The Project Gutenberg eBook of Délvirágok; Oceánia by Mór Jókai

Mikor még II. Constans uralkodott Sicilián, Krisztus után hatszázhatvanhárom évvel, az egész háromszög népe valami keveréke volt keresztyénnek és pogánynak. A régi pogány hitregék megmaradtak emlékében, s ha a vad Læstrygonok utóda imádságait mondta védszentjéhez, hátát egy omladozó pogány templomnak vetve, eszébe jutottak a homályos mesék azon csodás istenekről, kiket az új Messiás elűzött az égből és földről.

A délnyugoti parton áll az óriási Taormina előhegy, messze benyulva a tengerbe, mely viharos éjszakákon harsogva csapkod fel reá. Alakja mintegy vulkáné, körülötte szakadékos sziklás hegycsoportozat, melynek sivár tekintetét sehol sem enyhíti egy közbe épített emberi lak. Az évenkinti iszonyatos földrengések egész hegyeket szakítanak olykor egymásra, vagy a földalatti ár indítja meg a sziklákat, s egész havakig látszik lassú haladásuk, a mint odább csúsznak a rajtuk levő erdőkkel, mezőkkel együtt, majd a legtermékenyebb mezőkön fakad fel véletlenül egy-egy iszapos forrás, s mocsárral borítja el az egész vidéket, majd ismét egész erdők égnek el ismeretlen tűz által gyujtogatva, majd roppant repedések támadnak a sziklák közepén, mikből jéghideg szél fuvall elő, bömbölő üvöltéssel. Az emberek nem örömest telepednek meg ily vidéken, hol a föld még mindig élet jelenségeit adja.

Maga a Taormina a legbujább növényzettel van ellepve. Az olasz éghajlat bokrai, fái, a szentjános-kenyér, a gyapotfa, a törpe pálma, az olajfa lepik el sziklás oldalait, -2- összegubanczolva óriási folyondár, myrtusz és babérbozótokkal.

A hegy nyugoti oldalán, egy meredek sziklaemelvényen, melynek lábát közvetlenül a tenger locsolja, áll egy omladozó templom. Egy kerek márvány épület, köröskörül jóniai oszlopokkal. A kúptető már beomlott, a falak töredékén sárgulnak a kövi-rózsák; a küszöbön nagyszerű aloe nőtt fel vastag, kékzománczú fogas leveleivel; benn a templomban a heverő kövek között egy talapjáról ledőlt szobor látszik, mely egy kigyófarkakon végződő férfit ábrázol, meglánczolt kezekkel. Ez volt Proteus.

Körül a repedezett falakon még látszanak a domborművek, melyek az alakváltoztató pogány isten csodáit mutogaták, majd kigyó, majd tigris, majd fa, majd folyam, majd repülő madár alakjai látszanak kiemelve, melyeket mind ugyanazon láncz bilincselt a földhöz, mely az emberalak kezeire volt kötve.

A mythos szerint Proteus csak akkor mondott jövendőt, ha kezeit a földhöz lánczolák.

A fanumtól nyolcz széles kőlépcső vezet a meredek széleig, melynek szédítő magasából messze ellátni a tengerre, a sík láthatárra, melyen alig-alig tünik föl valaha egyes fehér vitorla, mint valami fehér sirály, a hosszú zátonyok itt-ott kifehérlenek a zöld hullámok közül, s a kopár szakadékos parti sziklák között apály idején megjelennek a csodás tengernövények, mik a mély tenger fenekén vertek gyökeret, a növényállatok, mozgó élő ágaikkal, az óriási polypok, mik hosszú karjaikkal a víz szinén tétováznak élő préda után lesve, s a látogatatlan partokon a sötétzöld kálmosberkek alatt, hol a ragyogó homokban szivárványszinű csigák közt hevernek a parthoz vágott hajók deszkadarabjai, ott ülnek viharos éjszakák előestéin a vészmadarak, a fekete hojszák, hosszú sorban, berzengetett tollaikat rázva, s kiabálva a közelgő szelek elé, s oda jönnek ki napfényes délutánokon, a zöldhéjú tekenősbékák, hinárlepte hátaikkal, tojásaikat a meleg homokba kaparni. -3-

Hojszák és tekenősbékák most, egykor tengeristenek látogatták e magános partokat; mikor még a Nereidák kora le nem járt, ide szálltak ki csigahéj csónakaikból Peleus aranyhajú leányai, hófehér testöket bámultatva a napvilággal, s a vesztükre ide tévedt halandók szemeivel, itt kötött ki halfarkú paripáival a vizek királyistene, Neptun, itt dalolta csábénekeit a syrén, hosszú aranyhaját piros korálokkal fésülve, itt fútt csigakürtjébe Triton, a tengerszellemek hirnöke, s itt sírták könyeiket a patakok nymphái, epedő nefelejts-szemekkel leskelődve a sás-liliomok levelei közül a szép ifju halandók után. És végre itt e templomban adá rejtélyes feleleteit a jóslatra felszólított Sybilla, háromlábú réz széken ülve.

Mind e regényes alakjait a mesevilágnak száműzte a lét sorából a komoly utókor. Az emberi ész meg akarta tudni a csodák okait, s mindent fölfedezett, a mit oly sokáig a rejtély nimbusa vett körül. A doradok danáját nem tartja többé senki syren-zenének; a delphinek nem hordják hátaikon az embereket többé, mióta a gőzhajók föl vannak találva, ott hevernek a csigák, a korallok, ott virulnak a liliomok, a nefelejtsek; a syrenek, a nymphák, a hamadryadok nem jönnek el értük, nem szállnak ki a partokra többé; a fregáttok és gőzhajók mindenünnen elhajtották a tengeri isteneket.

De a Taormina környéke azért még mindig a régi, embernek nem való vadon. A zátonyok és szirtek miatt messze kikerüli minden vizen utazó, s a szárazföld felől visszariasztják azt a volkános szakadékok.

Második Constans idejében hetedik százada volt már a mythoszi világ elenyésztének, s a sziget lakosai, kiket az új vallás ereje nem ért oly közvetlenül, még mindig félve kerülték Taormina bérczeit, mintha óvakodnának zavarni az oda gyülekező fényes csoportokat, s csak néha akadt merészebb kalandor, ki az elhagyott berkeket meg merte gázolni, többnyire egyedül, titokban keresvén föl Proteus templomát, hol egykor a Pythonissák jövendőt szoktak mondani. -4-

A fánum régóta elhagyatva állt már, a borzadálylyal belépő nem láta benne senkit. Itt-amott lehete csak észrevenni tán egy zöld kigyó húzódozó farkát, mely a közelgő léptek elől búva, a kőhasadékok között eltünt.

De lent a part közelében állt egy nyomorult kis viskó, a leomlott templom köveiből összerakva, melyben egy magános nő lakott, a kiről azt tartá a világ, hogy a jövendőket látja, mert a Proteus pythonissáinak utóda, kik vallásuk elromlása után is ott maradtak az elhagyott berekben, ivadékról-ivadékra adva a bűvészet titkait, mik a köznép előtt magasra emelték őket, s nem egyszer fölkeresve a babonás hivők által.

A legutolsó volt közöttük, kiről a rege emlékezik, Tritanhéla. A mese azt tartá felőlük, miszerint férfit soha nem ismerve szülték gyermekeiket, valami virág erejétől téve termékenynyé, mely Juno mythoszából maradt hagyományul, s egyetlen gyermekük rendesen leány volt, annak a gyermeke ismét leány s így származott alá egyesével a természetkívüli ivadék, míg végre Tritanhélának fia született, s eként vége szakadt a további nemzedéknek.

A nép rendkívüli ismereteket tulajdonított e lénynek, miből a mesés részt elhagyva, csupán azokat mondom el, miket mai világban is meg lehet hallani. Bizonyos szerek által, miket hetekig tartó bőjtölés után bevett, úgy el tudta magát altatni, hogy halottkint el lehete temetni, s ha azután a határozott időre ismét fölásták a sírból, újra magához tért, fölébredett és el kezde jövendölni. Gyakran kiállt a tengerpartra, s valami zúgó, dongó danát énekelve, oda csalta magához a delphineket, mik kiuszkáltak elé a partra, ott holmi bogyókat szórt nekik, s e vadállatok, mint megszelidített házi barmok, látszottak hivását megismerni. Az erdőkből, barlangokból elődalolta a kigyókat, sündisznókat, s azok fejüket föltartva kisérgették egész kunyhójáig, a hol enni adott nekik. Zivataros éjszakákon a legnagyobb viharokban könnyű csónakára ülve a tengerre ereszkedett; menekvő hajósok sokszor látták őt -5- nyugodtan uszkálni a sziklák és örvények között, vészmadaraktól körül repkedve, s olyankor mintha beszélt volna valakivel.

Midőn gyermeke születék s meglátta, hogy fiu, iszonyú dühbe jött s meg akarta azt fojtani. Belenyomta fejével egy vízzel tölt medenczébe s ott tartotta sok ideig, míg azt hivé, hogy az már megfúlt. S ime midőn kiemelte azt a vízből, a gyermek még folyvást élt.

Újra lenyomta azt a vízbe, sok ideig lemerítve tartá, a csecsemő folyvást mozgott, kapálózott a vízben, a szemeit sem hunyta le benne, hanem a mint a száján beszívta a vizet, az orrán ismét visszafútta.

Tritanhéla elcsudálkozva ragadta ki a gyermeket a vízből s maga mellé helyezve azt, megdöbbent borzadálylyal tekinte rá.

De a gyermek most már sírva, kiáltozva eviczkélt, kapálózott, s addig csúszott-mászott, míg ismét a medencze szélére jutva, nagy örömmel veté bele magát, s kaczagva, viczkándozva lubiczkolt a vízben, egészen otthon érezve benne magát, s csak olykor ütve föl fejét egyet lélekzeni.

Tritanhéla elborzadva tekinte csodaszülöttére s reszketni kezde tulajdon gyermekétől.

Érzé, hogy ez nem abból a fajból való, melyből ő, nem azon légkör lakója, melyé a többi emberek.

A gyermek születése perczétől fogva a tengert választá elemének. Anyja elnevezte őt Colan-nak, később e névről messze ismeretes lőn.

Szüntelen a tengerben lakott, ruhát nem tűrhetett magán, s ha olykor meglátogatta anyját, nem tudott sokáig maradni a szárazon, a lég fojtani látszott, epedett, nehezen lehelt, s ismét visszaszökött a habok közé, ott játszott napos időben a delphinekkel, viharban elbújt a korallok közé s tarka gyöngyházakat hordott föl a tenger fenekéről anyja számára, ki őt beszélni tanítá; de Colan csak kevés szót tudott kimondani, bár mindent megértett, s beszéde valami ügyetlen állatias hangokkal volt keverve, hanem -6- ha olykor kiült sütkörézni a kopasz fekete sziklákra, s magában elmerengve, elkezde csöndesen dúdolni, akkor annyi bűbáj, annyi sajátszerű édesség hangzott töredezett danáiban.

A fiu évről-évre jobban kezde szokni a nem emberek számára teremtett elemhez, mindig ritkábban tért vissza anyja kunyhójához, végre egészen elmaradt, s Tritanhéla hosszú, hosszú évekig nem látta többé fiát.

A nő megvénült, elaggott, érzé, hogy nem soká meghal, s nyugtalanítá azon eszme, hogy mindazon rejtelem, melyet elődei ezredévről-ezredévre gyűjtögettek a világ előtt ismeretlen bűvészeteül, vele együtt mind elvesszen, a nélkül, hogy azt fia örökölné.

Ez aggodalommal kiment egy délután a tengerpartra Tritanhéla, s szokott bűvös dúdolásait elkezdve, várta, hogy megjelenjenek a tengeri állatok, miket magához szoktatott. S a mint ott dalolna, körüle gyűjtve a hullámok lakóit, ime a habok közül egy férfi alakja merül föl s lábai elé úszik.

Colán volt az, ki a többi tengeri lakókként kényszerült a parthoz jőni a bűvös danára s nem látszott anyjára ismerni többé.

Elvadult arczán sem volt semmi emberi. Haja hosszan lenőtt nyakára, orra kitágult és szája összehúzódott. Szemei gömbölyűre voltak nyilva, a szempilla soha sem csukódott le rájok, s egész testét valami kemény kéreg lepte el, ujjai közt úszóhártya formára nőtt fel a bőr.

Tritanhéla ráismert a tengerszörnyre, s azzal kábító bogyókat hintett a víz szinére, melyet a halak mohón kapkodtak el; legtöbbet megevett Colán, két kézzel kapkodva a maszlagos eledelt, melynek megevése után a megbódult halak hanyatt fordulva jöttek fel a víz szinére, maga Colán is elnyult az iszapban ittasan.

Ekkor Tritanhéla ölébe vette fiát s kunyhójába vivé, testét elkezdé borszeszszel dörzsölni, mire Colán lassankint föleszmélt, s a mint magához tért, epedve kezde széttekinteni, -7- mintha vizet keresne szomja eloltására. Tritanhéla borszeszt adott neki egy palaczkban, Colán mohón megitta azt, úgy látszott, mintha jól esett volna neki. Attól azután lerészegült s ittason elkezde dalolni, a dalból emberi hangok hallatszottak elő; tántorgott, eldűlt, Tritanhéla ölébe vette fejét, s elkezdé hosszú haját fésülgetni. A szörny halforma merev szemei mozogni kezdtek, szempillája megmozdult s lassan lecsukódott szemeire, Colán anyja ölében elaludt.

Tritanhéla ezentúl szüntelen erőlködött fiát újra emberré változtatni. Testét bekente balzsamokkal, miáltal arról lassankint lehullt a szokatlan kéreg. Inni csak bort és borszeszt adott neki, mi szunnyadó lelkét újra felkölté, a szörny lassankint emberré változott, s hogy a bezárt kunyhóból, melyet átlépnie nem volt szabad, a tengert nem láthatá, mindinkább elhagyá szokatlan ösztöne. Ismét megtanult beszélni, kezeit, lábait emberi módon használni. Kezdének benne a szellem tehetségei mutatkozni. Tudott emlékezni rövid időre, megismerte anyját, kaczagott ha örült, s tudott sírni, ha valami boszantá, ha valamit kapott, megköszönte. Majdan kezde kiváncsi, tudnivágyó lenni, kérdezősködött egyről-másról, magára engedte adni a ruhát, sőt tetszett neki a csattos öltöny. A borszesz mindig jobban kezdé visszatéríteni állatiságából, szüntelen izgatottságban tartva idegeit, Tritanhéla mestersége legnagyobb csodáját követé el, midőn a lelket visszavarázsolta fiába, mikor az már csaknem állattá fajult el, s alig különbözött a fókáktól, mikkel együtt nőtt fel.

A pythonissa fáradatlan kitartása annyira vitte már Colánt, hogy az elkezde olvasni, s hosszú idők óta kihült elméje ismét annyira átmelegült, hogy a leirt dolgokat képes lőn maga elé képzelni s gyönyörét találni azon titkos beszédekben, miket anyjától hallott.

Tritanhéla elkezdé fiát beavatni bűvészete rejtélyeibe, midőn egy napon alabárdos lovagok üték be kunyhója ajtaját, hová fiával együtt elzárkózott, s a kunyhó ajtaján -8- kívül megálló parancsnok fenyegető hangon, de félelmes arczczal kérdé a jósnőtől:

A lovagok minden további kérdezősködés nélkül megkötözték a jósnőt, Colánt mellé bilincselék, s mindkettőt lófarkra kötve elhurczolák Panormusba.

Constans király épen akkor vérinquisitiót tartott a szigeten elhatalmasodott bűvészek és boszorkányok fölött; az istenitéletek tömérdek népet gyűjtöttek össze a tengerparton, hol zsolozsmák éneklése s phreneticus hahota közt hányták bele a boszorkányokat a tengerbe. A melyik elmerült és befúlt a vizbe, az ártatlannak nyilváníttatott; a melyiket fölvetette a hullám, azt kihalászták, s rögtön máglyára kötözve megégették.

Colán egy oszlophoz lánczolva nézte a végtelen tengert, melynek látása újra föléleszté szivében az állati vágyat, lemerülhetni a hideg habok közé s elbúhatni sötét vízfenékre, játszani a tengerparton a csigákkal s hintáltatni magát az égig csapkodó hullámok tetején, mikor zivatar van.

Egyszer anyjára került a sor. Azokat, kiket ő előtte a vízbe hajigáltak, mind elnyelte a hullám s Colán nem talált rajtok semmi sajnálni valót. A mint Tritanhélát a víz felé vitték s a jósnő iszonyattal eltelve vonakodott a hullámoktól, Colán utána kiáltott: «ne félj a víztől, szállj le a fenekére és fuss alatta».

A hullám összecsapott fölötte, az emberek feszülten nézték, hogy fel fog-e bukni.

Néhány percz mulva szélylyel vált a hab, s a felmerülő Tritanhéla feje előtünt felbomlott hajakkal, elkékült ábrázattal, összekötött kezei nem engedték úszni, egyedül lábai segélyével iparkodott magát a víz szinén tartani. -9-

A népség örömordítva üvöltött, hogy valahára egy boszorkányt sikerült föltalálnia s Tritánhélát rögtön kifogták a vízből s vitték egy máglyára s arra felkötözve, meggyujták alatta a tüzet.

Colán maga is örvendve kiáltozott anyjára, midőn meglátta, hogy az a vízszinén lebeg, de a mint észrevette, hogy anyját meg akarják égetni, egyszerre megmerevült lánczai között, szája összecsukódott, szemei halformára kinyiltak, s úgy nézte holt mereven, mint kötözték föl anyját a máglyára, mint gyujtják alá a tüzet, hogy vonaglik a kínzott alak izzó lánczai között, milyen sokáig tudja kiadni lelkét, s midőn porrá égett, hogy rohan hamvaira a nép, mint rugdossa azokat szét, hogy szórja a szeleknek és a tengerekbe.

Colán meg volt merevülve. Nem szólt, nem mozdult. Kerekre fölnyilt szemei elvesztének minden emberi kifejezést, hagyta magát a csónakba vitetni, melyről a bűvészeket a tengerbe hányták, s engedé magát bevettetni a tengerbe.

A népség várta sokáig, hogy föl fog-e bukkanni? s miután az nem merült föl többé a vízszinére, hozták a többieket, a kik még hátra voltak.

Néhány év folyt le. – Siciliában nagy volt a zavar. A rettenetes saracenok jöttek roppant hajóhaddal meghódítani a szigetet. A chalifa, Al-Hamair győzelmi hire megelőzte jöttét, s Constans király nem volt képes apró halászbárkáival megvédeni országát ellene.

Ekkor Panormus lakosaiban fölbuzdult még egyszer a régi görög vér, eszökbe jutott, mit tudtak tenni a corinthi elődök hazájuk védelmére, s hirtelen hadihajókká alakítva kereskedő hajóikat, tengerre szálltak a saracenok ellen.

Előre látható volt, hogy a harczot el fogják veszteni, de Miziz, a syracusi hajóhad armén vezetője, nagyszerű gondolattól áthatottan horgonyt vetve a taorminai zátonyok -10- és sziklák előtt, oda várta a saracen hadat, s a mint az egy napon a magas tengeren megjelent, éjszaka kivonult elébe, azon szándékkal, hogy maga után fogja csalni a taorminai öbölbe, s ott vele együtt elveszend a sziklák között.

Constans király ezalatt seregével ott állt a parton, fölszedni a menekvőket saját hajóhadából, s leöldösni a saracenokéból megmaradót.

A hosszú ácsorgás megizzasztá a királyt, s míg hadvezére a saracenok elé vitorlázott, ő maga leszállt a tengerbe számos kisérőivel fördeni. Alig telt bele néhány percz, midőn a fürdő király egyszerre elkiáltja magát, hogy valaki megragadta lábát, s azzal rögtön lerántatik kisérői közepéből.

A mellette lévő búvárok egyszerre utána buktak a víz alá, s látták, hogy a királyt valami húzza lefelé a több ölnyi magasra felnőtt hinárba.

A búvárok kezeiket nyújták Constansnak, ki egyet közülök elkapva, kétségbeesetten kapaszkodott bele; de az ismeretlen erőszak, mely őt lefelé húzta, ellenállhatlanul rántotta őt le a sűrű hinár közé, s vele együtt a mentésére sietett búvárt is, kit Constans görcsös erővel fogott s el nem bocsátott magától; a többi búvárok, a mint mindkettőt elmerülni látták a hinárban, ijedten riadtak szélylyel, azt vélve, hogy valami polyp karolta őket át oda lenn.

Hosszú idő mulva fuldokló küzdéssel jelent meg a vízszinén a lerántott búvár, egészen kifogyva erejéből, s a mint a csónakba emelék, Constans még akkor is mindkét kezével és fogaival bele volt fogózva egyik karjába, holtan, megfulladva. Az ijedt testőrök kivonták őt a vízből s egyik lábára egy csodás jegyekkel teleirt szalagot találtak rákötve. Visszaborzadának; az Tritanhéla öve volt, melyet halála előtt fiának adott át.

A siciliai hajóhad ezalatt megtámadta a saracent, s az első összecsapásnál, mintha megfutamodnék, egyszerre -11- visszafordult, s minden vitorlát kifeszítve, sietett a taorminai öböl felé.

Al-Hamair nyomban üldözé elleneit, s nem sokára lehete látni a nagyszerű vadászatot a tengeren, a mint Miziz hajóhada egy csomóba tömve, négy annyi ellenhajótól félhold alakú körben üldöztetik az öböl felé.

Az ég lassankint elborult, a tenger duzzadni kezdett, fekete felhők fogták el a láthatárt, s nem sokára mennydörgő zivatarral köszöntött be az éjszaka.

Az irtóztató vihar fölforgatá a tengereket. Mindkét csatázó hadsereg játékszere lőn a magasabb erőknek, a dühödt szelek verték a habot a taorminai sziklákhoz, s űzték mindkét hajóhadat a veszélyes öböl felé.

A syracusi hajósoknak nem lehete már többé menekülniök e helytől, de ezt nem is akarták, ott volt szándékuk elveszni. Az ellenség bizonyosan odáig üldözendé őket, s akkor velök együtt kénytelen leendett a sziklákon elmerülni.

Legelől repült a tajtékzó hullámokon Miziz hajója, mindinkább közelítve a fekete sziklák felé, melyeken néha keresztülcsapott a hullám.

S im a villámlobogásnál egy emberalakot vélnek észrevenni a hajósok, ki úgy látszék magát hintálni a habok tetején, mintha függő ágyban ülne. Majd kiemelkedék a tengercsoda a habok közül, s oly hangon, mely a tengervészt túldörgé, kiálta a siciliaiakra:

– Nyomorúak! Panormus és Messina lakói! kik Tritánhéla hamvait a tengerbe szórtátok: e hamvakból hajóhad támadt ellenetek. Pusztuljon el országotok.

A parton álló siculok kétségbeesett ordítással vevék észre, hogy míg saját hajóhadaik a zátonyok és sziklák között elmerülnek, a saracen had egyszerre félbeszakasztja az üldözést, s horgonyt vetve, megáll a vészes öböl előtt.

Colán, szemközt úszva a zivatarral, hirül adá a saracenoknak -12- a veszélyt, mely hajóikra vár, s még azon éjjel, a mint a szél fordult, elvezette őket más kikötő felé, mely egyedül előtte volt ismeretes.

Colánt még azután is sokszor találták idegen hajósok majd itt, majd amott, többnyire zivatarban, gyakran a legmagasabb tengeren. Ha nevéről szólíták, fölült a hajóra, borszeszt kért a hajósoktól, elmondá nekik, hogy most mely helyen vannak, merre menjenek, hol őrizkedjenek zátonyoktól, örvényektől, kőszikláktól? ha hajótöréseket szenvedtek, parthoz vezeté tutajaikat, vagy hírt adott felőlök, ha elmerültek.1)

De ha siciliai hajóval találkozék, azt köröskörül csapongá, mint valami éhes szörny, éjszakánkint fenyegetőleg támadt elő a tengerből, kiáltozásaival ijesztgetve a hajósokat, mint rémlő tengerkisértet, s ha viharban találta őket utól, lehete hallani ijesztő átkozódásait, a mint a habtorlat tetejéről letekinte a düledező hajóra, s imáik közé kaczagva kisérte őket, míg el nem sülyedtek valahol, hogy ott fölkaczaghasson, midőn a hullám fölöttük lassankint összecsap, s akkor ráüljön a még kiálló árboczra, s elénekelje azt a bűbájos dalt, melyre Tritanhéla megtanítá, a figyelő delfineknek; míg az utolsó árboczhegy is a víz alá merül. -13-

KELET KIRÁLYNÉJA.

Én nem tehetek róla, ha gondolataim mindig visszavisznek keletre, a honnan támad a fény és minden, a mi fényes, – a honnan támad a nap is.

Igaz ugyan, hogy illendőbb volna e helyett, hogy azon földről beszélek, mely bölcsőnk volt, arról beszélnem, mely sírunk lesz! de mit tehetek én arról, ha álmodni szebb, mint ébren lenni.

Ha olvasni akartok arról, mi ujat talált föl tegnap óta a divatbölcsek, diplomaták, journalisták és börzeüzérek tudománya? fordítsatok a túlsó lapra, ott talán megtaláljátok, a mit kerestek: vezérczikk oraculumokat, becsületes, józan, fekete kabátos rendszereket, telegraphi mondatokat, örvendetes hireket tánczvigalmakról, s szomorú tudósításokat vasuti balesetekről, börze fluctuatiókról és ministerkrisisekről, ott megtudtok mindent a mi lesz, lehet és a minek úgy kell lenni.

De ha akarjátok tudni azt, a mi volt, a mi elmult, a mi nem lesz többet, ha meguntátok ezeket a czivilizált utczákat, ezt az egyszinű, esernyővel járó népet, hallgatni a kávéházak politikáját, s olvasni bölcs dolgokat, miket a ki irt sem értett, – jőjjetek velem; én elvezetlek benneteket oly helyekre, oly időkbe, mikről maga a historia is azt mondja: ennek fele is csak álom!

Azon időkben, midőn Róma határa ott volt, a hol Persiáé, s a nagy világváros az ismert föld legvégső tartományait nevezte szomszédjainak, – akkor volt Róma legkisebb.

A nagy respublika császárjai birták a félvilágot, melyet őseik meghódítottak, de nem azoknak szellemét. Rövid -14- életű istenek voltak, ész és erő nélkül, – törpék, kikre óriások fegyverzete maradt.

De a hősök, a historiai gyászok szelleme nem maradt föld alatt, s ha Rómában obeliskokat raktak hamvaikra, kitört a szabadság, dicsőség és honszeretet lelke távol Persia, Armenia és Palmyra ege alatt.

Míg Rómában egy Commodus, egy Caracalla trónra ültette a bűnt, s nyilvános tiszteletet adott a gyalázatnak, míg ott harcz helyett árulás adta a győzelmet, diadal helyett pénz vásárolta meg a békét, míg Heliogabal rokka és orsó, Galienus főzőkanál által örökíté nevét, addig keleten új életre támadt a száműzött erény és dicsőség, s mintha szégyelné magát a férfiak által meggyalázott hősi szellem, egy nőbe költözött át, hogy azt minden élőkön túl emelje.

A keleti tartományok közt, mik Róma védurasága alatt álltak, volt Armenia is, veszélyes közelében Persiának, hol Sapor király Cyrus birodalmának helyreállításáról álmodozott. Tizennyolcz satrapáját Ázsiának hajtotta már trónja zsámolya alá, s engedte őket királyoknak hivatni, hogy magát királyok királyának nevezhesse.

A tizenkilenczediknek következék Chosrus király, Armenia fejedelme. Harmincz évig tartott a harcz, melyet Chosrus a királyok királya ellen országát védve viselt, s a szabadságharczba utoljára is a hódító fáradt bele; a hőst, kinek paizsán kardja eltompult, orgyilkosok tőrével öletve meg. Csak így juthatott annak országához.

A hatalmas védúr, Róma, ezalatt folytatta ittas életét, saját fejével sem birva többé, nemhogy távolabb eső tagjaira ügyelhetett volna. Csak akkor ébredt föl, midőn egyik kezét levágták.

Armenia elestét megboszulni, összegyűjté legióit az akkori császár, Valerian, átkelt az Euphráton, s mielőtt a hír érkezhetett volna, maga előtt látta Sapor király lovas seregeit, – s nem sokára háta mögött is, – a láthatár végtelenéből köröskörül porfellegek húzódtak elő, melyek nem sokára összeértek a római legiók körül, mintegy -15- aczélláncz-szem. A præfectus prætorio, Marcian, elárulá az ellenségnek a császárt, s az minden oldalról körülvéve látta magát, mielőtt seregeit csatarendbe állíthatá. Még a kétségbeesés sem segített: az első merész, de sikertelen menekvési harcz után lerakta a római sereg fegyverét, s császárját kiadta a barbar fejedelemnek.

A királyok királya lánczot tetetett a császári fogoly nyakára, s általa vezetteté magát saját provinciái ellen, miket a viharnál sebesebben elgázoltak a persa lovasok patkói. Egyik város a másik után esett el, árulás, gyáva megadás, vagy vitéz védelem után. Antiochiában a szinházi mulatság közepett lepte meg a népet az ellenség, Edessában a főpap védte maroknyi népével a várost és templomait, s Cæsarea falai közt Demosthenes állítá meg a diadalmenetet. Mind hasztalan; elvesztek a városok, palotáikkal, templomaikkal, a hősök és az árulók egy sírba lőnek hányva. Sapor király egész völgyeket töltetett meg holttestekkel, s míg a szétdúlt provinciákból kiölt mindent, a mi élet, csúfságból új római császárt nevezett ki számukra, egy ismeretlen rabot a legalsó börtönökből, kit bűnei miatt halálra itéltek; azt felöltözteté az elfogott császár biborpalástjába, s kikiáltatá és megéljenezteté az elfogott legiók által, míg az igazi császár, a szerencsétlen Valerián, a despota lova előtt térdelt, ki az ő nyakára hágott előbb, úgy ült fel nyergébe.

Valeriánt megölte a szégyen. Egy rómainak tudni kellett a gyalázat miatt meghalni. Az elbizott győztes kitömette a holt fejedelem bőrét, s ott állt az századokig a nap templomában borzasztó diadaljelül, császári palásttal vállán, rabszolga lánczczal nyakában, barbar kemény gúny a legmagasabb büszkeségen ejtve.

Három országot kipusztított már az eleven dögvész, a halál angyala emberi alakban; a határos birodalmak remegve várták, melyik fog közülök következni? midőn egy napon Sapor király elé követség érkezett Palmyrából, egy -16- levelet hozva neki, melynek tiszteletteljes, de bátor szavai haragra gerjeszték a despotát.

A levél Odenath palmyrai polgár által volt aláirva, ki a hódító engesztelésére kétszáz tevét külde kincsekkel rakottan, minőket csak a fejedelem adhatott fejedelemnek.

Kicsoda ez az Odenath? kiálta föl büszke dölyffel az ellenállhatlan hódító; ki a vakmerő, a ki levelezni mer urával? hányjátok ajándékait az Eufratba! Fejedelem-e ő, hogy nekem ajándékot mer küldeni? s nem alacsony rabszolga-e? kinek a porban fekve kell előttem megjelenni, mert a mije van, az csak irgalomból övé. Mondjátok meg neki, hogy ha kegyelmet akar találni arczom előtt, s büntetése enyhítését reményli, hátán összekötött kezekkel csúszszék térdenállva trónom elé. Ha késlekedni mer, gyors pusztulás fejére, pusztulás a családra, mely hozzá tartozik, pusztulás a városra, melyben született és a népre, mely azon várost fölépíté!

II.

– Fel, fel, ti szabad lakói az ősi pusztának, ti pásztorok, kik csordáitokat legeltetitek a sivatag forrásai körül, te szilaj vadásznép, ki elfogod a futó antilopét s kihúzod az oroszlánt barlangjából, ti, kik sátrak alatt laktok, ősidőktől fogva nem tanulva mást, mint fegyverforgatást, te soha meg nem számlált nomádfaj, ki adót nem fizettél, s hódító arczát nem ismerted soha, ti délczeg ifjak, kik három nap, három éjjel kitartjátok a nyargalást a szilaj paripán, átúsztok ragadó folyókon, keresztültörtök országokat ellepő erdőkön, s megelőzitek a homokfelleget, mit a puszták szele hajt a láthatárra, – fel!

Im fényes ellenség közelg nyugalmas berkeid felé; jer, mutasd meg neki, hogy itt minden porszem szabad, s föltámad az ellen, a ki reá tapod, minden férfi bajnok, minden rekettye nyilvessző, s minden bércz fellegvár, mely ellen vívni kell! -17-

Az arab síkságok mintegy varázsszóra egyszerre megnépesülnek. A vad homokpuszták, miken azelőtt alig találkoztak az átvonuló karavánok egyes kóborcsapatokkal, egyszerre eláradnak száguldó hadseregekkel, az ismeretlen helységek vad, bőrrel övedzett harczosokat bocsátanak alá végetlen rajokban a syriai rónákra, kik mind Palmyra felé sietnek, s a mint a hegyekről jövők találkoztak a pusztákról érkezőkkel, daczos örömmel szorítanak kezet, mint kiket egy közös czél egyesíte fegyvert fogni. A fegyver egyszerű volt, buzogány, nyíl és dárda; de a ki látta az izmos karokat, a mik azokat forgatták, el kellett ismernie, hogy azon fegyverek jók fognak lenni.

E zajongó tömegek közt két vezéralak válik elő, kik jelenlétökkel bátorságot öntenek a harczosokba, rendezik a csapatokat, s minden vészt, a táborinség nélkülözéseit, éhséget, fárasztó útat, forró napot, hideg éjet együtt tűrve velök, vezetik Palmyra felé.

Az egyik egy szelid, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.

A másik vezér – egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros arcz, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű, gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat, hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima karokban férfierő van elrejtve.

A két vezér bámulva tekinte egymásra, mintha két nap támadna fel egyszerre az égre. A hölgy hófehér paripája büszkén emelte föl fejét, míg a fekete mén, melyen a férfi ült, aláhajtott fejjel húzódék hátra.

– Ki vagy te hős? Mi neved? Miért jösz? kérdé a nő, hangja édes volt, mint a szerelmi dal és erős, mint a harczriadó. -18-

– Nevem Odenath, felelt a férfi, palmyrai polgár vagyok, ki fegyvert emeltem a hódító ellen, hogy fejemet ne hajtsam meg előtte. S ki vagy te, istennő, ki paizsoddal védni jöttél minket?

– Én Zenobia vagyok, Syria királynője, egyptusi királynők s macedon királyok utóda, ki fölemelém kormánybotomat, hogy országom idegen ellenségtől megvédjem; – vagy az ellen törjék össze, vagy királyi pálczám!

A férfi lehajlék lováról, hogy Zenobia palástja szegélyét ajkaihoz emelje.

– Azt, hogy ki tőlem távol, tőlem nem ismerve, velem egy gondolattól lelkesült át, annak lelke egy lélek az enyimmel. Te férjem leendsz.

– És én egyszerű nő. A sors, mely előttünk áll, mindkettőnkre nézve egyenlő, dicsőség vagy halál, – trón vagy kataphalk. Mindannyi király és despota közül, kik kezeiket ajánlák nekem, egy sem jelent meg, midőn kardjokat kértem, és én nem akarom koronámat oly főre tenni, mely porba hajol meg ellenségem előtt; ők királynak születtek, bár inkább férfinak születtek volna, a sors rabszolgákat alkotott belőlök. Az első férfi, a kire találok, te vagy, különben egy asszonyban kellene kihalni a dicsőségnek. Igy ketten leszünk. Ha te hős léssz, én méltó leszek hozzád, ha én király leszek, te méltó leendsz hozzám. Elfogadod-e jobbomat, arczom nem taszít-e vissza?

Odenath gyönyörteljes pillanattal voná ajkaihoz a nyujtott szép kezet s szívből eredt hódolattal viszonzá:

– Arczod Cleopatrától örökléd, ősanyádtól, jobbodat Nagy Sándortól, ősödtől apai ágon.

– Ősöm isteneire! kiálta föl lángragyulladt arczczal a hölgy; – e kard is oldalamon ősapámról maradt, s nemde Sapor király nem Dárius utóda-e? E kard, mely az ős kezében -19- összetörte az őst, az unoka kezében össze fogja törni az unokát; Nagy Sándornak Dáriust adta a sors, nekem Sapor királyt!

A tömegek lázas kiáltása szájról-szájra adta e hangokat, s Palmyra körül érczfal támadt lelkesült férfiak karjaiból.

A királyok királya közelgett győzelmekhez szokott táborával. Kétszázezer lovas jött legelől, a keleti ragyogás sokféleségével. A külön nemzetek hadai saját szineikben, fegyverzeteikkel, egész ezredek csupa fehér lovon, mások mind feketén, utánok jött ötszáz elefánt, balistákkal, hajítógépekkel terhelve, mik mázsás köveket, dárdákat és görögtüzet hánytak ezer lépésnyire, magát a királyt tizezer válogatott lovas környezé, ezüst-sisakos, arany-paizsos vitézek, drága kövekkel kirakott fegyverzettel, a legutolsó is pompásabb, mint egy skandináv király.

Ezeket követte a hadi zsákmány, tizezer dromedár hátára fölhalmozva. Kipusztított országok kincsei, föl nem számítható érték, arany és drágakő. Leghátul maradt a gyalogság, léha, rendezetlen csoport, dárdával és parittyával, csak ütközet után rabolni jó, vagy ostromlott városok árkait betölteni holttestével.

Sapor király soha sem hagyott háta mögött ellenséget, azért serge roszszát és kincseit mindig leghátul tartotta s javát maga előtt hajtá.

Hirtelen összecsoportosult nomádnép, pásztorok, vadászok és békés kereskedők, kiknek kezébe a kétségbeesés adott fegyvert, kopját, nyilat vagy buzogányt, s kiknél a hadirend helyét csak a szabadságszeretet pótolta.

És e sivatag ezeknek hazájok volt, amazoknak ellenségök, harczra ellenök, s nem egyszer volt rá eset, hogy a persa hadsereg, midőn ellenét legyőzte, az éhség által veretett szélylyel.

Az első nap megnyerte a csatát a persa had a sivatag -20- ellen. Még ellenségre sem talált sehol a puszta homokon kívül, de ez is elég volt annak.

A forró szél, mely szemközt fujt arczaikba, keresztülszitálta a légen a finom homokot, mely mint megannyi tűszúrás hatott át a ruhákon keresztül, be a pórusokba, le a mellre, át a szemek idegein, az olthatlan szomj kiszárasztá a hőségtől égő ajkakat, a szúró napsugár elkábítá a főket.

A hadsereg kiállta e védtelen harczot az elemek ellen, s reggeltől estig épen egy napi járó földet foglalt el a sivatagból. Estefelé elmult a szél, csak az éhség és szomj maradt meg, a paripák fáradtan feküdtek le a földre, a tevék elszabadultak vezetőik kezeiből, s bőszülten nyargaltak valamely távoli forrás felé, melynek irányát hatalmas ösztönük megsejté. Az eltikkadt katonák csoportosan futottak a tevék nyomait követve, némelyik elmaradt s ott eldűlt a sivatagban, a ki győzte velök a futást, meglátta az alkonyégen az ingadozó pálmákat, melyek az oázt jelölék, honnan a forrás fakadt, s a kik odáig vánszorogtak, nem is tértek vissza többet, mielőtt szomjukat elolthatták volna, láthatlan nyilak elolták az éltöket.

Éjféltájon egy, az éj homályában is meglátszó hosszú árny látszék húzódni a persa sereg sátorai felé, s a mint csöndesen odaért, mintegy ijesztő kisértettábor rohant rémes ordítással a nomád lovagok ismeretlen száma az alvó, elcsigázott táborra.

A persák minden oldalról támadva voltak az ismeretlen ellenségtől, melynek erejét az éj sötétje még félelmesebbé tette. Ha visszaverték egy helyen, pillanat mulva a túlsó oldalon támadt, sokszorozva önmagát, s ijesztő üvöltésével fárasztva, csalva, bőszítve elleneit. A süvöltő nyílvesszők mindenütt élőczélt találtak az összetömött hadsorokban, az őrtüzek által világított tömegekben, s ki lövöldözhetett ő utánok? a láthatlan éjbe, a külön álló, szökellő, nyargaló alakokra? Ki üldözhette őket a fekete pusztaságban, hol csak az ő szemeik ismerték az útat? -21-

Ez így tartott szürkületig; reggelre csatarendbe állítá a király egész éjjel nyugtalanított seregeit, s ime ellenség nem volt sehol; mintha valóban a puszta rémei lettek volna, kik körül rajongák egész éjjel a tábort, s reggelre visszatértek volna sírjaikba, a persa had előtt nem volt köröskörül semmi, csak a homokpuszta.

Sapor király elbizott dölyffel parancsola előrenyomulást a hadseregnek, s még egy nap folytatta hódító útját a pusztában, de már e nap sikere alig volt néhány órai út, az eltikkadt hadsereg minden forrásnál megállt, mindeniket holttestekkel találta betemetve, s azon véresen itta ki belőlük a vizet az utolsó cseppig.

Újra eljött az éj. Csatarendben állt mindenki, sok, ki lefeküdt pihenni, ott elaludt és meghalt. Várták az éji támadást, s most már azt sem tudhaták, melyik oldalról jön az? Sokáig nem hallatszott semmi hang, csak az elefántok szomjdühös ordítása verte föl szokatlan hangokkal az éj csöndjét, s benn a tábor közepében a harsogó zene és pohárcsörgés.

Míg a sereg epedve itta ki a források vérrel kevert vizét s az elhullt tevék husából lakozott, az alatt Sapor király sátorában a világ legtávolabb tengereiből hozott halak, a legdrágább madarak s gyümölcsök illatoztak arany tálakban. Sátora hátulját nubiai zenészek foglalák el görög eunuchok énekét kisérve hárfáik és tollas sípjaikkal, s a sátor elején lybiai almék tánczoltak áthevült arczczal átlátszó öltönyeikben.

Sapor király maga hófehér, gyémántokkal himzett pongyolában hevert bibor nyugágyán; két kedvencz nője, kiket országok szépségei közül választott ki, mellette ült, egyiket ölébe vette, másiknak keblére hajtá ittas fejét, míg egy rabszolga ajkáig emelte az arany serlegbe töltött gránátszín cziprusit, melyre damaszki rózsák levelei voltak hintve, másik fűszeres gyümölcsökkel becsinált pávanyelvekből készült étellel iparkodék a királyok királyának eltompult étvágyát ingerelni, midőn egyszerre véletlenül, -22- mint álomra az ébredés, rémes sikoltás hallik a sátoron kívül, s a nyilásnál őrt álló szerecsen halálra sebesülten bukik be a sátorba.

Sapor ijedten kapott fegyver után, s nem vevé észre, hogy a mit kezébe ragadott, az kedvencz nőjének arany ollója volt.

A következő perczben egy magas, harczias alak állt előtte, kivont karddal, csatától hevült arczczal, villogó szemekkel.

Sapor dühös ordítással ugrott fel helyéről s sátora hátuljába futva, míg magukat közbevető rabszolgái élte megmentésében elestek, alvó testőrei közt lármát ütött és megmenekült.

Hogy neki kellett örülnie a megmenekvésen, hogy szemeivel kelle látnia, mint verik szét a mindenünnen támadó alakok egész gyalogságát, az éj sötétében háta mögé kerülve s egész sátoráig lopózva, mint oldják fel lánczra fűzött rabszolgáit, mint hajtják el tevéit, mint rabolják el minden kincseit s két kedvencz hölgyét, kiket mind e kincsekért nem adott volna.

Ő rabolta el a babért, koronákat s rózsakoszorúkat, s mindazt más tette fejére, s ki tette azt? Egy megvetett asszony és egy tudatlan paraszt.

III.

Semmi sem oly jó tükre a napnak, mint a kivont kardnak lapja. A sugár, mely róla visszaverődik: a dicsőség.

Néhány év mulva, hogy Valerián császárral elbukott nyugot dicsősége, a ki nagy tettekről akart még hallani, kelet felé fordítá figyelmét.

Ott ragyogott két új név, mint két új csillag, sugáraival egymásba fonódva, Odenath és Zenobia. Az elgázolt tartományok -23- mint boszúálló nemtőt látták e királyi párt megjelenni, ki lánczaikat feloldá s a fölöttük czivódó ellenségeket saját országaikba kergette.

Kétszer látta őket Sapor király Ktesiphon kapui előtt, hová futó seregeit beüldözék, s a római hadseregeken annyiszor diadalmas góthok dárdái ellen a fejedelmi pár paizsa védte meg Ázsiát.

S a mily messze a férj és nő győzelmeinek híre elhatott, elhatott szerelmöknek híre is: mindenütt egymásmellett lehetett őket látni, egymástól elválhatatlanul, a trónon úgy, mint a csaták zajában.

Szerelmök nem volt a galambok szerelme, kik szüntelen turbékolnak, csókolóznak, hanem a sasoké, kik egy évben csak egyszer szeretnek; hanem azontúl hűk egymáshoz.

S míg nyugoton Cátó és Scaevola népének elkorcsult utódi asszonyruhákba öltözve piaczi látványt csináltak a förtelemből, s felforgatva a természet rendét, kényszeríték a gyönyört undorrá fajulni, összetévesztve Vénust Cupidóval, addig a tündérregék honában, keleten, hol lágyabb a szív, forróbb a vér és a napsugár, tudott élni egy nő, ki még férjében is csak a lelket szerette s a vér indulatait lelánczolva tudta tartani erős akaratával.

A római nép sóhajtva tevé az összehasonlítást s sajnálta, hogy nem született barbárnak. És a senatus, melynek soraiba egyik császár kéjenczeit nevezte ki, másik ugyanannyi számú kancsal, púpos és sánta vénasszonyt, a harmadik épen jó nyerges paripáit, a patres conscripti, kiket majd pallossal, majd ostornyéllel, legutoljára épen főzőkanállal kormányoztak, hódoló követeket küldöttek kelet királyi párjához, megerősítve őket azon trónban, melyet diadalaik által szereztek vissza az ellenségtől, ki Róma császárját kitömve tartotta templomában, míg annak édes fia Gallienus csodálatos rántásokat főzött szakácsaival egy sorban s kinek midőn hírül hozták Phoeniczia -24- elvesztét, csak azt sajnálta benne, hogy nem fog több menyhal-ikrát kaphatni onnan, s vállvonva kérdezé, hogy mit veszt Róma azzal, ha ezentúl az egyiptomi vásznat s galliai szőnyegeket nélkülöznie kell.

IV.

Az Orontes partján állunk. Jobbról a távolban látszik Emeza városa, tán inkább hihetnők a délibáb rajzolta ködképnek, magas palotáival, mik a távolban egymásba mosódva csak kék körrajzaikban tünnek elő. Közepettük a nap temploma, mintegy roppant, emberkézrakta hegy, még a messzeségből is ragyogó arany kúpfödéllel.

Balra sík lapályos erdőség terül, mely felé egy pompás vadászmenetet látunk vonulni. Ezer lovas selyem és bibor öltözékben, fegyverekkel, miknek markolatja drága kövektől ragyog, s miknek vasán csaták dicsősége, vonul félkörben az Orontes partján alá. Mögöttük ötven elefánt lépdegél, ébenfa tornyaik arab szőnyeggel beterítve, mikben bájos keleti hölgyek ülnek, meztelen karjaikon felgyűrve a patyolat öltöny, kezeikben aranyozott aczél ívek s ezüst tollú nyilak. Csupán egyikében az elefántos tornyoknak ül egy férfi. Arczra, termetre az, de lélekre nem. A szegény, gyámoltalan ifju Herode, Odenath fia első feleségétől, kinek apja lelkéből egy lehellet sem jutott; reszkető, érzékeny gyermek, ki elsápad, ha csak beszélni hall is azon veszélyekről, miken atyja és mostohája karddal szokta magát keresztülvágni, s ki most is csak úgy engedé magát a vadászatra kicsalatni, ha Zenobia megigéré, hogy mellette fog maradni.

Zenobia gyöngéd anyai szeretettel vevé pártfogása alá e szellemi nyomorékot; azon időben, mikor gyöngének lenni bűn volt, ő oltalmazta, kegyelte, ápolta e gyermeket, jobban, mint saját fiait.

Kettő azok közül, Timoll és Herend, már csatában esett el, a harmadik, Vaballath, most is legelől lovagol apja mellett; -25- a szegény Herodéval csak mostohája törődik, csak neki jut eszébe a lélekbeteg ifjunak örömeiről gondoskodni, ő hoz neki tigris-vadászatról zengő madarakat, tengerviharokból ragyogó kagylókat, s vérengző csatákból bogláros csengőket, mikkel Herode el tud játszadozni, nem is gondolva arra, hogy az halállal játszott, a ki ezeket hozta.

Zenobia ott lovagol hófehér paripáján az elefánt mellett, melynek tornyából Herode aggodalmasan tekint le hozzá, félénken kérdezősködve: anyám, mi is bemegyünk e sötét erdőbe? vadállatokkal nem fogunk-e találkozni ottan? ugy-e nem hagysz magamra? légy mellettem, maradjunk itt a pálmák alatt, hallgassuk, a madarak hogy énekelnek? Nézzük a vízben a szökellő halacskákat. Nem, ne nézzünk a vízbe, mert én szédülök.

Az elefánt tulsó oldalán egy férfi lovagolt, izmos, vad tekintetű alak, ki Herode beszédjére hangosan felkaczagott.

– Anyám, szólt félénken Herode, Maeon itt lovagol mellettem és kikaczag, nem merek oda tekinteni, mert rám néz. Érzem, hogy sötét fekete szemei rajtam függnek, kérd meg, hogy maradjon el tölünk, én szeretem őt, de mégis félek tőle.

– Maeon, kiálta a nő, miért nem sietsz előbbre? – Maeon Zenobia elé lovagolva, égető szemeit a hölgyre függeszté, s daczosan kérdé tőle:

– Mivel van nekem kevesebb jogom melletted lehetni, ki férjednek öcscse vagyok, mint Herodenak?

– Te férfi vagy, ő gyermek, neked erős karokat adott a sors, neki gyönge szivet. Eredj oda, a hol veszély van.

– Nincs rám nézve nagyobb veszély, mint szemeidbe néznem. Örömestebb mennék a tigris barlangjába, s puszta kézzel fojtanám meg, örömestebb ülnék fel a szarvorrú hátára, mint hogy téged lássalak, és én mégis tégedet akarlak látni, tégedet kereslek.

– Maeon! monda a nő erényes borzalommal, arczom elpirul előtted. Még most csak a szégyen pirulása az, vigyázz, hogy a haragé ne legyen. -26-

– Haragudjál reám. Tégy semmivé, tapodj el lábaiddal, lássam szemeidben a gyűlöletet, csak a hidegséget ne. Én csak szivedtől félek, nem kezeidtől.

– Hát daemon-e a szerelem? Csak egy neme van-e a szeretetnek? te szereted Odenathot és szereted Herodét: nem találkozik-e kettőjük között számomra egy kis parányi hely?

– Odenath bátor, Herode érzékeny, hát neked mi érdemed van arra, hogy szerettessél?

– Tudod te azt; tudod, mert mindig el akartál magadtól távolítni. Csatákban a legveszélyesb helyekre küldtél mindig, a halálhoz én álltam legközelebb mindenütt: de visszajöttem ugy-e mindennünen? nem sikerült elvesztened, és nem fog sikerülni soha. Hiába küldesz a viharos tengerbe egy rozzant naszádon, én visszajövök hozzád, hiába vettetsz oroszlánok vermébe, én kiszabadulok onnan, hiába küldesz rám bérgyilkosokat, férfi karja el nem olthat engem, ezt egyptomi maguszok jósolták énnekem. Értettél engemet, vesztemre törhetsz. Ha te elhallgatnád is, a mit mondtam, az a pulya ott fenn czifra tornyában füleit hegyezve szítta begyébe minden szavamat, s még ez órában el fog atyjának mindent mondani, de te látni fogod, hogy engem összetörni senki keze sem elég erős, s nincs oly magasság, melyről én leesve összezúzzam magamat.

– Bámullak. Nem hallottam férfit ennyi ideig beszélni egy huzamban. Ha csak azért nem hordtál fel ennyi vadat, hogy mire társaid a többit elejtik, neked is maradjon valami. Attól ne tarts, hogy üres szavaidért megbüntessen valaki, ha csak úgy nem jársz, hogy kézíjj-húrral hátadra nem vernek, mint olyan vadásznak, a ki semmit sem lőtt.

– Értelek Zenobia; szeretnél oly dühössé tenni szégyenemben, -27- hogy azt a hírt vedd, miként engem valami fenevad összetépett. Oda megyek, de nem veszek el ottan. Elhozom neked a hyena megfojtott kölykeit, a viziló agyarát, a mérges kigyó fejét, hogy azokat lábaidhoz rakva elmondhassam: ugy-e nem vesztem el?

E szavakkal daczosan megsarkantyúzá paripáját Maeon s kopjája nyelével ráütve az elefánt ormányára, kaczagva kiálta vissza futtában az egész beszéd alatt sápadtan hallgató ifjura:

– Öcsém Herode! próbáld meg, belém tudnál-e lőni azzal a nyillal ott kezedben? S azzal az erdőben eltünt.

– Ne hallgass szavaira gyermekem, felelt nyugodtan a nő, apád előtt is hallgasd el, a mit hallottál. Bolond beszédekre nem indul meg az ég.

– Hallgatni fogok, anyám rebegé a gyámoltalan, s reszketve nyujtá tegzét a mögötte ülő rabszolgának, kérve, hogy eressze le felijzott idegét, nehogy kárt találjon tenni vele.

A pálmák fényes kövér levelei harmatot izzadnak a hőségtől, s a fehér kérgű gumifák repedezett oldalaiból átlátszó aranyszín mézga szivárog. A nap fényében átlátszó minden lomb. Nem az éjszaki fenyves és bükkerdők egyhangú sötétje ez, a természet remekelni jött ide, csodás vegyületben állítva össze szépet és nagyszerűt; az ifju természet országa ez, ki még nem tanult jó gazda lenni, a pazarló, fényűző, költői természeté.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszinű a lomb; a myrtus, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van egyszerre; komoly sötét -28- berkek fügefabokrokból, miken keresztül összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó virágcsillagaival; magas karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért, melynek odvában egész majom család tanyáz, terebély ágai hosszú inakat hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirinthot állítanak elő, lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak, papagályoknak, méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a hirtelen felsarjult bambusznádak, czikkes kóróikkal, a tüskebokrok, ujjnyi hosszaságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb jövevény, a kuszó iszalag és liána fonadék szövevényeivel.

A csendes magányban hűselve alszik minden állat, csak nagy néha csap el az ágak alatt egy-egy fehér páva, hosszú csillagszemes farka mint egy csodás uszály vonul utána; vagy egy-egy kis majom veti magát egy fáról a másikra, hosszú, kunkorgós farkával az ágakba fogózva.

Majd könnyű szellő lebben el a táj fölött, alig vehető egyébről észre, mint a levelek suttogásairól, s az ágakon csüngő fehér fügefészek könnyű ringásáról.

Egyszerre a távolból valami szokatlan zaj veri föl a csendet, valami kereplő hang, de csak a legnagyobb messzeségben, alig hallhatólag.

E hangra mozgás támad a bokrok közt, mintha valami nagy test futásnak eredt volna, messziről látni közeledtét, a mint a karvastagságú csemeték elhajlanak léptei alatt, s hol bokrostul nőttek ki az összesűrűdött fák, a veszett alak ki sem kerülve őket, egyenes irányban ront rajtuk keresztül, jobbra-balra döntve azokat, mint hajlékony nádvesszőket. A nyugtalan mozgás, mely jöttét megelőzi, -29- előre is sokat igér, s a legsűrűbb tövisbozót eloszlik tekintete előtt, mint megvetendő gizgaz.

Még egy roham a venyigeszövevényen keresztül, mely azt, mint pókhálót a dongó, tépi összevissza, s egy borzasztó ordítással a síkon áll a legcsinosabb szörnyeteg, mely valaha erdőket evett, s mocsárokat ivott rá.

Egy délutáni álmából fölserkentett szarvorrú az, azon módon, a hogy a nyugvó helyéről fölébredett, megnézni, hogy mi baj? Deli termete alig hosszabb két ölesnél, s rövid lábacskái versenyeznek egy emberi derék vastagságával, három vastag körmön végződve, mintha három csizmát huzott volna föl egyszerre mindenik lábára. Vastag, pánczélkemény bőre, mintha nem ily karcsú termetre volna szabva, pötyögős ránczokat vet nyaka és czombjai körül, s ha megrázza magán, csak úgy inog rajta, mintha alatta még egy másik volna, egyik oldala tele van ragadva apró csigácskákkal, mikbe egyszer lefeküdt, s miknek ott létéről tudomást sem látszik venni s egyik hátulsó lábával egy hosszú bámbusz gyökeret vonszol maga után, mely körmei közé talált szorulni, s most zörgő leveleivel kiséri lépteit.

Megáll, orrát föltartja szaglászva, másfél láb hosszú szarva jobbra-balra mozog rajta; hosszú, lelógó fülei egyszerre egyenesülnek, s nagy, széles száját eltátva, meglátszanak fényes fekete fogai. Két kis homályos szem tévedt valahogy koponyájába, melyek nem arra levén alkotva, hogy lásson velök, nem veszi észre az előtte álló kókuszfát, s neki megy az orrával, melyért megharagudva rá, azt menten ketté harapja, s azzal megnyugodva, térdre ül, s az egész fát, koronáján kezdve a száráig, szép csendesen megeszegeti, miközben orrának hajlékony szarvával különféle mozdulatok által iparkodik kedélyállapotának különféle változatait kifejezni.

Egyszerre ismét hallatszik a kereplő hang, most már épen ellenkező irányban; a fenevad felszökik fektéből s a legcsodálatosabb ügyetlenséggel kétszer megfordul helyében, -30- s azzal kiszámítva magában a két hang közti közép utat, elnyargal, egyszerre két első, azután két hátulsó lábával lépve, s szaggatott röfögés közt tördelve az útjába akadó fákat.

Kevés idő vártatva több helyen szólal meg egymásután a kereplő, jobbról, balról, köröskörül hallatszanak üldöző hangjai, a csörtetés zaja ismét visszatért, s ugyanazon helyre, a honnan kiindult, ismét visszaüget a szörnyeteg.

Most már dühös. Szájában egy fiatal pálma van keresztben, melyet felszakított s nem ért rá lenyelni. Szemei be vannak dagadva véres pillái közé, s orrszarva nem mozog többé, hanem megkeményülve hátragörbült. Szemeivel nem lát, de orrával annál jobban érzi ellenségei szagát s hallja a közeledő lármát, melyet még emberi fül nem volna képes felfogni, s e lárma dühössé teszi. Fölemeli idomtalan fejét, s szörnyű száját eltátva, iszonyú ordítással tölti be a léget, mintegy kihivó csatahangot küldve üldözői elé, s azzal nekidűl féloldalával egy mohos kősziklának s fenyegető morgás között kezdi el szarvát köszörülni rajta, meg-megállva, hogy egy rikoltó, recsegő üvöltésnek levegőt adjon.

E közben mindinkább hallhatóvá lesz a vadászok lármája, a magas bokrok közül kitünnek az elefántok tornyai, nyilas amazonaikkal, s a nyergeikben fölemelkedett vadászok strucztollas kopjái, kiket mind e táj felé csalt a szörnyeteg ordítása.

Néhány percz mulva összeszorul a kör, az elefántok megállnak, ormányaikat fölemelve, s a paripák toporzékolva hánykódnak, a mint meglátják az elszörnyesztő fenevadat, mely lábait megvetve, orrszarvát a kősziklához feni.

Ekkor két ellenkező oldalról két lovag nyargal a rhinoceros felé, fölemelt kopjáikat magasra tartva. Az egyik Odenath, a másik Maeon.

Az ingerelt szörny Odenathnak fordul, s orrát a földnek szegezve, szarvával hosszú barázdát hasít a pázsiton nyargaltában s azon pillanatban, midőn Odenath ágaskodó -31- paripája sörényét félkézzel megragadva, kopjáját biztos kézzel irányzá a vad felé, Maeon hirtelen elébb ráhajítá a magáét, mely hegyével a szarvorrú oldalába furódva, annak vastag bőrében függve maradt, alig érve hegyével az eleventjét.

– Ostoba, mit cselekszel? Kiálta rá a király. A fenevad azon pillanatban villámsebesen megfordult, s kikerülve Odenathot, vérengző dühvel rohant másik ellenére, ki lováról leugorva, kardjával iparkodott annak hasa alá jutni.

A szarvorrú azonban nagyobb tárgyat szemelt ki boszúja tárgyának s bőszült ordítással rohant az elefántok közé. A nyilak, miket a tornyokból lőttek rá, visszapattogtak bőréről, s a hölgyek, kik a megriadt elefántok tornyaiban hányódtak, mint bárkában hullámos tengeren, sikoltozva fogóztak hevedereikbe; a legelső elefánt, melyet a vad megtámadott, egy irtóztató csapást adott ormányával a szarvorrú hátára, melytől az térdeire bukott, de a másik pillanatban villámsebességgel rohant az elefánt alá s egy iszonyú döféssel hanyatt dönté azt a bokrok közé, s azzal elkezde alakjától nem remélhető fürgeséggel ugrálni, jobbra-balra osztva csapásait, hallatlan zavart idézve az elvadult elefántok között, melyeknek ordítása megbőszíté a vadászok paripáit, hogy lovagjaik alig maradhattak nyergeikben.

Már szinte keresztül törte magát üldözőin a vadállat, midőn Odenath másodszor elékerült s menydörgő hangjával rákiáltott:

E hangról megismeré az állat méltó ellenfelét s egy lépést hátrálva, nagy gondterhesen megforgatá fejét, első lábaival bömbölve szórta a földet s azzal elhallgatott, fejét elbúsultan a földnek szegezé, két szeme, mint két veres pont volt ellenére feszítve, s azzal sebesen, mint a kilőtt nyil, rohant Odenathnak.

A paripának minden szőre borzadt, fülei felálltak, szemei -32- forogtak, orrlyukain forró gőz lövellt ki; a király nyugodtan tartá kezében dárdáját, s a mint a fenevad közel ért, egyszerre szemébe döfte azt annak, a hol épen legsérthetőbb ez állat.

A roham sulyától hátulsó lábaira rogyott az erős csatamén, de Odenath meg nem tántorult nyergében, sem karja meg nem hajlott; a dárda hegyével leszögezve ott maradt lábai előtt a szörny, idomtalan fejének utolsó mozdulatával mélyen feltúrva a földet, s lábait szétmeresztve.

A vadászkürt örömhangja rivallt, s a környezők a király ügyességét s karjai erejét jöttek dicsőítni; Maeon mellé furakodva daczosan dörmögé:

– Épen e tetted volt oka, hogy az első találkozásnál el nem ejthetém; s ha e tiszteletlenségedért meg nem tudnék bocsátani mint király, kellene, hogy megbüntesselek szelességedért mint vadász.

– Eredj előlem, hálátlan fiu; könnyen beszélsz velem, mikor tudod, hogy büntetésed nekem fájna jobban, mint neked.

VI.

Zenobia ezalatt az Orontes partján horgászott Herodéval. Ősanyja példájakint parancsot adott búvárainak, hogy a víz alatt a kivetett horogra arany halakat akasszanak, s tudta osztani a mosolyt, mely e gyöngéd csel következtében az ifju halvány arczán elvonult.

Mennyi lélekerő, s mily női gyöngédség kellett arra, hogy e férfias munkához edzett asszony lemondjon legkedvenczebb mulatságáról, midőn annak riadó hangjai füléig hatnak el, s leüljön egy lélekbeteg gyermeket mulattatni, kit rajta kívül mindenki megvet, kicsúfol; s míg -33- férjét és tulajdon fiát fenevadakkal küzdeni tudja, szeretete gyöngédségével mostoha gyermekét halmozza el, ez erőtlen hervatag ifjut, kinek minden öröme e csodás, e megfoghatlan szülői érzelem.

A vadászat zaja mindig hangosabbá válik, Herode remegve simul anyjához közelebb.

– Oh anyám! Hallod e lármát? Hallod ezt a szokatlan ordítást? Én félek.

– Oh nem tova, ott szeretnék lenni, a hol ez a lárma van, akkor nem félnék tőle.

– Ne hallgass oda; vidám kiáltások azok, kedvtelő vadászok ujjongatásai.

– Nem hallasz valami sikoltást közbe-közbe? valami segítség-kiáltó jajgatást?

– Hova gondolsz? Mi baj érhetné őt? Nincs sem ember, sem vadállat, melyet puszta kézzel meg ne öljön, puszta öklével képes betörni a bölény koponyáját, s az oroszlánt fél kézzel megfojtani.

– Igaz, szólt Herode, nevetve, mint gyermekek szoktak, kik apjok erejéről, bátorságáról hallanak beszélni. Apám erős ember. Aztán Vaballáth is vele van. Anyám, mért nem vagyok én oly bátor, mint Vaballáth?

– Mert ott volnék apám mellett. Hátha mégis valami baja eshetik; lehet, hogy kardja eltörik a viadalban, akkor én a magamét nyujtanám neki, orozva jöhetne rá valami veszély, melyet ő nem lát meg, én észrevenném s rákiáltanék, hogy vigyázzon. Eltévedhet kiséretétől, s valamely mocsárban elveszhet, én nem maradnék el oldala mellől soha. Ez mind megeshetik rajta. Jerünk oda, a hol az a lárma hallik.

– Ha látni fogom, nem félek. Aztán te mellettem maradsz, -34- ugy-e, nem távozol tőlem? Mitől félhetnék, ha te itt vagy? Ki bánthatna, ha te oltalmazol?

Édes gyermeki érzelem, mely mindenhatóvá képzeli a szülői szivet és kart!

Az ifju nem birt nyugodni, míg Zenobia parancsot nem adott a hátramaradt kiséretnek, hogy induljanak a vadászok után.

Minél közelebb értek a zajhoz, annál többször iparkodék mondani s arczával és mozdulataival kifejezni, hogy nem fél, s midőn az első tanyához értek, hová épen akkor vontatták az elejtett rhinoceros roppant tetemét, annyi bátorságot vett magának, hogy leszállt hozzá és meg merte tapintani annak hosszú szarvát; hanem a mikor aztán hallá, hogy az egy elefántot összegázolt, s kemény kérges bőrével összenézte azt a vékony aranyhegyű nyilat, melyet remegő kezében tartott, elsápadva emelteté magát elefántja hátára vissza s félve kérdezé a vadászoktól, hogy e tartós lárma hasonló szörnyeteggeli küzdés zaja-e?

– Ez csak hajtás, viszonza egy vadász. Egy tigris pár vette magát a berekbe, s most azt nem birják onnan kihajtani.

– Az mindig jó hely, a hol apád kardja ki van vonva felelt a vadász, a királynő intésére megindulva az elefánt előtt, s azon táj felé vezette, hol a király állott.

VII.

Egy széles csalitos bozót volt, a melybe a tigris vette magát; iszapos feneke, összebonyolódott szövevényei miatt lónak és elefántnak egyiránt hozzáférhetetlen.

A vadászok széles kört alakítottak a berek körül, mialatt annak egyik oldalán felgyürkőzött arabok jártak lármát ütve, s botokkal kongatva a vastag bambus-bokrokat.

Odenath figyelmét annyira elfoglalta e munka, hogy csak akkor vette észre nejét és fiát midőn mellette álltak. -35-

Az apa magán kívül lett örömében, midőn Herodet megpillantá, ki nem látva semmi tárgyát a veszélynek, hanem csupa örömteli arczokat, inkább örülni látszott, mint félni.

– Te is ide jöttél? szólt Odenath atyai örömében. Tehát benned is megszületett a bátorság valahára. Helyesen van. Csak egyszer nézz szemébe a halálnak, többé nem fogsz tőle félni. Itt jó helyen állsz mellettem. A tigrist épen erre fogják hajtani. Fogd e dárdát s a mint látod, hogy kiugrik a bozótból, hajítsd reá. Akár találod, akár nem, mindegy. Tied lesz a dicsőség, hogy az első kopját te hajítád reá, s a dicsvágy bátorrá fog tenni.

Herode elvette a kopját, de arcza másfelé volt fordulva, félelem, borzalom tekintetével.

– Nos, merre nézesz? szólt Odenath, ne onnan várd a tigrist, ott bátyád Maeon áll a bokor mögött, nehogy őt hajítsd meg.

E pillanatban rivalgó kürthang szólalt meg a bozót belsejében, vadállati kétségbeesett ordítástól követve: valami vakmerő arab kürtöt vett kezébe s a csalitba lopózva, csendesen az elbujt tigris háta mögé került, s míg ez makacson fekve maradt a hajtók lármájára s fektéből megsem mozdult, ez egyszerre alig néhány lépésnyi távolban megfujta a kürtöt, mely véletlen hangtól fölriadva, bőszülten szökött fel a fenevad, s ijedt ordítással törte magát ellenkező irányban a bozóton keresztül.

