The Project Gutenberg eBook of Vidéki hirek és más elbeszélések by Zsigmond Móricz

Ebből a könyvből 200 számozott példány készült pehelykönnyű nemesebb papiron a szerző s a rajzolóművész sajátkezű aláirásával.

VIDÉKI HIREK

A Veres Rákot azért nevezték így, mert valamikor itt volt Széles Pongrác néhai polgármesternek a kedves sörözőtanyája, s az ő becéző neve volt ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a vendég volt a veres rák, s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek, csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak az öreg fizikaprofesszor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna, vagy hátrafelé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett először polgármesterré. Hanem megvolt az a szokása, hogy Pongrác estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett. Pongrác májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt azonban, hogy egyszer hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ, mert csalán között hordóban hozták a rákot messze földről s nélküle kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind elkészült a rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:

Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő gúnnyal nézett az öreg úrra s legyintett.

– Jámbor világ volt az, tanár úr, mikor efféle anekdótás eset az egész várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.

A fizikaprofesszor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért úgy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok teljessége adja, hanem a lelki harmónia… -10-

Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a „Kotkodács“ címü, maga alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint kiadta a Karácsonyi dijat.

Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:

Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki beérkezett. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett s ujabb két-három napig egyebet sem csinált, csak ontotta az ujabb pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan őszintén találta kimondani a jelszavát:

Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az ujságiró, aki megrekedt csodálatosképen, egy teljesen kulturától immunis talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt valamit csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az úri kaszinó könyvtárában -11- az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal, csendesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.

Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli, ismeretlen, izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a városba került, szépen otthon ült és lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt, heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kulturacsirát befogadni készen.

Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi problémákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:

Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét, a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki az mind arabusul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is sejtette, mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek -12- ennél s annál a lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának, egy riporternek. Tudta, melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab mit ér és hogy ütött be, tudta, kik, milyen klikkbe tartoznak, tudta, Budapesten mi, hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit sem várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt Budapesten.

Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár biztató szót is kapott s ettől úgy fellelkesült, hogy többet sohasem érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép, úgyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.

– A mandzsettám ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért izzadva nyögnek ki – mondta s ki volt elégitve.

A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát, minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze, ha neki egyszer háromnapi nyugalma lett volna, hogy valamibe belefogjon… Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abban olyan ötletek voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.

Egyszer csak nyilt az ajtó s bejött rajta két fiatalember. Egyik Surányi, a polgármester titkára, másik a tanitó.

Az ujságiró unottan nézett a két alakra. Ezek az ő mindennapi hizelgői. Két hülye, ahogy ő szemtől szembe szokta őket tisztelni. Azok közül a sajátságos vidéki irodalmárok közül valók, akik a nyomtatott betü ópiumszivói.

Szőke szempillái olyanok voltak éppen, mint az ököré s a szeme is olyan álmosan és egyszerüen nézett. De bent, a széles és fehér homloka mögött, mozgott valami s valóságos grafomániában szenvedett. Éjjel-nappal tudott irni s mérhetetlen sok papirt fogyasztott ez a derék tanügyi ember.

– Van itt is művész azért, terem az itt is. Itt van a holnapi lap számára egy cikk, csak ki kell adni. Megirtam.

– A kis művész. Mátyás Bálintnak hivják azt a kiskunterebesi fiut, ki még csak négyéves, de hangszerét, a húzómuzsikát oly meglepő ügyességgel kezeli, hogy e tekintetben a hallgatóját valósággal bámulatba ejti. Neki népdal, valcer, induló mind csak bliktri, úgy kiszivattyuzza kis hangszeréből a legsikamlósabb futamokat, mintha már legalább is zeneakadémiát járt volna, pedig az egész gyerek majd csak akkora, mint a muzsikája. Igazán ritka nemzeti tehetség és nagyon megérdemli az érdeklődők figyelmét.

Várta a hatást; Koncz dr. nevetett, a polgármester titkára, aki még Kunterebes és Vidékénél is csak a titkos irók közé tartozott, faarccal hallgatott s még az ujságirónál is jobban lenézte a tanitó cikkét.

– Még van egy másik, ezt különösen szeretném, ha be lehetne nyomni, – szólt a tanitó s mindjárt felolvasta.

– A világlátott ember, aki még nem volt – Madarason. Hallatlan dolog az, hogy Krausz Márton, Kunhegyes egyik gabonakereskedője, egy elegáns, jóravaló, kedvestársalgásu, javakorbeli férfiu, aki összejárta Európa minden országait, beutazta Amerikát, Ausztráliát, Afrikát, – még eddig nem volt a szomszéd Madarason. Midőn ezt egy társaságban elbeszélte, -14- nagyon és méltán csodálkoztak rajta hallgatói; kérdezték is okát, de ő azt felelte rá, hogy ez az ő titka. Aki tehát kiváncsi e titkot megtudni, csak kérdezze meg K. M. urat, hogy miért nem volt még eddig Madarason?

– Humor, – mondta őszintén a tanitó. Ez nagyon kell a lapba. Az ilyet nagyon szeretik az olvasók.

– Dehát már késő, – folytatta kis csend után. – Én is hazamegyek, ha úgyse lehet betenni a lapba. No majd a jövő számba, ez egyik sem olyan sürgős.

Azzal felállott és kezetnyujtott; az ujságirónak először s csak azután Koncz dr.-nak.

A polgármester titkára, aki egész idő alatt egy szót sem szólt, csak valami unott és megvető közönyösséggel szivta vastag szivarja csutkáját, vele ment.

– Az öreg, – szólt Koncz dr. s utánanézett a tanitónak. – Hányszor volt ez már felelős szerkesztője a lapnak. Ha elcsapják, akkor úgy is jó. Éppen annyit ir, csak legfeljebb nem jelenik meg annyi belőle. Azt hiszem, annyi papir nincs is, amit ő tele ne tudna irni.

Az ujságiró nem szólt. Ez mind olyan tulajdona volt neki: az iródühben szenvedő tanitó, a nyomdász, a leánya, a fia, akit elárvereztet az apa, a ferbliadósság nem adósság, meg az egész élet, ez így, ahogy van, ez olyan hüséges és készvagyona volt neki, hogy akár adósságot is táblázhattak volna be rá… s 12 krajcár volt a zsebében.

Ült hát tovább s várta a derék Koncz dr. társaságában az éjfélt, a holnapi napot, hátha az meghozza a virradást, a sikert.

– Olyan nagyra vannak vele – szólt Koncz dr. –, hogy Bródy Sándor maga ir havonta egy Fehérkönyvet. Pungur bácsi naponta megirna egyet…

– Szervusz Palya – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott idejárni soha. -15-

– Szervusz – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes gazdászkabátja s elkiáltotta magát:

Az ujságiró gunyosan nézte a paraszturat, akiről lesirt a csizma, mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez most csinálja a műbetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s biztosan nincs a zsebében öt forint.

– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye azt a keserves keserüsígit, siket-e?

Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a disznókereskedőkkel diskurál.

Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra. Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.

A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, úgy kisomfordált. Egy pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett beszélgetni.

– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…

– Pardon, nem hallottam, Szekeres ur kérem – jött elő vastagon és mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…

– Pezsgőt – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.

Most már tudták, mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál. Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban kedvére való, mint a bárdolatlan Palya.

Hogy micsoda népek vannak itt – mondta magában az ujságiró. – Szerelem, érzés, eszme, vágy, – ami nemesebb és finomabb mozgató erő, az itt nincs. Itt nincsen fa, se virág. Kopaszok az udvarok s ridegek a házak, magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne lássa az ürességet… Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az anyagi szempontok.

Grosz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte. Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó ez mégis valami kulturember, hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálalóasztalkára is teszi és felgyujtja hozzá a másik csillárt is.

Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-e, hogy magában igyék… A szive fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből.

Grosz, mikor a kezében a bontás után kicsit, nagyon szerényet pukkant a pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében úgy kezdte tölteni, mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a pohárba, alig is birta visszafogni, hogy ki ne robbanjon.

A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr. Koncz tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson invitálni.

– No – mondta Palya mogorván – még agyik csak két pohárt. -17-
-18-

-19-

A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s gunyos lett.

– Nem, nem, hagyj csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron – szólt oda dr. Koncz.

– No szerkesztő ur, gyűjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a világnak.

– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz, skribler.

Úgy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak vele mind a hárman.

A másik helyiségben nagy köszöngetés volt. Két-három civisember jött be és sorra kezetfogtak a vendéglőssel. Leültek s erős hangon kértek egy liter bort.

– Hát szerelmes vagy, Palya? – kérdezte Koncz dr. – Szerelmes vagy, legkedvesebb komám?

Palya röstelkedve nézett el. Ezek a vastagvérü alföldi fiuk semmit se szégyelnek jobban, mintha érzelmi állapotot fognak rájuk. Nyerseséggel és drasztikus keménységgel takarják, ha a szivük megmozdul és nem fér a helyén; Palya is egyszerüen azt morogta, minden összefüggés nélkül:

– Hát gyüttem a tanyárul, osztán begyüttem. Odamengyek én be, ahova akarok.

Ahogy a fejét kicsit előre ejtette, az ujságiró szinte megütődve nézett rá, egyszerre csak felvillant a fekete kun fiu mögött a puszta. A tágas sík s a nagy magyar ég… S ahogy ott áll benne az ur: a gazda és nézi azt, ami az övé, mert minden az övé, a ménes, a puszta, a fellegek…

Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakkolt, ami csak történt vele, a tarkójára csapott az ujságirónak. -20-

– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.

Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a feje tele volt gőzzel.

– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.

Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának főötletére gondolt, a Vidéki Hirekre. Azt most pompásan lehetne kamatoztatni.

Gazság, gazemberség, de erről megvolt a maga saját külön véleménye. Dóczi Irénnek a hozománya legalább hatvanezer korona, de ha a föld ára százhusz forintról felmegy ötszázra, mint az ország más vidékén, akkor lesz háromszázezer korona, félmillió…

Nézegette a Szekeres Palya lesült fekete képét. Hogy jut ez a fickó félmillió koronához az ő révén? Ostoba fráter, akinek külső segitségre van szüksége, hogy elvehesse a lányt, akit szeret… A kis barna Dóczi Irénre gondolt, finom kis teremtés, csak nagyon is egészséges. Szép kis alak… Neki sohasem lesz ilyen nőkkel ügye.

Eh, ha ő most ügyes ember volna, ügyes gazember. Hogy meg lehetne vágni ezt a barmot.

Szekeres Palya felemelte hosszu egyenes karját. Az egész fiu olyan volt, mint egy szálfa. Karjai, lábai, dereka nyilegyenes, még a nyaka, feje is hosszas volt, az egész teste hosszanti irányban terjedt.

– Gyémántba fürdetlek, cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te!

Az ujságiró eltürte az ölelést, mint az imént a féltréfás, félkomoly meglegyintést. Nagy nyugalommal szivta a szivarját és gondolkozva nézett a másik terembe, a kasszán öt-hat félliteres likőrösüveg állott, dupla nikkeldugóval és csillogott a villanylámpák fényén.

Az ujságiró rápillantott. Egyszerre olyan csodálatosnak találta, hogy az emberek élnek, hogy komolyan veszik az élet ilyen apró ügyeit… Hogy egyáltalán ügyei is vannak az életnek… Hogy élni, ijedni, lelkesedni, megrémülni, elcsüggedni, elfásulni lehet az élet dolgai által. Ételért, italért, ruháért, hatalomért, napi dolgokért, pénzért, lányért, házasságért, gyerekekért… Hogy egyáltalán azokért a relációkért, amikben lehet az ember az emberekkel s a dolgokkal szemben. Hogy mindezért a pozitivumokért és valóságokért az emberek az egész életet kockára tudják tenni: ez neki szokatlanabb s érthetetlenebb volt, mint minden tündérmese és elmejáték.

S most, mikor ő maga abba a véletlen helyzetbe került, hogy valaki másnak ilyen nyersen életszagu esetébe beleavatkozzék, megijedt még egy pillanatra, kimondja-e a szót. A szót, amelynek varázsoló ereje van. Az igéző, a teremtő, a csináló szót. A Kalevalában versek mondásával visznek végbe minden csodálatos varázsolást: s csakugyan a szó, a kimondott szó a tevő, a teremtő, a végrehajtó. Ennek a felelősségét érezte meg még egyszer.

A nyers hang észretéritette. S most már voltaképen kedve ellenére mondta is.

– Elolvasom, cimbora, az első betütől az utolsóig – mondta Palya s úgy fogadkozott a szóval, mintha valami őszinte és becsületes és nagy áldozatot hozott volna.

Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét, amit most eltékozol, úgy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna egy darab gyémántot az ablakon.

II.

Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon éppoly szigoruan, ridegen állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.

Kis mezitlábas fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely így bejutott mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fűmagvakat a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is hamarább a dudva.

Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti lapot olvasta átólcettig.

Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács címü kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.

– Ez kell most! csak ilyenek a világnak! meg korhelykedés, bujálkodás. Pezsgő kell most, pezsgőzés.

Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a zománcgyáros és nem Palya a méltó.

Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá, hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az elitélése.

– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett, akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban; legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba kell menni.

– Azér felöltözhet kedves; no ugye felöltözik kedves. Tegye meg azt az örömet, angyalom.

Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak ellentállni lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, -24- messziről való, egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében úgy is viseli magát, mint aki egyrészt kötelezve van az idegenből jött finom alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok kunnak beváljék.

Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:

– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem?

– Mán úgy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szerettem magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd olvasgasson vasárnap reggel.

– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.

– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk, ugye kedves. Osztán mi az a sok hir?

– Nahát azis a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hozzanak vizet az apának.

– Ó istenem, – folytatta a néni, – pedig be szeretik ezek az ujságirók az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s részvéttel csóválgatta a fejét, – -25- szegény kicsi ujság, hogy még ennek is kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az éppen, mint mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül, ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát így vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…

János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s úgy ment ki. Vastag itt minden és fekete piros, csak a néni finom és törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva.

Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből… A falon az óra ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz; az ujság csendesen sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van benne elrejtve, amely minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez… A néni kiszólt a másik szobába, miközben egyet forditott:

A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi gyülés programmját látta meg.

– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a kezeszárán kezdte fenni.

János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most elkezdeni a vőmuram ápolását. Teringette.

– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek azért a csunya pénzért… Képes feljelenteni valakit a pénzért, még tán fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nemcsak ő csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó! Attul fél a! Attul.

Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan megdermedt. Beléjeszaladt a gyilok…

A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a lapot, vagy úgy tett, mintha olvasná.

– Hát a Tátrában jól mulattak az Anna-bálon a közjegyzőék, – nyögte, mert ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig úgy igyekszik.

– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa, kedves, úgy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól…

– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört szivvel nézett maga elé.

„Műpártolás. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát küldött szerkesztőségünkbe, azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót arra, hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban. Örömmel köszöntjük -27- a talpig modern gondolkozású fiatal gyárost, hogy életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik. Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk, hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“

– Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! – fakadt ki a néni. – Édes jó istenem…

Nem szólt tovább semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt el. Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a kulturától, iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az erkölcsöket féltette, az idealizmust, mint ahogy ezt sokszor kifejtette már. Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsylvania nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészekkel szemben. Most őróla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő veje ezt a vakmerő lépést…

Az a nagy csend volt a szobában, amely a falusi szobákban olyan jól otthon van. Amelyet megzavar, ha a szabad ég alatt élő ember bejön a nedves és borus magányba, a zárt falak közé. Ez a csend lakik a lelkekben is itt. Ritka eseményes pillanatok között mélyen és megülepedve áll a csend.

– A szinielőadás a szivnek gyönyöre s az elmének művelése. Én magam nem tartom elitélendőnek a műpártolást. Különösen az iskolai életben hasznos a szinijáték, mert ami a tanulmányokban való előmenetelt illeti, kell hogy a gyermekek szellemi kincsei később a művelt emberek társaságában -28- helyet foglalhasson az ifju… Nagyon is kell minden olyan alkalom, hogy a növendék bebizonyithassa, hogy a társadalmi érintkezés mezején a modorra és műveltségre, mert legalább is annyit kell adni tudvalevőleg, mint a geometriára és a gramatikára, vagy a tudományos műveltség ágaira. Ezen jelzett cél szolgálatában állanak az önképzőkörök és nyilvános ünnepélyeken való résztvételek… azon jelenségek, amelyek az iskolai életben nevezetes jelentőséggel birnak… Csakhogy ma már felfordult világot élünk, mindenki nagyobb virtusokat képzel magáról, mint amilyenek valósággal tulajdonai, fennhordja sok ember a fejét, mint az üres buzakalász… Harmóniára van szükség, összhangra, hogy az összhang nyomába a jólét, haladás és megelégedés járjon és annak melegétől a mi nyomoruságos sárutcáink és utaink megjavulnának… inkább erre gondolna, aki a közérdeket… mert nem vagyunk egyforma okosak, sem egyforma tanultak, épp azért hallgassunk azok szavára, akik nálunk okosabbak, tanultabbak és tapasztalataiknál, tudományuknál fogva jobban meg tudnak itélni valamely jó dolgot következményeiben…

Úgy beszélt bánatában, mint egy szajkó, amely minden összefüggés nélkül ismételi azokat a szavakat, amelyeket betanult s a monoton gagyogás éppen úgy megnyugtatja s lecsillapitja felzaklatott kedélyét, mintha teljesen logikusan fejtené ki gondolatait és pedig olyan gondolatsort, amely teljesen megnyugtatólag hathat. Az ura hátradőlt a diványon és szórakozottan hallgatta a felesége szavait, mint a szélmalom egyenletes, egyforma zugását.

– Jaj, persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni, nem csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze -29- édes gyémántom; a pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi szentem.

Irénke nem is álmodta, mért becézi úgy az anyja, mért csókolja úgy homlokon.

– Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők kellenek a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket…

Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem akart. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában is teljesen az anyja keze alatt volt. Igaz, hogy ebben az ő házasságában volt valami fölényesség; mint nagy gyerekeket nézte az öregeit s hagyta, hogy azok játszák a lányukat-kiházasitó-szülőket s eszükbe sem jut, hogy hát ő mit is gondol akár a Szekeres Palya modortalan, konok szemeiről, amelyek izzásba jönnek az ő közelében, anélkül, hogy szükségük volna arra, hogy valami élessze a tüzüket; akár a szőke, finom zománcgyáros affektált udvarlásáról, amely olyan tétova és keresgélő, amilyen csak lehet egy házassági üzletben buzgólkodó uré. Hagyta a dolgot ellenmondás nélkül és a jó időre bizta a jövőt. Kis kézilánynak mutatta magát, aki gyengéd és engedelmes a szülői előtt s nem szerelmes teremtés, aki akar valamit.

– No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a kis tejfelt, majd meglátod, kis angyalom, hogy belemegy az abba.

– Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember, hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára, hogy nem főztünk a számára.

– Ne gondolja, hogy olyan életkedv csergedezik bennünk -30- is, mint a régi öregekben, amely a szinészetet is csepürágásnak gondolta; ó most más viszonyokat látunk. Félrevetettük már az ósdi eszméket s haladunk a többi városok nyomán, sőt a kultura magasztos, mert csak a kultura idvezit és nemes tudás öli ki a beteges tradiciókat, magunk is a kultura munkásai akarunk ugyebár lenni, bár előbb csak megvetett létezés volt, aki ebben a körben óhajtott volna részes lenni, bizonyára legalább is szülei átok és rokoni megvetés kisérte volna sirig az uton ténykedésében s nem kevesebb, mint a lenézés lett volna fáradozásának jutalma babérja. Ez volt azelőtt a szinészkedés dija; ma? felmagasztaltatás, vonzalom, műpártolás, bezzeg máskép hangzik. Romlott erkölcsök dédelgetése, hazugság pártolása, posvány, fertő… Sajnos, hogy az istentől lelkezett ember ilyen szélsőségekre hajlandó, mert elvitázhatatlan tény, hogy morális tekintetben nem tartunk lépést a felvilágosodással. Tudja isten, mikor nagyobb a fény, nagyobb az árny… A módern nevelés hivei azt hiszik, a testi és szellemi nevelésnél előbbvaló a száraz tudomány elsajátitása. Előbb tanulja meg a gyermek a deklinációt, mint az imádságot. Ez a szellem öli ki az emberiségből az emberi méltóságok érzetét, hogy annak piedesztálján meg is tudja becsülni a tiszta erkölcs valódi érzelmeit. Hát akinek ez kell, csak pártolja a szinművészet muzsáját… De hozzám ne jöjjön. De az én küszöbömön többet be ne tegye a lábát… De én nem főzök neki, bizony nem. Nem hizlalom az én keserves kézimunkámmal nevelt pulykapecsenyével s fiatal libával… Menjen ebédelni a Veres Rákba, nagyon jól főznek ott…

János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijon a borotvával, aztán szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni. -31-

III.

A forradalomkor itt volt a Damjanics főhadiszállása huszonnégy óráig s valahányszor valaki azzal az inditvánnyal állott elő, hogy uj városházát kellene épiteni, rögtön Damjaniccsal torkolták le. A nagy hős, a nemes vértanu életében sem nyert meg kockázatosabb csatákat, mint puszta nevével e nevezetes ügyben. Hű honfiak képviselőválasztáskor kinyitották a régi levelesalmáriumot s megmutatták a Damjanics butykosát, amelyet annak idején, mikor a szolnoki csata szintere felé indult, itt felejtett. A butykos cserépből volt s ma is érzett rajta az erős ital illata.

A polgármester asztala a tágas tanácsterem utcai sarkában állott. Kicsi asztal volt, három fiók volt a felső részén s kétoldalt fekete mahagoni korlátja volt, barna polituros asztalka. A polgármester a padláson találta, az öreg Kusch bácsival, a városi asztalossal rendbeszedette s egy szál virágot állitott a sarkába.

Mig legényember volt, mindenki értette a dolgot, de mióta megházasodott, máskép nem tudták megmagyarázni, csak úgy, hogy a polgármester hecces gyerek s a feleségével szemben így akarja fenntartani a házi tekintélyt. Eleget is intrikáltak az asszonykánál a rózsa ellen, de a polgármester sziklaszilárdan állotta az ostromot s télen-nyáron ott volt az asztalán a virág.

– Hazajött a főügyész? – kérdezte a polgármester, ahogy belépett s a postára nézett, amely fel volt halmozva az asztalán.

– Igen, polgármester úr, az esti vonattal – szólt a titkár, a kövér és asztmás fiatalember, aki egy pillanatra se feledte el, hogy a zsidó vallásra hallgatott és akinek folyton az volt az ambiciója, hogy a városnál fizetéses hivatalnok legyen. Nagy -32- szemei figyelmesen néztek; tudta, hogy a főügyész ellen óriási hecc készül, amely ha sikerül, az egész város mulatni fog rajta.

A polgármester szórakozottan forgatta a leveleket. Belenézett az ujságba s megszólalt:

– Nem kérem, polgármester úr – mondta a titkár s a világért el nem mosolyodott volna, a szemöldökét felhuzta magasra és nagy fekete szemeivel tőle telhetően együgyüen nézett. Valami ösztönszerü mimikri volt ez tőle, alkalmazkodott a környezethez; tudta, hogy ha csak egyszer elárulja magát, akkor rögtön nagyon gyanus lesz, zsidó anyanyelve miatt –, az éjszaka Szekeres Palya megivott három üveg pezsgőt s az ujságirónk hálából ezt az orvtámadást helyezte el a lapjában.

Egyebet nem szólt. Okos ember volt, aki sohse mondott többet egy szóval sem, mint amit kellett.

A titkár várt egy pillanatig. Látva, hogy főnöke játssza a nagyurat, aki szolgalelkekkel nem fraternizál, tüntető szerénységgel visszahuzódott figyelmes tartásából a megkövült rendelkezési állományba.

– A… kéményseprők… dijainak felemelése fel van véve a tárgysorozatba?

Surányi a csendet arra használta fel, hogy magát komisz gazembernek nevezte el. -33-

– Miért szolgáltattam én ki most szegény Komjáthyt – mondta magában s megcsóválta nagy fejét.

Kinosan jutott eszébe az ujságiró szőke, zárkózott, vékony arca. Ahogy kagylószerüen belső életébe rejtőzve anélkül is az egész város gúnyjának céltáblája volt. S ő most olyat rugott rajta, amilyet csak egy slemil tud rugni a slemilen. Fájdalom öntötte el a szivét s az arcán valami szomoruság felhőzött.

Egyszerre nagy elevenség volt az ajtóban, amely nyitva volt. Nyolcan-tizen özönlöttek be. Vidám és kövér magyar urak, akiknek az arcáról csak úgy sütött az egészség tüze. Gondtalanok és jóllakott emberek, akik nem ismerik a lelki komplikációkat, tele vannak eredetiséggel, jóizzel és élnek-halnak az egészséges tréfákért.

– Isten jaónap pógármester úr – lármáztak előre, hatalmas köszönéssel. Sorra kezet nyujtottak s becsületes tenyérrel, emberi mód rázták meg a polgármester kezét. Surányi úgy hátraszorult, mint egy statiszta, ha megjelennek a szinpadon az örökös tagok.

– Szervusz, Berti bátyám, szervusz Andris bátyám – nevetett a szemük közé nyilt és tele arccal a polgármester. Fiatal ember volt, más ebben a korban még ott szokott szerénykedni a József nádor arcképe alatt és nagyokat hallgat, de ő otthon volt és olyan talpraesetten állott a deres városatyák előtt, hogy öröm látni.

– Ej, a menyecske, a menyecske! – mondta borizü, dörmögő hangon a Berti bátyám s a polgármester telt mellényére veregetett.

Általános kacagás tört ki az öreg szavára s mindenki a polgármester gömbölyödő formáját nézte.

Maga a polgármester is kacagott, mert ez voltakép annak szólt, hogy a kis felesége tegnap jelent meg először nyilvánosan -34- pongyolaszerüen öltözve.

– Úgy jó a, úgy egésség! Az asszony jó kosztot ad az embernek, az ember meg jó tartást az asszonynak.

A polgármester kinevette magát az urakkal s akkor idejét látta, hogy magáról másra téritse a szót.

Akik ismerték a dolgot, hárman is hangosan kacagtak s egyszerre kezdték mesélni a zománcgyáros esetét, ami benne van a mai lapban.

– Ejnye a bogár furkálja meg – kiáltott fel Basa bácsi nagy szemet meresztve. – Hát e mit akar?

– Nem is rossz a, Basa bácsi! – fogta meg a termetes öreg úr vállát egy ifjabb atya – nizze csak, szinésznék jönnek! Kell a magának.

– A kutyának!… – tagadta meg hirtelen ez is a szinésznéket, mire olyan kacagás lett, hogy szinte hemperegtek tőle.

– Bion pedig, nem vóna rossz – szólt egy éktelen magas ember a magasból.

– Csakhogy eltőtt az idő – mondta huncut mosollyal váratlanul Basa bácsi. – Fiatal korunkban kellett vón az ilyet kezdeni.

Nem lehetett itt kijózanodni a nevetésből. Még Surányi is nevetett ott hátul, a zöld asztalhoz támaszkodva, az öregek jóizü dévajkodásán. -35-

Ahogy visszanéztek rá, mindenki elfojtotta a nevetést. De csak egy percig birták.

Dóczi bácsi megértette, hogy róla van szó, nagy sötétség borult az arcára. Nem tudta hányadán van az emberekkel. Nem tudta, nem kell-é dühbe borulnia.

Mindenki érezte, hogy itt ennek a kinos feszültségnek ki kell egyenlitődnie.

Basa bácsi, az egész társaság örege s a város legtekintélyesebb embere, vállalta persze a feladatot s őszintén mondta:

Erre a szóra aztán senki se birt tovább uralkodni az arcizmain. Fojtott és pukkadozó közröhej tört ki, amely, mint egy vidám tengerár, öntötte körül a János bácsi fekete sziklaalakját, mig őt is el nem boritotta a vidámság tajtékja s mindenbe beletörődve el nem nevette magát.

Megenyhült az egész eset. Megérezték, hogy Dóczi bátyánk nem veszi tragikusan a dolgot, de viszont azt is kiérezték, hogy nem ismeri a tréfát. Volt a hangban valami élesség.

– Irigylem hát – szólt Basa bácsi. – Hogyne irigyelném, mikor irigylem. Osztán azt irigylem, a patvar vigye el, hogy lehetne nekem mán tizenkét vőm… mégse segitene rajtam, fenegyeki a tövit.

– Megnyitjuk a gyülést – szólt a polgármester, mert félt, hogy némi izetlenség lesz a sok nevetésből.

– Nohát ez okos szó volt – mondta magában mindenki. – Kitünő ember ez a polgármester.

A polgármester összenézett az aljegyzővel, aki hirtelen lesunyta a fejét s elkacagta magát.

De a főügyész ezt nem vette észre és gyanutlanul vette át -36- a polgármestertől a közgyülés tárgysorozatát. Fogalma sem volt róla, micsoda csapda van abban ma az ő számára.

A polgármester odaintette a szemével az aljegyzőt s mig a képviselőtestületi tagok zsibongva, kényelmesen ültek le sorra a helyükre, ő felváltva az aljegyzővel elmagyarázta azokat a pontokat, amelyeket a főügyésznek kellett referálni.

– 23. pont. A Türr István-utca csatornázása – olvasta az aljegyző és belesápadt; a lélegzete is elállott.

