The Project Gutenberg eBook of Az arany ember (2. rész) by Mór Jókai

A leány még azután is ott maradt a férfi kebléhez tapadva, mikor már az eltávozott, a kitől őt öntestével védnie kellett.

Miért tette azt, hogy keblére vesse magát? hogy azt mondja: «én szeretem őt?»

El akarta ezzel űzni végképen azt az embert, kinek jelenlététől iszonyodott? Lehetetlenné akarta tenni, hogy az őt még nejének óhajtsa?

Nem voltak-e e vadonban nevelt gyermeknek fogalmai arról, hogy mi a világi illem, mi a jó erkölcs, a titoktartó szemérem? mik a társadalmi szabályok? a nő és férfi viszonya egymáshoz, miket állam és egyház erős törvényekkel rendeztek?

Összetévesztette-e a szerelmet a hálaérzettel szivében azon ember iránt, ki őt és anyját örök aggodalmaiktól megszabadítá; ki ezt a kis paradicsomot holtigtartó lakhelyül megszerezte, ki e végett bizonyosan sokat fáradt értük, s a közben sokat gondolkozott róluk?

Megrémült-e, mikor üldözőjüket fegyvere után keblébe nyúlni látta, s ösztönszerű volt nála a védett jóltevő keblére rohanni, s azt a megtámadás ellen megvédeni?

Azt gondolta-e: hisz e szegény hajóbiztos, a kinek az anyja épen olyan szegény asszony volt, mint az én anyám, maga mondta azt, hogy neki nincs senkije, miért ne lehetnék én rá nézve «valaki?» Miért jött volna vissza ide erre a puszta szigetre, ha nem vonzotta volna őt ide -2- valami? S ha ő szeret engem, miért ne szerethetném én őtet?

Nem, nem, nincs itt semmi magyarázat, semmi okoskodás, semmi mentség. Nincs itt semmi, csak puszta merő szeretet.

Nem tudta, szabad-e? istenek, emberek engedik-e? öröm vagy bánat lesz-e belőle? csak szeretett.

Nem készült magát védeni világ és itélő birák előtt; nem gondolt mentségére alázattal meghajtott fejének; nem kérte a férfi védelmét, az emberek kegyelmét, az Isten irgalmazását, csak szeretett.

Szereti szerelemből; szereti mint szegény, másnak szolgáló hajóbiztost, érdektelenül, megérdemeletlenül: szereti önmagáért!

Az a melegség, a mi a halottat fölkelti örök álmából, s feltámadásra birja.

Félve, tétovázva emelte a kezét a leány vállaihoz, hogy magához szorítsa őt és halk, suttogó szóval kérdezé tőle:

Teréza odalépett hozzájuk s kezét Noémi fejére tette, mintha mondaná: «hát szeresd».

Egy hosszú, néma, hallgató jelenet volt az, melyben mindenki egymás szívdobbanásainak beszédét hallhatá.

– Oh! ha tudná ön, mennyi könye hullott e leánynak ön miatt! Ha látta volna őt esténkint a sziklára fölmenni -3- s órákig elnézni a csendes tájat, mely önt szemei elől eltakarta! Ha hallotta volna álmában nevének suttogva kiejtését!

Noémi tiltó mozdulattal nyujtá kezét anyja felé, mintha kérné, hogy ne árulja el jobban.

Mihály pedig azon vette észre magát, hogy egyre erősebben szorítja őt magához.

Ő is úgy érezte magát, mint a ki addig bujdosott, a míg kívül ment a világ határán, s most egy új földet, új eget lát maga előtt, s abban új életet.

Lehajolt a leány homlokához, hogy azt megcsókolja. És érzé annak szivét dobogni keblén.

És köröskörül az egész világon nem volt más körülöttük, mint nyiló virágok, illatlehelő bokrok, döngő méhek, zengő madarak, a mik mind azt taníták: «szeretni kell!»

A szótlan, ámuló gyönyör kivitte őket a szabadba: oda is egymást átölelve mentek, s ha egymás szemébe néztek hosszasan, mindkettő arra gondolt: «neked is olyan szinű szemed van épen, mint nekem!»

S ha a ragyogó ég, az illatozó föld összeesküdött, hogy őket elbűvölje, a kelő érzelem kiegészíté a varázst: egy gyermek, ki soha nem szeretett senkit, s egy férfi, kit soha nem szeretett senki, mi lesz azokból, ha egymást föltalálják?

Az est leszállt, a hold feljött; Noémi fölvezette magával Mihályt a téveteg szikla ormára, a honnan könyes szemekkel nézett egykor az eltávozó után.

Timár leült a gyopárfödte sziklára, az illatos levendulabokrok közé; Noémi odadült melléje, s dús aranyfürtű -4- fejét odanyugtatá a férfi karjára, átszellemült arczát az ég felé emelve.

Az ezüst hold ragyogva világolt alá az aranyhomályu égről. S a csába égi kisértet így beszélt:

Nézd: ez a kincs mind a tied. Találtad; önkényt adta magát neked: tiéd lett. Mindent megnyertél már: csak a szerelem nem volt még számodra sehol; most azt is megtaláltad. Vedd el. Élvezd. Üritsd fenékig. Neked termett az. Új ember lész! Félisten az, a kit a nő szeret! Boldog vagy. Szeretve vagy.

Fölébreszté szivében mindazt az ifjukori ábrándot, azt a hajlamot a regényesség után, a mit hosszas, magános üzleti utazásaiban mindenütt magával hordott, s a miket később a pénzszerző pálya rideg üzelmei száraz számítások, mindennapi gondok alá eltakartak; a mik vágyait egy óhajtott boldogság paradicsoma felé vezették; a melybe midőn eljutott, akkor látta, hogy e paradicsom fáin számára csak zuzmara van virág helyett. Megfagyasztva, elfásulva, meg nem értve, az élet minden czélját elvesztve maga elől, a véletlen egy oázt hoz eléje a pusztában. Az oázon megtalálja azt, a mit hasztalan keresett az egész világban: egy szivet, mely őt szereti!

Legelső érzése, a mi idegein urrá lett, valami titokszerű borzalom volt: félelem a boldogságtól. Elfogadja-e azt, vagy fusson előle? Jó-e az, vagy rossz? Élet-e az, vagy halál? Mi jő mögötte? mi lesz utána? hol az Isten, a ki e kérdésre felel? Felel ő a virágnak mely kelyhét kitárja; felel a rovarnak, mely szárnyaival zönög; felel a madárnak, mely fészkét rakja, csak az embernek nem, mikor azt kérdezi: hát én üdvömet találom-e, vagy kárhozatomat, ha szivem dobogására hallgatok? -5-

Az a szívdobogás pedig azt mondta neki: nézz a szemébe! Hiszen abban semmi vétek nincsen: egy szem sugarától megittasodni.

Csak hogy ez ittasság mámora hosszantartó. A kik úgy egymás szemeibe néznek, ottmarad a lelkük fogva, ottmarad kicserélve egymás szemeiben.

Mihály elfeledte az egész világot, mikor e szemekbe nézett, s egy másik világot látott megteremtve azokban, tele gyönyörrel, kéjjel, földi üdvösséggel.

Ifju kora óta nem szerette senki. Egyszer mert boldogságot remélni, azért sokat fáradt, küzdött, s mikor eljutott hozzá, egy semmivé zuzó csalódás hamuvá tette életüdvét.

S most itt szemébe mondják, hogy szeretve van. Mindenki mondja, a fák virága, mely fejére hull, az állatok, mik kezét nyalják, az ajk, mely a szív titkát elárulja, s a pirulás s a szemsugár, mely többet árul el, mint az ajk.

Még az is, a kinek félteni, rejteni kellene e titkot, a szerető leány anyja, még az is elárulja őt: «nagyon szeret, úgy szeret, hogy meg fog halni bele».

Timár egy olyan napot töltött a szigeten, mely felért egy örökkévalósággal. Tele volt az érzelmekkel, a miknek nincsen vége.

Az önfeledés, az ébren álmodás napja volt az. Olyan álom, melyben a mit megkiván az álmodó, már előtte áll.

Hanem aztán mikor a harmadik éjt tölté e szigeten s egy gyönyörteljes, ábrándos együttlét után a csábító holdvilágról sötét fekhelyére tért, akkor elővette az, a ki nem alszik soha, egy hang odabenn, egy el nem hallgató vád.

«Mit teszesz te most itt? Tudod-e, hogy mit csinálsz te most? Lopsz, gyujtogatsz, gyilkolsz. Egy szegény -6- asszonyt kiüldöztek a világból; mindenét elvették, száműzték egy puszta szigetre kicsi gyermekével, ifju férjét eltemették az öngyilkosok gödrébe, embergyülölővé, istentagadóvá tették. S te most ide lopod magadat, elrablod tőle utolsó, egyetlen, legdrágább kincsét; halált, gyászt, kárhozatot hozasz a nyomorultaknak utolsó menhelyére. Rosszabb vagy mindazoknál, a kik a megtiport féreg átkával szétfutottak a világba, s a kiket egytől-egyig utolért az átok. Te a lélek nyugalmát gyilkolod meg itten. Te ellopod az ártatlan szivet, s cserében nem hagyod érte a magadét. Te őrült vagy, vagy őrültté fogsz lenni! Menekülj innen!»

Az üldöző szó nem hagyta magát elaltatni. Egész éje nyugtalan volt. A hajnal már ott találta őt a fák alatt.

El volt határozva. El fog innen távozni, és aztán sokáig nem fog visszatérni ide. A míg majd elfelejtik. A míg majd ő is elfelejté, hogy három napig azt hitte, hogy neki is szabad boldognak lenni a világon.

Ő már körül is járta a szigetet, mire a nap fölkelt, s visszatérve bolyongásaiból, a kis lak előtt ott találta Teréza asszonyt és leányát, kik a reggelihez készíték az asztalt.

Hisz az olyan természetes volt. A hajóbiztos csak egy cseléd. A kinek olyan szorgos dolga van, nem lophatja az időt, melyet gazdája bérbe vett tőle.

Nem is unszolták, hogy maradjon; egészen rendén volt, hogy búcsút vegyen már; hiszen majd visszajön ismét; ráérnek rá várni egy évig, két évig, halál órájáig, örökké…

De Noémi nem tudta megizlelni a csészét a friss tejjel, a mióta azt meghallá. -7-

Teréza maga előhozta neki fegyverét, táskáját, a mit eltett idejövetelkor.

– Jó lesz, ha megtölti ön, unszolá Teréza, még pedig öreg göbecsre; a berek a tulsó parton nem biztos, ott farkasok járnak, és talán még rosszabb állatok is.

És addig nem hagyott Mihálynak békét, míg fegyverét meg nem töltötte szatymára; ő maga porozta fel a serpenyőket; még akkor a gyutacsot nem ismerték.

– Vidd magaddal a fegyverét, hogy Almira meg ne támadja érte. Eredj, kisérd el a csonakáig.

Egyszer csak megállt a leány menésközben. Mihály is megállt vele, és szemébe nézett.

És Timár tudott már a leány szemeiből olvasni. Kitalálta gondolatját is. Noémi azt akarta tőle kérdezni:

«Ugyan mondd meg nekem én kedvesem, szerelmem, üdvöm, boldogságom, mi lett abból a fehér arczú leányból, a ki egyszer itt járt veled, a kinek neve Timéa?»

Csak nem szólt semmit, csak ment hallgatva, és Mihály kezét kezében tartá.

És mikor megszorítá kezét, még egyszer szemébe nézett azokkal a lelket kicserélő égvilágú szemeivel s azt mondá neki édesen könyörgő hangon:

– Miért nem mondod: «vissza fogsz-e térni?» mért nem mondod nekem, hogy «te?»

– Hát nem tudod, nem akarod nekem azt mondani, hogy «te?» Egyetlen szótag az. Nem tudod kimondani? Félsz azt mondani?

– Noémi, kérlek, mondd nekem e kis szót, s én boldog leszek tőle. Ne félj nekem azt mondani. Mondd suttogva, titokban. Ne bocsáss el a nélkül.

– No hát Isten önnel, kedves Noémi! rebegé Mihály s csónakába ugrott. A mocsár nádasa nemsokára eltakarta előle a kis szigetet. – De a míg annak bokrait látta, ott látta egy ákáczfához támaszkodni a gyermeket, a ki tenyerébe hajtott fejjel nézett utána bánatosan, de még sem kiáltotta utána a szót: «te!»

TROPICUS CAPRICORNI.

A túlpartra átevezve, egy halásznak átadta csónakját Mihály, hogy viselje gondját addig, míg ő visszatér.

Gyalog szándékozott a révtanyáig eljutni, hol Fabula -9- uram fáradozik hajói teherrakodásával. Víz ellenében csónakázni fáradságos mulatság, s neki most nem az a kedélyállapota volt, hogy a tornázást óhajtsa.

Erősebb hullámáradat volt az, a mi ellen most egész erejével küzdenie kellett.

A vidék, melyen át kellett haladnia, nagy messzeségben egyike a legújabb Dunaáradás alkotásainak, minők az al-Duna vidékén láthatók. A szeszélyes folyam valahol egy gátat elszakít, s akkor meg-megváltoztatja kanyarulását, egyik partját évről-évre odább tépi, a másik parton megint évről-évre új területet rak le, a miken a vele hordott jegenyékből új csalit nő. Minden újabb év alkotását meg lehet ismerni a jegenyékről, a mik lépcsőzetesen következnek egymás után.

Ez irtatlan, gazdátlan bozóton keresztül téveteg gyalogösvények bujdosnak át, rőzsét vágó szegény emberek, halászok útjai. Néhol egy-egy elhagyott kunyhó is terpeszkedik a bozótban, a minek kontyát félrecsapta a zivatar, oldalai befutva szederindával és földi tökkel. Lehet az ilyen kunyhó szalonkaleső vadász, bujdosó zsivány, vagy fiadzó farkas tanyája.

Timár gondolataiban elmélyedve ballagott végig e hosszú bozóton, fegyverét szíjánál fogva vállára akasztva.

… Nem szabad, nem lehet teneked ide többé visszajönnöd. «Egy» hazugságot is nehéz következetesen keresztül vinni az életen, hát még kettőt? Két egymásnak ellenmondó hazugságot. Térj eszedre! Nem vagy már gyermek, hogy szenvedélyeid játszanak veled. S talán nem is szenvedély az, a mit érzesz? Muló vágy, vagy a mi még annál is rosszabb: hiuság. Hizeleg férfiúi hiuságodnak az, hogy van egy ifju leány, kit a midőn egy fiatal, szép, deli férfi nőül kér, az ezt eltaszítja magától s kebledre veti magát és azt mondja: én ezt szeretem! Csillapítsd hiuságodat: a leány nem szereti azt a szép ifjut, mert az egy silány ember; téged imád, mert félistennek képzel. De hátha tudná, a mit te magad tudsz, hogy te is -10- csak egy csaló vagy. Csakhogy szerencsésebb csaló, mint a másik. Vajjon szeretne-e akkor?

… És hátha csakugyan halálosan szeretne? Mi lesz a te életed, s mi lesz az ő élete, ha te e szerelmet elfogadod? Nem válhatsz meg tőle soha többé. Kétfelé kell osztanod életedet. Hazugsággal töltened meg mind a kettőt. Két helyre akarod-e lekötni a sorsodat? Akárhonnan eltávozol, a féltékenységet hordani magaddal? Egyik helyen félteni a szerelmedet, a másik helyen félteni a becsületedet.

… Nőd nem szeret, de hű hozzád, mint egy angyal; s ha szenvedsz te, szenved ő is; ha egymás miatt szenvedtek mindketten, nem az ő hibája, egyedül a tied. Elloptad tőle a kincseit, elloptad tőle a szabadságát, most el akarod tőle lopni zálogba tett hűségedet?

… Ő nem tudja meg azt soha, neki nem fog az fájni. Hiszen az év felét házadtól távol töltötted eddig is; a kereskedő sorsa: üzlete érdekében más országrész, más világrész tájain bujdokolni. Tavasztól őszig itt lehetsz, senkinek sem tünik az fel. Hol jártál? Kereskedni voltál?… De mi lesz ezzel a leánynyal?

… Ez nem az a könnyelmű teremtés, a kit ma vágyaidnak feláldozol, s ha holnapután meguntad, nagylelküen megjutalmazod, s ő keres magának másutt vigasztalást. Ennek az apja már mint öngyilkos halt meg. Ennek a szivével nem jó játszani.

… És hátha az az áldás, a mit a szerető párok várnak az égtől, rád nézve ott száll le, a hova nem hívtad! Mi lesz a nőből, mi lesz a családból, melyhez nincsen jogod, melynek nincsen joga tehozzád – emberi törvények szerint?

… Ez a leány nem közönséges lélek; nem játszhatol vele kényed szerint. Ez magának foglalja a lelkedet, s neked adja az egész lelkét; hogy felelsz meg róla? – Hogy hozod ki őt azon balsorsból, melybe beleviszed?

… Egy gyermekgyilkosnak, vagy egy öngyilkosnak kísértő rémét akarod-e megszerezni álmaid számára? -11-

… És még egy akadályt hogy fogsz elhárítani az utadból: a megvetett vőlegényt? Az egy agyafúrt kalandor, a kinél egy bajjal több vagy kevesebb nem jön számba. Az téged képes lesz a világ végére is elüldözni. Az utadba fog állni, mikor életpályádon fölfelé törekszel. Az titkaidnak utána fog járni; az üldözni, az gyötörni, az fenyegetni fog egész életeden keresztül. Attól meg nem szabadulsz semmi áron, semmi áldozattal. Az hűségesebb lesz hozzád az üldözésben, mint a kit a templomban megeskettek veled, a szeretetben. Hogy menekülsz meg tőle? Vagy te ölöd meg, vagy ő öl meg téged. Szép atyafiság, a mi a vesztőhelynél végződik! És te, az arany ember, a kit mindenki tisztel, kitüntet, az erény és jótékonyság apostolának nevez, szerzesz magadnak egy olyan helyzetet, melyben a törvényszék előtt mint egy bűnvádi per részesének kell majd helyet foglalnod.

Timár izzadt homlokát törülgeté. A kalap lekivánkozott fejéről; jobban esett halántékainak, ha a tavaszi langy szellő lehizelgeté róluk a kínos verítéket.

… Hát nekem nem szabad az életnek örülnöm soha? Közel negyven éve, hogy egyebet nem teszek, mint korán kelek, későn fekszem, egész nap fáradok… miért? hogy másoknak nyugalmuk legyen, mikor lefekszenek, egyedül nekem ne legyen?

… Érdemetlen vagyok-e arra, hogy egy nő szeretni tudjon? Nem forró szerelmet hoztam-e én az elé, kit nőül vettem? Nem imádtam-e nőmet? Nem lettem-e kétségbeejtve hidegsége által? Nem szeret!

… Vagyonát vettem el? Nem igaz. Megmentettem azt számára. Ha gyámjának átadom akkor, mikor megtaláltam, most az is mind veszve van, s ő mehet koldulni. Most pedig minden az övé, a mi az övé volt. Hisz magamnak nem tartottam meg egyebet, mint a ruhát, mely testemet fedi. Hát mért volnék én tolvaj?! -12-

… Noémi szeret engem. Ezt már megváltoztatni nem lehet. Szeret azóta, hogy legelőször meglátott.

… Nem akkor ölöm-e meg, ha tőle örökre eltávozom? Nem azzal teszem-e őt öngyilkossá, ha soha nem jövök hozzá többet?

… Itt, e világtól különvált szigeten, a hol nem uralkodnak a társadalmi törvények, a vallásos fogalmak, egyedül a természet igaz, meleg érzelmei, nem lakik-e az igaz boldogság, melyet a balga világ száműzött?

… És ez az ostoba ficzkó, a ki közöttünk áll, mit háborít ez engem? Nem kell ennek egyéb, csak pénz; az pedig nekem van. Megfizetem, és eltünik előlem. Mit félek én ettől?

A kanyargó ösvény mellett egy rőzsekötegekből összeállított kunyhó állt, melynek nyilását a keresztül omló szederindák takarták.

… Igaz, hogy most semmi örömed nincsen a földön. Rideg, sivár az életed. – Hanem nyugodt. – Mikor estenkint lehajtod a fejedet fekhelyedre, azt gondolod: «ime, egy örömtelen nap elmult», de utána gondolod: «csendes nap volt». – «Nem vétettem senkinek.» Odaadod-e e nyugalmat cserébe álmatlan örömekért?

… De hát ki mondja azt, hogy szeretni vétek, s hogy szenvedni erény? Ki látta azt a két angyalt, a kiknek egyike az Isten jobbján ül s jegyzi azoknak a neveit, a kik szenvedtek és elhervadtak, a másik pedig balfelől irja a fekete könyvbe azokat, kik szerettek és el merték fogadni a boldogságot?

Két lövés dördült el a közelből s két golyó süvöltött el Mihály feje fölött, azzal a balhangzatú döngéssel, mely -13- olyan, mint a közeledő darázs zöngése, mint a halálhárfa hangja, s Mihály fejéről a kalap, két golyótól átfúrva, repült le a bokrok közé.

Az első pillanatban az ijedtség zsibbasztá meg Mihály tagjait; úgy jött rá ez a két lövés, mint két felelet titkos gondolataira. Egész teste végig borzadt; hanem a következő perczben felváltotta a rémületet a kitörő düh: lekapta fegyverét válláról, felrántotta sárkányait s bőszülten rohant a kunyhónak, melyből még szűrődött ki a lövés füstje.

Egy reszkető ember állt fegyverének csöve előtt: Krisztyán Tódor. A kilőtt dupla pisztoly még kezében volt, azt most védelmül tartá feje elé s úgy remegett, hogy minden tagja rázkódott bele.

– Kegyelem! rebegé az ember, elejtve kezéből a fegyvert s mind két kezét könyörgésre kulcsolva tartá Mihály felé; térdei összeverődtek, lábai alig akarták tartani, arcza halálsápadt volt és szemeinek nem volt már fénye; félholt volt.

Timár magához tért. Elmult idegeiről a rémület is, a düh is. Leereszté fegyverét.

– Nem merek, rebegé az, a kunyhó rőzsekötegeihez lapulva. Ön megöl engem.

– Ne félj, nem öllek meg! Azzal kilőtte fegyverét a levegőbe. Most már én is fegyvertelen vagyok. Nem félhetsz.

– Te engem meg akartál ölni! mondá neki Mihály. Szerencsétlen ember! Én szánlak.

