hallgatnia kell; de hallgatott. -100-

A liliputi személyke tudniillik megevett tizenhárom czukor-süteményt, s a giardinettoból megette még az aranyhalakat és a kis zászlót is.

Aztán begöngyölgette a liliputi személykét egy czigaretta-papirba, zsebre tette, s haza lépett vele. Otthon, szépen, vigyázva, előbugyelálta, megsimogatta a haját, mely puha volt, mint a gubó selyme, elaltatta, s így dörmögött magában:

– Persze, persze. Mindez azért van, mert, a mikor vadászatra megyek, egyedül van szegényke. És mért van egyedül? Mert a liliputi papa és a liliputi mama háboruságban élnek. Egyik se jön hozzám, mert mindegyik attól fél, hogy a lányuknál összetalálkoznak egymással. Mit van mit tennem? Liliputi papát ki kell békitenem liliputi mamával, hogy itt üljenek szépen, mikor én vadászatra megyek.

II.

A liliputi papa és a liliputi mama ugyanis már tizennyolcz év óta elváltan éltek. Miért, miért nem, azt már senki se tudta. Régi história volt az. Valami brobdignac-i úr játszott szerepet ebben a dologban, s a liliputi mama utóbb férjhez is ment a brobdignac-i úrhoz. Sokáig igen boldogan éltek, de végre elhalálozott a brobdignac-i úr. Az is régen volt. A liliputi mama már csak arra emlékezett, hogy a brobdignac-i ur nagy volt, miként egy árbocz, de hát az óriások is meghalnak, sajnos. Hogy ennek miért kell így lennie, azt a szegény liliputi mama soha se tudta tisztán megérteni. -101-

– Lássa, liliputi papa, mindennek maga az oka. Mert maga, bizony, fene-legény volt annak idején. De, tudja mit, mi megbocsátunk. Béküljenek ki. Jobb későn, mint soha.

– Az igaz – szólt a liliputi papa – mindennek én vagyok az oka. Fene-legény voltam akkor, most már nem vagyok az.

A vidám óriás azt mondta, hogy: »lassu viz partot mos« (a mit még soha se látott senki), majd egyet fordult s beállitott a liliputi mamához.

– Lássa, liliputi mama – szólt hozzá gyöngéden – ő szegény nem oka semminek.

– Az igaz – felelt a liliputi mama – ő nem oka semminek. Ezt mondta a brobdignac-i ember is, a ki nagy volt, miként egy árbocz, és mégis meghalt.

III.

Ugy volt, hogy a liliputi papa és a liliputi mama kibékülését barátságos estével ünnepelik meg a fiatalok. A vidám óriás kézen fogta a papát, s oda vezette a mamához.

– Igen pajkos fiú vagy – felelt a liliputi mama – de isten látja a lelkem: megbocsátok.

– Mindig tudtam, hogy egyszer jóra fordul minden – szólt a liliputi papa elégedetten, s jóizüen evett.

A liliputi mama is evett, de ő már nem olyan jóizüen. Mintha most látta volna először ezt az öreg törpét. Majd sok, sok mindenre gondolt, de csak úgy egy kicsit. Talán nem is volt igaz, a mi eszébe jutott. Áprilist járattak vele; a rózsák, a csillagok, a napsugár, semmi se igaz. Csak egy igaz: ez a jóképü öreg ember, a ki itt eszik.

Mindenki örült. A vidám óriás úgy vigyorgott, mintha vadászatáról egy egész vadkereskedéssel tért volna haza. Még a liliputi személyke is kegyes volt mosolyogni.

De az óra kilenczet ütött, s ez az óra a liliputi személyke rendes féltékenységi órája volt. Ebben az órában mindig eszébe jutottak a vidám óriás összes bűnei. S egyszerre felcsattant:

Az óriás esküdözött, hogy már azt se tudja, merre van Brobdignac. Ezért a szemtelenségért megbünhödött. A liliputi személyke előbb csak a sótartót vágta hozzá, de aztán a salátás tálat is, s mindezt megpótolta egy tuczat pohárral, meg két boros üveggel.

Majd sírni kezdett, a hogy a kis bárányok sírnak. A liliputi papa megijedt, hogy mindjárt szétolvad könnyekbe, de a liliputi mama, a ki már sok mindent látott, megnyugtatta őt.

S valóban, a liliputi személyke, összeszedvén minden erejét, még egy szódásüveget vágott a vidám óriáshoz. Aztán igy zokogott: -103-

Hozzá is látott, hogy felöltözzék az útra, s haragosan csapta be maga után az ajtót, mely piczi bölcsőjéhez vezetett.

IV.

Másnap, mikor a liliputi papa és a liliputi mama karonfogva beállitottak a vidám óriáshoz, hogy haza vigyék a leányukat: a liliputi személykét ott találták a vidám óriás ölében.

A liliputi személyke sugárzott aranyfüstös kis szoknyájában, s a két nagy könnycsepp ragyogott, mint a rubint.

MÁLI NÉNI.

ELSŐ RÉSZ.

Mayer kis hivatalnok volt a Kiskereskedők Takarék- és Hitelszövetkezeténél. Mayer igen szelid erkölcsöknek örvendett. Mayernek nem volt egyebe, csak egy mélabús kanári madara, s egy szép olajzöld őszi felöltője. Mayer egy porszem volt a világegyetemben.

Egy szép reggel Mayert az igazgató behivatta a szövetkezet józsefvárosi fiókjának legbelső szobájába. Barátságosan kezet nyujtott neki, s szokatlanul ünnepies hangon szólalván meg, rövid szónoklatot intézett hozzá, a mely szónoklatot még Mayerhez mérten is kicsinynek kell vallanunk a nyilvánosság előtt.

Ebben a kicsiny szónoklatban, a terjedelemhez képest, igen sok volt a »tekintettel« és a »miszerint«. Benne volt továbbá a pénzpiacz adott viszonyainak körültekintő mérlegelése s dióhéjban az egész jövő évi költségelőirányzat. De benne volt végre az az örvendetes hir is, hogy az igazgatóság, tekintetbe véve minden tekintetbe veendőt, Mayert kinevezni méltóztatott az intézet harmadik könyvvezetőjévé, nyolczszáz forint évi fizetéssel és százhatvan forint lakáspénzzel. -105-

Az öröm nem öl. Mayer savószinü arcza, a gyors előmenetelhez képest, hirtelen érdekes, előkelő halványságot öltött; de ez volt az egész. Maga is csodálkozva vette észre, hogy ugyanazon a hangon rebeg köszönetet, mint a melyen előbb beszélt, mikor még nem volt ilyen nagy hivatalban.

Mayernak a kartársai, hasonló, kivételes helyzetekben, igen nagy bolondságokat szoktak elkövetni. A megfontolt Kohn tavaly ilyenkor sört fizetett az egész osztálynak; ő maga keveset ivott a sörből s mégis fájós fejjel ment haza. A könnyelmü Varga pedig a januári előléptetéskor elment egy mulatóba, majd egylovasra ült s kihajtatott éjjel a városligetbe, és végül reggel, jóval kapunyitás után ballagott fel a lakására. Mindezek bizonyára igen nagy balgatagságok voltak; de Mayert még jobban megbolonditotta a hirtelen öröm. Ismétlem, Mayer igen szelid erkölcsü fiatal ember volt; s az ilyenek, ha megkótyagosodnak, nem igen ismernek határt a bolondságban.

Mayer azt cselekedte, hogy kiment a Felső-Erdősor 179. számú házába s ott fölment a negyedik emeletre; feljebb már nem mehetett, mert feljebb már nem voltak lakások. Mayer egy idő óta gyakran megjelent ezen a minden világi zajtól messzeeső magaslaton; s ilyenkor három kisasszony közül mindig a legkisebbik nyitott neki ajtót.

Ez a kisasszony mindig koczkás ruhában járt, nagyon szépen tudott mosolyogni s némi hasonlatosságokat fedezett fel Mayer és Orlando gróf között, a kiről sokat olvasott. Egyebet nem igen érdemes róla feljegyeznünk, mert igen elmosódó szerepe lesz történetünkben.

Ellenben jegyezzük fel, hogy szebb időt már képzelni se lehetett, és hogy az ablakok nyitva voltak. A szomszéd kertben két orgona-bokor oly szertelenül illatozott, mintha -106- csak a Zola Emil regényéből ültették volna ide. A közeli kávéházban zene szólott. Azt játszotta, hogy:

Ez a hiányjeles költészet mámoritóan hangzott. És Mayer, hetven forinttal a zsebében, a fejébe vette, hogy ő a Rózsaszinü herczeg.

Ah igen, ez tündéri délután volt. A Felső-Erdősor 179. számú házának negyedik emeletén megcsendült a szerelem dala. De, szokás szerint, ennek a dalnak ismét csak bús volt a vége. Mert Mayer földöntúli megindultságában megkérte a koczkás ruhás kisasszony kezét.

Paolo Mantegazza ur, az ő kábitóan tudományos és ingerlően szellemes fejtegetéseiben, szép párhuzamba állitva a nő szerelmét a férfiéval, konok és kétségbeejtő bizonyossággal állapitotta meg az utóbbinak erkölcsi felsőbbségét. Mégis, úgy tetszik, mindenre kiterjedő figyelmét elkerülte egy tapasztalat, mely minden kétséget kizáró ékesszólással szól a tétel mellett.

Ez a tapasztalat az, hogy mig a férfi szerelme minduntalan súrolja a nemes őrültséget, a nőé folyton-folyvást igyekszik a nyárspolgári józanság kikötője felé.

Ha a koczkás ruhás kisasszony szerelme épp oly mély, épp oly magas, épp oly határtalan lett volna, mint a szerelem szaktudósai, élükön a bolygó hollandival, minden Sentától hiába várják, akkor bizonyára így kellett volna szólnia a megbomlott Mayerhez:

– Nem megyek önhöz feleségül, mert szeretem önt. Ha feleségül mennék önhöz, még nagyobb szegénység várna önre s még nehezebbé tenném az életét. De én szeretem önt s meg akarom óvni a szegény családfők apró nyomorúságaitól. Váljunk el szépen egy barátságos kézszoritással. Becsüljük egymást a távolból s -107- egy-egy szép, júniusi estén gondoljunk néha első, utolsó, egyszeri szerelmünkre.

De a koczkás ruhás leány nem tudott fölemelkedni erre az erkölcsi magaslatra. Azt mondta, hogy: »igen« s nagyon szépen mosolygott.

Mayer másnap reggel szerette volna a fejét a falba verni. De becsületes ember volt, s tudta, hogy ezt nem szabad tennie. Megelégedett tehát azzal, hogy megvakarta egy kissé.

Aztán kettőzött éberséggel figyelt a pénzpiacznak makacsul állandó s aggasztóan szigorú viszonyaira.

November elsejére fölvett egy kétszobás lakást, november másodikán átvitte uj otthonába őszi felöltőjét és kanári madarát, szemrehányóan nézett rá, s november harmadikán megesküdött a koczkás ruhás lánynyal.

A koczkás ruhás hölgy, a ki iránt, ismételjük, ne tessék érdeklődni, nem vitt magával az uj lakásba egyebet, csak a Dunbar Fáni szoknyáját, mosolyát, mely egyetlen volt e kerek világon, és Máli nénit.

Ez a Máli néni egy öreg cseléd volt, a ki ott szolgált már a koczkás ruhás hölgy nagyanyjánál is. Azt mondhatnók: a házban vénült meg, ha a ház is megvénült volna Máli nénivel. De a ház nem volt ilyen hűséges természetü; ellenkezőleg, sietett idegen kézre jutni, s nem élni másutt, csak szép emlékezetben. A nagy család is pusztult, sorvadt egyre. Nemzedékek haltak ki; ifjak, leányok vándoroltak el szép rendben a temetőbe, csak Máli néni maradt meg tüneményes változatlanságban, mint egy oszlop, a melyre uj és uj, gyenge folyondárok kapaszkodnak.

Mayer nem sokat ügyelt Máli nénire, s eleinte nem vette észre, hogy a család a legkisebbik lánynyal odaadta neki a családi klenódiumot is. Mayer egyátalában -108- nem igen ügyelhetett a konyhájára; nagyon elfoglalták az egyenlegei.

Alig ért rá megnézni: vajon a felesége tud-e még olyan szépen mosolyogni, mint azelőtt? Ha ő sem látta meg, én bizony nem merek megesküdni, vajon nem halványodott-e meg egy kissé az a kedves, igéző mosoly. Istenem, Orlando gróf oly pokoli hidegvérrel veszit el a kártyaasztalnál ötezer font sterlinget, és Mayer oly keserves ábrázattal nyögte ki azt a légies konyhapénzt! Annyit azonban tudok, hogy egészen nem szünt meg mosolyogni. Sőt néha magában is mosolygott, szegényke, valami kicsiny, ismeretlen czélú varrásra hajolva.

Ezenközben Mayer nagyban viaskodott azokkal a láthatatlan, gonosz szellemekkel, a melyekről az összes népek hitregéi megfelejtkeztek, s melyeket a közbeszédben apró adósságoknak szoktak nevezni. Néha csodálta, hogy még megvan, s szabadon rendelkezik a kezével, lábával. Mayer nem szeretett a közügyekkel foglalkozni, de egyet nagyra tartott az uj idők vívmányaiból, azt, hogy a haladottabb kor eltörülte az adósok börtönét.

S mialatt, kiindulván ebből a Cartesiusra emlékeztető megfigyelésből, hogy: »Adósságom van, tehát létezem«, eltűnődött e meglepő folytonosságon, lassankint észre vette végre a konyhában sertepertélő Máli nénit. Be kellett látnia, hogy ennek az öreg cselédnek jelentékeny része van benne, ha ő még folyvást megfigyeléseket tehet önmagán s a rajta kivül lévő dolgokon. Mert Máli néni azzal az adománynyal dicsekedhetett, a melyet a régiek leginkább bámultak: négy kenyérből négyezer kenyérnyit tudott szétosztani. Viszont fizetséget épp oly kevéssé fogadott el a Mayer-családtól, mint hajdan az uraságtól. Három fiatal cseléd helyett dolgozott, s a tiszteletdija az volt, hogy Mayer koronkint bizalmas beszélgetésbe ereszkedett vele. -109-

Mayer nem volt rossz ember, s úgy gondolkozott, hogy Máli néninek bőséges kárpótlást fog adni mindjárt az első jó napokban. De a jó napoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy nagyon késlekedve jönnek, s Mayer egy évi várakozás után csak a még rosszabb napokat ismerhette meg.

Ezekben a még rosszabb napokban az történt, hogy a jó Isten oda fenn igy rendelkezett:

Elég Mayer van már a világon, arra az uj kis Mayerre nincsen semmi szükség.

A szegény kis Mayerné ellenkező véleményen volt, mint a mindenség ura. S ennek a nagyon egyenlőtlen vélemény-különbségnek az lett a vége, hogy az uj kis Mayerre csakugyan nem lett szükség s a szegény kis Mayerné örökre megszünt mosolyogni.

Máli néni sírva gyalogolt ki a nagy koporsó meg a kis koporsó után a németvölgyi temetőbe, aztán elbúcsúzott Mayertől s visszaköltözött a haldokló családhoz, a negyedik emeletre.

MÁSODIK RÉSZ.

Bizonyára a Gondviselés intézkedik életünk folyásáról; de a Gondviselés nagyon el van foglalva nehéz hivatalában. Koronkint kénytelen egy kis ideig szabadságra menni, s ilyenkor hivatalbeli alárendeltjét, a Sorsot bízza meg az ügyvitellel. Ez a Sors pedig meglehetősen könnyüvérü és eleven ficzkó, a ki szeret tréfálkozni, s nem csupán szabad óráiban, hanem akkor is, midőn komoly és bokros tennivalói vannak. Mindig van egy kis zürzavar a világon, ha az ügyeket a Sors intézi el; mert ilyenkor annyi galibát csinál, hogy a szegény Gondviselés, mikor megtér a szabadságáról, alig győzi a sok bajt helyre hozni. -110-

Egy ilyen pünkösti királyság alkalmával a Sors vidáman nevetett le az ész nélkül forgó földgolyóra, a mint ez a nap körül keringett, mint egy dúgó bogár.

– Milyen mulatságosak ezek a Mayerek! – szólt magában, szivarjából rá fujva a füstöt a horpadt golyóbisra. – Milyen sokan vannak és milyen egyformák! Mindegyiknek van egy kis gyomra, és kis végtagjaik. Csak a fejök táján különböznek egy kicsit egymástól, mint azok a gombostűk, a melyek majd kék, majd sárga, vagy fehér és vörös gömböcskékben végződnek. És milyen udvariasak egymáshoz: »Van szerencsém! Alázatos szolgája«! És hogy szeretnék egymást megenni, hogy ne legyenek ilyen rettentő sokan!… Hátha kiválasztanék egyet közülök, s megtenném fő-Mayernek?! Hogy fognak majd a többiek ádázódni: »Ó, Mayer, Fő-Mayer, ön nem is gombostü, hanem világitó torony!« Ó, ez bizonyosan nagyon mulatságos lesz!

… És Mayer, egy szép reggel, úgy érezte magát, mintha egy kicsit fejbe kollintották volna, s arra ébredt, hogy ő nagy ember.

Persze, bűbájosság volt a dologban, de nem olyan nagy, mint önök képzelik. Először is, az emberek abban a rendben és abban az órában siettek meghalni, a mint és a mikor ez Mayernek a legkedvezőbb vala. És másodszor, a kik elevenen maradtak, nem válthattak Mayerrel egy szót sem a nélkül, hogy azt ne mondták volna magukban, hogy: »Ez a Mayer nagy gazember, de igen kemény legény!« Utóljára Mayer maga is elhitte a dolgot, s valahányszor tükörbe pillantott, mindig elégedetten szólt magában: »Ó mily kemény legény vagyok, ó mily kemény legény vagyok!« Ennyi volt az egész. -111-

Mayer oly gyorsasággal lett czégjegyzővé, bankigazgatóvá, majd mindenféle hatalmas vállalatok fő-főkormányzójává, mint ezt az életben fölötte ritkán látni, s akkor is inkább csak az Ördög piluláiban.

Önök tudják a fiziologiából, hogy az emberi szervezet legfőbb ereje bizonyos alkalmazkodási képességben rejlik. Ha az ember gazdag emberré válik, az első az, hogy egészen természetesnek találja a dolgot, és nem kapálózik ellene. Legalább eddigelé még nem találkozott senki, a ki igy lázongott volna: »Ó, mért is lettem én gazdag ember?! Ó, mért is lettem én gazdag ember?!« Mayer is megnyugodott a változhatatlanban.

Viszont nem fogom meglepni önöket azzal sem, hogy idő kell hozzá, mig a gazdag ember le tudja vetkőzni az egykori szegény ördögöt. A tudósok szerint vagy hét esztendő kell hozzá, hogy a test régi állománya egészen ujjal cserélődjék fel. A lélek nem ily nehézkes; annak kevesebb idő kell. Mint hipnotikus kisérletek bizonyitják, a lelkünk tudtunkon kivül is folyékonyan tud latinul és görögül, s nem lehetetlen, hogy mindnyájunk agyvelejében benn szunnyad a gazdag ember sajátságos lelke. De addig is, mig ezek a rejtelmes dolgok egészen megvilágosodnak, maradjunk csak annál, hogy igenis, némi idő kell hozzá, a mig a szegény lélekből gazdag lélek válik.

Mayer tehát eleinte olyanformán gondolkozott, mint szegény ember korában. Évekig könyörületes maradt a nyomorultak iránt, csak lassan szokott le megrögzött jóindulatairól, s hébe-hóba visszagondolt arra az időre, mikor még szegény volt, – néha nyilvánosan is. -112-

Nem kell mondanunk, hogy pontosan megfelelt összes kötelezettségeinek, s szépen kifizette szegénységében csinált adósságait: hiszen pénzember volt. De mégis volt egy tartozása, a melynek a lerovását folyvást halasztgatta, és nem is rosszaságból.

Erre a tartozására gondolt a legtöbbször, s mégis ezzel sietett legkevésbbé.

– Mihelyt össze tudok szerezni száz forintot, odaadom Máli néninek. Ez az öreg cseléd fizetés nélkül dolgozott az én jóvoltomért, a családom jóvoltáért, s mint jó sáfár gondozta apró érdekeimet, pedig ezek rám nézve főbenjáró dolgok valának. Nem gondolom, hogy megfizetném ezzel a száz forinttal, de oda fogom adni neki az egyetlen tőkémet, s legalább lesz annyija, a miből eltemethetik.

A száz forint hamarább összegyült, mint Mayer gondolta, s ekkor Mayert elfogta a lelkifurdalás.

– Mit? Ezzel a hitvány pár forinttal igyekezzem magam megváltani ettől a súlyos tartozástól?! Nem, ez annyi volna, mint örökre adósnak maradni. Máskép lesz az. Nemsokára uj háztartásom lesz; akkor majd magamhoz veszem Máli nénit, s cselédeket tartok neki, mintha úrasszony volna. Legalább kényelemben éli le a hátralévő napjait.

Mire erre került volna a sor, a gazdag ember már kezdte magát kiütögetni Mayernek a bőrén.

– Eh, bolond gondolat volt! Micsoda váltság volna az tőlem, a gazdag Mayertől, egyszerüen eltartani egy öreg cselédet, a kinek valaha, szegény koromban, meggazdálkodtam a bérét?! Mit mondana ehhez a világ?! Fösvénynek, zsugorinak mondana. Nem úgy lesz az. Nemsokára kastélyt veszek, s Máli nénit megteszem ennek a kastélynak -113- kulcsárnéjává, a felügyelőjévé. Ha nem leszek a kastélyban, a cselédség csak az ő szolgálatára lesz. Ott aztán kedvére gazdálkodhatik, s a falu kisasszonyai meg fogják látogatni. Ez már valami lesz neki.

Mikor a kastély is megvolt, Mayerben már javában dühöngött a szerencsefi, a kinek sikerült felkapaszkodnia az uborkafára. És így okoskodott:

– Eh, vagyok olyan valaki, a ki megengedhet magának holmi apró szeszélyeket! Ne mondhassa senki, hogy Mayer adósa maradt valakinek; Mayer mindent a kamatok kamatjával fizet vissza. S hadd lássa az öreg asszony, hogy ha halogattam a visszafizetést, azért történt, mert királyilag akarok fizetni. A mit a rima-murányi papiron nyerek, Máli néninek ajándékozom. Uri módot biztositok neki s bőséges életjáradékkal látom el.

Mayer bezsebelte a rimamurányi nyereséget is, s ekkor már nem kellett neki semmiféle pénz a világon. Beült a hintójába s elhajtatott a Felső-Erdősorra.

Bizonyára igen kiváló hősiesség volt tőle, felmenni a negyedik emeletre. De kissé kárba veszett a hősiesség.

A negyedik emeleten azt ujságolták neki, hogy Máli néni ezelőtt két héttel elhalálozott, miután előbb néhány napig igen sokat foglalkozott lázas álmaiban egy Péterkével, a kit a Mayer-családban egykor sokat emlegettek, a ki azonban már régen meghalt négy napos korában.

Mayer ur végig sétáltatta üres tekintetét a jól ismert szobán, aztán így szólt:

– Szegény Máli néni!… Várhatott volna még egy pár napot, ha már úgyis olyan sokáig élt!…

Ekkor már egészen gazdag ember volt. Boszankodott Máli nénire, hogy kijátszotta őt, s meghalt az ő engedelme nélkül. -114-

HARMADIK RÉSZ.

Elővette a kulcsot, egyet-kettőt dörmögött, a mig kiment, aztán kinyitotta a kék felhőből kovácsolt kaput.

Egy kis összetöpörödött, görbe hátú, ránczos képű anyóka állott előtte, szürke nagy kendőbe burkolózva, kosárral a karján.

Az anyóka elővette kosarából az irást, Péter megnézte és helybenhagyólag dörmögött. Aztán megint bezárta a kaput, s így szólt:

Beléptek a fülkébe, melynek az ajtaja fölé ez volt irva nagy betükkel: KAPUS, elül Péter, mögötte a lélek. Emez félénken huzódott meg az ajtó mellett, mig Péter dohogva emelte le az 1810-es számu könyvet.

Sokáig lapozgatott benne, végre rátalált arra, a mit keresett. De nem igen tudta olvasni, mert sok volt irva arra a lapra, és apró betükkel; különben is Péter inkább csak az öreg betükben volt járatos, s nem szerette a kicsinyeket.

Segitségül feligazgatta a szemüvegét, s aztán silabizálni kezdte a feljegyzést. Mig olvasott, az ajka csöndesen mozgott, az irás szerint.

– Amál, Amál! – szólalt meg feddő hangon, s szemüvege felett szigoruan nézett az anyókára. – Amál, én itt furcsa dolgokat látok. Sok vagyon följegyezve a rovásodon, s különösképpen gyakorta tétetik itt emlités -115- valami Zalka Pistáról. A szérüskertben, Amál, mit kerestél, Amál, a szérüskertben?! Emlékszel-e?

Péter tovább betüzte a könyvet. Tekintete egyre szigorubbá vált s bozontos szemöldökét haragosan ránczolta össze. Egyszerre csak az öklével ráütött a könyvre.

– De hisz itt egyebek is vagynak! Nem csupán ezen Pista, hanem Mátyások és Gergők is! Emlékszel-e, Amál, Kis Mátyásra?

– Már nem emlékszem – felelt a lélek. – De úgy kell lenni, ha oda van irva.

– Bizony mondom neked, hogy fiatalságodnak némelyességeit a tisztitóban kellend levetkezned. Ballagj oda, Amál, s ha majdan megkapod az obsitot, akkor gyere vissza.

Igyen szóla Péter, s a lélek nagy szégyenkezve el akará hordani magát, midőn egyszerre csak nagy fényesség támadt körülötte, s egy szelid arczú férfiú haladt keresztül a szobán.

A szelid arczú odament Péterhez, vállára tette szép, vékony kezét és így szólt:

– Mester – mentegetőzött Péter – az imént visszaküldéd vala az érseket és az aranykulcsos vitézt, a kik az egyház és a nép körül nagy érdemeket szerzének.

– Mester – szólt Péter – neked nincs szükséged könyvre s látod a sziveket és veséket. Én csak a rovást olvasám el…

– Nem jól olvastál, Péter. Mert ő olyan nagy jókat cselekedett vala, a melyeket nem lehetett megfizetni semmiféle pénzzel a világon.

Péter bámulva nézett mesterére. Péter igen buzgó volt, de járatosabb vala az öreg betükben, mint a kicsinyekben.

CASANOVA.

Egy téli alkonyaton – 1802-t irtak akkor az irástudók – Csehországban, a duxi kastély falai között, Casanova Jakab, a nagy csirkefogó, a ki a szemtelenség ősi jogánál fogva, Seingalti Casanova Jakabnak nevezte magát, nyugodtan és tökéletes lelki békében dolgozott Emlékiratain. A jó cseh fa, Waldstein gróf erdeinek kitünő cserje, vidáman pattogott a kandallóban; a ludtoll élénken sercegett a remek hollandus papiroson, s Casanova Jakab, emlékeitől nekimelegedve, sűrűn hajtogatta a tokaji bort. Időnkint, midőn a helyesirás kérdései kétségbe ejtették, felnézett ama munkáról, melyet Jules Janin később czinikusnak itélt, s a hogy a falat diszitő, ablaküveg alaku kis tükrökben megpillantotta a tulajdon összeaszott, ránczos ábrázatát, a vele született őszinteséggel s franczia nyelven, a hogy fogalmazott, így szólt magában:

– És ha meggondolom, hogy ez az összetöpörödött kis majom, a ki szembe néz velem, valaha régen, Mikhaélának, a szegény Visitandine-apáczának, maga volt a kék ég, az álom és a földi gyönyörűség!… Haj, haj, ejnye, ejnye, ejnye!…

S miután kiköhögte magát, a vele született élni tudással, hosszan, tudósan, feneketlen gyönyörrel tubákolt. -118-

– Az a görbehátú csontváz – folytatta magánbeszédét – a ki, tányérnyi holdvilággal ormótlan koponyáján, vaksi szemén monoklival, csámpásan, meg-megbicsakló léptekkel fogja végigróni a jövő század csodavárosait, s varázsával ennek a történeti névnek: »Don Rodrigo de Bivar«, szédülésbe fogja ejteni a még meg nem született ártatlanságokat: hozzám képest a Hajnal. Ó mily ronda vagyok, ó mily alávaló dolog emlékiratokat irni!… És Lujza, Lujza egy időben meghalt volna értem! Igaz, hogy különben is meghalt a szegény, nem én érettem, hanem csak úgy, ingyen!…

Ekközben eszébe jutott, hogy a helyesirás szabályai nemes emberre nem kötelezők, s folytatta a munkáját.

Éppen ama híres részletnél tartott, a melyben elmondja, hogyan szabadult ki az ólomfödelek alól, midőn egyszerre kopogtatást hallott, s az ajtóban egy mindenféle kenőcscsel megkent komornyik-fej jelent meg.

– Azt mondja: messziről jött s csak azért, hogy a könyvtáros urat lássa.

– Ezt a messziről jött vendéget kissé gyanúsnak találom – tanakodott magában. – Milyen az alakja? Fiatal, vagy öreg?

– Mit gondolsz, nem az ördög? – kérdezte Casanova, tovább is bizalmatlanul.

– Akkor hát bocsásd be. De itt legyen a szemed, és ha észreveszed, hogy el akar vinni, tartóztasd egy -119- kicsit és alkudjál meg vele. Remélem, igazán Nápolyban születtél? Jó, akkor megbízom benned.

A komornyik kiment, s az ajtón, a melyet nyitva hagyott, barátságos arczú fiatal ember lépett be, a ki feltünően hasonlitott ahhoz a jeles szinművészhez, a ki a mai korban a nagy eszmékért lelkesedő ifjakat szokta a szinpadon személyesiteni.

A nyájas, ifjú arcz s a tisztelettel teli üdvözlés némiképpen megnyugtatták az öreg velenczeit. De azért kissé gyanakodó hangon kérdezte:

– Nevem nincs – válaszolt a vendég mosolyogva – s hogy egészen őszinte legyek, meg kell vallanom, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok ember, csak: elvont fogalom.

– Nagyon örülök… Az igazat megvallva, most van először szerencsém elvont fogalommal beszélgetni; a kézzelfogható dolgok kissé lefoglaltak… Ön tehát az abstrakcziók honából érkezik?

– Köszönöm, mester. Sokáig voltam tanitványa egy bizonyos Doktor Faustusnak, hallgattam a Kepler előadásait, de nyiltan szólva, most történik meg velem először, hogy székkel kinálnak.

– Századok óta sűrűn ismétlődő fellángolásaim elhamvasztottak egyet-mást régi énemből. Tanultam jogtudományt, medikát, híve voltam minden világnézetnek, -120- minden rendszernek, minden izmus-nak, s végre rájöttem, hogy: csak önnek van igaza. Nem a régi hévvel mondom ezt, de teljes meggyőződéssel.

– S egyes-egyedül azért jöttem oly messziről, hogy ezt szemtől-szembe megmondhassam önnek. Különben érteni fogja érdeklődésemet; ön is meglátogatta Voltaire urat Ferney-ben.

– Kérem, ne emlékeztessen erre a szerencsétlen látogatásra. Még most is fáj, hogy azt a nagy embert megbántottam. De az ördög gondolta, hogy annyira tele van hiusággal! Mikor azt magyarázgattam neki, hogy az Henriade-ot nem lehet a Megszabaditott Jeruzsálemhez hasonlitani, s hogy Pucelle-je kontár munka az Orlando-hoz képest, még csak szóba állt velem valahogy, de a mikor Rousseaut kezdtem magasztalni, dühbe gurult, mint egy szinésznő, a ki előtt a másikat dicsérik. Ez az emlék igen fáj nekem, s higyje el, ön is meg fogja bánni, ha az érdeklődés czimén szemtől-szembe jól lebírál…

– Eszem ágában sincs az afféle szándék. Ellenkezőleg, csodálni jöttem önt, mint minden idők legnagyobb gondolkodóját.

– Ó, kérem, fogalmazásaim oly hézagosak!… S mit titkoljam? A helyesirás ma is sok gondot okoz szegény fejemnek…

– Ha egy nagy gondolkodóról beszélünk, ki törődnék ilyen csekélységekkel, mint: stilus, helyesirás?

– De, sajnos, irásaim egyéb bajokban is bővelkednek. Igy jóval többet foglalkoznak pajzán mitológiai jelenetekkel, mint a lét és a végső ok nagy kérdéseivel.

– Ki tépelődnék ezeken a kérdéseken, a melyekre nincsen felelet? Nyüglődni az objektiven és a szubjektiven, a magánvalón és a többi galimatiászon, ez -121- nem bölcselkedés, nem gondolkodás, hanem haszontalan rongálása az agyvelőnek. Az igazi bölcselő ön, a ki a legbölcsebben élt minden ismert nagy ember közül. Egyedül Epikur vetekedhetnék önnel, de ő fölöslegesen sokat értekezett. A bölcsészet az, hogy: minden órádnak leszakaszd virágát, a többi ostobaság. Nos, többet már nem igen lehet szakitani a jóból, mint a mennyit…

– Ó, kedves barátom – szakitotta félbe a Tanitványt Waldstein gróf könyvtárosa – én genovai családból származom, s felmenőim hetedíziglen tolvajok voltak. Mi tagadás benne, igen sok terheli a lelkiismeretemet. Haszontalan, vén kártyás vagyok, a ki – önnek megmondhatom – alkalom adtán igazitgatott egyetmást a szerencsén. Emlékirataimban persze ezzel nem hozakodom elő, de kérem szives figyelmét hirtelen elutazásaimra. Őszintén szólván, mindig azért utaztam el hirtelen, mert nem igen kedveltem a rendőrséget. Szóval, születésemkor zöld posztóba pólyáltak s zöld posztó lesz a szemfedőm is. Bizonyára, ha pharaóbankról van szó, kiállok Plátonnal és Arisztoteleszszel, de ne felejtse el, hogy a kártyából ugyan meg lehet élni, de a kártya nem boldogit. Ó, én legnagyobb vétkem!

– Mester, az ön egykori foglalkozását az erkölcsbirák nem dicsérik valami különösen, de ennek a foglalkozásnak megvolt az a jó oldala, hogy nem számitva az ön három napig tartó kártya-párbaját, meglehetős békében hagyta az idegeit. Igy testi-lelki képességeit nem bénitotta meg se a czéltalan elmélkedés, se a Munka, a mely az emberiség életét rövidebbre fogja, mint a háborúk és a dögvész… És szerelmei? Ön nem beszél szerelmeiről. Hát nem a szerelem a legnagyobb bölcseség a világon?

– A szerelem? – kérdezte Waldstein gróf könyvtárosa. – A szerelem igen szép dolog, ha az ember húsz -122- éves. Eszembe jutnak Anna és Marion… Olyan vidámak voltak, mint két kölyök kutya. Ó, nagyon kedvesek voltak, Anna és Marion!… De hogy megszenved az ember ezért a néhány évért! Persze, ön nem ismerte Charpillont. Nem képzeli, mennyire megkinzott a bestia, csak azért, mert nem voltam húsz éves!…

– Annát és Mariont majdnem egy félszázad választja el Charpillontól. És a közbülsők, Mester, a közbülsők? Az egész litánia?

– A közbülsők? A közbülsők kissé egyformák voltak s oly gyorsan tüntek el egymás után, mint egy laterna magica büvös képei. A szerelem szép dolog, úgy általánosságban, de higyje el, mindenkinek nagyon kevés jut belőle. Olyan rövid az egész históra! Jobb volna el se kezdeni.

– A legnagyobb bölcseség a világon: a lemondás, a lehető legtöbbről lemondás. Ha húsz éves koromban beláttam volna, hogy a helyes élet-filozófia nem ez, hogy: sok asszony és kevés könyv, hanem az a másik, hogy: sok könyv és minél kevesebb asszony, a gonosz Charpillonnak nem lett volna hatalma rajtam. A mihez az ember nem szokott hozzá, az nem hiányzik. Anna és Marion nagyon kedvesek voltak, de mennyi öröme lehet annak az embernek, a kinek a jóléthez nem kell egyéb, csak egy kancsó friss viz, meg egy pár jó könyv, példának okáért… ó, nem az én emlékirataim!

– És ezt ön mondja, Mester?! Ön, az élni tudás legnagyobb művésze! A ki sohase dolgozott, csak örült!

– Mit gondol, ha módjában volna még egy emberéletet élni, nem kezdené elülről?

– Ó igen. S azt hiszem, ez a szerencse velem született. Benne volt a véremben. Valami naivság lakott a szivemben, a mi pótolta nálam úgy az okosságot, mint az erkölcsöt. Elhinné-e, hogy mindig szerelmes voltam, hogy szerelmes voltam Annától egész Charpillonig, minden kedvesembe, a hány volt, valamennyibe?! Aztán mindig kész voltam koczkára tenni mindent, az életemet is, öt garas sikerért. Nos, ez a szerencse kulcsa. Mit nyertem vele? Hetvennyolcz esztendőt.

– Először is óvakodnám a szerelemtől, a mennyire csak lehet. És másodszor: rajta volnék, hogy könyvtáros lehessek valahol. Nem Waldstein grófnál, mert itt nincsenek könyvek, csak likőrök. Hanem ott, a hol minél több az elzevir. Higyje el, nincs szebb szenvedély, mint a könyvek. A jogtudomány, a medika, meg a többi, a miket ön haszontalanságoknak nevez. Mennyi örömet adnak minden váltság nélkül!… Néha talán irnék, de nem szonetteket, hanem disztichonokat!…

– Seingalt lovag, ön kiábrándit engem. Arra kényszerit, hogy még ma este eltávozzam innen, uj mestert és más filozófiát keresni.

– Igazán rosszul teszi. Egy gyönyörü könyvet adnék önnek esti olvasmányul.

– Bocsásson meg, lovag, de legyen szabad emlékeztetnem, hogy én a Tanitvány vagyok. Végzetem az, hogy folyton a Mestert keressem. Nekem a mester az, a mi másnak a levegő.

– Az erdőből csak kitalál az ember. Bár úgy volnánk az élet nagy kérdéseivel is, mint a fák sűrűjével!… -124-

– Az élet nagy kérdéseivel legjobb nem törődni. Ha egy párszor beverik a fejünket, lassankint megokosodunk.

– Nekem még ez is ábránd – felelt a Tanitvány. – Ne felejtse el, hogy én csak elvont fogalom vagyok.

– Fogadja részvétemet – szólt Casanova. – Embernek lenni nem jó, mert homo homini lupus. De egy szegény absztrakcziónak még rosszabb lehet a sora. Ki gondol egy boldogtalan, jobb sorsra méltó, szegény absztrakczióval?!

Mikor eltünt, Croce, a minden gonoszsággal megkent vén komornyik, a kit annyira át meg átjárt a bűn, hogy a rossz folyvást párolgott és csak úgy gomolygott körülötte, kiváncsian kukkantott be az ajtón.

LÓRÁNTFY ÖZVEGYE.

Egyszer, néma, rideg, deczemberi éjen Lórántfynénak megjelent Lórántfy. Pánczél-inge ezüst párában fürdött; sisakja csillogott a holdvilágtól. A legendás fekete bársony-fürtök csigákban omoltak alá hatalmas vállára; mandulametszésü szép szemében, e két égő zsarátnokban, kékes láng lobogott. Lórántfyné megismerte Zampa jelmezét; igy jelenhetett meg Lórántfy a barcellonai operában, mikor az andalúz hölgyek a szinpadra dobálták minden virágjokat.

Lórántfyné remegett, mint a nyárfalevél. A jelenés közelebb lépett, s azzal az utánozhatatlan mozdulattal, mely a bordal után mindig taps orkánokat támasztott, igy szólt:

– Igenis – felelt volna Zsuzsánna. Az ajka mozgott, de hang nem jött ki összeszorult torkából.

Másnap Lórántfyné jókora lázra ébredt. De az urfiak és a kisasszonyok iskolába mentek; föl kellett őket öltöztetnie.

Csak a legkisebbik maradt otthon. Ez az egy azonban, hogy ha magában volt, több dolgot adott Lórántfynénak, mint a többiek sokadalma. -126-

Zsuzsa néne egy kicsit elgondolkozott. Igen; úgy harmincz nappal ezelőtt megint lejárt vagy három czédula. Az angol királynő gyűrűje, a Grisi zafiros amuletje, s a bajor király arany-érme, az az egy példány, melyet Lórántfy tiszteletére veretett, mikor ez a Troubadourt először énekelte. Sietni kell, hogy oda ne veszszenek.

A bársonynadrágos kis fiú türelmetlenül játszott arany óralánczával, melyet Miklósnapra kapott a nagyapjától.

– Zsuzsa néne, téged azért fizetnek, hogy mesélj nekem. Mondd tovább, hogy mi történt a hamupipőkével.

– Mikor a királyfi megtalálta a kis czipőt, igy szólt: Ej, haj, micsoda kis czipő! Keressétek meg azt a lányt, a ki ezt a kis harangvirágot elvesztette, mert az a lány lesz az én feleségem!

Déltájban Lórántfyné bement a méltóságos asszonyhoz s szabadságot kért az ebéd idejére.

A méltóságos asszony megijedt az öreg bonne violaszin arczától. Sok gyereke volt s rettegett minden betegségtől.

– Nekem? Semmi, méltóságos asszony. Egy kis dolgom volna a városban, s mivel a nevelőnő úgy is itt lesz…

Elbocsátották; de az ebédnél feltünt, hogy nincs helyén, a macska-asztal elnöki székében.

– Lórántfyné? – vágott közbe a vendég, egy festő, a ki a Viola kisasszony arczképén dolgozgatott abban az időben. – Még ma is viseli valaki ezt a regényes nevet? -127-

Egy hét óta ebédelt már a házban, de azért nem sejtette, kiről lehet szó. Lórántfyné nem sok vizet zavart.

– Az a sápadt, öreg hölgy, a ki a gyerekek közt szokott ülni – magyarázta Viola kisasszony.

– Ugyan ne tréfáljanak velem – szólt a festő. – Nem sokat tudok abból, a mi a születésem előtt történt, de azt tudom, hogy Lórántfyné igen fiatalon halt el s hogy az egész ország részvéte kisérte a sirjába. A mi nagy költőnk róla irta azt a hires verset, a mely így kezdődik, hogy: »Meghalt a pacsirta…« s véletlenül azt is tudom, hogy egy sokat emlegetett úr, a közélet egyik nevezetes alakja, a kinek ifjúkori, s mint mondják, plátói szerelme volt, vagy három évtizeden át minden héten friss virágokat vitt a sirhalmára, egész a haláláig… Ezt nevezem aztán szerelemnek!

– Akiről ön beszél, az Lórántfynak első felesége volt. De a nagy énekes másodszor is megházasodott, s ez a második feleség az, a ki itt velünk szokott ülni.

A háziúr egy kicsit közelebb hajolt a vendégéhez, hogy a kisasszonyok ne hallják.

– Tudja, magunk közt, azt hiszem, hogy a »feleség« szó e helyütt egy kissé sok. A mi öreg hölgyünk talán inkább csak a betegápolója volt a világhirü Ördög Róbertnek. Lórántfy már csak romja volt önmagának, a mikor Pestre visszakerült. Igaz, hogy ezt a romot egy vakitó dicsőség lehunyó napja aranyozta meg. Ebbe a nagy hirnévbe, dicsőségbe szerethetett bele a mi bonne-unk, mint egészen fiatal leány.

– S Lórántfy második feleségét vagyon, nyugdij, minden nélkül hagyta hátra? – érdeklődött a festő.

– Nem maradt arra egyéb, csak a régi dicsőség, meg sok-sok babér. Ugy hiszem, az utolsó esztendőkben -128- elúszott Lórántfynak mindene, még emléktárgyai is, a melyek valaha egy kis vagyont képviseltek.

– Azt képzelem, hogy nem volt módja benne. Különben a mi bonne-unk meglehetősen különös teremtés; kitelik tőle, hogy beérte azzal a sovány emlékkel, a mije maradt. Egy cseppet se közlékeny természetü; s ön nem fogja elhinni, de ennek az öreg asszonynak valami titka van.

– Ne vegye olyan komolyan. Talán csak cselédpletyka az egész. Elég az hozzá, észrevették, hogy titkos útjai vannak. Minden két, vagy három hónapban egyszer elkéredzkedik hazulról, s ilyenkor gondosan eltitkolja, hogy hová megy. Máskor alig lehet rávenni, hogy kilépjen a házból; s ezeken a napokon nem engedi, hogy elkisérjék. De a legkülönösebb ezekben a kirándulásokban az, hogy nagyon sok pénzébe kerülnek. Máskor soha egy krajczárt se költ magára; ilyenkor mindig magával viszi az erszényét s pénz nélkül jön haza.

– Az én koromban, kedves barátom, az ember nem gondol semmit és nem hisz semmit. Egy elhagyott gyermek… Mit tudom én, mi?…

Lórántfyné a vacsoránál sem jelentkezett. Haza jött, de olyan betegen, hogy mindjárt ágyba kellett feküdnie.

A gyerekeket gondosan elválasztották tőle, de Violát másnap reggel beengedték hozzá.

– Zsuzsa néni, kedves kis Zsuzsa néni, mi lesz? Olyan rosszul érzed magad, hogy föl se kelsz az eljegyzésem napján?

– Soha se törődjél velem, édes Violám!… Azért én nagyon boldog vagyok ma, hidd el. Féltem, hogy -129- le fognak beszélni erről a házasságról, s az igen nagy baj lett volna. Mert én tudom, bizonyosan tudom, Viola, hogy ezen a világon csak egy boldogság, csak egyetlen egy jó van: ha ahhoz mehetünk férjhez, a kit szeretünk.

A vőlegényről beszéltek; mert Viola úgy se tudott volna másról beszélni.

– Olyan szép szeme van, mint az én emberemnek, – szólt Lórántfyné. – Csak a haja nem olyan szép. Ne engedd, Viola, hogy úgy tövig lenyirassa a haját; az én időmben a férfiak fürtöket viseltek, s az sokkal szebb divat volt.

Aztán, mikor Viola biztositotta, hogy a gyerekek már gratuláltak neki, megcsókolta a leányt.

– Nem jó – szólt – ha először vén asszony kiván szerencsét. De, tudod-e, Viola, hogy én vettem észre legelőbb a dolgot?! Az én áldásomat nem most viszed magaddal; veled van az már régen.

Megint ölelkeztek, mint asszonynép szokta, mikor egy kicsit elérzékenyül, s úgy volt, hogy az napra elbúcsúznak. Viola már az ajtóban volt, de Lórántfyné visszaszólitotta.

– Te, Viola – szólt aztán, kissé megváltozott hangon – tégy meg nekem egy szivességet!

Egy kicsit elcsudálkozott, mert Lórántfynétól még soha se hallott affélét, a mi kéréshez hasonlitott.

– Úgy-e, eddig nem igen voltam terhedre? Most is nagyon bánt a dolog. De lásd, attól félek, hogy nagy beteg leszek. Talán elvesztem az öntudatomat is, ki -130- tudja? És ez a… ez a zálogczédula már a mult hónapban lejárt; egy hét mulva már nem lehet meghosszabbitani.