– Türr István – mondta a polgármester, mintha a világ legártatlanabb nevét mondaná.

A hangja oly természetes és egyszerü volt, hogy a főügyész, aki minden csatornázásnak elvi ellensége volt, restellt rá még megjegyzést is tenni s oly példátlan egyszerü, hogy az aljegyző, aki egymaga volt beavatva a polgármester heccébe, felemelte rá a szemét s őszinte csodálattal adózott polgármestere rendkivüli lelkierejének.

– Ej, ej, mindig csak csatornázás – mondta a főügyész s mégsem birt elnyomni legalább egy sóhajt, azzal tovább ment; ő maga olvasta…

– 24. A polgári iskola ujból beterjesztett költségvetése… Mi van azzal a komisz könyvtári tétellel?

Most általános mozgás volt. Ők hárman is felnéztek, kénytelenek voltak odapillantani.

A zománcgyáros sápadt volt. Kövérkés arca nagy feszültséget árult el. A mostani csendet a közgyülés tiszteletteljes belső hangulatára magyarázta és némi tartózkodás után leendő apósa felé indult.

De akkor annak a hangja hallatszott, szemmelláthatóan folytatta a félpillanatra félbeszakitott beleszólást.

– Régi ember a városba… Persze, hogy nem köteles -37- eltürni, hogy az orra alá füstöljenek… Pollák bádogos! az mindig tisztességes ember volt… Mindig befódozta a lyukas edényeket…

A zománcgyáros még sápadtabb lett s megremegő dühtől megfeszülő ajakkal tétovázott, hová üljön le a gyülésben.

Ő volt a legfiatalabb képviselőtestületi tag. Úgy érezte, legokosabb volna, ha most rögtön megfordulna és elmenne… És a hóna alá venné a gyárát és elmenne…

Mikor vége volt a tárgysorozatnak, az ülés bezárása után, a polgármester így szólt:

– Ezt még meg kell hallgatni – mondta a polgármester. – Olvasd csak fel.

Ez rögtön felismerte a dolgot s szinészkedő modorában ájtatos arcot vágott, hogy az ellentét annál nagyobb legyen.

Tekéns cs. kir. járásbirósági miniszter ur!

Azon alázattal meglopott lúra való nézvést, kinek érdekében az Gábor fiam befogódott az setét tömlöcbe, kit pedig ő nem cselekedett. Mert kérdéses éccakán, amidőn fen tisztelt lúnak az elhozása történt vóna, az Gábor fiam az annyuk jóváhagyása mellett az padláson alutt, má pedig a tekéns cs. kir. járásbirósági miniszterium ur, teljes lehetetlenség, hogy valaki a palláson lovat lophasson, kire Isten tanubizonyságom. Igaz ugyan, hogy az Gábor fiam a mult őszön egy kis juhcselekedetben találódott és egy kis apró marha sorja is volt, de hogy a lúhoz semmi köze, élő ember az csire szomszéd, kit az napon házamnál meg is verék, akire ő bölcsen emlékszik, mer más véleményben leledzett -38- a feleségem becsületírül. Azon alázatos kirelemmel járulok a tekéns cs. kir. járásbirósági miniszteriumhoz, hogy a ٪ alatt idecsatolt Gábor fiamat a lúnak gyanujából annál is inkább felmenteni méltóztassék, mert mégis Isten ellen való vétek, hogy valaki egy 6 pengős lúnak az érdekében tömlöcben nyugodjon és a kivánatos trágyahordástul elmaradjék.

Hát arra jár-i esső?

tisztelem a patai naccságát, az ám az ember, uram!

Mányi Ferenc az Gábor fiam törvényes
és hiteles ura apja.

Mig ezt a levelet olvasta, mindenki a közelébe gyült és minden szó után harsogó kacagás tört ki.

– Nahát ez nagyszerü volt. Ferenc kitett magáért – mondta a vendéglős.

– De még a külzete is figyelemreméltó – szólt a felolvasó s felmutatta az ivet:

Nagyon ügyesen, kissé szinészkedve olvasta fel a mondatokat s az embereknek a könny csorgott a szemükből a kacagástól.

– Nohát erre egy pohár sert le kell dönteni – mondta Basa bácsi. – Fene a Ferkó körmit, ezt megirta!

Csak Ablonitzky nézte komoly arccal ezt a társaságot; ugyanígy mulattak ülés előtt a neki tulajdonitott famozus ujsághiren, mint most a paraszt kocsis zagyva irásművén. Úgy gondolta, meg fogja mondani, hogy hazugság az egész, de most, látva, hogy kiközösitették maguk közül az urak, összeszoritotta a fogait s leverten, dacosan hátat forditott, elment.

De amint kilépett az ajtón s felhangzott a kacagás ujonnan -39- és erősen, eszébe villant, hogy most bizonyosan őrajta mulatnak. Ő ugyanannyi ennek a társaságnak, mint az a pityókás paraszt a furcsa, tudálékos folyamodványával. Ő, a neki tulajdonitott eszmével, a műpártolással épp olyan nevetséges figura, mint Ferenc, a Gábor fiunak hiteles és törvényes apja-ura. Ferenc gazda ezeknek éppúgy a világ fenekéről jött, mint ő. Ez a népből kapaszkodott ide egy percre: ő a felvidékről jött le… Mindegy az… Ezeknek az uraknak csak ők maguk az emberek. Senki idegen. Csak akit születésük óta megszoktak maguk közül valónak s maguk közé valónak tekinteni. Ez az egy. És itt ősidők óta meg van állapitva mindenkinek a helye a többi között, a módja, a rangja; szinte ki van mérve a szó, amennyit mondhat, a levegő, amennyit beszivhat… Mi az ördögnek jött ő ebbe a városba… Mi a patvarnak ir egy Mányi Ferenc folyamodványt a tömlöcben levő fiáért… Mi a csodának zománcárugyár a kunsági fészekben…

Amint a városház sötét kapuján kilépett a fényes, napvilágos utcára, egyszerre megint uj szél ütötte.

Jól van. Az öreg Dóczi, a maga burkusfejével, komisz módon bánt el vele… De hát nem őt akarja elvenni, hanem a lányát…

Elhatározta, hogy levélben kimenti magát, de délután az orvosékhoz elmegy, ahova meg volt hiva, persze Dócziékkal együtt. Ott vig emberek vannak, biztosan társaság lesz, ott Irénkét meg fogja látni, ő is az apjával tart-e?

De amint megállott a piacon, az utca sarkán, mégis oly nagy idegenséget érzett. Tudta, hogy megbámulják fehér kalapja és világos drapp, nyári ruhája miatt a sárga selyemnyakkendőjével és szőke, felsütött bajuszával.

Az utca tele volt néppel; a piac. Csupa feketeruhás férfiak, fekete kalap, fekete csizma. S ez a viselet az uraknál is; csak az idegenből jött honoráciorok mernek egy kis szürke vagy barna szint viselni. -40-

Az igazat megvallva, mig jobblábujját rezegtetve nézte szórakozottan az izzó napsütésben a furcsa fekete embernépet, arra gondolt, hogy mi köze neki Dóczi Irénhez valójában… De hát szégyelte volna, hogy megszökjön a kis civislány szeme elől…

Ezzel elhatározottan megállott s bevárta az urakat, akik csendesen ereszkedtek elő a városháza felől. -41-

IV.

Akármilyen ittas volt is, mégis észrevette, hogy a cseléd mély megvetéssel nézte végig a holdvilágon. Nem is szólt egy árva szót sem, de sietett, hogy lábujjhegyen minél előbb besomfordálhasson a kis szobába, ahol a legkisebb, második gimnázista öccsével együtt hál.

Palya felfedezte, hogy az ajtajuk nyitva van. A ravasz öregek, hogy el ne szalasszák a hazajötte percit.

Ijedten állott meg, aztán rájött, hogy az ajtónyitással fellökött egy széket.

– Te cudar! – morogta az öccsére, aki feltápászkodott az ágyban s a besütő holdvilágon rábámult a bátyjára.

Fogta a kalapját s levágta az asztalra. Valami csörrenést, gurulást hallott s a pohár egy pillanat mulva széttörött a földön.

– Asstenedet – morogta a foga közt Palya –, hányszor mondtam, hogy ne tedd a pohárt az asztalra.

Palya hozzáfogott vetkőzni. Mikor az ágyba akart feküdni, úgy felrugta a földön a csizmahuzót, hogy felkapta a lábaujját s percekig sziszegve táncolt féllábon.

Belevága magát az ágyba, a fülére rántotta a takarót s befordult a falhoz. Utolsó gondolata az volt:

És Dóczi Irénre gondolt, aki ebben a pillanatban azt álmodta, hogy Ablonitzky megdagadt akkorára, mint egy léghajó gömbje s a magasból lenyujtotta a hosszu kezét, ő pedig futni akart s az Ablonitzky piff-paff-puff lövöldözött belé… Csodálatos, hogy bár tisztán tudta, hogy minden golyó talált, mégsem érzett fájdalmat, inkább valami kéjes elzsibbadást.

Mikor Palya reggel felébredt, arra ébredt fel, hogy az ajtókat iszonyuan vagdalják, az ablak nyitva van, cug van és a cseléd söpör.

– Kit dob itt ki valaki? – hasitotta a fülébe az előszobából az édesanyja hangja.

– De fel tetszett ébredni! úrfi! – folytatta epésen az anyja. – Hogy még mit nem kell nekem megérni… Még ő dob ki valakit.

– Az én cselédemet kidobja. Dobd ki a gonoszságot magadból. A korhelységet. Azt a gonosz lump szokásodat. -43-

Palya forrt. Kezdett dühös lenni. Utóvégre mit gondolnak ezek; így lehet beszélni egy felnőtt emberrel! Egy szerelmes emberrel; egy nősülő ifjuval; aki regényhős volna, vagy mi az istencsudája.

– Ehhh – hördült fel veszekedetten és meglehetős egyszerüen adva kifejezést érzelmeinek, de úgy, hogy az ágy majd leszakadt alatta.

De nem is szólt többet egyet sem, se apja, se anyja. Legalább nem értette mit mondanak, mert bementek az utcai szobába, az ebédlőbe.

Megvárta, mig a cseléd sötét arccal befejezte a söprést és egy lesujtó pillantással kicsámpáskodott a szobából, akkor felkelt.

Gyönyörü reggel volt odakinn. Ahogy kinézett, a trágyadombot látta meg, a tyukok már kaparásztak rajta, egy sárgavörös kakas éppen nagyot kukoritott a tetején s utána, mint aki nagyon jól érzi magát, odább billegett, egyet táncolt s hegyes sarkantyus lábával belekapart a szemétbe.

Ilyen kakasnak érezte magát. Ő is szeretett volna egyet kurjantani, de gyáva kutya volt, nem mert. Csak nyújtózott egy nagyot.

De jó volt az az éjszakai kis muri! A pezsgő. Még sose ivott a maga pezsgőjéből. Most érezte meg először, mi a szabadság, mi az önálló, független, szabad ember.

S homályosan ott kalamolt a fejében valami elintézetlen ügy: az ujság… olvasni való… Hirtelen ott hagyta az ablakot s rendkivül gyorsan öltözni kezdett.

Nekik nem járt a Kunterebes és Vidéke. Majd az ő anyja ad ki ilyenre két-három forintot. Őrülten sietett, hogy valahol megszerezze.

– Nem mi a! hanem gyer ide… Te, Laci, kapsz öt pízt, ha hozol egy ujságot…

Mire hazajött, Palya meg is reggelizett s szó nélkül nyelte le apja, anyja minden szavát.

A szülők valami nemes buzgóságot fejtettek ki abban, hogy melyik vágjon sulyosabb igazságot a züllésnek indult fiu fejéhez. Másszor mindjárt összekaptak, most azonban csodálatosképen megegyeztek abban, hogy nincsen nagyobb istenátka, mint az olyan fiu, aki nem vet számot a helyzetével és az egész világot felháboritja botrányos magaviseletével… ahelyett, hogy jó példával járna elől az öccsei közt, megfertőzteti a levegőt a lehelletével…

Palya egész idő alatt nem szólt, de ezt a hátát hasingató siránkozást már nem birta el s azt morogta: -45-

Nohát erre igazán nem lehet felelni. Dóczi Irénre hivatkozzon? Nagyon satnyának látszott a kifogás, mert egész reggel iszonyu dühvel gondolt arra a lányra s tulajdonkép nagyon szégyelte magát, hogy amiatt a tacskó miatt ennyi baj szakadt a nyakába.

Nem várta hát meg, hogy az anyja az ő bánata találgatásába fogjon, felállott az asztaltól, berántotta maga után az ajtót s elment. Be a szobájába.

Az öccse már hozta az ujságot, lecsapta az asztalra s fütyörészve elszaladt. Látszott, eszeágában sem volt, hogy belenézzen.

Palya mohón esett neki s gyorsan végignézte a cimeket. Fogalma sem volt, mi lehet az, amit az ujságiró belecsinált, csak nézte sorra a cimeket. Végignézte az egész lapot s az egész Kotkodácsot, aztán bután nézett a papirosra. Semmit se talált, ami őt érdekelhette volna.

– Nincs – mondta. – Becsapott a gazember. A pezsgő jó vót neki, de hazudni: az is jó vót neki…

Ujra nekiállott s ujra meg ujra, szinte véres verejtékkel marta át magát az összes cikkeken s hireken, még a hirdetéseken is: sehol semmi.

Egy pillanatra megállott annál a hirnél, hogy Ablonitzky 20 koronát adott a művészet javára; „mi közöm hozzá?“, mondta magában s tovább furta, furkálta a lapot s végül is gombolyagba gyurta s ledobta a földre.

– Hova mégy? – kérdezte az anyja ridegen, de a ridegség alatt ijedt érzéssel, mikor Palya kilépett a tornácra.

Szórakozottan ment végig az utcán, fel a piactérre. Már ott gyültek a gazdák s tanyai emberek a vasárnapi embervásárra, néhányszázan már ott állottak, vasárnapiasan kiöltözve és csendesen, tempósan, szegénygőggel eltelve diskuráltak. -46-

Palya csakugyan bement a templomba. Maga sem tudta miért, de Dóczi Irént akarta látni. Nem szerelemből vagy vágyakozásból, hanem azért, hogy bebizonyitsa magának, hogy a legnagyobb ostobaság volt miatta ilyen őrültségre vetemedni.

Alig ült le, már meg is látta. A szemközti padokban ült, második padon, szélen. Úgy ült ott, mint egy kis tyúk. Énekelt, tátogatta a száját, mint a csirke, ha eszik.

Elforditotta a szemét, hogy ne is lássa. Nem tudott elég közönséges és ócsárló szót találni rá.

De a szeme minduntalan vissza-visszakalandozott arra a helyre. Eleinte nem tudta miért s egyszer csak meglepetve fedezte fel Bardócz Ilonkát.

Olyan szőke volt a kis drága, fitos szőkeség. Olyan fiatal, mint a hajnal. A haja hátra volt fésülve s fehérmasnis selyemcsokorral átkötve. A csokor kétfelől selymesen csillogott a szőke, hamvasszőke fején. A hosszu, fehér kezét néha óvatosan felemelte és valahogy (feltünt neki) igen finoman megérintette a haját, a szalagját, vagy a nyakán az apró fürtöcskéket. Fekete könnyü ruha volt rajta, a könyöknél fehér kézelőkkel s az álla alatt olyan kis fehér selyemmasnival, amilyen a hajában volt.

Rendkivül fiatal volt, csodálatosan fiatal. Persze 15 éves és Dóczi Irén legalább 20… De hát mi szüksége van neki 20 éves leányra… elég neki két-három év mulva házasodni… Milyen szerencse, hogy a buta ujságiró hazudott. A legnagyobb kellemetlenség lehetne belőle, ha… össze kellene most már boronálódni…

S egyre őszintébben, egyre jobban elámulva felejtette a szemét a kis szőkeségen… aki néha odanézett rá, apró bogárfekete szemével a gyengefehér arcában. Nem birta kiállani gyermekesen ártatlan, kiváncsi pillantását s előbb elforditotta a tekintetét, mint az.

A kislány egyszer óvatosan hátranyult, fogta leeresztett -47-
-48-

-49- hosszu haját és maga mellé vette. A magas ablakból ott futott végig a sugárkéve és úgy megragyogott a szőke haj, hogy Palya örökre és gyógyithatatlanul szerelmes lett.

Istenem! Hogy lehet ilyen áhitattal nézni a templomban… mikor az ember nem figyel… A kislány, az nem figyelt a papra; de az arcán olyan ragyogás és boldog áhitat volt, hogy Palya maga is szentülni érezte magát.

Kivált mikor a kislány felállott s félig megfordult, majd kilépett a padból. A sárga aranyhaja végtelen hosszu hármasfonatban, a végén kibomolva feküdt a testén végig, kettéosztva könnyü kis fekete ruháját, amelyben elveszett, vagy csak most zsendült fiatal, édes termete…

Palya elvörösödött, felállott s kiment a templomból, vezetve a padbelieket.

A rápiritó szomszéd, a fiatal gimnáziumi tanár, a templom kapujában a karjába kapaszkodott.

– Az Ablonitzkyt jól befeketitettétek azzal a hirrel… Hát ne bámulj… Hogy szinésznőket akar importálni… Biztos, Dócziék kiadják az utját.

– No de az már direkt szemtelenség, ahogy te ország-világ szemeláttára egész istentisztelet alatt bámultad Dóczi Irént…

Ujra hunyoritott s otthagyta Palyát, aki úgy állott percekig, mint egy sóbálvány. -50-

– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a képviselőtestületi közgyülésre.

Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált a lapba s hideg borzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal megdermesztette.

Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen egy pók szőtte a hálóját.

Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész város…

Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete, mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele. Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az valami tyúklopási esetben kómikusan szerepelt: úgy beszélt róla, mint valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta fel a tréfás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb vicces elmélkedésben leleplezte az irót, aki hozzá van szokva, hogy képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál irni, itt is könnyen esik abba a hibába, hogy úgy bánik velük, mintha az ő képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan őszinte gunyolódással tud beszélni róluk.

A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de elaludt a dolog.

Egyszer meg egy tudós professzorról irt szeretetből és lelkesedésből néhány kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos hirhedt tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár úr esetei fölött.

A tudós örökre megneheztelt. Emiatt az egy szó miatt. Hogy a hires helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte… -51-

Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról, mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg.

Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni – mondta magában. Ott mégis fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog, látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta Budapestet, ahová nem úgy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás, hanem úri módon hazaér…

– Néni kérem – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahová az álmok emelték! – néni kérem, adjon nekem husz koronát.

Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett, elsavanyodott.

– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. Az arcán mély lehangoltság és bánat támadt. -52-

A nyomdászné, aki voltaképen mindig úgy érezte, hogy az ura ezzel a szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt, kiment s pár perc mulva visszajött, egy huszkoronást szorongatva ökölbeszoritott markában.

Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette éppen természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna különben ezer korona sem és semmi pénz. Úgy volt beállitva a pénzről való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna. Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is egyenletesen tudná betölteni.

Csak mikor a néni jó biztatások után, hogy keljen már fel, mert ki kell takaritani a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi történt; hogy husz korona gazdája lett.

Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz.

Lám, csak egy gondolat és úgy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és majd ha hires ember lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…

Megkérdezni restellte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt: élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s még megkefélte a kalapját. -53- S amint kilépett a házból a nagy puszta udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és istállók. Itt nyomdahelyiség.

Igen, így fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Így kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj, gazdag televénybe.

Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és nem köszönt. Egy köszöntés, úgy érezte, már összekapcsolta volna megint ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a másikra. Tudta, ki néz utána: a nyomdászék lánya, Pirike… Dühösen gondolt a kislányra, aki bele akar avatkozni az életébe… s lerázta magáról, mint egy pillangót: hess, szállj tovább, nekem nem kellesz, te szállj tovább és virulj…

Ahogy a néptelen utcán felment a Piac-utca felé, legnagyobb rémületére az aljegyző és dr. Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban…

– Óriási – kiáltotta dr. Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni. Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.

Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte az ő hiréről van szó.

– Kitünő, az öreg megpukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még nem hallott a világ…

S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, suttogta: -54-

Az ujságiró tudott a dologról s tegnap még mulatott az utca átkeresztelésén, de most báván nézett a két fiatalemberre, akik egymás szájából kapkodták a szót, hogy az öreg maga referálta el a Türr István-utca csatornázását s ajánlotta elintézésre… Egyhangulag megszavazták.

Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült, hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig, isten bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…

Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…

– Ja, igaz – mondta dr. Koncz -, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a pártijának Dócziéknál.

– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben. No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál műpártolásra. Egy olyan éretlen alak. Nem idevaló az, nem miközénk…

– Ő is beavatott a maga heccébe… De most jön a polgármester… Alázatos szolgája, polgármester ur.

Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki a mai heccel megalapitja a népszerüségét örökre.

A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet lépett tovább, visszapillantott.

– Az ám szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg -55- fogjuk inditani azt az akciót!… Hanem a husz koronát, ám el fogom szedni magától, mert mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a szinészetnek begyökereztetésére.

– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a pénzt.

Kicsit kezet fogott az ujságiróval érte. Dr. Koncznak és az aljegyzőnek csak intett, azután mosolyogva, mint, aki tudja, hogy egy napon két legyet fogott, tovább ballagott Basa bácsi és Berti bácsi között.

Még a polgármester két lépést sem tett, mikor az urak közt Ablonitzky is feltünt. Az ujságiró volt az első, aki meglátta, hogy kövér, fehér arca hogy lett lángvörössé: a zománcgyáros egyszerre szemben állott az ujságiróval.

Mindenki meglepetve s kiváncsian nézett rájuk, mi lesz. Ablonitzky érezte, hogy most tennie kell valamit, felemelte kis fekete sétapálcáját, úgy látszott, megüti.

– Kérem. Maga egy szemtelen ember!… Vegye úgy, mintha végigbotoztam volna.

Az ujságiró sápadt lett. Még tiz-tizenöt év mulva is szégyelte magát, hogy ebben a pillanatban nem találta fel magát. De valahogy nem is Ablonitzkyra figyelt. Látta, hogy a botot felemeli, tudta, hogy meg fogja ütni s ő egy mozdulatot sem tett ez ellen. Csak állott sápadtan és a szeme a körülállókon futott végig.

Örökre megrögződött a lelkében e pillanatban, mint villám fényén fotografálásban, ezeknek a kövér, konok, közönyös -56- embereknek az arca. Senki sem volt e gazdag és jól rendezett életben élő emberek között, aki felemelte volna a kezét, hogy lefegyverezze a támadót. Senki, akinek legalább a szemén lehetett volna meglátni a részvétet, az ijedtséget, a jóságot… Cirkuszi közönség volt ez, amely örömmel vetette rá magát a hirtelen látványosságra… s hogy a valóságos és igazi verekedés elmaradt, csalódás s kielégitetlenség volt a tekintetükben.

– Na, megálljatok – mondta az ujságiró s ebben a percben érezte, hogy most már iró… – megálljatok, mert ezt megláttam…

A zománcgyáros ingadozó léptekkel hagyta ott s már messze járt. Egyedül és gyorsan ment vissza a piac felé, mintha csak azért jött volna, hogy ővele találkozzék s ezt a jelenetet rögtönözze.

Az iró erősen belenézett a kérdező arcába, most mindenkinek a lelke fenekéig látott:

– Komédia – mondta keserves mosollyal. – Vigjáték kérem, három felvonásban.

Kicsit megemelte a kalapját a rábámuló urak felé, akiknek sejtelmük sem volt az ő gondolatairól s gyors és nagy léptekkel sietett végig az utcán, ki a szélmalmok felé.

– Ablonitzky… Hegedüs Gyula… A nyomdászné: Nikó Lina… Pirike: Varsányi Irén… A cukrász: Szerémi Zoltán… A cukrászné: Haraszti Hermin… A végrehajtó: Fenyvessi, fia a költő: Tanay… (az apa ellicitálja a saját holmiját a fiánál, dühös a költőre), az anya… ez lesz Nikó Lina… s a végrehajtó nem Fenyvesi (nagyon tragikus volna), hanem Vendrey tata… -57-

Hangosan mosolygott, mert eszébe jutott, hogy ő maga is jó figura volna: sose látta ezeket a szinészeket, csak Tapolczait egyszer vendégszerepelni Debrecenben a Mozgófényképekben, de persze annál nagyszerübbnek képzeli el őket: így igazán mindenki úgy játszik, ahogy ő akarja… Egyre vidámabb és lázasabb lett s úgy rohant, mint maga a Pegázus… Ezen is nevetett: a megvert Pegázus…

Csodálatosképen az iménti inzultus nem lázitotta fel. Egészen más érzést keltett benne, mint bármely más emberfiában. Nevetett s nem érezte sértve magát. Megértette az istenadta zománcgyárost; mit csináljon, mikor ilyen felháboritó dolog történik vele: még ezer szerencse, hogy tényleg nem verekedett… Hanem az urak, azok igen. Azokra haragudott. De már ezen is nevetett: azért haragudott, mert nem döngették el őérte a gyárost… Nevetett, mert észrevette, hogy ő voltaképen úgy tiszteli önmagát, mint valami szentséget, akit mindenkinek óvnia s védenie kell… S ezek az urak el tudnák tűrni, hogy az irodalomtörténet nagy Komjáthyját fiatal korában az ő szemük láttára inzultálták.

Már kint volt a pusztán, amely itt kezdődött közvetlen a város szélen s tele tüdővel szivta be a friss levegőt, az enyhe pusztai szelet.

Valami nagy és boldog érzés vett erőt rajta, nem volt egy fillérje, egy barátja, egy ebédje; s úgy érezte: felszabadult. Magára eszmélt és kész irónak találta magát.

– Csak a veséjét – mondta ragyogó szemmel – s hozzáfogott költeni: hogyta, hogy fantáziájában beszélni kezdjenek az alakok. -58-

VI.

Mikor a forró napsütésben elunta az ábrándozást, megfordult és csendes lépésekkel, minden pillanatban meg-megállva, indult vissza a városba.

Szórakozott szemmel nézett néhány kis mezitlábas kun gyereket, kik a házuk előtt ácsorogtak, mint a nagyok és szinte öregesen tanakodtak.

– Bizonyisten – esküdözött itteni durva nyelven az iskolásfiu. – Az ángolok, meg a búrok. Háborúznak.

A Kunság közepén a földgömb távoli harcának hangja. Valahogy mély és szinte megdöbbentő hatást tett rá a bedobott szó, a gyerekszájról.

A gyerek, aki még az előbb hinni se akarta, hogy háboru van, most elfeketedett képpel nézett maga elé. Az ujságiró elmosolyodva nézte a kis legényt, aki összeráncolt homlokkal töprenkedett, kinek fogja pártját.

Az ujságirónak kitágult a szeme. Nevetett. De mintha ebben a pillanatban valami furcsa, erős, nyári világosság lobbant volna el efölött a terebélyes konok magyar város fölött, ahol semmi más nagy és erős érzés nincsen, csak a magyarság hatalmas faji igazsága és kevély és rendithetetlen érzése.

Összehuzott szemmel pillantott körül a gazdag boldog városon s lassan továbbhaladva tünődött. Mintha a nemzet életének egy boldog korszakán haladt volna e pillanatban át.

A boldogságnak olyan gyüjtőmedencéje kevés is lehet a -59- földgolyóbison, mint egy-egy magyar alföldi város, s kivált Kunterebes s legkivált ilyenkor, vasárnapi ebéd idején.

A nap magasan állt, jó magasról jól belátott minden udvarba, de se az utcán, se az udvaron emberi lelket ugyan nem látott. Asztal mellett ültek, jó ebéd mellett vidultak, hizott a szivük a pompás falatoktól. Dagadó buzakenyerek árnyékában, paprikáscsirkék s rántott bárányok virultak az egészséges gyomrok számára, jó salátával, savanyitott uborkával s jó tejfölös turós galuskák pompázó halmaiba vájtak az acél villák… Elégült arcok, apró vigságok és nagy gondtalanság… Ha a boldogság az emberiségnek főcélja, akkor ezekben a tágas és rakott városokban, a töméntelen puszták közepén, az emberiség ideális fészkei voltak.

Nem voltak itt nagyszerü uradalmak, sem pompás kastélyok, sem várak, sem nagyméretü gyárak. Itt ezer meg ezer kisgazda lakott egymás mellett; tágas udvarok és jó gazdasági épületek, elég sok lábasjószág és rakott kamarák. A nagy falu, amely városnak neveztetik, apró házak rettentő tömege volt, derék kert minden ház körül s így nyáridőn a legtöbb ház üres. Szétszóródva a népe, a fekete föld áldott hátán, a rendkivül nagy határ sok-sok ezernyi tanyájában. A város, az voltakép csak téli szállása volt a hadnak, amely egész életidőn át harcolt a röggel: vidám és egészséges harcot, amely drága életet termett az egész emberiség javára.