– Krisztyán Tódor! Te még fiatal vagy s már gyilkos akartál lenni. Nem sikerült. Fordulj vissza. – Te nem születtél rossz embernek: azzá mérgesítettek el. Én ismerem életed történetét, én mentelek. Neked szép tehetségeid -14- vannak, a miket rosszul használsz. Csavargó, országcsaló vagy. Tetszik neked ez az élet? Az lehetetlen. Kezdj másikat. Akarod-e, hogy én számodra szerezzek valami olyan állomást, a hol tehetségeid által becsületesen megélhess? Nekem sok összeköttetésem van, tehetem azt. Kezet reá!

A gyilkos térdre esett az előtt, kit meg akart gyilkolni s a felé nyujtott kezet két kézzel ragadá meg és csókjaival halmozá el, hevesen zokogva.

– Oh! uram, ön az első ember, ki hozzám így beszél. Engedje, hadd térdeljek itten. Engem gyermekkoromtól fogva, mint gazdátlan kutyát, kergetnek egyik ajtótól a másikhoz; minden falatomat csalva, lopva, hizelkedve kellett megszereznem; nem adta kezét nekem soha senki más, csak a ki nálamnál is rosszabb volt, s rossz útra vezetett. Gyalázatos, undok életmódot folytattam; tele csalással, árulással, s rettegnem kell minden ismerős arcztól. És ön kezét nyujtja nekem; ön, a kire napok óta leskelődöm, mint orgyilkos! Ön meg akar engem szabadítani önmagamtól. Engedjen lábainál térdelnem és úgy hallgatnom parancsait.

– Álljon ön fel! Nem szeretek semmi érzelgést. A férfiköny gyanus előttem.

– Igaza van! szólt Krisztyán Tódor. Különösen az én könyem. Hisz én hires komédiás vagyok, a kinek ha azt mondták, nesze egy garas, sírj érte egyet: megtettem. Nem hiszik már, ha igazán teszem is. El fogom fojtani.

– Annyival inkább, mert én sem szándékozom önnek semmiféle erkölcsi prédikácziót tartani itten, hanem egy igen száraz üzleti ügyről fogok beszélni. Ön Scaramelli bankárházzal való összeköttetéseiről s braziliai útról beszélt.

– Mondjuk, hogy ötszáz forint volt. Volna önnek kedve ezt visszavinni Scaramelliékhez? Nekem igazán vannak velük összeköttetéseim.

– Kivált olyanokat, a miket ön előszámlált; azok között orvosi és festőfák is vannak.

– Igaz. Én csak egy mészégetőnek akartam eladni a senki szigetéről a fákat, hogy pénzt kapjak. Terézia kitalálta gondolatomat.

– Hm! Én tudok egy igen jó állomást az ön számára Braziliában. Ügynökség egy keletkező vállalatnál, melyhez szükséges a magyar, német, olasz, angol, franczia és spanyol nyelvek ismerete.

– Tudom. És görögül és törökül és lengyel oroszul. Ön lángeszű ember. Hát én önnek megszerzem azt az állomást, a hol tehetségeit meg fogják jutalmazni. Az ügynökség, melyet önnek említék, jár három ezer dollár rendes fizetéssel és esetleges százalékkal a nyereményből. Öntől függ, hogy az mentül több legyen.

Krisztyán Tódor elámult e szókra. De már annyira hozzá volt szokva a komédiajátszáshoz, hogy mikor igazán meglepte a hálaérzet, azt nem birta kifejezni; félt, hogy azt is komédiának veszik!

– Semmi okom sincs rá, hogy itt és most önnel tréfáljak. -16- Ön meg akart engem ölni, nekem biztosítanom kell az életemet. Meg nem ölhetem önt, mert azt nem veszi a lelkem magára. Jó embert kell önből csinálnom. Ez az önvédelmem. Ha ön boldog ember lesz, én is nyugodtan járhatok az erdőben. Már most ért ön engem. Hogy komolyan tettem önnek ez ajánlatot, azt bebizonyítom. Itt a tárczám. Vegye ön el. Benne találja az útiköltségét Triesztig és valószinűleg még annyi összeget, a mennyivel Scaramellit kárpótolhatja. Mire ön Triesztbe ér, már akkorra ott lesz az én levelem Scaramellinél s az majd tudatni fogja önnel további teendőit. S már most egyikünk jobbra, másikunk balra mehet.

– És most vegye ön ezt a két lövést úgy, a hogy önnek tetszik. Ha ezek egy orgyilkos lövései voltak, akkor önnek nagy okai vannak velem nem találkozni többé olyan helyen, a hol törvények uralkodnak; ha pedig egy sértett lovag lövései voltak, akkor tudnia kell önnek, hogy a legelső találkozásnál a lövés sora rajtam van…

Krisztyán Tódor felszakítá mellén ruháit két kezével s heves kitöréssel kiálta:

– Ide lőjjön ön, ha még egyszer szeme elé kerülök önnek! Lőjjön agyon mint egy veszett ebet! Azzal felkapta kilőtt pisztolyát a földről, s odaerőteté azt Mihály kezébe. Tulajdon pisztolyommal lőjjön főbe, ha még egyszer valahol útjában talál bárhol a világon. Ne is kérdezzen, ne is szóljon semmit, csak lőjjön agyon!

És nem hagyott békét addig, míg az el nem fogadta a pisztolyt s vadásztáskája zsebébe nem tette.

Tódor ott állt egy ideig és utána nézett; aztán utána szaladt és megállítá.

– Uram! Még egy szóra. Ön engem új emberré teremtett. Engedje nekem, hogy ha önnek valaha levelet irok, -17- e szóval kezdhessem! «Atyám!» – Borzalom és undorodás volt eddig előttem e szó; hadd legyen ezután gyönyörűség és bizalom. Atyám! Atyám!

Tódor megcsókolá Mihály kezét hevesen s azzal elrohant tőle, s a legelső bokornál, mely őt eltakarta előle, hogy nem láthatá többé, leveté magát arczczal a fűbe és sírt. Igazán sírt.

Szegény kis Noémi csak ott állt órahosszat az akáczfa alatt, a hol Mihálytól búcsút vett. Teréz a utána ment már, hogy fölkeresse, aztán ő is leült leánya mellé a fűbe s elővette kötését, hogy dolgozzék valamit.

De Noémi sápadt lett, mint az akáczvirágok ott feje fölött, s kezeit nyugtalan szivére szorítva, rebegé:

És aztán olyan nagyon fájt a szivének, hogy mért nem mondta neki azt a rövid kis szócskát: «te!» mikor olyan nagyon kérte?

– Fabula uram! mondá Timár hűséges sáfárjának, az idén nem viszik fel a buzát se Győrbe, se Komáromba.

– Megőröltetjük itt helyben lisztnek. Van két patakmalom az uradalomban; ehhez kibérlünk még harmincz dunai malmot, azok meggyőzik a dolgot.

– Az is meglesz. Kis hajókra fogjuk rakni a terhet -18- zsákokban, azokat felvontatjuk Károlyvárig. Ott ökrös szekerekre rakjuk s elszállítjuk Triesztbe. Triesztben készen áll a hajóm, mely a lisztet tonnákra rakva elviszi Braziliába.

– Nem is szándékozom odaküldeni Fabula uramat: oda más ember fog menni. Ön csak azt hajtja végre, a mi Triesztig tart; az őrletést és a szállítást. A kasznároknak, molnároknak még ma kiadom a rendeletet s ön távollétemben úgy fog intézkedni, mint ha én magam volnék jelen.

– Köszönöm alássan! mondta Fabula uram s nagyon lógott a feje, mikor Levetinczy úr irodájából eltávozott.

«Ez most megint valami óriási nagy bolondság lesz! mondogatá magában, de úgy, hogy más is meghallhatta. Braziliába lisztet küldeni Magyarországból. Hiszen tudom én, hogy mi az a Brazilia? Tiszteletes Ónodi uram alatt tanultam én geografiát. Brazilia fővárosa Rio-Janeiro. Onnan hozzák a gyapotot meg a dohányt, a czukrot meg a kávét; ott vannak a leghiresebb gyémántbányák. Lakosai indusok, portugallok, hollandusok, anglusok és németek. Most tessék ennyi furfangos nép közé még egy magyarnak is elegyedni. És még hozzá lisztet vinni oda! Egy olyan országba, a hol erdőszámra teremnek az olyan fák, a miket csak ki kell vágni s belseje tele van kész liszttel meg darával. A másik erdőben meg már a kész kenyerek függnek a fákon, csak le kell szedni az érett czipókat az ágról és megsütni. S ilyen országba lisztet küldeni a tengeren keresztül! Először is: mind megdohosodik, mire odaér. Másodszor: nem veszi azt ott meg senki. Harmadszor: soha se látja az a pénzét, a kinek Braziliából kell azt megkapni! Nem megy oda se fiskális, se viczispán. Egy szóval ez most megint valami hallatlan bolondság Levetinczy uramtól, hanem azért meglássa mindenki, ez is valami csodálatos jóra fog fordulni, mint minden bolondság, -19- a mihez Levetinczy uram eddig hozzá fogott s az a lisztes hajó aranyporral megterhelve fog visszatérni Braziliából. Hanem azért mégis csak nagy bolondság biz az!…

Tökéletes igaza volt Fabula uramnak. Timár maga is körülbelül egy véleményen volt vele.

Ő ezzel a szállítmánynyal mintegy százezer forint áru vagyont koczkáztat.

Nem új ötlet ez nála. Rég küzdött ő azzal a vágygyal, hogy miért ne lehetne egy magyar kereskedőnek valami nagyobb feladatot is választani, mint örökösen hajót vontatni, buzára alkudni, kedvezőbb alkalom esetén a magas miniszteriumok megbizásait elnyerni, országos kiadások csatornáját a maga telkére vezetni, potom árért kamarai jószágokat bérelni, s úgy mellékesen, nobel passióból, megszorult mágnás uraknak ötven perczentre pénzt kölcsönözgetni s ilyenformán egyik nyomorult milliócskát a másik után, koldusmódra, összekapargatni? Hát ha egy merészebb, nagyobb, szabadabb pálya is volna egy magyar kereskedőre nézve e kisszerű kalmárkodásnál? Hát ha lehetne valami hazai nevezetes áruczikknek, a miben iparunk kiállja a versenyt, piaczot nyitni a világkereskedelem nagy bazárjában?

Ez a külkereskedés már régi terve volt. Előre tökéletesítteté műmalmait, s építtetett Triesztben egy kereskedelmi hajót. De a gyors elhatározásnak mégis csak Noémi volt az oka. Arra, hogy rögtön hozzákezdjen a tervéhez, Krisztyán Tódorrali találkozása dönté el határozatát.

A lisztkivitel mellékes volt már; fődolog volt az, hogy Timár az egész földtekét tegye maga és ez ember közé.

A kik látták, hogy heteken át micsoda sietséges munkát végeztet Timár, hogy utazott egyik malomtól a másikig, onnan megint a hajóihoz, hogy sietteté azokat, a mint meg voltak terhelve, rögtön a továbbmenetelre, hogy ügyelt fel saját maga minden szállítmányra, azt mondák: ez aztán a mintaképe egy kereskedőnek! Milyen gazdag úr! Vannak -20- igazgatói, ügynökei, biztosai, sáfárai, felügyelői, ispánjai, és mégis ő mindenütt maga lát a dologhoz, mint a legközönségesebb vállalkozó. Ez érti aztán a kereskedést!

Három hét telt bele, hogy az első hajó, tonnára vert magyar liszttel megrakodva, készen állt a trieszti kikötőben, horgonyait felszedni. A hajó neve volt «Pannonia».

Szép három árboczos galliote volt. Még Fabula uram is magasztalta, mert ő ott volt a hajórakodásnál.

De Timár nem látta azt a hajót. Még csak el sem ment Triesztbe, hogy megnézze a hajóját, mikor az útnak indul. E nehány hét alatt folyvást Pancsován vagy Levetinczen tartózkodott. Az egész vállalat a Scaramelli-czég neve alatt indúlt meg. Timárnak oka volt saját nevét nem kötni hozzá.

Egy napon aztán levelet kapott Krisztyán Tódortól, melynek fölbontásakor legelőször is az lepte meg, hogy a levélben pénz van. Egy százas bankjegy. Az irott tartalom pedig ez volt:

«Midőn ön e levelemet olvassa, én már a magas tengeren vagyok, a gyönyörű «Pannonia» födözetén, mint a Scaramelli-ház braziliai ügynöke. Hálás köszönetemet küldöm önnek szíves ajánlatáért. A bankárház két havi fizetésemet előre kiadta. Ebből én száz forintot küldök önnek azon szíves kéréssel: legyen szíves ez összeget a pancsovai vendéglősnek a «fehér hajó»-hoz átadni. E szegény becsületes embernek ottjártomban adósa maradtam ezzel, most köszönettel megfizetem. Az ég áldja meg önt, a miért hozzám ilyen jó volt!»

Timár könnyebbülten lélekzett fel. Ez az ember megjavult. Visszaemlékezik régi adósságaira, s azokat megtakarított pénzéből fizeti.

Megmenteni az ellenséget, ki életedre tört. Visszaadni őt az életnek, a világnak, a becsületnek. Egy világcsalóból -21- becsületes embert alakítani át, a sárba esett gyöngyszemet megtisztítani. – Az őskeresztyének korszakába illő erény ez. Nemes lélek vagy!

«Nem annak örülsz te most, hogy egy embert megszabadítottál, hanem hogy egy embertől megszabadultál! És ha annak fogod hírét venni, hogy hajódat az oceánon előfogta egy tavaszutói tornado és pozdorjává törve, lisztestől, emberestől a tenger fenekére sülyesztette, annak fognál még csak szörnyen örülni. Nem gondolsz te most a lisztiparra, nem a nyereségre és veszteségre, hanem arra gondolsz, hogy ott a La-Plata és az Amazon folyók mocsáraiból minden nyáron elővánszorog a rettenetes pusztító rém, a sárgaláz, mely mint a tigris leskelődik az ujon érkező idegenre; száz közül hatvan áldozatul esik neki. Hát ha ez is közöttük lesz?»

«Vagy még inkább megtörténhetik az vele, hogy a könnyelmű, heves vérű ember, abban az országban, a hol a szenvedélyek oly uralkodók, a játékbarlangoknak s a kreol-nők szép szemeinek áldozatául esik, meglopja, elvesztegeti a rábízott sok pénzt, bűnös lesz, szökni fog s akkor is meg van halva rád nézve, meg az egész ismeretes világra nézve. Ez az, a minek te előre örülsz!»

Timár olyan örömet érzett, mint a kinek sikerült valakit megölni. Önvádaktól, távol aggodalmaktól izgatóan nyugtalanított örömet.

Attól a naptól fogva mintha kicserélték volna Timárt; alig lehetett ráismerni.

A máskor oly higgadt kedélyü ember minden tettében elárult valami nem szokott nyugtalanságot; egymással ellenkező rendeleteket adott ki s elfeledte egy óra mulva, -22- a mit rendelt; ha valahová elindult, fele útról visszatért; majd kerülni kezdte az üzletét s úgy tett, mint a ki nem törődik semmi nagy dologgal; máskor megint oly ingerült volt, hogy mindenkibe beleveszett a legcsekélyebb mulasztásért.

Sokszor látták őt a Dunaparton félnapon át fejét lecsüggesztve sétálni, mint mikor valaki az őrüléshez közelít s azon kezdi, hogy házától elfut. Máskor meg egész nap bezárkózott szobájába, s nem eresztett magához senkit.

Levelei pedig, a miket az ország minden részéből küldöztek utána, ott hevertek halommal az asztalán – felbontatlanul.

Az okos ember nem tudott egyébről gondolkozni, mint arról az aranyhaju leányról, a kit ott látott a szigetparton utóljára, karját egy fatörzsre támasztva s fejét karjára csüggesztve.

Egyik nap azt határozta el, hogy visszamegy hozzá; a másik nap megint azt, hogy el fogja őt felejteni örökre.

Babonás kezdett lenni. Jeleket várt az égtől, az álomlátástól, a mik elhatározzák, mit tegyen? – Oh az álomlátások mindig azt az alakot hozzák eléje: boldogan és szenvedve, átadva és elveszítve; azoktól csak még őrültebb lett. Az égből pedig nem jött semmi jel számára.

Egy napon aztán rávette magát, hogy megtér okos embernek, dolgai, üzletei után lát, majd azok lecsillapítják lelke háborgását.

Az lett belőle, hogy mire végigolvasott egyet, elfelejtette, hogy mi volt az elején?

Egyszer aztán nagyot dobbant a szive, mikor egy levél akadt a kezébe, mely sulyosabb volt a többinél. Annak a czímiratán megismerte a kéz irását.

Timéa ir, az angyali jóságú teremtés, a tiszta hű nő. Egyetlen gyöngéd szava úgy fog hatni a férfi kedélyére, mint az ébresztő szózat a mámorálomban alvóra. Ez ismerős vonások eléje fogják idézni a tündöklő martyrarczot, s megtérítik őt újra.

Valami sulyos van a levélben. Az valami gyöngéd meglepetés lesz, valami emlék? Igen, igen! Holnap lesz a férj születésnapja. Oh! ez kedves levél, kedves emlék fog lenni.

Legelőször is az lepte meg, hogy iróasztala kulcsa hullott ki belőle. Ez volt az a sulyos tárgy benne.

«Ön iróasztala fiókjában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék miatta, utána küldöm. Isten áldja önt!

Timár ezt a kulcsot akkor feledte iróasztala fiókjában, mikor éjjel titokban hazatért s Athalie szavai úgy megzavarták agyát.

Tehát semmi egyéb, csak ez a kulcs! Semmi más hozzá, csak e nehány hideg szó!

Ha Timéa ott találta iróasztala fiókjában azt a kulcsot, akkor meglehet, hogy kutatott is a fiókban. A nők kiváncsiak s szokták ezt tenni!… És ha kutatott, akkor talált ott valamit, a mit ismernie kell… Mikor Timár Ali Csorbadzsi kincseit értékesíté, oly előrevigyázó volt, hogy egyes műremekeket nem bocsátott áruba, a mik ha a piaczra kerülnek, nyomra vezethetnek. Leginkább a gyémántokat -24- adta el foglalat nélkül. Volt a kincsek közt egy gyémántokkal kirakott medaillon, a mi egy miniaturképet rejtett magában. E kép egy fiatal hölgy arcza volt, kinek vonásai feltünően hasonlítottak Timéa vonásaihoz. Ez bizonyosan az ő anyja, ki görög nő volt. Ha Timéa e medaillont megtalálta férje fiókjában, akkor megtudott mindent. Megismerte anyja arczképét; abból megtudta, hogy ez ékszer az apjáé volt; arról rájött, hogy apja kincsei Timár kezébe kerültek, s arról aztán az egész történetet legombolyíthatá: hogy lett Timár gazdag emberré, s hogy vette meg Timéát saját kincsei árán.

S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs elküldése? Nem azt akarta-e a nő ez által tudatni férjével: «ismerlek».

Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e, vagy lefelé a lejtőn? – Lefelé!

Mindegy már. Azt hitte, a nő előtt már le van álczázva. Ott többé az «arany embert» játszani nem lehet. A nagylelküt, a bőkezüt, a jóltevőt! Ott már el van árulva, hogy kicsoda?

Levelet írt Timéának, melyben fölkérte őt, hogy minden levelét, mely hosszas távollétében komáromi házához lesz utasítva ezentúl, vegye át, bontsa fel, közölje ügyvédjével vagy biztosával, ha szükségét látja s a hol intézkednie kell, rendelkezzék tejhatalommal férje nevében: utalványozzon, vegyen át, és adjon ki pénzeket saját belátása szerint; egyúttal visszaküldte neki iróasztala kulcsát, hogy ha okmányokat, szerződéseket kell keresni, kéznél legyen az.

Mikor azt érezte, hogy titkához közeljárnak, sietett egészen -25- rávezetni a titokra; így talán nem fog az kiderülni. A gyanú szemének homály kell és sötétség, mint a bagoly szemének; az a világosságban nem jól lát.

Azzal kiadta utasításait telepbiztosainak, mindegyiknek megmondva, hogy hosszú időre el fog utazni, de azt nem, hogy hová? Minden őt érdeklő levelet intézzenek Komáromba a nejéhez.

Levetinczről késő délután indult el egy fogadott parasztszekéren. Azt akarta, hogy nyomát veszítsék, azért nem utazott saját lovain.

Még nehány nap előtt babonás volt; az égtől, az elemektől várt titkos jeleket, a mik megtérítsék. Most már azokra sem ügyelt; el volt határozva, hogy a szigetre átmegy.

Pedig az égi jelek, az elementumok nagyon is siettek őt baljóslataikkal visszariasztani, sőt erőhatalommal megakadályozni.

Estefelé, a mint a Dunapart hosszú jegenyecsalitja már látható volt, egyszerre valami fakóvörös felhőfolt támad az égen s jön sebesen gomolyogva errefelé. – A fuvaros bunyevácz eleintén csak imádkozik nagyokat sóhajtva; de a mint közeledik a füstfellegforma, káromkodásra fordítja az áhitatos szót.

Azok az ördög teremtményei, a miknek száma trillio, a mik ott laknak a galambóczi sziklák oduiban; egyszer-egyszer fölkerekednek, felhőszámra lecsapnak a sikságra, s jaj akkor minden baromnak, melyet a szabadban találnak.

A szunyogfelhő elborítá a síkságot, melyen Timárnak át kellett utazni! az apró fulánkos szörnyek meglepték mind a két lovat, füleikbe, szemeikbe, orrlyukaikba tódulva. A megriadt állatok nem voltak fékezhetők többé, bőszülten fordultak vissza a szekérrel s vágtattak feltartóztathatlanul északnyugot felé. Timár koczkáztatta a szekérből kiugrást, ügyes is volt és szerencsés, nem törött sem keze, sem lába; a lovak a szekérrel elfutottak a világba. -26-

Ha adott volna valamit az előjelekre, ez már elég ok lett volna arra, hogy visszaforduljon maga is.

De most már makacs volt. Hiszen olyan úton járt, a melyre az ember nem kéri többé az Isten segítségét. Most már akart menni. Noémi arra vonta, Timéa arra taszította előre. Az indulat éjsarka s az akarat délsarka vitte most már előre.