– Erre jön! erre jön! kiáltozák a vadászok, kik Odenath mellett álltak, s már ki lehete a tigris alakját venni a nádbokrok között, midőn hirtelen egy elhamarkodva hajított kopja, mely nagy zörejjel esett a bozótba, észrevéteté a vadállattal a lesben állókat, mire az hirtelen megtorpanva, borzasztó nyávogás közt visszafordult, s szép csöndesen hason csúszva, ismét eltünt a sűrűségben. -36-

– Ki hajítá e kopját? ordítá Odenath dühösen, megfosztva apai, vadászi és királyi örömeitől.

– Vegyétek el lovát, kiálta haragosan a király. Szállítsátok le lováról tüstént.

Maeon szemeiben a düh és szégyen könyűi égtek; kirántotta övéből hosszú tőrét, gyöngyös hüvelyét elveté magától, s a nélkül, hogy egy szót szólna, a bozót felé indult.

– Ragadjátok meg! kiálta Odenath, facsarjátok ki kezéből a fegyvert, dugjátok be az őrjöngőt egy barlangba, s hengerítsetek követ a nyilásra, hadd legyen ott, míg a vadászatnak vége van.

A király parancsai egy pillanat alatt teljesítve lőnek, Maeont lefegyverzék s barlang hiányában beerőszakolták egy roppant baobabfa odvas üregébe, sűrű tövissel elzárva annak nyilását. A tigrist azonban nem lehete többé berkéből kiverni. Már esteledni kezdett, s még nem birtak vele boldogulni, ha egyik helyről elhajták, a másik oldalra ment, de a berket el nem hagyta.

Hosszú nyilakat kentek be czédrusgyantával s azokat meggyujtva, oda lövöldözék, a hol morogni hallák a vadat.

Az égő nyilak, mint megannyi lidércz, repültek az elsötétült égen, sűrűen hullva a cserje közé, mely itt ott meggyulladva, egyszerre több helyen lángolni kezdett; a tűz tovább harapózott, az égő pontok összeértek, s a nedves rekettye ropogása közben megelevenedni látszék az egész csalit, mintha minden ágnak külön lakója lett volna, egész zivatara a madaraknak kerekedett föl az égő berekből, -37- ijedt orditozással töltve be a léget; s minden irányban lehete látni a futó kigyókat, mik süvöltő fejeiket feltartva menekülni iparkodtak az égő zsarátnok alól, rémségesen hangzott a benszorult tekenősbéka jajgatása s borzasztó volt látni egy roppant boát, mely a tűz közé szorulva, miután mindenünnen visszariadt, végre felcsavarodott egy magánosan álló pálmafára, farkával verve az égő lombokat, széles szájával dühösen tátongva az alatta összeérő lángokra, s midőn a pálma is meggyulladt, egy pillanatig kínos tekergéssel csavargott az égő sudar körül, s azzal hirtelen lebomlott arról, s a tűzre veté magát, fetrengő karikákat hányva benne, míg végkép megégett.

Az egész táj sötét volt már, mi annál borzasztóbbá tette a berek égését, a fellobogó tűzfény vérszínt adva minden tárgynak. A tigrisnek semmi mozdulatát sem lehete még kivenni, egyszer azonban épen oda eshetett az égő nyíl, hol a vad elrejtőzve feküdt, s a mint a lángok melegsége kiállhatlanná kezde válni, hirtelen elordítá magát a vad, s bőszülten rohant ki a még egyedül ép oldalán a bozótnak.

Ott vártak rá mind. A tigris látta őket rászegzett szemekkel, felé emelt dárdáikkal, s lehajtva a földre gyönyörű karcsu termetét, mérgesen összehuzva orrát és szemöldeit, körültekinte éles topázzöld szemeivel, s mintha kiszemelte volna magának azt, a ki legjobban félt tőle, néhány apró kuszó lépéssel előbbre simulva, hirtelen egy óriási szökéssel azon elefánt fejére ugrott, melyen Herode ült.

Herode a bámulat és félelem által meg volt meredve, s a dárdát kezében tartá, a nélkül, hogy legkisebbet tenne védelmére.

Az elefánt azonban készen várta ellenfelét, s ormányát hasa alá rejtve, a mint a tigris fejének ugrott, egyszerre derékon kapta azt, s egyet lódítva rajta, fölhajtá azt a levegőbe.

Az izmos állat kapálózva vetett bukfenczet a magasban, -38- s a mint visszafelé esett, egy kézív pendülése hallék s a földre hullott vad nem ugrott fel többet, ott maradt végig elnyulva, egy aranytollú nyíl szivét járta keresztül. E nyilat Zenobia küldte neki.

VIII.

A tárogató-szó hivása mindenünnen összetéríté az elszéledezett vadászokat. Egy óriási banaánfa alatt ütöttek sátort, melynek roppant területe alatt az egész vadászsereg elfért. Fáklyák helyett két szálas czédrust gyujtottak meg, s ezek világánál ülték meg a vadászatot.

A langyos esti légben fegyvereiket s öltözetük nehezebb részeit lerakva, körülülték a pázsitból hányt kerek asztalokat a férfiak. Egyszerű ételek voltak azokra terítve, sült hús és bőlényszarvakba töltött bor.

Minden ki volt fáradva a nap munkájától, csak a kedv nem még. A férfiak egyedül maradtak asztalaiknál, mialatt a nők rögtönzött sátoraikba s fák galyaira feszített függő ágyaikba távoztak pihenni, hogy jelenlétök se ne gátolja a férfiak kedvét, se kicsapongásra ne ingerelje.

Az erőteljes férfi hangok által énekelt kardalok lelkesítő riadalban hangzottak szét, a távolból hangzott egyes kürtszó, tán egy eltévedt vadászé, mire ismét a harczi hármónia felelt vissza.

S midőn a bor lelke a sziveket átjárta, tánczra ugráltak a férfiak, harczias kört alakítva, melyben nem a láb járta a tánczot, hanem a kar, a fő, a szemek villogása. – Minden mozdulat harczot, viadalt kifejező, az egész egy csata fegyver nélkül.

Közepett ült a király. Trónja egy lefürészelt czédrusfa törzsöke volt, baldachinja a harmattól ragyogó lomb. Lábainál játszott Herode, papagálytollakból kötözve bokrétát.

– Valaki hiányzik közülünk, monda Odenath, oda intve fegyverhordozóját. Bocsássátok ki Maeont s hozzátok közénk. -39-

Herode fölneszelt e névre, s elveté a tollakat kezéből s karjaival átfonva apja térdét, annak arczába néze félelmesen.

Maeont elővezették; sötét képpel, szótlanul állt meg a király előtt, palástja vállai körül volt tekerve s mindkét keze eldugva alatta.

– Megbocsátom hirtelenkedésed, monda Odenath, bizalmas szivességgel nyujtva elé kezét, jer, ülj oldalamra; a mi a vadászok közt történt, ne tartsák eszükben a rokonok.

S azzal két billikomot hozatva elő, egyiket fölvette maga, másikat Maeonnak nyujtá, nyájasan kinálva:

Maeon balkezével vette el a serleget, s azon pillanatban, midőn Odenath fölhajtá a magáét, kirántá palástja alól jobbját, melyben kardja villogott, s felordítva: «és ez a kard a bosszuállásnak», Odenathra rohant.

Sebesebben mint a kardcsapás, veté magát Herode apja testére, gyönge kezével föl akarva tartani Maeon kardját. Nyomorú elfonnyadt teste kevés volt paizsnak, a villámgyors döfés az ő keblén keresztül érte az apáét, mindkettő szivét egy vassal szegezve egymáshoz.

Maeon lekapta a hátrahanyatló király fejéről a diadémot, s azt saját homlokára téve, felszökött annak helyére, s véres kardját öklébe fogva, kiálta a rémülettől megkövült férfiaknak:

– Én vagyok királytok! E korona azzá tesz engem, és ha e korona nem, azzá teend e kard.

– Halál fejedre! ordítá két férfi, kardot ragadva kezébe. Azon pillanatban mindkettő orgyiloktól átszúrva rogyott össze.

– Meg ne mozduljatok! kiálta Maeon hyænai szemforgással; minden ellenségem háta mögött egy hívem áll! Minden lázadó mellett ott ül a bakó!

Az emberek tétovázva tekintének egymás szemeibe, mindenik a másikat gyanítva Maeon hívének, s néhányan Maeon czinkosai közül seregleni kezdének körüle, míg -40- a király barátai eldugott fegyvereiket keresték s a boszú, a lovagiasság és önféltés elszántságával rohantak a gyilkosra a legelső fegyverrel, a mi kezökbe akadt s egyenkint estek el vad viadal közben, anélkül, hogy hozzá férhettek volna.

A zaj, a tombolás átalánossá lőn, mindenki ellenségnek nézte társát, s a szilaj tusa közepett az egyik égő szálfa, gyökereig leégve, a küzdő tömegek közé zuhant, mintegy égi tűzkard, mely a harczolókat szétválasztani csapott le. Az ordítás közül egyedül Maeon menydörgő hangja hallatszott ki.

– Én vagyok királytok! Én vagyok a megtapodott féreg, ki megöli az óriást. Rajtam nem fog sem fegyver, sem átok. Én vagyok a hetedik gyermek, ki burokban született, engem férfi keze el nem ejthet.

– Asszonyé fog hát elejteni, kiálta közbe egy haragtól csengő szózat, melynek hallatára Maeon egyszerre elsápadt, elnémult; s a küzdő tömegeken keresztül egy nőalak tört felé, szétszórt hajfürtei a sötét éjben is feketék voltak, égő szemei világítottak benne.

– El innen, asszony! kiáltának Maeon párthívei, elállva útját. Ez harcz, nem choraea!

– Én Zenobia vagyok! viszonzá büszkén a nő, s a kardcsapás, melylyel az ellenállók közé vágott, bizonyítá, hogy ő az.

Maeon hívei elhulltak egyenkint, gyalázatos halállal egy asszony kezétől; az utolsó, kinek a bosszúálló nő kardvillanása örökre kioltá szemevilágát, sikoltva terjeszté kezét Maeon felé:

– Maeon, védd magad! Ez asszony az égből esett ide, s minket a pokolra küld.

Maeon hallgatva, mozdulatlanul nézett a gyilkolva közeledő asszonyra, kinek tekintete megigézte a legbátrabb férfiakat, hogy nem tudták magukat védeni halálcsapásai ellen s erőtlenül hullottak el körüle. A véres kard le volt eresztve kezében. -41-

S hogy szavai nem kegyelemkérés voltak, azzal bizonyítá, hogy ráhágott lábával Odenath holttestére.

Szótlanul rogyott össze; Zenobia hosszú, hollófekete hajfürtei arczára omlottak, oda voná azokat ajkaihoz összecsókolá és meghalt.

IX.

Ha Egyptomból az arab sivatagokon keresztül hat napig vándorolt az utazó, s nem talált egyebet egyes kutaknál, hetediken a hasadó hajnal sugárai között messziről sötétlő pálmaerdőt látott megjelenni.

A tevék ezentúl nyargalva futottak, a lovakat nem lehete visszatartani többé, az emberek arcza is egyszerre felvidámult. Az a pálmák országa volt. Palmyra földe, a gazdag, a boldog, a hatalmas Palmyráé, hova kelet és nyugot sietett kincseit hordani, s örömeit keresni; hol egyedül lakott még igazság a földön; hol egyedül állt fölemelt fővel a nép királya trónja előtt; hol egyedül volt még megjutalmazva az erény, üldözve a bűn, védve az ártatlanság; hol gazdag volt a becsületes, s boldog volt a tisztalelkű; hol igaz mértékkel mértek a piaczon; hol üresek voltak a börtönök; hol egy asszony kezében volt a királyi pálcza, kinek tekintete előtt elszáradt az ellen, s fölvirult az ország.

Ez volt Zenobia, Palmyra királynője, a hasonlíthatlan -42- városé, mely népek felett uralkodott, és a kiken uralkodék, azok mind áldák és dicsőíték.

Három napi járás volt e roppant város falainak kerülete, melyek égetett téglából voltak rakva, védő tornyokkal, s száz kapuval, miknek portálein diadalfaragványok díszlettek, királyok, hősök képei, kik négylovas szekéren, vagy fehér elefántokon álltak, kezeikben pálmaággal.

De jobban, mint e fal, védte Palmyrát a körülfekvő véghetetlen puszta, védte népeinek karja.

Minden reggel korán lehete látni a kapukon gyakorlatokra kivonuló seregeket, kik a királynő láttára gyakorlák magukat nyíllövésben, kopjahajításban s bámulatos fordulatok kivitelében.

S ha szükség volt rá, fegyvert fogott minden férfi, a ki Palmyrában lakott, s ha ez nem volt elég, fegyvert fogott minden asszony.

Ez óriási templomok, roppant oszlopsoraikkal, mind úgy voltak alkotva, mintha váraknak lennének szánva, miket egykor védeni kell. Szilárd, tömör épületek mind, a miknek külalakját ragyogóvá varázsolta a keleti költészet.

A tágas, egyenes utczák palotáinak homlokzatán művészi véső remekelt, a roppant kerek tornyok, miken köröskörül egy tekergő csigalépcső vezetett, porphir oszlopokkal voltak tetejökig rakva; nagy, magas házak tetején virultak a függő kertek, kettős, hármas fokozatban, virágok, fák és tavak, mikben hattyuk fürödtek a magasban. A város közepén emelkedett Odenath mausoleuma, arany oszlopokkal, márványszobrokkal, miken a márvány becsesebb lőn az aranynál, az egész padlat a legragyogóbb színekből összeállított mozaikkal kirakva.

Vele átellenben állt Zenobia palotája, egészen fehér márványból, alabastrom oszlopokkal, csak nagyszerűségben királyi, minden külragyogvány nélkül. A királyné szerette látni a pompát, de nem magán. -43-

És minden, a mit a szem látott, olyan volt, a mit a lélek megszeretett, nagy és szép együtt, az egymásfölé emelkedő csarnokok különböző szinű kövekből építve; kék, zöld és rózsaszinű márvány, vereslő porphir, ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz elefántok háta emelt; csodás porticusok, miknek szövevényes bolthajtásai egymást látszottak támogatni, ellepve aranyzott rácsozattal, mely messziről úgy tünt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyukarcsú obeliskok, a sötét myrtusberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben őt imádják.

Odenath halála után öt év mult el már; kelet népei hozzá szoktak már a boldogsághoz és szabadsághoz. A nemzeti élet érzete átmelegíté a szíveket. A római senatus ugyan még szolgatartományai közé számítá Syriát, de a szomszéd fejedelmek nem küldék többé követeiket, sem a népek az évi adót Rómába, hanem Palmyrába, s Zenobia bibor palástban s fején diadémmal fogadá a hódolókat, kik őt kelet királynéjának kezdték nevezni.

Béke volt a szomszédban is, a népeket józan nyugalomban tartá a hatalmas nő közelléte, s egy napon egyszerre négy követ érkezett a világ négy része felől Zenobia trónja elé.

Nyájasan, de méltóságteljesen fogadá a követeket a kétszeresen hódító asszony: hódító szépsége és hatalma által.

Fegyver és drágakő ragyogott trónja körül, őt magát fehér ruha födé, melyre biborpalást hullott, amaz a tiszta erényű nő, ez a hatalmas királyné jelmeze. -44-

Jött az első követ; Armenia királya küldé; csodabalzsamokat s varázsfűszereket hozott, miket bűvész-tudós, magusok készítének az élet hosszabbítására, s azokat Zenobia lábaihoz rakva, elfogódott hangon rebegé: «üdv neked, kelet királynéja!» s háromszor veté magát előtte a földre.

A másik követ Persiából jött. Sapor király koronája gyémántjait küldé az egykor megvetett ellenségnek, kinek most szövetségeért folyamodott. A követ megcsókolá előtte a földet s elragadtatással kiálta: «üdv neked, kelet királynéja!»

A harmadik követ Indiákról vándorolt ide, tenger mélyéről halászott gyöngyöket s beszélő madarakat hozva a királynénak, s a mint homlokával érintve a padlat mozaikját, monda: «üdv neked, kelet királynéja!» a madarak utána kiálták – üdv neked, kelet királynéja!

Zenobia komoly arczczal fogadá a hódolatokat, tekintetében nem látszott azon mosolygás, melyet gyönge szivekből szokott előcsalni a hízelgés és szerencse.

Ekkor előállt a negyedik követ. Kemény tekintetü férfi: merész arcz, éles szemek, görbe sasorr, vállig meztelen karok; rövid tunica, vékony biborszegélylyel; ujján egyszerű aranygyűrű, az is vasszinűre festve; oldalán rövid széles kard; semmi pánczél, semmi arany, selyem vagy himzés öltözetén.

Merészen a királyné elé lépett, fölemelé fejét, s ujjával rámutatva, kemény hangon kiálta rá:

Az arczokon az ijedtség viaszszíne, s a harag lobogványa váltogatá egymást, csak Zenobia arcza maradt nyugodt. Kit a hódolat föl nem emelt, a bántalom le nem sülyeszte.

– Beszélj, monda a követnek; hanem arra gondolj, hogy neked, ki mint követ sérthetlen vagy, mást sértened nem merészség, asszonyt sértened nem dicsőség. -45-

– Ez ország Róma tartománya s te Róma alattvalója vagy; e területen senki sem lehet úr, csak a kit Róma tesz azzá. Férjedet a tanács engedé királynak lenni, téged nem ismerünk. A tanács határozata ez. Syria trónja Odenath halálával ravatallá változott, s a koronát, mely utána sem téged, egy asszonyt, sem fiadat, egy gyermeket, nem illet, tartozol férjeddel együtt eltemetni. Ha királyhoz mégy nőül, az ellen senki sem szól, de hogy egy országot válaszsz férjül, azt tiltjuk neked, s ha te Palmyra neje lettél, Palmyra özvegye fogsz lenni.

Zenobia arcza lángolni kezde e szavakra. Midőn a római elvégzé beszédét, fölemelkedék trónjában, s belső indulattól reszkető hangon válaszolt:

– Mondd meg Rómának ezt: sem Róma, sem én nem vagyunk urai e földnek; urai egyedül az Istenek, kik országokat osztanak, s királyokat kennek föl. E trónt, melyen ülök, nem Róma ajándékozá nekem és férjemnek: kardom vívta azt ki, az övével együtt, egy ellenség kezéből, ki előtt legióitok lerakták a fegyvert, s ki legvitézebb császártok alakját polyvával kitömve tartja bálvány istenei templomában; – és ez ellenségen én álltam boszút, míg Valerian tulajdon fia, – Róma caesárja – otthon tűzhely és serpenyők között tölté el idejét!

– És a senatus, mely reszketett, midőn a barbarok Róma falai előtt állottak, s midőn kardunk megvédte tőlük a keleti határt, megengedé, hogy mi is megpihenjünk saját hazánk földén, – most nem ismer engem; most szégyenel nevemre emlékezni? S ki ez a senatus? – Róma patriciusai talán? az ősi laticlavusok? A Cátók, Horatiusok, Flavusok dicső utódai, a háromszáz patres conscripti unokái talán, kik az égő város piaczán, currulis székeiken ülve nyugodtan várták be a halált? Ők nincsenek többé. Tiberius, Caligula, Nero, Commodus, Caracalla, -46- Heliogabalus – ez őrült szörnyetegei a világnak – tövestül kitépték soraitokból e büszkeségeit Rómának s ültettek helyökbe borbélyokat, gladiátorokat, libertinokat, kéjhölgyek fiait! nem elég… paripáikat ültették oda közibétek!…

– Czáfolj meg, vagy mondd, hogy Rómában az igazmondás vétek. És e senatus szégyenl egy asszonyt ismerni királynak, mely kéjhölgyek előtt hajtotta meg nyakát! és egy római mer büszke arczot mutatni egy asszony előtt? midőn Rómában templom van emelve egy Faustinának, hol őt, mint Istenasszonyt imádják holta után, ki éltében az utolsó gladiátornak volt rimája!…

A római szemeiből hullottak a könyek düh és méltán érzett szégyen miatt.

Zenobia méltóságteljesen lépett alá trónja lépcsőjéről s kezét a római vállára tevé.

– A ki az oroszlánt a pusztára küldé lakni, fegyvert is adott neki, melylyel magát védelmezze. Hogy ha Gallienus jól megtanult bánni a főzőkanállal, én megtanultam bánni a karddal, s ha neki illik a szoknya és főkötő, melybe férfi lételét megtagadva búvik, nekem meg illik a pánczél és sisak, s ha kedve van engem attól megfosztani, jőjjön érte, és vegye el tőlem…

XI.

Nem sokára megindult Marcus Labio propraetor a kisázsiai és egyptomi legiókkal Zenobia ellen; az ország határán készen várta őket a királyné; apró előcsaták után előre hagyta őket nyomulni, akkor egész erejével rájuk veté magát. Hasztalan volt a római légiók összetartása, harczrendszere, gyakorlottsága a keleti fajok fanatismusával szemben; mindenütt túlszárnyalva, hátravetve, csatát -47- csatára vesztettek; nem futottak sehol, de fogytak mindenütt; egy kis csapat maradt csak utoljára, mely még folyvást küzdve hátrált egész a Bosporusig s ott az utolsó emberig ellhult, hogy vezérét és az utolsó sast megszabadítsa. A propraetor egyedül érkezett meg Rómába, elmondva, hogy látta Zenobia kardját villogni.

A győztes királyné útját virágokkal hinték a népek, kiknek szolgaságát a legiók vérével letörlé; egész Kis-Ázsia, Egyptom meghódolt előtte, az országok, miket egykor ősei birtak, örömriadóval üdvözlék az unokaleányt, ki a régi dicsőséget visszahozta rájuk. S van-e öröm hasonlítható a dicsőség öröméhez!

Gallienus császárt nem sokára utolérte a római caesarok sorsa. – Orozva meggyilkoltatott. – Utóda Claudius lett, bátor hadvezér, józan uralkodó, kinek nem sokára kemény harczai támadtak észak barbar népeivel: a góthokkal és alemanokkal.

Egy napon ismét római követek jelentek meg Zenobia előtt, Claudius császár által küldve, kinek szónoka e szavakon kezdé beszédét:

Claudius császár azon hizelgő izenettel tisztelé meg a palmyrai királynét, hogy míg ő nyugaton védi a birodalmat, addig annak fényét Zenobia tartsa fenn keleten…

XII.

Claudius császár nem tartá fenn a birodalom hatalmát nyugoton. Elesett a góthok elleni harczban. Ezuttal a császári trón a harczparipa nyerge lőn, s ki azt a több követelők közül legbiztosabban ülte meg, az Aurelián volt.

A nép ahhoz pártol, a kit legerősebbnek lát; Aurelián rövid idő alatt markába birta szorítani a szétbomladozó római birodalom részeit. Egyik lázadó a másik után elesett, vagy meghódolt, legyőzetett, vagy áruló lett. -48-

Csak Zenobia állt még, csak Palmyra mert még Róma vetélytársa lenni. Kelet minden népei szövetséget kötöttek vele a fenyegetve közelgő Róma ellen, maga a Sapor király is odaveté a harcz mérlegébe kardját, míg Egyptom népeit Firmus lázítá fel a közellenség ellen, fanatizálva a vad saracen fajokat.

Európa minden határán köröskörül hallatszott a fellázadt népek csatakiáltása.

Egy reggelen a byzanti hajók az ázsiai partokra szállíták Aurelián legióit, s a másik reggelen már meg volt hódítva Bythinia.

A nomád seregek bámulva hátráltak az előrenyomuló hadtömegek előtt, melyeknek szabályosan rendezett hadsorait semmi oldalról sem lehete megtámadni. Hasztalan állták el útjaikat a hegyszorosokon, a velitesek fölkeresték a gyalog ösvényeket s útat törtek a seregnek, hasztalan támadtak reájuk véletlen, midőn útban voltak, egyszerre minden oldalról. Azok rögtön, mint egyetlen gép, tömegekké alakíták hadsoraikat, miket sehol sem lehetett megbontani; hiában rontottak rájuk éjjel. A római sereg a hol megjelent, egy óra alatt körülsánczolta magát, s egy percz alatt ébren és helyén volt mindenki. Hiába temették be előlük a kutakat, hiába égették el az élelmi szereket; a legionárius, nehéz fegyverzetén kívül, tiz napi eledelt is hordott magával. A dunai legiók voltak ezek, az örök csatákban felnőtt veteránok, kiknek játék volt a háború, s a legnehezebb fáradság mindennapi szokott munka.

Ancyra megrettenve ellenállhatlan közeledtük miatt, melyet előre elhiresztelt a futó keleti csoportok ijedelme, megnyitá a császár előtt kapuit.

Tyana bezárta azokat. Azon nép, mely közt Apollonius élt, nem adhatta meg magát ingyen. Aurelián faltörői nem üthettek rést a város kemény falain, sem ajánlatai a nép kemény szivén.

Hosszas ostrom után egy éjszaka egy tyanai polgár kiszökött -49- a városból, ki a császárnak illő jutalomért elárulá, hogy egy vízvezető üregén keresztül észrevétlen a város közepébe juthatni.

– Magadhoz méltó jutalmat fogsz kapni, mondá a császár az árulónak, s válogatott triariusai élén belopódzott a fölfedezett úton az alvó városba.

A csatazajra ébredő tyanai nép városa közepén találta az ellenség legbátrabb legióit élükön Aureliánnal.

A kard még kezében volt az elárult népnek, s ha nem védheté magát vele, önszívének fordíthatá azt, hogy hősi öngyilkolással meneküljön az ostromló boszújától.

– Bátrak voltatok, úgy monda, nem gyávaságtok, hanem árulás adá a győzelmet kezembe; és én nem azért jöttem, hogy büntessem az erényt, s jutalmazzam a bűnt. Ti legyetek szabadok és sértetlenek, az áruló pedig legyen a tiétek.

Ezt mondva, megragadá az áruló kezét s kilódítá azt a dühödt néptömeg közé.

Azok egy percz alatt izekre tépték az árulót, s a másik perczben hódolattal borultak a császár lábaihoz, ugyanazon kardot, melyet egy óra előtt ellene emeltek, most mellette ajánlván föl.

Igy hódítá meg a népeket a római, előbb elfoglalá városaikat, azután sziveiket.

XIII.

Aurelián közép termetű, izmos, széles vállú férfi volt, naptól barna arcza vonásai a harcz és szív küzdelmeihez voltak edzve, csak magas homloka mutatta a fejedelmi lelket.

Viselete ép oly egyszerű volt, mint a többi katonáké: harczon kívül fedetlen fő, vállig meztelen karok, kifejlett domború izmokkal, fehér rövid tunica, barna sandalok, mutató ujján a közönséges arany gyűrű. -50-

Igy járt-kelt a legiók között, midőn azok fegyvereiket lerakva mulatoztak. E mulatság is hadi gyakorlat volt. Tárogató melletti pyrrhusi táncz, merész szökések, életlen fegyverekkeli viadal, mik kétszer sulyosabbak voltak a szokottaknál, s bajnoki tusák.

Aurelián leszakított egy ágat a legközelebbi borostyánfáról, mely az imaei síkon bokrokban tenyészett, s azt fölmutatva, fölszólítá a bajnokokat.

Egy zöld borostyán-galyacska nem igen gazdag jutalom ott, hol egész erdők vannak belőle.

Egyszerre száz pár vált ki a sereg legjobbjai közül e jutalomért küzdeni.

A győztesek ismét egymást vették elő, míg végre a küzdtéren csak egy magas, fiatal siciliai maradt, ki küzdtársait mind legyőzte, a kitűzött jutalomért a császár elé lépett.

– Oh még nem nyerted azt el, monda Aurélián. Még egy társad hátra van, a ki a győzelmet kétségessé teszi.

A legionárius arcza büszkeségtől ragyogott e pillanatban. Egyszerre küzdő állásba tevé magát, szembe állva a császárral, s minden erejét megfeszítve, elkezde vele birkózni.

A katona izmosabb volt, a császár ügyesebb, míg amaz óriási erejű karjaival a levegőbe iparkodott őt felkapni, Aurelián gyors fordulataival majd jobbra, majd balra rántá őt ki erős állásából, néha felhajíták egymást, s a leeső újra ismét talpon állt, s mikor legjobban hanyatlott, akkor fordult ismét egyet, ellenének új gáncsot vetve. Végre Aureliánnak sikerült arczát ellene mellére nyomhatni, s aczélölelésével hátraszorítni karjait; a siciliai már lassankint hanyatlott hátra felé, lábai belefurakodtak a fövénybe, midőn egyszerre eleresztve a császár kezeit, fejét sebesen kiölté annak ölelése alól s hirtelen félreugrott előle: -51- Aurelián saját erőfeszítése által kihozva a sulyegyenből, előre bukott, s térde és egyik keze a földet érte.

– Győztél katona! Monda átnyujtva a zöld ágat a bajnoknak a seregek örömordítása között s saját kezével tűzve azt föl annak sisakjára.

Hadrenden kívül bajtársa volt a császár katonáinak, a hadsor előtt imádott bálványa. Midőn aranyoroszlánnal ékített sisakját föltevé, szeme intésével igazgathatá az ércz hadsorokat. Példabeszéd volt a rómainál, hogy jó katonának jobban kell félni vezérétől, mint az ellenségtől.

A gyávát, az engedetlent, ép oly bizonyosan érte a büntetés, mint a bátrat, a hőst, jutalom és dicsőség.

XIV.

Tyana elfoglalása után Antiochiának fordult Aurelián. Itt üresen találta a várost. A lakosok, jöttének hirére, fölszedték vagyonaikat s elköltöztek a hegyek közé, nem hagyva hátra egyebet a puszta falaknál.

Aurelián fölhivást intézett az elfutott lakókhoz, oltalmat és bocsánatot igérve nekik, ha visszatérnek s felszólítására nem soká megjelent Antiochia falai előtt Zenobia.

Kelet királynéja összegyűjté válogatott hadait s fiát, Vaballatot, s nevelőjét, a bölcs Longinust, Palmyrában hagyva, személyesen jött Aurelián elé.

Az immaei rónán találkozott a két tábor. Antiochia felől jött Aurelián, Emeza felől Zenobia.

Ezer lépésnyi távolban fölállíták egymás előtt hadsoraikat. A császár legelől állítá négy részre szakgatott csoportozatban a gall és teuton segédcsapatokat; a félmeztelen, vadbőrökbe burkolt hadfiak, szeges buzogányaikkal s hosszú pallosaikkal, az ellenség első dühének voltak szánva, a köztük maradt hézagok a könnyű parittyás had számára levén föltartva. -52-

Ezek mögött foglaltak helyet tacticai összeműködésben a legiók, fegyverzetük által mind egyformák, tojásdad paizsokkal, jobb kezükben az irtózatos pilum, az ellenállhatlan hajító dárda, melynek sulyos rohama elől semmi pánczél, semmi paizs meg nem védhet, oldalukon a rövid, nehéz kétélű kard, pánczélul egyedül a mellet védő lorica.

A légiók, tribunok és centuriok alatti cohorsokra osztva, szabályos négyszögeket képeztek, hol minden férfinak egyenlő hely volt engedve a küzdésre, s a cohorsok között három embernyi tér. A legelső cohors elején, hol a római sas állott, épen a vexillifer mellett lehete látni a siciliai bajnokot, a babérággal sisakján. Ki fogja azt onnan elvehetni?

Leghátul egyetlen tömött négyszögben álltak nyugodt arczczal a triariusok. A sereg legjobbjai, legvénebbjei. Harczedzett hősök, sebekkel díszes arczczal, miken nem látszék többé sem a győzelem előérzeténi öröm, sem a haláltóli félelem. Vasemberek, kiknek nem öltözetük van érczből, hanem arczaik.

A sereg két szárnyán állt egy illyr és numid lovasság. Könnyen fegyverzett had, taréjos sisak, gömbölyű paizs és hosszú kard minden fegyverzetük.

Az egész néma hadsereg fölött semmi sem mozdul, csak a sasokra és parancskezekre kötött szalagok s nem hallik benne semmi hang, csak a tribunok szájról-szájra kelő jelkiáltása, s ha egy tag indul, vagy fegyvereit megzörrenti, mintha egyetlen gép mozdítaná egyszerre száz kezét, egyszerre hangzik el minden lépés, egyszerre áll meg, a hajítórdárdák közül egy sem áll elébb, vagy hátrább, maga a parittyások bonyolódott tekergése az utolsó lépésig betanult, szabályszerű.

A seregek mögött még egy csoport lovasság van hagyva a táborszerek és néhány csodás gép védelmére, mikkel köveket s óriási nyilakat lehet az ellenségre hajigálni.

Szemben a római sereggel félkör alakban voltak fölállítva -53- a palmyrai hadak. Csupa lovasság, ezredekre osztva; minden ezrednek más szinű zászlója, más alakú fegyverzete. Legszélről a beduin lovasok, hosszú dárdáikkal, fehér lepleik alól sötétlő szakállal s villogó szemekkel; a közepe felé a gyakorlottabb hadak: a kurdok, saracenok nehéz harczkardjaikkal s fürészfogú hústépő pallosaikkal; legközépen tiz ezrede a legválogatottabb vitézeknek, tetőtől talpig pikkelypánczélba öltözve, még a lovak homlokán is vaslemezek, mik kiálló dárdahegyekben végződtek; e válogatott harczosok mögött volt a kétszáz harcz-elefánt elhelyezve, miknek hátán minden felekezetek papjai ültek, bálványaikat kezeikben tartva, a legizmosabb elefántra volt föltéve a nap arany bálványa, az emezai templomból előhozva, melyet kétszáz hófehér palástba öltözött boncz őrzött hosszú csillagalakú buzogányokkal, maga a főpap a bálvány mellett ült: hosszú fehér szakálla eltakarta a mellére himzett arany napot.

A gyalogság itt is csak a had söpredéke volt, hátul hagyva fedezetül, mely a sátorokat őrzé, félmeztelen parittyás és kézijas csőcselék, melyet csak a zsákmány csalt a harczba. A keleti hősök nem jártak gyalog soha.

Az ezredek közötti hézagokat a kürtösök foglalák el, csodás alakú, sárkányfejű hangszereikkel, fejökre egy-egy oroszlánbőr sörényes feje huzva.

A palmyrai sereg úgy állt a rómaival szemben, mint egy óriási félhold, mely két érczszarvával amazt átölelni s ölelésével megfojtani fenyegeté.

Az első kürtriadó megszólalt. Aurelián egy emeltebb dombtetőre állt föl, honnan egész seregét beláthatá, míg Zenobia végtől végig nyargalt seregei előtt, lelke erejét öntve át azokba. Ezüst lánczszemekből fűzött pánczél födé a deli hölgy termetét, vállain gyémántos oroszlánfejekben végződve, s karcsú derekán széles aranyövvel átszorítva, fekete hajfürtei gömbölyű arany sisakja alá voltak felszorítva, melynek tetejét egy lángoló phönix ékesíté; oh annak könnyű volt meggyulladni szemei lángjától, -54- orczája hevétől. A fehér paripa ágaskodva tánczolt királyi terhe alatt, mintha az által is magasabbra akarná őt emelni. A merre járt, a lelkesült hadak lázas örömkiáltása terjedt mindenfelé, oly csodás ellentétül a római sereg hideg néma nyugalmával.

A második kürtszóra előnyargaltak az ezredek hadnagyai, s keleti szokáskint egyedül állva ki a had közötti síkra, hangos szóval fölhívák az ellenfél legjobb bajnokait lovagias párviadalra, bárminő fegyverrel.

A néma ellenfél velitesei parittyákkal feleltek e fölhivásra, mire a hadnagyok visszanyargaltak dandáraik elé s az erre támadt zaj és nyilsüvöltés közül csak Zenobia szavai hangzottak elő, a mint kardját kirántva, melynek csorbái sok harcz küzdelmeiről látszottak beszélni, seregeihez szónokolt.

– Vitézek! szabad rónák, hódíthatlan bérczek szülöttei! A harcz napja megvirradt, az ellenség előttünk áll. Ő lánczczal kinál bennünket, mi kináljuk vissza karddal. Nem első ellenség ez, a ki ellenünk jő, rohanjunk rá, hogy legyen utolsó. – Előttünk a dicsőség, hátunk mögött a gyalázat. – Előre!

A trombiták, kürtök, tárogatók harsogása folytatta szavait, s a hadsereg dörgő ordítása reszketni tanítá az egeket, egy kerek porfelleg támadt a nyargaló paripák robajában, a római sereg felé omolva, mintha a vihar hajtaná; belőle a kivont szablyák hánytak villámokat.

Legelsőbb a két szárny csapott a római seregre; az illyr lovasság azon pillanatban össze volt törve a palmyrai alvezér, Zabdas arab lovassága által. A nehéz harcz-szekercze szétrepeszté a paizsokat, s a hosszú karcsú dárda kihányta a lovagokat nyergeikből, ezek vad futamodással rohantak a pusztának, Zabdas által űzetve. A tulsó szárny numid lovassága nem várta be a rohamot, mielőtt a syriai csapatok összecsaphattak volna vele, hirtelen megfordult s szélesen kiterjedt sorban el kezde futni a nehéz pánczélos lovasság elől, maga után csalogatva azt a mocsáros lapályba -55- s egyszer-egyszer összecsoportosulva visszatámadt reá, s mire az rendbeszedé magát, ismét odább vonult, keresztül-kasul hordta azt a síkon s kifárasztva, a nélkül, hogy harczba ereszkednék vele.

Zenobia válogatott hada addig egész sulyával csapott le a római sereg legióira.

A germán legiók, mik legelől álltak, fogadták a roham első dühét. Mint a had istenasszonya nyargalt legelől a királyné maga, arcza elé tartott paizszsal, a legió tribunját választva ki magának. Az egy nő által látva magát megtámadtatni, dühösen vágott hosszú pallosával Zenobia felé. Az öblös paizs nagyot kondult a csapás alatt, de a királyné karja meg nem hajolt tőle, s az ő csapása mint a villám csapott le a tribun mezetlen nyakára; halva rogyott az le, látni sem maradt ideje a csapást, nemhogy kikerülni.

A germánok minden hősi védelme hasztalan volt e föltarthatlan roham ellen; a kard éle eltompult az átjárhatlan pánczélokon. Soraik összebomlottak; itt-ott látszott még egy-egy izmos herculesi alak, maga körül csapkodva szeges buzogányával s egyedül küzdve tömegek ellen, hosszú szőke haja repkedett a szélben, míg az is dárdáktól átfurva eldőlt s összetapostatott. Nem futott és nem adta meg magát egy is; a hol állt, ott halt meg.

Holttesteken keresztül diadalordítással rohantak a palmyraiak a római legiókra. Azok nyugodtan várták be őket egész tíz lépésnyi távolra, kezökben tartva a nehéz pilumot s azon pillanatban egyszerre hajíták elleneikre az irtózatos fegyvert, mely keresztül rontva paizson, pánczélon másfél lábnyi vasával, öldöklött a hova ért, s azzal kezökbe ragadva a rövid kardot, mintegy érczfal megállíták a rohamot.

– Ne vágj, hanem szúrj, katona! kiálta Aurelián a harczosoknak; a tanács jó volt: a kard éle nem fogta a pikkelypánczélt, de a döfés keresztül járt rajta, s a palmyrai lovasság egy eleven bástyát talált maga előtt, melybe sehol sem lehete betörni; ha elesett egy, rögtön másik állt -56- helyébe, s ha kifáradt az első sor, egy pillanat alatt fölváltá a második, pihent erővel.

Az első kohorsnál folyt a legdühösebb harcz; mindkét fél hősei itt voltak összegyűjtve, a hány palmyrai esett el, annyi római halt meg érte. Végre a legió tribunja is elhullt, s a kohors közepén ketté töretett.

Aurelián a dombról nézte a csatát. Látta Zenobiát a tömegek élén harczolni, mint tördeli össze legjobb legiója sorait, az elsőt, a másodikat, végre csak az utolsó rend állt még. Az is keresztül töretett, a hősök egyenkint hulltak el, csak a vexillifer körül küzdött még egynehány végelszántsággal, köztük volt a siciliai, a babérággal sisakján. Végre csak ő maradt egyedül. Az ellenség körül özönlé; maga küzdött valamennyi ellen; balkezébe fogta a sast, jobbjával villámsebesen oszta csapást és döfést mindenfelé; egyik sebét a másik után kapta; arcza, homloka vérzett, meg nem mozdult helyéből; végre egy nyilvessző állt meg szíve fölött, a bajnok féltérdre rogyott, a sisak leesett fejéről, kezével a babérágat ajkaihoz szorítá, s egy jajkiáltás, egy sóhaj nélkül meghalt.

A mogorva hidegség, mely a veteránok arczán honolt, most némi megtorló boszú vonásaival elegyült; fenyegető tekintettel közeledtek a győztesen előre nyomuló palmyraiak felé, s az első dárdasuhintás kényszeríté azokat az elfoglalt tért nekik átengedni.

Zenobia szemközt állt Aureliánnal. Mintegy új erőt gyűjtve megpihenni látszék leghatalmasabb ellenéveli végküzdelemre. Keble hevesen dobogott a harcz küzdelmeitől, kardjáról a vér csepegett alá. Kigyulladt arczát, villogó szemeit közelről láthatta az imperator, hogy megitélhesse róla, miként méltó ellenére talált; hajfürtei kibomolva a sisak alól, szabadon lebegtek délczeg vállai körül. A harcztárogató rivallása, a haldoklók nyögése s a küzdők tombolása közül kihallatszott dörögve csengő hangja, a mint harczosait új viadalra buzdítá; a veteránok minden oldalról -57- látták ellenök gyűlni e vérlepte alakokat, miknek arczán a fanatismus lángja vonaglott.

E pillanatban idegrendítő ordítás hangzott a palmyraiak háta mögött, mely kényszeríté őket megdöbbenve hátratekinteni.

A jobbszárnyon levő numid lovasság, a nehéz arab seregeket a mocsáros lapályokba csalva, itt egyszerre keresztül tört azoknak szétosztott sorain, s míg azok messze hátra maradtak mögötte, a tartalékul maradt syriai gyalogságra veté magát.

Ez az első nyillövés után a futásban kereste menedékét, s a kétszáz elefánt a bálványképekkel magára maradt a támadók előtt.

Az elefántok harczordítása volt az, mely a csatazaj közepéből kihallatszott, midőn a győzelem már félig a Zenobia kezei közt volt.

A palmyrai harczosok szivét egyszerre vad ijedtség állta el, midőn isteneik bálványait az ellenség által megtámadva látták. Egyszerre felbomlott a csatarend, visszafordult mindenki, s eszeveszett tömkelegben rohantak a bálványok védelmére, átengedve a vérrel kivívott csatatért a már félig leküzdött ellennek.

A papok ezalatt kétségbeesett küzdelmet kezdtek a numid lovasokkal, melybe az elefántok is belekeveredtek, a nap elefántja fölemelt ormánynyal rohant a lovasok közé, s felkapva egy decuriót nyakánál fogva, azzal mintegy buzogánynyal vágott a tömegek közé, útat törve iszonyú lábai gázolásával a legsűrűbb tömegek közt s hajigálva fel maga körül jobbra-balra az embereket, s a visszaesőket iszonyú agyaraival fogva fel.

Semmi sem volt képes a palmyraiakat rendbeszedni többé. Mindenki csak a veszélyben forgó bálványt látta, s annak megmentésére sietett a csatatérre. Maga Zabdas is elragadtatott visszatérő lovasai által, s iparkodott a zavargó csatazajban a királynét föltalálni. -58-

Az még most is szemközt állt az ellenséggel s bátorítá, a kik körüle álltak és küzdött a római veteránokkal.

Zabdasnak erővel kellett megragadni a királyné paripájának fékét, hogy elvihesse őt a csatatérről.

A numid lovasok azalatt körülfogattak a visszarohanó tömegektől s leapríttattak az utolsó emberig, de a palmyrai sereg is szét volt verve. A bálvány megmenekült; hanem a csata elveszett.

– Minden veszve van! kiálta Zabdas, magával vonva a királyné paripáját, mely ágaskodott, nyerített, kapálózott, nem akarva távozni a csatatérről.

Azonban sietnie kell üldözői elől; a római lovasság ismét összeszedte magát, egyedül azon csoportot látszott üldözni, mely Zenobiát követé. Kisérői egyenként hullottak el védelmében.

– Állj meg királyné és add meg magad! kiálta utána egy erőteljes hang az üldözők közül, s a mint Zenobia hátra tekinte, meglátta, hogy ez Aurelián.

Egyszerre meglassítá lova futását, leakasztá tegzét nyakából, egy nyilat fektetett az idegre s visszafelé fordulva lován, megvoná csendesen a kézíjat s perczig czélozott. Az ideg pendült. A királyné lova nyargalt, az üldözők messze elmaradtak. A nyil Aurelián vállát furta keresztül.

XV.

– Még nincs veszve minden, még áll Palmyra! Hangzék Zenobia szava a vesztett csata után.

Föl a falakra, zárjátok be a kapukat, fegyverre a ki férfi! Nyissátok meg a templomokat, a vének, a világtalanok, a nyomorékok menjenek imádkozni, a többi harczoljon! Rakjatok tüzeket a téreken, a nők forraljanak ólmot és olajat, a gyermekek faragjanak nyilat, hozzátok föl a kriptából a halottakat, tegyétek ki az utczára, ők se pihenjenek! -59- Mérget a nyilakra és mérget a szívbe! Férfivá legyen a gyermek és a férfi félistenné, villám legyen a kard!

Zenobia legkisebbik fia, Vaballath, már ekkor harczos ifju volt, ő járt utczáról-utczára, falakról-falakra a népet buzdítani. Ő volt vezére, költője, lelke a népnek.

Az első napon, hogy Aurelián Palmyra alatt megjelent, követet küldött Zenobiához, felszólítva őt a meghódolásra s azon esetben biztosítva életét, trónját és birtokait.

Zenobia körülhordozá a követet a város falain, megmutogatta neki a felállított hajító és kopjalövő gépeket, levezette a piaczokra, hol a népség fegyvergyakorlatot tartott, megmutogatta neki a roppant földalatti raktárakat, telve kifogyhatlan élelmi szerekkel, a gazdag forrásokat, a városba foglalt gyümölcstermő pálmaerdőket, a szapora nyájakat, mik a hozzájárulhatlan mezőkön legeltek.

– Mondd meg uradnak, a mit láttál. E falakon belől gazdag a föld, kívül rajtok koldus és sivatag. Velünk harczol az Isten, a föld és az idő.

A követ visszatért Aureliánhoz a daczoló válaszszal A város falain hallatszott az ezer meg ezer ajk által énekelt harczi kardal:

Aurelián ostromra készült. Levele, melyet a római tanácshoz irt, eléggé bizonyítja aggodalmait az ostrom kimenetele iránt.

«A római nép, így szól a levél, megvetéssel beszél a harczról, melyet egy nő ellen viselek. Azonban nem ismeri Zenobia jellemét és hatalmát. Lehetetlen fölszámlálni -60- harczkészleteit kövek, nyilak s mindennemű hajító fegyverekben. Minden bástyaoldal két-három balistával van ellátva s harczi gépei mesterséges tüzet szórnak. A bünhödés előli félelem a kétségbeesés bátorságával fegyverzé őt föl. Hanem én bizom Róma védisteneiben, kik ez ideig minden vállalatomban megsegítének.»

Rövid időn alkalma lőn Aureliánnak megtudni, ha Róma védisteneinek hatalma elterjed-e odáig!

Egy reggelen az általános trombitaharsogás a falakra idézte a palmyrai népet. A legiók ostromra keltek, védelemre a palmyrai nép.

Mintha kalászos vetés támadt volna a bástyákon, köröskörül fénylettek a dárdák s a tornyok párkányain megjelentek a csodálatos gépek, fogas kerekeikkel, aczélrugóikkal. Minden emeltebb hely tetején lobogott a harczi zászló.

A legiók megosztott csapatokban közeledtek lassankint a bástyák felé, mint egy-egy változatlan alakú folt; midőn néhány száz lépésnyi közelbe értek, a falakon álló erőművek kerekei mozgásba kezdtek jőni, mindig lassabban birták azokat hajtani a melléjük állított izmos balistariusok, a gépek hátra facsart karjai lassudan hajlottak alább, alább; egyszerre félreugrottak mellőlük a gépészek, az elszabadult kerék búgva gördült vissza, s a fölpattanó érczgerenda három mázsás köveket hajított a messziről közelgő csoportok fejére.

Azok hulló nyilzápor s lecsapó kövek között jöttek előre, sem lassabban, sem sebesebben, mint azelőtt. Egyszerre támadtak minden oldalról a városra, a vízzel tölt árok nádkévékkel lőn betemetve, melyen keresztül paizsokból egyetlen vastetőt képezve rohantak előre az ostromlók s míg egyfelől hosszú hágcsókat támasztottak a falaknak, másutt a tekenős testudokat gördíték a kapukhoz közel, miknek oltalma alatt földalatti aknákat kezdtek ásni a bástyák alá, s mindezek között lehete látni a lassan mozduló ostromtornyokat, miket alárakott faderekakon száz -61- férfi hengerített előre. Fenn a toronyban, mely oly magas volt, mint a bástya, a legmerészebb harczosok álltak, eltakarva egy felvont hid által, s alól kilátszottak a faltörő kosok fejei.

A hajítógépek kövei e mozgó tornyokra voltak leginkább irányozva. Némelyiket megtalálta a sujtó gránitdarab s az széthasadozva dűlt fel a bennlevőkkel együtt, másikat meggyujtá a repülő szurok-koszorú, az olthatatlan görögtűz, s az ott égett el a seregek láttára. Végtére egy közel jutott a falakhoz, vaslemezzel fedett oldalairól visszahullott a hajító dárda s a kénköves kanócz szorosan oda férkőzék a sánczok mellé, s akkor egyszerre csörömpölve zuhant le a felvonó hid a bástya ormaiba kapaszkodva vasfogóival. A legelső tíz-húsz férfi, ki e hidra felugrott, egy percz alatt halva esett le az árokba, keresztül-kasul lőve a mindenünnen oda irányzott nyilaktól, s az utánuk jövők egy pillanatra megdöbbenve álltak meg a keresztülláthatatlan nyilzápor előtt.

– Előre rómaiak! kiálta ekkor a tribun, elkapva a vexillifer kezéből a római sast, s áthajítva azt az ellenség közepébe. Elvakult dühvel rohantak erre a rómaiak a hidon keresztül, zászlójukat visszavivandók. Paizsát szeme elé tartá a katona, hogy ne lássa a halált; s míg tíz alá hullt a hidról, egy végre a sánczig jutott, s míg az oroszláni vitézséggel küzdött, másik tíz jött utána és ismét tíz, és végre száz, a torony egy fedett lépcsőt képzett, melyen keresztül folyvást újabb vitézek nyomultak előre, kényszerítve haladni az előttük levőket. A rómaiak már tért foglaltak a bástyán, mindig többet többet, már a vexillum vissza volt víva, s a csapatok előtt magasra emelve, már a palmyrai hadsorokban megbomlott a csatarend, midőn egyszerre sebes futással látszék a rómaiak felé rohanni egy palmyrai ifju, paizsát szemei elé tartá, kezében fegyver helyett egy szikrázó csóva.

– Félre előlem rómaiak! ordíta vakmerően az ifju az -62- ostromlókhoz érve, s megcsóválván maga körül a szikrát okádó kanóczot, az pokoli körfényt alakíta körüle, melynek olthatlan sziporkái megolvaszták az érczet, s keresztülégtek a csontig.

A rómaiak néhány perczig megriadva e vakmerő támadó elől, ki nem emberi fegyverrel látszott ellenök harczolni, útat nyitottak neki, eltakarva arczaikat a gyilkoló szikrák elől, s e nehány percz elég volt Vaballathnak arra, hogy a bástyafalra ugorva, valamennyi harczoló fején keresztül biztos kézzel a torony közepébe hajítsa a romboló görögtűzkanóczot, s akkor kirántva kardját, fölkiálthasson: «ide mellém palmyraiak!»

A toronyba esett kanócz minden szikrája gyujtott, hasztalan oltották vízzel, tapodták el sarkaikkal, takarták be vérteikkel; vizen és vason keresztülégett az, néhány pillanat alatt tűzlángban állt a torony, a bástyán rekedt kis csapatnak senki sem mehetett segélyére, távolból nézhették az ostromlók, mint olvad lassankint összébb-összébb, míg végre csak a sashordozó marad fenn, s midőn egyedül látja magát, a sassal együtt aláveti magát a mély árok hegyes pallisádjaira, kisérve a palmyraiak düh- és diadal-ordításaitól.

A város tulsó oldalán ezalatt sikerült az ostromlóknak az árkot betemetniök, a kévékből rakott gát mindig magasabbra nőtt, s az összekötött paizsok mindig közelebb látszottak emelkedni, daczolva tűzzel és kövekkel, miket a falakról leszórtak, s mik ártalom nélkül gurultak alá az óriási tekenőn, melynek minden pikkelyét egy férfi kar által szorosan a másikhoz kapcsolt paizs képezte, s melyet sehol sem lehetett megbontani. Egy izmos férfi már harmadszor hajít egész gránithasábokat a megtörhetlen érczlapra, a harmadik kisérlet után bőszült dühvel ugrik le maga a vastetőzetre, s lábaival az ostromlók feje fölött tapodva, rettentő csapásokat oszt az alatta levők fejeire; egy-két paizs betörik vaspőrölye zuhanásaitól, s az ember maga elbukik a betört paizsok alatt, mint a ki beszakadó jégtábla alá tünt el, de önfeláldozása megbontá az ércz -63- pikkelyzetét, s a falakról égő nyilak özöne repült az ott támadt résre. A fölhalmozott nádkötegek egy pillanat alatt meggyulladtak az ostromlók lábai alatt, s egy óriási rézcsoda kinyuló torkán keresztül a legmagasabb toronyból égő naphtát s olvadt szurkot okádott a tűz közé. A paizsok zavarodtan bomlanak szét, a föld maga ég a szétzavart sorok alatt, mindenki fut! s azon pillanatban, midőn fedetlenül maradnak az ostromlók, összebomolva, mint leforrázott hangyaboly, s visszahemzsegve a lángbaborult lejtőről, rettentő ropogás tölti el a léget, ezer meg ezer röppentyű lövell szét a toronyból, millió kék, zöld és veres csillagot rugva szét magából, miknek sziporkái pokoli tűzesővel hullanak a megrémült tömegek fejére.

A legiók hátrálnak mindenütt, ember fölötti erő küzd ellenök; de nem fordítnak hátat, arczot mutatva távoznak lépésről-lépésre; merész tekintettel fordulva a süvöltő tűzzápor elé, mely ijesztő ropogással tölti el az éjet.

Erre megnyilnak a kapuk, s vad ordítással rohan a hátráló tömegekre mindenünnen a palmyrai lovasság, a csörömpölő kaszás-szekerek; a legiók szembe állnak az üldözőkkel, a vad csatalárma, fegyverzörej és tűzropogás között hallatszik a tibicenek meg nem szakadó harczi zenéje, s a palmyrai falakról áttörnek néha a felharsogó ének szavai: «Róma nem lesz úr e földön!» Az éjszakai égés fehérjében úgy állanak e visszavonulásukban is szabályos dandárok körülrajongva ama dühöngő csapatoktól, mintha egy kitörő vulkán tüze alatt küzdenének mesés őskori herosok, alvilági dæmonok rajával.

Amott egy nyugodt, félelmet nem ismerő férfi, mindenütt bátorítva; itt egy fehér asszony, vadul víva a hátráló csapatokkal. Amaz Aurelián, ez Zenobia.

Aurelián átlátta, hogy ostrommal be nem veheti a várost, és mégis felfogadta, hogy el kell azt foglalni. S a mit egy római komolyan akart, az soha sem volt lehetetlen. -64-

XVI.

Nap nap után mult, a nélkül, hogy Palmyra falai gyengültek volna; a nép kijárt a falakra, a rómaiakat gúnyoló fölhivásokkal boszantani, mindenki el volt bizva.

Zenobia legtitkosabb szobájába vonult félre Vaballathtal, s széttekintve, ha nem hallja-e meg szavait valaki? így szóla hozzá reszkető hangon.

– Vesztünk közelget. Ellenünk a sors. Szövetségeseink egyenkint meghódoltak Róma előtt, legbuzgóbb párthívünk, Tirmusz, Egyptommal együtt elveszett, s Sapor király, midőn épen segítségünkre készült, meghalt, s halálával birodalma is szétomlott. Semmi reményünk a megszabadulhatáshoz. Isteneink is elhagytak, a szél nem oly dühös, a nap nem oly forró, a föld nem oly kopár, mint egyébkor. Ellenségeink kutakat ástak a puszta közepében s minden világrészből szállítják számukra az eleséget. Az egyptomi legiók vezére Probus már útban van Aureliánhoz csatlakozandó; ha őt is bevárjuk, össze kell roskadnunk a támadás alatt. Még egy kétségbeesett merény van számunkra hátra. Ugyanaz, mely husz év előtt megmenté Palmyrát: a hegyek közt lakó nomád népeket föllázítani, s egyetlen rohammal elsöpörni az ellenséget falaink alól. E végre egyikünknek a környező ellenségen keresztül ki kell jutni a városból, s a másiknak védni azt azalatt, míg a segély megérkezik.

– Jó, határoznunk kell gyorsan és tenni rögtön. Az éjjel rohamot kell intézni minden kapuról s e zajban könnyű lesz kimenekülnöm. De visszatérek!

– Ha vissza nem találsz térni, ha minket meg nem szabadíthatsz, gondolod-e, hogy Palmyra megadja magát -65- máskép, mint romba dűlve? vidd magaddal a gyermekeket.

– Mindenre. Ha meghaltak, a kik a falakat védték, haljanak meg a falak is, veszszen el Tadmor neve is, ha népe elveszett! bennünket ne lásson senki rabszolgának. A dicső Palmyra történetét ne folytassa egy nyomorult, megalázott Palmyra!

– Véremből nőttél, szólt Zenobia, megszorítva kezét, s még az alkonyat leszálltával harczra rendezé a csapatokat, a királyné két leggyorsabb futó dromedárját hozatá elő, a puszták hajóit, mik pihenés nélkül futnak meg tiz mértföldnyi útat.

Alig csöndesült el az éj, midőn egyszerre megnyiltak Palmyra kapui mind, s a syriai seregek kirohantak minden oldalról a várost környező római hadakra. Azok egy pillanat alatt talpon állottak s úgy várták be a rohamot. Hozzá szoktak már a keletiek harczolás módjához, éji rohamaikhoz, támadásuk zajához, elefántjaikhoz és görögtüzeikhez; de Zenobia még egy új nemét találta fel számukra a harcznak. Összefogatott kétszáz vad bikát a palmyrai legelőkről, a legszilajabbakat, minők emberarczot tűrni nem szoktak, azoknak szarvaik közé szurokba mártott venyige nyalábokat kötöztetett s ezeket meggyujtatva, egyszerre kibocsátá valamennyit a rómaiakra.

Ezek hallák a rémséges üvöltést, láták az égő tüzeket sebes rohammal közeledni magok felé, miket a bőszült állatok szilajon ráztak alá s föl kínokban, s el nem tudták képzelni, minő ellenséggel leend dolguk. Bátran megálltak előtte, s midőn a szarvaikon hordott tűznél megismerték a bikákat, már akkor késő volt a csatarendet megváltoztatniok. Szétszórt sorokban kellett volna azokat elfogadni, mert az oktalan ellenség nem törődött az összetömött harczrenddel, hanem a dárdák közepébe rohant s a fájdalomtól elvakulva keresztül törte az érczhadsorokat, égő homlokával föltaszítva az előtte állót. A megtámadt dandár -66- erre zavarba jött, nem csata volt az többé, hanem bősz viadal dühös vadállatok ellen alkalmatlan fegyverekkel; a legiók szétbomolva hátráltak sánczaik mögé s onnan lődözték le nyilaikkal e bőszült vadakat, mik vad bömböléssel nyargaltak alá s föl a mezőn, a földet túrva égő szarvaikkal.

E látmány alatt senki sem vevé észre, hogy két dromedár sebesen vágtat el a rómaiak sánczai között.

Az utolsó római őrszem észrevette a futókat, s a könnyű lovasság egy cohorsza rögtön utánok indult, hogy őket elfogja. A királyné meghallá az üldözők robaját s pihenés nélkül vágtatott a pusztán keresztül. Az egyik tevét, melyen két kis leánya ült, maga előtt hajtá. A két gyermek egymást átkarolva ült a nyeregben, Zenobia meghagyá nekik, hogy hátra ne nézzenek.

A reggel első sugárai a puszta közepén találták a királynét. Üldözői még mindig nyomában voltak; a láthatár tulsó szélén már látszott valami hosszú ezüst vonal csillamlása, az volt az Euphrat folyam, melynek partjain már a szabad nomád népek ménesei legeltek; ha azokat elérheté, többé nem kellett futnia az ellenség elől.

A dromedárok előre nyujtott nyakkal röpülni látszottak a homokpuszta fölött, egyszerre azonban az első, melyen a két gyermek ült, megbotlott a kavicstömegekben, még azután kétszeres erővel nyargalt egy darabig, úgy hogy társa alig birta utolérni, akkor futása el kezdett lassudni, szügye reszketett, s egyszerre megállt és hátramaradt. Zenobia ijedten ragadta meg a teve kantárát s erővel vonta azt maga után, az mindig lassabban haladt s gátolta társának futását, végre két térdére rogyott, s onnan egész testével a földre. A másik teve lehajlott hozzá, s megfogta nyakán levő kantárát fogaival, hogy föl segítse emelkedni. Az ismét visszarogyott, lábai nem birták többé.

– Kapaszkodjatok fel hozzám! kiálta Zenobia leányainak s maga mellé ültetve őket, egy ijedt pillanatot vetett közelgő üldözőire, s vágtatott tovább. -67-

Az elhagyott teve fájdalmasan bőgve vergődött ott a homokban, föl-fölemelt fejével az eltávozottak után fordulva, mintha nem az fájna neki, hogy meghal, hanem az, hogy elhagyatik.

Az üldözők és a királyné közötti tér azonban mindinkább fogyni kezde. A dromedár futása lassúbb kezde lenni a hármas teher alatt, már a római lovasok nyilai fütyültek a futók körül. Nem volt menekülés többé.

Ha a dicsvágy nagyobb lett volna szivében, mint az anyai szeretet, megszabadulhatott volna.

Hogy hajítná el az anya gyermekeit, még ha koronáját mentené is meg általuk.

Még egy félórai futás s kelet királynéja a reménylett partokhoz oly közel, ellenségei kezébe jutott.

Az elfogott királyné nemsokára Aurelián előtt állott, legyőzve, megalázva.

– Nem hajthatám meg fejem egy Gallienus, egy Aureolus előtt, felelt Zenobia, még fogságában is királyné. Téged egyedül ismerlek el legyőzőmnek.

– Most nem kérem ingyen, hanem cserébe királynétok életeért; ezt mondva, egy arany bilincsekkel lelánczolt nőt s két gyermeket mutatott föl a hirnök.

E látvány a palmyrai nép szivéből a lelket lopta ki, Vaballath -68- halálra sápadva fordult társaihoz vissza, s csüggedten ment le a piaczra.

– Minden el van veszve, még a dicső halál reménye is, szólt leverten az egybegyűltekhez. Kapunk kulcsa van az ellenség kezében, anyám élete. De ne essetek kétségbe soha. Nyissátok meg a kapukat az ellenség előtt, de zárjátok be sziveiteket. Ássátok el a kardot, de ne ássátok el a gyűlöletet. Nem utolsó napja ez még a világnak. Bocsássátok be az ellenséget, én esküszöm, hogy nem fog az megvénülni itten; legalább ha összeomlanak e falak, nem egyedül minket temetnek el.

De alig távozott el Palmyra alól, midőn a nép föllázadt az ott maradt dandárok ellen, s azokat az utolsó emberig kiirtá és újra be lőnek zárva a kapuk, kitűzve az ormokra a harczi lobogók.

A császár rögtön visszafordult, s napok mulva, a kik keletre néztek, midőn alkonyodott a nap, úgy tetszett nekik, mintha egyszerre két helyen volna az esthajnal: nyugoton is vörös volt az ég, keleten is.

XVII.

Mig Palmyra falai közé haldokolni járt a szellő, Róma utczáin végig vonult a triumphus.

Elől a cserággal koszorúzott legiók, a tibicinek zenéje, a fehérruhás augurok, a virágfüzéres áldozat-bikákkal. Utánuk jöttek a gladiatorok, a circusok áldozatai, az elfoglalt tartományok szelidített vadai; husz elefánt, négy királytigris, gyönyörű tevepárduczok, hosszú vékony nyakaikkal minden lépésnél köszöntve a háztetőkről ujjongató népet; óriási struczczok, miken æthiop fiuk nyargaltak, egész szekerek megrakva halomra döntött fegyverekkel, kincsekkel, drágakövekkel, mások elfoglalt országok koronáival, -69- vagy elgázolt népek zászlóival tetézve. A kerek világ minden birodalmának követei, pompától ragyogó nemzeti öltözeteikben, Aurelián fegyverhordozói, kik otthon a maguk országában mindegyik egy-egy hatalmas király. A fogoly vezérek és hősök hosszú sorozata, köztük tizenkét amazon, hófehér paripán, kik a csatában fogattak el, s végre, kiken az egész nép szeme függött, a gallusok császárja, Tetricus, ki saját népét elárulá, és Zenobia, kelet királynéja.

Legpompásabb ruhájában öltözve, fején gyémánt koronával ment a diadalszekér előtt kelet királynéja. Léptei ingadoztak a drágakövek terhe, vagy tán a gyalázat súlya alatt; hófehér nyakát arany békó övezte körül, melynek hosszú lánczát egy rabszolga tartá kezében.

Nyomában a diadalmas imperator jött, kezében pálmaággal, gyöngyökkel rakott kocsiját négy szelid szarvas vonta. Mellette kétfelől két költő verte lantját, az egyik dicsérő panegyricont, a másik gyalázó epigrammokat zengedezve a győztes nevére.

Csak egy mosolygása a sorsnak! és az a nő, ki most gyalog megy a diadalszekér előtt, könyeivel jelölve az útat, ugyanazon diadalszekéren ülve jött volna be Rómába.

És e pillanatban csak egy gondolatja volt e megbukott nagy szellemnek. Nem az elmult nagyság, nem a meggyalázás keserve, nem a boszú, nem a félelem.

Egyetlen gondolatja az volt: miért, hogy fiát Vaballathot nem lánczolták mellé? Hol maradhatott ő?

Hajh! az már ekkor megölt rómaiak holttestéből vetett magának ágyat s templomok romjaiból készített temetőt!

Aurelián a diadalmenet végeztével egy gazdag uradalmat ajándékozott Zenobiának. Leányait később római senatorok vették el. Kelet királynéjának utódai sokáig éltek még Olaszországban s emlékeztek az elmult dicső napokra. -70-

XVIII.

Ha most a vándor hat napig utazott az arab sivatagban, a hetediken pompás palotákat lát maga előtt megjelenni, miknek homlokai az égbe emelkednek; a ragyogó dómok, az óriás kúptetők egymás háta mögül tekintenek elő, minden szinű paloták: kék, lilaszin, opál-fehér anyagból tornyosulnak az ég felé, roppant magasságú falak, viruló kertekkel mosolyognak a távolból; széles pálmaerdők terjedeznek nagy sötéten s körülárnyékozzák a ragyogó várost.

A tevék csöndesen ügetnek tovább, az emberek szomorúan fordítják félre arczaikat. A fatamorgana az, a fantasticus délibáb, a puszta álmai elmult dicsőségéről. Jön egy szellő s elleheli a roppant várost a föld szinéről, a sokszinű paloták eltünnek, el a sötét pálmaerdő és a magas falak. A sivatag közepén egymásra hányt oszlopok látszanak, miket félig behordott a homok, s egy tágas templom circusában lakik nagy nyomorúan negyven család, kik nádból épített viskókat ragasztottak a templom oldalához; márványfalak közt kizöldült töviseken néhány kecske legel. Három napi járó földön tört szobrok, csonka oszlopok merednek föl a sivatagból, várva az időt és a vihart, mely őket lassankint eltemesse.

TSONG-NU.

Hol, merre nem jártál te egykor bujdosó magyar nép? Merre nem hordoztad hajdan fegyveredet? Melyik föld, melyik nép nem látott még téged?

Hol a jeges tenger hófedett partjain alig teng az élet, odáig hatoltál, Oroszország legutolsó széléig; – végig -71- hajtottad legelő méneseid a Don és Volga végtelen rónáin; paripáid keresztül-kasul száguldották a három égöv alatt fekvő birodalmat.

Byzancz érczkapuját bárddal beütötted; három lépéssel keresztüllépted a keleti Róma birodalmát.

Párist, az egykori Lutetiát, csak védistene, a köd rejté el szemeid elől, s a chalonsi mezőn, hol a félvilággal küzdöttél, százezer halottja fekszik ellenidnek, kiknek neve sincs már.