Nem volt itt inség és nyomoruság s nem volt túlfeszitett munka. Nem ismerték a gondokozta lélekmardosásokat, sem a kapzsiság gyötrő lidércvágyait. Egyszerü életükkel jól megelégedő nép lakott itt, amelyet nem bántott semmi áhitozás a más birtokára, akit nem fenyegetett veszély anyagi létében erkölcsi fogyatkozások miatt. Békés és erős nép volt ez, amelyet sokan irigyeltek, hogy ennyire igénytelenül s mégis ily emberi módon tud megélni a maga szegénységében. Sokan sok rosszat is mondtak róla. Olyanok, akik megcsalódva vették minduntalan észre, hogy ez a nép nem hagyja magát kihasználni más -60- önzése által, hogy ez tisztában van a maga értékével, és anyagi függetlenségében nem emel kalapot s nem cserél elvet üreserszényü urak szine előtt. Igy élt ez a nép a maga erején századok óta.

Akkor szokta meg, hogy nagyobb bátorság okáért egy-egy már akkor is nevezetesebb helyre települt össze, ahonnan háboru idejének szintén szétoszolhatott tágas mezőire. Akkor szokta meg, hogy valami inkább morális, mint gazdasági tömörülésével védje magát külső gonosz hatalmak bomlasztó támadásai ellen és fenn is tartotta magát becsülettel, emberségesen.

Kormány nem istápolta soha, a kormány mindig nyilt ellensége volt. Ellensége volt a nemes, az ős magyarsága miatt. Ellensége volt, mert ők tartották fenn a nemzetiségek kavargásának ebben a káoszában azt az őserőt, amelyre támaszkodott minden politika. És mégis a legmagyarabb s legnemzetibb kormány is körmeszakadtáig ellensége volt ennek a népnek s mig erdélyi végeken öt-hatszáz választónak már megadta a jogot, hogy képviselőt küldjön az ország házába, itt mindenfelé 30–40.000 szavazó magyar kell ahhoz, hogy egyetlen képviselőt választhasson oda, ahol nemzeti léte fölött döntenek.

Nem volt hát a népnek soha más mentsége a közsors rothasztó, lesujtó, megsemmisitő áramlataival szemben, csak az, hogy begubózott, magára maradva, csak magában bizott és passziv reszisztenciával szegült ellene minden új és ismeretlen törekvésnek, amelyről igen jól sejtette, hogy úgyis csak az ő rovására jő.

Jól ettek, jól ittak, idejében házasodtak, mindennap elvégezték annak a napnak a munkáját s minden percben teljes figyelemmel élvezték ki annak a percnek az örömét.

Máskor sem szoktak sokat beszélni, az apa szótalan ember volt s Irénke úgylátszik ráütött; a néni pedig ma szórakozott -61- volt s nem sirdogált annyit, mint máskor. Az ételről beszélgettek, a nyári libáról, amit Irénke hizlalt, hogy ne kelljen azokról a nemszeretem dolgokról szólani… Az eltünt kérőről s más nehéz gondolatokról.

– Nahát ez kisebb volt – szólt Irénke a libacombját a tányérjára véve –, mint az a kéthetes volt.

– Bizony kisebb – szólt az anyja és gyászosan nézett a lányára –, bizony kisebb! – és sóhajtott is hozzá.

– Annak még csak piros volt a mája, az még akkor kezdett fejlődni. Ez óriási máj, óriási máj. A májat hidegen fogjuk megenni.

– Én bizony legjobban mégis csak úgy szeretem, ha megsütitek a májat s megesszük a ludaskásán.

– Persze – kacagott fel Irénke –, ki eszik akkor kását, ha máj van a tetején. Akkor csak a májat eszi az ember.

– Nagyon finom melegen – szólt áhitattal a néni, egyre szemlélve a külön, önálló tányéron az érintetlen, pirosrasült májat, amely a maga zsirjában sülve ínycsiklandóan illatozott.

– Megesszük azt hidegen is – szólt János bácsi és csalamádénak nevezett salátát szurt a villára jó bőven.

– Meg bizony, megeszi azt édes szivem maga. Kiviszi a tanyára, be jól fog esni a lelkemnek!

Hogy egyedül maradtak a néni s a bácsi, kinos csend támadt. Most már beszélni kellett volna. De a bácsinak sehogysem volt ize az egészhez, a néni pedig nem akarta kérdezni, hogy a lányka minden percben beléphetett.

– Isz az derék ember. Meg is mondtam: mindig befódta a feleségem lyukas edényeit.

– Iszen nem volt rossz ember. Zsidótul elég annyi. Sok keresztyén ember rosszabb nála bizony.

János bácsi beledugta az orrát a bödönbe s felszijta a kis büdös zsirszagot.

– Lehetetlen – kiáltott fel János bácsi. – Mind a kettő benne van és csak ennyi?

De ha őszintén mondta volna, azt mondta volna, hogy egy libából; amennyi beszéd volt róla.

– No persze – szólt Irénke megsértődve –, hisz egy libának legfeljebb két liter zsirja van és ez hétliteres bödön.

Még egyszer gyönyörködve néz bele az ikrás zsirba s átcipeli a másik szobába, ahol felteszi nyujtózva a sifon tetejére. -63- Az apja látja a mozdulását és azt gondolja: Bizony lány ez már és pedig eladó!…

– Óh kedves – szól a mama szeliden –, miket mond kedves. Ősszel lesznek a nagy libatömések. Akkor igen, az én emdeni ludaim meghiznak kilenc hét alatt 15–16 kilóra s egynek van 6–7 liter zsirja. Az igen. De ezek kis libuskák voltak. (Irénke maga tömte!)

– Ja!… – mordult fel enyhébben az apa s mosolyogva nézett a belépő lányka piros arcára. – Te magad tömted?

Ezen János bácsi is mosolygott s a lánya erős kis barna ujjaira nézett, ahogy kést, villát vett bele.

– Ó, – kiáltott fel a lány fojtott nevetéssel s az anyja rémülten nézett a János bácsi gonoszkodó arcára; nem volt ennél a háznál szokásban az ilyen frivol tréfa.

– Hát délután mit csinálunk? – szólt János bácsi s a pohár borát kézbe vette.

– Átmegyünk Sámuelék – mondta a néni, aki már ennyi kunságot megtanult, hogy így mondta: Sámuelék.

– Igazán – érdeklődött a néni –, no a kedves kis asszonyka. Ott lesz? Honnan tudod?

– Hogy gondolkozik?… – intett utána János bácsi –, vajjon mit gondol magába?

– Ó istenem – mondta a néni –, amilyen ártatlan jó lélek… Milyen gonosz elnyomatásnak vagyunk mi nők, az áldozatai… Mindegy az, hogy mit gondol a lány magába, csak az a fő, mit gondolnak maguk gonosz férfiak… De hát ez már így van: sorsunk, hogy megnyugodjunk a zsarnokaink akaratában.

– Neki az fog tetszeni, akit az édesapja és az édesanyja választanak neki.

– Maga, édes fiam, nem törődik bizony semmivel. Maga felől kedves… A maga törődése felől már régen, isten tudja mi történhetett volna velünk… De hát majd én fogok törődni a gyermekem sorsával. Ha már az édesapja nem törődik, legalább az anyja gondoljon rá.

– Jó gazdasszony, azt meg kell adni. Gazdaember feleségének nagyon beválik.

– Uri leány – szólt az anyja. – Mindegy az, akárki feleségének… Uri asszony lesz! akárki veszi el.

– Urasszony, mert nem tud egyéb lenni! mert ha tudott volna civisasszony lenni, az ura felől az is lehetett volna.

– Nekem – mondta a néni s csüggedten nézett maga elé. – Mi lett belőlem… Nem vádképen mondom, kedves fiam, de mi lett énbelőlem.

János bácsi a két könyökén terpeszkedett a tényéra fölött s nagy fekete fejét maga elé tolta, most csöndesen ránézett a feleségére, aki sovány, elaszott mellén összefonta vékony karjait s csüggedten mély szomorusággal nézett maga elé. Eszébe jutott a kis fekete sovány lány, aki olyan vékonyan és urasan táncolt a diákmajálison, kint az ákácerdőn… Egyszercsak azt mondták, hogy ő megkérte a kezét… No hisz mindegy: erre az egy életre már így is jó, de hát máskép is lehetett volna…

De ujra elhallgatott. Már megszokta, hogy legokosabb hallgatni; -65- az még legkevesebb bajt okoz. De a szóról sohase lehet megtudni, milyen hatása lesz.

Különben is bejött Irénke. Egy nagy tál turós-kapros bélest hozott, olyan finomat, mint a hab s illatosat, mint a virág. Hát ez az egy igen. A felesége tele van fene tudálékossággal és agyatekert dógokkal, de a konyhája az olyan, hogy erdélyi asszonyra vall.

Evvel az eggyel mindig meg volt békülve, s a lányával is tisztában volt ez egy tekintetben: főzni éppúgy fog, mint az anyja: őszintén meri ajánlani… A többi meg nem fontos… Kunországba legalább nem.

Hosszan nézett a lányka arcába, de semmit se tudott rajta felfedezni azon kivül, hogy őszintén örül a sikerült bélesnek. -66-

VII.

Szekeresék nagyon csodálkoztak, mikor Sámueléktől átjött a lány, hogy uzsonnára okvetlen tessenek tiszteletüket tenni.

Mikor öt óra után kissé vasárnapiasan s kissé nehézkesen beállitottak az orvosékhoz, ők maguk is helytelennek érezték a vizitet éppen ezen a napon.

– Nézd csak Dócziék itt vannak – szólt megütődve Szekeresné a tornácon.

Ezen mindhárman elmosolyodtak, mert az öreg János bácsit szürke szamárnak hivták közönségesen, mert nyáron szürke posztókalapot viselt! Ezzel nagyon kirikitott a többi civis úr közül, akik persze soha más kalapot nem tettek fel, csak feketét… De persze, az erdélyi asszony!

– Nahát ez igazán! Nahát ez roppant kedves! – mondta Sámuelné s úgy kacagott, hogy a rózsás fiatal arcán apró kettős gödröcskék támadtak, úgy nevetett, mint egy tizenhároméves kislány s ahányszor Palyára nézett, mindig ujra el-elkacagta magát.

– No nézd a züllésnek indult hajdan erős magyart –, mondta apró, fehér fogait csillogtatva.

– Irén, Iréne császárnő – nevetett a fiatalasszony, aki még mindig iskolai poémaságokkal volt tele –, itt van a pezsgős hős. A befagyott pezsgő…

És hangosan kacagott s egyuttal el is akarta fojtani a kacagását; annál kedvesebb volt, igazán egész lányos. (Harmadik -67- felesége a nagybajuszu és szótlan orvosnak.)

Irénke egy csöppet se jött zavarba. Kezet nyujtott Palyának. Sámuelné úgy intézte, hogy abban a pillanatban ránehézkedett Irénkére, úgy hogy ez szinte belelendült a Palya karjaiba, amire a fiatalasszony gyerekesen jót nevetett.

– Mondjon valami bókot hamar – vetette oda Palyának s úgy nézett rá, mintha ő volna szerelmes belé.

De Palya egyáltalán nem volt olyan talpraesett ember, hogy bókot tudjon mondani. Csak állott egyenesen a hosszu egyenes lábszárain s zavartan mosolygott.

Ez mind pár pillanat alatt folyt le, mig Szekeresné és Dócziné nagy természetességgel, de kissé tulságos lármával örültek egymásnak.

– Milyen volt az aratás, kedves Szekeres – kérdezte Dócziné vékony és szives hangon.

– Hát nem lett volna rossz, ha ára lenne! – mondta komolyan Szekeres, aki igazán egyszerü és komoly kun ember volt.

– Ó istenem! ez a kereskedelem! – szólt Dócziné. – Most a gabonaárakat a lehetőségig lenyomják, hogy a malmok, kereskedők lehető olcsó áron szedjék össze a termést. Ha aztán a termés eladásra szánt része elfogy, kezdődik a börzejáték, a nyerészkedés. Felcsigázzák az összevásárolt gabona árát.

– No hát most nem lehet – szólt Dóczi bácsi, akit, isten tudja miért, kissé mindig feszélyezett, hogy a felesége okosabb a többi helybeli asszonynál; igazán úgy volt ezzel, hogy szégyelte, mint valami nem érdemelt természeti hibát –, nem lehet most spekulálni: mikor ilyen jaó termés van.

De Dóczi néni a világért nem birta volna elviselni, hogy valaki nála okosabb legyen s pláne az ura.

– Nem kell ám hinni – mondta élesen –, hogy hazánk más vidékén s külországokban is olyan jó a termés, mint az áldott kunsági talajon. A mesterséges ársülyesztés, áremelés és a külföldi kedvezőtlen termés miatt később nem lesz olcsó a gabona, csak most, mig a gazda kezéből kell kiszipolyozni. -68-

Az orvos, akinek olyan bajusza volt, mint a varjuszárny, hangosan helyeselt. A felesége (harmadik feleség! az első meghalt, a második elvált) unva a dolgot, az Irénke válla fölött áthajlott Palyához és azt sugta:

S az Irénke komoly frizurájába bujtatta piros és kedves kis arcát s fojtva nevetett, közben ábrándos kék szemével fellesett Palyára.

A társaság azon az okos és udvarias hangon beszélt, közérdekü témákról, ahogy vidéki szalónokban szokás kezdeni a társalgást; uj vendégek jöttek. A polgármesterék.

A polgármester fehérpettyes kék mellényt viselt s köpcös volt és épp olyan önérzetes és vidám, mint délelőtt a közgyülésen. Messze viritott róla a polgármestersége, akárhogy mozdult és akárhova lépett, nem tudott nem-középpont lenni. A felesége viszont egy vékony sötét teremtés volt, nagy fekete szemü, igen szerény modoru és rendkivül gőgös gondolkozásu nő. De volt rajta valami finom s kissé előkelő báj, nagyon fiatal volt s az első anyaság sutasága még kedvesebbé tette.

– No mi van, mi van! – mondta a háziasszony erős és szokása szerint érzékiesen fojtott, szinte kacér nevetéssel – mi van a rózsával?!… Még mindennap küldi a szál rózsát a szép gonosz? A tittokzattos szepp asszony? Ki az a szép asszony?

– Itt a szép asszony! – mondta a polgármester vidám s széles gesztussal a feleségét mintegy kilenditve a figyelem elé.

– Ó, biz én nem küldök rózsát – mondta a polgármesterné, kissé agressziven.

– Te drága! – kacagott fel hangosan a háziasszony – te drága! – s átölelte a hirtelen elpiruló asszonykát. – Nagyon drága vagy.

– No tessék! – kiáltott fel váratlanul nevetve az öreg Szekeres. – Le van leplezve az öcsém.

A polgármester nem volt kellemesen hangolva ezzel a bizalmassággal szemben, hát legalább titokzatosan mosolygott, aztán némely élces megjegyzés után így szólt: -69-

Ez a megjegyzés annyira váratlan volt, hogy a háziasszony nagy szemeket meresztett s míg a többiek arra gondoltak, hogy megilletődött szót kellene találni, ő már ki is bökte.

– Bizony – szólt az illetékesség hangján Dóczi néni – lehetne: ha élne a szabadság lánglelkü dalnoka. De nem él a magyar nép legszivhezszólóbb költője! Akit népünk könyvnélkül szaval és énekel s aki, mondhatni, véribe van mindenestül a magyarnak.

– Bált kell rendezni az emlékére – mondta hirtelen a háziasszonyka s elnevette magát, aztán szomorkásan tette hozzá –, istenkém, hisz ő is szeretett táncolni, ugye, Olgica, nohát nem szeretett?

– Sőt – szólott bele Sanyi, az orvos fia, aki nagy kamasz volt s pár perc óta az ajtó mellett ácsorgott.

– Na ugye szeretett – fordult a mostohafiához a háziasszony s vele is úgy beszélt, mintha szerelem volna jelen –, és te is szeretsz, ugye Sanyi!

– De milyen eredetien tudja magát kifejezni: hát!… Második Petőfi Sándor! – csattant ki uj kacagással.

Ellenállhatatlan volt; mindenki vele nevetett. De ő hirtelen rájött, hogy komoly dolgok is vannak a világon:

– Táviratoztam délelőtt Bartóknak, hogy részt akarunk venni az országos ünneplésben.

– Tudniillik az ünneplőket, mint a pesti lapok irják, különvonat viszi le Segesvárra, ahol a költő elesett. Táviratoztam, hogy megállitják-e a vonatot s felveszik-e a koszorunkat?

– Éljen éljen, éljen! – tapsolt a háziasszony s a lányok követték a példáját.

– Én is kötök egy koszorut – kiáltotta tulélénken a házikisasszony, aki most toppant be, láthatatlan kötéllel maga után vonszolva a bátyja korrepetitorát, a bumfordi nagy diákot, aki minden pillanatban fülig szerelmesen faldosta őt a szemével s rettentő kinokat állott ki, hogy a lányka másra is tud gondolni, nemcsak őrá.

– Oda nem viszik a te virágodat – szólt a nevetős mostoha –, oda pénz kell barátom; ott művirágot akarnak!… A virág elhervad, de a papirvirág örökké tart, mint a költő versei, hát csak fejd meg a bukszát.

Dócziné valahogy személyes sértésnek vette a virágokról s versekről való profán élcelődést; úgyis már régen nem tudott szóhoz jutni, most felemelte a két kezét, hogy figyelemre kényszeritse a társaságot.

– A költő verse nem papirvirág, szivem; azon virágok, amelyek ötven éve fürdetik a mi lelkünket virágillat özönében s minden honfinak és honleánynak jut az édességből: semmiképen sem papirvirágok.

Ezzel vissza volt állitva ismét a helyzet komolysága. A háziasszony áhitatos arcot vágott s rémitő szent kifejezése mögül minden pillanatban várni lehetett egy kitörő kacajt.

– Kár, hogy megszünt a lapunk – mondta a polgármester, saját gondolatait folytatva.

– Az ujságiró lemondott a szerkesztésről. Most volt nálam az öreg Daróczi, hogy az ujságirónk elmegy.

– Nahát egy másikat kell keriteni – mondta Dóczi néni szeliden. – Van talán a városban egy ambiciózus ifju ember, aki megteszi.

– Hogyne – szólt Sanyi, nagy szenzációt keltve a belekaffantásával. -71- A mostohája rögtön nevetni is kezdett.

– Itt van második Petőfi Sándor! – mondta felkacagva, – nem is tudjátok, hogy cikket irt a kunhegyesi szinészetről és az ujságiró nem közölte. Azóta élethalál bosszut követel.

– Mindenesetre lesz jelöltem az állásra – mondta kitérően a polgármester. – Különben is nem helyes, hogy a lap csak úgy magától burjánzik: olyan ember kell oda, aki a városnak szolgálatot tud tenni a lappal.

Ezt már egész komolyan mondta az orvoshoz fordulva. Dóczi bácsi és az öreg Szekeres hallgatagon bólogattak. A néni és a fiatal háziasszony hirtelen nagy figyelemmel néztek az ajtóra, új vendégek jöttek. Bardóczné és a szőke lánya. Palya, aki egész idő alatt szótlanul ült Dóczi Irén mellett, aki csak mosolygott a házikisasszony eleven és tréfás suttogásán s éppúgy nem gondolt Palyával, mint az ővele. Palya a szőke lányt meglátta s arca annyira lángbaborult, hogy ügyetlenül és sietve felállott takarni a zavarát.

Bardóczné köpcös kis beszédes szőke asszony volt, szinte begurult s egy perc mulva már ruháról és evésről volt szó. Még nemrégen csinos asszony volt, de úgy elközönségesedett, hogy szinte félelmes volt, hogy a lánya rendkivül hasonlit hozzá. Ugyanaz az arc és tekintet, csak a fiatalsága puha, illatos és szinte remegő, mint a hajnalka, mikor az első napsugáron kifeslik.

Palya, mikor megfogta a kezét, annyira reszketett, hogy még a kislány is észrevette. Ijedten nézett fel, a magas fekete legényre s mikor ártatlan, kék gyerekszemeivel belenézett annak a nedves, párás, izzó szemébe, szinte megrettent, egy pillantásra lángot vetett, mint valami könnyen gyuló holmi s már el is volt intézve a sorsa. Egy szót sem tudtak egymáshoz szólani. Csak lobogva, szinte ropogva tüzelt a vérük s akár közel voltak, akár távol, nem birtak tovább a pillanat egyetlen ezredrészeig sem felszabadulni egymás tüzétől. -72-

Egyszerüen úgy jártak, mint két szénakazal, amely egy tüztől lángot kap s mig földig nem ég, minden oltási kisérlet csak szitaná a tüzet.

– Én elhivatom az ujságirót, legalább teljes lesz a menazséria – sugta a háziasszony a polgármesterné fülébe.

Ez egy pillanatig megütődve állott, nem értette, hogy lehet még csak kitalálni is egy ilyen ideát. Az ujságirót annyira mélyen maguk alatt lévő lénynek érezte, hogy nem is tudta elképzelni, hogy ő azzal esetleg, kényszerüségből szót is válthasson.

De az orvosné szokott szelességével már elcsipte a nevelőt, a fülébe suttogott s az egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetve a házikisasszonyra, akit az ő távolléte alatt akár el is csábithatnak… elsietett.

A háziasszonyka nem felelt, nem felelhetett; nem a kacagástól, amely úgy tört ki belőle, mint egy huncut csitriből, aki valami csinyt követett el, hanem az ijedtség miatt:

Ablonitzky lépett be, a szőke zománcgyáros, vadonatuj ruhában, vastag szőke bajusza felsütve, pirosan és kövérkésen és ellenállhatatlanul. -73-

VIII.

– Nahát most aztán csakugyan teljes és hiánytalan lesz a menazséria, – kuncogott a háziasszony a polgármesterné fülébe s elébedöcögött a vendégének: – Jónapot, isten hozta! No nézd csak, hogy nem feledkezett meg rólunk, hát ez igazán nagyon szép magától.

Kicsit azt várta, hogy most beüt az istennyila. Ezt ugyan sikerült megcsinálni. Hát persze, az eredeti terv tegnap még az volt, hogy Dócziékat a vőlegény-jelölttel együtt kell meghivni, de a történtek után persze a másik vőlegényjelöltet kellett meginvitálni… Ki gondolta azt, hogy ez a majom nem vonja le a konzekvenciákat a mai heccből s eljön. Óh a buta, a buta!

Ablonitzky maga legszivesebben, ha lehetett volna, kámforrá válik. Lángvörös lett, könnyen szintváltó, vékonybőrü arca s amint sorra kezet fogott a társasággal, felváltva halálsápadt vagy feketevörös vértolulásos lett.

Dóczi Irénnel úgy fogott kezet, mint a halálos ellenségével, akitől olyan megbántást kapott, hogy azt egy életen át sem lehet elfelejteni… Szégyelte t. i. magát előtte a kimagyarázhatatlan rágalom miatt.

Ablonitzky a közvetlen hangtól úgy felüdült s olyan hálás lett, mint a hőségtől lehervadt fű a könnyü nyári esőben.

– Petőfi. Már muszály megmagyarázni, mert látom, maga nem fogja fel ésszel!

Hangosan nevetett s apró fehér fogai, amelyek mint a rizskása, csillogtak piros inye között, életvidoran szikráztak.

A hirtelen elszelesedett kis Juliska, akiből ugyanaz a túlömlő vidámság bugyogott, ami az alföldi magyar lányoknak olyan pompás tulajdonsága, nekiállott, hogy Ablonitzkyt felvilágositsa afelől, hogy ki a Petőfi, ki a polgármester, mi az a vonat „keleti experess“ ami megáll Kunterebesen és mindezt annyi zürzavarral és hühóval, hogy Ablonitzky soha életében ilyen kellemesen elragadtatva nem volt lánycsacsogástól, mint most. A Juliska beszéde pláne tele volt olyan eredeti és nyersen zamatos szókkal, amik neki most külön gyönyört okoztak, mert végkép levették róla mindenféle kényelmetlen feszességnek az érzését.

– Hát ne nézzen olyan komoly pofával – kacagott a végin a szemébe a lányka –, mert mindenki előtt elárulja, hogy olyan hülyeségeket mondok, hogy lesajnál érte.

– Hát még nem vigyáztam, most kezdem a vigyázást – s a szemébe kacsintott a kislánynak.

– Nekem zenélhet – szólt Juliska hangos kacajjal. A férfi szemében megérezte azt a zavart, amit ő okozott a szivében, vagy a fejében s ez egyszerre borzasztóan jól esett neki. Még elevenebb és izzóbb lett, de valami titokzatosság volt a szavai és nevetése mögött. Néha körülpillantott, nem vette észre, hogy a mostohája elzavarta a diákját s nem tudta, hol van oly soká. Kicsit drukkolt, hogy az jelenetet provokál (tiz perc előtt csókolóztak a kertben), de nem mintha lelkiismereti furdalást -75-
-76-

-77- érzett volna, csak még nem volt hozzászokva az ilyen klasszikus csaláshoz.

– Majd a méreg megevett – mondta vidám lármával –, a lovamat nem lehet kinevelni, ha meglát, kirúg és rögtön a nyakamba borul.

Ablonitzky úgy hallgatta ezt a csacsogást, mintha cukrot szopogatna. Borzasztóan imponált neki minden szó, amit a kislány mondott; az ő felvidéki, másszinü, véknyabb műveltségü lelkének, valóságos illatorkán volt a kislány minden eredeti, zamatos szava és minden pozitivum, ami benne csillogott. Az egész lénye, az egész élete, az egész alföldi perspektiva, amely rajta keresztül megnyilt, mind valami elementáris erővel hatott rá. Valahogy ugyanez hatott rá Dóczi Irénben is, de az mégis sokkal komolyabb, ahogy szerette volna látni most: sokkal szürkébb, vagy ahogy lelkében röstelkedve érezte: sokkal értékesebb tipus.

Dócziné apró sötét szemeit rájukmeresztette. Ebben a pillanatban valami váratlan és kellemetlen fonákságra jött rá. A lányának két hirhedt udvarlója ész nélkül ugrott be két -78- idegen lány hálójába s ő itt áll a maga Irénjével a szárazon… A petrezselyemárulólány mamájának érezte egyszerre magát… Palya sült-főtt szerelmesen ül a kis szőke vakarcs mellett… Mi az ördög. Ezek úgy ülnek, mintha egymásba volnának őrülve… Hát mi ez, hogy történt ez?… És a másik: nohát az meg agyonbeszélteti magát ezzel a taknyossal… De hogy jár ennek a papulája… És az ő Irénkéje itt ül és hallgatja az öregasszonyok beszédjét.

Olyan dühös lett, hogy nem birt ülni, figyelni; egyfelől Szekeresné ült szótalan, mint egy kotlós, ölbetett kézzel, mint egy igazi civisasszony, másik oldalán meg Bardóczné karatyolt; rettentő szapora beszédét úgy hallgatta, olyan türelmetlenül, mint a zakatolást.

– Vettem, kérlek, egy bluzra valót Steinernénál, nagyon csinos fulárselyem, 65 krajcár métere, mondhatom, jobban meg vagyok vele elégedve, mint a Búcsiné, blúzával, amit Pestről hozatott. Á, ezek már fel se akarják venni, ha a ruhát nem Pestről hozzák, legalább a hozzávalót, én az uramnak is a legfinomabb angol szövetet megvettem, három méter 10 centiméter (no, hadd lopjon le a szabó egy mellényre valót), két forint 83 krajcár volt métere, de valódi gyapju, az öreg Sztanek megvarrja tizenkét forintért, tizenkilenc forint hetven krajcárért van neki egy egész öltönye. És senki se mondja rá, hogy az nem huszonöt-, harmincforintos ruha. Mit csináljunk, bizony nem dobom ki a pénzt, az én uram fizetése az nagyon ki van mérve és a kenyér drága.

– Inkább nagyon olcsó, édes fiam. Ti fogyasztók csak úgy számitjátok, a magatok szempontjából. De tudomásul kell venni, kedves, a mult évek szük termését! Hány kisgazda van most, aki a piacra zsákol, nem várja, mert nem várhatja meg, mig ára lesz valaminek. Sok gazda csak azért gazda, mert földje van.

– Na, igen, de a gazdának legalább van miből élnie s nincsenek olyan igényei. -79-

– Ó, kedves, okszerüen kell munkálni a földet a mai világban s ahhoz sok befektetés is kell. Aki ocsut vet, gazt arat. Olyan a főd, mint a gyerek, folyton gondozni kell és költeni rá s a végin hogy örüljön a derék gazda, aki egész életét a föld mívelésére szentelte, ha más tartja a zsákot. Hej, hogy lesik az uzsorások, mint az éhes pióca, hogy a gazda lemunkálja a termését, hogy ők aztán az utolsó szemig elrabolhassák, amit a gondviselés adott. Nem lehet örvendetes így a gazdára, hogy most nyolc forint 30-ával eladja a buzát! A fogyasztó persze ezt szeretné s nem gondolja meg, hogy még azért, ha kigyót-békát kiált a gazdálkodókra, azzal nincs segitve semmin.

– No, azért mégis, ha jó termés van, a gazda nagyon is fennhordja az orrát!

– Bizony örvendetes körülmény, ha a gazdálkodók fáradozásait bő termés jutalmazza! Mert jó aratás után nemcsak a gondoktól és sok zaklatástól szabadul a gazda, ha van miből fizetésbeli kötelezettségeinek eleget tenni, de bizony jut olyankor az iparosnak, kereskedőnek is, mert az ipar, kereskedelem csak akkor szabadul a pangás nyüge alól, ha a termésének árából költekező gazdálkodó bevásárlásokat, megrendeléseket tehet.