Hogy lemaradt szekeréről, megindult gyalog a dunaparti jegenyés felé. Pedig fegyvere is ottmaradt a szekéren, ő puszta kézzel menekült meg róla. Egy vastag füzhusángot metszett magának a csalitban, ez volt a fegyvere. Azzal el kezdett utat keresni a bozótban. Ott aztán eltévedt. Az éjszaka ott lepte; mentül tovább bolyongott, annál kevésbbé talált ki a bozótból, utoljára rábukkant egy rőzsekunyhóra s elhatározta, hogy ott megmarad éjszakára. Tüzet rakott a szerteszét heverő rőzsekévéből, szerencséjére vadásztáskája a nyakában volt, mikor a szekérről leszökött, abban volt kenyér, szalonna; azt elővette s a parázsnál kenyeret, szalonnát pirított.

Még valami mást is talált vadásztáskájában: azt a duplapisztolyt, a melylyel Tódor reá lőtt a kunyhóból. Talán épen ez a kunyhó volt az. Az bizony meglehet.

Hasznát nem vehette a pisztolynak, mert lőporszaruját is a kocsin hagyta. Hanem arra mégis szolgált neki a pisztoly, hogy fatalismusában megerősítse. A kire hasztalan lövöldöznek, annak kell még valami dolgának lenni a világban.

Erre a bíztatásra nagy szüksége is volt, mert a mint az éj leszállt, elkezdett a bozót félelmes tanyává lenni. A farkasok vonítottak a közelben. Timár láthatá zöldfényű szemeiket villogni a sürű berek körül. Egy-egy vén ordas a kunyhó hátáig lopózkodott, s ott ordítá el magát rémségesen.

Timárnak egész éjjel nem volt szabad a tüzet el hagyni aludni. Ez tartá csak a fenevadakat vissza.

Ha a kunyhóba bement, ott meg olyan borzadályos sziszegés -27- hangjai riaszták, a minőkkel a kigyók fogadják az embert, s lomha tömegek mozdultak meg a lába alatt; tán valami teknős békára lépett.

Timár egész éjjel éleszté a tüzet, s a hosszú rőzsekaró tüzes végével képzelmes ábrákat rajzolt a levegőbe. Talán saját gondolatainak tüzhieroglyphjai voltak azok.

Milyen szomorú éj! A kinek nyugalmas házai vannak, kényelmes fekhelye otthon; fiatal szép nő a háznál, a kit feleségének nevezhet; aztán most egy dohos, gombabenőtte kunyhóban tölti az éjszakát, egyedül! A farkasok vonítnak körülötte s feje fölött a rőzsében lomhán csuszik végig a vízi kigyó. Pedig ez a nap születése napja.

Mihálynak kegyes, ájtatos kedélye volt. Gyermekkorától ahhoz volt szokva, hogy minden este magában imádkozzék. Ezt a szokást el nem hagyta soha, s minden veszélyben, nyomorúságban, a min küzdelmes életében annyiszor keresztül ment, az volt a menedék, hogy imádkozott. Hitt az Istenben, és a mihez kezdett, az sikerült.

És ezen félelmes estén nem tudott imádkozni. Nem akart beszélni Istennel. «Ne láss meg, hol járok!»

Mikor a hajnal szürkülni kezdett, az éjszaka fenevadai behuzódtak berkeik mélyébe; Timár fölkerekedett éjjeli tanyájáról s nem sokára rátalált az ösvényre, mely egyenesen a Dunapartra vezetett.

A tavaszutói hóolvadások ideje volt ez; a folyamős sárga iszapos hullámai nádgyökérrel, elsodort füzfákkal voltak tele; a halászkunyhó, melyet Timár keresett, máskor magas dombtetőn állt, most a küszöbéig ért a víz, s a csónak, mit hátrahagyott, a kunyhó melletti vén füzfa törzséhez volt kötve. -28-

A kunyhóban nem talált senkit. Ilyen áradás mellett halászni nem lehet. A halászeszközöket is mind elvitték az elmenekült halászok.

Ha kellett égi jel, ha kellett isteni nyilatkozat: ez már az volt. A megáradt folyam állt az útjában egész fenséges erőhatalmával.

A kunyhó ajtaja be volt zárva, azt betörte, hogy hozzájusson evezőihez és csáklyájához. Látta a hasadékon át, hogy azok oda vannak betéve.

Azután beleült a csónakjába; zsebkendőivel hozzákötözte a lábszárát a kormánypadhoz, eloldotta a csónak kötelét s betaszította azt egy lökéssel a hullám közé.

A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdőket szakgatott ki gyökereikből; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely egy szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg daczolt vele.

Egymaga evezett két evezővel, az volt egyúttal a kormány. A sebesen rohanó ár tánczoltatta ladikját, mint egy dióhéjat, az ellenkező szél is azt akarta, hogy visszakergesse a partra, a honnan elindult. De már nem engedett sem szélnek, sem hullámnak.

Fövegét ledobta lábaihoz, izzadtságtól csapzott haját lobogtatta a szél, a csónakja orrán átcsapó hullám hideg zuhanynyal csapkodta arczát, de az sem hűtötte le. Melege volt attól a gondolattól, hogy talán Noémi most veszélyben van a kis szigeten. Ez a gondolat nem engedte karjait kifáradni.

A Duna, a szél erőszakos két hatalom, hanem az emberi szenvedély és akarat még erősebb. Timár itt ismert magára. Mennyi akaraterő lakik szivében, milyen szívósság karjaiban. Emberfölötti munka volt, a mit végzett: ár ellenében eljutni az osztrovai sziget végcsucsáig. -29-

Az Osztrovai szigetet egészen elborította az ár, a fák között foly a víz. Most már csáklyával könnyebb volt a csónakot előre hajtani a fák között. Magasra fel kellett hatolnia, hogy onnan azután vízmentében ereszkedve juthasson a «senki szigetére».

Mikor aztán kellő messzeségre felvontatta csónakját s azután kihatolt a sziget pagonyából, egy új, meglepő látvány állt előtte.

Máskor a senki szigete el volt takarva egy széles nádas által, s csak a fák koronái látszottak ki; most pedig a nádas nem volt sehol, s a sziget egész alakjában szabadon állt a Dunaág közepében. Az áradat a nádas felett hömpölygött, s a sziget fái usztak benne; csak a téveteg szikla és környéke zöldült ki egy folton.

Timár lázas türelmetlenséggel bocsátá az árnak csónakját. Minden evezőnyomás közelebb hozta hozzá a téveteg sziklát, melynek koronája égszinkék volt a virító levendulától, oldala aranyos a sarkantyúvirág felfutó lugosától.

S mentül közelebb látszott a szikla, annál türelmetlenebb volt a közelítő.

Már láthatta a gyümölcsöst, melynek fái derékig vízben álltak; de a rózsás kert szárazon maradt, a kecskék, juhok oda szorultak fel.

Most hallhatja Almira örvendő ugatását. A fekete állat kirohan a partra, ismét visszafut, megint előjön, beleveti magát a vízbe s eléje úszik a közeledőnek, onnan megint vissza.

Hát azt a rózsaszínű alakot látja-e Mihály ott egy virító jázminbokor aljában, ki egész a lábai alatt hömpölygő víz széléig jő?

Még egy evezőnyomás: a csónak partot ér. Mihály kiszökik belőle, a csónakot elviszi a hullám: nincs rá szükség többé, nem ügyel rá senki, hogy kivonja a partra. Ők csak egymást látják.

Köröskörül az ős paradicsom; gyümölcstermő fák, -30- virágzó zöld, szelid állatok, körülzárva hullámkerítéssel, és abban – Ádám és Éva.

A leány remegve, sápadva áll a közelítő előtt, s midőn az odarohan eléje, midőn maga előtt látja, akkor egyszerre kitörő indulattal veti magát keblére, s önfeledő örömmel kiált:

– Visszajöttél! Te! Te! Te! És ajkai, midőn megnémulnak is, még akkor is mondják, hogy «te, te, te!»

Körül az ősparadicsom. Fejeikre a jázminbokor hullatja ezüst koronáját s a sárgarigók és fülemülék chorusa énekli a «goszpodi pomiluj»-t…

AZ ÉDES OTTHON.

A csónakot elragadta a hullám; – a szigetlakók ladikja, melyen ide jöttek, rég elkorhadt már, ujat nem szereztek: – a jövevénynek nem lehetett e szigetről eltávozni, míg a legelső gyümölcsvásárlók meg nem érkeznek; abba pedig hetek és hónapok fognak telni.

A senki szigete Timárnak otthona lett. Ott talált magának munkát és nyugalmat.

Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrepedt vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán mikor este későn a vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről várták, szeretve fogadták.

Eleintén az asszonyok is segíteni akartak neki e fáradságos munkában, de Mihály gyöngéden elutasította őket: lássanak inkább a gazdaság után; a földturás férfinak való munka.

És mikor készen volt a csatornával, melyen át a szigeten rekedt mocsár vizét lebocsátotta, olyan büszkén nézett -31- végig munkáján, mintha ez volna egyedüli és egyetlen műve egész életének, melyet jónak nevezhet, a melyre belső birája előtt hivatkozhatik. A csatorna megnyitásának napja ünnep volt a kis szigeten. Nekik nem voltak sátoros ünnepeik, ők nem számították a vasárnapokat; ünnep volt náluk az, mikor az Isten elhozta rájuk az ő örömeiket.

S a szigetlakók nagyon kevés beszédű emberek voltak. A mit szent Dávid százötven zsoltárban mondott el, azt náluk egy fohász fejezte ki, s a mi szerelemvallomást a költők versbe szedtek, azt ő náluk elmondta egy szembenézés. Megtanulták egymás arczáról leolvasni a gondolatokat, megtanulták egymás gondolatait követni, együtt eszmélni.

Mihály napról-napra jobban bámulta Noémit. Hűséges, háladatos kedély volt az, szeszély, követelés nélkül. Nem ismert bánatot, aggodalmat a jövendő miatt. Boldog volt és boldogított. S nem kérdezte tőle soha: «mi lesz belőlem, ha te elmégy? itthagysz-e vagy elviszesz magaddal? Áldás lesz-e rajtam azért, hogy téged szeretlek? Micsoda vallás papja az, a ki téged megáld? Enyém lehetsz-e? Nincs-e másnak joga hozzád? Mi vagy te odakinn a világban? Micsoda világ az, a miben te élsz?» Még arczáról, még szemeiből sem olvashatta ki e kétségeket soha; csupán csak azt az egyetlen örök kérdést: «szeretsz-e?»

Teréza asszony néha napján fölemlíté Timár előtt, hogy sok dolga mulhatik most; de Mihály megnyugtatá őt a felől: elvégzi azt mind Fabula János uram; s ha azután Teréza Noémira tekintett, ki szelidkék szemeivel, mint a napraforgó a napot, úgy kereste Timár arczát, akkor nagyot sóhajtott: «mennyire szereti őt!»

Timárnak nagy szüksége volt arra, hogy egész nap árkot ásson, czölöpöket verjen le, rőzseburkolatokat fonjon; a nehéz testi munka küzdött lelke még nehezebb munkájával.

Harmincz hajója uszik a Dunán, egy gályája a tengeren, egész gazdasága, milliókra menő vagyona egy asszony kezében.

S ha most ez asszony könnyelmű szeszélyében ezt az egész vagyont szélnek szórja, szétzilálja, csapodár kedvtelésben férjét, házát tönkre juttatja, fog-e valakinek a férj szemrehányást tehetni értte? Nem így következett-e?

Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon? Két helyen élt a lelke, kétfelé volt szakítva: ott vagyona, becsülete, világi állása, itt szerelme tartóztatta le.

Hiszen mehetett volna innen. A Duna nem tenger, ő jó uszó volt, akármikor átuszhatott volna a tulsó partra s senki sem mondta volna neki itten, hogy ne menjen el; hiszen tudták, hogy dolga van odakinn a világban; de mikor aztán Noémival találkozott, akkor megint elfelejtett mindent, a mi köröskörül van a világon, akkor csak szeretett, csak boldog volt, elveszett mámorában. «Oh! ne szeress olyan nagyon!» sugá a leány.

A gyümölcstermő időszak is eljött, a sziget fáinak galyait földig huzta az édes teher. Gyönyörűség azt mindennap nézni. A gyümölcsöt, mely fejlődik. Mindennap előbbre halad. Körték, almák családi jelszineiket kezdik fölvenni; a zöld szín bőrfakóra barnul, vagy sárga és piros sávokat vesz föl; a barna alapszín napos oldalán bibor szinezetet kap, az aranyszínbe karminpettyek, a karmazsinpirosba zöld pontocskák vegyülnek; és minden gyümölcs úgy mosolyog az emberre, mint egy nevető gyermekarcz.

Timár segített a nőknek gyümölcsöt szedni. Nagy kosarak teltek meg az istenadta drágasággal. Ő számlálta darabonkint, a miket a kosarakba rakott: hány száz, hány ezer darab? Mennyi kincs! Igazi arany!

Egy délután aztán, mikor a telt kosarat segítette Noéminek a tanyára vinni, idegen embereket látott a kunyhó előtt. A gyümölcskufárok érkeztek meg. -33-

Teréza asszony szokás szerint buzát akart kapni a gyümölcsért; hanem a kufárok az idén sokkal kevesebbet akartak adni cserébe, mint más évben. Azt mondták, megdrágult a buza nagyon. Komáromi kereskedők nagyon vásárolják, felverték az árát; mind lisztet őrletnek belőle, úgy viszik a tengerre.

Hanem Timár annál jobban figyelt rá. Ez az ő ötlete volt. Vajjon mi következett belőle annyi ismeretlen idő óta?

Most már nem volt nyugta; az üzlet, a birtok gondolatai háborgatni kezdték. Olyan volt neki ez a tudósítás, mint a nyugalomra tért katonának a trombitaszó: visszavágyik a harczmezőre még szeretője karjai közül is.

A szigetlakók természetesnek találták, hogy Mihály elkészüljön már a szigetről. Hiszen hivatala hívja. Hiszen vissza fog jőni jövő tavaszszal ismét. Noémi csak arra kérte, hogy azokat a ruhákat, a miket ő maga szőtt, maga varrt Mihály számára, s a miket Mihály e szigeten viselt, ha innen elmegy, el ne dobja.

Ezen a napon egyebet sem tett, mint Noémival karöltve bejárta a sziget minden boldog csalitját, mely tündérörömeinek tanuja volt; itt egy falevelet, ott egy virágszirmot tett el emlékül; falevélre, virágsziromra egész tündérregék voltak írva, miket csak két ember tudott elolvasni. -34-

Az az utolsó nap olyan gyorsan elmult! A dereglyések este akartak elindulni, hogy hüssel utazhassanak odább. Mihálynak bucsuzni kellett.

Noémi okos volt; nem sírt. Hiszen tudta, hogy Mihály visszajő. Inkább arra volt gondja, hogy eleséget készítsen számára az utra s azzal utitáskáját megrakja.

– Éjszaka lesz, mire a tulsó partra átérsz, mondá Mihálynak gyöngéd aggodalommal. Nincs fegyvered?

– De igen: itt egy pisztoly van táskádban, mondá Noémi, s kiváncsian elővonta a fegyvert.

Ráismert Tódor pisztolyára, a mit az ittjártában gyakran fitogtatott előtte, azzal fenyegetve Almirát, hogy meglövi.

– Mikor innen elmentél, szólt a leány heveskedve, ő rád lesett a tulparton s rád lőtt e fegyverrel.

– Hallottam a két lövést s utána a te lövéseidet. Úgy van, ezt tőle vetted el!

Timár elbámult. Hogy a kik szeretnek, a láthatatlant is meglátják! Nem tudta tagadni.

– Ne félj tőle többé. Ő Braziliába ment. Az egész földteke van közöttünk.

– Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk! kiálta indulatosan Noémi, megragadva Mihály kezét.

– Te? Te? Ily gyilkos gondolattal; ki egy házi állatot nem tudsz megölni, ki egy pókot nem tudsz eltaposni, sem egy lepkét tűre szurni. -35-

– De a ki téged el akar tőlem venni, azt meg tudnám ölni: ha ember, ha ördög, ha tündér!…

És aztán szenvedélyesen ölelé mind a két karjával magához a férfit. Az reszketett és hevült.

A CSALÁDI ÉKSZER.

Két dologgal tele volt a feje; az egyik az a kép, a mi az est ködében szemei elől eltünt, a lombövezte szikla a Duna közepén s a karcsú alak a sziklatetőn, ki kendőjével búcsuköszöntést lobogtat utána, míg láthatja; a másik a képzeletalkotta kép, mi van odahaza a komáromi háznál? No hiszen ezt ráér kirajzolni hosszú utjában az Aldunától hazáig.

A mint az öreg halász meglátta Timárt, elkezdett sopánkodni (a halászok nem káromkodnak soha).

– Nézze uram, az árvíz alatt valami gaz tolvaj ellopta önnek a csónakját innen; még a kunyhót is feltörte s az evezőket is elrabolta. Oh! milyen nagy tolvajok vannak a világon.

Timárnak olyan jól esett, hogy valahára szemtől-szembe tolvajnak nevezik. Igaz az. S ha még csak csónakot lopott volna!

– De mindamellett is ne átkozzuk azt az embert! mondá a halásznak. Ki tudja, milyen nagy szüksége lehetett a csónakomra abban a veszedelemben? Majd szerezünk más csónakot. Most pedig jó öreg, üljünk bele a kend ladikjába s igyekezzünk az éjjel a révig eljutni.

A halász jó fizetésért rászánta magát az utazásra. Hajnalra a révig jutottak, hol a hajók szoktak rakodni. Az idő nagyon korán volt még s Timár nem akarta senkivel tudatni, hogy honnan és milyen uton érkezett meg. A révcsárdában fuvarosok voltak, azok közül egyet felfogadott, hogy szállítsa el Levetinczre. Az volt eszmejárása, -36- hogy Levetinczen tiszttartójától felvilágosításokat fog nyerni az öt hónap óta történtekről (annyi időt töltött a szigeten!); semmi sem lesz rá nézve új és meglepő, ha Komáromba hazajut.

Levetinczen volt egy emeletes uri lak, melynek egyik szárnyát az öreg tiszttartó és felesége lakta, a másik szárnya Timár számára volt berendezve, annak egyik lépcsőzete a hajdani vadaskertbe vezetett le, e lépcsőn lehetett feljutni abba a szobába, melyet Timár irodájául választott ki.

Mihály figyelmének minden aprólékos körülményre ki kellett terjedni, hogy egy hosszú hazugságot következetesen keresztül tudjon vinni.

Öt hónap óta távol van: tehát hosszú utat tett. Azonban semmi úti podgyásza nincsen. Vadásztáskájában semmi egyéb, mint az a csíkos vászon-öltöny, a mit Noémi varrt a számára; mert a mi öltözetben odaérkezett, az még a hűsebb időszaknak volt szánva, s az is tépett, kopott volt már; csizmái foltosak. Külsejét nehéz volna igazolnia.

Ha a vadaskerten s a külön lépcsőn keresztül irodájába juthat, melynek kulcsát magával hordá, ott majd hirtelen átöltözik, előveszi uti bőröndjét, s miután a látszatot előkészíté, mintha nagy utról érkezett volna, akkor fogja behivni a tiszttartót.

Egész terve sikerült; senki sem vette észre; a lépcsőn feljutott irószobája ajtajáig.

Hanem a mint azt fel akarta nyitni a kulcscsal, megdöbbenve észlelé, hogy belülről a zárban már van egy másik kulcs.

Pedig ebben állnak irományai, üzleti könyvei; ide senkinek sem szabad belépni. Ki az a vakmerő?

A tulvilágról megjelent lélek nem lett volna rettentőbb rá nézve, mint ez a szelíd alak, fehér arczával, nyugodt tekintetével, midőn jöttére felállt az iróasztal mellől s a tollat letette kezéből.

Mihályt egyszerre rohanta meg az érzések minden ellentéte. Az ijedelem, hogy titkos utja végén épen nejét találja legelőször; az öröm, hogy őt itt találja egyedül, s a bámulat, hogy ez a nő itt dolgozik!

Timéa elébb nagy szemeit bámulatra nyitá fel, midőn Mihályt belépni látta, azután eléje sietett s kezét nyujtá neki – szótlanul.

Ez a fehér arcz még mindig talány volt férje előtt; nem olvashatá ki belőle, tud-e mindent ez a nő? sejt-e valamit? vagy semmit sem? mi rejlik e hideg közöny mögött? az elhallgatott megvetés-e, vagy a feláldozott, eltemetett szerelem? vagy csak lymphatikus véralkat élő dermedtsége az? Ő sem tudott Timéának mit mondani.

A nő úgy tett, mintha észre sem venné Mihály öltözetének szakadozott voltát; a nők tudnak látni, a nélkül, hogy oda néznének.

– Örülök, hogy megjött ön már! szólt halkan Timéa. Mindennap vártam. A másik szobában találja öltözékeit. Azután majd kérem, jöjjön vissza. Addig én is készen leszek.

Mihály megcsókolta Timéa kezét. Az a keresztbe fogott toll nem invitálta őt, hogy még az ajkát is csókolja meg.

Ott találta elkészítve mosdótálát friss vízzel, tiszta ingét, öltönydarabjait, fénymázos csizmáit, a hogy otthon. – Mivelhogy föl nem teheté, hogy megérkezése napját tudhatta volna Timéa, azt kellett sejtenie, hogy a nő mindennap így várta őt – és ki tudja, mióta? -38-

Sietett átöltözni. Levetett ruháit elrejté ruhatára fenekébe. Valaki még megkérdezhetné: de miben szakadhatott ki ennek a kabátnak a könyöke? Hát még azok a vászonöltönydarabok, azokkal a tarka himzetekkel! Nem kitalálna-e azokból valamit egy asszony? A nők a himzésöltések hieroglyphjait tudják olvasni. El kell dugni azokat.

Volt dolga a szappannak, hogy kezeit lemossa. Vajjon nem fogja-e valaki megkérdezni: mit dolgozott ön ezekkel a kezekkel, hogy így megbarnultak, megkérgesedtek?

Mikor készen volt s ismét átment irószobájába, már az ajtóban várta Timéa. Kezét karjába ölté s azt mondá neki:

Az irószobából az öltözőn keresztül kellett az étkezőbe átmenni. Mihályra ott is meglepetés várt. A kerek asztal fel volt terítve, és azon három teriték. Kire vár ez mind?