A párnája alá nyúlt, s Lórántfy régesrég megsárgult, megfakult arczképe mellől egy kis erszényt vett elő, a mely telides teli volt kék, sárga, barna, mindenféle szinü zálogczédulákkal.

Violát, a szegénység e levéltára láttára, valami ijedtséggel vegyes megilletődés fogta el.

– Csakhogy pénzt… pénzt nem tudok adni hozzá – folytatta Lórántfyné egy kicsit elfordulva. – Tegnap kiadtam, a mi volt. Meg kellett hosszabbitanom az angol királynő gyűrűjét, a Grisi amuletjét és a bajor király érmét. Erre már nem maradt.

– Nem engednéd meg, hogy kiváltsam?… – kérdezte Viola félénken. – Ma, hiszen tudod…

– Ne mondd tovább, ne szégyenitsd meg szegény öreg dadádat. Nem úgy gondoltam én, a hogy te gondolod. Azt is, a mi ennek a zálogczédulának a meghosszabbitásához kell, csak kölcsön kérem tőled, majd megadom, hogy ha meggyógyulok. Csak azért vagyok terhedre, hogy oda ne veszszen. Már nagyon sok odaveszett. A barcellonai hölgyek aranykoszorúja s a czár gyémánt-gyűrűje legelőbb. Ezeknek a kamataira nagyon sok kellett volna; nem volt. Azóta is, évről-évre kevesebb az emlékem, a mi megmarad.

Viola szólni akart, de az öreg asszony félt, hogy ismételni akarja, a mit előbb fölajánlott.

– Ne itélj el bennünket ezért, nagyon szegények voltunk akkor… S azóta se tudtam annyit szerezni, hogy kiválthassam az emlékeimet. Tudom, hogy rosszul esik effélét hallanod. Nem mondanám el, ha -131- nem volnék kénytelen vele. De ez a gyűrű éppen a legkedvesebb emlékem. Akkor kaptam tőle, a mikor Párisba vitt magával. Micsoda szép napok voltak azok! A Champs Élysées!… Te még nem voltál ott, nem tudod, hogy mily szép a Champs-Élysées! Azt akarom, hogy ez a gyűrű az ujjamon legyen, a mikor a koporsóban fekszem.

– Nem, ne szólj. Csak kölcsön kérem; majd megadom neked, ha fölgyógyulok. Még élni akarok addig, a mig kiváltom az emlékeimet. Ki fogom váltani őket, Viola.

Ezalatt Lórántfy nyugodtan pipázott odafenn, az elíziumi mezőkön, s lepillantva a földre, ősi megszokásból, halkan ismételgette ezt a szót: »Hozom.«

NICARAGUA ŐRNAGY.

Délután hat órakor Nicaragua őrnagy még aludt. Álmában – végre-valahára – megjelent előtte a Vörös Ász, fiatal szépségének egész pompájában, a Vörös Ász, a kit titkon érző szive óhajtva sejtett, immáron hetek óta…

A jelenésen biborba játszó koráll-szin selyem ruha volt. Gömbölyü nyakán rubint-füzér csillogott; éjszinű hajában tűzrózsák ragyogtak. Intett, s az őrnagy fel akart ugrani fekvőhelyéről, de nem tudott megmozdulni.

… Odább, a másik kis szobában döczögő lábú asztal mellett, a mely folyvást dülöngélt és kopogott, mint valami elégedetlen, dörmögő öreg szolga, egy sápadt, szőke asszony gunnyasztott szegényes kézimunka fölött. Mellette kis fia Robinson történetét betűzte.

Első pillantásra nem lehetett kitalálni, hogy a szőke asszony húsz, vagy negyven esztendős-e? A szine sok szomorú esztendőt vádolt, de a szemében volt valami gyermekies bizalom, a mit az évek még nem tudtak onnan letörülni. Szakasztott úgy nézett a világba, mint a kis fia.

A szobát csak egy gázláng pislogó, sárga fénye tette -133- félig-meddig világossá. A lakás azelőtt bolthelyiség lehetett; s fölhasználva a szerencsés berendezést, a szőke asszony nem égetett petróleumot. A Szerecsen-utcza udvari lakásaiban a pazarlás nem szokásos.

– Még ráér – felelt a szőke asszony. – A hivatal csak kilenczkor kezdődik.

A kis fiú egy darabig ismét Pénteknek szentelte a figyelmét, de aztán, tenyerébe hajtva a fejét, megint anyjához fordult:

– Azt tudom – szólt a fiú. – De miért nem visel katona-ruhát, mint a többiek?

– Mert ő már eleget csatázott – magyarázta amaz. – Most a fiatalabbak csatáznak, ő pedig ir a hivatalban.

A kis fiú már tudta, hogy a mit a szőke asszony mond, az szent, s nem kérdezősködött tovább.

A fali óra egyhanguan tiktakkolt tovább. A szőke asszony egy kicsit elmélázott, aztán lassu mozdulattal fölkelt s átment a sötét szobába.

Esze ágában se volt, hogy fölkeltse a férjét. Az őrnagynak valami szívbaja volt; ha fölverték az álmából, három napig se tudta kiheverni.

Nesztelen volt, mint egy remegő kis egér; az őrnagyot mégis felköltötte ez a tekintet, a mely a sötétben ránehezedett.

Engedelmeskedett s visszatelepedett a székébe. Ugy ült ott, mint maga a csöndes megadás.

– Akarsz valamit? – szólt rövid szünet után. A szőke asszony kérdéssel felelt a kérdésre.

– A cseléd a bérét követeli – szólt végre. – Már a negyedik hónapja, hogy nem fizettünk neki. A szénszámlát is mindennap elhozzák. Mit mondjak nekik?

– Várj holnapig – szólt. – Ma lehetetlen. Az egész vagyonom ötvenhét forint.

Rövid félóra multán, a két lépésnyi sötét zugból egy előkelő megjelenésü, simára borotvált öreg úr lépett ki, kitünően szabott esti ruhában; gyönyörü plasztronján vakitóan csillogott a két hamis kő, s a krizantémum, a mely gomblyukában díszlett, azt a látszatot erősitgette folyton, hogy ennek a gavallérnak a haja ősz, de karja fiatal.

Pár szót váltott a kis fiúval, aludni küldte, s fölvette téli bundáját, a családi klenódiumot. Majd menni készült.

– Igaz – szólt vissza a szőke asszonyhoz – ne nyugtalankodjál a cseléd miatt. Reggel végy ki a tárczámból száz forintot, s fizesd ki, a mi fizetni való.

Ugy intett a feleségének, mint egy nagyurat játszó, kedves szinész a játékos társának, valamely nehéz jelenet után. S elsétált. Ragyogóan sima magastetejü kalapja szinte megszépitette a szennyes Szerecsen-utczát.

Egy darabig gyalog ment, de a Deák-tér közelében kétlovas kocsira ült. A klub-szolgák ne tudjanak meg semmit. Elhelyezkedett a kocsiban, s hangtalanul így beszélt magában:

Mikor a kocsi már közel ért az Ifju Magyarok klubjához, rágyujtott a forintos szivarjára. Mint a hamis kövek, a téli bunda és a krizantémum, ez a forintos szivar is csak üzleti befektetés, fundus instruktus volt.

A klubban a semmi iránt se érdeklődő emberek tökéletes nyugalmával járta végig az összes termeket; meg-megállt beszélgetni s a szinésznőkről kérdezősködött. Végre leült az egyik játék-asztalhoz, mint a ki nem tudja, hogy mivel üsse agyon az idejét.

Mindenki elismerte, hogy gyönyörüen kártyázik. A játék menetét egy szóval se zavarta; se jó-, se balszerencse nem látszott meg az arczán. Ugy osztott, nyert, vagy vesztett, mintha mindez a legkevésbbé se érdekelné; mintha unná az egész életet.

A kipirult és elzöldült arczok között csak az ő érdekes feje őrizte meg az első percz hidegvérét. Egy egyiptusi istenség mélységes nyugalmával vett részt a közömbös partikban; a nagy összeütközések alkalmával pedig rideg és ünnepies volt, mint egy főpap, a ki nagy ünnepen celebrál. Mig a többiek, hajnal felé, izgatottan lesték egymás gyűrődött, kiélt arczát, az ő szemén nem látszott indulat, a mint keményre vasalt, -136- hófehér ingén nem lehetett észrevenni a port. Reggel is feltünt az idegeneknek:

Mert arcza, a melyen a szem gyűrűi, az arczcsontok, s az ajak ránczai oly élesen voltak barázdálva, mint a hogy csak arczképeken látni (azoknak a festőknek az arczképein, a kik igen jól rajzolnak s keresik mindazt, a mi stilizált): szép, érdekes arcza egész éjjel egyforma maradt.

Ez este ismét nem volt szerencséje. Minden nagyobb megilletődés nélkül elveszítette ötvennégy forintját s megpillantván egy ritkábban látott ismerősét, nyugodtan abbahagyta a játékot.

– Ugy-e, őrnagy úr, ön pápai zuáv volt? – kérdezte az ismerős, a mint, karonfogva, az étkező terem felé haladtak. – Fogadtam erre valakivel, s azt hiszem, megnyertem a fogadásomat.

– Megnyerte – felelt az őrnagy, s elmondta ismerősének a pápaság egész történetét. Mintha nem is ővolna az, a ki egész vagyonát odakint hagyta a másik teremben.

Nicaragua őrnagy még egyszer végig sétáltatta unalmát az összes termeken, aztán megállapodott a játékosok mögött. Egy darabig nézte a tusát, s mintha unná az egész földi létet, ujra leült a játékosok közé.

A Boldizsár száz forintja jobban kamatozott, mint az első garasok. Már nyereségben volt, a mikor egyszerre két vörös figura jutott a kezébe. Éppen ő volt az osztó. -137-

S oly drágán adta a kártyákat, a hogy csak lehetett. A mi pénz az asztalon hevert, mind a posztó közepére, a játszók közös pénztárába vándorolt. Mikor megnézte a másik két kártyát is: csakugyan a vörös ász mosolygott rá, udvarhölgyével, a vörös tizessel.

A következő perczben vagy ezer forint tornyosodott előtte. Tiz percz mulva megnézte az óráját és hidegen kijelentette, hogy kegyetlenül álmos.

Másnap a kis fiú meglepetve vette észre, hogy a papa nem veszi fel a smokingját, nem halászsza ki a pohárból a krizantémumot, hanem olyan öltözetbe búvik, mint a Szerecsen-utcza többi lakói, és azzal áll elő, hogy: ma a czirkuszba megyünk!

Valóban úgy volt. A Szerecsen-utczai kis udvari lakás egész nap mesés jólétben úszott; még a szőke asszony is kipirult egy perczre. Nagy vigasságot csaptak, és az őrnagy a Városligetben úgy ugrándozott, mint egy öreg kenguru.

Ezen a napon Nicaragua őrnagy egy kopott kabátját vette magára, s otthon hagyta a híres téli bundát, öt krajczáros szivarokat szítt, s nagyokat nevetett. Szóval teljesen megünnepelte a napot. Későn mentek haza s a szőke asszony boldogan aludt el.

Harmadnap: az ezer forintból nyolczszáz vísszaúszott. S a klubból hazajövet, Nicaragua őrnagy igy beszélgetett magában, behuzódva a kocsijába:

– Milyen pompásan mulattunk tegnap tiz forintból! S mily keserves volt ma ez a néhány óra, a mig a nyolczszáz forintnak végére jártam! Igazán, nincs kegyetlenebb robot, mint: kártyázni. De mit csináljak? Élni csak kell valamiből! Végre is első a hivatal, s csak azután a mulatság!

ESTEBAN TESTVÉRE.

Nagyon sok évvel ezelőtt – egy egész emberöltőt gondolok – két ifju legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni. Ezen az elhatározáson kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolcz dénárt, Cervantes Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életirását, meg egy ünneplő ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.

Elutazásuk előtt atyjuk, az ősz Galvez de Montalvo – mert a szemtelen ifjak testvérek voltak – könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így búcsuzott el tőlük:

– Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először is: úgy sem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se, mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne adjon tanácsot. Hordja a keresztjét és hallgasson, mert meg van írva, hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem -139- a tervetekről. Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek arra a szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan terjedelmesebb montalvoi uradalomból. Ugyanoda jutnátok, a hová igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.

– Atyám – felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú – ön bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever. Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar, a ki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt tart, s herczegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van csudákkal, a melyekről ma nem is álmodunk. Aztán… akárhová vezet is ez az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae inferi!…

– Akkor hát Isten veled, fiam Luis és Isten veled, fiam Estebanillo. A jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, a minek elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagohoz; talán meghallgatják az égben.

Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsuzhatunk. -140-

II.

Ha azt mondtam, hogy Luis és Estebanillo testvérek voltak, hanyag kifejezést használtam, mert mai nyelven szólva, úgy kellett volna nyilatkoznom, hogy Luis és Estebanillo elődei voltak a sziámi ikreknek. A testvérek rendesen csak közeli rokonok, a kiket az élet egyre jobban eltávolít egymástól; néha már a gyermekszobában is idegenek egymással szemben. Luis és Estebanillo pedig lélekben annyira össze voltak forrva, hogy róluk voltakép mint egy emberről kellene beszélnem. Se iker-testvérek, se férj és feleség, se szeretők között nincs példa oly teljesen önzés nélkül való, rajongó szeretetre, a minővel ezek a fiatal emberek viseltettek egymás iránt; elválhatatlanok voltak, mint a dioszkúrok, közös volt minden lépésük s minden gondolatuk, folyvást meglopták magukat a másikért, nem vártak egymástól semmit, s kicserélve az önzésüket, úgy imádták egymást, a hogy más ember csak maga-magát imádja.

A mi a külsőt illeti, nem hasonlítottak egymásra. Luis, a ki csak egy esztendővel volt idősebb Estebanillonál, barna volt és erős, Estebanillo szőke és gyönge testű. Luis szava úgy hangzott, mint a mennydörgés, Estebanilloé, mint a fuvolaszó. De ez csak fokozta Estebanillo rajongó csodálatát s azt a példátlan, valósággal apai gyöngédséget, melylyel Luis öcscsét dédelgette.

Mivel minden gondolatuk közös volt, elhatározták, hogy csak egy helyet kérnek a nagy írók Pantheonjában, de annál díszesebb helyet. Együtt írták összes munkáikat. Sokféle mű került ki a tolluk alól: vers, színdarab, népies elbeszélés, de a legjelentéktelenebb írásuk alatt is ott állott mind a kettőjük neve. Melyiküknek mennyi része volt a közös munkában, egyforma -141- volt-e tehetségük, s ha igen, melyiküké mire volt inkább alkalmas, kitől eredt a gondolat s ki volt jelesebb a kidolgozásban? – soha se tudta meg senki. Ha Estebanilloról volt szó, Luis nem győzte magasztalni:

Különben hallgatag fiú volt, a kit a bátyján kívül csak egyetlen élőlény tudott fecsegővé tenni: Dolores kisasszony, a ki a Szent Izidorról elnevezett kávéházban a czukrot mérte ki a pinczéreknek. Estebanillo egy kicsit szerelmes volt ebbe a leányba, és sokért nem adta volna, ha Dolores a szerelmi megfelejtkezés egy édes pillanatában keblére dől Luisnak.

III.

A nagyratörő ifjak olcsó padlás-szobát béreltek ki lakóhelyül, mely nem sokkal volt tágasabb egy jóravaló koporsó belsejénél. Mióta a ház állott, ebben a helyiségben tűzifa nem égett. A téli hónapokban tehát Luis és Estebanillo tulajdonkép a kávéházban laktak.

A ki sok időt tölt a kávéházban, az előbb-utóbb kénytelen a politikai pályára lépni. A két Montalvo is így járt.

Összeismerkedtek Madrid legszájasabb embereivel, a kikben eleintén csak a regény-alakokat látták. Addig-addig tanulmányozták ezeket az érdekes, de borzas egyéniségeket, mig végre ők is együtt orditottak a farkasokkal, s azon vették észre magukat, hogy mind a ketten kész államférfiak.

Luis vagy három hónapon át gyönyörüen mennydörgött a zsarnokság ellen, s Estebanillo testvéri szeretetből -142- kijelentette, hogy ő kész meghalni az igaz ügy diadaláért. Fiatal emberek könnyen beszélnek a halálról.

Véletlenül nem volt okos dolog sokat politizálni. Zavaros idők jártak; senki se tudta, mikor és hogyan keveredik bajba. A kormányzottak erősen zúgolódtak a hatalom ellen; keveselték a kenyeret és sokalták a rovást. A hatalmasok viszont úgy vélték, hogy a mob nagyon elpimaszodott, s hogy a fél-rendszabályok ideje lejárt. Valami villamosság volt a levegőben.

Egy szép nap Escobar, a zarzuela-gyártó, azzal rontott be a kávéházba, hogy:

– Odakinn már csinálják a torlaszokat! Álljon talpra, a kinek a vére még nem vált aludttejjé!

Luis és Estebanillo tisztában voltak vele, hogy nekik ott kell lenniök a torlaszokon. A ki á-t mondott, mondjon b-t is. Csak egyben nem értettek egyet. Luis azt akarta, hogy Estebanillo maradjon otthon.

– Látom rajtad – szólt – hogy beteg vagy. Eredj haza és feküdjél le. Lehet, hogy az éjszakát is a barikádokon töltjük, s neked megárt az éjjeli levegő.

– Nekem ott a helyem – felelt – de az nem lehet, hogy te is velem jöjj. Te rád még szüksége van a hazának.

Egy óra mulva Madrid tele volt barikáddal; a katonaság kivonult s a puskaropogás megkezdődött.

Hála a kormány erélyes rendszabályainak, a hatalom negyvennyolcz óra alatt végzett a forradalommal. Vagy harmincz zendülőt lepuffantottak s a béke helyreállott.

Luis sokáig nem tudta meg, mi történt. Egy karabélyos sikerült czélzása jó időre megfosztotta eszméletétől -143- Vagy hat hétig feküdt a rab-kórházban. Mikor felépült, az apácza tudatta vele, hogy ne keresse az öcscsét, mert öcscse már nincs az élők sorában.

A katonák első golyója Estebanillot teritette le. Jól eltalálták; még csak egy jajszava se volt. Luis a zürzavarban észre se vette, hogy öcscse a füstfelhőben eltünt.

De azért ne búcsuzzunk el Estebanillotól; ez a szereplő még dolgot ád nekünk.

IV.

Estebanillonak sejtelme se volt róla, hogy mi történik vele. Szivében a golyóval, két lépést tett előre, aztán oldalt bukott, nem is gyanitva, hogy ebben a pillanatban megtalálta a halhatatlanság utját, azt az utat, melyet bátyja ötven esztendeig hasztalan fog keresni.

Egy pár hónappal a szegény fiú halála után Spanyolország életében nagy változás állott be. A mob egyet gondolt, még egyszer nekifohászkodott, s ezúttal sikerült elbánnia a hatalmasokkal. A forradalom felülkerekedett.

Ennek a győzelemnek a következése az volt, hogy Spanyolország kormányformát cserélt – mint már annyiszor! – s azok helyét, a kik a kis Montalvot lelövették, elfoglalták a Szent Izidor-kávéház borzas alakjai.

Az uj emberek hatalomra jutván, történelmi multra kezdtek szomjuhozni. Az első dolguk az volt, hogy fölelevenitették a hős korszak emlékeit, s hivatalos ünnepeket rendeztek azoknak a megdicsőülteknek a tiszteletére, kik soraikból elvérzettek. Spanyolország egy álló esztendeig a februári napok áldozatait siratta, ünnepelte. -144-

E hősök közül egy se volt annyira kedvökre való, mint a nagy Esteban Galvez de Montalvo.

A vér-keresztség ugyanis Estebanillonak megszerezte az Esteban nevet. Ő volt az első áldozat. Ő volt a barikádok védői közül a legrégibb, legfényesebb nevü. S ő volt a hősök között a költő.

Áhitattal kezdték olvasni irásait, s rájöttek, hogy Estebannal Spanyolország egyik legnagyobb költője vérzett el, a Cervanteseknek és Calderonoknak egy méltó utódja, a kinek különböző munkái csupa művészet és példaadás.

Ezeket a munkákat olvasni kellett az iskolában. A legjelesebbek kezdték verseit magyarázni; a hazafias sajtó lankadatlanul sürgette, hogy ezeket a szent könyveket minél gyakrabban forgassa minden igaz spanyol, s minél tüzetesebben tanulmányozza az iróművész meg a történetiró. Mellesleg ugyanez a hazafias sajtó tisztelettel emlékezett meg az élő Luisról is, a ki buzgó dolgozótársa volt lánglelkü öcscsének.

Hősök nem születnek mindennap, s a nemzetnek vallásos szüksége, hogy folytonos kegyelettel legyen nagyjai iránt. Béke-esztendők következtek, s ebben a jobb korszakban egyre nőtt Esteban emléke. Egy ünnepi délután márvány-táblával jelölték meg születése helyét, s a lobogódiszbe öltöztetett falucska megtelt miniszterekkel és más előkelőkkel. Ugyanebben az évben obeliszket emeltek a sirjára, s e nagy napon a madridi boltajtók zárva maradtak. Könyveket irtak életének körülményeiről, s a kis Dolorest, a ki szívta édes vallomásai mézét, megtették volna költői alakká; szerencsétlenségére Dolores épp akkor ment férjhez egy fizető-pinczérhez.

Az idő mult s Esteban emlékét egyre jobban kiszínezte az áhitatos képzelet. -145-

Idősebb emberek már úgy emlékeztek rá, mint lánglelkű politikusra, a ki nehéz helyzetekben mindig megtalálta a helyes utat, mint páratlan szónokra, kinek szava vihar volt, s ki mindenha magával ragadta a népet, mint rettenthetetlen harczosra, kinek kezében folyvást villogott a csatabárd. Egyre többet tudtak a szerelmeiről, s életrajzi adatok czímén olyan kalandokat meséltek róla, a melyeket megirigyelt volna maga Don Juan.

Végre vagy harmincz évvel a halála után, szobrot emeltek neki, azon a téren, a hol elesett. A szobor lovon ülő atlétát ábrázolt, kivont karddal, egy Apollo fejű Cid-et, a ki mindenhez hasonlított, csak Estebanhoz nem. A talapzaton arany betűk ezeket a szókat villogtatták: »Jogom és karom! Don Esteban Galvez de Montalvonak a hálás haza.«

Szóval Estebannak gyönyörü élete volt a halála után. Az utókor kinevezte őt nemzeti bálványnyá, a férfiúi és lovagi erények mintaképévé, a harczoló lantosok díszévé, virágává. A madridi érsek a templomban mondotta el, hogy: »Kőből van az, ki nem sír Esteban dalain.«

Nincs özvegy, a ki keservesebben és hosszabban gyászolná férjét, mint a hogy Luis gyászolta Estebant.

Fájdalma annál szertelenebb volt, mert úgy vélte, hogy ő az oka öcscse halálának. Nélküle nem került volna oda, a hol a halált osztogatták.

Bánatában elhatározta, hogy egész életét öcscse emlékezetének szenteli. Nem lesz más czélja, mint: egy életen át dicsőíteni azt, a kinek igazi értékét csak ő ismerte, feltárni az egész világ előtt a vértanú lelkének egész kincses házát, megóvni költő-társa emlékét a hálátlan feledéstől, oltárt állítani testvéri kegyeletének, -146- s mindennap új meg új áldozatot mutatni be ennél a szent oltárnál.

Mikor bánatából valamennyire felocsúdott, mindjárt hozzá is látott életének ehhez a nagy munkájához. Könyvet fog írni öcscséről, s ebben a könyvben elbeszéli, hogy ő már csak multak árnya, hogy belőle a jobb rész elköltözött, s hogy öcscse halála után nem maradt meg lelkének még csak a fele sem. Elmondja, hogy közös munkáikban az oroszlánrész öcscséé, s ha együtt dolgoztak, ő csak a hű íródeák volt. Leírja: mily lángelme, mily nagy fokú lelki érzékenység s mily páratlan sziv lakott abban, a ki testvére volt s a ki minden tekintetben fölötte állott; leírja: mekkora tudás, minő műveltség s mily férfias erények ékesítették.

Ezen a könyvön egy évig dolgozott. A vezeklés buzgóságában nem tartózkodott a túlzásoktól sem, s a szertelen fájdalom elfogultságával átruházta öcscsére mind azt a jót, a mi kettőjüktől kitelt.

Később persze fájdalma lecsillapodott. Az idő minden sebet behegeszt, már tudniillik, ha a sebet nem a test, hanem a lélek kapta. A lélek az embernek a legkevésbbé érzékeny része; járja át ezer dárda, kiáll az mindent, mintha keményfából volna.

Mialatt gyászolt, évek múltak el. Végre hozzá kellett fognia valami más munkához is. De semmi se érdekelte igazán. Mintha öcscsével eltemette volna minden tetterejét, egész nagyravágyását, összes reménységeit.

A kinek a szervezetét valami nagy baj már megviselte, fogékonyabb az új bajok iránt, mint az ép ember, a kinek még nem volt semmi komolyabb betegsége. Érzékenyebb, lágyabb lelkü; és gyöngébb jellem, a kit könnyebben megejthetnek a bolond és bolondul makacs hajlandóságok. A bánatos, sajgó szivü ember alkalomadtán mindig kész vőlegény. -147-

Luis de Montalvo, egy rossz órájában, megházasodott. Talán maga se tudta, hogy a házasságban csak vigasztalódást keres. S egy bajból: csinált kettőt.

Házasélete soha se volt boldog. A felesége sok erénynyel ékeskedett, de szegénynek gyakran fájt a feje s ez állandóan rosszkedvüvé tette. Lánykorában valami szomorú báj ült rajta, a vérben való szegénység bizonyos jele; asszonykorában bájából csak a szomorúság maradt meg. Az örökkön nyafka, zsémbes vagy panaszosan hallgatag asszony közelében Luis úgy fázott, mintha a Spitzbergákon élt volna. Koronkint maga is elhitte, hogy ezt a sok fejfájást mind ő okozta.

Három gyermekük is volt, de mindannyian elhaltak piczi korukban. A közös gyász s az együtt átélt szomorú napok Luist és feleségét csak elidegenitették egymástól. Egyik se sokat bánta, mikor az orvos egy nap szétválasztotta őket.

Az asszony ekkor már szinte ellenséges indulattal viseltetett a férje irányában. Nem tudta megbocsátani neki, hogy becsületes maradt. Az volt az érzése, hogy iszonyatosan megcsalták.

VI.

Luis, uj életre vágyakozva, visszamenekült első szerelméhez. De a munka nem szerzett enyhülést neki, mert törekvéseinek egyre kevesebb foganatja volt.

Mikor a madridi könyvesboltokban megjelent az első könyv, melyen már csak az ő neve állott, még azt mondták róla, hogy: méltó testvére annak a csodálatos lángelmének, a kit Esteban de Montalvonak neveztek. Öcscse révén bekerült a spanyol irodalom jelesei közé, de ezt a kiváltságos méltóságát nem őrizhette meg sokáig. Második könyve, mely az ő szemében -148- sokkal érettebb alkotás volt első kisérleteiknél, már szóhoz juttatta azokat, a kik nagyot csalatkoztak az élő Montalvo tehetségében. Ezek úgy találták, hogy a nagy Estebant meg a másik Montalvot nem lehet együtt emlegetni, bár az utóbbi is derék legény, a ki szintén szerzett valamelyes érdemeket s mindenesetre tiszteletreméltó irodalmi alak, mert végre is bátyja, s mi több: dolgozótársa volt az elhunyt nagy költőnek.

Elmult vagy húsz év. Uj emberek jöttek, a kik más hangon másról énekeltek. Az izlés, a divat megváltozott s Montalvo még egyre irta régi módi történeteit.

Már csak ő irt ebben a régies formában; úgy, a hogy Esteban irt annak idején. De mig Esteban dolgait, mint klasszikus remekeket, az iskolában olvastatták, a Luis de Montalvo uj szerzeményeivel nem törődött senki.

Az uj emberek nem igen ismerték Luis de Montalvot; nem olvasták, nem is hederitettek rá. Lassankint köztudattá lett, a mit ő maga hirdetett először, hogy a nagy napokban csak iródeákja volt öcscsének, s mig Esteban a villámlás és a fergeteg volt, ő: csak az engedelmes kéz, mely papirra tette ama lángelme gondolatvilágát. Nem bántották – hadd éldegéljen öcscse nevéből! – de nem foglalkoztak vele, nem létezett.

És Luis de Montalvo csak irta, irta tovább régies meséit, a melyeket senki se olvasott. Mert mit csinált volna egyebet?!

VII.

Hatvan éves korában Luis Galvez de Montalvo, a ki az utolsó húsz esztendőt özvegységben, bánatban és elhagyatottságban töltötte, igen bolond dologra határozta magát. Feleségül vett egy tizenhat esztendős -149- leányt, a ki férjhez ment volna az ördöghöz is, és a kinek, minthogy másféle kérőt nem tudott találni, jó volt az öreg kopott firkász is.

– Hogy bolond és nevetnivaló – szólt egy úr, a ki eddig soha se törődött vele – azt régen tudjuk. Ám álljon a feje tetejére, ha kedve tartja, otthon, a négy fala közt; de a nyilvánosság előtt becsülje meg magát. Neki, a ki ma egyetlen örököse az Esteban de Montalvo nevének, nincs joga megbotránkoztatni az egész világot; nincs joga szégyent hozni a nagy Estebanra, a ki az egész nemzet büszkesége.

Ez volt az általános vélemény, s többen akkép gondolkoztak, hogy ezt a bolond, szégyenletes és kegyelet nélkül való házasságot minden áron meg kellene gátolni.

– Ideggyógyító intézetbe kellene vinni – mondták. – Ha valaki hatvan éves korában tizenhat éves leányt vesz el, az már nem is czinizmus, hanem nyilvánvaló betegség. Vagy nem világos jele-e az aggkorral járó gyöngeelméjüségnek?

De hamarjában nem volt rá törvényes alap, hogy minden nagyobb botrány nélkül az őrültek közé vigyék, s mig barátai azon tanakodtak, miképpen lehetne Esteban emlékét ettől a szégyentől megóvni, Luis de Montalvo titokban elvette a leányt.

A megsértett világrend természetesen megboszulta magát. A tizenhat esztendős asszony ugyancsak megtánczoltatta agg férjét, s Luis de Montalvo nemsokára sirva gondolt az első asszonyra, a ki egykor mint a megtestesült szemrehányás, hangtalanul járt fel s alá az öreg iró szomorú, hideg otthonában, régen, húsz, harmincz esztendővel ezelőtt. -150-

VIII.

Egy téli éjszaka – három óra felé járhatott az idő – Luis Galvez de Montalvo két ifju legény társaságában iddogált a Szent Izidor-kávéházban.

Arcza kiveresedett az italtól; mereven bámult maga elé s szüntelen motyogott. Senki se figyelt rá; a fiatalok se, a kikkel ivott.

Egyszerre nagy társaság állitott be a kávéházba, lármázva, vigan. Az ujonnan érkezők egy lakomáról jöttek, a hol február tizenharmadikát ünnepelték.

Akkoriban volt negyvenedik évfordulója a »februári napok«-nak. Annak a forradalomnak, mely Esteban de Montalvot megölte.

A szabadelvü kormány, hogy elterelje az ország figyelmét azokról a pénzügyi zavarokról, melyeket a legutóbbi háboru okozott, elhatározta, hogy szokatlan fénynyel ünnepli meg ezeket az emlékezetes napokat. Már vagy hatodik hete dúlt a kegyelet. Megünnepelték február nyolczadikát, tizedikét, tizenharmadikát, megünnepelték volna február harminczadikát is, ha egyáltalán volna február harminczadika. Madrid városa teljesen átadta magát a lelkesedésnek.

A lakoma igen jó lehetett, mert azok a kitartó honfiak, a kik a kávéházban óhajtották végezni az ünnepet, fölötte emelkedett hangulatban üdvözölték a legközelebbi évfordulót, február tizennegyedikét. Egy igen rekedt s igen kopasz úr, a ki két év óta mindennap két-három órán át siratta Spanyolországot, ujra megkezdte a felköszöntő-mondást, s azt javasolta, hogy a februári ünneplést ismételjék meg augusztusban; nevezetes napok évfordulója lesz akkor is s a lelkesedés lehet sok, ámde soha se lehet elég. Vagy lehet elég, de soha se lehet sok. -151-

– Ostoba! – szólalt meg hirtelen a holtrészeg Montalvo, azon a hangon, mely egykor nagyon hasonlitott a mennydörgéshez. – Hagyjátok már egyszer békében azokat, a kik meghaltak; keressetek más fejős teheneket!…

S az ittas vén ember igen rosszul járt volna, ha a két fiatal segitségére nem siet.

– Nem látják, hogy részeg? Fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Nincsen magánál. Már nyolcz óra óta iszik, s részeg, mint a csap.

Csakugyan alig tudták haza szállitani. Egy pár percz mulva teljesen elvesztette az eszét, s hiába támogatták, nem tudott lábára állani. Nagynehezen mégis haza vezették.

– Szegény öreg! – szólt az egyik fiatal ember, mikor végre megszabadultak terhüktől. – Hova züllött ez az ember, Istenem, hova züllött!…

– Nagyon is sokáig élt – vélte a másik. – Neki ott kellett volna meghalnia a torlaszokon!

Aztán egyébről beszéltek. Politikáról s mindenféléről, a hogy fiatal emberek szokták, a kik egész éjszakákat átkóborolnak s hajnalig vitatkoznak az utczán.

Eltünődtek Spanyolország jelen állapotán, s a mint a vértanuk piaczán elhaladtak Esteban de Montalvo szobra mellett, egyikük felsóhajtott:

– Igen, ő még megmenthetné Spanyolországot – felelt a másik, mély meggyőződéssel.

AQUA VITAE.

Aldulianu hadnagygyal a szegény Gál Ernőnél ismerkedtem meg, a mivel azt akarom mondani, hogy Aldulianu hadnagy igen különös katona volt.

A szegény Gál Ernő… de van-e, a ki nem ismerte őt? A ki ebben az országban tollat vagy ecsetet forgat, ha csak az erdőben nem él, mint athéni Timon, négy vagy öt évvel ezelőtt nem igen kerülhette el, hogy minduntalan ne találkozzék vele. S a ki egyszer-másszor meg szokott fordulni a szinházak első előadásain, a hangverseny-termekben, meg a műtárlatban, okvetetlenül emlékezni fog élénk alakjára, mandula vágásu, barátságos szemére, és természettől göndör, szép, fekete hajára, melynek nem egy szerelmet köszönhetett.

De ismerték őt Párisban, Münchenben és Rómában is. A téli városokban mindig hónapokig időzött, a társaságos élet nagy középpontjait évről-évre meglátogatta, s az összeköttetéseit soha se hanyagolta el. Mindenütt megfordult, mindenütt voltak barátai, és Sándor-utczai lakása oly ismert czim volt egész Európában, akár a Café Riche. -153-

Ebben a Sándor-utczai lakásban, ha a házigazda egypár hónapot Budapesten töltött, meglehetősen tarka társaság szokott összeverődni. Találkoztál itt irókkal és festőkkel, grófokkal és szinészekkel, urakkal, urfiakkal, és válogatott czigánylegényekkel. Ma egy rossz kabátú verselőt találtál ott egy nagykövetnek a majoreskójával, másnap egy kiváló zongorázót, a ki a szőnyegen aludt, egy szobrászt, a kit semmi módon nem lehetett megszólalásra birni, egy kezdő szinészt, a kiben Gál Ernő tehetséget fedezett fel, egy idegen országból érkező csodabogarat, a kiről utóbb kisült, hogy a század legnagyobb gondolkozója, s egy festőt, a ki torzképeket rajzolt az egész társaságról. Nem is képzelhettél ennél furcsább népet. A vendégeknek, a kik itt összetalálkoztak, soha se volt egymáshoz semmi mondani valójuk, s általánosságban a Gál Ernő látogatói csak két dologra nézve egyeztek meg: mindnyájan szerették a teát, és mindnyájan szerették a művészetet, ha másként nem, egy-egy csinos szinésznő formájában.

Gál Ernő soha se unta meg ezt a fölötte vegyes társaságot. Valami érthetetlen, konok érdeklődéssel viseltetett a nem közönséges viselkedésü, a sajátságosan gondolkozó, meg a tehetséges emberek iránt, s mint más ember utána jár a nőknek, Gál Ernő azzal töltötte az életét, hogy a tehetségek után járt, a kiket aztán rendre meghívott magához. Azoknak, a kiket egy darabig értékes embereknek tartott, meg kellett ismerkedniök vele. Valósággal gyüjtötte az érdekes alakokat, a mint mások levél-bélyegeket, füzértáncz-jelvényeket, vagy eltört báli legyezőket gyüjtenek.

A török szultánnak, azt mondják, háromszáz felesége van. Ez mindenesetre csodálatos dolog. De én még a török szultánnál is érthetetlenebbnek találtam a szegény Gál Ernőt, a kinek háromszáz barátja volt. -154- Hogy igazságos legyek, el kell ismernem, hogy ez a háromszáz ember mind igaz barátsággal viseltetett iránta. Nem is igen lehetett őt nem szeretni; hisz maga volt a gyöngédség, finomság és nemesség. Úgy élt a létért való küzdelem világában, mint egy virág; soha se okozott még csak egy rossz pillanatot se.

Hogy őt sokan szerették, az érthető volt. De ő, hogyan oszthatta meg az érdeklődését háromszáz barát és nem tudom hány jóismerős között? Pedig nem volt szokása elcsapni a régi czimboráit. Az ő szeretetreméltóságából mindenkinek jutott, mint a bibliai négy kenyérből; s azokat a barátait, a kiket hosszabb ideig nem kereshetett fel, elárasztotta kedvességekkel teli, kissé idegesen élénk, bizalmas levelekkel. Mégis, úgy képzelem, sokkal kevésbbé szerette a meghittjeit, mint a hogy ezek őt; mert mindig keresett és mindig talált uj meghitteket. Koronkint úgy tünt fel előttem, mint a barátság Don Juanja, a ki nem is a barátjait szereti, hanem inkább azokat a meghittségeket, a melyek a barátságból fakadnak; a hogy a sevillai kaland-vadászt nem a szeretői érdekelték, hanem maga a szerelem, egy álmodott és csak óhajtott szerelem, a melyet folyvást űzött, s a melyet nem találhatott fel soha.

Gál Ernő, azt hiszem, a lángelmét kereste a barátjaiban. Szinte gyerekes kiváncsisággal nézett a lelkébe minden uj médiumnak; s mikor ezt ismertnek, egyhangúnak, vagy földhöz ragadtnak találta, tovább ment. Uri ember volt, s nem neheztelt rád csak azért, mert csalódott benned; később is ápolta ismeretségedet, de tovább ment, uj barátokat keresni. Bizonyára soha se találta meg az annyit hajszolt, igazi lángelmét; pedig a naplója teli volt fényes és nagy nevekkel.

Önök kétségen kivül úgy találják, hogy ehhez jókora gyerekesség kellett. Meglehet; de legyen szabad -155- hozzátennem, hogy ez a gyerekesség meglehetősen különös volt.

Úgy képzelem, ez a mi szegény barátunk senkit és semmit se szeretett igazán, csak a művészetet. S ennek az ős, örök istenasszonynak alighanem ő volt az utolsó szerelmese.

A művészet ma már bejáratos a házmesteri lakásokba is, de a mióta vulgivaga, igazi, odaadó, önzetlen szerelmesei nincsenek többé. Udvarlói, ó azok vannak elegen. De legyünk őszinték. A művészet ma a legtöbb embernek egy nem közönséges divathölgy, a kivel együtt mutatkozni nem árt; a tömegnek most is az a bizonyos Hekuba; egynek kereső élettárs, másnak egyszerüen fejős tehén; a jobbaknak kellemes ismeretség, a legjobbaknak egy öreg szerető, a kihez mindig visszatér az ember. Olyan emberek, a kiknek az Egyetlen, a Mindenek felett való, a kiknek istensége és az egész világa, olyan emberek nincsenek többé.

Az ő szerelme igaz, teljesen odaadó, és osztatlan volt, nem úgy, mint azoké, a kik csak az ajkukon hordják ezt a szerelmet, a kik a művészet képében csak a tulajdon érdekeiket szeretik, a tulajdon művészi érzéküknek udvarolnak, a tulajdon hiúságukat legyezgetik. Ne bízzanak önök az alkotókban! Az alkotó önző szerelmes. Az igazi úgy tesz, mint Cordelia; hallgat és szeret. A legszerelmesebb szerelmesek azok, a kik, mint Petrarca, csak sorvadnak s égnek az olthatatlan vágytól, a tizenegy gyermeket pedig a férjre, De Sade urra bízzák.

Gál Ernő nem irt, nem festett, nem faragott, és ha zongorázott, a másét zongorázta. Csak tervei voltak, álomba való, mesés, homályos tervei, a melyeket nem lehetett megvalósítani. -156-

De azért még se érdekelte egyéb, csak a művészet. Minden más dolog közönbös és kicsinyes volt előtte.

Olyan családból származott, melynek minden egyes tagja szerepet játszott a politikában. Ő, ha politikáról volt szó, türelmesen mosolygott, mint mi, hogyha csöndes őrültekkel beszélünk. Volt egy pusztája, a hová koronkint lerándult, de csak azért, hogy a parasztok bölcs beszédének művészi formáin csudálkozzék, s hogy a béreseit passió-játékokra tanítsa be. Az ispánja nem győzte csóválni a fejét ezeken a gyerekességeken, s álmélkodva nézte az orosz festőkből, amerikai verselőkből, s franczia zeneköltőkből álló közönséget, mely a passiót játszó parasztokat bámulta. Viszont Ernő, az ispán láttára, mindig mély sajnálkozással és részvéttel csudálkozott el azon, hogy még most is vannak emberek, a kik mezőgazdasággal foglalkoznak. A tudományból csak a nagy eredmények érdekelték, a katonásdit őrültségnek tartotta; a kereskedelmet enyhébben itélte meg, de abból a kissé zavart nyájasságból, melylyel a művészi hajlandóság nélkül való emberekkel beszélt, ki lehetett olvasni, hogy olyanforma lényeknek nézi őket, mint mi a sziú-indiánokat.

Még az asszonyok se érdekelték igazán. Mert csak olyan nők érdekelték, a kik inkább művésznők voltak, mint asszonyok. Egy hetven éves öreg dáma, a ki szép verseket irt, sokkal kedvesebb volt neki minden szépségnél, a ki csak szépség volt, semmi egyéb.

Szegény Ernő! Meg volt irva róla, hogy fogadóban haljon meg, s szinésznők zárják le a szemét. A betegszoba indiai növények nehéz illatával volt tele, alant, az esplanade-on, a Lohengrin nászindulóját játszották, s a zenekar tulharsogta a tenger csöndes moraját. -157-

II.

Abban az időben, mikor Gál Ernő még rendesen itthon töltötte a telet, én impresszionista képeket festettem, idegesen, lázasan, tombolóan impresszionista képeket. Az eredetiségem az volt, hogy a tájképeimből kizártam az embert, s kizártam az egész állat- és növényvilágot. Az én festményeimen nem volt se fauna, se flóra; a néma, a látszólag élettelen természet volt az, mely vásznaimon beszélt… és ékesen szólt annak, a ki érti a természet beszédét.

Két kedves tárgyam volt: a tenger, a maga végtelenségében, egyhangúságában és szennyes szinében, és a sziklák, a maguk kopárságában, egyhangúságában és szintelenségében. A szomorú szinü habok s a komor kő volt a különlegességem; a képeimen nem lehetett egyebet látni, csak vizet, vizet és vizet, vagy: szienitet, márgát és bazaltot.

Voltak, a kik kicsúfoltak. Egy biráló, az 1890-iki őszi tárlatról szólván, ekkép emlékezett meg rólam:

»26. sz. Folyadék. 29. sz. Folyadék. 30. sz. Szilárd testek. 31. sz. Szilárd testek. 32. sz. Folyadék. Festette: Kovács Sándor. Sok folyadék, s hatalmas szilárd testek«.

De voltak elszánt híveim is, a kik szembe szálltak értem a közvéleménynyel. S Gál Ernő gyakran szólt hozzám így:

– Tudod-e, hogy Aldulianunak nagyon tetszett az Éj?!… Aldulianu a Téli tájtól el volt ragadtatva… Aldulianu azt mondta, hogy a Szélcsend a te legremekebb munkád…

Kezdtem nagyon kiváncsi lenni erre a katonára, a ki végig kitartott mellettem, s a ki nem csüggedett még akkor sem, mikor már magam is meg voltam rendülve. -158-

A Gál Ernő szavaiból már tudtam róla egyetmást. Aldulianu a mi szegény barátunk meghittjeinek a legszűkebb köréhez tartozott. Hadnagy volt nem tudom melyik huszárezrednél, Kecskeméten állomásozott, s így, rövid szabadsággal, sűrűn feljöhetett Pestre. Tudtam róla még azt is, hogy régi katona családból származik s Boszniában kitüntette magát. Tudtam végre, hogy remek zongorás, a ki egyszersmind zeneszerző is a szabad idejében, s hangulatos dalokban zenésiti meg Poe Edgar, Baudelaire és Dante Gabriel Rossetti legszebb verseit, azokat, a melyek csak rejtelmességekről szólnak, csodálatos, titokzatos hangon.

A véletlen úgy akarta, hogy sohase találkozzunk. Nemsokára az ezredét áthelyezték Temesvárra; csak ritkán járt fel Pestre, s kevesebbet hallatott magáról.

Hanem azért, egy darabig, tisztában voltam azzal, hogy mit gondoljak róla. Gál Ernőnél találkoztam már egynehány katonával, s mondhatom, a Gál Ernő katonái igen furcsa katonák voltak. Derék, kitünő fiuk, a kik rendben végezték a szolgálatukat, de a kiket, első látásra, inkább szép lelkü postatiszteknek nézett volna az ember. Ezek a katonák az Ueber Land und Meer leghívebb előfizetői közé tartoztak, legyezőt és majolikát festettek, czimbalmoztak, este nyolcz órakor jártak haza, nem czigaretteztek, és czitromvizet ittak. Volt köztük egy dragonyos kapitány, a ki lélekre inkább érzelgős tévedtnőhöz hasonlított; s a tulajdon szememmel láttam, hogy egy gyalogos főhadnagy, a ki a Gál Ernő lakása felől jött, a szakadó záporban esernyővel, egy valóságos, polgári esernyővel, szállt fel a lóvasutra.

Szentül meg voltam győződve, hogy Aldulianu barátunk, Poe Edgar rajongó híve, s kőzeteimnek lelkes tisztelője, a hadseregnek ugyanehhez a gyönge állományához tartozik. -159-

Egyszer aztán megpillantottam az arczképét valamelyik képes napilapban. A rajz ezt a czimet viselte

Csakhogy az arczkép nem Aldulianut ábrázolta, hanem a képviselőház egy ismert alakját. Tudva levő, hogy a képes néplapok, ha valamely ismeretlen férfiú arczképét kell közölniök, a kinek a fényképét nem lehet megszerezni, úgy segítenek magukon, a hogy éppen tudnak. Szóval a kép nem igen lehetett hű.