– Nem lehet azt leirni – folytatta a néni egyre panaszosabb és nyöszörgőbb hangon, amiben mintha panasz és zokogás volna a sors mostohasága ellen s közben a másik szobába átvonuló és vidáman kacagó fiatalokra nézett –, mennyi előnye van, ha a gazdának módjában áll sorsához képest költekezni… Kenyér, levegő, viz nélkül ember nem élhet… Ha a gazda jól arat?… úgy a koronás főtől az utolsó gunyhóig mindenki örülhet, mert van kenyere, amire szüksége van – s emeltebb hangon, szigoruan folytatta. – Gondoljunk csak ama szük időkre, midőn a tehetős ember tiz forintot adott egy mázsa gabonáért! Hány család szükölködött akkor! Egy forint ára kenyér egy hétre sem volt elég egy családnak!… Ha jó a termés, boldogul a gazda, jobban szerezhet a másfoglalkozásu és -80- van bő adófizetés és az állami tisztviselőnek sem kell félni, hogy egyszer csak bankrót lesz az állampénztár s mehetnek a szép családjukkal.

Ez az utolsó megjegyzés Bardócznét végkép megsértette. A szive mélyén igen boldog volt s igen megelégedett s különösen büszke a férje állami hivatalára (a református gimnáziumnál, amely államsegélyt kap, az ő férje, Bardócz Viktor, állami tanár volt, államilag kinevezett fizika-tanár s amellett katolikus ember, akit az állam éppen félig jogtalanul helyezett ide a református fészekbe) s amellett most a szive erősen kezdett dagadozni, hogy anyai szemmel észrevette a kis lánya furcsa hóditását… Azért is hallgatta annyi ideig a gazdálkodók dicséretét, mert az esélyeket mérlegelte. Szekeres Palya bár elég műveletlen ember volt, csak hat gimnáziumot végzett, de mégis jelentékeny földbirtokos itt helyben… Hanem állami hivatalnok lenni… Hát az aztán mégis csak valami más.

Csak végigvizslatta az öregasszonyt a szeme sarkából s azt mondta magában: pukkadsz, rongyos!

– Magával fogom táncolni a szupécsárdást, János bácsi – mondta a háziasszony Szekeresnek.

A gazda kicsit zavarba jött. Deres bajusza ezüstösen csillogott, ahogy vállát felrántva szólt.

– A hazafiság! Majd meglássa, hogy az ujság meg fogja támadni, ha a függetlenségi matadorok távollétükkel tündökölnek.

– Eh, micsoda beszéd. Juliusba, augusztusba a gazda azt se tuggya, mibe fogjon, micsinájjon…

– És miből fedezze a busás kiadásokat! – mondta, mert már félt, hogy gyüjteni fognak a koszorura, meg isten tudja, mire. -81-

– De a hazafiság! – kacagott a háziasszonyka, egyre a kedves szavát hajtogatva.

– Hazafiság ide, hazafiság oda: ma az a hazafiság, ötvenezer katasztrális hold termését betakaritani! Mán pedig a munkás ember legalább is száz percenttel többet ér a hazának, mint azok a farizeus ujságfirkálók.

A néni egész ki volt kelve magából, az arca vörös volt, napégette, csak körül a haja alatt s a füle körül, ahol a kendő árnyékban tartotta, volt fehér.

– Tanácsot pedig nem kérünk se hazafiságba, se nemzeti ünneplésben az ujságcsináló-féléktől. Na.

Titkosan kacsintott, de Ablonitzkynak most nem váltott az esze, annyira megzavarta Juliska.

Egy kövér, sétapálcás, szórakozott arcu, zsidó fiatalember! Többen megismerték, hogy a polgármester titkára. A háziasszony, aki a polgármesternével összeölelkezve, nevetősen hallgatta a Szekeresné kifakadását, megbökte a szivarozó polgármestert.

IX.

– Megjött a távirat – jött vissza a polgármester, fölényes fejbólintással bocsátva el a titkárát.

– A Petőfi Társaság elnökétől. Vagy titkára?… – Surányi után nézett.

– „Megállitjuk, felvesszük, üdvözöljük. Bartók“ – olvasta a polgármester.

– Éjjen, éjjen – bólogatott Szekeres bátya, Dóczi bácsi is, a néni is, de sokkal csöndesebben, mint ahogy előbb tüzelt (mit ér az egész, ha Irén nem menyasszony)… Csak a háziasszony ujjongott és Bardóczné. A polgármesterné természettől fogva tartózkodó volt s méltóságán alól volt, hogy ilyen apróságoknak feltünően örüljön.

– Nahát ez igazán nagyszerü – mondta Bardóczné, akitől egyszerre mindenki rossz néven vette, hogy ennyire előtérbe mer állani. Valahogy maguk sem tudták, mi bajuk vele, de bizony mindnyájuknak a kis Ilonka hóditása fájt. – Most már meg kell aztán csinálni jól az esetet…

– Egy óriási koszorut rendelünk Debrecenből – nagy gyüjtés –, a szombat esti vonathoz az egész város kivonul monstre-menet –, fáklyásmenet!… (az a kérdés, hány órakor jön a vonat!) és Segesvárra küldöttséget menesztünk velük…

– Nagyszerü, nagyszerü! – mondta kétszer is Szekeres, aki soha életében nem olvasta Petőfinek egyetlen versét sem a tulajdon kedvéért.

– Egy óriási lant nefelejcsekből, két pálmaág, alul pedig rózsacsokor – mondta Bardóczné. -83-

– És mi lesz a bállal! – kiáltott fel a háziasszony – én nem engedem el a táncot! Samu – követelte az urától, akihez most szólott először egész délután –, szóljon már a bálról!

– No természetesen – szólt a Sammunak nevezett férj a nagy bajusza alól.

– Hát egy kis virágtaposót – inditványozta Szekeres –, azt lehet, a fiataloknak.

– Hol vannak a gyerekek, szólni kell a gyerekeknek is – tette hozzá lármásan s magával cipelte a polgármesternét is a kertbe.

Persze a fiatalok párokba oszolva voltak; Juliska Ablonitzkyvel édes almát vert a görbe almafáról, amelyet a tavasszal a szél félig lehasitott; kivágni sajnálták, mert korai és igen jó apró édes alma volt rajta.

Palya a kis szőkének fogta a kezét és azt mondta, hogy ő nem szeretne elutazni se Afrikába, se Kinába, de még Pestre sem, sőt Debrecenbe se. Ő csak itthon szeret lenni, kijárni a mezőre, bevetni a földet; csikót szeret nevelni, és most venni fog egy költetőgépet, mert a Tarattyuba igen szép eredményeket értek el vele Csombordiék. A kis Ilonka kezét pedig azért fogta meg, mert a leányka panaszkodott, hogy megszúrta az ujját. Tövist keresett benne nagy buzgósággal, de nem talált s azóta elfelejtette elereszteni.

Dóczi Irén Sanyival pajtáskodott és a keritésnél a málnabokrokon keresgettek érett szemeket. Sanyi roppant őszinte volt Irén előtt, mint mindenki s teljes gaudiummal mesélte, hogy jártak a szolnoki műkedvelők Kunhegyesen.

– Tetszik tudni, Irén kisasszony, a mitológia tanusága szerint Jázon elindult a cimboráival, Herkules komával, Odisszeusz -84- sógorral, meg Kásztor és Polluksszal, hogy elhozza Kolkiszból az aranykos gyapját, osztán olyan disznó pekkje vót, hogy nemcsakhogy a gyapjut másnak hozta, de még a Medea nevezetü kisasszony is a nyakába maradt.

– Az, kérem? Éppen ezelőtt 3662 esztendővel. Aki nem hiszi, kételkedjék benne.

Irént egy csöppet sem zavarta a másik két pár. Örült, hogy megszabadult a maga Jázonjaitól, hát vidáman szemelte a málnát…

– Hát kérem, elindult az uj Jázon Szolnokról az aranygyapju 3662-ik évében. Még pediglen hat darab szolnoki fiákkeren és befiákkerozták magukat Kunhegyesre. Másnap aztán nagy plakátok hirdették, hogy adatik ma este a Polgári Kaszinó nagytermében a „Sárdi ház“ népszinmű. Azonban ebben a teremben nem lehetett adni a sárdi házat, mert a terem nem adódott oda. Szóval az előadás másodnapra halasztódott.

Irénke hangosat nevetett, amitől Sanyi még nagyobb tüzet fogott szellemességének rakétáihoz.

– Nagyobb hatás kedvéért az uj Jázon úr és truppériájának szebik neme befiákkerozták Kunhegyes nevezetesebb utcáit, ami még nagyobb álmélkodásba ejté vala a népet, annál is inkább, mivelhogy a kocsikázó hölgyemények valamelyike elragadó dalolását is hallatá az utcán… Sőt, hogy még nagyobb legyen a reklám és az álmélkodás fokozása. Jázon és gondolom Thezeusz hős társa felülének egy-egy fiákkereslóra és elkezdének lovagi hóditó körutat tenni.

Irénke majd leült a kacagástól. Nekitámaszkodott egy fának. Sanyi még huncutabbul folytatta:

– De a két telivér, sőt gyökeres fiakkerparipa sehogy sem akarta azt az irányt követni, amerre lovagjaik nógatták; hanem élemes szemeikkel felfedezvén egy arra menő szénásszekeret, nosza oda rohanának és beléfalának a szénába és élvezék vala e nem mindennapi gyönyörüséget mindaddig, mig -85- a kocsis meg nem sejtette a dolgot, aki is aztán, t. i. a szénásszekér gazdája, úgy a szára közé vert a két hivatlan táltosnak, hogy ezek eszeveszetten elfutamodának abban az irányban, amerre a két lovag akarta őket éppen kormányozni, ámde olyan sebességgel, aminőt meg emezek nem akartak.

S hozzá olyan grimaszokat vágott a rosszcsont, hogy Irénke már az oldalát fogdosta.

– Az ám, de meglátta ezt a ló gazdája, a szolnoki fiákkeros, aki eddig hidegvérrel nézte a két ló és a két levente ténykedését és elkezdett kiabálni: … Jaj, a lovaim! jaj, a lovaim! (ahelyett, hogy a lovasokat sajnálta volna), azok most meg se állanak Szolnokig!…

– S hogy mi lett? – folytatta a gonosz diák – a hü állatok visszatértek, ámde lovagjaik nélkül. Hogy ezekkel mi lett, azt kisütni a mithológia dolga, megtanulni pedig a jövendő generáció diákságáé. Én hálistennek, leérettségizvén, ezt már sohasem fogom megtudni… Elég az hozzá, hogy a népek álmélkodása ezáltal annyira tetőpontját érte, hogy estére elfeledtek az előadásra elmenni.

Itt tartának a közhangulatban a három párok – hogy a Sanyi ragadós viccelődését folytassam, mikor az asszonyok betoppantak közéjük a kertbe.

Ablonitzky eldobta az éretlen almát, amiért Juliska illendően kinevette, Palya eleresztette az Ilonka kezét, amit ez nem kevésbé sajnált és Sanyi nem mondta meg, hogy az esti bevétel 22 forint volt is így aranygyapju nélkül hogyan vonultak át a sáron Kunhegyesről Szolnokra a hat fiakkeren az argonauták, bár ezt Irénke még bizonyára szivesen hallotta volna.

– Bál lesz gyerekek, bál lesz! – kiáltotta a háziasszony, aki csak azért nem szeretett a szabadba kilépni, mert magas, hajdan karcsu és roppant szilfid termete, melyhez születtek a -86- mozdulatai, az utóbbi években nemes terjedelmet vett fel. Csak ülni szeretett már és ülve hajlongani; aki alakját nem látta, az ilyenkor, tudta, még erősen illuzióban marad: egy friss és édes és rózsás szines arcocskát látva maga előtt.

– Virágtaposó lesz gyerekek, virágtaposó! – tapsolt nekik gyerekesen és kecsesen.

A három fiatal pár nem tudott úgy örülni mint ő, amin szinte kétségbe is esett.

De Palya már szeretett volna messze lenni a maga párjával; csak nézett komolyan, nedvesen zavaros szemmel. Rajta annyira erőt vett a szerelem, hogy sirni tudott volna. Ez a sürüvérü fekete legény, aki soha még maga életét nem élte, most egyszerre kifordult sarkaiból s visszafelé kezdett lepörögni, mint az elpattant rugóju óra. Ahogy Dóczi Irénre nézett, aki hüvösen és egyszerüen, tiszta pillantással állott a többiek közt, nem is látta, vagy olyan messzeségben, hogy már nem is volt rá nézve élőlény.

Elkomolyodva nézte a fekete fiut, látta, hogy ügyetlen és zavart és némán-vakon áll, feldulva és magából kizavarva. Már a templomban megfigyelte, milyen komoran és felforrva néz maga elé, mintha nem látná, mi történik s mi van előtte. Akkor még azt hitte, őneki szól ez a nézés, csak az istentisztelet végén jött rá, hogy csak a saját gondolataival kell eltelve lennie, mert őreá nem reflektált… Nem is zavarta meg őt. Mintha csak biztos távolban látna nagy tüzet, némi kiváncsisággal és némi borzongással figyelt rá.

Most és csodálatosképen éppen csak most, csak ebben a pillanatban jött rá, hogy a legényt mi gyujtotta fel.

Kerekre nyilt nagy szemekkel nézett a kis Bardócz Ilonkára. S zavarba jött és elszégyelte magát, szemérmében megsértve -87- kapta el a szemét, mikor annak a fiatal és ibolyakék szemében ugyanazt a nedves tüzet találta.

Gyorsan elnézett a tágas zöld fűre, a kert hátulján álló nagy lombos fákra, a természet nyugodt zavartalanságára, ahogy a hajón szédülő agy fix pontot keres…

Az ő hideg és okos és rendes kis agyában még soha nem villant fel ez az őrületes zavar, amely oly forróan süt ebből a párból.

El kellett mennie az emberek közül, vissza a málnabokrok közé, nekidülni a simatörzsü fának, hogy magához térjen.

És akkor az iménti ijedtséget valami fájdalom váltotta fel, valami irigység.

– De hát hogy történik az ilyen? – kiáltott fel magában s hirtelen odapillantott rájuk.

Azok még ugyanúgy állottak, mint az elébb, ügyetlenül és lázas zavarban, mint akik vagy bűnt titkolnak, vagy titokban bűnöznek.

De nem. Néhány pillanatnyi vizsgálás után látta, hogy ezeknek tiszta az arca, a szeme, a mozdulata, vidámság csillog rajtuk, mint valami uj ruha, de nyoma sincs annak a nehéz gyötrelemnek, ami a másik kettőt gyötri. Ablonitzky valamin heccelődött Juliskával. Egyszerre dacosan intett és sietve bement a házba.

Ahogy eltünt, mindjárt utána valami uj alak jelent meg. Igen kellemes meglepetéssel ismerte meg, mert látásból már ismerte: az ujságirót, aki most jött le a tornácról a kertbe.

S vidáman és barátságosan várta, hogy a fiatalember egyenesen hozzá közeledjék. -88-

A pillanatok sora oly gyorsan tolul egymásra s annyira száguldva veri agyon egyik perc a másiknak a lelki hatását, hogy kell valami véletlen megállás, mikor észrevesszük a képet, amely körülvesz.

– Nini megfogja a kacsa! – kiáltott fel a Juliska hangja s Irénke abbahagyta azt az érdekes vitatkozást, amit az ujságiróval végzett s odanézett.

A kis fehér macska borzadva néz farkasszemet egy fehér kacsával, amely bőszen s előrelüktető fejjel megy neki. Bevárja az utolsó pillanatot, mikor már egész közel van a ruca: akkor könnyen és gyorsan tovasiklik a fűben, szinte elrepül a nehézkes állat elől.

– Érdekes, már nem tud futni – kiáltott utána a háziasszonyka –, érdekes!… csak egyszer tömték és már nem tud szaladni.

A cica kis idő mulva mint egy lopakodó tigris óvakodott ujra a kacsa közelébe; hosszan elnyult teste a füszálak között igazán olyan félelmessé s vadállattá tette. A kacsa habzsolva faldosott a fü között s mikor a cica egész a közelébe ért, felkapta a csőrét s mint egy nehéz ősvilági szörny megint neki, a mozdonyszerüen előrelüktető mozgásával.

Óriási kacagás harsogott szanaszét a kertben, amire még az öregek is kigyülekeztek a tornácra.

– Van egy barátom, ha nála vagyok, az irigységtől megfulok – kiáltott fel Sanyi ujra s szenzációsan.

– Már egyszer kérem nyáron meg akartam ismerkedni egy hölggyel, s a tyúkszemére léptem. Bizony isten jó szándék volt tőlem és ő félreértette s marhának nevezett.

Óriási kacagásban törtek ki a lányok, olyan furcsa grimaszokkal kisérte a szavait.

– Igen, én vagyok az a szerencsés szerecsen, aki Szerencsre érkezik és nem kap enni, s mi lesz belőle: szerencsétlen szerecsen.

– Ahány jól esik: ha egy amazon emezen az uton megy és nem amazon: amazon-e azért vagy emezen?

Irénke felnézett az égre. Még egész világos van, de a hold sárgaréz szinü kerekje fent van az égen. Baloldala még fogyatékos, de jó háromnegyede már készen van.

Keresztbe tette a lábát; a piros kertiszékben úgy ült, mint egy idegen világból való herceg. Nem volt sem köpcös, sem fekete, mint az itteniek, nem volt napégette arcu, s a szőkesége nem volt pompázó, de mégis valami választékos és ingerlően idegen valami volt rajta. Jól tudott hanyag mozdulattal ülni s a cigaretta ott füstölgött az ujjai között. A kezefeje eres volt és vékony kékköves ezüstgyürü volt rajta.

– Az irodalomból jobban lehet megélni, mint az ujságirásból – mondta csendes és kissé rekedtes hangján. – Edmond Rostand a Cyranojával a millió frankot már megkereste.

– Én nem félek a jövőtől – szólt –, még nem tudok jól irni… de fogok tudni… Tudja, már kezdem tudni, megkülönböztetni az embereket egymástól.

– Hisz úgy nem lehet rajzolni – folytatta Irén féltréfával –, ha arcra nézek. Az csak zavarja az embert.

– Nagyon kedves – nevetett finoman az ujságiró, hátradőlt a székben, hosszu füstöt szivott és messze kieresztette. Kis szél jött s elsodorta a feje felől a kékes füstöt.

Akkor meglepetve nézett körül. Három pár – mondta magában –, s mind egyszőke-egybarna.

Valami szomoruság öntötte el: Hogy el fog menni ez a fiatalember. Aztán dolgozni fog, vergődni fog, szenvedni fog, aztán sikerei lesznek, aztán hires ember lesz, s ő itt marad és libát fog tömni és férjhez is fog menni…

Szekeres Palyára nézett, hogy megvesse. De ahelyett ujra és még fájóbban megirigyelte.

– Na, jól vagyunk – szólt a néni –, én nem tudom, te alszol. Édes fiam.

– No, pedig még egy ilyen művelt embert nem kapunk… A polgármester elmesélte az egész heccet… Mit beszélsz te annyit evvel az éhenkórásszal… Még csak itt se tudta megbecsülni magát: már az a zsidó fogja csinálni a lapot.

– Tessék besétálni!… Teritve van! – kiáltott a háziasszony a tornácról.

Annyiból jó lett volna, gondolta, hogy mellette úribb életet lehetett volna élni. Pestre is többször felmenni… De ilyen hamar… Az ujságiróra pillantott, mintha hirtelen tromfot akart volna kivágni: itt az enyém is. De az még mindig a székben ült, szórakozottan, egyedül a vörös kertiszékben a zöld füvön. Senkivel sem törődött, az arcán álom látszott és -92- magába merült… Bizonyosan a millióra gondolt, amit keresni fog…

Kesernyés iz futott össze a szép lány lelkében s ettől valahogy szebb és finomabb lett. Ettől félt az anyám?… Hisz ez nem venne el engem…

– Gyere, jó helyet fogni az asztal végén, ahol lehet őrjöngeni – mondta kuncogó nevetéssel.

Csodálkozva nézett a Juliska vörösre pirult arcára, ahogy ez hozzáfutott és minden ok nélkül a nyakába ugrott.

– Gyere uzsonnázni, mert megpofoz a mámi – kiáltotta és hangosan kacagott.

Irén visszanézett. A diákot látta meg, a Sanyi tanulótársát, ahogy egy fa mögött állott, sötéten és összefont karral s a szeméből látszott, hogy öngyilkossági tervekkel foglalkozik.

Ez aztán szöget ütött a fejébe. Talán mégsem igaz, hisz egyszerre kettővel nem lehet! még játékból sem.

– Asztalhoz, kisasszonyok – szólt igen idegesen –, mert kikapunk a mamitól.

Irén ránézett. Ez a házi bizalmas szó annyira természetesen és idevalóan jött ki a száján, hogy többé nem volt semmi kétsége.

Hirtelen merészet gondolt, még soha ilyen kacér nem volt. Az ujságiró a székben ült s még mindig füstkarikákat fujkált. -93-

– Azon, hogy milyen kitünő lesz a darabom. A magyar vidéki életet még így nem fogták meg soha.

Irén kissé fanyalogva mosolygott, de úgy beszélt az ujságiróval, mintha isten tudja miről volna szó.

Irén nem neheztelt meg. Ebben a percben a három ur egymás mellett állott. Szekeres, Ablonitzky és az ujságiró; az ajtóban összetorlódtak s neki kicsit mulatságos volt, hogy ezek így összekerültek.

Bementek az ebédlőbe, ahol már ott ültek az asztalnál az öregek. A polgármester tiszta és határozott hangja hallatszott.

– Igenis, a magyarnál erkölcsösebb, józanabb, éplelkübb nép kevés lakik a földkerekségen.

Az asztal rakva volt és a sok porcellán és pohár csillogott a nyitott ajtón besütő nap sugarain.

Ebben a percben mindenki beszélt, de mindenki gyorsan, kurtán és idegesen. Már várták az ételeket.

Mikor egy percnyi csend lett, még a Szekeres hangja hallatszott; befejezett egy vitát a maga éplelkü s kissé megkéső, lassan tagolt szavaival.

– Nem bizony, nem szorult egy nagykun város semmiféle mameluk képviselő tőtött bugyillárisára! Inkább mink kifizettyük üket, csak mongyák meg, mit akarnak keresni, osztán haggyanak bikin.

A cseléd nagy tálcán hozta a nagyszerü tejszines kávét a sok csészében, csak úgy dagadt a pompás hab s a háziasszony -94- ijedt buzgósággal állitotta meg a leányt az asztal sarkán és ő maga szedte el egyenkint a csészéket.

Az egészséges arcok egyszerre megnyugodtak, egy pillanatra csönd lett s minden szem gyönyörködve merült bele a pompásra fölvert hab csodálatába.

A KLIENS

Az ügyvéd ur savanyu arcot vágott. Éppen a nagyvendéglőből jön s azzal az érzéssel hagyta ott a félig megivott rossz pohár sört, hogy kellemetlenül sokat beszélnek ezek a vidékiek. De azért muszáj bemenni közéjük; kezdő ügyvéd utánajár az embereknek. Bizony semmit se hoznak helyébe. Ehhez a kis tyúkpörös járásbirósághoz az ügyvédek heten vannak, mint a gonoszok. Alig jut valami egyre. Most is azt kiáltotta utána Svibrik dr., a legnagyszájubb vidéki öreg tót fiskáis, hogy:

Milyen jó volna egyszer okos és becsületes emberekkel dolgozni. Csakhogy azok nem mennek ügyvédhez.

Egy amolyan urféle állott fel vadonatuj bőrfoteljéből s egyet köszörült a torkán.

Az idegen leült, nagyot köhögött, amitől lilavörös lett a nyaka is, mint a pulykakakasé s olyan izgatottan remegett az arca, mintha máris a törvény előtt állana valami főbenjáró dologban.

– Tekintetes ügyvéd ur, megkövetem, mindazonáltal mégis kénytelen vagyok vele.

Megállott és kérdőleg nézett az ügyvédre, hogy mit szól hozzá. Ez csodálkozva nézett rá s aztán szivart vett elő.

Kivett egyet, végignézte, körülnyálazta az oldalát, leharapta a végét s kiköpte az asztalra, aztán balkézzel utánanyult s onnan leseperte a szőnyegre, onnan a cipő orrával rugta a padlóra. Rendes ember. -98-

– Kérem alázattal, én már legalább kétszáz helyen laktam, azonban még ilyen kellemetlenségem nem volt soha az életben; laktam már kérem alázattal urakkal, parasztokkal, méltóságos népekkel is, meg szegény emberekkel is, de még az én becsületembe nem gázolt senki. Ha én megfizettem a házbért, akkor le is laktam tisztességesen az időt, mert kérem az nem úgy van, hanem úgy, hogy rend az élet veleje.

– Hát és kérem és! Amit velem ezek az uri népek, ezek a művelt népek tesznek, az sok, az már törvény elé tartozik!

Nagyot kiáltott s az öklével függőlegesen gesztált, mintha mákot törne. Az ügyvéd tisztában volt vele, hogy ebből a perből kinéz tiz korona, hát nagy figyelemmel hallgatta tovább.

– Követem alássan, a familiám uricsalád! Az én nagyapám négylovas hintón ment ki a határra, azonban mindazáltal sajnos, hogy az unokájára nem maradt vagyon, de az mindegy, az nem tartozik ide, csak éppen mondom.

– Százötven forintot fizetek lakásért egy évre. Pontosan megfizetem és akkor én, ha én pontosan fizetek, akkor megkövetelem, hogy nekem is megadják pontosan a jogaimat! Nem vagyok én olyan aljas, pimasz ember, hogy nekem a másé kelljen, se olyan szemtelen, hogy a más vagyonában turkáljak, de ha én nekem jogom van valamire, akkor én azt joggal megkivánom, hogy nekem a jogaimat adják meg.

S nagyobb erősités kedvéért most már minden szóra, mint ütemre, vizszintesen kilökte a bal karját, mintha tornagyakorlatot végezne.

– Hát kérem az a jog, hogy nemde, ha én egy lakást kibérlek, akkor az a lakás az enyém és kérem, ha az a lakás az -99- enyém, akkor nekem abban szabad lakni, mégpediglen úgy szabad lakni, mintha az enyém volna.

– Azért, hogy én szegény ember vagyok, engem senki ne kunérozzon, mert én elégtételt veszek magamnak!

– Igenis jogom van rá! Hát akkor azok a hires urinépek hogy merik az én tyúkjaimat kergetni? és az én kacsáimat zaklatni és az én csirkéimet agyonverni? És hogy merik az én istállómat felhasználni, mert noha ámbár most tehenem nincs, de az mindazonáltal nem zárja ki, hogyha veszek, hát akkor lesz! És a padlásomra másnak a szénáját rakják fel, mikor a padlás az enyém. És én az enyémből nem vagyok köteles engedni! És az istálló, meg az istállópadlás közös és ők fáskamrának használják az egészet, hová teszem akkor én az én barmomat, ha teszem fel arra határozom magam, hogy veszek?

– Hát kérem tessék várni. Úgy látom, kegyedet kizárták a padlás és az istálló használatából és a csirkéit agyonverték…

– Ej kérem, nem az van abba, mit a csirke, meg az istálló, meg minden. Bosszu az egész! Azért, hogy ők nagyuraknak tartják magukat és derogáll nekik, hogy az én leánykáimmal már mint barátnékkal tisztességesen társalkodjanak, azért én mindenkor vagyok olyan ur, mint ők, a rongyosok, az elhittek, az én nagyapám még kardos nemes volt és annak az apja, meg nagyapja mindegyik a történelemben van! És ha szegény ember vagyok is, van annyim amennyim, sose kértem tőlük egy darab kenyeret és nem engedem, hogy engem az én szegénységemért valaki lenézzen!

– De nézze kedves uram – szakitotta félbe türelmetlenül az ügyvéd a klienst, aki a legelkeseredettebben szónokolt, úgy hogy az izzadság is csurgott már az arcáról –, még mindig nem tudom, mi a kifogása. Nekem, mint ügyvédjének, megmondhatja, sőt meg is kell mondania. Úgy beszéljen, mintha a pap előtt gyónna, mert ha én nem tudok mindent, nem védhetem a maga ügyét. -100-

– Nem kell az én ügyemet védeni kérem alázattal, nem azért jöttem én az ügyvéd urhoz, hogy engem a tömlöcből kimentsen, mert kérem engem még egyszer se csuktak be, jó órában legyen mondva. Csak azért jöttem én a tekintetes urhoz, mint már fiatal, kezdő ügyvédhez, mert azt tartja a közmondás: „friss pióca jobban szop“, hát én a kezébe adom az urnak az én házigazdámékat minden pereputtyostól. Az ügyvéd ur fiatal ember, szüksége van pénzre, hát tessék kihasználni az alkalmat, tessék perelni és behajtani rajtuk, amit csak jólesik. Mert van azoknak pénzük és olyan nyavalyások azok, hogy csak velem tudnak komiszkodni, a törvény előtt, ne féljen az ur, úgy behuzzák a farkukat…

A fiatal ügyvéd furcsán érezte magát. Ez az ember fölényesen néz le rá, mint a jóltevő az alamizsnára. Nem is megrendelő, aki elvárja, hogy a pénzéért megdolgozzanak neki, mert a legtöbb kliens így fogja fel a dolgot, nem, ez egy nagylelkü ajándékozó, akit szeret az isten, és ez ott van minden mozdulatában.