Timéa csengetett, s arra a terem egyik ajtaján bejött a komorna, a másik ajtón pedig belépett Athalie.

– Ah! Levetinczy úr, mégis csak hazakerült ön valahára. Ez igazán szeretetreméltó ötlet öntől! Azt mondani a feleségének: «Itt a kulcsaim, a könyveim, asszony, vezesd helyettem az üzletet», s aztán öt hónapig még csak azt sem tudatni, hogy hol jár?

– Hiszen én nem azért veszekedem Levetinczy urral, hogy olyan soká távol volt. Az igen szeretetreméltó dolog egy férjtől. Azt más is megteszi, hogy az egyik elmegy Karlsbadba, a másik Emsbe s nem zavarja egymás mulatságát. De köszönjük mi az ilyen mulatságot! Tavasztól őszig itt ülni Levetinczen, a hol paraszton meg szunyogon kívül más élő állat nincsen; reggeltől estig molnárokkal, hajósokkal perlekedni; bezárkózni az irodába s nagy -39- könyveket számokkal irni tele, a világ minden részébe leveleket küldözni, éjszaka késő éjfélig angol, spanyol nyelvtant magolni, hogy az angol, spanyol ügynökökkel tudjon az ember értekezni, ez uram, nem fiatal nőknek való mulatság!

Mihály némán ült le a terítékhez, melynél ismerős étszerei és szokott pohara voltak föltéve. – Itt őt mindennap várták. Itt az asztal mindennap meg volt számára terítve.

Alig várta, hogy a villásreggelinek vége legyen. Athalie nem szólt többet; de valahányszor rátekintett, mindannyiszor a legőszintébb neheztelést olvashatá ki szemeiből Timár.

Mikor készen voltak az étkezéssel, akkor Timéa ismét felkérte Timárt, hogy menjen át vele az irodába. Mihály azon gondolkozott, hogy minő mesét gondoljon ki, ha azt fogja tőle kérdeni, hol utazott?

Két széket huzott az iróasztalhoz s leülve férje mellé, a felnyitott üzletkönyvre tette kezét.

– Itt van uram, az ön üzletének állása azon idő óta, hogy ön annak vezetését rám bizta.

– Én úgy értettem, hogy ön ezt kivánta tőlem. Megértettem önnek a leveléből, hogy ön egy nagyszerű új vállalatot indított meg: a magyar liszttel való kereskedést külföldre. Úgy láttam, hogy itt önnek nem csak a vagyona, de kereskedői hitele és becsülete is koczkára van téve; sőt e vállalat jó sikerétől egy nevezetes iparág felemelése is függ. Én nem értettem az üzlethez; hanem azt gondoltam, hogy itt minden tudománynál többet ér a hű felügyelés. Ezt tehát nem bizhattam másra. Rögtön lejöttem -40- Levetinczre az ön levelének vétele után. A hogy ön meghagyta, magam vettem kezembe az üzlet vezetését. Tanulmányoztam a kereskedelmi könyveket, beletanultam a számadásokba. Ezeket, úgy hiszem, rendben fogja ön találni. A könyvek és a pénztár állapota pontosan összeegyeznek.

Mihály bámulva nézte ezt a nőt, ki a kezén megfordult milliókat oly hideg nyugalommal tudta rendeltetésük helyére juttatni, bevenni, ujra kiadni; a veszélyben forgó pénzt gyors kézzel megmenteni, és még többet is tudott annál!

– A szerencse kedvezett az idén, folytatá Timéa, s a mi nálam kellő tudományban hiányzott, azt helyrepótolta. A tiszta jövedelem ez öt hónap alatt ötszázezer forintra megy. Ez összeg nem hever; én azt az ön meghatalmazása szerint beruházásokra fordítottam.

– Önnek az első kisérlete a Braziliába küldött liszttel tökéletesen sikerült. A magyarországi liszt egyszerre kedvencze lett a délamerikai piacznak. Ezt irják önnek a bizományosai Rio-Janeiróból, s mindannyian egyhangulag elismerik az ön főügynökének, Krisztyán Tódornak ügyességét és becsületességét.

Timár gondolá magában: hát már én akármi rosszat teszek, abból mind jó lesz, s akármi esztelenséget gondolok ki, abból mind bölcseség válik? Hol végződik ez egyszer?

– E tudósítások után én azt gondoltam, hogy ön ezt tenné. Meg kell ragadni a feltalált alkalmat, s el kell foglalni teljes erővel a megnyilt piaczot. Én rögtön több malmot béreltem ki, új hajókat szereztem, azokat megrakattam, s jelenleg fél millió forint ára lisztszállítmánya megy önnek Dél-Amerikába, a mivel minden versenyt le fog egyszerre szorítani.

Mihály elbámult. Ebben az asszonyban több merészség -41- lakik, mint egy férfiban. Más asszony bezárta volna azt a megnyert pénzt, hogy el ne szökjék tőle, s ez meri folytatni a férje által megkezdett vállalatot, megtízszerezve.

– Különben az is igazolja intézkedésem helyességét, hogy a mint mi e vállalathoz nagyobb erővel hozzáfogtunk, azonnal egész serege a versenytársaknak tódult utánunk, s most nyakrafőre őrletik a lisztet, és tömik vele a tonnákat s jönnek utánunk mind Braziliába. Hanem azért ne legyen önnek aggodalma. Mi azokat mind meg fogjuk verni. Azok közül egyik sem érti a magyar liszt előnyének a titkát.

– Talán ha valamelyik megkérdezte volna a feleségétől, az megtudta volna neki mondani. Én ezt így találtam ki. Az amerikai gabnapiacz árjegyzékében sehol sem találok olyan nehézségű buzát mint a magyarországi, tehát nekünk itt a nehéz buzából kell készítenünk a lisztet, hogy az amerikait legyőzzük. Én a legnehezebb árut használtattam hozzá. Itteni versenytársaink pedig mind a legkönnyebbet használják; ezért ők csalódni fognak, és mi maradunk felül.

Mihály egyik bámulatból a másikba esett. Míg ő hónapokon át a paradicsom tiltott gyümölcseinek érését leste, azalatt ez a gyönge nő éjt-napot áldozott, hogy roppant üzletének terhével megküzdjön; foglalkozott a száraz, lélekfárasztó munkával, férje nevének új hírt, fényt, becsületet szerzett, vagyonát gyarapítá, magától minden élvet megtagadott; fiatal szép alakját elrejté a mocsárvidék gabonatermő pusztáiba; tűrt, fáradt, tanult; új nyelveket sajátított el, levelezett, alkudott, felügyelt; még annál is többet tett: az üzlet titkaiba mélyeszté női lelkét, melynek csak az élet örömeit kellene keresni és – most nem kérdezi a hazatérő férjtől: «hát te mit tettél azalatt?» -42-

Mihály azzal a félelemmel csókolta meg Timéa kezét, a mivel egy kedves halottat csókolnak meg, a ki már másé, a földé, a ki már nem érzi a csókot.

Azalatt, míg ő a szigeten mámoros önfeledésben tölté a napokat, ha Timéára gondolt, azt képzelé: ő most keres magának mulatságot, utazhatik, tán fürdőre ment; pénz van kezében elég, azt teheti vele, a mit akar; most azután látta, hogy miből állt Timéának a mulatsága? Számlákat vezetni, irodában ülni, levelezni és két idegen nyelvet megtanulni nyelvmester nélkül; és mindezt a férjétől kapott utasítás lélekszerinti fölfogása következtében.

A nő egymásután értesíté őt a nagy kiterjedésű üzlet minden ágazatáról. Kiterjedt az a börzeüzletre, a földiparra, a szállítmányüzletre, a gyáriparra, a leszámítolásra, és ezeknek minden fejlődményeiről rendes és pontos számadást tárt a nő férje elé. Consol, rente, metallique papirok árapálya, bérlet, albérlet, felesföld, regale, dézsma és robot, nehéz áru, könnyű áru, usance buza, spediteur-költség, calo, manco, tara, hajóteher, tonnasúly, külföldi mértékek és pénznemek rettenetes tömkelegében olyan biztosan járt-kelt, mint a ki mindig azt tanulta. Gyakran pereket is kellett folytatnia, terhes szerződéseket kötnie, mik nagy tanulmányozást követeltek. Az mind a legrendesebben történt. Mikor végiggondolt ezen a munkán Timár, akkor meggyőződött róla, hogy ha ő neki magának kellett volna azt végeznie öt hónap alatt, reggeltől estig minden órája igénybe lett volna véve; mibe kerülhetett hát még ez a munka egy fiatal nőnek, a kinek még elébb mindent tanulnia kellett? Hisz annak nem lehetett arra ideje, hogy kinyugodhassa magát.

– Igaz, hogy a kezdet nehezen ment, hanem azután belejöttem s nem volt terhemre. A munka jól esik.

Mihály magához vonta Timéa kezét. Arczát mély szomorúság árnyékozá. Szive olyan nehéz volt. Csak azt lehetne tudni, mit gondol most Timéa?

Ha Timéa titkát fölfedezte, akkor mostani magaviselete férje iránt nem egyéb, mint egy rettenetes itélőszék, mely megmutatja a különbséget a vádló s a vádlott között.

– Csupán egyszer, a midőn önnek a szerződését Scaramellivel kellett előkeresnem iróasztalából.

– Most vissza fogunk menni Komáromba, mondá Timár; a lisztüzlet rendben van; a lengő áru sorsáról be kell várnunk a tudósítást, s az nem jön meg a télnél hamarább.

– Vagy talán jobb szeretne ön egy utazást tenni Schweizba, Olaszországba? Ahhoz ez az idő legkedvezőbb.

– Nem, Mihály; elég sokáig voltunk egymástól távol; most már maradjunk együtt.

Mihálynak nem volt bátorsága egy hizelgő szót mondani Timéának. Még hazudni is!

Pedig mennyit kellett előtte hazudnia! Reggeltől estig. Még maga a hallgatás is hazugság volt tőle, mikor Timéával szemközt állt.

Az ebédhez két vendég is volt hivatalos: a tiszttartó és a nagytiszteletű esperes úr.

Az esperes úr régen kikérte magának azt a szerencsét, hogy a mint Levetinczy úr megérkezik, őt rögtön értesítsék róla, hogy tiszteletét tehesse nála. Sietett a kastélyba -44- az értesítés vétele után. Az érdemrendje is fel volt tűzve a mellére.

A mint belépett, azonnal rágyujtott egy ünnepélyes szónoklatra, melynek folyamában felmagasztalá Timárt, mint az egész környék jóltevőjét. Megtette őt Noénak, ki a bárkát építteté, Józsefnek, ki a népet az éhhaláltól megmenté, és Mózesnek, ki mannát imádkozott le az égből; elmondá, hogy ez a lisztüzlet, a mit ő ily nagyban megindított, nagyobbszerű vállalat mindennél, a mi valaha Európából kiindult. Éljen a lánglisztből keletkezett lángész!

Timárnak meg kellett köszönnie az üdvözletet. Nagyon akadozva beszélt és sületlenségeket. Valami úgy csiklandá belül, hogy nevessen fel hangosan s mondja ezt a felköszöntő úrnak: «Hahaha! hiszen nem azért jöttem én erre az ötletre, hogy titeket boldoggá tegyelek, hanem hogy egy ostoba ficzkót eltávolítsak egy szép kis leány mellől, s ha e bolondságból valami okos dolog lett, ez ennek az asszonynak az érdeme itt mellettem. Nevessünk egy nagyot!»

Az ebéd fölött aztán megjött a jó kedv. Az esperes úr és a tiszttartó egyformán szerette a jó bort. Az esperes úr kalugyer volt, özvegy pópa, hanem azért szerette a szépet s nem volt fukar a bókokban Timéa és Athalie iránt, e miatt az élczes tiszttartó gúnynyilainak téve ki magát czéltáblául.

A két jókedvű öreg úr élczelése, adomázása megnevetteté Timárt is; de mindannyiszor, midőn Timéa jéghideg arczára tévedt tekintete, félbeszakadt ajkán a kaczaj.

Bealkonyodott, mire az ebédnek vége volt; a két öreg úr csintalan czélzással sürgeté egymást, hogy ideje lesz már elmenni: a férj most érkezett meg hosszú útról, a feleség fiatal, vajmi sok beszélni valójuk lehet egymással.

– Bizony jól teszik már, ha elmennek! sugá Athalie Timárnak; Timéának esténkint olyan erős főfájása szokott -45- lenni, hogy féléjszakán át nem alhatik bele. Nézze ön, milyen halavány.

– Ne higyjen ön neki. A mióta Levetinczen vagyunk, borzasztó főfájásai vannak. Idegbaj. A feszült agymunkától van, meg az itteni rossz levegőtől. A minap már ősz hajszálakat találtam a fején. Hanem ő tagadja a baját, míg össze nem roskad, s akkor sem panaszkodik senkinek.

És nem volt bátorsága azt mondani nejének: «ha szenvedsz, engedd, hogy ott háljak szobádban, hogy melletted legyek, hogy ápolhassalak!»

Nem, nem! Attól félt, hogy álmában ezt a nevet találja kimondani: «Noémi!» s azt meghallja az a nő, ki fél éjszakán át nem alszik eltagadott gyötrelmek miatt.

Postakocsival utaztak. Első nap Mihály benn ült a két hölgygyel szemközt a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már aratva, csak a tengeri zöldült még, meg az éktelen hosszú nádasok. Az egész úton senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket.

Délután már nem tudta kiállni Timár neje néma tekintetét, ezt a titokrejtő, semmit el nem áruló arczot; azt mondta: dohányozni akar, s kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt.

Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalietól a rossz utak, a rekkenő hőség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti kellemetlenségek leczkéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek, az ágyak kényelmetlenek, a bor eczetes, a víz szemetes, az emberarczok ijesztők, ő az egész úton halálos beteg, émelyeg, láza van, a feje -46- majd szétszakad; hát még Timéának mit kell szenvednie, a ki olyan ideges?

Ezt az egész uton kellett Timárnak hallani. De Timéától nem hallott egy panaszhangot.

Mikor hazaértek Komáromba, Zófi asszony azzal fogadta őket, hogy ő már megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg; inkább nagyon jó dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni.

Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy pokol, vagy mennyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a hallgató arcz márványhidegsége alatt.

Mikor nejét szobájába kisérte, Timéa átadá neki iróasztala fiókjának kulcsát.

Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy szerződést kikeressen iratai közül.

Az iróasztal egy régi művű butordarab volt, melynek felső részét egy gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, a mit fel lehetett tolni, s ez alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a szerződések, a kisebbekben az értékpapirok és ékszerek. Az egész szekrény mahagoni színre festett vasból készült, s zárának volt egy titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is, balra is lehetett benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely ponton kell a nyitást félbehagyni? Timéának meg volt magyarázva ez a fogás: ő tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt mesterség kinyitni.

Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok a drágaságok álltak, miket nem volt tanácsos piaczra vinni. Ilyen ékszereknek ismerőik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai, tanítványai vannak, a kik ráismernek a rendkivüliségekre: ez a kő, ez a camæa erről a helyről való! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál hozzá? Azt a «megszerzőnek» csak a harmadik ivadéka veheti elő, a kinek mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá. -47-

Ha Timéa kiváncsi volt e fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a gyémántos ékszerre, melybe az ő arczához annyira hasonló kép van foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent.

Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy jutott hozzá, az nem volt igaz út. S e homályos, talán bűnös út vezette őt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a nagylelkűt, azzal szemközt, a kit megfosztott.

Talán még rosszabbat is fog gondolni a valónál. Atyjának titokszerű halála, rejtélyes eltemetése még azt a gyanut is költhetik lelkében, hogy itt is Timár keze működött.

És ha ily tudattal, ily gyanúval töltötte el lelkét, akkor mit jelent az az önfeláldozó hűség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hitelére, becsületére, a mit Timéa tanusít? Egy fenkölt léleknek mély megvetését egy porban csuszó ember irányában, kinek nevét viseli, a kinek kezére esküdött, s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke!

– Kedves Timéa! szólt Mihály neje mellé leülve. Én e hosszú idő alatt Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön később. Mikor Scutariban voltam, egy örmény ékszerész egy gyémántos foglalványú arczképpel kinált meg engem, mely nagyon hasonlít önhöz; én ezt az ékszert megszereztem és elhoztam önnek.

Ha Timéa arcza ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségben marad, ha feddő sötét szemei szárazan villannak az ékszerről a férj arczára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: «te nem vetted az ékszert Scutariban, -48- itt hever az fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki tudja, hol jártál; ki tudja, mely sötétség vesz téged körül?»

A mint Timéa meglátta azt az arczképet, egyszerre átváltozott az arcza. Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arczképhez s azt hévvel szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könynyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arcza elkezdett élni! Mihály meg volt mentve.

Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni.

Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult, soha sem hallotta ő azt Timéától.

Ez pedig, a mint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek futott oda hozzá, és sírással, kaczagással vegyült hangon mondá neki:

És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá:

És Timárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja.

Most már rablás volna ez ajkról a csók. A «senki szigetén» történtek után.

Visszament szobájába s mindazon rejtett ékszereket, a mik még fiókjában voltak, előszedte.

(Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor kezében volt a kulcs, mely minden rejteket feltárt előtte, nem kutatott azokban; nem keresett fel mást, mint az iratot, melyre szüksége volt!) -49-

Aztán mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet Levetinczre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez.

– Még nem mondtam el mindent! szólt Timéához. Ugyanott, a hol ez arczképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megszereztem azokat az ön számára. Fogadja el tőlem.

És ezzel egyenkint ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat, miknek villogó halmaza egészen elborítá a himzett köténykét. Ezeregyéjszakai tündérajándék volt az.

Athalie az irigységtől sápadtan állt ott, boszuállásra szorított öklökkel. (Mindez az övé lehetett volna tán!) Timéa pedig elkomorult; arcza ismét márványhideg lett, egykedvűen tekintett az ölébe halmozott drágakövekre: gyémántok, rubintok tüze nem melegítette azt fel! -50-

NOÉMI.

EGY ÚJ VENDÉG.

A hosszú télszakot ismét az üzleti ügyek töltötték be. Legalább a gazdag üzérek úgy nevezik azt egymás között, hogy üzleti ügy.

Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. A ki egyszer milliók ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárus-boltba megy újévi ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két szivet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, a ki otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád; a másikat pedig a másik nőét, a ki tánczol vagy énekel, de mindenesetre pompás hotelt, uri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a theát s kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság kitünő kedvvel fogyasztja a pezsgőt s hol a jó Timárt mindenki azzal fakgatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?

A jó Timár elpiruló arczczal fogadja e czélzásokat, a min aztán mindenki kaczag. Oh dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek! mond az egyik milliomos -51- komoly arczczal. És méltán, mond a másik, oly szép és szellemdús neje van, a milyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem- és csipkefogyasztó szép állat a földön? Némelyek aztán összesugnak s tovább adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, a kiknek a szive hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele kisérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak. Érzéketlen marad.

– Példánya a hű férjeknek! kiáltják róla magasztalói. Élhetetlen ember! dörmögik ócsárlói.

Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla gondolkozni. És mindabból, a mit róla gondol, senkinek egy szót el nem mondhatni.

Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik? Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, épen ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi főfájása elmult, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvenczét, a kis fehér cziczát meglátja, szinte megszólítja: ah Narcziszsza, hol hagytad asszonyodat?

Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, a ki nem csak Timéát kisérte figyelemmel; hanem őt is.

Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, a mióta visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek feltünik, hogy milyen jó szinben van. Ennek valami titkának kell lenni. És Athalie nem türheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál. Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, a hogy ő akarná? -52-

Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a tengeren túlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett, és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a jó hirnevet Délamerikában, hogy most még a benntermelt lisztet is magyar liszt czége alatt árulják. A braziliai osztrák consul is sietett e fontos vívmányról értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy igen fontos kiviteli czikkel gyarapodott. Ennek a következtetése megint az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi czimet, és egyuttal a szent István-rend kis keresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati téren hazájának tett szolgálatokért.

Hogy nevetett az a gunyolódó dæmon ott belül, mikor az érdemkeresztet mellére akaszták s «nagyságos úr»-nak szólíták: «te ezt két asszonynak köszönheted: Noéminek és Timéának!»

No de mindegy! a bibort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor kedvesének kis kutyája megette a biborcsigát s azzal veresre festette az állát, azért mégis világhirű árúczikk lett a bibor.

Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat. Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.

Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, czéhek, magistratus, presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes alázatossággal.

Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is, mint a hajós-czéh szónoka. Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány volt rajta, azon három sor diónagyságú csiga-alakú ezüstgomb, s egyik vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüst láncz verte mellét, melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Cæsar mellképét verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagjai is mind hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A felköszöntőket -53- szokás szerint ottmarasztották ebédre is. Fabula uramat is e nagy megtiszteltetés érte.

Fabula uram igen őszinte, egyeneslelkű ember volt. A mint a bor feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta, mint kisasszonyt, sohase hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S ime, milyen csodálatos az isteni gondviselés s milyen véges az emberi elme! Hogy jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, a kik a véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az égből, egy kis angyalka képében!

Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, a mitől az ember mindent kibeszél, a mit elgondolt: akkor ő egy cseppet se igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.

Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kivánságot, még gyakorlati tanácsokat is óhajtott hozzá adni.

– Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapaczirozza magát. Az nem ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép finom feleséget. Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában? Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni. Azért is van igaz láttatja mindennek, a mit megindít. Már ki jött volna arra a gondolatra, hogy Braziliába lisztet küldjön Magyarországból? Én bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld tulsó oldalára; hiszen -54- mind csiriz lesz abból odáig; a holott pedig erdőszámra terem a kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, a minek az ember maga lát utána!

De ez már olyan önkénytelen ironia volt Mihály számára, hogy nem hagyhatta szó nélkül.

– Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert bizonynyal ő látott az egész üzlet után.

– Megtisztelem és elismerem ő nagysága méltó virtusait, mondá János, de már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, a mit tudok. Én tudom jól, hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron az alatt, a míg nem láttuk.

Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilalt az ijedtség. Tudná ez az ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!

János félszemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara szélén át.

– Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a nagyságos úr? Eláruljam?

Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak szegődve arczához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.

– Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! kiálta Fabula János, letéve a poharat az asztalra. Megszökött a nagyságos úr tőlünk, nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült s átkelt – Braziliába! – Igen is; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben. Azért megy a dolog olyan jól.

– Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak fekete kávét.