A szöveg azonban többet mondott minden arczképnél. Mert ebben a szövegben kemény dolgok voltak. Szoldateszka brutalitás, granicsár hazátlanság, lajdinánt henczegés, polgári vér, kutyakorbács és egyéb csinos dolgok. S ennek az országos botránynak a fő-szereplője nem lehetett más, mint a mi kitünő zongorásunk.

Biz ott összekaszaboltak egynehány vármegyei urat. Nem kisebb ok, mint a Gott erhalte miatt történt a barátságtalan összekoczczanás. A földvári rendőrkapitány, a ki látogatóban volt ott, s a ki akkor nagyon el volt keseredve valami örökség-dolog miatt, a komoly hangok hallatára rágyujtott a »Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes«-re; ez nem tetszett a tiszt uraknak. A mulatók egy kicsit be voltak csipve, a tiszt urak szintén. Szóval nagyon súlyos szavak röppentek el, s a dolognak az lett a vége, a mit az én képes néplapom a »temesvári vérfürdő«-nek nevezett el. S Aldulianunak a kardja, szerencsétlenségére, valamivel élesebb volt, mint társaié.

Megvallom, hogy bármily sajnálni való volt is az eset, Aldulianu hadnagy ezzel a váratlan szereplésével teljességgel nem vesztett előttem. A viseletét, akármilyen -160- szerencsétlen véget ért a dolog, kifogástalannak találtam, s szerettem, hogy nem ment haza hétkor zongorázni.

– Micsoda balszerencse! – szólt, mikor az eset után először találkoztunk. – Szegény fiú! Hogy neki, a ki csak nagyritkán megy el vendéglőbe, éppen akkor ott kellett lennie!

Az esetnek különben, a mi barátunkra nézve, nem lett semmi súlyosabb következése. Meg kellett verekednie vagy három úrral, a kiket megvagdalt, leülte a rámért két heti szobafogságot, s lassan elfeledték a dolgot.

Annyival könnyebben, mert a város békéje kedvéért Aldulianut megint áthelyezték. Ugyanakkor egy párheti szabadságot is kapott, s én végre szinről-szinre megláthattam kőzeteim barátját.

III.

Vizkereszt táján lehettünk, s emlékszem, hogy rémitő hideg volt. Délelőtt egy auripigment szinű, fáradt, szomorú nap fagyoskodott az égen, olyan köd közepette, a minőt máskor csak a Trafalgar Square-en látni; estére eloszlott a köd, ellenben a hőmérő kénesője valósággal rohant lefelé. Kilencz óra tájban vadászoknak való idő volt; az a barátságtalan csöndességgel teli, kemény hideg, mely a maga néma ridegségében félelmetesebb a bundátlan emberiségre minden égi háborúnál. A természet is olyan, mint az asszony; a mig haragszik, oda se neki; a haragja nem tart sokáig. De van egy hosszantartó, hangtalan, csökönyös hideg; ha ez beáll, akkor bizony, öreg úr, jó lesz otthon ülni. -161-

A hogy kitekintettem az ablakon, az első gondolatom az volt, hogy augusztusig nem mozdulok ki hazulról. A Józsefváros elhagyott utczáin békén pihent a tél, s az a néhány kalandos férfiú, a ki kapuzárás után sietett haza, mintha valami láthatatlan ellenséggel küzdött volna az utczán. Ez az az idő, mikor az ember apró páragömbök formájában meglátja a tulajdon lélekzetét, ez az az idő, mikor az ember fú, dohog és káromkodik odakünn, noha egyedül van és nincs kit szidnia. Különben szép, holdvilágos este volt, de a holdvilág hiába ragyogott oly biztatóan, a kisérteteket se csalta ki odvaikból; szegények, megfagytak volna a szabadban. Ilyenkor nem járnak kisértetek; ilyenkor egyáltalában senki sincs az utczán, csak az éjjeli őrök, a lánczhid jegyszedői, meg a javithatatlan korhelyek.

Háromszor is letettem, majd ujra elővettem Ernő hegyes szarkalábjait. Ez a levél tudatta velem, hogy a mi közös barátunk az egész napot Budapesten tölti, s hogy melyik órában hol találhatom őket. Tudatta végül, hogy ha előbb nem mehetnék, kilenczkor okvetetlenül elvárnak egy csésze teára.

Előre tudtam, mit jelent ez a tea. Egy kis zenét, sok képzőművészetet s az egész világirodalmat. Mit keressek én ezen a gályán? – kérdezgettem magamtól a festők hagyományos önzésével. De utóljára is győzött a kiváncsiság, a mely tudvalevőleg örök emberi.

A mig elértem a Sándor-utczát, tizszer is megbántam az elhatározásomat. Szerettem volna Kairóban lenni, s egy cseppet se törődni semmiféle művészettel a világon. Éppen nem voltam lelkesülő kedvben; úgy találtam, hogy tengereim, a maguk végtelenségében, s kőszikláim, a maguk kopárságában, most kissé utálatosak lehetnek. De végre megérkeztem. -162-

– Eljönni eljöttem – szóltam Ernőhöz, a hogy kinyitottam az ajtót – de haza nem megyek. Micsoda idő, barátom! A verebek és az éjjeli őrök mind megfagytak az utczán. És ezt természetnek nevezik! – tettem hozzá dühvel.

– Annál jobb – felelt Ernő – nekünk úgyis fehér éjszakát kell csapnunk, mert a Viktor vonata reggel félhatkor indul.

Ha még fehér nőkkel lettek volna teli ezek az éjszakák! De meghalni azért, hogy az ember eszméket cseréljen!

Ekközben a harmónium mellől előkerült az én festményeim hív barátja. Ernő bemutatott, s azután így szólt hozzám:

– Mondd, kinézted volna ebből az emberből, hogy csak akkor van jó kedve, ha polgárvért onthat?

Nem, nem néztem volna ki belőle. Aldulianu hadnagy inkább középtermetü volt, mint magas, és szőke, szeretném azt mondani, hogy: meginditóan szőke. Csak kis leányok szoktak ennyire szőkék lenni, meg szinésznők, a kik festik a hajukat. A bajusza alig serkedzett; kék szeme tele volt azzal a szelid rajongással, melynek a tárgya rendesen határozatlan valami, s többnyire: minden, a mi szép; azzal a szent, de ártalmatlan tűzzel, mely ott csillog a jól szerkesztett képes-lapok minden hű olvasójának a szemében. Vannak alakok, a kiket nem láthatunk a nélkül, hogy azonnal eszünkbe ne juttassák az édes mamájokat; a mi barátunk ezek közül való volt.

Beszélgettünk. A mi engem illet, én mindig szerettem a vasgyúrókat, a kik a többieket megfenyítik; ő kissé szégyenkezve nyilatkozott az esetéről, s ez a -163- szégyenkezés nem volt tettetett. Látni lehetett rajta, hogy bántja a dolog.

– Biz az nagy oktalanság volt – szólt, szivarjának a füstjébe nézve – mert rosszabbul is végződhetett volna a mulatság. Pedig, valamivel több hidegvérrel, bizonyára másképpen is eligazithattuk volna azt a kellemetlen dolgot. De a mentségem az, hogy először is kénytelenség volt ránk nézve közbelépni, s mentségem az is, hogy nagyon részeg voltam.

Aztán másra tértünk át. Én a hideget szidtam, ő a tárlatot dicsérte. Alighanem azt gondolta magában:

– Ha ez az úr a szűcs-mesterségre adta volna magát, most kevesebbet fáznék.

– Miért lett ez az ember katona? Ausztria és Magyarország védő képessége nem csökkent volna nélküle, s a hazai műbirálatnak éppen ilyen emberek kellenének a legnagyobb számban.

Ernő előkereste a cognac-ját, a huszár pedig visszaült a harmóniumhoz, s eljátszott egy pár darabot azokból a különös zenekölteményekből, melyeket a Poe Edgar verseire irt. Igazán nagyon szépen játszott. Az álmodozót nem ölte meg benne a virtuóz, csak segitette, s a szerzeményei méltók voltak ahhoz a csodálatos költőhöz, a kit bálványozott.

S a félsötét szobában, melyet csak igen gyöngén világitott meg a széles, kék ernyőjü, japáni lámpa (a gyertyákat eltakarta a harmónium), a különös zene -164- hangjaira megjelent előttünk a Leonora fehér, kisérteties alakja. Ő rá kellett gondolnunk, ki »itt örökre névtelen«.

S kissé hallgatagok voltunk még akkor is, mikor Aldulianu már felkelt a harmónium mellől.

Aztán egy darabig Poe Edgarról beszéltünk. Hogy mit, már nem tudom. Csak arra emlékszem, a mit Aldulianu mondott:

– Nekem azért a legkedvesebb költőm, mert egy álmot, egy kisértetet szeretett. Ha szerelem, hát legyen szerelem; ha álom, legyen egészen álom. Nem tudom megérteni, hogy szerethet bele valaki egy asszonyba, a ki a másé, vagy legalább a másé volt. Ha pedig az, a kibe az ember belebotlik, véletlenül leány, vagy elveszszük feleségül, vagy ha nem lehet elvennünk, kiverjük a fejünkből. Kiverjük a fejünkből, mert ha szeretett, neki is jobb így, nekünk is, s annál inkább kiverjük a fejünkből, hogy ha mást szeret. Epedni egy kisasszonyért, a ki nem akart miattunk a papájával összezördülni, vagy nem akart bennünket a szegénységbe követni: ez nem tarthat sokáig. Az meg éppen világos, hogy a házasság a szerelem halála. Ha a hölgy azelőtt rajongott értünk, ez a rajongás átváltozik kényelmes megszokássá; része leszünk egy csomó apró dolognak, a mi a jólétéhez tartozik, ez az egész. Eh, legjobb egy álmot szeretnünk!

Nem tudom, minő eszme-társitással, a legujabb botrányról kezdtünk beszélni. A legujabb botrány a hindu filozófiához, Szakjamúni a legyezőfestéshez vezetett bennünket. Majd Schopenhauer, az énekes-kávéházak és a mulatók uj csillagai, az impresszionizmus és az esztetisták következtek sorra. Egy óra mulva letárgyaltuk Bismarck legujabb beszédét, az akarat betegségeit, a fonográf és -165- az alanyi költészet jövőjét, Senecát és Dagnan-Bouveret-t, Munkácsy Mihályt és az összes pún háborúkat. De már csak ketten vittük a szót: Ernő meg én.

A katona ezalatt lassankint megitta Ernőnek egész cognac-készletét. Azután elkérte a rumos üveget.

Ernőnek nem volt szokása birálgatni a barátait, de végre nem állhatta szó nélkül:

A hang, a melyen mondta, olyan különösnek tünt fel, hogy Ernő megrezzent, mintha egy nyitott sebhez ért volna. Már szeretett volna egyébről beszélni, de a katonát közlékenynyé tette az ital.

– Egy kicsit restellem, hogy idáig jutottam, de már nincs mód, hogy megváltozzam. Nekem éppen olyan élet-szükségem, hogy folyvást fűtsem magam alkohollal, mint neked az, hogy kialudd magadat, hogy egyél, hogy sétákat tégy. Olyan gép vagyok, a mely egyszerüen felmondja a szolgálatot, ha nem tömik szeszszel. A mint a lámpa nem ég, ha nem öntesz belé elég olajat, nem élek, hogy ha folyvást nem iszom.

– Csak képzelődöl. Élet-szükség, a rum?! Nem, ez nálad sem lehet egyéb, mint más embernél: borzasztó szokás, a melyről nem tudsz, mert nem akarsz letenni.

Aldulianu csöndesen rázta a fejét. Az alkohol nem tette ragyogóvá a szemét; nem beszélt hangosabban, mint előbb; nem látszott rajta semmi változás.

– Nem, nálam súlyosabb az eset – folytatta, mintha egy öröklött szivbajról beszélne. – Az én -166- állapotom olyan, mint a minő a morfinistáé. Ha bezárnának s megvonnák tőlem az italt, készen volnék egy pár nap alatt. Így azonban csak eléldegélek valahogy. Sőt néha, hogyha nagyon sokat ittam, szinte jól érzem magamat. Láthatod, egészen tűrhető ember vagyok, mikor egy anarkista mértékével töltöm magamba a szeszt. De micsoda pokol, hogyha nem iszom! Ilyenkor – ritkán esik meg rajtam – nem tudok egyébre gondolni, csak az öngyilkosságra. Minden ízem fáj; nem birom a kezem; a fejem mintha szét akarna pattanni. S nincs kedvem, nincs erőm semmihez, nem tudok járni, nem tudok beszélni, nem tudok gondolkozni. Csak aludnám, mindig, egyre aludnám. Bánt a fény, bánt a legkisebb zörej, bánt, ha embert látok, bánt, ha eszembe jut a tegnap, a tegnapelőtt, meg az egész életem. Ilyenkor nem érzek egyebet, csak rengeteg fáradtságot, szüntelen kalapácsolást a fejemben, s kimondhatatlan ön-utálatot. Ilyenkor nem ismernél rám, a mint magam nem ismerek magamra. Kishitű vagyok, mint egy megrémült kanári, érzékeny, mint egy öreg kisasszony, és gyáva, gyáva, mint egy ideges gyerek. Ha ittam, elszállnak a rémek, s ember leszek ujra. Érzem az erőmet, szépnek találom az életet, az agyam ismét működni kezd, ötleteim támadnak, s kinevetem magamat előbbi csüggedésemért, szóval olyan vagyok, mint más, mint te, mint akárki. Ha ittam, férfira találsz bennem; ha józan vagyok, nem vagyok magamnál.

– Aztán, látod – folytatta Aldulianu, szomorúan nézve a kiürült rumos üvegre – az a babonám, hogy a mig iszom, gondot visel rám a részegek istene. Szentül meg vagyok győződve, hogy ilyenkor ment -167- vagyok minden bajtól, minden veszedelemtől. Az alkohol engem sebezhetetlenné tesz, mint Cagliostrot az életelixir. Voltam egy párszor nagyon veszedelmes helyzetben, de mindig kivágtam magamat a bajból; hogyan, magam se tudom. Csak azt tudom, hogy olyankor mindig részeg voltam, s valami hihetetlen szerencse jött a segitségemre. A mig részeg vagyok, ne félts semmitől; de ha egyszer tök-józanon látsz, akkor imádkozzál értem.

Hajnal tájban mind a hárman fölkerekedtünk. Aldulianunak eszébe jutott, hogy jobb lesz a szomszéd éjjeli kávéházban.

Ernő nem akarta elhagyni a vendégét; útnak indultunk. A kávéháznál elbúcsúztam tőlük, s nem volt okom megbánni, hogy nem tartottam velök.

– Képzeld – szólt Ernő, mikor legközelebb találkoztunk – micsoda kalandunk volt!

S elbeszélte a dolgot. A mi közös barátunk megint megvert egy embert, a ki belékötött.

IV.

Ernőnek a halála után nem igen hallottam többé a mi hadnagyunkról. De azért nem lepett meg valami nagyon, mikor azt olvastam a lapokban, hogy kőzeteim barátja agyonlőtte magát. Úgy tünt fel előttem, hogy ennek előbb-utóbb be kellett következnie.

Mintha az alkohol avagy egyéb elfogadható okok nélkül soha se halna meg az ember.

Annál mélyebben megilletődtem, mikor, nemrégiben véletlenül megtudtam ennek az öngyilkosságnak a történetét. -168-

Egy tiszttársa beszélte el, a ki ott volt, mikor a szegény fiút ravatalra tették.

A dolog így történt. Aldulianu Szilveszter-este egyedül jelent meg a nagyvendéglőben, a tisztek asztalánál; a többiek valami mulatságra mentek, de a hadnagy, a ki egész nap rosszkedvü volt, nem tartott velök. A szomszéd asztalnál részeg kovácslegények mulattak. Egyikük különösen nagy lármával volt, s minduntalan belebömbölt a czigányzenébe. A többi asztalnál ülőknek természetesen nem tetszett ez a kissé zajos mulatság, de senki se mert kikötni a duhajkodókkal, ellenben annál gyakrabban pislantgattak a vacsorázó tiszt felé, vajjon meddig tűri még a dolgot. Végre is oda kellett szólnia, hogy legyenek csöndesebben. De a felszólitás nem volt elég erélyes, s a tisztnél nem volt kard, csak a lovagló-korbácsa. Mindez igen biztató volt a duhajkodókra nézve, s a megszólított feleletül egy boros üveget vágott oda a hadnagy asztalához. Aldulianu erre felkapta a lovagló korbácsot s egy párszor végig vágott vele a kovácslegény fején. Erre mindnyájan neki estek a tisztnek, leteperték a földre s agyba-főbe verték. Aztán odább állottak. A félholt ember haza vánszorgott s agyonlőtte magát.

Ha az első mukkanásra megtámadja őket, ha nem engedi, hogy észrevegyék a fegyvertelenségét, ha ő kezdi hajigálni a boros-üvegeket, ha részeg és garázdálkodni kezd, egészen másként fordul a dolog. De nem így történt.

A SZERELMES GLADIÁTOR.

– Mester – szólt a marchese s egymás után bontogatta fel a leveleket – Ő Szentsége áldását küldi önnek, mint szent egyházunk hű fiának, kinek áhitattal teljes Requiemjében mindig öröme volt. Ő felsége a király, sajátkezü sorokkal tiszteli meg önt s a Salvator-rend nagykeresztjéhez jó kivánatait csatolja. Koronás asszonyunk barátságosan kéri, fogadja szivesen fehér rózsáit. Rovere gróf a lángelmét megillető hódolattal üdvözli önt a mai nagy napon, s a szent kollégium…

Elhallgatott, mert mély lélekzet hangja csapta meg a fülét. Az aggastyán aludt.

Összetöpörödött, nyomorult kis teste egészen elsüppedt a virágos bársony karos-székben, mely széles volt, mint egy czifra sírbolt. Álla mellén pihent, s alsó ajka bután pittyedt előre. Szempillái le voltak csukódva s pergamenszerü arczáról eltünt az utolsó, bágyadt életszin is. Mintha meghalt volna.

A marchese vállat vont, s egy pillantást vetvén Girolamora, hátra dőlt a széke párnájára. Aztán tisztelettel várakozott. Girolamo nem moczczant. Ugy állt az ajtónál, mint egy szobor; készen most is, mint -170- mindig, hogy ha kell, azonnal ravatalra tegye az urát.

– Cornaro herczeg Róma hódolatát tolmácsolja. Mastai gróf Firenze-ét. Bonafede grófné boldog, hogy a mai napot megérhette.

A marchese kaczkiás szőke bajusza alól egy légies mosoly lebbent el. A grófné és a mester viszonyáról megemlékezett minden jóravaló zenetörténelem. Bonafede grófné volt a mester Steinné asszonya.

Ugy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, s türelmesen nézegette tovább a leveleket.

– Brunelleschi, a kiadó, és Maurocordato, a San Felice igazgatója, mentegetőznek. Azt vallják, teljesen ártatlanok benne, hogy az a bizonyos ujság a vakmerő csinyt elkövethette. Az igazgató a legnagyobb óvatossággal járt el. A partiturát csak ketten kapták kézhez: a Corticelli és Lagrange. A többiek az utolsó próbákig nem ismertek a darabból többet, mint a tulajdon szerepüket.

– Ez a levél azé a bizonyos ujságé. A szerkesztő arra kéri önt, hogy álljon el a keresettől, s kifejezéséül, hogy a közlés ellenére is tiszteletben tartja az ön jogait, ötezer lirát ajánl fel Milánó szegényeinek. -171-

Kivülről félénk motoszkálás hallatszott, s az ajtó egyik szárnya egy arasznyira elvált a másiktól. Girolamo kinézett, néhány halk szót váltott valakivel, s aztán jelentőséggel hunyorgott a marchese felé.

– Mester – tolmácsolta emez az alázatos jelentést – a nagy teremben Milánó küldöttsége várja önt. A polgármester meg a többiek…

– Neked kell elfogadnod őket, rosszul érzem magam. Tudod, hogy nem szabad sokat beszélnem.

– Meg fogják hívni önt egy lakomára, mely mindjárt a première után lesz. Ezzel a lakomával maga a város tiszteli meg önt. Mit feleljek nekik?

– Mondd meg nekik, hogy én törődött, öreg ember vagyok, s hogy az előadás után rögtön le fogok feküdni. Micsoda bolond gondolat is volt, hogy én majd velök éjszakázom. Azt akarják, hogy megrontsam a gyomromat, s bele haljak a lakomájukba?! De hát várjanak egy kicsit! Vagy Del Puente már egy-két hónapot sem tud várni?!…

Arcza szederjes szinre vált a haragtól, s a lélekzete elakadt minden második szavánál. Egy köhögés-roham megmentette a marcheset a továbbiaktól.

Lement a nagyterembe, elmondta az alkalmi szónoklatát, szétosztotta hálakészletét a küldöttség tagjai közt s szépen visszasétált a börtönébe. Micsoda rabság! De négy millió örökség mindig megérdemli, hogy az ember egy kicsit fáradozzék is érte.

Mire visszatért, az aggastyán már ismét mélyen -172- aludt. Nyöszörgött. Talán azt álmodta, hogy a lakomán van, s etetik erőszakkal.

A marchese zsebre dugta a kezét, az ablakhoz állott s egy kalitkában gubbasztó madár sóvárgásával nézett a napfényes utczára. Odakünn, a palota egyik oldalkapuja előtt, éppen akkor állott meg egy roppant virágszállitó kocsi.

Nem állhatta meg, hogy a rózsákról a múmiára ne pillantson. A múmia ebben a pillanatban nem nyujtott valami szép látványt. Árvalányhajszinü, ritkás szakállán egy orvosság-csepp disztelenkedett, s az inge fekete volt a burnót-portól. Az ember önkéntelenül arra gondolt, hogy ebből a nagy fényűzéssel bútorozott, díszes és ragyogóan tiszta szobából ezt a kis szenynyességet egyszer már ki kellene söpörni.

II.

Este nyolczkor begyömöszölték az öreget az ünnepi hintóba, végig hajtattak vele a fellobogózott Corsón, hogy az egész város kiéljenezhesse magát, s tiz percz mulva ott voltak a kivilágitott San Felice előtt.

Maurocordato ünnepi beszéddel fogadta a nagy zeneköltőt. A mester megadással hallgatta végig a lángelméjét dicsőitő szép szólamokat, motyogott egy pár szót, s átengedte magát két vastag hölgynek, a kiket nem ismert, s a kik bedugták a páholyába. Mikor az ismeretes kis ősz fej megjelent a páholy fenekén, az egész közönség felállt s falrengető evvivában tört ki. Mindenki tapsolt, tombolt, éljenzett; a mester alig győzte a hajlongást. Végre lecsillapult a jerikói lárma; a mester helyet foglalt a -173- polgármester és a marchese között, a karmester botja megrándult, s az előadás megkezdődött.

Az első hangok elvesztek. A közönség élvezni akarta a ritka látványosságot, s minden szinházi üveg a szomorú kis fejet kereste, mely egyedül sáppadozott a vakitó fehér vállak és gyémántok pompájában. Az öreg erre az alkalomra meg volt mosdatva, s a hölgyek úgy találták, hogy Itália büszkesége nagyon szép aggastyán.

Itália büszkesége vagy negyven év óta megért már egy egész sereg szinházi diadalt, de ő sem ért meg nagyobbat és lármásabbat, mint ezé a Semiramisé volt. A tüntetésnek, a tetszés-zajnak nem volt se vége, se hossza; Corticellit és a franczia tenort egész orkán hívta minden jelenet után.

A második felvonás végén nem lehetett többé kétség, hogy a siker óriási; és Lippi, a félelmetes Lippi, a foyerban úgy beszélt, mintha kéjgáztól csipett volna be. Szerinte a mester felülmulta önmagát; felülmulta Aidát, Othellot, és mindent, a mit csak felül lehet mulni. Csak egy nézet volt az egész szinházban: az, hogy a mi nagyszerüt a mai zenei tudás és a melódiában való gazdagság karöltve alkothatnak, az mind benne van ebben a Semiramisban. S a lelkesedésnek nem volt határa többé. A harmadik felvonás után Laetitia herczegnő átment a mester páholyába s megcsókolta az ősz ember kezét; a közönség ujjongott és tombolt.

– Ki volt ez a szép fiatal hölgy? – kérdezte a mester a polgármestertől, mikor a herczegnő kiment a páholyból.

Egész este ez volt az egyetlen megnyilatkozása. Különben szótlanul állta az ünneplést, s néha szinte ijedten nézte a mámoros tömeget, mint egy megrémült szent madár, melyet a bálványimádók körültánczolnak. -174- Már az első felvonás után kimeritette a temérdek ráparancsolt hajlongás. A pellengéren állók kifejezéstelen arczával nézte a rászegezett messzelátókat, majd bambán, üres szemmel nézett a szinpadra, mint a kinek fogalma sincs róla, mi történik előtte.

Csak egyszer látszott rajta némi élet: a harmadik felvonásban, Ninus és Semiramis nagy kettőse alatt. Ekkor mintha érdekelte volna egy kissé a zene; a szeme pislogott s a keze reszketett. Aztán ismét visszasülyedt érzéketlenségébe.

Lippinek feltünt ez a csodálatos viselet, s nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze a marchesetől, a ki öt percznyi pihenésre a foyerba menekült:

III.

A marchese tévedett. Mikor haza értek, az aggastyán, méltó bámulatára, arra kérte, hogy maradjon vele.

– Ne menj ma a klubba. Igyál velem egy csésze teát. Még nem akarok lefeküdni.

Lám, lám! A kadávert életre galvanizálta a diadalmas est. Tehát mégis van valami, a mi nem sorvadt el benne tökéletesen; s ki hitte volna: a hiúság!

Elég szomorú tea volt, annyi bizonyos. Az öreg a pohara fenekét nézegette. A marchese, titokban, minden öt perczben rápislantott az órájára.

Egyszerre, váratlanul, s mintha előbb gondolkozott volna valamin, megszólalt a kadáver:

S elmondta a bizonyságait. Az öreg végig hallgatta a fejtegetést, s aztán a fejét rázta:

Girolamo nem bízott a langyos tavaszi levegőben, s körülbástyázta az urát pokróczokkal. A marchese engedelmet kért, hogy elolvashassa az esti lapját. Visszahuzódtak; s az aggastyán magára maradt a nagy erkélyen.

A Piazza már teljesen el volt hagyatva, s az utczalámpásoknak csak a fele égett. Még ezek a pisla lángok is bántották, s behunyta a szemét.

De alig hogy behunyta, megjelentek előtte az elektrom tüzkígyói. Ujra maga előtt látta a villamos lángokból kirakott ragyogó félkört, a meztelen vállakkal s a neki szegezett messzelátókkal. Fülében a nagy kettős néhány akkordja zsongott; s egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha a fúvók harsogását hallaná.

Az arczokra és a szavakra nem emlékezett többé. Csak egy szép fiatal hölgyet látott, a ki a kezét csókolta, s a kinek a nyakáról gyémántok szórták szerte a tűzsugarakat.

– Bolonddá tesznek – motyogta magában. – Mindnyájan bolonddá tesznek. Az egész nem ér egy hajitófát.

Aztán nem látott, nem hallott és nem gondolt semmit. Valami édes zsibbadtság szállotta meg, mely oly csillapitó, oly megnyugtató volt, a milyen lehet majd az a legutolsó. A Piazza házai himbálózni kezdtek körülötte és szempillái lezárultak.

Egyszerre vidám fütty-szó verte fel szenderéből. Egy elkésett mulató bandukolt végig a Piazzán, s léptei nagyokat koppantak a kövezeten. Jó kedve lehetett. -176- mert czikk-czakkosan sétált, s nem feszélyezte magát. Az aggastyán felkapta a fejét s fülelni kezdett.

A kapatos úr a Szerelmes Gladiátort fütyölte, a Szerelmes Gladiátor elcsépelt bordalát:

Valami mesterlegény lehetett, a ki nem igen állott a zenei műveltség magaslatán, s a ki egy kissé elmaradt a kortól.

A Szerelmes Gladiátor! Az első operája. A negyven év előtti Gladiátor, mely azóta kintornák és hangolatlan zongorák prédája! A Gladiátor, mely azóta otthon van minden csapszékben, s bejárta az egész világot.

És látta magát szaladgálni igazgatótól igazgatóhoz, csikorgó hidegben nyári kabátban, melyre ildomos foltot varrt a Nanetta kis kövér keze.

És látta a kis Nanettát is. Egyszerre csak elébe mosolygott az a helyes kis arczocska. Látta kaczagó szemét, pittyes száját, gyönyörü fogait és az örök veres pántlikát a kalapkája mellett.

Különös! Az imént arra sem igen tudott visszaemlékezni, a mi két órával ezelőtt történt vele, és most mintha csak előtte állna a nagy pohárszék, a kakukkos óra, a fehér csipketakarós ágy, Cherubini egy ujságból kivágva, s a piaczi virág a festett cserepekben.

Mintha egyéb se hiányzott volna, csakhogy: »Tessék! Isten hozta, fiatal úr!« – belépjen a régi szobájába. És látta, a mint szemközt könyökölnek a kis görbe lábu asztalkájukon, vacsora után, a vasárnapi fél lirás bor mellett. Nanetta nevet és ő handabandázik. »Tudod, Nanetta, ha majd a Gladiátort előadják, veszünk egy nagy álló tükröt, egy virágasztalkát és porczellánt tizenkét személyre. Tudod-e, hogy akkor nagyon sok pénzünk lesz?! És soha ki nem fogyunk a pénzből, -177- mert meglátod, ha a Gladiátor-t előadják, én híres ember leszek.« Nanetta kaczag és azt feleli: »Hagyj nekem békét a szamár gladiátoroddal!« Ő elkezd vitatkozni: »Ne bántsd a gladiátoromat.« És Nanetta: »Ó, ismerem már ezt a híres gladiátort!« Aztán nevetnek, mert mindig nevetnek…

A szegény kis Nanetta! Vajjon hová lett?! De hát hová lett a tavalyi hó?!…

A messzeségből még mindig hallatszik a füttyszó. A virágos kedvű úr most már a gladiátor dalára gyújtott rá, melyet a vándor tenoristák annyira elkoptattak:

A dal egyre távolabbról és távolabbról hangzik, végre elhal. És a Piazza ismét csöndes.

A marchese, elolvasván a tőzsde-tudósitást, fölkelt s megindult az erkély felé. Ugy találta: ideje, hogy az öreget kiszedjék a pokróczokból, s dunyhái közé tegyék.

De alig tett pár lépést, álmélkodva állt meg az erkély nyitott ajtajánál. Aztán oda intette magához Girolamot s igy suttogott hozzá:

Az öreg halkan fütyörészett s a bárányfelhőket nézte, mialatt két nagy könnycsepp gördült végig az arczán.

TELEPATHIA.

Orgonanyíláskor, egy édes áprilisi este, a kis Pallayné búcsút vett ettől a rossz világtól, s minden nagyobb lárma nélkül szépen lecsukta a szemét, azt a híres nefelejcsszemet. Közel a villához, egy kávéházban, valami malacz-banda Rip van Winklet nyomorgatta; a kocsik szemtelenül dübörögtek az ablak alatt; a hold bepislantott az erkély-ajtón s aztán nyugodtan sétált tovább az égen; egy szobaleány elszaladt a klubba Pallay urért; és a világ tovább forgott.

Mikor az ember egy gyönyörűen fésült rendező karján, először lép be a vigadó nagy termébe, s ott nem lát mást, csak százezer kis csillagot: bizonyára másként képzeli el egy bálkirálynő halálát. De meg volt irva, hogy a kis Pallaynénak, a mint az életében nem sikerült semmi, ne sikerüljön a halála sem.

A temetést elmosta az eső, s a közrészvétet kissé megtompitotta az Operaház uj vendége, egy amerikai énekesnő, a ki Dinorahban hihetetlen gyémántokat rakott magára. Ezek a gyémántok biborszinü tüzükkel lefoglaltak minden érdeklődést, s a kis Pallayné, a kit már három év óta meglehetősen elfelejtett a világ, nem kaphatott a közfigyelemből -179- némi kárpótlást, most, utóljára sem. Az ő halála már régen befejezett ügy volt; s találkoztak, a kik azt kérdezték: »Hát csak most halt meg szegény?!«

Az arczképei lassankint eltünedeztek a kirakatokból s a régi barátnők egyre szórványosabban tárgyalták a szomoru esetet: »Mit szólsz a szegény Klárihoz? A fűző ölte meg; az a bizonyos, mesés, botrányos, képtelen fűző!« Pallay úr egy darabig gyászához méltó komolysággal osztogatta a whist-kártyákat, s illőképpen borongó arczczal hallgatott, ha lányos történeteket meséltek körülötte, de később ő is engedett a szigorúságából. Sőt, amiképpen vihar után az ég, derültebbnek látszott mint azelőtt. Hiába, egy tüdővészes asszony soha se tréfa dolog. S koronkint voltak hangulatai, melyek ismerőseit a műegyetemen töltött éveire emlékeztették.

Helén, az első komorna, birta ki legtovább a gyászszal járó fáradalmakat. Egy hétig tüntető makacssággal járt ki a temetőbe. A másik héten azonban férjhez ment egy derék mészárosmesterhez, a kit a Pallay úr végső utalványa teljesen meghóditott. A lakzi után Helén is jónak látta beszüntetni a temetőt. És a hullámok szépen összecsaptak a kis Pallayné emléke felett.

Legalább lelkiismeretes életrajz-írók hozzá tennék a kis Pallayné történetéhez, hogy Török Ernő egy fél esztendeig száraznak és ízetlennek talált minden szivart a világon, s untalan korholta a legényét, a mi azelőtt nem volt szokása. Sőt azt is, hogy a nevezett úr néha, hajnal felé, kénytelen volt meggyújtani a lámpáját, csak azért, hogy ne lásson a sötétben folyton egy nefelejcs-szempárt, mely ha mosolygott, akkor is mintha könnyezett volna, ha pedig könnyezett, akkor is mintha titokban kissé mosolygott volna a részvevő baráton. -180-

II.

Hogy mi köze volt Török Ernőnek a kis Pallaynéhoz? Egy kicsit a szeretője volt neki szegényke. De, istenem, olyan kevéssé!

Ugy három esztendős lehetett ez a meglehetősen légies összeköttetés. (Mert viszonynak nem volt nevezhető; legfeljebb viszonyocskának.) Abban az időben keletkezett, mikor egyszer véletlenül találkoztak Meránban.

Egy este az Ernő látogatása valamivel hosszabbra nyúlt, mint rendesen. Ott ültek a Hôtel de France első emeleti nagy szobájában, az erkélyajtó mellett. Az est meleg volt, s a jerikói loncz, mely kívül szerelmesen tapadt a falhoz, bekandikált a szobába, mint egy, rostélyának magasáról csúfolódó kis majom. Versekről beszélgettek. Az enyhe levegő, mint husvétkor a pápa a loggiáknál, csak bocsánatot hirdetett, a kis Pallaynét előtte való nap nagyon elkínozta a fejfájás, aztán Meránban akkor tavasz volt, szóval, nincs mit mondanom tovább. Mindez úgy esett meg, mint az álom. Azt mondják, előfordul ilyesmi a legjobb családokban is.

Hölgyek, a kik kedvelik az érzelmes jeleneteket, az ilyen alkalmakat nem szokták csak úgy, hiába, elszalasztani. De a kis Pallaynénak meg éppen egész tavai voltak a könnyekből. Valóságos síró masina volt ez a szegény kis Pallayné. És világos, hogy nem engedhette el Ernőnek a hasonló helyzetekben szokásos nyilatkozatot:

A többit már csak a tekintete mondta hozzá, de a tekintete elég nyiltan beszélt. Ezt lehetett kiolvasni belőle:

Ernő magában azt mondta rá, hogy: »Hogy miért?… Ezt ugyan kitalálhatná!« – és másnap sokat pödörgette a bajuszát. Ismerte ő már az efféle -181- asszonyi beszédet. Tudta, hogy vannak asszonyok, a kik zárdanövendékek módjára pironkodva mennek keresztül mindenen, de azért keresztül mennek: gázlón, sekélyen s vizeséseken.

Azonban, hogy igazságosak maradjunk hozzá, el kell ismernünk, hogy nem volt sokáig nagyra a hóditásával. Néha később is megtévedett ugyan, s voltak órái, mikor a kis Pallayné odaadásával azokra az elragadó bibliai asszonyokra emlékeztette, a kik, mint Ruth és Rebeka, szolgálóik is tudtak lenni uraiknak és parancsolóiknak: de csak ritkán áltatta magát. A sok sírásban a szegény Klárinak néha-néha szétbomlott a haja, de a kis bibliai teremtés, mihelyt megfésülködött, ismét csak visszaváltozott síró babává. S egyszer, mikor Ernő elég ügyetlen volt észre nem venni, hogy a baba egy cseppet sincs bibliai hangulatában, a kis Pallayné fel is lázadt a sorsfordulat ellen:

– Nem, nem, ez gyalázatos. Ez nem méltó hozzám, de nem méltó önhöz sem.

A leggonoszabb az volt, hogy magában egy kissé igazat adott neki. De semmi se köt le jobban, mint a fél-győzelem, a mely voltaképpen mindig fél-kudarcz.

És mert keresett, talált is egy kitünő okot arra, hogy ne álljon tovább. Elhatározta, hogy visszavonulni, megrongyolt méltóságérzettel, éppen oly nevetséges volna, mint a milyen színarany ostobaság. De bizakodott is egy kissé. Azt remélte, hogy a síró baba majd csak bele fog törődni asszonyi sorsába, asszonyiságból.

A jó szándék nem is hiányzott szegényből. Ilyenformán igyekezhetett az elrablott szabin nő, hogy római nővé változzék át. Ernő már-már azt hitte, hogy a győzelme meg van foltozva szépen. De utóbb kiderült, hogy ez az igyekezet tisztára lovagiasság volt. A síró baba mintha csak gavalléros kötelességet teljesitett -182- volna, mikor sorsát átengedte amannak a másiknak. Jónevelés dolgának tarthatta az egészet. Talán úgy gondolkozott, hogy a ki á-t mondott, annak tisztességből b-t is kell mondania. Ernő dühöngött, de azért nem tudta rászánni magát, hogy végre is szakítson.

Ezenközben pedig nagyon megszokta és nagyon megszerette a kis síró babát. Jó kis lány volt az minden regényességével, minden ábrándosságával, minden csacsiságával egyetemben. És ha szabadjára hagyták, a jobb óráiban nagyon kedves is tudott lenni. Ernő leszámolt az esettel, és néha úgy nézett furcsa kis szeretőjére, mintha most látná először.

Lassankint valami evangéliumi hangulat érte utól. Mi haszna tartja szegénykét a karjában, mikor az a rejtelmes kis lélek olyan messzeségben van tőle s oly örökkön megismerhetetlen előtte, mint maga a Sirius?! Hiúságának a sebe hamarább behegedt, mint képzelte volna, s egy nap, az nap, mikor a síró baba először volt nagyon rosszul, azon lepte meg magát, hogy önzése elcsitult, s hogy a mit a szegény teremtés iránt érez, az inkább mélységes szeretet, mint akármi más.

S a mint fáradtan hagyta abba ennek az elérhetetlen, meghódithatatlan érzésnek az üldözését, az a rejtelmes valami mintha közeledett volna hozzá, a hogy egy neki bátorodott őz közeledik a vadászhoz, a ki már megunta a lest s leheveredett a fűbe. A nagyon érzékeny és szemérmes lélek kezdett megnyiladozni előtte. De ez a siker már örömtelen volt. Mert csak azok a könnyek érdekelnek igazán, melyeket értünk ontottak.

Ernőben ekkor már a bukott Don Juan valóságos dajkává változott át. Ha koronkint ki akart tárulni a karja, csak azért volt, mert szerette volna az ölében -183- hurczolni ezt a szegény, elhagyatott, összeesett teremtést, mint egy kis babát, a kinek a fájdalmai, a bajai, az apró örömei nem a mi fájdalmaink, bajaink és örömeink, s a kit mégis jobban szeretünk, mint összes lelki rokonságunkat. Tudta, hogy a betege menthetetlen, s nem volt egyéb gondolata, mint hogy, a mig lehet, apró örömöket szerezhessen neki. És végezte, a hogy a régi világban kezdették: a troubadourok figyelmességével.

Szerelmük egyre hasonlatosabbá vált a tripoliszi szőnyeg-alakok, a haláluk után érzelgő Jaufre Rudel és Melisande árnyék-szerelméhez. De a síró baba épp ilyennek kivánta az ő spanyolját. Kissé meg is hatotta ez a minden önzéséből kivetkező hűség, s egyszer, egy nagyon kegyes órájában, meg akarta jutalmazni betegápolóvá alázkodó lovagját. Kiválasztott egyet a fehér rózsáiból, s egy királynő mozdulatával, a kinek az ujjai érintése nyomán ereklyék támadnak, ajándékozta meg utolsó udvarlóját:

Azután mindennap megkapta fehér rózsáját a betegápoló. Azután egyszer megkérdezte tőle: »Hallja, mit csinál maga az én virágaimmal?« (Azt felelte, hogy a rózsák Musset-versek mellett hervadnak el, s magában azt gondolta, hogy már nem fog annyi rózsát kapni, mint a hány rózsátlan Musset-verse van.) Azután ez így volt egy kis darabig. Azután nincs tovább.

III.

Ez az operette-dalocska únos-untalan ott zümmögött a Török Ernő fejében, mint egy bánatos légy, mely valami sötét kamarába tévedt. Hallotta éjszaka, a szobája -184- csöndjében, hallotta az utczán, a százféle lárma közt, hallotta olyan tisztán, mint akkor, mikor ott ült a haldokló mellett, s a nyitott ablakon becsapott a szobába a kávéházi zaj.

– Milyen furcsa állat az ember! – dühöngött, mikor észrevette ezt a boszantó kiséretet. – Szépen elbúcsúzik a nagy dolgoktól; leszámol velök nyugodtan, mintha álom lett volna minden. A kicsiny dolgok pedig belénk csimpajkodnak, s viszszük őket magunkkal, mint a porszemet a ruhánkon.

Ez a dallam élt benne a legélénkebben a három esztendős szerelmi regényből. A többi apró emlékeit sietett eltemetni a »nagy dolgokkal«. A virágok, az arczképek, a négy-öt sornyi szarkalábak, a selyem- és csipkerongyok, melyeknek történetük volt, be voltak zárva diófa-sirboltjukba. A »nagy dolgok« sem nagyon sokáig kisértették. Még egy darabig hallotta egy-egy szavát, a kaczagását; s néha egész elevenen látta maga előtt. Mosolygónak, sugárzónak látta, a milyen akkor volt, a mikor még a báltermeket járta; soha se betegen, soha se könnyei közt. De egyre ritkábban látta. Mert bizony nyomorult dolog az emberi emlékezet. Hanem ez a dal elég volt rá, hogy rosszkedvűvé tegye egy egész kiállhatatlan, hosszú nyáron át.

Egy este, a mint a verandáján ülve, Anyégint lapozgatta, nem tudni hányadikszor, ismét megcsendült a fülében az elkoptatott, elcsépelt dallam. És – ki tudná, hogyan? – egyszerre eszébe jutott, a mire nem gondolt réges-régen:

Az igaz, hogy soha se vette komolyan ezt a levelet. De most már, most már kezdte érthetetlennek találni, hogy akkoriban nem vette komolyan. -185-

Bizonyára csacsiság volt ez az egész levélhistória. Egy szegény, beteg, érzelgős asszonykának az izléstelensége. Azóta se volt szó róla többet; meglehet, ő maga se irta volna meg még egyszer. És mégis…

Annyi bizonyos, hogy egyszer megfogadta valakinek, hogy el fog küldeni helyette egy levelet, meghatározott időben. Ez az idő azóta elérkezett, s a levél még most is nála van, elzárva a legkomolyabb irásai között.

Már vagy két éve lehetett, hogy ott van. Attól az időtől fogva, mikor a síró baba először lett ijesztően rosszul.

Akkor azt hitte szegényke, hogy ez az Ultima Thule. Később rá se gondolt a halálra. Mindig azt képzelte, hogy javulóban van, s még utóljára is készült arra a bizonyos jövő farsangra, a mely sehogy sem akart elkövetkezni. Hanem abban az időben nagyon meg volt rémülve.

– Ha élne az édes anyám, vagy ha volna egy testvérbátyám, nem merném magát kérni arra, a mit akarok. De nekem senkim sincsen magán kívül. Megteszi, a mit kérek?

– Jó. Visszaadom a szavát, ha sérti, a mit kérek. Arra akarom kérni, hogy küldjön el egy levelet valakinek, ha majd meghaltam. Nem akarom, hogy itt találják meg a párnám alatt.

Egy darabig azon vitatkoztak, hogy mennyire van rosszul. De a kis Pallayné véget vetett ennek a vitának. -186-

– Annál jobb, ha magának van igaza. Maga elteheti ezt a levelet olyan helyre, a hol, mig él, senki se férhet hozzá. Elviszi ebben a szekrénykében, az egyik kulcscsal. A másik kulcs nálam marad. Ha egészen egészséges leszek, visszakérem a levelemet. Ha maga hal meg előbb, elmegyek a levelemért. De ha én halok meg előbb, akkor megteszi, a mire kértem. Ha nem teszi meg, azt hiszem, hogy megsértettem a kérésemmel. Nos, megteszi?

Ki ellenkeznék beteg gyermekekkel? S a beteg gyermek néha hálás is tud lenni.

– Hát hinni fog benne, majd aztán. Mert meglássa, én ezt nagyon, de nagyon szépen meg fogom köszönni akkor. Én hiszek a telepathiában.

IV.

Kinyitotta a szekrénykét. Csakugyan annak az úrnak a neve volt a levélen, a kire gondolt. Nem ismerte ezt az urat, csak hallott róla egyetmást. Annyit azonban tudott felőle, hogy már esztendők óta valahol a pusztáján él és gazdálkodik.

Egy kissé el volt érzékenyedve, a hogy megpillantotta az ismerős irást. Az ő kis szarkalábjai! És nem nagyon zavarta meg, hogy ezek a kedves szarkalábak most azt fogják mondani annak a másiknak, hogy: »Mindig csak téged szerettelek, a sírban is szeretlek« – vagy más hasonló ostobaságot.

Egy perczig sem kételkedett benne, hogy el fogja küldeni a levelet. De csupa olyan dolog járt az eszében, a mely azt suttogta, hogy a kötelesség nem -187- olyan világos. Végre is, micsoda gyerekség! Aztán ez a neki osztott szerep! Szerelmi levélhordója legyen annak, a kit szeretett! A közvetitő közte és a közt a másik közt! A férj, az özvegy háta mögött, a kivel kezet szokott fogni! És ilyen komédiázás a halál után! Persze, hogy elvállalta a megbízást, de nem azért, mintha komolyan vette volna a dolgot, hanem azért, hogy megnyugtassa szegénykét.