Hol a világváros Róma, nemzeteknek anyja, hetes halmán fekszik, ott is voltál, láttad őt remegni, láttad könyörögni.

És túl e világrészen, a bölcsektől ismert határok mögött, ott is jártál, ott is megismertetéd magadat.

Hol a mennyei birodalom, China, örökké egyforma századjait éli; hol a sárga folyam mellett Pecking áll porczellán tornyaival s roppant népségével, mely egy országnak is elég volna: te ott is megjelentél, évről évre adódat megkérni.

A chinai császárok roppant bástyát emeltek ellened, egy kétszáz mértföldnyi hosszúságú kőfalat, minden nyillövésnyire magas tornyokkal.

Alig volt készen ez óriási mű, a világnak e hetedik csodája, ismét megjelentek myriad és myriad lovas csapatjaid, ott, a hol senki sem várta, hol élettelen sivatag, úttalan rengeteg, parttalan folyamok állták el útjokat.

A hunn raj átkelt rajtok. A sivatagon megette a vadat, megitta vérét, a rengetegen utat égetett magának, s a folyamokat keresztül úszta.

A nép, mely a bástyát építé, ijedve hagyta azt el, a véletlenül megjelent had elől.

Ekkor a császár Kao-Ti összegyűjté seregeit; hegy nem -72- volt elég magas, melyről beláthatta volna hadainak terjedelmét; – e roppant sereggel indult a hunnok ellen.

Egy nagy rónát nézett ki magának csatatérül, ott négyszögbe állítá seregeit, maga középre állt, a hova semmi nyil nem juthatott s odavárta elleneit.

A hunnok négy felé váltak, s roppant seregeiket szétosztva, elfoglalák a szomszéd hegyeket, körülfogva a császár táborát.

A megszámlálhatlan hadsereg nem tudott hová mozdulni, az éhség miatt hetednapra császárostul együtt megadta magát elleneinek.

Ez idő óta adót fizetett a menyei birodalom a hatalmas nomád népnek; aranyat, selymet, porczellánt és a legszebb hölgyeket.

Ez így tartott éveken át. A hunn nép nem szántott, nem kereskedett, nem szőtt, mégis gazdag volt és pompás.

Történt azonban, hogy Kao-Ti császár meghalálozván, legidősebb fia, Tsong-Nu szállana fel a megürült trónra.

Ennek első dolga az volt, hogy apja háromszázhatvan feleségét mind a tengerbe hányatta, s valamennyi testvérét, nagybátyját és rokonát lenyakaztatá, miglen egyedül állott a trónon.

Ekkor kezde széttekinteni országa fölött. Kétszáz-millió főnyi népen uralkodék, s mégis adófizetője volt kétszázezer embernek; a hunn követek épen akkor érkeztek oda a sarczolt harácsot átvenni, mit a meghalt császár mandarinjai eleve nagy gondoskodva elkészítettek, megrakva ötven nagy teherhajót aranynyal és ezüsttel.

Tsong-Nu kivezetteté a követeket a sárga folyam partjára, a hol a hajók állottak.

– Ime, itt a kincs, melyért jöttetek, monda nekik, s azzal inte a mandarinoknak, hogy sülyeszszék el a hajókat.

A mandarinok az ijedtségtől elsáppadva hullottak -73- térdre a császár előtt, könyörögve, hogy ne hozzon veszélyt országára s ne semmisítsen meg annyi kincset.

Tsong-Nu rögtön leütteté a mandarinok fejeit s azzal maga ment a hajók fenekét megfúrni, a szittya-követek szeme láttára sülyesztve azokat a víz fenekére.

– Most menjetek, temessétek be az arany- és ezüstbányákat, a bányászokat vigyétek onnan a vas-bányákba; nem aranynyal, vassal fogjuk ezentúl az adót fizetni.

Úgy lőn, a mint megparancsolá; a szittya követek elmentek, s a mennyei birodalom minden kovácsműhelyei fegyvereket kezdtek készíteni.

A népnek egy ezredrésze sem volt képes a hadra. A legnagyobb rész művész volt, vagy mesterember; pap, kereskedő és hivatalnok több volt az elégnél; hemzsegett az ország koldusoktól, szemfényvesztőktől, csak a katona volt ritkaság. A ki volt is, nem hivatása vitte oda, hanem a kaszt, melyben született.

Tsong-Nu rögtön parancsot adott ki, hogy egész országában minden szövő-széket össze kell törni, a porczellán kemenczéket bedönteni, a kereskedők hajóit elsülyeszteni, a bálványokat leszórni, a hivatalnokokat s szemfényvesztőket füleiktől fosztani meg.

Úgy lőn, a mint parancsolá. Egy hét alatt össze voltak törve a bámulatos selyem-szövőszékek, a himző rámák, az üvegfestő műhelyek, a porczellán huták; megégették a selyempilléket, elgázolták a cochenillákat, kitépték tövestül a theafákat, a kaucsukerdőket; széthasgatták a kereskedőhajók bambuszból kötözött gördülő vitorláit; városrul városra kergették a kigyótánczoltatókat, sáskaviaskodtatókat, kötélen ugrálókat, betanított majmaikkal, egereikkel és papagályaikkal; felforgatták a pagodákat; összezúzták az agyaras, terpeszkedő állatfejű bálványokat; lekonczolták a hajcsárok tevéit; hasba szurkálták, a kinek a hasára arany, vagy kék, vagy piros kakas, mint hivatali rendjel volt himezve; – volt űzés, hajtás az országban; -74- a nekiszabadított katonák a kit elől-utól találtak, sapkáján keresztülhuzott czaffjából, vagy füleiből vagdaltak el, – pedig chinai ember mindkettőre igen hiú; végre nem maradt egyéb műszer az országban, mint a földmüves ekéje, az a csodálatosan ügyetlen X-alakú ásó, melylyel a chinai földjét fel szokta turkálni; ekkor ezt is megégetteté a császár s az asztagokat felgyujtatta, a gabonát beleszóratta a folyókba, tengerekbe.

Az embereknek nem maradt egyéb hátra, mint éhenhalni, vagy Tsong-Nu hadseregébe állani.

Ezt választák a Quenn-Hinn tartomány lakosai, azon időben mintegy husz millió lélekből álló nép.

Halmain a legbujábban tenyésztek a kávé- és theaültetvények, rónáin leggazdagabb volt a rizs-aratás, kikötőiben legtöbb hajó fordult meg, tenger-homokjában legszebb gyöngyöket termett a csigaház, egész erdei voltak kenyérfából és banaánból, folyamaiban bottal lehetett ütni a halakat, s kavicsdombjaiban gyémántok teremtek.

Fővárosa, Lieu-King, terjedelmére megközelíté Peckinget; porczellántornyai, függőkertjei, festett palotái, szines üvegházai, csigákkal kirakott utczái, bronzból öntött kigyói, szökőkútjai, kalapfödelü pagodái ép oly csodálatosak voltak, mint azé; itt tudták legjobban készíteni a pálmabort, itt himzettek legszebben selyemre, itt szőtték a legcsodálatosabb virágos kelméket, itt ismerék a titkokat, mint lehet az üveget hajlékonynyá tenni, az aranyat rózsaszinűre, az ezüstöt azurkékre festeni; itt égeték a legátlátszóbb porczellánt, mely szikrát adott, mint a tűzkő, s melyet hajlítani lehete, a nélkül, hogy összetörjék. Itt tanyáztak a vén tudósok, kik rég ismerék ama csodás port, mely lángot ád és mennydörög, kik föltalálták a könyvnyomást, az északtűt, a léghajót, mikor még mindezeknek Európában hire sem volt; s midőn az év tiszteletére -75- a búcsújárás napján a tartomány népei idesereglettek, mennyi tarka népet lehetett itt látni! A mandarinokat tányéralakú üveggombos sipkáikkal, mellükön az arany kakassal; a theakereskedőket hasukig lelógó vékony bajuszokkal, a mint a bazárok előtt keresztbe vetett lábbal leültek, s egy öblös tálból két vékony fapálczával rakták szájukba a halból, zöldségből s gyümölcsből összefőtt ételt; amott egy kötélen tánczoló körül csoportozik a nép, ki rézalmákat hajigál a légbe, míg odább tánczoló bajadér vonja magára a bámészok figyelmét, leterített szőnyegén kerengve, szökellve s csörgős dobját verve feje fölött; itt egy kalitkában felgyürkőzött hentes árul jól meghizott kutyákat s pórázra feltűzött kövér patkányokat, a chinai nép legkedvesebb csemegéit; amott a borbély háromlábú székét letéve az utcza közepére, ügyesen tépdesi ki az emberek állaiból a szőrt; a házak tetőin egy szép hölgy hűsel nagylevelű illatos virágok árnyában, tízhúros hangszerét pengetve rózsaszinre festett ujjaival, lábacskái, mik a selyem redők közül kilátszanak, a szánkóorrú papucscsal együtt alig nagyobbak, mint egy gyermeké. Másutt templomba siet a nép, hol bőujjú kaftánban hajtogatja szárnyalakú sipkás fejét egy két lábra állított rézvadkan előtt valami vén főpap; a templomajtó előtt kigyótánczoltató énekli ördöngős danáit, mik kényszerítik a csörgőkigyót farkára állani s sziszegve tánczolni köröskörül a nép előtt; néhol a nép között málhákkal rakott tollas dromedárok ügetnek keresztül, másutt poroszlók nyitnak utat egy potrohos tisztviselőnek, kinek feje fölött hosszú nyelű napernyőt visz egy félmeztelen szerecsen rabfiú, vagy czafrangos palankinban czepelteti magát egy kényes, elhizott mandarin, felálló hajcsapja sipkájából kilóg, utána ügyetlen katonák tolongnak, fejükön nyílvégű sisak, melynek görbe fogantyúja van, mint a theás ibriknek, vezetőjük fejéről pávatollak lógnak, majd elbukik hosszú köntösében, a zászlótartónak czikkczakkos lobogóján sárkányok vannak festve, sisakján forgandó szélvitorlát visel, és -76- valamennyi, míg egy kezében valami ügyetlen fegyvert hordoz, görbe kardot, melynek belül van az éle, nyilat, melyet kézzel kell hajítni, vagy dárdát, melynek hegye kigyófark alakú, a másik kezében lapátszerű legyezőt tart, melylyel a forróságot, legyeket űzi magától.

De semmi sem volt oly becses, oly hirhedt Quenn-Hinn tartományban, mint az ottani nők; ezek a karcsú, érzéki alakok, piczi lábaikkal, epedő, hosszúkás, sötét szemeikkel, halvány arczaikkal, gömbölyű vállaikkal; sehol sem tudták a mandolint úgy pengetni, mint ők, a hajfürtöket fölfelé fésülve sehol sem tudták oly szeszélyes alakú kontyba csavarni, s a bogláros emailtűkkel oly izletesen körültüzkődni, az övet úgy kötni a karcsú derékra. A lefüggő fátyol, a hosszú bő patyolatujj senkinek sem illett oly jól, mint ő nekik.

Ez a nép szegült Tsong-Nu parancsai ellen. A vének, a mandarinok, a kereskedők, a selyemszövők testületileg tagadták meg rendeleteinek végrehajtását.

Tsong-Nu ekkor kiküldé katonáit, hogy a lázadókat menjenek megbüntetni, s egy hét alatt nem volt a Quenn-Hinn tartománynak sem kávé-, sem thea-ültetvénye, sem bányái, sem szövőszékei, sem porczellán-hutái; Tsong-Nu fegyveresei kivágtak, letörtek, összezúztak, betemettek mindent.

Ekkor összeszedete Tsong-Nu minden férfit, a ki a Quenn-Hinn tartományban lakott; a ki a gyermekkoron felül volt, azt elvitte katonának, a ki a férfikoron felül volt, azt megölette; nem maradt ott egyéb, mint a gyermek és a nő.

A katonának vitt férfiak nem részesültek többé a kényelemben, heverésben, melyben azelőtt; korán reggeltől késő estig fáradságos hadi gyakorlatokat tartatott velük Tsong-Nu; az ügyetlen fegyverek helyett kézíjhoz kellett szokniok, s a legyező helyett nehéz paizst kellett emelniök. A legkisebb vétség-, mulasztásért bambuszszal vertek a hibázó talpára s egy engedetlen tekintetért fejét ütötték el. -77-

Ha valamelyik elszökött, azon városra izentek, a melyből való volt s jaj volt neki, ha elő nem teremté a szökevényt, – a földdel tétetett egyenlővé.

Egyszer a Quenn-Hinn népfaj közül egyszerre tizen szöktek meg, mind Lieu-Kingből való ifjak.

Tsong-Nu ráparancsolt a városra, hogy a szökevényeket keresse föl, s midőn az engedett időre azok meg nem kerültek, kimondá a másfél millió lakosú városra, hogy semmivé legyen!

És tulajdon magukat az onnan elhozott férfiakat küldé irtózatos itélete végrehajtására.

Ez nála szokás volt. A fegyelem legiszonyúbb próbája volt ez s még nem akadt rá eset, hogy a szülötte városát elpusztítani kiküldött sereg a parancsot ne teljesítette volna.

Első eset lőn a Lieu-Kingé. A kiküldött sereg, a helyett hogy lerombolta volna apái lakhelyét, megerősíté annak bástyáit, s a piacz közepére egy nagy, rézből öntött fenevadat állíta föl és aláirta: «e vadállat Tsong-Nu», s azzal kimondá, hogy városát halálig fogja védni.

Tsong-Nu három napi bőjtöt hirdete e hir hallatára az egész országra, mely idő alatt naponként háromszor kiálták ki a templomokban, a piaczokon s a városok kapuiban a császár rettenetes esküjét, melyben felfogadta az isteneknek, hogy nyoma sem maradand meg Lieu-King városnak, sem a népnek, mely azt építette.

A bőjt után összegyűjté seregeit s minden oldalról betört Quenn-Hinn tartományba. Ki nem menekülhetett senki, az egész nép a főváros körül torlódott össze, ott kellett neki magát védni, vagy elveszni.

A halálra itélt ország a kétségbeesés erejével oltalmazta bástyáit. Három évig ostromolta Tsong-Nu Lieu-King várost, a nélkül, hogy egy házat elfoglalhatott volna belőle. Szerencséjére a scythák messze fenn az obi jeges partján táboroztak ekkor s nem értek rá őt zaklatni, egész erejét a lázadók ellen fordíthatá. -78-

De az ellentállás megtörhetlennek látszott; az ostromlottak nagy árkokat fúrtak a föld alatt oda, honnan legerősebben hányták Tsong-Nu kőhajító gépei a mázsás sziklákat bástyáikra s megtöltve azokat ama csodálatos porral, melyet később Európában Schvarcz Berthold fedezett föl, fölvetteték őket a levegőbe.

Három év alatt Tsong-Nu több embert veszte hadaiból, mint a mennyi a várost védte. Ekkor ő is az elemeket hívta segítségül; vizet a tűz ellen. Míg a városiak tűzaknákat ástak a föld alatt, azalatt ő a városukon keresztülhullámzó zöld folyamot óriási gáttal elrekeszté.

A megállított folyam iszonyú erővel fordult meg medrében s néhány nap alatt tengerré gyűlt a város körül, víz alá meríté annak utczáit, ledönté a földsánczokat, kiűzte a lakókat házaikból, s eloltá a föld alá furt tűzaknákat.

Tsong-Nu ekkor hajókra, tutajokra szállítá ostromló seregeit, s így támadta meg a védelemtől megfosztott lakókat, kik a nőttön emelkedő vízár elől házaik tetejére menekülve, minden rendszeres védelemmel kénytelenek voltak felhagyni. Az ostromlók egyenként támadták meg a házakat s utczáról utczára foglalák el a veszni kényszerített várost, melynek sorsából nem volt egyéb hátra, mint a halál.

A kétségbeesés e pillanatában fölgyujtá palotáit a nép, s a hullámok és lángok csatája közt vítta ki utolsó harczát, melynek végeztével az egész Quenn-Hinn népből nem maradt meg egyéb, mint a gyermekek és hölgyek.

Midőn sem tűz, sem víz nem talált mit rombolni többé Lieu-Kingben, akkor széttöré a gátakat Tsong-Nu, a kék folyam zuhogva rohant le a pusztult város romjairól, vért és holttesteket sodorva örvényei között. Tsong-Nu ekkor katonáit ereszté a városra, hogy azt eltemessék. A szó teljes értelmében el lőn az temetve. A tornyok, a csonka falak, melyek még állottak, lehordattak a föld szinére, a kőhalmokat behordták földdel, bokrot ültettek tetejökbe, a szétvert paloták helyét behantolták pázsittal. Semmit -79- sem volt szabad elhozni a városból, a drágaságokat belehányták a kutakba, hogy még emléke se maradjon utána; nem sokára a hely, hol a büszke város állott, egy zöld legelővé lőn varázsolva, melyen gyéren ingott a vadbokor, befutva szurós tövisindáktól, csupán azon szobor csonka talapja maradt fenn, melyen a réz fenevad állott, Tsong-Nu gúnyemléke; most e csonka kőre e szavak lőnek irva:

Az elhullottak koponyáiból egy roppant pyramidot emeltek a zöld folyam mellett, melynek szegletköveire ez volt irva:

Az egész vidék erdői felgyujtattak, s hogy még a vizeknek se legyen lakója, a nagy zöld folyamba egész hajókkal hordták az ólmot, arzenikumot és timsót. Azóta sem lakhatik benne hal s vizével semmi állat sem oltja szomját.

A megmaradt gyermekeket szétosztá Tsong-Nu egész birodalmában rabszolgákul s a hölgyeket díjul adta katonáinak.

Csupán egyet tartott meg magának, egy szép tizenhat esztendős hajadont, ki az általános romlás alatt a császár lábai elé rogyott s szépsége bűbájával egy perczre még a boszút is elaltatá annak szivében.

E hajadon volt Bil-man-ha, egy árva, kinek apja és testvérei kard által estek el, s kinek arczán még piroslott családjának ráfecscsent vére, midőn Tsong-Nu csókjai azt onnan letörölték.

A leány legszebb volt a Quenn-Hinn hölgyek között, és a Quenn-Hinn hölgyek legszebbek voltak egész Chinában.

Szemeiben azon éjfélsugáros epedés, arczán a bársonyos virághamv, ajkain ama részegítő hőpirosság, mely el -80- tudja fordítani Tsong-Nu lelkét a halálkiáltástól, hogy egy perczig ne abban gyönyörködjék, hanem ő benne.

És Tsong-Nu keblére ölelte a leányt s kettős gyönyört érze, midőn ajkai annak égő arczát érinték s fülei a kiirtott nép halálordítását hallák.

A láng az égre lobogott, a hullám döntögeté a tornyokat, a kardcsapások alatt százezrek sikoltása hallék, Bil-mán-ha karjai Tsong-Nu vállai körül fonódtak; ő pedig látott, hallott, ölelt és az mind gyönyör volt.

A láng az eget, a vér a vizet, a csók a leány arczát festette pirosra; egyik szebb volt mint a másik, rózsaszinű folyam, rózsaszinű ég, rózsaszinű leány, – ott egy letört ország, itt egy letört menyország.

Tsong-Nu beleszeretett a leányba, ki Lieu-King romlása közt osztotta szivének dobbanásait.

Lieu-King pusztulása után néma lőn az egész ország. A megrémült tartományok reszkettek a szörnyű példa előtt s hallgatva teljesíték a kényúr parancsát.

Ha életüket, vagyonukat, boldogságukat parancsolta volna levetkőzni, – megteendék. Ha azt kivánta volna, hogy a két tengert kössék össze csatornával, vagy hogy a Poyang-hu tavat kiszárítsák s medrébe narancserdőt ültessenek, kivitték volna.

Tsong-Nu mind ennél nagyobbat és váratlanabbat kivánt: összegyűjté seregeit s tudtokra adá, hogy át fognak menni Scythiába, a hunnokat saját országukban küzdeni le, s birodalmuk fővárosait elfoglalni.

A nép reszketve hallá a parancsot és hallgatott, a bölcsek fejet hajtottak a császár előtt és nem mertek szólni.

Tsong-Nu egy intésére útnak indult a hadsereg. – Mielőtt összesereglettek volna, eszébe jutott Lieu-King elpusztítójának, hogy azon gyermekek, kiket a Quenn-Hinn nép közül elhozott, férfiakká fognak nőni az alatt, a míg ő oda lesz, s emlékezni fognak rokonaik halálára s föltámadhatnak -81- ellene, azért meghagyá a városoknak, hogy a mely napon a hadsereg megindult, minden gyermeket megöljenek.

Az ország határán szemlét tartott hadserege fölött. Több mint egy millió harczosból állott az, a számtalan paripák felhőket vertek porból a légbe; az élelemvivő tevék, elefántok, s a bivalyoktól vont szekereknek nem lehete végét látni.

A mint a császár bölcsei e roppant sokaságot meglátták, szivök megesett rajta s egy közülök a császár elé lépett, magát milliókért föláldozandó.

Ott arczra borult Tsong-Nu arany trónja előtt s fölemelve kezeit, ellentmonda néki.

– Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, napnak öcscse, holdnak bátyja, minden csillagoknak igazgatója, egyedüli uralkodó a földön, minden fehér elefántoknak ura! ne vesd ki füledből a te szolgádnak beszédét. Mert bizony nem lészen jó te néked Scythiába általkelned, hogy a hunnok városait elpusztítsad, mert a legközelebb lévő is azok közül messzebb vagyon országod határitól kétszáz mértföldnél, melynek neve Urdombha. Út pedig nem vezet odáig, hanem szakadékos hegyek, rengeteg erdők, élelem nélküli földek; mert a szyttya nép nem vet gabonát a földbe, tejet és húst eszik csupán, s ha ellensége közelít, odább tereli élelmét, s üldözőit éhen hagyja veszni. De ha eljutnál is oda, gondold meg, hogy most a hunnok ámbár messze vannak, ama mesés tengernek partjain táborozva, melyet ha «tó»-nak nevez a hajós, zivatart támaszt ellene; de hamar szemközt jöhetnek rád, s fegyvereik hatalmasak. Azért gondold meg szándékodat oh hatalmas uralkodó, és ha már harczolni akarsz a hunnokkal, várd őket határaidra, eljönnek ők és nem kivánják, hogy te elébök menj.

Azzal paripájára ült s kinyargalt hadserege elé, melyhez ily beszédet tartott:

– Napsugárból eredt vitézek! Egeket reszkettető győzhetlen bajnokok! Sokáig nyomott bennünket az idegenek rabigája, itt az idő, hogy azt visszavigyük nekik. Előttünk áll Scythia, zsákmányoktól gazdagultan, a hol tej és méz folyik, s zengő almákat terem az erdő; hátunk mögött marad Tat-Sin-Koung 2) elpusztulva, ugarrá téve. Én pusztítám el ezt, hogy annál több kedvvel rohanjatok Scythiára, s ne kivánjatok itthon maradni; – palotáitokat lerontám, erdeiteket kivágatám, de ti szebb palotákra, illatosabb füszer-erdőkre fogtok ott találni; – ötven hajót sülyesztettem a sárga folyamba aranynyal és ezüsttel megrakva, de ti száz annyi kincset fogtok zsákmányolni Urdombha városban, melyet elfoglaltok; – kiosztám közöttetek a Quenn-Hinn nép leányait, a kik a csillagok sugáraiból születtek, de ti szebb hölgyeket fogtok találni Scythia leányai között, kiknek szemeik ragyogóbbak, derekuk karcsúbb, ajkuk édesebb, szerelmük forróbb, s kik a ti öleléseitekre fognak jutni. Azért hagyjátok el itt az ország határán mindazon nőket, kiknek uraikká tettelek, ők e harczos útban csak terhünkre lennének, s nehogy visszakivánkozzatok hozzájuk, ha elhagytátok őket, hagyjátok őket itten halva!

– Im én magam megyek a példával elő! kiálta fel Tsong-Nu, s maga elé hozatva kedvesét, a gyönyörteljes Bil-mán-hát, keblére ölelé őt s csókjaival becsukva annak szemeit, hirtelen kirántá kardját s a szép leány szivébe döfte.

Aztán ismét megcsókolá, s kit pirosan, mosolygóan vett ölébe, halványan, halottan letette a földre.

A nép fölkiáltott, minden kard kirepült hüvelyéből s minden hölgy holtan feküdt le férje lábaihoz.

Kietlen, puszta vidék volt Scythia határa. Vad erdők látszottak mindenütt a szem előtt, hová a fenevad is csak meghalni jár, s megmászhatlan sziklák hegylánczai, miknek koronás tetején örök a hó.

Tsong-Nu roppant fáradsággal útat vágatott a rengetegen keresztül, áttörette a hegylánczokat, a mocsárokra hidat építtetett s mire megtevé a kétszáz mértföldnyi útat, seregének fele elveszett éhség és fáradságos munka miatt.

De még akkor is elég hatalma volt a hunn várost elfoglalni. Kémei útba vezették, senki sem állt neki ellent, s midőn már azt hivé, hogy a várost kezében tartja, oda érkezve, annak csak hült helyére talált. A hunnok városai nem voltak kőből, faczölöpökre kifeszített bőr és vászon képezé házaikat; Tsong-Nu jöttének hirére fölszedték a sátorkarókat, összehajtották vászon falaikat, feleségeiket, gyermekeiket fölrakták ernyős szekereikre s gulyáikkal, méneseikkel együtt odább mentek.

A hatalmas császár nem kapott ott egyebet, mint a szétdúlt tűzhelyeket, s a zsákmányéhes hadsereg az igért paloták, kincsek, s tűzszemű hölgyek helyett nem talált mást, mint az ott hagyott sírokat, azokat mohón feldulták, de a mit bennök találtak, nem volt egyéb fegyvereknél, s azoknak sem vehették hasznát, mert nehezek voltak nekik. Az összeragasztott ökörszarvakból készült kézív idegét nem birta a chinai kar megfeszíteni, s a buzogányt magára ejté, ha fölemelte.

Tsong-Nu, mint a prédáját elszalasztott oroszlán, futott az előle eltünt hunnok után. Látta őket a láthatáron, a mint sötét felhőként odább húzódtak előle, s nem engedte megpihenni népeit, míg őket el nem érik.

Az üldözött hunnok belemélyedtek Hylæa idegen sivatagába, hol még a vadállat is éhen hal meg, ha eltéved; Tsong-Nu mindenütt utánok. Sehol sem érhette be őket. Seregének ismét fele elhullt a kényszerített üldözésben s még egyet sem birt elfogni a szyttyák közül; tevéi, bivalyai -84- elfogytak, lovai kidűltek, s már hétszáz mértföldnyire volt a sivatag közepében, még sem tudta elleneit ütközetre birni.

Itt megelégelte e dicstelen fáradságot, s miután népének és kincseinek millióit elpazarlá, kifáradva megállt Hylæa közepén s a mint ott egy kopasz gránit kőszálat látott a pusztaság közepett fölmeredni, e sziklára roppant betűkkel fölvésette e szavakat:

«Itt járt Tsong-Nu, a menyei birodalom ura, minden fejedelmek fejedelme, a napnak öcscse, a holdnak bátyja, az egész földnek örököse, az egyedül győzhetlen úr»; – s ez emléket hagyá itt Scythia közepében hétszáz mértföldnyire, ellenségeit idáig üldözve és általuk félve.

Másnap, a mint táborát kerülné, seregeit véve számba, messziről három lovagot láta felé közeledni; a lovagok viselete, kócsagos süvegeik, vállaikra vetett kaczagányuk s kézíveik mutaták, hogy hunn nemzetből valók.

A mint a lovagok a chinai tábort meglátták, megfordultak, s egy közülök hosszan kürtjébe fútt, melynek mélabús hangjait sokszorosan látszott visszaadni a távol erdős bérczek viszhangja.

Tsong-Nu utánuk kiálta: «megálljatok!» s parancsolá lovagjainak, hogy fogják el őket; a hunn paripák azonban a széllel tanultak versenyezni, s míg a chinai ügyetlen lovasok messze maradtak mögöttük, egyedül a császár s válogatott kisérete érhetett nyomukba.

Már mintegy négyszáz lépésnyire lehettek egymáshoz, ekkor a középső a hunn lovagok közül hátratekint s azzal lekapva válláról tegzét, a mint nyargalva rohant, nagy nyugodtan hátrafordulva, egy nyilvesszőt illeszte íjára s lassan, figyelve megfeszíté az ideget.

Alig lehete oly távolból kivenni, hogy mit akar? a chinai lovagok lőttek hozzá, de nyilaik a köztük levő térnek felét sem repülték keresztül.

Ekkor pendült a szyttya ijász tegezhúrja, egy balhangzatú süvöltés hallatszott – és Tsong-Nu, torkán keresztülütve az ijász nyilától, holtan hullott le lováról. -85-

Erre köröskörül megzendült a vidék. A hunn hadseregek visszatérve az Obi mellől, minden oldalról rátámadtak a vezére elestén megrémült táborra; – tiz napig tartott a harcz s tíz országot festett végig vérével.

A harcz végeztével visszajöttek a hunn vezérek azon kősziklához, melyre Tsong-Nu nevét és tetteit fölvésette s ezt irták utána:

PEROZES.

Birodalma nagy volt és hatalmas, városai ragyogók, hadseregei vitézek és felesége szép, mint az örök tavasz.

Egyetlen fia volt, azt hítták Perozesnek, mely név a persák szelid költői nyelvén annyit jelent, mint «Feriz».

Szép, karcsú, izmos ifju volt Perozes, hajfürtei oly sűrűek és sötétek, mint egy czédruserdő, arcza rózsa és liliom, szemei tűzvilága granát, homloka márvány, ajka bibor, és termetének izmai aczél.

De mi haszna? Ha e szép alakban nem volt lélek! Az ifju tizennyolcz évet ért már, és még egy szikrája sem égett benne semmi szenvedélynek, a szép homloknak nem volt egy gondolatja, a rózsaarczon semmi kifejezés, a biborajakról egy okos ige nem jött ki soha, s a daliás termet, melyről szobrászok vehettek volna mintát Achill alakjához, reszketett, ha csatákról beszéltek előtte; az erdőkben megkergette a vad, megkergette a méhe, s játszó gyermekek elijeszték, ha rátámadtak.

A király kétségbe volt esve, valahányszor fiára gondolt, -86- előhivatta máguszait, bölcseit, azok kifáraszták tudományukat a rossz szellem elűzésében, mely az ifju lelkét bilincsben tartá; – elhozatta a hindu varázslókat, kik fültompító zenével s idomtalan tánczczal iparkodtak megtörni a varázst; összecsődíté Aegyptus kuruzslóit, azok kenték, fenték, föröszték a herczeget, itatták bűbájos levekkel, az országban áldoztak, imádkoztak érte, templomokat építettek még a külföldi isteneknek is. – Semmi sem használt. Perozes dőre maradt.

Végre azt tanácsolták Bahramnak, hogy küldjön Görögországba, ott a philosophok hazája, azok tudnak faragni ex trunco Apollinem, hozasson közülök egyet, s bizza rá fia nevelését; ha az nem önt belé lelket, akkor aztán senki sem.

Bahram szivesen elhozatott volna akár egy egész akadémiát, s föltevé, hogy ha egy nem lesz elég, elhozatja valamennyit.

A felszólított atheneiak tehát kiválaszták maguk közül a legtekintélyesebb bölcs embert, a kit híttak Epiphanesnek s elküldék azt Bahram fiába lelket mívelni.

A derék férfiun három lépésnyire érzett a bölcseség szaga; midőn Ktesiphonba érkezék, az első napon legyűrte a birodalom valamennyi máguszait, olyan kérdéseket intézve hozzájuk, mikre egyik sem tudott felelni.

A király bámulva győződék meg róla, hogy ez fel fogja építni fiának szellemét, s levezette őt a kertbe, hol Perozes szokott ácsorogni, s ott rábizta, hogy keresse fel és beszéljen vele, ha tud.

Épen este volt. Perozes egy kis csergő patak partján hanyatt fekve heverészett, boldog semmit nem tevésben, s bámulta a csillagokat.

A mint a philosoph eléje járult, fehér palástban, hosszú fehér szakállával, az ifju felriadt ijedten, és el akart szaladni.

– Tégy különbséget a természet rendei közt, oh Perozes, figyelmezteté őt bölcsen a bölcs. A fehér medve – ursus maritimus – tartozik a plantigrada – talponjárók – seregébe; az ember pedig – animal implume bipes – tollatlan kétlábú barom. És én ezek közé tartozom. Mivel foglalatoskodol e pillanatban oh Perozes?

– S minek tartod te a csillagokat? kérdé a bölcs, rést kapva most mindjárt véghetetlen tudományokat teríteni ki a gyöpre.

– Apró kis lámpásocskáknak, miket a tündérek meggyujtanak, hogy mikor utaznak az égen, el ne tévedjenek hazulról.

– Nem úgy van, Perozes. E csillagok nagy hősök képei, kik az égbe vannak felemelve; ez a hét csillag itt a kos, alatta délfelől van a czethal, felette balra áll a bika. Az a 22 csillag ott az oroszlán; ama csoport ott a nagy medve, mellette van a kis medve, a kis mellett kezdődik a sárkány, mely áll 25 csillagból, s farkával lenyulik a nagy medvéig, ez a hosszú lánczolat itt Aesculap kigyója, ama fényes csillag ott a keselyű, mellette a hattyú 24 csillaggal, továbbá a róka és lúd: itt a tejút alatt áll a tengeri disznó, a hattyú és ő közötte pedig van a csikó. Ha kivánod látni a tevepárduczot, ez amott áll: a nyulat, galambot és a nagy kutyát csak később fogjuk megláthatni. – Mondjad tehát már most énnekem, hogy mi az ég, és mik a csillagzatok?

– Az ég egy nagy ól, felelt Perozes, mely tele van mindenféle marhával, a kiknek kezükön, lábukon vannak a szemeik.

Epiphanes megcsóválta fejét. Ezt még nehéz vele megértetni, gondolá magában, s jónak látá empyricus lánczolat utján elébb az ifju vallási fogalmait kipuhatolni.

– Úgy? szólt a philosoph. De azért nem ereszté ki kezéből martalékát. Tehát micsoda szerinted a szivárvány?

– Tanuld meg oh Perozes: a szivárvány, melyet a te érzéki tekinteted balga aranyhidnak képzel, Thaumas és Electra leánya Iris, Junónak, az istenasszonyok királynéjának szolgálója, s azon fényes öv egy szalag, melyet ő röptében az égen végig húz. Mi tehát a szivárvány?

– A szivárvány, felelt Perozes mogorván, egy hosszú cingulum, melyet egy rettenetes széles istenasszony dereka körül akar kötni, de a mely őt soha sem éri be, csak félig.

– Boldogtalan ifju, te még önmagadat sem ismered. Pedig első szabálya az életbölcseségnek: «γνοτι σηαυτον»; ismerd meg magadat. Tehát figyelj reám oh királyfiu, én meg fogom veled ismertetni magadat, s miután lelkedben világot gyujték, e világnál lassankint meg fogod ismerni az egész empyricus mindenséget, és ha arról helyes fogalmad leend, akkor belépünk a lelki mindenségbe. Vedd tehát elő lelkednek azon tulajdonságát, melyet a bölcsészek figyelmező tehetségnek hívnak, s mely középhelyet foglal az emlékező és összevető tehetségek között, alárendelt szolgája az itélő tehetségnek, ellentétese azonban a képzelő tehetségnek. – Így. – A te atyád, a nagy Varanes, vagy mint barbar nyelven hívják: Bahram, egykor Perigord erdejében vadászva, egy kis kunyhó előtt megállt, szomját itallal enyhítendő, s ime azon kunyhóból egy csodaszép leányzó lépett elé; termete Vénusé, hajfürtei -89- Bereniceé, homloka Pallasé, vállai Diánáé, csipői Junóé és lábszárai Laodicéáé.

– A bájos ismeretlennő atyád ajkaihoz emelé a friss forrásvízből tele merített amphorát, s míg atyád torkának szomját enyhíté, szemeivel a leány szemeibe nézve, új szomjat érze keblében támadni, a szerelmet. Az ismeretlen leányt megszeretvén, nőül vevé, és ez a te anyád.

– Hisz azt mondád, szólt Perozes, hogy az egy ismeretlen nő volt, ha anyám volt, nem lehetett ismeretlen.

Epiphanes meg volt akadva, nem találva sem az ethica, sem a dialectica, sem a metaphysica terén módszereket hasonló kétségek megoldozására.

Jónak látta tehát mellőzni bölcs «horret vacuum»-mal az oculta qualitast s odább tért.

– Halljad azonban és végy tanuságot róla, mily veszedelmes a nagyok kedve ellen bár csak szókkal is véteni. Atyád, Bahram király, korának legügyesebb íjásza levén, egykor anyáddal, kit minden hölgyei felett leginkább kedvelt, kilovagolván vadas kertjébe, meg akará neki mutatni nyilazásbani felülmulhatatlan ügyességét. Száz lépésnyire tőlük legelészett egy antilope, melyet meglátva Bahram, vőn puzdrájából két nyílat s azt mondá, hogy most azzal oly könnyedén fogja találni az antilope füle hegyét, miszerint az nem gondoland egyebet, mint hogy valami légy csipte meg. Úgy történt. A nyil megcsapta a vad fülhegyét, mire ez azt vélve, hogy bögölylyel van dolga, felemelé hátulsó lábát s megvakará vele a fülét. Bahram király -90- ekkor a másik nyillal egyszerre oda szegezé a vad hátulsó lábát a szarvához.

– Te a vadat sajnálod, a helyett, hogy atyád remeklövését bámulnád. Anyád még rosszabbul cselekvék. Midőn Bahram király azt várta, hogy elragadtatva a csodálkozás által, magasztalja e non plus ultráját az emberi tökélynek, anyád kimagyarázhatlan közönbösséggel e rövid megjegyzéssel válaszolt: «gyakorlat teszi a mestert». Atyád magánkivül lett dühében, a hódolat elmulasztása nagy bűn a hatalmasok előtt, s anyád valóban méltán bünhödött miatta. Bahram király rögtön eltiltá őt szine elől, egy magas kopár hegytetőre építtetett neki egy várat, oda száműzte és azon hegy tövén túl nem volt neki szabad menni, hanem ott kellett élnie távol minden emberi társaságtól, fény és mulatság nélkül, borzasztó elhagyottságban.

A philosoph elförmedt e kérdésre. Hát azért erőtette ő meg ékesenszólása csatornáit, hogy tanítványa az antilopéról kérdezősködjék?

– Történt azonban egyszer, hogy Bahram király, száműzött nejét régen elfelejtve, a vadászaton néhány kisérőjével eltévedett; midőn e közben mindig mélyebben bonyolulna az erdők labyrinthjába, végre egy meredek hegy alá érkezék, melynek tetejében mint egy sasfészek, egy magányos épület volt látható. Sem ő, sem kisérői nem tudták, mely erősség lehet az itt e rideg magányban, s kinek van kedve oly helyen tanyázni, hová élő lélek csak eltévedve jut. Ez alatt, míg a meredek hegyoldalt kerülgetnék, valami utat keresve, mely e magányos lakba vezet, meglátnak egyszerre egy délczeg női alakot, ki izmos vállán egy egész eleven ökröt emelve, biztos léptekkel halad a meredek hegyi ösvényen felfelé. Bahram király és kisérői -91- bámulattal tekintének a nő után, ki előttük emberfölötti erővel látszott birni, s gyorsan utána siettek, hogy őt utolérjék. És most képzeld atyád meglepetését, midőn szemtől szemben állva a csodaerejű nővel, benne saját száműzött feleségére ismert. «Lássad, monda a nő, szintén megismerve a királyt, hogy gyakorlat teszi a mestert», én gyönge asszony, midőn általad száműzetém ide e kopár sziklai tetőre, akkor egy borjut kezdtem el vállamra emelni, s felhozni a hegytetőre. E munkát mindennap megtevém, s a mint az állat nőtt, aként nőtt vállaim ereje, úgy, hogy midőn ez felnőtt, kész ökör lett, akkor is elbirtam azt hordani. Így teszi gyakorlat a mestert! Hogy e szavak után atyád mit cselekvék, azt kigondolni képzeletedre bizom.

– Kebelére fogadta elűzött nejét, egyedül részesévé tette trónusának, s e boldog kiengesztelődés áldásából származál te oh Perozes, ki uralkodni fogsz atyád holta után annak minden birodalmain, addig pedig általam, Epiphanes philosophus által fogsz vezéreltetni a bölcseség előcsarnokába, méltó társaul azon száznál többre menő tanítványoknak, kik lelki vezérletem alatt levének bölcsek és boldogok, hadvezérek és senatorok. – Ime már most ismered magadat, ismersz engemet, mondjad tehát el nekem, mit beszéltem én neked most?

Perozes lusta kedvetlenséggel szórta az előtte futó patakba a markába szedett czitromfű-leveleket, miket a bölcs beszédje alatt tépegetett le s nagy boszúsan felelt:

– Hát azt beszélted nekem, hogy az én anyám egy ismeretlen asszony, a ki felnevelt egy borjut, te pedig egy ismeretes philosoph vagy, ki felneveltél százat.

Epiphanes dühösen ugrott fel a gyepről, mérgesen rángatva előre hátra tógája szárnyait; egy szót se szólt többet Perozesnek, ott hagyta őt a faképnél, s felmenvén Bahram királyhoz, megálla előtte és monda:

II.

A bölcs Epiphanes a királyfi dőreségének okát mind a persa máguszok rossz nevelésének és a Zendavesta barbar isteneinek tulajdonítá, s kereken kimondá, hogy a míg az udvarnál jobb erkölcsök nem fognak taníttatni, az oltárokon értelmesebb istenségek nem állanak, a kikkel legalább görögül lehessen beszélni, addig ő hozzá sem foghat Perozes ujjászüléséhez.

Bahram király ráhagyta, hogy tegye hát a napot és csillagokat a hova akarja, s oltson el minden tüzet az országban, csak az ő fiában tudjon aztán lángokat gyujtani.

Epiphanes úgy cselekvék, a persa bálványok elpusztultak a görög istenek előtt. A nap arany képe helyet adott Apollo szobrának, az emberfejű szárnyas bikák helyett elkövetkeztek Bacchus és Mercurius képei, úgy hogy Perozes akármerre fordult, mindenütt e mívelt istenségekkel találkozék, kiknek mindegyikéről bőségesen tudott kalandokat mondani a bölcs Epiphanes: melyik hány halandó leányt csábított el? ki hol istentelenkedett? hogy hajtotta el a más gulyáit? hogy korhelykedett mindenféle halandókkal; s a mi a nőnemen levő istenségeket illette, azoknak történeteit a költők előadásai szerint ismerteté meg tanítványával, kinek mind ezen gyönyörű eseményekre az az észrevétele volt, miszerint ugyan jó, hogy ezek az urak és asszonyságok istenek voltak, mert ha emberek lettek volna, nagyon megkergették volna őket a világban.

A mit pedig legjobban bámult az egészen Perozes, ez az volt, hogy mindezen görög istenek úgy álltak ott, a hogy őket az Isten megteremtette; e körülmény legtöbb foglalatoskodást adott figyelmének, s miután egynehányszor megkérdezé Epiphanestől, hogy nem szokás ezeket soha felöltöztetni? s mindannyiszor azon feleletet nyeré, hogy az épen a legidealisabb viselet, fogá egy napon, midőn igen meleg volt, leveté minden ruháját, s ilyen -93- szép állapotban felsétált a királyi udvarba, még pedig a királyné termeibe.

Ott, a mint a királyné hölgyei megpillanták, összevissza sikoltozva futottak szét, a királyné pedig elszörnyedve csapta össze kezeit, s kapván egy palástot, oda futott Perozeshez, s arczát félrefordítva nyujtá a palástot fiának.

– Ha ezeknek az isteneknek nem gyalázat, miért volna az nekem? Ha ezek előtt nem szégyenlítek magatokat, miért szégyenlitek én előttem? Engem ismertek, hogy milyen jó fiu vagyok, emezekről ellenben jól tudjátok, mi nagy gonosztévők voltak, s mégis én előlem szaladtok el.

– De Perozes, az ég csillagaira! te ne hasonlítsd magadat istenekhez; látod-e, hogy élő ember, én vagy más ilyen formán járna, a hogy te jársz?

– Hát járjatok ti is így, szólt Perozes vállvonítva s tovább ballagott, keresztül-kasul sétálva az egész palotán, s kétségbeejtve valamennyi asszonyszemélyt, a ki csak összetalálkozott vele

Bahram király azonban megértvén a dolgot, valamennyi Bacchusra, Venusra és Apollóra olyan szűrdolmányokat szabatott legottan, hogy a körmük hegye sem látszott ki belőle. Csak így lehete Perozessel újra felvétetni öltönyeit.

III.

Ilyenforma kudarczokat vallván a philosophia és mythologia, valami együgyű embernek az a gondolat ötlött eszébe, hogy Perozest talán bizony jó volna megházasítani, -94- az ilyesmi sok embernek elveszi az eszét, hátha annak meg, a kinek nincs, helyrehozza. A tanács a király fülébe ment, s az ráhagyta, hogy biz ez jó lesz, nagy sebtében el is küldött a szomszéd armeniai király udvarába, kinek annyi leánya volt, hogy válogathatott belőle Oriens és Occidens.

Követei el is hoztak belőle egyet, a kit legmódosabbnak találtak, s azt nagy fényes kisérettel elszállíták Persepolisba, a hol akkor a királyi udvar székelt. Három nap tartott, míg a kiséret hátulja odaért, a hova az eleje, oly hosszú sort képeztek a mindenféle teherhordó tevék, elefántok és öszvérek, mik a menyasszony piperetárát szállíták, és a rabszolgák és szolgálók, az énekesek és czimbalmosok, a kötélen tánczolók és szemfényvesztők, s más afféle haszontalan népek.

Három egész hónapig tartott pedig maga a menyegző ünnepély, egyik nap vadászat tartaték, másik nap lovagjáték, a vendégségeknek vége-hossza nem akart szakadni, napvilágnál kezdték meg a mulatságot, s folytatták fáklyavilágnál, s az énekeseknek be nem állt a szájuk a zengedezéstől.

Perozes hallotta, hogy ez mind az ő kedveért történik, s nézte türelmesen három hónapig, hogy mi lesz mind ebből? csak néha kérdezve meg Epiphanestől, hogy e sok szertartás közül melyik legyen voltaképen a házasság? Az csak legutoljára fog következni; lőn a felelet.

Perozesnek azonban mind nem tetszett ez a mulatság; már három hónap óta nem hagyták őt bolyongani a réteken, a hol ő a pillangókat szokta őrizni, s a hol neki a madárkák énekeltek; a helyett hallott mindennap trombitasivalkodást s izetlen verseket, és látott pánczélos vitézeket, kik egymást játékból úgy eldöngették, hogy megfeküdtek bele, a mi Perozesnek egyátalában nem tetszett. Különösen volt egy testvére menyasszonyának, Tiridat, ki azt elkisérte idáig, a ki mindenkit levert és leöklelt, a ki csak vele sorompóba lépett. Ezt a goromba embert ki nem -95- állhatta Perozes. Fogait csikorgatá, midőn látta, hogy ismét nem tudták kivetni nyergéből, s miután nevelőjét megszokta valami emberfölötti lénynek tekinteni, azt biztatá váltig, hogy menjen oda és verje meg ezt a neveletlen embert; hanem Epiphanes bölcs volt szót nem fogadni.

Ez alatt naponként látá menyasszonyát, kit mindennap eléje hoztak, egyik nap úgy, mint a másik nap újszinű, alakú és kelméjű ruhákba öltöztetve, új kacskaringós hajbodrozatokkal felékesítve, s néha-néha jobban kifestve, mint másszor. Perozes azt gondolta, hogy mindig másikat mutatnak, s ha mondták, hogy ez az ő menyasszonya, csodálkozva kérdezé: ez is az? Legalább is azt hitte, hogy kilenczven különbnél különbféle leánynyal ismerkedett meg, s midőn végre megmagyarázák neki, hogy ez szüntelen ugyanaz, kiváncsi nyugtalansággal mondá, hogy mennyire szeretné ő ezt a leányt igazán megismerni.

Megörülének ezen szónak környezői, mert azt hivék, hogy beleszeretett a leányba s mindjárt elkészíték számára a pompás, illatos menyegzői kamarát, a hová elvezették hozzá menyasszonyát, s azzal ott hagyták vele egyedül.

A leány meg volt tanítva, hogy körülbelől hogy viselje magát, s meghuzódék a kamra egyik szegletében, játszva a szemérmetest.

– Gyere ide közelebb, inte neki Perozes, s megfogta a vonakodni látszó leány kezét, s oda fordítá az ablak felé. Hát te vagy az én menyasszonyom?

A leány sóhajtással felelt, s meg levén tanítva, hogy mit mondjon, így szólott:

A leány elmosolyodék, gondolva, hogy Perozes hamiskodik, s lekapcsolá válláról palástját, lerakta karpereczeit s azzal szemlesütve kérdezé:

A menyasszony még csupán csak arany övét tartá magán, melyet kikapcsolni egyedül a völegény dolga, s mely az utolsó csalánszövetű leplet szorítja derekához. Látva azonban, hogy Perozes még egyre bámészkodik, maga leoldá az övet, s azzal félénken rebegve monda:

– Még most sem látlak, szólt Perozes érzéketlenül, hanem ha letörlöd arczodról ezt a sok fehér és piros festéket, akkor majd meglátlak, addig nem tudom, hogy ki vagy?

A leány dühbe jött e szóra, arczul vágta Perozest, hogy zöld karikát hánytak a szemei, s azzal felkapkodá öltönyeit, s mérgében sírva elrohant Bahram királyhoz, s lábaihoz vágva jegygyűrűjét, mondá:

IV.

A dolog azonban nem maradt ennyiben. Tiridat, a menyasszony testvérje, megtudta huga meggyaláztatását, e szennyet vérrel esküvék lemosni, s szörnyen fenekedett, hogy Perozest kettőbe hasítja.

Jöve tehát Bahram király személyesen a fiához, s hoza neki egy kardot kardkötőstül.

– Fiam, monda neki szépen, elég soká voltál gyermek, ideje, hogy férfiu légy. Proféta már nem lesz belőled, annyit látok, hanem lehet belőled jó katona, azt remélem. Nosza tehát fogjad ezt a szépséges aranyos kardot, – fogantyuja tiszta jaspis, kötőjét anyád maga himezte saját kezével, – kössed azt az oldaladra. -97-

– Nagy falathoz nagy kés is kell, rád pedig most ugyancsak nagy várakozik, az armeniai Tiridat, kinek testvérét meggyaláztad, s ki emiatt most téged személyes párbajra hí fel.

– Tiridat a bolond, nem én. Hát azért ha mi egymás fejét leverjük, kevésbbé lesz a testvére kifestve?

– De ő téged az egész udvar előtt hívott fel párbajra, s gyávának és nyomorultnak nevezett, ha helyt nem állnál előtte.

– És el fogja hiresztelni a külső országokban, hogy Bahram király egyetlen egy fia, Perozes, egy haszontalan pulya! Nevedet a historia-irók a gyávák között is a legutolsók közé fogják irni, s a külföld, népei ha csúfolkodni akarnak, a te nevedet fogják említeni, s a persa nemzet szégyenpirulva fog gondolni országának azon éveire, melyekben te uralkodál fölötte.

– De tudd meg Perozes, hogy Tiridat téged élethalálra keres, s ha a sorompókban önkényt elé nem állsz, megesküvék, hogy a hol előtalál, ottan ver keresztül.

– Hogyan? tehát mit fogsz akkor cselekedni? kérdé Bahram, megörülve, hogy tán fölébredt fiában a bátorság szelleme.

– Hát elfutok előle, vagy fölmászok egy fára, s majd meglátom, hogy ér utol?

– Lásd Perozes, ha te nem akarod használni e kardot, -98- melyet számodra hoztam, akkor magamnak kell azt megtartanom, mert Tiridat azon esetben, ha te meg nem jelensz, velem kiván megküzdeni, s akkor én leszek kénytelen helyetted helyt állani.

E szavakra elkomorodék Perozes, szemei megteltek lassanként könynyel, félrefordítá arczát, s leborult karjára sírni.

– Ha tehát atyád vérét nem akarod kiontva látni, fogjad e fegyvert, majd küldök hozzád egy bajnokot, ki a velebánásra megtanítson, háromnapi időd marad a fegyverforgatás fortélyait megtanulni, negyed napon azután a trombiták harsogásainál meggondolhatod, hogy engemet állíts-e ki a harczi síkra, vagy magadat?

Ez a derék férfi egy összevissza szabdalt arczú veterán volt, fél szemét, fél orrát, fél fülét elhagyogatta itt-amott a harczban.

Ez fogá Perozest, s miután annak vaskemény izmait, iszonyú karjait és ideges ökleit összetapogatta és erősen feldicsérte, kezébe nyomá a kardot, s vívó állásba iparkodék őt helyezni, míg Perozes arczán félreismerhetlen jelekből látható volt, mennyire fél saját kardjától!

A vívómester derék verekedő volt, hanem annál rosszabb szónok; midőn tehát Perozest küzdő állásba helyezé, elkezdé neki a vágásokat mutatni és magyarázni.

– Ide vigyázz, jó Perozes. Kardodat emeld fejed fölé, a könyököd ne mozduljon, az a vágás, a mit mostan egyszerre lefelé téssz, ellened koponyáját fogja ketté hasítani, úgy hogy az agyveleje szertefecscsen.

Perozes undorodva húzta félre a szája szegleteit az æstheticátlan magyarázatra.

– Ha pedig ugyanezen vágásnak nagyobb súlyt adandsz, egész karoddal lesujtva, akkor ellenfeledet merőben ketté hasítod, úgy hogy fele jobbra, fele balra esik.

Perozes azt az észrevételt tevé rá, hogy az mégis nagyon illetlen cselekedet volna. -99-

– Most azonban tartsd rézsút kardodat, s czélozz ellened nyakára, e vágástól, ha jól ki van mérve, annak feje fog lábaidhoz gördülni.

Perozes ijedten kapta fel a lábát, mintha már valamit gördülni látna utána.

– Ha ellenben visszakézzel balról jobb felé csapsz hozzá, s kardod hegyét vágás közben egy kissé megsuhintod, akkor fel fog ugrani a feje magasra, s onnan esik le a földre.

– De vigyázz most királyfiu, mert egy mestervágásra tanítlak, melylyel csalhatlanul legyőzended ellenedet. Midőn így szemközt álltok egymással, te egy csapást mérsz annak fejére, ő erre feltartja paizsát, te ekkor hirtelen térdre bukol, s balkezeddel megkapva ellened paizsának alsó párkányát, jobb kezeddel kardodat azon a helyen, a hol a pánczél véget ér, egyszerre alulról fölfelé ellenfeled hasába taszítod, úgy hogy a hegye a háta közepén jön ki.

Perozes minden ujabb magyarázatnál jobban reszketett, a kard úgy inogott kezében, mintha csak a szél fúná, ez utolsó tanításkor végre undorodva veté azt el magától, s köpenyébe takarva arczát, könyörgött a vívómesternek, hogy ne mutasson és ne beszéljen neki több ily utálatos dolgot.

Az megnémult bámultában, s visszatérve Bahramhoz, a legelső szó, melylyel azt megvigasztalá, ez vala:

Perozes ott hagyta feküdni az elvetett kardot, s szomorúan lefeküdt ágyára. Képzeletéből nem birta elűzni azon iszonyú eszméket, mikkel vívómestere megijesztgeté, s bár rettegett azon gondolattól, hogy helyette atyja leend kénytelen megvívni, mégis nagyobb volt irtózata a vérengzésnek e gyűlölt eszközétől, mint hogy képes lett volna azt -100- újra kezébe venni. Behunyta szemeit, hogy ne is lássa azt többet, s a mint hunyva tartá szemeit, elaludt csendesen, s álmában megint csak kezében volt a kard, oda volt ragasztva, oda volt nőve hozzá, s ő egy sorompóba volt kiállítva, a hol akármerre fordult, mindennünen emberek tolakodtak eléje, kiket agyon kellett vernie, ketté hasogatnia, hogy egyik fele az egyik lábával jobbra, a másik balra szaladt el, fejeiket kaszabolta, hogy csak úgy ugráltak körüle, s gurultak lábaihoz, vagy soronkint szurkálta őket keresztül, hogy a mint az egyiknek a hasába beleszúrta a kardot, a hatodiknak a hátán jött ki a hegye. Perozes homlokán a hideg veríték gyöngyözött az iszonyat miatt; nem tudta megállítani kezét, inkább szerette volna már, ha őtet vágta volna le valaki, de nem parancsolhatott kardjának, sebesen pörgött az kezében, mint a szélmalom kereke, s csak úgy repkedett körüle a sok fél kéz, fél láb, miket a körüle őgyelgő emberekről leszabdalt. Végre kétségbeesése kínjában leveté magát a földre, és ekkor csakugyan leesett a földre – az ágyrul és fölébredt.

– Engem többet meg nem ijesztesz, monda magában, s fogá két ujjal a kardot, mint a hogy valami útált tárgyat szokás felcsipni, egy kigyót, vagy egy békát, a mihez az ember restell egész kézzel nyulni.

– Elviszlek, belehajítalak a vízbe, a hol legmélyebb lesz, oda; mondogatá a kardnak, s kimászva a palota ablakán, a nagy vadaskerten keresztül éjnek idején neki indult csalitnak, bokornak, eltévelygett az erdőben, szomorúan, elcsüggedten, míg csak a palota tornyait beláthatá; sehol le nem ült pihenni, kerülte a járt utakat, s a legsűrűbb bozóton törtetett keresztül. Mikor aztán annyira elbujdosott, hogy nem félhetett, miszerint a vad Tiridat utána jöhessen, el kezde azon töprenkedni, hogy mit csináljon azzal a karddal? Ha sűrű bokrot talált, gondolá, hogy oda rejti; de eszébe jutott, hogy a karcsú őzikék -101- ott szoktak nappal hüsselni, s megsérthetik magokat benne, s csak tovább ment. Fára akarta akasztani, de meggondolá, hogy kis madár rá talál szállni és gyönge lábát elvágja, s vitte tovább. Ha vizet talált, abba akarta hajítani, de meglátta az apró ezüst halacskákat uszkálni benne, s félt, hogy valamelyiket megsérti vele. Földbe akarta leszúrni, de meggondolá, hogy ott apró virágok gyökereit metéli szét, s elhervadnak, elszáradnak.

Szomoruan egy tóparthoz ért végre, ott ledűlt búsan a fűbe, s a kardot letette maga mellé. A pillangók, a kis zöld ugró bogarkák, mintha ráismertek volna, körülrepkedték, keresztülszökdeltek rajta, a falevelek, mintha integetnének felé, suttogva, zizegve bókoltak feje fölött, s a lombok közt fehér fészkében megszólalt az arany tollú madár, üdvözölve a kelő hajnalt.

Perozes valami olyan nehezet érze feküdni szivén. Nem esett jól neki sem virágillat, sem madárdal, sem pillangórepülés, sem hajnalsugár. A tó fenekén feküdt egy nagy fekete kő. Úgy szeretett volna az a fekete kő lenni ott a tó fenekén.

Egyszerre valami sikoltás hangja riadt fel az erdőben, mintha valaki segélyért kiáltana, valaki, a kit bántanak, valami nő.

Perozes borzadva figyelt, az irtózat megreszketteté tagjait. A sikoltás újra hangzott, mindig jobban közelítve felé. Az ifju ónterhes zsibbadást érze tagjaira leszállni, futni, kiáltani akart, s nem bírt fölkelni helyéből, a hang nem jött ki összekulcsolódott ajkain, szemei előtt összefutott a világ, s agya szédületesen kezde zúgni.

A segélykiáltozás egészen közel ért már hozzá, s a mint a bokrok ritkulni kezdtek, három marczona alakot látott Perozes előtünni, valami arab kalandorok lehettek, kik egy fiatal leányt hurczoltak magukkal. A leány oly gyönyörű volt, hosszú felbomlott hajzata utána söpré a földet, szép arcza rettegéstől és a küzdelemtől égett, a mint szerte széttekinte, mintha Istent keresne, a hol ember -102- nincsen segíteni, karcsú termete úgy vonaglott a durva rablók karjai közt, kik derekát átölelve, s gömbölyű karjait hátra kötve, ragadták őt magukkal.

Perozes reszketett a lelkét fogva tartó igézet hatalma alatt, idegei megmeredtek, a vér megfagyott ereiben, s a szív dobbanása elállt… E pillanatban felé fordítá kétségbeesett arczát a hajadon, s térdre rogyva rablói lábai előtt, oly ékesen szóló sírással könyörge hozzájuk.

Perozes valami ismeretlen tüzet érze ereiben egyszerre végig futni, szive lüktetni kezdett sebesen, ajka kigyulladt a haragtól, lélekzetében düh forrott, melle kitágult és öklei összeszorultak… Az egyik rabló megragadta a könyörgő leány szép hosszú haját, s felrántá őt annál fogva, a leány fájdalmasan sikolta fel… E hang keresztül járta Perozes szivét, a varázs szét volt törve lelkén, megrázta izmos tagjait, fölordított mint egy veszett oroszlán, s fölkapva a maga mellé tett kardot, ádáz dühvel rohant a rablókra, s az elsőt közülök úgy vágta meg, hogy fele jobbra, fele balra hullott, a másiknak visszakézzel leütötte fejét, hogy felszökött a levegőbe, s a harmadikat úgy verte keresztül, hogy kardja hegyével a háta mögött álló cserfához szegeződött.

A királyfi, mint ki egy új világba lépett, önmagát és mindent, a mit körüle látott, megcsodálva tekinte szét. Más vér folyott ereiben, más tűz ragyogott szemében, más szív dobogott keblében. Lábát levágott ellenei tetemére téve, kihivó tekintettel emelé fel homlokát, mintha várná, hogy jön-e még több? Az egész világ kevés lett volna neki, hogy megrettenjen tőle, midőn a szép hajadon ott feküdt aléltan lábainál, és ő érezte azt jól, hogy azt egyedül neki kell megvédnie.

Azután, hogy sokáig nézte az alélva fekvő leánykát, a harag heve lecsillapult szivében, egészen más melegségnek adva helyet; így megy át a szivárványban a sötétkék a rózsaszínbe észrevétlenül. Csak most érzé még, hogy él, és hogy élni jó; – felvevé ölébe a szép leánykát, oda futott -103- vele a hűs tó vizéhez, s meglocsolá annak arczát, hogy föléleszsze…

Ki tanítá őt meg erre: hogy az álom nem halál? A lányka fölveté szemeit és sírni kezdett. Az ifju oda hajolt hozzá, s édes, bátor férfihangon elkezdé őt vigasztalni… Ki tanítá őt meg erre: hogy a nyájas férfiszó felszárítja az asszonykönyet? A lányka megismeré benne szabadítóját, s lehajolt, hogy kezét megcsókolja. Perozes megirigylé saját kezétől a csókot, s fölemelve a leánykát, ajkaival fogadá el az édes adózást, s oly mélyen, oly mélyen tekintett annak szemeibe, s oly forrón szorítá őt szivéhez… Ki tanítá őt meg erre: hogy szív sziven jobban dobog, szem szemben jobban ragyog, s csók ajkra édesebb?

A varázsszóra fölébredt az alvó lélek. Perozes újjá születék. A mi gyöngeség volt eddig, az mind erő lett szivében. És a varázsszó volt a szerelem.

A lányka elmondá neki, hogy e tóparton áll kis kunyhója, melyben ősz apjával együtt lakik, ki halászattal keresi kenyerét. E napon elment Persepolisba az öreg, eladni fogott halait, s azalatt jövének e rablók, kik el akarták őt rabolni török háremek számára.

Perozes viszont elmondá, hogy ő egy üldözött fejedelemfi, kit atyja elátkozott, s most bujdosni kénytelen. Hogy ennyiben igazat mondjon, arra nemes szive kényteté, de bölcs volt elhallgatni, miként ez atya Bahram király.

Ily futó fejedelemfiak nem ritkák voltak azon időkben néha testvér, néha idegen ellenség verte ki őket palotáikból, s jó volt rájuk nézve olyankor a puszták védelme, s akadt mindannyi számára virág is a pusztában, a bujdosást megédesítendő.

A leány szánalmat érze az üldözött iránt, s a szánalom is egyik testvére a szerelemnek, s jól esett, hogy az ifjunak, ki őt megoltalmazta, ez oltalmat visszafizetheti.

– Jer velem kis hajlékunkba, mondá meleg kézszorítással -104- vezetve magával az ifjut, itt csendesen fogsz élhetni, míg sorsod jobbra nem fordul, senki sem látogatja e helyet, és ha jőne is valaki, én azt mondanám, testvérem vagy, s eltitkolnálak.

Perozes oly boldognak érzé magát. Látta a kis kunyhót, repkénynyel befutott falával, hallá a gerliczéket turbékolni a mohos tetőn, s mindez úgy tetszett neki. Megkérdé a szép lánykától nevét, az felelé, hogy őt Artemisnak híják; Perozes örült nagyon, hogy neve is ilyen szép; pedig még ekkor csak testvére volt a leányka.

Két nap mult el, két év Perozes lelkének, két percz szivének. Artemis hosszan elbeszélt neki Persia történeteiről, miket apjától hallott téli éjszakákon, ki még Nushirván alatt szolgált; a hősökről, kik magukat hazájukért föláldozták, a csatákról, mik ellenség vérével festették a haza földét, a népről, mely fölégeté városait a hódító idegen előtt, s bölcs és nagy uralkodókról, kik újra fölépíték azokat, s virágzóvá tevék a hont, s azok között a legnagyobbról, Bahram királyról, kinek neve: «az istenek barátja, emberek legyőzője, zsarnokok ellensége, királyok királya, a persa haderő vezére!»3)

Perozes figyelve hallgatott, mint ki idegen országból jött ide. A trónhoz és saját atyjához oly közel nem látta azoknak magasságát, le kellett szállnia a halászkunyhóba, hogy a mire a bölcsek és irástudók meg nem taníták, egy pórleány szép ajkairól tanulja meg. És kedves volt a tanítás; az olyan leczkét könnyű elhallgatni, a hol az egyes és kettős pontokat egyes és kettős csókok képezik, rövidek ott, hol comma jár, hosszabbak, a hol gondolatjegy következik… Ámde hisz ezek testvércsókok voltak.

Harmadnapon megjött a vén halász Persepolisból, leánya messziről eléfutott, s elmondva neki a veszélyt, melyben forgott, bemutatá neki bátor megmentőjét, tudtára -105- adva őszintén, hogy ez egy bujdosó fejedelemfi, kit atyja megátkozott, s ki most menekülni kénytelen.

– Hajh! sóhajta az öreg, Bahram királynak is volt egy fia, a ki bujdosásba ment, de őt nem üldözé senki, csupán saját gyávasága. Tiridat, az armeniai király fia kihívta őt lovagi párbajra, s Bahram király egyetlen fia megszökött előle gyáván. Ezért búsul most az ország, s gyászba öltözött az udvar, a királyné sír éjjel-nappal.

– Bahram király fia megfutása után maga akart kiállani a dühös Tiridat elé, a midőn a satrapák mind lábai elé veték magukat könyörögve, hogy ne tegye ki életét, inkább ők maguk egyenkint megvívnak Tiridattal, ki Armenia legnagyobb hőse.

– És Bahram király nem vívott, ugy-e bár? kérdé Perozes aggódva; minden vér eltünt arczáról.

– Nem, felelt csüggedten az agg, és Tiridat visszament hazájába, mindenütt a merre járt, kürtszó mellett kihirdettetve, hogy a kerek föld népei között nincs gyávább, mint a persa nép, és az egész persa nép közt nincsen gyávább Perozesnél.

– Halál fejére e szóért! ordítá Perozes dühtől szikrázó szemekkel. E gyalázat nem marad a persa népen.

– Bár volna Perozes oly férfi, mint te vagy, szólt az öreg, de ő elbujt, most a midőn Tiridat hadsereget gyűjtve, harczczal kezdi megtorolni az ő miatta támadt boszút, és Perozes, a helyett, hogy a személyes haragért személyesen állana helyt, megengedi, hogy az egész ország szenvedjen miatta. Oh derék hős, bizonyára, ha te volnál Perozes, és azt hallanád, hogy ősz apád harczba készül, s ez lesz tán utolsó harcza, bárha átkát hordozod is, visszatérnél, és testeddel fedeznéd őt. -106-

Perozes egy szót sem szólt rá, csak kiment az erdőre, hol a levágott rablók három paripát hagytak el hosszú pányvákra kikötve. Kiválasztá azok közül a legjobbat, kardját megtörlé a vértől, mely sötét foltokat hagyott rajta, s visszament a kunyhóba, lovát fékjénél vezetve.

– Köszönöm a rossz hireket, monda ottan az öregnek. Majd ha visszajövök ismét, én jókat hozok cserébe.

– Midőn bujdosó valék, te nekem testvérem voltál; majd ha egykor király leszek, te nekem királyném leendsz.