– De úgy van az, a hogy én mondom! erősködék -55- János; tudom én, a mit tudok. Kitaláltam én ezt, akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr megjárta Braziliát, háromezer mértföldet tett a tengeren. Hány tengeri vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harczolt? azt csak az Isten tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom. Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos, urat, már most büntesse meg a dezentort, és máskor ne engedje neki, hogy akkora vargabetüt tegyen az átlanti oceánuson.

Timár a két nő arczára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedtséget és bámulatot tanusíták, Athalie arcza a boszus elizetlenedést árulá el. Ezek ép úgy elhitték Fabula uram meséjét, mint a hogy ő maga szentül hitte azt, és fejét merte volna rátenni, hogy igaz.

Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, a kiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, a miket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószinűség vonalára emel.

Már ezentulra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltünésre; s ha ez elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű ámításokkal áll majd elő, miknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget takarnak el: nem akarja Timéát busítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába átrándulás.

A mesét lehetett olyan valószinűvé tenni, hogy még Athalie is higyjen benne.

Ez a nő ismerte a női szivet. Tudta jól, hogy Timéa mit -56- érez, mivel küzd ott belül? És folyton figyelte e lélekharcz fejlődéseit. A nő ezzel a fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, a ki miatt a szive fáj, olyan helyre, a hol egy rokonszenves alak sincs körülötte, a hol nincs minek örülni, a hol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára. Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.

Ha a nő képes erre, hogy ne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább illik-e ahhoz, hogy fájó szivével ő is egy másik pusztára menjen, a tengerre, s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindezt, a mi lelkének meleget ád?

Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy épen a férfi volt az, ki szive halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor itthon nincs, akkor boldog.

Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király borbélyának nádja.

Athaliet a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon évődött.

Timár és Timéa otthon és a világ előtt példányai voltak a boldog házastársaknak.

Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát és Timéa felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.

Vajjon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, a kiknél abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak s azokat elfogadják! Vagy vannak emberek a világon, a kik tudnak nem szeretni, s mégis boldogok lenni? -57-

No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az üzlet emberének mindig ezen jár az esze.

Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, a hol idegbántalmai enyhülni fognak.

Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét átmegy Dél-Amerikába s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani, hogy Egyptomban vagy Oroszországban volt. Ő pedig sietett le az Aldunára.

A mint a nyárfák himvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját fogva tartá.

Meg sem pihent Levetinczen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan általános utasításokat, a mik felől azok tehettek, a mit akartak. Éjszakára lement Golováczra, hol érdemrenddiszítette esperesje lakott; ahhoz szállásolta be magát.

Késő este érkezett meg az esperes lakához; a konyhán keresztül ment be hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak sütött-főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két teriték volt föltéve az asztalra.

A tisztelendő úr nagyon barátságosan fogadta uri vendégét s sietett neki legelőször is az érdemrendéhez gratulálni; azután engedelmet kért tőle, hogy kinézhessen a konyhába s érdemes vendége kedveért intézkedéseket tehessen. -58-

– Ej, ej, ej, ej, ej! mondá a kalugyer, megfenyegetve ujjával vendégét. Ne légy hát olyan gonosz ember.

A házigazda megtette intézkedéseit, visszajött; hozott jóféle szerémi bort vendégének s addig is, míg a vacsora elkészül, biztatta a kvaterkázásra.

De csak minden kvaterkánál újból megfenyegette őt az ujjával, mintha valami arczáról leolvasott gondolatáért feddené meg.

– Hej, hej, hej; ilyen rossz a világ! Mindjárt mindenért szót tesznek. Pedig hát az ember nem tuskó, nem kődarab, nem kapubálvány.

De a házi gazda csak egyre csóválta a fejét; s mentül többet ivott, pedig a jó vacsora közben nagyon sokat ivott, annál beszédesebb lett.

A jó izletes vacsorát a csinos fiatal hölgy hordogatá fel s valahányszor Timár rápillantott, a házi gazda mindannyiszor megfenyegeté és azt mondá, hogy rossz a világ.

– Pedig hát mutassa meg énnekem valaki a bibliából, hogy a rossz világnak igaza van.

– Nem volt-e Ábrahám a legkegyesebb és tiszteletreméltóbb patriarcha a világon? Nem volt-e az ő Sárájának hűséges férje? No mondd! És mégis ismerjük Hágár történetét, ugy-e bár? No már pedig csak Ábrahám szent ember volt.

– Vagy vegyük Jákob patriarchát. Először elveszi Leát, akkor beleszeret Rachelbe, azt is feleségül veszi s kinek jutott valaha eszébe őt bigamiáért beperelni? – Menjünk tovább! Lássuk szent Dávid királyt. Hány felesége volt -59- neki? Hat. Mind egyszerre. Az sem volt neki elég; elválasztotta Mikhált Paltieltől, még azt is elvette; beleszeretett Bethsabéba, a kinek már férje volt, Uriás, ezt megölette, az asszonyt elvette! s mind succedált neki! Pedig hát százötven zsoltáron keresztül énekli, hogy ő milyen szent ember! Hát még bölcs Salamon! Az meg épen négyszáz feleséget tartott. Hát aztán ki kivánhatja azt, hogy valaki bölcsebb legyen bölcs Salamonnál, és szentebb legyen szent Dávidnál?

A jószivű kalugyer épen nem sejtette azt, hogy ő most útleveleket oszt vendégének, a mikkel az – átuszhatja a Dunát.

Minden gondolatja el volt telve a viszonttalálkozás képzelmeivel. Égő vágyak üldözték ébren és álmában.

Alig várta, hogy megvirradjon, felkelt már szürkületkor, fegyverét, vadásztáskáját vállára vetette, nem várta meg, míg vendégszerető gazdája felébred; elhagyta a paplakot bucsuzatlanul s sietett a dunaparti pagony felé.

Az nagyon jó munka a Dunától, hogy ezt a pagonyt úgy szélesíti évről-évre, messze hagyva régi partját; mert ez által az elhagyott parttal együtt a huszonöt év előtt odaépített határőrkunyhók is hátul maradtak. Az olyan ember, a ki útlevél nélkül akar a Dunán átkelni, az új ligetben barátságos neutralis államra talál.

Timár előre küldé új sandolinját az ismerős halászkunyhóig, a hová gyalog szokott leballagni; ott megtalálta azt s aztán mint szoká, egyedül megindult a nádas felé.

A sandolin, mint a viza, úgy sikamlott a víz fölött, s ha oly gyorsan röpült, az nem a sandolin hibája volt.

Aprilban járt az idő, tavasz volt már, a fák zöldültek, virágoztak az osztrovai szigeten. Annál jobban megdöbbenté Mihályt az a látvány, mely az osztrovai szigeten túl közeledett felé. A senki szigete úgy tetszett, mintha nem volna zöld; mintha le volna égve. -60-

Mentül jobban közeledett felé, annál világosabban láthatta. A sziget északi oldalán rőt barna volt minden fa.

A sandolin sietve nyomult a nádason keresztül; mikor a parthoz ért, akkor világosan látta Mihály, hogy ott egy egész hosszú facsoport ki van száradva. A diófák azok; épen Teréza asszony kedvenczei. Egytől egyig kiszáradva mind.

Mihályt lehangolta e látvány. Tavaly ilyenkor virágzó erdő, rózsaberek fogadta itten, most egy kiszáradt erdő. Ez baljósjel!

Megindult a sziget belseje felé s várta az üdvözlő kutyaugatást. Semmi nesz nem volt.

Aggó kedélylyel bandukolt előre. Az utak el voltak hanyagolva, tele őszi hullott lombbal, s úgy tetszett, mintha madár sem szólna már a szigeten.

Mikor a kunyhó közelébe érkezett, szorongó érzés fogta el szivét. Mi történt az itt lakókkal? ő felőle történhetett velük akármi. Meg is halhattak, temetetlen is maradhattak; neki félévig másutt volt dolga: országos ügyeket végezni, szép feleséggel ragyogni, pénzt halmozni. A szigetlakókat őrizte addig az ég, ha tetszett őriznie.

A mint a tornácz alá lépett, kinyilt az ajtó, s kijött rajta Teréza asszony.

Első tekintete komor volt, ijedtség látszott rajta, azután valami keserű mosoly jelent meg arczán.

– Ah! megérkezett ön már? mondá Mihálynak és eléje sietett kezét megszorítani. S még azután ő kérdezé, hogy miért hozza magával ezt a komor arczot?

– Olyan rosszul esett, mikor azokat a kiszáradt diófákat megláttam! szólt Mihály, hogy komorságát igazolja.

– A tavalyi nyári árvíz ölte ki őket, felelt Teréza: a diófa attól elvész.

Teréza mosolygott, sóhajtott és ismét mosolygott. Aztán Mihály vállára tette kezét s azt mondá neki:

– Egy szegény csempésznek a felesége itt betegedett le nálunk. A nő meghalt, a gyermek itt maradt. Ez a harmadik.

A szoba hátuljában volt egy vesszőből font bölcső, a mellett ült az egyik oldalon Almira, a másikon Noémi. Noémi ringatta a bölcsőt és megvárta, hogy Timár odasiessen.

A bölcsőben feküdt a kis gyermek; két arcza oly piros, hogy cseresnyeajkait középen összecsücsöríti; alszik, de csak félig behunyt szemmel, két kis kezét arczához emelve.

Mihály mint megbűvölt, állt meg a bölcső előtt. Noémira tekintett; talányoldás volt nézésében, s a talány Noémi arcza volt. Valami édes boldogság, valami mennyei öröm látszott ez arczon felmagasztalva egymással kibékült szeméremtől és szerelemtől. Mosolygott és lesüté szemeit.

– Nos, nem haragszik ön érte, hogy a szegény csempésznő árváját felfogadtuk? Az Isten küldte őt nekünk.

Hogy haragszik-e érte? De leveté magát a földre; oda térdelt a bölcső mellé; átkarolta azt mind a két karjával s bölcsőstül együtt szorítá magához a benne lakót s elkezdett hevesen sirni, zokogni, a hogy csak egy férfi könye omolhat, a ki egy tengerét tartogatta szivében a fájdalomnak, s az most egyszerre gátját törte! És a hol érte, összecsókolá az égküldte jövevényt; kis kezeit, kis lábait; ruhácskája szegleteit, két piros orczáját. A gyermek angyaltorzképeket csinált a csókok miatt, de nem akart fölébredni; egyszer aztán mégis felnyitá szemeit, nagy kék szemeit, s akkor egy perczig odabámult a férfi -62- szemei közé, mintha azt mondaná: «hogy kérdez tőlem ez ember valamit!» aztán egyet kaczagott, nagyot kiáltva; tán azt mondá: «ugyan mit kérded azt?» s aztán megint lehunyta szemeit s aludt tovább és mosolygott tovább, és nem bánta a zápor csókokat arczán.

Mihály a térdein csúszott oda hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a kezét szorítá ajkához és arczát odanyugtatá ölébe és hallgatott.

Mikor aztán fölébredt a kis lélek, elkezdett a maga nyelvén beszélni. Bíz azt sírásnak nevezik. Szerencse, hogy vannak, a kik megértik azt a beszédet is.

Akkor aztán azt mondta Noémi Mihálynak, hogy most már menjen ki a szobából, mert neki nem szabad megtudnia, hogy a szegény csempésznő árvája mivel él?

Mihály kiment a ház elé. Egész lelke el volt kábulva a mámortól. Egy új csillagzatban képzelte magát, a honnan az ember, mint egy idegen világgömböt, látja maga alatt az elhagyott földet.

Mindaz, a mije ezen a földgömbön volt, ott van már elhagyva, s nem is érzi már a szédületet, mely őt oda visszavonja.

Az az egész kör, melyben eddig életpályája forgott, ki van ütve a sarkából; más központ ragadta azt magához.

Új czél, új élet áll előtte; – csak azt az egyet nem tudja, hogy lehetne a régi világból kihalni? Egy más világba átjutni, mielőtt ezt az élő földet elhagyta volna; egyszerre két külön planetán lakni, feljárni a földről az égbe, s az égből visszajárni a földre, ott angyalokkal édelegni, -63- emitt pénzt számlálni. Ah! ez nem emberi idegek számára való feladat.

A kis gyermeket nem hiába nevezik angyalkának. «Angelosz» eredetiben azt teszi, hogy «küldött». Egy más világ küldötte az. Egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarczból, gyermekszemből azokra, a kikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, a mely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanult az ajk; ez a sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.

Oh! mennyi hosszú órán át elbámulta e kék szivárványokat Mihály, mikor a gyermeket a fűbe leterített kecskebőrre lefektetve, maga is odaheveredett mellé s nézte annak első játékait, leszakított neki egy-egy virágot, a mi után esengett: «nesze: virág!» s aztán volt dolga, míg visszakönyöröghette tőle; mert a gyermek mindent a szájába akar tenni, a mit megszeret. És találgatta az első szótagokat, a miket az új ember ajka kimond, mit jelentenek azok? És hagyta neki a bajuszát tépni. És dalolta neki a dajkaéneket, mikor elaltatá.

Ennek az érzelemnek nem voltak vágyai, csak boldogsága. A szenvedély hevét valami édes hűs nyugalom váltotta fel. Olyan az, mint a láz után a meggyógyulás gyönyörérzete.

Maga Noémi is egészen megváltozott, mióta legutóbb látta. Más kifejezése volt arczán a gyöngédségnek, a vonzalomnak; valami türelmes szelidség volt kedélyében, a mit nem lehet sem eltanulni, sem eltagadni; valami méltóság, mely a szemérmes tartózkodással párosul s a nőt mint egy tiszteletet parancsoló bűvkör sugározza körül.

Timár nem tudott betelni örömével. Napok kellettek neki hozzá, míg elhitte, hogy ez nem álom. Hogy ez a kis -64- kunyhó, félig fából, félig sárból, és benne az a mosolygó nő azzal a gagyogó angyalkával ölében, mind valóság és nem álom!

«Mit adhatsz te ennek a gyermeknek? – Sok pénzt? – A pénzt itt nem ismerik. – Nagy földeket, uradalmakat? – Ehhez a szigethez semmi földet nem toldhatsz hozzá. – Elviszed magaddal, nagy urat, nevezetes embert fogsz belőle neveltetni? – De nem adják oda ezek a nők. – Őket is elviszed magaddal? – Ha mennének, sem tehetnéd. – Hisz akkor megtudnák, hogy ki vagy? s megvetnének érte. – Ezek csak itt lehetnek boldogok; ez a gyermek csak itt járhat fölemelt fővel, a hol senki sem kérdi a nevét.

A nők egy nevet adtak neki: Adeodat (Istenadta), több neve nincs. Hát te mit adsz neki?

Egy nap, mikor így töprengve járt czéltalan bolyongással a szigeten, bozóton, vadvirágon keresztül gázolva, egyszer egy olyan helyre jutott, a hol a targally recsegett léptei alatt. Körülnézett. A kiszáradt diófák szomorú erdejében találta magát. A szép nemes szálfák meg voltak halva, s a tavasz egyetlen lombot nem hozott ágaikra; azok száraz hulladékkal lepték el a földet.

– Teréza, meg vannak-e még az ácsszerszámok, a miket a házépítésnél használtatok?

– Add elő. Egyet gondoltam. Kivágom a kiszáradt diófákat és azokból építek egy szép házat Dódi számára.

Teréza bámulva csapta össze kezeit; Noémi pedig azzal felelt, hogy összecsókolta a kis Dódi arczát, mintha mondaná neki: «hallod ezt?» -65-

Mihály Teréza arczán a bámulat kifejezését csendes kétkedésnek magyarázta.

– Igen, igen! erősíté szavait; magam egyes-egyedül fogom ezt a házat felépíteni, senki segítsége nélkül; a hogy a székelyek, az oláhok építenek szép tölgyfákból olyan házakat, mint egy skatulya; a miénk diófából lesz; fejedelmi kastély; az utolsó szeget is magam fogom készíteni, s az lesz majd a Dódi háza, ha megnő.

– Jól van, Mihály, jól van; hiszen én is próbáltam kunyhót rakni egyedül, mint a fecske. Magam vertem össze a falat sárból; magam tetőztem be náddal; hanem már az ácsmunka nem egy embernek való: tudja, hogy az öreg fűrésznek két nyele van; azzal ön egymaga nem tud bánni.

– Hát nem vagyunk-e hozzá ketten? kiálta fel hévvel Noémi. Hát nem segíthetek-e én neki? Azt hiszitek, hogy nekem nincs erős karom?

S azzal feltürte inge ujját egész vállig, hogy karjával eldicsekedhessék. Szép, gömbölyű Diána-kar volt az, domboru, idegteljes izmokkal.

Mihály végigcsókolta azt vállától körme hegyéig, s aztán azt mondta, hogy «jó lesz».

– Oh! mi együtt fogunk dolgozni, mondá Noémi, kinek eleven képzelme egyszerre megragadta a Mihálytól adott eszmét. Noémi lelkében Mihály gondolatja egyszerre megfogamzott. Kimegyünk majd együtt az erdőre; a kis Dódinak csinálunk függő ágyat egy faágra; egész nap fogunk dolgozni, te anyám kihozod utánunk szilkében az ebédet s ott eszünk a faragott fára leülve egy szilkéből. Milyen jól fog az esni!

Mihály rögtön vette a fejszét s ment ki a diósba s hozzákezdett a munkához. Mire egy diófát ledöntött s azt az ágaitól letisztogatta, csupa hólyag lett tőle a tenyere. Noémi azzal vigasztalta, hogy az asszonyoknak soha sem törik fel a tenyerük. -66-

A mint aztán három fa le volt vágva, hogy egyiket a más kettőre lehetett tenni, akkor már szüksége volt Noémi segítségére. Noémi nem vette tréfára, a mit igért. Hozzá látott a nehéz dologhoz; karcsú termetében el nem pazarolt erő volt és kitartó szívósság. A nagy fűrészt olyan ügyesen tartotta, mintha tanították volna rá.

Mihály megérte hát, hogy megtanulja, mi sorsa van a favágónak és a favágónénak, a kik korán reggeltől egymásnak segítenek a fát fürészelni, s mikor a nap delel, akkor kihozzák számukra a szilkében az ételt; a fatörzsre egymás mellé telepednek, a drága jó bablevest az utolsó cseppig elköltik; egy közös korsóból jó friss vizet isznak utána, aztán egy órai pihenést engednek maguknak; a favágóné letelepedik a puha forgácshalomra, a favágó végigheveredik a földön, a favágóné letakarja a férj arczát kötényével, hogy a legyek ne háborgassák, a míg alszik, s addig ölébe veszi a kis gyermeket s mindenféle csodadolgot elkövet vele, a mivel kieszközli nála, hogy ne sirjon addig, míg a favágó szunnyad…

S este együtt mennek haza; a favágó viszi a vállán a szerszámjait, a favágóné viszi a gyermeket az ölében haza. Otthon már lobog a tűz a konyhában, a rántásszag messziről üdvözli őket. A gyermeket lefektetik, a napszámosné előkeresi a favágó pipáját, tüzet is hoz rá a konyhából; mikor a gőzölgő tálat behozzák, mellé ülnek, fenekéig iparkodnak, hogy jó idő legyen holnap, s aztán elbeszélik egymásnak, hogy mit csinált ma egész nap a gyerek.

Mihály bejött lassankint a diófagerendák kifaragásába. Jól szolgált kezében az ácsszekercze.

– Ugyan Mihály, kérdé egyszer, mondd meg nekem, nem voltál te valamikor ácslegény?

– S ugyan mondd meg, hogyan lett belőled ilyen nagy -67- úr, hogy nyaratszaka elmaradhatsz a munkádtól s úgy töltöd az időt másutt? Mert most magad ura vagy, ugy-e? Nem parancsol veled senki?

– Majd elmesélem azt neked egyszer! mondá rá Mihály. De nem mesélte el neki aztán, hogy mi módon lett ő belőle olyan nagy úr, hogy itt most fát fűrészelhet hétszámra?

Mesélt Noéminak tapasztalatteljes utazásairól szerteszét a világban; odáig nem ment a mesemondásban soha, hogy saját magáról beszélt volna neki valamit. Elütötte a sürgetőbb kiváncsiságot azzal, hogy a dologhoz látott, s ha egyszer lefeküdt, akkor nem lehetett őt kikérdezni, a hogy asszonyszokás, a menekülni nem tudót ilyenkor kérdőre vonni. Szerencsére a férfinak is adott a gondviselés ez ellen védelmet, azt, hogy ha lefeküdt, elalszik, s nem hagyja magát kivallatni.

Timár a hosszú idő alatt, a mit a névtelen szigeten töltött, lassankint rájött, hogy az még sincsen annyira elrejtve az emberek elől, hogy senki se tudna róla.

Egy egész osztálya a társadalomnak ismeri annak létezését; de az nem fedezi azt fel a világnak.

Melynek határainál elszakadnak a társadalom törvényeinek, az egyház rendszabályainak fonalai.

Lakhelyük a két országnak egymástól elzárt határa, Magyarország és Szerbia végvidékei. Kedvező tér. Egy szabályozatlan ősfolyam, bozótos szigeteivel, annak a két partja nagy messzeségben ős rengeteggel szegélyezve, melynek törzsei a folyam medrébe düledeznek. Szabad átjárás, csinált országút csak nagy távolban egymástól; a falvak messze elszórva, semmi nagy város a közelben. A felszinen katonai fegyelem, a fenekén ős szabadság. A lakosság feladata érthetetlen; egy intézmény, melynek indoka századok óta elmult: a határ őrzése, ki ellen? az ellenség, a török rég messze tünt már onnan. Most aztán -68- csak a határvámnak szolgál még a fegyver. Azért aztán a csempészet valódi polgári életmódot képez. Van saját rendszere, iskolája, titkos kormánya: állam az államon kívül.

Timárt gyakran meglepé, hogy egy-egy csónakot, dereglyét talált a sziget fűzfabokrai menedékében kikötve, a mit senki sem őrzött. Ha fél nap mulva visszakerült arra a helyre, a jármű már nem volt ott. Máskor egész málha csomagokra bukkant a rekettye között; azok is eltüntek, mire más izben oda visszatévedt. De mindazok a rejtélyes emberek, a kik e szigetet pihenőül választották, szándékosan kerülni látszottak a kunyhó környékét. Jöttek és mentek, a nélkül, hogy ösvényt tapostak volna a fűben.

De voltak mégis bizonyos esetek, a mikor ellátogattak a kunyhóhoz. Olyankor egyenesen Terézát keresték.