És vajjon ő megirta volna-e ezt a levelet a halála előtti napon? Az alatt a két év alatt sok megváltozott. Beszélni nem beszélt róla azóta; ki tudja, talán meg is felejtkezett a leveléről? Az asszonyi szív nem ismer lehetetlenséget.

Mindegy. Persze, hogy el fogja küldeni a levelet. S egy hétig mindennap mondta magában:

A nyolczadik nap aztán véletlenül megpillantotta az ujságban annak az úrnak a nevét. Azt olvasta róla, hogy kellemetlenségei vannak a biróságnál. Olyan szerencsétlenül találta megfegyelmezni az egyik béresét, a ki a búzáját lopta, hogy a jámbor elköltözött apáihoz, ama bizonyos mezőkre, a melyek alkalmasint búzaföldekben is dúsabbak, mint az idevalók.

– Ugy látszik, az én levelem nem sürgős – jegyezte meg magában Török Ernő. – Alighanem jobban érdekli most a béres esete, mint az én levelem.

– Nem, nem szabad késnem. A halál mindnyájunkkal szabad. Hátha addig, a mig habozom, őt üti agyon egy másik bérese?!

Még aznap vasútra ült. Ment haza, a falujába, a hol már nem volt régen. S este, tiz óra felé, a maga kis tornáczán szítta el a szivarját, közel a réthez, a hol gyerekkorában szaladgált, nem álmodva, micsoda nyomorúságok vannak ezen a szép, holdfényes világon.

Ragyogó júliusi est volt. A tisztes, öreg eperfákon egy levél se rezdült, s a levegőben megvolt az a ritka, édes mozdulatlanság, mely az emberrel megszeretteti a békés Halált. Köröskörül mélységes csend; egy alvó falu csendje. Török Ernő nem emlékezett rá, mikor érezte magát olyan jól, mint ezen a nyugalmas, kezdődő éjjelen. Nem gondolt semmire; csak nézte árnyékfátyola alatt a templomtornyot, mely ott borongott szemben az udvarával, az ismerős tornyot, mely azóta úgy megkisebbedett.

És az álom, mely régen kerülte, szeliden végig simitott a szempilláin. Ugy tetszett neki, hogy ha még sokáig kinn marad, el fog aludni ott, az ültőhelyében.

Egyszerre felriadt a tompultságából. Az egyik templom-ablak fekete mélyedéséből felröppent valami, egy darabig keringett a levegőben, aztán beszállt az udvarába.

Éppen oda szállt a lába elé. Egy fehér galamb volt, mely valami fehér virágot tartott a csőrében. Aligha látta előbb az árnyékban ülő embert, mert mintha nagyon megrémült volna, irányt változtatott; ott hagyta a virágját s fölrepült a magasba.

Ernő lehajolt a virágért s megdobbant a szive. Egy fehér rózsát hozott neki a fehér galamb. Az árnyékban ülő ember arra gondolt, hogy talán csakugyan vannak rejtelmes erők, a melyek éppen úgy hatnak ránk, mint a hang vagy a fény, de a melyeket mégsem a levegő közvetit.

A SZEGÉNY KIRÁLY FERI.

Az Arany Bika kisebbik termében, mely az udvarra nézett, este hat óra felé egymás mellé állitották az összes asztalokat, s megteritettek ötvenhét személyre. Maga a fiatal Arany Bika rendelkezett ebben a főbenjáró dologban. Figyelme kiterjeszkedett a legapróbb részletekre is, s czilindere úgy járt a kezében, mint valami karmesteri pálcza. Végezetül személyesen zárta el a nagy ebédlő ajtaját, a másik ajtóra pedig, a mely a folyosóra nyílt, czédulát ragasztott, figyelmeztetésül hogy itt »Zárt-Körü Társaság« fog összegyülekezni.

Ez a papirlap ugyanoly sorsra jutott, a milyenre a többi intő czédulák: senki se látta meg. S mikor, hét óra tájban, rendre megérkeztek a mindennapos sörözők, a csepühajú s telihold ábrázatú tehetséges ifjú pinczérnek, a ki a szobát őrizte, minduntalan elő kellett ugrania a sötét sarokból, a hol a walesi herczegről álmodozott, hogy kijelentse a helyiséget ostromlók előtt:

Az emberiség legnagyobb része olyan jól meg van nevelve, hogy közönségesen megnyugszik mindenben, -190- a mi megérthetetlen, és abban is, a minek semmi értelme. A törzsökös vendégek nagy tömege tehát megelégedett a kissé hézagos felvilágositással, s minden további okvetetlenkedés nélkül visszafordult a lépcsőházba, a honnan aztán bevezették őket a nagy terembe. De akadtak kivételek. A járásbiró például, a ki jóban, rosszban, szóval, a mikor csak szerét tehette, szeretett egy kicsit hepcziáskodni, nem állhatta meg, hogy föl ne förmedjen:

– Mi a csuda?! Negyven éves találkozás miatt?! Micsoda negyven év? Micsoda találkozás?

Ez a fiatal Gambrinus valóságos senyvedő pálma volt. Nemrégiben még a Nemzeti Kaszinóban szolgált, s mélységesen megvetette ezt a kis várost, a hol meg kellett huzódnia. Nagyúrias érzése sokat szenvedett ebben a levegőben, mely sehogy se felelt meg finomabb szervezetének. Hanem a járásbiró iránt nagy jóindulatot érzett. A járásbiró, kivált ha részeg volt, szép borravalókat adott, s a senyvedő pálma felismerte benne a rokon, úri vért.

– A szobát, mára és holnapra, a polgármester úr foglalta le. Itt fognak összejönni, ő meg az iskolatársai, a kik negyven esztendővel ezelőtt a helybéli gimnáziumban tettek érettségi vizsgálatot.

– Az öreg urak csak tizenegyen vannak. Hanem úgy egyezkedtek, hogy az ünnepen családostul fognak megjelenni.

– Szépen megszaporodtak. Nem is lakoma lesz ez akkor, hanem valóságos bál. -191-

– A lakoma csak holnap lesz, nagyságos ur. Ma az ismerkedési estét tartják.

– Rég nem látták egymást. A polgármester úr az egyetlen, a ki helyben lakik. A legtöbben vidékről jöttek. Két család pedig Pestről érkezik a nyolcz órai vonattal. Az egyik pestit bizonyosan ismeri a nagyságos úr. Lovassy Mihály.

– Ezt meg kell tudni, Jankó, bizonyosan. A Lovassy Pál apja itt, minálunk! De hisz ezt ki kell irni az ujságba!

A járásbiró visszafordult a nagy terem felé, fellármázta a társaságát, s élve a kedvező alkalommal, elszavalta a Lovassy Pál költeményeiből mindazokat a versszakokat, a melyek megragadtak a fejében. A fiatal Gambrinus pedig tovább álmodozott a walesi herczeg baccarat-estéiről és borravalóiról.

Volt rá ideje. A pesti vonat késett, a szomszédságból érkező utasok meg éppen csak kilencz óra után kászolódtak be a pályaházból az Arany Bikába. Már fél tiz felé járt, a mikor a lefoglalt szobába szállingózni kezdtek a jogosult vendégek.

Különös összejövetel volt, annyi bizonyos. Alakok, a kik a folyosón gyanúsan méregették egymást, odabenn összeölelkeztek.

– Bodó Jancsi. Nem emlékszel? Együtt ültetek a második pad szélén. Kedves leánya. Hm… izé… ő nagysága.

A kúriai bírót, a ki sehogy se akarta elereszteni egy hét-nyolcz éves kis leány kezét, mindjárt körülfogták. A gyermek oly gyönyörű volt, hogy egyszerre meghóditotta az asszony-sereget.

Egy kicsit ropogtatta az r-et, s úgy nézett keresztül a falusi asszonyokon, mint valami kis dáma. Nagyapja bátran elereszthette volna a kezét. Egy cseppet se volt megilletődve ebben a nagy és ismeretlen társaságban, csak figyelt, mint mikor az állatkertbe vitték.

Az új nemzedék valamivel hidegebben, de szintén szives készséggel barátkozott.

– Ah, a romániai búzáról szóló röpirat szerzője? Nagyon örvendek. Bodó Jenő, főmérnök.

Egy jól táplált úr sietett leülni az első üres székre, s menten bemutatta magát a jobbra ülő hölgynek.

– Vidovich Klára… A kis Lovassy Zsorzsin nevelőnője vagyok – tette hozzá, szinte bocsánatot kérve, hogy születni bátorkodott.

A legjobban egy mosolygós kis öreg úr örvendezett, a kit senki se ismert a polgármesteren kívül.

– Igazán – szólt a polgármester – az Ur Isten különös kegyelemmel volt hozzánk. Tizenketten tettünk érettségi vizsgálatot, s tizenegyen még ma is megvagyunk, -193- negyven év mulva. Csak a szegény Király Feri hiányzik közülünk.

Egy gyerek felboritotta a befőttes tálat, s a figyelem feléje fordult. A kis Lovassy Zsorzsin, a ki a nagyapja mellett ült, s nem igen nyúlt az ételekhez, olyan csodálattal nézett a botrány elkövetőjére, mintha egy fiók sziú-indián lejtett volna vad tánczot, illedelmes viselkedéshez szokott, úri kis személye előtt.

Különben a vacsora meglehetősen csöndes volt. A társalgás vontatottan folyt, s a sok kiéhezett ember vagy magamagával vagy a családjával volt elfoglalva. Mindenki törődöttnek érezte magát, a vasút kimeritette az egész társaságot. Alig várták, hogy a vacsora véget érjen, s eltehessék magukat holnapra. Koronkint egy-egy aggódó hang zavarta meg a férfiak halk beszélgetését:

A sánta Jánoska szemrehányóan nézett két nagy fekete szemével a hozzá forduló kövér asszonyságra. Már rég nem evett, s csöndesen pihent mankóin, mialatt koravén tekintete hosszasan nyugodott meg egy-egy ősz fejen.

Mindvégig nem történt semmi nevezetes. Nagyobb feltünést csak egy öreg úr keltett, a ki minduntalan elbóbiskolt, s a kit az unokái, két hervatag kisasszony, ujra meg ujra felráztak szenderéből:

– Vidor Gazsi – felelte a másik öreg, a kit senki se, s a ki mindenkit ismert.

– Az orvosok úgy rendelték, hogy ilyenkor mindig fel kell költeni. Mert könnyen megeshetik, hogy elalszik örökre.

Ezalatt pedig a sokszor tetten ért Vidor Gazsi folyvást azon törte a fejét, hogyan játszhatná ki az unokáit. Addig furfangoskodott, mig végre is sikerült elaludnia. Ugy kellett felvinni a szobájába.

II.

Tizenegy órakor a vendégek már fenn voltak a szobáikban. Csak két öreg úr nem mozdult. Egy szépen fésült, ezüstös hajú gavallér, a ki előbb a kúriai bíró mellett ült s nagyon keveset beszélt, meg a kis mosolygós, lenn, a terem másik szélén.

Mikor magukra maradtak, egy pillanatig farkasszemet néztek. A szép öreg úr tekintete teli volt érdeklődéssel; a másik maga volt a rejtelmes mosolygás. Már a pinczérek is kezdtek visszavonulót fujni. Az ezüstös hajú nem állhatta tovább, s átköltözött az ismeretlenhez, a kivel egyedül maradt.

– Galambos? Ha nem veszed rossz néven, megvallom, hogy alig-alig emlékszem a nevedre. -195-

– Bizony isten. Sokszor megvertél, kivált az alsó osztályokban. Én gyönge, nyápicz gyerek voltam, s csak a köpönyegem alatt agyarkodtam rád.

– Nem emlékszel rám? – folytatta aztán mosolyogva. – Nagyon gyűlöltelek, s megesküdtem, hogy később, meglett koromban, boszút fogok rajtad állani. De az idő múlik, az élet nem tréfál velünk, s az ember elfelejti az efféle bolondságokat.

– De még mennyire! – nevetett a vidám kis öreg. – Átjössz a kávéházba?

– Épp azt akartam mondani, hogy költözzünk át. Ugy látszik, csak mi ketten vagyunk itt agglegények.

Átmentek a kávéházba, s ha egy kicsit későn is, elkezdtek barátkozni. A kis mosolygós bort hozatott; a szép öreg úr pedig oly lassan szürcsölgette a teáját, mintha soha se akarna lefeküdni.

– Csak éjszaka ne volna! – szólt. – Ugy irigylem azokat, a kik ilyenkor aludni tudnak! Van már húsz éve, hogy nem hunytam le a szemem hajnali világosság előtt. S akkor is, az egész nem annyira álom, mint -196- inkább nyomorúság. Tudod-e, mi az, mikor az ember oly bágyadt, mintha félig agyonverték volna, s álom még se jön a szemére?! Elolvasunk hatezerig; már-már azt hiszszük, hogy lassan elálmosodunk, midőn egyszerre felriadunk, s vége; tessék a dolgot elülről kezdeni. S az ember egy nap százszor kivánja meg a halált. Tudsz-e aludni, öreg?

– Én, azt hiszem, meghalnék két-három pohár bortól. Különben egészen egészséges vagyok s elég jól érzem magam. Csak a neveket, az arczokat, meg a számokat felejtem el.

– Mit szólsz hozzá – kérdezte a másik – hogy ilyen jó erőben értük el a találkozó napját?! Tizenegyen! Valóságos csoda.

Aztán a régmultról kezdtek beszélgetni, meg a szegény Király Feriről, a ki nem érte meg a találkozó napját.

A szegény Király Feri már több mint harmincz esztendő óta szép csöndesen feküdt a kerepesi temetőben, hanem azért mind a ketten emlékeztek rá. Ő volt az osztály lelke, az iskolai csínyek nagymestere. Mindnyájan szerették s maguk közt csak a »kacziká«-nak hivták. Szép, erős gyerek volt, egy fejjel nagyobb mindnyájoknál, a kinek örök vidámsága és kedvessége nagyon tetszett a tanároknak is. A métánál, a kirándulások alkalmával, s ha szívhez szóló beszédeket kellett intézni a szigorúbb tanárokhoz, ő volt a fővezér, az ünnep-rendező, s az alkalmi szónok. Ő volt, a ki, ha az osztály »nem volt elkészülve«, egy kis rögtönzött füsttel, vagy gyufabűzzel megmentette a közbecsületet, ő volt a fiúk közt az igazság-osztó, s ő volt a kinevetett tanárok réme, a kópéságok fő-főrendezője. -197- Az összes iskolai zsiványságok, a melyekre a két öreg úr emlékezett, kivétel nélkül a Király Feri leleményes fejéből kerültek ki. Mindig ilyeneken járt az esze, s ehhez képest a változatosság sem hiányzott a műsorából. De volt egy kedves eszköze, melyhez különösen ragaszkodott: a macskák. Az ötletek fáradhatatlanul kergetőztek a fejében, de mégis legjobban szeretett macskákkal dolgozni. Macskát dugni a katedra alá, macskát dugni a kandalló mögé, macskákat kergetni a padok közt, macskanyávogással rontani el a legünnepiesebb jelenetek hatását: ezek voltak botrány-rendezői tehetségének legkedveltebb fogásai. Annyi macskát használt el, mint más ember inget, s egy egész menazsériát koboztak el tőle az idők folyamán; de azért soha se fogyott ki belőlük. Néha persze igen csinos botrányok kerekedtek ezekből a macska-hangversenyekből, de a kópé visszaélt vele, hogy senki se tudott rá komolyan haragudni.

Szegény Király Feri! Az érettségi után szétváltak az útjaik, de azután is sokat hallottak róla. Király Ferinek meglehetősen kalandos élete volt. Egy kicsit bejárta az egész világot, egy kicsit elverte a vagyonát, s aztán ő lett Magyarország legvidámabb szolgabirója. Akárhová ment, mindenütt ugyanolyan népszerüségnek örvendett, a milyennek az iskolában; s mint diák-évei idején a macskák, felnőtt korában is volt egy kedves játékszere: az asszonyok. Egy kicsit nagy bolondságokat csinált miattuk; egy kicsit hamarosan hagyogatta el őket, de ebből a játékszerből sem fogyott ki soha. Egyszer aztán, valamelyik deczemberi éjjel, egy szál frakkban talált hazamenni, Isten tudja honnan: egyet gondolt, s három nap mulva meghalt.

– Ilyen az élet! – szólt a mosolygó kis öreg. – Ő, az erős, a hatalmas, meghalt huszonnyolcz éves -198- korában, én pedig, a nyápicz, a kibe mindig csak hálni járt a lélek, most is itt vagyok.

Az ezüstös haju úr vizet és ostyát hozatott, bevett egy adag bróm-kálit, s tovább beszéltette a másikat. Szóba kerültek a régi tanárok, a többi iskolatárs, a kik odafenn alusznak, csak maga-magáról nem beszélt a kis öreg soha.

– Milyen jó neked – szólt az ősz gavallér – hogy így mindenre emlékezel. Én már alig emlékszem valamire; a nevekre, a számokra, meg az arczokra egy cseppet se. Mintha mindig ilyen vén legény lettem volna, s mintha öröktől fogva a Molnár-utczában laknám. Pedig mulatságos lehet mindenre emlékezni.

Ekkor már a negyedik üveg bort kóstolgatta. Az arcza fényleni kezdett az alkoholtól, s szüntelen nevetett.

Az ezüstös hajú, tiszta öreg kezdte kiállhatatlannak találni ezt a nagy vidámságot. A kávéház kiürült; jóformán csak ketten maradtak.

– Mondjunk egymásnak jó éjszakát, barátom. Azt remélem, hogy a bróm-káli hatni fog, s egy pár órára el fogok aludni.

Kezet fogtak, és csakugyan maradt. Az ezüstös hajú fölment a szobájába, s ismét viaskodni kezdett a láthatatlan ellenséggel, mely nem hagyta aludni. Oly soká jött a reggel!

– Te, kicsoda, micsoda ez a mi Galambos barátunk? Egy cseppet sem emlékszem rá. Úgy látszik, nagyon jókedvű ember.

– Jókedvű? Nem gondolnám. Igen kevéssé ismerem, -199- de azt tudom, hogy a fia agyonlőtte magát; katonatiszt volt s belenyúlt az ezred pénztárába. A lányának meg valami szerelmi regénye lehetett; harmadéve fogták ki a Tiszából. Ő róla, magáról, azt beszélték, hogy a delirium tremens környékezi; nem tudom, mi igaz belőle. Szerettem volna, ha nem jön el közénk, de hát meg kellett híni őt is.

Az ezüstös hajúnak még most is a fülében csengett az a különös nevetés.

»Én pedig, a nyápicz, a kibe mindig csak hálni járt a lélek, most is itt vagyok!…«

S még örülni tudott rajta, a nyomorult, hogy az oroszlán meghalt, és ő megmaradt!

III.

Délben meglátogatták a gimnáziumot, a honnan negyven esztendővel ezelőtt szerteszéledtek. Az igazgató lendületes beszéddel üdvözölte őket, majd a diákokhoz fordult, s alkalmi szónoklatot intézett hozzájok, melynek értelme körülbelül az volt, hogy, ha jól viselik magukat, ők is úgy meg fognak öregedni, mint ezek a szemenszedett vén legények.

Aztán ennek a szép napnak örök emlékére, beirták a nevöket az iskola vendégkönyvébe, és visszakocsikáztak lakmározni.

A lakomát a nagy teremben kellett megtartani, mert az ünnepen a közélet is képviselve volt néhány helyi nevezetességgel. Az asztalfőn az ünnepeltek foglaltak helyet, lejebb a meghívottak és az uj nemzedék. A gyerekek számára, a kik még rosszabbul érezték magukat, mint a nagyok, az udvari ebédlőben teritettek két asztalt. -200-

A kisvárosi vendéglő szegényes, füstös ablakai elfogták a bágyadt napsugarakat, s a homályos, rosszul szellőztetett ebédlő mindenkit elkedvetlenitett. A levest olyan csöndben kanalazták, a minőt csak a siketnémák ünnepein élvezhetni. A tányérváltás után végre megindult az a bátortalan, s rövid lélekzetü társalgás, mely a hivatalos ebédek kiváltsága. Az öregek szerettek volna otthon lenni.

De végre is beleízeledtek egy kis köteles kedélyességbe. Sajnálkoztak a szegény Király Ferin, s elmondták róla az illedelmesebb történeteket. Aztán a régi tanárokra került a sor, majd megint visszatértek a szegény Király Ferire. Végre is belátták, hogy nincsen egymásnak mit mondaniok. Az öreg Lovassy Mihály, ha egy sereg dahomey-i között ül, nem érezhette volna magát idegenebbül, mint régi czimborái között. Pedig ő volt az, a kivel a társaság a legtöbbet foglalkozott.

Ezt észrevehette a polgármester felköszöntőjéből is. A hivatalos áldomás után mindjárt az ő befolyásos személyére került a sor. A polgármester, a ki még jelentékeny szerepet óhajtott játszani a közéletben, nem türtőztethette figyelmességét a miniszterek barátja iránt.

Falusiasan kezdte. Megemlékezett köszöntőjében mindnyájunk dicsőségéről, a korán elhunyt koszorús költőről, s kis árvájáról, a kire az egész ország megindultan tekint, s miután kellőképpen elgyászolta a csapást, mely az egész nemzetet érte, rátért a dicső név ama viselőjére, a kitől a koszorús költő a lángelmét, a kis árva pedig angyali szívét örökölte. De a felköszöntőben benne volt minden, a mi ragyog, a mi zeng, és a mi virágzik; a beszéd hatott s a jég meg volt törve.

Csak Lovassyt hagyta a szónoklat hidegen. Sokkal többe került neki a fia dicsősége, semhogy még érzéke -201- maradt volna a virágos szólamok iránt. Aztán meg mit emlegeti ez a vén kapaszkodó az ő édes, drága kis unokáját?!

Nagyon rosszul érezte magát, hogy a kis lány kezét nem tarthatta a magáéban. Úgy hozzászokott, hogy egész nap mellette legyen! S úgy féltette!

Alig várta már, hogy átmehessen hozzá. De előbb még micsoda robot! A felköszöntőt meg kellett köszönnie, egy pár szót is kellett váltania ezekkel az emberekkel, a kiket nem látott negyven év óta. Vidor Gazsit kivéve, a ki felhasználta az alkalmat, hogy távol ült hervadó arczú unokáitól, s boldogan bóbiskolt, mindnyájan körülfogták. Meg kellett hallgatnia halk, bizalmas közléseiket. Az egyik ajánló-levelet szeretett volna valamelyik miniszterhez, a másiknak a fia valami csúnya dologba keveredett, a harmadikat már árverezi a bank.

S hogy irigyelték a szegény ördögök, őt, a gazdagot, a fényes nevűt, a befolyásost! Megbánta, hogy eljött.

IV.

… Odaát, a kisebbik teremben, már rég megebédeltek. Vidovich Klára kisasszony az udvari ablak mellett, egy karosszékben ült, s el volt temetkezve angol regényébe. Már ott tartott, a hol Sir Macdonald fagyos nyugalmával, s a vívásban, evezésben, galamblövésben, súlydobásban és labdázásban való remekléseivel lenyűgözi a kevély Miss Florentinet, hogy aztán megvallja neki titkolt szerelmét… következéskép nem hallott s nem látott. -202-

Zsorzsin ezalatt a terem egyik sarkában ült, vele egykorú és nagyobbacska apró falusiak között. Egyedül ő beszélt, a többiek hallgatták:

– … Tudják maguk, a hol mi lakunk, ott van az Aranyország. Mikor én este lefekszem, csak annyit mondok, hogy: »Gyertek, gyertek, kis alattvalóim«, és fent megnyilik a mennyezet, rózsaszinü köd száll le, aztán mintha hó hullana onnan felülről. De az nem hó, hanem apró tündérkék, a kik mind, mind fehérbe vannak öltözve, és szárnyuk van, mint a madaraknak. Ezek a tündérkék leszállnak érettem felülről, feltesznek egy kis fehér kocsira, a kis kocsiba négy hattyú van befogva, aztán gyí, elhajtatnak velem az Aranyországba, mert én vagyok az ő királynőjük. Ott aztán játszanak velem; azt játszanak, a mit én akarok, és nekem olyan szép játékaim vannak odafenn, a milyet maguk nem láttak soha…

Az arczocskája égett, s nefelejcs-szeme ragyogott. A kisebb gyerekek szájtátva hallgatták, a nagyobbak irigységgel, kétséggel és egy kis félelemmel. A sánta Jánoska, mankóin előre hajolva, csodálattal nézte ezt a csodás tüneményt, a kiről eddig még nem beszéltek mesés könyvei… Egész árva, magára hagyott lelke bent ült kidülledt, nagy fekete szemében.

– … Tudják, van nekem ott egy kis kertem, de nem olyan virágok vannak benne, mint falun, hanem olyan virágok, hogy mindegyikben egy iczi-piczi kis csillag világit. És ha én azt mondom a törpéimnek: »Törpéim, édes jó törpéim, szedjetek nekem virágot!« – akkor az én fehér szakállú, fehér ruhájú, engedelmes, jó kis törpéim szaladnak, szaladnak, némelyik úgy szalad, hogy a kis fehér süvegét is elejti, de a pirinyó tündérkék még gyorsabbak, mert a tündérkék csak szállnak, szállnak, s abban a szempillantásban… -203-

Nem, nem haragudott. Megsimogatta az arczocskáját, megcsókolta s aztán fölvitte a lakásukba. De mikor egyedül maradtak, leültette a térdére, és így szólt hozzá:

– Nagypapa, kedves nagypapa! Ne haragudjál! Nem leszek többet rossz! Csak azt fogom elmondani, a mit szabad!

Másnap reggel az öreg urak Te Deum-ra gyülekeztek össze a nagy templomban, hogy övéikkel egyetemben hálát adjanak az egek urának a végtelen kegyelemért, melylyel életben tartotta majdnem mindnyájukat, s tizenkettő közül tizenegynek megérnie engedte ezt a szép napot.

A hálaadó isteni tiszteletet egy kis baleset zavarta meg. A Sursum corda-nál Zsorzsin elájult, a mi az első perczben nagy ijedtséget okozott. De Lovassy megnyugtatta a körülötte rémüldöző asszonyokat:

S az esetnek csakugyan nem lett súlyosabb következése. A kis lány délután már annyira jobban volt, hogy vasútra ülhettek vele. -204-

Babarczyék, a kik ugyanakkor utaztak el, csak a pályaházban búcsúztak el Lovassytól.

– Milyen szép nap volt! – szólt Babarczy, még egyszer megszorongatva a bíró kezét. – De örökre sajnálni fogom, hogy ezt a szép napot a szegény Király Feri nem érhette meg.

A szegény Király Feri pedig békén feküdt a kerepesi temetőben, és egy cseppet se törődött vele, hogy Babarczy sajnálkozik rajta.

ROLAND.

Vigliano d’Asti délután öt órakor rózsaszínűnek látta az egész világot, s a mint Georges Pereiretől jövet végig sétált az Avenue de Bois de Boulogne-on, vén legény létére így bölcselkedett:

– Bizony, nincs igazunk; minden jól van úgy, a hogy van. Oktalanság azt képzelni, hogy buta véletlen intézi sorsunkat; ki mit érdemel, megkapja, olyan bizonyossággal, mint a hogy az eldobott kő lehull. Még az emberek is jobbak, mint gondoljuk. És okozzunk magunknak még annyi, akármennyi bajt, élni mégis csak gyönyörűség. Kivált a jó órákban, a melyeket persze meg kell szolgálnunk, mert semmit sem adnak ingyen.

Hogy Vigliano d’Asti ez egyszer, kivételképpen, ilyen derüs élet-felfogásnak örvendett, abban bizonyára jelentékeny része volt Georges Pereirenek. A műkereskedő még soha se volt vele szemben ennyire szives. Bókok kiséretében, szinte boldogan szúrta ki a kialkudott négyezer frankot; azt gondolta volna az ember, hogy valami vad kéjt okoz neki, ha fizethet.

Négyezer frank ugyan nem sok pénz, de Vigliano d’Astinak ebben a pillanatban négyezer frank a megváltást jelentette. Végre! Egy vagy két hónapra megszabadul -206- a legkonokabb hitelezőitől, s egy vagy két hónapig nem kell kölcsönök után futkosnia. És aztán az az összeg csak koronája volt a mai sikerének. A tárlat megnyitójáról szóló ujság-czikkek hasábokon át dicsérték Afroditét; egyik-másik biráló azt is megirta, hogy a nagy érem az idén kétségtelenül Vigliano d’Astit illeti. A Fürdő gyermekek hires szerzőjének nem ez volt az első sikere, s Vigliano azt szokta mondani, hogy csak az első szerelem s az első siker ér valamit, a többi már csak fölhigitása az egyszeri élvezetnek; de bármint gondolkozzunk e tekintetben, a siker zenéjét soha se únja meg az ember.

Mégis, talán nem egyedül a négyezer frank, s nem is az ujabb négyezer frankot igérő siker volt az, a mi Viglianot ilyen kivételesen jókedvűvé tette, hanem egy érzés, mely kétségen kivül szorosan egybefüggött a négyezer frankkal és a magasztaló ujságczikkekkel, egy érzés, melyre már régóta hasztalan vágyódott: a nyugalom érzése.

Vigliano, egész életében először, meg volt magával elégedve. Gyönyörködött a munkájában; büszke volt rá, nem tudott betelni vele. Ez az Afrodite helyet kér a művészetek történetében. Ez az Afrodite igazolása egész életének, mentsége minden meggondolatlanságának, minden könnyelmű cselekedetének, összes léhaságainak. Ez az Afrodite valami igazán szép dolog, a mi eddig nem volt meg, s ezentúl élni fog, a mig az emberek a szépben gyönyörködni tudnak. Csak szép, de mégis gyarapodása a szellemi világnak. És az övé, egyedül az övé. Ő teremtette. Nélküle a világ szegényebb volna egy szép tárgygyal; tehát tett valamit, nem élt hiába. Lehet, hogy igazuk van azoknak, a kik nagyon önzőnek mondják; de a művésznek, a ki ilyet tud alkotni, több szabad, mint másnak. -207-

Ha az ember ilyen munkát végzett, joga van a pihenéshez, s joga van hozzá, hogy kivegye a részét az élet örömeiből. Különösen olyan lázas munka és olyan zaklatott élet után. Micsoda két hónap van mögötte! Izgatottságban égni, az örök dolgokra gondolva, s napestig idegeskedni, kínlódni, mert tizenöt frank kell a gazdasszonynak, s száztizenöt a hitelezőnek. Mennyi nyüglődés, mennyi vészverődés! És e bajok, e gyötrő vergődés, ez örökös lázak közepett ime megszületett Afrodite.

Évohé! Vége a nyomorúságnak, vége a küzködésnek, vége az emésztő, lázas, elernyesztő s elkábitó munkának! Ó mily édes a nyugalom!… És Vigliano d’Asti, mialatt végig ment az Avenue de Bois de Boulogne-on, nem cserélt volna a török császárral.

A nyugalom a legfőbb jó a világon, de ha megvan, az ember nem tudja, hogy mit csináljon vele.

Délután hat órakor Vigliano d’Asti már nem volt boldog. Egy óra alatt a legnagyobb örömet is megszokja az ember, s aztán mással akar foglalkozni. A ki keres, talál.

Vigliano azt találta, hogy mégis csak hiányzik valamije. A munka, a megszokott munka. Az emésztő, a gyilkos, lázban töltött órák, a melyekben vagy két hónap óta olyan bő része volt. Egyszerre valami ürességet érzett a lelkében, s szinte sajnálni kezdte, hogy Afrodite már megvan. Elvesztette azt, a mi az utolsó időben teljesen betöltötte a lelkét.

Elment a Tuileriákba, de nem találta őket. Az ezer kis gyermek között, a kik mind terhére vannak a szüleiknek, véletlenül nem volt ott a kis Vigliano d’Asti.

Nagyon bosszantotta, hogy nem élhet az apai örömöknek. Mióta Afroditén dolgozott, csak pillanatokra látta a fiát; mindennap szentelt neki egynéhány szórakozott perczet, de ez volt az egész.

Milyen buta véletlen! Végre, valahára, vele tölthetné az estét, s ime, a gyermek éppen ezen a kivételes napon kivánkozik el hazulról. Vajjon hová czipelhette az az ostoba vén leány? Bizonyosan valamelyik czukrászhoz.

Vigliano a nyári czirkuszba akarta elvinni Rolandot. A szomorú kis fiú talán nem örült volna a bohóczoknak, de Viglianot mindenesetre boldoggá teszi, ha szórakozást szerezhet a fiának.

Ahhoz, hogy megvárja őket, már nem volt türelme. Reggel óta folyton szaladgált; az adóhivatalból az adófelügyelőhöz, az adófelügyelőtől az adóhivatalba. Délben végre elhalasztották a másnapra kitűzött árverést. Csak épp egy percze volt bekukkanni a Szalonba, s már sietni kellett, hogy el ne szalaszsza Pereiret. De Pereire nem volt otthon; háromszor is kereste, mig végre rátalált.

A sok izgatottság kimeritette. Egész nap nem evett egy falatot se; éhes volt.

Betért Bignonhoz, megebédelt, s lassankint elfogyasztott egy üveg vörös bort. Aztán, arra gondolva, -209- hogy Rolandot azóta úgy is lefektették, elsétált a Jardin de Parisba.

Tiz óra tájban már jóllakott ezzel az élvezettel. A komédia untatta, s a lányok nem ingerelték. Utálta a megvásárolható örömöket, s egy idő óta torkig volt mindazzal, a mi szerelemhez hasonlitott. Beérte a modelljeivel.

Kikocsizott a Boisba, s onnan, nem tudva, mittévő legyen, a klubjába hajtatott. A vörös bor hatása alatt Dáriusnak képzelte magát, s égi nyugalommal ült le az egyik baccarat-asztalhoz.

Mikor kilépett a kapun, a nap a szemébe sütött. Mintha a szégyent vágta volna izgatottságtól foltos, fakó arczába.

Az ing égette a testét; izzadt, szennyes, utálatos volt. Iszonyú kedve lett volna agyonlőni magát; egyszer s mindenkorra végezni ezzel a javithatatlan, undok, vén fiúval.

De eszébe jutott Roland, s csöndesen haza ballagott. Fölment a műtermébe, bezárkózott, s ledőlt egy kanapéra.

Azonnal elszenderedett, de mielőtt teljesen elaludt, egy pár pillanatig számok zsongottak a fejében, számok, egytől kilenczig, csupa szám. S Afrodite alkotója, már félig öntudatlanul, igy motyogott magában:

II.

Mikor, hét éves háború után, Vigliano d’Asti elvált a feleségétől, Roland már abban a korban volt, a melyben a gyermeket minden törvény az apának itéli. Különben Vigliano d’Asti kijelentette, hogy magára -210- vállalja, a mi hiba csak elképzelhető, szóval, nagyon megkönnyiti a válást, ha az asszony végképpen lemond a gyermekéről, s nem tesz kisérletet rá, hogy a fiút magához édesgesse. Roland évenkint háromszor meg fogja látogatni a mamáját, s ezzel rendben lesz a dolog.

A szép, lusta szőke asszony beleegyezett, hogy igy történjék. A mennybeli üdvösségét is oda adta volna, csak hogy elválhassék ettől az embertől, a ki a hirnevével széditette el, s a kit élete megrontójának tartott. De nem is ragaszkodott nagyon a gyermekéhez. Roland nagyon hasonlitott a gyűlölt, rút Vigliano d’Astira, s látnivaló volt, hogy jobban vonzódik csimpánzpofáju apjához, mint szép, hideg, szigoru mamájához. D’Astiné nem volt érzelgős természetü, s mivel már válópöre idején gyakran gondolt rá, hogy alighanem a Barsan úr felesége lesz, a gyermek csak útjában lett volna. Igy Roland d’Astinál maradt, pontosabban szólva: a d’Asti konyhájában.

Csenevész, sápadt, koravén fiúcska volt, mint azok a gyermekek, a kiket kezdettől fogva cselédek neveltek. Az elérzékenyülés egy órájában d’Asti észrevette, hogy Roland keveset nő s nem igen fejlődik. A gyermeknek családra van szüksége, vélte d’Asti ur, s hogy javitson a helyzeten, szélnek eresztett két kisasszonyt, egy szárazdajkát meg egy nevelőnőt, s a házába hívta hugát, egy már öregedő kisasszonyt, a ki Szavója egyik kis falujában éldegélt valami csekély életjáradékból. A vén leány megszánta a szegény kis fiút, s bár nem szivesen, eleget tett bátyja kivánságának. De a rendszerető, pontossághoz szokott, s csökönyös gondolkozású leánynak teljességgel nem tetszett a d’Asti életmódja, s nem volt oka rá, hogy eltitkolja a véleményét. Ha pedig nem titkolta el, ez igen fennen történt. S Vigliano d’Astinál ismét -211- mindennapossá lettek a zajos családi jelenetek, az asszonyi lárma, s a férfiúi dühös káromkodás.

– Ha a feleségünk gyötör bennünket, az még hagyján, – panaszkodott Vigliano d’Asti a bizalmasainak – a feleségével néha, egy-egy órára, mégis csak kibékül az ember. De ha a testvérünkkel kell csatáznunk, az maga a pokol. Vele nem békülsz ki este; lármával fekszik és haraggal ébred.

Úgy gondolta, a gyermek érdekében cselekszik, ha elnyeli, a mit el kell nyelnie; igyekezett tehát a szóharczban a védelemre szoritkozni, de ha szerét tehette, elmenekült hazulról. Így történt, hogy d’Asti kisasszony, noha minden héten összepakolt, mégis csak Párisban maradt, s így történt, hogy Roland akkor is csak pillanatokra látta apját, a mikor Vigliano úr pihent.

Pedig Rolandnak nem volt nagyobb öröme, mintha az apjával kisétálhatott valahová; egy séta a Bois de Boulogneban Rolandot egész esztendőre boldoggá tette. Csak rosszat hallott erről a sokat korholt vén fiúról, a ki majom-szeretettel, de csak keveset beszélgetett vele, s minél több rosszat hallott róla, annál jobban imádta. A jó istent soha se látjuk, mégis szeretjük.

III.

– Kerestél, papa? – kiáltozott Roland, mikor meghallotta, hogy apja kijött a fürdőszobából.

– Kerestelek – felelt Vigliano d’Asti – el akartalak vinni a nyári czirkuszba.

– És ma, ma már nem vihetsz el? – kérdezte Roland aggodalmasan. – Ó, vigyél el valahová, papa, akárhová, csak vigyél el! Úgy szeretek veled lenni! -212-

Az igazság az volt, hogy nem akart lemondani a háromezer frankjáról. Ki tudja, hátha egy pár száz frankkal még mindent visszaszerezhet?! A maradék ezer frankból úgy sem elégitheti ki éhező oroszlánjait.

Hanem a mint a fiára pillantott, megesett rajta a szive. Rolandnak előbb ragyogott a szeme, s arczocskája kipirult az örömtől; most leverten nézett maga elé, mint egy kis öreg, a kit valami nagy csapás ért.

– Tudod mit? – szólt Vigliano – gyere el hat órakor a körbe. A Rue Drouotba, hisz tudod!… De magad gyere, ne a nénéddel. Mondd meg a kapusnak, hogy hívjon le, s a mig kijövök, várj meg a szobájában.

Vigliano megcsókolta a fiát s rohant a pénze után. Annyira sietett, hogy hat órára kényelmesen elveszithette volna az utolsó garasát is. De mint a szerelmi drámák, a kártya-tragédiák sem eshetnek meg némi előkészület nélkül. Az ember nem veszitheti el a pénzét, a mikor akarja; a kik nyerni fognak, előbb kéretik magukat. Meg akarják mutatni, hogy csak unalomból fanyalodnak erre a mulatságra. Itt is meg kell tartani a formákat.

Végre, fél hat felé, megalakult a parti. Vigliano leült, vesztett és ujra vesztett. Épp az utolsó száz frankját bocsátotta vízre, mikor jelentették, hogy Roland odalenn várja.

– Mondja meg neki – szólt Vigliano halkan a komornyiknak – hogy hozasson egy pohár narancsvizet és várjon egy kicsit. Mindjárt megyek.

A kapus és Roland már régóta barátok voltak s órákig el tudtak beszélgetni. A műveletlen ember és a koravén gyermek megbecsülik egymást. A kapus bámulta a tizenegy esztendős öreg úr komolyságát és finom modorát, Roland pedig csodálta ennek az egyszerű embernek az életbölcseségét.

– Én csak azt mondom önnek, fiatal úr – szólt a kapus – hogy egy garas meg egy garas, az már két garas!

Majd másról beszélgettek. Roland elmondta, hogy milyen furcsa állatok élnek a tenger fenekén. Ő mindezt olvasta. A kapus nem hitte volna el, hogy ha nem Roland mondja.

Kilencz óra tájban a kapusnak eszébe jutott, hogy már nagyon régóta barátkoznak.

– A papa elfelejtette, hogy a fiatal úr várja – szólt jóakarólag. – Majd felmegyek és szólok neki.

– Nem, nem, a világért se! – ellenkezett Roland. – Bizonyosan veszít, másképpen már itt volna. Majd csak megvárom.

Éjfél felé azonban, mikor Roland egy kicsit elbóbiskolt, a kapus nem állhatta meg, hogy föl ne nézzen a játékterembe. Sapkájával a kezében, úgy jelent meg a küszöbön, mint egy udvarias, néma szemrehányás. Vigliano meglátta az eleven felkiáltó jelet s intett, hogy: »mindjárt!«

A szerencsétlen nem vette észre, hogy röppen az idő, s ő már órák óta küzködik a játékasztalnál. Mióta -214- leült, tizszer vágódott földhöz s tizszer kelt fel ujra. Ebben a perczben tele volt reménynyel; néhány száz frankot visszahóditott. Azt hitte, hogy rövid ideje játszik, s hogy egy pár pillanat mulva talpra állhat.

Ismét megvirradt, a mire elkészült. Reggelre kelve, eljátszotta az utolsó garasát is. Megtörve baktatott le a lépcsőn. Lenn a kapus tisztelettel tudatta, hogy Roland odabenn alszik a divánon.

Teringettét, erről megfeledkezett! Ugy éjfél óta nem gondolt többé semmivel a világon, csak azzal, hogy mit kap kettőre: nyolczat, a legrosszabbat, vagy hetet, a legtöbbet?!…

– Miért nem hívattál le? – kérdezte, mikor Rolandot felköltötték. – Azt hittem, hogy haza vittek, hogy a nénéd érted küldött.

Szótlanul léptek ki a kapun, s némán haladtak végig a már napfényes utczán. Végre Roland megszólalt:

– Nagyon sokat – felelt Vigliano d’Asti azzal a meztelen őszinteséggel, melyre csak a mosdatlanság órájában képes a művelt halandó.

– Tudod, mit mondok neked, papa? – folytatta Roland megfontoltan. – Ezek a pinczérek téged kinevetnek! És én nem értem, hogy egy olyan kedves, olyan jó, olyan nagy ember, mint te vagy, miért nevetteti ki magát a pinczérekkel?

– Látod, ez onnan van – felelt Vigliano komolyan – mert… hogy is mondjam?… ezen a világon semmit sem adnak ingyen. Én tudok olyat, a mit más nem tud, legalább is kevesen tudnak, de ennek a váltsága az, hogy néha nem gondolkozom, nem tudok gondolkozni.

Egy darabig megint szótlanul bandukoltak. Viglianot -215- olyan lelkifurdalás fogta el, a minő még sohase hasogatta megviselt gerinczvelejét.

– Azt hiszem – szólt egy pár percz mulva – jobb volna, ha visszamennél a mamához. Mi lesz így belőled?

– Nem – felelt halkan. – A mama nem szeret engem, mert olyan csúnya vagyok, mint te. Nekem kívüled nincs senkim. Veled akarok maradni.

– Kérj kölcsön, és játszszál ujra. Én majd megvárlak. Akármeddig tart, megvárlak.

Vigliano d’Asti nem tudott mit felelni. Két könnycsepp szökött ki a szeméből.

Az idegességtől és hisztériától származó szegény kis teremtés csöndesen ballagott tovább végzete felé. Olcsó czipőcskéje panaszosan kopogott végig a kövezeten.

DÉL KIRÁLYNŐJE.

Kikenve, kifenve, pirosan a garasos festéktől, hamis gyöngyökkel a nyakán, s lélektelen, hazug mosolylyal a szemében, Dél királynője megjelent a szinen, bókolt s tánczolni kezdett. Félig átlátszó, oldalt megnyirbált fátyolruha volt rajta, ugyanolyan szövetű lebernyeggel, a mely roppant denevér-szárnyhoz hasonlitott. A lebernyegről hét hosszú selyemczafrang omlott alá, s mikor ezek táncz közben röpködni kezdtek, a nézőnek úgy rémlett, mintha maga a hét fő-bűn libegne-lobogna a tánczoló körül…

Mario kimeredt szemmel nézte a fátyolruha alól kivillogó csodákat. »Ez mind az enyém« – gondolta magában.

A lány fekete hajában csakugyan ott ült az ő sárga rózsája, oldalvást, hivalkodva, mint valami kokárda. S a hogy a szerpentin-táncz után fölzúgott a taps, Mario végig nézett a Tivoli-kert népén. Mintha neki tapsoltak volna.

A tetszés zaja lassankint elcsendesült; Dél királynője énekelni kezdett. A műsornak ez a száma csak arra való volt, hogy a közönség nyugodtabban fürkészhesse a -217- fátyolruha nem túlságosan féltett titkait. Mario azonban úgy találta, hogy ennél nincs szebb dal a világon. A közönségnek is tetszett a nóta; s a refraint rendesen együtt énekelte a művésznővel:

Ez egyszer a refrain teljesen a közönségre és Mariora maradt. A művésznőnek hirtelen torkán akadt a hang, s csak kis híja volt, hogy ijedtében össze nem rogyott.

A mint véletlenül a kert mélyébe tekintett, egy hosszú sötét alakot pillantott meg, a ki a nyári viselet minden törvényének daczára magastetejü kalapot viselt, s a ki, keresztbe fonva a két karját, egy lámpa-oszlophoz támaszkodott. Ez az alak megrémitette Dél királynőjét, mint egy kisértet.

De csak egy pillanatra. Mire a zenekar rázenditett az utczai dal második szakaszára, a művésznő magához tért, s teli tüdővel kezdett énekelni. Sőt mintha szilajabbul hangzott volna a dala:

A lányok megirigyelték a szerelmi drámát, mely a mulatóhely csillagára várakozott, s összefutottak körülte.

– Gyere! – szólt aztán Fabrizio. A hangja parancsoló volt, de a lány nem is gondolt rá, hogy ellenkezzék. Ment utána, mint a hogy a kutya követi a gazdáját.

Ezalatt Mario türelmesen hallgatta az előadást. Mikor az utolsó zeneszám is elhangzott, fölkelt, ott hagyta a mulatókat, s megindult a művészek bejárója felé.

De a művésznő csak nem akart kijönni. Mario hűségesen sétált fel s alá, mintha a lőportornyot őrizné.