– Majd ha az a hir fog járni, hogy a kerek ég alatt legvitézebb nép a persa, és az egész persa nép közt nincs nagyobb hős Perozesnél!

Azzal búcsút inte nékik, fölveté magát lovára és elnyargalt szemeik elől.

VI.

Egész Ktesiphon faláig jött az armén sereg, itt találta szembe a persát, melyet az ősz Bahram maga vezérlett.

Tiridat zászlóira kutyák, macskák voltak festve, miknek Perozes feje volt adva, s a főzászlón, melyet Tiridat maga hordozott kezében, a persa királyfi asszonyruhába öltöztetve volt látható, kezében guzsalylyal és orsóval.

A csata megkezdődött, Bahram nemes haraggal vezérlé seregeit az arménokra, de az évek megfogyaszták karjainak erejét, s az örökké győztes hős, kit soha sem látott ellenség futva, tapasztalá e csatában, hogy kardja nem vág oly mély sebet többé, miként harmincz év előtt, midőn Giubinnak nevezték el, mivel karja oly erős volt, mint a kemény faág, s midőn a hyrcani sziklák közt tizenkétezer bajnok élén megállítá a nagy khán négyszáz ezernyi seregét, s megölte őt és fiát és szétverte seregeit, hogy a Pule-Rudbar oldalain omlott a vér, mint a patak. Hajh, azóta -107- sok év lefolyt, a kemény fát megőrlék a férgek, s Bahramnak meg kellett érnie a szégyent, hogy fülébe hallja dörögni ellensége gúnyszavát.

– Ha te Giubin vagy a kemény fa, én meg Tiridat vagyok, a tüzes villám, mely téged ketté hasít.

Bahram látta őt mindig közelebb jönni, legjobb lovagjai egyenkint hullottak el az armén óriás kardcsapásaitól, ki a szégyenhirdető zászlót magasan tartá egy kezével, másikával pedig elolta mindenkit, a ki azt ostromolni elé állt.

Végre az ősz király maga huzá ki kardját, s szembekészült ellenével, vagy lemosni fia gyalázatát ellene vérével, vagy megtetézni azt magáéval.

– Számláltasd meg ősz hajszálaidat Bahram király, midőn ellenem jösz, kiálta rá gúnyolódva, s megpörgeté súlyos kardját, melyről a persa vitézek legjobbjainak vére folyt, és legyen ég és föld tanúm, hogy nincs gyávább nép a persánál, s az egész persa nemzet közt nincsen gyávább Perozesnél.

E pillanatban, midőn a persa csatárok szégyentől leveretve, hátrálni kezdének, vad üvöltés támadt a hadsorok között, s az ellenség sorain keresztül egy ifju lovag láttatott keresztül törni, pánczél nem fedé tagjait, sem homlokát érczsisak, meztelen karjai fel voltak gyűrve, s hajfürtei repkedtek szabadon.

Az armén had a harczok istenét hitte alászállani, mint a pozdorja tört össze csapásai alatt lándzsa és paizs, s a kire egyszer ránézett, az nem látta meg szemeivel többet a napot.

– Velem állj szembe Tiridat! kiálta a bajnok rettentő hangon, mely mint a mennykőcsattanás a harangszót, úgy harsogá túl a csatazajt.

Senki sem ismert reá. Ez arcz Perozesé volt, de ez ádáz indulat csak egy Nimrodé lehetett, saját édes atyja Bahram sem vélhette őt fiának; tán valami Amshaspand 4) -108- ez, ki emberi alakot ölte? vagy egy sírból fölkelt hős, kit a szégyen fölébreszte onnan?

– Nincs ellened több, csak én! kiálta a lovag Tiridathoz érve. Jól befedd magadat paizsoddal, ha az ércz eget magadra vennéd, e kard azon keresztül is rád találna.

Mindketten megsarkantyúzák lovaikat, a föld döngött rohanásuk alatt, a mint összerontottak. Tiridat előre feszíté hosszú kopjáját, melyről a csúfos lobogó csüngött Perozes meggyalázott alakjával, de az ifju elkapá balkezével a dárdát, s annálfogva közel rántva magához ellenét, kardjával egy irtóztató csapást mért annak öblös paizsára.

Tizenhat bivalybőrből készült a kemény vért, s négy sor ezüst lappal volt borítva, kiverve aczélszegekkel, de ez egyetlen csapástól szerte szakadt a bivalybőr és ezüst lap, s Tiridat jó öblös paizsát két darabban látta lefittyenni karján.

Ijedten bocsátá el egyszerre dárdája nyelét, melyet ellene vasmarkából nem birt kifacsarni, s kardot rántva kezde víni.

Az ifju csapkodott reá jobbról-balról, sűrűen hullottak csapásai Tiridat vállaira, oldalára, míg a villámsebes kard szikrákat vert ellene kardjából, félrecsapva annak ütéseit.

De Tiridat tagjait erős lánczszem pánczél óvta; a hires Misdas készíté azt egykor Psammis király számára, aczélsodronyból, lánczszemekből, egymásba font csillagokból, és sem dárda, sem kard éle keresztül nem járt azon. A persa ifju hasztalan paskolá ellenfelét, legkeményebb csapásával sem tudott sebet nyitni rajta.

– Mit pazarlod szép erődet? engem nem fog a kard éle, engem bűvös tóban fürösztének születésem órájában, s kard és nyil meg nem jár engem.

– Ha kard és nyil nem jár téged, szólt a persa, meglássuk, -109- a buzogány nem jár-e? s a mint balkezében volt az elragadott zászló, végén nagy nehéz rézgombbal, megcsóválta azt feje fölött, s lecsapott vele Tiridatra.

Mint a nehéz istennyila jött süvöltve az ütőgomb, s bár Tiridat ellene tartott kardjával elhárítá azt fejéről, az ütés mégis megérte, alácsúszva a kardon, s őt úgy találva oldalba, hogy sziszegve hajlott félre.

Megfordítá erre lova kantárát Tiridat, s seregei rémületére futni kezdett a persa bajnok elől; de ez sem volt nála restebb, a dárda buzogányával mindenütt üté ellenét, bőrét nem sérté a fegyver, de csontjait törte össze, végre leesett lováról, s a mint lehullott sisakja, a persa ifju odaszökött, s egy kardcsapással levágta fejét.

Az armén sereg elrémülve kezde futni; a diadalmas bajnok pedig végig nézé a kezében maradt zászlót, s mosolygva tekinte végig a reá festett gúnyképen, azután föltűzte a dárda hegyére ellensége véres fejét, s úgy emelve fel a zászlót, felkiálta:

VII.

Diadalünnep volt Persepolisban, az ősz Bahram király élte legszebb napját ülte: egyetlen egy fiának diadalünnepét.

A mit sem bölcsek, sem a máguszok ki nem tudtak vinni, az ifju lelkének megnemesültét, e csodát Bahram egyedül az istenek hatalmának birta tulajdonítani.

Örült, vigadt az egész nép, mert az ifju királyfi jó volt és nemesszivű, s a milyen szép volt alakja, olyan szép lett lelke is.

A király maga mellé ülteté jobb felől, valamennyi satrapái, bölcsei és máguszai előtt és monda neki:

– Kérj tőlem a mit kivánsz, s bárha országom kérjed is, esküszöm, tiéd legyen.

– Nem kérem én országodat, szólt Perozes. De van -110- Persepolis mellett egy kerek erdő, még ez erdőt sem kérem tőled, abban van egy kisded tó, annak partján kis hajlék áll, még e hajlékot sem kérem, hanem abban lakik egy vén halász, kinek egy szép leánya van, a kit Artemisnak hívnak, ezt a leányt add nekem nőül.

De Bahram élesenlátó lelkével rögtön megérté a csodát, mely fiának lelket adott, az örök titkú szerelem az, kivel isten megosztá a teremtés hatalmát, hogy alkosson új világokat.

Bahram nem felelt fiának, elbocsátá őt maga elől, hanem a mint Perozes eltávozott, a bölcsekhez fordult a király:

VIII.

Szerte járt már az örömhir az országban, hogy nincs nemzet, mely a persánál vitézebb, és az egész persa nép közt nincs nagyobb hős Perozesnél.

A hir elhangzott a kis halászkunyhóig is, s a szép leány megemlékezék e szóra, melyet a búcsúzó ifju monda neki, hogy ekkor fog visszatérni.

Egy napon fényes kiséret érkezett a kunyhó elé a királytól, kik Artemist atyjával együtt pompás öszvérekre ültetve, felvitték Bahram elé.

A leány szeme elvakult a pompafénytől, mely a palotából mindenünnen eléragyogott, koronás fejedelmek voltak a királynak még fegyverhordozói is, csillogva aranytól és drágakövektől, de mind ennyi fény között is meg tudott a lányka látni egy egyszerűen öltözött ifjut, ki ott állt a többi satrapák között, azok közül csak fénytelen öltözete által tünve ki. Ez volt az ő ismeretlen ifja, a névtelen királyfiú. -111-

A király megnézte a leányt, megfogá annak kezét, s trónjához vezetve szólt:

– Szép hajadon. Egyetlen fiam sokáig lélek nélkül élt a világon és senki nem volt képes őt meggyógyítani. Ekkor megláta téged, s látásod lelket öntött bele, ő vissza lőn adva nekem, honának és önmagának, im most viszont, én és a hon, és ő maga te néked adjuk őt, hogy ha boldoggá tevél bennünket, e boldogságban részesülj te is, s az életet, mit te neked köszön, hadd oszsza meg veled.

– Oh nagy király, istennek barátja! nagy tisztelet, a miben részesítesz, ámde én fiadat nem ismerem, még nem is láttam soha; hanem itt satrapáid között áll félrevonulva egy szegény száműzött királyfi, kit szivemből szeretek, s a milyen boldogság lenne másnak fiaddal a trónt megosztani, oly boldogság énnekem ő vele megosztani a puszták tanyáját.

A király megzavarodva kérdezé: ki legyen az? s Artemis remegve mutatott Perozesre.

Mindenki szeméből kicsordult a köny. Perozes elragadtatva rohant kedveséhez, s keblére ölelte őt és nyájassággal halmozá el.

– Én magam vagyok Perozes! Miattam megvetéd a trónt, általam legyen az tiéd.

És a historia bizonyítja, hogy jobb, bölcsebb és vitézebb királya nem volt a persa népnek Perozesnél. -112-

HYPPONA ROMJAI.

Ki tanítja az elhagyott virágot kinyilni, melynek magvát vándor madár vagy eltévedt szellő veté el avar pusztaságba, mely virágot nem látott soha? Egyedül nő az ott fel vad szél fuvalmainál, meddő füvek között. Bámulva áll meg előtte a pusztai vad és nem meri bántani, testvérét sem a pusztai szél, sem a vérivó vad nem látta még soha. És az mégis kivirágzik, kinyitja kelyhét reggelenként s összecsukja alkonyatkor, s mikor minden virága lehervadt, megsárgul és elhal, röpülő magvait széthordják a szelek.

Ki tanítja a szivet szeretni? ki mondja meg neki, hogy a szerelem a lélek virága, mely nyilni kezd, ha tavaszát érzi? Ki tanítja meg őt félni a haláltól, mely megjön, ha a virágok lehervadnak? ki tudatja vele, hogy ama távol kékség, melynek homályába, ha meghal, a virág röpülő magvait a szellő átviszi: a boldog túlvilág?…

Messze, messze, hová a vándormadár megy, ha az ősz ködeit érzi; honnan a tavasz jő hozzánk, mely nálunk csak vendég, ott örökös lakó; sziklás tengereken, sivatag homokpusztákon túl, hová csak elvétve téved emberi láb nyoma, elvadult ligetek közepén ott feküsznek Hyppona romjai.

Nem beszél történet az összedűlt falakról, húsz mértföldnyire a szomszéd sivatagban sárból vert kunyhók szorultak egy vár közepére rabló beduinfaluvá, ezeknek ősei nem építék az omladékokat; hetekig mehetni bármely irányban a pusztán keresztül, egyes tevenyájon vagy nyomorú föld alatt lakó troglodit csoporton kívül semmi sem környékezi Hyppona romjait. -113-

Tán még akkor más emberek éltek, midőn ez óriás gránittömegek falakká épülének? vagy tán tenger feneke volt a sivatag, melynek legmélyében tengeristenek építének csodás palotákat, s azoknak romja ez, mely pusztán maradt, midőn a világfordító változás a tengert más helyre parancsolá, s fehér csigahéjakkal ellepve sivatagnak hagyta hátra a tenger fenekét, melyet ha öntöznének, nem fű és virág, hanem corallok és csodás polypok teremnének rajta?

Csodás faragványok látszanak még most is e romok kövein, oly alakúak, minők többé nem léteznek; emberi nyelv nem mondhatja ki, nem irhatja le azokat, még a füvek is másformák, melyek e romokat benőtték, melyek alácsüggnek piros indáikkal, fehér harangvirágaikkal a magas kövekről, mint a növényország csodái; virágzó tarka tövisek, oroszlánfejű haragos-sárga virágokkal, melyekből kettős piros nyelv nyúlik messze elő; levéltelen tüskés növényi kigyók oldalt kinőtt piros virágbimbókkal, nagy sárga virágok, melyek a nap felé fordítják sugáros tányéraikat, ezüstlevelű fák, sárga virágocskák, sötétpiros bogyók elszórva fehérlő lombjaik között; ismét más növény: egyik levél a másikból rendetlenül kinőve s oly csodás sárga pontokkal tarkázva, mint egy leopard, hosszú sárga fürtei a vadselyemnek, s a keleti liliom kardos levelei s számtalan neme a fölfutó folyondárnak, mely az olaj- és vad mandolafák bokrait egymáshoz kötözi; néhol a falakról cseppenként fehér nedv szivárog alá, húsos levelű virágok izzadják ki azt a forró verőfényben, melynek melegére néha egy-egy kis aranyzöld gyik búvik elő a virágbozótból, egyetlen élő lény, mely e romokat lakhelyül választá.

Gyönyörű kilátás esik e romok ablakain át. Egyfelől a sík homokpuszta, sárga elenyésző látkörével, melyen a fata morgana néha fölfordított légalakokat mutat. A sivatag szélén magas pálmák, miket a pusztai szél ingat. Keletről ismeretlen hegyláncz; a szines távolban hegyek és völgyek váltják fel egymást, mik körül a leáldozó nap festői nimbuszt lehel; a legközelebbi hegy sötétkék, amaz -114- túl rajta lilaszín, világos zöld liget zománczczal, s a melyik legközelebb van a naphoz, az bibor és narancsszín, teteje égő arany. Majd ha leáldozik a nap, túloldalon feljő az ezüst hold, átnéz a romok ablakain, s az idegen ég ismeretlen csillagai kigyulladnak. A gönczöl-csillagok alig tünnek föl a láthatáron, oly távol van innen az észak.

Ritkán látogatják meg e tájat kiváncsi utazók. Többnyire, kik a világ minden ismert szegletét bejárták, unalmokból vetődnek ide, hacsak nem túlságos ismeretszomj hajtja e járatlan, ismeretlen földre. Többnyire valamely ismert folyam eredetét fölfedezni törekvők tévelyednek e nagyszerű romokhoz, kiknek azután évek mulva csak holt hirét hallani; elvesztek, nem tudni, hol és hogyan? tán az örökké tartó pestis ragadt rájok az ég alatt, vagy a sirocco szele temette őket el a homokban, vagy eltévelyedtek a pusztában s elvesztek szomjan a feleúton, vagy a tigrisek tépték széllyel, vagy a vad rabló népek gyilkolák le fényes gombjaikért? Hosszú és veszélyes út egy ismeretlen czélhoz.

Évek előtt élt e romok között egy fehér hajú, fehér szakálú agg. Egyedül, társtalanul lakott ott, ritkán járt ki onnét, de ő hozzá gyakran eljártak a szomszéd barbarok, ha bajukat érzék; ő csodatevő gileadi balzsamot osztott nekik, mely az amyrisfa sebeiből csepeg; azok pedig ruháit csókolák, azt hitték, hogy az használ valami ellen.

A köznép szentnek tartotta őt, a mi egyébiránt oly országban, hol a fehér kutyát és a tarka menyétet s a fekete békasót is szentnek tartják, nem valami különös megtiszteltetés az emberre nézve.

Nagyon egyszerű életmódot viselt. Ha a fügefa virágzott, az olajfa gyümölcsei értek, s ha az olajbogyók elfogytak, a fügefa váltotta fel azokat. Ebből állt egyszerű tápláléka. A sesamvirág tölcsérei minden reggel tele estek friss harmattal, s ő neki évek óta a harmat volt rendes itala. Évenként két hónapban nem virágzott a sesam, -115- akkor mértföldeket járt a keleti hegyek felé, hol az egyetlen pusztai forrás volt, melynél a vándor nomádok itatták tevéiket; innen kellett hordania ivóvizet.

Egy terebélyes vén olajfa alatt lehete őt rendesen ülve látni, melynek dereka körül egy ezüst öv volt kötve, mely kissé tágabb volt a fa vastagságánál; rendesen két gömbölyű domb között ült, az egyik magasabb volt, a másik kisebb. Az a két domb tele volt virággal, s ő reggeltől estig nem szünt meg e virágokhoz beszélni, vigan, szomorúan, egyenkint sorrul-sorra elértekezett velük, s azután ha beszédét végezé, figyelmesen viselte magát irántuk, mintha azok visszafelelnének neki; hallgatott, örömét mutatta, mintha igen szép dolgokat mondtak volna neki a virágok, vagy elbúsult, el kezde sírni, ha megszomorították. Este, mikor a virágok lassankint becsukódtak, búcsút vőn tőlük, elvonult omladékai közé, mint e mesés város följáró szelleme, s onnét számlálta a lehulló csillagokat.

Régtől élhetett már; senki sem emlékezett születése órájára, senki sem látta őt fiatalnak, a vele egy idős czedrus is száradni indult már s az üstökös csillag, mely vele fiatal korában együtt virrasztott néma éjszakákon, ismét visszatért százados útjából, s őt mégis itt találta; csak szakálla lett hosszú és fehér ez idő alatt, mint az üstökös csillagé.

Egy-egy szál hulla ki néha az ezüst szakállból. Azt a pusztai vén egy kis domb alá temette. Napok mulva azon a dombon a vad selyem-virág, a keleti árvalányhaj kezde felsarjazni; hosszú fehér selyem szálai úgy lengtek a szélben, mint egy szent asceta hófehér szakálla.

Egyedüli ünnepnapjai voltak életének a napfogyatkozások. Edzett, gyémánterejű szemeit nem vakíták annak sugárai, bele mert nézni és meglátta benne puszta szemmel a foltokat, s éjjel meglátta a legparányibb ködcsillagot a tejút közepében.

Szigorú életmódja hosszúvá, szinte elpusztulhatlanná tette életét, melynek folyását s tán változatait, örömeit s -116- búját nem mondá senkinek, csak virágainak; azoknak nyelvén pedig kivüle senki sem értett.

Ki tudja mi van ott a láthatáron alól, melynek hajlása nem hagyja gyanítani: tenger van-e arra, vagy magasló bérczek? ki tudja sejteni, e ránczos hideg arcz minő lehetett, mikor még piros volt s mosolyogni tudott?…

II.

Egy ütés a költő varázs-vesszejével! – A keleti táj, sárga pusztáival, szines hegyeivel, ingó pálmáival s égető egével eltünik, szelidebb virágok, szelidebb emberarczok hazájába jöttünk; az ismeretlen romok laktalan országa helyébe pompás paloták sorai merülnek föl, ködökbe burkolt óriás városok, keresztes templomaikkal, élénk népzajos utczáikkal. Az estimára hivó harangok zúgnak a városok fölött, a háztetőket fehér hó fedi, melyek az est sötétéből mint fekete lapra irt betük tünnek fel, a házak ablakai szerte világítanak, néha egy-egy csapat fekete holló kóvályog, zajt ütve a légben a közelgő hóförmeteg elé.

Farsang utója van: az utczákon bódult néphulladék űzi lupercaliáit, fényes teremekben az előkelő világ.

… Majd ha e zajgó örömhangos városok is oly hallgatag romok lesznek, minők azok ott messze délfelé, merre a vándor madár megy, honnan a tavasz jő, melyek épen oly ragyogók, oly népesek voltak! s úgy járnak őket is majdan látogatni egy most ismeretlen föld mívelt lakói, mint mi e rejtélyes omladékokat, s kérdeni fogják: mi volt e városnak neve? Ki hordta ide az omló tornyokat az elvadult erdő közepébe, ki lelke él e düledék alatt, hogy oly buján nő rajt a vadvirág?…

Tombolva szól a táncz-zene, a terem ezernyi légszeszcsillártól ragyog, a fehér márványfalak szines fátyolokkal vannak koszorúzva, mikkel tarka virágfonadékok ölelkeznek; a földig érő metszett tükrök arany rámáiról eleven -117- rózsakoszorúk futnak alá, a terem plafondján alabastrom angyalkák fonnak ezüst és carmin arabeskeket az ultramarin-alapon.

Mint az éjféli vihar, mely a maledivai puszta templomban olykor felhők nélkül világos holdfénynél megjelen, a kövek nyilásai vad dalt sipolnak, a fák sudarai zúgnak, a vihar közbe ordít, majd messze enyészve, haldokló nyögéssel vész el a fák között, a távol csalogány ábrándos énekét engedve hallani, s majd újra visszatér, mindig növekedve, mindig ordítóbban; letépi az erdei fák fürtös virágait, s a romok közt fehér és piros leveleket tánczoltat köröskörül; úgy zúg, úgy csapong a tánczok dæmoni zenéje, úgy repülnek a fehér és rózsaszin virágok a zene örvényében, pár pár után, könnyűk, mint futó tündéralak, mely a virágok fölött elfut, a nélkül, hogy a harmatot leverné rólok: mind megannyi menyasszony és vőlegény. Itt egy barna férfi szőke halavány leánynyal, mint zöld lomb fehér virág mellé kötve, amott barna lángszemű leány szőke ifju karján, mint égő rubinkő arany foglalatban, ismét két halavány együtt, mint égnek szemeik, keblök mint liheg, mint simulnak egymáshoz, délczegen, vagy szeliden, hévvel, vagy bájos negédesen; a táncz-öltöny mint repül, bűvköröket vágva maga körül röptében, legsebesebben a rózsaszinűek! A rózsaszinű öltöny könnyebben igéz és könnyebben fog rajta az igézet. Ki rózsaszinű öltönyt hord, valahányszor ruhájára tekint, eszébe jut róla a szerelem, e rózsaszinű ördög.

A zene mindig bódítóbban hangzik, a hangok mint pajkos dæmonok ragadják ellenállhatlan erővel, szárnyakat adnak a vigadónak; egyik álarcz a másikat kergeti, aranynyal, ezüsttel csillogó álarczok, mint az ezeregyéjszaka tündérei. Mit a legbizarrabb képzelet kigondolhat, szépet és meglepőt, tarkát, nevettetőt, képtelent: mindaz itt egy szemfényvesztő csoportban, mely mint a kaleisdoscop ábrái jön, változik, tarkul s mindig csodásabb, mindig meglepőbb képleteket mutat. Az ó és új világ minden izlésű -118- nemzetöltözéki: tarka mandarinok csengős süvegekkel, lógó bajuszokkal; karcsú mamelukok selyem kaftánokban, karjaikon egy-egy igéző termetű bajadert vagy hourit vezetve; idomtalan hordónyi termetek carricatur fejekkel; eszményített mythologiai alakok, köztök tarka arlequinek, a legsűrűbb tömeg közé fúrva magukat, s ismét egy-egy őshajdani pánczélos lovag-kép, s a több exoticus indus és eskimo álarcz között zsinóros prémmenték, s alföldi csikós ideálok, körülcsevegve sipegő nődominóktól, mint szines colibriktól a tarkán komoly virágok.

E tarka szivárványló néptömeg közt egy magányos alak tünik fel olykor, egy magas férfi, fekete dominóban; arczát fekete bársony álarcz fedi; egyedül jár, mindenütt van és senkit meg nem szólít; úgy lézeng elsuhanva ott, mint egy láthatlan léleknek eleven árnyéka; mindenki a ki rá néz, találkozik bántó szemei tekintetével; úgy látszik, hogy ez ember megérzi, ha ránéznek.

Fehér virágú jázminbokor mellett egy szerelmes pár ül. Szerelmes mind a kettő, mert igen halvány. Gyermekek még, kettőjük életideje együtt alig tesz egy férfiéletkort. Azt hiszik, hogy a jázminbokor, mely mellé ültek, mindent eltakart; szemeik – kék és fekete szemek, egyik a nappali, másik az éjjeli ég – egymás sugárait szíják; úgy fogják egymás kezét, mintha attól félnének, hogy valami fatum-erejű hatalom széttépi őket s azután hullani fognak végtelen távolba, mint a hold gőzköréből kiszabadult meteor, melyet a föld vonzereje ragadott magához. Az ifju ajkaihoz emeli a kedves szép kezecskét s megcsókolja azt, – nem: lelkét lehelli rá; a leányka egy fürtöt tép le a jázmin virágról s a tolakodó ajkak elé azt nyujtja védelmül; kedvese megcsókolja azt is, suttogva: oly halavány, mint a te arczod, s a megcsókolt virágot a leányka fürtei közé tűzi, annak fehér harangkái a leány arczához érnek; az ifju a visszaadott virágot érinti égő ajkaival, mely a leány arczához ér, s virág és leányarcz nem hasonlítanak többé halaványságban egymáshoz: epedő hold -119- után a rejthetlen szerelem hajnalfénye pirul át ezen… És a szerelmesek azt hiszik, hogy őket senki sem látja.

– Vigyázz, nézz oda! rebeg a leány összerezzenve, mint az érintett fájvirág levele, a mint a fekete álarcz messziről közelíte feléjök. Miránk néz!

– Tedd fel álarczodat, suttogja az ifju. Még csak néhány percz s azután e fekete szellem varázshatalma alól örökre mentve vagy. Nézd, ismét másfelé fordult, nem látott meg.

– Oh mint szédülök. – Ha ismét elvesztenénk egymást, egymásért üldöznének mindkettőnket és soha sem látnálak többet soha!

– Mutass nyugodt arczot; minden a percztől függ. A légszeszfelügyelőt megvesztegettem. A legelső jelre, mely a táncz kezdetén megszólaló zene lesz, az ilyenkor rendesen legnagyobb zavarban egy csapfordítással eloltand minden lámpát, – te ekkor vigyázz, nem messze hozzád balról égő szivar fényét fogod látni a sötétben, fuss rögtön oda, a többi isten dolga és szerelmünké…

Az ifju néhány perczre eltávozék; künn egészen új álarczot és dominót váltott, s alig lépett a terembe, egy mély suttogó hang nevén szólítá és valaki könnyedén a vállára ütött.

Hátra tekinte. Az árnyszerű álarcz volt. Az ifju hideg borzadályt érze végig futni testén, lelke legmélyeig hatott, midőn ez ember közellétét megérezé.

A megszólított leigézve állott meg előtte s kötve volt szemeinek nézése által.

– Én ismerem önt, s tán ön is engem. Én azon leánynak atyja vagyok, kit ön el akar szöktetni… Csitt! semmi zajt… Én nem szoktam találgatni. Vonuljunk itt egy mellékterembe, hol nem figyelnek ránk.

– Ne féljen ön tőlem, ifju ember, üljön mellém, ne remegjen, kivált ne én tőlem. Én szintúgy reszkethetek a sors előtt, mint ön; – ha lelkem látni kezd, szintúgy elhalaványul arczom, mint az öné. – Két év előtt még kétszáz mértföld választa el bennünket, s leányom és ön boldogok voltak, mert egymást nem látták soha. Oh én nagyon értem szavaim mindegyikét, s ha ön úgy értené, vére fagyna meg. E leány most önt szereti, már egy év óta szereti; és minő szerelemmel? azt csak én tudom, ki egy év óta látom, mint hervad el lassan beteg virág gyanánt; ki hallom minden fohászát, mikbe álmatlan éjjeken telesírt fekhelyén lelkét eltépi; ki könyeinek helyét arczán észreveszem s betegágyánál lázálmai szavát kihallgatom. Hiába akartam magammal elhitetni, hogy nem az; oh e szerelem a legőrültebb szerelem. – Nem jött ön soha ezen gondolatra, hogy miért kelle a sorsnak önt épen ide vezetni, hová semmi eszme, semmi vágy nem köté, nem vonzá ön lelkét, csupán azért, hogy itt találjon élethosszú szenvedéseinek kútfejére? miért kelle önnek én reám akadni? olyan szűk-e a világ, hogy mi ketten nem kerülhetjük ki benne egymást? vagy tán ha két különböző csillagban laknánk is, még onnan is össze kellene jőnünk egymást megrontani?… Én kerültem önt; midőn nevét hallám, elutaztam, hirtelen és messze, s leányomat boldogtalanná tettem ön miatt; e leány, kit úgy szeretek, s kinek annyival tartozom, mindennap háromszor imádkozott a halálhoz, jól tudtam, – és inkább hagytam volna őt mégis meghalni, mint hogy önt újra meglássa. Miért kelle önnek utánam jönni, s e leánynyal újra találkozni?…

– Uram! szólt Béldi, önnek beszédei elég rejtelmesek és ijesztők, fenyegetéseit azonban nem rettegem. Egy volna, a mitől félni tudnék: Irén szerelmének elvesztése, de ez ön bűvkörén kívül esik. Én nyugodt vagyok.

– És e nyugalom engem kétségbe ejt! Ha ön kitépné magát ez igézetből, menne messze, merre még világ van, hol ember, ki hozzánk hasonlítson, nem él többé, tán elhajthatná -121- fejünkről a rettentő fatumot, mely egy csapással mindnyájunkat kárhozottakká tud tenni.

– Ifju ember, ön most 21 éves. – Emlékezzék ön vissza, ez előtt 15 évvel, midőn egy este zivataros hófuvatos éjszakán önnek atyja, ki hivatalt viselt egyik erdélyi kisvárosban, önnek anyjával és önnel ment haza késői mulatságból. Egyik kezével önnek kezét fogta, másik karján neje támaszkodott. A szél fútt, az éji őr távol épen a két órát kiáltá éjfél után…

– Önnek édes anyja még akkor igen szép volt és fiatal; olyan szemek nem voltak a Székelyföldön, mint az övéi. Önt igen szerette az édes anyja, de férjét is szerette. Késő éjjel, midőn az utczán vezette nejét az ifju Béldi, hirtelen két álarczos férfi ugrott elébe, s mielőtt védhette volna magát, agyon szúrták, nejét elrabolták, és ön azóta nem hallotta anyjának hirét.

– Kicsoda ön, uram? kérdé irtózattal ugorva fel helyéből Dávid, s az álarczos karját megragadta.

– Nem jó önnek hozzám kézzel érni, monda nyugodt hangon az álarczos. Én ezt tudhatom, mert ön mióta erővel bir, szüntelen e gyilkos nyomait keresi, s titkát sokaknak felfedezte.

– Azért, hogy valahányszor ön a szerelem gyönyörei után akarja kinyújtani kezét, jusson eszébe azon végsikoltás, melyet elrabolt anyja ajkairól hallott, s valahányszor a szerelem álmairól akar álmodni, lássa meg lelkében haldokló apja képét s annak a friss havon szétomlott piros vérét.

– Ön boszúmra akar figyelmeztetni? Míg fiatalabb voltam, hagytam magamat üldözni e sötét eszme által, s legboldogabb reményem az vala, melyben a rabló vérébe -122- márthatám kezem. De nem akarta az ég. Már szinte nyomán voltam a gonosztevőnek, midőn a sors ez angyalt küldé éltem megváltójául; s azóta van szerelmem boszúm helyett, s azt tőlem nincsen ki elvehesse többé.

– És ha ön azon sikoltást még egyszer hallaná, ugyanazon hangot, ugyanazon szavakat: «Isten, mentsd meg férjemet!?»… Oh Béldi, menjen ön, míg nem késő, és kerülje a balsorsot.

– Úgy én leszek kénytelen leányomat megőrzeni… Itt rá a legfőbb idő. – Azt hiszi ön, hogy én nem látom meg a szemekben, az arczok vonásain a még ki nem mondott gondolatot? Tegnap este leányom e vigalomba kivánkozott, nem tudtam miért? Ő különben oly magánykereső, nem tudtam, hogy ön itt van. Ma este leányom megcsókolta kezemet, s én egy égető könyűt érzék szeméből kezemre gördülni. Ez a köny megmondta nekem, hogy leányom el akar engem hagyni, hogy e csók búcsúcsók volt. De nem fogok aludni.

E közben a teremben a zenéhez készülő hangszerek pengetése kezde hallatszani; Dávid hideg vérrel vőn ki egy szivart tárczájából s azt a lámpa lángjánál meggyujtá.

A fekete dominó eltávozott s a terembe sietve, egyenesen leányához indult, félszemmel Dávidra nézve vissza.

Alig ért a terem közepére, midőn a zene hirtelen megriadt, s e jelre minden lámpa, minden csillár kialudt, a termek végig pokolsötéten maradtak.

E vaksötétségben csak egy égő szivar vörös csillaga látszék vezérfényül csillámlani.

– Ragadjátok meg őt! ordítá egy kétségbeesett hang a terem közepéről. Ott – azon égő szikra! – ne hagyjátok az Istent így megcsúfolni!… Béldi, halld szavamat, megállj! őrült leendesz, az élőistenre esküszöm, ha e leányt érinted! – Oh – átkozott vagy! hörgé, midőn a szivar a sötétben elhajítva eltünt. Nem volt rá szükség többé. -123-

A zavar általános lett, – sikoltás, harag-ordítás, kaczaj, össze-vissza kiabált nevek chaoszi disharmoniája, botlás, tapogatás közt jobbra-balra futkosó emberek, törött orrok, tépett öltönyök, felforgatott állványok, zörgés, sikoltás mindenfelé; valódi pokoli tréfa.

Végre a rendőrség érkeztével néhány fáklya kezde újfényt deríteni a felfordult teremben, hol minden a lehetőségig legnagyobb zavarban volt. A terem közepén feküdt összegázolva egy fekete álarczos férfi. Ájult volt, s orrán és száján folyott a vér. Elrabolták egyetlen leányát…

III.

Semmi sem oly édes, mint a lopott boldogság! kilopni a világ közepéből a boldogságot s egyedül, magányosan elzárkózni vele; hogy senki ne tudjon róla, ne örüljön neki és ne irigyelje. Elzárkózni egy kedves szeretett nővel a legvadabb erdő közepébe, vagy elhagyott szigetbe, csendes, látogatatlan házba, s ott élvezni annak viszonszerelmét, – együtt nézni vele a nap és hold futását, s a nap- és holdfényben nyiló s hervadó virágot; együtt hallgatni a mezei madarak énekét s a téli zivatar süvöltését, együtt őszülni meg vele, s nem tudni arról, mi a széles világon történik, nem osztozni annak sem örömeiben, sem bánatában…

Ilyen hely a beszkidi Kárpátok egyik szakadéka, mely e hegyláncz legelhagyottabb részét képezi, körülövezve sűrű zöld erdőtől, mely fölfelé fenyvessé kezd válni.

Idomtalan síromladékok állják el az útat mindenfelől, itt-ott látszik egy-egy keskeny ösvény, mely mély partmosásokban, meredek sziklák gerinczein kanyarog tova, néhol egy-egy mohos fenyőfa dereka által folytatva, mely öles sziklahasadékok fölött keresztül dűlve természetes hidat képez a szédítő magasban.

A völgyekben néhol hallani távol tanyai ebugatást, s látni a fák közül felkanyargó kékes kémény-füstöt, de útra -124- alig akadni, mely a tanyához vezet; néhol a szélesebb havasér felett gondosan fentartott hidat láthatni és útat nem, mely rajta keresztülvinne; körül sűrű beláthatlan bozót, másutt egyes sziklai fal közepén vágott ajtó tünik fel, olyforma, mint az elhagyott aknák nyilása, mely előtt zöld a fű, s ha az ember esetleg egy-egy magányos ház elé vetődik, azt mind magas kőfal keríti, ablakai az udvar felé vannak fordulva, ajtaja zörgetésére senki sem felel.

Hány rejtélyes ember, hány különcz lélek lakja e vad tájat, kikről a világ nem tudja, hogy hová lettek? Hirtelen eltüntek, élet vagy halál nyoma nélkül, s többé hiröket sem hallá senki. Sötét misantropok, kik az emberi arcz látását kerülik; nehéz bűnökkel terhelt vétkezők, kik börtön, vagy vérpad elől szöktek ide e nagy börtönbe; üldözött szerelmesek, kik a világ örömeit s előitéleteit elhagyák, hogy sziveik paradicsomát megszabadíthassák; őrjöngő tudomány-fukarok, kik ide jöttek holt tudást gyűjteni, mintha féltenék az idő azon perczeit, melyben emberi ajk kérdéseire eleven szóval kell felelniök; bukott becsület rabjai, kik homlokaikon az örök gyalázat bélyegét viselik, kik a világra nézve mind meg vannak halva, s kik egymást nem látják s nem keresik soha. Egy-egy különcz regény mindegyik élete, tele bámulatos eseménynyel s csodás sorsfordulatokkal, miket nem tud meg senki, nevük és emlékük holt a világ előtt.

E környék pórlakosainak főnyerészetük ily világfutóknak szűk lakhelyeket és szűk élelmiszereket szolgáltatni s további kilétükről nem tudni semmit. – Ha itt-amott egyes kecskéket őrző pórfiura lehet akadni, az gyakran tíz kérdésre sem ad egy feleletet, azt is csak nyámogva, kitérőleg; úgy látszik, hogy mindjárt megismerik az idegent és félnek tőle.

Egyikében e környék legszebb helyzetű tanyáinak, melynek zárt oldala gondosan irtott erdővel, ablakai meredek, megjárhatlan mélységgel voltak szomszédosak, lakott néhány hónap óta az ifju szerelmes elszöktetett kedvesével. -125- Az ilyen üldözést kerülő szerelmesek rendesen nem szoktak örökké itt maradni; az üldöző apa, vagy férj kiengesztelődik, vagy meghal, akkor ők is visszatérnek a világba, s ezért ideiglenes lakásaikat mentől kellemesebbé szokták idomítani; nem úgy, mint kiket sötétebb eszmék hajtottak ide, s kiknek kunyhóit az által lehet amazokétól megválasztani, hogy míg ezek sötét, elhagyott kinézésüek, amazok gondosan ki vanak cziczomázva; a falakra virágok vannak felfuttatva, a tetőn a fülfü rózsái virágzanak, a dúczon galambok tollászkodnak s a kéményen gólyafészek terjeng, az ablakban házi madár énekel, s az ereszen komolyképű macska mosdik vendégekre várva.

Milyen kevés kell boldog embernek arra, hogy szerelmes legyen, milyen kevés kell szerelmes embernek arra, hogy boldog legyen! A boldogság mindenütt kikelti a szerelmet, mint a nap a virágot, s a szerelem mindenütt rá talál a boldogságra. A hajnal az ő számára veszi fel rózsafátyolát, az ég az ő számára hozza fel napját, csillagait; a föld ő neki termi virágait, az álmok legszebb képei őt látogatják meg, minden szép és ragyogóvá lesz, mihez ő hozzá ér. – Gyakran látni, mily jó kedvvel tud együtt kaczagni két fiatal gyermek; ha kérdenéd: min nevetnek? nem találnál benne semmi különöst; tán egy elbomlott hajfürt, egy eloldott csokor, egy elszalasztott madár, vagy elejtett gyöngyszem, vagy tán épen semmi az, és ők mégis nevetnek, jó kedvük van, boldogok, mert olyan a szerelmes.

De ne hagyjátok magatokat elcsábítani. A szerelem mámor és a mámor rövid. A szerelem istenimádás, s ki merné bevallani lelkében, hogy már nem fogja többé imádni az istent! Ki merné észrevenni, hogy szerelme hül? s pedig úgy szokott lenni. Kik a szerelemért áldozatot tesznek, ki nem kerülik azon időt, melyben eszökbe fog jutni, hogy ezen áldozat igen nagy volt, s ez a szerelem halála, – ezentúl elfogy az, mint a hold, alászáll lassanként, mint a délpontját túlhaladt csillag… -126-

Tavaszi este volt, az ég piros alkonyában csoportló vándormadarak röpdöstek fehéren feketén, melyek a tavasz előérzetével jöttek messze vidékekről régi fészkeiket újra fölkeresni.

Béldi Dávid komolyan ült s szótlanul kis kertje gyepágyán, mely a háza előtti meredek mélység szélére volt rakva, néhány hónap ideje itt-ott szomorú vénség jeleit rajzolta arczára.

– Nem örülsz-e, nem vagy-e elégült, kérdé a kedves nő, halvány-piros ajkát ajka elé tartva, s nappali kék szemeivel szemébe tekintve; nem vagy-e boldog, mint én? s átölelte őt tapadó karjaival.

A férfi nem ölelte őt vissza, szemeibe nem tekinte, az ajk ajánlatát nem akará érinteni, a távolhegyeket s túl rajtok a lehajló eget nézte és sóhajtott. Ez vágy volt a világba vissza. Fogoly sóhajtása a börtön ablakából.

– Egészen itthon leendünk itt, mondá, a sóhajt észre nem véve, a hölgy a leghizelgőbb hangon; nézd, már ezek a kis fák, miket mi ültettünk, mint megnőttek; jövő évre tán gyümölcs is terem rajtuk? – a kis galamboknak is van már fiuk, – őszre talán?… s itt szivére tevé kis kezét, s oly szemérmesen mosolygott s úgy elpirult halavány kedves arcza.

Sirva ölelte őt magához ekkor a férfi, összecsókolta az ölébe borult főt, s midőn arczát az égnek emelte, nem örömköny, fájdalomköny ragyogott szemében.

– Miért ne lehetnénk boldogok? szólt édes rábeszélő hangon a hölgy, minden örömünk van, mit isten ingyen kegyéből ad, s ha nem osztozunk is más örömeiben, de más bajában sem. A természet szép, szebb, mint az emberek. Az isten közel van itt is. S ha a világ gyönyöreit kellene élveznem, azok csak lopnák tőlem az érzést, mely most egyedül a tiéd, helyet foglalnának szivemben, mely most egyedül a te szerelmeddel van tele. – Oh jó minekünk e magányban élnünk. -127-

– Most, de a jövő? Most még örömeinknek van túlsulya, de ha megjőnek a bánat évei!…

– Nem értelek. Nekem csak az lehetne bánatom, ha nem szeretnél, vagy meghalnál.

Mit? Nézd, milyen szép magas ez a bércz: mikor ilyen szép alkonyat volna, megvárnám, mig feljön az első csillag, akkor felállnék e szirt szélére, fölnéznék az égre, egy fohászt az istenhez és a te nevedet, s azzal lehullanék, s mindennek vége volna.

Dávid ijedten kapta karjai közé a szirt szélén lebegő hölgyet. – És az, kit isten angyalul külde le hozzánk, hogy az égből bűneink bocsánatát hozza hirül?…

– Miért átkozod őt? ő jó ember, de szerencsétlen; szerencsétlensége: hogy azokat kénytelen élethalálra üldözni, kiket életénél jobban szeret. – Te nem ismered őt.

– Bár ismerném. Bár letéptem volna álarczát, midőn először és utószor találkoztam vele, hogy ráismerhetnék a más világon, ha az isten szine előtt fog sáppadozni, s ott is visszaátkozhatnám azon kárhozatért, melyet fejemre esküdött.

– És az enyimre is. S még sem volt előttem az apaátok oly iszonyú, mint a mily szép volt a te szerelmed. Pedig én leánya voltam, és engem is megátkozott.

– Átkát kinevetem, de üldöztét is. Vesztegeti a birákat, hogy nyomunkba jöhessen. Nevemet úgy beszennyezé, hogy azt soha ember nem viselheti többé, s orczátlan volna az a nő, ki bevallaná, hogy valaha engemet ismert. Titkoltam eddig előtted, de kell, hogy te is megtudd és megátkozd érte. E napokban, midőn vidéki kémkedéseimnél a legközelebbi mezőváros egyetlen fogadójába fáradtan betértem, s titokban kutatám, hogy nem szólanak-e rólunk valamit a lapok, melyek ott a tekeasztalon elszórva -128- hevertek: a legelsőn, mely kezembe akadt, nagy torz betükkel nyomva láttam meg nevemet. Mintha hivott ördög állt volna elém keresztbehányt idomtalan lábaival, ez undok betükben saját nevemtől megundorodtam. Gondolkoztam róla, hogy elolvassam-e, mi rólam irva van? Melynek tudása hónapok óta gyötört, most kezemben van; elolvassam-e? Nem kell, nem akarom, gondolám s elvetém olvasatlanul… Oly könyünek éreztem utána szivemet, mintha egy ördög csábító bűvkörét törtem volna szét magam körül s könnyebbült lélekkel vevém kezembe a másik lapot s beletekinték; oh pokolkárhozat! ott ismét az én nevem, ismét ez undok szétficzamolt betük; a harmadik, a negyedik mind, mind az én nevemet mutatva; mindenütt e pokoli szörny fekete fogai vigyorogtak reám!… Daczolok veled, utált, rettegett rém, gondolám megtörve rettegésemet. Daczolok veled, hadd lássam, mennyire tudják az emberek az ördögöt játszani? s hadd nevessem ki őket érte, a nyomorúakat! s elolvasám egyenként mind, mind, a mi rólam irva volt; arczom lángolt, midőn hozzá fogtam, s szivem kezde fagyni, midőn elvégzém; soha, soha nem féltem ennyitől. Hittem, hogy szívem mélyébe fognak markolni saskörmeikkel; hittem, hogy nevetségessé fognak tenni, hogy pellengérre állítják érző szívemet; hogy rajta minden vigyorgó suhancz egy seprücsapást tehessen, s minden szenteskedő falusi ártatlanság átszurdálhassa mindennapi lelke gondolatait kisérő kötőtűjével; hittem és féltem tőle, hogy téged is gyalázni fognak, hogy nyilván, örök bélyeggé nyomatott betűkben fogják ártatlan fejed fürteit lenyirni, s a nyilvánosság piaczközepén, a szégyenközön, ecclesiát követtetni veled szerelmedért, melynek még vétke is szentebb és tisztább, mint az ő esteli imádságuk; de ők mindezt nem tevék. Hallgatának szerelmem felől, nevedet elhallgaták, hanem mint éjjeli rablót pellengéreztek ki, kinek nevét s alakleirását minden faluvégen, minden utczaszögleten olvassa a szájangó csőcselék: ki egy hölgyet erővel elrabolt; nem, -129- mert szerette, hanem hogy drága ékszereit ellopja! Boldogtalan te! ki egy fuvarosnak, hogy sietségét megvásárold, gyémánt melltűdet ajándékozád, tanúbizonyságot tettél ez által ellenem! s most nem mint nőcsábító, hanem mint nyomorú zsivány vagyok kihiresztelve, kit, mihelyt megismer valaki, elfoghat, vasra verethet, megölhet! – a mi mindegy – élő vagy holt fejem díja 100 arany.

– Iszonyú, a mit mondasz, de engem ez sem bánt! hadd higyje a világ, a mit kedve tart; mi kívül vagyunk rajta, s ha valaha idáig látna szemeivel, s kezei utólérnének rejthelyünkben, egy szavam levenne rólad minden vádat, egy szavam, melyben megvallanám, hogy önkényt, szivem akaratából követtelek.

– De e szót nem mondhatnád el soha. Ki tudja, mi oka van azon embernek arra, hogy bennünket még most is, mikor már semmit meg nem történté nem tehet, őrült erőszakkal akar elválasztani? Te soha sem látnál többé engemet, soha sem hallanál rólam semmit. Elitélnének a külszín után, és nem volna, kinek megmondanod, hogy ártatlant itéltek el.

– Oh iszonyú apa! Kényszeríteni fogsz, hogy kétségbeesésem perczében halálodért imádkozzam.

– S ezen ember nevezi magát apának! soha, soha nem volt neki gyermeke; lopta idegen bölcsőből leányát: hogy legyen kit vénsége napjaiban kinoznia… Ismerted-e valaha anyádat?

– Soha. Gyakran kérdeztem őt apámtól, hogy hol van? Ilyenkor arcza kétszerte sötétebb lett, félénken körültekinte, mintha lelket érezne közelében, s szomorúan monda: meghalt, igen, meghalt; s ha kértem, hogy vezessen el sirjához, azt felelé: messze van, igen messze! s ilyenkor oly merően, oly sokáig nézett rám, mintha gyanakodó szemeivel lelkem fenekére akart volna látni. Nem tudom miért? de ha sokáig nézett rám ily merőn világos szemeivel, rosszul lettem bele. Egyszer egy szép fiatal hölgy arczképével ajándékozott meg; azt mondta, -130- hogy ez volt anyám. Ha ez volt, úgy igen jónak kellett lennie, szemei oly szépek, oly nyájasak voltak, annyi bűbájt, annyi andalgást csak a te szemeidben birok föltalálni.

Dávid hirtelen önkénytelenül összeborzadt. Valami ismeretlen fagy állta el egy perczre szivét. Az ember, ki sokat tépelődik a sors titkaival, sokszor érez ily futóborzadályt; mintha lelke szemei egy perczre megnyiltak volna s látta volna az egész világos jövendőt, melyet rémültében, mielőtt öntudattá tehetett volna, újra elfelejte. Tán azon szót hallotta ilyenkor kimondatni, mely jövendőjének átka leend, s melyet újra elfelejte? tán azon csillagot találta meg az ég miliárd fénye között, mely sorsát vezeti s melyet, mielőtt megjegyezhetett volna, újra elveszíte az aranyporral hintett ég csillámai között; tán azon helyet lépte át, hol egykor sírja domborulni fog!…

IV.

Tavaszszal, a vándor madarak jöttével, egy reggelen vén gólya szállt le a kis magányos ház kéményeire, megigazgatá piros orrával régi fészkét, helyet vert magának fekete szárnyaival benne, azután ismét körülröpködte a háztáját, mintha arról akarna meggyőződni, minden úgy van-e még, mint a hogy őszszel itt hagyá? Ebben megnyugodva, lebocsátkozék ismét a kéményre, s ott féllábon állva, egyszerű kelepléssel mondá el ünnepélyes üdvözletét ifjukori szállása helyének, s végre leröppent a kisded udvarra, s patheticus komolysággal lépdelte végig annak ismert hosszaságát, orrának és magatartásának ünnepélyességét semmi könnyelmű kedélykitöréssel nem kisebbítve, mint ezt a kevesbbé hidegvérű fecskék szokták tenni.

Dávid ablakából nézte az otthoniasságot affectáló szelíd állatot, s vevé észre, hogy midőn az olykor szárnyát meglibbenti, alatta valami piros iszák tünik elő. Kiváncsi volt megtudni, mi lehet az? s kiment hozzá; a gólya, a mint -131- az ajtót hallá csikorogni, magas leereszkedéssel tőn egy lépést felé, s orrát függőleges állásba hozta, egyet kettőt pattantva vele, mi gólyanyelven különös megtiszteltetés jele lehet; de midőn ez idegen ifjut meglátta, visszahökkent, kettőt hátra lépett s félszemmel rásandítva, bölcsen végig nézte, azután orrát magasra fölemelve, nyakát kinyújtva, nemes lenézéssel félre fordult tőle és fölrepült ismét a kéményre. Ott azután napestig kelepelt, estefelé egy eleven kigyót kegyesen lenyelvén, elnémult s késő éjig elmélkedék féllábon állva a világ mulandóságáról.

Dávid végtelenül kiváncsi volt megtudni, hogy mit viselhet e tudományos állat szárnyai alatt? de az oly híven látszott megőrzeni a fidei commissumot, hogy semmi hizelgéssel nem lehete lekötelezni annak átadására.

Egyszer azonban meglátta a komoly madár a fiatal hölgyet az udvaron, s rögtön különös galant arczkifejezéssel szálla le hozzá, nyakát mélyen lehajtotta előtte, szárnyaival legyezé oldalait, orrával kelepelt; egy szóval rendkívül kezdte neki a szépet tenni; a hölgy elértve a bókot, szinte nem maradt adós: kisded tenyerében egy marok tengerit nyújtva a húsevő madár elé, mit az alázatosan megköszönt, s a dologból épen nem látszott viczczet formálni. A hölgynek eszébe jutott ekkor férje kiváncsisága, s közelebbről kezde hizelegni a szelíd állatnak, megsimogatta annak hegyes fejét, mire a madár lehető legnagyobb grácziával hosszú orrát végig fekteté a hölgy tenyerében, s önkényt hagyá szárnyát felemelni, s az alá kötött rejtélyes csomagot leoldani, azután ismét fölröpült s egész nap nem szünt meg kelepelni.

A hölgy gyermeki örömmel futott férjéhez a madárajándékkal, mit az tán messze Indiákról hozhatott magával, s Dávid felbontva a piros hólyagba burkolt csomagot, abban egy hosszú fehér pálmahárs-szíjat lelt, teleirva csodásnál csodásabb ismeretlen kék és zöld betűkkel. Ebből természetesen egy betűt sem értett; hanem eszébe jutott, hogy mielőtt ők e házba költözének, egy maniacus -132- régiség- és természet-buvár lakott abban, ki ugyanott meg is halt, s ki hihetőleg e vándor-madár által levelezett távol tartományok lakóival.

A gerendák között elfelejtve, összepenészedve hevertek a holt tudós iratai, hosszú élet tudományos törekvésének eredménytelen töredéke. Dávid vágyott tudni e szavak értelmét, vagy tán fátuma hajtotta őt eddig nem tudott titkok leleplezésére…

Nagy csomó szárasztott virágok, rejtélyes arab és chaldei kéziratok, keleti nyelvek vastag szótárai s egyéb halomra hányt sárguló hieroglyph képek között, végre ráakadt ama pálmafoszlányokra, melyeket hasonló iszákban, hasonlóúl tele irva 30 év óta küldözött, a kihaló s újra támadó vándor gólya-nemzedék által, az ismeretlen más világrészt lakó.

E foszlányok egy pergamentbe kötött kézirattal voltak összekötve, melynek egyik táblájára nagy betűkkel irva volt: «Al-Hyas-Otber jegyzetei».

– «Harmincz éve (így kezdődik a kézirat), mióta Al-Hyas-Otbernek a vándor madaraktól leveleket küldök, s tavaszszal ugyanazok által leveleket kapok tőle.

Eleinte csak azt akartam ezen levelezés által kifürkészni: hogy vándormadaraink hol szoktak telelni? később azonban maga azon ember, ki e jó szerencsére bizott s három rendbeli napkeleti nyelven irt leveleimre válaszolt, kezde rendkívül érdekelni.

Legelső levelében rögtön barátjául fogadott s ennek megerősítésére egy ambramézgából készült pecsét alá szakállának három szálát oda ragasztá. Szakálla már ekkor is nagyon ősz volt.

Lakása valahol Abessinián túl, Afrika belsejében, a Niger és Senegal folyók eredete körül lehet, hol a hajdani boldog Hyppona feküdt, melyről egy carthagói évkönyv tesz említést, s hová oly sokan szöktek el Carthagóból, hogy halálbüntetés alatt kellett megtiltani e város nevének említését. -133-

(Megjegyzendő, hogy ez nem azon Hyppona, mely simplex i-vel iratik, s melyet az egyptomiak építettek Psammatich pharao alatt, a hol jelenleg a legtöbb csoda készíttetik, – s létezése inkább csak a körülményekből vont hypotheticus gyanú, mint topographiai bizonyság.)

Ezen mélyen rejtett országot, melyet térképeinken – környékével együtt – fehér, beiratlan fóltul találunk s csak úgy sejtjük, hogy itt vagy amott létez? szomszédaik szentországnak hivják, mire azon uralgó körülmény adhatott nekik alkalmat, hogy ez országot szentek igazgatják, ezek annak királyai, birái, főpapjai és főorvosai.

Különös fogalmaik lehetnek azon embereknek a szentekről és erényekről. – Általános vallási és polgári elvük ez: egyetlen erény a szeretet s szerintük minden erény csak a szeretet variatiója; «szeretni az istent», csak az az erényes, ki az ő csillagaikat, az ő virágaikat, az ő folyamaikat imádja. «Szeretni a szülötte földet», e szabály azt mondja: hogy csak az igaz ember, ki az ő kunyhóik alatt született, ki az ő nyelvüket beszélte legelőször. «Szeretni apát, anyát, szeretni a testvért, a nőt, gyermeket, szeretni az életet és a halált», ez náluk az emberi hivatás maximája, ki ezeket elmulasztja, az mindennapi ember, az paria, a kit érzéketlen szivével arra rendelt a sors: hogy a többinek szolgája legyen; hogy éljen megvetve, és haljon meg fáradalmak alatt. Minél több nemét ismeri valaki a szeretetnek, rangjára annál magasabb, s ki azt mind együtt gyakorolja: az a szent, az a király, az itélő biró, a főpap, a gyógyító.

S itt jön elő a legkülönösebb világnézet, mely a rendes emberi ész ellen-polusát mutatja fel.

Annak, kinek homlokát ők szentté, királylyá, biróvá kenik fel, testvérét kell nőül venni; mert különben a szerelem hiányos marad. A király neje szinte királynő, s így annak szintoly jónak, szintoly tökéletesnek kell lenni, minő férje. Szeretnie ugyanazon istent, ugyanazon hazát, ugyanazon szülőket, ugyanazon gyermeket, kiket férje -134- szeret, mert mindezen szeretet szavának más húr felel meg a szívben; s nincsen nagyobb halálbűn, mint ha valaki más istent imád, ki nem az ő istene; más hazában él, mely nem az ő hazája; mást nevez apjának, ki neki nem apja; mást nevez gyermekének, ki neki nem gyermeke: más testvérét, más nejét szereti, ki nem az övé. Ezek a közhit megátkozottai, az átok bélyegét viselők.

Eleinte visszatetszőnek tünt fel előttem e szokás, mint bárki előtt is, ki művelt népek megszokott fogalmait szítta vérébe, míg azon gondolatra nem jöttem, hogy ezen népnek tán tisztultabb fogalmai vannak a szeretetről, ez érzetnél nem játszik oly szerepet az érzékiség, mint a milyenben mi azt ismerni tanultuk.

Minden őszszel irtam Al-Hyas-Otbernek régi vándor madaram által, később annak fiaitól, melyek szinte anyjuk fészkére szoktak s azok minden tavaszszal visszahozták a feleletet a távolban nem látott ismerőstől, – ki szinte egyike volt hona fölkentjeinek s tán épen a főbbek közül való.

Beszéltünk sok tudományos érdekű dologról, ő külde nekem érdekes rajzot népe viseletéről, különös himzéseket a legfinomabb pálmahárspapiron, s utóbb egy maanimot, mely világos, átlátszó hólyagba rakott legkülönczebb apró czifraságból áll: száraztott és színtartó tarka virágszirmok, ragyogó lepkeszárnyak, apró aranyzöld és karmazsin bogárkák, világoskék és tejszínű virágmagvak, tarka kolibri tollak, s sárga borostyánkő cseppek, mikre apró finom chaldei betűk voltak elhelyezve a hólyagba, hogy annak sehol sem lehete nyilására akadni. A sok apróság közepébe egy nagybecsű piros fénybe játszó zöld drágakő is volt téve, melynek tüze a hólyag vékony hártyáján keresztültündököl; – de bárha legnagyobb szükségem lett volna is arra, nem szakítottam volna el miatta e csodás hólyagot. Ezt nevezik az afrikai népek maanimnak, melyet fejedelmek szoktak kegyeltjeiknek ajándékba küldeni; ki ilyennek van birtokában, az bátran utazhatik a barbar -135- tartományokban; a nép tiszteli a maanimot, mint tulajdon fetisheit.

Egyszer megtaláltam irni Al-Hyas-Otbernek, hogy az nálunk nagy véteknek tartatik, ha valaki rokonát nőül veszi. Testvért szeretni pedig vérbűn.

««Azt mondjátok ti, hogy két ember volt először a világon. E két ember anyja volt a föld, atyja volt az isten, és a két ember volt férj és nő, és e két embernek egy atyja, egy anyja volt. Ezeknek lettek ismét fiaik és leányaik; hol kerestek ezek maguknak férjeket és nőket, ha kívülök senki sem élt a világon? Ha ezredek előtt, mikor az emberek még jók voltak, nem volt ez vétek, miért az most, midőn állításaitok szerint rosszabbak az emberek, mint régen?

Azt mondjátok, hogy taszítódik az ember azon vértől, mely saját vérének mása, undorodik az arcztól, melyben saját vonásaira ismer, s összehúzódnak érzékei a természettelen gondolattól, mint a csiga szarvai, ha élő kézhez érnek. Ti nem találjátok természettelennek, ha a testvér testvérét gyűlöli, üldözi, megrontja; ti örökséget hagytok hátra fiaitoknak, s megengeditek, hogy azon a testvérek összeveszszenek s egymást megátkozzák s haraggal szivökben haljanak meg; – mi nem találjuk természettelennek, hogy egymást elvegyék, s holtuk napjáig szeressék és tudjanak egymásnak örülni. – Lehet, hogy nektek van igazatok, lehet hogy nekünk; – nálatok a testvérek egymásnak férje és neje. Lehet, hogy úgy van jól; lehet, hogy emígy. Nálatok igen helyes dolog az életet örök lánczczal fűzni össze egy olyannal, kihez csak percznyi érzék-fellobanás köt, kinek csak külsejét, arczát, szemeit szeretitek, vagy kit épen nem is magát szerettek, hanem valamit, a mi rajta kívül van s a mire a nő maga csak ráadás; – nálunk helyes dolog holtig összekötve lenni azzal, kinek lelkét gyermekéveinktől fogva ismerjük, ki szeretett bennünket nem azért, mert úgy tanították, nem azért, mert megesküdött -136- rá, nem azért, hogy égő vérét hűtse; hanem azért, mert szíve akarta úgy s szeretni fog halála órájáig és megsiratni, mert abban, kit eltemet, lelkének párját veszti el. – Lehet, hogy ti cselekesztek helyesen, lehet, hogy mi. Lehet, hogy ti vagytok boldogok; de hogy mi azok vagyunk, annyi bizonyos.»»

… E barbar tudós nagyon szívéből szedte az életbölcsészetet, melynek ezelőtt negyven évvel én is jobban megtudtam volna felelni, de már bennem a szívnek sem szája, sem füle nincsen. Most csak mint természettani ritkaságot tudom bámulni azon tartományt, hol a száz éves öregek annyira tele vannak szívvel, s a hol szentnek tartják azt, ki testvérét nőül veszi, – különös szokások uralkodnak egynémely barbar népeknél!…

Eredeti fogalom náluk még az élet és halál szeretete. Ki legvénebb a honban, az a többi királyok és birák főnöke, erre hallgat a többi; mert ez legjobban tudja szeretni az életet. S ha ennek rokonai, neje, gyermekei meghalnak, oda megy lakni kedves halottai sírjához, ott tölti napjait, éjeit, barátkozva a halál eszméjével, mely azokat tőle elvevé, s mely azokkal őt ismét egyesítni fogja.

Igy lakott ő már évek óta egy templom romjai közt a puszta közepén, hova korán elhalt testvér nejét és utána ment fiát temeté egy nagyobb és kisebb sírdomb alá, melyeken örökké nyilik a virág. Azon ezüst övet, melyet neje viselt életében, egy olajfa körűl füzé, melyet magról kelte neje sírja előtt s hite szerint addig nem fogja láthatni túlvilági kedveseit, addig nem halhat meg, míg az olajfa az ezüst övet be nem teli, – s az soká tarthat, mert az olajfa nehezen nő.

Ott lakik most magányosan a pusztai romban; nem látogatja más, csak népe alsóbb rangú birái, kiknek tanácsot oszt, s a szomszéd barbarok, kiket balzsammal tart.

Oly hosszú idő óta ismerjük egymást. Egyetlen ember, kivel valami közöm van s az is ezer mértföldnyire tőlem. Gyakran hí, hogy menjek el; röpülni nem tanultam. -137-

Mint fog a jó ember aggódni majd, ha egyszer évről-évre üresen fog hozzá visszatérni a vándor madár, mely nyáron az én kéményemen, télen az ő temploma kövein fészkel!…

Tavaszszal mondá a fiatal hölgy, szivére téve kezét: «ha jő az ősz, talán?» az utógondolat ott maradott szivében. Mint az őszi virág, mely tavaszszal kizöldül és őszig folyvást zöldül és vár türelmesen kora tavasztól késő őszig az időre, mely az ő virágait is meghozza, úgy várja, várja virágait a nő szíve kora tavasztól késő őszig; érzi, sejti, hogy van egy magasztos czél, mely minden élettörekvés vezércsillaga, van egy túlvilági kéj, melyet nem minden embernek szabad megismerni, s melynek gyönyöre egyedül önzéstelen s mégis igaz, mégis holtig öröklő. S várja, várja, míg az ősz virágai is kinyitják bimbaikat, míg a chrysanthemum is virágozni kezd, melynek levelei legkésőbb hullanak le az őszi dér ezüst-harmatától…

… Gyakran látni az erdők harasztjain meddő zöld növényeket sűrű nagy levelekkel, – a tavasz már ott találja őket, és nem hoz számukra virágot, – sem a nyár, sem az ősz, – keresztülzöldelik az évszakot, oly tarka az egész mező, csak ők maradnak szomorúan, virágtalanul; a lepke és a méh fölkeres minden virágot, csak őket nem; csak midőn a csipős őszi dér csókja pirosra fest mindent, a mi zöld, szállanak le rájok a késői fehér lepkék, – a legelső hóesés hideg pillangói.

Milyen szomorú virág az a nő, ki soha sem hallá magát így szólítani: «anyám».

Ha a világ minden gyönyöreiben válogathat is, nem érzi azon gyönyört, mit érez a virág, ha első bimbaja kinyilik. Virágtalan virág, örömtelen lélek marad. Meghal, a nélkül, hogy tudná: hogy miért született?…

Megjött az ősz, a fiatal hölgy örömeit meghozta magával. -138- A remény igérete, a boldogság megérkezett. E boldogságot csak az érezheti, ki szivének, ki lelkének egy részét elszakítja, hogy azt tanulja szeretni, s általa viszont szerettessék. Az anyának gyermeke e lelkéből szakított lélek; a költőnek geniusa, mely megtanítja őt ismerni mindazon örömöt és keservet, mi egy ember keblében ébren, vagy alva él.

Kis leány volt a kedves, anyja nevére nevezték őt Leonórának. Atyjának szemeit és anyjának mosolygását hozta magával a világra. S valóban úgy tetszék, mintha e kis teremtés atyja szemeiből a ragyogást, anyja arczáról a mosolyt vette volna el; a nő sokat sírt, a férj hallgatag volt és magába zárt.

Egész napokon át elbolyongott a szomszéd szirtek között, gyakran az éj is ott találta, s kinn virradt meg a holdvilág alatt; ott ült őszülő fa tövében és merengett – és vágyódott – és nem tudta hová.

Felmászott életveszélylyel a legmagasabb sziklatetőre, s ha látta, hogy annál még magasabb is van, újra oda küzdte fel magát, csupán azért, hogy annak ormáról egy sárguló fűszálat letéphessen, s elmondhassa nejének, e fű másfél ezer lábnyira a tenger szine fölött termett, e fűért életemet koczkáztattam: játszál vele szép kis leányom.

Tévbolyongásai közt egyszer föltevé magában, hogy egy meredek, kopár és igen magas sziklafal tetejébe fog felkapaszkodni. Egy egész holdvilágos éjjel végezé be a fáradalmas munkát; sziklák repedései, kúszó kőfali növények indái voltak segítő eszközei; mire felért a hegyfalazat legtetejére, a telehold épen akkor merült el ezüst-lavinaként a belátszó láthatáron s a nap legelső sugarai akkor törtek ki a tulsó hegyek mögül.

Mily tekintet volt ez! fenn a tiszta égben, hol a csillagok már sáppadozni kezdtek, két szép fiatal sas röpült nagy egyedül, kivülök sem madár, sem felhő nem járt ott, – lenn pedig ismeretlen völgy mélysége látszék, -139- melyen még a szürkület ködei feküdtek, az egész képet még regényesebbé téve. Meredek, szakadékos, hozzájárulhatlan sziklatorlatok köríték mindenfelől e völgyet, sehol legkisebb nyoma bele vezető útnak, vagy ösvénynek; fal, kopár kőszikla mindenünnen, a kősziklák teteje magas fekete fenyőfákkal koszorúzva.

Távol a Tátra jégfehér csúcsa ragyogott a kelő napvilágban, s messze és közel csöndes volt minden.

A reggeli köd oszoltával szabadabb tekintetet lehete vetni a völgybe, mely akkor tünt ki teljes vadregényes pompájában.

Több száz ölnyi mélységben e sziklatorkolat közt, mint egy szirt-oáz feküvék a titkos völgy rejtve, eltakarva. Alól vad sötét fák lepték el a termő földet, mikre a környező bérczbálványok minden perczben leszakadni készülőben látszának, a völgy legközepét gömbölyű tengerszem foglalá el, sötétzöld, soha hullámot nem verő tó, melybe sehonnét nem foly a víz, sehová nem foly belőle ki, mégis mindig friss és hideg, s apály-dagálya van a hold járása szerint, mint a tengernek.