Mikor Almira jelt adott, hogy idegen közelít, olyankor Timár félbehagyta a munkát, sietett a kunyhóhoz, bevonult a belső szobába: idegennek nem volt szabad őt meglátni. Szakállt növelt ugyan, mi arczát elváltoztatá, de mégis jöhetett volna valaki, ki őt már látta a világban.

A társadalom vademberei olyankor látogatták meg Terézát, mikor valami bajuk volt.

Ezek az emberek gyakran járnak olyan helyeken, a hol sebeket lehet kapni: gonosz, mély, fegyverejtette sebeket. Azokkal nem mehetnek az ezredorvosokhoz, mert vallatás lenne a vége. A sziget asszonya pedig ért azokhoz a szerekhez, a mik sebeket gyógyítanak, össze tudja illeszteni a törött csontokat, a tátongó sebeket, s ad rájuk hegesztő írt. Azon a vidéken, kivált a török oldalon nagyon uralkodnak a rosszindulatú fekélyek, pokolvarok; azokat Teréza egyszerű füvekkel tudja orvosolni, miknek titkát a szükség fedezte fel előtte. Ezért felkeresik gyakran a szenvedők s megőrzik titkait, mert tudják, hogy a tábororvos, gyógyszerész a kuruzslókat üldözni szereti. -69-

A társadalom vadembereinek gyakran peres ügyeik is vannak egymással. Azzal ők nem mehetnek a biróhoz. Tudják jól, hogy ott vádlót vádlottal kalodába tennék. Eljönnek peres ügyeikkel a sziget bölcs asszonyához, előadják neki az ügyöket: s a mit az mond benne, az rájuk nézve itélet, abban megnyugosznak. Legtöbbször vérboszu a perpatvar tárgya. Teréza ki tudja békíteni a dühöngő pártfeleket, s azok megtartják a kezébe letett békeszövetséget.

Néha egy-egy marczona alak vetődik kunyhójába, emberarczkerülő vad tekintettel. Bűnös, kit lelki mardosás üldöz, de a ki retteg papjához menni lelki malasztért, mert fél a pokoltól s fél a börtöntől. A sziget asszonya azt is meg tudja gyógyítani. Ád szivére olyan hűsítő balzsamot, az istenirgalom gyógyító tudatát, hogy kibékíti őt önmagával.

Néha jön küszöbére üldözött, kifáradt ember, szomjtól, éhségtől tikkadtan: ő nem kérdi tőle, honnan jön, hová megy? Jól tartja, pihenten, üdülten odább bocsátja, eleséggel megrakva iszákját.

Sok ember ismeri őt, a kinek hitvallása a hallgatás, s nincs az a titkos szövetség, mely erősebben fűzné mesteréhez a tanítványokat, mint ezeket ő hozzá.

Azt is tudja mindenki, hogy pénzt nem talál nála, még a kapzsiságnak sincs oka rá, hogy ellensége legyen.

Timár meggyőződött róla, hogy olyan helyre jutott, mely körül századoknak kell lejárni, új eszméket ültető munkáikkal, a míg annak és a rajta lakóknak története bele lesz vonva abba a nagy chaosba, a minek világ a neve.

Ő folytathatta faragó munkáját, nem tartva attól, hogy egyszer megtudja valaki odakünn, hogy Levetinczy Timár Mihály, a királyi tanácsos, a földesur, a milliómos űzér ácsmunkával kontárkodik valami ismeretlen szigeten, s mikor nagy munkájában pihenést tart, akkor meg tollkését veszi elő, hogy fűzvesszőből ernyőt faragjon egy -70- kis féreg számára, egy árva gyermek számára, a kinek se apja, se anyja, még csak igazi neve sincsen.

S micsoda örömei vannak itten! hogy lesi el a legelső szót, a mit a gyermek megtanul kimondani. Mint illesztgeti hozzá a parányi ember kicsi kis ügyetlen ajkait, hogy ezt a szót eltalálja:

Azt gondolja, hogy ennek úgy kell lenni. Hogy ez az ember, a ki ő rá úgy mosolyog, nem is lehet más.

Mit tud ő arról, hogy ő egy szegény csempésznek fia, szegény árva, kinek apja, anyja meghalt?

Azután kezdi a gyermek az életet megismerni a szomorúbb oldaláról is. Kezdődnek a gyermekszenvedések. Mikor a foga jön, mennyi aggodalom, mennyi álmatlan éjszaka van miatta! Noémi otthon marad vele a szobában, s Mihály minden órában oda vágja a tuskóba a fejszét, s fut haza, megnézni, nem lett-e nagyobb baja a kis Dódinak? Aztán kiveszi Noémi kezéből s eljárkál vele órahosszant és danol neki altató dajkadalt:

Egyszer aztán annyira volt Mihály a vállalatával, hogy a diófagerendákat öregéből mind kifaragta már. Eddig csak értette a dolgot; de tovább már nem. Hja biz az ácsmesterség is tudomány, s ő nem mondott igazat, mikor Noéminak azt válaszolta, hogy ért hozzá. Nem tudta, hogy mit csináljon tovább?

Az ősz közelgett. Teréza és Noémi már egészen természetes dolognak találták, hogy ilyenkor Timárnak őket el kell hagynia. Hiszen neki is kenyérkeresete után kell látni. Olyan üzlete van, a mi nyáron át megy magától, vagy pihen; télen pedig ugyan utána kell látni teljes erővel. -71- Hiszen más kereskedőnél is megszokták már azt. Aztán meg más háznál is megszokták már Timárt így képzelni. Timéa is azt hitte, hogy Mihálynak olyan üzlete van, mely nyáron át távol lenni kényszeríti, akkor lát teljes tudományával az ipar, gazdászat, üzérkedés, kereskedelem után.

Ősztől tavaszig ámította Timéát, tavasztól őszig Noémit. Azzal nem vádolhatta magát, hogy ne lett volna következetes.

Az idén még korábban elhagyta a szigetet, mint tavaly. Sietett haza Komáromba.

Távolléte alatt ismét reményen felül sikerült minden üzlete. Még egy nagy államsorsjátékban is neki kellett megkapnia az első nyereményt. Valahol ott hevert a fiókja fenekén a rég elfeledett sorsjegy, s ő csak három hónappal a huzás után jött elő vele, hogy a véletlen százezret felvegye, mint a ki ilyen csekélységeket számba sem vesz; a mi ismét növelte a világ bámulatát. Ennek nem is kell már a pénz, olyan sok van neki.

Azt kezdte, hogy hozatott a székelyföldről meg Zarándvidékéről hires faragó mestereket, a kik azokat a gyönyörű faházakat tudják készíteni keményfából, a mik századokig tartanak; paloták! Olyanokban laknak a székely és oláh nemes birtokos urak; a belsejük gyönyörűen kifaragva. Ház, butor, székek, szekrények mind ugyanazon faragó mester munkája, tölgyfából, diófából, gyertyánfából; csupa fa minden; egyetlen darab vas nincsen az egészben. -72-

A FARAGÓ EMBER.

Ez alkalmat adott neki arra, hogy egy pár hires bécsi orvost lehivasson s neje egészsége fölött orvosi tanácskozást tartasson velük.

Azok a diagnosis nyomán abban állapodtak meg, hogy itt éghajlatváltoztatásra lesz szükség s tanácsolák, hogy Timéa a telet Meránban töltse.

Mihály maga kisérte el nejét Athalieval együtt odáig. Az enyhe, szélmentes völgykebelben egy olyan lakházat keresett ki Timéa számára, a melynek kertjében egy csinos schweiczi modorú mulatólak volt. Tudta, hogy az ilyenekben Timéának öröme telik.

A tél folytán is többször meglátogatta Timéát, többnyire egy koros ember kiséretében, s csakugyan úgy találta, hogy Timéának legkedvenczebb helye volt a kerti mulató lak.

Mikor aztán Mihály Komáromba visszatért, akkor hozzáfogott, hogy a télen át egy épen olyan mulató lakot készíttessen, mint a minő a meráni. A magával hordott székely műfaragó nagy mester volt az ilyenekben. Lerajzolta a legapróbb részletekig azt a meráni faházat, külső-belső szerkezetével; azután Timárnak rácz-utczai földszinti házában egy nagy műhelyt alakított, s ott hozzáfogott a munkához. De nem volt szabad azt senkinek elárulni, hogy meglepetés legyen belőle. Ámde a faragó embernek legény is kell, a ki segítsen a munkában. Titoktartó legényt pedig nem lehet kapni. Hogyan segítettek hát a bajon?

Odaállt mellé maga Timár faragó legénynek s reggeltől estig fúrt, faragott, vésett, gyalult, esztergályozott versenyt a mesterrel. -73-

A faragó mestert azután, ha mindjárt Salamon király pecsétjével lett volna is lezárva a szája, nem állta volna a titok, hogy ő azt vasárnap esténkint bizalmas embereinek el ne beszélgesse, micsoda meglepetést készít Levetinczy úr a maga hitvese számára? Elébb minden darabot megfaragnak, összeillesztenek; az egészet, a mint elkészül, a monostori szép nagy kertben fogják felállítani. És aztán ő maga, a dúsgazdag nem restel naphosszant dolgozni, mint egy faragó legény, úgy illik a kezébe minden szerszám, hogy beválnék öreg legénynek. Nem törődik az most üzletével; azt intézik az ügynökei, ő egész nap a műhelyben van, gyalul, fürészel, farag. És mindezt azért, hogy a feleségét meglepje vele. El ne mondja senki, hadd legyen meglepetés a szép asszonynak, ha hazajön.

Annálfogva meg is tudta azt az egész város, s e szerint megtudta Zófia asszony is, az pedig megirta Athalienak, Athalie meg elbeszélte Timéának, úgy, hogy Timéa előre tudta már, hogy mikor haza fog érkezni Komáromba, Mihály a legelső szép napon kikocsikáztatja őt a monostori dombra, hol szép gyümölcsös kertjük van, s ő ott fogja találni a Dunára néző domboldalban a meráni kis kedves lakot, hű utánzatban, kis asztalát a himző kosárral az ablaknál, kedvencz olvasmányait a gyertyánfa-állványon, nyirágakból összetákolt karos székét a veranda alatt, és mindennek rá nézve majd meglepetésnek kell lenni, és azután majd mosolyognia kell, mint a ki ennek nagyon örül, és majd mikor a faragó mestert meg fogja dicsérni, hogy ez milyen derék, mennyire meglepő, akkor attól azt fogja hallani: «de ne engem dicsérjen a nagyságos asszony, hanem a legényemet, a ki a házon a legszebb faragásokat mívelte. Ezt a párkányzatot, ezt a czifra korlátot, ezeket az oszlopfőket, ki csinálta? A legényem. S ki volt a legénye? Maga a nagyságos Levetinczy úr! Az ő munkája itt a legtöbb, nagyságos asszonyom.»

És ezért ismét mosolyogni kell majd Timéának és keresni a szavakat, a mikkel háláját kifejezze. -74-

Csak szavakat! Mert hiszen minden hiába. Ha kincsekkel halmozza is el a nőt, vagy fekete kenyeret ád neki, a mit napszámmal keresett számára, szerelmet nem vehet azon.

Úgy is történt minden. Tavaszszal Timéa haza került; a monostori meglepetés egész tervszerűen volt rendezve, pompás lakomával vendégsereg mellett, meg volt Timéa arczán a szomorú mosolygás, Timárén az alázatos nagylelküség, s a vendégekén az üdvrivalgó irigység.

A nővendégek azt mondták, hogy ilyen férjet, mint Timár, nem lehet nőnek megérdemelni; ez ideálja a férjeknek; a férfiak pedig azt mondák, hogy nem jó jel az, mikor egy férj ajándékokkal, hizelkedésekkel keresi kedvét az asszonyának. Nem jó jel az, mikor a férj esztergályozni kezd.

Timéával tisztában volt. Az állhatatosan szenved és haldoklik. Az a méreg öli lassan, mely nem a testen, hanem a lelken kezdi el a gyilkolást. Soká öl meg, de bizonyosan. De mi történt Mihálylyal? Ennek az arcza valami boldogságot árul el. Hol lopta azt? Hízelkedik, mindenütt keresi Timéa kedvét. Mit titkol ez által? A világ előtt a leggyöngédebb, a legboldogabb férjnek mutatja magát. Mi érdeke van ebben? A társaságokban tréfás, jókedvű; és Athalie irányában egész a jószivűségig közönyös; mintha már el is feledte volna mindazt, a mit hallott tőle, a mi akkor szivéig sérté, mintha nem fájna neki többé Athalie gúnymosolygása. Még azt is megteszi, hogy a cotillionban elviszi Athaliet tánczolni.

Boldog-e ez most? Vagy hazudja a boldogságot? Vagy elfásult már? Vagy erőszakolni akarja a lehetetlent? Meg akarja nyerni Timéa szivét? De hisz ez képtelenség! Athalie magáról tudja azt. Hiszen ő neki is akadt kérője, több is, jámbor kisvárosi emberek, kik el tudnának tartani egy asszonyt; de ő nem fogadja el senki kezét. -75- Közönyös rá nézve minden férfi; szeretni csak azt az egyet tudná, a kit gyűlöl. Timéát csak Athalie érti.

És ha ezt érti, akkor Mihályt nem érti. Ezen ember előtte talány marad mosolygó arczával, hizelgő szavával, jóltevő kedélyével. Arany ember, a kin rozsdafoltot nem lehet találni.

Mihály sokszor vette észre a titokkereső szemek tekintetét s olyankor valami úgy kaczagott belül lelke sötétében.

«Keresheted azt! Soha sem tudod meg azt, se te, se más, hogy a mit a télen csináltam, faragó munkát, azt azért tettem, hogy megtanuljam, hogyan kell egy ismeretlen rejtekén a földnek, egy névtelen teremtés számára hasonló kunyhót faragnom. Ott van egy leány, a kinek a kedvéért két tenyerem ilyen kérges lett. Találd ki, hogy híják azt? te védördöge ennek a háznak!»

Timár ismét összehivatta az orvosi nevezetességeket, hogy Timéa egészsége fölött tanácskozzanak. Azok ezuttal a biariczi fürdőket hozták javaslatba. Mihály oda is maga kisérte el Timéát, lakását a legnagyobb kényelemmel berendezé; gondoskodott róla, hogy Timéa toilettje és úri fogata az angol ladyk és orosz herczegasszonyokéval versenyezzen s telt pénztárt hagyott kezében, arra kérve, hogy azt üresen hozza haza. Athalie iránt is bőkezű volt. A vendégkönyvbe mint unokatestvér volt Athalie bejegyezve, s neki is naponkint háromszor kellett öltözni, mint Timéának.

Akkor aztán sietett, nem is haza, hanem Bécsbe. Ott egy egész ács-, asztalosműhelyt összevásárolt, ládákba pakoltatta és leküldte Pancsovára.

Most még egy furfangot kellett kigondolni: hogy ezeket a ládákat a senki szigetére hogyan juttassa át.

Különben is óvatosnak kellett lennie. Azok a halászok a Duna balpartján, kik többször látták őt az osztrovai -76- sziget felé csónakkal elindulni, és aztán csak hónapok mulva visszakerülni, rég tanakodhatnak magukban: ki ez az ember? s miért jár ez itt annyiszor?

Mikor ládái leérkeztek Pancsovára, szekérre rakatta azokat s elszállíttatá a dunaparti jegenyésbe, ott lerakatta. Akkor azután oda hívta a halászokat s azt mondá nekik, hogy szállítsák ezeket át a puszta szigetre. Fegyver van azokban.

Járhatott, kelhetett azontul nappal és holdvilágnál: senki nem is suttogott felőle. Mindenki tudta már, hogy ez a szerb és a czernagorcza szabadsághősök ügynöke s azontul semmi kínzással nem lehetett volna egy szót kivenni felőle azokból, a kikkel találkozott. Szent ember lett rájuk nézve.

Megcsalt ő minden embert, a kivel csak egy szót váltott, hogy maga körül homályt borítson.

Éjszaka szállították át deszkamálháit a halászok, ő is velük volt. A szigethez érve, azok, mintha legjobban értenék a dolgot, kikerestek egy partszakadékot, a hol legsűrűbb volt a bozót, oda kihordták a ládákat. Mihály ki akarta őket fizetni: nem fogadtak el tőle egy garast sem; csak a kezét szorongatták meg: «zbogom!»

Mihály a parton végighaladt, hogy a házhoz vezető ösvényre rátaláljon. Rábukkant az ácstanyára, hol az őszszel félbehagyta a munkáját. A faragott fák be voltak takargatva gondosan nádkévékkel, hogy a téli nedvesség meg ne rongálja azokat.

Innen a rózsaligethez vezetett az út. A rózsák rég elnyiltak már, azt az időt Mihály a monostori lakban tölté s később a tengeri fürdőn Timéával. Ez idén elkésett a rózsaszüretről. Pedig bizonyosan szívszakadva vártak reá. -77- De hát először meg kellett csinálni azt, hogy «köd előttem, köd utánam!»

Lábhegyen közeledett a kis lak felé. Hogy semmi neszt nem hallott, azt jó jelnek vette. Hogy Almira nem ugat, ennek az oka az, hogy bennhál a konyhában, s ez ismét azt jelenti, hogy gond van rá, nehogy az alvó gyermeket éjszaka felköltse. És e szerint mindenki él és egészséges a háznál.

Oh! mennyiszer álmodta ő meg ezt a házat! mennyiszer képzelte maga elé ébren! Mennyiszer látta magát a tanyához közelíteni.

Majd úgy látta, hogy a ház leégett, a kormos gerendák hevernek a küszöbben s a falakon kizöldült a dudva; lakói hová lettek, nem mondja meg senki. Majd meg azt látta, hogy a mint annak ajtaján belép, fegyveres marczona alakok ugranak eléje, torkon ragadják: «épen te rád vártunk!» megkötözik, száját betömik s ledobják a pinczeoduba. Majd meg az a rémlátása volt, hogy mikor a kunyhóba lép, kedveseinek véres hulláit látja maga előtt, Noémi hosszú aranyhaja elterülve a földön, keblén szétzuzott fejű gyermek. Oh! milyen kínt gyűjtött magának, mikor ezeket az alakokat szivének megszerezte, a kiket olyan hosszú időre magukra kellett hagynia. Néha meg az a kép állt előtte talán álmodva, talán kigondolva, hogy mikor Noémi elé fog lépni, a szelid mosolygó arcz helyett itt is egy hideg alabástrom-arczot fog maga előtt találni, a ki azt fogja tőle kérdezni: «hol volt ön oly sokáig – Levetinczy úr?»

Most aztán, hogy a kis lak előtt állt, minden rémképe elmult. Itt most is minden úgy van, a hogy máskor volt; itt most is azok laknak, a kik őt szeretik. Hogy tudassa velük megérkeztét? Hogy lepje meg őket?

Megállt a kis alacsony ablak előtt, melyet a felfutó rózsa indái fedtek félig, s elkezdé dalolni az ismeretes nótát:

Jól sejtett; egy pillanat mulva fel volt nyitva a kis ablak, s azon Noémi örömtől, boldogságtól sugárzó arcza tekintett ki.

– A tied! sugá Timár, s két kezébe fogta az ablakon kitekintő kedves főt. Hát Dódi? Ez volt a másik szava.

– Húzd félre a függönyt; hadd süssön rá a holdvilág, hadd lássak rá.

– A gyermekkel sok babona jár. Azt mind el kell hinni. Azért vannak ők asszonyokra bízva, a kik hisznek mindent. Jöjj be és nézd meg idebenn.

– Az nem lehet. Ő mindjárt fölébredne, ha én kimennék, s anyám mélyen alszik.

– Hiszen mindjárt reggel lesz. Eredj hozzá vissza; de hagyd nyitva az ablakot.

És aztán ottmaradt a nyitott ablaknál, beleskelődve a kis szobába, melynek padlatára ezüst koczkákat rajzolt a holdvilág s iparkodott elfogni a neszt, a mi a csendes tanyából kihangzik; egy egy rövid nyüzsgő nyöszörgés, minő az ébredező gyermeké, azután halkan dudoló hang, mely a kedvencz dajkadanát hangoztatja, csendesen, mint egy álom; «az én babám kis kunyhója», azután egy csókczuppanás, a minőt jutalmul kap az a jó gyermek, ki a danára elalszik.

És azután úgy virradt meg Timár, a nyitott ablakban könyökölve s az alvók suttogásait hallgatva, míg a hajnal világossá nem kezdte tenni a kis alvószobát.

A hajnalsugárra aztán a gyermek volt a legelső, a ki felébredt, világra visszakerült és hangos kaczagással adta tudtul, melytől azután senkinek sem lehetett tovább alva maradni. A gyermek lármázott, fecsegett: hogy mit? azt csak ők értették ketten: ő maga és Noémi.

– Most már aztán itt maradok, a míg fölépítem neked azt a házat. Mi az, Dódi?

A gyermek mondott rá valamit, a mi Noémi tolmácslata szerint annyit jelentett, hogy «nagyon jól van».

NOÉMI.

Semmi sem zavarta boldogsága teljességét, csak az az egy, hogy még egy másik élete is van, a mibe mindig vissza kell térnie.

Ha tudna rá valami útat-módot, hogy ettől a másik -80- élettől el tudja szakitani magát, milyen békében élhetne itten.

Pedig azt igen egyszerűen elérhetné. Csak nem kellene innen többet eltávoznia. Keresnék egy évig, gyászolnák két évig, emlegetnék három évig, azután elfeledné a világ, ő is a világot, s megmaradna neki Noémi.

A nőiségből mindaz egyesülve van benne, a mi kedves, és hiányzik nála mindaz, a mi bántó. Szépsége nem az az egyhangu szépség, a mit a tetszelgés oly hamar megunottá tesz; az minden kedélyváltozatnál új varázsban tünik fel. Gyöngédség, szelidség és hév egyesült kedélyében. Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nő. Szerelmének semmi önzése nincs; egész lénye el van veszve, át van olvadva abban, a kit szeret. Nincs külön búja, külön öröme, csupán az övé. Otthon aprólékos figyelmével minden kényelméről gondoskodik; munkájában segít neki fáradhatlan kézzel. Mindig derült, mindig friss, s ha valami betegség kerülgeti, egy csók a fájó homlokra meggyógyítja őt. Alázatos az iránt, a kiről tudja, hogy őt imádja. És midőn azt a gyermeket ölébe veszi s vele játszik, akkor meg kell őrülnie annak, a ki őt magáévá tette és még sem tette azzá.