Sőt most már látszott, hogy egész becsületes lelki változáson ment át. Mintha most már úgy képzelné a dolgot, hogy ő a magáét elintézte, az ellenségét „ügyvédkézre adta“ s az ügyvédbe a saját dühét beoltotta. Most már ugy diskurált tovább, mint aki egyik kutyát rá akarja uszitani a másikra, mikor neki az maga is hecc lesz, akármelyik marja meg a másikat.

– Kedves barátom, nagyon szép, amit beszél, de én még mindig nem látok bele a dologba. Hát kit akar beperelni és mit? Mi kára, sérelme van?

– Mi károm – vágott közbe a kliens. – Mondom, hogy kiforgatnak mindenből, szekiroznak, becsületemben gázolnak, a gyermekeimet üldözik, a családi boldogságomat veszélyeztetik, tegnap is büntetlenül agyonütötték egy csirkémet. -101-

– Hát kártéritési pört akar? Vagy becsületsértési pört? Vagy magánlaksértést? Hát mit akar?

– Mindegy nekem kérem, akármilyen pör, csak pör legyen. Tetszik tudni, meg akarom nekik mutatni, hogy velem nem lehet packázni! Én nem félek a pörtől, igaz embernek nem árt az! De én bosszut akarok, bosszut, olyat, hogy az unokái is megemlegessék, hogy kár vót nekem meg nem emelni a kalapot! Adok én az urnak annyi adatot, hogy lenyuzhatja róluk az utolsó inget is; nem sajnálom őket, hogy ügyvédkézre kerülnek, ne tessék félni, nem érdemelnek azok tőlem semmi szánalmat. Azonban – intett barátságosan hunyoritva az ügyvéd szeme közé –, ha attól tetszik félni, hogy mi lesz a bélyeggel, amit rá kell ragasztani, hát könyörgöm, azt bizony már csak tessék elosztani tisztességesen a többi kliensek közt, mert én bizony instállom nagyon szegény ember vagyok, hat gyermekem van és hatvan forint fizetésből kell megélnem ebbe a drága világba! Nincs nekem uram egyebem, csak a becsületem! De az osztán van. Ha én egyszer azt mondom nemesi parolámra, hogy ez igy lesz: az ugy lesz! És ez ugy lesz: hogy az úr kap egy olyan pert, amelyiket addig húzhat, amig akar!

Sokat igérően, biztatóan nézett az ügyvédre, hogy: no kapj már bele, no, falj a lábikrájába, csipd meg, fogd meg, nem bánod meg!

– Kedves barátom – szólt –, nagyon különös fogalmai vannak magának a törvényről, hiszen kinevet a biró, ha jogcim nélkül pörölök be valakit.

– Kineveti – pillantott rá lenézően a kliens. – Hát meg is érdemli, hogy kinevesse az urat, ha még jogcimet se tud. Iszen tanultam vón csak ki én az ügyvédi mesterséget, majd lehúznám én róla hamar a testi gunyát! De kérem alázattal, azért, hogy én ilyen szamár ember vagyok, mindamellett mégis több eszem van nekem, mint akárkinek! -102-

Csökönyös, konok arcán nagy elbizakodottság tükröződött. Aztán az ügyvédre nézett s meglátta azon a közönyösséget, sőt kellemetlen bosszuságot. Látta, hogy nem izlik a konc a fiskálisnak. Erre hőség kezdett kidühödni benne legbelülről, kezdte úgy érezni magát, mint a ketrecbe zárt fenevad, akinek senki sem jön segitségére, hogy bosszut állhasson ellenfelén. Szükült és lihegett s párás tekintettel forgott körül s tudta, hogy akármerre akar kitörni, mindenütt magát sebzi meg a törvények ketrecének vasrostélyain. Mint láthatatlan akadályok fojtogatták a kemény szabályok és rideg törvények, amelyekben már annyiszor megütötte magát, mikor vak szenvedélyének engedett, hogy ma már lebirja magát s feláll, rezignáltan, de fojtott dühvel mordulva:

Valami tigrisszerü volt benne. Úgy nézett a fiskálisra, mintha mindjárt rá akarna ugrani s szétmarcangolni a torkát.

– Dehogy nem akarok, akarok én mindent, az a kenyerem, hogy pöröljek, de ha nem tudom mit kezdjek!

– Pört! – kiáltotta a kliens s a szeme vérbe borult. – Pört! – mintha azt kiáltotta volna: Vért! – Mondom, hogy nekem mindegy milyen pör, csak pör legyen! De olyan, hogy többet érjen a leégésnél! Hogy még az unokáik is sirva járjanak házról-házra, amért a nagyapjuk nekem kalapot nem emelt!

Egy percig csönd lett. Az ügyvéd látta, hogy ez egy mániákus, hagyta. Elveszett egy félnapom! – gondolta magában s megnyugodott, több is veszett Mohácsnál.

– A régi időkben máskép volt minden – mondta magyarázóan –, a nagyapám tudniillik négylovas fogaton behajtatott a megyeházára Esztergomba, mert nem ebbe a tót világba valók vagyunk mink. Csak a sors nehéz csapásai hoztak ide, elég baj. Hej, ha az öregapám is olyan okos lett volna, mint én. De nemesek voltak. Már én csak paraszt vagyok hozzájuk -103- képest, egy asztalhoz se ülnének velem. Hát velem osztán packázhatnak, ugye, olyan semmiháziak, akiknek itt van az urasága az orrunk előtt.

Nagy keserüség s nagy életfájdalom látszott az arcán. A szeme komoran, vésztjóslóan villogott.

– Hanem a fiamból ügyvéd lesz, ha belepusztulok is – morogta –, perelje vissza, amit a nagyapái elvesztettek a pörökön.

– Azok az emberek felmondtak nekem! Nekem! Felmondtak! – s a mellét verte nagy bunkós öklével. – Ezt nem türöm el. Erre nem volt joguk. Erre csak nekem van jogom. Hogy én menjek október elsején, ahová akarok. Igenis megyek, ha én akarok! Cédulát tettek a kapura, hogy egy lakás kiadó, az én lakásom! Olyan nincs!

– Helyes, tehát be fogjuk pörölni őket szerződésszegésért s kivánjuk, hogy a lakás továbbra is birtokunkban maradjon.

– Mit! Hogy én ott maradjak? Ahol nekem felmondtak! Ahol az én csibéimet agyonverték! Az én kacsáimat zavarták! Az én gyermekeimet lenézték! Olyan nincs!

– Mit? Azt, hogy én mondok fel! Hogy én megyek el október elsején! Hogyha nekem ők felmondtak, akkor én el is mehessek, mikor az idő lejár!

– Jól van kérem – szólt higgadtan –, tessék lefizetni bélyegre, beadványra 12 korona 50 fillért s megpöröljük…

A kliens felállott, méltósággal huzta ki a derekát. Aztán megvetően legyintett.

– Mit?… Van szeme egy hatgyerekes szegény apától pénzt kivánni el?… Eh. Ilyen kölyök fiskálisra van nekem szükségem, akinek még a szemfoga se jött ki! Hogy fizeti meg -104- nekem az úr az én napszámomat?… Maradjon kötélre! Isten áldja!

S dühösen elment, otthagyva az elképedt fiatal ügyvédet az uj bőrbutoraival.

LOPJÁK A SZŐLŐT

A nagy diófáról egy-egy dió pottyant le és elgurult, mig a fű fel nem fogta. A nap lefelé ment és Jani bácsi szembe nézett vele hunyorgó szemeivel, ahogy házikabátjában ott pipázott a bizalmas kis présház előtt.

– Látom, ebadta haszontalanja, csak olvas. Még azt mondja, hogy keresi. Juliska! Juliska fiam!

– Keressük, keressük! Csak bolondittok. Hát mi vagyok én. Az orromnál fogva vezettek itt. Nézze meg az ember. Majd jobban ugrálnál, ha a Marcikának kellene valami! Szedtevette, most is neki irsz, ugye.

– Hát ki szidja?… Nézze meg az ember… Margit, Margit; na már bemegy!… Margit!

Mili néni, akit csak az ura hiv Margitnak, mert nincs megelégedve a Mili névvel, amely mindig az anyósára emlékezteti, ujra kilép a csibével.

– Nem!… Hát azt a mennydörgette, hát mér nem! Egész nap kiabálok érte, mégse látta…

– Jaj; magának nem kellene soha szabadságot kivenni. -108- Inkább egy olyan hivatalt, hogy még éjszaka is bent üljön.

– Persze – mordult meg egyszer Jani bácsi –, az asszonyoknak egyéb sem kell, csak hogy az ember a hivatalban őrölje az erejét. És hozza nekik haza a pénzt. A sok pénzt. Mert flancolni, azt szeretnek. De a bicskámat egyik se keresi. Egyik olvas, másik ir, a harmadikat az ördög hordja a galambok után, de a bicskámat senki se adja elő.

A bácsi elhallgat. A szél suhog a lombok közt. Illatos őszi szél. A távoli kilátás oly pompás, olyan csodaszép, a szelid őszi alkonyaton. A Duna lent kanyarog a völgyben és a szigeten a kis falu békésen és vidáman sütkérez, mint egy jó kis kövér nyáj a lombok alatt. A bácsi a hivatalra gondol, ahol egész éven át ebből az őszi pár hétből tengeti az életét és mindennap eszébe jut valami a diófáról, amelyen rigók üres fészkei sötétlenek, a szilvafákról, amelyeken két szem volt az idén, mind leették a beste hernyók, a krumpliról, amely olyan rosszul fizetett az idén, két-három szem volt egy bokor alatt, de az aztán szép… Meg a szőlőről, a drága, becses szőlőről, amelyre rájárnak a darazsak, a madarak, meg a kétlábu jómadarak!…

– Mit apa, mit apa! Csak olvas mindig, nem is hallja, mit beszél az ember!… Mit olvasol?

– A kell neked; magad is egy nagy kalóz vagy! Hát a másik, a Béla hol van, a galambkalóz? Mindig csavarog, mégse vesz észre, egyik se, semmit… A szőlőbe.

– Mert haszontalanok vagytok. Nem néztek meg semmit. Semminek ezek nem néznek utána. Ezek felől az egészet elhordhatják. Csak olvasnak. Irnak… Nem is tudod, hogy hová irj neki.

– De igen, apa, a tábori postaszám 117 – szólt halkan és felnéz megilletődve az irásból.

– 117… 117!… Hol van az!… Te persze azt hiszed, hogy ott várja a postát, mint itt várjuk, hogy jön-e már? Haj, haj…

Elhallgatnak. Az öreg ur lassan szivárogva ereszti ki a füstöt, apró kék szemei mintha megködösödtek volna; a nagy táskás szemgyürüből a messze fehér felhőkre néznek…

– Tudom, milyen jól… maga nem bánja… Maga azt sem bánná, ha mind elhordanák a szelek az egész hegyet… Magának ez mindegy… Köröskényi főd… Mit törődik maga vele!… Ha Puszty volna, akkor igen!… Azokat a Puszty-kincseket őrzi! A szivarskatulyába. A gyöngyszemeket. A fél fülbevalókat… Ördögöt sem érnek… De a Köröskényi főd, az utolsó részbirtok, az magának semmi…

– Jaj, az isten áldja meg, ne legyen már ilyen nehéz természetü… Hát maga gondozza ezt a fődet? Nem én járok ki -110- tavasztól őszig kapáltatni, kötöztetni, permetezni? Nem én?

– Nahát többet nem jövök ki. Hogy düljön össze ez a hegy; hogy már nem tudok jót mondani neki!… De már megöl vele.

– Én nem bántom. Én egy rossz szót se szólok. Felőlem bedülhet… Felőlem ellophatják… De maguk felől is.

– Nohát megmagyarázom, hogy hogy van. Tavaly is, harmadéve is a Megyeri lopta. Biztos, hogy az. Tőszomszéd is és én hallottam is, figyelmeztettek, hogy az az ember többet árul ki a földjéből, mint ami ott teremhet. Most elvitték a háboruba, most nem lopja senki a szőlőt.

– Na hiszen maga azt hiszi, hogy a szőlője az egész világnak kell. Ilyen szőlő nincs több. Erre jár rá mindenki. Még a madarak is csak épp erre az egy szőlőre spekulálnak!…

– Ej, az ördög is megunná, örökké itten rágja az ember fülét a szőlejével. Ezt az anyjától örökölte. Eleget hallottam már én életemben a Köröskényi-szőlőről, nem akarok belepusztulni a Körskényiek utolsó részbirtokába.

– De ne legyél ilyen ideges, anyuka! Hiszen ő csak beszél, ismerhetnéd már, nem gondolja ő azt komolyan.

Ebben a percben a Béla hangját hallották, aki csatakiáltással rohant le a hegyről. –

– No, itt a galambász! No, te galambkereskedő. Csak a cigaretta, meg a galamb. -111-
-112-

-113-

– Hol van a bicskám!… Elébb azt mondd meg, hova tettétek a bicskámat? Azt te csakliztad el.

Egy percre az egész családra mély és nyomott hangulat ül, s most gondolt először mindenki komolyan az elveszett késre, amelyhez úgy látszik, végkép hozzá van füzve az apa jókedve.

– Apa kérem – szólt ekkor Béla erélyesen –, odakint a diófa alatt nyomokat vettem észre!

– Na hál’ Istennek – szólt Mili néni is megkönnyebbülve –, csakhogy lopják valahára. Nem fog már itt ülni apátok a nyakunkon. Megy a puskával, osztán őrzi a szőlejét.

Rettegő örömmel hallgatták a Béla előadását, a fiu kész volt rögtön megmutatni a nyomokat.

– Apa, apa – sikoltotta el magát Juliska –, megvan a bicskád is… Itt volt a másik kabátod zsebében.

– Béla – szólt az anyjuk a nagy fiához halkan –, igazán lopják a szőlőt?

– Dehogy, anyuka – mondta suttogva a süldő diák –, én csináltam a nyomokat.

A NIHILISTA

Az állatorvos kis bricskáján végigzörgött a kis mezőváros köves utcáján. Ahogy jött, a patikánál látta, hogy ott áll valaki és amikor őt meglátja, gyorsan hátat fordit és belép az üvegajtón.

– No nem baj, – mondta magában és felnevetett, mint szokott, aztán rögtön elkomolyodott, – nem akar köszönni. Világos. Minek is rontsa az ember a kalap szélit.

Nyugodtan hajtott el a patika előtt. Az állomásra akart menni, de eszébe jutott, hogy a gyógyszerész sógora a körorvos, aki most mint vágatási biztos az ő felügyelete alá tartozik.

A fiu nem értette a magyar szót, de a mozdulatot igen és a legnagyobb buzgósággal ugrott oda, már amennyire hosszu lábaihoz és nagy bocskoraihoz gyorsaság fért.

Amikor az orvos belépett a székbe, a szemöldöke előbb felszaladt a homlokára.

Az Etus kisasszony, a körorvos csinos, fiatal kisasszonykája, a hatósági bélyegzővel nagy ügyesen billogozta a hust.

Az állatorvos szokása szerint megint elnevette magát, az arca felvidult és rá rögtön elkomolyodott, csak a szava maradt tréfás, a hangja nem.

A leányka felemelkedett, kicsit zavarba jött; az állatorvos arcán fellebbent a nevetés és ujra elmult róla, ő mindig előre nevetett a viccén, ahogy felötlött az agyában, de komolyan mondta el és akkor már másnak kellett nevetni rajta.

A kisasszonyka szőke volt és hirtelen fehér bőrén pirosság gyúlt ki, de nevetett; a mosolygása ártatlan volt és bájos.

– Igen? – vibrált meg egy nevetést az orvos arca – és magácskát bizta meg a vágatási biztosi helyettesitéssel.

– Megengedi Etuska? – szólt az állatorvos és kivette a leányka kezéből a bélyegzőt és rá sem nézve a húsra, a többi darabra kezdte rányomni.

– Most már persze szalad ugye – villant meg a nevetés az állatorvoson –, itt hagy engem ebbe a csúnya munkába… Magácska nem utálja?

– Nagy gavallér az apa. Felét átadja! Annak, amit ő kap. Az egész felét.

– Hát azért nem adja át az egészet. Ő magának tartja meg felét – a tudományért.

A leány egy pillanatig nézett, aztán egyet gondolt, ujra köszönt és elszaladt.

Az állatorvos megmosta a kezét és komoly arcán minduntalan mosolygás futkosott, mint amikor a fellegek szaladnak a réten.

A jegyzőhöz ment. A jegyző az orvossal nagy barátságban volt, együtt szokták szakadatlanul jelentgetni fel a közigazgatási mulasztásokat.

– Kérem alássan – mondta az állatorvos, aki sehogy sem tudott beleatyafiskodni ebbe a társaságba, ahová csak most nem régen helyezték át és mindjárt két kerületet kellett ellátnia a háboru miatt. Ezek az urak idegennek tekintették, aki ugyis elmegy a háboruval, nem fogadták megyebelinek. – Kérem, kedves jegyző ur, legyen szives felvenni egy kis jegyzőkönyvet nekem.

– Mid? – szólt a jegyző, és csodálkozó kék tót szemeit rámeresztette – mid gondolja maga tirarc ur?

– Csak úgy gondolom, hogy az legyen benne, hogy a körorvos ur szabadságra menvén, helyettesitésről nem gondoskodott: a bélyegzőket rábizta tizenhatéves leánykájára, aki az én jelenlétemben is foglalkozott a húsok lebélyegzésével…

Az orvos arcán szokott mosolya meglebegett; az elképedt jegyző azonban kiejtette a pipát a szájából és igy szólt:

Az állatorvos mosolygott. Nem tudta komolyan venni ezeket a tót uracskákat, akik a magyar nyelvnek egy egészen furcsa és önálló dialektusát beszélik és meglágyitják a kemény magyar nyelv uri karakterét.

Átment a szolgabiróságra. A főbiró nem volt otthon, átment az Unger-kávéházba.

Utána sétált. Csakugyan ott ült a fiatal főbiró a modernül -120- berendezett kávéház nagy ablakánál és a fehér márványasztalon dobolt.

– Alázatos szolgája, főbiró ur, – mosolygott és bókolt az állatorvos.

– No mi jót hozott – kérdezte azzal az önérzetes nyugalommal, ahogy a vármegye legnagyobb birtokoscsaládjának fia nézheti ebben a világtól eldugott fészekben az urakat.

– Mióta van szabadságon a körorvos? – kérdezte a főbiró még tünődve.

Azzal elment, sietett a vonathoz, mert marhát kellett beraknia a hétórásiba.

A főbiró tovább nézte a piacot, amelyen papsajt nő a kövek közt. Mikor el akart menni, hozzálépett a másik szobában billiárdozó algimnáziumi uj tanár és mély tisztelettel mondta:

– Kérlek alássan, főszolgabiró ur, óhajtottuk volna tiszteletünket tenni Nálad, de a feleségem gyengélkedett, hanem augusztus hó folyamán, ha megméltóztattok engedni, okvetlen tesszük tiszteletünket.

Még egyszer egymásra mosolyogtak és elváltak. Kint a városka oly kicsiny volt, egyik ház a másik nyakán és két házban két uriasszony fölött érni kezdett a levizitelés fontos esete.

A főbirót bosszantotta az állatorvos jelentése és amikor két hét múlva a körorvossal találkozott, szigoruan szólt:

– No, csak pár napra szaladtam el a sógoromhoz, az Elza beteg – nevetett kényelmetlenül a körorvos.

A körorvos a cvikkerje mögött kissé elvörösödött. Azt hitte már nem lett a dologból semmi. Hosszú sovány ember volt és ahogy most kiegyenesedett, elnézett a főbiró kemény szalmakalapja felett. Az ujjaival a csiptetőjéhez nyúlt és találomra szólt:

– Igen. Mint halottkémet – mondta viccesen a doktor, az ő száraz és epés humorával.

A doktor elhatározta, hogy rögtön szól a segédjegyzőnek, hogy meg ne hazudtolja őt.

Másnap a vármegyéről leirat jött a szolgabirósághoz az állatorvos külön feljelentése tárgyában. A főbiró nagyon örült, hogy el van intézve a dolog, mert az aktán Farkas főjegyző aláirása volt és tudta, hogy annak pikkje van a doktorra a multkori rossz vicce miatt. A doktor azt kérdezte a minapi banketten, hogy „ki a legbátrabb asszony a megyében?“ és ő maga felelt rá: „Farkasné, mert Farkassal hál.“ Ezt a főjegyző nem bocsátja meg egyhamar; nagyon prüd, amikor az ő dolgáról van szó.

S rögtön lediktálta a választ a megyére, hogy a körorvos a segédjegyzőt bizta meg a vágatási teendőkkel, mint halottkémet. Mivel pedig az ebbeli kötelességét nem teljesitette, megbüntetését hozza javaslatba.

Ujabb két hét mulva történt, hogy egy esős napon az állatorvos ahogy a jegyzői irodába beállit, a segédjegyző ijedten ugrik elé.

– Állatorvos ur, mér tetszett engem megbüntetni. Én soha itt nem voltam, a vágóhidon.

– Igen, és azt se tudtam, miről van szó. Itthon se voltam az állitólagos vétség napján.

Egyszer csak egy erélyes leiratot kap az állatorvos. Éjfél után került a kezébe, amikor a hónap 4-én az utiszámláján dolgozott. Csak ezért nem bosszankodott eléggé rajta. Mert tudta, hogy ha bosszankodik, nem tud tovább dolgozni, hanem bemegy a feleségéhez a hálószobába. Ha bemegy, nem is jön ki reggelig, mert az asszony ugyis haragszik az utóbbi napok miatt, már egy hete egy órát sem töltött itthon, vitték egyik faluból a másikba. Ha pedig reggelre hagyja a dolgot, nem lesz belőle semmi, mert már a parasztok ugy várják, mint a szentlelket, kihuzzák a szobából is. Ha pedig ötödikén el nem késziti az utiszámlát: azok az urak a megyénél törölni fogják.

Ennélfogva nem haragudott a leiratért, hanem félretette, az volt benne, hogy a segédjegyző ügyét megfellebbezni nem lehet, mert ha a főszolgabiró közigazgatási ügyben valakit elitél, az ellen föllebbezés nincs.

Amikor éjfélután két órakor a számlájával készen volt, annak a végösszege olyan csinos summa volt, hogy erőt meritett belőle, hogy megirja mégis a fellebbezését a miniszteriumhoz: hogy ő nem fellebbez, neki a segédjegyzőhöz semmi köze: ő -123- csak azt kéri, itéljék el azt, akit ő feljelentett, vagy pedig szentesitsék azt az uzust, hogy a vágatási biztos a leányával bélyegeztetheti a húst. S ha ebből kifolyólag négy-öt ember meghal, esetleg hat! senki sem hibás.

Nagyon jó kedvvel feküdt le. Igazán ezek a kis, pörlekedések teszik elviselhetővé az életet. A bajusza vetkőzés közben folyton vibrált, nevetések futkostak alatta, csak azt sajnálta, hogy nem látja, hogy ugrik a plafonig a főbiró, ha orrot kap. Finom, hogy egy bokszszal hasba döfi nemcsak a körorvost és baráti körét (még nem felejtette el, hogy húzódott be a patikus a köszönés elől egyszer az ajtón), hanem a főbiró ur őnagyságát és az egész tekintetes vármegyét.

Amikor beérkezett, a segédjegyző ott ült már egy széken az ablakban. Szegény a saját irodájukban is olyan árva és kopott emberke volt, csak a bortól vörös orra viritott úgy ahogy. Itt meg az elhagyatottság, a reménytelenség jelképeül hatott.

Amikor a főbiró megértette végre, hogy a segédjegyző csakugyan nem is lehetett vágatási biztos-helyettes, mert ugyanakkor volt szabadságon, amikor az orvos, ráripakodott:

– Maga gonosz ember. Igy belekeverni engem egy ilyen slamasztikába. Maga hamisan beszél. Azt mondta a telefonon, hogy volt vágatási biztos!

– Igen. Mán voltam ezernyolcszázkilencvennégyben. Barsendréden, Bars-megyében.

– Nahát doktor ur – mondta csipősen –, maga nem ember… Amennyi kellemetlenséget tud maga csinálni ebben a békés járásban, ahol sose volt semmi baj…

– Maga kérem egy nihilista – kiáltott a főbiró tele -124- torokból, aztán egész szeliden tette hozzá –, hanem meg fogjuk szelidíteni magát is, – és kedélyesen csapott a vállára: – Téged is, egyen meg a fene. Te nihilista!

S a nihilista mosolygott befelé. Most már ő is készen volt. Úgy látszik megnyiltak a kapuk.

INTERIEUR

A nagyvendéglő étterme ma végtelenül szomoru. Kis borus téli napban gurnyasztanak a kisváros csüggedt szárnyu házai s az utcán százával álldogáló bundás parasztok a bennszülöttek szivós megszokottságával türik a gyászos, ónszin napot. De akit sorsa idehozott, mint valami angol kolóniát az indiai kormányzás számára, kétségbeesve néz ma körül, mi keresni valója is van e világrészben.

A nagyvendéglő éttermében, mint valamely focusban torlódott egybe a kisvárosi úri életének egész gyászos szegénysége, élettelensége, bánatosan tengődő sorsa. A tágas, nagy terem, amelyben hajdan a bennszülöttek hatalmasai akasztották kandallópárkányra hóbafagyott gőzölgő bundáikat, mig ők vastag, vértől duzzadt testüket borral fütötték s torzonborz kedvvel itták a hámból kirugás mámorát, – most üres… Néhány asztal az ablak előtt, letakarva fehér abrosszal, rajtuk gyufatartó, só- és olajtartók, egy-egy lábon álló gyümölcstányér… De a hideg dermesztő; csontig hasitó cug huzódik az ablakok s az ajtók közt; aki az enyhe boruból belép, összerázkódik, mintha jégbarlangba toppana. A füsttől evitt sarkokból csak ugy süvölt a szegénység fagya.

A pincér árván ődöng, szalvéta lóg a hóna alatt s Isten tudja, mire gondol; talán a nyárra, amikor ő vidám nyári pincér valamerre a zöld kocsmák világában; talán a háborura, amely egyszerre takarékosságra szoktatta az embereket s most még az a néhány kereskedő is elmaradt, akik mégis el-elhánytak egy-egy éjszaka pár forintocskát; talán a babájára, aki…

Ketten, adóhivataliak… Ma itt, holnap Fogarason, vagy Eperjesen, ahová helyezik őket… A magyar klimának ez a rétege, a nagyvendéglő abonnenseinek flórája mindig, mindenfelé ugyanaz.

Vidáman néznek körül a hidegben; mégis, bár ázott-fázott, megnyütt fiatalság, de nőtlen ember fiatalsága ül arcukon s egyszere fölverik az unatkozó terem levegőjét. -128-

Fesztelenek, egy huron pendülnek, de nem tegezik egymást… Hja, az egyik, Orosz úr, helybeli, bennszülött iparosfamiliából nőtte ki magát úrrá és sovány testéből csak úgy villog a hencegés: hivatalnok úr!… A másik püffedten kövér, puhán önállótlan; a Müller úr, a bevándorlott, az idehelyezett, a sváb, a csöndes, élettapasztalatos úr, akinek csak a szellemi fölény maradt.

Orosz úr kabátostól veti le magát a székre. Itt elég hátul, az ajtó mellett, távol az ablakoktól… S üresek az előkelőbb helyek, az első hosszu asztal… Müller úr kihámozza magát bársonygalléros, kissé világot járt kabátjából s leül szemben Orosz úrral, háttal a teremnek, háttal a világnak, az élet minden reménységének és kilátásának.

– Hozzon, rizzsel! – szól Orosz úr vidáman s elzsarolja az egyetlen előnyt e pillanatban, az étlapot, társa elől. Aztán hadi kiáltással csattan fel:

Nyilik az ajtó s átcsap valami éles léghuzat. Jön az albiró úr a kutyájával, a kurta prémes bekecsével, lábszárvédővel, leszitt cigarettával, igazi elsőrangu unalommal és spleenes kopaszsággal. Lőtávolból, egy hang nélkül fogadja az urak diszkrét köszönését s megy a helyére, mint a nemesvérü paripa s leül a hosszu asztal ablakfelőli első székére, belől a falhoz, a „Pici piros alma!“ füsttől itatott képe alá. A kutyája kövéren és lustán heveredik be a sarokba.

– Á, kérem, mi szükségünk van nekünk angolokra! Azt is mondták, hogy Ugront felkoncolták Belgrádban.

– No az fontos, ha igaz, hogy angolok! Mert ha Anglia is mellénk áll, akkor a szerbek megehetik a meszet.1)

Az albiró, aki éppen úgy odafigyelt egy percig, mint a pincér, hogy bosszuságát leplezze az ostoba beszéd felett, ridegen adja ki a határozott rendeletet:

– Majd magát is behijják – nevet fel Müller úr –, direkt adóhivatali századokat csinálnak, divisionskommandant lesz még maga abba, meglássa. Egyenesen kivetik az adót az elfogott szerbekre.

A pincér három csésze levest hoz s rang szerint önti ki a tányérokra, előbb kap az albiró, aztán Müller úr, aztán a legfiatalabb, Orosz úr.

Orosz úr mérgesen nézi a fehér rizslevest, fölibe hajlik s kutató szemmel ás bele.

– Á, fenét. Nem jó… én tudom, mi a jó leves. Ha olyan helyre kerülök, ahol jó leves van, azt szeretem megenni, de mi a fenének egyek én ilyet, vizet.

Az albiró úr még két kanállal bevett, aztán a pincérnek szól klubnyugalommal.