Egy leány végre, a ki utolsónak jött ki az öltözőből, megszánta a szegény kis tűzért.

– Barbara már elment, s azt hiszem, nem látjuk mostanában. Fabrizio jött érte.

A katona megvakarta a füle tövét, s aggodalommal teli, visszabaktatott a kaszárnyába.

II.

Mikor megérkeztek a lebujhoz, a hol Fabrizio lakott, Barbara hamarjában elmondta magában azt a kis imádságot, a melyet gyerekkorában tanult, s behunyta a szemét, mint a ki nem akarja látni a szivének szánt aczél villanását. Amaz megfogta a leány karját, s egy biztatónak nem igen mondható, ellenben nagyon határozott mozdulattal belóditotta Dél királynőjét a jól ismert vaczokba. -219-

Az úton nem szóltak egy szót se. Ezt a tartózkodást Barbara főképpen az államhatalomnak köszönhette; Fabrizio ugyanis, minden tisztelete mellett is, a melylyel a rendőrség iránt viseltetett, idegenkedett attól a gondolattól, hogy túlságosan sokat érintkezzék a hatóság képviselőivel.

Egy pillanatig, a sötétben, Barbara vaczogott a félelemtől. De Fabrizio meggyujtotta a mécsest, becsukta az ajtót, s a hogy öklét összeszoritva, odaállott a lány elé: Dél királynője megkönnyebbülten lélekzett fel.

Fabrizio megragadta szeretője kezét, magához rántotta, úgy, hogy a leány térdre bukott, s rámordult:

S rávágott öklével a szép fejre, melynek a közelsége Mariot mindig megfosztotta attól a kis eszétől… Barbara sikongott, de a szomszédok nem törődtek a családi jelenet lármájával. Abban a házban láttak már másféle szeleket is. Egy pár revolverlövés talán fölkeltette volna a lakók kiváncsiságát, de kit érdekelt volna ott egy kis visitozás?!

Öt perczczel ez után a családi perpatvar után, Dél királynőjére nem igen lehetett ráismerni. Két szép szeme – e két örökös égbekiáltó vétek – nem látszott a kék és violaszin daganatoktól, fülbevalója helyén vérfolt piroslott; moczczanni se tudott: úgy össze volt törve.

– Legalább nem kergethetsz haza – nyögte boldogan. – Ezzel az arczczal két hétig se mehetek az utczára. Ugy-e? Aztán bizalmasan megbeszélték az ügyet.

– Mért jelentettelek fel? Mit tudom én! Mert őrült voltam. Látod, nem kellett volna megcsalnod!… Kértelek, rimánkodtam, hogy ne csalj meg. Mikor rájöttem, hogy bolonddá tettél, s megláttalak azzal az aljas teremtéssel, elveszitettem a fejem. Egy óra mulva nagyon megbántam a dolgot, de már későn volt.

– Hogy lehetsz olyan ostoba! – szólt Fabrizio. – Hát te?! Te nem csalsz meg engem?!

III.

Dél királynőjét vagy három hónapig nem látták a Tivoli-kertben. Egy szép napon azonban megjelent s újra énekelni kezdte – ojjé! – a szerelmet.

– Ott hagyott a faképnél, az alávaló! Fölszedett valahol egy kis sárga, beteg házi nyulat, és elillant vele. De, legyetek nyugton, megtalálom őket!

– Szeretlek, Mario – szólt a kis tűzérhez vacsorázás közben – szeretlek, mert jó vagy és nemes. Gyűlölöm a jellemtelen férfiakat; hidd el, akármilyen nagy bajuszuk van, gyűlölöm őket. Lásd, ez a Fabrizio csupa aljasság. Hazug és csaló. Megcsalja az asszonyokat, minden asszonyt megcsal! De ne félj, megtalálom őt, s akkor jaj neki, és jaj annak a kis nyomorultnak is! Vitriolt öntök az arczukba, meglátod, vitriolt!

– Különben – folytatta – a nagy bajuszú férfiak mind ilyenek, mint ez a Fabrizio. Csalók, hazugok, tolvajok. De engem nem nevet ki ez a Fabrizio, se ő, se az a kis sárga hajú leány, mert engem nem lehet kinevetni!

Addig fenyegetőzött, mig végre is megkisérlette a boszuállást. Vitriolt ugyan nem öntött az arczukba, de a Velenczei Lámpás nagy álarczos bálján alaposan megczibálta a sárgahajú leányt.

Szerencsétlenségére, Fabrizio is ott volt a közelben, s Fabrizio az effélékben nem ismerte a tréfát. Fölindulásában előrántotta a kését, s Dél királynője hetekig lebegett élet-halál között.

A vizsgálóbiró, a ki éppen egy esti mulatságba készült, dühbe jött, mikor a nagybajuszút eléje vezették.

– Megint itt vagy, Fabrizio? – kérdezte – s megint az a lány hozott ide?! Tudod-e, hogy kezdesz unalmas lenni a szerelmeiddel?!

– Még akasztófára kerülök a czafat miatt! – felelt elkeseredetten Fabrizio.

IV.

Mario, mikor a kaszárnyából megszökhetett, órákat ült a beteg leány mellett.

– Te jó vagy és nemes! – sóhajtotta Dél királynője, mialatt Mario csókkal boritotta a kezét. – Mily kár, hogy -222- ilyen nemes jellem nincs több a világon! Lásd, ez a Fabrizio maga a megtestesült aljasság. Tolvaj, hamis kártyás és csaló… Micsoda csaló!… Minden asszonyt megcsal a világon!

Mario igyekezett másról beszélni. Kaszárnya-történeteket mondott el, de Barbara nem igen hallgatott rá.

– Ojjé, a szerelem! – szólt szomoruan. – Szegény Mario, mit tudod te azt, hogy mi a szerelem?! Én tudom, hogy mi az!

A GEROLSTEINI NAGYHERCZEGNŐ.

Azzal kezdhetném, hogy tavasz volt, hogy fátyolruhás tündérkisasszonyok tánczoltak a harmatos füvön, hogy a mező teli volt szinnel, ragyogással és illattal, de csak azt mondom, hogy akkor történt, mikor a búza ára tizenkét forint volt.

Csak valami kevéssel lehetett a porosz háboru után. Még emlékszem rá, a mikor vasúti állomásunkon egy nap húszszor is megpihent nagyfejű barátom, a Stephenson-féle gőzös. A teherkocsik teli voltak tömve emberanyaggal, tegnap fogott hadfiakkal, a kiken rosszul állt a mundér, katonasipkás parasztlegényekkel és jóképü munkás-alakokkal, a kik mindannyian a Búsul a lengyel-t énekelték, s a kiknek a kalapjánál csak egy pár szál gyöngyvirág jelezte, hogy ők is a császár dolgában utaznak. Aztán emlékszem a felfordulás és a zaklatottság napjaira is, mikor az egymásra nyargaló teher-vonatokat alig lehetett az állomáson elhelyezni. A meddig csak láthatott a szemem, Ártándtól Peterdig, mindenütt teherkocsik czammogtak; s hallottam, hogy ezek a kocsik mind búzát szállitanak. Aztán egyszerre elcsöndesedett a világ; esténkint, mielőtt bennünket lefektettek, -224- a lámpa fényénél, mely most rám veti békés világát, apám felolvasta az ujságot anyámnak, s egyszer csak, nem tudom hogyan, megtanultam ezt a szót, hogy: Königrécz.

A katonák nem jöttek vissza oly szép rendben, mint a hogy mentek, de a búza ára egy darabig hűséges maradt szerelméhez, a tizenkét forinthoz. S én akármilyen öntudatlan kis semmiség voltam, megéreztem magam körül a jólét kellemetes szárny-csapásait. Azt hiszem, ez volt Magyarország ujabb történetének legszerencsésebb időszaka. A kiomló piros vérből áldás gőzölgött vissza a haza földjére. Az emberi vér tudvalevőleg nagyon termékenyitő valami; azt mondják, hogy csatamezőkön terem a legszebb, legaczélosabb gabona.

Mindezzel akkor nem sokat törődtem. A ponyvával takart búzazsák-hegyek csak kitünő búvóhelyekként tűntek fel előttem, s roppant hanczúrozásokat csaptunk az üres személy-kocsikban, melyek az állomáson nem tudom micsoda komoly küldetésre vártak.

Egyébként, ha csak szerét tehettem, kiszöktem az állomásról, s Franczival, a felügyelő fiával, odább álltunk a kút-ház környékéről. A nyakunkba vettük a mezőt s elbandukoltunk egész a nádasig. Ilyenkor csak enni kerültünk haza, s ebéd után megint neki estünk a csavargásnak. Ezek az órák és napok oly egyhangúan tűntek el, mint a hogy a forrásviz zuhog. Azt hiszem, az egész idő alatt nem beszéltünk s nem is gondoltunk semmit, csak barangoltunk, mint két kis kóbor kutya, melyek életet éreznek rongyos lábacskáikban, s mindenüvé oda ütik az orrukat, csak azért, mert mozogniok kell ezen az uj, ismeretlen világon.

Iskolába nem jártam; otthon tanitottak irni és számolni. S ma is áldom a gondoskodást, mely a bölcső -225- melegéből nem engedett mindjárt egyenesen az iskola börtönébe, rettenetes kis eszkimók közé, a kik egymás feje tetején tanulják meg, hogy a létért küzdeni kell.

Tudtam, hogy a nádas előtt heverészni kellemetes dolog, tudtam, merre szól a bölömbika, tudtam, hogy a holdban Szent Dávid hegedül, s hogy mikor ő hegedülni kezd, akkor nekünk haza kell mennünk. Lehet, hogy ez kevés a tudományból, de nekem elég volt.

Hét vagy nyolcz esztendős lehettem, mikor egy tavaszi napon feltünő esemény történt a falunkban. Egy úr érkezett a nagyvendéglőbe, a ki mindjárt az első napon sorra meglátogatott mindenkit, a ki csak »az értelmiség«-hez számíthatta magát. Ez az úr tánczmester volt. Lesczinszkinek hivták, s azelőtt, mint beszélte, nagy birtokai voltak Poroszországban; de a poroszok lengyel származása miatt üldözni kezdték, ravasz módon kitudták örökéből, s Lesczinszki úr elhatározta, hogy nagyúri származása ellenére, a két lába munkájával fogja megkeresni a kenyerét.

Lesczinszki úr minket is meglátogatott. Kezet fogott az egész házban mindenkivel, apámtól a lámpagyujtogatóig, s meghívatta magát ebédre. Oly éhes és oly előkelő volt, hogy szüleim nem tudták megtagadni szerény kivánságát, s megigérték neki, hogy a tánczórákra én is el fogok járni. Ehhez az elhatározáshoz hozzá járulhatott az is, hogy a szüntelen való csavargás kissé elvadított, de mindenesetre nagyban hozzájárult az a kedvező körülmény, hogy a búza-ár szépen tartotta magát emlékezetes magaslatán. Végre is, Lesczinszki urat kárpótolni kellett valamivel poroszországi birtokaiért.

Lesczinszki úr búcsúzás közben velem is kezet fogott és barátjának nevezett. Ez a kitüntetés nagyon -226- hizelgett nekem, de nem mondhatnám, mintha örvendtem volna rajta, hogy művelődni fogok. Ellenkezőleg, egy kicsit meg voltam illetődve, s megilletődésem okát tüstént el fogom mondani. Mindamellett akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen miről is van szó. És másnap, mikor utóljára töltöttem Franczival egész napomat a mezőn, nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem intettem búcsút a kökény-bokroknak és az ökörszemeknek. Olyan gondtalanul kóboroltunk, mint azelőtt.

Nem tudtam, hogy mindörökre elbúcsúzom attól a valamitől, a mit szabadságnak neveznek, s a mi a költők szerint édesebb, mint maga a szerelem.

Emlékszem, hogy egy vasárnap délután volt, mikor apám elvitt az első táncz-leczkére. A kezem egy kicsit remegett kezében, s a világért se mentem volna nélküle. A nagyvendéglőhöz ugyanis fölötte kellemetlen emlékek füztek.

Az akkor mult télen tudniillik szintársulat ütött tanyát a nagyvendéglőben. A Grimm-féle szintársulat. Nem tudom, hallották-e önök a Grimm-féle szintársulat hírét? A Grimm-féle szintársulat nagyon kiváló művészi erőkből állott, de rideg kizárólagossággal csupán a Grimm család tagjaiból. Grimm papa volt az igazgató és hősszerelmes, Grimm mama a hősnő és a vígjátéki anya; a fiatal Grimm a bonvivant és a cselszövő, a két Grimm kisasszony a szende meg a kaczér, az ártatlanság meg a víg komorna, s a Grimm gyerekek a segédszemélyzet. Mindent játszottak; a Botcsinálta doktortól, Luczifer, a zöld ördögig, a mely látványos, kiállításos és elsülyedésekben gazdag ballet előadása különös nehézségekbe ütközött ama boszantó véletlen következtében, hogy a nagy szála pádimentoma fölöttébb -227- hiányos volt sülyesztők dolgában. De a kisebbik Grimm-fiú oly ügyesen tudott a székek alá bujni, hogy ha mi remegtünk is, hogy az ördög feldönti a szinpadot, Grimm papa sohase látta meg Luczifert. Volt azonban a társulatnak egy különösen kedvelt darabja: a Szigetvári vértanúk; ezt adták a legtöbbször. Ilyenkor Grimm papa egész családjával szokott kirohanni Szigetvárból, mert a török hordát csupán Grimm Luczifer személyesítette, a ki a szinfalak mögött görögtűzzel és éktelen Allah-kiáltásokkal jelezte Szolimán világhódító hatalmát.

Ezeken az előadásokon természetesen nekünk is jelen kellett lennünk. Csakhogy, a mi engemet illet, én teljességgel nem voltam megelégedve ezekkel az előadásokkal.

Grimm papa ugyanis igen jeles tehetségű művész lehetett, de volt egy hibája. A hangja oly rekedt volt, hogy egy cseppet sem lehetett hallani. Ezt a hibáját akként ütötte helyre, hogy azokban a jelenetekben, melyek nagyobb drámai kifejtést kivántak, a hatás öregbítése czéljából, minduntalan elsütötte a pisztolyát. A legártatlanabb darabokban is húszszor-harminczszor szólaltatta meg ezt a szerszámot, a mely nála a hangot pótolta; a tragédiákat pedig egyszerűen végig lövöldözte.

Minthogy a Grimm papa esztétikai nézeteitől az enyémek lényegesen eltértek, többször hatalmas acsarkodással adtam kifejezést nemtetszésemnek és ijedtségemnek. Apám szeretett volna ugyan hozzá szoktatni, hogy a művészi erőkifejtést úgy tekintsem, a mint mások tekintik, tudniillik a falu egész »értelmiség«-ének jóakaratú szánakozásával, de minthogy hiábavaló volt minden erre irányuló kisérlet, utóljára is le kellett mondanom a műélvezetekről.

Azóta minden művészet gyanús volt előttem egy kicsit. S hiába biztattak, nem oszlott el kételkedésem, -228- hogy vajjon a táncz-tanulás nem jár-e szintén sűrű pisztoly-lövésekkel. Hanem azért nem ellenkeztem.

A nagyvendéglő környéke teli volt emberrel. Lesczinszki úr előbb a »tisztelt pór uraknak és urhölgyeknek« adott oktatást; s csak a következő óra volt a főbbrendűeké. A »pór«-rendből ugyan csak igen kevés pályázó akadt, de ez nem csökkentette a közérdeklődést. A gyülekezet türelmesen végig várta az órát, s a rendkivül komoly arczokon meglátszott, hogy a szálából kihallatszó hangokat legalább is igen különöseknek találják.

Lesczinszki úr hangja volt. A poroszok áldozata egészen más művészeti iskolához tartozott, mint Grimm úr. Ellentétben kitünő elődjével, ő viszont a hangjával toldotta meg, a mi a hegedüjéből hiányzott.

Mert hegedült is. Hegedült, énekelt és tánczolt egyszerre. Ezenközben tanítgatta, tanácscsal látta el, jobbra-balra vezényelte, és művelte, pallérozta csapatát:

– Tisztelt pór úr, ne tessék a sarkán mozogni. Csak lebegni tessék, csak lebegni. A fő a könnyedség, a könnyedség. Még egyszer kérem. Harmadik figura: la poule. Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!

II.

Nagyon meg kellene öregednem, hogy ezeket a hangokat valaha elfelejtsem. Vagy három hónapon át nem igen hallottam egyebet. Keringőt, hopszpolkát, mazúrt, mindent a Gerolsteini nagyherczegnő négyesére tánczoltunk. Úgy emlékszem, még a körmagyart is a »trallala rittá«-ra jártuk.

A világért se gyanúsítottam volna Lesczinszki urat, hogy talán nem is igen ismer egyéb zenedarabot. Lesczinszki úr az első pillanattól fogva mély hatást -229- tett rám, a akkor még nem szerettem birálgatni azokat, a kik tiszteletet gerjesztettek bennem. A mint egyszerre hegedült, énekelt, tánczolt, ugrált, vezényelt és bókolt a hölgyeknek: ama különös megjelenésű, ördöngős ezermesterek egyikének tünt fel előttem, a kikről mesés könyveim beszéltek.

A kiket addig én tánczolni láttam, derék körorvosok, kedves csendbiztosok, és víg, aranyos falusi asszonykák voltak, a kiket az isten mintha ezer számra, csomagonkint küldene a világba. Ha tánczoltak, a maguk jókedvére tánczoltak, de úgy, mintha fizették volna őket érte. A férfiak döngették a padlót s az asszonyok kellemesen toporzékoltak. Hát még azok, a kik velem együtt hallgatták a Gerolsteini nagyherczegnő igéjét! A segédjegyző, a ki nem tudott lábujjhegyre állani, s a bérlő-kisasszonyok, a kik úgy ődöngtek sárga ruháikban, mint megannyi kéthetes kacsa. Nem térhettem ki az összehasonlítás elől. A Lesczinszki úr táncza egyszerűen pillangó-röpködés volt. Az egész kicsi soványság, mintha nem e földről való lett volna, egyszerre csak elhagyta a pádimentomot, s lebegett, ah lebegett, mint egy angyal. Azt mondanám, hogy egy tündér lelke lakott a lábában; de úgy tetszik, otrombaság volna a lábáról beszélnem, mert Lesczinszki úr maga volt az éther.

S én, e tánczot látva, egyszerre ráismertem arra a rejtelmes valamire, a minek, mint utóbb megtudtam, művészet a neve.

Az éther azonban koronkint elfáradt, és »szünet«-et jelentett. Ez a tiz percz a szellemes társalgásé lett volna, de engem ilyenkor is csak ő foglalkoztatott. Elnéztem hullámos mozdulatait, kecses sasirozását, s ámulattal hallgattam a különös dolgokat, a miket a -230- bérlőkisasszonyoknak mondott. Egy ismeretlen világot sejtettem e légies emberke mögött, s elbeszéléseinek hallatára valami megmozdult bennem, mint Dávidban, a pásztorgyerekben, ha csatákról szólottak előtte.

Azelőtt abban a perczben aludtam el, a mikor lefektettek. De egy idő óta nem tudtam tüstént elaludni, és a sötétben is csak a Lesczinszki úr szavai kóvályogtak a fejemben:

Azelőtt csak a természetet ismertem. S a természet oly öröktől fogva ismerősnek, oly egyszerűnek, oly magától értetődőnek tünt fel előttem, hogy ügyet se vetettem rá. És most egyszerre előttem állott: a nagyvilág.

III.

A táncz-leczkén mindig én voltam az első s a nagyvendéglőből én jöttem el mindig utóljára. Lesczinszki úr, a leczke után, a tánczterem porát le szokta öblíteni egy pohár borral s csak azután ment a szobájába. Ha csak lehetett, megvártam ezt a művelődéstörténeti mozzanatot; úgy látszik, tartoztam ezzel az egészségemnek.

Bár a kitüntetés roppant zavarba ejtett, helyet foglaltam asztalánál. A poroszok áldozata többször megszorongatta a kezemet és így folytatta:

– Higyje el, barátom, ebben a nyomorult fészekben csupán két nagyvilági férfiú van: ön meg én. Tudja, én csak egy pillantást vetek valakire s rögtön megismerem az emberemet. A hogy önt megláttam, azonnal tudtam, hogy nagyvilági emberrel van dolgom.

A szigorú itélet kissé bántotta érzelmeimet, de meg kell vallanom, hogy a kitüntetés ellensúlyozta ezt a csekély kellemetlenséget.

– Önből csak egy hiányzik – magyarázta Lesczinszki úr – hogy tökéletes nagyvilági férfiú legyen. Sajnos, ön nem tud lanciert tánczolni. A lancier, uram, a tánczok királya. Rataplan herczeg és Pitti-Patti tábornok, mind tudnak lanciert tánczolni.

Aztán hozzá tette, hogy bármily szomorú is e körülmény, a lancier megtanulása igen sok pénzbe kerül. Ezért magáért öt forintot kell fizetni osztrák értékekben, mivel a dolog igen fáradságos.

– Örömest túltenném magamat ezen a csekélységen – folytatta hanyagul – s pusztán barátságból is megtanítanám önt e fölötte szükséges ismeretre, -232- de poroszországi birtokaim visszaszerzése több költséggel jár, mint ön képzeli.

Azt hiszem, nagyon elsáppadtam. Micsoda összeg! Már attól féltem, hogy a lancier-ről le kell mondanom. Egyszerre azonban eszembe jutott az az uj veretű arany, melyet karácsonykor keresztanyámtól kaptam.

De vajjon a pénz-nem szokatlansága nem támaszt-e ujabb nehézségeket? Ó nem. Lesczinszki úr a legnagyobb előzékenységgel hárította el aggodalmaimat.

S az első vagyont, melyet a magaménak mondhattam, arra fordítottam, hogy megtanultam lancier-t tánczolni.

A leczkék közben Lesczinszki ur udvari történetekkel mulattatott és egyszer így szólt hozzám:

– Lássa, barátom, egy ilyen nyomorult fészekben az ember egyszerűen el van temetve. Csak azok élnek, a kik a nagyvilágban élnek. Lola Montez – nem ismerte ön véletlenül Lola Montezt? – Lola Montez egy reggel azt mondta nekem: »Ah, a nagyvilág, Lesczinszki, a nagyvilág!…« Ön, fiatal barátom, hizelgés nélkül mondhatom, a nagyvilág síma parkettjére termett. S ha majd bejárja a két művelt földrészt, ha végig élvezi a finomultság világának minden kinálkozó örömét, egyszer így fog szólni magában: »Igazán, csak a nagyvilágban érdemes élni. Lesczinszki barátom megmondta ezt előre. Lesczinszki barátomnak igaza volt.«

IV.

Nem, Lesczinszki barátom, önnek nem volt igaza. Ön fölkeltette bennem a vágyat, látni a nyájas mult, a hajporos idők hagyományosait, a nagyvilági urakat és hölgyeket, a kik gyöngédek, szeretetreméltók -233- és elragadók. De az ön nagyvilági alakjai immáron nem léteznek, talán nem is léteztek soha. A gerolsteini nagyherczegnő nagyon megcsalt engem, Lesczinszki úr.

És én nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem intettem búcsút a kökénybokroknak és az ökörszemeknek, a mikor örökre elváltam a mezőtől!

GYŰLÖLET.

Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arcz, egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk, gyűlölethez hasonló idegenkedést, vagy megmásíthatatlan rokonérzést, a mely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyúlnak. Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől óvakodjék, kivált ha az ember nem is ember, hanem csak asszony vagy gyerek. Mert minél kevesebb a világismeretünk, ez az ösztönből eredő itélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos szimat nélkül; legalább a kutyák e tekintetben is csudálatosan finom szaglásról tesznek bizonyságot.

– Nekem volt egy kutyám – szólalt meg egy úr, a ki előbb sokáig hallgatott – a szegény Dárius. Dárius nem a tolvajokat ugatta meg, mert tolvajok nem jártak hozzám, hanem a hitelezőket. Valahányszor egy-egy megjelent a látóhatáron, Dárius éktelen vonításban tört ki. Viszont a pénzeslevélhordót mindig nagy örömmel üdvözölte; vígan ugrándozott körülötte s kikisérte egészen a lépcsőig.

– Ön csúfolódik velünk, – szólt egy fiatal asszony, a ki csak az imént adta elő, hogyan érezte meg előre, kihez fog férjhez menni. Akkor látta először az urát; -235- a boldogtalan eltévesztette az emeletet, s az ajtót nyitó kisasszony kitalálta, hogy: »ez az«.

– Nem, nem csúfolódom, – felelt Dárius gazdája. – De azt hiszem, ezzel is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Mikor az álomkép valóra válik, azt mondjuk: »Csodálatos!« – s nem jut eszünkbe, hogy a legtöbb álomkép megmarad álomképnek. Ha ösztönünk nem csalt meg, nagyra vagyunk vele, s megbocsátjuk neki, hogy a míg egyszer igazat mond, százszor ejt tévedésbe. Mondhatnék erről egy kis történetet; nem valami különös eset, de előttem felejthetetlen.

Hét éves koromig – kezdte – elég boldog fiatal ember voltam. Egy vasúti állomáson nőttem fel, a hol az apám volt az első személy: az állomásfő. A vasút akkor még új dolog volt; se a tér, se az építő anyag nem került annyi pénzbe, mint mai napság, s faluhelyekre is egész kastélyokat építettek pályaháznak. Mi is ilyen kastélyban laktunk, emeletes, a tájék viszonyaihoz képest hatalmas épületben, melynek a helyiségei mint roppant csarnokok élnek az emlékemben. Ma talán kicsinyelném ezeket a rég nem látott termeket, de az ember eleinte szerény. Szóval, egy egész emeletünk volt, de csak három szobában laktunk, mert az apámnak nem volt több szobára való bútora. Öt-hat terem évekig üresen maradt; csak mi gyerekek szaladgáltunk a visszhangot verő, nagy csarnokokban.

S a hogy tavaszodni kezdett, volt egy másik birodalmam is: az állomáson veszteglő vasúti kocsik. Ezeket ugyan nem lett volna szabad bitorolnunk, de azért Péntekemmel, a pálya-felügyelő fiával, minduntalan belopóztunk valamelyik első osztályú kocsiba, -236- s gyönyörű képzelt utazásokat rögtönöztünk a tilos területen. Azóta valósággal bejártam a világot; de úgy emlékszem, a képzelt utazás mulatságosabb volt.

Nyáron, végre, enyém volt az egész mező. Kijártunk a nagy tóhoz, mely voltaképpen csak egy kis mocsár volt, s a békák mindig élénk kovákolással fogadtak, mintha örvendeztek volna, hogy megint eljött látogatóba ismerősük, a szőke kis fiú. A békák és a hét éves kis fiúk rendesen igen jó barátok; értik egymást, s maguk közt, bizalmas körben, hosszasan el tudnak társalogni. Én legalább igen kedveseknek találtam kovákoló játszótársaimat, ők is érdeklődtek papirhajóim iránt.

Mondom, igen elégedett voltam hét éves koromig; a kis gyerekek boldogsága csak attól függ, hogy mekkora térségen ugrándozhatnak.

Valami batyubálon voltunk, névnapon vagy nem tudom micsoda mulatságon. A czéczón megjelent az egész kis fészek; a gyerekek is. Vacsora után lehetett; a nagyok tánczoltak, az álmosabb apróságokat lefektették a rögtönzött ruhatárban. Engem valami rossz szellem ébren tartott.

Mintha most is látnám, hogyan közeledett felém a fájdalom. Lappangva jött, egy szőke leány mögött, a ki az apámmal sétált karonfogva. Ez a szőke leány volt a legvidámabb teremtés a mi kis világunkban; ismertem jól, Nellinek hivták. Sokat járt hozzánk; néha egy nap kétszer is megfordult nálunk, az állomáson. S a hol megfordult, ott az egész ház visszhangzott a nevetésétől. Szeretett danolászni, s az ilyen összejöveteleken, vacsora után, kettesben szoktak énekelni: ő meg az apám. Az apámnak szép bariton -237- hangja volt; mindenki szívesen hallgatta őket. De én soha se szerettem, hogy együtt énekeltek.

Nevetgélve jöttek; engem, a ki egy kuczkóban pislákoltam, nem vettek észre. Nellinek folyton járt a szája, s én épp azon tűnődtem, honnan vesz annyi szót? Egyszerre mintha egy tűhegyü nyíl fúródott volna a szívembe. Tisztán hallottam, hogy az apám így szólt:

Mintha az egész világ beborult volna előttem; a fájdalom első korbácsütése végigvonaglott hitvány kis testemen. Azt hiszem, minden vérem a szivembe futott; a fejem egyszerre nehéz lett s valami végtelen bágyadtságot éreztem.

Ha még egyszer megházasodik!… S az én szép, fiatal anyám?!… Már akkor tudtam, hogy csak özvegy ember házasodhatik meg még egyszer. (Abban a világban még úgy volt.) S egy rettenetes gondolat kezdte marni a szívemet. Hát lehet az, hogy az én szép, fiatal anyám meghaljon?! Ez a gondolat egyszer már, egy pillanatra, megriasztott. Akkor megigértettem Vele, hogy nem, nem fog meghalni soha! Nem fog itt hagyni bennünket! Akkor egy rajztól rémültem meg, a melyet valami képes ujságban láttam. A gyerekek sírva állják körül becsukott szemű édes anyjokat, s a kép alatt ez a borzasztó két szó volt olvasható: »Anyánk meghalt!« E kép láttára is össze, facsarodott a szívem. Nem, az lehetetlen, hogy az én szép, fiatal anyám is meghaljon! Az a két szem, a mely oly édesen néz ránk, mig mi az álom és ébrenlét között himbálózunk, nem csukódhatik be így, örökre!… S Ő megvigasztalt. -238-

De most nem ilyen elcsitítható ijedelem fogott el; végképpen, mindenkorra hatalmába ejtett a tudat, hogy az élet rémségekkel van tele. Már láttam is ezeket a rémségeket. Eszembe jutott a mese a halott édes anyáról, a ki éjjel haza jár kicsinyeihez, a rémítő történet a gonosz mostoháról, a ki üti és tépázza Dring úr gyermekeit. Megértettem, hogy ez nemcsak ködös, borzalmas mese, hanem koronkint maga a valóság.

Míg a szobában voltak, mocczanni sem mertem. Visszafojtottam a lélekzetemet s remegtem. Ha észrevennék, hogy tudom a titkot!

Csak egy-két perczig maradtak ott, aztán továbbsétáltak. Futottam megkeresni Őt. Tánczolt. Egy kissé megnyugodtam.

De ettől a percztől fogva nem voltam többé kis fiú. Mintha kicseréltek volna; nem tudtam örülni minden semmiségnek, mint azelőtt. Péntekkel összevesztem s a békákat meggóráltam.

Egy új, eddig ismeretlen érzés véget vetett régi boldogságomnak. Akkor még nem tudtam, mi ez az érzés. Most már tudom, hogy: a gyűlölet.

Gyűlöltem a vidám, szőke leányt, mint azóta soha senkit. Mikor hozzánk jött, kifutottam a szobából, s ha csak a nevét emlitették, elpirultam. Észrevették a gyűlölködésemet s faggatni kezdtek. De nem szóltam senkinek, az anyámnak se. Nelli is megtudta, hogy milyen ellensége vagyok s kedveskedéssel akart kibékíteni. Egyszer megfogott s meg akart csókolni; ráütöttem. Az apám kérdőre vont, de én csak egy szemrehányó tekintettel feleltem. Megbüntettek s nem törődtek többé a dologgal. -239-

Két év mulva elköltöztünk a faluból s én örömmel hagytam el az állomást, a hol egyideig olyan boldog voltam. Pestre mentünk, s az új világ lassankint elfelejttette velem kicsi múltamat. Szegény Péntekről már rég megfelejtkeztem, de nem volt nap, hogy ne gondoltam volna a szőke Nellire.

Már nagyocska fiú voltam; tizenhárom vagy tizennégy éves. Egy nap látogatónk jött s a csöngetésre én szaladtam ki ajtót nyitni. Majd leestem a lábamról: a szőke Nelli állott előttem. Egy kicsit megfogyott s mintha ránczokat láttam volna a szeme körűl. A mosolya se volt oly vidám, mint azelőtt.

Igyekeztem jó arczot erőtetni s bevezettem anyámhoz. De mindjárt kisurrantam a szobából s menekültem hazulról.

Egész nap nem volt kedvem a játékhoz; vendégünk nagyon nyugtalanná tett. Az a szorongás fogott el, a mely olyankor szokott rámnehezedni, mikor betegünk volt, s minden oly másnak, szokatlannak tünt fel a házban: a lámpa, mely a szoba egyik sarkában égett, a bútorok, melyek nem voltak a rendes helyükön, a hang is, a melyen beszéltünk… Csak késő este mertem hazamenni.

Nellit már nem találtam nálunk. De apám és anyám róla beszélgettek, halkan, hogy mi ne értsük. Nagyon szerettem volna oda fülelni, de kiküldtek a szobából.

Másnap nem jött el s már-már megfelejtkeztem róla. Egy délután azonban az anyám levelet kapott, s ebben a levélben valami megdöbbentő lehetett, mert anyám sírva olvasta végig s aztán elsietett hazulról. Ijedtségemben utána szaladtam, de csak annyit mondott, -240- hogy maradjak otthon, s vigyázzak a kisebbekre. Visszabandukoltam.

De halálos aggodalom gyötört. Az a levél csak Nellitől jöhetett. Hordár hozta, a mi nálunk szokatlan eset volt. És anyám könnyei! Meg hogy elsietett!

Egy egész életet éltem végig néhány óra alatt. Elképzeltem minden elképzelhető szerencsétlenséget. S elhatároztam, hogy meg fogom ölni azt a szőke leányt…

Este, mikor az anyám hazajött, megtudtam, hogy csakugyan szerencsétlenség történt. Nelli, a ki egy hét óta látogatóban volt idefenn, kikereste Pesten a legmagasabb házat, fölment a negyedik emeletre, leugrott és meghalt.

Jól sejtettem: a levelet ő küldte. Tőlünk is el akart búcsúzni, szegény. A rokonain kívül, a kiknél erre a rövid időre megszállott, senkit se ismert Pesten, csak bennünket, meg még egy urat, a kit ez este nálunk is sokat emlegettek. Emlékszem erre az emberre; néhány évig körorvos volt a mi kis falunkban.

Nelli kilencz évig járt jegyben ezzel a doktorral; de a hosszú mátkaságnak soha se jó a vége. A vőlegény egyet gondolt, otthagyta Nellit, s eljegyezte egy pesti gyógyszerész leányát.

Pedig, úgy látszik, kezet adott rá Nellinek, hogy elveszi, s Nelli komolyabban vette ezt az igéretet, mint azt a másikat, mely velem egykor úgy meggyűlöltette a szőke, nevető leányt.

BRUNSWICK.

A nagy hazafi makacsúl vonakodott meghalni. Az orvosok álmélkodtak; az ujságírók kétségbe voltak esve.

– Csak azt tudnám – szólt egyikük, a kit társai a külvárosi Stanleynek neveztek – haza utazzam-e, vagy itt maradjak? Végre is nem telelhetünk itt, s a milyen átkozott balszerencsém van, mialatt én a vasúton alszom, ez itt beadja a kulcsot.

– Ezt már egy hete igérgetik; ő is, ön is. Nos, én tisztelem az ön tudományát; de neki már nem hiszek. Erős a gyanúm, hogy ez a vén ember még mindnyájunkat el fog temetni.

– Engem nem is a meggyőződés tart itt, hanem csak az, hogy a többiek maradnak. Én már ismerem az öreget. Mikor először haldoklott, a Szabad Sajtónál voltam. Kiszedettük az életrajzát, s a szegény -242- Timár Endre – hisz ismerte! – egy gyönyörű, gyászoló czikket írt róla. Azóta gardedámok lettek a bálozó lányokból; Timár Endre régesrég a földben van; a Szabad Sajtó megbukott, ön már aligha emlékszik erre az ujságra. Most három éve ujra megtréfált mindnyájunkat. Egy hétig vezetett bennünket az orrunknál fogva; valamelyik esti lap már el is búcsúztatta. S a kiknek a holt hirét költik, azok, mint Lombroso helyesen jegyzi meg, nagyon sokáig élnek.

– Ezt a tudomány még nem bizonyította be. De ha önnek ilyen erős a meggyőződése…

– Ön ismeri a diagnózist. A halál perczét ők se tudják előre kiszámítani. Schubert tanár még nem adott fel minden reményt. Ez minden, a mit mondani tudok.

– Igen, Schubert tanár olyan szerencsés természetű, hogy még akkor is reménykedik, mikor a betegnek már az orra hegyén a lélek. De meglássa, ez egyszer neki lesz igaza.

– Ohó, ne tessék kicsinyelni a Schubert tanár különvéleményét. Az emberi szervezet nagyon bonyodalmas valami s ilyen bokrétájánál a betegségeknek… Higyje el, egy kicsit sötét van odabenn. De ennek az embernek csodálatos szeme van. S ki tudja, hátha önöknek lesz igaza?! Schubert tanárnak és önnek!

A tanársegéd mosolyogva búcsúzott el az ujságírótól. Eldobta a czigarettáját s visszament a betegszobába.

– Tehát: várjunk – sóhajtott a külvárosi Stanley. – Ha van az öregben egy csepp lovagiasság, sietni fog, s az esti lap számára hunyja be a szemét. Ennyivel tartozik nekem. -243-

Az ujságíró uraknak egyébként nem volt okuk panaszra. Ellátták őket minden földi kényelemmel. Mindegyik külön szobát kapott, pompásan szolgálták ki őket, s egy hét óta ők voltak a kastélyban a legnagyobb urak.

Meg tudták becsülni ezt a jómódot és éltek vele. Elszítták az összes vastag szivarokat, gorombáskodtak a szakácscsal, s egyikük, a ki kora ifjúságában bádogoslegény volt, öltöztette és vetkeztette magát.

Többnyire a biliárd-szobában tanyáztak, mely ezekben a napokban valóságos kávéházzá nőtte ki magát. A biliárd-szoba meglehetős távol esett a haldoklótól; itt szabadon adhattak kifejezést a kártya közben támadt nézeteltéréseknek.

Megizlelték a szokatlanabb élvezeteket is. Néhányan megtanultak horgászni; mások, a kik a törvényszéki csarnokon kivül az alanyi költészetet is kezelték, egész nap a hattyúkat és a pisztrángokat etették.

A hattyúk és a pisztrángok csudálkozva néztek rájok; most láttak először hirlapirót.

Este rendesen fölkerekedtek s behajtattak a közeli kisvárosba. A leveleiket meg a sürgönyeiket bevitte volna a vadász is, de nem tudtak ellenni éjjelezés és női zenekar nélkül. Az igazat megvallva, a haldokló egy kicsit alkalmatlan volt nekik.

Akkor este is éppen erre a kirándulásra készültek. A külvárosi Stanley kijelentette, hogy fulladjon meg a notre-damei toronyőr, ha ő három fordulónál többet játszik, s ez a férfias kijelentés általános helyesléssel találkozott, mert a Vasgyárosnak csúfolt ex-bádogos vesztett s ezt mindenki méltányosnak találta.

A nagy ebédlő teli volt füsttel s a falakról Thurzó nádor, meg a többi ősök kancsalul néztek le a csillár alatt zajongó különös társaságra.

A mesés dolog az volt, hogy a harmadik felső »nem jött be.« Kétségtelenül hozzá igyekezett, de valahol eltévedt, a szegény.

Ez a megfoghatatlan eset arra indította, hogy fölkeljen s kijelentse, hogy soha többé kártyát nem vesz a kezébe. Mialatt ezt az ünnepies fogadalmat súlyos kötelező nyilatkozatokkal erősítgette, valaki megérintette a vállát.

A tanársegéd volt, a kit ez a társaság némi irigységgel a Hölgyek Örömének nevezett el.

– Tudja-e, mi ujság? – szólt a külvárosi Stanleyhez. – A beteg jobban van.

– A legkomolyabban. Fordulat állott be, s most már igazán nem lehetetlen, hogy fellábad.

A tanárok közül Schubert doktor volt az egyetlen, a kit az ujságírók koronkint megcsiphettek. A többiek szökdöstek előlük, s ha csak tehették, elzárkóztak a szobáikba. Az öreg úr azonban láthatóan jól érezte magát közöttük. Ennek az általánosan ismert, nagycsupasz koponyának, mely a maga rendkivűli méreteivel mindenkire azt a benyomást tette, hogy a golyó meglapulna rajta, volt egy gyöngéje. Túlságosan szerette a szépet; sokkal inkább, mint egy öreg tudóshoz illett volna. S a szépet minden formájában szerette; nemcsak a szép képeket, metszeteket és regényeket, hanem a szép lányokat is. Feslett életűnek ugyan nem igen lehetett mondani; ó, teljességgel nem. De vidám öreg úr volt, a ki az utczán utána nézett a masamód lányoknak.

A fiatalságát és a férfikorát egészen a tudományának adta oda; ötven esztendős koráig mindig sok dolga -245- volt, soha se ért rá élni. S ezt egy kicsit megbánta. A mi a szerelemből költői, azt mindörökre elmulasztotta; s nagykésőn valami bánatosság fogta el, ha a szerelmi regények édes semmiségeire gondolt. Egy világ, a melyet nem fog megismerni soha! A kor s a vele járó csendes megadások lehűtötték tudománya iránt való nagy, egyetlen szenvedelmét; s ez az öreg feleség most már csak azt juttatta eszébe, hogy mit áldozott érte. Módfelett irigyelte azokat, a kik kihasználják a fiatalságukat; s csak a fiatalok közt érezte jól magát.

Meg a régiségárus boltokban. Mióta közönbösebb lett a tudománya iránt, egy új szenvedély fejlődött ki benne, mely már-már a nyakára nőtt a másiknak, a nagynak. A gyüjtés, a szép dolgok és a ritkaságok szeretete. A mi szabad ideje volt, a műárusoknál és az ócska könyvekkel kereskedő boltosoknál töltötte; minden kedves volt neki: a porczellán, a bronz, a képek és a metszetek, a zománcz és az elefántcsont, a ritka elzevirek és a divatos regények. A szépirodalom nagyon vonzotta; úgy találta, hogy mindent összevéve, a költő az, a ki legkevésbbé hazudik s a legkevésbbé téved. A régiségárus boltokban összeismerkedett egy pár firkászszal s órákig elvitatkozott velök. Azok a tanítványai, a kiket megbuktatott, szép szellemnek csúfolták, s talán igazuk volt.

Mások azt fogták rá, hogy nagy reklám-hős, a ki úgy vadászik a hirlapírókra, mint egy kis szinésznő. Annyi bizonyos, hogy bár nem volt nyájaskodó természetű, az ujságírókkal mindig szóba állott. Ó, nem a reklámért barátkozott velök – reklámra már régen nem volt szüksége – de tetszett neki a fiatalságuk, vidám felületességük, szemérmetlen tudatlanságuk és minden akadályon győzedelmeskedő vállalkozó szellemük. A ki maga a bizonytalanság, a kétség és az -246- aggodalmaskodás, mindig örömmel fogja látni, hogy vannak szerencsés lények, a kikben a cselekvés bátorságát nem csökkenti semmi kételkedés, s a kik a gyermekek gyanútalan merészségével, vígan sétálnak végig tűzön, vizen, minden poklokon.

Most is szivesen vetette alá magát a vallatásnak s készségesen felelt a külvárosi Stanley minden kérdésére. Oda adta neki az utolsó orvosi jelentést, s részletesen magyarázgatta, milyennek találta a beteg állapotát.

– E szerint a tanár úr azon a nézeten van, hogy betegünk fel fog épülni?

– S valószinűnek tartja a tanár úr… bocsánat, hogy nem hagyom békén vacsorálni, de nagyon érdekelne az is: mi a föltevése, a várakozása?

– Épp úgy megcsalhatnak, mint egy vénasszonyt. Hisz ha csupán a sejtelmeink csalnának!

– Meghiszem azt! Olyan vén legény vagyok! S aztán… egyszer egy szinházigazgató elragadtatással -247- beszélt az új, még el nem játszott szindarabról, s nagy sikert jósolt neki. »Mondja – kérdezte tőle valaki, – nem csalódik ön néha, mikor sikert vagy bukást jósol?« – »Dehogy nem! – felelt az igazgató diadallal, – mindig csalódom! Mindig!« Ha teljes őszinteséget kivánna, nekem is ilyenformán kellene felelnem. És mindnyájunknak. Talán nem tévedtem annyiszor, mint tudós pályatársam, Kopp – azok közűl, a kiket ő halálra itélt, vagy tízezer ember szaladgál a világban – de talán csak azért, mert nem volt akkora gyakorlatom.

– Szó sincs róla. Bizonyára én is meg tudom különböztetni a sólymot a gémtől, s a náthát nem tévesztem össze a sárgasággal, de a nehéz esetekben: félve, lábujjhegyen járkálunk és gondolattalanul bámulunk magunk elé, mint azok a gyermekek, a kiket, mikor a háziasszonyuk vajudik, becsuknak egy félig világított szobába s a kik csak a szemüket meresztik, de nem értik, a mi körülöttük történik.

– És ezt a tanár úr mondja? A kinek, mindenki tudja, csudálatos szeme van. S a kinek úgy a tudása, mint az a bámulatos megérzése…

– Bámulatos megérzés! – morgott az öreg úr. – Olyan nincs! Azaz, hogy én csakugyan ismertem valakit, a ki rendelkezett ilyennel… Az már tudott diagnózist csinálni, az igaz. De ő is tévedett egyszer. És rettenetesen tévedett.

Az öreg úr kiitta a borát, rágyujtott egy szivarra s miután félszemmel kiélvezte a maga kis szinpadi hatását, folytatta: -248-

– Brunswick és én jó barátok voltunk, mert én még akkor kis fiú voltam, s a kis fiúk meg a nagy kutyák mindig igen jó barátok. Nem tapasztalta ön, milyen gyöngéd tud lenni egy nagy dog egy kis ember iránt? Úgy látszik, az értelmesebb kutyákban is van valami nagyratörő és kapaszkodó hajlandóság; ők is vágyódnak a magasabb körökbe s megérzik, hogy a nagy rendi különbségnél fogva, ők csak a kicsiny emberek czimboraságára pályázhatnak. Egyébként a rendi különbség köztünk nem is volt valami jelentékeny, mert Brunswick az állomásfőnök kutyája volt, én pedig a pályaőr fia. De az, hogy Brunswick az előkelőséghez tartozott, én meg a demokracziához, egy cseppet sem zavarta meg a barátságunkat.

Mondhatom önnek, hogy büszke lehettem a barátomra. Gyönyörű, telivér dán dog volt, a minőt nem látni faluhelyeken. Az állomásfőnök egy állatkerti sorsoláson nyerte; nem tudta eladni, hát megtartotta.