De az ár egy egész világ! Otthagyni abban milliókra menő vagyont, társadalmi állást, magas rangot, főúri barátokat; megkezdett nagy vállalatokat, mik világra szólanak, miknek eredményétől nagy hazai iparágak jövendője függ. És ráadásul még Timéát!

Tán azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy kincseit odavesse a világnak; a víz fenekéről jöttek, menjenek a víz fenekére megint! de azzal a gondolattal nem tudott kibékülni hiúsága, hogy ez a fehér -81- arczu nő, ki az ő hitvesi lángjától nem tudott felmelegedni, még ez életben boldog legyen – egy más ember által.

S a boldog napok alatt egyre emelkedett a ház, a mit a kitanult pallér most már gyakorlott kézzel illesztett eresztékeibe. Már fel voltak emelve a falak, szép simára gyalult diófaderekakból, olyan szépen összeillesztve, hogy azokat a szél sem járhatta. Fel lett rakva a tetőzet is, befödelezve székely módra halpikkely alakura faragott széles zsindelyekkel. Az ácsmunka egészen elkészült. Következett az asztalosmunka. Ezt már egészen egyedül végezte Mihály, s napestig lehetett hallani danáját a műhelyül használt új házban a gyalulás, fürészelés közben.

Mint a legszorgalmasabb kézművest csak a sötét est szólította el műhelyéből. Akkor aztán megtért a kunyhóhoz, hol izletes estebéd várta, s vacsora után kiült a kunyhó előtti kis padra, rágyujtott a cseréppipára, Noémi mellé ült, felállította térdeire a kis Dódit és iparkodott vele előadatni, hogy mit tanult ma megint? Egy szót.

– Mennyiért adnád oda Dódit? kérdezé egyszer tréfás enyelgéssel Noémi. Ezért az egész földért, tele gyémántokkal?

A kis Dódi pedig nagyon jó kedvében volt akkor, pajkos kézzel megfogta Mihály szájában a pipát és addig rángatta a száránál fogva, míg kivette a fogai közül s akkor aztán nagyhamar eldobta a kezéből. A pipa cserépből volt és eltörött.

Timár hirtelenkedett az igazságszolgáltatásban, ráütött könnyedén a kárttevő gyermek kezére, a mitől az szörnyen rábámult s aztán elbujt Noémi keblére és elkezdett pityeregni. -82-

– Látod, szólt Noémi szomorúan, egy pipáért is odaadnád; pedig az csak cserépből volt…

Mihály nagyon megbánta, hogy ráütött a Dódi kezére. Kérlelte is aztán hizelkedő szóval, meg is csókolta azt a megütött kis kezet; de a gyermek csak egyre szepegett s eltakarta az arczát Noémi mellkendőjébe.

A gyerek aztán egész éjjel rossz volt. Nem akart aludni; sirt. Timár megharagudott rá; azt mondta: akaratos rossz természet lesz benne, a mit idejekorán ki kell belőle irtani. Noémi oly szelid feddő tekintetet tudott azért a szóért rá vetni.

Másnap szokottnál korábban elhagyta a tanyát Timár s ment a műhelyébe, de dalolni nem hallották egész nap. A munkát is félbehagyta kora délután, s mikor a tanyára érkezett, láthatá Noémi tekintetén, hogy az egészen meg van rémülve láttára, Timár arcza egészen ki volt kelve szinéből, alakjából.

– Valami bajom van! mondá Noéminak. A fejem olyan nehéz, a lábaim alig birnak; minden tagomban valami fájást érzek. Le kell feküdnöm.

Noémi sietett a belső szobában ágyat vetni Mihálynak, s segített neki a levetkőzésnél. Aggódva vette észre, hogy Mihály kezei oly hidegek, és lélekzete oly forró.

Teréza asszony odasietett, megtapintá homlokát, kezeit s azt tanácsolá neki, hogy csak takarózzék be erősen, mert hideglelést fog kapni.

Mihály pedig úgy érzé, hogy annál valami rosszabb közelít rá. Azon a vidéken akkor nagyon dühöngött a hagymáz: a Duna nyári kiöntései terjeszték azt szokatlan mérvben.

Még mikor a fejét letette a vánkosra, annyira eszméleténél volt, hogy elgondolja, mi lesz abból, ha ő most itt a forró lázt megkapja; orvos nincs közel, ki rendszeres segélyt tudjon nyujtani, itt meghalhat. Sohasem tudják meg, hová lett. Mi lesz Timéából? De mi lesz Noémiból?

Ki fogja majd pártját az elhagyott Noéminak, ki özvegy -83- lesz, mielőtt asszony lett volna? Ki növeli fel majd a kis Dódit? Mi sors vár rá, ha megnő? ha Mihály a földben lesz már?

Hát Timéának ki mondja meg, mikor tegye fel, mikor vesse le az özvegyi fátyolt? Halála napjáig várjon-e az ő visszatértére?

És azután még arra is tudott eszmélni, hogy majd ha ő hagymázos önkivületbe jut: miket fog ő akkor kibeszélni ezen nők előtt, kik éjjel-nappal virrasztanak majd fölötte? Hogy fog előttük rémledezni kincseinek számáról, hivatalnokairól, palotáiról; halavány arczú feleségéről, hogy fogja Timéát látni maga előtt, őt néven szólítani, feleségének nevezni! És Noémi ezt a nevet ismeri már.

Irtózat volt Timárra nézve még tiszta észszel arra gondolni, hogy majd nemsokára fog rá jönni olyan állapot, a miben akarata ellen minden titok elhagyja szive rejtekhelyét s mást uraló ajka el fogja mondani lázrohamában, hogy ő kicsoda?

A testi fájdalmakon kívül még egy bántotta: az, hogy Dódit miért ütötte meg tegnap? Ez a csekélység most, mint egy bűnsúly nehezedett lelkére.

A mint az ágyba feküdt Mihály, rögtön teljes erejével kitört rajta a láz. Erős testalkata volt, az ilyent leghamarább ledönti s legjobban megkínozza ez a hóhérlegénye a csontembernek.

Az, a ki ajkával beszélt, az az idegen ember volt, az az -84- igazi ember volt, a kinek nincsenek titkai; a ki azt beszéli ki, a mit tud.

A hagymáz beteg álomlátásainak van valami hasonlatosságuk az őrültség képzelgéseihez. Makacsul forognak egy rögeszme körül; akárhogy változnak az álomképek, az az egy központot képező alak mindig újra előjön képleteikből.

Timár lázálmainak is volt egy ilyen uralgó alakja: egy nő. De az a nő nem Timéa volt, hanem Noémi. Ő róla beszélt mindig. Timéa nevét ki nem mondá soha. Az nem foglalta el lelkét.

Borzalom, mert oly idegen dolgokat beszélt, oly ismeretlen világokban hordta magával, hogy rettegnie kellett a láztól, mely itt csodákat látni késztet; de gyönyör volt azokat hallani mégis, mert örökké és örökké csak ő róla beszélt.

«Kinek adja excellentiád ezt az érdemrendet? Én ismerek a senki szigetén egy leányt, senki sem érdemli meg úgy, mint ő. Adja annak. Noéminak hívják. Hát a másik neve micsoda? Másik neve? Hát szokott a királynéknak másik nevük is lenni?»

«Első Noémi: Isten kegyelméből a senki szigetének s a rózsák berkének királynéja.»

«Ha én király leszek a senki szigetén, miniszteriumot alakítok; a húsra felügyelőnek megteszem Almirát; a tejre felügyelőnek megteszem Narcziszszát. Soha nem kérek tőlük számot, s úgy fogom őket nevezni, hogy «hiveim».

«Hogy tetszenek teneked, Noémi, ezek a tervek? Az az aranyozás a padmalyon? az aranylapra festett tánczoló gyermekek? olyanok, mint a kis Dódi. Ugy-e, olyanok? -85- Kár, hogy olyan magasan vannak. Te fázol ebben a nagy teremben? Én is. Ugy-e, mennyivel jobb abban a mi kis kunyhónkban a tűzhely mellett? Gyere, menjünk oda! Én nem szeretem ezeket a magas palotákat. Ezt a várost a földindulás szokta látogatni. Félek, hogy ránk szakad a boltozat. Onnan a kis ajtóból valaki leskelődik ránk. Egy irigy nőarcz van ott. Ne nézz rá, Noémi. Megver a szemével. Valaha övé volt e ház, s most ide jár kisérteni. Nézd, gyilok van a kezében, téged akar megölni vele. Siessünk innen!»

«Nem tudok felkelni! Agyonnyom ez a sok arany. Mind itt fekszik a mellemen. Vegyétek el rólam. Ah! besülyedek az aranyba. A tető beszakadt, s a padlásról mind rám ömlik az arany. Megfuladok. Noémi nyujtsd kezedet; húzz ki ez iszonyu aranyhalom közül!»

Keze akkor is Noémi kezében volt, s Noémi rettegve gondolta el, minő szörnyű hatalom lehet az, mely a szegény hajóst ily kinzó aranyálmokba erőszakolja!

«Te nem szereted, Noémi, a gyémántokat? Bohó vagy, azt hiszed, hogy az, a mi a gyémántokban tűz, az éget? Ne félj tőle! Hah! Igazad van. Valóban éget. Ezt én eddig nem tudtam. Hisz ez a pokol tüze. A neveik is rokonok: diamant, diabolus! Beledobjuk őket a vízbe, ugy-e? Rakd le magadról. Beledobjuk a vízbe, ugy-e? Én tudom, honnan kerültek elő? Visszaviszem oda. Ne félj, nem maradok a víz alatt. Fojtsd vissza a lélekzetedet és imádkozzál. A míg kibirod, hogy újra lélekzetet végy, én is kibirom oda alant. Csak az elsülyedt hajóba megyek, annak a kabinjába. Hah, ki fekszik itt ezen az ágyon?»

Akkor olyan rettegés fogta elő, hogy felugrott fekhelyéről és futni akart. Noémi alig birta őt visszaerőszakolni fekhelyére.

«Nézd, hogy süt be az ablakon a vörös hold! Csukd ki innen a holdvilágot. Nem akarom, hogy szemembe nézzen. Hogy közelít egyre felénk! Húzz függönyt az ablak elé!»

«Az az ember talppal áll felénk a föld másik oldalán. Ha a föld üvegből volna, épen ide látna reánk. De a hogy én látom őtet, úgy lát ő is engem. Mit csinál odaát? Csörgő kigyókat szed. Minek szedi a csörgő kigyókat? Hogy majd mikor visszajön, itt ezen a szigeten eleregesse. Ne ereszszétek ide! Ne hagyjátok visszajönni. Almira, Almira! Ébredj! Tépd össze! Aha! Most egy óriás kigyóra bukkant, az megkapja őt, elnyeli. Huh! milyen borzasztó az arcza! Csak ne nézne rám így! Már csak a feje van kinn, és mégis egyre rám néz. Oh! Noémi, takard el az arczomat, hogy ne lássam!»

«Egy egész flotta úszik a tengeren. Mivel van tele? Liszttel. Most jön a forgószél, a tornado, megkapja a hajókat, felragadja a felhőkbe, összetöri pozdorjává. A liszt mind szétömlik. Az egész világ fehér lesz tőle. Fehér a tenger, fehér az ég, fehér a szél; a hold kibukkan a felhők közül, s nézd, hogy festi be vörös pofáját a szél egyszerre liszttel. Nézd, olyan mint egy rezesképű vén banya, a ki hajporozza az arczát. Noémi, nevess.»

Oh! a szegény teremtés éjjel-nappal ott volt Mihály ágya mellett. Nappal ott ült mellette egy széken; éjszakára a hárságyat odahúzta az ő fekhelye mellé s ott hált a közelében, nem gondolva arra, hogy a hagymáz ragályos. Gyakran odatette a fejét Mihály vánkosára, annak izzó -87- homlokát arczához szorítva és száraz ajkairól lecsókolva a forró lázsóhajtást.

Teréza asszony ártatlan háziszerekkel igyekezett a lázat enyhíteni, s az ablakokat leszedé, hogy a szabad lég járhassa a kis szobát: a hagymáznak legjobb gyógyítója.

Megmondá Noéminak, hogy a láz emberi számítás szerint tizenharmadik napon eléri válságát, akkor fordul meg vagy életre vagy halálra.

Oh! mennyit térdelt e napokon, e hosszú éjszakákon át Noémi a beteg ágya előtt, imádkozva a látogató Istenhez, hogy legyen irgalommal szegény szive iránt! Adja vissza az életnek Mihályt; inkább ha áldozat kell a sírnak, itt van ő, vegye őtet el cserébe. Hadd haljon ő meg Mihály helyett.

Noémi az egész világot kinálta cserébe a rettenetes halálnak, saját magát is beletudva, hogy Mihály megmaradjon. Azt hitte, jó emberrel van dolga, a ki alkudni enged magával.

A tizenharmadik napon Mihálynak elmultak a lázálomlátásai, fejének forrósága; az eddigi ideges felmagasztaltság helyet adott a bágyadt kimerülésnek: a betegség jobbra fordultának kórjele; a mi jelentheti az életretérést, gondos ápolás mellett, ha a betegre jól és szeretetteljesen ügyelnek, ha kedélyét fel tudják vidítani, ha bánattól, indulatrohamoktól megőrzik; s a beteg ilyenkor oly ingerlékeny. Pedig felgyógyulása attól függ, hogy kedélye nyugton maradjon; egy felgerjedés halála lehet.

A tizennegyedik nap egész éjjelén ébren virrasztott Noémi Timár kórágya mellett; még a kis Dódihoz sem ment ki, hogy egyszer megtekintse. Az ott aludt ez idő alatt Teréza asszony mellett.

A tizennegyedik nap reggelén azt sugá Teréza Noémi fülébe, mikor Mihály mély álomba szenderült, hogy «a kis Dódi nagyon beteg». -88-

A kis Dódinak torokgyikja kezdődőtt. A legveszélyesebb betegségük a gyermekeknek, a melyből az orvosi tudomány is keveset tud megmenteni.

Noémi rémülten sietett ki a gyermekhez. A kis ártatlan teremtés arcza egészen el volt változva. Nem sirt az; ennek a betegségnek nincsen panaszhangja, de annál rettenetesebbek a kínjai!

Oh! az borzasztó, egy gyermek, a ki panaszkodni nem tud, s a kin az emberek segíteni nem tudnak!

Noémi elmerevült tekintettel bámult anyjára; mintha kérdezné: «hát itt nincsenek szereid?»

«Annyi nyomorulton, szenvedőn, haldoklón tudtál segíteni; egyedül ennek a számára nincsen semmi tudományod?»

Noémi leborult a gyermek ágyacskája mellé, odaérteté ajkát ajkához s suttogva rebegé:

– Mi bajod, kedvesem? parányim? angyalkám? Nézz rám a te szép szemeiddel!

A gyermek pedig nem akart a szép szemeivel nézni. És mikor aztán a sok csókra, könyörgésre feltekintett, valami oly ijesztő volt e szemsugárban. Egy gyermek nézése, a ki már megtanult a haláltól félni.

Noémi reszketve tartá karjai közt a gyermeket s a közben arra hallgatott, hogy a másik szobában alvó nem ébredt-e még fel?

Mikor maghallá a szavát, akkor otthagyta a gyermeket és átment Mihályhoz. -89-

Mihály az idegláz forró rohamának elmultával a visszahatás lankadtsága alatt szenvedt. Ingerlékeny volt és haragos.

– Hol jártál? förmedt Noémira. Egészen magamra hagysz. Sohasem vagy itt, mikor valamire szükségem van.

– Mért nem megy Teréza? Egyéb dolga sincsen. Itt nyitva az ablak; valami patkány bejöhet, mikor alszom. Nem látsz valahol egy patkányt?

Noémi adott neki vizet. Azért megint megharagudott: hisz ez nem friss víz, ez már meleg. Hát meg akarsz szomjan ölni?

Úgy váltották fel egymást, hogy a míg aludt Mihály, addig Teréza ült az ágya mellett s mikor ébredezni kezdett, akkor neszt adott Noéminak, hogy mire felébredt, már ismét otthagyhatta Noémi a beteg gyermeket s ott lehetett Mihály mellett.

Ez így ment aztán a hosszu éjszakán keresztül. Noémi untalan költözött egyik beteg ágyától a másikéhoz.

Mert a betegek olyan gyanakodók! Meg vannak felőle győződve, hogy az egész környezetük össze van esküdve, hogy valami hallatlan, égrekiáltó csalást kövessen el ellenük.

Mentül gyöngébbek az idegeik, annál indulatosabbak. S egy kitörése a szenvedélynek, egy ijedtség, egy felgerjedés elég a meghalásra. -90-

A gyermek egyre rosszabbul lett. Teréza nem tudott segíteni rajta. És Noéminak nem volt szabad sirnia.

Nem volt szabad sirnia, hogy Mihály a szemein meg ne lássa, hogy sirt, s azt ne kérdezze tőle: miért sirtál?

Másnap reggel Timár könnyebbülten érezte magát; azt mondta, hogy valami húslevest szeretne enni.

Noémi sietett neki előhozni; készen volt tartva. A beteg felszürcsölte azt, s azt mondá, hogy jól esett.

Noémi megijedt: azt hitte, Timár észre fogja venni, hogy a szíve milyen nagyot dobbant erre a szóra.

– Igaz. Hát majd egyszer, mikor én is ébren leszek, meg ő is, akkor hozd ide, hadd lássam.

És Noéminak folyvást el kellett titkolnia Mihály előtt, hogy Dódi beteg, s hazudozni neki a gyermekről mindenféle meséket; mert Mihály folyvást csak róla tudakozódott.

Noémi az éjszakát a gyermek mellett virrasztá át. És nézte annak halálküzdelmét és visszafojtotta a könyeit szívébe. Hogy nem nem szakadt meg bele a szíve?

És nem volt neki szabad a fájdalmát elárulnia. Mosolyognia kellett a beteg előtt.

Délután ismét érzékeny kedélyben volt Mihály; a mint a nap lefelé haladt, idegbántalmai sulyosodtak. Noémit szólítá, ki a másik szobában volt.

Észrevette, hogy Noémi ruhájába elől egy varrótű van tűzve, belefűzött selyemszállal.

Mihályt most már álmatlanság kezdte el gyötörni. Nem birta szemeit álomra erőszakolni. És azalatt folyvást azzal -92- vesződött, hogy mit csinál a kis Dódi? És egyre küldözte ki hozzá Noémit, hogy nincsen-e valami baja?

És Noémi valahányszor kiment, megcsókolá ravatalon fekvő kis halottját, és beszélt hozzá nyájas, hizelgő szavakat, hogy Mihályt elámítsa velük: «Kis Dódim, kedves Dódim! Alszol-e még? Szeretsz-e még?»

Azután egy perczre elszunnyadt Mihály, csak egy percznyi álom volt az, melyből hirtelen felriadt. Azt sem tudta, hogy aludt volt.

– Te Noémi, mondá, a Dódi énekelt! Én hallottam, hogy ő énekelt. De milyen szépen tud énekelni.

Noémi szivére szorítá két kezét s emberfölötti erővel fojtá el fájdalma kitörését.

Az égben énekel ő már, az angyalok kardalában, a milliónyi szeráfimok között, ott hallottad őt énekelni!

Noémi nem tudott neki felelni, csak odaborult rá és ajkaira nyomta csókját.

– Ezt mondta? szólt Mihály. A kedves! S ettől a csóktól aztán elaludt. A maga álmából küldött neki a gyermek.

– Vigyétek ki a kis Dódit a szabadba; nem jó neki a szobában lenni mindig. Vigyétek ki a kertbe.

– Eredj ki te is vele; maradj odakinn vele! biztatá -93- Mihály Noémit. Én majd addig szendergek itt benn. Olyan jól érzem már magamat.

Noémi kiment a beteg szobájából, ráfordítva a kulcsot az ajtóra, s azután kivitték a kis hazatért angyalt és átadták az ő örök anyjának, a földnek.

Noémi nem akarta, hogy dombot emeljenek föléje. Ha azt Mihály meglátja, mindig ott fog fölötte buslakodni, s azzal egészségének árt majd. A sirhalom helyett sima virágágyat körített a fa tövében, s annak a közepébe odaültetett egy rózsafát, egyet azok közül, miket Mihály maga oltott, tiszta fehér virágu rózsát, a mibe semmi más szín nem vegyült.

Ennél a szónál nem tudott Noémi tavább a szobában maradni, kiment az udvarra, Teréza nyakába borult, hevesen magához szorítá anyját, de még sem sirt. Nem volt szabad.

Azután tovább ődöngött. Elment ahhoz a szomorú fűzfához, leszakított egy félig nyilt bimbót arról a fehér rózsáról, s visszatért Mihályhoz. Teréza követte.

Noémi pedig oda térdelt az ágyához s negédesen, mosolyogva nyújtá oda neki – azt a fehér rózsát.

– Milyen különös! mondá. Ennek a rózsának semmi szaga nincsen: olyan, mintha valami halottnak a sirján termett volna. -94-

– Ne nehezteljen rá! szólt Teréza nyugodt, engesztelő hangon. Ön veszélyes beteg volt; hála az égnek, már túl van rajta; de betegsége ragályos, s leginkább az, mikor már mulófélben van. Én mondottam azt Noéminak, hogy a míg fel nem gyógyul ön, a gyermeket ne hozza az ön közelébe. Hibáztam, de jót akartam.

– Nagyon jól tette ön. – És lám, én olyan ostoba voltam, hogy ez magamtól nem jutott eszembe! – Ez igazán okos gondolat volt. Talán nincsen is itt a mellékszobában.

– Ön nagyon jó, Teréza. Hát menjen ki a gyermekhez s most küldje vissza Noémit. Nem fogom tőle kivánni többé, hogy hozza ide Dódit. Szegény Noémi! De mihelyt felkelhetek, mihelyt járhatok, odavezetnek hozzá, úgy-e?

Ezzel a kegyes ámítással aztán elhagyta magát csendesíteni Mihály mindaddig, míg végre fölkelhetett a kórágyból, mikor már a betegségen egészen átesett.

Noémi segitett neki a felöltözésnél. Az ő vállára támaszkodva hagyta el a szobát, s azután Noémi odavezette a ház előtti kis padhoz, oda leülteté és maga is mellé ült, karjával átszorítva Mihály karját, és fejét odanyugtatva vállára.