E tengerszem partján egy kisded fehér ház, mely körül vidám zöld pázsit terül, a ház alacsony kéményén át halványan kanyarog fel a sötétzöld völgy öléből kékes távoli füst.

«Kik laknak e rejtett tanyán, s hogy járnak ide? van-e valahol útja e völgynek, melyen mostani lakói ki s be járnak? Boldogságát jött-e ide rejteni az ember, vagy magát rejté el a fátum kereső szemei elől e völgybe, melyet tán egy évtizedben egyszer lát meg idegen emberi szem?»

Dávid rendkívül megszerette e helyet; mihelyt hazulról ellophatta magát, jött ide, felmászott a hegytetőre, ott egy ismerős fenyő alá leheveredett, naphosszant elbámult a néma nesztelen völgybe, melynek erdős ligetében néha éles szemével nyüzsgő fekete vadakat vélt észrevehetni, s a tengerszemben úszkáló fehér hattyúkat, de emberi alakot -140- soha, bár a kis fehér ház kéményéből naponta szállt felfelé kékes világos füst.

Gyakran vágyott volna Dávid e házhoz közelebb jutni, de a völgy mindenfelől zárva volt, bármely oldalról került is felé.

Ily tájékozó bujkálásai alkalmával többször találkozott egy magas, sovány arczú férfival, kinek egy párszor köszönt is, de ki azt soha el nem fogadta s szóba soha nem állott a kérdezősködővel.

E tájat sok misantrop lakja, azért a sötét ember magaviselete Béldit nem zavarta meg, ő még tovább kutatta a völgy bejárását, midőn egy reggel, szokott fenyőfája alá leülvén, annak tövében fekhelyén egy nevére czímezett levelet láta letéve; megdöbbent…

«Béldi Dávid! így hangzék az. Ne kisértsd az istent azzal, hogy e völgybe akarj jutni. Gyakran csak egy lépésnyire vagy azon küszöbtől, melyet ha átlépsz, nyomorúbbá lehetsz, mint minő ember volt valaha; őrizd magad a megtébolyodástól. Lélekölő iszonyat lakik itten, melynek tudása az érző lelket halálra kergeti, mint vérbűnök kisértete a vétkezőt. Siess innen, ez rossz hely te neked, és imádd a halált, hogy előbb rád találjon, mint te e helynek titkaira. Még most boldog vagy, van nőd és gyermeked, s mindent remélhetsz a jövendőtől, de ha e völgybe jutsz, semmid sem marad, mint a megőrülés, és ez örök és gyógyíthatatlan». Aláirva: egy ember, a kit nem szeretsz…

VI.

Messze ellátszik a kis csöndes hajlék mécsvilága az erdők sötétében, mint egy kis piros csillag fénylik az a sziklatetőről a holdvilágos éjbe. -141-

– Aludjál, aludjál szépen én angyalom; virágok között járj, angyalokkal beszélj, csókra ébredj. Aludjál, álmodjál szépeket, én angyalom.

Mit álmodhatik az ember, mikor még lelkét nem érezi, mikor még beszélni nem tud?

Bár egyetlen eszmére lehetne visszasejteni, mit az ember két éves kora előtt érez. Tán még akkor azon más világra is emlékezik, a honnét ide jött?

A gyermek a bölcsőben aludt, kis kezeit kirakva, és álmában mosolyogni kezde…

Azt mondják, hogy ha a gyermek álmában mosolyog, az őrangyal beszél vele, az mond neki oly csodás szép dolgot, miktől kis lelke repes örömében.

A gyermek a bölcsőben alszik s álmában hirtelen felzokog, elkezd sírni, azután ismét néma lesz, elcsöndesül és tovább alszik.

Azt tartják, hogy ilyenkor az angyal azt mondta neki, hogy édes anyja el fog halni.

A nő imádkozik: megköszöni istennek az életet, annak örömeit s könyörög, hogy szerettei boldogok legyenek. Az ima után nyugodtan hajtja álomra fejét, tudja, hogy míg ő alszik, az a csillag ott fenn az égben nem hunyja be szemét: és aggodalom nélkül alszik el. Feje alatt férjének egyik keze van; a másik kezét ajkaihoz, onnét kebléhez szorítja, szelid sóhaj repül el kebléből s az utána maradt átszellemülés mosolya a hunyt szemű arczon mutatja, hogy a lélek már az álmok csodás országaiban jár.

Csak Dávid nem alszik szép neje, szép gyermeke mellett. Minő szép mind a kettő ily álomhalottan. Az élet rózsapírja a halál néma arczán. Az álomban minden arcz visszaveszi lelke typusát; szép, mosolygó lesz, ha lelke is az, – vad, mogorva, ha belől is olyan. Az álom nem -142- hagyja meg a tettetés vonalmait az arczon. A mely arcz álmában mosolyog, az csak szép lelket takarhat el, a szív ott még az ártatlanság nyugalmát éli.

De Béldi Dávid mind ebben nem gyönyörködik, az ő lelkének kisértetei vannak: künn a holdvilágos éj, – a rejtett ismeretlen völgy képe, a sovány, száraz arczú bujdosó s a rejtélyes levél vészjóslatai…

Ah ez átkozott levél! Mit a fátum tán teljesületlen hagyott volna, ez végéhez sietteté. Lehetlen volt többé ellenállania. Tudnia kellett az okot, mely tán eddigi szenvedéseinek kulcsát kezébe adhatá; látnia a fátumot színről színre, mely addig csak fátyolosan kisérte. Ha van balsors, mely egy ember életéhez hozzá esküdött: jőjjön minél elébb; ha van itélet, mely korábban megiratott, mint az ember született volna, legyen kimondva minél elébb. Ha tudni lehet, hogy sírunk hol fog állani, mért ne lehetne azt megnéznünk életünkben?

Dávid lassan kihúzta neje kezéből, majd feje alól kezeit; a nő álmában vánkosát ölelte meg férje helyett, az ő nevét rebegte és a levegőbe csókolt. Dávid pedig lassan felkelt, felölté durva kámzsáját, vadászkését öve mellé szúrta, fegyverét vállára vetette s csöndesen, nesztelen elhagyta alvó kedveseit.

… A holdvilág ragyogott a csöndes éjben, a kis hajlék mécsvilága mint égő rubinkő ragyogott az erdők kietlenében…

Dávid sietve haladt rövid tájékozás után a rejtett völgy felé. Nem nyughatott, míg oda útat nem talált. A mint az elválasztó sziklagerinczeket végig kémlelné, szemközt halvány csillámot láta közelgeni, mely közelebb érve, a vad sötétképű férfira ismert, ki kezében égő bányászlámpát hordva jött errefelé. Béldi nem akarva ezúttal vele találkozni, egy kőhíd alá rejté magát, melyet hajdan bányászok építének, s mely most össze-vissza roskadozott.

A lámpavivő átment e hid előtt s itt balra térve, egyenesen a sziklák közé tartott, melyeknek tövében egy bozontos -143- fagyalfa-bokrot félre hajtva, gyanúsan, félénken körülnézett, azután lámpavilágával együtt eltünt.

Béldi elhagyva rejtekét, utána lopózék az eltüntnek s a bűzös fagyalbokrot félre hárítva, az alatt egy elpusztult akna-nyilásra akadt, mely félig el volt lepve omladékkövekkel. Benézett: egy hosszú, szűk folyosót láta maga előtt, melynek egyik oldala egyenesre, másik góth ívre volt alkotva, melynek sötét távolában egy távozó lámpacsillám látszott vezérfényül mindig tovább haladni.

Ez egy régi bánya kereszt-folyosója volt, melyet egyenesen szokás fúrni egyik hegyoldaltól a másikig, melyen az aknákból a vizeket vezetik le. E folyosót még a római coloniák vésték, látszottak mindenütt a hajdani bányászat nyomai, a kalapács és véső dolgozása.

Dávid elszántan hágott le a barlangnyilásba s óvatosan, fegyverét kezében tartva sietett a távozó világ után, melyet olykor a vivő alakja eltakart, ki a háta mögött maradt sötétségben nem veheté észre, hogy valaki utána jött.

Egyszer azonban egészen eltünt e vezérvilág. Hihetőleg a folyosónak valamely kanyarodásánál veszett az el, s Dávid egészen sötétben maradt. Fekete, átláthatlan sötétben, melyben alakot nem lehete kivenni. Kezeivel tapogatózva haladt most előre, gyakran térdig ért a földalatti víz, melynek zuhogó folyamában kellett gázolnia s néha valami sikló lusta hideg testre talált lépni, mi tán valamely undok földalatti csúszó lehetett, melyet a sötétben nem vehete észre. A lég oly meleg volt itt a föld gyomrában, hogy szinte fulladozott tőle. Igy haladt lépésről-lépésre, minden perczben várhatva, hogy észre nem vett akna torkolatába talál lelépni s örökre ott vész el.

Hosszas vergődés után a kétségbeejtő sötétben végre egy mellék folyosóra akadt, melynek legvégén homályos fényfoltként világíta be a külvilág sáppadt éji derengése. A föld felett mégis világosabb az éjszaka, mint a föld alatt.

E sáppadt fény felé indulva, nem sokára végét érte a -144- hosszú bányatunnelnek s hasonló keskeny omladékos bokorbenőtte nyíláson, mint milyenen bejött, kibújva, a rejtett völgyben lelé magát.

A hold épen délponton állt az égen. Minden tárgy kétes fényű kisértetvilágban tünék fel: mik nappal holt sötét tömegek, most élő halálfehér alakoknak látszanak; a völgyet körülvevő vad, haragos arczú sziklaóriások, mik a csillagokon túl látszanak emelkedni; egyes kiszáradt levéltelen fák szétnyúlt karjaikkal, a hófehér levelű nyárfabokrok az erdőben s fölöttük a haragos zöldbe burkolt fenyők, mint fehér tündérleányok sötét varázslók lábainál.

A tengerszem tükrében a hold fénye és hattyúk úsztak. A levegőben a denevér és az éji fecske bolygott síró repüléssel.

A tóparton állt egy régi épület fakó düledéke; tán azon kéjpalota lehete ez, mit Marcus Coluber római propraetor építtetett, hova rablott kincseit s hölgyeit elrejté, midőn még Pannonia római szolgatartomány volt, s melynek kedvéért roppant fáradsággal és költséggel bányafolyosót fúratott át a hegyen, melyben kénkövön és arsenicumon kívül semmi ásvány nem találtatik. A hely neve volt: «Ad labores montis capræ.»

E romot benőtték a vad bokrok, hulló köveiből egy kis hajlék épült mellette, mely fehér egyszerű falával oly festői ellentétben áll a roppant elfakult romok pusztuló düledékeivel.

E kis ház körül ember-magasságú kerítés van rakva ragasztalanul egymásra halmozott kövekből, melynek tetején erdei tövisből van kötözve koszorú a bejuthatás nehezítéseül. A kapu szegekkel van beverve, alatta nagy lyuk, mely egy nagy fekete medvének szokott ki- s bejáró nyilása lenni, mely a házat őrzi, s jelenleg a kapu előtt ül és széles talpát nyalja s szörnyen unatkozik.

A bányafolyosótól keskeny kanyargó ösvény vezet az erdőn át a kisded házhoz, melyen nagy kerülőt kell tenni hozzájuthatásáig, a közbeeső mélység miatt; noha a ház a -145- folyosó nyilásától alig van hatvan lépésnyire. Látszanak nyomai, hogy e folyosó torkolatát amaz omladékokkal hajdan híd köté össze, de elpusztult s most az erdőn át kell hozzá kerülni hosszú, csavargós gyalogúton.

E gyalogúton egy fekete szikár férfi halad. Azon férfi, ki után Dávid jött.

Dávid jól megjegyzé magának az útat, melyen az ember eltávozott, s figyelmét a házra fordítva, egy bokor rejtekébe leült.

A mint így merengve nézte a titkos házat, melyben ismeretlen fatuma volt zárva, megnyilt a hold fényében annak egy ablaka s egy hölgy tekinte ki rajta, kinek arczán a távolság s az éjfél derüje miatt csak annyit lehete kivenni, hogy igen halovány.

A halovány hölgy tenyerébe hajtá arczát, s nézett föl sokáig a holdba. Azután hirtelen összeborzadott, kezével mintha el akart volna magától valamit taszítani,… s ismét visszavonta magát, s az ablakot nyitva feledé.

Rövid idő múlva reszketeg, mesés fájdalmú hangon kezde ott benn énekelni, oly különös háborgó éneket: «fehér a hold, fehér a hó; – benéz a hold az ablakon, – ne nézz reá szép gyermekem, – beléd szeret s elvisz magával, – fehér leendsz, mint az a hold! – A nap minden este meghal. – A hold, a megholt napnak lelke, mely éjjel feljön a sírból, együtt jár a halottakkal, s kisérti az ébren levőt. – Ne nézz bele szép gyermekem, a hold a holtakat szereti, a kit megszeret, haloványnyá teszi s elviszi magával.»…

Mi neve azon érzésnek, midőn rég, rég elmúlt, elfeledt idők emlékét egy újra hallott hang ismét megmozzantja szivünkben? mintha egy perczre visszaszállana a lélek az évtizedek óta temetett halottba s az fölnyitná szemét, egyet sóhajtva megfordulna koporsójában, s ismét behunyná szemét, hogy tovább aludjék.

Dávid félálomban érzé magát e hang, ez ének után. Tán valaha álmában, tán születése előtt, vagy tán bölcsője -146- fölött hallá e dalt? de hallania kelle, mert oly ismerős volt előtte még az ének áriája is.

Tovább hangzék… «üvölt a házi eb – kicsukva a fergeteges éjbe: – valaki halni fog; – sikolt a halálmadár a ház orma felett, – elrepül, – újra visszaszáll, szeme fénylik a sötétben; – valaki halni fog; – fut a csillag, leesik az égről, lehull a tengerbe, elalszik; – valaki halni fog. – Sírnak a csöndes házban, nősírás, gyermeksírás hallik, az ablaktáblák csukva vannak, a lélekcsengetyű szól: – valaki halni fog. –»

Mindig világosabban kezde kiderülni Dávid lelkében e hangok után a sejtelem visiója. Kezde emlékezni csöndes, meleg kandallós szobára, egy halvány férfiarczra, tarka játékszerekre, miket a férfitól kapott, kinek térdén ülve regényes meséket hallgata ámult gyermekfigyelemmel, emlékezni kezde a mesék regióira, hova a férfi szavai lelkét elvezeték s az érzetekre, miket lelke akkor felfogott s mik oly hirtelen elmúltak; – a holdvilágos estékre, midőn selyemfürtű fejét egy szép nő kebelére hajtva, hallgatá annak ábrándos énekét, mely oly különös, oly mondhatlan hatású volt, – a halálmadár kiáltására odakünn s az ebek üvöltéseire s a megnyugtató kebelre, melynek ölelése alá e hangok elől gyermekfélelemmel rejté el magát s a babonás szavakra, miket e nőtől ilyenkor hallott. – Igen, igen, – e nő – az ő anyja volt! ő tudott csak ilyeneket, és kivüle senki, a dajkák nem tudták eltanulni tőle… Hah, egy percz alatt mindent, mindent tudott! e nő – ott a rejtett házban – az ő anyja. Világos, világos minden!…

Az ének újra szólt, bűvösebben, rejtelmesebben, mint az előbbi, s a hang még jobban reszketett. «Fehér a hold, fehér a hó! Piros a vér, – hah! ki irt piros betűket a hóra? Gyilkos! gyilkos! gyilkos!

E perczben a vén medve az ajtó előtt közbe ordíta s az ének megszakadt; a sötét férfi az ajtó elé ért, a medve hizelegve, morogva ugrált elé, s orrát kezéhez dörzsölé. -147- A férfi kinyitá az ajtót, midőn, mintha a tulsó sziklafalban megütődött viszhang kiáltaná rá vissza az ének végszavát: «gyilkos!» Hátranézett, mitsem látva, belépett az ajtón s azt magára zárta, azontúl ismét néma lett az erdei hajlék.

Ez volt tehát, ki őt az idejutástól oly rejtelmes fenyegetésekkel akarta elijeszteni! ez, ki apját megölte, anyját elrabolta s ide temetkezett vele és eleven bűnével a tág sziklai sírba. Ez volt, kit ő annyi év óta hasztalan keresett s kire, hogy rátalált, a mennyországnál édesebbet érze. Boszút, halálszomjas boszút.

Kezét bemártani kiömlő vérébe, s véres ujjaival irni fel homlokára a gyilkos nevet, s ha halála órájában imádkozni akarna, imádságai közé kaczagni, hogy az ég helyett a pokol hallja meg azokat.

Azonban be kelle várnia, míg a hold lemegy és sötétebb kezd lenni. Újra visszament a bányatorkolatba, ott egy sziklára leült; küzdött fejében egyik gondolat a másikkal, s mentül tovább vívott eszméivel, annál világosabb lőn előtte, hogy ez nem álom, hanem szemmel látott való.

Itt elnyomta az álom. Álmában újra azokat látta, miket ébren lelke mutatott meg neki, úgy, hogy midőn fölébredt, alig hivé, hogy aludt. Annyira azonban emlékezék, hogy álmában egyike azon verseknek, miket anyján kívül más nem szokott énekelni, eszébe jutott. «Lobog a mécs». Igen; így kezdődék azon vers.

Künn az alatt a hold alászállt, az éj utolsó része vad, zivataros lett, fergeteg támadt, szakadt a zápor és a villámok verték az egeket hosszú tűzkigyó korbácscsal. A völgy sziklái közt megszorult csattanások hangja úgy bőgött, úgy ordított százszor visszakiáltva, visszamennydörögve.

Egy erdős sziklaormon a villámlobogásnál három fenevad viaskodott, két farkas és egy medve. A farkasok kőszáli zergét ejtettek el, s ide hozták azt a zivatarban elkölteni, -148- a medve rajtok ütött a prédáért s víttak mérges marakodó csatát. Ordításaik olykor túlkiálták a viszhangos mennydörgést. A két farkas a medve nyakába harapott, az pedig magához ölelte az egyiket s iszonyú torkába befalva a farkas fejét, azt agyon marczangolta, a másiknak pedig egy tenyércsapással letörte a derekát s ledobta a sziklaoromról fejtetőre, azután dühösen széttépte a rámaradt prédát, fogai csattogtak, sebei égtek, nem evett belőle, hanem ordítva visszarontott az erdőbe, melyből előjött.

A vihar lassanként elvonult a völgy torkolatából, csak néha villant már meg fehér villámfénye, minden villanásnál a fekete éjben oly fehéren tünt elő a kis néma ház s elmaradt dübörgés hallatszék utána a messze hegyek közül.

Dávid megindult boszuló útjára. Fáradalmas bolygás után a ház közelébe jutott, melynek kapuja előtt a vén medve nyújtózkodék, égő sebeit nyalogatva. Nyakára nagy szeges örv volt fűzve, minő házi ebekén szokott lenni.

A mint a házőrző vad idegen szagot érzett, körülszaglált a levegőben, füleit hegyezé, négy lábra állt, orrát a földnek feszíté s haragos morgást kezde hallatni.

A hogy Dávidot hirtelen meglátta, dühösen talpra állt, nagy, élesfogú véres száját messze felnyitotta s éles körmeit előre nyújtva, ordítva rohant az idegennek.

Dávid hirtelen félreugrott előle, egy élőfa mellé húzta magát, s midőn az ügyetlen vad ellenfele helyett a fát ölelte meg, éles vadászkését markolatig döfte szügyébe.

A leszúrt vad összehömpörödött, halálos kínsikoltás tört ki felhúzott inyei alól, még egyszer fel akart emelkedni, mondhatlan dűh kifejezésével forgó szemeiben, azután erőtlenül hátrahanyatlott, körmével a földet felkaparta s a fűbe harapott.

Dávid hóna alá törlé véres vadászkését. – Ez is jól esik, mert ez is vér.

Dávid oda lopódzék azon ablak alá, melyen a hölgy kinézett, átbújt a kapu alatt, s az ablakot megzörgetve, kezdé a kisértő hangján énekelni azon éneket, mely álmában jutott eszébe, a távol zivatar dörgő accordokban kisérte félelmes énekét. – «Lobog a mécs világa, – a lélek fújja azt, – aludjál, ne nézz fel, aludjál; – zörgetik az ablakot, – a lélek zörgeti azt; – aludjál, húnyd be szemedet, aludjál. – Sir valaki az ajtó előtt, hideg van, didereg. – Aludjál, ki ne menj, aludjál. – Szólnak hozzád, nevedet mondják, hivnak, aludjál, ne félj, aludjál. – Van neked jó anyád, rejtsd keblére arczodat, szépet fogsz álmodni, nem bánt a kisértet, aludjál, aludjál!»

– Én vagyok itt, Béldi Dávid, fia azon Béldi Dávidnak, kit éjjel megöltek, s nejét elrabolták…

Percz mulva az ajtó felnyilt, egy nő nyitotta azt fel, fehér öltözetben, gyertyával kezében, reszketett minden tagja, szemei ragyogtak.

– Anyám, édes anyám, rebegé Dávid, a 15 év óta keresett nőt karjába szorítva, s összecsókolá őt, arczát és kezeit. Megtaláltalak végre.

– Te vagy az! rebegé a nő, az ifju arczát vadörömmel nézve, igen, igen, te vagy, ugyanezen arcz, mely apádé volt, ugyanezen termet, e hang, e homlok, e kezek, mind, mind az övé, ki iszonyúan meggyilkoltatott, s kit soha nem feledtem el, ki miatt az Isten elvette eszemet, de te visszahoztad azt nekem. Hogy jöttél ide? Csitt, csitt, a gyilkos itt van, téged is meg találna ölni, mint apádat megölte, lassan beszélj.

Érte jöttem! s akarom, hogy meghallja, a mit mondok, mert az halálitélete leend. Az ég és a pokol véráldozatait kéri. -150-

– Igaz, igaz; az ő órájának is ütni kelle, 15 évig nem húztam volna végig az életet, ha azon remény nem biztatott volna, hogy őt meghalni lássam.

– Akarom látni. Apádat megölte s véres kezeinek undok ölelését kelle tűrnöm, csókját éreznem annak, ki férjemet szemem láttára megölte; anyja voltam egy gyilkos gyermekének, ki fiamtól elrabolt; de megtudtam volna neki bocsájtani. Egy szép kis leányom volt, szőke mint egy angyal, mikor a gyermek 12 éves volt, elvette azt tőlem, s egyedül hagyott az emberlaktalan magányban. – Három év mulva jött csak vissza – egyedül. Kérdém tőle: hol van a leány? ő azt felelé: nincs! Nincs? úgy legyen számodra irgalom az isten előtt!

S ezzel megfogta fia kezét az asszony s bevitte őt a házba. Minden csendes volt ott. A legelső szobában mélyen alvó álomhörgése hallék. A nő oda vezette fiát, félre hajtá az ágy függönyeit, s a gyertyával az alvóra világíta.

– Jól megnézd, ne félj tőle. Nincs ez arczon az emberszeretetnek egyetlen vonása sem, mely könyörületre birjon. Minden redőben egy hideg ördög ül, mely Istent és embereket gúnyol. Nézd: mint ránczolja homlokát álmában, keble mint piheg, – így alszik a rossz lelkiismeret: nyitott ajakkal, elszorult szemekkel, kezei most is fojtogatnak valamit. Ne hagyd, hogy felébredjen, vagy ha félsz vérétől, add nekem a kést: eddig sem tudom, mi tartóztatott, hogy álmában szivébe nem vertem azt?

– Álmában? Nem! Álmában meggyilkolni gyávaság volna, – előbb fölébresztem, bele akarok látni szemeibe.

– Csitt, csitt! ne azt; szemei igéznek s elveszik erődet, oltsd el a gyertyát; úgy öld meg, vagy szemeivel fog megátkozni. Takard le fejét lepellel. -151-

Dühösen ugrék Dávid az alvó gyilkosra s balkezével torkát ragadta meg, jobbjával a kést emelte reá.

Rémülten ébredt fel az, két kezével megkapta a fojtogató markot, s a boszuló arczát meglátva, kétségbeeső kiáltást hallatott, azután vánkosa alá nyult s mielőtt Dávid észrevehette volna, egy vékony tőrt rántott onnan elő és megszúrta vele, mire az elereszté torkát s fegyveres kezét akarta elkapni.

A nő, midőn fiát vérzeni látta, oda szökött a küzdők közé s fia ellenfelének kezét megragadta erős szorítással, s a tőrt kifacsarta markából; a leküzdött ajkán kétségbeesett sikoltás tört ki, s a nő kezére meleg vér fecscsent, férjének gyilkosa halálosan meg volt sebesítve. De fia is vérzett.

– Siess anyám, nyögé Dávid, nézd az én vérem is folyik, menj a bányaüregen át a nyárfaerdőig, ott van a sziklaormon kisded fehér hajlék, benne lakik nőm és kis gyermekem. Mondd meg nekik, hogy én is meghalok.

– Nem, fiam, te nem halsz meg, hisz sebed oly kicsiny. Az Isten nem mérheti rám ennyi szenvedés után még a te halálodat is; de nődet felkeresem, el kell téged innen vitetnünk, itt nem maradhatsz, ez átkozott helyen. A nyárfaerdőn túl, mondád!

– Igen, igen, siess, oh én fázni kezdek. – Csókold meg őket helyettem is, talán sohasem látjuk egymást többé!…

– Nem, nem! te élni fogsz, élni fogsz értem. Ide hozom nődet és fiadat, az ő csókja meg fog gyógyítani. Sietek, sietek!

A nő elfutott. Dávid befogta vérhullató sebét, – tántorgott, szédülni kezde, mereven nézett a haldokló ember hályogosodó szemei közé, azután melléje rogyott s úgy tetszék, mintha eszméletét kezdené veszteni.

Úgy rémlék előtte, mintha a haldokló ember oda mászna hozzá s szánó mosolylyal nézne szeme közé és ezt mondaná oly hangon, melyet már hallott életében: boldogtalan! -152- Az a nő, ki neked anyád, feleségednek is anyja, mert nőd az a kis szőke leány, a kit emlegetett, s kinek apja én vagyok, testvére és férje te magad. – Boldogtalan! Te anyádat nődhöz küldéd; hogy fognak ezek majd egymásra ismerni! Boldogtalan! Jobb lett volna nem jőnöd utánam.

Dávid úgy hivé, hogy mindezt hallja; kiáltani akart, de nyelve le volt kötve, mozdulni akart és nem tudott, úgy érzé, mintha a holt ember lábai előtt feküdnék.

Végre fölszakítá álomnyomta szemeit. De a halott most is az ágyon feküdt, szája és szemei pedig csukva voltak. Semmi nesz messze és közel.

Ekkor erős forró láz állta el tagjait s magán kívül feküdt ott hosszú, senkitől nem számlált időig. Tán több napokig, tán egész hétig.

Midőn felébredett, rendkívül el volt gyengülve, alig tudott mozdulni. Mellette a halottnak nagy szaga volt már, nyilván nagy időnek kelle elmulni azon borzalmas éj óta.

És senki sem jött őt ápolni, senki a holtat eltemetni az egész idő alatt. Fejében még zúgott az érthetlen gondolat-ár. Kiáltani akart, de nem volt hangja. Fel akart állani és tagjai összeroskadtak alatta.

Ekkor megrémlék előtte a visióbani halott nyilvánítása. Jéghideg borzadály futotta el minden idegeit. Ez új lázas erőt adott kimerült tagjainak. – Nem, nem lehet! kiáltá teljes hitében annak, mit maga előtt tagad s tántorogva kirohant a házból.

Elvánszorgott kínos sietséggel laktanyájához, a rémület sarkantyúzta fellázított lelkét. Haza ért, a ház nyitva volt – és üres. A kalitban a madarak éhen elveszve hevertek, a kandallóban a hideg hamu maradt, a bölcső üres volt, a gyermekruha elszórva, rendetlenül fel volt dúlva minden. Senki, senki a háznál, minden üres volt és elhagyott.

S gyakran lát a babonás képzelet holdvilágos éjszakákon fehér női alakokat, kik vijjongva kergetik egymást az erdő fái között, az egyik ölében kis gyermeket visz, a másik késsel fut utána. Ha sokáig hallgatná az ember sikoltásaikat, megőrülne bele. A pór keresztet vet magára, ha látja, s lassú hangon súgja nejének: nézd, azon asszony leke, ki férjének testvére volt. – Minden lélek dicséri az Istent!…

S túl a sziklákon, túl a tengereken, a boldog Hyppona vadregényes omladékainál, honnan a tavasz jő, hová a vándor madár megy, tán most is él a sírőrző remete, ezüst szakálla hull, a virág nyilik e sirhalmokon, az olajfa mindinkább beteli az ezüst övet, s az ősz népkirály mindig közelebb látja az időt, mely neki testvérét, gyermekének anyját újra megmutatja…

Hogy lehet egy eszmében együtt pokol és menyország, üdv és elkárhozás?…

SOLIMÁN ÁLMA.

Egyik diadalhír a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világ mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt. -154-

Egész Stambul visszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat, a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták szakadatlanul Solimán nevét.

Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig hosszú kettős sort képezének a felállított janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső út hosszan be volt vonva a legdrágább persa szőnyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér corynthi márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a thúja és cyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági kandikáltak elő.

Átellenben e ragyogó, keleties síremlékkel állt egy szomorúbb épület: elevenek sírja, – a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány holteleven arczok sápadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok előléptetésre és a foglyok szabadulásra.

Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső után a cyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sűrűen ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.

Egyszerre megdördültek a serail ágyúi, hirdetve, hogy a szultán megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő ordítástól, mely nyomról-nyomra támadt, a hol a szultán végig haladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a görög császárok idejéből maradtak meg s a körülök halmozott apró faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendőit, a sötétkék Bosporus -155- árboczerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül fölmeredeztek, a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sírkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az Aja-Sofia mutatott sötét, élettelen képet óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Sofia-templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újra kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz-lovasság pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű dárdákkal s tekenős paizszsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez, hosszú kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengetyűikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.

A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyűzött dromedárok sorait, midőn ismét új jelenet vonta magára a figyelmet.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott -156- tornyocskákból két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harczban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú tánczosnők, piros rózsával koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, míg a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásival.

Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a fő ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimerítette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kashmir rajta; egy délczeg daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt, – Ibrahim, a nagyvezér.

A szultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt a merre járt, s a «Solimán!» kiáltás közt sűrűn lehete hallani e nevet is: «Ibrahim!»

A szultánt követték háreme kedvencz hölgyei, a Kislar-Agától vezetve, a ki utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb, mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a Sultana-Valideh, a szultán anyja, s a Sultana-Aseki, Solimán kedvencz neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami fényes -157- ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tünt fel arczaikon, mintha félig átlátszó aranynyal volnának fedezve.

A menet után újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék, diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.

A mint Solimán Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltárítá annak aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félrehárítá a cypruslombokat, mik a szőnyegekkel terített mausoleumot elfedék, másik nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s ekkor egy arany-csapot megfordítva, a mély üregből roppant vízoszlop lövellt föl, szivárvány színeket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomorú lakóit megszabadítva lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.

Az üdvkiáltás még egyszer oly magas lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök látni.

A Solimanje-mecsethez érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelül állanak, s azzal átadta az ulemának és imámoknak az új templomot, melyet akkor építtetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az elszórt pénzt fölszedé, s az új szökőkút kristályvizét ízlelte, a foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik új templomot kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete márványra -158- aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta, és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szüntek meg Solimán nevét visszhangoztatni. Az erkélyekről hulló koszorúk zápora borítá útját s a hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.

Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt, csupán a szultán kiséretét, papjait és háremhölgyeit bocsátva keresztül, míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az erkélyen megjelenendő kiáltótól.

A diván gyöngyházzal kirakott termében trónja párnájára ülve, maga elé szólítá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden új kinevezést trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már a legnagyobbat elérte, a mit a szultáni koronán alúl birni lehet s midőn a szultán maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének felé, óhajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet.

– Országom nagyjai közt legnagyobb vagy, Ibrahim, szólt a nagyvezérhez, im én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyűlt agák, bégek, basák, padisahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom, ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök, kiáltsd ki a népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép őrjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt országnagyok mellükön keresztbevetett -159- karokkal hajoltak meg Ibrahim előtt, ki szomorúan sóhajta fel s szemeit a földre szegzé.

– És, hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e rostélyzathoz és nyisd fel azt.

Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán intésével visszatéríté őket: «egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása», monda.

Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli nehéz selyemfüggöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő, egy karcsú eszményi alak, rózsaszinű kaftánkában, oly lenge, oly ætheri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket; gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

– Ő leányom, ki által fiam leendsz, monda a szultán gyöngéden, s a divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyű fátyolt.

Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók arczain egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsőítés több volt, mint elég arra, hogy életével bűnhödjék érte, a ki azt elfogadta.

Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A szultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő hangon monda neki: «kérj tőlem a mit tudsz, e perczben, ha országom felét kérended is, megadom».

– Atyám, hatalmas szultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. Azért igérd meg nekem azt és esküdjél meg reá, hogy férjemet, Ibrahimot, akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.

– Mi jut eszedbe ez órában, leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő arczczal.

– Ne légy irántam haragos, oh atyám. Én tudom, hogy a nap, miután delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül, a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik tőle, könyez. Oh atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaiból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban szeretsz.

Solimán elkomorult; tekintete az alatt, míg leánya beszélt, néma szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte az ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.

Az ulema lassú léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöldborítékú szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arczán semmi vonás sem változott, úgy nyujtá a Koránt Solimán elé.

A szultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék, hogy Ibrahimot, a míg ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, -161- soha meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi; azután Ibrahimhoz lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, míg Ahidalla lábainál foglalt helyet.

Künn a tomboló néptömeg «Solimán és Ibrahim» neveit üvölté kicsapongó örömében.

II.

Egyik gyászhír a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit. A Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek ellene.

A szultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiüríte minden börtönt s másnap újra megtölteté azokat, a halál minden nemei segítének pusztító haragjának.

Az emberek elbújtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek; jaj volt annak, ki a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző moczczanásért nem fog-e megöletni?

Nagy, kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a dervishek szakállukkal söprék a földet, ordítva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a búcsújáró gyászmenet, zsákba öltözött papok, megtépett szakállal, mentek legelől, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg, vérrel fecskendett ruhákban, sirva és Allaht ordítva, s korbácscsal -162- verve hátukat, utánuk a harczban elesettek üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: «Allah, Jeri, Muffa, Ai!» Tovább hangzott a szomorú ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlít; itt egyszerre arczra borult az egész nép: oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelől kivont karddal mentek a csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; középen ment harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbemártott kék kendővel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a «veszély zászlóját», a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve kiáltoza: «Affát millei Zaffái!» Körül ordított, sírt a nép s a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátáról apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az iszonyú jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik szédítő keringéssel ordíták: «Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!» s mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül fecskendett róluk. Így járt a gyászmenet templomról templomra.5)

Végre rettenetes átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz hirt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja karóba.

Ekkor jött a híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbizottja, ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztott. -163-

Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?

A sápadt, sovány ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő tekintettel pillanta rá fekhelyéről.

– Meghajtom fejemet előtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi sem rossz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rossz nem jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a magyarok által megöletett.

A szultán felordítva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tűzben forogtak.

– Nem uram, te a rossz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.

– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszítson.

– Holtat rágalmazol, ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?

– Nevét ki nem mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz hírnek vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a gonosz hírt magadnak.

A szultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével. Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.

– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; -164- «Ibrahim!» hörgé újra s arczát divánja vánkosai közé rejté.

– Ő volt az, – ő az, viszonza az ulema, ezért tért vissza a persa hadból parancsod ellenére.

Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett oroszlán sírna.

Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az ulemához.

– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt megöletni.

– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a míg élsz, nem öleted meg őt; de e szent könyvben irva van e mondat: «a ki aluszik, az nem él». Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Így nem életedben öleted meg őt, mert a Korán azt mondja: «a ki aluszik, nem él».

Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.

Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a szultán lefeküdt.

Az ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán?

– Ébren vagyok, szólt Solimán, meglátva a belépőt. Az ulema ismét csendesen visszahúzódott.

Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az ulema. A szultán mégis ébren volt.

Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az ulema beüté fejét a szőnyegen. «Nem alszom!» hangzék elébe.

Már a hajnal látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön és elaludt; nemsokára valaki felrázta álmából, -165- felrezzent. A szultán állt előtte egészen felöltözködve.

Másnap a sors úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s ősz szakállát czirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle jártak. Solimán úgy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát, minden arczvonását.

És ismét eljött az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni.

A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem, akkorra elnyomta az álom.

Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.

– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod őt megöletni.

– Bolond vagy. Ibrahim itt ül jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod, hogy él.

A szultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halavány nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – «A nagy úr aluszik», mondának neki.

Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: «Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg őt».

– Nem hal meg, monda a szultán, nem hittem, a mit -166- mondtak ellene; – ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt.

S másodszor is elűzték a testőrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát.

Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: «megesküvél» rebegé alig hallhatóan.

– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.

És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek! siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.

– Allah nagy! sóhajta a szultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak szabadítva.

E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben, kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja hálóteremébe. «A nagy úr alszik», mondának neki.

E perczben lépett hálóteremébe az ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst tálat hozva kezében.

Az ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres, halavány fő bámult holt szemekkel a szultánra.

A LÁTHATLAN CSILLAG.

A mult években egy öreg angol kereskedővel jöttem ismeretségbe, ki ifjabb éveiben, mint tiszt, az angoloknak Akbár Schah elleneivel folytatott pártfogoló harczaiban részt vőn s a katonai pályát ott kapott sebei következtében hagyta el, később úgy lett kereskedő.

A természetes és természetfölötti események csodás összefüggése valami regeszerű, mythologiai szint ád e történetnek, a benne uralkodó csillag- és szellemalakok bűbájos fény és árnyékul lengik körül a történet folyamát, csodás, fölfoghatlan uralkodó befolyást gyakorolva a különben természetes eseményekre; a rég megholtak és az örökké élők vándor árnyképei sejtelmesen bolyongnak az élő alakok között, néhol emberi lényekkel kötnek rokonságot, azokat pokoli magasságra emelve magukkal, s az emberi lélek üldöző tagadása elől tömegestül a szentirás sorai közé hátrálva, melyek lételt adtak nekik, a midőn anathemát mondtak rájok.

Az események azonban megtörténtek nálok nélkül is. A kik a sors vakságában hisznek, kitörölhetik az alakok jelenlétét az események közül, s akkor egy rendes, kalandos eseményt fognak látni benne, minő emberek között szokott előfordulni.

Mister Drayson, az említett kereskedő ugyan komolyan állítá, hogy az általa elmondottak egy akkori hadi bulletinben is meg vannak említve s a főbb körülmények egy, az akkori hadjárat eseményeit tárgyazó hadi folyóiratban, mint lett dolog, híven följegyezve. -168-

I. A SAUL-TEMPLOM.

Még a mostani hindostani fejedelem őse, első Akbár hívta az angolokat segédül külellenségei ellen. Minden oldalról szorongatva volt; egyfelől a mysorei rajah, Hider Ali verte szét seregeit, másfelől a szomszéd nomád népek jöttek elő hegyeik közűl; pusztítva, dúlva nyomultak birodalma belsejébe, Delhit elfoglalák, s kétszáz millió guinéere menő kárt tettek az országnak. Ily helyzetben nem volt mit tennie, mint magát Anglia karjai közé vetni. Az angolok védelme alatt ismét erősbülni kezde a birodalom, s bárha önállóságából sokat elvesztett, de külellenségeitől megszabadult. A nomád népek visszavonultak ismét bejárhatlan hegyeik közé, Hindukush és Himmelaya vad bérczei tán újabb századokra elrejték őket, a Sind és Ganges partjain a vándorfajok kecskebőr-sátrai helyét elfoglalák a britt kereskedelmi társulatok bureaui.

Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harczot. Mikor már a többinek híre is mulni kezdett, ezek még akkor is elő-előtörtek a laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bérczei közül, gyalog, lóháton, olykor ördöngös bőrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredő Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak előre sebesen, nyomában a jöttüket megelőző rémhírnek; ölték, a ki halandó volt, rabolták, a mi szemöknek megtetszett, s ha észre vették, hogy valahol komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltüntek, mint jövének.

Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép puszta nevök előtt reszketett, volt is oka rá; a hol ők egyszer végig vonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendőkig.

Mikor én a keletindiai hadsereghez jöttem, még akkor is réme, insége voltak a hozzájok közel lakóknak. -169-

Egyszer azonban egy indigó-telepítvényt találtak megrohanni, mely a Blackfort-ház tulajdona volt; a telepítvény helyén nem maradt egy élő fa, egy zöld növény, egy levert karó, egy felismerhető emberi holttest, nemcsak megölve, lerombolva, hanem a szó teljes értelmében semmivé volt téve minden. Csak az elébb elfutott szomszédok hozták hírül, hogy ott az agfhanok jártak.

Ezt többé elnézni nem lehetett. Míg a vad szomszédok csak a falvak fölégetéseire szorítkoztak, addig senki sem gondolkozott mulatságaik megzavarásáról; hanem a Blackfort-ház már egyszer a legtekintélyesebb gyárházak egyike volt Angliában s az ezen elkövetett injuriát megtorlatlan hagyni nem lehete.

Rögtön egy tekintélyes hadcsapat indíttatott el Calcuttából a Hindukush felé, négy zászlóalj vadász, négy osztály lovas karabinier; egy lovas ágyúüteg és egy röppentyűtelep kiséretében, melyhez egy század utász volt mellékelve. Ez utászszázadnál voltam én főhadnagy.

Egész a Malhavi határhegyekig legkisebb ellentállásra sem akadtunk, itt-ott találtunk csupán feldúlt, leégett falvakat, levágott erdőket, mik az afghanok itt jártáról tevének tanuságot.

Az erdő bevágása nekik sajátságos védelmi rendszerök szokott lenni; ha üldöztetnek, félig befürészelik a fák derekait, a hol az út végetlen kiterjedésü erdőkön visz keresztül s mikor üldözőik a veszélyes helyre érnek, a szélső fákat neki döntik a többieknek s azok egymásra zuhanva, gyakran embert és lovat ott temetnek.

Ily jelenetnek mindjárt a legelső napokban voltam tanuja; mielőtt egy afghant láttunk volna, az előttünk vonuló karabinier osztály előlovasait egy pillanat alatt összetörte a halomra zuhanó erdő. E jelenethez képest egy mína felvettetése csak szinpadi tréfa. A fák irtózatos roppanással hullottak egymásra, a nőttön növekedő harsogást csak egy iszonyú kiáltás multa felül, a közbeszorult vadállatok és madarak halálordítása, s a másik pillanatban, -170- mintha a forgószél ragadná fel magával, egész fellege a menekvő madaraknak támadt elő az erdő romjaiból, saját egybegyűlt ijedt kiáltásával töltve be a levegőt.

Szerencsénkre a lovas osztály nem volt még benn az erdőben, csupán az előre küldött két őr lovag veszett oda; hanem az útat felfogó fatörzsökkel még másnap is volt bajunk s utóbb is csak ágyúütegünk hátrahagyásával hatolhattunk rajta keresztül.

A brigade-vezér, sir Browding, semmi akadály által sem hagyva magát visszariasztani, parancsot adott másnap a tovább nyomulásra.

Dél tájon elértünk a Hindukush hegyek aljáig, melyeknek czédrus erdeiből vágtatva rohan elő az aranyhomokos Sepra folyam. A távolban meglátszottak a Salamon-hegy csúcsai, melyek örök hóval lepve, e hegyláncz legmagasabb részét képezik.

Ez már az afghanok tartománya. Útközben több üres falura bukkantunk, melyekből jöttünk hirére minden élő lélek kiköltözött. Nem találtunk egyebet az agyagból vert üres kalyibáknál.

Hanem láttunk néha előttünk egyes, vad kinézésű lovagokat, nagy, magas, hegyes süvegekkel, viczkándozó lovakon, egy-egy perczre előtünni az erdőből s ismét sebesen visszanyargalni, rendesen oly távolban, hogy lőni nem lehetett rájok.

A lovagok mindig sürűbben, mindig közelebb tünedeztek elő s a velünk hozott malayok, kiket kémekül ereszténk előre, hírül hozák, hogy a Sepra tulsó partján nagy csoportban várnak ránk az afghanok, átkelésünket meggátolandók.

A kérdéses hely közelébe érve, a gyalogezredek a folyam innenső partját ellepő chinabokrok közé lőnek elhelyezve, a röppentyűtelep egy dombra fölállíttatott, s míg egy ezred vadász csatárlánczban nyomult a folyam felé, a lovasság nagy része a folyam mentében fölfelé vonult, a folyam sekélyesebb részén keresztül az ellenség háta mögé kerülendő. -171-

A legelső röppentyűre, mely a tulsó part bokrai közé röpült, egy percz alatt megelevenültek azok. Száz meg száz alak, mely eddig rejtve volt: gyalog és lovas, ugrált elő a part mögül, a bokrok, a sziklák rejtekéből, s rohant összezavarodva a távolabb erdőnek, egy lövést, egy kardcsapást sem kisértve meg.

Mi azt hivők, hogy könnyű szerrel legyőztük az átkelés akadályait s rögtön hidat vertünk a sebes folyamon összekötözött bambustörzsökökből, melyen gyalogságunk legkisebb zavar nélkül kezdett keresztülvonulni.

Alig valánk azonban felényire a tulsó parton, midőn egy mindenünnen hangzó pokoli ordításra, köröskörül az erdőből töméntelen vad, sátánalakú nép rohant elő, az átkelt csapatokat minden oldalról túlnyomó tömegekben támadva meg.

Nem első csata volt ez, melyben részt vevék, de félelmesebb ellenség szemébe nem néztem soha. Ezek a szilaj fekete alakok viczkándozó lovaikon, sötét arczaik homályából, melyek csaknem egészen be voltak nálok nőve szénfekete szakállal, nyugtalan, éles, vadállati szemek villogtak elő, feketén, mint az éjszaka. Öltözetük is oly vad, oly rendkívüli volt, mintha az emberek nemzeti szokást csináltak volna abból, hogy kinézésök irtózatos legyen, s ha szólani hallotta az ember, mintha dæmonok beszédét hallaná; minden, a mit az ember álmaiban látott, regékben hallott elmondatni, rémségest, csodálatost, földfölöttit és földalattit, eszébe jutott e szavakra, miknek kiejtése alig hasonlított emberi nyelvhez.

Csapataink rögtön tömegeket formáltak s kemény sortüzeléssel fogadák megtámadóikat.

A déchargeok azonban, mintha csak élettelen árnyékok közé lettek volna lőve, legkisebb hatást sem idéztek elő a támadókban; lovaikra lehasalva nyargaltak felénk, úgy, hogy csak fölemelt fejeik látszának elő, villogó szemeikkel; körülszökellték négyszögeinket, pokoli vérszomjú gúnykaczagás közt, nevetve és beszélve hozzánk azokat a vad, -172- ijesztő szavakat, a mik nem emberi nyelv és emberi fül számára látszának alkotva lenni.

Katonáink szuronyszegezve várták be a rohamot, mielőtt azonban összecsaphattak volna, egy vadállati bőgéshez hasonló kürtrivalgás szólalt meg az erdőből, támadóink megdöbbenve látszának rá figyelni s azzal irtózatos hahota, kecskemekegés és hiénanyivás hangjai közt megfordultak s hánykolódva, viczkándozva apró kusza lovaikon visszacsörtettek az erdőbe.

Percz mulva hallható volt oldalvást lovascsapataink trombitahangja, melyeknek átkelése okozá elleneink gyors visszavonulását, hátralévő gyalogságunk gyorsan átkelt a túlpartra, néhány röppentyű süvöltött még a rohanók után a banaánfák labyrinthos sűrűjébe, azután csatarendben vonultunk előre az afghanok nyomában. Lovagaink egyszer-egyszer utólérték őket, a köztök támadt verekedés azonban alig tartott néhány pillanatig: úgy látszék, mintha nem tartották volna még magukat elég erősöknek velünk nyilt csatát elfogadni.

Naplementig üldöztük őket be a hegyek közé; a legvégső pont, melyet elértünk, egy a hegyoldalba épített puszta épület volt, a velünk volt malayok állítása szerint a Saul temploma.

Csodás, sajátszerű rom, nem olyan, mint más romok szoktak lenni, össze-vissza düledezve. Ez épen, egészen állt, mintha csak félbe volna hagyva, s ezredévek után arra várna, hogy valaki folytassa. Az épülethez a legkeményebb anyagok vannak használva, színes porphyr és fekete bazalt, miken az idők foga egy csorbát sem ejte, a síma lapok lazurja még folyvást tükörfényes, csupán oda, hol egyik kő a másikat éri, ültetett a vadon természet százados aloe- s óriási cactus-töviseket.

Az építészeti modor is, mely ez épület styljét elvadítja, oly szokatlan, oly kiválólag merész, minőt sehol másutt emberi kezek művein nem találni: a vakmerő boltozatok, az óriás architrab, melynek több mint ezer mázsás bazaltoszlopát -173- a legbámulatosabb erőművek által lehete csak a levegőbe fölemelve úgy keresztbe fektetni, a hogy az mind e mai napig látható, mindez arra mutat, hogy itt valaha magasabb, erősebb, hatalmasabb lények éltek, mint minők most, lett légyen azok neve dæmon, vagy ember.

A nagyszerű rom oldalához egy kis sárból rakott galyiba van ragasztva, mint valami fecskefészek, gúnytanújeléül annak, mennyivel kisebb helyen megfér testben és szellemben a mostani ivadék, mint titáni ősei, kik helyt adtak neki.

E helyen túl a beközelgő alkony miatt nem lehete mennünk; éji szállásra tehát odább levonultunk egy tisztás térre, mely a sűrű erdő között csupán batatákkal és törpe keleti szilvabokrokkal levén benőve, tábori állomásra alkalmas helynek látszék. A Saul-templom több ezer lépésnyire maradt el előttünk, a keleti csillagok alkonyfényénél óriási formákban előtünve, a mellé nőtt pálmák úgy lengtek falai közt távolból, mint aszú fűszálak.

II. AZ ÖRDÖG IVADÉKA.

A takarodóra lovasságunk is visszatért az üldözésből; én és tiszttársaim egy terebély kenyérfa alatt ütöttünk sátort, csak egy hiányzott még közülünk, legjobb barátaink egyike, Davidson.

Már épen keresésére akartunk indulni, midőn az őrök egyike hírül adá, hogy a Saul-templom felől látja őt nem épen sietve erre felé jönni.

Mindenki fiatal, heves vérű fiunak ismerte őt, azt hivők, hogy az ellenséget kergeté mind ez ideig.

Társaink egyike figyelmezteté őt, hogy az ily magányos üldözéseknél könnyen ott hagyhatja az ember a fejét.

– A fejemet épen nem, viszonzá Davidson mosolyogva, hanem a szivemet, úgy látszik, hogy aligha el nem veszítém.

– Hát vettétek észre azt a kis fecskefészket, annak az idomtalan épületnek az oldalához tapasztva? Ugy-e nem? Én is csak visszafelé jöttünkben kezdtem rá figyelmes lenni. Itt valaki el lehet rejtve, gondolám, s lovamról leszállva, befeszítém az ajtót. Képzeljétek meglepetésemet. A kunyhó lakójában afghan ellenség helyett egy királyi vadat találtam.

– Egyedül volt, soha csodásabb alak szemébe nem néztem. Magas, karcsú, mint az antilope, arcz- és bőrszíne az itteni nők szennyes színétől elütőleg hasonló volt az aranyhoz, vállaitól kezdve egész csipőig födetlen volt: minden tagja fényes és gömbölyű, mintha érczből lett volna öntve; azon alul hosszú hófehér gyapotöltöny folyt le sarkáig, festői redőkben tapadva termetéhez. Mind ez elég lehete arra, hogy egy fiatal ember agyát fölgyújtsa; de ha arczába tekinték, azon különös, földöntúli kifejezésű arczba, melynek aranyszínén egyszer-egyszer keresztüllövellt az indulathajtotta vér rózsapirja, a vékony metszésű hallgatag ajkakra s a hosszúkás, félig zárt szemekbe, melyek szempilláin keresztül valami idegen tűz, valami pokolbeli fluidum látszott ereimbe átszivárogni, akkor a szerelmi hevülést valami bódult, önérzéstelen őrjöngés váltá fel bennem. Leigézve állottam előtte. Érzém, hogy megbűvöl és nem tudtam ellene állani.

– Én azzal segítendék magamon helyzetedben, hogy átöleltem volna, szólt közbe Smitth, egy meglehetős cynikus tüzértiszt, kinek haja már őszbe kezdett csavarodni.

– Tettem. De azt bántam meg leginkább. E csodás, elasticus bársonysíma test érintésére egyszerre oly erővel szökelt föl minden vér agyam felé, hogy én, mint a gutaütött, lélekzetfogyottan rogytam térdeimre a leány lábaihoz, kezeimmel öltönyébe kapaszkodva. Ekkor néhány -175- szót szólt hozzám azon a vad, idegen nyelven, a mit az afghanok beszélnek, mintha valami sírból fölkelt lélek szavait hallottam volna. Lázas borzongás futott végig; még egyszer félve, iszonyodva tekinték a csodás arczra, melynek arany színével oly szokatlan igézettel ellentétezett a rózsapiros ajk, a tűzlövellő szemek s a tekercsekbe font hosszú aczélfényű hajzat. Beteges-lázasan, égő főfájással, hideglelős vérforgással léptem ki kunyhójából s azon perczben minden bajom elmult, nem hagyva egyéb utóérzést hátra, mint azt az emésztő vágyódást, melynél kezdődik. Kedvem lett volna újra visszamenni, midőn harmadszor hallám a takarodót s fölébredt bennem a katona, kit a kötelesség hív. Szeretném, ha nem mentem volna oda soha.

– De az igaz, szólalt meg egy vén katona közülünk, egy eszmét kapva meg Davidson beszédéből, hogy az a nyelv, a mit ezek az emberek beszélnek, alig hasonlít valamihez, a mi emberi, és ha az a leány is azon nyelvet beszélte, úgy nem csodálom fiatal barátunk megrendülését; én vén ember vagyok s mégis oly saját hatással volt rám minden szavok.

– Pedig én szeretném nyelvöket ismerni s nagy kár, hogy nem ismerem, szólt közbe szivara hegyét elharapva s kiköpve Smith. Hogy majd ha egyet-egyet elfogunk közülök, megtudhassuk, hova rejtette el kincseit. Te talán érted a nyelvöket, Meliah? Micsoda? Hát emberi nyelv-e az, vagy állaté, vagy ördögé?

E kérdés egy vén malayehoz volt intézve, ki seregünknek vezetőül szolgált. Az afghanok feleségét, gyermekét megölték, tehát biznunk lehetett benne.

– Önök helyesen találgatták, monda végig simítva nagy hosszú szakállát, az afghanok nyelve a gonoszlelkek nyelve. -176-

– Ha egy biblia volna önöknél, utána nézhetnének, hogy igaz-e az, a mit mondani fogok?

– Nálam van, mondám. Nálunk skótoknál divatozó puritán szokásból soha sem indultam hadba, a nélkül, hogy egy kis, nonpareille betükkel nyomatott bibliát magammal ne hozzak, most is zsebemben volt. Kérdém a malayet, hogy mit akar benne kikerestetni?

– A gonosz lelkekkel. Oh, ne tessék nevetni. Önök szentirása világosan mondja, hogy Saul király régi ismeretségben volt a földalattival. Gyakran eljárt hozzá az úrnak gonoszlelke, a pokolbeli fejedelem, Asasiel, a mikor Saul reszketve, láztól gyötörve ült királyi székében, a dárdát kezében tartva, míg az ördög beszélt hozzá. Ilyenkor hivatá magához Dávidot, ki trónja zsámolyára ülve, verte a lantot, szent énekhanggal űzve a gonosz lelket a király elől, ki irtóztató szavakat hallott a lelkét háborító szellem szájából, szavakat, mik lelkéhez tapadtak, mik elől lehetetlen volt füleit elrejtenie, miket lehetetlen volt elfelednie. Ilyenkor arra biztatá az ördög, hogy azon dárdával, mit a király őrjöngő féltében kezébe ragadott, legkedvesebb emberét, fogadott fiát, a szent énekest verje keresztül. A király irtózott e gondolattól. Minden érzéke föllázadt ellene, és az ördög mégis kényszeríté őt; az izzadtság csurgott homlokáról, szemei elhomályosultak a küzdelemben, fogait csikorgatá, és ajka tajtékot vert s kétszer hajítá az ördögtől kínzatva dárdáját az énekes felé. A fegyver mindig kikerülte Dávidot s mellette fúródott a falba… Nemde, így van az irásban, uraim?…

– Egyszer elhagyta az Isten a királyt, a próféta megátkozá s azontúl Asasielnek lőn fölötte korlátlan uralkodása. Ez kényszeríté őt, hogy Dávidot hegyeken, országokon túl üldözve kergesse. Az ördög tudta jól, hogy ez -177- ember lesz egykor az Isten legnagyobb magasztalója, s kényszeríté Sault, elfeledve hajdani ellenségeit, egész hatalmát ez egyetlen ember ellen fordítani, ki neki nem vétett, sőt szerette s kétszer adta tanújelét annak, hogy megölhette volna a királyt és nem tevé.

E lélek megtanítá a királyt saját nyelvére, azon nyelvre, melyet ott alant beszélnek, a király megismerteté ezt kettővel fiai közül; ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth, a király legkisebb gyermekei.

Asasiel, látva a jövendőben ama pompás templomot emelkedni, mit Dávid utóda építendett az egek istenének, biztatá, gyötré Sault, hogy építsen egy roppant templomot Astarothnak, mely név alatt tisztelék a vad népek a földalatti Istent.

Saul nem mert hozzá fogni, félt, hogy az építők kitalálják titkát az épület alakjából; ekkor Asasiel maga hozott neki építőket – az alvilágból.

Fekete, szökdellő alakok, vad, sötét arczokkal, s villogó nyugtalan tűzszemekkel jelentek meg a földön, kik mind valami csodálatos, emberektől érthetlen nyelven beszéltek, s csak Saulnak tartoztak engedelmeskedni. Ő és fiai érték e nyelvet.

Egy napon hírül vevé Saul, hogy ellenségei táborba gyülekeztek ellene, ő is összegyűjté seregeit. Két, egymással szomszéd város falai alatt szállott táborba a két ellenséges sereg, a városok nevei nem jutnak már eszembe.

– Súnem és Gilbona, mondám én, rá akadva a bibliában az érintett helyre.

– Úgy van, folytatá a malaye. Saul meglátta ellenei táborát, először életében rettent meg az ütközet előtt, az Isten lelke, ki a bátorságot adja, eltávozott tőle. Nem nyughatott, tudni akarta a leendő harcz kimenetelét. Ingadozni kezde Isten és ördög között, szeretett volna menekülni innen, s nem fogadtatott be amott, kérdezé a prófétákat a jövendő sorsa felől, azok hallgatva távoztak el tőle; az Urim, Tummim néma maradt kérdésére, az Isten nem -178- jelent meg álomlátásai között. El volt hagyatva az égiektől, vissza kellett fordulni a földalattiakhoz…

– Sohasem; a mit mondok, hagyományul tudom, hanem hallottam, hogy a ti szent könyveitek is bizonyságot tesznek róla… A király nem nyughatott, ismerni akará sorsát, s miután prófétái nem adtak feleletet, a varázslókhoz folyamodott. Uralkodása elején vallásos buzgalommal üldözé őket, s most kénytelen volt azokat fölkeresni, kik előle elrejtőztek. Egy asszony élt Endorban, egy vén boszorkány, azt látogatta meg Saul, késő éjjel s álruhában: fölszólítá, hogy kérdezze meg a sirok lelkeit, a holnap jövendője felől. Az asszony vonakodott, félt az ördöngősökre szabott büntetéstől; Saul azonban esküvel és igéretekkel rávevé, hogy idézze magára a jövendők tudásának lelkét. Az asszony engedelmeskedett; a mint a hívott lélek reá szállt s eltölté ereit nem emberi lények számára teremtett érzésekkel, elkezde vonaglani, szemei forogtak, haja felborzadt, ajka elkékült, látni kezde s felsikoltva rogyott Saul lábaihoz, rámutatva: «Te vagy a király! te vagy Saul». – «Ne félj, monda a király, nem lesz bántásod, idézd előmbe a megholt próféta lelkét.» Az asszony port hinte a földre, halálűző szavakat mondott, kezeivel szétválasztá a levegőt, s ekkor sírbolti halavány fény mellett egy alak emelkedett elő, halavány, testtelen légi kép, reszketve, mintha a szél fúná lengeteg átlátszó alakját. A király nem birt rá nézni, eltakará arczát palástjába, az asszony reszketve, sikoltozva tekinte az idézett tüneményre, mely fölött hatalma volt, de melytől irtózott. «Mit látsz?» kérdé tőle a király: – «Isteneket látok feljönni a földből.» – «Nézd meg arczaikat, minőek?» – «Egy vén fehér ember, szólt reszketve az asszony, hosszú bő palástban.» – A király oda nézett, s borzadva ismerte meg a próféta arczát s leborult előtte a földre. -179-

«Miért háborítál? kérdé tőle a lélek tompa enyészetes hangon. Miért hivattál elő a sírból?»

«Holnap harczom lesz elleneimmel, beszélt a király, szólj, mit tegyek? megmaradok-e?»

«Holnap te és fiaid – velem fogtok lenni», válaszolt a lélek, s visszahanyatlott a földbe.

A király csüggedten rogyott le a földre. Még azon éjjel, a mint táborába menne, kisérői rémülve vevék észre, hogy a király termetének kettős árnyéka van, egyik háta mögött, melyet a holdvilág vet, a másik előtte, szemben a holdsütéssel. E másik árnyék volt Asasiel. Midőn sátorába ért és magára maradt, hirtelen egy fényes alak szállt alá elébe, mintegy a sátor menyezetén keresztül, egy angyal négy szárnynyal és fényes arczczal, mely hasonlatos az olvadó aranyhoz, s kezében éles, fényes kétélű karddal.

«Én vagyok a Malach-Hamowesh, szólt a tünemény, az úrnak halálangyala, ki átadott tégedet nekem, téged és a te fiadat és a te népedet mind. Holnap meghalsz és ketté vágatol.»

Saul kiáltva hítta Asasielt. Az nem kelhetett, a földön feküdt, mint egy árnyék, az úrnak angyala egyik lábával fejére hágott.

Percz mulva eltünt a tünemény, Saul reszketve kérte Asasielt, hogy szabadítsa meg a haláltól.

«Ha templomomat fel fogják építeni, élni fognak. Hivasd őket elő, kérdezd meg tőlök, melyik lát csillagot az égen; ha lát valamelyik, az élni fog, az menjen el a Paropamisus hegyek közé, hol szolgáim építik a templomot parancsodra, -180- ott készítsen egy hozzád hasonló alakot viaszból, azt ültesse a királyi székbe, hogy meg ne tudják, miszerint meghaltál és parancsoljon a te nevedben.

Saul úgy tőn, mint a lélek mondá. Előhivatá fiait, kérdezé tőlük, hogy látják-e azt a csillagot az égen?

Három közülök semmit sem látott. Ezek voltak Jonathan, Abinadab és Malkisuah. Nem tudom, úgy híják-e őket a ti szentirástokban?

Másnap megütközött a király az ellenséggel. Látta elesni mind a három fiát, s vesztett csata után saját fegyverével ölte meg magát, az ellenség rátalált és elvágta fejét. Izbózeth és Mefibózeth megszabadultak.

Ezek úgy tőnek, mint apjok meghagyá, viaszból egy alakot készítének, mely hozzá hasonlított, azt felöltöztették királynak, koronát tettek fejébe s nevében parancsolának a sötét szolgalegények fölött, kik iszonyú erőlködéssel hordának köveket kövekre az Astaroth templomához.

Egy napon azonban a fehér hangyák és méhek meglepék a szobrot s mielőtt a fiak észrevették volna, összeőrlék a viaszalakot, fejét elhordák magukkal. A visszatérő dæmonok ijedten vevék észre, hogy a király fő nélkül ül trónusában s összébb-összébb roskadozva, végre egészen összedűl és porrá omlik.

Rögtön szétfutottak mind. Abban hagyták az építést, a templom így maradt félbe. Az idő nem birt azóta egy követ is megmozgatni rajta. A mint egy száz mázsás követ hoztak keresztül a levegőn, azt ott ijedtökben elejték. A tudósok ráakadtak s azt mondták rá, hogy «meteor».

Izbózethet ez eset után saját szolgái megölték s fejét elvivék Dávidnak.

Mefibózeth pedig elbujdosott a hegyek közé nehány hívével Beerótból, s minthogy mindkét lábára sánta volt, s bajnok nem lehetett belőle, ott a tudományokra adta -181- magát, embereit megtanítá a dæmonok nyelvére, a bűvészetre, a csillagjóslatra; ezekből lett az afghan nemzet.

Ezek is, mint őseik, folyvást a dæmonok nyelvét beszélik, varázsolnak s az ég csillagaiból jósolják, mikor lesz jó idő harczolni. Oh, az csodás csillagászat, az övék. Itt nem egyes embereknek van külön csillagzatuk, hanem a sorsnak magának: csillaga van a szerelemnek, a hadnak, a lopásnak, a hajózásnak, csillaga minden sorsváltozatnak, s a mint az ember egyik vagy másik befolyása alá botlik, úgy változik sorsa jobbra, balra.

– Ez a hindu nekem nagyon tudálékosnak látszik, mormogá félig hozzám intézve szavait Smith.

– Azt nem kell önnek csodálni; egy országban sem foglalkozik annyi ember a theosophiával, mint Indiában, s Meliah azok közé tartozik, kik ifjabb korukban magasabb tudományos művelődésben részesültek.

– Hát te nem vagy-e ismerős a csillagzatokkal, Meliah? kérdé a malayetól a vén katona; tán ismered azt a csillagot, melyet az ördög mutatott Saulnak, s melyet az nem látott?

– Oh igen, felelt komolyan a hindu. Most is ott van az, és most is a harczosok szerencsecsillaga, és most is megvan az a tulajdonsága, hogy a kik a harczot túl nem élik, nem látják meg.

– Ah, ezt mutasd meg nekünk, kiáltának fel tisztjeink, tréfás kiváncsisággal. Egy ilyen csillagot szép volna nem látni.

Körüle álltunk. Az ég tiszta volt, a csillagok szokatlan fényben ragyogtak.

– Látják önök itt fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot egy vonalban, délnyugatról északkeletnek fordulva.

– Igen, a középső neve Mirák, a szélső Alamák… -182- Alább kelet felé a tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes s másik éjjel homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.

– És azon ködfolt közepében van az a csillag, melyet Asasiel mutatott Saulnak.

– Ah! kiáltának fel társaim, ott semmi sincs. S nevetve fogák körül az indust. Meliah meg akart bennünket tréfálni.

A malaye eltitkolhatlan zavarral fordult hozzájok: «És senki sem látja azt önök közül?»

– Én látom, szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány, kit Drumfieldnek hívtak.

– Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni, kiálta közbe Smith hevesen. Ott van világosan és a ki nem myops, láthatja.

– Mi az? mi az? kérdezősködék a fiatal Davidson, ki eddig gondolataiba elmélyedve nem figyelt a beszéd folyamára, s most az élénkebb zajra előjött.

Megmagyarázták neki a helyet, hol a csillagnak látszani kelle s feszült várakozással lesték, mit fog észrevenni?

– Hát természetesen, hogy ott van, felelé, egy harmadrendű csillag; de igen könnyen kivehető, épen a ködfolt közepében.

Most már igazán megzavarodottan tekinténk egymás szemébe, az arczok elhalaványultak; az mégis különös volt, hogy egy és ugyanazon csillagot három ember lásson és a többi nem.

– Valóban, ott látszik egy csillag, mondám elbámulva; de rendkívül homályosan, alig lehet negyedrangú csillag.

– Ott nincsen semmi, kiáltának egyfelől, míg másrészről -183- azért támadtak rám, hogy mint tudom azt a csillagot homályosnak nézni, mikor az a legszembeötlőbb fényes.

– Ez összebeszélés! mondának többen, próbára akarják tenni hitünket. Majd megkérdezzük sir Browdingot, ő nagy astronom, könyv nélkül ismer minden apró mécset az égen, majd ő meg fogja mondani, hogy kell-e azon helyen csillagnak lenni?

S ezzel többen társaink közül elmentek a colonelhez s kevés idő mulva diadalmas arczczal jöttek vissza. A colonel azt mondta: hogy az Andromeda ködfoltjában nincs csillag, nem is volt soha.