S Brunswick úgy élt Mező-Laborczon a ronda falusi kuvaszok között, mint egy száműzött király. Csak néha, nagyritkán, az ifjúi álmok idején, ereszkedett le rendjének gyöngédebb neméhez; egyébként nem barátkozott a hozzá tartozókkal, legfeljebb az igazságos biró szerepét játszotta közöttük. Ön bizonyára olvasott néhány könyvet az állatok lelkéről, s azért aligha érdekelnék azok az apróságok, melyekkel Brunswicknak az értelmességét jellemezhetném. Nem untatom tehát ezekkel a részletekkel, s csak azt jegyzem meg, hogy Brunswick jellem volt, a ki védelmezte a gyöngét, igazságot osztott a kutya-társadalom súlyosabb vitáiban, s a mellett a lehető legkomolyabban fogta fel házőrzői hivatását. Rettegett tőle minden tolvaj és minden kóbor kutya, s nem túlzok, ha hozzá teszem, hogy Mező-Laborczon ő volt a rendnek leghívebb őre és legerősebb támasza. -249- A magyar államvasutak részéről mindenesetre mulasztás történt, ha Brunswickot nem részesítették semmiféle kitüntetésben. De erre talán nem is vágyakozott; Laborczon köztiszteletnek örvendett, s ezzel beérte. Mert szerény volt, de nem igénytelen, s nem hallgathatom el azt a gyöngéjét, hogy az elismerés, a dédelgetés és a dicséret láthatóan jól esett neki. Mikor egy-egy érdemes cselekedet után megsímogatták nagy bolond fejét, s az öreg állomásfőnök borízű, mély basszus hangján elmondta neki egy párszor, hogy: »Brunswick, te derék állat vagy!… hű kutya, derék állat!« – szeme büszkeségtől csillogott, s olyan becsületesen nézett gazdájára, hogy minden jelenlevőt elérzékenyített. Az ilyen ünnepies jelenetek után büszkén öleltem át barátom hatalmas nyakát s aztán boldogan nyargaltunk a mezőre.

Brunswicknak a jóhire eleitől fogva meg volt állapítva, igazi hivatását azonban csak később ismertük fel. Egy nap veszett kutya rohant keresztül a falun; megmart néhány szegény állatot, s a vasvillás emberek nem tudták utólérni. Hogy, hogy nem, Brunswick, a ki különben egész nap az állomáson lustálkodott, egyszerre a helyszinén termett, űzőbe vette a szerencsétlen párát, eléje került s egy igazán halálos ugrás után torkon harapta. A következő pillanatban a veszett eb élettelenül hevert a gyepen.

Ez után a dicsőséges kaland után szegény barátomat becsukták. Megfigyelés alá vették, a mint ma mondanók. Óvatosságból beadtak neki egy pogácsában megsütött legyet – Mező-Laborczon azt tartották, hogy ez kitünő óvószer a veszettség ellen – s kilencz napig aggodalmasan kinálgattuk a vizet. Ivott, mint a gödény, s végül: nem lett semmi baja. Tized napra kieresztettük fogságából. -250-

Ez a kis esemény csodált alakká tette ifjú rugaszkodásaim hű osztályosát. Nem féltünk többé a veszett kutyáktól, a kik pedig országgyűlést tartottak a környéken; nyugodtan vártunk minden támadást, s ha gyanús ebet jeleztek valahonnan, biztosra vettük, hogy: »Brunswick majd végez vele.« Mihelyt idegen kutya jelent meg a faluban, barátomat azonnal »készenlétbe helyezték.«

S a derék dán fényesen, gyönyörűen felelt meg a beléje helyezett bizalomnak. Rövid idő alatt egy egész csapat veszett ebet pusztított el, s ezekből az élet-halál harczokból ő maga mindig épen, sértetlenül került ki. A laborczi közvélemény azt tartotta, hogy Brunswickon nem is fog a veszettség; egyesek a pogácsában sütött légynek tulajdonítottak csodatevő erőt. Ha nem elégszünk meg ezekkel a magyarázatokkal, azt a föltevést kell elfogadnunk, hogy Brunswick mindig érintetlen maradt a küzdelemben, ha ugyan küzdelemmel jár az a gyors műtét, a melyet minden egyes esetben alkalmazott. Mint Jack The Rippernek, a rémes hasfelmetszőnek, neki is meg volt a maga saját külön módszere; s áldozatait meg lehetett ismerni a torkukon tátongó rettentő sebekről. Mindig ugyanarról a helyről szakított ki egy darabot, úgy hogy a megtámadott őt nem marhatta meg. De ha az érdeme csak ennyiből állott volna, mindezt nem beszélném önnek.

Brunswick azonban – s ez már különösebb – nem volt vak eszköze a mező-laborczi közbiztonságnak; inkább tanácsadója volt. Brunswick nem szolgált az embereknek, hanem jót tett emberrel, kutyával.

– Azt hiszem, tanár úr, a kutyák más nézeten voltak – szólt közbe a külvárosi Stanley.

– Akkor nem volt igazuk. Az én derék barátom -251- igen sok kutyának megmentette az életét. S többet mentett meg, mint a mennyit kivégzett. Brunswick válogatott. Elbánt a veszett ebbel, de mikor ártatlanul gyanúsított állatot kergettek eléje, megnézte a gyanús alakot s aztán szépen, nyugodtan visszafordult. Azokat, a kik jobbak voltak hírüknél, Brunswick nem bántotta.

Akkor még semmit sem tudott a világ a virus rabicusról, de az én barátom értette a dolgát. Ha futni hagyta, a kutya nem volt veszett.

Halkan mondta el a jelenteni valóját, de az öreg úr nem csinált titkot a dologból:

A külvárosi Stanley másnap kétezer sornyi táviratot és sürgős levelet küldött haza. Csak a temetés után találkozhatott a tanárral, a gyorsvonat étkező kocsijában.

– Nem fejeztem be? Nos, az egyetlen lény, a ki igazán tudott diagnózist csinálni, egyszer tévedett. Rettenetesen tévedett. Futni hagyott egy veszett kutyát, s ez megmart három vagy négy kuvaszt, meg egy nyolcz esztendős fiút.

– Tudja, az ember, mikor bakot lőtt, tovább megy; Brunswick-kal nem így történt.

Az állomásfőnök, talán hogy több vigyázatra serkentse, kegyetlenül elkorbácsolta szegény barátomat. -252- Brunswick ebből megértette, mekkora hibát követett el. Nemsokára elpusztult, szegény; azt hiszem, szégyenében halt meg.

Nagyon büszke volt, nem tudta megbocsátani magának, hogy ekkorát tévedett. Áldozata lett a gőgjének. Csalhatatlannak hitte magát, s csalódását, bukását nem tudta túlélni.

Lássa, ez a mi felsőbbségünk. Minket, kivált ha megöregszünk, alázatosságra tanít az élet. Megtanuljuk, hogy közös sorsunk: minduntalan tévedni, s megelégszünk azzal, ha nem mindig tévedtünk.

A ZENÉLŐ ÓRA.

A vendéglőst is pofonokkal nevelték, mint a gerolsteini nagyherczegnő unokaöcscsét; nem ugyan azért, hogy komolyságra szoktassák, hanem az eljárás egyszerüsítése érdekében. Sőt nevelést jóformán csak pofon alakjában kapott, mert az a sok figyelmeztetés, mely az embert ismeretekre, ügyességre, jó modorra oktatja, nála mind ily epigrammatikus és csattanós formát öltött. Úgy hozzá szokott a pofonhoz, mint a hegyes vidékek lakói az esőhöz. A főpinczérek között található Pestalozzik azt állítják, hogy még nem volt sörhordó fiú, a kinek ez a nevelési rendszer megártott volna; és tagadhatatlan, hogy nincs a tettlegességnek az a sokasága, mely megakadályozná a pálma-természetű kis ficzkókat, hogy úgy nőjjenek, mint a sóska, és idővel nyalka számoló-pinczérekké, egészségtől duzzadó fogadósokká, sőt terebélyes városatyákká gömbölyödjenek ki. De hogy ez a nevelési rendszer valami különösen kedves emlékeket hagyna maga után a növendékek lelkében, ezt már senki se állítja. A vendéglősnek tehát nem volt rá oka, hogy elérzékenyedjék, ha a multra gondol, s hogy visszakivánja a régi szép időket. Mindazonáltal neki is megvolt a maga napsugaras gyermekkora. -254-

Ez a napsugaras korszak siralmasan rövid ideig tartott s megelőzte azt az időpontot, a mikor a vendéglős a pinczéri pályára lépett. Az apja még élt és falun laktak. A hogy’ körülnézett a világban, látta, hogy ő egy urasági kertésznek a fia. Ez nem gátolta abban, hogy a kis gróffal barátságot tartson. A kis grófot éppen akkor fogták el a Robinzon-hajlandóságok: ő volt a Péntekje. Naphosszat a mezőn csatangoltak; koronkint bebarangolták a nádast vagy az erdőt; övék volt az egész világ, és pedig az igazi. Nem mondhatni, hogy a gyönyörűségekből, melyek akkor az útszélen hevertek, a kertész fiának kevesebb jutott volna, mint a nagyúri csemetének.

Ebben az oly rövid korszakban történt valami, a mit a kertész fia soha többé nem felejthetett el. Egyszer a kis gróf így szólt hozzá:

– Játszszunk beteget. Te lészsz a beteg; én leszek az orvos, majd meg foglak gyógyítani.

Véletlenül senki se volt otthon, és a kis gróf becsempészhette barátját a kastélyba. Belopóztak a méltóságos nagypapa szobájába, és a kis gróf előkereste a játékszert.

– Látod, ez egy fecskendő – szólt a kis gróf – ezzel gyógyítják a nagypapát. Én most beszúrok a hátadba, bele fecskendezem az orvosságot, te csak nyögj, én majd meggyógyítalak.

A kertész fia levetette a zekéjét és az ingét, a műtét megtörtént, és a sikerült művelet után egyebet játszottak. De a kertész fia szórakozott volt.

A kis gróf megmutatta a nagypapa összes szerszámjait, elmagyarázta rendeltetésüket, és ezen nagyokat nevettek. Aztán bevitte barátját a többi szobába is. -255-

– Hát ez mi? – kérdezte Péntek, a tejüvegből készült poharakra és csészékre mutatva, a melyeket az ebédlő nagy edény-szekrényén látott.

– Ez? – felelt a kis gróf, – ez szájmosó. Evés után ezzel mossuk ki a szájunkat.

A kertész fia elképpedve nézegette a grófi házban felhalmozott csodadolgokat. Egyik ámulatból a másikba esett. A kis gróf mulatott barátja megilletődésén.

– Várj – szólt – mutatok én neked valamit, hogy olyat még az öregapád se látott.

Bevitte Pénteket egy másik terembe, s ott egy fali órához vezette. A fali óra nagy, négyszögletes alkotmány volt; üvegburkolatát széles, aranyozott keret környezte; az üveghez simuló számlapon egy tányérka alakú kivágást, s e mögött képet lehetett látni; a kép várkastélyt ábrázolt.

– Látod – szólt a kis gróf – én most meghúzom ezt a zsinórt és csodálkozni fogsz.

Megrántotta az óra mögül lefityegő vörös zsineget; a várkastély előtt tátongó ürbe egy különös öltözetü alakocska ugrott ki, valami hangszert tartva a két keze közt.

Zene szólalt meg, s nemsokára a várkastély kiugró erkélyén egy másik alakocska jelent meg: a vár kisasszonya. A zene tovább szólt, végre elhallgatott, s abban a pillanatban eltünt úgy a trubadúr, mint a kisasszony. Péntek nem akart hinni a szemének, és a fülének; úgy bámulta és hallgatta a csodát, mint a ki megkótyagosodott. S mikor az óra elhallgatott, mintha álmából ébredt volna fel.

A kertész fia akkor éjjel nem aludt olyan jól, mint máskor. Mindenféle zsibongást érzett a fejében; a trubadúr a mandolinnal meg a vár kisasszonya minduntalan megjelentek ágya előtt, s néha úgy tetszett neki, mintha az éjszakában ujra hallaná a zenét. Az akarat ezen az éjjelen ébredt fel benne. Arra gondolt, hogy egyszer majd meg fog nőni, és akkor neki is lesz holmija, a mit egészen a magáénak mondhat, talán még zenélő órája is lesz, a mely annyiszor szól, a hányszor akarja.

És ettől fogva napközben is sokat gondolt a zenélő órára. Föltámadt és folyvást bizsergett benne valami várakozás, a melyet azelőtt nem ismert. Gondolkozásának zürzavarában homályos, apró kivánságok kezdtek kergetőzni, de az égi szó, mely azontul folyvást ösztökélte – nem tudta: mire – továbbra is az a zene maradt, a melyet csak egyszer hallott s oly rövid ideig!

Álmodozóvá lett, de az álmodozás korszaka nála nem sokáig tartott. Kevéssel utóbb meghalt az apja, s őt bevitték a városba, hogy kenyeret keressen. És az első pofon, melyet gazdájától kapott, megismertette a való élettel.

Mikor üzletet nyithatott, már negyven esztendős, megállapodott gondolkozású férfiú volt, a kinek lehettek hibái, a kiről azonban az ellensége se mondta volna, hogy álmodozó természetű, vagy talán hóbortos. És mégis eszébe jutott a gyermekkori vágya, a melyről sohase tudott végképpen letenni. Addig motoszkált a fejében ez a gondolat, míg végre elhatározássá érlelődött. Igenis, vásárol egy zenélő órát; hisz nem is kerül olyan sokba. Hajdan, -257- a mikor először szállotta meg ez a vágy, a zenélő óra még új dolog és nagy fényűzés volt. Csak grófok engedhették meg maguknak, hogy ilyen játékszerrel szórakozzanak. Azóta a grófok kényesebbek lettek. Most már más játékokkal mulatnak, és azok a tárgyak, melyek nagyapáik termeinek díszét alkották, átköltöztek tőlük a közepes sorsú emberek lakásaiba. A zenélő óra nem ritkaság többé; népszerű lett és olcsó.

A terv tehát, melyet a napsugaras mult sugallt, nem tartozott a nagyralátás és a hóbortos költekező kedv ötletei közé. És a gyakorlati érzék, melyet a vendéglősben a fiatalkori pofonok már régóta felébresztettek, nagyra növeltek és élesen látóvá tettek, határozottan helyeselte ezt a tervet. Üzletét a kis emberek, a sokat iddogáló szegények számára nyitotta meg. Az ilyen ember mindig örömet talál egy kis muzsikában; a zenélő óra vonzani fogja a vendégeket, és meglehet, költekezésre csábítja őket. Így összekötheti a hasznost a kellemessel. Kielégítheti lelkének a szükségletét és gyarapítja üzletének jó esélyeit.

Számítása bevált. Potom pénzért remek szerszámot vásárolt. Az órát nem kellett zsinórral rángatni, hogy megszólaljon. Ha annak idejében felhúzták, azon kívül hogy pontosan mutatta az időt, minden negyedórában eljátszotta műsorának egy részét: egynegyedkor a Gerolsteini nagyherczegnő négyesének hat figuráját, félkor »egyveleg«-et a Troubadourból, háromfertálykor az O, du lieber Augustint és más kedélyességeket, óratöltekor pedig a legkedveltebb komoly zeneműveket: néhány himnuszt és indulót, a Búsul a lengyelt, a Fel, fel vitézek-et, a politikai költészet négy vagy öt gyöngyét, azokat, a melyek följegyezték, hogy: »jön az ánglus a hires vasuton«, s a melyekből tudjuk, hogy: »a portugáli finom gyapjat óhajt.« -258-

Az órának a külseje is megfelelt a haladottabb kor igényeinek. Aranyozása úgy csillogott a vendéglőnek puritán ízléssel hófehérre meszelt falán, mint az ékköves gyűrű a tisztára mosott munkáskézen. A környékről csodájára jártak, s a Vadszőlő közönségének előkelő része hetekig beszélt a zeneszámok szépségéről és változatosságáról. Vasárnaponkint, mikor az óra kora reggeltől késő éjszakáig szólt, annyira fokozta az általános jókedvet, hogy a legtakarékosabb embereket is könnyelműségekre, tékozlásra csábította s a vasárnapi bevétel rövid időn megkétszereződött.

A vendéglős az ilyen szép vasárnapoknak csöndesebb óráiban boldogan merengett el az óra csengésén-bongásán. Mégis csak szép az élet! Sorát ejti mindennek s a türelmes ember megéri, a mikor az élvezete is kamatokat hajt, apró kamatokat, a melyek azonban szaporodnak minden egyes zeneszámmal, minden egyes óraütéssel.

Az idő haladt; esztendők teltek el. A vendéglős nem gyönyörködött többé órájában. Megunta, mint megunta folyton locsogó feleségét, a kit egy könnyelmű pillanatában a konyhából emelt magához, mert egy hitves, a ki főz, mégis csak kevesebbe kerül, mint egy jó szakácsné.

Azokat a sebeket, a melyeket az idő ejt, az idő gyógyítja be. Ha a vendéglős megcsömörlött az örökösen hallott kétféle muzsikától, viszont érzéketlenné vált velük szemben. Idővel egyszerűen nem hallotta meg se az egyiket, se a másikat; nem törődött velük.

Csakhogy e közben a Vadszőlő közönsége is megváltozott. A helyiségnek másodszori, fényesen sikerült átalakitása után finomabb és módosabb nép kezdte -259- ellepni a vendéglőt. Ez az ujabb elem már nem igen élvezte az óra muzsikáját. A törzsökösebb előkelők közül néhányan fel is szólaltak, hogy éppen elég volna, ha az óra csak vasárnaponkint játszanék.

A vendéglős nem is bánta volna már, ha akár soha se játszik az órája. Éppen torkig volt a Troubadourral. De az óra, ha nem szólt, nem is járt. A helyébe tehát más órát kellett volna venni. A gyakorlati érzék pedig ekkorra már erősen kifejlődött a vendéglősben. Egy csöndes, jóviseletű fali óra ugyan nem került volna sokba, de a vendéglős, miközben megvagyonosodott, elvül tűzte maga elé, hogy: kerülni kell minden fölösleges kiadást, már csak babonából is.

S ha valamelyik vendég kifakadt az óra ellen, sok »igenis« és jobbra-balra hajlongás után így szólt magában:

Ámde az idő mindinkább rohant, az üzlet egyre jobban virágzott s a vendéglős gazdag emberré lett. Most már szűknek találta a Vadszőlőt; más, nagyobb helyiséget bérelt, egész szállót, melynek aranyozott, óriás czímbetűi Chicago város dicsőségét hirdették. Az uj vállalkozással azt is sikerült kivívnia, hogy a nyolczadik kerületbeli szabadelvű és demokrata kör Chicago város bérlőjét kinevezte udvari vendéglősévé. Ebédelő termeit tehát felülmulhatatlan fényűzéssel kellett berendeznie, mert a kör vezetői a szabadelvűséget és a demokrácziát úgy értelmezték, hogy vannak ők olyan urak, mint a Nemzeti Kaszinó tagjai. Multjával azonban nem akart teljesen szakítani. Tudta, tapasztalásból, hogy a kis piszkos garasokból lesz a szép vagyon, s azért Chicago városában is fentartott egy termet a kisebb igényű közönség számára. Itt, a -260- vörös terítékes asztalok közelében a zenélő óra is helyet találhatott.

De nemsokára a vörös terítékes asztalok mellett szorongó vendégek is beteltek a régi danákkal. A terem kicsiny volt a látogatók számához képest; a zaj nehézzé tette a beszélgetést, s a folyton ismétlődő egyformaság idegessé tette a vendégek új nemzedékét. A köz-elégedetlenség nem maradhatott titok, s a zenélő-órát száműzték a söntésbe. A csaposlegények arra valók, hogy helyt álljanak minden viszontagságban, elbánjanak a garázda vendégekkel, elviseljenek minden kalandot, s elviseljék szükség esetén a zeneművészetet is.

Hanem a söntés magától záródó ajtaját folyton csapkodták ki és be; hol az egyik, hol a másik ajtószárny nyilt ki, hogy helyet adjon a sok nyargalászó sörösfiúnak, s a hányszor valamelyik ajtószárny kinyilt, mindannyiszor kihallatszott az óra siránkozása:

– Nem megmondtam, – kiabált a söntésben – hogy azt a disznó órát senki fel ne merje húzni?!…

A tilalom arra való, hogy áthágják. A csapos-legények óhajtották tudni, hogy mikor hány óra, s bízván abban, hogy a gazda a fogadó kevésbbé előkelő helyiségeit csak ritkán tiszteli meg személyes felügyeletével, mégis csak felhúzták az órát.

Egyszer egy vendég, a kinek öt krajczárral többet számítottak fel, mint remélte, boszúságában maga elé idézte a gazdát.

– A pörkölt rossz volt – lázongott – és az a nyavalyás óra folyton zakatol. -261-

– Tüstént vigyétek a kamarába ezt a gyalázatos klepsidrát, mert ha még egyszer meghallom a nyafogását, mindnyájatokat megnyúzlak!

Egy sörhordó fiú ész nélkül kapta le az órát a szegről, a melyen csüngött, s száguldott vele a kamarába. Az óra még útközben is siratta Ponyatovszkyt.

A fiú, elkeseredésében, egy nagyot püffentett az ócska szerszám hátulsó, deszka-burkolatára. Aztán becsukta a sötét kamarába, mint egy rossz gyermeket, a kit meg kell fenyíteni.

Hanem a kamara nem maradhatott folyton bezárva; egyért-másért koronkint ki kellett nyitni, s a mint az ajtaja feltárult, a söntésbe és a vörös terítékes terembe minduntalan behallatszott az óra folytonos sírása.

… Így járnak az emberek közül is sokan, a kiknek nincs egyéb hibájok, csak az, hogy, míg körülöttük minden megváltozott, ők ugyanazok maradtak.

SZENT SZERAFIN MEGTÉRÉSE.

Élt Firenze városában egy érsek, Seraphino nevü. Apja után tulajdonképpen Calzolaio-nak hívták, de fiatal korában feljebbvalói és társai a mennyei szelídségért, mely lelkében lakott, és szép, kedvesen jóságos arczáért, mely a szeráfokra emlékeztetett, Seraphinónak nevezték el; és ez a név rajta maradt, mert – ámbátor sokáig élt – soha se cselekedett olyat, a mi erre a névre ráczáfolt volna.

Seraphino egyike volt a legerényesebb embereknek, a kik valaha e földi tereken bolyongtak.

Abban az időben Firenze városát polgárháborúk dúlták. Mindenki kivette részét a harczból: fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, a papok épp úgy, mint a világiak. Erőszakosságok, gyilkosságok, rokonnak rokon ellen támadása: a köznapi dolgok közé tartoztak. Ebben a sötét korszakban Seraphino volt az egyetlen, a kinek szívében épen élt Szent János rövid tanítása: »Fiaim, szeressétek egymást!« Seraphino a békét hirdette, a béke művén fáradozott, és életének egy nevezetes része abban telt el, hogy folytonosan könyörgött a körülötte viaskodóknak: hagyjanak fel az örökös küzdelemmel és éljenek istennek tetsző életet!

Ő maga soha se bántott senkit; mindenkivel szemben -263- nyájas volt, és nem vétett a légynek se. Szerette társait, szerette minden felebarátját, haragosainak – mert mégis voltak haragosai – megbocsátott. Az igazságtalanságot elszenvedte visszatorlás, panasz és szemrehányás nélkül; a maga kis körében fölmerült ellentéteket elsimítani, kiegyenlíteni törekedett. Az emberi életet mindenekfölött drágának tartotta; sőt azt vallotta, hogy az állatokat se szabad bántani, mert ők is isten teremtései. A mi nagy szó volt abban a korban, mely ugyancsak megszokta a vérontás látványát.

Seraphinónak ehhez a jó tulajdonságához más erények is járultak. Szerény volt és kivánságok nélkül való; lelkében nem talált helyet se a kevélység, se a nagyravágyás. Hűségesen engedelmeskedett minden isteni és emberi törvénynek; őszintén alázatos volt, és érdemei nem tették elbizakodottá. Végül – a mire akkortájt se özönlött a példa – tiszta életet élt.

Úgy látszott, nem csupán a haragot zárta ki a szívéből, hanem minden indulatot, minden szenvedélyt.

Szóval Seraphino ékes volt minden erénynyel, főképpen minden keresztény erénynyel.

Azért nem szorúl magyarázatra, hogy – bár távol esett tőle a nagyravágyás – már negyven éves korában érsekké lett. Nemcsak hogy nem törte magát ez után a nagy tisztség után: minden áron el akarta hárítani magától, mert a feladatot súlyosnak, erejét meghaladónak és mások jogos várandóságának tartotta. De hiába szabódott; vállalnia kellett.

A nép örült ennek a választásnak. Seraphinót mindenki tisztelte, és azok, a kik unták már a sok háborút és belső villongást, azt remélték, hogy az új, békésebb állapotoknak Seraphino erős oszlopa lesz.

Érsekségének mindjárt a legelső évében Seraphinónak még egy, eddig nem ismert erénye tudódott ki. -264- Kiderült, hogy nemcsak jóságos, békeszerető és kifogástalan életű, hanem egyszersmind ékesszavú.

Silvestrot, az új gonfalonieret, gyönyörű beszéddel üdvözölte, a mely mindenkit elragadott. A beszéd oly bátor volt, hogy még Silvestrónak is tetszett. De nem csupán bátor, hanem tartalmas is. Magasztos gondolkozásra valló, bölcs és megszívlelésre méltó tanácsok foglaltattak benne; gyönyörű útmutatás arra nézve, hogy az új gonfaloniere hogyan teljesítse tisztjét. Ezeket a bölcs tanácsokat ugyan Silvestro soha se fogadta meg, de ha a beszédnek nem is volt foganatja, ez nem kisebbíthette Seraphinónak az érdemét. Nem a hasznáért kell becsülni a szépet; a mi szép, önmagában is szép, szép akkor is, a mikor haszon, eredmény, siker nem kiséri.

E sokat igérő kezdet után Seraphino érsek egy vagy két éven át többször is szólt a firenzei néphez. És minél többször szólt, annál általánosabban csodálták ékesszólásának művészetét. A második alkalomtól fogva mindannyiszor a földi lét hívságairól és a másvilág örömeiről beszélt. Ez a fenséges tárgy sohase lelt hivatottabb magyarázóra. Seraphino olyan meggyőzően ecsetelte a földi élet nyomorúságait, és olyan lángoló lelkesedéssel, annyi rajongással, oly fennen szárnyaló képzelettel azokat a gyönyörűségeket, a melyekre a másvilágon tehetünk szert, ha idelenn szabályszerűen élünk, hogy az embernek kedve kerekedett nyomban meghalni, mert ki ne vágyott volna rá, hogy minél hamarább legyen része abban a tökéletes megtisztultságban, a melynek örömeit Seraphino eladdig el se képzelt színekkel tudta lefesteni?!

És ha Firenze polgárai akkoriban igen sűrűn küldözgették egymást a másvilágra, ez meglehet, nem egyszer tisztára jóindulatból és felebarátságból történt. Azoknak -265- is, a kik inkább csak hirtelen indulatból vagy egyszerűen gonoszságból öltek, némi mentségéül szolgált, hogy gonoszságukat nem tetézték hitetlenséggel s lelkiismeretükön valamelyest könnyítettek azzal a tudattal, hogy embertársukat csupán az egyik és éppen a hitványabbik életétől fosztják meg.

Természetesen Seraphinót nem lehet felelőssé tenni azért, mert kortársai az ő legtisztább szándékait rosszra magyarázták és rosszra használták. Közös sorsa ez minden tiszta szándéknak és öröktől fogva, mert a világi rossz öröktől való.

Nem lehet felelőssé tenni annál kevésbbé, mert Firenze lakosainak csak igen kevés alkalmuk volt arra, hogy az érsek ékesszólását félre magyarázzák.

Érsekségének harmadik évétől fogva Seraphino nem hallatta szavát; egyszer se, soha többé. Hirtelen kivonta magát mindenből, a mi a nyilvánosság előtt folyt le, s halvány, jóságos arcza örökre eltünt a prédikáló székből. Híre terjedt, hogy nagyon beteg; s az, hogy hetekig feküdt, igaznak bizonyult. Nemsokára lábra állott ugyan, de ékesszólásának csodálói ezután is hiába várták. Mindentől és mindenkitől visszavonultan élt a »halmok« magaslatán, és csak ritkán látták, a mint papjai kiséretében, botjára támaszkodva, olykor-olykor kisétált a sorompó felé. A kik sétautján találkoztak vele, fehér arczának láttára, aggodalmasan suttogták:

Pedig voltaképpen nem volt súlyosabb baja és az élete nem forgott nagyobb veszedelemben, mint azoké, a kik imádkoztak érte. De azt hitte, hogy valami lassan ölő, titokzatos kórság környékezi, úgy érezte, hogy testi ereje rohamosan hanyatlik, és ez az érzés nagyon megriasztotta. -266-

Első ifjúságában ugyanis beteges és rendkívül gyönge testalkatú volt. Gyakran vesződött kisebb bajokkal; koronkint lappangó lázak gyötörték és egyszer olyan csudálatos betegségbe esett, mely társait, a jó testvéreket, valósággal megijesztette. Nem tudott magáról és félrebeszélt. A jó testvérek rémületükben elhivatták Ruggiero mestert, a ki mindenkinél jobban ismerte a csillagok járását, az emberi szervezet titkait és a füvek gyógyító erejét. És a kis Seraphino, vagy az orvosságtól, vagy a sok fejcsóválástól, jobban lett. De mielőtt föllábadt, egy napon, a mikor azt hitték, hogy alszik, kihallgatta Ruggiero mesternek Filippo testvérrel való beszélgetését.

– Attól félek – szólt Filippo testvér – hogy szegény testvérünk nem lesz hosszú életü.

– Bizony, nem sok reménysége van rá – felelt Ruggiero mester. – Mindenből az látszik, hogy fiatalon fog meghalni, de ha nagyon vigyáz magára, ha mindenekben kiméli magát, megérheti, míg érsek lesz belőle.

Ez a beszélgetés nem ment ki a Seraphino fejéből. Nem szólt senkinek, de attól fogva őrizkedett a megfázástól; gondja volt rá, hogy a munkában való elmerüléssel meg ne erőltesse magát; távol tartotta magától az izgalmakat, és ha valaki olyat cselekedett vagy mondott, a mi mást haragra lobbantott volna, Seraphino megfékezte indulatát és így szólt magában:

– Nem, nem… azért is másra gondolok!… mert ha felindulok: ezzel is megrövidítem az életemet!…

Néha a rosszban is van valami jó, és nem lehetetlen, hogy Seraphino lelkének tökéletes épségét éppen ennek a mindig óvatosságra intő, elűzhetetlen, leküzdhetetlen, sötét gondolatnak köszönhette. Mert ifjúkorában őt is megkörnyékezte a kisértés, de Seraphino így szólt magában: -267-

– Nem, nem… a kisértés a gyehennához vezet!… A bűn megöli a lelket… megöli a lelket, és azonkívül aláássa az egészséget is!…

Ruggiero mester intelme Seraphinot végig kisérte egész életén. Nem mult nap, hogy ne gondolt volna rá; elhatározásait, majdnem minden lépését ez irányította; nyomot hagyott a szavain, rá nehezedett egész gondolkozására. Később, a mint mult az idő, és még folyvást életben találta magát: a kellemetlen emlék elveszítette erejét; néha, kivált tavasz idején, a napfény óráiban, fölszabadúltnak hitte magát, mint az elitélt, a ki a jó jelekből azt reméli, hogy kegyelmet kapott. De később is megtörtént, jóllehet ritkábban, hogy az éj sötétjében hirtelen felriadt, s virradatig küzködött a felejthetetlen mementóval. Gondolatainak szövevényéből akaraterejének minden megfeszítésével se tudta kiirtani; akármivel foglalkozott, a mementó ott vigyorgott elméjének munkája mögött.

Mikor érsekké lett, az új hivatalával kapcsolatos elfoglaltságok egy kissé elszórakoztatták. A köztisztelet sokféle megnyilatkozása jól esett neki és elevenebbé tette; új tennivalói, az ezekkel járó gond, a több emberrel való érintkezés egy kissé elterelték figyelmét a közelében borongó sötétségről, a melyről azelőtt alig tudta levenni a szemét. De ez nem sokáig tartott. Új környezete egy-két évi megszokás után nem szórakoztatta többé; betelvén legtitkosabb óhajtása is, nem volt, a mit czélul tűzhetett volna maga elé; elfoglaltságát megunta és rábízta alantasaira; tehette, a mit akart, tehát: csak gondolkozott, töprengett, tépelődött.

És ekkor egyszerre, váratlanul, újra meglepték azok a lappangó lázak, a melyek ifjúságát megrontották. Több, -268- mint húsz esztendő múlt el azóta; egy jó harmadrész emberélet. Már elérte azt a kort, a melyben az erősek közül is sokan kidőlnek; elérte, hogy érsekké lett, megélt annyi esztendőt, a mennyit Ruggiero mester a legjobb esetre jósolt, a mennyinél többet a csillagok járása nem igért neki, akárhogyan vigyáz, akárhogyan kiméli magát.

Seraphino megrémült. Mert akármilyen csodaszépen tudta ecsetelni a másvilág örömeit, azért mégse kivánkozott a másvilágra.

A mikor a lopva járó, alattomos láz egy éjszaka ismét felköltötte álmából és szívének vad dobogásából meggyőződött róla, hogy csakugyan beteg, a sötétségben összetette kezét és így imádkozott:

– Rex regum, dominus dominantium! Tudom, hogy ez a földi élet hitványság, siralom; csak pitvara az igazi életnek; keserves föltétel, a melyet a kiválasztottaknak elengedsz; megpróbáltatás, a melyen túlesni boldogság. Tudom, hogy gyarlóság, ostobaság, főbenjáró vétek: ragaszkodni ehhez a hívsághoz; mea culpa, mea maxima culpa! És mégis könyörgök: hosszabbítsd meg földi életemet! Az üdvösség, melyet a jóknak adsz, véges értelmünkkel föl nem fogható; ellenben ez a hitványság közel esik hozzánk, már megvan, szívünk szerint való, és valamint az örökélet, azonképpen ez is a te rendelésed! Érdemetlen szolgád vagyok; sokat vétkeztem, ha tettekkel nem is, legalább gondolatban. De a hit, a tiszta szándék, a jóakarat nem hiányzott szívemből; iparkodtam, hogy minél inkább megtisztuljak, gondosan ápoltam a Benned való bizodalmat és igaz lélekkel, buzgón hirdettem a Te igéidet! Rex regum, dominus dominantium! Esengek, hosszabbítsd meg földi létemet, a melylyel összeforrottam, a melynél egyebet értelmem nem bir felfogni! Avagy ha máskép parancsoltad volna: erősíts meg hitemben, azonképpen, -269- mint szegény szolgád rajta volt, hogy megerősítse hitökben a gondjára bizottakat, megtérítse a tévelygőket és felvilágosítsa a magukkal meghasonlottakat!

A láz és aggodalom ágyba döntötték. Ijedelmében meghagyta, hogy hívják ágyához Firenze legnagyobb tudósait. Ruggiero mester már régen meghalt, de tanítványokat hagyott, a kiknek annak idején megmagyarázta volt, hogy miképpen kell megfoltozni a mások életét.

A tudósok eljöttek, megnézték a beteget, és nem valami kisebb emberről lévén szó, hanem magáról az érsekről: igen-igen csóválták a fejöket.

Akárhogyan csóválták a fejöket, Seraphino meggyógyult. Meggyógyult, de csak azért, hogy ezentúl már csupán a remegésnek éljen.

A tudósok a csillagok járásából azt olvasták ki, hogy az érseknek kimélnie kell magát. Az érsek tehát kimélte magát. Tenyerének vizsgálatából kiderült, hogy a szellemi megerőtetés tette beteggé; az érsek tehát megfogadta, hogy többé nem fog szónokolni. Szemének fényességéből látták, hogy óvakodnia kell a templom hidegétől; arczának színéből kitűnt, hogy a bőjtölés ártalmára van. Az érsek tehát kikérte a betegeket megillető fölmentést, s tartózkodott úgy a böjttől, mint a misemondástól.

És ettől fogva csak az egészségét ápolta. Nyáron is meleg ruhában járt; gyógyító italokat, kenőcsöket, elixireket használt, továbbá, nemcsak hogy szónokolni nem mert, a közönséges beszédet is kerülte. Ha éppen kellett: suttogva szólt, hogy meg ne erőtesse a mellét. Ha a levegőre ment: testőrökkel vette körül magát, a kik megóvják az utonállóktól és más gonosz emberektől. Ha az étel nem ízlett neki, elszomorodott, és imádkozott, hogy egyébre gondoljon. -270-

Ezután se utasította el a szegényeket, a kik alamizsnáért folyamodtak hozzá; de a kuruzslókat, a kik ápolták, aranynyal fizette.

Multak az esztendők; megöregedett. És egész élete abban telt el, hogy folyton-folyvást oltalmazta földi lételét. Nem csinált egyebet, csak óvakodott a másvilágtól: napról-napra, reggeltől estig, egyedül azon mesterkedett, hogy minél később kerüljön oda.

Már jóval túl járt hatvanadik évén, a mikor harmadszor is megbetegedett. Halálos reszketés fogta el, homlokáról patakzott a verejték, és még a suttogás is elakadt a torkán. Mindenből úgy látszott, hogy meghal. A tudósok már nem is csóválták a fejöket; csak fölemelték szemöket az égre. Papjai összegyűltek ágya körül és sirtak.

Seraphino tudta kötelességét. Összeszedte minden erejét, és érczes, tisztán hallható hangon szólt hozzájok:

– Ne sírjatok! Az Úr azt rendelte, hogy elhagyjam ezt a siralom völgyét… legyen áldott szent akarata! Ne sírjatok, hiszen az örök életbe költözöm át! Hallgassátok meg utolsó szavamat: Gondjaitokba, buzgó gondjaitokba ajánlom anyaszentegyházunkat, lelketekre kötöm, hogy tántoríthatatlan hűséggel, teljes odaadással szolgáljátok! Lángoló buzgalommal terjesszétek az üdvözítő hitet, óvjátok a hívek erkölcsét, világosítsátok föl a tévelygőket és imádkozzatok bűnös lelkemért!

– Rex regum, dominus dominantium! Mindenhatóságodnak zsámolyánál, esengve, rimánkodva könyörgök: hosszabbítsd meg nyomorult életemet még egy évvel… egy hónappal… egy héttel… egy nappal… egy órával!…

Aztán érezte, hogy öntudata elhagyja és azt hitte, hogy meghal… De nem halt meg, csak elveszítette az eszméletét. -271-

S mialatt papjai a haldoklókért szóló imát mormolták körülötte, Seraphino, lázas álmában azt képzelte, hogy immáron egy szűk és nagyon homályos czellában fekszik, melyben csak annyi világosság derengett, a mennyit egy ajtóhasadékon át a kívül égő nagy tűz sugározhat be a sötét szobába. Arrafelé nézett, a honnan a kevés világosság derengett, s a hogy a szeme jobban hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy a szűk czella csak háromfalú, az egyik oldalán nyilt, de kívül is vakhomály ül a közelben és a tűzfény csak valahonnan messzebbről jöhet.

Mintegy feleletül megzendült a vezeklők kara. Nem tudta kitalálni, honnan hallatszanak a borzadályt keltő hangok, de tisztán hallotta ezt a szót:

És a láthatatlanok kara mind erősebben, mind rémesebben zúgta a korált… harsonaszó hallatszott, a mely egyre siketítőbben hangzott, átviharzotta a czellát és majdnem megrepesztette a fülét… Kétségbeesetten orditott föl… s a hangok orkánja hirtelen elült.

A csenddel visszanyerte az eszét is; valamelyest megnyugodott. Tehát a másvilágon van. Az igazat megvallva, egy kissé meg volt lepetve. No lám, csakugyan nem szűnt meg teljesen; a végesből csakugyan a végtelenbe lépett át! Nagyot lélekzett; egy kő esett le a szívéről. Akármilyen határtalan a bizalom, a bizonyosság mégis csak jól esik. Odalenn a legigazabbakat is nyugtalanná teszi az, hogy vaksötétbe kell ugraniok. A mit a gondviselés eltakart a földi szem elől, ismeretlenségével mégis csak izgatja egy kevéssé a halandó képzeletét, akármilyen erősen bízzék is az égi irgalmasságban. -272- S a milyen izgató az ismeretlentől való oktalan félelem: olyan vég nélkül megnyugtató a földöntúli béke, a lélek előtt megnyilt bizonyosság. Milyen oktalan volt, hogy annyit rettegett a megígért, várt, remélt, de ismeretlen világtól! És valami nagyon édes érzés járta át.

Hanem a mint tovább nézelődött maga körül, öröme egyre halványabbra vált; a vakhomály, melyen tekintete nem birt keresztül hatolni, megdöbbentette, s a végtelen csend félelemmel töltötte el. Azután valami eddig még nem ismert szorongás szállotta meg. Úgy tetszett neki, mintha köröskörül rémes árnyékok imbolyognának, mintha égő öntudatát jéghideg fuvallat járná át, s mintha lelkének mélyén egy szörny ütné fel a fejét. Újra rettegés fogta el; kiáltani szeretett volna, de nem tudott; mozdulni akart, de nem birt. És hirtelen átsajgott rajta a rémítő tudat:

– A hol vagyok, az nem az igazak örök hazája! Az a tűzfény a tisztító tűz fénye!

Tekintete oda meredt, a hol a kevés világosság derengett, és ekkor úgy rémlett neki, mintha a tűzfény erősödnék. Ez a látvány megriasztotta; nem akart oda nézni többé, de nem tudta elvenni a tekintetét. A czella nyílása pedig egyre világosabb lett. A tűzfény egyre sűrűbb kévékben ömlött a sötét falak felé; a nyílás egészen kivilágosodott; rettenetes, tűrhetetlen hőséget terjesztő fényesség öltögette be vörös és fehéren izzó, útálatos lángnyelveit a padló, a falak és a boltozat felé; végül egy lángtenger hömpölygött odakünn.

Könyörögni akart, hogy ne kelljen látnia ezt a rémséget. De elfelejtette összes imádságait, és érezte, hogy már gondolkozni se bir. Csak megkövesült tekintetében maradt még némi élet.

És látta, hogy a lángtengerben ördögök futkosnak, -273- a hátukon nagy puttonnal, a melyben a lelkeket vitték. Nehezen czipelték terhöket, és igen fáradtak lehettek, mert pántlika-alakú, vérvörös nyelvök ocsmány szájukból egész hosszúságában kilógott. Egy ördög éppen a czella nyílása mellett vonszolta terhét, s a puttonban ülő kárhozott bevigyorgott Seraphinóra. Seraphino dermedten bámult rá: megismerte Bonifácz püspököt.

Olyan iszonyat szállotta meg, a minőt a földön soha se ismert. Érezte, hogy teljesen elveszti az eszét és oktalanságában menekülni akart. De nem birt fölemelkedni fekvőhelyéről; mocczanni se tudott. Ekkor eszébe jutott Jézus Krisztus neve. Segítségül híván az isten fiának végtelen kegyelmét, kétségbeesésében még egy utolsó erőfeszítést tett; és tagjai most már engedtek akaratának, teste összerázkodott, térdének fagya fölengedett, törzse megmozdult, feje felszökkent fekvőhelyéről, és hátrafelé fordult, a menekvést keresve.

Csak ekkor látta, hogy valaki mozdulatlanul áll fekvőhelye mögött: egy hófehér lepelbe öltözött, gyönyörű arczú ifju, a ki végtelen nyugalommal nézett rá. Az arcza csodaszép volt, de a tekintete oly merő, hogy Seraphino ezt a tekintetet nem birta kiállani.

Visszabujt helyére, hogy ne lássa a szelíd és mégis vérfagyasztó szempárt, összekuczorodott, a mennyire tudott és fogvaczogva kérdezte:

– Én a Halál vagyok – szólalt meg amaz a feje mögött. – Én hoztalak ide, hogy nemsokára átadjalak az örök Igazságnak.

– Mennyei irgalmasság! – nyöszörgött Seraphino – Miért hoztál ide? Csak nem maradok itt?! -274-

– Istennek szent anyja, könyörögj érettem! – nyögte Seraphino – hiszen szándékaim tiszták valának!

– Szándékaid – szólt a Halál – benn voltak az égi serpenyőben, de porszemnek itéltettek.

– Quid tunc miser sum dicturus?! – tépelődött. – Mea culpa, mea maxima culpa! A serpenyőben talán úgy találtatott, hogy bizodalmam nem volt elég erős. De hiszen hűségesen hittem, követtem, hirdettem a szent tanítást!… Életemet imádkozással töltöttem el és nem szűntem meg könyörögni, hogy a mennyei irgalmasság erősítse meg bizodalmamat!… Cselekedetem igaz volt, mert mindent elkövettem, hogy megszilárdítsam másoknak a hitét, szándékom tiszta, mert nem volt egyéb igyekezetem, mint hogy egészen megtisztuljak bizodalmamban, még gondolatom is szenny nélkül való, mert végre is hívő voltam, jóllehet ez nekem nehezebb volt, mint másnak!

– Nem azért kerültél ide – szólalt meg újra a Halál. – Ha netalán vétkeztél ily gondolatokkal, bűnöd magától bocsánatot nyert. Az égi irgalmasság nem itéli el azt a lelket, a mely tökéletlenségében, oktalanságában, vakságában, nem éri föl észszel az ő végtelenségét, mindenható voltát és mindenütt jelenvalóságát. A midőn a megismerést elzárta a halandó elől, már előre megbocsátotta az emberi értelem minden megtévedését.

– De hát akkor miért kerültem ide?! – kínlódott Seraphino a kétségek között. – Hiszen nem voltak halálos bűneim! Nem vétkeztem a tíz parancsolat ellen a hét főbűntől tiszta maradtam, égbekiáltó vétket nem követtem el! Miért jutottam mégis a pokolba? Mi volt a bűnöm? -275-

– A legnagyobb bűn! – felelt a Halál. – A bűnök anyja!… az a bűn, a melyben az összes bűnök bennfoglaltatnak: az önzés!

– Az ember eredendő bűnben fogantatik – mentegetőzött Seraphino – de Jézus Krisztus mindnyájunkat megváltott!

– Nyiljék meg valahára a szemed! – szólt a Halál. – A te vétked nem az eredendő bűn volt, hanem a legnagyobb vétek: az életnek, az Isten mindenhatóságából kisugárzó erőnek gonosz eltékozlása. Az életben egy megbízást kaptál az Istentől: te ezzel a megbízással visszaéltél. Életednek rendeltetése volt: és te elvontad életedet a rendeltetésétől. Életednek egy czélt kellett volna szolgálnia: te életedet elsikkasztottad ettől a czéltól, és csak arra használtad fel, hogy minél hosszabbra nyújtsd, mert jól esett élned. Erényesnek képzelted magad, mert látszatra megtartottad a szabályokat. De vak voltál és nem láttad át, hogy mindenki annyit ér, a mennyit másoknak tesz, – a mennyi áldozatra, a mennyi önfeláldozásra képes, – a hányszor koczkára teszi jólétét és egész életét az egyetemesért. Azt hitted, hogy látod az Istent; és nem láttad azt, hogy az Isten nem óvja az egyén életét, csak az egyetemes életet óvja. Azt hitted, hogy istenfélő vagy és ügyet se vetettél a törvények törvényére. Hogy az istenségnek mik a czéljai az egyetemes élettel: nem nyilatkoztatja ki a halandónak, nem mondta meg neked sem; de megmondta, beleírta a lelkedbe, hogy az élet nem tulajdonod, csak véges birtokod; hogy nem a te czéljaidra kaptad, hanem rendeltetése van; kinyilatkoztatta előtted is, mert szíved megsugta, mire való az életed; tudtad, miért, mi végre születtél s hogy a földi pálya csak arravaló, hogy: közremunkálj az Ő czéljaira! Te nem vétkeztél a szabályok ellen és értéktelen holmikat nem -276- kapartál félre magadnak, de eltulajdonítottad, elsikkasztottad, elprédáltad a legbecsesebbet: azt, a mi egyedül isteni eredetű; nem loptál felebarátjaidtól, de megloptad az Istent!