Aztán beletemetkezik a lapba, mig a pincér leteszi a tányért a sarokba. Orosz úr kiváncsian lesi a kutyát.

– Lássa! Annak az állatnak se kell! Hehe, albiró úr kérem, a kutyának se kell.

Az albiró kegyesen megnézi a kutyáját, amely lomhán lefetyeli a levest. De nem szól.

– Hát én bizony meg is eszem a levest, mert én nekem szükségem van rá, hogy egy kis jó meleg lé legyen a hasamban.

Öreg úr állit be. Darócvastag, kissé avult télikabátban, nagy, megtört ember, busmagyar… Mert ő az, nyilván ő az, aki hajdan négy lovon járt be mulatni ide s ma dijnok a járásbiróságon…

Csöndesen, illedelmesen, de közönnyel emeli meg a kalapját; felteszi a fogasra s alá akasztja a bundáját.

Hosszu ideig csend van; az öreg úr végig-végigsimitja fehér bajuszát, ritka, rövid körszakállát s belebámul a semmibe. Ülnek négyen, mintha külön karámban volnának s úgy néznének egymásra a társadalmi keretek korlátján át. Úgy is találkozik az öreg úr szeme az Orosz úréval, mire megmozdul, meglendül, mint a tó, ha kavics esik belé s végre szóra bir:

Az öreg úr figyelmesen mosolyog s már megint ott réved a tekintete saját könnyes multja homályában, félkönyökét az asztalon nyugtatva bámul a kutya felé s már nem tudja, hol van, -131- kik vannak körötte, hova lettek a lovai, birtokai, a gyerekei, a szeretői, a barátai, a hitelezői… s csak ül, ül, a mult egy ittmaradt sasrugta útköve.

– Jaj, úgy össze vagyok törve – nyög fel Orosz úr, mintha csak az öreg úrról eszmélt volna magára –, mindenem fáj. Hallja a hangomon kollega úr, milyen influenziás vagyok?

A pincér jön és sorra jár. Az öreg úr kanált ereszt a tányér levesbe, az albiró a csirkét metéli. Müller úr káposztát villáz. Orosz úr étvágy nélkül piszkálja a combot, a szép sárga zsirban.

Hosszu, csöndes percek telnek, evés illata, melege füti a termet, a pincér unalmasan áll s fesztelen ásit.

– Mondja, maga nem fél a háborutól? – veti neki Orosz úr, belülről, az úri lét cellájából.

– Én? Ki vagyok én szuperálva kérem! Én nem félek!… Majd ha idejönnek és lőnek!… Különben pincér mindig kell.

A bus magyar megszólal. Egy villanásnyi kedvvel átpattant egy kis ártatlan gunyt.

Müller úr frissen hátranéz s mosolyog, mint aki teljesen érti, keresztül is, hosszában is a szót.

– Forgácsfánk, mi az? Csöröge annak az igazi neve! – dünnyög Orosz úr s nyujtózik. – Ajjaj, az este olyan marha voltam, amilyen még soha, mióta itthon vagyok. Csak a cigánynak tiz pengőt adtam! A fene egye meg a fejemet!

Átjön a kávéház ajtaján a kaszirnő. Pohárért jön a magas, zöld ebédlőszekrényhez s közben barátságosan mosolyog sorra, de legismerősebben Orosz úrra. -132-

De Orosz ur előre szegzi fejét s összehuzott szemmel csak úgy a torka fenekéről köpi neki:

– Tessék? – szól negédesen a lány, akinek igy nappal lilakék a bőre a kendőzéstől.

Szótlan ülnek negyedóráig. Az albiró már végzett mindennel; készül. Az öreg úr paradicsomos káposztát eszik s az arca, fehér szakálla fölött épp oly piros, mint az étel a tányérán.

– Jaj, úgy össze vagyok nyuzva – ásit a cigaretta mögött Orosz úr –, … alásszolgája albiró úr.

– Fütsenek kevesebbet – szól Müller úr egyszerüen s feláll a lapok után.

– Olyan marha fütés; én azért nem szeretek hazamenni. Tizenegyre, éjfélre, akkorra már csak kihül egy kicsit a ház… Van Figaró? Hozza el, kollega úr.

Ujra visszasüpped magába, hámozza a kenyér piros héját s apró kockákban rakja a szájába.

– Fenét szerelmes. Tudja kollega úr, mán én nem tudok szerelmes lenni. Mikor má az ember ennyi pluszt lead, akkor má csak arra gondol, hogy biztositsa a jövőjét.

– Mit ér nekem a Katka. Se nem szép, se nem kedves, pénze meg ennyi sincs! Mér vegyem el?

– Zongorázni tud, klimpirozni. De abból nem lehet még egy spriccert se kifizetni. Azér házasodjak meg, hogy otthon üljek? Akkor ülhetnék az anyáméknál is.

– Majd csak eltelik. Ezek a vasárnapok a legutálatosabbak, ilyenkor hivatal sincs… Nézze, vegyen nekem egy lóherelevelet a sógoránál. Olcsón.

Müller úr komolyan felel, miközben kinnal veszi fel a kabátját. A pincér ilyenkor sosincs jelen, az abonnens uraktól nem kap borravalót…

– Nézze csak Müller úr, alul-felül tányérnyi lyuk van az ajtón, kár is itt füteni.

– Ide nem is kell nagy fütés, az evésbe kimelegszik az ember. Alászolgája!

Az öreg úr kézzel legyint bucsut. Aztán egyedül marad. Felhajtja pohár borát s behunyja a szemét; és egy pillanatra nagy-nagy boldogságban szünik meg neki az egész világ, az egész élet, csak ez az egy jó érzés van: a szájat betöltő ínyizgató, becses, olcsó, savanyu kocsisbor…

FÁJVIRÁG

Volt egyszer egy kisvárosi kis udvar, amelynek az egyetlen disze egy hosszu sor balsamina volt, az idegen szomszéd nagy duplatetős házának eresze alá ültetve. Igen gyengéd, igen érzékeny virágfácskák voltak ezek és tavasztól őszig tele voltak boldogan kövér, nagy és szines virágokkal, amelyekhez nem lehetett nyulni, mert azonnal elhullottak, ezért nenyuljhozzámnak, meg fájvirágnak hivták szegénykéket.

Fájvirágnak hivták róluk a kis istennőjüket is, aki minden évben megteremtette őket s nagyon hasonlitott hozzájuk, csak nem volt olyan üdén kövér száron, csak éppen virág volt, érzékeny, remegően sápadtszinü kis Fájvirág.

Az udvar szerfelett szük volt és keskeny, nagy lapos kövekkel volt kirakva, a kövek között fű nőtt s lejtősen mélyültek az udvar közepe felé, hogy az esőviz lefuthasson róluk. Sehol egy ásónyomnyi föld nem volt a nagy kőudvaron, csupán a szomszéd széles eresze alatt egy rőfnyi csik… Itt éltek a kis fájvirágok s itt virágzott fölöttük a kis Fájvirág.

A kis Fájvirág minden reggel odasietett a virágaihoz és meglocsolta őket; vékony és keskeny kis kezeivel rázta rájuk a vizcseppeket, mert nem volt permetező kannája. De a kis virágok meg voltak elégedve az öntözéssel, melegen és hálásan csillogtak, szépen nőttek s magasra emelték, a nap felé kövérkés, vizszinü száraikat, egész kis fákká, miniatür allévá gyarapodva a rengeteg nagy ház, a kegyetlen hirü emberevő fiskális nagy házának eresze alatt és sok-sok furcsa, fehér, piros, lila s más mindenféle szinü virággal kedveskedve istennőcskéjüknek, már ki milyenre érzett belső hivatást.

A kis Fájvirág így virágzott csendben és egészen észrevétlenül a kisvárosi udvarban, amely szük volt szerfölött és keskeny s azonfelül a végébe még bele is szögellett a szomszédnak a nagy deszkapalánkja, a nagy fekete-szürke deszkapalánk, a titokzatos nagy palánk, amelyen túl nagy-nagy és diszes virágos kert volt, a mesék tündérkertje. A tündéri mesekert, ahonnan a kis Fájvirág sohasem szünt meg tündérkirályfit -138- várni s vasorru bábától félni…

De a kövek között sietve verődött fel néhány szál zöld fű, mig a kis udvar nagy gazdája, a vastagnyaku öreg irnok fel nem vette a kapáját, hogy kiirtsa őket, kiseperje, hogy a sima kemény kövek előkelően, tisztán szürkélkedhessenek a napon. A kis Fájvirág még ezeket a fűszálakat is sajnálta, de az öreg irnok azt mondta, hogy ő a házat a hivatali fizetéséből kövenként rakta félre s azt akarja, hogy minden kő úgy álljon ezen az udvaron, mint egy-egy akta; egy-egy aktája az ő becsületességének és takarékos szorgalmának, hogy olyan legyen ez az udvar, mint az ő iróasztala volt negyvenévi adóhivatali működése alatt. Az öreg irnok a nagy kutyával, a Plutóval lakott az első lakásban, az övé voltak a kis utcára nyiló apró uri ablakok, ellenben egészen hátul, ahol már valóban illetlenül szük volt az udvar, egy öreg reszelővágó lakott a rossz szemeivel, meg a rekedttorku még öregebb feleségével és mindig, mindig a gyermekeiken busultak, akik a világ minden tája felé voltak szétszórva s néha pár forintocskát küldtek haza az öregeiknek, amivel aztán úgy el tudtak dicsekedgetni…

A kis Fájvirágék a középső lakásban laktak. Két szobájuk közül a kisebbikben lakott a kis Fájvirág az édesanyjával, aki már hét éve nem kelt fel az ágyból. A nagyobbikban, a vizitszobában, a régi alacsony bőrdiványon hált katonásan az édesapja, a nyugalmazott vén katona, aki ma is olyan peckesen lépdel, mintha aktiv volna s mintha nem lenne lefoglalva a fizetése az utolsó, legutolsó kis morzsákig.

Így éltek, éldegéltek sok esztendeig, mig a kis Fájvirág a temérdek házi dolog között nagy Fájvirággá nem serdült a virágai locsolgatása közben…

Különben a kis udvarban örökös csend volt. Az apa megszokta a hajnali rukkolásokat s öt óránál tovább nem tudott aludni sem télen, sem nyáron. Hét órakor reggelinek kellett lenni, akkorára ő maga meghozta már a piacról azt, ami egész -139-
-140-

-141- napra az asztalra kell, hogy a kis Fájvirágnak ki se kelljen lépnie az udvarból, csak ha vasárnap misére megy. Délelőtt bokros dolgait igazitotta el s ebédre itthon volt a vén katona, akkorra meg kellett teritve lenni az asztalnak, szép, fehér abrosszal és finom, itt-ott már megpattant mázu zöldleveles porcellánokkal. Ha ennivaló nem igen volt, ami bizony, szedtevette, olykor meg-megesett, olyankor a vén katona nagyokat, harsonásat nevetett s felkiáltott:

– Sebaj, no!… Terringette, a kkatonának a llevegőn is meg kell élni, mig fel nem váltják a pposzton… Ohó, azért nem vesztjük el a bbátorságot!…

A kis Fájvirág ilyenkor csendes örömmel huzta össze kicsire a keskeny, közepén azonban bájosan duzzadtvonalu kis száját: kisded madárfeje, amely mégis olyan furán nagy volt a melletlen, vékonyka, filigrán kis testén, előrebókolt s a szive is remegett a meghatottságtól, hogy az apa nem veszti el a bátorságot. Csak a beteg anya forditotta el a fejét s messze nézett a gerendás mennyezetre. De a vén katona egy-kettőre leszerelte az ő renitenciáját is egy katonásan jóizü udvariassággal:

S egy parányi mosoly jelent meg vékony és csodálatosan halvány, de finoman fonnyadt arcán.

Egyszer, ebéd után tovább talált elüldögélni egy-két perccel a vén katona az asztalnál s valahogy hosszan maradt ott a szeme a kis Fájvirágon.

– Terringette – mondta csodálkozva –, terringette, te lány… Egész eladó vagy nékem… Nézze meg az ember…

A kis Fájvirág irult-pirult zavarában s nem tudott hova lenni. Keskeny, sötét, mongol szemei ijedten röpködtek, mint -142- a szobába került kis madár, a vére felrohant vékonybőrü arcába s ártatlanul remegett az ajkán az ő csodálatos, szemérmes, összevont kis mosolya. Neki senki se mondott még ilyet, istenem, éveken át nem beszélt férfival, a templomban is az egyetlen férfi, akivel találkozik, a jó isten az ő szép hosszu hófehér szakállával…

– Gondoskodnom kell rólad, no de gondoskodnom kell rólad… – dörmögte az apa és a kis Fájvirág keskeny, finom kis homlokához dörzsölte a szurós csókját.

Két hosszu gyöngyszem csüngött parányi láncocskán, kis ezüst karikán. A kis Fájvirág egész testében remegett, szinte belehalt.

Az az apa, az pedig két vastag tenyerébe vette, kövér, puha két tenyerébe a kislánya arcocskáját, a két gyengéd tenyerébe, amely olyan finom érintésü tudott lenni s egész vaskosságában csupa idegekkel volt párnázva és bekapcsolta a kis fülbevaló karikáit a leányka rózsásan lángoló, lecsippenő fülcimpácskáiba. Több percig tetszéssel elnézte jobbról-balról a nagy leányát s hangosan kacagott:

Puhán megcsipte még a leányka arcát, aztán megdörzsölte keményen az ujja bötykével a saját lilavastag orrát s nagyot köhintett, mert ez a legjobb szer az elérzékenyülés ellen. Különben meg volt elégedve magával, most már gondoskodott a leányról…

A kis Fájvirág ezentul sohasem tette le a füléből a kis ékszert. Mindig ott csilingelt az az arcán s mikor takaritott vagy a porrongyot kirázta, mikor mosogatott, vagy a virágait permetezte, szüntelenül ott érezte a finom bőrén a kis gyöngyszemek édesen hüvös, izgató kis reszketését. S ki volt fizetve az Életért…

S mivel mankón kellett járnia, nem mehetett el messze a háztól, nem csélcsapkodhatott a leányok körül s nem játszhatta a cinikus ruét a bálokban a terem közepén. Otthon üldögélte el az élete legnagyobb részét, odahátul a virágos nagy kertben, amelynek a deszkakeritése beszögellett a szomszéd kis udvarba s évek hosszu során az volt a legfőbb gyönyörüsége, hogy átleskelődött a deszkák résén a fájvirágos kis udvarba, a kis Fájvirág kis titkaiba. Órák hosszáig el tudott üldögélni a deszkapalánkhoz szögezett kis padon s míg úgy tett, mintha komoly könyvekből komolyan tanulna, leselkedve leste, hogy kis Fájvirág kilépjen a házból s a virágait cserépcsuporból locsolgassa.

Sok nyár és sok tavasz jött és a kis Fájvirág erről mit sem tudott. Fesztelenül és bátran végezte házi dolgait s nem is álmodta, hogy figyelő szem lesi. Ugyan kire is gondolt volna. Az ő kis házuk büszke gazdája, a kövér dijnok néha kiült az udvarra a zöldre festett lócájára, amelyre rajta kivül senkinek sem volt szabad leülni s amelyet minden második tavaszon ujra festett, de vagy ujságot olvasott, vagy szurós megjegyzéseket tett a lakókra, akik miatt neki az egész életét azzal kell töltenie, hogy a gazt irtsa… S az öreg reszelővágóéknak is egyre kevesebb volt a zaja, a vén ember szeme lassan egészen elromlott, mindig nedv szivárgott belőle s az arca csontjai közül egészen kiapadt a hus. A felesége is egyre rekedtebb lett s már lassan még a panaszkodásról is letett… Ki törődnék itt egy kisleány életével… Még a háziur kutyája volt az egyetlen, a Plutó, aki sok indiszkrécióval szemlélődött körülötte. Legalább a kis Fájvirág mindig zavarba jött, ha a Plutó elébe állt s okos, néző szemeivel arcátlanul fürkészte a mozdulatait. Ilyenkor kénytelen volt pironkodva igazitani a haján, ruháján és röstelkedve végezte az uriatlanabb munkákat…

De hogy kivülről, az idegen világból, mintegy más planétáról egy szempár lesi, arról sok-sok tavasz és sok-sok ősz elmult, de semmit sem tudott. -144-

Azonban megtörtént. A szomszédban felnőtt a fiu. A szegény, béna fiu, akit ő egyszer-kétszer látott s mélyen sajnált a fényes acélba kinozott szegény lábáért s a szenvedő nagy égő szemeiért. Felnőtt a fiu, bajusza sarjadt a tüzesen, fájóan vörös ajkai felett, vastagon pelyhedző szőke bajusza s két oldalt a fülei előtt kis sárga szakálla, keskeny sorban, mint a fájvirág a házuk tövén… Felnőtt és ráébredt, hogy már férfiu s hogy már éppen eléggé átment az élet első iskoláján, hogy volt kellő sulyos lelkiválsága, volt bánata és kiábrándulása, volt meghasonlottsága s életutálata s a béna lába mellett is volt nagy csömörlése a nőktől és végre is belátta, hogy ebben az életben csak egyetlen tiszta és igaz pont van ezen a világon: a szomszéd udvar kis Fájvirágjának a szive kertje…

Leszedte hát a nagy kertjüknek az összes virágait s egy nagy bokrot kötött belőle. Akkor a béna lábával felkapaszkodott a keritésre, a deszkapalánkra s átnézett a keskeny kis udvarba.

– Kisasszony kérem – mondta a fiatalember s esedezve és maga is ijedten nézett a kis leányra –, kérem kisasszony, legyen olyan jó, jöjjön ide egy kicsit… kisasszony kérem…

A kis Fájvirág ijedt és zavarodott arccal ment oda s megállott a barna nagy kerités alatt, amelyen tul a tündérmesekert élt neki s keskeny szemeivel felleselkedett a kerités tetejéről néző nagy, puhahusu kövér fiura, akinek szines volt az arca, mert piros foltok voltak a párnás képén és a napfényen a sárga bajusz mint az arany csillogott a biborszinü ajkain és a szőke kis szakáll a fehér fülei előtt…

– Kisasszony kérem, mikor én kis fiu voltam, kis béna, kis beteg fiu, én mindig néztem innen, hogy magácska hogy locsolja, hogy permetezi a virágait…

A kis Fájvirág elsápadt és megijedt és szégyenkezett, mert még most sem volt öntözőkannája, de a nagy kövér fiu, akinek a válla olyan széles és gömbölyü volt, mint egy puha, nagy, -145- tollal tömött zsák, a kedves és gyöngédhangu fiu konokul folytatta.

– És én kisasszony, milliószor elképzeltem, hogy ha nagy leszek, ha egyszer majd ember leszek, ha ember lennék és bátor lennék, akkor én egyszer elővennék egy nagy ollót és leszednék, lenyirkálnék minden virágot a mi kertünkön s egy nagy bokrétába kötném és innen a kerités tetejéről átadnám egyszer magának, kisasszony kérem…

A kis Fájvirág csak kinyitotta s ráemelte a keskeny, barna, ferdemetszésü kis szemeit s a vékony arcbőrön két erős tüzrózsa nyiladozott.

– Kisasszony kérem… kisasszony kérem… én már nagy fiu vagyok, ember vagyok, bátor vagyok… és én nem tudtam volna elképzelni máskép a mi megismerkedésünket, az én bemutatkozásomat, csak ahogy kisfiukoromban olyan szépen kiálmodtam magamnak… Csak így, kisasszony…

Azzal fogta a hátratartott balkezét s felemelt vele egy óriási, egy csodálatosan nagy csokrot, amelybe bele volt kötve az egész nagy kertjüknek minden virága. És fogta azt a nagy csokrot s a háncskötelékénél fogva áteresztette a kis Fájvirág lábai elé.

A kis Fájvirág pedig csak remegett és sápadt és nem tudott a világon semmit mondani.

A nagy, puffadt testü, hüséges szemü fiu pedig csak állott, ott állott a keritésen a rossz lábával s a kis Fájvirág látta, hogy megmozdult, mert bizonyára fájt már a lába s azt mondta neki:

Erre a nagy lágyszivü fiunak könny jött a szemébe és sokáig mit sem tudott felelni, de akkor azt felelte:

– Nem nagyon rossz, kisasszony kérem, nagyon jó… Hanem azért leszállok innen. Leszállok innen, kisasszony és átküldöm magukhoz az édesapámat, hogy kérje meg a maga kezét nekem… Megengedi, kisasszony?… Kérem… kisasszony…

A kis Fájvirág, az édes kis Fájvirág lesütötte az arcát, a finom kis batisztkötényét fogta s a parányi hegyes kis cipőjét -146- nézte és nem tudta, nem lehetett neki egy szót sem szólani, mint ahogy nem tud szólani, akire reápereg az almavirág…

S már hallotta is, hogy jön, hogy a kertben van a szegény, jó, béna fiu apja, már hallotta a hangját is a félelmesen sötét fiskálisnak, akiről az egész világ mesélte, hogy mikor egy szegény asszony szemtől-szembe megátkozta, mert elperelte a házát s azt mondta, hogy megveri az Isten; azzal felelt: nincsen Isten, néni, Isten nincsen, az csak az emberek hipotézise… A komor, félelmes ember hangját hallotta:

Letarolni a virágos kertet… Micsoda barbárság… S ezt még ott hallotta a kis Fájvirág, azon a helyen, ahol ott maradt, mint a porbaejtett s ottfeledett virág. És ettől a szótól rögtön hervadni kezdett és apró könnyekkel sirt, azokkal permetezte a letarolt rengeteg virágcsokrot és valóban fájt értük a szive, hogy olló érte őket…

Este azonban, mikor már szürke volt a levegő s violaszinek uszkáltak, mint ősszel az angyalfátyol a levegőben s az eresz alatt a fecskék már mind itthon csicseregtek a finom kisded fészkekben, csak nyilt az utcaajtó, a nagy félkörös tetejü deszkakapu s belépett rajta a szomszéd, a fiskális, a nagy, puha fiu apja…

A kövér dijnok felugrott a zöld lócájáról, a reszelővágóné sóbálvánnyá lett a bámulattól s a kis Fájvirág csak elalélt. A szivverése elállt, a vére mind leszállt a kis szive alá. Rémület fogta el, boldog rémület, hogy mégis… ah, mégis…

De az ügyvéd megállott az udvar elején, a nagy barna kapu előtt. Egyenesen állott, mereven állott, mint a fekete vasszobrok a temetőben a régi sírok felett, mereven állott s nem fogta meg a kövér, megilletődött dijnok kezét. Odanézett merően és szigoruan és félelmesen nézett az apró virágokra, hogy azoknak a levele el kezdett lassan remegni s az apró virágaik borzongtak a félelemtől. -147-

– Mi dolog ez, tisztelt szomszéd? Az én házam tövére hogyan mer ön gazokat ültetni?… A gaz gyökerei felsziják a vizet, a viz a hajszálcsövesség törvényeinél fogva felszivódik az én házam falába. Az én lakásom penészes és dohos, az én falam meg van támadva s ha idejekorán észre nem veszem a bajt, bizonyára kidől… Követelem, hogy azonnal tépjék ki a gazt… Követelem törvényes jogomnál fogva, mert az a föld egész a csorgóig az enyém, s még azontul is harminc centiméternyire törvényes jogomban áll megakadályozni, hogy oda bármi növényt ültessenek… Ön hivatalnokember, aki ismeri a törvényt, ön korrekt ember, aki nem szegül ellent a törvényes dolgoknak: kérem, sziveskedjék azonnal eltávolitani a gyomot…

S a törődött öreg dijnok nem merte elárulni a félelmes hirü, a kegyetlen hangu fiskális előtt, hogy ő bizony nem ismeri a törvényt s hogy ő bizony egyáltalában nem is tiszteli az ilyen törvényt. Hivatalnok volt, egy fogatlan, öreg hivatalnok s udvarias tisztelettel ment és kigyomlálta, eltávolitotta a gazt a szomszéd háza tövéről…

Éjjel dörrenésre ébredtek fel az ébren virrasztók, mert az egész környék, az egész kisváros tele lett egyszerre a balsaminák hirével… Mennydörgő dörrenés rázta meg az apró ablakokat, amelyeken belől virágos muskátlik és vékonykedvü szegénységecskék virrasztottak… Senki sem aludt tovább. A nagy, bezárt kapuk mindenfelé megnyiltak egy vonalnyira, az apró hunyorgó ablakok mögött félrelobbantak a kis fehér függönyök s mindenfelé halk suttogással lesték a nagy doktorjárást…

Mikor itt volt a violaszinü hajnal egész isteni pompájában, akkor a kegyetlen fiskális megtörve és holtsápadtan jött a kis Fájvirágocskáért.

A katona-apa teljes egyenruhában virrasztott a kis leánya fölött s csak néha szunyókált el egy-egy vizes borogatást. A beteg anya lassu könnycseppeket szivárogatott vékony arcának mély árkain… -148-

A kis Fájvirág pár pillanat mulva, mint egy szél szárnyára bocsátott virágszirom, libegett a komor, megroskadt fiskális után, a peckes, dobbanó léptü nagyapa karján…

S ujra látta a fehérarcu fiut, akinek az enyhe lámpafényen most is tiszta szinarannyal csillogott vastag kurta kis bajusza s a fehér, szép nagy fülei előtt a szőke szakálla, de az ajka lilaszin szederjes volt, s a szeme nagy fájó seb, csak ebben a pillanatban gyult ki, mint egy titkos reflektor…

Egymásra néztek. Elébb ijedten, mint az elébb, a kert barna palánkja felett, aztán mosolyogva, mint két lélek, ha találkozik a mennyei mezőkön.

S ekkor a fiu, a nagy fiu, a bátor ember, összeszedte felnőtt emberi gyermekded bátorságát, kitárta a két karját. A kis Fájvirág megértette s odahajtotta tiszta kis homlokát.

Akkor a nagy fiu úgy érezte, mintha a deszkapalánk megingott volna lábai alatt, mintha hanyatt-homlok zuhanna a mélységbe a rettentő magas deszkákról a rossz lábával a félelmes mélységbe s minden erejével levegőbe kapott s szólani akart, hogy semmi baj! Semmi baj, mert eszébe jutott a kis Fájvirág iménti féltése… Semmi, már semmi baj… Meghalt.

Akkor a peckes katona összetette a két sarkantyutalan bokáját, szalutált, a komor nagy fiskális megtörve és széthullott tagokkal meghajlott.

S a kis Fájvirág kis pillanatok mulva otthon volt a kis udvarban, ahol a reggeli fényben már csak egyetlen zöld volt: a kövek között kisarjadzó zöld fű…

MUKI

A kávéházban egyszerre felgyujtották a csillárokat és kint a levegő ettől azonnal sajátságosan kékké vált.

Muki szórakozottan nézte a túlsó oldalon a szép, kövér vaskereskedőnét, aki ott állott a nemzetiszinre festett kapák, ekevasak és csoroszlyák előtt, mintha ő maga is a kirakott tárgyakhoz tartoznék a szép, fiatal fejével és hirtelen elhizott nagy testével és hihetetlen mellével. A szép zsidóasszonyt, akit mindenki kikapósnak tartott, mert az urát elcsapta és a hozománya fejében megtartotta a gyengén felszerelt üzletet; pedig szegény olyan becsületes volt, mint a zsák burgonya, amely csak azokkal a szegényekkel kacérkodik, akiknek maguknak van étvágyuk rá, de ő ugyan semmit sem tesz, hogy felizgassa a világot.

Muki felhuzta a szemöldökét és egyéb gondolata ugy sem levén, azon tünődött, ki lehet az, aki a krumplit szereti és akivel ez a furcsa, bálványforma asszony megcsalja a világot.

Két jó lóval hajtott el az utcán az öreg Bajusz, ez a nagyszerü lócsiszár, aki a mértékhitelesitésért járó kis fizetését holmi kupeckedésekkel gyarapitja. Meg is állott a kávéház előtt és egy perc mulva bent volt magasszáru csizmában, széles bricseszben, kurta-furcsa bekecsében, amely kétszinü volt, mint a gazdája, kivül olyan, mint egy bőrkabát, posztóból, belülről meg mint egy igazi gigerlifelöltő nagy csontgombokkal és olyan szépen ki és be lehetett forditani, mint az elvet, ahhoz képest, hogy milyen csizma volt a gazdája lábán.

Muki lustán felnézett rá vörös, gyulladt szemeivel, örök álmos pillantásával. A feje fehérlett a villanyfényen; kopaszodott, nem ugy, mint az okos emberek, akiknek úgy elmegy a hajuk, hogy egy pihe sem marad a vörös tarkoponyán, hanem mint az uriemberek, akiknek egyszer csak elkezd minden második szál hajuk eltünni és a laza bozótban olyan fehér a fejbőrük, mintha külön fehérittetnék.