Társaink nevettek, bolondoztak velünk, csúfolták az öreg malayet, hogy felsült az astrologiával; mi pedig halaványan, elijedve néztünk egymás szeme közé. Míg társaink azt hitték, hogy tréfálunk, mi világosan láttuk a csillagot, Smith, Davidson és Drumfield fényesnek, én magam homályosnak.

Az öreg malaye eltünt körünkből; az őrök azt mondák felőle, hogy félrement egy bokorba, ott lefeküdt és sír.

III. A CSILLAG VÉDENCZEI.

Másnap korán reggel sir Browding összehivatta a tiszteket és a vezetőket s a napi parancsokat kezdé kiosztani. Nekem előre kell mennem, az elrontott útakat helyrehozhatni, Davidson parancsot kapott a Saul-templomhoz előőrségre menni, a malayok minden irányban elindíttattak kémkedésre, Meliah pedig egy levelet kapott a coloneltől az afghanok vezéréhez átviendőt.

– Köszönöm, sir, szólt a hindu, visszautasítva a megbizást, erre nem vállalkozom, semmi kedvem, tevé utána halkan, de a körülállóktól hallhatólag – olyan néphez -184- követül menni, a ki a küldött idegeneket elevenen szokta megsütni.

– Úgy uraim, szólt a colonel kegyetlen phlegmával önök közűl kell valakinek parlamentairül átmenni. Többiek között: ön Smith, – különben sincs semmi foglalatossága, minthogy ütege elmaradt, érti is a hindu nyelvet, üljön csak lóra, s adja kézhez ezt a levelet.

Smithnek különben nagy vörös ábrázatja volt, most az egyszer nagy fehér ábrázatot kapott helyette. Szó nélkül átvette a levelet, keblébe dugta, s lóra ült. Ő jól hallotta a malaye észrevételét, s érdemesnek sem tartotta tőlünk elbúcsúzni, oly bizonyosnak tartotta, hogy ott vesz.

– Ah uram, önnek nincs mit félnie, biztatá a malaye; ha az én hajam oly ősz volna, mint az öné, magam is neki mernék indulni; az ősz hajak ott tiszteletben vannak tartva, s ön a csillagot is látta.

Smith tréfának vette a biztatást, s bosszúsan vágta sarkantyúját lova oldalába. A heves paripa erre elkezde bőszülten ágaskodni, hánykolódni, Smith még élesebben nyomta oldalaiba a sarkantyút, mire a toporzékoló paripa egészen fölegyenesedett s egy pillanat mulva lovagjával együtt hanyatt vágta magát, s még kétszer megfordult az alá esett lovag testén, míg lábra tudott állni.

Smith szájából ömlött a vér, az oda futott orvosok azt mondák, hogy meghalt s félre vitették.

– No ennek sokat használt a csillag látása. E cynikus észrevételt hallám itt-ott e eset után tétetni. A colonel egy másik tisztnek inte, hogy vegye át az afghanokhoz viendő levelet. E tiszt Drumfield volt, a fiatal barna dragonyos. Ennek már nem volt mit biznia az ősz hajakban, de annál inkább bátorságában, mely a veszély félelmét nem hagyta ismerni; kardját felakasztva, lovára ugrott, s bennünket büszkén üdvözölve elnyargalt.

Én magam is nemsokára elindulék az útakat javíttatni, mik készakarva lehengergetett sziklákkal egészen járhatatlanokká voltak téve. Az idő egész délig kellemesen hűs -185- volt, déltájon a forróság miatt néhány órai nyugalmat engedék embereimnek. Alig ülhettek le azonban pihenni, midőn mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elő minden oldalról pokoli lármával ama fekete, ijesztő alakok, hegyes fejű, kurta, viczkándozó lovaikon s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között támadtak reánk.

Én azonban előre gondoskodva a védelemről, egy részét csapatomnak mindig fegyverben tartottam s most a csapat élére állva, jó közelre bevártam őket, s csak akkor adattam rájok tüzet, midőn minden lövésnek találni kelle. A décharge nem volt hatás nélkül, mert a csapat a helyett, hogy ránk rohant volna, hirtelen félre kanyarodott s nemsokára újabb zajukat hallók a tőlünk távolabb eső Saul-templom felől. Nyomukban mindenütt folyt a vér, de egy halott sem maradt ott; ez a faj még holtan sem esik le lováról.

Mikor félrekanyarodtak, néhány pisztolylövést tettek felénk, s ugyanakkor úgy érzém, mintha mellemet valami egy perczre megütötte volna. A hogy embereimhez fordulék, valami szokatlan megdöbbenést vettem észre arczaikon, egyike a hozzám közel állóknak oda ugrott mellém s megragadta karomat, ezen szavakkal: «Mindjárt el fog esni». S hevesen gombolta fel az öltönyt mellemen. Csak akkor vettem észre, hogy a vér egészen ellepte ruhámat s valami lélekzetfojtó szúrást kezdtem érezni mellemen. Meg voltam lőve. Egy pillanat mulva összefolyt szemeim előtt a világ, lábaim ingadoztak, eszméletemet vesztve lerogytam, s mire föleszméltem, már a táborban valék, s jól hallottam, midőn valaki azt mondá fölöttem: «Ez is látta tegnap a csillagot».

A mint mindinkább eszmélni kezdék, szokatlan robaj, szörnyűködés zajlott a táborban, száguldozó lovagok érkeztek az erdőből, s világosan hallám, a mit a colonel beszélt hozzájok és azok ő hozzá.

A bennünket megtámadott afghanok tőlünk elriadva a Saul templomi előőrsökre rohantak, s azoknak nagy részét leölték. -186-

– Ott veszett, felelé egyik. Én magam láttam, mint szúrták fel levágott fejét egy dárda hegyére.

– Már késő volt, közülünk is mindenki ott veszett, a ki közelebb állt.

A rám jövő sebláz újabb eszméletlen állapotba helyze, zavart alakok és eszmék rajzottak agyamban, egyik a másikat üldözve, de jól emlékezem rá, hogy mind e zavart kép között legelevenebben láttam a vén malaye alakját, a mint kezeit hóna alá dugva, szomorúan beszélé társainak a kémek által meghozott hírt: hogy az afghanok a hozzájok küldött parlamentairet holnap fogják kivégezni. «Különös! suttogá az öreg hindu, pedig mind a négyen látták a csillagot, s mégis mind a négy elveszett».

Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva, de testemnek nem volt megmozdulásra való ereje többé, s a mi kevés lelkemnek megmaradt, azt is letörték az újabb lázrohamok. Csupán azt véltem még hallhatni, hogy másnapra általános támadás volt rendezve az afghanok ellen.

A mint a reggel első sugára sátoromba besütött, felébredék. Lázam elmult, csupán valami lankasztó bágyadtság érezteté még velem, hogy meg vagyok sebesülve; a belépő tábori orvos nagyon meg volt elégedve állapotommal. «Ah hisz önnek semmi baja sincsen, monda, köszönje ön bibliájának, mit zsebében viselt, a golyó azon ment keresztül, a seb jelentéktelen, a biblia nélkül ön most igen csöndes ember volna».

– De nemcsak ön az, a ki így helyre jött, folytatá az orvos, beszédre kapva. Az éjjel Smith, kiről azt hittük, -187- hogy a ló agyonzúzta, szinte magához jött, ma már beszél és minden tagját birja. Én valóban legkisebb csudálkozás jelét sem mutatnám, ha önnek másik két csillaglátó társa is föltámadna halottaiból. Szegények, jó volna biz az rájok nézve.

E pillanatban valami zaj hallatszott a sátoron kívül, valami örvendetes, csodálkozó kiáltozás. – Az orvos kinézett, s percz mulva hüledezve tért vissza: «Nem mondtam? szólt, önnek társa épen most érkezik a tanyára, épen, egészségben, mije sem hiányzik.»

Davidson, kinek levágott fejét valamennyien látták, kik a Saul-templomtól megmenekültek.

Kiváncsi voltam őt látni, kivitetém magamat a szabadba s kettős lőn csodálkozásom, egyfelől Davidsont pillantva meg, másfelől azt látva, hogy a sátorok mind eltüntek a térről, a tábor helyén csak gyönge escorte maradt, mely a hátrahagyott betegeket őrzé. A fősereg hajnal előtt elvonult előre.

– Merre ment a parancsnok? kérdé Davidson, s egész lényegén valami izgatott, bágyasztó kimerültség volt észrevehető.

– Azt nem tudom, felelé az orvos, ma még titoktartóbb volt, mint egyébkor, nekünk azt parancsolta, hogy innen meg ne mozduljunk és seregeivel jobbra-balra eltávozott, hogy még ne is gyaníthassuk az irányt, melyet kitűzött.

– Legokosabban teszi ön, ha itt marad, úgy is oly rosszul néz ki, mintha négy éjjel egymásután virrasztott volna.

És valóban Davidson arcza tegnap óta úgy elváltozott, hogy alig lehete ráismerni. Szemei beestek, arcza elsápadt, ajkai megvékonyultak, és szemei körül valami idegenszerű tüzes veresség volt észrevehető. -188-

Leült mellém, nem birva lábain állani, alig látszott észrevenni, hogy én is beteg vagyok.

– Ah, az pokoli kaland volt, felelé sóhajtva, pokoli kaland. Alig hiszem, hogy valaha kigyógyuljak belőle, vagy a fejem, vagy a szivem örökre meg van rontva.

– Az a leány… az a leány! soha sem fogok nőre gondolhatni többet, a nélkül, hogy borzadás ne fussa át lelkemet.

– Isten tudja, honnét jövök? Ah barátom, nem feketék az ördögök, hanem asszonyok, szép asszonyok, az ő szemeik lángjában van a pokol, a mi engem most is éget, most is emészt, gyötör.

– Az nem lehet; ezek a hinduk nagy tökélyre vitték a méregismeretet, nem csak ételben italban tudják azt beadni; egy érintés a homlokon, egy leülés a megmérgezett helyre, a beszivott illat képes az ő ætheri mérgeiket odább adni. Szóljon ön, hol volt, mit csinált, kivel érintkezett? Mondjon el mindent, nekem tudnom kell, mert orvosa vagyok.

Davidson két tenyerébe hajtá szenvedő fejét s reszketeg, izgékony hangon elkezde beszélni.

– A mint a Saul templomához kiértünk, csapatomat őrhelyeire elrendezve, magam egy szolgám kiséretében körüllovaglám a tájat. Valami mondhatlanul kényszerítő érzés arra késztetett mennem a kunyhó felé, míg valami komolyabb benső szózat megdöbbentve állított meg útamban, eltaszítva onnan. E megdöbbentő szót akkor félelemnek -189- neveztem magamban, s büszke daczczal indultam leküzdésére a kunyhó felé, azon katonás határozattal, hogy a kit benne fogok találni, legyen az férfi vagy nő, vagy ördög, mint ellenséges kémet elfogom és magammal viszem. E szándékomat azonban rendkívül megzavarta azon körülmény, miszerint a kunyhó lakóját már mintegy reám várva találtam ajtajában, aranyszín arczán szokatlan mosolygás fénye piroslott, ajkai rubin hasadékán a legtisztább fogak gyöngysora látszott elő, s az a tűz, mely fölemelt szempillái alól felém lövelt, nem volt az a leverő, visszataszító villámfény többé, mely első találkozásunkkor, hanem valami édes, éltető, melegítő, eleven napvilág. Oh minő vágyam volt e napvilágnál melegedni. Elfeledém határozatomat, melylyel oda jövék s lovamról leugorva, nem törődve semmivel a világon, odarogytam a csodás lény lábaihoz, térdeit átölelve s csókjaimmal halmozva el, a hol értem. Ő lehajolt hozzám és fölemelt, s tiszta hindu nyelven megszólítva, hivott be magához. Szavai, kelet legköltőibb hangzatú nyelvén intézve hozzám, végkép elbűvöltek; rohantam, tántorogtam utána, kezét reszkető kezeim közt tartva és szemeimmel nem birva megválni ragyogó arczától. A kunyhó hátulja, melybe vezetett, a Saul-templom falához van ragasztva. Csak akkor vettem észre, hogy a kunyhóból egy bejárás visz a rejtélyes épületbe s a kunyhó maga csak a bejárás elrejtéseül van ide tapasztva. Két hosszú földalatti folyosón és számtalan csigalépcsőn keresztülhaladva, végre egy tágas gömbölyű terembe ért velem, melynek csodás faragványú oszlopai, középett mind összejőve, egy merész boltozatot képezének, minőről épitésznek soha eszméje nem volt. Egyik oszlop a másikat tartja, egyszerre kellett mind valamennyit fölállítani, mert ha csak egy hiányzik belőle, az egész összedűl; a terem közepén valami láng égett egy üres csészében, sem kanócz, sem olaj, semmi éghető anyag nem volt körüle, ott lebegett a csésze fölött az üres légben.

– A terem oldalai nehéz virágos selyem és thibet függönyökkel voltak beaggatva, miknek egyike egy alacsony kerevetet látszott félig eltakarni, mely hosszú, fényes selyemszőrű angora szőnyeggel volt beteritve; a leány oda futott, félrerántotta a függönyt, egy ott közel álló kis elefántcsont asztalt odarántott, s mellém ülve, átkarolt, megölelt, s édes kedves hangon elkezde kinálni előbb étkeivel, azután csókjaival. Az asztalka rakva volt izletes, zamatos keleti gyümölcscsel s metszett hegyi kristály üvegekkel, mikben narancs és rubinszín italok töltve, de én egyikből sem izleltem semmit.

– Azt ugyan jól tevé, meg voltak mérgezve bizonyosan, szólt közbe az orvos.

– De nem azért, mintha ez akkor eszembe jutott volna, hanem, mert sokkal édesebb gyönyör volt hozzám közel. A csodálatos lény kábító lehellete arczomat égeté és szemei égeték bennem a lelket; átkaroltam, magamhoz szorítám oly erővel, hogy azt hivém meg kell halnia ölelésem miatt, s mentül erősebben szorítám szivemhez, arcza annál igézőbben, bájolóbban mosolygott reám, s midőn ajkaival hévvel kereső ajkaimra hirtelen lehajolt, azt hivém, az ég szakad rám, minden túlvilági gyönyöreivel. E pillanatban homlokomra tevé kezét, s ekkor úgy érzém, mintha azon ujjai, mik halántékomhoz értek, nedves helyet hagynának magok után s azon három ujj helyén még azután is valami hűsítő érzés maradt hátra.

– E pillanattól kezdve csak azon üdvezítő érzésre emlékezem, mely ereimben végig hullámzott, egy perczre a fölmagasult gyönyör minden érzékeimet elvevé, megszüntem látni, hallani, lelkem és testem két különvált lénynyé szakadtak, nem eszmélék magamról.

– Midőn ismét magamhoz tértem, az emésztő élvezetláng még forralta véremet, idegzetemet kínteljes csiklandozó gyönyör reszketteté, szivem szökellt. A leány ott ült -191- mellettem, elbűvölő, észvesztő alakja alig volt tőlem egy lépésnyire; közelebb akartam hozzá menni, kezemet akartam utána kinyujtani, és nem tudtam megmozdulni többé… Minden tagom, minden izem meg volt merevedve. Szólni akarék, s nem birtam ajkamat kinyitni, le akartam hunyni szememet s az sem volt hatalmamban többé… Tetszhalottá voltam téve.

– Mondám, hogy méreg! kiálta az orvos triumpháló hangon. Ez éghajlat csodás növényei képesekké teszik az embereket oly hihetlen hatású mérgek készítésére, miknek mi neveit sem ismerjük.

– És vérem, szivem, lelkem élt. Láttam, eszméltem és nem tudtam mozdulni. A leány pedig oly gyöngéden, oly szeliden nézett reám, hogy nem tudtam őt magamban átkozni. Ekkor úgy tetszék, mintha alattunk, a padlat alatt valami tompa zörgés, zúgás moraja jönne közelebb. A leány hirtelen felugrott a kerevetről, a szőnyeg alól egy hosszú éles yataghánt vont elő. Szemei vadul villogtak, ujjaival végig pöngeté a fegyver élét, s azzal hirtelen kirohant a teremből. Percz mulva elfojtott kiáltás hangzék kívülről neszelő füleimbe s nemsokára visszatért a leány, egy levágott főt hozva kezében… ott künn hagyott szolgám fejét. Iszonyú erőködéssel feszítém meg idegeimet, szét akarva törni a lebilincselő igézetet; most már nem a leány után, hanem kardom után akartam kinyujtani kezeimet… és nem tudtam megmozdulni. A leány leveté a padlatra a véres yataghánt, az angora-szőnyeggel egészen betakarta termetemet, szolgám fejét oda téve maga mellé, kardommal és tollas fövegemmel együtt. A föld alatti zörej most ismét hallatszott, de már sokkal közelebb. Percz mulva hallám a függönyöket suhogni, a terem megtelt emberekkel, hallám azokat a kárhozatos dæmoni szavakat, mik oly borzalommal tölték el a szivet. Ezek az afghanok voltak, kik egy földalatti rejtek úton jöttek ide, előcsapatom háta mögé. A leány egyik kezét és fél térdét rám tevé, oda szoríta a kerevethez s néhány ördögi szót -192- mondott az afghanoknak, azok maniacus örömordításban törtek ki erre és oda rohantak. Azt hivém, el vagyok veszve. Ekkor a leány odanyujtá nekik a levágott fejet és tollas kalapomat, azok feltették a véres főre a kalapot s azt egy dárda hegyére szúrva, ordító ujjongatással rohantak ki a teremből.

– Ah, ön ezúttal köszönettel tartozik annak a dámának, hogy megszabadítá.

– Átkom reá! Birtam volna csak magammal, nem lett volna az ő szabadítására szükségem.

– Kétlem, Davidson barátom, mert a kik a Saul-templomon túl voltak, azokból egy sem jött vissza, csak az utóőrök tudtak megszabadulni.

Az afghanok eltávoztával ismét feltakarta arczomat a leány, oda borult rám, megölelt, megcsókolt, s azután valami balzsammal megkenve szemhéjaimat, lassanként érzém, hogy tagjaim merevültsége feloldódik, szempilláim könnyedén lecsukódnak, érzém, hogy testem visszakapja mozgását s azon gondolkoztam, hogy mint fogok rögtön felugrani, s kardomat a varázsló kisértet szivébe döfni, ezt gondolám s e gondolattal elaludtam.

– Midőn fölébredék, ismét e gondolat jutott eszembe. Fölugrottam. A kunyhóban találtam magamat egyedül és sehol sem lelém a nyilást, mely onnan a templomba vezet. Ha a szerte elhullott holttesteket nem láttam volna, azt kelle hinnem, hogy egy évig aludtam, s álmodtam mindazt, a mi velem történt. És most úgy fáj minden tagom, idegeim érzékenyek, fejem kábult és vérem nem akar lecsöndesülni, semmivé vagyok téve.

– Nincs önnek mitől tartani, a mithridat elölte az erősebb méreg hatását s a vincetoxikont az erős ifju természet kiheveri. Hanem az, a mi a dologban legcsodálatosabb: hogy ön is látta tegnap az Andromedában a csillagot s ime ön is a legvilágosabb halálveszélyből kimenekült, míg küldött társai többnyire ott vesztek. Még csak Drumfield -193- van hátra; ha még ezt is ép testben látnám haza térni, csakugyan azt kellene hinnem, hogy a többiek mind el fognak veszni. Hanem ezt szegényt az afghanok mai nap alkalmasint martyrrá tevék.

A doktor alig végezte beszédét, midőn az őrök egy emberre kezdének kiabálni, ki az erdőből jött feléjök. Alakja egészen fehér palástba volt burkolva, s födetlen feje ősz volt, mint a galamb.

Indusul kiabáltak rá s ő tiszta angol nyelven felelt vissza, meg egy kicsinyt káromkodott is hozzá.

Embereink rábámultak, mindenkinek úgy tetszék, mintha látta volna valaha ezt az embert; de senki sem merte rá fogni, hogy kicsoda? Oda vezették hozzánk. A mint meglátott bennünket, örvendezve kiáltá neveinket. A doctor még habozott, de én ráismertem; «Drumfield!» kiálték rá hangosan, a mennyire sebem engedé.

– Azt kikérem magamnak. Ilyen indulatokat nem tartok. Ez a fehér haj engem igen érdekessé fog tenni, kivált a hozzákapcsolt események miatt. Azok nem mindennapi dolgok.

– Elébb adjatok rám valami ruhát. Láthatjátok, hogy úgy vagyok felöltöztetve, mint valami ó-testamentomi próféta… Meliahnak igaza volt, mikor a levelet nem akarta az afghanokhoz vinni. Még azok nem tanulták a -194- jus gentiumot; egyébiránt Orpheus óta, ki a pokolba ment parlamentairenek, még eddig az ördögök közűl senki sem is tért vissza. Ezek a tisztelt ördögök, a mint közibök értem s a küldött levelet átadtam, egy pányvát vetettek a nyakamba, lerántottak a lovamról s mielőtt az amiensi tractatumnak a követek sérthetlenségét illető paragraphusát felolvashattam volna előttök, megkötöztek s nyalábra fogva bevittek egy csodálatos alakú pagodába, mely oda volt építve valamelyik isten számára a legsűrűbb erdő közepébe. A pagoda közepén állt egy rézbálvány, ökör feje volt és kövér emberi termete, rendkívül hasonlított mister Snarkinshoz, az élelmezési biztosunkhoz. Homlokára zsidó betűkkel volt irva a név: Moloch. A bálvány lábainál egy asszonyság ült, a bálvány papnéja. Úgy veszem észre, hogy itt e hivatalt mind a nőnem viseli, férfinak nem szabad magát e heverő mesterségre adni.

– Ne fészkelődjél barátom, az asszony vén volt és rút mint az éjszaka, ha ugyan láttál már zöld éjszakát, mert képe tökéletesen hasonlított színére nézve az éretlen olajbogyóhoz, megaszalva. Az asszony láttomra fölkelt helyéből s oda jött hozzám, két rét görnyedve, s beszélt fölöttem mindenféle ördöngös szavakat, hadonászott száraz kezeivel fejem fölött s vissza-visszafordult bálványa felé magát meghajtani. A bálvány erre elkezdett fényleni, izzani, belülről irtózatos tüzet gerjesztettek alá, az ércz vöröslött a belső tűz miatt, iszonyu fényt vetve a különben sötét terem alakjára. Száján és szemein keresztül sugárosan lövelt elő lángtalan tűzlég, nehéz, tompa bőgést hallatva. Azzal még egy sereg asszony jött elő, tíz vagy tizenkettő, egyik vénebb és zöldebb mint a másik, azok elkezdtek körülem tánczolni és énekelni, oly tánczot és éneket, a minőért megvesznének a balletcsinálók, ha eltanulhatnák. Le-leterítettek egy fekete lepedővel, azután azt megint lekapták rólam, elébem guggoltak, a számba -195- néztek és énekeltek; a legmulatságosabb az volt az egészben, a mint a ceremoniákból észre kezdém venni, miszerint nekem azon megtiszteltetésben kelle részesülnöm, hogy az izzó bálvány karjai közé vettessem, melynek képe már akkor oly vörös volt, mint mister Snarkinsé, mikor kisült rá, hogy lopott… E perczben zaj hallatszott az ajtó előtt s egy magas némber lépett be a pagodába, fölhevült arczczal járulva az áldozók elé s hevesen beszélve a jelenlévő afghanokhoz azon az irtózatos dæmoni nyelven. A vénasszonyok erre dühösen veték magokat közbe. Az újon jött némber azonban előmbe állt, elfödve amazok rohama elől. A mint a gesticulátiókból kivehetém, azon támadott a vita, hogy elfogóim az utóbb jött némber szolgálatában álltak, az pedig egy másik bálvány papnéja volt, s most a két hamis isten összekapott az áldozaton. Attól tartottam, hogy megfeleznek. De nem történt úgy; az afghanok úrnőjöknek fogták pártját, a vén asszonyokat elhajigálták az útból, azok aztán neki estek bálványuknak, azt hitták, hogy tegyen igazságot, s hogy az meg sem mozdult a kedvökért, leköpködték, eloltották alatta a tüzet.

Engem pedig felkaptak az afghanok a levegőbe s vittek úrnőjük után. Csak ekkor vettem szemügyre a némbert; magas, szép, karcsú alak volt, arczszíne hasonlatos az aranyhoz, vékony ajkain, félig zárt hosszúkás szemein valami különös megragadó komolyság honolt, hosszú aczélfényű hajtekercsei hosszan lógtak le nyomában…

– Fején kerek ezüst korona volt négy hegyes ággal, különös ellentétben aranyszín arczához, folytatá Drumfield, komolyan, hallgatagon ment elől, vivőimet vezetve föl a helyre. Mindig magasabbra, mindig közelebb a Salamon-hegy hófedett csúcsához. A növényzet lassanként gyérülni kezdett. Majd hófedett halmokhoz értünk, hol már alig tengett egy-egy törpe czedrus; végre semmi sem látszott más, mint az örök hó és jéghalmok, fehéren, ridegen. Itt egy barlanghoz vezetett bennünket a némber, -196- mely egy jéghegy oldalába mélyed, belül épen úgy bevonva ragyogó jégkristálylyal, mint Irlandban a Surturhule. Falak és boltozat milliárd gyémánttól látszottak ragyogni a fáklyák világa mellett.

E barlang torkából egy vízforrás buzog fel, több ölnyi magas oszlopban vetve föl magát gránit medenczéjéből. E fontaine vize oly forró, hogy a mit belé vetnek, rögtön megfől benne, s körös-körül mellette, a hó és jég közepett, a legbujább növényzet díszlik fel, a legritkább, csodaszép kövér levelű növények, mik csak a meleg források partjain tenyésznek, bűbájos ellentétül a fehér hómezővel.

A vezető nő itt megállt, az afghanok letettek a forrás partjára s tisztelettel hajták meg magukat előtte. Kitaláltam, hogy a forrás ama másik bálvány, mely engem áldozatul kér, hihetőleg ennek forró vizébe kell vettetnem. Legalább nem látom azokat a csúf zöldképű vén asszonyokat, gondolám magamban s megnyugodtam benne.

A leány odalépett hozzám, egy fürtöt levágott hajamból, egy érczmedenczéből valami kenőcsöt véve tenyerére, azzal fejemet, alig hallható szavak mormogása közben, bedörzsölé, s azzal egy fehér lepellel tetőtül talpig letakart. Megvallom, hogy midőn sima bársony kezével hozzám ért, egészen más vágyakat érzék magamban, mint a halált.

Egy óra mulva a barlang megtelt vén és fiatal afghanokkal, a vének ép oly utálatos feketék voltak, mint a fiatalok, csak hajuk és szakálluk volt fehér. A hold besütött a barlangba. Épen holdtölte volt. A leány kiállt a középre, kezeit keblén összehajtva, meghajtá magát a hold előtt s annak foltos képére mutogatva, rövid, szakgatott tételekban valami vad hangzatú verseket mondott, miknek végén az öregek mindannyiszor nagy mekegve keltek föl ültökből, az ifjak pedig kardjaikat verték pajzsaikhoz. Tán a közelgő csatáról mondott nekik jövendőt a papnő.

Ekkor megállt a forrás craterénél, fölvette a hajfürtöt, mit fejemről levágott s a forrás cratere fölé tartotta. Néhány -197- alig hallható igét mormolt, a forrás bugyogó vize szinte emberi hangokat látszott adni, a nő hangosabban szólt, hangosabban böfögött fel a forrásvíz hangja is, s mentül jobban kiáltozott a nő, a forrás hangja annál erősebben tombolt, bőgött, harsogott, mintha két természetfölötti lény pörölne egymással egy ember lelke fölött, míg végre a nő hajfürtömet vad sikoltással veté a vízbe s balkezével felém mutatott. Az öregek felugráltak erre, rám rohantak szörnyű ordítással, fölemeltek a földről, levették fejemről a lepelt s azon pillanatban ijedten tántorodtak vissza tőlem, s arczczal a földre borultak le előttem… Én nem értettem a dolgot… A papnő ott állt a forrás fölött, a besütő hold ezüstfényt orzott csodás aranyszinű alakjára, úgy állt előttem, mint valami túlvilági lény, ki előtt önkénytelenül törtek meg térdeim. Egyet intett az öregeknek, azok föloldották kötelékeimet s a legnagyobb tisztelet kifejezéseivel vezettek ki a barlangból, felültettek egy lóra, azt ketten két felől gyalog vezették, így vittek végig a falukon, a népség mindenütt lefeküdt előttem a földre s midőn egy berek közepén egy pagodához értünk, ott letettek, megcsókolták ruhám szegélyét s bebocsátottak az ajtón. A pagoda közepén az aranyszinű hölgy várt reám, kecsesen, méltóságteljesen fogadott, mint egy királyné, kezét nyújtá elém, tiszta hindu nyelven mondva: «Szabad vagy; mehetsz, merre akarsz». Én nem tartóztathatám meg magamat, hogy az előmbe nyújtott kezet forrón meg ne csókoljam. Ah barátom, ha ezen kezet érintettétek volna.

– «Minek köszönhetem életemet?» kérdém hálateljesen a szép papnőtől. – «Hajfürteidnek», felelé s egy gömbölyű ezüst tükröt tarta elém. Csak akkor vettem észre, hogy ősz vagyok, mint a galamb. A kenőcs, melylyel fejemet bedörzsölé, megfehéríté hajamat, hogy megmentse fejemet. Se baj, hajamat megfesthetem még, a -198- milyenre akarom; de bőrt nem tudom, hogy festenék magamra, ha abba a forró vízbe belédugtak volna. Azért éljen az én aranyszinű királyném, ki engem ezüstszinűre festett!

A víg fiu megnevette beszéde végét, és mi is utána nevettünk; csak Davidson bámult hallgatagon maga elé, mintha valami képet nézne, mely csak lelke előtt látszik.

A mi nevetésünk nem tartott soká. Néhány hírmondó érkezett eltikkadtan a csatából: «Siessetek innen! kiálták, seregünk körül van véve, Colonel elestével fölbomlott a csatarend, a tisztek mind – mind elestek».

Csak mi négyen maradtunk élve: Smith, Davidson, Drumfield és én. Magam is meg voltam sebesítve. Azért láttam tán homályosnak a csillagot?…

Igy mondá el mister Drayson előttem e történetet. Lehet, hogy nem ragaszkodott egészen az igazsághoz… Az is lehet, hogy mind ez eseményt a nélkül hozta össze a vakeset, hogy valami magasabb fátumnak befolyása lett volna rá… Minden esetre emberi dolgot fogunk cselekedni, ha azt, minek lételét fölfogni nincs erőnk, merészen megtagadjuk.

Ezt a novellát én 1850-ben irtam. A kiket a mese kútforrásaiul megemlítek, az angol nagykereskedő, mr. Drayson, és az angol hadászati folyóirat csupán képzeletem alakjai, a kiket soha nem láttam. Ez nemcsak költői szabadalom, sőt kötelesség ilyenféle bevezetést adni egy mesének, hogy az olvasó által azt könnyebben bevehetővé tegyük. Negyven év mulva a csillagászok felfedezték az Andromeda ködfoltjában rejlő új csillagot. Egy külföldi observatorium igazgatója, a ki angol fordításban olvasta ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem a tudomást erről az eddigelé észre nem vett csillagról ezelőtt 40 esztendővel? Nem tudtam rá választ adni.

J. M.

AZ UTOLSÓ CZIGÁNYORSZÁG.

Kik vándoroltok az egész világban és vándoroltok nemcsak hazátlanul, hanem még mezitláb is, vagy pedig olyan csizmában, melynek már más félre gázolta a sarkát.

Kik mulattattok boldogot boldogtalant s cserében viselitek érte boldognak boldogtalannak avult köntösét.

Kik laktok a faluvégeken, mint semmi néphez nem tartozó nép, – kiket tegez minden ember, de senki sem tart rokonának, – kik idegenei és jövevényei vagytok ivadékról ivadékra minden földnek.

Kik megszoktátok a pironkodó szót, a fázást, éhezést s éltek megpanaszolt kegyelemkenyéren – és a mi keserűbb a pirongató szónál, hidegnél, éhségnél, kegyelemkenyérnél: kik sehol sem mondhatjátok: «itthon vagyunk».

A hol vajdáitok előtt meghajolt az utczán minden ember, s sarkantyúitok pöngésére kinéztek kapuikon az emberek?

A hol nem laktatok a falu végén, hanem benn a városokban, fényes palotákban, állatfejekkel felczifrázott oszlopú, kacskaringós tetejű, talitarkára festett aranyos, ezüstös palotákban?

A hol nem parancsolt veletek a kisbiró, öregbiró, szolgabiró és az ő hajdúi, hanem ti magatok tartottatok törvényt kerek piacz közepén, s a tisztes kondor szakállú vajdák bölcs itéleteit irástudó bölcsek jegyezték fekete táblára egymást öklelő igazi czigány-betükkel?

A hol nem viseltetek olyan ruhát, a mit más ember már elnyűtt, hanem lehúztátok a párducznak és jaguárnak az ő bőrét s azzal övedzétek körül derekaitokat, asszonyaitok pedig az ő szép rózsaszinűre festett ujjaik hegyével -200- olyan fehér kantusokat szőttek-fontak az angorajuhok ezüstös gyapjából, mint a hegyekre esett hó, s viselték azokat szépen kivarrva himes virágokkal, egész földig körülszegve szironyos szalaggal s csinosan körültekerve a karcsú derekakon, hogy a szép gömbölyű vállak s az ideges sima karok szabadon maradjanak?

A hol ha hegedültetek idegen nemzetnek, hegedültetek neki karddal és dárdával, s hogyha vándoroltatok szomszédok földére, nem az kergetett el benneteket, hanem ti kergettétek el őt?

A hol tejjel, mézzel folyt a patak, kövér vaddal bővelkedett az erdő, magától termett a föld, aranyat ezüstöt kináltak a hegyek, s a mi többet ér tejnél, vajnál, aranynál, ezüstnél, a hol azt mondhattátok: «itthon vagyunk».

Messze, Ázsia közepén, a hol a Hindu-kush hegyei a Ganges szent vizei előtt megnyílnak, a szakadékos vízomlásokon át keresztül tekintve, egy boldog tartomány képe áll előttünk, melynek neve Zingara.

Boldog ország, áldott ország; ege nyájas, földje zsiros, tavasza virágosabb mint másutt, nyara enyhébb és ősze gazdagabb.

Hol a mi kerteink ritka gyümölcsfái erdőszámra nőnek s a mi drága csemetéket mi csak a boltokban látunk, aszalva, préselve, – azokkal ott a házi állatok hiznak.

Még a vadak is szelidebbek, mint mi nálunk. A szép hosszúszőrű kecskejuhok tavaszszal le hagyják nyirni gyapjaikat s őszig semmi gondja rájuk a gazdának; a fecske enni való mézgából készíti fészkét, mit Európában mint csemegét drága pénzen adnak; a nyúl nagyobb, a farkas kisebb, mint nálunk; a fák derekaiból édes ital csorog, ágaik közt teljes gyümölcs terem, virágaikból méz csepeg, tobozaikból ruhának való gyapot fakad, kérgeikből becses festék ömlik, leveleikből drága ital készül.

A hegyek gyomrai aranytól terhesek, s hogy az embernek -201- még a kereséssel se legyen nagy dolga, kimossák azt onnan a patakok s elszórják a parton.

Újabbkori utazók, kik e földet sűrűbben kezdik látogatni, mióta a hatalmas Anglia Kelet-India urává tette magát, gyakran emlegetnek egy nagy kiterjedt várost, melynek még most is bámulatos omladéki ott látszanak a szent folyó partján két felől. Egy roppant kőhid két oszlopa még most is kiáll a vízből, mely a város két partját egymáshoz kötötte.

Körül sűrű erdő terül, a beomlott paloták közepéből nagy pálmafák nőttek elő, mintha iszonyú nagy cserepekbe volnának ültetve, óriási virágok, a chinafa és a fahéjfa-bokrok elleptek minden utczát, minden piaczot s a legmagasabb bolthajtásokról hosszú, kapaszkodó növények szárai csüggnek alá tarka virágokkal. Messze, messze az omladékhoz nem lakik semmi emberi lélek, a legközelebbi rongyos falu tíz mértföldnyire van hozzá.

Az utasok csodálatra méltó rajzokat közölnek az épületekről. Szépségök nagy részt lekopott már, de a maradványokból is kivehetni, hogy itt hajdan nagyratörekvő boldog emberek laktak, kiknek módjukban állt lakásaikat faragványokkal, virágok és állatok kivésett alakjaival felczifrázni, s a kik e tömör, vastag oszlopokat, e nagy márványdarabokat egymásra halmozták, azok sokáig akartak e földön lakni; s ime házaik túlélték uraikat, s az épületek még állnak, a midőn már senki sem tudja, hogy ki lakott azokban.

A tizennegyedik század vége felé még e város palotáiban vidám zene hangzott; ezen rombadűlt épületek mind meg voltak népesülve s éjjel-nappal olyan zaj volt e városban, mintha egyre-másra lakodalom volna.

Évek és századok óta, miket senkinek sem jutott eszébe számlálni, lakott itt egy szép, olajbarna arczszinű népfaj, mely hires volt a Ganges vizétől a chinai falig három dologról. Egyik volt papjainak jóslata, másik költőinek éneke, harmadik bajnokainak vitézsége. -202-

Mert három osztály volt közöttük, egyik a bűbájosoké, ez volt a legfőbb, másik a költőké, harmadik a harczosoké és mindenik osztálybelinek a fia azzá lett, a mi volt az apja, s egyik osztályból a másikba átlépni nem lehetett, sem pedig a bűbájos leányát katona el nem veheté, a ki alacsonyabb osztályból valónak tartatott. Az utolsó osztály, mely a néphez sem számíttaték, volt a földmívelőké, és azokat lenézte a többi három, s azoknak be sem volt szabad lépni az elébbiek küszöbén.

Egy uralkodója soha sem volt e népnek, hanem a mely földön valaki leghatalmasabb és legbölcsebb volt, ott uralták. Itt a bűvészt, amott a költőt, másutt ismét a hadvezetőt.

Azon időben, melyről e történeteket irjuk, egész Zingarában ismeretes volt e három név: Ruhiva, Csalaróda és Mange.

Ruhiva volt a legvénebb bűvész, ennek volt egy szép leánya: Palamira, és ezt szerették ketten, Csalaróda a költő és Mange a bajnok.

A leány pedig szerette mind a kettőt és nem tudta elhatározni magában, hogy melyiket szereti jobban, mert ha a költő szépen tudott is énekelni karcsú termetéről, melyet a szellőtől ingatott virágszálhoz hasonlított, földig érő fekete hajzata tekercseiről, melyet az égből aláeresztett tündéri hálóknak nevezett; ámde a bajnok tudott hozni tarka selyemruhákat e magasztalt termetre, s ragyogó gyöngyöket fekete hajába; s a milyen szépen tudta verni a költő a kifeszített húrt vékony pálczikákkal, olyan szépen tudta verni a bajnok az ellenséget éles görbe karddal, s egyiknek a hire sem volt kisebb, mint a másiké, s egyik is oly forrón szerette, mint a másik.

Lőn azonban, hogy egy napon csodálatos tünemények mutatkoztak Zingarában. A mint a nap lenyugodott, az ég még sem sötétült el, hanem a távoli Himalaya bércztetőin, miknek örök havas homloka az eget látszik érni, valami veres fény visszaverődése látszott egész éjjel, egész reggelig. -203-

A rettenetes Tamerlán jő azon táj felől végeláthatatlan tatárcsordával, s körül feléget erdőt és falut az ellenség földein, hogy sem ember, sem állat azon ne lakjék többé.

Nagy ijedtségben volt a népség. Megállt a jövendőmondás a jósok szájában, nem tudták megmondani, mit hoz a holnapi nap? Megállt a hegedűvonó a lantosok kezében, elfeledték a harczra buzdítás nótáját, és kiesett a kard a harczosok markából, mintha valaki kiütötte volna azt onnan.

Felöltözött a szép leány legszebb kantusába, karjára kapcsolt két arany pereczet, hosszú fekete hajába font három szivárványos szalagot, karcsú derekára felkötötte a drága tibeti övet, melynek végébe pálmák voltak varrva himmel. Gömbölyű nyakán három sor igazgyöngy volt fűzve s pártája ragyogott tűzvillogású gránátgyöngyöktől; keblére volt tűzve egy eleven rózsa.

Hejh de mennyivel szebbek voltak szemei a gránátnál, piros ajka és gyöngysor fogai eleven rózsánál s igazgyöngy füzérnél, s egész tekintete, járása, kelése mennyivel többet ért aranynál, ezüstnél; a ki őtet látta, nem látott az rajta sem ékszert, sem selymet aranynyal áttörve, hanem csak bűbájt és eleven szépséget.

Oda hivatá magához Palamira a két ifjat, kik belé szerelmesek voltak. Egyiknek vállára tette jobb kezét, másiknak bal kezét. Csalaróda szép halvány ifju volt, ábrándozó lesütött szemekkel, hosszú fekete hajfürtei kondor karikákban omlottak vállaira. Mange erős, ideges termettel birt, arcza sötétbarna volt a naptól és piros a szerelemtől, hajzata magasra volt felkanyarítva s körülfogva egy érczabroncscsal, hogy mikor harczol, a szemébe ne csüngjön. -204-

A mint így vállaikra tevé kezét Palmira, szemébe tekinte az egyiknek, szemébe a másiknak is s így szólott hozzájuk:

A ki emgemet szeret, bebizonyítja nekem azt, hogy szeret. Nem elég beszélni, nem elég ajándékot hozni annak, a ki engemet szeret; hallgatni kell annak és meg tudni halni, valamint én meg tudok halni azért, a kit én szeretek. Ragadd te kobzodat, ragadd te kardodat – s menjetek az ellenség elé. Veletek megyek én is. És a mikor én elől fogok menni, hátul maradtok-e ti akkor, nem inkább egyik jobb felől, másik balfelől fogtok-e mellettem állani? És ha meg kell halni, nem inkább ott estek-e el mellettem egyik jobb, másik balfelől, s megöleltek és úgy haltok meg velem együtt?

A költő rácsapott kobzára, a harczos rácsapott kardjára, harczias hangot adott mindkettő.

Azzal előhivták az ősz Ruhivát, kinek kondor ősz fején minden szál haj fehér volt már, de egy szál sem esett le róla, s tudtára adták szándékukat.

Az ősz vajda megtörülte mindkét szemét; felölté hosszú, csíkos palástját s kiméne velük együtt a piaczra, a hol a nagy népsokaság erős lármát támaszta már s mint nagy veszedelem idején szokott lenni, egymással czivódott minden ember.

Háromfélét akart a nép. Egyik azt kivánta, hogy hódolattal kell a hódítót megengesztelni s kiválogatni az országból ezer és ezer szép hajadon leányt, azokat ajándékba küldeni eléje, hogy kegyelmezzen Zingarának s ne rontsa el a szép tornyokat.

Másik rész inkább el akarta hagyni az országot s bujdosni világtalan világig és sohasem térni vissza a tejjel, mézzel folyó országba, melynek édes vizében idegen tatár itatta lovait s nem ölelni meg többé azon nőket, kiknek barna-piros arczát kutyafejű hősök csókolgatták.

A legkisebb, a legbátrabb töredék végtére azt kivánta, hogy ők kimennek az ellenség elé, megmérkőznek vele -205- emberül, s ha a Buddhának, a százkezű istennek úgy tetszik, hogy őket megsegítse: elverik az idegen hódítót boldog határaikról, ha azonban a számtalan bálványisten ezer szemeivel elnézheti, hogy védőik elhulljanak, ám el fognak hullani s ők lássák, ki védi meg őket tovább.

A nagy zaj közepett megérkezék a piaczra a vén Ruhiva és leánya a szép Palamira és annak két kedvese, a költő és a bajnok s mind a négyen felállának egy nagy kőemelvényre, lekergetve onnan a többit, a kik addig beszéltek a néphez s nem hagyták egymást szóhoz jutni.

Elhallgattak, a mint a vajdát meglátták mindnyájan; a bátrabbak, mivel szerették, a félénkebbek, mivel féltek tőle. Ő pedig monda nekik ily beszédet:

– Én fajom, én szerelmesem. Legyetek mindnyájan egy füllé, hogy halljátok a mit beszélek, s legyetek azután mindnyájan egy karrá, cselekedjétek a mit mondtam. Nagy, országjáró ellenség közelget határunk felé, lólábú, kutyafejű ellen, a ki tizenkét feleséget tart és kis gyermekek husával él. Kellenének ugy-e a mi szép barna menyecskéink s a mi gyönge húsú ifju magzataink, a mi folyóvizeink tele sáraranynyal. És a mi juhaink és a mi ökreink, miket mi már meghizlaltunk. De nem esznek abból. Azért, hogy ők sokan vannak, meg nem ijedünk mi. Láttunk mi már máskor is sáskákat táborozni, annyit, hogy reptükben elfogták a napot. Mit csináltunk? Árkot ástunk, seprűt fogtunk, elsepertük őket. Avagy a kinek egy arany-dénárja van, nem gazdagabb-e az, mintha száz maravédija volna, a mely legcsekélyebb rézpénz? Úgy vegyétek, hogy mi vagyunk az arany-dénár, az ellenség a rézpénz, tíz közülünk többet ér, mint amannak ezere. Elmegyünk mind, levágjuk mind, haza hozzuk mind. Itthon csupán az asszonyok maradnak. Az asszonyok pedig az alatt, a míg mi az ellenségre járunk, menjenek ki a szent folyó mellé, ott a víz mentében ássanak egy hosszú árkot, ebbe temetjük majd az ellenséget és a kőfaragók készítsenek nagy szobrokat, felirván azokra, hogy azon -206- sirban nyugszanak mindazok, a kik Zingarának ellenségei voltak.

Tetszett az öreg beszéde a népnek s felkiáltának rá nagy örömmel s egyszerre annyi kard emelkedett az égre, hogy ha onnan kellett volna az ellenségnek lehullani, bizonyára mind felnyársalta volna magát azokban.

Sok zaj, sok kölcsönös fenyegetés közben fegyverbe öltözött az egész ország, minden ember annyit akart levágni az ellenségből, hogy a többiek félhettek, hogy nekik semmi sem marad. A költők csatába induló nótákat pengettek és trombitáltak; a jósok előre kihirdették, hogy úgy fog lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát és lehullanak a cserebogarak, s a vitéz bajnokok nem különben fognak cselekedni, mint a pézsma-kacsák, melyek a fa alatt állanak és menten föleszik a cserebogarakat; a ki pedig csak fegyverhez juthatott, azt kitisztította, kifényesítette s azután kiálták: haljunk meg az utolsó emberig! Ilyen utolsó ember pedig nagyon sok szeretett volna lenni.

Csak a Ruhiva család beszélt keveset, tett sokat. Sorra járták az országot, s a kiket az ősz jós beszéde és leánya szép szemei, és a költő föllelkesített, azokat a bajnok egy csoportba gyűjté, s e kis csoporttal elindulának a hegyek közé az ellenséggel megmérkőzni, mikor még a többiek csak messziről fenyegették azt ököllel.

Tamerlan szélső hadai, melyek Indiát pusztíták, lerontva a bálványok oltárait s leöldösve tisztelőit, sokszor összeakadtak Mange kisded csapatjával, s keservesen tapasztalák, hogy ezek a barna fiúk kegyetlenül tudnak tréfálni, ha egyszer megharagusznak. Mange egyszer egy egész kosárral szedette össze a gyémántos forgókat, mik a levert tatárok vezéreinek turbánjaiban voltak.

A harczok alatt, midőn Mange véres kézzel dúlt az ellenség között, nem messze a harczoló seregtől magas sziklán állt Ruhiva és leánya és a költő s ha jött felőlök a szél, elhozá a költő lelkesítő énekét, s ha visszatekintének a harczosok, látták ottan az ősz kiterjesztett karjait s a -207- szép szűz repkedő hajfürteit, mint csatára intő zászlót s új erő szállt szivökbe tőle, s még jobban verték az ellent.

Az egész országban pedig nagy volt e miatt az öröm; mindennap készült minden ember az ellenségre, végre csoportokba verekedtek s százezrével tódultak a csatatérre, látván Mange példájából, hogy a harcz mestersége könnyű; csak le kell ütni az ellenség fejét, azután semmi baj. Otthon eldicsekedtek asszonyaiknak, hogy csak álljanak ki majd a folyam partjára, s várják ott, hogy fognak alá felé úszni az ellenség fejei, miket ők leaprítanak.

De a mint oda érkeztek, s megállva egy hegyoldalban, végig nézték Tamerlán tengernyi népét, egy fejcsóválás lett az egész sereg. Tenger ez, nem patak, erdő ez, nem berek! mondának egymásnak. Sülve volna is, nehéz volna megenni a milyen sokan vannak; lovon ülnek, azt is elérik, a ki szalad, nyíllal lőnek, azt is megölik, a ki senkit sem bántott. Gyerünk innen, mert itt ember-halál lesz még!

Meg is szégyenlék magukat Mange csapatja előtt, s azt izenték neki, hogy ő csak tartsa magát az ellenséggel, majd ők annak a hátába kerülnek, s minthogy a tatárnak hátul nincsenek szemei, szép észrevétlenül mind leütögetik fejeiket.

Mange tehát kiállt a töméntelen sokaságú tatárhad ellen s reggeltől estig verekedett vele, két sziklaszorosnak támasztva seregét, s reggeltől estig várta, mint fognak számtalan társai az ellenség háta mögött megjelenni? Azok pedig szépen szedék a sátorfákat s a honnan jöttek, arra visszamentek, s azóta ki tudja, hol járnak már.

E helyett azonban éjszakára a tatárok kerültek Mange háta mögé, s körülfogták a bátrak csapatját, reggelig harczoltak velök, ott esett el egyik a másik után. Reggelig lehetett hallani Mange kardcsattogásait, Ruhiva buzdító szavát, a szép Palamira sírását és Csalaroda harczi énekét. Egyik a másik után hallgatott el.

Mint a növekedő árvíz emelkedett a tatár-özön azon -208- domb körül, hol az utolsó bátrak álltak, ott a szép Palamira lábainál esett el sebektől elhalmozva a nép utolsó hőse, Mange, még akkor sem bocsátá el a kardot kezéből, s haldokló szájával is hazája földét csókolá.

Ott ölték meg az ős Ruhivát leánya előtt, piros vére befecskendé fehér haját, utolsó sóhajtása is átok volt a győzelmesre.

Még énekelt Csalaróda, még zengé a harczi éneket, midőn már senki sem volt a ki harczoljon; egy nyil keresztüljárta szivét s oda szegezé a földhöz; még akkor is verte a húrokat, s kezének utolsó mozdulatja is harczi dal volt.

Utolsó áldozatja a halálnak volt a szép leány, saját kezével verte szivébe tőrét, midőn el volt már veszve, s ott lerogyott két vőlegénye közé, mellette feküdtek szépen: az egyik jobb, a másik balfelől. Kezeiket megszorítá utolszor és úgy haltak meg a hogy óhajták: egymást ölelve, dicsően, szabadon.

A zingarai asszonyok pedig várták a folyamparton, hogy mikor jönnek a levágott fejek úszva a víz szinén? Nem sokára jöttek azok, hosszú sorban, szomorú csendességgel úsztak alá felé, de jaj, jaj! nem az ellenség kopasz fejei voltak azok, hanem a szép zingarai ifjaké, hosszú göndör hajfürteik libegtek csendesen a vízben.

Azok pedig, a kik elszöktek a harcz elől, napok mulva ismét hazaérkezének, de jól érzék, hogy itt nincs számukra többé haza; összeszedték a mit szedhettek, felülteték porontyaikat, feleségeiket ökreikre, szamaraikra, s el- kivándoroltak a tejjel-mézzel folyó országból, elbujdostak, elszéledtek világtalan világig, eltagadva saját nemzetüket, koldulva, csenve, csalva s vándorolva és sehol meg nem pihenve; mintha az ősz Ruhiva átka fogta volna meg őket, hogy a kik boldog hazájukat megbecsülni nem tudták, ne tudjanak megpihenni sehol, hanem bujdossanak egyik határból a másikig.

Igy jutottak el Zsigmond király uralkodása alatt Erdélybe. Már ekkor származásukat is eltagadták, azt -209- állítva, hogy ők Egyiptomból jönnek s Pharao ivadékai, a mi pedig lehetetlen, mert akkor tengeren kellett volna jönniök, a hajózást pedig nyilván nem ők találták fel; legerősebben bizonyít indus származásuk felől saját nyelvük, mely most is tele van indus szavakkal.

Nemcsak Magyarországon lehet azonban őket látni, a kerek világon mindenütt szét vannak szórva; Német-, Franczia-, Angol-, Spanyol-, Török- és Oroszországban, mindenütt ismerik őket, mindenütt az a barangoló, szomorú nép, mely végzi a legaljasabb munkákat s mulattatja a vigadni akarókat, s üldöztetik a rendszeretők által; néposztály, melyet minden ország úgy tekint, mintha valami eleven állatot nyelt volna el. A magyarországi czigányok állapotja még legtűrhetőbb. Ezek sajátítottak el legtöbb míveltséget, miután a főurak mulatási hajlama s a nép kedélye legjobban megszoktatá őket; váltak közülök nagy művészek, jó katonák (utóbbiak kivált a 17-dik században); itt látni őket díszes, divatos öltönyökben járva, látni öregeiket ökölnyi ezüst-gombbal terhelt mentékben, lovakon ülve, még pedig jó lovakon. Itt írnak rólok a költők nem megalázó dolgokat, s úri asszonyságok zongorázzák szerzeményeiket; – hanem azért itt is megérzik rajtuk a Ruhiva átka.

KINCSES ABDUL ÉS GYÁVA IZMÁL.

A szép muzulmán városban, melyet az igazhivők Karsznak neveznek, volt egymás mellett két ház építve: az egyik nagy emeletes, oszlopzatos bejárással, vasajtókkal, homlokzatán réztornyokkal; a másik kicsiny, alacsony, melybe az utczáról is lefelé kellett lépni s akkor is meghajolva, nehogy az ajtóragasztóba üsse az ember a fejét. A keleties városokban ilyen szép egyetértésben szoknak egymás mellett állani kicsinyek és nagyok, kunyhók és paloták. A nagy, erős kastély néhány lépésnyire még előbbre is áll a sorban, -210- míg a rozzant házikó hátrafelé húzódozni látszik, a mint illik, ha egy fényes és rongyos személy áll egymás mellett az utczán.

Ama nagy palota urát nevezték «Kincses Abdulnak», a kis rongyos vityilló gazdáját pedig mindenki úgy hívta, hogy «Gyáva Izmál».

Kincses Abdul egyike volt a leggazdagabb kereskedőknek, a kik málhákkal terhelt karavánokat indítanak Teherántól Erzerumig. Voltak lerakó helyei még az izmidi kánokban is, s karszi palotájában tömlőkkel állt a vertarany, a mely hogy rozsdát nem kapott, az csak az arany különös sajátságának tulajdonítható, mert valamikép a nagy folyóvizek a tengerbe omolnak, és senki sem látja, hogy azok valamerre visszafolynának onnan, hasonlóul nem látta Abdult senki olyan állapotban, hogy pénzt adott volna ki; ellenkezőleg, mindig csak olyanban, a mikor bevett. Hajtsárait kifizette pálinkával, gyümölcscsel, gabonával és kelmével, a mi már a nyakán maradt; a mivel mások megcsalták, a min nem tudott túladni, azzal szolgálattevőit fizette s még azokon is nyert illő százalékot. A kiknél vásárolt, azoknak irást adott, a mit ismét itt meg ott fizessenek ki nekik; és mire a fizetési határidő eljött, már akkorra megint annyi csereberét tett velök, hogy azok fizettek vissza neki. Azzal ugyan senki sem dicsekedheték, hogy valaha olyan pénznek szinét látta, a mi Abdul kezéből jött ki. Arany, ezüst meg volt halva, ha az ő vaskapuján belépett.

Hanem hiszen annál szegényebb volt szomszédja, a ki ott a sülyedt házban lakott. A jámbor tevehajtsár Hasszán tisztes özvegye volt az, a kinek nem maradt az ura után egyebe annál a négy tevénél, a miből egy megint, Izmál gyávasága miatt, elveszett. Már most csak három tevével kereshette kenyerét és az is szűken jutott, mert azt a semmire való ficzkót semmi jövedelmezőbb vállalatra nem lehete elküldeni. El nem ment volna ez Abdul egész palotájáért olyan hosszú útra, a hol éjszaka a szabadég alatt -211- kell hálni, s ha egy katángkórót felé hajtott volna a szél a pusztán, ijedtében ott hagyta volna a kalmárt mind a három tevéjével.

E miatt csak a városban lehetett neki hasznát venni, ha egyik raktárból kellett a másikba valamit szállítani, a mi igen sovány kereset volt.

Jámbor anyja hiába szidta, gyalázta, pajtásai mind hasztalan gúnyolták, guzsalyt dugtak az övébe, elvágták a bajuszát s a fürdőben befestették az orczáját vadsáfránynyal. Mind nem indult meg rajta. A gyermektől is megijedt, ha az szembe mert vele állni. A negyedik tevéjét egy sánta koldus vette el tőle, pedig csak mankó volt kezében, míg Izmálnál töltött pisztoly volt és éles saska. A sánta koldus csúfra elvette tőle a tevét s anyja megtiltotta a panaszolkodni haza futónak, hogy a kadinál panaszt tegyen érte. Inkább a teve vesszen ott, mint azt a csúfot megtudják.

Pedig milyen izmos, erős fiu volt! ha akarta, egymaga felemelt annyi terhet, mennyivel más két ember hiába vesződött s ha egy kezével megfogta a vastag új lópatkót, úgy összenyomta azt, mintha vajas szarvas volna.

Szerette volna is a vitézséget nagyon, ha az magának az embereknek semmi veszedelmével sem járna, a mit onnan tudnak, hogy egyszer, mikor azt hitte, hogy senki sem látja, kiment a kertbe, a hol a bógácskóró és laboda nagy bozótnak nőtt fel, s apja rozsdás kardját kilopva magával, neki esett volt az ártatlan ellenségnek, elkezdve azt kaszabolni dühös kiáltások közt.

«Nesztek hitetlen kutyák! ne neked czudar ellenség! utczu te is! hát te neked mi kell? Halál reátok!»

Ott azonban a nagy bozót között egy fekete kalckuti kotlós ült tizenkét csirkéjén, a ki midőn észrevette, hogy valami veszett ember ugyancsak kaszálja a paréjt, mikor már közel ért hozzá, kivetkőzött türelméből, s nagy sikoltással felrepült, s neki egyenesen Izmál két szemének.

Ez a nyavalyás semmi veszélyt nem gyanítván, a megtámadó -212- fenevad orozva történt rohamára megfutott a csatatérről, elhajította a kardot, s bőgve futott ki az utczára, a hol még csak el sem tagadhatta rettentő ijedelme okát, mert az a nagy kegyetlen kotlóstyúk szétberzentett szárnyaival egész ki az utczára kergette s még elöli a szegény fiut, a milyen dühös állat az ilyen tyúk, ha anyja ki nem jön a lármára s el nem veri fiáról seprővel a veszedelmes kergetőt.

Hát még éjszaka, sötétben, akkor volt csak ránézve a gonosz világ. Ha ő egyszer a tevebőrre lefeküdt s nagy pokróczát a fejére húzhatta, onnan ugyan reggelig ki nem idézte semmi nesz. Mondhatta volna ő neki éjszaka az ablak előtt valami szózat: «fiam Izmál, itt van számodra egy erszény arany, jere ki érte», de ő ugyan kis ujját sem dugta volna ki a szobából.

Történt azután, hogy egyszer megbomlék a világ rende; orosz vitézek szűknek találták nagyon is tág országukat s megérett gyümölcsnek nézték a törökök városait, a miket csak be kell szedni.

Ámde a jó törökök nem olyan bohók, mint a méhek, a kik midőn tele szedték kasukat, illatos mézzel, lágy viaszszal, akkor megengedik, hogy egy otromba ember befojtsa lyukaikat, kénkövet gyujtson alájuk s kifüstölje őket a világból; hanem az ozman vitézek előjöttek fulánkjaikkal: kardjaikkal a lyukaikat fojtogatóra, s megkérdezték tőle, mint a vadméh a medvétől: «hoztál-e bundát?»

Nagy volt a lelkesülés egész Kis-Ázsia terén; az ozmannak, ha akarja, annyi fegyveres katonája van, a hány müsülmán férfi lakik országában, mert a haza veszélyének idején mind vitéz az, gyermek avagy hetven éves, szatócs, avagy teherhordár, gazdag és szegény, boldog ember, boldogtalan, az mind derék jó katona.

Karsz szép városa lakóiból is kitelt egynehány ezred, a kik élni halni igérkeztek városukért, midőn a haragos -213- ellenség közeledtének hire megütötte kapuikat, s sánczokat, ágyúkat vetettek föl ellene, kést, kardot köszörültek ellenek, szivet és lelket keserítettek ellene.

Ha előtte beszéltek a moszkók felől, csak a fejét csóválta rá és fogait csikorgatá, de már ökleit csak a háta mögé dugva merte összeszorítani, nehogy megtudják a moszkók s eljőjjenek érte és levágják a nyakát.

Mikor pedig a zászlókat végig hordozták az utczán, a tárogatókat hangoztatva s minden utczaszögleten hirdeték a jó torkú kikiáltók s maguk a muezzinek is azt kiálták a mecsetek tornyaiból óra helyett, hogy minden jó igaz müzülmán, a ki nyugodalmas helyet akar nyerni a paradicsomban, ezen a világon pedig becsületes nevet, siessen ki a mezőre, oda, hol ágyúk dörögnek, vigyen magával kardot, puskát, vagy a mivel bánni tud, s üsse, lőjje az ellenséget, a hol megtalálja; ez időben a jámbor Izmált kivánatból sem lehetett látni, még az anyja sem tudta, hogy hová lett. Egy nagy lisztes tömlő volt a kamarában, abba bújt el nagy ügyesen, s két napig ott rejtőzködött, három szem szilván tengődve, míg az éhség harmadnap elő nem űzte, fehéren a félelemtől, még fehérebben a liszttől, mely egészen belepte.

Már az utczára sem mert kimenni többé, hanem félrevonult a kertbe, egy nagy bodzafa árnyékába, dinnyemaggal telerakta a zsebeit s azt eszegette ott reggeltől estig.

E méla mulatság közben történt egyszer, hogy a szomszéd palotának egy kis kerek ablakából, melynek erkélyét tarka virágok lepték el, egy hölgy fejét látta kibukkanni, a ki ott virágait öntözgetni kihajolt.

De még azt sem látta volna meg, ha csak a jó kedvű szomszédnő, meglátva a fiut épen ablaka előtt állni, a falnak támaszkodva, mintha ő rá volna bízva, hogy ne engedje eldűlni Abdul házát, a virágoknak szánt öntözővel kissé meg nem öntözte volna. -214-

Fölpillanta erre Izmál s félig rágva maradt szájában a dinnyemag, úgy elbámult e tekintetre.

Ember azt ki nem mondhatja, hogy minő szép volt az a leány, a ki onnan a kerek ablakból reá tekintett; így néznek le talán a paradicsomból a bájos hurik, a kiknek még csak annyi dolguk sincs, hogy virágokat öntözzenek. Hajh, csak az a menyország olyan magas ne volna!

E percztől fogva más helyet választott magának Izmál, a hová hátát megtámassza, átellenben azon kerek ablakkal s naphosszant ott álla lesben és sóhajtozott magában, hogy bárcsak sütne erősen a nap, lankadnának el a virágok, hogy jönne elő megint az a szép leányzó, öntözné meg a virágokat.

Hajh pedig, jámbor Izmál! jobb volna neked a hurik arcza után leskelődni, kik fejeiket a gömbölyű csillagocskák ablakán kidugják, mert nincsenek azok a csillagok rád nézve oly magasan, mint ez a gömbölyű ablak s nincs a menyország olyan erős vaskapuval bezárva előtted, mint a milyennel be van zárva Kincses Abdul háza, a kinek legnagyobb, legféltettebb kincse a szép Fatime, egyetlen őrzött leánya, a ki még a világ legelső hősei, leggazdagabb urai közt is válogathat; te pedig vagy egy haszontalan gyáva koldus, a ki még azt a levegőt sem érdemled, melyet beszívsz, nemhogy még azt érdemelnéd, melyet Fatime ajkai kileheltek.

A jó Izmál azért mégis naphosszant ott támasztotta a kerítést s szemeit le nem vette a szomszéd ablakról s elfelejtett enni és inni, még beszélni is.

A szép Fatime tréfát csinált magának a titkos szeretőből, gyakran megjelent az ablakban s még azt a gonoszságot is elköveté vele néha, hogy hervatag virágaiból egy-egy szárat leszakasztott s véletlenből lehullatá. Izmál azt felkapta gyorsan, s hogy el ne vehesse tőle valaki, – megette. Fatime úgy kaczagott rajta! Pedig lehet-e gyöngédebb kifejezése a kegyeletnek, mint az emlékül kapott virágot szárastul levelestül megenni? Igy igazán vér lesz -215- belőle, a vér megjárja a szivet, az emlék egészen a szívbe jut. A bohó Fatime mégis úgy kaczagott rajta.

Támadt olyan komor idő, a mikor az emberek azt látszottak mondani egymásnak: «ne nevessünk, haragudjunk, fessük be a képünket vérrel, hogy annál szörnyebbek legyünk; véres kéz, kormos arcz, tépett ruha: ez most a férfiak szépsége! Kapuink előtt az ellen!»

Korán reggel menydörögtek már az ágyúk a tobiák előtti halmokon, hallatszott az összezördült ellenhadak vadlármája; be a piacz közepére hullottak a nehéz golyók.

Karsz utczáin bőszült muzulmán csoportok nyargaltak a kapuk felé; zagyva tömeg szemen szedett fegyverekkel tódult ki a csatára; zászló lett a turbántekercsekből, kopja, dárda ásóból és kapanyélből. Nem volt férfi, ki otthon kivánt maradni, még fekvő betegek is mankók után kapkodtak s reszkető kezeikbe véve a pisztolyt, a puskát, úgy vánszorogtak ki a vérmezőre, a hol szörnyű munka folyt már reggel óta.

Csak Izmálnak nem jutott eszébe, hogy kimenjen a csatába; pedig a ki csak férfinak nevezte magát, az mind ott kinn volt régen.

És midőn jött a hir, hogy Karsz minden férfia sem elég még az ellenséget elverni, oly tömérdek ennek hada: akkor bősz keserűséggel zendültek fel az asszonyok és az ifju hajadonok mind, és megesküvének, hogy ott halnak meg férjeik és testvéreik mellett.

Ki adja az aczélerőt a gyönge kéz izmainak, hogy az a kardot megtanulja forgatni? ki adja az oroszlánhím erejét a szerelmes szívnek, hogy a vért szomjuhozza az s a haláltól ne rettegjen? Ki teszi hőssé a némbert, midőn a férfiak ingadoznak?… Te vagy Allah, a ki jársz az élők között s tüzet támasztasz a vízből.

A gyáva fiu ott támaszkodék most is a nagy téglakerítésnek, -216- mely úgy reszketett a sűrű ágyúzás miatt s Abdul ablakára bámult.

Hanem jött Izmál anyja; két karján felgyűrve a kopott kaftán s kezében a vaslapát, melylyel a kenyeret szokták megforgatni a kemenczében.

Ez, a mint meglátta fiát renyhén ott állani a sűrű magas gaz között, oda ment hozzá s rárivallt:

– Hát te gyáva, te nyomorult, mit bámulsz itt oly egyedül? mit nézed azt az ablakot? Nincs ott senki, a kit megláss. Az egész város férfia ott künn van a csatamezőn, csak te magad bújsz el, gyáva! Most a nők is oda mennek. A gyönge keblű Fatime, a ki téged útálna, ha mostan látna, emberek söpredéke te, maga is fegyvert ragadott s megy anyja mellett harczolni, minden leánycselédével. Megyek én is, öreg asszony, a ki nem tanultam harczolni soha; de megtanulok te rajtad, te élhetetlen, a kit jobban utálok, mint az ellenséget.

S azzal fogá a vaslapátot, s úgy megütögeté véle Izmált, hogy ha ilyen szándékkal megy az ellenségre, az bizonynyal ki nem állja; végre pofonvágta és leköpte s ott hagyta őt véres orral.

Izmál hagyott magán történni mindent, fel sem vette az ütéseket, mintha csak tollseprűvel verték volna; nem gondolt e perczben másra, mint hogy elment a gyönge Fatime a csatatérre, azzal a szép piros arczczal, azokkal a fehér kezekkel, azokkal az égető szemekkel.

«Elment a gyönge Fatime a harczba!» hörgé, midőn anyja elhagyta, s elkezdett valamit keresni a paréj között.

Kard volt az, a mit egykor ijedtében elhajított. Megtalálta. Felragadta. Egy gondolat volt csak szivében: «elment a gyönge Fatime a harczba» és azzal rohant ki a kertből eszeveszetten.