Ebben a pillanatban a lángtenger becsapott a czellába. A vérvörös nyelvű, kaján pofájú ördögök berohantak, megragadták az érseket, és kihurczolták a rettenetes tűzbe. Előbb nyársra húzták, és testét, a melyet a földön annyira óvott a hidegtől, a tűzben megpörkölték, aztán beledobták egy forró olajjal teli, roppant medenczébe, a melyben ezer meg ezer kárhozott lélek visított és üvöltött… Seraphino elordította magát, és fölébredt.

A verejték csorgott a homlokáról, de betegsége elmúlt. Még aznap fölkelt, és környezete álmélkodva látta, hogy frissebb és egészségesebb, mint valaha.

De még jobban csodálkozott mindenki, a mikor kitűnt, hogy az érseket mennyire megváltoztatta az a betegség, a melyből csak valamely isteni csoda gyógyíthatta ki.

Seraphino attól a naptól fogva, a mikor talpra állott, egészen más ember volt, mint előbb.

Az első dolga az volt, hogy elbocsátotta összes kuruzslóit, és az aranyakat, a melyekkel azelőtt szolgálataikat fizette, a szegények között osztotta szét.

Aztán visszatért a városba, és megjelent az emberek között, hogy segítségökre legyen.

Éppen akkor a pestis tizedelte meg Firenze lakóit. Seraphino sorra járta a betegeket; ápolta, s vigasztalta őket, és feladta nekik az utolsó szentséget. Később az Arno kiáradt; az ősz érsek csónakon járta be az elárasztott városrészt, kinyújtotta megerősödött kezét a vízbefúlók -277- felé és partra szállította őket. Ellenség támadta meg a várost; Seraphino beállt a harczolók közé. Tűzvész ütött ki, mely elhamvasztotta Firenze legnépesebb épületeit; az érsek elsőnek jelent meg a szerencsétlenség helyén, elsőnek rohant be az égő palotákba és megmentett kilencz gyermeket.

Százszor tette koczkára életét, de a veszedelem, melyet mindenütt keresett, elbújt előle. És száz évig élt.

Az emberek pedig, midőn látták, mire képes az az aggastyán, a kit hatvan éves koráig haldoklónak ismertek, igen elcsodálkoztak.

– Milyen erősnek kell lennie annak a hitnek, a mely készséget ad ekkora önfeláldozásra!

Akkortájt sokak lelkét hitetlenség szállotta meg, az a betegség, a mely ragadósabb és gyilkosabb a pestisnél. Seraphino Istenhez térítette őket, mert a hitetlenek, látván, hogy az ősz ember mind a két karján siránkozó angyalokat hurczol ki a tűzből, önkéntelenül így kiáltottak föl:

OSTOBA ÁGOST HALÁLA.

Ostoba Ágost nem esett le a trapezről; kis fekete lova, a berber Kara Musztafa, nem rugta homlokon; az a kártya-alkotmány se szakadt le alatta, a melynek legtetején mint karnevál-király trónolt. Ostoba Ágosttal az történt, hogy a mint egy szép tavaszi délután csöndesen üldögélt az Artista-kávéházban, s unatkozva olvasta az amerikai Művészélet híreit, egyszerre csak lefordult a székéről s odavágta a fejét a padlóra.

Az Artista-kávéház délután mindig tele van emberrel. Ostoba Ágost körül, a baleset előtt, egy sereg mindenféle fajta művész zsibongott. Mellette egy csapat leány ült, a kik Bing impresszáriót, a zsiványok királyát szidták, vagy a Bing hirdetéseitől elvakultan az újvilág kincseiről beszéltek, álmodoztak.

Az asszonynép sikoltozva ugrált szerte, a mikor a szalonkabátos hústömeg oda esett a kivágott czipős, formás lábak elé. A férfiak ellenben oda rohantak, s a kávés, a kinek első gondolata az volt, hogy az ijesztő látvány sokat árthat üzlete jóhírének, ordítva intézkedett, hogy a holtra vált embert vigyék a kisebbik külön szobába. -279-

Ez azonban nem történhetett az óhajtott gyorsasággal, s az utczáról sokan meglátták a jelenetet. Egész horda tódult be a kávéházba, s a csaposlegények, a kik Ostoba Ágostot az ablaktalan fülkébe átszállították, alig tudtak maguknak utat törni. Valahonnan egy orvos is előkerült.

A külön szoba ajtaját becsukták, s míg a tíz ember közt szorongó orvos a gutaütöttet élesztgette, a rejtelmesen zárt ajtó körül ijedt, de azért nem kevésbbé lármás tanácskozás indult meg. Ez a tanácskozás nem arra irányult, hogy a hirtelen érdekessé vált szalonkabátba miképpen lehetne új életet önteni, hanem hogy a hasonló sorstól hogyan óvja magát, a ki még ráér óvakodni. Mindenki azon tanakodott, hogy mi okozhatta a szerencsétlenséget, mintha különös események és egyéni hibák nélkül soha se halna meg az ember.

Csak azok hallgattak, a kik tegnap este még vígan pofozkodtak vele a porondon. De ezekről az elfehéredett arczokról szintén ezt a kérdést lehetett leolvasni:

– Mi történhetett vele? Tiz évvel ezelőtt még gondtalan biztonsággal ugrott egyik trapezről a másikra, sohase szédült. És most, tessék, nem tud megállni a lábán! Mi történhetett vele?

Mindenki megkönnyebbedett s mikor szájról-szájra járt, hogy az orvos a beteg fölépülését reméli, a kávéház visszakapta rendes képét. Este, a czirkuszban, még sokat beszéltek arról, hogy kár volt Ágostnak ifjú éveiben oly sűrűn iddogálni, de ezzel le is tárgyalták az esetet. -280-

A következő napok mintha az orvosnak adtak volna igazat. Ágost jobban lett, hat hét mulva elhagyhatta a kórházat, megint tudott járni és beszélni. De méltóztassék elhinni nekem, hogy akármit mondott az orvos, Ostoba Ágost végérvényesen meghalt ott, az Artista-kávéház külön szobájában.

II.

– Tartsa meg azt az életrendet, a melyet megszabok. Ne egyék húst, ne egyék tésztát, ne egyék fűszerest, ne egyék czukrost, ne egyék sokat, ne egyék keveset. Ne egyék levest, a leves fölösleges teher a gyomornak. Ne egyék főtt húst, az nem tápláló. Ne egyék olyat, a mi izgatja, s ne egyék jóllakásig. Nem szabad bort inni, nem szabad szivarozni. Tartózkodjék minden izgalomtól, értse meg: minden izgalomtól. Mozogjon, de ne erőltesse meg magát; el ne tespedjen, de valahogy eszébe ne jusson ugrándozni. A fő: a jó levegő. Ne járjon kávéházba, feküdjék le korán, s tartózkodjék sokat a szabadban. De vigyázzon, mert az esti levegő nem tesz jót önnek. Menjen délvidékre, minél előbb, de akárhol lesz, hat óra után csukja be az ablakot. A fő az, hogy: mozogjon, de ne mozogjon sokat.

Egy kicsit megbutult a sok jótanácstól; hirtelen nem tudta, hogy mit szabad hát csinálnia? Hogy némiképpen kiigazodjék, megkoczkáztatta ezt a kérdést:

Ez az egyelőre folyton ott hangzott Ágostnak a -281- fülében. Megértette, hogy nemsokára meg fog halni, s egyébre nem tudott gondolni.

Őrült félelem fogta el. Napokat töltött folytonos rettegésben, s folyton az utczát járta, mintha, a míg talpon van, nem érné utól a nyomában járó veszett kutya. Néha a sok járásban halálosan elfáradt, s csak mikor nem birta tovább, vette észre, hogy áthágta az orvos rendeletét. Ilyenkor azt képzelte, hogy ezzel a sok-sok ezer lépéssel csak még közelebb jutott a halálhoz; figyelni kezdte magán káros cselekedete hatását, s szíve vad kalapálása úgy elrémítette, hogy ordítani szeretett volna.

Sajnálta az időt, a melyet alvással töltött el. Azalatt nem élt; azzal is kevesebb. Éjjel pedig kétségbeejtette, hogy nem tud elaludni. Segítségért kiabált volna, ha nem szégyenli magát; s felköltötte a szomszédait: tegyenek vele valamit, hogy el tudjon aludni.

Ágost szeretett volna még sokáig élni. Borzadva gondolt a sírra, a koporsóra, a férgekre. Mért nem hagyják a halottakat a szabadban, a napon? Mért nem adnak nekik legalább akkora helyet, mint egy vasúti kocsi? Mért nem védik őket tudományos szerekkel az undok állatoktól, a míg csak egy parány van belőlük? De a legborzasztóbb mégis az: nem lenni!… A nap süt az égen, a virágok nyílnak, a lányok szeretkeznek, az utczákon vidám zsivaj közepett aczélizmú fiatal fiúk biczikliznek, a villámos csilingel, az emberek sietnek a czirkuszba, él ló, kutya, hernyó, légy, csak ő nem él, s azzal, hogy ő nem él, úgy nem törődik senki, mint a hogy nem törődnek egy eltaposott bogárral, a mely volt, vagy nem volt, mindegy!… -282-

Ötvennyolcz éves volt, de vannak kilenczven éves emberek is. Mért nem jutott neki is annyi, mint ezeknek a szerencséseknek? Irigyelte az öregeket: mennyivel többet értek el, mint ő!… S irigyelte a fiatalokat: ezeknek még milyen sok van hátra!… És úgy nézett az emberekre, mintha megrabolták volna a legféltettebb kincsétől.

Mióta tudta, hogy nagybeteg, nem szeretett senkit. Ha férfival kellett beszélnie, az járt az eszében, hogy ennek a szavai elcsennek valamit az idejéből; ennek könnyü, de neki, szegény fejének! Ha lányt látott, gondolatában gyűlölettel kérte számon a jövő szerelmeit, a csókokat, a melyeket ez a leány akkor ad, mikor ő már por, hamu, föld, semmi.

Egyszer az orvos, a ki észrevette, hogy az állapot a szokottnál is rohamosabban romlik, azt mondta neki:

Sietett engedelmeskedni, de olyan félénken lépett a beszélgetők körébe, mintha bocsánatot kért volna tőlük, hogy születni bátorkodott. Alázatosan hallgatta őket s bár nem érdekelte, a mit mondottak, csak akkor vált meg tőlük, a mikor magára hagyták. Beléjök ragaszkodott, mintha a körülötte levő életben rejlenék az ő élete is, s elevenségük, mozgékonyságuk, függetlenségük láttán mindenkinél alábbvalónak érezte magát. Összehasonlította magát velök, s arra az eredményre jutott, hogy őt már talán a hülyeség környékezi. Gyógyító szernek használta a társaságot, de ennek a gyógyító szernek a használata után még többet szenvedett, mint előbb.

A czirkuszba nem igen mert elmenni, mert ahányszor arra járt, az irigység és emlékei nagyon fölizgatták: mindig az érütését számlálva tért onnan haza. -283- Tudta, hogy sohase léphet föl többé, de beletörődött ebbe is, csakhogy valamivel tovább élhessen. Volt egy kis megtakarított pénze; mindezt rászánta, hogy a mennyire lehet, meghosszabbíthassa az életét. Elment délvidékre, s hat óra után becsukta az ablakot, lefeküdt korán, mozgott, de nem mozgott sokat, nem ivott, nem szivarozott, szabály szerint evett, nem gondolt egyébre, csak az egészségére, s miután minden orvosi rendeletet pontosan megtartott, a nagy vigyázat izgalmai következtében a második gutaütés sokkal korábban következett el, mint az orvos várta.

III.

A harmadik gutaütés alkalmával Ostoba Ágost halálát már az orvosnak is el kellett ismernie. A halottkém kiállította a bizonyítványt, az anyakönyvvezető följegyezte az esetet, az ujságok néhány jóakaró sort szenteltek a kedvelt pojácza emlékének, s Ostoba Ágost akárhogy kapálódzott előbb, alaposan belenyugodott sorsába.

Ostoba Ágost ekkor már senkinek nem hiányzott. Családja nem volt, s a czimborái régen megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy Ostoba Ágostról le kell mondaniok. A legtovább Kara Musztafa nyihogott gazdája után, mert a kis berber csődörrel más nem tudott bánni, csak a bohócz, s mikor Ágost megbetegedett, a tudós lovacska leszorult a porondról. De azóta Kara Musztafa is beletörődött a megváltozott életbe, s Kara Musztafa számára Ágost nem akkor halt meg, a mikor gazdája szíve nem vert többet.

A czirkuszban helyét már régen betöltötték, s az új Ostoba Ágost egy év óta közkedveltségnek örvendett. Mégis a temetés után az Artista-kávéházban sokat beszéltek a régi pályatársról. -284-

A fiatalabb emberek úgy találták, hogy végre is eleget élt. Az öregebbek: hogy nem folytatott észszerű életmódot.

S mindenki tudott róla egy-egy kis esetet, mely élénken jellemezte, mennyire félt mindig a haláltól.

De erről senki se tudott többet, mint az egyik istállómester, a ki Ágostot betegségében a leggyakrabban látogatta meg. Ez az istállómester volt az, a kit hajdan, mikor Ágost még harsogó derültségeket fakasztott, a fárasztó lovaglások szüneteiben, a közönség nagy vigasságára, addig pofozott, míg nem az istállómester dőlt ki, hanem Ágost esett össze a fáradtságtól.

Az istállómester sok részletet tudott a beteg pojácza halálfélelméről, s beszélgetés közben utánozni kezdte azokat a vadállati hangokat, melyeken a bohócz, mikor már a végét járta s a betegségtől bárgyuvá lett, részvevő látogatója előtt elbőgte a haláltól való irtózását.

Az istállómester olyan mulatságosan utánozta ezeket a hangokat, hogy mindenki nevetett.

A meglehetősen váratlan hatásból egy hasznos ötlet fogamzott. Az egyik pojáczának eszébe jutott, hogy a szünetek közt mulattatóan lehetne eljátszani Ostoba Ágost halálát. A jelenet magva az volna, hogy az öreg Ostoba Ágost sehogy se akar meghalni; rúg, kapál, mikor az ördög el akarja vinni; tele bőgi betegségével a világot s mégis kijátszsza az ördögöt, úgy hogy az ördögnek végül bottal kell agyonvernie.

Az ige három nap mulva testet öltött, s az istállómester Ostoba Ágost jelmezében kaczagtatóan játszotta el a komédiát. Az istállómesternek a czirkuszban eddig nem igen vették hasznát; ezzel a mutatványával egyszerre a legnépszerűbb művészek közé emelkedett.

AZ ELÉGTÉTEL.

Huber úr vasárnap délelőtt sétálni vitte a gyermekeit: pápaszemes, vézna, komoly kis fiát – egy összeaszott öreg legénykét – és tíz esztendős nyurga leánykáját, a ki olyan érdeklődéssel nézelődött az utczán, mintha bizony rá is tartoznék ez a szép világ. Szegényke, még nem tudta, hogy semmi köze a föld kéjeihez, s hogy a napsugárt, és a víg zenét, a holdvilágos éjeket a Como partján s a velenczei szerenádokat, a bálokat és a harangzúgásos szerelmet, a patakzó gyémántot, a pezsgő gyöngyöző nedűjét, s a libegő, suhogó, varázslatos selyemruhákat nem az ő számára találták fel. Fogalma se volt róla, hogy a papája azok közé az alsóbbrendű állatok közé tartozik, a kiket erkölcsi halottaknak nevez a világ, s hogy következésképpen ő rá is csöndes, nagyon csöndes élet, nagy meghúzódás és mostoha szerencse, sok lemondás, és még több megaláztatás várakozik.

Száraz, hideg januári nap volt, s a merre mentek, keményre fagyott hó csikorgott a lábuk alatt. Az öreg legényke apró léptekkel baktatott előbbre, s szomorúan nézte a csillogó jégszemektől fehérlő útat, mintha érezte -286- volna, hogy minden lépése egy igen-igen komor helyhez viszi közelebb. A leányka folyvást csipogott, mint egy sárga szájú kis veréb, s Huber úr elmélázott.

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz – tünődött magában. – Nemsokára meg fognak tudni mindent…

– Vincze, Malvinka – figyelmeztette gyermekeit – amott jön Bórenbukk báró, a méltóságos úr. Szépen köszönjetek neki, mint jól nevelt gyermekekhez illik.

Csakugyan, egy viziló formájú emberi lény jött velök szembe, csodás télibundában. Nagyokat fújt, s látszott rajta, hogy igen haragszik az asztmára, mely földhöz vágja még őt is, húsz milliónyi vagyon hatalmas urát.

A pénzes-zsák, nehézkes léptekkel bár, egyre közeledett. Mikor már csak néhány lépésre voltak tőle, Vincze levette a kalapkáját, Malvinka bókolt, s Huber úr mély tisztelettel köszönt a földesúrnak:

Bórenbukk báró leereszkedéssel fogadta a társas üdvözlést s megmozdította a kalapját. Nem szólt, de nézéséből, a mely szomorú volt, mint egy beteg tehéné, határozott jóakarat volt olvasható.

Huber úron valami édes melegség futott végig. Ime Bórenbukk báró, a ki a legnagyobb úr az egész megyében, megint nyájasan, sőt határozott szivességgel fogadta és viszonozta az ő szerény köszöntését! Pedig nem lehetetlen, hogy Bórenbukk báró, a ki azelőtt mindenütt megfordult, annak idején hallott az ő ügyéről… És Bórenbukk báró mégis visszaköszön neki, századszor, újra, mindig.

Tehát ismét megvolt a vasárnapi öröme. Mert voltaképpen azért andalogtak erre minden vasárnap délelőtt, hogy módjában legyen Bórenbukk bárót higienikus -287- sétáján üdvözölnie, s hogy aztán az új találkozóra várva, erre a kegyes kalapemelintésre gondoljon szüntelen, a jövő vasárnapig…

Bórenbukk báróról sok rosszat beszéltek. Hogy katonák élelmezéséből gazdagodott meg, s hogy a hol Bórenbukk báró volt a vállalkozó, ott nyomban kiütött a tifusz. Huber úr azonban nem hitte el ezeket a meséket. Hogy ez a jólelkű, nyájas ember szegény katonák zsírján hízott volna ily kövérre!… Micsoda ráfogás!

Meg volt írva, hogy ezen a vasárnapon a szokott öröme ne legyen teljes. Már hazafelé tartottak, a mikor a vasúthoz vezető utczából hirtelen előbukkant a szolgabíró alakja. Huber úr hirtelen félrenézett; fakó arczán könnyű pirosság futott végig.

A szolgabíró fütyörészve haladt el mellette, s Huber úr lehorgasztotta a fejét.

Már vagy öt éve nem köszöntek egymásnak. A szolgabíró egyszer fenn járt Pesten, s a mikor onnan visszatért, Huber úrnak úgy rémlett, hogy nem akarja meglátni az ő szerény köszöntését. Bizonyosan hallott valamit odafönn; ámbár ki foglalkoznék még ma is az ő szerencsétlen ügyével?!…

Lehet különben, hogy csak véletlen volt az egész. Talán: eleinte nem vette észre Huber urat, s később nem sokat törődött vele. De Huber úr azóta nem mert köszönni s többé nem látták meg egymást.

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz. Nemsokára meg fognak tudni mindent. -288-

II.

Huber úrral az történt, hogy ide s tova húsz évvel ezelőtt, elveszett a kezén egy pénzes levél. Huber úr akkor a mozgópostánál volt. Egy örökre emlékezetes éjszakán tizennyolcz pénzes levelet vett át s másnap reggel csak tizenhéttel tudott beszámolni. Az, a melyikben a legtöbb pénz volt, eltünt szőrin-szálán.

Mikor vallatóra fogták, azzal védekezett, hogy tévedésnek kell lennie a dologban. Igaz, hogy tizennyolcz levelet ismert el, de valósággal csak tizenhetet vett át. Mikor újra megolvasta a leveleket, már csak tizenhetet talált; s akárhányszor olvasta meg, mindig csak tizenhét volt.

Az átadó vállat volt. Ő mind a tizennyolcz levelet ott hagyta a Huber úr asztalán. Huber úr érezte, hogy el van veszve.

Ő, titokban, ezt a másikat gyanusította; a másik őt. A látszat Huber ellen volt. Hosszan húzódó vizsgálat után kimondották, hogy a tolvajlást nem lehet megállapítani; Huber urat azonban szélnek eresztették.

Nem maradt meg az első gondolata mellett; nem lőtte agyon magát. Mikor ártatlan!… S eleinte azt képzelte, hogy szemébe fog nézni az embereknek. De ez nehéz munka volt; lassankint belefáradt. Volt egy pár jó embere, a ki úgy tett, mintha nem szégyelné a vele való ismeretséget, de észrevette, hogy voltakép ezeknek is nagyon terhére van.

Hová bujjék el? Egy darabig azt hitte, hogy erre a czélra a nagyváros a legalkalmasabb. De a váratlan találkozások, néptelen mellék-utczákban, a hol ismerősöknek oly bajos egymást kikerülniök, elűzték a központból.

Végre – lassankint felejteni kezdték az ügyét – -289- menedéket talált egy kis városban. Valami csekély hivatala is akadt. S hozzá látott, hogy új életet kezdjen.

Nem bántotta senki, s nyugodtan élhet, ha nem lát folytonosan rémeket. De elég volt egy hideg szó, vagy egy szokatlan tekintet, hogy kétségbe essék. Az a kicsinylő bánásmód, a melyből minden alantas sorsú ember kiveszi a maga bőséges részét, Huber urat lázba ejtette. Nem mert közeledni senkihez, s az idegen, a ki görbén nézett rá, nem sejtette, hogy egy kést forgat meg ama másik ember folyton vérző szívében.

Vannak nyomorúságok, a melyeket csak kettesben lehet elviselni. Huber úr kétségbeesésében megházasodott. Volt egy leány, a ki ismerte a szégyenét, s nem vetette meg érte. Huber úr azt a bolondot eszelte ki, hogy mivel nincs egyéb megosztani valója, megosztja vele, szegénynyel, a szégyent.

Emez okosabbat gondolt, mint Huber úr, s még elég jókor meghalt. Sajnos, nem idejekorán. A nyurga kis lány és a pápaszemes fiú homályosan még emlékeztek reá.

Hosszú időn mindenbe beleszokik az ember. S Huber úr, ha valami gazságról volt szó, találva érezte magát.

III.

Egy szép nap Huber úr azt olvasta az ujságban, hogy odafenn, Pesten, megtalálták a becsületét.

Szétbontottak egy ócska, vasúti postakocsit, s ennek egyik hasadékában ráakadtak a húsz évvel ezelőtt elveszett pénzes levélre. A levélben benne volt a régi, sok szép bankó; a Huber János becsülete hiánytalanul, makula nélkül. -290-

Huber úrnak reszketni kezdett a keze, mialatt az ujságot betűzte, s a hogy fátyolozott szemmel tovább olvasta a hírt, két nagy, kövér könnycsepp folyt végig fakó arczán.

Másnap megérkezett ártatlanságának hivatalos elismerése is. Az igazgatóság levelet intézett hozzá, melyben őszinte sajnálkozását fejezte ki.

Huber úr, húsz évi görnyedtség után, megkisérlette kiegyenesedni. S a hogy körülnézett, csodálkozással vette észre, hogy a világ nyugodtan forog tovább.

A Huber úr kis városkáján nem lehetett észrevenni semmi különös változást. A lakosság nem forrongott; sokan nem is olvasták a hírt, mások nem tudták, hogy Huber úrról van szó.

Huber úr, hogy elégtétele teljes legyen, felutazott a fővárosba. Itt, fennen köszöngetett húsz év óta nem látott ismerősöknek, a kik nem ismerték fel. Elfelejtették azok Huber urat, régen.

De Huber úr nem nyugodott s fölkereste az egykori pályatársakat. Ezek már mind szép állásban voltak, s Huber látása nem igen izgatta fel őket. Egy negyedóráig elbeszélgettek vele s megkinálták szivarral. Azután a régi bizalmassággal nyilatkoztak meg előtte:

– Most már, kedves János, eredj haza. Nagyon sok a dolgom, rendkivül sok. De hidd el, őszintén örülök.

S Huber úr észrevette, hogy éppen úgy lenézik, mintha semmi se történt volna.

Huber úr, hogy kárpótolja magát, megizlelte a vastag szivarokat s elment az orfeumba. De a havannáktól -291- fejfájást kapott, s rájött, hogy az orfeum igen szomorú mulatság.

Belátta, hogy nincs egyéb hátra, mint haza utazni, s folytatni ott, a hol elhagyta.

IV.

Mikor a következő vasárnap Huber úr megpillantotta Bórenbukk bárót, a ki orvosa karján közeledett feléje, hálával teli szivvel, megilletődötten emelte meg a kalapját, s mint rendesen, most is figyelmeztette a gyermekeit:

– Vincze, Malvinka, szépen köszönjetek a méltóságos úrnak, a hogy jól nevelt gyermekekhez illik.

De, méltó meglepetésére, Bórenbukk báró ez egyszer nem nyúlt a kalapjához s csak az orvos fogadta a köszöntést.

Mialatt Huber úr álmélkodva nézett vissza a továbbhaladókra, Bórenbukk báró megkérdezte az orvostól:

– Nem lopott ez, szegény, semmit a világon. Ellenkezőleg, most derült ki, hogy igazságtalanul gyanúsították.

– Igen – felelt a báró – olvastam az ujságban. Különben nekem mindegy.

MELANCHOLIC.

Mikor a Trial-Stakes-ben Melancholic a távolságoszlopnál előre dugta a fejét, Bálvándy Viktort valami olyanforma szédülés fogta el, a minőt Bonaparte érezhetett Afrikában, látván a szemhatáron az első győzelemnek pirkadását. Egy fénysugár lobbant fel előtte, mely hirtelen megvilágította az egész jövőt: Jénát, Wagramot, Austerlitzet. A tömeg még javában ordítozott: »Lancaster! Fanfare! King Kaliko!« – de Viktor már látta, hogy Steerforth, Lantelme és Blossom erősen sarkantyúznak, míg Plunkett nyugodtan ül a helyén. Nem tévedett.

A csöngetéskor Lancaster lovasa fölemelte ostorát, Melancholic ellenben megnyúlt, mint a rétes tészta, s a vert had élén a madár biztosságával vonult a birói páholy felé. »Melancholic! Az outsider, a hogy akar!« – rivalgott a bécsi ló-kritika előkelő világa. Viktor nem látott többé semmit. Valami édes melegség tánczolt végig rajta, a feje bőrétől a lábujjai hegyéig; szeretett volna örömében sírva fakadni, s egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha a homloka alatt, a fülében, a gégéjében, mindenütt egy-egy szív kalapálna vadul. Végre!

A kis Strachwitz Hanna, a ki elveszve lehetetlen angol gúnyájában előtte álldogált, levette pisze orrocskája -293- mellől a nagy aluminium-ágyút, s hézagos lelkesedéssel, de jóakarattal szólalt meg, mialatt szelíd, vértanú-tekintete King Kaliko-t követte:

Viktornak úgy rémlett, mintha ezer mértföldről jönne ez a náthás hang. De mire szokott, hidegvérű mozdulatával arra fordult, már leszámolt a pillanatnyi gyöngeséggel. Egy egyiptomi isten nyugalmával köszönte meg a szerencse-kivánatot, s hozzá tette:

Már készen volt az élet-terve vagy tíz esztendőre. Ebben az élet tervben nevezetes szerepet játszott egy helyes kis skócziai kastély, a hol tavaly vendég volt a nagy vadászatokon.

Le akart menni a mázsálóhoz, hogy megveregesse a lova nyakát, de előbb egy tuczat kezet kellett megszorongatnia, köztük a Miczi herczegnőét, a ki azzal ölte, hogy vele rakatta fel az öt forintjait a totalizatőrre. Miczi herczegnő el volt ragadtatva, mert kiszámította, hogy legalább negyven forintot kellett nyernie Melancholic-on. Ellenben keveselte a Viktor kénytelen-kelletlen kedveskedését s meg is jegyezte:

Csak éppen annyira örült, hogy a hangja egészen elrekedt az izgatottságtól. Már látta magát a windermere-i kastélyban, a hol majdan el fogja felejteni első ifjúsága összes rossz emlékeit, a gázgyárt, a vendéglősöket és a szabókat, a kikkel alkudoznia kellett, s az ugocsai kis sasfészket, a hol annyit olvasta Homért, s a hol a fejébe vette, hogy egykor meg fogja hódítani a világot. A friss tavaszi szellő vígan zizegett végig a Freudenau -294- satnya növényzetén; s a két hatalmas fúvó a Viktor mellkasában teljes erővel szivattyúzta az éles levegőt, mely szinte újnak, ismeretlennek tetszett neki. Az ezerhatszáz méteres pálya indítási pontja gyöngyszürke színekben úszkált káprázó szeme előtt; Viktor gyönyörűnek látta az egész világot.

Egyszerre azonban észrevette, hogy ennek a sok verőfénynek van egy kis árnyéka is. Ez a négy láb magas árnyék ott lézengett mellette, Miczi herczegnő mögött, s természetesen nem lehetett más, mint Ilyasevics Lázó.

A kis torz-szülött óriási kürtőjével a fején, s égő vastag bottal a szájában, mind a két kezét zsebre dugva álldogált a szerencsét kivánók csoportja mellett, s apró kupeczszemével figyelmesen nézte Melancholic-ot, mely hátán az életunt Plunkett-tel, csöndesen baktatott vissza a kijáró felé. A szemle jó sokáig tartott, s Lázónak vigasztalásul szolgálhatott, mert a bírálata így hangzott:

– Mit csináljak én az orroddal? – szólt Viktor. – Tudod mit, mást mondok. Ha Fanfare nyeri a Derbyt én fizetem a lakomát, ha Melancholic, akkor te fizeted.

Viktor dühös volt. Ez a kis sánta ördög majdnem megrontotta a napját. Pedig világos, hogy csak a sárga irigység beszél belőle. Fájt a foga Melaneholic-ra, s alkudott rá, már mint két évesre. Viktornak azonban volt esze, s nem állt vele szóba.

És bizony helyesen cselekedett. Melancholic már kétszer is megfizette a kilenczszáz fontot, melyet Viktor Angliában adott érte. S mintha ezzel a csikóval a szerencse-csillagát hozta volna át a tengeren. Őrült sikerei a pokerben az nap kezdődtek, a mikor Melancholic -295- első diadalát aratta. Azt is megjegyezte, hogy Ilsenstein grófnő, a kiről soha sem tudott végkép lemondani, s a kit tartalékba helyezett, arra az esetre, ha a skócziai tervek nem sikerülnének: Ilsenstein grófnő tehát, mikor harmadszor és utóljára békültek ki, legelőször azt kérdezte tőle: »Magáé az a szép ló, Bálvándy, a melyiken a sárga sapkás és olajzöld dress-es lovászfiú ül?« Sőt, minthogy befelé őszinte szokott lenni, nem tagadta le maga előtt, hogy a társaságban kivivott helyzete feltünően javult azóta, mióta sűrűn beszéltek róla, mint Melancholic szerencsés tulajdonosáról.

De mi volt mindez a mai sikerhez képest? Richelieu első kis fegyvercsörtetései. Végre hát mégis Derby-lova van, kétségtelenül Derby-lova. Neki, az egykori gáz-gavallérnak, a ki nem örökölt egyebet, csak egy elég jó nevet, meg temérdek adósságot, a kinek minden tehetsége, tudománya és birtoka nem állott egyébből, csak: pokoli hidegvérből, fényes önuralomból, egy jelentéktelenül csinos, szőke fejből, s két szép, szelid kék szemből, melyek mögött egy ördög elszántsága lakott.

– A szemtelen el akarja csalni tőlem a lovamat – mérgelődött magában, miközben bezsebelte az ezreseit. Igen boszantotta ez a nagyravágyó kupecz.

És még akkor is gyakran gondolt a gnómra, mikor a diadalmas nap után álomra hajtotta a fejét. A nyomorult niebelung, még a Rajna kincse kellene neki!

Csakugyan olyanformán lehetett a dolog. Lázó, egy héttel a Derby előtt, szint vallott, s nagy összegeket ajánlott fel Melancholic-ért. Állítólag erősen érdekelve volt Fanfare-on s ki akarta zárni a meglepetést.

Annyi bizonyos, hogy eleinte nem volt szándékában. Melancholic olyan felsőbbséggel nyerte meg a Derbyt, hogy lelkesebb ló-tudósok szerint egyszerre felnőtt a század legnagyobb lovaihoz. Viktor egész nap rózsaszin felhőkön járt, s este a kártyaasztalnál, játékos társa, a hajdani karlista ezredes előtt, így idézte a szegény Prudhomme urat:

Szerzett és eredeti tréfáit mindig az ezredes számára tartogatta. Bizonyos volt benne, hogy ez az egy soha sem érti meg és nem árulja el a gúnyos megjegyzéseit.

A lakomán Lázó kitett magáért. Sőt kedves is volt, ahogy tőle telt. A legnevezetesebb különben ezen a lakomán az volt, hogy Lázó háziasszonynak elhozta Abéab-ot.

Ez az Abéab egy hindu kisasszony volt, a kit Lázó valahonnan Bombayből czipelt haza, hogy itthon üvegbura alatt rejtegesse. A szegény teremtésnek nem valami szép élete lehetett ebben a csúf, napfénytelen Európában. Lázó ugyan a szinházba nagyritkán elvitte magával, hogy, mint a sikerrel működő szerencse-vadászok szokták, néha kirakatba tehesse a gyémántjait, de rendesen lakat alatt tartotta. Féltékenykedett rá, mint a hogy csak egy gnóm tud, ha egyszer hozzáfog; még a szolgáitól is féltette. És méltán, a mint mondták.

Abéab szép volt, mint az Ezer egy éj, és ostoba, mint az a másik éjszaka, a melyet számjegy nélkül emlegetnek. A néhány angol szó, melyet tudott, éppen csak arra való volt, hogy elárulja, mily szörnyűséges okai lehetnek Lázónak a féltékenységre. Annál nevetségesebbnek tünt fel, hogy Lázó minden áron meg akarja tartani. De a gnóm csak ragaszkodott a prédájához. Az volt a hiúsága, hogy így beszéljenek felőle: -297-

A szép kis állat háziasszonykodása tehát általános érdeklődést és nem csekély feltűnést keltett. Csak Viktor nem találta meglepőnek a dolgot. Azzal hizelgett magának, hogy átlát a szitán, s nevetett a köpönyege alatt. De elbízta magát, s az elbizakodottság mindig fél-lefőzetés.

Szinte tudtán kívül, egy ostoba gondolatot vitt magával haza, mely el volt ugyan temetve homályos emlékei közé, de még élt, mint a fáraókkal befalazott búzaszem. Mikor ugyanis vagy harmadszor vette észre, hogy Abéab rajta felejti a tekintetét, keresztül villant a fején: micsoda furcsa érzés lehet az, fölkelteni a Krizantémum kisasszonyok szenvedélyét, a vad szerelmet egy ilyen madárszívben?! Csábította az az – előtte még ismeretlen – öröm, melyet az idegen világból való asszonyok szerelme kínál, s ez lett a veszte.

Természetesen, másnap rá se gondolt a Fanfare szineibe öltözött paradicsom-madárra; ellenben annál inkább foglalkoztatta Melancholic. A pompás állat tulajdonkép ekkor kezdte meg diadalútját, a mely vastag betűkkel van följegyezve az angol sport-évkönyvek legtöbbet forgatott lapjain. Bálvándy Viktornak majdnem minden sportnap egy-egy új izgalmat és egy-egy új sikert jelentett.

Immár nem lehetett kétség, hogy Melancholic méltó fia a »század lová«-nak. A hányszor kivonult a gyepre, mindig az a halk moraj fogadta, a mely a nagy művészt, a ki tulajdon tekintélyétől elkomolyodva jelenik meg a szinen. És egész lényében volt valami, a mi a szinpadi csillagra emlékeztetett; a szinpadi csillagra, a ki pompázásra született, s a kinek nemcsak megszokása, hanem gyönyörűsége és élet-eleme a szereplés. Szinte úgy tűnt fel, mintha maga is meg akarná ünnepelni minden fellépését. A szakértők úgy találták, hogy külseje -298- az eszményi versenylóé; s nyúlánk, szép alakján volt valami bánatos vonás, mely különösen érdekessé tette. Mintha tudatában lett volna szerepe fontosságának, a hivatásukat megbecsülő művészek komolyságával végezte feladatát. Tíz lépésről lesugárzott róla a »nagy ló« ismertetőjele; s mélasága gondolatokat ébresztett. Néha azt a benyomást keltette, hogy egy költő lelke lakik benne; költőé, a ki lenézi az olcsó sikereket s csak a diadalt szomjazza. De így vagy úgy, mindig meglátszott rajta, hogy ha talán nem költő, legalább is nagy gondolkozó; nagy gondolkozó, a ki szomorúan nézi ezt a kopár hegyfokot, s miután mindent alantasnak és hívságosnak talált, patáival veri ki fényes gondolatait.

Ha Bálvándy Viktor véletlenül nem érti meg, minő tüneményes lénynyel fűzte össze nevét a rejtelmes végzet: semmiesetre sem érdemelte volna meg a szerencséjét. De Viktor nagyon jól tudta, kivel van dolga, s voltakép Melancholic volt az egyetlen lény, a kit szeretett. A hányszor meglátogatta Melancholicot, mindig volt számára egy ölelő mozdulata, mely a kézfogást helyettesítette. S koronkint, ha Melancholic rosszkedvű volt, így vigasztalgatta: »Ej, soh’se búsulj, kedves öregem! Búsuljon a ló, annak elég nagy a feje!«

De csak akkor tudta meg, hogy mennyire szereti, mikor Melancholic egyszer köhögést kapott. Melancholic köhögött! Az emberek halotthalványan, lábujjhegyen jártak a box körül, s egy hangos szóért Plunkett majdnem kikapta az útlevelét. Viktor nem emlékezett rá, hogy valami úgy megrázta volna mint ez a köhögés; szerencsére egy nagy ijedtség árán mentek voltak minden komoly bajtól.

A féltő gondot, melylyel ápolták, Melancholic fejedelmileg hálálta meg. Őszszel egy új diadalmenetet rendezett, és a míg ez a diadalmenet tartott, egyre -299- nagyobb és nagyobb tűzzel égett a Viktor szerencsecsillaga. A poker fizetett mint a köles, Skócziából kitünő hírek érkeztek, s végre teljesült az álom: Viktor bejutott a klub választmányába.

Szerencsétlenségre, jött a tél. Pardubitz és a vadászatok után Viktor sorra járta a téli városokat. Az első ember, a kivel Cannes-ban találkozott, Lázó volt; s alig töltött három napot Nizzában, az angolok sétaterén megjelent a gnóm is tarka madarával. Mikor Firenzébe ment, már biztosra vette, hogy Lázó és Abéab utána fognak jönni; nevetett a csinyen.

Firenzében Viktornak egy buta gondolata támadt. Hogy megboszantsa Lady Exetert, elhatározta, hogy gomblyukába tűzi a kis hindu férget. Egy könyvet olvasott az nap az állatok lelkéről. Megtudta, hogy vannak zsiványságra született koczák, rosszakaratú sündisznók, Pall Mall Gazette-be való galambok, és sármányok, a kik lágyszívűek és le tudják küzdeni az állati önzésüket. Vajon micsoda jellem lakhatik ebben az olajszin állatkában, a kinek gyönyörű szeméből eddig nem olvasott egyebet, csak feneketlen gondolattalanságot?! Ám legyen Lázónak kedve szerint. Ha koczkára veti apró értékeit, hogy megkaparítsa a bankot, kár volna megakadályozni, hogy azt is elveszítse, a mije van.

Csakhogy ez a vállalkozás nem úgy ütött ki, a mint Viktor gondolta. Hogyan történt, a mi megesett, nem tudni; a részletek elvesztek a nyilvánosságra nézve. Csak annyi bizonyos, hogy két hét mulva Viktor eltűnt Firenzéből, s vele eltünt Abéab is; és abban az időben a klub hirdetései szerint Ilyasevics Lázó megvásárolta Melancholic-ot, mint mondták: százezer forintért. Abéab lehetett a ráadás.

Gillam, az idomító mester, aligha volt ártatlan a dologban. Mert véletlenül a legválságosabb időben tudatta, hogy -300- Melancholic rosszul telel s hogy a náthaláz bántja. Aztán véletlenül nagyon is hangsúlyozta, hogy a ló négyéves korában olyan, mint az öregedő asszony. S nem volt igaza Melancholic-nak sem, mert: távol a szemtől, távol a szívtől.

De Sámson, mikor lenyirták a haját, nem mentegette magát azzal, hogy az emberei rászedték, s hogy a hajáról megfelejtkezett; nem okolt mást, csak magamagát, meg a filiszteus leányokat.

A következő tavaszszal Lázó kivitte a lovát Angliába s Melancholic »feltartottan« nyerte meg a Kensington-Plate-et. Mikor ezt az ujságot Viktor meghallotta, fogta magát, összecsomagoltatta Abéabnak a holmiját s visszaküldötte a leányt Calcuttába:

A ki haragszik, annak nincs igaza. Nem volt igaza Viktornak sem, mert egy hét alatt vagy százezer forintja úszott el a kártyán. S attól fogva, hogy a pokerben megfordult a szerencse, egyszerre minden ellene esküdött. Istállójában kiütött a láb-baj, s Lázó egy szavazattöbbséggel kibuktatta a választmányból. Viktor oly nyugodt arcczal állotta a csapást, mint egy oszlopos szent, s titokban sápítozott, mint Jób. A dühöngés a legrosszabb tanácsadó. Elvégezte magában, hogy egyszer mindennek el kell múlnia, még a Melancholic dicsőségének is, s elkezdett nagyban fogadni, a gnóm és táltosa ellen. A City and Suburban volt Melancholic-nak legnehezebb próbája; itt találkozott először Masher-rel, a diadalmas angollal. Valóban, csak egy -301- orrhosszúsággal tudta megverni Masher-t, s Viktor egy vagyont vesztett ezen a csekélységen.

Elment a belga bankba, fölvette a tartalékalapját, mely az utolsó esetekre szolgált volna, s egy hónappal korábban utazott el Windermerebe, mint a skótok várták. Kora lépés néha késő bánat.

Windermereben egy ifjú úriembert talált, a ki minden sarokban elaludt, s a ki ha ébren volt, torzképeket rajzolt a társaságról. Ez a fiatal úr szemérmetlen álomkórjával és hallgatag, örökkön mosolygó szemével ingerelte Viktort, úgy hogy engedett a hidegvéréből, s erőltetni kezdte a házasság kérdésének eldöntését. Miss Maud nem ismert rá, s az ősz bagoly, a kinek annyi őse volt, ahány koczkája a kabátján, megmondta neki kereken, páratlan előkelőségének fenséges nyugalmával:

– Kedvesem, ön a lovát sem tudta megbecsülni. Hogy tudná megbecsülni a leányomat?!

Az elkeseredés szeret olyan ötleteket sugallni, melyekkel rendesen csak házmester-kisasszonyok élnek. Viktor vasútra ült és meg nem állott addig, míg véletlenül oda nem érkezett, a hol Ilsenstein grófnő nyaralt. Ilsenstein grófnő éppen a tavaszait számlálta.

Viktor kijátszotta az utolsó kártyáját és szerelemről beszélt neki. Olyan tartózkodóan, finoman, mint egy víg operai tenor, de elég érthetően, a nélkül, hogy gondoskodott volna egy szőnyegajtóról, melyen át könnyű a visszavonulás.

– Milyen kár, szegény Viktor, hogy mindez korábban nem jutott eszébe! Akkor például, mikor még süldő leány voltam. Ön mindig nagyon tetszett a süldő leányoknak. Ajánlom, ne változtasson teret. Nekem -302- már meg van kopva egy kevéssé. De nem haragszik, ugy-e?

A kis Strachwitz Hanna tavaly, Schlangenbadban, gyakran találkozott sétáin egy úrral, a kiről az volt a gyanúja, hogy festi a bajuszát, s a ki őt a távolból mindig nagy tisztelettel üdvözölte.

Ez az úr épp úgy számolta a lépéseit, mint ő. Láthatóan a gyógyulást kereste.

A schlangenbadi fürdő olvasóterme olyan, mint egy temetői iroda. Egy esős nap Hannának eszébe jutott, hogy voltaképpen ki is ez az úr.

Megint összebarátkoztak s attól fogva együtt számolták a lépéseiket. Néha elhívta az asztalához is.

Egy ilyen alkalommal, mikor az asztalnál ülők már mind aludtak, mint a Dornröschen népe, s csak Viktor ketyegett, mint egy ócska falióra: a kis náthás egyszerre elmélázott.

Hallott valamit az Ilsenstein grófnő Tatyána-élczéről, s hirtelen rápillantva a festett bajuszosra, részvevő érdeklődéssel nézett a szemébe.

– Soha se hittem volna – szólt – hogy önt valaha úgy látom viszont, mint a szerelem áldozatát.

– De grófnő, ön téved. Nem vagyok én semmiféle szerelem áldozata. Én egy ló betege vagyok. Ó, hogy azt a lovat soha se tudom elfelejteni!

A kis náthás elmosolyodott, s nyájasan, biztatóan nézett rá, szelid vértanú-tekintetével.

ROZGONYI CZICZELLE.

Tizenegy óra felé járt az idő; Müller egy félórára haza akart nézni a beteg kis lányához. De valami szegény gróf ült a nyakán, a ki, őseitől örökölt szórakozottságból, nem vette észre a bankigazgató türelmetlenségét.

Müller, erősen nagyító, domború szemüvegén át, mely meglehetősen rideg kifejezést adott két nagy, kidülledt, bánatos szemének, szótlanul nézte ezt a szomorúan előkelő urat, a ki mintha szandolinon lebegett volna a koplalás Scyllája és a váltóhamisítás Charybdise között. Aztán, látva, hogy a részvétre méltó úriember nem tágít, becsöngette a hivatalszolgáját.