– Mi kéne Gyuszi bácsi? – kérdezte olyan parasztos teleszájjal, olyan kövér magyarsággal, ahogy csak vérbeli földbirtokosok tudnak beszélni. -152-

S Muki nem áll fel, kissé gúnyosan mustrálja az öreget, aki nyirott, szürke bajusza mögül gyorsan és hevesen beszélni kezd. Muki elnézi hosszukás, piros, izmos füleit és egyre várja, hogy egyszer csak le fogja ereszteni vagy egyiket, vagy másikat, vagy legalább meglegyezi vele magát, de a fülek állanak erősen, laposan és Muki azt kezdi nézni, hogy amint beszél, a Gyuszi bácsi álla mindig beleütődik a magas gallér előreszegzett hegyébe, amitől a bordóvörös nyakkendője csendesen félrecsúszik. A Gyuszi bácsi szivarját is szemügyre veszi, úgy félre van tolva a szája sarkába, hogy az egész fogsorát kibicsaklitja bele; aztán már nem tud mit csinálni, nem tud mit szemlélni, hát hozzáfog gondolkozni, odaadja-é a lovakat, vagy se. Nagy betyár az öreg, mondja magában, csunya portéka, rúg, vág, harap, nem lehet tőle szabadulni és elmosolyodva legyint a puha, fehér kezeivel.

Gyuszi bácsi a jobb szája sarkából a balra tolja a szivart és már fel is ugrott, már szalad is, már a kocsiján ül és megy.

S Muki tovább ottmarad a kis márványasztalánál. Nagyon szeretne egyet játszani, mert egész élete a játékok közti szünetek kimerült nyugalmából áll, amikor is idegesen, visszafojtott türelmetlenséggel végzi dolgait és a játékok szenvedélyes óráiból, amikor belső remegéssel és gerjedt érzéssel, de kivülről erősen betanult higgadtsággal ül és lesütött arccal, csinált szenvtelenséggel gusztál.

– Novemberben soroznak 24-től 36-ig, decemberben 37-től 60-ig, januárban Hatvantól–Miskolcig.

S jót nevet a viccéhez, amit az elébb hallott egy zsidó kereskedőtől. Muki nem nevet, csak nézi, nézi, milyen jól érzi -153- magát ez a fiu a lehajló gallérjában, amely nem vágja a nyakát; a kihajtott, selyembélésü felöltőjében és bizonyosan tudja, hogy a zöld szeméhez, amelyben vörös fények vannak, milyen jól áll a zöld nyakkendője a sárga pettyekkel és arra gondolt, hogy mi tetszik ezen jobban az ő feleségének, mint őrajta. Utóvégre ő is tudna sánzsánharisnyát viselni, de nem tartja elég izlésesnek.

S ez a probléma még akkor is izgatta, mikor a vacsorához hazament s az előszobában leadta magáról a csinos szobalánynak a bolyhos, könnyü, hátul összefogott télikabátját.

Megnézte magát a tükörben, olyan izléses és disztingvált volt a kék ruhájában, domboru, alacsony homloka fehér, mint a márvány s az ajka körül az ő kedves mosolya. Pedig, hogy lenyütt s milyen fakó már a bőre, a homlokán keresztül mély ráncok, no nem a gondoktól, nem is a gondolatoktól, csak attól, hogy a nyakát mindig leeresztve hordja, könnyedén s mikor felnéz, a szemöldökét emeli fel, nem a homlokát.

Oly puhán lép, mintha papucsban járna és könnyedén, maznán, minden lépésnél lendül térdben, mintha úgy dobálná előre magát, kényesen. Derékban erősen svájfolt, rövid fodrot vető kabátjában, mint egy karcsu madár, bő nadrágja s a sárga cipőjének szalagja minden lépésnél libben.

Bent az ebédlőben meg van teritve. Olyan hüvös van, olyan gyermektelen ház szigoru rendje. A nagy tükörbe pillant s meglátja őszülő fejét, amely egy kényes öreg diák puhaságát őrzi. A bajsza olyan ázott, olyan magyar bajusz s látja magán a sok pezsgő és a sok finom likőrök adta nemes alkoholmérgezés rothadását. A gomblyukban megcsillan a finom aranygomb, amely a három zászló szinét fonja össze.

Az asszony hervadt szőkeségével úgy nézett rá, mint mindig, nem értve a férfi komolyan nem vehető komolyságát. Sohase vette teljes értékünek, ezért nem is csalódott benne. Léha, könnyelmü, haszontalan úrnak tekintette kezdettől s némileg -154- meg volt nyugodva, hogy alaposabb megismerés után egészen helyesnek találta ezt a véleményét.

Az asszonynak éles lett a hangja, ő maga is észrevette. Hiába, nem tehet róla. Nem, igazán nem várt semmit az ura karakterétől. De a megtörtént tények fel tudták izgatni, úgy hogy alig birt magával.

– Hozhatják a vacsorát – rendelkezett s a tükörben futólag megigazitotta hátul a nyakán pongyolagallérját.

A porcellánok áttetszően csillogtak, a parasztlány sötétpiros szoknyája mély szinben lobogott és rikitós kék reklije puhán, ingerlően vetett ráncot erős fiatal mellén. A haja le volt eresztve, az arca olyan fényesre mosva, mintha szarvasbőrrel csiszolta volna ki, volt valami bronzos csillogása.

– Mi van? – kérdezte Muki s lusta mozdulatával leült a jó, nehéz bőrszékre. Két fehér kezét feltette az asztalra, a körmei frissen voltak politurozva és hegyesre vágva.

Az asszony ezt mind látta és undorodott. Szerette volna, ha az urának fekete volna az ökle és tenne már egyszer valamit; hogy eszik! Étvágy nélkül piszkálva a falatokat, mint akinek egészen mellékes és felesleges napi dolog az evés is, mint minden más.

Muki elmosolyodott, azzal a furcsa mosolyával, amely lefelé terjedt az arcán, végigsiklik a bajusza alatt, elcsuszik, mint a fény s eltünik, csak a szeme sarkában, a ráncokban maradt egy kis tócsája.

Az asszony felkapta a fejét; szőke, dus hajába nyult, tudta, hogy most igen csunya volt, öreg és rossz.

Ránézett az urára. Milyen éles veréborr a Muki orra s a cimpái pirosak; a szeme egészen gyulladthéju és apró.

Az ura kezén, a kisujján, a jegygyürü fölé egy brilliánsokkal kirakott gyürü volt huzva. Ezt is annyiért vette, 3000-ért. Ezt is eladhatta volna…

Elvonta az ajkát. Az jutott eszébe ebben a percben, hogy Olga szemtől szembe bevallotta, hogy mennyire irigyli tőle Mukit.

Muki ujra elmosolyodott, úgy felülről lefelé; meglebegett az arca, mint a fátyolfüggöny, aztán visszalógott az enyhe nyugalmába.

Az asszony a lelke mélyéről induló pirossággal kezdett felpirulni… Aztán felindult a Muki komiszságán. Dobayt emlitni, ez csak csúf!

Muki felállott. Kettőt lépett macskapuhaságu, de szinte zökkenő lépteivel.

– Azért örülök, hogy nem neki adtam. Tudja fene. Hátha megbánta volna egyszer és azt mondja, hogy kihasználtam a bolond szeszélyességét.

Az asszony tágra nyitotta a szemét. S visszapirult felülről befelé, mint a szemérmében érintett lélek.

Nem, ez igazán úri dolog volt. Ez a Muki mégis egy ártatlan, kedves jó fiu; ez nem lát, nem tud, ez csak él, mint egy bárány!

– Ó, hogy megcibálom a haját – mondta az asszony s kiszépülve nevetett.

GEÖJTHE BÁTYÁM

Iván szórakozottan ment át a Ferenciek-terén. A galambok után nézett; csak egyet-kettőt látott. Nyár van, de ugyan hol találnak most ennivalót a galambok a kővárosban? S mégis, úgy látszik, a madár szive utána fájult a zöld világnak s elrepültek, ki a városból, talán a Gellért-hegyre, talán kirándultak az Auguszta-hajókkal?

Ivánnak fájt az élete s tágra nyitotta a szemét, hogy valami furcsát, kedveset vagy szomorut lásson, ami lekösse egy pillanatra; de az egész világ olyan közönyös volt előtte, hogy legjobban szerette volna lehunyni a szemét és megállitani a gépet, azt a furcsa kis motort, amely ott az agyban van elhelyezve, s amelyet legjobban a bánat, a düh és az inség tud hajtani. Őt a bánat üzte.

Hosszu, sovány lábain, keskenyen, magasan és kopottan az öreg Geöjthe bátyánk állott előtte. A rémhosszu emberek görnyedt tartásával hajlott le egy császárszakállas öreg hordárhoz és halkan, szokott tudálékos modorában tárgyalt vele.

– Jaj istenem – kapott az öreg ur a füléhez –, a zálogháznak az igazgatóját, azaz hogy…

Nem is köszönt, mentegetődzött; Iván mosolyogva nézett fel a kirakat nagy aranybetüire, észre sem vette eddig, hogy ezen a forgalmas sarkon zálogház áll.

Megfogta a Geöjthe bácsi rengeteg nagy, puha tenyerét, amelyben úgy elveszett a keze, mint egy lágy hüvös bársonykeztyüben. Geöjthe bácsi furcsás, sziveskedő, okoskodó módján folytatta:

– A zálogház igazgatója adjutánsa adjutánsának az adjutánsát keresem – s halkan, belőlről ihogva tette hozzá –, egyszóval a szolgát.

– Azt hittem, a részvényeinek a kuponjait lobogtatja, kedves bátyám. -160-

– Mert nem tudom, melyikre van betéve a téliruha, melyikre a nyári, hát az majd megmutatja –, folytatta az öreg ur, zálogcéduláit nézegetve.

Iván ránézett a papirra, látta a nagy 3-as számot. Három koronát adtak rá. Jó ruha lehet.

Mosolyogva néztek egymásra, meleg, közös titku, megértő nevetéssel. A közös szülőföld atyafisága kötötte össze őket. A Tiszahát szines, gazdag, boldog emléke, az Avas uri, furcsa, hunyori tréfáju kedvessége.

– Óh, mély tiszteletemet és kézcsókomat kivánom jelenteni –, mondta az öreg ur régies gráciával.

Iván felnézett rá, igazán felnézett, végig rajta, nagy és poros cipőjétől végig, a hosszu, üres pepitanadrágon, a vedlett szürke mellényen, a lógó kabáton végig fel az arcába, amely csodálatosan sasrugta volt; lila nagy orra és még lilább vastag és széles ajkai azonban annyi kedélyességgel mosolyogtak s szőke pillás, buzavirágkék szemei oly ártatlanul néztek rá, hogy megkivánta, hogy beszélgessen vele.

Körülnézett; első gondolata az volt, hogy behivja a kávéházba, ennek a terraszán beszélgetni jó, közben a téren jövő-menőket nézdelve; de mindjárt megérezte ennek a lehetetlenségét. Ez az öreg magyar ur hosszu élete alatt sohasem fogadott el ajándékot, nem fogja elfogadni, hogy más fizessen helyette; s talán nincs módjában, hogy rászánjon nyolcvan fillért egy kis csevegésre; a legrosszabb persze az volna, ha uri gavallérságában a tavaszi ruhára való három koronát félitené meg.

Ez mind egy pillanat alatt futott végig benne s még kézben tartva az öreg ur kezét, így szólt:

– Nem volna kedve lesétálni a Dunapartig, kedves bátyám?… Mig előkerül az az adjutáns?

– Mint Bencze doktor Szatmáron. Az is nagy turista volt, tetszik tudni uröcsém, minden reggel kiment a piacra és ha kérdezték, hová megy, azt mondta: „turistáskodom“… Persze, nem ment ő hiába a piacra, mert! Ha meglátott egy szekeret, odament és megnézte, nem beteget hoztak-e be rajta! És: állott egyszer Bencze doktor a patika előtt s ott állván, felkiált: Nicsak, nicsak, mit hoztak azon a szekeren? történetesen arra menvén egy kocsi s azon valami bebónyált izé. Mondják neki, hogy krumpli. Krumpli! No fene teremtette, mondta Bencze doktor, mán megint nem kapok a feleségemtől reggelit, hogyha páciens nincs!

Iván mosollyal hallgatta végig az adomát, amit az öreg ur mindig elmond, ahányszor csak találkoznak. De az öreg ur olyan lelkesen, olyan boldogan s olyan élvezettel meséli el, hogy lehetetlen félbeszakitani.

– Schvartz Áron avasi bérlő – folytatta az öreg ur minden átmenet nélkül másik adomáját – sok vagyonra tevén szert, 87 csalási, okirathamisitási és sikkasztási pert akasztottak a nyakába és becsukták Szatmáron a kir. törvényszék fogházába. De azonban őt felesége meglátogatván, így szólt hozzá: „Kedves feleségem, tudod, hol van odahaza az a jó trágya! Hordd fel a magasabb helyekre és ott széthintvén, annak az a jó leve lefolyik és az alsóbb földeket is megpuhitja“. Az asszony hazamenvén, sok pénzt vett magához és felutazván Pestre, Schvartz Áron két hét mulva szabadlábra helyeztetett.

Iván lehajtott fővel ment előre s hallgatta a feje fölött duruzsoló adomázást. Bánata erősebb volt, mint valaha és lelke mélyén csodálkozott rajta, hogy tud ilyen idegen emberhez kapcsolva lenni most csak egy pillanatig is, mert a társalgás már egy afféle szinte testi szövetséget hoz létre két ember közt, amilyen maga a házasság is. De ment, azzal a türhetetlen s mégis megnyugtató érzéssel, hogy ez a viszony bármely pillanatban megszakitható. -162-

Az öreg ur, régi öreg urak szokása szerint, kötelességének érezte, hogy ha két ember együtt van, az egyik folyton szórakoztassa a másikat. Iván hallgatott, hát ő folytatta:

– Két zsidó utazott; az egyik bent a kupéban ült, a másik a perronon állván, kiáltotta: Klein! A másik a fejét gyorsan kidugván a nyitott ablakon, egy hatalmas pofont kapott. Mikor a biró elé vitte az ügyet, azzal érvelt, hogy ő igazságtalanul kapta a pofont, mert ő nem Klein. „Hát micsoda?“ – kérdezte a biró. „Grósz“. „Akkor miért dugta ki a fejét? Elmehet!“

Iván felnézett az öreg urra, aki kurtára rágott, sörtekemény szőke bajusza alatt jóizüen rágcsálta az adomáit és igen csodálkozott azon, hogy egy ember, aki hetvenéves, élni és vidáman érezni tud; hogy adomák álarca alá tudja leplezni életének nagy nyomoruságát. Geöjthe bácsi úgy sétált előre, mint akinek vidám, boldog és gondtalan az élete.

– Ó nagyon szivesen. Kérem, én igen szeretek üldögélni édes uramöcsém ezeken a padokon: de mert nem kell érte fizetni.

S kuncogva nevetett, mert egész nyomoruságát úgy fogta fel, mint egy tréfás helyzetet, amelybe ideiglenesen és véletlenül került Adorjáni és sárközi Geöjthi Ambrus. Nem is ő, aki a saját személyét sose becsülte semmire, hanem a név, a név! A hires családi név!

– Hej Gőte bátyám, drága szép neve van – mondta Iván, maga sem tudta mért s tréfásan mosolyogva felnézett a gyönyörü és feledhetetlenül szép Gellért-hegyre.

– Másnak egy koronába kerül a jó magyar név, nekem husz forintomba van… Mert mikor ötödik gimnázista voltam, egy chriát kellett irni. Azt én meg is irtam, de a professzorom -163- azt irta rá kálkulusnak, hogy:

Így került nekem husz forintomba a nevem, hogy a professzor ur rimet csinált rá… Tudniillik a javitóvizsga került husz forintba. A korrepetitor tiz-tiz forintot kapott a két hónapra…

Iván nevetni kezdett, mert az öreg ur arcán, valódi komolyság mellett, valami példátlan derü volt. Már megint az a furcsa vidámság csillogott rajta, amely minden pillanatban elfogta, amikor arra eszmélt, hogy egy Geöjthével már megint mi történt ebben a világban.

– Hát… mégis… hogy ismerkedtek meg?… – kérdezte, mert tudta, hogy az öreg úr mint egy erdei remete él a nagy városban.

– Én ugyanis egy kis kafféhauzba járok, ahol a lapban olvastam, hogy: „Idősebb, nyugdijas úrhoz feleségül menne csinos, gazdag, fiatal nő.“ Sose keveredett nekem ilyenbe semmiféle fejemfoka, de ennek válaszoltam. Azt irtam neki, hogy: „abban nincs hiány, hogy idősebb, mert a hetven felé ballagok; a nyugdij is tény, mert van, ámbátor csekély, úr is volnék, vagy mi a macska… és ha kegyed valóban csinos, gazdag és fiatal…“

Torkából nevetett minden szóhoz, csufolódva, semmibevevően, -164- a szájpadlásából dobta ki a nevetés furcsa hangjait.

– Szóval kérem, levelezni kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy megállapodtunk. Aradon lakik az illető, tegnap reggel megérkezett, délelőtt elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, délben megebédeltünk és délután elutazott.

Az öreg úr nevetgélt s nagy, vajszinü kezeivel takarta el széles száját, amelyet mintha mindennel takarni iparkodott volna, az orrával, a bajuszával s a mozdulattal, ahogy lesütötte a fejét.

Persze, ez természetes. Egy Geöjthe hogy fizettetné az ebédjét mással? Nővel? A feleségével?

– Kicsit drága volt, fene egye ki úrecsém… Mert 66 korona 33 fillér levén a nyugdijam, a megtakaritás nem ment könnyen.

– Igen, tudniillik én az egész nyugdijat megtakaritottam egy hónap leforgása alatt.

– Elmentem a villanyos kalauzokhoz, akiknek sok az aprópénze, felváltottam a hatvan koronámat rézre. Akkor mentem a főpincérekhez, akiknek kell az aprópénz, azoknál meg a rezet, nikkelt, ezüstöt beváltottam papirra. Mind a két üzleten kerestem. Mindennap.

Az öreg úr mosolyogva nézett a Dunába. A viz fodrozott, csobogott, a kőlépcsőket mosta. Ágak, füvek usztak el a szinén, falevelek… mint az élet ahogy foly, foly s furcsa, kedves, érthetetlen karaktereket sodor tova.

– Nooo… kedves uramecsém… – nevetgélt kissé kesernyésen –, hát hisz én meg lehetek elégedve!… Van, mert van! Szép feleségem, csinos, kedves, fiatal, gazdag… és nincs, mert nincs!… semmi bajom sincs vele… mert nocsak nézze, ahhoz elég fiatal vagyok, hogy megöleljem, megcirógassam az asszonyt… de ahhoz öregecske vagyok, hogy betörjem, igába szoktassam…

– Nézze csak, úrecsém, de ügyeljen ide. Ha egy fiatal csinos, gazdag urinő azt mondja, hogy neki tetszik az én nevem?… Hát mit mondhat arra egy sárközi és óvári Geöjthe?…

Mosolyogva nézett maga elé, csodálatos, ibolyakék szemei egészen eltüntek a duzzadt, kissé ki nem aludt, kissé könnyesen fáradt szőke pillák szemhéjai alatt.

PAPNÉK A PIACON

A kis város nagypiacán állott a kocsi, amig a tiszteletes asszony be nem vásárolt a füszeresboltban is.

Vett két kilogramm rizst, öt kilogramm cukrot, két fillérért borsot, négyért fahéjat, vett lámpabelet, három konc papirt, tizenkét narancsot s öt krajcárért erős cukrot a kocsis gyerekeinek.

– Nahát, magukhoz sem érdemes jönni, az egész megyében nincs több ilyen nyuzó, mint maguk.

A kereskedő megelégedve mosolygott a bókra s piros arccal és szivesen hajlongott hozzá.

A tiszteletes asszony lányosat perdült a sarkán, mert tudta, hogy kék fátyolán át nem látszanak a finom, szomoru ráncok, amelyek kikezdték üde, nevető arcának meleg, puha bőrét, mint tavasszal az apró erek a föld szinét.

A kereskedő kijött a kasszából és az ajtóig kikisérte a tiszteletes asszonyt, aki ügyesen ült fel a kocsira s kecses bólintással fogadta a kövér kereskedő finom köszönését.

Megelégedve helyezkedett el s a kocsisnak hangosan rendelkezett, hová helyezze el a csomagot, mit egy szőke segéd hozott ki a kocsira.

A széles utca, amely a pápista templom felé igazán impozáns módon kiszélesedik, tele volt fehérgubás parasztokkal és feketeszoknyás, laposmellü asszonyokkal. Itt-ott egy-egy bámészképü, simára fésült s fényesen kukucskáló fejü parasztlány állott meg, hátán kis szőttesvászon batyuval, amelyet olyan illedelmesen viseltek, mint az emberek a hosszu csáti botokat.

András, a kocsis, már éppen meg akarta inditani a lovakat, mikor a tiszteletes asszony örömkiáltással ugrott fel.

– Terka néni, Terka néni! – kiabálta kézzel-lábbal és teljes fesztelenséggel ujjongva, sokkal lármásabban és szabadabban, mintha otthon a saját udvarán volna.

– Erzsikém, Erzsikém – emelte magasra az aszfalton egy -170- öreg papné az esernyőjét és mindjárt ki is tárta két karját magasra, hogy örömének kellő kifejezést adjon.

– Nem bizony, fiam, ezzel a Máté fiuval jöttem be, de már leitta magát, osztán Isten tudja, mikor indul haza.

– Hát én bizony éppen arra gondoltam, szivem, hogy nem is várok arra a disznóra, hanem hazamegyek gyalog. Hiszen csak ez a nagy sár ne volna, de multkor is majd leragadt a cipőm a Tisza-töltésen.

Hangosan nevetett s arca olyan piros volt és olajosan fényes, mintha parázson piritották volna. A fogai szanaszét lógva, villogtak ki, ugy, hogy szemérmesen eléjük tartotta az esernyős kezét, mert a másikban nagyocska feketefedeles kosarat cipelt.

– Hogyne, fiam, csak egy percig várj, egy kis gyolcsot veszek még a gyerekeknek alsószoknyára. Egy perc alatt készen vagyok.

Terka néni szaporán ment előre, nagy cipői slappantak az aszfalton és a fiatal papné türelmesen ülve maradt és eleven szemekkel nézelődött a szép piaci sokadalmon.

– Kisztihand! – köszönt fel a szekérre a másik járdáról a szőke gyógyszerészsegéd.

– Jé, bele ne lépjen abba a nagy sárba! – kiabált rá a tiszteletes asszony. De akkorára már a kocsi mellett volt a fiatal ur, mélyen leemelt kalappal köszönt ujra.

– Kisztihand! Ez igazán nem szép, hogy így el méltóztatik bennünket mellőzni. -171-

– Tudom, leánynézőben. No tudja! Magában volt az utolsó bizodalmam, maga is cserben hágy.

– Kezét csókolom, ne tessék rébuszokban beszélni egy szegény patikussal.

A papné friss volt, eleven és a szeme csillogott. Itt, a sáros és népes piacon egyszerre visszaizzott a régi leányosságnak egy boldog szinébe és kecsesen szétfeslett ajakkal, kacéran, mindenről megfeledkezve nézett a fiatalemberre.

– Kezét csókolom, miért is méltóztatott bennem csalódni, nagyságos asszony!

– Persze, azt hitte, haláláig gyászolom, hogy annakidején nem kegyeskedett érdeklődni irántam.

A papné kacagott, egészen hátravetette a fejét, úgy kacagott. Lehunyta a szempilláját s egy percre úgy kacagott, mint régen, tiz éve, leánykorában… Csak a hangja volt merészebb, csak a formája volt teltebb, s a szivében volt valahol némi üresség.

– Kezét csókolom, örülök, hogy megnevettettem –, mondta a gyógyszerészsegéd s kissé irónikusan fölényes mosollyal nézte a kacagó asszonyt. -172-

A pap már addig csizmaszárig benne volt a tavaszi latyakban s komoly léptekkel gázolt a szekérhez.

– Teringettét, be irigylem az urát, hugom, de jó dolga van ennek a Sándornak! – szólt a pap.

– A mezei illat, a jó levegő, a korrekt családi élet! – okoskodott prédikálósan az öreg pap. – Kérem, mondhatom, a pesti nők korántsem tudják úgy megőrizni természetes üdeségüket, az ifjuság zamatát. Sőt a mi kisvárosi asszonyaink is, már kérem ők is sokat veszitenek a természetadta bájból.

– No természetes, a kultura a legnagyobb ellensége a női szépségnek, ez el van ismerve – szólt a gyógyszerész.

– Ejnye na, mindjárt megverem magát – kiáltott rá a papné –, hát minket nem bánt a kultura?

– Bizony jobb is, ha letagadja! Többet olvasunk mi, mint maguk, tisztelt úr, ha nem szorulunk is a szépitőszerekre. Mi nem pacsmagoljuk magunkat!

– Mi van eladó? – kiáltoz a kocsi felé s már benne is volt a tavaszi locspocsban.

– Az istenért, ne jöjjön a sárba! – kiáltoz a papné s boldogan nyujtotta a kezét a kocsiról. – Közcsendháboritásért bekisérnek, ha igy halad – mondta.

– Igazán hát. Mi nem vagyunk hozzászokva, hogy szép asszonyok szolgáljanak forgalmi akadályul.

Az urak odanéztek s megismerték az öreg papnét, amint nagy léptekkel közeledett.

– No akkor én megyek is – szólt a kapitány és el sem eresztette a kis papné kezét, mig bucsuzóra ujra meg nem rázta.

A kapitány nevetett, megszoritotta a kezét, erősen, s meg is rázta és elment sárgaszáru lovaglócsizmájában.

– Nekem is el kell mennem – mondta a pap; egyházi közgyám lévén, az özvegyi nyugdij miatt örök szekaturának van kitéve, hát ha özvegy papnét lát, már menekül.

Kezet nyujtott s nagy, erős, barna tenyerébe vette a kis papnénak még mindig kicsiny, lányos kezét. Meggyürögette, megveregette és azzal az érzéssel adta vissza az asszonykának, mint valami szép tárgyat, amit legjobb volna megtartani. De ha a másé. Mig hosszuszáru vikszelt csizmájában tovaballagott a sáros uton, úgy ment, mintha valami szép és jó életértékkel lett volna találkozása.

Az asszonyka nevetve tartotta tenyerét s a gyógyszerész beletette a doboz cukorkát, s még rá is hajtotta az ujjait.

– Legalább előbb adhatta volna, akkor nem vettem volna gyomorerősitőcukrot. Megspóroltam volna öt krajcárt.

Az asszony belenézett a gyógyszerész szomoru kék szemébe s tudta, hogy kötődik, hogy tréfál, affektál, de mégis olyan igen-igen jól esett. Mintha valami nagy megnyugvás szállott volna rá az árván és agglegényül maradt puhahúsu fiatal férfi gyerekes gyámoltalanságát látva.

– Látja, ez jól esik – mondta és melegen mosolygott –, régi jó emberünkkel találkozni!…

– No hát akkor még egy dobozt parancsoljon! – mondta a patikus és valamely hátulsó zsebből kihalászott még egy szürke pléhdobozt!

– Hát Istenem… ha azt hiszi, hogy a maiak közt olyant talál, amilyen a régiek között volt…

A patikus belenézett a szemébe. Valami mély és izzó és kacér fény lobbant fel abban. A fiatalember megcsókolta a kis fehér kezet, amely egy pillanatra melegen szoritotta vissza a kezét; ártatlan, meddő véletlen fellobbanással és vággyal valami új és szokatlan és izgató inger után.

Már megemelte a kalapját a kis patikus és csattos, gombos, régi szárvédőivel kissé csámpásan ballagott tovább.

A papné szeme egy pillanatra elmeredt s kifejezéstelenül bámult bele a nagy piacba, amelyen tovább nyüzsögtek a fehérgubás, csukabajuszu parasztok, a sovány, fekete, agyondolgozott parasztasszonyok és a maflán ballagó, batyus lányok.

Sóhajtott s nagyot, mélyet lélegzett, mintha ebbe a képbe bele volna sugározva valami finom és nemes és mélyen gazdag -175- hangulat… Valami a világvárosok légéből, valami a távoli országok és távoli örömök mámorából.

– Jaj fiam, nehéz itt alkudni, zsiványoknak születtek ezek!… Pedig bizony, akinek hét eladó lánya van, meg kell annak rágni minden garast.

A fiatal papné egyszerre nagyon, nagyon öregnek érezte magát. Összeomlott és nehezet lélegzett, megérezte a falu nehézsorsu jövendőjét. A mindennapi keresztet, a mindennapi imát, a mindennapi garast. Az özvegy papnéságot valahol a félelmes jövőben.

Felemelte a fátyolát, megtörülte a szemét. Az orrát. S hirtelen kis tréfától megkapva némi iróniával s némi egészséges beletörődéssel felelt:

– Hát bizony, Terka néni, azért jön be az ember a piacra, hogy jól és olcsón vásároljon!

A TEREBESI AKTA

Az ügyvéd, mikor a mezőről hazafelé jött a kis bricskán, minduntalan a terebesi aktára gondolt. Szép reggel volt, a véghetetlen pusztán szelid szél fujt s a sárga napsugarak a zöld mezőkön mint valami áradat terültek el. A szőke árpában, a haragoszöld zabban fürj futott, a kukorica fiatal levelei, mint komikus törpék, a nagyokat utánozták. S az ügyvéd minduntalan bosszusan csóválta a fejét; a terebesi aktára gondolt.

Amint a szélmalmok alatt beért a városba, már biztos volt benne, hogy semmi mód nincs rá. El van veszve az egész kis ügy. Nagyon bosszantotta a dolog. Megnézte az óráját.

– Siess – szólt a kocsisnak –, még lekésem a tárgyalásról, mindjárt kilenc óra.