«Félre az útból emberek! térjetek ki! Elszabadult a puszták dühös bikája! a fenevad jön, a barlangi oroszlán, a ki nőstényét keresi. Nézzétek, hogy száguld előre.» -217-

A négyszegű sánczok előtt foly a kegyetlen viadal. Szemtül szemben harczolnak a kétségbeesett törökök makacs ellenfeleikkel.

Nyomról-nyomra, egyik vércsepp a másik után, egy döfésért adva kettőt, úgy vonulnak el a túlerő hatalma elől; hejh, hogy mégis meg kell hajolni!

Hét orosz ló esik el egy ozmanért, száz esik minden ágyúért, hejh, az ágyúk mégis fogynak, az ozmánok hanyatlanak.

Kincses Abdul áll a sánczon, melynek csak a tulsó vége még a muzulmánoké, az ágyúk már mind az ellenség kezében.

– Muzulmánok! kád aranyat adok annak, a ki az első ágyút visszaveszi az ellenségtől.

– Kád arany helyett, jó uram, pohár víz kedvesebb volna, kiáltának az eltikkadt bajnokok; egy ital víz megmentené ezt a csatát.

S im e szóra a vérontó tömegek közt deli hölgyek csoportja jelen meg, karjaikon, fejeiken karcsú korsókat emelve, mikben életadó forrás kristályvizét hozták a kifáradt bajnokoknak, legelől mindannyi között a szép Fatime, Abdul leánya, ki társnéit ide vezérlé golyózápor, ágyúdörej között, véres hullákon keresztül.

A bajnokok, mint megmentő angyalaikat látják őket megjelenni a csatában s szomjukat enyhítve a vízből, lelküket felbátorítva a szép szemektől, rohannak vissza elfoglalt ágyúikért.

Ah, oly hiába küzdenek! Sok keze van az ellennek; távolról öl, nehezen hal, lelke testéhez van varrva! a legjobb ozmán vitézek elvesznek a vad csatában.

– Minden kincsemet, házamat a sáncz visszavevőinek, ordít Kincses Abdul; leányomat, szép Fatimét a legjobbik daliának.

Új csata és új veszteség. A sáncz megtelik muszkával; olyan sűrűn állanak már, mint a vetések a mezőn, ki kaszálhat ilyen érczrendet? -218-

Félre! félre! adjatok útat a veszett oroszlánnak, a ki hölgye előtt akar vívni! új vezérrel új csoport jön. – Ki ez a felpirult arczú ifju?

Ismernék, a kik el tudnák hinni, hogy Izmál újra született: arcza, szemei Izmálé, de nem a pir, de nem a tűz, a mi arczán s szemében ég.

Mintha kaszás vág a rendbe, úgy bomlik meg ádáz rohanása előtt az ostromlók kemény sora; nem látni kezében a kardot, olyan sebesen villog az; csak azt látni, a hová egyszer leütött, mert ottan meghal valaki.

Ki tud így harczolni, mint ő? Egy perczben itt, másikban ott; jobbjával osztja, baljával fogadja a csapásokat s mintha érczből volna öntve, tűznek, vasnak nincsen rajta foganatja. Itt egyet derékban tör ketté, amott a másikat fejnélkül fekteti le, hogy a lecsapott fő magasra szökik fel a tömeg közül, harmadikat úgy hasítja főtől övig, hogy futhatna, ha tudna, egyszerre két felé; nádszálként törik el alatta a védő fegyver, vékony papiros a sisak; játszó gyermekek előtte az emberek, kiket soronként hajt maga előtt.

A muszka fut az ádáz harczoló elől, az ozmánok új dühvel rohannak elleneikre, a sánczerőd megtisztul elleneiktől, a kik ott maradnak belől, azoknak halott a nevük.

Csak az elfoglalt ágyúkért még ez utolsó csata, ott küzdenek még a vasvitézek, ezek a kemény emberek, a kik oly hidegen állanak a harczban, mint Urál bérczei.

De reszkessen a bércz, ha közelít a villám, s nem villám-e a kard Izmál kezében?

A délczeg hadfiak egymásután hullanak le a sánczárokba csapásai alatt, Izmál unni kezdi már az egyes harczot s hármat ölel át egyszerre harczi soraik alá rohanva, úgy taszítja őket alá s akkor neki fordítja a bomlott tömegnek a visszafoglalt ágyút s vértől uszó rést lő a sűrű csoportba. Az ellenség fut eszeveszetten. -219-

S a győztes vitéz oldalánál megjelen a deli hajadon, ezüst-korsaját karjára fektetve s pirult orczával szól hozzá:

Az ifju feltekint a kedves szép tüneményre, mely a pokoli lőpor-füstfellegek körül mint jobb világ tündére látszik hozzá leszállani s oda hajol hozzá ajkait enyhítni, de nem a hűs forrás friss vizével, hanem a szép leányka édes csókjaival, a mi minden enyhítőszer között a legkedvesebb.

Az ellenség ott hagyta a csatamezőt, dicsőségét s halottjait a győzelmes ozmánoknak.

A jó muzulmán férfiak visszatértek dicsőn megvédett városukba és lőn öröm és vigasság napja minden házban.

Kincses Abdul vasajtaja is kinyilt a sokaságnak, s alig hinné el valaki, a gazdag fösvény férfiu oda állt ki az erkélyre, onnan szórta telemarokkal kincseit, aranyát, ezüstjét a győztes csoportok közé; a kinek azelőtt pénzét nem lehetett látni, most az úgy szórta azt, mintha polyva volna, s azt sem nézte, ki veszi fel.

És midőn Izmál eljött, a gyáva Izmál, ruháiban összetépve, ellenség vérétől átázva, arcza lőportól fekete: akkor kitárta karjait Abdul, a Kincses Abdul, s keblére ölelve a koldust, neki adá legnagyobb, féltve őrzött kincsét, egyetlen egy szép leányát, a leggazdagabb és legszebb szűzet Ismidtől a perzsa határig, kiről valaha költők énekeltek.

És a leány gyönyörtelten hinté legforróbb csókjait a lőportól sötét arczra s a vértől piros kezekre.

OCEANIA.

A classicus görög kor bölcse, Plátó, emlékezik iratai között egy idegen világrészről, mely a historicusok és földismerők utasításai szerint valahol Szent-Ilona szigete és Afrika partjai között terülhetett.

Költők és bölcsek elnevezték azt a régi korban Atlantisnak, Oceaniának, Boldog szigetnek, Hyperboraeok honának.

Még akkor Istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének, még akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára, vagy a világrendszer sulyegyenének fentartására forgat köröskörül, melyet körül lehet hajókázni, határait szabni, megmérni, hány mérföld széle, hossza? mennyit nyom? meddig tart? miből áll? A föld az Istenség eszméjével birt még: oly végtelen, oly meghatározhatlan, oly mérhetlen miként az, és nap és csillagok mind az ő szolgálatára voltak rendeltetve.

A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár viszfénye, s hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az Istenek, sem a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a felső kérge szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő a nagy melegségben.

Akkor még a föld szabad tér volt, a költő képzelhetett -224- magának a bejárt földeken túl új regevilágokat, s a hol megszüntek lakni az emberek, ott elkezdődhettek a csodák, a tünemények minden nemzet változatos ábrándjai szerint.

Valami gyönyörű tanulság van a költői lélek sejtelmeiben. A három évezred előtt élt költői szellem két kapujáról regélt az ismert világnak: az egyik fenn magas éjszakkeleten, a jégborította Altai hegyek között volt, melyek határt vontak a népjárások előtt. Ott e hegylánczokon túl hallatszik a Góg és Magóg népeinek dübörgése, kiket a hódító Nagy Sándor érczkapuval záratott ki a világból, s kik azóta folyvást tördelik a hegyeket, fúrják a sziklákat, utat ásnak a föld alatt, hogy börtönükből kiszabadulhassanak. Jaj a világnak, jaj azoknak, a kik élnek, ha egyszer megtalálják az utat az erdős Imauson keresztül, s megjelennek bozontos arczaikkal, szegletes koponyáikkal, ismeretlen beszéd-, fegyverzet-, öltözettel, s keresztülözönlik a világot egyik végétől a másikig, mint egy nagy rajzoló szellem törlő keze, mely miután telerajzolta üres tábláját hatalmas népekkel, pompás városokkal, hősökkel és világuralkodókkal, egyszerre letörli azokat onnan, s új képekkel festi újra tele.

A föld másik végén, meleg délnyugaton, hol az ábrándozó tekintete a kék tengertükör végtelenjébe vész, oda képzelte magának a költő azt a boldogabb világot, mely a föld és meny boldog ölelkezéséből támad, hol szabadabb a lég, édesebb a szerelem, bátrabb a férfi, hívebb a nő; – hol a fénynek nincsen árnya, az örömnek nincsen bánata, a virágnak lehullása; örökké fiatal minden, – fű, fa és az ember szive.

Csodálatos delejes tünemény az a népek lelki életében, hogy a népköltészet mindig a borzalom, a félelem sötét, borús színeivel festette ki maga előtt az éjszakot, míg a délkelet ismeretlen távolából várta elérhetlen reményeit, oda küldé ábrándjait, oda sóhajtozott el…

Azon időszakban, hogy az emelkedő Róma kezdte magát úrrá tenni abban a részében a világnak, melyet a hajdankor földleirói ismeretes földnek neveztek, egy másik fiatal város támadt elő a tenger tulsó partján; csaknem átellenében annak a nagy csizmának, melynek Italia a neve, s mely oly nagy lépésekkel járta be a világot, a míg csak egy lábra volt felhúzva.

Az új világváros épen oly gyorsan emelkedett ki a földből, miként maga Róma; még élt a monda a deli alapító nőről, ki egy akkora földet vásárolt meg bujdosó népe számára idegen királytól, mekkorát egy ökörbőrrel be lehet keríteni, s már a foszlánynyá hasított tulokbőr kerítette föld ura volt az egész országnak és a körül levő tartományoknak mind, és a tengereknek, s talán egykor az egész világnak is; – ha ebben a világban ott nem lett volna Róma. – Két központja nem lehet a világnak, két tengely körül nem foroghat a föld.

Háromszáz harmincz évet számítottak Carthagó alapítása után, mely évet mi keresztyének nevezünk ötszázötvennek Urunk születése előtt, a midőn történt ezen eset Carthagó városában:

Hogy egy kereskedelmi hajó vezére, ki Afrika partjait sokszor bejárta üzlete végett, miután évekig távol volt hazájától, itthon rég megülték halotti ünnepélyét, neje férjhez ment, hivatalát betöltötték mások: egyszer csak megjelent, midőn senki sem várta már, a lánczczal elkerített kettős kikötő előtt, a milyennek nem volt akkor párja az egész világon, még Tirusban sem, a kereskedők legrégibb városában.

Hannónak hivták ezt a hajóst, és híre régóta el volt terjedve mind az egész városban és mindenki bámulva emlegeté, hogy Hannó megérkezett, miután oly sokáig elveszettnek hitték.

Hozott magával kincseket és ritkaságokat, a minőket azelőtt álmában sem látott senki. -226-

Szokás volt a carthagói népnél, hogy a kereskedők, kik messze földön jártak, feljegyzék tapasztalataik magvát márvány táblákra s e táblákat betették Kronos templomába, mely ott volt a belvár, a kerített Byrza közelében, az idő Istenének templomában, kiről már a carthagóiak idejében tudva volt, hogy az idő a legnagyobb kincs, az idő a pénz.

Hannó táblái is megjelentek Kronos oltárán. E táblákat pedig nem volt szabad látni a köznépnek, hanem csupán a vének tanácsának, az ősz senatoroknak, – kik a tudomásul vett tárgyakból bölcsen kiszámíták, mi leend hasznára az országnak?

Midőn Hannó táblái megjelentek az oltáron, másnap oda hivatták őt a fővezér lakára, mely a két kikötő között egy kis szigeten épült, az elefántok kapujával szemben.

Carthagó már ekkor hatvankét kaput számlált és hatszázötvenezer lakosa volt, harmincz öl szélességű fal kerítette a tenger partjától félkörben körül és palotáinak kúpfödelei ragyogtak az aranytól, s valamennyi palota fölött legmagasabban kilátszott a templom, melynek fekete márványból voltak a falai, alabástromból az oszlopzata, ezüst oszlopfőkkel és kúpfödelén egy roppant arany golyó négy ezüst szárnynyal.

Midőn Hannót az egyik archon végigvezeté a vörös hidon, mely olvasztott földgyantával volt borítva, megállítá őt közepén Baaltis érczoszlopa alatt, s végignézetett vele a roppant város utczáin, térein, miken akkor tarka népsereg hemzsegett; egész csoport elefántok lejtettek végig az utakon, málhákat és tarka tornyokat emelve roppant hátaikon.

– Nézz ide, Hannó. Látod-e, mennyit épült e város, mennyit népesült, mióta távol vagy?

– Nem sajnálnád-e, ha ezek a paloták egykor leomlanának, e néptömeg helyén kigyók és denevérek laknának -227- csupán, s az idegen, ha előtte Carthagó nevét említik, azt kérdené: hol van az? ki tud felőle?

– És még ha azt mondanák: ez a város egykor a félvilág ura volt, és elpusztulása kezdődik azon évtől, a midőn egy Hannó nevű tengerész hosszú útjából visszatért bele; óhajtanád-e azt?

Hannó nem sokára a tanácsteremben állt. A város vénei ott ültek a falak mellett körben, s a legvénebb senator, Hiercos, azzal a hosszú, övig érő szakállal, a nagy kőtáblákat ölében tartá, miken Hannó tapasztalt dolgai voltak megirva.

– Hannó! szólt a vének véne a tengerészhez, te évekig el voltál hazádtól, vártunk és nem tértél vissza. Itthon palotád, kincseid voltak, itthon gazdag kerted, termékeny földed volt, itthon szép nőd volt, kedvencz rabnőid és te mégis távol tudtál maradni innen. Igaz-e az, mit e márványlapokon felirtál?

– Igaz-e az, hogy nyugat felé több napi vihartól elverve egy nagy világrészt találtál, mely nagyobb, mint az eddig ismert világrészek együttvéve mind?

– Igaz-e, hogy ott a tél olyan meleg, mint itt a nyár, a fű oly magas, mint nálunk a fa, az állatok olyan okosak, mint itt az ember?

– Való-e, hogy ott a nő szebb, délczegebb, a férfi bátrabb, vitézebb, miként nálunk, hogy ott a lég maga hathatós orvosság, mely sorvatagokat gyógyít, gyávákat bátorít, rútakat szépekké teszen?

– Hogy ott úgy terem az arany, mint a homok, hegyek tetején a drágakő és tenger partján a gyöngy és bíbor?

– Te mondád, hogy láttál olyan növényt, melynek gyökerén édesebb gyümölcs terem, mint a kenyér; nádat, a melyből mézet sajtolhatni; bokrot, mely gyapjat ád, fehéret, mint az esett hó; fát, melynek kérgéből édes bor folyik és olyat, melynek koronája alatt tejjel tele edények teremnek?

– És hoztál magaddal olyan madarat, melynek esze van, miként az embernek, mely beszél emberi nyelven és csodákat mível?

A tengerészt visszakisérték hajójára. Este későn azután kieveztették a hajót a sík tengerre, odáig négy hadihajó kisérte, ott elszedték vitorláit, evezőit, dereglyéit, s négy oldalról el kezdtek rá görögtüzet hányni. Az égő kanóczok pillanatok alatt meggyujtották a hajót, a görögtűz olthatatlan lángja a pántokba kapott, s ott elégett a tenger közepén Hannó hajója, gazdájával s hajósnépével együtt, és az új világból hozott aranyhomokkal és kenyérgyümölcscsel, és növény mézzel, és fa-tejjel és beszélő madaraival együtt. A víz szinéig égett le minden.

Carthagóban pedig kihirdették, hogy a ki a Hannó boldog országáról egy szót mer szólani, ott veszítse el fejét Astarte piaczán, és ha valamely senátor egy szót kibeszél azokból, a mik Hannó márványlapjain fel vannak irva, a -229- kikötő elején köveztessék meg és csontjait szórják a tengerbe…

Mert ha meg találná tudni Carthagó népe, hogy oly boldog világ van még az ég alatt, tömegestől ide hagyná hazáját, és ezek a paloták leomlanának maguktól és kigyók, denevérek laknának a kapukon belül, s az idegen azt kérdené Carthagó nevére: hol van az, merre volt valaha?

II.

Mikor még Tyrus a maga virágjában volt s kereskedőhajói egész Kelet-Indiáig jártak, élt akkor egy gazdag hajós a városban, kinek neve volt Bar Noémi.

Miként neve is mutatja, palæstinai születésű volt, egyik azon kevés benjaminita közül, kiket a tizenegy törzs férfiai városostul kiirtottak egy asszonyon elkövetett gyalázat miatt.

A büntetés valóban megérdemelt volt: – a vad férfiak bántalmaztak egy nőt, ki vendégképen ment városukba; ezért méltán töröltettek el a föld szinéről. Bar Noémi még akkor gyermek volt, a midőn megmenekült onnan, nem volt apái bűnében semmi része, és tudta jól, hogy azoknak megöletése az Úr parancsára történt, az erős «boszúálló» Jehova Isten parancsára, a ki villámok dörgése között irta fel saját kezével márványkőtáblákra: hogy az idegen férfi előtt szent legyen az idegen nő arcza, és a ki az ellen vét, halállal haljon meg!

Bar Noémi jól tudta, hogy az itélet kegyetlenül végrehajtatott egy egész város népességén; de azért soha el nem tért atyái hitétől, megőrzé az örömök városaiban is a szent Sion komoly hagyományait és áldozott az erős boszúálló Istennek, ki megbünteti az atyák álnokságait negyedizig; de megjutalmazza erényeiket ezeriziglen!

Pedig Tyrus és Sidon és a görög Istenek sokkal nyájasabbak, ők megtűrik a szerelem oltárait templomaikban, áldozhat rajtuk galambot, vagy kecskét, tiszta, vagy nem -230- tiszta szerelme szerint, a kinek tetszik; nem számítják be a gyönyör bűneit senkinek, sőt mysteriumaikban megtanítják a halandót, mint lehet a gyönyör ismeretlen fokozatai által egy lépéssel közelebb lenni az üdvhöz – vagy a kárhozathoz.

Bar Noémi nem látogatta Astarte templomait, nem avattatá magát a bűbájos mysteriumokba, hanem azok helyett tartotta ősi ünnepeit bőjtben és imádkozásban, megfecskendé küszöbét a páska vérével, és elkészíté a zöld sátort udvarán minden esztendőben.

És a tyrusi nép engedte őt tenni, a mit akar; a kereskedő nép türelmes szokott lenni vallás dolgában; nem is volt előttük Izrael vallása szokatlan; eleget érintkeztek egymással, néha vassal, többször aranynyal, ezüsttel. Bar Noémi, midőn a férfikort elérte, a leggazdagabb tyrusi kereskedők közé számíttatott, kinek ötven hajója hordott bíborszövetet, igazgyöngyöt és keleti fűszereket egyik világrészből a másikba.

Ő maga volt a legmerészebb hajós. Sokszor egész esztendeig oda volt hajójával, melynek legénysége mind rég elszármazott héber férfiakból volt válogatva.

Bar Noémi volt a legelső, a ki a Vörös-tengerről elindulva, hajóháton tudott elmenni Carthagóba, a nélkül, hogy málháit teveháton szállíttassa egyik tengerparttól a másikig, a mi a Ptolomæusok alatt fizetett rendkívüli vám miatt nagyon nehezítette a kereskedést. Senki sem tudta a legrégibb kereskedők közül is, hogy mi úton kerülhet odáig? A jóreményfoka még akkor ismeretlen pont volt a kereskedővilág előtt, a honnan ellenséges zivatar és tengerjárás visszariasztá őket.

Carthagóban megismerkedék Bar Noémi egy kereskedő leányával, egyikével azon puni szépségeknek, kiknek bájait a római asszonyságok annyira szerették utánozni. A legfehérebb arczbőrt a legcsodásabb szinű, csaknem sáfránysárga hajzat segíté emelni, a kék szemek pillái feketék, a szemöldökök ívalakúak és sötétek, sűrűk, az ajkak sötét -231- pirosak, mint a bíbor és a bőr tapintata mint a bársony. A római delnők, midőn az első puni háború bevégeztetett, hogy férfiaikat visszahódítsák e bűbájos idegenektől, mindennemű mesterséges erőszakot elkövettek bájaikon, hogy azokat a carthagói szépekhez hasonlókká tegyék: hajfürteiket sáfránynyal festék, arczaikat éjszakára nyers hússal kötözték be és ajkaikat piros kenőcscsel élénkíték. Ám a carthagói szépeknek ingyen adta mindezt a természet; azokat a hosszú arany hajfürtöket, mikből a haza végső veszélyében harczi kéz-íjak számára fontak idegeket, s azokat a telt, hajlékony tagokat, a mik Carthagó utolsó napján a torlaszokat képezték Róma fegyverei ellen.

Atyja meg volt elégedve a nászajándokkal, melyet Bar Noémi hozott leányának; a kereskedők minden korszakban fontos dolognak tarták a hozomány ügyét a házasság elintézésekor.

Bar Noémi azonban gazdagsága mellett szép férfi is volt és a mellett bátor, délczeg, a ki nem hordta fejét alázatosan, mintha jól tudná, hogy arczában van valami oly uralkodói tekintet, melyre nézve szégyen volna, ha valaki előtt lesütné szemeit.

Mint ő szokta mondani: senkinek sincs keményebb pillantása, mint a villámlásnak és félelmesebb szava, mint a zugó tengernek, s azokkal régen megtanult ő már daczolni.

Az ismerősök, a város előkelői összegyűltek a menyegzőre határozott napon Byssenia atyjánál; a leányt elvitték a carthagói szűzek magukkal Astarte berkébe, hogy ott utoljára megfürösztve a szent forrásban, vezessék őt az istennő oltárához, a hol vőlegényével össze fog adatni.

Midőn azonban a vőlegényre került a sor, hogy phœniciai szokás szerint ő is hozza meg az áldozatot a faragott bálványoknak, miket azok házasulandóktól követelnek, Bar Noémi mindenki csodálkozására azt felelé: «Jehova az Isten!» és nem akart áldozni a bálványoknak. -232-

A vének, a főpapok nagyon megütköztek e vakmerő mondáson, s összesúgtak egymás között, hogy mit tegyenek e merész idegennel?

Elvezették őt Astarte csarnokaiba, a kit tisztelt a nép fehér márványból faragott szép hölgy alakjában, megmutaták előtte a szerelem-istennő tiszteletének mysteriumait, a csábító édes titkokat, miktől az emberi ész megzavarodik, a szívhevítő érzéki képeket, mik különböző név alatt minden században a legújabb időkig találtak bálványimádókat.

Bar Noémi félrefordítá arczát e kápráztató tüneményektől és rebegé:

A vének, a főpapok fejcsóválva mentek odább, s elvezették Bar Noémit a nagy, fényes bálvány Dagon templomába, mely aranytól és ezüsttől ragyog, hol a gazdagság aranyból öntött istene gyöngyház-hajóban ül, mely rakva van gyöngygyel és drágakővel, s tengerhullám helyett kényesővel tölt medenczében úszik.

Ott felszólíták Bar Noémit, hogy ha a szerelem bűvészete előtt nem hajlott meg térde, hajoljon meg a gazdagság rémképe előtt; im a hatalmas Dagon pénzt és uraságot osztogat azoknak, a kik benne hisznek.

Bar Noémi megvetőleg tekinte az előtte heverő kincshalmazokra s bátor szóval felelé:

A vének, a papok haragosan néztek össze s harmadszor elvezették ő a Renaphan Isten, a hadak Istenének templomába, mely csupa rézoszlopokon állt, maga a bálvány sötét érczből öntve, lábai előtt halommal hevertek tört fegyverek, pajzsok, diadalmas csaták maradványai, miket a carthagói harczosok ellenségeiken nyertek, és hajók rostrumai, miket a tengeri csatákban foglaltak el, s ide halmoztak Renaphan lábaihoz.

– Ime, ha le nem hajoltál a földre szerelemért, gazdagságért, hajolj meg azon Isten előtt, ki a dicsőséget osztja, a mi legnagyobb jó minden igaz férfi előtt! -233-

De Bar Noémi bátran nézett az érczbálvány üres szemeibe, s merész hangon mondá:

Ekkor azután elvitték őt az erős pokol Istenének, Baálnak földalatti templomába, a ki uralkodik az örökkévaló tüzeken és oszt kínokat és szenvedéseket itt és a más világon; ott megmutatták az idegennek a nagy idomtalan bálvány izzó keblét, mely véres emberáldozatot követel mindennap. – Végig kellett néznie az áldozatot. Egy nagy erős férfit vetettek a bálvány torkába, s azon pillanatban sűrű füst tódult elő a bálvány száján, szemein és orrlyukain, míg a haldokló áldozat ordítása úgy hangzott elő üres belsejéből, mint valami pokolbeli rémnek kaczagása, lassanként elcsendesülve, mint mikor a hizlalt fenevad éhségét elverte, s röfögve nyugszik el.

Az ifju buzgalomteljesen emelé szemeit az égre, mely egyedül tiszta arra, hogy benne Isten örök lakását képzeljük, s tántoríthatlan szóval mondá:

– Egy az Isten, a mindenható Isten, a földnek, a csillagos égnek és a tengereknek ura, az életnek és halálnak ura, az egyedül úr minden urak felett; a halhatatlan Jehova! és por és árnyék minden, a mi ő rajta kívül van.

A bálvány a második áldozat halálkínjait ordítá, melyet a szolgálattevő papok fertelmes dob- és réztányér-veréssel iparkodtak elnémítani. E pokoli zaj közepett kezeit keresztbe fonva mellén, imádkozott Bar Noémi.

A vének, a főpapok ismét összesúgtak, s aztán azt mondák mosolygó arczczal Bar Noéminak:

– Ime, te megtartád hitedet mind végig, maradj meg abban ezután is és ne legyen mellette fogyatkozásod soha. Párosulj menyasszonyoddal hited szokásai szerint, s vidd -234- el őt magaddal távol lakásodba és élj, a meddig Istenednek tetszik.

Bar Noémi megnyugodott e szavakban s titkon áldá magában Jehovát, ki diadalmat készít a benne hivőknek, s erős szivet ád azoknak, kik őt dicsőítik.

Azután egybekelt hitsorsosi előtt a szép Bysseniával; átadá a cserébe hozott nászajándokot menyasszonya atyjának, ő pedig annak átvevé ékszereit, a mik egy asszonynak valók, elvégzé egyéb ügyeit is, mik üzletéhez tartoznak, s bátor feleivel hajóra szállva, a kikötőbe gyűlt népség üdvkiáltásai és harsonák, kürtök messzehangzó zenéje között vitorlázott ki a tengeröbölből. Négy hajó kisérte őt ki tiszteletből egész a sík tengerig; a pompás carthagói hajók oldalai festett szőnyegekkel voltak beaggatva, orrmányaikon messze kinyuló arany csudák voltak faragva, hátul volt a lecsapóhíd, mely a csatában az ellenséges hajót megragadja, és középett a magas emelvény, melyből köveket és dárdákat szoktak hajigálni.

Mikor kieveztek a hajók a sík tengerre, mikor már partot nem lehetett sehonnan látni, akkor egyszerre leereszték hídjaikat a carthagóiak a tyrusi hajóra s megállíták azt.

– Bar Noémi! Idegen hon fia! Alattad a kietlen tenger, fölötted a kietlen ég, most felelj meg: ki az Isten, a ki e pusztaságban segít?

– Úgy hát segítsen rajtad Jehova, mondának a vének, s azzal elszedték Bar Noémi hajójáról a vitorlákat, evezőket, kormányrudat és minden eszközt, a mivel a tengeren haladni lehet.

Felszólíták a menyasszonyt, hogy térjen vissza atyjához Carthagóba. De Byssenia vőlegénye keblére simulva rebegé, hogy jobb ottan a tenger viharai között is; a kinek hűséget esküdött, azt el nem hagyja veszedelmében.

– Jehova segítsen rajtad! mondának a vének, és azzal -235- eltávoztak Bar Noémi hajójáról, s felvonatva hídjaikat, ott hagyták azt a háborgó tenger közepén, vitorla, evező és kormány nélkül, viharok útjában, tenger irgalmában.

III.

Ne hagyd el azt, ki a te dicsőségedet vallja és hirdeti és néz fel az égre és kiált fel hozzád! Jövel és segíts meg engem!…

… A szélcsendes tenger közepén ott állt az elhagyott hajó, vitorlátlan, kormánytalan, önterhétől féloldalra dűlve, és messze a kerek láthatáron, hol az ég a vizeket csókolja, nem látszott egy fekete pont, egy fehér vitorla, mely földet, vagy hajót jelentene. E semmiség közepett állt Bar Noémi és veszendő hajósnépe; Bar Noémi pedig azt állítá, hogy e semmiségben lakik az úr, ki parancsol égnek és víznek.

És ime, a mint imádkoznék, kiterjesztett karokkal állva, sebes szárnycsattogtatva jő egy galamb kelet felől hajója felé, s leszáll annak legmagasabb árboczára.

Soha hasonló galambot nem láttak azon a vidéken; egész tollazata zöld volt, hamvas gyöngyszínbe átjátszva, szétterjesztett farka aranyszinű és csillagos, mint a pávának, s nyaka körül bíborpiros örv.

Bar Noémi egy marék rizst szórt el tenyerére, s azt feltartá a levegőbe, s ime a csodálatos madár mindenki bámulatára lerepült az árbocz hegyéről, rászállt a hajós kezére, s elkezdé annak markából a rizsszemeket egyenkint fölszedegetni, mindegyiknél turbékoló hangot adva, -236- ahogy szokták a vadgalambok; aztán ismét felrepült az árbocz hegyére, s ottan megmaradt estelig.

– Ime láttátok, hogy Jehova meghallgatott engem, mert követet küldött hozzám az égből, tudatva velem, hogy e nyomorból megszabadítand bennünket. Vessük össze palástjainkat és a mi nélkülözhető szövet van a hajón, mind: nők kantusait, drága aranyszöveteket, phrygiai bársonykelméket, s varrjunk azokból egy vitorlát. Nem sokára jőni fog nyugoti szellő, mely bennünket valamely parthoz közel visz, s ott újra felszereljük hajónkat, és visszatérünk Tyrusba, a mely úton ide jöttünk.

A hajósnép szót fogadott, munkához látott, elkészítének egy nagy vitorlát, tarka foltokból összeaggatva, azt kifeszíték ügygyel-bajjal, ruháikból csavarva köteleket, s íme alig szállt le a nap, összeolvadva saját képmásával, mely a tenger és az ég szélein szokott vele találkozni, midőn kelet felől könnyű szellő keletkezék, mely elébb fodrot vert a habok között, azután emelkedni készteté a tengert; a foltozott vitorla kiduzzadt, a hajó szilárdul állt a hullám között, s elkezdett a tenger tükrén tova sikamlani.

A szél egész éjjel kitartott kedvező irányban; Bar Noémi egész éjjel vizsgálta a csillagokat; az őrcsillag, a vérrel ragyogó csillag, szépen feje fölött képezték az éjszakai futás ívét, míg a gyémántpont távol éjszakon és a sárkány szeme délnek folyvást egyenlő magasan maradtak a tenger felett: jó jel arra, hogy a hajó állandóul nyugot felé siet.

Három nap, három éjjel repült a hajó kormánytalan, egyetlen vitorlával, tengerszín felett; a harmadik éjre következő reggel, mint valami barna tengerszörny homloka látszott kiemelkedni a vizek határain a világot emelő Atlas bércze, a meghódíthatlan Geber-al-Tarik sziklája, a mit a mai könnyű nyelvű nép Gibraltárnak nevez. -237-

Ez ismerős pont volt a tengerészek előtt. Boldog lakosai a Hesperidák aranyalmás kertének sok örömmel szokták fogadni az itt keresztülhajózót, kire nézve veszedelmesebb volt az Atlasmelléki leányok szemeibe nézni, mint hallgatni a syrének énekét, vagy átevezni az átkozott Scylla korall-zátonyai között. Az afrikai végkikötő gyönyörei több hajóst eloroztak evezője mellől, mint a bélpokol és a fekete halál, e két öldöklő angyala a hajdankornak.

Bar Noémi hajósai ujjongva másztak fel az árboczokra, hogy onnan is közelebb láthassák a boldog igéret földét, mely minden pillanattal közelebb jött feléjük; már színeiben kezdett megjelenni a part; már látszott a hegy mogorva kékjén az erdők sötét zöldje; a partokon alant a vetések keskeny szalagjai, a virágzó mandulaerdők pirosló hava, s a buja sesamvirág égszinkék zománcza a mezőkön; már látták a partokon álló gunyhók vendéghivó füstjét, a midőn délkeleten egyszerre egy kicsiny fekete felhő támadt és az egy percz mulva elsötétíté a napot, és akkor az egész tenger más szint öltött; valami zavaros sötétzöld színnel háborultak fel a hullámok, az Atlas-hegy elszürkült, a partok sötétkékre váltak és sokkal messzebb látszottak távozni s egyszerre, mintha az égből hullanának alá, tele lett a lég, a vízegyetem azokkal a fekete szárnyú fehér madarakkal, a miknek éltető elemük a vihar, a mik a zivatarban élnek s csak a hajósok ijedelmére, pusztulás baljóslatára szoktak előjönni ismeretlen odúikból s olyankor ijesztő sikoltozással repkedik körül a hajót, mintha annak népeit siratni küldettek volna.

Bar Noémi begöngyölteté az egyetlen vitorlát, megcsókolá szép feleségét, és azután sorba csókolá honfitársait egyenkint, a kik számára nincs több menedék, csak egyedül a csodatevő Úr kezében, s térdre borulva, azokkal együtt hangosan éneklé a háborgó tengerzaj közepett:

A habok tombolása, a szél üvöltése egyre erősebb lett; egyre gyöngébb a buzgók éneke; beleszólt a rémletes -238- menydörgés a halálos hangversenybe, végigrohanva a tengerek felett; a fekete felhők sötét éjszakával boríták a nappalt, melynek csak a villámlás volt rémséges fáklyája. A távol látkörön meg-megjelent minden villanásnál az Atlas-hegy fekete körrajza, mint valami álomban látott kisértet rémképe, s a lángszinűre festett hullámhegyek tajtékzó gerinczein ott libegett egy kis töredékeny dióhéj, egy omlatag faépítmény, melylyel játszani tetszik a viharnak, s melyen kétszázan vannak egy síró, reszkető tömegben abból a féregfajból, a mely magát a világ urának nevezi.

A vihar dühe nőttön nőtt, a sötét napból még sötétebb éjszaka lett; Bar Noémi népe minden perczben közeledni látta magát a villámfénynél az Atlas-hegy szikláihoz, és káromolta Bar Noémit, és káromolta az Istent, kit ő nem szünt meg imádni. Még csak egy percz és mindnyájan a sziklákhoz vannak zúzva.

Ekkor a villámlások megszüntek és hosszú sötétség órái keletkeztek. A vihar laptázott a hajóval, a pillanatok halálfélelemben multak egymásután, s a mint nehány óra mulva ismét felvilágítá egy villámlobbanás a tájat, a bámuló hajósok sehol sem látták többé az Atlas-hegyet Ki voltak lökve az Atlanti tengerre.

A rémhaláltól megmenté híveit az Úr, de ott künn a végtelen tenger hatalmában új vész közé hajítá őket.

Az éj elmult, de az ég folyvást háborgó felhőkkel volt elborítva, mik egymással harczra szállani látszottak, hogy csakúgy omlott alá a vérük, s a nap nem látszott keresztül sehol, és a láthatár eltünt az alant úszó fellegek ködében, az omló zápor sötétjében; – ez így tartott négy napig szakadatlanul.

A hajó össze volt roncsolva már, árboczai mind letöredeztek, a fényes sárkányokat, mik oly szépen ragyogtak nehány nap előtt elején és oldalain, leszaggatta a hullám; -239- minden fölösleges terhet a vízbe hánytak már, s mégis alig győzték a járművet megőrzeni az elmerüléstől.

Midőn a negyedik nap is vészben, viharban alkonyodott le, a legvénebb hajós oda lépett Bar Noémihoz s titokban félrehívta őt, mondá:

– A hajó farában áll frigyládád, mely előtt le szoktál borulni. Mi van abban? Ott lakik a Jehova, nemde?

– Abban az Úr parancsai vannak, kőre vésve, a jeruzsálemi táblák mintája szerint.

– Te tehát imádkozol a Jehovához; de ugyanakkor hajóslegényeid a hajó fenekén a Thammuzt siratják, az arany kigyó előtt térdepelve, melyet rejtve tartanak ott; s e miatt vagy két Isten harczol egymással felettünk, az egyik el akar veszíteni, a másik megszabadítani, s míg próbálgatják erejüket, melyik hatalmasabb? mi elveszünk közöttük; vagy pedig egy az Isten, a mint te mondád, és az a Jehova, ki te érted irgalomból napjainkhoz napokat told, de boszúból az ellene vétők bűneiért nem hagyja elmulni rólunk a vihart. Azért lássad, hogy mit cselekedjél? Midőn éjszaka a sírás keresztülhallik a födözeten, tudd meg, hogy akkor a bálványt imádják; s vagy a frigyládádat, vagy az arany kigyót vesd a tengerbe, hogy az egyik kibéküljön velünk.

Bar Noémi nagyon felháborodott e szavakra, s úgy tett, miként a vén hajós tanácslá. Midőn éjszaka meghallá a rejtelmes sírást a födözet alatt, hirtelen lement a hajófenékbe s ott találta tengerészeit, a mint a földre borulva, melleiket verték és meztelen tagjaikat éles késekkel szurdalák; középen pedig állt az arany kigyó, egy oszlopra feltekergőzve, nagy karbunkulus-szemei fénylettek a félhomályban.

Bar Noémi oda lépett a bálványhoz s oldalán függő kardjával hozzásujtott annak fejéhez, és ime, az ütéstől cserepekre törött az, hogy darabjai százfelé hullottak. -240-

– Nézzétek, szólt Bar Noémi. Hogyne hazudott volna az a mágusz, a ki azt mondta, hogy ez Isten: midőn még az ötvös is hazudott, midőn azt mondta, hogy az arany! Üvegből volt az egész. Jól gondolá, a ki ezt öntötte, ha nézhetik ezt Istennek, miért ne nézhetnék aranynak.

A meglepett hajósok nagyon elszégyenlék magukat e szóra. Az anyagi csalás legerősebb bizonyíték volt előttük a szellemi tévhitre. Megcsókolák Bar Noémi köntösét, s azzal összeseprék a bálvány cserepeit és beleönték azokat a tengerbe.

IV.

A mint a bálvány összeomlott, egyszerre, mint a síró gyermek, kit sírása közben álom lepett meg, elcsendesült a vész; a szél ordítása megszünt, a villámok aludni mentek, a fekete felhőtömegek siettek a tenger minden láthatára felé; a felháborodott tenger hullámai lassú himbáló rengéssel elültek, elsimultak s nemsokára a legünnepélyesebb csend lett úrrá égen és földön.

A mint azonban az egyszerre kiderült éjszakai égen széttekintének, új csodálkozás lepte meg elméiket… Ez a csillagos ég nem azon ég volt, melyet ők ismertek. Más csillagok, más képletek ezek! A hét csillagos gönczöl nem látható sehol, az örökké álló csillag nincsen többé helyén; a hajósok vezére, a kettős égi szem, és azok a többi néven nevezett világok, miket a hajós mind oly költői eszmékkel jegyze fel, miknek jól ismeri jöttét és lementét, miknek fordulatjáról megtudja: a világ melyik részén evez, azok mind le voltak törülve az égről, s helyettük más csillagok voltak felrakva, még fényesebbek az ismerteknél, de a mikre senki sem tudott emlékezni, egy közülök úgy világított, hogy a kötelek árnyékot vetettek a hajó oldalára tőle.

A téveteg hajósnép szorongó kebellel nézett szét ez -241- ismeretlen égen, melyben nem talált a régi világra, s kérdezé félelemmel Bar Noémitól:

Bar Noémi maga is titokteljes borzalommal vizsgálta e más világból való csillagokat és felelé felsóhajtva:

– A világ határán kívül vagyunk! kiálta ekkor egy kétségbeesett hang. A semmiségben járunk!

Másik azt állítá, hogy a nagy Rok-Rok országhoz közelednek, mely kigyók és hüllők hazája, a hol az embereket úgy vadászszák, mint másutt az emberek a vadakat.

Harmadik tudott meséket az indusok mágneshegyeiről, mik a hajókat messziről magukhoz vonzzák; és mindnyájan el voltak rémülve azon ismeretlen helyzettől, melyről még a mesék sem szóltak soha.

Az emberek összesúgtak egymás között, s a bátrabbak közülök oda léptek Bar Noémi elé daczos arczczal.

– Halljad Bar Noémi, a mit teneked mondunk. Te a Jehovát imádtad ekkorig, és magadra sok veszélyt hoztál e miatt és azokra is, a kik veled vannak. Egyedül taszítál ki bennünket a tengerre, viharokat, veszedelmeket állattál ki velünk; összetörted a Thammuz-bálványt és imádva dicsérted Jehovádat. Most ime itt állunk egy ismeretlen tenger közepén, a hol nem tudjuk, honnan jöttünk ide s hova menjünk innen. Ennek mind te vagy az oka és a frigyláda, melyet magaddal hordasz, és a Jehova neve, melyhez imádkozol. A míg Thammuz állt, addig vihar volt; hogy lerontottad, szélcsend lett; és ez még borzasztóbb nekünk, mint a másik. Addig legalább haladtunk, de most állunk egy helyhez átkozva, mintha horgony volna vetve hajónk mindkét végén. Azt határozta a hajósnép, hogy tégedet és frigyládádat kitegyen a tengerre. Menj tőlünk a hova tudsz. Mi nem haragszunk reád, de rettegünk tőled. Készítünk számodra egy tutajt árboczgerendákból, faragunk evezőt, kormányt, megosztjuk veled vitorlánkat; adunk kenyeret, vizet egy hétre valót, azzal menj Jehovád -242- nevével, a merre tudsz, mi is menjünk, a merre ördögeink jó vagy rossz kedve kerget.

Bar Noémi nem mondott ellent. E nép vesztének indult; harmadszor tagadta meg hitét. A tenger el fogja nyelni őket, mint elnyelte Abiram népét a föld. Midőn Sodoma fölött megsokasult a bűnök terhe, az Úr elszólítá a kárhozatra itélt városból az egyetlen igaz embert. Angyalai most is vannak az Úrnak.

Byssenia, ki eddig zúgolódástalan osztá a hajósnép minden szenvedését, midőn látta, hogy azok mint faragják Bar Noémi számára a tutajt, evezőket, átölelte buslakodó férjét és szólt hozzá vigasztaló suttogással:

– Légy bizton, Bar Noémi. Ez nem a világ határa itt. Egy titkot birnak Carthagóban, melyet ott nem szabad kimondani, de a mely mégis apáról fiura szállván, szüntelen emlékben él. A bátor Hannó egy időben vihartól messze űzetve járt ezeken a tájakon. Egész útja le van írva nagy kőtáblákra és erős zár alatt őriztetik a halál Istenének templomában. Mert a ki e titkokat kibeszéli, az halva van. Én atyámtól tudtam azt meg, ki egyike e templom bölcseinek, s a kereskedők nagy tanácsában ül. A merre ez a legfényesebb csillag lenyugszik, ottan van egy új világrész, sokkal nagyobb, sokkal szebb, mint a mienk. Azt mi föl fogjuk találni, ha a csillag járását követjük. Két hatalmas nemtő van velünk, ki bennünket megsegít, te veled van a Jehova, velem van a szerelem.

Bar Noémi megölelé, megcsókolá, kiben Isten angyalát küldé le hozzá, a ki a végveszélyből kiszabadítsa, s azzal maga is segített hajósainak elkészíteni a gyarló járművet, melyen ő az Úr frigyével s kedvesének szerelmével a végtelen tengerre fog szállani. – A tutaj elkészült, egyetlen csáklya volt minden árbocza s vitorlája egy himezett palást, hajdan menyasszonyi köntös.

Egy tömlő víz, egy kosár tengervíztől ázott buzadara, melylyel a carthagóiak a kenyeret pótolták, ezek voltak az útravalók, miket Bar Noémi hajósnépétől kapott. -243-

Számtalan kincse közül csak hármat vitt magával: a frigyládát az Úr szövetségével, kedvesét, a hű Bysseniát, és kardját, a drága jó aczélt.

A mint Bar Noémi a tutajra lépett, utána kiáltották: «Jehova veled», és ő szomorúan tekinte az elhagyott hajóra, melyről elűzték az utolsó igaz embert, és a mint mindig jobban eltávozva tőle, a tenger pusztasága egyre nagyobb lett közöttük, s ő még folyvást szomorúan tekintett hajójára, ime egyszerre elkezde az féloldalt hajolni, azután lassan megfordulni maga körül, nehány perczig forgott még és azután végkép elmerült.

De nem sokáig maradt egyedül. Szárnycsattogás hangzik a magasban, s ime az ég derült kékjéből leszáll a csodaszinű galamb, mely Afrika partjainál látogatta meg hajóját, s bizton leül megpihenni kisded árbocza hegyére.

A viharból menekült ő is; aranyfényű tollazata meg van zilálva, azt rendezgeti piros csőrével, s mintha ismerőséhez jönne, oda repül Bar Noémi kezére, Byssenia hófehér vállára, turbékolva, s midőn azok darált buzával kinálják, nem eszik belőle, hanem csőrével szétturbékol benne s azután galambmódra nevetve felrepül és eltávozik ismét nyugot felé.

– Követlek, égi kalauz! monda Bar Noémi bízó áhitattal, s kisded vitorláját szélnek irányozva, arra indítá tutaját, merre a galambot látta repülni.

Az égi vezető soha sem tünt el szemei előtt. Ha a tutaj nem birt vele repülni, visszafordult hozzá és bevárta. Éjszakára leszállt mindig az árbocz hegyére s kora reggel repült ismét előre változatlan irányban.

Három nap és három éjjel utaztak együtt: a galamb és a hajós. Negyedik nap reggelén vigan szállt le a galamb Byssenia ölébe, s most már kedvére evett az eléje tett -244- buzából, s aztán úgy elrepült, hogy szemmel sem lehete utólérni többet; még a láthatárról is elveszett.

A negyedik éjjel egyedül utazott a hajós és kedvese, a gyönge nő férje ölébe hajtá le fejét, mintha otthon menyezetes ágyában feküdnék, oly nyugodtan aludt a tenger sivatagján.

De Bar Noémi nem tudott aludni. A tengerész szivében van valami érzés, valami rejtett ideghur mozgása azon ezernyi titkos sejtelmek közül, miket a tudósok megfejteni nem tudnak, csak megtagadni. A tengerész lázas nyugtalansága ez, midőn a zöld fok közeledtét érzi, melyről annyit álmodott, melyet még nem lát, de sejt, melyre ujjal tudna mutatni: ott van az! midőn még ég és tenger köröskörül összefoly.

A hajnal aranynyal önti el az eget és a vizeket, és ime, a hol az aranyos ég és víz összeér, magas hegy homloka emelkedik a látkörön elő, a nagy világoskék köd szinén keresztül ragyognak bíborra festett ormai.

– Egy az Úr, egy az Isten, kiálta Bar Noémi, égnek emelt hálaadó karokkal, és Byssenia leborult a frigyládája előtt és annak ezüstös szögleteit csókjaival halmozá.

Egy új világ! Nem. Egy régi világ ez, mely már akkor történetének vége felé járt, midőn ti az ismert világ történetét elkezdtétek irni.

Kiszabtátok az ezredéveket, pedig ki tudja, azok előtt hány ezredév ismeretlen lakói tüntek el már?

Azok a csontvázak, miket folyók partjaiban, mély bányák fenekén találnak, soha meg nem nevezett, soha európai emberarcz előtt meg nem jelent állatok maradványai; azok az ős növényzet romjai, miket elsülyedt kőszéntelepek rétegeiben, szikkadt mész lenyomataiban bámulunk, egy régi, talán jobb, de mindenesetre nagyobb világról beszélnek a halló előtt. Azok a gygászi várromok csodaépítészetükkel, miket az Inkák földén, elhagyott, nem ismert ősrengeteg közepett fedeznek fel kalandor utazók, -245- nem hagynak-e sejteni egy elmult, elenyészett népet, melynek fényre, magasságra volt szüksége, mely örömeivel, harczaival betölté egykor a fél világot és ura volt ennek a földnek, és ismeretlen míveltséggel tökéletesíté magán az Isten orczáját, s míg bűnei meg nem érlelék a halálra, félistene volt a föld tulsó felének, mielőtt azt tőle a vadon természet növényei s ez a köztük élő mezetlen féreg-emberfaj elfoglalá.

A bölcs Plató elmélete a hajdankor «boldog szigeteiről» lehet költői ábránd, talán csak eszményképe egy philosoph lélek felmagasztosult sejtelmeinek, melyben saját ideálképeit rajzolá; de az évezredek után is fennmaradt nyomok, miket tenger elmosni, erdő benőni, zivatar elporlasztani nem birt, tanúbizonyságot tesznek arról, hogy előttünk messze-messze eső időkben is voltak lények, kik a tökéletesség felé törekedtek, és elvesztek, midőn azt hitték, hogy oly magasra emelték fejüket, a hol már nincsen Isten.

Ez elveszett világ csodaképei lebegjenek előttem, mint egy ihlett álomlátás…

Oh dicső természet! Te kifogyhatlan költő, te utólérhetlen művész, ki nagy vagy a falevelek alkotásában s gyöngéd a felhők színezetében; te is úgy téssz, mint a költő, mint a művész, mint a tudós: próbálgatsz, tapasztalsz, kisérleteket téssz, kijavítod azt, a mit hibásan gondoltál ki először, a mi czélszerűtlen, helytelen volt; törölgetsz gondolataidban, elveted a rosszat, újat alkotsz helyébe, s ha az egész rendszer zavarba jött, összegyúrod, mint a szobrász viaszmintáját, összetéped, mint a költő irott lapját s egészen újat alkotsz helyette.

Csakhogy te egész világrészeken próbálgatod költői erődet, s évezredeid vannak teremtő eszméid kivitelére.

Ugy-e, midőn e roppant ősállatokat a még meleg földből elővarázsolád, gyermek voltál akkor, ifju, ábrándos -246- eszmékkel küzdő lélek, a kinek gyönyörködése telik a csodálatosban, a nagyszerűben; szeretted látni azon állatokat, miknek nehéz lábai nyomot hagytak a kemény kőben, s ordításaik hangja egyik hegyláncztól a másikig verődött vissza?

Gyönyörködél az óriás plesiosaurus elterült testében, mely tevenyakától gyíkfarkáig gyöngyház-pikkelyekkel volt borítva, s mulattatott látni, mint töré ketté roppant agyarával az ősbölény a legszebb pálmafát, megrágva azt kalászos szalmaszál gyanánt.

De a pálmaerdőket mégis megsajnáltad tőle, s alkotád a rettentő mastodont, melynek éles körmei áthatnak a legvastagabb pikkelybőrön s hosszú hegyes fogai egymásba csukódnak, hogy e roppant húsevő éhes gyomra védje a föld virágait.

Csak játék volt ez mind; a századok letelte után beleuntál ez örökké emésztő, soha nem alkotó világba, mely egy gondolattal sem dicséré alkotóját, mely nem tudott felnézni az égre.

Egy minden valónál szebb, kedvesebb alak fogamzott költői szellemedben, egy magasan álló, délczegen tekintő lény, mely annyira megtetszett képzetednek, hogy Isten lehelletét kérted bele.

És az új alak büszkén emelte fel fejét és nyelve megnyilt, hogy égi származatú gondolatainak kifejezést adjon, és kezei elkezdtek beleépíteni a természet nagy műhelyébe, megnépesítve azt olyan idomokkal, a minőkről ő maga nem gondolkozott.

Oh, mint örültél te akkor, alkotó természet; egy új lény támadt, mely kívüled alkot, idomít, teremt és földedet ékesíti, melynek szívét melegíti az a gondolat, hogy ő ezen földnek ura s akként épít, erősít, rendelkezik, mint a kinek kedvéért áll ez a világ.

Hanem azután örömöd elhomályosult, midőn ez a szépnek alkotott földi báb legyőzte lelkének égi eredetét és lett szolgák szolgája a világon; alacsony rabja indulatnak, -247- szenvedélynek, puha, ellágyult ivadék gyönyörvadász apáktól, fejét meghajtó nép önalkotta bálványok előtt, őrült pazarlója mindazon kincseknek, miket ráruházál.

Hogy rendítéd meg az álló földet alatta, hogy mámorából fölébreszd! hogy küldél reá duló csapásokat, haragos phantasiád szülte csodanemeit a döghalálnak, hogy Istenéhez visszatérítsd, hogy verted el kőesővel vetett füveit, hogy öntötted el vizek özönével kéjei kőházait, hogy a nyomor, az inség felrázza tompa lelkét.

Mind hasztalan volt, még sem javultak meg. A természet beteg lett bele, hogy kedvenczei így fajultak el.

A természet betegsége átköltözött fűbe, fába és az embereknek hasznos állatokba.

Az életet adó növények megromlottak a szülő földben, a gazdag növényzetet új, soha nem ismert betegség lepte el, méreg termett, a hol máskor kenyér, üszög verte meg a buzát, édes gyümölcsök helyén halálos pöfeteg kinövések undokíták a fát, undorító dögszag fogta el az ehető gyökeret még a föld méhében, megkeseredett a földből támadó víz és a földi pára is halált lehelt az emberek arczaira, hogy elhullottak egymás mellől az öröm pillanatában, a mámor vigalmai közt, a gyönyörök élvezeténél.

És még sem gondolt senki arra, mi van készülőben itt alattunk? mi lakik itt fejünk felett?……

VI.

A partot, merre szem lát, egy csoda-erdő fedi, minőt csak a tündérképzelet alkothat magának. Széles terepély fák, melyek ágaikkal ismét a földbe nőttek vissza, egyes templomokat látszanak képezni élő oszlopokkal, miknek mennyezete a sűrű sötét lomb, ékezete az ágakon felfutó folyondár virágai, melyek a magasból visszanéznek mosolygó piros és kék kinyilt szemeikkel. Apró ezüstszin bokrocskák, rózsapiros ághegyekkel képezik a csendes -248- bozótokat, s a magas füvek pelyhes kalászaikkal nem látszanak arra gondolni, hogy ha emberi alak járna ottan, fejével sem látszanék ki kalászaik közül.

A sötét banánfa-boltozatok fölött egy-egy csoport pálma hajladozik, ezek az óriás virágok nehéz gyümölcsfürteikkel, mikben több gyönyörüsége lehetett az alkotónak, mint egy másik teremtményében, mert ezek a suly alatt még magasabban emelik fejeiket, s ha koronát kaptak az alkotótól, tudják azt méltóságosan viselni.

Egyikén e pálmafáknak egy emberi alak kapaszkodott, ki azzal töltötte idejét, hogy a nagy gyermekfőnyi diókat hajigálta le onnan. Alant pedig, a fák tövében, a buja fű között feküdt egy óriási megatherion: fekve alig különb egy idomtalan kősziklánál, hossza négy egész öl, alakja mint a lajháré, irtóztató háta egész dombot mutat, mely a magas füvek közül kiemelkedik, míg idomtalan fejét apró szemeivel, kis gömbölyű füleivel eldugta jól a bozót közé. Egész roppant testét barna kérges bőr fedezte, vastag ránczokkal, oldalai tarkák voltak az apró tengeri csigahéjaktól, mik beléragadtak, mikor meleg napokon a tengeriszapban hengergőzött, csak az orrlyukainál, fülein és kurta farka hegyén volt valami éles, kemény serte.

A partra jutott tyrusi hajós ölében hozta ki a tenger zátonyai közül kedvesét és a frigyládát; midőn a szárazföldre lépett, leborult arra arczával és hálát adott az Urnak, ki csodáit érezteti halandó fiaival.

Ez énekhangra felemelé idétlen fejét a fűben heverő szörny s irtóztató torkát eltátva, hosszú sikoltó ordítást hallatott, mely inkább hasonlított egy tehetetlen megijedt állat segélykiáltásához, mint a fenyegetés haragszavához.

Bar Noémi elébb ijedten kapott kardjához, s szíve megdobbant, -249- midőn e roppant csodafőt két öl hosszú gémnyakával hirtelen kiemelkedni látta; hanem azután nyugodtan dugta vissza kardját s megsimogatta Byssenia szőke fejét, ki remegve bútt keblére, megvigasztalá őt bátor nyugodt szóval:

– Semmit se félj; ez állat fogai feketék és tompák. Ez növényevő. Embert nem bánt. Ilyen szörnyek Mizraimban is teremnek, a nagy tavakban, a miknek neve Behemot. Csak hogy nem ily tömérdekek.

A fán levő férfi észrevevé a jövevényeket, s nehány kókuszdiót hajítva az ordító szörny torkába, lemászott a fáról.

A megatherion megengesztelődött, megint letette állkapczáját a földre s úgy morzsolgatá fogai között a kemény diókat, mintha csak gabonaszemek volnának azok.

A férfi még nehány diót hajigált torkába, mit az állatszörny mindig oly esetlen tátongással fogadott, a minővel a kéthetes libucz engedi magát anyja által etetni, s azután morogva elnyugodott.

Szánalomra méltó alak volt. Arczáról a szakáll, fejéről a haj utolsó szálig kihullott, arcza ránczos volt és valami beteges hamuszínü, tagjai soványak, térdei előre csuklók, mellcsontja befelé hajló és háta meggörbült. Meleg nyári nap volt, és ő prémes öltönyében is fázni látszott.

Bar Noémi bámulata nőtt, midőn ez idegen alak, itt a föld tulsó oldalán, romlott, de mégis kivehető carthagói nyelven szólítá meg őket.

Bar Noémi meglepetve hallá e távol világrész partján az ismerős nyelv hangzatát.

– Mi Charthagóból jövünk, viszonza, hajótörést szenvedett utasok vagyunk; hát te honnét jövél, s ki vagy, hogy bennünket nyelvünkön szólítasz?

Az ember fázott e napegyenlítő alatti nyár melegében, s nehéz gyapot palástjába burkolva magát, melybe -250- arany- és ezüstvirágok voltak szőve, közelebb lépett a jövevényekhez. Messziről nehéz volt velök beszélnie, mert hangjának nem volt annyi ereje, hogy azt erőtetés nélkül tegye.

– Ha ti Carthagóból jöttök, úgy ismernetek kell Hannó tábláit, a melyek a mióta meg vannak irva, bárha róluk beszélni halálbüntetés alatt tilos, mégis minden carthagói ismeri azoknak tartalmát; ezeren és ezeren költöztek azóta ki Afrika partjairól a boldog szigetekre, mint Hannó nevezé e tájat.

– Tehát a boldog szigeten vagyunk? kérdé Bar Noémi, ki előtt a rege szinte ismeretes volt a hajósok mondáiból.

– Nem sziget, egy egész világrész ez, tízszerte nagyobb annál, melyet ti ismertek túl a tengeren. Egyik parton lakók nem ismerik a másikon lakókat, a legmerészebb utasok nem jutottak még el e világrész határáig, bármily irányban indultak el; új földek, új hegyek tárultak eléjök, új meg új népekkel, miknek száma százezerte több, mint egész Róma, egész Graecia összevéve, a hogy azokat az onnan jövők leirják. A boldog szigetnek nincsen tulsó partja: az a végtelenség.

– Borulj le a porba és csókold meg azt. E föld a paradicsom földe, mely készen termi mindazt, miért másutt fáradni kell. Egyik fa gyapjut hord, fehérebbet mint a juhok, másiknak virágaiban édes méz terem, harmadik tejet, vajat ád, zsirosabbat a bivalyénál, ízes gyümölcsöt, bort, kész kenyeret szívhatsz, szakíthatsz az eléd hajló ágról, s minden külön nedv különnemű édes mámort önt lelkedbe, túlvilágon jársz az altató areka nedvétől, ezer hölgy szerelmét érzed, ha a bataták édes mézgájától lerészegülsz, két szivet érzesz magadban, ha a kávéfa égetett magjait főve iszod, s azt fogod mondani, hogy a világ minden gyönyöre tréfa ahoz képest, a mit érez az ember, ha a méznád kiforrt mustjától minden ideged csiklandós -251- rángatózásba jön. Oh a boldogságnak itt ezer neme van, jövevény, mit másutt nem ismernek; kár, hogy tovább nem lehet élni. Kár, hogy az élet oly hamar elfogy. Vajha ne kellene a vénség idejét megérnem; pedig már harminczadik évemet számlálom.

Bar Noémi keble elnehezült. Harmincz év itt már késő vénség! Valóban e férfi olyan volt, mint a ki már hetven évet élt le; megtört, meghajolt agg, a vénség tisztessége, az ősz hajak, ősz szakáll nélkül, kopasz volt egész feje.

Mondott szavai úgy látszék elszomoríták, úgy fázott ez erős hőségben; oldalára volt egy gömbölyű elefántcsontkobak akasztva, annak lecsavarta arany csapját s a benne levő nedvből nagyot ivott, s azután oda nyujtá azt Bar Noéminak.

A boldog szigetek lakója kaczagott. A megivott nedv rögtön kerek piros foltokat hajtott arczára, homlokára, a mik égni látszottak azon. Szemei azon bántó fénynyel ragyogtak, melyből az esztelenség tündöklik elő.

– Szép némber, ne maradj azzal, a ki vizet iszik; én gyönyörrel itatlak téged, jer én hozzám; én szép szerelmes ifju vagyok, ajkamon méz, szívemben tűz van; hagyd el ezt a koldust, én gazdag úr vagyok; minden arany hajszáladért egy arany kösöntyüt adok, két szép ragyogó szemedért két tündöklő karbunkulust; palotába viszlek, melynek orma benyílik az égbe s arany kupoláit ki kell kerülni a napnak futásában. Férjedtől pedig ne félj. Én erős, győzhetlen dalia vagyok, ki őt félkézzel a földre sujtom.

Bar Noémi borzadva hátrált előtte; kedvesét átkarolva, ki irtózva rejté el arczát ez utált alak elől. -252-

Ez ordításra magához tért a szigetlakó; hirtelen eltevé kobakját, s sietett tántorogva a szörnyeteghez vissza, mely messzire tátogatta elé fekete torkát, fekete őrlő fogait s várta a nagy kókuszdiókat, miket ez a földről felszedve, szájába hajigált.

Byssenia futni akart ez otthontalan helyről, de Bar Noémi biztató szóval marasztá, hogy várják végét e látványnak. E férfi ocsmány, ha ittas, de nem félelmes; talán lehet vele, ha józan lesz, beszélni.

A fenevad etetése nehéz munkájában kipárolgott a férfi fejéből a mámor, s végre a nagy idomtalan szörny elfeküdt a cserje között és elaludt, a férfi egészen kijózanodva tért vissza, ugyanazon roskatag, halavány alak, a ki elébb.

Úgy ki volt fáradva a nagy fenevad etetésében, hogy szinte összeroskadt, s fuldokló hangon kérte Bar Noémit, hogy nyujtsa neki kezét, hadd támaszkodjék rá s vezesse a városig, hol lakása van, melyben szívesen látja őt, nejével együtt, vendégeül.

Bar Noémi idegenkedve fogadá a koraagg kezét s nem állhatá, hogy meg ne kérdezze tőle:

– Mi förtelmes fenevad ez, a mit te itt táplálsz, s fárasztod vele magadat?

– Hogyan, ez ordító szörny, hasított patával, kérges bőrével, lomha termetével, előtted Istenhez hasonló?

– Valóban ő az, felelt az ember félelem és áhitat hangján; minden városnak van egy ily élő Istene, melyet a nép felváltva szolgál. Ma én, holnap másik, a hány napja van az esztendőnek, annyi papja van mindegyiknek. Midőn apáink ide jöttek, száz meg száz év előtt, akkor ez emberfölötti lények voltak a föld urai, kiknek jó -253- kedvét csak áldozattal, hódolattal, imádással lehetett megnyerni; övék azóta is a föld minden zsengéje, kenyérnek, gyümölcsnek java, állatok, emberek első szülöttje, mert ők urai a földnek és meg nem halnak soha.

– Volnék inkább a viharos tengeren, kormánytalan naszádon, mint ez átkozott földön itt.

És azzal áhitatosan emelte fel fejére a megmentett frigyládát, s míg azt fején vivé, jobbjával Byssenia kezét fogta meg, baljával kardja markolatját, s midőn kérdezé tőle az agg, mi van azon szekrénybe rejtve, a mit fején viszen, felelte neki:

– Olyan kincs van ebben, melylyel a boldog sziget egész tartománya nem bír. Ez az egyetlen kincs az egész országban.

– A kit pedig jobbom tart, az az egyetlen nő, és a mit balkezem szorít, az az egyetlen fegyver az egész boldog szigeten, mert bizonyára nincs több férfi e nap alatt, csupán csak én.

VII.

Nem Róma, nem London, nem a menyei birodalom fővárosa Peking, nem az őshírű Babylon, semmi házcsoportja az ismert világnak nem hasonlítható hozzá.

E dombtetőről is alig látni végét, két folyó szabta egykor határát, most e folyók is tele vannak építve házakkal s eltünnek a város alatt járva.

Idegen, pazar építészetmodor, fényben, gazdagságban, vad phantasia alakitásaiban merész ellentéte az egyszerű classicus és a magasztos góth építészetnek.

A város kapuit gúlaalakú építmények képezik, óriási koczkák rakva úgy egymásra, hogy a legalsó tizenegy -254- koczkasor minden egyes hézagában két rakott szekér kikerülheti egymást, erre ismét egy számmal kevesebb koczka van felrakva és így feljebb, míg a tizenegyediknél egyetlen koczka áll középen, és azon a város védistenének képe, kőből kifaragva, az idomtalan megatherion.

A fényes köbök mindegyikén egy-egy emberalak van faragva, fején koronával, kezében királyi pálczával, alattuk csoda-ismeretlen irással neveik felvésve.

A városba lépő idegent azonnal meglepi az a kábító buja illat, mely itt a levegőben látszik lenni, s melynek párázata mint valami aranyköd, fekszik örökké a város fölött, a legtávolabbi paloták tornyait, tetőit regényes félhomályban tartva. Az ambra és pézsma illata ez és egyéb ismeretlen fűszereké, miket e paloták tulajdonosai házaik vakolata közé kevertettek, hogy örök illattengerben fürödjék az egész város; minden utcza más-más jó szagot áraszt szét.

Messziről úgy tünnek elő e paloták, mint megannyi kártyavárak: egyik oszlopsor a másik fölé építve, s mindegyik csodás rácsozattal körülfutva, mintha merő erkélyek volnának egymás fölé rakva; a legelső oszlopsorozat többnyire ércz, fényesre csiszolt réz, a felső jaspis, vagy alabástrom, a legfelső átlátszó öntött üveg, melynek prismaticus oldalai az örök napsugárban tüneményes szivárvány-foltokat vetnek magok körül.

Kívülre egynek sem fordul ablaka, nem lehet a házakon keresztüllátni, mint a mieinken, az egész külső falazat csodaképekkel van tele vésve, miknek természetkívüli csoportozatain elbámulna a szem, ha minden pillanatban új meg új csodálat nem vonná el figyelmét.

A házak mentében, a milyen hosszú az utcza, ezüst lapokkal van kirakva a járda, s hő nyári napokon, hogy a nők gyenge lábait a naptól áthevült ércz meg ne égesse, szolgacsoportok futkosnak előttük, minden lépésnyire himzett vánkosokat rakva, hogy azokon lépdeljenek végig.

A házak tetőzetéről az utczákon keresztül bolthajtásos -255- hidak hajlanak keresztül, mik egyik házat a másikkal összekötik, úgy hogy míg alant a földszinti utczákon hosszában lehet végig járni a várost, fenn keresztben járhatni azt meg; amaz a nappali, ez az éjszakai út. Midőn az est lealkonyodtával az utczák elsötétülnek, megnépesülnek a hidak s víg kaczajjal, énekléssel járnak-kelnek ott felül a tomboló csoportok az érczhidakon, a háztetőkön át, nyitva akkor egyik ház a másik előtt, mindegyiknek édes titka; a fáklyafény minden tetőt bevilágít, s az ittas orgiák fél mezetlen alakjai ujjongva járnak-kelnek ott a magasban.

Ha valaki ide alant állana olyankor, csak azt a félemlítő dörgést hallaná, mi a járt érczhidak morajából támad.

A paloták közül néhol roppant kupolák magaslanak elő, mintha egy óriási tojás emelkednék ki a földből. Bámulni lehet az elmét, mely hasonló alkotmányt teremte: az egész épület egyetlen darabnak látszik, millió kődarabból összerakva, s egyetlen nagy nyílással oldalán.