– Pongrácz – szólt, miután bocsánatot kért a látogatójától – nekem egy kis időre el kell mennem. Hozza be a sürgős aláirni valót s aztán utasítson mindenkit Szántó úrhoz. Ha véletlenül nem jönnék vissza délig, s valami fontos dolog úgy kivánná, jöjjenek értem kocsin; a lakásomon leszek.

A szegény nemes végre megértette, hogy a tanácskozásnak vége, s szedte a sátorfáját. De a búcsúzása is eltartott egy pár perczig, s csak akkor vonult ki az ajtón, mikor Pongrácz már visszatért az aláirnivalóval. -304-

– Csak Rozgonyi úr – felelt Pongrácz. Majd némi habozás után így toldotta meg ezt a rövid felvilágosítást: – Már negyedszer van itt; kilencz óra óta várja az igazgató urat.

Müller egy cseppet se volt kiváncsi rá, hogy vajjon mit akarhat Rozgonyi úr. Tisztában volt vele, hogy Rozgonyi előleget akar. Mikor az imént átment az ülésterembe, és visszajövet is, a mint beszólt Szántóhoz, látta, hogy Rozgonyi állhatatosan az előszobában settenkedik; könyv nélkül tudta, hogy ez mit jelent. De bár boszantotta az alkalmatlankodás, ingerültségét menten eloszlatta a Pongrácz ijedt öreg arcza. Tetszett neki, hogy még a szolgák is pártolják ezt a semmirekellő Rozgonyit.

És mialatt leírta nevét a tizenkettedik levélre, eszébe jutott, hogy ugyan miért küldené a szegény ördögöt Szántóhoz? Miért kényszerítse a könnyelmű vén ficzkót, a ki mellette őszült meg, itt, a bankban, hogy az igazgató-helyetteshez forduljon s megalázkodjék ez előtt az ifjú ficsúr előtt, a ki a fia lehetne? Mert, hogy nem várná meg, míg visszajön, az bizonyos. Kitelik tőle, hogy ebédrevalót se tud adni a családjának, ha délig nem kapja meg az előlegét.

Rozgonyi megjelent, s fürkésző tekintetet vetett az igazgatóra, a ki irásai fölé hajolt, s nem nézett rá, a mikor nagy csöndben beoldalgott. Szerette volna tudni, hogy az előlegek ura jó vagy rossz kedvében van-e, s ehhez képest, miképpen adja elő a kérését: humoros formában, szelíden gúnyolva maga-magát, -305- vagy megtörten, reszkető hangon, kétségbeesett ábrázattal? Előre megfogalmazta szónoklatát mind a két esetre, csak azt nem tudta, hogy a két szónoki mű közül melyikkel álljon elő? Az igazgató arcza nem mondott semmit.

Pedig a hatás és az eredmény nézőpontjából ez a kérdés nem volt közönbös. Rozgonyi tizenkilencz év óta minden hónapban, néha havonkint kétszer is, beállított igazgatójához, valami kivételes kegyességet kérni.

Kért: előleget, kölcsönt, rendkívüli kölcsönt kamatra, és segítő kölcsönt kamatok nélkül. Előre kérte ki a havi fizetését, a lakásbérét, s rendesen folyamodást nyujtott be a végett is, hogy a fizetéséből a tartozásaira kivételképpen ne vonjanak le semmit. Rozgonyi ennek a temérdek kérésnek a megokolásában csudálatraméltó leleményességet fejtett ki, s rövidre szabott szónoklataiban valóságos művészettel kerülte ki a szóvirágok ismétlését és az egyhangúságot.

S mintha Müller már várta volna ezt az értelem- és fogalmazás gyakorlatot. Minden egyes alkalommal szemmel látható érdeklődéssel s nem titkolt mulatsággal, úgyszólván rosszakaratú türelemmel hallgatta végig a szónokot; csak akkor intett, hogy: jól van, mikor Rozgonyi szerencsésen végére ért az utolsó körmondatnak is.

Legalább így szokta. Mert most az egyszer, úgy látszott, nem volt kedve kiélvezni a Rozgonyi zavarát. A helyett, hogy feltekintett volna írásairól, jelezve, hogy kész kihallgatni a kérelmezőt, folytatta munkáját, s egy jóakaró szempillantás nélkül, kurtán, hidegen, megszólalt:

Leült, s úgy tett, mint a ki körülnézeget. De se a szemét, se a kezét-lábát nem tudta hová tenni.

Müller, egy-két hosszú percz multán, elkészült a dolgával. Fölkelt iróasztala mellől, s kiszólt Pongrácznak, hogy vigye el az aláírásokat. Aztán leült szemben a kérelmezővel. A kérelmező, a ki a megszokás ellenére is mindig elfogódott, ha belépett az oroszlánbarlangba, szorongva várta, mi következik.

– A jövő havi fizetését akarja? – kérdezte az igazgató, de nem mosolygott, mint máskor.

– Jól van, Rozgonyi úr, de mondja, mikor lesz vége ennek a sok rendetlenségnek?

Rozgonyi a nehéz viszonyokról és a balszerencséjéről hebegett valamit. De az igazgató ismét a szavába vágott:

– Végre is, ön már nem mai gyerek, Rozgonyi úr. Ideje volna más életet kezdeni. A meggondolatlanság fiatal embernél csak gyöngeség, de ilyen szürkülő fejű vén legénynél már halálos vétek.

Müller azt hitte, hogy Rozgonyi még megjavulhat. Nem értette meg, hogy ha Rozgonyi időnkint megjelenik előleget kérni, az épp olyan örök törvény következése, mint az, hogy a föld bizonyos utat tesz meg a végtelenségben, s hogy a nap szükségképpen megjelenik az égbolton, minden huszonnégy órában, holnap, holnapután, örökkön.

– Azelőtt könnyelmű voltam – mentegetőzött Rozgonyi. – Most pedig családom van.

– Szegény embernek a család sok gondot ad – -307- sóhajtott Rozgonyi. – Az ember alig hogy körülnéz, a gyerek már felnő. Tavaly még selypelt és babával játszott, s ma már kalap kell neki. Bébé-kalap, gitana-kalap, és tudom is én, még miféle kalap.

Ez a bizalmasság nem volt önkéntelen. Rozgonyi lányának Müller volt a keresztapja, s a kérelmező azt remélte, hogy az erre való czélzás nem lesz hatástalan.

– Már nagyocska a leánya, Rozgonyi úr? – kérdezte a sarokba szorított Müller.

– Persze, persze. Hát jól van, Rozgonyi úr, menjen a pénztárhoz és hivatkozzék rám. De kérem, igyekezzék rendbe jönni.

Rozgonyi néhány hálálkodó szót ejtett, s elloholt. Müller utána nézett. Milyen fürgén siet a garasaiért!

Vette a kalapját s megindult hazafelé. De egy darabig nem ment ki a fejéből, hogy a Rozgonyi-lány már tizenhat esztendős.

Ki hinné? Mintha csak tegnap történt volna, hogy ez a léha vén ficzkó beállított hozzá s így szólt:

– Aligazgató úr, meg akarok házasodni. Kérek egy heti szabadságot és száz forint előleget.

Akkortájt, előleg-kéréskor, állandóan a vidor hangnemet használta. A rangbeli távolság abban az időben még nem volt köztük olyan jelentékeny; Müller ugyan már egyik vezetője volt az intézetnek, de csak rövid idő óta, s az uj méltóságnak, azok a tisztviselők, a kik vele egy időben kerültek a bankhoz, még nem adták meg a tiszteletnek azt a kifejezését, a mely már minden apró külsőségben megnyilatkozik. Azonkívül Rozgonyinak több volt szabad, mint másnak. Rozgonyival reggelenkint egy kis vidámság lopózott a bank-épületbe, -308- s ezt mindenki megbecsülte. A hol megjelent – pedig, akár szükség volt rá, akár nem, mindenütt ott volt, a hol pihenőt tartottak – egész kaszinó támadt körülötte, s noha igen tiszteletlen verseket csinált a feljebbvalóira, senki se tudott rá haragudni.

Ezen a napon mégis megharagudott rá, a léha hangért, a melylyel a házasságát jelentette. S nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

– Kedves Rozgonyi úr, nekem semmi jogom bele szólni az ön magán-ügyeibe. De, bocsássa meg ezt az őszinteséget, az ön viszonyai között megházasodni: meggondolatlanság, könnyelműség.

– Hja, aligazgató úr – felelt Rozgonyi – szegény ördögök közt ez már így szokott történni. Az embernek elmegy az esze, nem gondol semmire, s egy bajból csinál kettőt.

– Van legalább valamije a menyasszonyának? – folytatta Müller az illetlenségig bizalmas kérdezősködést.

– Van egy szoknyája – felelt Rozgonyi, nem titkolt léhasággal, és azzal a leplezetlen könnyüvérűséggel, a mely előtt semmi se szent, se a hivatalos tekintély, se a családi élet. – Talán kettő is, nem kérdeztem.

Müller azt képzelte, hogy a jó tanács soha se árt, s egy kicsit tovább ment, mint kellett volna.

– Nincs sajnálatosabb – szólt – mintha az embert valami… hogy is mondjam?… valami hiba kényszeríti a házasságra. Még ebben az esetben is azt vélném…

– Ohó, aligazgató úr! – vágott közbe – ez talán sok lesz a jóakaratból. Ön megtagadhatja a kérésemet, de a többit… szíveskedjék rám bízni.

E miatt egy kis harag is támadt közöttük. Rozgonyi, ha tehette, kikerülte az aligazgató urat s egy fél esztendeig -309- nem jelentkezett előlegért. De a szegénység rossz tanácsadó, s egy szép nap Rozgonyi újra beállított, mintha semmi se történt volna.

Müller természetesen úgy tett, mint a ki mindent elfelejtett. És viszonyuk annyira megjavult, hogy Rozgonyi, mikor kis lánya született, az aligazgató urat hívta meg keresztapának.

S hogy legyen még valamije, vásárolt neki egy »teljes készlet« ezüst evő-eszközt. Aztán nem igen foglalkozott többet a kereszt-leányával.

Talán soha se gondolt ennyit a Rozgonyi-családra – nem igen ért rá – mint most, a hogy hazakocsizott a beteg kis lányához.

– Milyen elfecsérelt élet! – tünődött, mialatt képzeletében ujra szemügyre vette Rozgonyit. Eszébe jutott, hogy Rozgonyi már kinevezett tisztviselő volt, mikor ő a bankhoz került; emlékezett a szobára, a hol bemutatták neki. És ime, Rozgonyi ma is a legalján áll a hivatalos ranglétrának, míg őt szorgalma, igyekezete, buzgósága a bank élére emelte. Mind a ketten pénzetlen ficzkók voltak, mikor a bank szolgálatába léptek, de míg ő ma előkelő férfiú s csinos vagyon ura, ez a nyomorult ember most is csak az általános elnézésből él, s hónapról-hónapra rókatánczot jár előtte, hogy a családjának a kellő pillanatban meglegyen a betevő falatja. Hja, kiki kovácsa a szerencséjének avagy balsorsának.

Persze, ő egy kicsit másképpen csinálta a dolgát, mint Rozgonyi. Mindenekelőtt csak akkor alapított családot, mikor a jövőjét már biztosítottnak látta. Várt -310- negyvenkét esztendős koráig, de nem házasodott meg csak úgy, bolondjában. Előbb megszerezte a jólétet, s csak azután látott hozzá, hogy legyenek, a kikkel a keresményét megoszsza. Akkor is magához való, komoly lányt vett el, a kinek volt egy kis vagyonkája, s a kinek a hozománya már könnyűvé tette a százezrek megszerzését. Vagyonossá lenni: rajtunk áll; csak kitartás és szorgalom kell hozzá, meg hogy tudjunk uralkodni a vágyainkon s szenvedelmeinken.

Nem volt oka nyugtalankodnia; angyalkája már érdeklődve nézegette a képeskönyveit. A legaggodalmasabb szemnek is meg kellett győződnie, hogy túl van minden veszedelmen, hogy sokkal jobban van, mint tegnap, és jobban, mint ma reggel.

– Semmi bajunk, éppen semmi bajunk – iparkodott megnyugtatni az aggódó családfőt. – Túl vagyunk mindenen, rendben vagyunk. Egy hét mulva felkelhet, s két hét mulva, ha szép idő lesz, a mama megindul vele délre. Mindenesetre jó lesz az idén is Kairóba vinni; Kairó: az élet. A mamának is jót fog tenni Kairó. Csak aztán ne késsenek sokáig; ez a mi városunk nem ilyen finom alkatú kisasszonykáknak való.

Müller kezet szorított a doktorral, s leült a leánykája mellé. A kis beteg elmondta neki, mi történt azóta, hogy a hivatalba ment. Már szinte vidáman beszélgetett… csak ne nézne rá ilyen hosszan! Más gyerek nem szokott így nézni; a nagyok néznek így, a szomorú nagyok, a kik koronkint igen komoly dologra gondolnak.

Egy félóra telhetett el így; Müller még vissza akart menni a hivatalába. -311-

Mialatt lement a lépcsőn, ráerőtette magára, hogy teljesen megnyugodva távozik, s kiérve a kapun, úgy tett, mint a ki nagyot lélekzik. De hiába biztatgatta magát, nem tudta elűzni az aggodalmait. Mért követelik Kairót, olyan egyhangúan, évről-évre, ujra meg ujra, minden nagyobb baj s minden kis meghűlés után?!…

Még fülében csengett a gyermek hangja, s nem akarta elűzni magától, a mi szívét és fejét elfoglalta. Mért ne lehetne még egy pár perczig a magáé? Elküldte kocsiját s gyalog ment végig a napfényes utczán.

Kairó!… Mikor lesz már vége ennek az örök szorongásnak?! Mikor erősödik meg kis lánya annyira, hogy ne kellessen minden pillanatban remegnie az életéért?! Már esztendők óta tart ez az állapot. Majdnem azóta, hogy megvan. Piczi kora óta gyenge; mennyi gyötrő aggodalom nyolcz-tiz év alatt! Néha már azt hitte, hogy a gyermek szépen összeszedte magát; egy kis meghűlés, s a rettegés ujra kezdődik. Az első esztendőkben a Krisztinavárosban bérelt nekik kertet; később, a mint a módja megengedte ezt a fényűzést, elvitte őket a Rivierára; most már, esztendők óta, Kairó van soron. Telik rá. Mindig ott tartaná őket, ha rá tudná szánni magát, hogy hónapokig, évekig ne lássa kicsikéjét.

Ez a gyerek volt mindene, egész élete. Szerette a feleségét is – nem kívánhatott jobb asszonyt – de a feleségének mindig fájt a foga. S a fogfájós asszonyok senkit se tesznek boldoggá. Egyébként jó lélek szegény, akármilyen satnya.

A hogy befordult a Papnevelő-utczába, egy zajongó, vidám csapatot pillantott meg. Pompázó szépségű, karcsú leány ment el mellette, egy sereg katonatiszttel, a kiket a napernyőjével vezényelt »jobbra át!« Volt ott mindenféle fajta tiszt, ulánus, tüzér, huszár. A leány nevetett; olyan volt, mint az élet. Müllernek úgy tetszett, hogy ifjúsága beragyogja a komor Papnevelő-utczát.

Egy pillanatra rajta a felejtette a szemét. A lány észrevette a tekintetet, s rá köszönt a szürke öreg urra:

– Jól kezdi, a kis amazon! – szólt magában, míg a köszöntést fogadta. – Úgy látszik, éppen olyan könnyelmű, mint az apja.

Ebben a pillanatban – mért? hogyan? maga se tudta – ujra maga előtt látta a kislányát, a mint hosszasan, szomorúan néz rá, azzal a tekintettel, mely mintha nagy, nagy messzeségekbe látna. Valami végtelenül fájdalmas irigység fogta el, s erőt kellett vennie magán, hogy fel ne kiáltson:

A vidám csapat lármázva vonult el a templomajtó mellett, s a nap, ez a hatalmas sárga legény, a ki fütyül rá, a mit mi érdemnek, okosságnak és erénynek nevezünk, ránevetett Rozgonyi Cziczellére.

CSÁK MÁTÉ A GÁZGYÁRBAN.

Ide s tova tizennégy esztendeje, hogy az »Első hazai gáztársulat«-nál egy szobában dolgozom Csobánczy Tituszszal. A dolgozás alatt ne tessék valami lelketölő hivatalos munkát érteni; a gáztársulat gondjai, minket kettőnket, nem igen háborgatnak. De, szóval, nem számítva az esztendőnek azt az egy hónapját, a mikor szétszaladunk szabadságra, kettesben töltjük a gyorsan illanó idő egy jelentékeny részét. Reggeli nyolcztól délutáni háromig egy ketreczben mozgunk, s együtt számláljuk a perczeket, melyek ólomlábon hozzák a megváltó pillanatot, a mikor »a földé leszünk ujra.«

Ha az ember ennyi időt tölt egy másiknak a társaságában, utóljára is azt képzeli, hogy ismeri a másikat a veséjéig. Természetesen, volt egy idő, a mikor én is azt hittem, hogy a Csobánczy Titusz élete nyitott könyv előttem. Végre is, hogyne hittem volna?! Összeszoktunk és vidám czimboraságban ütögettük agyon a hivatalos időt. Közöltük egymással apró terveinket, s szivarfüst mellett el-eltanakodtunk azokon a kicsinyes eseményeken, melyek mind a kettőnket érdekeltek. Számtalanszor beszélgettünk életmódunkról, s nap-nap után találkoztunk azonegy élet-bölcseletben. Ismertem a multját, mely ó-kori egyszerűségű volt, s abból állt, -314- hogy: elverte a vagyonát. Ha jókedvű volt, elmesélgetett egyet-mást a gáztársulat embereinek régi eseteiből, s a fizetési napokon föl-fölemlegette azt az aranyos időt, mikor még Zeréndy Miklóssal, az irnokok virágával, lóháton jártak be Eörsről a gáztársulatba. A legkényesebb természetű dologról sohasem beszélt ugyan, de egyes váratlan látogatásokból s a hivatal-szolgák hunyorgatásából könnyen kitalálhattam az ő egyetlen, kissé anyagias, s összes fejleményeiben meglehetősen közönséges szerelmének történetét is, mely épp olyan lehetett, mint ezer más agglegényé. Az élete máskülönben is ritka egyformaságú volt. Hogyne képzeltem volna tehát, hogy ismerem emberemet?! Fogadtam volna rá, hogy kitalálom: merre jár, mikor nem voltunk együtt; s azt hittem, hogy tudom miről gondolkozik, mikor hallgatag pipázott tőlem két lépésre. Meg voltam győződve, hogy azt is eltalálom, miről álmodik abban a tizenkét órában, melyet két indus istenségnek: az alvásnak és a gondolattalan pihenésnek áldozott.

Hanem azért ennek a nagyon egyszerű életnek is volt előttem egy rejtélye. A tizennégy hosszú esztendő alatt alig mult nap, a mikor ne kérdeztem volna magamtól:

– Vajjon mi az ördögöt csinál ez a Csobánczy Titusz, a mikor szabadságon van?!

Ha ilyen gyakran foglalkoztam a szabadságával, annak az az egyszerű oka volt, hogy alig mult nap, a melyen ne emlegette volna ezt a híres szabadságot. Úgy dél felé rendesen ilyen kérdésekkel zavart fel a merengésemből:

– Tudja-e, Magyar úr, hogy még csak száztizennyolcz nap, s aztán szabadságra megyek?! – Hej, Magyar úr, mához nyolcz hétre már nem leszek Pesten. Ugy-e nagyszerű?! – Mit gondol, Magyar úr, -315- mikor indulok? Már csak ezerkétszáztizenkilencz óra van addig.

Október elsejétől augusztus végéig folytonosan az úti készülődéseivel ingerelte a képzeletemet. Az volt az egyik főfoglalkozása, hogy a lehető legapróbb méretekbe mélyedve, számítgatta az időt, mindig a legközelebbi szeptember elsejéig.

A hányszor úgy augusztus vége felé jártunk, alig birt megférni a bőrében. Elhagyta a szokásos nyugodtsága, mint az olyan kivételes alkalmakkor, a mikor valami dolgot kellett leráznia a nyakáról, s napokon át izgatottan járt-kelt a ketreczben, megmérve a padlót széltében, hosszában.

Mikor haza került, egy szava se volt arról, hogyan töltötte a nevezetes szabadságidőt. Elejéről kezdte a dolgot, s készülődött a jövő évire. Megint belebonyolódott a számításaiba, s eleinte hosszas sóhajtozások között, de mind sűrűbben és sűrűbben kezdte emlegetni a következő év boldog szeptemberét.

Hol járt, mit csinált? – arról nem tudott senki. Ha akadt olyan tapintatlan, a ki megkérdezte tőle, hogy hol utazott, s hogy’ mulatott, kitérő szókkal válaszolt neki.

A gáztársulatnál különben nem is sokat törődtek vele, mit csinál Csobánczy Titusz a szabadsága idején? Nem igen tűnt fel a távolléte. Engem azonban bolygatott a kiváncsiság, mindjárt megmondom miért.

Könnyű ugyan elképzelni, hogyan tölti el egy közönséges örömeknek élő kis hivatalnok pihenésének az idejét, olyankor, a mikor vidékre mehet, de az ő utazásaiban volt valami titokzatos. Kissé költséges lehetett az útja.

Csobánczy Titusz az év tizenegy hónapjában úgy élt, mint a legegyszerűbb a görög bölcsek között. Hanem a szabadsága előtt hihetetlen pénzre volt szüksége. -316- Fölszedett minden szabályszerűen kiutalható előleget, kivette a fizetését a legközelebbi hónapokra, igénybe vett minden megszerezhető hivatalos kölcsönt, képtelen czímek alatt folyamodott segélyezésért, szóval mindenféle mesés ürügy alapján – melyek kitalálásában csodás leleményt fejtett ki – kiszivattyúzta a gáztársulatból mindazt a pénzt, a melyhez csak a legtávolabbról is czimet találhatott. Több pénzt vitt magával az útra, mint a mennyiből az egész esztendőben élt. S mindannyiszor oly üres zsebbel tért haza, mintha útonállók közül került volna elő.

Akárhányszor megfordult a fejemben, hogy talán Monte Carloban jár olyankor, s a szerencsét kisértgeti, örökkön hiába. Ha egy délvidéki tengerparton uraskodik egész szeptemberben, bizonyára haza hozhat abból, a mit magával szokott vinni. Nem értettem a dolgát.

Ne gondolják ezek után, hogy a túlságosan kiváncsi emberek közé tartozom. Higyjék el, van benne valami ingerlő, ha egy hozzánk közel álló embernek, a kit megszoktunk a környezetünk kiegészítő részének tartani, van egy megfejthetetlen örökös rejtélye, akármilyen parányi is ez a rejtély.

Nem voltunk valami nagy lelki rokonságban, de azért már szinte az énemhez tartozott. Hogy hosszú időn át folytonosan láttam, hogy oly tömérdek órát töltöttem vele, nap nap után, elkerülhetetlen s szükségkép nyájas társalgás közepett: annyira hozzá szoktatott, hogy a hivatalt, a mindennapi életet, a világ rendjét nem tudtam elképzelni nélküle. Hozzá tartozott a sorsomhoz. Megszoktam a hangját, a lépését, a szólásmódját, s ha véletlen távol volt, valami hiányzott az életemből, a »napomat« – mint nagy névrokona mondotta – »elvesztettem.« Életem társává nőtte ki magát.

És ha néha rátekintettem, a mint mellettem lélekzett -317- és pöfékelt, s eszembe jutott, hogy holnap, meg holnapután, isten tudja meddig, ismét mellettem fog lélekzeni és pöfékelni, ebben az örök egyformaságban, melynek minden egyes aprósága olyan ismerős: mint árnyék vonult el köztem és alakja közt annak a titokzatos szeptembernek a gondolata.

Ilyenforma bosszúságot érezhet a hitestárs, mikor szembe ülve a pongyolába és papucsba bujt szótalan férjjel, a kandalló tüzének egyhangú pattogása mellett, a lámpa köznapi világánál, elnézi a másik arczát, melynek redője untig ismerős, s arra gondol:

– Vajjon ez a szem, mely most oly közel, ez a mozdulatlan, semmit el nem áruló szivárványhártya, micsoda messzi, ismeretlen tájak képeit rejti el előlem, alighanem örökre?!…

… Bele tekinthettem ebbe az egyszerű lélekbe, ismertem ott a nagy csarnokok zegét-zugát. De ebben az egyszerű lélekben is, mint a kékszakállu herczeg otthonában, volt egy szoba, mely zárva volt – mindenki előtt.

Azért, hogy én ilyen gyöngéd érzésekkel viseltettem Csobánczy Titusz iránt, nem foghatom rá, mintha az egyénisége valami különösen megnyerő lett volna. Ez a hórihorgas, pókhasú, tarkóig kopasz vén legény, a leglustább, a legfalánkabb s a legönzőbb öreg gyerek volt, a kit valaha láttam. Egész alakjában volt valami, a mi a mesék nagyevő királyainak derűs és gyermekies alakjaira emlékeztetett. De ha az ember jobban megnézte az arczát: ez az első benyomás lassankint elenyészett. Tekintetében volt valami azoknak a szomorúságából, a kik, mintha későn jöttek volna erre a nagyon vén világra, a kiken valami mondhatatlan kifejezés azt a gondolatot -318- ébreszti bennünk, mintha egész életükben öntudatlanul egy sohasem ismert aranykort, egy soha sem látott s mégis elvesztett paradicsomot gyászolnának. Vénhedt apák kései, csenevész gyermekein ül az a névtelen bánatosság, melyet én a Csobánczy Titusz puffadt, halovány orczáján láttam. Volt rajta egy vonás, mely a »szomorú képű lovag«-ra emlékeztetett.

Olyan öltözetben járt, a milyet soha senki se viselt. Ruháján valami sajátságos összeegyeztetése volt az ősi viselet hagyományainak a jelenkori divat kivánalmaival. Nem mondhatni, hogy a megalkuvás sikerült; a kétféle elem mintha örökös harczban lett volna egymással; mintha lerítt volna róla a sujtás is, de főkép az európai csín. A mióta csak ismertem, mindig ugyanazt a kalapot hordta, és ezt a kalapot soha se fogom elfelejteni. Szürke, hegyes, süveg-szerű szőr kalap volt, melynek karimája le volt hajlítva, valószinűleg azért, hogy a vékony, kacskaringós, zöld zsinórnak, mely szalag helyett futotta körül, kárba ne vesszen az ékessége. Ez a kalap valami bántó tökéletlenséggel ingerelte az ember szemét, akár a pisai torony. Mintha nem lett volna valami egész, mintha lekiabált volna róla a befejezetlenség. Hiányzott mellőle a pávatoll. De ha a kalap izgatott, a köpönyeg kibékített. Nem mintha ez az örökkön tartó ruha-egyéniség különösebben ékes lett volna. Inkább szűr volt, mint köpönyeg; nyáron felleghajtó, télen hidegűző. Czélszerűbb, mint szép. De ha nem is volt túlságosan ékes, az ember, a kié volt, tudta hordani. Úgy állott rajta, mintha mente volna.

Az a tizenegy hónap, mely a Csobánczy Titusz életéből ismeretes volt előttem, meglehetős egyformaságban telt el. -319-

Titusz a szokások embere volt. Az a spártai életmód, melyet követnie kellett, magával hozta, hogy a nélkülözésben kitartó s apró kedvteléseihez hűséges maradt. Hiába lobogott benne a hejehuja vér, az élet sanyarúsága apró kénytelenségekhez kötötte le, melyekért kicsinyes örömökkel kárpótolta magát. És így pontossághoz szokott, az órához meglehetősen alkalmazkodó tisztviselő lett, de azért korhely maradt; rendszeresen élő ember és korhely volt egyszerre. Ez az ellentét furcsának tűnt fel a környezete előtt. A gáztársulat ifjú reménységei, úgy maguk között, gyakran köszörülték rajta az elmésségöket. Titusz sejtette, hogy az életmódját gyakran bírálgatják, de nem törődött vele. Büszke volt, mint egy király.

Élete igazán »bujdosás volt e földi tereken.« Alig várta, hogy szabadulhasson a hivatalból, de otthon se volt maradása. Kint lakott valahol a fegyvergyár táján, a legszegényebb emberek közt. Ezt a lakást senki se ismerte közelebbről. Valósággal rejtegette a kiváncsiak elől. Öregebb hivatalszolgák, a kiknek valaha alkalmuk volt egy pillanatra félre lebbenteni a szaiszi függönyt, azt rebesgették, hogy ez a lakás nem is igen volt mutogatni való. Annyi bizonyos, hogy Titusz »nem találta honját e hazában.« Minduntalan kikívánkozott belőle a kispesti határba, a hol egész nap el tudott barangolni. Egyszer, mikor nem állhattam meg, hogy Kis-Pest varázsáról ne tudakozódjam, Titusz így nyilatkozott:

– A fővárosnak és környékének Kis-Pest a legkedvesebb része. Nagyon csinos vendéglők vannak benne. S a lakossága igen jó nép.

Máskor azt is elejtette, hogy Erzsébetváros és Haraszti körül, magánosan szokta tanulmányozni a csinosabb vendéglőket, egy-két deczi mellett. (A deczi volt az egyetlen mai fogalom, a melylyel megbarátkozott.) -320-

Azonban, sajnos, a főváros gázszükségletei kívánatossá tették, hogy ő is ott legyen a hivatalban, tizenegy hónapon át, majdnem minden hétköznap. Meg kellett alkudnia a sorssal. Nem lehet mondani, hogy ebben az alkuban Titusz húzta volna a rövidebbet.

Titusz bámulatos találékonysággal bujt ki minden munka alól. Ő a hivatalos foglalkozást máskép értette, mint a szabályzat. Az ő elfoglaltsága abból állt, hogy olvasott és számított a maga gyönyörűségére.

Ha olvasott, nem azért történt, mintha nagy barátja lett volna a szellemi élvezeteknek. Titusz a vaskosabb Epikúrok fajtájából való volt. Az anyagi élvezetek közül is igazán csak az asztal örömeinek adta át magát. Nem voltak inyencz-hajlamai, hanem volt benne valami az óriás kigyóból. Csak az egyszerű élvezeteket kedvelte, de ezeket aztán az ős-világi ember módjára. Ha szerelmet keresett, a kényelmet és a nyugalmat tartotta szem előtt; ha evett és ivott, hasonlóképpen nem törődött a minőséggel. Legyünk őszinték. A szellemi élvezeteket egyszerűen megvetette.

Olvasta pedig a Turult és a Merkurt. A czímertudományt kedvelők folyóiratát és a sorsolási értesítőt.

Minden emberben szunnyad egy álmodozó, s minden emberben benne rejlik a cselekvő erő. A legtöbbünkben vagy az egyik, vagy a másik vergődik uralomra, de egyik se vész el semmiféle teremtett lényből.

Titusznál csodálatos egyensúlyban volt mind a két erő. S míg a Turullal álmodozott, a Merkurral cselekvési ösztönét elégítette ki. Mikor amazt olvasta, a multnak élt, mikor emezt, a jövőnek.

Koronkint el-elmerengett családjának viselt dolgain, -321- a visszahozhatatlan fényes multon, a haza és a rokon családok dicsőséges napjain, de nem feledkezett meg a tennivalóról, a kötelességről sem.

Titusznak volt mindenféle sorsjegye: Vörös-kereszt, Jó-szív, Bazilika. És a szerencse ingerkedett vele. Hihetetlen következetességgel jöttek ki a sorozatszámai, és roppant közel járt a sorszámokhoz is. Világos volt, hogy végre is nyernie kell.

S épp abból állt a másik foglalkozása, hogy hihetetlen pontossággal számitotta ki, miképpen fog élni, mire és mennyit fog költeni, hogy ha majd eljő a jobb kor, a melynek el kell jönnie, hogyan rendezi be az életét majd »akkor«; az utolsó forintig tudta a jövő költségvetését.

Volt neki mindenféle tervezete: arra az esetre, ha a legnagyobb nyereményt üti meg, – ha kevesebbet, – és így tovább, le egészen a legkisebb nyereményekig.

Minden héten volt egy-egy új húzás, a mihez mindig egy egész sereg tervezetet kellett készítenie. Alig győzte a dolgot.

A gonosz Szerencse azonban, ez a legrosszabbik minden asszony közül, futott előle, mint az űzött árnyék.

A gáztársulat tehetetlen volt vele szemben. Azokon a ravasz ötleteken, a melyekkel ujabb és ujabb hitelt kért, nem lehetett kifogni. Akármilyen bonyolodott előleg-tervezetekkel állott elő: a gáztársulatnak végre is »világítania« kellett. (A mi itt azt jelenti, hogy: fizetni.) És mindig kikerült a szabadságra való.

Élt benne a meggyőződés, hogy az a vagyon, melyet a hatalmas pénztárak rejtegetnek, jog szerint a -322- miénk. A miénk nagyapáink jogán. Kitúrtak belőle az izmaeliták, a besnyők és kazárok, de azért a miénk. Mindazt az érczet, melyen a magyar korona verete látható, mindazt az ezüstöt, mely bányáinkban terem, mindazt az arany kalászt, mely rónaságainkon leng, igazság szerint a magunkénak tekintette. Látszott a tekintetén, mennyire tudta, hogy apáink ezt a földet »vérükkel öntözék.«

Tituszt koronkint egy rejtelmes alak látogatta meg. Kopott külsejű, alázatos viseletű emberke volt, a kinek arczáról lerítt a romlottság és az alattomosság. Soha se láttam éhesebb szemet.

Rendesen szertelen hajlongások közt került elő, s félénken somfordált a Titusz asztalához. A rövidebb-hosszabb értekezés, a melybe bocsátkozni szoktak, mindig suttogó hangon folyt le, s kivétel nélkül akkép végződött, hogy Titusz kiméletes óvatossággal elővette a tárczáját s egy pár forintot csusztatott a vendég markába.

Akárhányszor megtörtént, hogy a rejtelmes alak az utolsó forintját vitte el.

Titusz se bőkezű, se jó fizető nem volt. Az adakozásnak az a készsége, melyet a titokzatos kis ember irányában tanúsított, meglehetősen szokatlan volt nála. Egyszer nem tudtam megállani, hogy ne kérdezősködjem a vendégéről.

S mert látta, hogy ez a magyarázat nem elégít ki, komolyabb hangon folytatta:

– Jó fiú. Szereti a tréfát. Rokonságban vagyok a szegény gyerekkel. Ha valami kis járatban van Pesten, meg szokott látogatni.

Tavaly szeptemberben a felső vidéken jártam. Vág-Illyén, a hová hivatalos kiküldetésben érkeztem, összeakadtam az ipolyvölgyi szolgabiróval, a kiről tudtam, hogy Titusznak a sógora. Ettől a jókedvű úrtól megtudtam, hogy Titusz a közelben, a szomszéd Boróczon mulat.

Elhatároztam, hogy meglátogatom. Furdalt a kiváncsiság, mit csinál olyankor, mikor nem a jövőnek, hanem a jelennek él?

A szolgabiró ideadta a kocsiját, s biztosított róla, hogy negyedfél óra mulva Boróczon leszek.

Mialatt a kocsi a lankás úton lassan döczögött felfelé, beszédbe ereszkedtem a kocsissal, s Tituszról kezdtem kérdezősködni. Persze, hogy ismerte a tekintetes urat! Ezen a vidéken mindenki ismeri a tekintetes urat. Jókedvű úr, az isten tartsa meg!

Boróczon azonban ritkán szokott megfordulni az én kocsisom, s az ott uralkodó szokásokról keveset tudott mondani. A boróczi birtok nem a szolgabiróé; csak egyik sógorasszonyának, az özvegy bárónénak vannak ott valami kis földei, meg egy lakóháza. Az özvegy báróné különben soha se mozdul ki Temerinből, s a boróczi úriház csak nagyritkán lát vendéget; így őszszel hébe-hóba kerül egy-egy vendég a rokonságból, mert a közelben sok az apró vad, a melyeknek ilyenkor van az ideje.

Mikor egy zökkenésre fölébredtem, a kocsis hátra fordult, s ostorával mutatta:

S elmondta, hogy a vár a káptalané, mely nem tud mit csinálni a lakhatatlan düledékkel. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még benn laktak a Csobánczy urak, a -324- kikre a Boróczy grófoktól szállott át a vár, de mióta azok is kipusztultak belőle, a rommal senki se gondol többé.

Egy negyedóra mulva megérkeztünk a lakóházhoz. Ott azzal fogadtak, hogy a tekintetes úr a várban van. A kocsis biztatott, hogy a lovai győzik még a fáradságot; megindultunk a várnak.

Mire a kocsink felkanyarodott a várkapuhoz vezető magaslatra, már erősen alkonyodott. A levegő tele volt azokkal a titokzatos árnyakkal, melyek alkonyat tájban szokták megnépesíteni a szomorú helyeket. A sötét falú omladék komoran meredezett előttünk.

Egyszerre valami bősz zsivaj csapta meg a fülemet. A várból muzsikaszó, kurjongatás, kaczagásba fúló danolászás, meg valami őrült üvöltözés hallatszott, mintha nyúznának ott valakit.

Leküldtem a kocsist, hogy abrakoltassa meg a lovait a lakóház istállójában, s aztán beléptem a düledék egy nyitott ajtaján. Mentem, a merre a mindinkább erősbödő rivalgás vezetett.

Az udvart, melyen végig haladtam, belepte a fű. A dudva a térdemig ért. Köröskörül kazamátákat sejtető nyílások ásítoztak. A gaz csak egy vonalban volt letaposva, mely valami lépcsőzethez vezetett.

A mint a sötétben felbotorkáltam az emeletre, a zene elhallgatott s az ordítozás megszünt. Aztán úgy tetszett, mintha valaki kemény hangon parancsokat osztogatott volna.

Végig kopogtam néhány üres szobán, melyek összes bútorzata egy-egy lóczából, porlepte könyvcsomókból, meg egy gyóntatószékből állott, mely a várkápolnából kerülhetett ide. A falakon ocsmány, parókás ősök meresztgették dülledő szemüket, hogy elriaszszák a falnak koppanó, eltévedt denevéreket. Az ablakoknak -325- a fele sem volt ép; az ajtószárnyak nagy része hiányzott; a melyik megvolt, csak úgy dísznek volt oda állítva az ajtó-sarokhoz. Keresztül mehettem az egész emeleten, a nélkül, hogy kilincshez kellett volna nyúlnom.

Alig haladtam néhány lépést, hirtelen megállapodtam. Egy nagy terem küszöbén találtam magamat. A terem tele volt emberrel. Az alkonyi homályban, az első pillanatra, fantasztikus árnyakként tüntek fel előttem, de a mint a szemem megszokta a homályt, meg tudtam különböztetni az egyes alakokat.

Egy hosszú asztal körül, mely meg volt rakva tállal, kancsóval és kupával, alacsony lóczákon üldögélt vagy húsz ember; megannyi vörös, vidám, korhelyábrázat, melyekről lerítt, hogy gazdáik másokon szoktak élősködni. Közöttük, az asztalfőn, ormótlan nagy karosszékben, mint valami trónon, elnökölt Titusz. Ugyanabban az öltözetben volt, melyet már tizennégy év óta ismertem, csakhogy szürke süvege mellett, mely most önérzetesen ült a fején, ott begyeskedett a pávatoll, a szűre pedig oly kaczkiásan hajlott pókhasára, mintha nem is szűr volna, hanem királyi palást. Ünnepies komolysággal beszélt, de vörös volt, mint a főtt répa, s arczának minden vonása nevetett.

Az egész társaság a szoba közepére nézett, a hol egy szánalomraméltó emberke álldogált féllábon, remegve, mint a nyárfalevél, s egy csörgősapkát szorongatva a markában, a milyet álarczos bálokon látni. Ráismertem: Beczkó volt.

A világért se mozdultam volna ki a helyemből, a hol a félhomály eltakart előlük. Érdekelt a mulatság.

– Beczkó, fiam – szólalt meg Titusz ünnepies hangon – ma rossz napod van. Máskor egy liba meg egy pint bor meg se kottyan neked, és ma bizony, majd hogy ki nem kötöttél. A maradékot beléd kellett öntetnem, hogy a szavadnak állhass. De még jóvá teheted a hibát. És ha kiteszel magadért, meg is jutalmazlak. Látod ezt a három ezüst tallért? Ezeket te most ki fogod halászni. Az egyiket a jobb kezeddel, a másikat a ballal, a harmadikat meg a fogaddal – érted? Ha jól végzed a dolgodat, egy ujdonatuj ötvenes lesz a jutalmad, ha nem, huszonötöt kapsz apró pénzben.

Egy nagy üstöt hoztak az asztalra, pálinkát töltöttek belé és meggyujtották. Az égő szesz kékes lángja mellett a violaszinű arczok kisértetiesen sárgára váltak. Titusznak ragyogott a szeme, s puffadt arczán valami ördögi megelégedés ült. Az üst körül a társaság helyet nyitott a művésznek és mutatványának.

A három ezüstdarab belerepült az érczedénybe, s Beczkó, mint egy vadmacska vetette rá magát az üstben csapkodó lángra. Első fogása szerencsés volt; vörösen húzta vissza a jobbját, de a tallér ott volt az ujjai között. Másodszor már kotorászni kellett; ordítva kaparta az üst fenekét, s bőr nélkül húzta vissza a balkezét, de az ezüst ismét megvolt. Aztán a kevésbbé sebes kezével felfordította az edényt, s hirtelen leguggolva, megkapta fogaival a forró érczet, mely a kicsapongó lángok közül előgurult, roppant örömére az egész társaságnak. Mindenki éljenzett és üvöltözött.

– Bravó, Beczkó! Itt az ötven pengő. Ti meg fiúk, húzzátok el az ő nótáját. -327-

A czigányok rákezdtek a Beczkó nótájára, s az est hőse, félig még sírva, félig már nevetve dugta el a fájdalomdíjat. Titusz, a ki előtt egy vendég meglepő szinészi tehetséggel utánozta a Beczkó arczjátékát és jajgatását, úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé. Pókhasa rengett, s a süveget hátracsapta kopasz homlokáról.

Így mulathatott egykor Stibor vajda, udvara körében, valamely diadalmas portyázás után. De így mulathatott trencséni Csák Máté is, abban az időben, a mikor első harczi tetteit pihente ki.

Az egyik élősdi rigmusokkal állt elő, melyek Beczkó gyávaságát énekelték meg s a tekintetes úr aranyos jókedvét dicsőitették. Valami műkedvelő költő volt, a kinek rögtönzését Titusz készpénzzel jutalmazta.

Már éppen azon kezdtem gondolkozni, nem volna-e jobb visszafordulni, s nem zavarni a mulatságot, mikor valaki észrevett, s így nem maradt más választás, mint előállani.

– Ejnye, be derék! No fiúk, húzzátok el a nagyságos úr nótáját! Ugy-e kérem, nem foszt meg attól az örömtől… megengedi, hogy eljátszszák a nótáját?!…

Tituszra láthatóan kellemetlenül hatott a látogatásom, de az élősdi nem hiába dicsőitette a megtörhetetlen jókedvét, úgy tudta mutatni, mint a ki el van ragadtatva. De kerülte a tekintetemet, hogy a szeméből ki ne olvashassam a zavarát.

– Az erkélyről olyan kilátás nyílik, a melynek három megyében nincs párja. Nézzen le a vidékre, a míg teljesen be nem sötétedik. -328-

Asztalt, székeket és bort hozatott ki. Majd hálálkodni kezdett, hogy meglátogattam. Aztán a vendégeire czélozva, így szólt:

– Jó mulató fiúk, szeretnek eltréfálkozni. Nem tudományos emberek, de sok természetes becsületesség van bennök.

S a mint látta, hogy a sötétedő tájról a várnak egyik udvarára téved a tekintetem, a hol a hold egy bágyadt sugara valami fehér kövön játszadozott:

– Két Csobánczy van ott eltemetve – szólt – a kik nagyon szerették ezt a fészket.

Elbeszéltem neki, hogyan kerültem a környékre, s kitől tudtam meg, hol tartózkodik.

Odabenn elcsendesedett a vendégsereg; úgy tetszett, mintha kártyához láttak volna. Elmerengtünk. Először beszélgettünk egymással úgy, hogy felettünk csillagmiriád, s nem az a fény világított, melyet az »Első hazai« állít elő.

Kocczintottunk egy párszor, s a harmadik pohár után álmodozva néztünk le a sötétbe vesző vidékre, a földre, melyen »apáink vére folyt«…

Egyszerre valami távoli zúgásnak a hangja hatott a fülembe. Mintha malom-zakatolás lett volna.

Titusz úgy csapott öklével az asztalra, hogy a boros üvegek tánczolni kezdtek bele.

– Megint lármáz az az átkozott malom!… Még éjszaka se tud nyugton maradni!… Az »Egyesült Ausztriai« malma – tette hozzá felém fordulva. – Majd fölveti őket a pénz, hanem azért éjjel se hagyják abba a munkát!… -329-

– Húzzátok rá, fiúk, ne halljam azt a malmot! Nesztek, itt van egy kékhasú bankó!…

Mikor visszakerültem Pestre, a gáztársulatnál azzal fogadtak, hogy az igazgatóság áthelyezett egy másik osztályba. Úgy hiszem, ennek az előléptetésnek Titusz örvendett a legőszintébb szívvel.

TARTALOMJEGYZÉK.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14	megrontottad gyerek, fejemet	megrontottad gyerekfejemet
14	elől-a ki	elől, a ki
68	előtt A frigy	előtt. A frigy
72	szolgálója leszek	szolgálója leszek.
92	Még egyet-	Még egyet.
92	mintha csak. ugyan	mintha csakugyan
149	Am álljon	Ám álljon
160	békéje kedvéér	békéje kedvéért
160	egy párt heti	egy párheti
190	fö-ne förmedjen	föl ne förmedjen
235	«Csodálatos!«	»Csodálatos!«
242	nagyon bonyopalmas	nagyon bonyodalmas
244	külvárosi Stanley, hez.	külvárosi Stanleyhez.
259	fényűzésse kellett	fényűzéssel kellett
259	szabadelvű séget	szabadelvűséget
280	megvizsgálta Agostot	megvizsgálta Ágostot
303	egy felórára	egy félórára

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁLOMVILÁG: ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Álomvilág: Elbeszélések

Megjegyzések:

ÁLOMVILÁG

ÁLOMVILÁG

PÓKHÁLÓ KISASSZONY.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

MESE A HALÁSZRÓL ÉS A TENGERÉSZRŐL.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

NINIVE PUSZTULÁSA.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

AZ ISPILÁNTI LÁNYOK.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

DOM GIL, A ZÖLD NADRÁGÚ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

BOB, AZ OROSZLÁN.

I.

II.

III.

FINISH.

LILIPUTI TÖRTÉNET.

I.

II.

III.

IV.

MÁLI NÉNI.

ELSŐ RÉSZ.

MÁSODIK RÉSZ.

HARMADIK RÉSZ.

CASANOVA.

LÓRÁNTFY ÖZVEGYE.

NICARAGUA ŐRNAGY.

ESTEBAN TESTVÉRE.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

AQUA VITAE.

I.

II.

III.

IV.

A SZERELMES GLADIÁTOR.

I.