A kocsis közésuhintott a lovaknak, amelyek a poros uton nekieredtek s a könnyü szél a felvert port vigan sodorta be az ablakokon, amelyeket naivul, szellőzés kedvéért, nyitottak ki a kisasszonykák.

Ahogy a hosszu, végire várhatatlan Berettyó-uton az egyforma házak irgalmatlan hosszu sora közt a Fő-térig hajtatott, egyszer csak örömmel vette észre, hogy az albiró most megy elég kényelmesen a járásbiróság felé. Amint a zöldre festett papház előtt utolérte, ráköszönt:

– Nono, az öreg sokat morog. Az este is azt beszélte, hogy az urakat meg kell rendszabályozni. Nem ismerik a hivatalos időt.

– Négykor fogattam, öcsém. Te még akkor jól aludtál; akkor fordultál a szebbik oldaladra.

– Igaz ni – szólt le hirtelen –, van ma előtted egy kis ügyem, a terebesi dolog. Kérlek alássan, én a féltizenegyessel felmegyek Pestre. Majd a Janit küldöm be a tárgyalásra; nagyon megkérlek, öcsém, hogy tiz órára végezz a dologgal, hogy az eredményt tudjam.

– Hiszen kilencre még itt sem lehet a másik fél; úgy rémlik, szolnoki ügyvéd jön.

– Jójó, azért mondom tizre. Kilenc óra tiz perckor itt a pesti vonat Szolnok felől; a fene a bokáját, tiz óráig csak be tud gyalogolni az állomásról.

– Kérem szépen, kérlek alásson – szólt az albiró, aki minduntalan elfeledkezett a tegezésről a nagytekintélyü ügyvéddel szemben.

Kalapot emeltek egymásnak, a biró bement a járásbiróság nagy barna kapuján, az ügyvéd pedig hazahajtatott a Vasut-utcába.

A fiatal doktorandus nagyon elbámult. Nem úgy ismerte a terebesi aktákat, hogy csak ilyen könnyedén vegye a dolgot a principálisa.

A fiatalember idegesen kapta a kalapját, vékony sétapálcáját, -181- a szájába dugta félig elégett cigarettáját és ment. Még egyszer gyáván megkockáztatta:

– Ha féltizig nem lesz ott a szolnoki zsidó, konstatáld az albiró előtt. Háromnegyedtizkor kivánd az elmakacsolást. Tiz órára feltétlenül meglegyen az elmakacsolás. Féltizenegykor utazom és még dolgom van vele…

A fiatalember elment. Az öreg lekeféltette magát, az ablak elé állott s mikor látta, hogy jönnek a vasuttól a kocsik, feltette a fekete kalapját, kézbe vette kopott nagy irattáskáját s kiment az utcára.

Egyetlen rozoga fiakkerben jött utas. Valami vigéc. A szolnoki természetesen gyalog jött. Smucig.

Az ügyvéd kényelmesen állott, egy fiatal tanár jött elül nagy léptekkel, azt elfogta.

A tanár a jobb kezéből a balba vette át a táskáját, hogy kezet foghasson az ügyvéddel, akin látta ezt a hajlandóságot s a jobba vette a balból a sétapálcát. Mivel nagyon elegáns akart lenni, a végin mind a kettőt a földre pottyantotta s aztán rákvörösen és dadogva állott az igazgatótanácsi elnök előtt. Asszonyok, parasztok jöttek utána, akiknek ki kellett térni, mig ő felszedte a holmiját. Nem is fogott aztán vele kezet az elnök ur.

Annak már akkor messzenézett a szeme. Jött a szolnoki -182- ügyvéd. Nem is egy, hanem kettő. Mosolygott rajtuk, annál jobb.

Egymás irattáskájára néztek, mosolyogtak. Keresztüllátott egyik a másikán: ugyanabban a dologban fő a fejük s egy helyre indulnak.

– Szervusz – mondta az ügyvéd intve neki. Jól éreztette a fölényességét. Még a szolnokiakra is rájött valamelyes tiszteletérzés erre a kis jelenetre.

– Hát kérem: mikor én Münchenből átmentem Svájcba… Izé, hogy is hijják azt a határállomást, ahol az ember leszáll a vonatról s átmegy az állomás másik oldalára és ott már márkával kell fizetni.

– Az az. Persze, hogy az. Hát kérem, megyek a feleségemmel. A fene tudta micsoda teketóriák vannak ott. Hát kérem…

S hozzákezdett bőbeszédüen, de valami páratlan izzel elmondani az egész külföldi utjának a történetét.

A szolnokiak úgy nevettek rajta, kuncogva, ahogy a világlátott ember nevet a hazai góbén, aki odakinn csetlik-botlik s páratlanul mulatságos kalandokat él át. És az öreg úgy tudta elmondani, olyan izzel-zamattal, hogy az igazán elsőrangu élvezet volt.

S jó kiadós élvezet. Az ügyvédnek megvolt az a szokása, hogy minden lépés után megállott, megfogta a gomblyukát annak, akivel beszélt s rákényszeritette, hogy a szeme közé nézzen, úgy hallgassa, amit ő mond.

Akkor az öreg ur hozzáfogott, külföldi élményeivel végezve, a hazai politikáról tárgyalni.

– Nem lesz ebből kérem semmi. Nem fognak minket megfőzni – mondta. – A mult héten beszéltem Andrássy Gyulával, az ő saját szájából hallottam…

A szolnoki fiskálisok csupa füllé váltak és még félbeszakitani sem akarták az öreg urat, hogy csak hadd beszéljen. Ez őket szerfölött izgatta, hogy a benfentesek közvetlen véleményét meghallják. S az öreg ur, aki az imént még megmosolyogni való vidéki Mokány Berci volt, aki kacagtató humorral festette le saját magát buksinak, most egyszerre hazai potentáttá lett, aki mély gonddal és suttogva mondta el a saját véleményét a legnagyobb dolgokról. S olyan kemény leleplezéseket sugott az urak fülébe, mintha még az utcán is vigyázni kellene, hogy messze ne hallatszék a szó.

Ez a szolnokiak legnagyobb ügye. Ezelőtt husz évvel bérbeadták a gázgyárat, most aztán égethetik a morva társaság gázát még vagy harminc esztendeig.

– Mért nem tesznek úgy, mint mi? – szólt az öreg ur. – Most csináltuk meg a villanygyárral a szerződést.

– Csakhogy ésszel kell élni. A dolog úgy áll, hogy nálunk a gázgyár a városon kivül épült s a szerződésben benne van, hogy nem is szabad a városi belterületen semminemü üzemének lennie. Erre kérem az uj telepet, amit kertvárosnak csináltunk, minden szó nélkül, városi belterületté neveztettük ki a belügyminiszterrel. Így a gázgyár beleesik a belterületbe. Most pedig egyszerüen leirtunk nekik, tudniillik mivel a gázgyár a szerződés 17. a) pontjába ütköző helyen van, sziveskedjék haladéktalanul megtenni az előkészületeket, hogy a közgyülés -186- által kimondandó záros határidőn belül a külterületre vigye ki az üzemeit.

A szolnokiak nagyot nevettek a példátlan huncutságra, amit az öreg ur valami kegyetlenül őszinte parasztcinizmussal tárt fel előttük.

Mikor tizet ütött az óra, az öreg ur végre megkönnyebbült. Meglátta, hogy a segédje kijön a járásbiróságról. A kölyöknek volt annyi esze, hogy minden feltünés nélkül evezett el mellettük, csak a szeme sunyi mosolygásából lehetett észrevenni, hogy rendben van a dolog.

– Lássák az urak – fejezte be a társalgást az öreg ur –, elő kell az embernek venni azt a másik észt: a csizmadia-politikát. Sokszor megrekedne ám az igazság, ha egy kicsit szorosabbra nem kötnénk a szemén azt a fehérkendőt… No isten áldja meg!

Kezet fogott, elment. Az urak pedig be a járásbiróságra. Képzelhetni a két fogas fiskális elképedését, mikor rájöttek, hogy az öreg csizmadia milyen szépen kiforgatta őket a terebesi ügyből. El voltak makacsolva s a biróság egyszerüen megitélte az alperesnek a maga igazát, amit nem tett vitássá a felperes.

KÖLCSÖNKENYÉR VISSZAJÁR

Egyik tb. megyeinél voltunk együtt; rendes, vidám társaság. Hangosan kacagó vidéki rokonok, köztük Buckó bácsi és előkelően mosolygó helybeli urak. A bor már erősen fütötte a férfiakat és közel volt a perc, mikor az asszonyok lassan átszivárognak a szomszéd szalonba és az urakat magukra hagyják a kártyával, a borral és a borsos adomákkal, amelyeket feszült csend hallgat és kitörő hahota kisér. Már most is csak a férjes asszonyok voltak bent, akik még szemet tudnak hunyni egy-egy borsosabb történet és holmi kicsuszott paprika-piros szó fölött.

A szerelemről volt szó. Meg a házasságról, meg ami ezzel a kettővel együtt jár: az intrikákról. Mindenkinek volt már egy jó esete, amikor megszólalt Buckó bácsi:

A végire a legkülönbet; még ilyet nem hallottatok. Ha már benne vagyunk, most elmondom, a Szegedyné históriáját: hogy „kőcsönkenyér hogy jár vissza!“

Mozgás lett, mintha a szél csap le a rozsra. A vidámság szele járta körül előre az ábrázatokat.

– Nekem szabad rosszat mondani róla – folytatta a bevezetést Buckó bácsi –, mert mindenkor kedves komámasszony volt, de el ne mondjátok neki, mert kiszedi a hajam.

Kacagtak és szinte látták a tultemperamentumos Szegedynét, aki véletlenül és szerencsére nincs itt, amint nekiáll a Buckó bácsi olajbarna képének. Az öreg ur ezüsttel szőtt fekete feje, mintha ettől a rácsillogó vidám szemektől szikrázott volna meg.

– Hát azt akarom elmondani, hogy Szegedyné hogy vétette el a fiát az alispán lányával és hogy házasitotta meg a lányát az alispán fiával… Ott kezdődött a dolog, hogy nekik maguknak kellett volna összemenni, persze, még a mult században, amikor az alispán urunk még Ratkofszky Laci volt, ő meg Nemesbirta Kata.

A’ biza. Romantikus. Mert mind a ketten nagyon semmitlenek voltak. Laci osztán elvette a Jakob lányt, mert szegény -190- fiunak gazdag lány kell, Kata meg hozzáment Szegedy Józsihoz, mert régi törvény, hogy szegény lányt csak szegény ember mer elvenni.

– Hanem azért megmaradt az alte Liebe. Mikor Szegedy Józsi kidült és az özvegy két gyerekkel itt maradt, Ratkofszky sógor lett a gyám. Szomszédba is laktak, a gyerekek igazán együtt nőttek fel.

– No, hol a medve? – szólt bele a házigazda, aki vendégei számára is vigyázott, hogy el ne lassudjék a társalgás. – Ezt mind tudja itt mindenki.

De Buckó bácsi nem az az ember, akit ki lehet hozni a sodrából. Ami a históriához tartozik, azt el kell mondani!

– Hát a gyerekek együtt nőttek fel – ismételte csak azért is –, kivált amikor árván maradtak odaát is, az alispánéknál. Akkor ugyan még csak főjegyző volt Ratkofszky sógor. Biztattuk is őket, hogy házasodjanak össze, de a sógor azt vetette, hogy amelyik barack neki nem kellett zölden, azt nem eszi meg lottyadtan se.

Hát teltek, multak az esztendők, a komámasszony már csak azon sirt, hogy süti el a gyerekeit, mert az uráról szegény fejiről bizony nem maradt egyéb váltónál, legfeljebb még egy nadrágszij.

– Az is valami, biztatta Laci sógor. Meg azzal vigasztalta, hogy: majd beleszól az Isten.

Hát egyszer csakugyan bele talált szólani, még pedig szinte hamarább is, mint kellett volna.

Mert hogy a gyerekek, mondom, mindig együtt voltak, a komámasszony egyszer csak megfogja a legnagyobb keresztlányát és ájulva mondja neki:

Elővette hát a fiát, – olyan jogászgyerek volt akkor az Anti, – azt kezdte virgálni:

Elővette az egyik örökséget, a nadrágszijat és Anti vitéz bizony csendeskén bevallotta, hogy csakugyan az a baja a kis Valériának.

– Ó te szerencsétlen te, ilyet kellett tenni! Most hogy mersz a keresztapád szine elébe kerülni?… Hisz ez borzasztó!… Ha már igy voltatok, mért nem kérted meg a kezét a kis lánynak!…

– Megmondta kereken, hogy ne nagyon cicázzak Valival, mert az ugyse lesz az enyém!

Ó istenem, ilyenekkel törődnek ezek a taknyosok… Mi gondod neked a továbbira! Te már megtetted a magadét!… A többit bizd rám… Jaj istenem, istenem, már mihez fogjak, mibe kezdjek, hogy jóvá tegyem?… Eredj a szemem elől, mert rád se tudok nézni!

Azzal felöltözött szépen, selyembe, kalapba, feltette a strucctollait és ment a megyeházra. Nem is a lakásra, hiába voltak szomszédok, hanem mindjárt a megyeházra! Hogy impozánsabb legyen!

Bejelenteti magát a hajduval a főjegyző urnál. Laci sógor maga siet ki elibe. Isten tudja miről van szó, gondolja magában, hogy Kata itt tiszteli meg.

No, betessékeli, mert a komámasszony olyan fennhangon kezd beszélni, hogy megyebotránkozásra van kilátás.

– Jaj kedves komámuram, hogy ezt éppen nekem kell és hogy éppen neked kell elmondanom! Hogy éppen az én fiam és éppen a te lányodat…

Laci sógor persze az egészről semmit se tudott, ugy hallgatta a dolgot, mint a végitéletet. -192-

– De ne félj komám – mondja ilyen hangon Kata és ököllel veri az asztalt, tenyérrel a sógor előtt, hogy csak ugy csattog –, ne félj, én rögtön ráripakodtam a kölyökre, hogy: te akasztófavirág, ha megtetted, most már elvedd a lányt!…

Igy a fiát már csak elsütötte volna. Maradt még a lánya, Juliska; már négy esztendeje árulta hiába, nem lehetett férjhez adni; senki se mert beleharapni az Eros almájába.

Már azt hitték, otthon marad az édes, magnak; Laci sógor el-el is mondta bizalmasan, hogy ez az Isten büntetése. Ingyen se kell az senkinek… Persze ő most nagyon bátor volt, hiszen az ő legnagyobb fia, Gabi, vagy öt évvel volt fiatalabb Juliskánál.

De hát a jóisten megint beleszólt és a mult karácsony előtt egyszer csak az anyja nyakába borul a Juliska.

– Hát osztán az a baj, hogy a fiu buvik előlem, sőt azt mondták tegnap róla, hogy más megyébe pályázik el a mostani tisztujitáson.

No, az én drága komámasszonyomnak se kellett egyéb. Csipőre tette a kezét, mint egy falusi biróné:

– Micsoda?! Buvik előled! No hát majd én megkeresem! Ne félj, fiam, van még neked egy édesanyád, szegény, ártatlanom! Majd az apjával számolok!…

Azzal felöltözik megint fekete selyembe, felrakja a strucctollait és megy a megyeházára? Be se jelenteti magát, egyenesen be a sógorhoz.

– Mi legyen? – kérdi Ratkofszky sógor, aki persze mindjárt tudta, miről van szó.

– Mii?… Emlékszel, hogy amikor az én fiam?… hogy -193- akkor én asszonylétemre?… hogy ráparancsoltam, hogy jóvá tegye a hibáját!…

– Az istenért – azt mondja Laci sógor –, ne ilyen hangon, hiszen mire az utcára érsz, már ki is nyomtatják az ujságokban! Tudod, hogy kandidálva vagyok. Nem elég, hogy csak ősz fejjel birtam kibőjtölni az alispánságot, most még a kell, hogy valaki beleköpjön a levesembe!

– Na hát én nem vagyok az, aki botrányt csinál. Kivált, ha velem szemben is ugy viselkednek, ahogy uri dolog!

– Azt, hogy szólj a fiadnak! Tegye jóvá, amit a Juliskám ellen vétett!… Szólhatsz! Megteheted!… Kőcsönkenyér visszajár!…

– Hát bizony, igaza volt. A mai világban senki se ad prezentbe egy-egy ilyen karéj kenyeret!

A társaság csendesen, rosszmájuan nevetgélt, és megértően bólogattak: hogy ilyen az élet.

– No, Buckó bácsi, maga csak rosszszáju ember. Nem szeretnék a nyelvére kerülni.

– Bizony hugom, magam se szeretném… De azért itt is megvan ám a morál! S mi a morál? Az, hogy ha a mult században Ratkofszky Laci elvette volna Nemesbirta Katát: akkor ma én volnék a legdiszkrétebb ember a világon, mert egész este nem lett volna miről beszélnem.

A KAPPAN

A Városi szálloda fehér asztalait, a belső sarkot vidáman ülték körül az urak. Az ebédelőtti egy pohár sörre néztek be és nagy örömmel találták itt Buckó bácsit, aki mostanában már nagyon is ritkán néz be faluról, de mindig hoz valamit a tarsolyban. Egy-egy röptiben lőtt adomát.

Buckó bácsi azonban hallgatag volt, lappadó kedvü, mogorva, mint az utolsó bölény, aki már nem leli régi életének barátait a világban. Mélyről felszakadt lélekzettel hordozta körül apró, sötét szemeit a régi dohányfüsttől evült falakon. Szinte látszott rajta, arra gondol, micsoda borcsaták estek, milyen tekintetes vigságok itt még csak tiz esztendővel ezelőtt is.

Hogy egy-két fiatalember elment, az öreg ur megremegett, mozdult, mint a hajó, ha a köd felszakadni indul előtte.

– Mifélék voltak ezek? – kérdezte, hogy végre kupaszerzette atyafiai között maradt.

– Hát, ügyvédek… Doktor urak… Mióta itt van a járásbiróság, sok az uj arc…

– Mindig ujak, mindig csak ujak – morogta Buckó bácsi – uj nevek, olcsó nevek… De hol vannak a régiek, a drága szép prédikátumos familiák nevei. Akik annyit költöttek a nevükre… Annyit adtak rá, annyi becsületet vallottak vele…

– Hát jobb a friss, harapós kutya, mint a régi fogatlan eb – vigasztalta öngunnyal hajdani cimboráját az öreg Vasadi, a hajdan hires fogas fiskális.

– Eh – szólt Buckó bácsi –, kutyából nem lesz szalonna, de az igazi ur, aki annak született és egyébnek nem, az ur marad még a poklokon tul is. Van egy kappanhistóriám. Malatinszky Gyuriról, emlékeztek még rá… Olyat régen hallottatok…

A szemében, a mély karikás szemsarkában felvirradt egy kis mosolygás, de az is csak lopva maradt ott, nem birt eluralkodni lankadt mélázó tünődésén… -198-

– Szegény Gyurka. Bizony lecsuszott. Milyen otthon volt valaha ennél az asztalnál!… Jobban is bánhattak volna vele!… De a maiakban már nincs nemesi generozitás. Aki ma földre pottyan, ott is marad. Senki se lök neki szalmaszálat, még lejjebb nyomja inkább a fejét a sárba. Azelőtt, ha egy közülünkvalót elővett a sors, kártyában, szerelemben, virtusban, ugy, hogy a vagyona is ráment: mindig összeröffent a vármegye és bedugták valahová, szolgabirónak, megyei iktatónak, ahol lyuk volt, hogy legalább ne fakuljon ki a neve a napvilágon. Mégis két-három prédikátummal csősz lenni, erdőkerülő, parasztok lábakapcája… Szegény Malatinszky görbe bottal jár valamelyik ispán után, örül, ha kurtakocsmásban spriccerez…

Buckó bácsi komoran, szórakozottan piszkálta a pipáját. Szurós, apró szeme a pipa szádán bogarászott és arcán mély, fekete komorság borult szét.

Egy percre mindnyájan elhallgattak és ahogy az urak egymás arcára tévedt szemmel felügyeltek, mintha a halálraváltság fakó szinét látták volna meg egymás arcán, a magyar facies hyppocraticát, a tönkremenés rémét látták felvillózni itt is, ott is.

Aztán koccintottak és a poharak ismert megcsendülő hangjára eltüntek a kisérteties árnyak, minha kigyul a gyertyafény.

S Buckó bácsi egy magyaros kézlegyintéssel maga is elhessentette a bajok percnyi, kedvrontó gondjait és kedélyes morgással mesélt.

– Hát aszongya, hogy aszongya, a minap mesélte egy béresem, hogy bemegy vasárnap a kocsmába, vasárnap délután, hát a kocsma tele van, mesteremberekkel, parasztokkal és ott volt Malatinszky is. De nagyon csöndes volt, nagyon kedvetlen.

Azt kérdi tőle a nagyobbik Demeter, az ács, aki ott sörözött az öccsével, aki kőmives… Jó két firma, ha összefognak, a kutágast is megelletik… Hát azt kérdi tőle, hogy: -199-

– El valami gazember, elvitte. Most akarta a feleségem pünkösdre levágni. Szép egy kappan volt. Felért egy luddal. Magam etettem. Tenyérből. Ugy szerettem, mint a gyermekemet… Emlékeztek, hogy tudott az öreg mindig sápitozni.

– Á, barátom, én menjek törvényre, amikor tudom, mi az. Kendtek csak bundás parasztok, hát ugy néznek a szolgabiróra, rendőrre, csendőrre, mint apró istenekre. De én tudom mi az!… Ami egyszer a kapun kikerült, az többet vissza nem jön, ha csak emberségből vissza nem igazitják.

Az öregben felbuggyant a régi nemesi vér. Az asztalra csapott tenyérrel és azt mondta:

– Hát egy hordó sörért megmondhatjuk, – bökte csöndesen a bátyja felé a kisebbik Demeter is.

– Hát ide figyeljenek urak. Én nem vagyok az az ember, aki azt mondja, hogy aki lop, az tolvaj. Lehet lopni viccből is, virtuskodásból, tréfából. Én is tettem ilyet valaha. A mostani feleségemtől lánykorában elloptam egy takaros, himzett gyöngyerszényt. Ő maga csinálta, pénz is volt benne, egypár száz forint, hát nem is álmodták volna, hogy rám gyanakodjanak! Amikor az egész világot tüvé tették érte és az alispántól kezdve végig mindenki megmozdult, hogy előkeritse és kisült, hogy nyoma sincs az erszénynek, hát én szépen visszaloptam… De akkor ezer forinttal több volt ám benne!

– Hát a kappanban is több lesz vagy ezer szem buzával, mire visszakerül, biztosan.

– Azért mondom, lássák. Azért, hogy maguk ilyen komoly, becsületes emberek: nem von ám az le semmit a becsületből, hogyha tudják is, hol a kappan! És én másnak talán kitekerném a nyakát: de maguknak szivesen fizetek érte egy hordó sört! Nem mintha megérne nekem öt pengőt, tizet, az a kappan, hanem mert becsülöm a tréfát! Ej, bizony jó magam is -201- sokat cselekedtem tréfát. Az egész életemet tréfákra pazaroltam! Bizony még ilyen szegény emberré is csak ugy tréfából lettem!

– Azért van ám egy hordó sörre való. Kettőre is!… Ide nézzenek!… Nem kell félni urak, az öreg Malatinszky ma is ur magáért!… Hát, mit is mondok: ha olyan jól tudja, Demeter öcsém, hogy hol a kappan! Hát azt megigéri-e, hogy… hogy egy óra mulva a helyén lesz?

– Akkor jó. Itt a kezem! Kocsmáros ur, egy hordó sört csapra! Ma még a macskák is sörben fürödnek!

Aztán ittak. Mondják, hogy az öreg olyan volt, mintha husz esztendővel megfiatalodott volna. Csak úgy ömlött belőle a szó és ugy leszólott bennünket, mindnyájunkat a parasztok előtt, hogy nem maradt annyi becsület rajtunk, ahova egy légy odaszállhatott volna; de ugy is kell nekünk. Ha valakitől, tőle megérdemeljük.

– Micsoda! – pattant fel az öreg. – Disznó betyárok, hát ezt igértétek tik nekem! Letőtt az óra, hát a helyén van a kappan?

Az öreg a homlokát fogta, kezdett rájönni a röhögő parasztok közt, hogy rut tréfa áldozata lett. Lehunyta a szemét, már azt hitték, megüti a guta.

– No, bicskások, kifogtatok rajtam! Hetvenhét esztendőt értem, de még igy nem bántak el velem! Hej, kocsmáros, még egy hordó sört ezeknek a csorvaszoknak, hogy meg ne ártson nekik a kappan!

– Ej, bizony, vakok lettünk, süketek!… ebbe a cudar uj világba, ami ránk virradt… Azelőtt a király tartott vóna el egy ilyen embert; ma mindnyájan elhullunk, mint a fán megrohadt gyümölcs… Néha azt hiszem, álmodok… Hol van az a világ, amékkel indultam! osztán hol vagyunk most… Azelőtt voltunk: urak; voltunk: valakik… nem is láttuk azt a vastag tömeget, ami ott van, ni, alattunk, körültünk; csónakban ültünk a vizen, vadásztarisznyával, kulaccsal és vadkacsára seréteztünk… Most, urak, nyakunkra nőtt a viz, csak most vesszük észre, hogy mi is a’! mikor elkorhadt a ladik deszkája, osztán kezd befelé szivárogni… kezdünk sülyedni… a tömegbe keveredni… Vakok lettünk, süketek… nem látjuk, mi van körülöttünk! nem halljuk, mi lesz holnap… Urak, cimborák, azt a máriás huncut üdvösségit… valami kikezdte a nagy extra Hungariam-ot! Hát micsoda világ ez? hát ebbe az országba má nemcsak nekem jó lenni? hanem mindenkinek?… De ahun mindenkinek jó, az ebugattát!… ott énnekem nem jó… Beteg test… lett a világ… kuruzsolás nem segit má rajta… Má itt történni kell… vagy: vagy! Vagy marad minden a régiben… visszacsinálni mindent, ahogy vót… Vagy pusztuljon el a régi: jöjjön az uj… Mutassa meg, mit tud, mit ád, mit segit… Na, koccintsatok… Mindenki azt csinálja, amit tud… Mi igyunk… azok meg dógozzanak…

Bajsza alatt egy kis magagyilkos-mosoly lappangott. Magyar daccal, magyar kesernyés dölyffel még azt is letagadta, -203- amivel dicsekedhetne… Az öreg ur nem szokott inni, itt-ott kvaterkázni kicsit, de dolgozni, azt igen…

Node mindegy, olcsó dicséretre nem szorult. Ur volt, nemes volt, a régi magyar világ utolsó bölénye.

Lábjegyzetek.

1) Ez az irás iródott 1912 december 15-én, Kiskőrösön.

TARTALOM.

MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI:

Az Isten háta mögött. Regény.

Árvalányok. Regény.

A tűznek nem szabad kialudni. Elbeszélések.

Boldog világ. Állatmesék.

Csitt-csatt. Elbeszélések.

Falu. Szindarabok.

Galamb papné. Regény.

Harmatos rózsa. Regény.

Hét krajcár. Elbeszélések.

Kerek Ferkó. Regény.

Karak szultán. Elbeszélések.

Magyarok. Elbeszélések.

Mese a zöld füvön. Elbeszélések.

Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Elbeszélések.

Sárarany. Regény.

Sári biró. Vigjáték.

Szegény emberek. Elbeszélések.

Szerelem. Vigjátékok.

Tavaszi szél. Elbeszélések.

Tragédia. Elbeszélések.

Vidéki hirek. Elbeszélések.

A Táltos kiadóvállalat kiadásában korlátolt példányszámban megjelent TOROCZKAI-WIGAND EDÉNEK öt albumszerü könyve:

Főképp Erdély pusztuló művészi kincseit, hagyományait és népszokásait gyüjtötte össze az első négy műben a kiváló iró- és rajzolóművész. Az ötödik könyvből Wigand eddigi munkásságáról nyerünk többszáz tökéletes képben fogalmat.

Magyarország egyetlen közérdekü könyvtárából sem szabad hiányozni ennek a kulturtörténelmi jelentőségü műnek.

Mind az öt könyvből 100 számozott amatőrpéldány készült a művész sajátkezü aláirásával.

Migray József bevezetésével, a szerző mélynyomatu arcképével és Kürthy György könyvdiszeivel, fűzve 3·80 K

KÁRPÁTI AURÉL és VAJDA LÁSZLÓ szinműve, a Nemzeti szinházban nagy sikert ért el! Kós Károly művészi linoleummetszeteivel, amelyek hiven tükrözik a régi székely népballada levegőjét. A könyv ára, füzve 3·50 K

100 számozott, a szerzők és az illusztráló művész eredeti aláirásával ellátott példány, pergamenkötésben 20·– K

A kitünő irónak ez a könyve a hires Szindbád-ciklus legértékesebb gyöngyeit füzi egybe. Kürthy György cimlapja és 6 szövegrajza disziti a két kötetet.

Az ősi debreceni kollégium és a civisek életét festi megkapó szinekkel az első novellában a szerző. A kötet változatos tartalmából különösen kiemelkedik még egy megrázó állatregény: a ”Nyalka élete és halála” hortobágyi csikó korától a harci paripa tragikus vesztéig. Ára 4·50 K

A néplélek kiváló művészének szines, meleg rajzai a háborus Magyarországból. Haranghy Jenő cimlapjával. Ára 4·50 K

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI HIREK, ÉS MÁS ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.