A város közepén pedig áll egy kietlen nagyságú templom, melynek nyolcz oldala vakító fényes ezüstlappal van bevonva, ez óriási tükrökben az előttük fekvő város csodaképét látni újra, s a nap visszavert fénye szétsugárzik belőle csoda tündökléssel a legtávolabb utczákra.

A templom tetején óriási mérvü bálványkép ül, faragott ezüstből. Feje gömbölyüded, mint az emberé, kezein, lábain öt ujj, de hosszú gyílfarka tagadni látszik emberi eredetét; szemeit csodatündökléssel pótolja egy-egy tojásnyi gyémánt, szivárványszikrákat lövelve szerteszét.

Ez a Triton gygász! Az őskor főbálványa, kit legmagasabbra emeltek mindazon szörnyek felett, mikért meghajták az emberek fejeiket; az ezredéves szörny, melynek eleven képmása ott benn él a templom kapuin belül és ordít, ha éhezik, és akkor reszket az egész város, reszket az egész ország haragjától. Minden évben egyszer kér csak enni és akkor kap egy férfit és egy nőt, kiket gyomrába temessen. Azután elhallgat egy esztendeig megint, s ül -256- arany trónusában a templom közepén, öt ujjas kezeit térdére fektetve, mozdulatlan szemmel, épen mint ezüstből öntött jelképe oda fenn.

VIII.

Ha az ősvilági csodaállatok, ez idomtalan szörnyek kiálltak a népes városok kapui elé ordítani, hogy menydörgő bömbölésük bejárta az utczákat, nem reszketett-e minden ember akkor? pedig az csak puszta hang volt, és a hangtól miért félnek?

Talán van a lélek belsejében egy titkos érzék, mely az öntudatig nem tud emelkedni, s ez megérti az őselefánt ordításának szavait, a mit e távoleső idők elmaradt szülötte az újabb kor termette férgeknek szemrehányásul mond, azon hangon, melyen a villámok is beszélnek.

– Átkozott faj! A míg te nem voltál, boldogság volt a földön. Te rontod meg a földet, az eget és a vizeket. A te éhséged, fázásod, nyomorúságod pusztítja el az erdőket; a te őrültséged tördeli le a hegyek csontjait, vájja fel a föld gyomrát. A te undokságod mérgezi meg a folyamokat. A te hulláid vesztegetik meg a léget, a te lehelleted homályosítja el a napot. Te rakod be kövekkel a föld virágos színét, hogy ki ne zöldülhessen az; te viselsz háborút az egész természet ellen, mindent evő szörny! kinek kétféle fogad van: húst és növényt rágó! Ki minden rongyodat, mely testedet fedi, más állattól lopod, s szégyenled magadat olyannak, a hogy teremtve vagy. Te miattad pusztul el a világ.

A szívek reszketnek egy kicsinyt, midőn a dörgést hallják: az égből jön-e az, vagy az őscsoda szájából? a rettentő hang megborzogatja a kérges idegeket. Hanem azután, ha elhallgatott az ég, vagy a megatherion, ismét megszólal a zene, ismét elfeledve félelem, megbánás és gonosz sejtelmek.

A téres utczákon néptömeg hullámzik, tarkálló csoportok -257- zajos keveréke. Valami nagy ünnep lehet ma Triton városában.

A paloták ablakai élő virágokkal vannak tele, azokkal a csodás növényállatokkal, mik félig a mozgó, emésztő, félig a földbe gyökerező világhoz tartoznak; roppant zöld kigyók tekergőznek a karcsú oszlopokra fel, miknek feje csodaszép tulipánban végződik, de a virág közepén ott van a mérges fulánk, s az összezáródó szirmok elnyelik a kehelybe buvó kolibrit, míg a virágállat farka gyökeret ver az élő földbe. Az erkélyek tenger fenekéről felhozott növényzettel vannak rakva, miket az emberi ész csoda találékonysága víz helyett a szabad léghez szoktatott, a kláris-korallok tarka bokrai közt nyulongnak a vastag polypok érzékeny csápjai, egymásba fonódva s örökké változtatva színüket, alakjaikat, míg az átlátszó molluskok vastag ágbogain keresztül látni a nedv lüktetését. A természet közönséges virágai nem ingerlik az ember gyönyörét többé; a csoda, a rendkívüli kell a tompa, fásult érzék felélesztésére.

A főutcza, a kaputól elkezdve egész a Triton templomáig, egy szőnyeggel van bevonva, és az egész szőnyeg nem egyébből van szőve, mint hajadon leányok fürteiből. Az ébenfekete képezi az alapot, melybe virágkoszorúk, paloták, áldozatok, csoportok alakjai vannak a szőke, gesztenyeszín és aranyveres hajzat minden árnyéklataiból szőve. Bizonyára drágább kelméje nem volt világon uralkodó fejedelemnek soha! Minden évben levágják a hajadonok hajfürteit, minden évben hosszabb lesz a szőnyeg, s a hogy a város nagyobb lesz, mégis átéri azt egyik végitől a másikig.

Ez aranynál drágább kelmén jár végig az ünnepély csoportja; mint egy nagy hullámzó folyam.

Elől több mint húszezer gyermek, fiu és leány, halad énekelve a fényes bálványtemplom felé. Énekközben valami rángatózó tánczot járnak, melytől arczaik lázasan ki vannak pirulva, s szemeik nem gyermeki tűzzel égnek. -258- Valami részegítő italt adtak e gyermekeknek a Triton-ünnepély reggelén, mitől azok megittasodtak s idomtalan ferde rángások közt énekelnek és tánczolnak a bálvány tiszteletére.

Utánuk húszezer némber tódul. Termeteik fénylő kelmékkel, színes tollakkal elfedve, arczaik kifestve a szivárvány minden színeivel, tarka vonalokkal, ajkaik és szemöldeik megaranyozva, fejükön a szétbontott hajfürtök száz meg száz aranysodrony közé szorítva, mik hosszan omlanak le vállaikra. Semmi folt alakjaikon, melyen Isten teremtő keze látszanék; az emberi őrültség mindent eltakart, befestett, bearanyozott; csak a szemek villogása mutatja, hogy ezek emberek, s az égető tűz bennök, hogy ezek nők.

A nők után jő háromszázhatvanöt agg, a bálványok papjai, arany süvegekben, hosszú uszályos palástokkal, kezeikben egy-egy pálcza, melyen ezüstcsengetyük lógnak. E vén, komoly emberek, azokkal a magas süvegekkel, hosszú talárokkal, őrült módra keringnek egy arany szekér körül, mely hat keréken gördül, minden kerék a nap képét mutatja, s felül hat bolthajtás képez aranyszövettel bevont ívet rajta.

E magas díszszekér közepén fekszik egy emberi alak: egy halvány rém, élőhalott, kinek szemei fénytelenek, mint iszapos tengervíz, arcza földfakó és csontjaihoz tapadt, egész tekintete fáradság, életunalom, esztelenség jellegét viseli. Tagjai meg nem mozdulnak, csak ajka reszket néha.

A Teczkatlepoka ünnepélyeiről még tudtak beszélni az Inkák történetirói, kiket a bölcs spanyolok a veres bőrűekkel egyben kipusztítani segítettek. Igy nevezték ők borzalmas mysteriumaik egyik alárendelt istenségét, kit minden évben újra szoktak választani.

A legdélczegebb, a legdelibb férfit kiszemelték s felvezeték a Triton városába. -259-

Ott a piacz közepén körülállták a nép szűzei, szép hajadon leányai, festetlen arczczal, befonatlan hajfürtökkel, üvegszálakból szőtt tündéri ruhákban.

– Te vagy ez évben a Teczkatlepoka Isten. A minden szépségek ura, a gyönyörök félistene, a hölgyek fejedelme. Minden virág számodra nyílik, minden ajk tégedet csókol. Akarsz-e Teczkatlepoka Isten lenni? elmulni, elveszni, meghalni a gyönyörben?

És ha a választott férfi szemei kápráznak e tébolyító szépségek csoportozatin elbámulva, ha vére elkábítja fejét, ha azt feleli: «igen», akkor balzsamokkal felkenve, gyöngyruhába öltöztetve beviszik őt a Teczkatlepoka templomába, s ott él a kéj és mámor édes őrültségében napokat, éjeket. A nép hajadon leányai, azokkal a hosszú leeresztett hajfürtökkel látogatják őt egymásután, s midőn kijönnek tőle, – akkor hajfürteik le vannak vágva.

És az év utolsó napján, az utolsó hajadonnal, kit akkor választ magának, megáldozzák őt a Triton gygásznak. Az élő bálvány elnyeli őket. És azután választanak megint újat.

Tíz közül megtörténik egyszer, hogy a választott férfi szíve kiállja e bűbájos látványt, e minden varázslatok közt a legellenállhatlanabbat, – mert mi igézőbb, mint a női bájak? – s azt feleli a felhivásra: «nem!»

– Mezetlenül jöttél a boldog világra, úgy menj át a boldogtalanabba. Nézd, amott a hóval fedett hegyeket. Ott lakik a két szótalan lény: a pusztaság és a semmiség. Eredj oda. A hova az irtózat és fáradság miatt sem ember, sem állat nem közelít soha. Élj ott fagyban, nyomorban, egyedül. Kövessen, a ki szeret.

És ezzel gúnyolódva, a nők csúfoló hahotája mellett kikísérik a megtagadó férfit a város kapuján, mely a havas -260- hegyek felé néz, s megátkozzák, hogy soha vissza ne jőjjön.

Az eltávozót rendesen követi egy lény. Egy szelidebb, szemérmesebb hajadon a többi közül, ki dús hajfürteivel takargatja habruhája által rosszul rejtett termete bájait; ki vállára téve kezét a kiüldözött férfiunak, vele megy az ismeretlen hideg világba a gyönyörök városából.

Mert e tagadó igét nem mondhatja más, mint az igaz tiszta szerelem; a mely oszthatlan, mint az Istenség maga.

A kigúnyolt, sárral hajigált szerelmesek azután eltünnek a jégbérczek ködös, felleges tájékai közé, s soha sem látja őket többé semmi emberi szem, hogy bánatukon, töredelmükön gyönyörködhetnék. Nem történt még soha, hogy visszakérezkedtek volna városukba. Úgy hiszi mindenki, hogy ott elfagytak, eléheztek, vadállatok széllyeltépték őket, a nyomor sírba fektette.

Így megy végbe a Teczkatlepoka ünnepélye évről-évre, a midőn a Triton ordítása széthangzik mérföldnyi területen, a midőn megérzi az éhség napját, s a kéjben elhalt, megőrült áldozatot felteszik a diadalszekérre, mely aranyból van verve, s énekelve, zenehang közt viszik őt a halálra.

A menet tovább halad; a bálványpapok után jönnek a nép hajadonai, koszorúzott fővel, lengeteg ruhával, az áldozat leánya ezüst szekéren vonatik közöttük.

Minő férfiak! Görbe, elferdült termetek, előre csukló térdekkel, hajlott nyakkal, izomtalan karokkal, kiknek arczán semmi lélek, szemeikben semmi tűz; járásuk olyan, mint a mámorosoké, nyomorú, hervatag alakok. Ha van közöttük egy délczegebb, daliás alak, az mint csoda tünik ki az egész népcsoportból; s valamennyinek arczvonásain, -261- a szépen úgy, mint a rútakon van valami átkozott bélyeg, mely egy eltitkolhatlan vonásból áll az ajkak körül, amaz ismeretlen vonásból, mely a vadállatot, a dæmont és az őrültet jellemzi.

A legkiáltóbb tanubizonyság egy faj végromlásáról, ha női nagyon szépek, s férfiai nagyon rútak. Ott nem messze van a megoszlatás napja.

Végre a férfiak csoportjai után következik egy pokolí, észvesztő tömeg, oly szörnyetegekből, miknek emberi nyelv még nevet nem adott. Állatok emberfejekkel és emberi alakok undok állatfőkkel; rettentő megcsufolásai a szent természet isteni rendének: borzalomgerjesztő középlények az ember és a fenevad között; átkozott tanujelei az emberi ész őrült hanyatlásának, minőre a mult kor történetei az ismert földön csak egy esetet tudnak említeni a cretai minotaurusban.

A boldog szigeten ez Istent gúnyoló lények egész népet alkotnak, s a kik látják őket, nem is borzadnak már vissza képeiktől.

IX.

A rémalakok faragott szobrai közepett, melyek oszlopokul emelik a tetőt, a terem közepén ül az ősvilági csoda maga, kinek alkotásában a teremtőerő az ember-idomot leginkább utolérte: a homo diluvii…

Ülve is négy ölnyi magas, lábai aránytalanul rövidek, míg hosszú könyökei térdein nyugszanak. Egész testét kékeszöld pikkelybőr fedi, milyen a tengeri kigyóké, mely a vénségtől vastag ránczokat vetett. Arcza hasonlít az emberi arczhoz, a bőr világosabb kék rajta mint a test egyéb részein, s pisze, alig kiálló orránál fényesre megfeszül; homloka alacsony, lenyomott, szemcsontjai alól két kiülő szemcsillag mered elő, oly hideg, mint a kő, a -262- rubin fájó piros színével, mely körül fényes aranykarika látszik, mint a halaknál; szája ajkak nélkül, csak akkor látszik, ha felnyitja azt, s akkor szélesen elnyulik apró gömbölyű két füléig, miket vékony hártya takar.

Fejét fényes aranykorona ékesíti négy felálló hegyes szarvval, derekát gyémántos hímzett lepel övezi, mely alól hosszú fésügerinczes gyílfark nyulik le a trón alá kunkorodva.

Így ül mozdulatlanul a szörny évről-évre arany karszékében. Egyetlen jelensége életének, hogy szemeit lomhán alázárja, s évenkint egyszer megéhezik, ordítva eltátja száját, azután jóllakik és ismét elhallgat, és egy évig csendesen marad, két kezét két térdére fektetve, s mozdulatlan szemeivel bámulva a többi kőcsodákat; érzéketlen minden külbefolyás iránt.

Az emberek beszédei, a csöndes állati hangok, a körüle hangzó zene ép oly hallatlanok rá nézve, mint nekünk a csigák szerelmes suttogása, s az apró hangyák bölcs beszédei egymás között. Csak a vele egyrangú ős csodák hangjait érti ő.

A lomha szörnyeteg csak hangjában s ijesztő alakjában birja minden erejét, egy gyermeket nem volna képes megölni, ha az szemébe merné mondani, hogy tőle nem fél; és mégis úgy reszket előtte az egész nép; szolgáit, a növényevő mammuthokat, megatheriont, iguanodont szántóföldjei zsengéivel hizlalja, őt magát legjobb férfiai, legszebb szűzei vérével, és lábaihoz rakja bányái aranyát, tengerei gyöngyét, ligetei fűszerét és nevezi őt urának, Istenének, a ki nem egyéb egy elkésett őscsodánál, a ki túlélte a századokat, miket a természet élte határául szabott s tehetlen növényi tengődését átnyujtá egy másik ivadék lakta világba, melynek nemzedékei minden félszázadban elhalnak és újra születnek, a gyorsan élő, gyorsan változó, gyorsan élvező emberek világába.

A rút, kegyetlen ünnepély véget ért. A Teczkatlepokát és hölgyét bevitték a Triton templomába. -263-

A mi a templomon belül történt, azt soha sem látta senki a nép közül. A szörny ordítása hangzott nehány perczig, azután minden elcsendesült; a kapukat újra kinyitották, s a kilépő főpap tudtára adá az egybegyűlt sokaságnak, miszerint a Triton hatalmas szavára aranyszegélyű felhő szállt alá az égből, az felvevé a Teczkatlepoka Istent, hölgyével együtt, és elrepült vele oda, a hol egy olyan boldog, kéjekkel tele örökkévalóság vár reája, a milyen boldog volt ez az egy év, a melyet eltöltött a földön.

A ki kétkedni tudott, megszámlálhatta a templomból kilépőket: háromszázhatvanöten voltak; kettővel kevesebben, mint a hányan beléptek, s a templomon belül senki sem volt, csak a nyugodt, kőmerev élő bálvány, nagy szája, rémszemei becsukva, mint a ki jóllakott és most aluszik.

Egy nagy amphitheatrumszerű tér fogadja be a város népét, négy emelet egymás fölött, ezüstözött rézoszlopokkal, mindegyik oszlop koronája egy madárfőn végződik, mely ezüstcsövön át részegítő italt csorgat alá a körülfutó medenczébe, az ezernyi ragyogó vízsugár, mely a húsz ölnyi magasból hull alá, bűbájos ragyogványt ád a tér belsejének. A nép, mely a karzatokat elfoglalá, kicsapongó jókedvével szürcsöli e mámoresőt, míg a rút félemberi szörnyek alant a medencze körül feküsznek, úgy iszszák a kábító italt; a melyik nem győzi tovább, fejét tartja a hulló nedv alá, úgy áztatja magát. Némelyikben meggyullad a kárhozatos szesz, s az bömbölve futkos keresztül a népcsordán; egy tűzokádó pokolbeli szörny! A közép emelvényre a gyermekeket ültették, a kiket elhoztak ide, hogy lássanak jó példát, hogy vegyenek részt ez ünnepélyben, melyet elmondani borzalom. -264-

Középen tizenkét aranyozott lépcsőemelvényen áll a háromszázhatvanöt pap; a lépcsők alján ülnek a zenészek, hosszú ezüst kürtjeikkel, üveg fuvoláikkal, a miknek lágyédes hangja felkeresi a szív minden rejtekeit, s ittassá teszi a lelket. Az emelvény négy sarkán illatos füstölők égnek, nagy metszett arany medenczékben, kábító füstpárát hintve szét az egész sokaságra.

A papok intésére megnyílnak az amphitheatrum rostélyai, s miként hajdan a római circusok carcereiből a halálra szánt küzdőket, úgy vezetik elő azokból a két férfit, kik közül a nép egyet Istenének fog választani, hogy egy évig annak legdrágább kincsét, leányai szerelmét hozza áldozatul.

Két férfit találtak a papok kitünőnek a többi közül: egyiket az ichthiosaurus, másikat a megatherion papja fedezte fel; és most a nép fog választani a kettő közül.

Mindkét férfi sűrű fátyollal van letakarva, míg az emelvény lépcsőin felviszik őket, akkor a többi papok leszállnak onnan, csak a két főpap marad ott pártfogoltjaival.

A nép zaja lassú zsibongássá csendesül el, feszült figyelemmel néz mindenki a két leplezett alakra, kik a négy füstölő kék felhői között állnak.

Most előlép az ichthiosaurus papja, s leemeli az első férfiuról a fátyolt:

Egy hat láb magas irtóztató alak, arcza inkább fenevadé, mint emberé, torz szakálla, összenőtt szemöldei, tompa orra, széles felduzzadt ajkai iszonyú állati erőre mutatnak nála; széles vállain és vastag karjaiban idomtalan izmok látszanak dagadni. Az egész alak félelemgerjesztő. De öltözete ragyogóvá teszi sötét tekintetét. Köntöse tarka gyöngyökkel van hímezve és aranynyal kivarrva, sűrű kemény haját arany sisak szorítja arczához, melynek taréja gyémántokkal és villogó topázzal van kirakva, baljában széles paizsot tart, melynek széleiről csatában megölt ellenségeinek hajfürtei csüngnek; jobbjával -265- öt lábnyi hosszú rézpallosra támaszkodik, melynek széles lapja bűbájos képekkel van teli vésve. Súlya félmázsa e fegyvernek.

A mint leleplezék a férfit, a nép örömkiáltása hangzott fel egyszerre, mely elcsendesültével az emberszörnyek állati nyerítésében mult el.

Ekkor a megatherion papja lépett oda a másik alakhoz s alácsúsztatva termetén a fátyolt, kiáltá a néphez:

A második férfi termetét nem rejté sem arany, sem gyémánt. Az idegenek egyszerű fehér öltözete volt rajta, mely deli alakját olyannak engedi láttatni, a minő valóban, idegen szépséget nem hazudva hozzá. Fedetlen fejét nem ékesíté más, mint gazdagon leomló hajfürtei, s oldalának minden ékessége egy rövid kard volt, mely azt kivánja, hogy a ki ellenségével akar beszélni, közel lépjen hozzá.

– Ime, idegen férfi ez; távol tengerentúli országból, kit Triton hatalmas karja hajóstul együtt ide hozott. Szemeiben más tűz ég, szivében más vér kering, miként a mi népünk szivében, orczájának tekintete előtt elhomályosul minden férfi arcza, a ki partjainkon született. Én nem szólok többet. Vannak szemeitek. Tegyetek választást.

A néptömeg közül alig szállingózott egy-két koszorú a felhivásra, mit romlott izlésű hölgyek vettek le fejeikről, hogy a félvad herculesi alaknak hajítsák.

Akkor egy vihar támadt hulló koszorukból, a delnők letépték fejeikről, kebleikről virágaikat, s diadalkiáltással szórták azokat mind az idegen férfi felé, hogy az egész amphitheatrum tere egy virágesőtül öntözött kertté változott át. -266-

A gyémántos, aranyos dalia haragos büszkén szállt le papjával együtt az emelvényről, nagy, villogó rézkardját vállára vetve, s elkeserülten ült meg a legutolsó lépcsőn.

Az idegen férfi egyedül maradt papjával az emelvényen, ki a férfi szép hajfürteit illatos rózsakoszorúval fonta körül, diadalmasan üdvözölve őt:

– Légy üdvöz, Teczkatlepoka Isten; légy üdvöz a szépek, a gyönyöradók nevében; te választottja a népnek. Im vedd át birodalmadat minden szépségek királya, gyönyörök félistene, hölgyek fejedelme. A virágokat, a mik számodra nyílnak, a szemeket, a mik érted epednek, az ajkakat, a mik rád mosolyognak. Üdv neked, Teczkatlepoka Isten!

A nép tombolva ordítá utána az üdvkiáltást. Az amphitheatrum egy sötét szegletében pedig ott ült búsan, lefátyolozott arczczal egy szomorú alak, egy reszkető hölgy, kezében az egy igaz Isten frigyládáját tartva és sóhajtva nyögött magában.

Bar Noémi nem hallá e gyönge hangot; az üvegfuvolák zenéje, az ezüstkürtök lágy összhangjai bűbájos, észháborító dallá olvadtak agyában a gyermekek kardalával s a szűzek énekével össze; Byssenia szava nem hangzott azokon keresztül.

A csábító tüneményalakok ott tánczoltak el előtte, ködruhában, habruhában; szétbomlott hajfürteik úgy repkedtek szét a légben, villogó tűz-szemeik jobban ragyogtak a napnál, annyi szépség, annyi gyönyör; ki ne vesztené eszét itt.

Mi volna az? Van-e szemed? Van-e szived? Volnának-e érzékid, ha itt kételkedni tudnál? Hogyha száz év -267- várna rád, nem odadnád-e mindannyit egy ilyen tekintetért, és az égi üdvösséget, a mi túl az életen vár, e látmánynak birtokáért? Ezer meg ezer csábalak tánczol körüle bűvös-bájos tündekörben, mindig többen, mindig szebbek, mindig közelb-közelb jőnek, arczát éri lehelletük, lelkét égetik szemeik, énekük szivét átjárja. Csak egy szó kell ajakáról, hogy elmerüljön e tengerben csupa merő édességből, hogy elveszszen a legédesebb halállal, mely nem egyéb, mint egy hosszú – hosszú csók.

A zene, az ének egyre varázslóbban hangzik, a füstölők bájillata mámorral tölti el a léget, a hófehér karok az Istenné emelt férfi vállait érintik már: midőn újra harmadszor is hangzik a szó, még fájóbb, még keserűbb.

Egyszerre felrezzen ő. Mint ki álomból ébredt fel, csodálatos mély álomból, mely tagjait kötve tartá. Fejéhez kap, a rózsakoszorút letépi onnan s kétfelé szakítva, lábaihoz hajítja azt és dörgő hangon kiált:

A zene, a dal elhallgat egyszerre, mint mikor a hárfa húrjait kardcsapással vágják ketté, a bűbáj széllyel van törve, a csábító tündéralakok arczai vad furiákká változnak, az édes harmonia égrendítő zűrhanggá válik; átok, gúny és undok kaczaj tölti el a mélységes tért s a félszörnyek bömbölése, nyerítése.

Ám ha ég, föld reszket is az utálatos ziharban, nem reszket Bar Noémi szive. Megtalálta azt a nevet, mely neki erőt adott elemek és harczok között, s kivonva kardját oldaláról, most úgy áll ott a tomboló néptömeg közt, mint egy Isten! Mint egy férfi, a hol nincsen férfi több.

És szól az ellene támadó vad tömeghez, olyan hangon, mely túldörgi átkaik rikácsolását.

– Triton városa népei! Ti bálványimádó gyávák! Ti élő festett koporsók, kiket még életükben elhagyott a lélek; halljátok szavamat. Az én nevem Bar Noémi. Védelmem az egy igaz Isten, kinek arczát nem láthatja emberi -268- szem. Bátorságom az én erős kardom, melyet soha senki meg nem csúfolt. Ime kimondom néktek, kik csufoljátok az Istent s csufoljátok annak nemes képmását, a férfit, hogy benneteket utállak és megvetlek s nincs kapuitokon belül sem agg, sem ifju, ki előtt szivem megrendüljön.

A szégyen és a harag elsáppadása terült el mindenki arczán. Másutt pírja van a haragnak, a szégyennek, itt fehér volt annak színe, mert Bar Noémi igazat mondott, mert az egész nagy városban, a gyönyörök városában nem volt egy férfi, a ki föl merte volna emelni karját az idegen férfi ellen, a ki őket meggyalázta; mert úgy állt ő közöttük amaz emelvényen vakmerő arczával, kivont fegyverével, mint egy bosszúangyal, a ki büntetni jött, nem emberekkel harczolni.

A gyémántsisakos dalia, azzal a széles, hosszú rézpallossal, azzal a herculesi termettel, ott ült a legalsó lépcsőn és fejét sem fordítá felé.

A papok, az öregek kétségbeesve rohantak hozzá, és nógaták, biztaták, hogy álljon fel és mossa le a gyalázatot az egész népnek arczáról: a férfi nem akart mozdulni; a kábító kéjital még zsibbasztva tartá testét, lelkét. A gyönyörök bölcsei vesztükre találták fel mysteriumaiknak e mindenható nedvét, mely a férfit megalázza, a szivet ellágyítja s a hősi bátorság helyett puha kéjvágyat önt a szívbe, hogy Hercules megszokja a tarka szoknyát és az orsópörgetést.

Végre új italt hoztak számára, melyet a harczba menőknek szoktak adni. Erős ideglázító ital volt az, fenevadak tajtékjából, mérges fáknak gyümölcséből, melytől vérszomj száll a szívre, olthatatlan. A harczital tűzcseppjei átjárták a férfi idegeit s most fölkelt az, s körülhordá vérben forgó vad szemeit, s kiduzzadt ajkain a düh sárga tajtéka habzott; arczai tűrhetlen lángoktól látszottak égni.

– Ki az, ki engemet hívott? kiálta vad, rikoltó hangon, mely hasonlatos a veszett fenevadéhoz, s nagy mellét -269- előre feszítve, széles nehéz pallosát megforgatá feje fölött mind nádszálat, és szemeiből zöld tűz lövellt szét, és lábainak toppantása alatt lesülyedt a kő a kemény földbe.

«Old meg őt! az átkozottat, a rút idegent, a nép csufolóját!» hangzott a karzatokról, s minden kéz oda mutatott a lépcsők tetején álló Bar Noémira, a kit nehány percz előtt koszorúkkal halmoztak el.

A viador bőszült ordítással forgatá meg feje fölött pallosát, s éktelen fejét megrázva, mint a vérszagolt oroszlán rohant fel az emelvényre.

– Csak egy elhaló csöndes hang a circus egyik oszlopánál sóhajtá: «segíts Jehova!»

Bar Noémi egy nyommal sem lépe hátra. Mintha érczből volna öntve ott azon az emelvényen, úgy várta ellenfelét, s oda vetve magát bőszült csapása elé, visszavágott neki bátran.

A légben találkozott a két fegyver; nagyot csendült mind a kettő. A nagy széles rézpallos az óriás kezében markolatban hasadt ketté s a légben süvöltve magas ívben repült alá a nagy térre; az aczélkard Bar Noémi jobb kezében még csak csorbát sem kapott.

A nép hangja egyszerre ketté volt vágva. Ez országban nem ismerték a vasat, minden fegyver rézből készült, s im a karcsú kékes fényű ismeretlen ércz az első csapásnál ketté szelte a nagy vörössel ragyogó pallost.

A viador megrettenve tartá Bar Noémi elé széles ezüst paizsát, melyről annyi megölt ellenség hajfürte lógott.

A kard csendült, a paizs döngött, s a második csapás után két darabba kettéválva látta a nép az ezüst vértet bálványcsodák képeivel.

Az óriás térdre bukott a csapástól, s csak nagy erős karját birta maga elé tartani még; de Bar Noémi megragadta -270- öklét egyik vaskezével, hogy csontjai ropogtak bele, s egy végső rettentő csapást mért ellene sisakjára.

A lesujtó aczél alatt szikrát hánytak a gyémántok és topázok, mintha villám sujtott volna. S mintha villámsujtott volna, úgy esett le holtan, hanyatt az aranyos emelvényről a nagy rengeteg óriás, holt szemeit szétmeresztve a nagy halálos éjszakában.

A megrettent nép arczra borulva omlott a földre; a papok megtépték ruháikat, úgy vetették magukat Bar Noémi lábaihoz.

Alázatosan meggörnyedt fővel csuszott hozzá a megatherion papja és reszketeg hangon kérdé:

– Idegen népek Istene, ki villámokat viselsz kezedben, mit kivánsz tőlünk?

– Nőmet kivánom, kit tőlem elszakítottál, frigyládámat, melyben Jehova parancsai vannak és azután el akarom hagyni e várost.

E szavaira hálakönyekkel szemeiben lépett elő Byssenia a rejtő oszlop mellől, s csókokkal halmozá el Bar Noémi kezét, azt az erőst, azt az állhatatost.

«Oh mi boldog nő!» sóhajtának a Triton városa delnői, kiknek nem adatott a gyönyör, büszkén mondhatni el magukról: «én férjem neje vagyok!»

Senki sem merte a városból eltávozó Bar Noémit gúnynyal, csúfsággal háborgatni; a nép, mely odáig kisérte, fel sem mert nézni rá.

«Nem ember ő, mondának a papok, hanem egy idegen nép istene, kivel nem bir emberi kéz. Egy mogorva, haragos, rideg Istenség, a ki nem illik a Triton városába. Örüljetek, hogy eltávozott örökre!»

XI.

Száz érczkapuja volt Triton városának, melyből a világrész minden tájaira kőből épített utak vonultak; csak egy kapuból nem vezetett sehova az út, mely a havas hegyek -271- felé nyílt, a hol a semmiség és pusztaság láthatatlan Istene lakik, a hová a földi boldogságot megutált emberek szoktak elvándorolni a gyönyörök városából. E kapunak kőszöbét is benőtte a fű, nem igen tapossák azt le.

Bar Noémi vissza sem tekintett az elhagyott városra, a míg a hegyek alá nem ért. Ott, hol a délszaki növényzet elhagyja a földet s helyet ad a szomorúbb erdőknek, hol a pálmák helyett fenyők kezdődnek, a legelső fenyőfa tetején ott turbékolt a szép tali madár, az aranyszárnyú galamb, s felszállt Bar Noémi előtt, midőn az a hegyek közé jutott, s miként előbb a tengeren, úgy vezeté most a bujdosókat erdők, bérczek kietlen honán keresztül.

Az önként termő fák, füvek elmaradtak itten, az a föld kezdődött, mely ingyen nem nyitja meg keblét, mely a rest fiunak mostoha anyja, melynek szerelmét meg kell érdemelni. Ez a hely, a hova a paradicsomból kihozta Isten az embert, és megáldá őt, mondván: «verítékeddel egyed a te kenyeredet!» Hibáztak a hajdankor bölcsei, midőn ezt átoknak nevezték, áldás a munka, s a veríték az orczán a legszebb dísze Isten képmásának.

Bércz bércz fölé emelkedék; Bar Noémi és Byssenia mindig magasabbra hágtak, s kebleik szabad lélekzése érezteté, hogy itt közelebb járnak már az éghez.

Egy magasló szirtfokon leszállt előttük a galamb a földre, mintha mondaná nekik: «e helyen megálljatok». Az illatos pázsit körül fehér és kék csengetyű-virágocskák bókolgattak az érkezők felé, a zöld bokrok közül sárga énekes madárka zengett eléjük szerelmesen, és az mind oly ismeretlen szép és új volt.

Csak most tekinte még hátra Bar Noémi. Az elhagyott táj mély sárga ködben feküdt alatta, mely halálszínt adott az egész vidéknek, s melyet semmi szellő nem volt képes fölverni onnan; a rónát ellepő városok magas tetőzetén, az óriás oltárokon égtek az áldozat tüzei, a nehéz sötétkék füst nem birt fölvergődni az égbe, valami visszanyomta azt a földre, s mint egy átokkal terhes felleg úgy -272- állt az mozdulatlanul a házak fölött, körülfolyva a tornyok kupoláit s a bálvány mereven álló szobrait.

A távol látkörön csalóka délibáb űzé játékait, felfordított városok alakját mutatva az égben, tornyok és paloták tetőikkel lefelé álltak a szédelgő magasban, a pálmák koronáikkal megfordítva; egy pillanatban szertefoszlott minden és paloták, városok eltüntek az égről, a láthatár, a róna egész a Triton városa kapujáig egy tengerben úszott, melybe a túlemelkedő fák, s a magas falak messzenyuló árnyékot látszottak vetni; a városok fölött vitorlás gályák úszkáltak.

Pillanatok mulva a tenger is elmult; a délibáb megszüntette játékait, a láthatár kitünt, erdőivel, mezőivel s tornyos városaival újra.

Bar Noémi és neje bámulva látták e csodatüneményt, melynek csodás jelentését csak az isteni titokba látó lélek fejthetné meg, s kezeik összefonódtak önkénytelen, szívszerinti imára, hogy a mindenható Úr fordítsa el erős boszúálló kezét a tőle eltávozott népről s ne engedje az ő fenyegetését oly szörnyen betelni rajta!

XII.

Tizenegy havas orom csoportosul egymás körül, s a havasok lábainál népes falvak, szántott mezők, boldog, nyugalmas hajlékok.

Azon boldogok laknak itt, kik a gyönyör világából eltávoztak időnként s fölkeresték a senkitől nem óhajtott havasokat, a hol a pusztaság lakik, ott hazát alapítottak s századokról-századokra felszaporodtak egy néppé, mely munkában, tisztaságban boldogul élte napjait.

Semmi fény, semmi ragyogás nem volt ott, csak az arczokon; kincse senkinek más, mint a mit a szívben hordoz, s a legfőbb öröm a földön – a gyermekek fecsegése. -273-

E bátor férfiak, szelid nők örömtelten fogadák az új jövevényeket, s közerővel építének számukra kunyhóik sorában kunyhót, kerítének számukra kertet, elláták a legelső életszükségletekkel s segítségül voltak nekik legelső munkálataikban.

Midőn házuk, telkük rendben volt már, tűzhelyük melegen, ólaik barmokkal ellátva, akkor felhívták őket a «legvénebb»-hez, a ki lakik a legmagasabb hegyek között, s onnan lát és itél többi emberekre.

A tartomány ősz vezére oly kunyhóban lakott, miként a többi nép s semmi sem különbözteté őt meg alattvalóitól, csupán csak bölcs szelleme, s színről-színre ismerék őt még az apró gyermekek is, bárha bíbort nem viselt.

Ott elmondá előtte Bar Noémi mindazon csodaeseményeket, a miket keresztülélt; csodás menekülését vitorlátlan, kormánytalan hajón egy távoli világrészből; a szörnyjeleneteket Triton gonosz városában, istenitéleti harczát az óriás viadorral, és azt a titkos tüneményt az égen, mely a városokat felfordítva mutogatá előtte.

Az ősz férfi feje mindig jobban aláhanyatlott Bar Noémi beszéde alatt, s midőn az utolsó jelenetet elmondá előtte, arczczal bukott az a földre és elkezdett sírni keservesen.

– A miket elmondál ifju, bizonyítják, hogy eljövendő az idők teljessége, melyben az Úr itéletet tartani eljő a világ fölött, s külön választja az igazakat a hamisaktól, és elvesznek a milliók a földszínéről és a föld elmulik alattuk, mely bűneiket nem birja viselni többé.

– Ne sírj. Az Úr haragja megengesztelhető. Nemzetem történetei közt olvasám, hogy egyszer kimondá az Úr egy nagy világváros fölött kemény itéletét, hogy elsülyedjen -274- az, s elküldé prófétáját a néphez, a ki tudtul adná annak, hogy ha bűnét meg nem bánja, elvész városával együtt. A nép megtért, vezekléssel, bűnbánással elfordítá az Úr boszuló balkezét fejéről és megmarada. Másszor történt, hogy nyolcz várost elitéle az Úr, hogy földből kirohanó tűz s égből hulló tűzeső által megemésztessenek azok, és helyüket büzhödt tenger foglalja el. E városok egyikében lakott egyetlen egy igaz ember, a ki Istent szívében hordozá. Az Úr tudatá e férfival rettentő itéletét és inté őt, hogy hagyja el a veszendő várost. Az igaz férfi leborula Isten előtt és könyörge: Oh Uram! elveszíted-e a jót a gonoszszal együtt? És akkor azt felelé neki Isten: «ha találsz Sodomában öt tiszta embert, megkegyelmezek azon városnak». Halld öreg, a mit Isten kimonda, meg nem másítja azt soha, mert az ő szava erősebben áll, mint az égen ragyogó világok. Azért azt mondom én neked: válaszsz ki éped közül négy férfit; a kik igazak járásukban, tiszták beszédükben, kik soha meg nem ronták felebarátaikat, nem óhajtják az idegen nejét, nem tagadták sem szóval, sem tettel az Istent. Én elmegyek velök Triton városába és leszünk abban öten. Öt igaz emberért nem hagyja az Úr elveszni a világot.

– Valóban, te vagy az Úrnak prófétája, kinek eljöveteléről a hagyományok szólnak, mert e gondolatot az Úr sugallta szívedbe. Tulajdon négy fiam lesz az, a ki el fog veled menni. Lelkök, mint kristály, oly tiszta és szívökben nincs félelem. Öt férfi megmenti a népet.

Azzal elővezetteté fiait az agg, és együtt megmosdának Bar Noémival égből hullott vízben, letérdelének az agg elé és az megáldotta őket.

Midőn megindultak az útra, Byssenia átölelte férje nyakát és kérdezé tőle:

Bar Noémi soha sem hazudott, de nejét nem akará búsítani, s azt felelte neki:

– Ha a paradicsomba mégy, miért nem viszesz engem is magaddal? Valót mondj, hova utazol?

A szélső hegytetőre érve, a honnan a rónára lelátni, ismét fölmerültek előttük a fata morgana csodatünemény képei, a légben lebegő paloták, a felforgatott városok, függő kertek, csigatornyok, miknek szétomlása után sík rezgő tenger boríta el hegyet-völgyet, hogy csak a távoli ormok és a bálványok fejei látszottak ki a hullámzatos özönből.

– Isten jelentései ezek! szólt áhitattal az agg, s megáldá az öt férfit, hogy legyenek erősek Istennel harczolni egy világrészért és egy világrész népével az Istenért.

– A kit te megáldasz, az meg legyen áldva; a kit te megversz, az meg legyen verve.

Az agg pedig visszavezeté Bysseniát kunyhójába és leányai közé vezeté őt, kik őt testvérekül fogadák, s midőn -276- látá, hogy a nő titkon könyez eltávozott uráért, vigasztalva mondá neki:

XIII.

A város messziről fénylett az esthomályban, mire az öt férfi a kapuhoz ért. Minden ház fáklyákkal és színes lámpákkal volt kirakva. A virágok ünnepe kezdődött ma, mely eltartott három napig. Ez idő alatt tele volt minden utcza és háztető illatos virággal hintve, az oszlopok tarka füzérekkel bevonva, s egyik szobortól a másikig koszorúkból fűzött lánczok a téreken keresztülvonva.

A virágok ünnepe a szerelem ünnepe is, a rózsa, a tavasz, a virágos mező a legerősebb csábítók. Ismerték őket a Triton városában is, s boldogoknak tarták magukat az emberek, midőn ez ünnep kezdődött: a rózsák, a virágok, a tavasz ünnepe.

A virágokkal behintett utczákon öt szomorú férfi halad keresztül, vállaikra vetve palástjaik, kezeikben hosszú dárdák. A kik találkoznak velük, csodálkozva néznek utánuk. Triton városában nem járnak a férfiak egyedül e napon, mindenkinek van vidám társa. Sem fegyvert nem viselnek e napon e kapukon belől: bizonyára idegenek ők, a kik nem ismerik a szokást.

A virágok piaczának közepén áll egy vén odvas olajfa, ágai a földig hajolnak már, s fényes sötét levelei erdőt vonnak a törzs körül.

Az öt daliás idegent hívják minden házkapuban nyájas szóval, édes hangon. Mosolygó arcz, csábító szem néz rájuk a háztetőkről s az utczák kereszthidjairól virágot szórnak fejeikre.

Ok hallgatva és nem tekintve félre, jutnak el a vén olajfáig, ott letűzik dárdáikat, az öt dárdanyélre kifeszítik palástjaikat, hogy sátor alakul belőle és abba lefeküsznek nyugodni. -277-

A város kiváncsi népe körülfogja sajátságos sátorukat, eleinte csak suttognak, azután hivogatják őket, majd merészen szétválasztják a lepleket s kihívó szemérmetlen szókat intéznek hozzájuk.

A nép ráismert dörgő szaváról s ijedten tágíta kört az ifju férfi számára.

Bar Noémi látta hullámzani a sokaságot a virágok terén: a hány fő, annyi koszorú.

– Menjetek a többiekért és küldjétek őket ide, hogy hallják, a miket beszélek.

A tér, a háztetők megnépesedtek lassanként, és akkor fölemelé szavát Bar Noémi.

– Triton városa lakói, halljátok, a mit hallanotok kell! Az Úr, az egyedül igaz Isten, a földek és tengerek ura mondja ezt tinéktek. Öt tiszta férfi jött ma várostokba, hogy feltartsa az Úr itéletét, mely végveszélyt mond reátok. Nem évek, csak napok vannak számotokra hátra; mert betölté az időt bűneitek teljessége, s a holdakat nem fogja senki számlálni. Vetkezzétek le a vétket, hogy napjaitok sora meghosszabbuljon: hintsetek fürteitekre hamvat és házaitok elé port, virágok és zöld levelek helyett, mert bizony mondom, az Úr egyet int kezével és nem terem a földön sem virág, sem zöld levél!

A nép hangosan kaczagott e szavakra. Az idegen nem tudja, hogy mit beszél. Mi kár érte! Oly szép fiu, s oly esztelen; olyan erős és oly hideg.

A vigadók tánczoltak és énekeltek s hódoltak a virágoknak, a mik zöld ágon teremnek, és a hölgyek piros ajkain.

És ime, azon éjszakán, melyen Bar Noémi kiterjeszté átokerős kezét, jött iszonyú zúgással a sivatag felől sötét felleg, számmal ki nem mondható sáskafajok voltak összegomolyítva egy felleggé; fekete, napot és csillagokat eltakaró gonosz tábor, mely a hová leszállt a földre, elmult -278- onnan fű és virág; és jöttek sebesen mászva, erős hadsereg gyanánt, hosszú szőrű, barna hernyók, a mik ellepték a fákat, a mik átmásztak a házak tetőin, a mik csoportosan vándoroltak végig az utczákon, a hidakon, irthatatlan mennyiségben, elleptek minden fát, minden bokrot, s tövig, földig rágtak mindent; egy nap alatt olyan volt a egész tájék, mintha el volna perzselve; pálmák koronátlanul, erdők pusztán, lombok fosztva, minden fű, fa letarolva.

Csak ama vén olajfa maradt zölden, fényes, kövér leveleivel, mely Bar Noémit és társait beárnyazta.

Harmadnap a felriadt nép ijedten futott a jövevények sátorához, s esdekelve kérte az átokmondó ifjut, hogy fordítsa el országukról az égnek im e csapását, ne éktelenítse el a földet.

Bar Noémi irgalmat érzett az elpusztított tájakkal s tenyerét ég felé fordítva, rálehellt arra enyhén s még azon órában erős szélvész jött nyugatról, mely fölsepré a sáskákat s egész táborostól együtt belesodrá a tengerbe, ott vesztek el; egy éjszakai dér megölte a fák hernyóit, mind elhulltak; fű, fa kizöldült nemsokára ismét, s az emberek szíveiből elmult az első ijedtség az első csapás szüntével.

A mily buján hajtott ki fű és virág, olyan buján tenyészett az emberi vad szenvedély is a szívekben. Ismét rakott asztalhoz ült a gazdag, a jövő év rovására dobzódott a renyhe szegény s kevély büszkeségében Triton városának népe megtagadá az öt férfitól a legsoványabb eleséget is, mely őröletlen magokból állt, s azt követelték tőlük, hogy hagyják el városukat; ha senki sem meri őket kiűzni onnan, kiűzi majd az éhség!

Bar Noémi haraggal nyujtá ki kezét másodszor, s még el sem hangzott az átok ajkairól, midőn megzendültek az ég sarkai haragos csattogással, a nagy kék égboltozat feketén elborult, a harsogó villám lecsapott a földre, s a haragos égből öldöklő jégeső vágott alá pusztító dühében, elpaskolva szerte az idők reményét, népek büszke dölyfét! -279-

A második csapás elrémíté boldog Oceania lakóit, siettek áldozatuk zsengéit odahordani az öt igaz férfi elé, a kik nem érintettek abból egyebet, mint az őröletlen gabonamagvakat, az Úr tilalma volt azon, hogy valamit megegyenek, a mi a vétkező nép tálaiban készült, fazekaiban főtt, kemenczéiben sült vala.

Az öt igaz férfi imájára megszünt az ég haragja, s a mint sujtoló kezét visszavonta az Úr, újra visszatért a szívekbe az istentagadó dölyf; a nők újra kifesték arczaikat, bearanyozták szemöldeiket, fölvették üvegből szőtt köntöseiket s jártak az utczán Istennel daczolva és gúnyolták az ifjakat, kik sátoruk alól ki nem mozdultak csábító hizelgéseikre.

A tér közepén, melyen sátoruk fel volt vonva, állt egy roppant nagy szökőkút, széles márvány medenczével, minden hajnalban és alkonyatkor ott enyelegtek az ifjak szemei előtt e csába tündéralakok, habfehér termetöket locsolva a meleg nyártól langyított habokkal.

Bar Noémi eltakará piruló arczát előlük kezével, másik kezét undorodó mozdulattal tartá feléjük; és ez a mozdulat volt az átok.

Egy éjszakán megfordult az évszak rende: meleg hő nyárszak derekán hideg, fagyasztó szél támadt, mely végigsüvöltött az országokon s megfordítá rendes útjából a természetet. Hol jeget nem láttak soha, a folyamra pánczél fagyott, s a megrettenő lakosok látták az égből aláhullani az ismeretlen pelyheket, mik elleptek erdőt, mezőt, utczákat és háztetőket, szemfödelet vonva az egész földre.

Hah! hogy hallgatott el a vigalom egyszerre! A szokatlan csoda napján az emberek magukba tértek, megbámulták a jeget, havat, a csodálatos zúzmarát; másnap pedig szánokat készítettek és csengetyűkkel nyargaltak végig a havas utczákon, víg dalokat rikoltozva, a hideg ellen prémes öltönyeket vettek, a jégből építettek átlátszó palotákat, a hóból készítettek czukros eledelt, s kinevették az ég haragját. -280-

Bar Noémi intésére elmult a harmadik csapás, a nap melegen sütött újra, jég és hó elolvadt, vízzé lett, a föld újra kizöldült megint.

A csapások harmadika sem javítá meg a népet. Kaczagták már az öt ifjut, s még ők hívták fel Bar Noémit, hogy tegyen még velök több csodát, az élet úgyis oly unalmas ily egyformán!

– Triton városa lakói, és ti, kik Oceania földén laktok, halljátok és beszéljétek el egymásnak; ime bocsát reátok az Úr kegyetlen csodát általam, hogy megtérjetek és megjavuljatok abban; az első két napon megrontom a vizeket, a másodikban a földet, a harmadikban a levegőt, hogy a mi élet volt eddig, az halál legyen ezután; a mi anyai kebel volt eddig, legyen ezután sír gyomra. Három hét alatt térjetek meg Istenhez, a ki jó a jóknak, de irtózatos boszúálló a gonoszokra.

A nehéz átok legelébb a folyóvizeket érte. Valami apró zöld bogár lepte el a folyamok felszínét vastagon, mely undorító szaggal mérgezé meg azokat, minden állat, a mi azokból ivott, kínlódva hullott rakásra, a halak felfordulva jöttek fel a víz színére, a hab büzhödten hányta ki azokat kétfelől a partra; azután a fúrt kutakban veszett meg a víz; íze elkezdett sós, keserű, émelygős lenni, a szökőkutak sugarai elhomályosodtak az iszaptól, melyet a föld alól hoztak magukkal, s minden víz elveszté friss hidegségét, valami émelyítő lágymelegség rontá azt meg, hogy a szomju állatok iszonyodva fúttak hozzá s halálos aggodalommal bőgtek fel az ég felé. Több eszük volt, mint az embereknek. Ezek kaczagták a csodát; ha a víz elromlott, annál édesebb volt a bor; minden ember bort ivott hát, részegítő méregitalt, -281- még a nők és gyermekek is. Az ember szíve kemény volt.

Szállt az átok másodízben a tápláló, élő földre; iszonytató félelmében, az Úr kezét megérezve, elborzadt, elbágyadt a föld; száraz, kemény repedések szaggatták meg fájó felszínét, s a belső kín miatt kékes penész s terjedő sárga sömörök lepték el a hantokat, a sziklákat és a fák síma kérgeit. Kór, nyomorék lett a termő föld, fűbe, fába elterjedt szörnyű baja, az édes gyümölcsök helyén soha nem látott pöffeteg, mérges gilva, undok üszögtestek termettek, a gabona kalászában korommá vált az érett mag; a szőlő elfonnyadt, összerohadt tőkéjén, a méztermő nádat sűrű moszatok lepték el, a kenyéradó gyökerek gumói megbüzhödtek a föld alatt s átkot termettek áldás helyett, beteg volt minden zöld növény az Istennek átka miatt; csak az embernek nem fájt az. Oh, az ember-szív kemény!

Harmadszor szállt az átok az éltető levegőre; sűrű átlátszatlan gőzök szálltak alá a vidékre; feketén, barnán, sötéten. A nap nem látszott ki abból, a nappal az éjszakához lett hasonló; a gonosz, veszett köd szaga elülte a melleket, s rossz köhögést, fojtó lélegzetet okozott. Az utczákon nem lehetett járni többé, a falakról csorgott a nedves nyirok, s a nehéz sűrű fellegek, mik máskor az égen jártak, az emberek feje fölött, most mind ott jártak a földön, végiguszva az utczákon, áthömpölyögve a mezőkön, a házakon: borzalom volt azt elnézni.

«Nosza sípok, nosza kürtök! most daloljon a ki tud! Hogyha ott künn nem süt a nap, annál jobban ég a fáklya, hogyha felhő jár az utczán, annál nyájasabb a pohár: hogyha oly rövid az élet, annál jobban kell sietni; hogyha úgy is jön a halál, minden kéj, gyönyör poharát fenékig ürítve találja.»

Ezt a gondolatot mondák Oceania minden házában, s az öt férfihoz az olajfa árnya alatt senki sem ment Isten irgalmát keresni.

Bar Noémi elbusultan látta az őrült tombolást, a vesztébe -282- vakon rohanó népet, s keservében gonosz átkot monda rá.

– Minden, mi embernek kedves, legyen tinéktek rémület, az édes legyen keserű, étel-ital méreg legyen, az álom legyen rémlátás, a hol örömet kerestek, találjátok a bánatot, a csókból támadjon fekély, a mosolygó ábrázatot verje meg undok kelevény, s a gyönyörből támadjon utálat rátok!

És a midőn hét nap mulva a fellegek szétoszoltak s előjöttek Oceania lakói, visszarettentek egymástól. Himlők, fekélyek rutíták el az arczokat, orrok, ajkak eltüntek az ábrázatról, hajzat kihullt, test összegörnyedt. Isten maga törlé le képmását azokról, a kiket megbánt, hogy teremte.

Az ég pedig, mely e világrészt befedte, oly sápadt volt ezután, olyan sárga; a kékszín eltüne róla, el a napnak ragyogása. Délben is bele lehetett nézni annak sápadt tányérjába s megszámlálni a foltokat benne.

Egyik embernek nem volt mit csúfolni a másikon. Mind egyforma rútak voltak már, azt is el kelle feledni. A gúny még kiáltóbb vala így; a dacz még irtózatosabb.

Pedig a házi állatok nem ismertek már gazdáikra, a szelidített, szoktatott párás nép szökve hagyta el a városokat s kínzott aggodalmas előérzettel menekült a hegyek felé. Az ebek és a kis sárga énekes madárkák csoportonkint hagyták el a városokat s siettek a havasok felé; ott is fogadást tettek egymás között, hogy szólni nem fognak soha, az ebek nem ugatnak, a madárkák nem énekelnek, nehogy megutált gazdáik értük találjanak menni.

Helyettük holló és farkas lepte el a városok kerületét. Ezek a sírásó vadak ott tartottak nagy tanácsot, elhatározva egymást közt, hogy osztozzanak meg az emberek örökségén?

S jött az idézett angyal, a szörnyű Malach-Hamovez angyal, azzal a kétélű lángpallossal, mely seregeket öl, mely előtt nincs mélyen, nincs magasan rejtve senki, és elkezdé szörnyű munkáját először a kicsinyeken.

Egy napon eltünt minden élő bogár a föld szinéről. Mintha itt volna az ősz, mely őket magával viszi.

Másnap a kigyók, teknősök jöttek elő oduikból, elveszni az átkozott napfényen, ott elfeküdtek a városok kapui előtt.

Harmadnap lehullottak a légből a szárnyasok, a háztetőkről aláfordultak meredve, az utczákat ellepék hulló testeikkel. A farkasok látták társaikat a hollókat megdermedni, s nem volt hozzá bátorságuk, hogy hulláikhoz nyuljanak, hanem odasereglettek mind a városok kapuihoz, s féltükben ott üvöltöttek, mintha kérdenék az embert: nincsen-e, ki segítséget adjon?

Negyednap az emlős állatok pusztultak el, ott nyújtózva az emberek lábainál. Nem maradt élő a földön, csak az ember egymaga és az ősvilági szörnyek.

És még ez sem döbbenté meg őket! nem rémültek meg e szörnyű egyedülléttől; – minden állat elveszett már, csak ők és bálványaik éltek.

Még lett volna idő, még voltak napjaik hátra. Még nem mondá ki rájuk Isten legrettentőbb itéletét. Bevárták azt.

A halál gyászangyala elkezdte szörnyű munkáját a lelkét megtagadó fajban. Valami iszonyú betegség járt városokról városokra, az emberek elhullottak segélytelen, menthetlenül; egy rövid óra véget vetett az életnek, ma ifju és büszke alak, holnap csendes fekvő halott. A sír több volt már, mint a ház s az élők nem elegen eltemetni a holtakat.

Egy jajkiáltás volt az egész ország! Tartományról tartományra -284- szállt a sirás. Az emberek fetrengve hevertek a porban.

Miért porban? Porban lakik-e az Isten? Nem égben kell-e őt keresni? Ah, ők nem nézhettek oda fel, nekik csak bálványaik számára voltak imáik. Azt mondák: ezek a mi Isteneink. Mi őket emeltük magunk fölé! És senkinek sem volt bátorsága, hogy megmondja nekik: szálljatok le az oltárokról, ti föld csodaszülöttei, a többi pornál rosszabb por, s adjatok helyet az Istennek, a ki egyedül Úr!

E helyett a félelem és irtózat ádáz kétségbeesésében dühösen rohantak az olajfa ifjaira s méregbe mártott fegyverekkel fenyegeték Bar Noémit, a minden rossz okozóját, halált ordítva fejére.

– Nyolcz csapásra meg nem tört nép! im érezd a kilenczediket! kiálta az Isten haragjának küldötte s lábával az álló földet megdobbantá.

És im a kemény föld reszketni kezde az ádáz tömegek lábai alatt. Elébb csak mint távoli szélzúgás hallatszott a mélységből; majd mintha óriás szekér gördülne végig ott alant, megrázva a palotákat, a mik ott fenn építve vannak.

Valami haragos szellem, a ki oda alant lakik, ki akar börtönéből törni, s megrázza a föld alapját, összetöri a hegyeket s szikláikat aláveti a síkságra.

A föld szine, mint a tenger, úgy hullámzik; a legnagyobb őspálmafák koronáikkal jobbra-balra csókolják az ingó földet, és a tornyok és a bástyák kettétörve omlanak le.

Ki tartja meg az aranyos palotákat? Ezer oszlop jobbra-balra dűlve omlik. A büszke arany kúp utána hull, eltemetve lakosait; a kapuk óriás koczkái a földre le vannak vetve, a bolthidak az utczák felett cserepekben feküsznek a romok között. Por és cserép, a mi dics és ragyogvány volt! -285-

A bálványok templomaiba futó népet a romok zuzták agyon, a mámor-ittas bacchanaliák házai eltemették titkaikat, a gyönyörök búvhelyein ott veszett a vétkező.

A nép megrémülve futott a Triton bálvány elé, ki minden bálványok feje volt.

A templom nyolcz fala szétomolva feküdt a téren, az ezüstből öntött bálvány felfordulva, arczczal a földre borulva. Az élő bálvány maga pedig ott ült trónusában, most is oly mozdulatlanul, miként máskor, csak nagy kerek rémszemei látszottak forogni agyában, mintha bámulnák a napot, mely oly régen el volt tőlük zárva.

A nép odaveté magát a szörnyeteg lábaihoz. Kezeiket fejükre kulcsolva, s üvöltve kiáltának hozzá:

A szörnyeteg maga is érzé lábai alatt reszketni a földet, s ott, a hol baloldalán a pikkelybőr alatt meglátszott a szív lassú dobbanása, az idegen félelemtől elkezde sebesebben lüktetni, s a szörny felállott helyéből, az égre emelve iszonyú fejét magasan; mint egy torony úgy állt a nép között.

– Hah! a Triton-isten felállt! A Triton meghallá szavainkat! A Triton harczolni fog az idegen Isten ellen! Most mutasd meg arczodat idegen Isten és remegj a Triton előtt, kinek termete hat öl magas és keze erősebb, mint a villám.

E káromkodás elhatott az öt igaz férfi sátoráig. Akkor Bar Noémi szétszedeté a sátort; palástjaikat magukra vették az ifjak, a dárdáikat kezeikbe s megindulának merészen, hogy a Triton hivására megjelenjenek a mindenható egy Isten nevében.

Ott megállíták őket a papok a csodaszörny színe előtt, s mondának nekik:

– Im a Triton-isten felállt a mi védelmünkre és kinyujtá erős kezét és megnyitá száját, melynek hangja erősebb a mennydörgésnél. Ti idegen átoktevők, boruljatok -286- előtte porba, vagy várjátok magatokra haragját, mely titeket Isteneitekkel együtt elront!

Bar Noémi szivében emberfölötti lelkesülés lángjai kezdtek hevülni. Körüle álltak ezernyi ezer csoportok, előtte az éktelen óriás-csoda.

– Por lakói, por imádói! Kiket sem áldás, sem átok, sem a jó, sem a rossz napok meg nem javítottak. Legrútabb férgei a földnek! Im én elbocsátom a tizedik csapást reátok, hogy ne legyen, a kihez imádkozzatok többé. Tehetetlen szörny, förtelmes csoda, hajolj meg annak nevére, a ki tégedet alkotott, s ki téged ismét összetör; s térj meg a te uraidhoz, a porok férgeihez.

Ezt mondva, megcsóválta feje fölött nagy zúgással az éles kópját s elhajítá azt a szörnyetegre.

A kopja süvöltve repült a papok fejei felett, s ott, hol a szörny bal oldalán a szív lüktetése látszik a pikkelyes kemény bőrön, átfurta azt s rendülve megállt szívében.

A bálványszörny rettenetes ordítással bukott arczra, fekete vért okádva eltátott torkán, s farkával paskolva a földet, s körmeivel feltépve a rakott köveket maga körül.

A nép első rémületében Bar Noémi és társai kimenekültek a sokaságból, s midőn eszökbe jutott amazoknak, hogy a bálvány megölőjét üldözzék, az Úr megrepeszté a földet szélesen a futók és üldözők közt, s kék lángokat támaszta a mélyből és fojtogató pokolfüstöt.

Az öt férfi épen jutott el a tizenegy havas között fekvő hazájába. Bar Noémire nagy öröm várt megérkezése napján. Neje fiat szült neki, apjához, anyjához hasonlót.

És ez nagy vigasztalás volt a többi választott népnek is, mert ez által adá tudtul az Úr, hogy a hol ártatlan csecsemő született e napon, az a föld nem veszhet el haragja miatt.

A vének vénje megérté Bar Noémi ajkairól a történteket, a betöltött csapásokat. A tizenegy havas között semmit sem éreztek azokból: itt meleg nyár, vidám nap honolt, -287- tiszta lég, zöld mezők, vidám patakok, itt élt és örült létének a légben tánczoló bogártól az emlős állatig minden, s áldás volt fűben és fában.

A vének véne, megtudva a legrosszabbat az öt férfitól, elrendelé hiveinél, hogy kik a völgyekben laknak, mind szedjék fel legféltettebb javaikat, hajtsanak el magukkal minden élő állatot, s vonuljanak fel a magas hegyek közé, oda építsenek hajlékot. Az égnek majd gondja lesz rá, hogy az örökhó elmuljon onnan, s helyet adjon fűnek, fának, a mi embert véd és táplál.

A Triton még azután három napig kinlódott kapott sebében, a míg megbirt halni, s ezredéves életét elvérzette ott a porban. Három napig hallatszott rémordítása egyik hegyláncztól a másikig, mint egy tartós menydörgés, s e rémszóra előjöttek oduikból a föld többi ősszörnyei: a barlanglakó alvilági csodák, miket csontmaradványaikban bámul most a késő világ; a rengő föld kizavarta őket sok százados álmaikból, s előjöttek idomtalan alkatukkal, szarvas, agyaras fejükkel, pánczélos sötét testükkel rémíteni a világot.

«Meghalt a Triton-isten, nincs többé Isten a földön! ez őrült kiáltás hangzott végig az országban. Csak a havasok Istene él még. Menjünk rajta, öljük meg azt is! Ő se legyen!»

És az ádáz milliók fegyvert fognak kezeikbe, hogy megtámadják az Istent! az ezernyi rémállatok fogaikat, szarvaikat köszörülték, s csörtetve rontottak a havasok ellen, a mammuthok utat törtek az őserdőkön keresztül, hogy eltiporják a havasok nemzedékét.

Egy égostromló kiáltás viszhangzott a messze földön, minden megbomolni látszott, még a fák és füvek is az éggel harczolni kezdtek; a pálmafák levelei kimeredtek egyenesen, fel az égre, mint szál kardok, s minden fű és falevél hegyét mutatta fölfelé. Az ingatott, rázott ormok meghasadtak hegyeiken, s eddig nyugodalmas bérczek tűzokádó ajakkal szólaltak meg az ég ellen, lángot és égő -288- köveket hajigálva a magasba istentelen lázadással; a föld száz helyen megrepedt, s büdös mocsárt, fekete, undok iszapot okádott ki önmagára; az erdők lángba borultak s vérszínre festék az eget…

Midőn a lázadt milliók hada, s a szörnyek rémalakjai megrohanták a megtagadott Isten földét, körülfogta azt egy villámterhes felhő, melynek csattogása felülmulta a rémek csatazaját, mely lobogó nyilaival szórt rettentő halált az ég ellen támadt népre, s verte azt tűzostorával három nap és három éjjel.

A belül lakozó nép imádkozott és magasztalá az Istent nyugvó hajlékai alatt, csak messziről hallgatá a rettentő csaták zaját.

A felhők eloszoltak a légben, s a mint a havasok lakói széttekintének ormaikról, egy sík tenger terült körülöttük; – csendes, néma víztükör, melynek messze láthatárával a puszta lég érintkezett… hegyek, völgyek, tartományok, hova lettek? hova tüntek?…

Maga a tizenegy havas is hullámokkal volt körítve s tizenegy szigetté vált. Együtt, egy tömegben mind több ezer lábnyival alább sülyedtek csendesen; a melegebb alsó légkör leolvasztá ormaikról az örökhó rétegeit, s ottan támadt új élet és új tenyészet. A legelső tiszta folton, mely a hó alól kibarnult, az Isten dicsőségére, a szabadulás emlékére egy hársfát ültetett Bar Noémi, annak árnya alatt építette fel gunyhóját, s mennél nagyobb lett a lombsátor, annál nagyobb lett a család, s az Isten áldása rajta.

Alkotásuk, partjaik tanuskodnak róla, hogy e szigetcsoport csak egy elmerült világnak emlékül megmaradt vége. -289-

Későbbkori fölfedezőik csodálkozva tapasztalák, hogy e félreeső szigeteken egy saját népfaj lakik; alakjára szebb, erősebb, mint az ismert nemzetek. Szabad lelkű és erényes; egy láthatlan Istent imádó, szerelmében szűz, életmódjában egyszerű és sorsával elégedett. Halottjait bebalzsamozva rakja el sírüregekbe, mert a feltámadásra vár s művészetet, irást ismer, a mi máshoz nem hasonlít.

E szigetcsoportnak csendes, boldog emberein kívül, van még két csodás lakója: az ebek és a sárga verebecskék.

Különös, hogy azon helyen mind e két állatfaj néma. Mintha most is fogadásuk kötné őket, hogy nem fognak megszólalni Oceania földén.

Ha pedig kihozzák őket onnan, hangjaikat visszakapják. A kis canári madárkák, e szelid, kedves, játszi éneklők innen jőnek, ez eredeti hazájuk.

Nálunk ismét oly szépen, oly szerelmesen tudnak énekelni, mint hajdan a Triton buja városában, s nem egy ábrándozó szív andalog el dalaikon, és nem tudja, hogy mit érez?

A Bar Noémi ültette hárs most is áll még a ferroi szigeten, melyről a földtudósok az első délkört számítják; százhatvan láb körülete a két ezredévet élt szent fának, s lombjai alatt egy egész nemzedék pihen. Mint az utazók beszélik, e fa lombjai szivják magukhoz a levegőég gőzeit, s cseppekben hullatják alá a földre, a vízszegény szigetet úgy öntözve napról-napra. A lakosok most is szent fának tartják azt.

Európa és az új világ között most egy nagy üres tengervégtelenség terül, akárki tekintsen oda, nem tagadhatja meg, hogy ott egy egész világrész hiányzik.

Plato leirta azt, Solon megénekelte, az arabok regéket mondanak róla, a carthagóiak megtiltották felőle beszélni, mert igaz volt létezése.

De gyakran, midőn szélcsend van a tengereken, midőn -290- a mélázó természet elábrándoz a multakon, a melegtől átfült légben megjelennek a csodás tünemények a hajós szemei előtt: a sáppadó láthatáron paloták és városok képei emelkednek föl, tornyaikkal aláfelé fordítva, pálmaerdők koronáikkal lefelé. Csodás, nagyszerű alakok, a minők már nem léteznek, merészen halmozott csarnokok utánozhatlan művei ott libegnek, ott változnak a bámuló szemei előtt, míg egy támadó szellő szét nem fuvalja azokat s a lengő hajó körül nem látszik más, csak a végnélküli tenger…

Lábjegyzetek.

1) Lásd Alexander ad Alexandro IX. könyvében 21-dik fejezet.

2) China neve a bennszülötteknél.

3) Φιλος τῖος δεοῖς νικητἠς ἐπιφανὴς, τυράννωνἕχϑρος, σατραπὴς μεγισατων τῆς περσικῆς ἃρχων δυναμεως… Theophilakt.

4) Persa hitregei angyal.

5) Cserei Mihály: Erdély története.

6) Mambrius Rosæus.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

17	pu ztákról érkezőkkel	pusztákról érkezőkkel
22	O rabolta el	Ő rabolta el
25	Orömestebb mennék	Örömestebb mennék
45	hangon válaszolt;	hangon válaszolt:
121	Onnek édes anyja	Önnek édes anyja
121	Ont igen	Önt igen
121	On boszúmra	Ön boszúmra
178	«Mit látsz? kérdé	«Mit látsz?» kérdé
187	sem hiányzik.	sem hiányzik.»
211	Halál reátok!	Halál reátok!»
234	asszonynek valók	asszonynak valók
234	a cathagóiak	a carthagóiak
234	Űgy hát	Úgy hát
270	Orüljetek	Örüljetek
282	világrészt b fedte	világrészt befedte
282	Oket elérte	Őket elérte

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DÉLVIRÁGOK; OCEÁNIA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.