Szép, meleg nyári délután volt. Mihály úgy érzé mindig, mintha minden falevél susogna, zúgna, beszélne a fülébe, mintha a döngő méhek tudósításokat hoznának felé, mintha a fűszálak zengenének lába előtt; minden úgy zúgott az agyában.

A mint Noémi arczára tekintett, egy fájó sejtelem kezdett lelkében támadni. Mi van Noémi arczában, a mi oly érthetetlen?

A szegény teremtés ennél a szónál nem birta tovább szenvedéseit, fölemelé martyrarczát az égre s két kezét a magas menny felé terjesztve, rebegé:

Erre a szóra odaborult keblére Noémi s nem birta többé könyeit visszatartani, zokogott hevesen, végeszakadatlan.

Meg volt rettenve attól a léleknagyságtól, a mi e nyomorult elvetett teremtést oly végtelen magasba emelé föléje.

Mikor aztán kisirta magát szegény teremtés, akkor mosolyogva tekinte fel Timárra, mint a napsugár a szivárványból.

– Mikor átadtad neki csókomat, tudtad, hogy az bucsucsók volt. Mikor azt mondtad, hogy piperét varrsz magadnak, az ő halottruháját varrtad! S mikor szemembe mosolyogtál, akkor az istenanya hét tőre volt a szivedbe verve! – Oh! Noémi, mennyire imádlak én téged!

A falevelek, a fűszálak, a dongó méhek már nem susogtak olyan értelmetlenül agyában: kezdett érteni feje zúgásából.

És másnap és harmadnap és soha sem vezette el Noémi oda Mihályt, a hol a kis Dódi fekszik.

– Mindig ott laknál a sírja mellett; újra beteg lennél bele. Azért nem is emeltem neki halmot, sem fejfát nem tettem a fejéhez, hogy te ne járj oda hozzá szomorkodni.

Mikor már annyira erejéhez tért, hogy magában elsétálhatott a szigeten, folyvást azt kutatta, a mit nem akartak neki megmondani.

Egyszer aztán derült arczczal tért vissza a kunyhóhoz. Egy félig nyilt rózsabimbó volt a kezében abból a tiszta fehér rózsából, a minek semmi illata nincs.

Noémi bámulva inte fejével. Hogy nem lehetett azt előle eltitkolni! A fehér rózsa rávezette. Rájött, hogy ezt most ültették oda.

És akkor aztán meg volt nyugodva, mint a ki mindent elvégzett, a mi az életben kitűzött feladata volt.

Egész naphosszant elüldögélt a kis padon a ház előtt, és pálczájával a sima kavicsok közt turkált és suttogta magában: -97-

«Nem adnád oda egy egész földért tele gyémántokkal; nem egy egész égért tele angyalokkal: – hanem egy rossz cseréppipáért ráütöttél a kezére.»

Ott állhatott már félig készen a szép diófakastély, a nagy nárdus virágok körülnőtték mind a négy oldalát; Mihály feléje se ment többé.

A ki lábbadozó életerejét, megtört kedélyét fel tudta még tartani az összeroskadástól, az csak egyedül Noémi volt.

MELANCHOLIA.

Egyik bimbó a másik után nyilt a fehér rózsatőn. Timár egész nap azt tette, hogy e rózsabimbók kifejlését és kinyilását leste. Mikor egy kinyilt, azt leszakította, és eltette tárczájába, ott szárította meg a keblén.

Noéminak minden gyöngédsége, a mivel Mihályt elhalmozta, nem birta őt búskomor kedélyével kigyógyítani. Terhére volt a női édes hizelgés.

Pedig Noémi tudta volna őt megvigasztalni; csak egy szavába került volna az. Hanem ezt a szót a szemérem tiltotta kimondani. S Mihálynak nem jutott eszébe, hogy kérdezzen.

A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a multat látja; és azt mindig látja.

– Ki a világba. Téged bánt itt minden. Eredj innen meggyógyulni. Én ma összekeresem úti szereidet; a gyümölcsárusok holnap átvisznek.

A kiállt nagy betegség idegeit tulizgatottakká tette, s a -98- helyzet, a mit szerzett magának, a csapás, a mi érte, ez izgatott idegekre oly kinzólag hatott, hogy maga is átlátta, ha ittmarad, vagy megőrül, vagy öngyilkossá lesz.

Öngyilkosság? Nincs is annál könnyebb mód egy balhelyzetből kiszabadulni. A balsors, a szorongattatás, a kétségbeesés, a lélekküzdelem, az emberek üldözése, az igaztalanság, a csalódások, a tört remények, a szívfájdalmak, a testi szenvedések, a lélek rémei, a veszteség emléke, a kedves halottak visszatérő arcza, – ez mind csak egy rossz álom; – egy nyomás a pisztoly ravaszán, s meg van a fölébredés. A ki itt marad, folytassa az álmot!

Az utolsó estén Mihály, Noémi és Teréza kiültek a kunyhó elé estebéd után; mind a hárman arra a kis padra, és Mihály arra gondolt, hogy ültek már azon egyszer négyen is!

Mihály keze görcsösen szorult ökölre Noémi két kezében. Mondá magában: «Az én rossz csillagzatom! Bár soha ne láttam volna azt a vörös félholdat!»

– Az egy kiégett, kihült földgömb, a min nincs se fa, se virág, se állat, se lég, se hang, se szín.

– Semmi sincs? ismétlé Noémi. Hát ez a nagy csillag maga van egészen? Senki sem lakja?

– Azt senki sem tudja! felelt Teréza. Leánykoromban a növeldében sokszor néztük ezt távcsővel, csupa üregekből áll; azt mondják, azok tűzhányók voltak, most már azok is hidegek. Olyan nagy távcsövek nincsenek, hogy élő alakot lehessen rajta észrevenni; de a tudományos emberek annyit bizonyosan tudnak felőle, hogy sem víz, sem levegő nincsen rajta: a nélkül pedig testtel biró állat nem élhet, és így pedig ember sem lakhatik ott.

– Elmondom, hogy mit gondolok? Sokszor, régebben, mikor egyedül voltam, úgy elfogott valami nehéz gondolat; kivált mikor a parton ültem s a vízbe néztem. Úgy hivogatott: milyen jó lehet odalenn! Milyen csendesen lehetne nyugodni ottan. – No ne félj, Mihály! régen volt; még «azelőtt». Hanem aztán azt a kérdést tettem magamhoz: «Jól van; a tested odalenn fog feküdni a Duna fenekén; de hát a lelked hová lesz? annak valahová menni kell.» S akkor aztán arra a gondolatra jöttem, hogy az a lélek, a mi így erőszakosan hagyja el önkényt földi testét, nem mehet máshová, mint a holdba. Most aztán még jobban hiszem azt. Ha ott nincs se fa, se virág, se lég, se víz, se hang, se szín: akkor az a hely azoknak számára van rendelve, a kiknek nem tetszett az, hogy testük van; ott azután találnak egy világot, a hol nincs semmi, a hol nem bántja őket semmi, de nincs is örömük semmi!

Teréza és Mihály egyszerre keltek fel háborodottan Noémi mellől, ki nem értette, miért indultak fel ezek az ő szavára így? ő nem tudta, hogy saját atyja is öngyilkos volt, s az, a kinek kezét fogja, közel van ahhoz, hogy azzá legyen.

Rettenetes bünhődés, hogy az ember mindig ott lásson az égen egy fénylő jelt, mely örökkön-örökké első bűnét, elhibázott életének első végzetteljes botlását juttassa eszébe!

Úgy haladt el a félbenhagyott diófaház mellett, hogy egy tekintetet sem vetett rá.

Szegény teremtés, olyan természetesnek találta már, hogy az esztendő egyik felében Mihály ne legyen az övé! -100-

(«De hát kié olyankor?» erre a kérdésre nem jött soha.) Mire Komáromba visszakerült Mihály, a hosszú út még jobban megviselte.

– Igen! felelt Timár, a kinek a kikérdezés úgy tetszett, mintha vallatás volna. Vigyáznia kellett minden feleletére.

– Istenem! És volt, a ki önt ápolja az idegenek közt? Timárnak majd kiszaladt az ajkán: «Oh! az egy angyal volt!»

Timéa nem tudta mutatni, ha valamin szomorkodik; s Mihálynak nem volt semmi oka változást találni ez örökké szenvtelen arczon. Hiszen máskor is csak ilyen volt ő.

Timár elértette a gúnyos jó kivánságot. Neki élni kell azért, hogy Timéa szenvedjen; mert ha Timéa özvegygyé találna lenni, akkor nem állna boldogsága előtt semmi. S az volna Athaliera nézve a pokol.

Timár eddigi nézeteit ehhez a gyülölt élethez szaporította most még az a gondolat, hogy ez a dæmon, a ki mindkettőjüket úgy gyülöli, most az ő életeért imádkozik, hogy az sokáig tartson, hogy mind a kettőjük szenvedése sokáig tartson!

Mindenki észrevehette Timáron a nagy változást, melyen tavasztól őszig keresztülment. Akkor életerős, vidám -101- tekintetű jelenség volt, most egy összeesett hallgatag árnyék.

Otthon megérkezése első napját irószobájába vonulva töltötte. És délután a titkárja ugyanazon a lapon találta felütve a főkönyvet iróasztalán, a melyen délelőtt elkezdé. Bele se nézett abba.

Biztosai, megtudva honnlétét, siettek hozzá egész nyaláb értesítésekkel; mindenre azt mondta, hogy «jól van»; aláirta, a mit eléje tettek, némelyiket rossz helyen, másikat meg kétszer is.

Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni akar, s aztán mindenki hallotta, hogy órahosszant szakadatlanul járt fel s alá szobájában.

Mikor az étkezésnél összekerült az asszonyokkal, oly komor tekintete volt, hogy senki nem merte megszólítani. Hallgatva költék el az étkeket. Ő alig nyult azokhoz, s bort nem is ízlelt.

Egy óra mulva az ebéd után pedig inasát sürgette, hogy miért nem ebédelnek már? Elfeledte, hogy már délután van, s hogy már el is mosogatták a tányérokat.

Este nem tudott fenmaradni, olyan bágyadt volt; ha leült, rögtön elaludt; mikor levetkőzött és ágyba feküdt, akkor meg egyszerre kiment minden álom a szeméből.

Minden olyan hideg itthon! Minden butordarab, minden kép a falon, maguk a régi frescofestmények a padmalyon mind azt mondják neki: «mit jösz te ide? nem vagy te itthon. Idegen ember!»

A cseléd, ki vacsorára hívni jött az urat, már fekve találta őt. Annak a hírére Timéa is bejött hozzá s megkérdezé tőle, hogy valami baja van tán?

Timéa aztán jó éjt kivánt neki s eltávozott, a nélkül, hogy kezét homlokára tette volna.

Timár aztán akkor, mikor lefeküdt, nem tudott aludni. Minden neszt hallott a háznál.

Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja előtt elmegy; nem akarják felébreszteni.

Ő pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elől elfutni? Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne abba is átlépni az embernek, mint a halál országába. De az álomvilágba nem lehet erőszakkal bejutni.

És azután leste, hogyan sötétül el szobája lassankint; az est árnyai behomályosítanak minden tárgyat; az éj egyre feketébb lesz; utoljára olyan sötétség van körül, a minő a sűrű lomha köd, a földalatti mélység s a megvakulás sötétsége; ilyen sötétet már csak álmában «lát» az ember. És Mihály tudta azt, hogy ő most aluszik, s ez a vakság, a mi szemeit meglepte, ez az álom vaksága.

És teljes tudatával bírt annak, hogy ő hol álmodik most? Itt fekszik az ágyában komáromi lakásán, – ágya mellett az éjszekrény, azon a chinai antik bronz mécstartó, porczellán festett fényernyővel, ágya fölött a falon egy nagy óra zenélő művel; a selyem függönyök földig eresztve. A nehéz, ódon készítésű ágynak van egy kihuzható fiókja, egy másik ágy. Remekműnek készült ez, minőt még most is látni régi házaknál, hogy egy ágyban egész család ellakhatott éjszakára.

Timár azt is jól tudta, hogy a szobája ajtaját nem zárta be, bejöhet hozzá akárki. – Ha most valaki bejönne azért, hogy megölje? És aztán mi különbség volna a között, hogy alszik vagy meghalt?

Egyszer aztán úgy álmodá, hogy az ajtaját csendesen felnyitják, valaki bejő; – női léptek. – Ágyfüggönye halkan suhog; valaki odahajol föléje. Egy női arcz. -103-

– Te vagy az Noémi? gondolja álmában Mihály s aztán megretten. – Hogy jösz te ide? – Ha valaki meglátna!

Sötét van, nem láthat semmit, de azt hallja, hogy valaki leült az ágya szélére és hallgatja lélekzetvételét.

– Hát ide is eljöttél utánam, hogy ápolj? Az nagyon szép tőled, Noémi. De reggelre megint visszamenj, a napvilág itt ne találjon.

A nagy óra üt; mély harangzengésű ütése késő éjszakát jelez. Az ágy szélén ülő alak feláll, hogy az óra ingáját megállítsa, nehogy felébreszsze az óraütés és zenemű az alvót, s e közben keresztül kell hajolnia az ágyon, úgy, hogy Mihály a hozzáérő alaknak a szívverését hallhatja.

Azután úgy tetszik, mintha egy kéz hálószekrényén a vegytani gyujtószert keresné.

«Csak nem akarsz tán világot gyujtani? Az nagy gondatlanság volna! Valaki a folyosóról benézhetne az ablakon s meglátna itt.»

A gyujtó platintapló izzásba jött, egy szál forgácscsal az éji lámpa meg lett gyujtva. Egy nőalak volt ott.

Az arczát nem látta Mihály, de tudta jól, hogy az Noémi. Ki lehetne ő mellette más?

A nőalak óvatosan fordítja a fényernyőt Mihály arcza felé, hogy az éji lámpa szemébe ne süssön.

«Oh! Noémi, hát te megint át akarod virrasztani az éjszakát? Hát magad mikor alszol?»

A nőalak, mintha válaszolna a kérdésre, letérdel az ágy mellé s az alsó ágyfiókot kihuzza.

«Te itt akarsz lefeküdni ágyam mellé? Oh! mint szeretlek! oh! mint rettegek!»

És aztán a nőalak megveti magának az ágyat a kihuzó fiókban s oda lefekszik. -104-

Szeretne odahajolni hozzá, hogy megölelje, megcsókolja, szeretne rákiáltani: «eredj innen, meglátnak!» De minden tagja, nyelve ólom.

S azzal Mihály álma még mélyebb lesz. Álomlátásai végigjárnak s multban, a jövőben, a képtelenségek országában, s mindannyiszor visszatérnek oda, ahhoz az alvó nőalakhoz. Többször álmodja azt, hogy fölébredett s a fantom még mindig ott van.

Egyszer aztán hajnalodik már, a nap besüt az ablakon. Olyan csodálatos fénynyel süt, mint még soha.

«Ébredj már, ébredj már!» suttogja álmában Mihály. «Eredj már haza. A napvilág itt ne találjon. Hagyj el már!»

S azzal erőszakot téve idegein, széttépi az álom bilincseit s valóban fölébred.

Csakugyan reggel van, a napsugár az ablakfüggönyökön átszürődik; – a meggyujtott mécs még pislog a színes ernyő mögött: – a kihuzó ágyfiókban ott fekszik egy alvó nő, karjára nyugtatott arczczal.

Mihály még mindig az álom benyomása alatt volt. Bámulva nézte e csodálatos átváltozást: Noémiról Timéára.

– Hogy lehet az? mondá Mihály, takaróját ijedten rántva álláig, mintha rettegne az arcztól, mely előtte felemelkedik.

– Aggódtam ön miatt; féltem, hogy valami baja lesz az éjjel: itt akartam lenni az ön közelében.

Timéa hangjában, tekintetében valami oly gyanutalan őszinte gyöngédség tanuskodott, a minőt nem lehet tettetni. A nőnek ösztöne a hűség. Mihály magához tért. Első érzelme volt a rémület, a második az önvád.

Ez a szegény asszony itt fekszik az ő ágya mellett; özvegye egy élő férjnek! Soha semmi öröme nem volt, mely férjével közös lett volna; most, hogy a férj szenved, ezt a szenvedést eljön vele megosztani.

És aztán következett az örök hazugság. Ezt a gyöngédséget nem szabad elfogadni; vissza kell azt utasítani.

– Timéa, kérem, ne tegye ön ezt többet. Ne jöjjön ide fekhelyem mellé. Én ragályos betegségben szenvedtem: a keleti pestis lepett meg utazásomban. Én féltem önt magamtól. Maradjon tőlem távol, kérem. Én egyedül akarok maradni, – éjjel, nappal. Nincs már semmi bajom. De azt hiszem, hogy kerülnöm kell azokat, a kik hozzám ragaszkodnak. Azért nagyon kérem önt, ne tegye ezt többet, ne tegye ezt!

Timéa nagyot sóhajtott, lesüté szemeit, s aztán fölkelt az ágyból és elhagyta a szobát. – Le sem volt vetkőzve: öltözetestül feküdt férje lábainál.

A mint kiment a szobából, Mihály is felkelt, felöltözött. Egész lelke fel volt háborodva. Minél tovább haladt a kettős életben, annál jobban érezte a kettős kötelesség ellenmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelőssé. Szerencsétlenné tette mind a kettőt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettő között. Hová meneküljön?

Ha egyik a kettő közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyülölni, megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek, mint a másik, s a kettőnek sorsa együtt egy olyan sulyos vád annak okozója ellen, a melyre nincsen védelem. -106-

Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg Noéminak, hogy ki az a Timéa?

Ha minden kincseit feloszthatná a kettő között? Vagy ha az egyiknek odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szivét?

Mért nem hűtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettő?

Egész nap nem hagyta el szobáját, nem szólt senkihez, s aztán elült napestig egy helyben, a nélkül, hogy valamivel foglalkozott volna.

Ha kérdezte valaki, miért oly szomorú, azt felelte: keleti pestis utóhatása ez.

Az orvosi tanácskozmány eredménye az volt, hogy Mihálynak el kell menni valahová tengeri fürdőkre, hogy a hullám adja neki vissza, a mit a szárazföld elvett tőle.

Ekkor aztán azt tanácsolták neki, hogy válaszszon valami olyan hideg fürdőt, a hol már vége az idénynek, a vendégek eloszlottak: Tátrafüredet, Előpatakot vagy Balatonfüredet, ott elég magányt fog találni. Fődolog a hideg hab.

Arra eszébe jutott, hogy hiszen van neki egy kis nyári kastélya a Balaton melletti völgyek egyikében; ezt akkor szerezte, mikor évek előtt kibérlette a balatoni halászatot, de alig volt benne kétszer-háromszor azóta. Most hát azt mondá, hogy majd ott fogja tölteni a késő őszt.

Orvosai helyeselték a választást. A Balaton veszprém-zalai partja valóságos Tempe vidéke, egy tizennégy mértföldnyi szakadatlan kertlánczolat, egymást érő boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a méltóságteljes tó maga egy -107- barátságos tenger, kisszerű zivatarával, de nagyszerű andalgásával; levegője olaszországi, népe szivélyes, forrásai gyógyerejűek; ott legjobb lesz a búskomor szenvedőnek az őszi hónapokat eltölteni. Ilyenkor már nehány köhögős professoron és gyomorhurutos plébánoson kívül úgy sincs Füreden más vendég, a ki a sötétkedélyű ember magányvágyát megháborítsa. Helyettük ott van a dicső természet; a Balaton mellett ősz táján második tavasz van.

Hanem egyet nem tudtak az orvosok, ennek elfeledtek utána járni: – azt, hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég.

A szőlők, miket máskor szüret táján a szőlőszedők vidám zaja ver föl, magukra vannak hagyva, az új hajtású indák összegubanczolódva tüskés, rőt folyondárokkal, mik bűzterjesztő bozótot képeznek a bezárt kolnák körül. A gyümölcsfák másod lombja rézzöld vagy rozsdavörös; búcsúzik a jövő kikelettől. A szántóföldeken lepaskolt kalászok helyét felverte az irthatlan burján; minden tövis, lapu, bojtorján, iszalag odatelepedett az arany kalász helyébe, és senki nem jön azt onnan lekaszálni. Csendes és szomorú minden, a szekérutakat belepte a porcsfű: nem jár azokon senki.

Az a kastély egy régi épület volt. Valami előkelő uraság építette saját gyönyörűségére, a kinek megtetszett a szép kilátás, s pénze is volt elég, hogy tetszését kielégítse. Kis emeletre volt véve az épület tömör falakkal, a Balatonra néző verandával, nagy fügefákkal és törökszederfákkal lépcsőzete alatt, és erősen körülrakva szent szobrokkal.

Az első építtető örökösei később potom áron adtak túl a magányos kastélyon, melynek csak arra nézve van értéke, a ki történetesen annyira megbolondul, hogy oda megy lakni.

És a mik közel vannak is hozzá, azok is lakatlanok. A kolnák, a pinczeházak az idén fel sem fognak nyílni, mert szüret nem lesz, s a balaton-füredi nagy épületekben már csukva vannak mind a redőnyök: az utolsó vendég is elköltözött; ez idő szerint még gőzhajó sincs ott; a savanyúvíz-forrás oszlopcsarnoka látogatlanul áll, s a sétányon a platánlevelek zörögnek a végig haladó lába alatt, senki sem söpri már azokat el onnan.

Se ember, se gólya nincs már a vidéken; csak a méltóságos Balaton mormog titokteljes szavakat, mikor felháborodik; – és azt sem tudja senki, hogy miért?

S a Balaton közepén ott áll egy kopár hegy, és azon egy kéttornyú kolostor, a melyben hét szerzetes lakik. Felül és alant fejedelmi csontok kriptája.

Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával, nehány nap mulva azt is hazaküldte, azon ürügy alatt, hogy elég neki szolgálattételre a házra felügyelő vinczellér. Az pedig vén ember volt és hozzá még süket is.

Valami kevés emberi nesz még maradt a közeli fürdő vidékén. Az ottani egyetlen nagy bérház tulajdonosa ott lakott családostul, azonkívül nehány uradalmi hivatalnoknak volt ott állandó lakhelye, s a kápolnában minden reggel beharangoztak a misére. Egy este aztán a bérház tulajdonosa leánya nevenapján nagy dáridót csapott, sütöttek, főztek, a zsírláng kicsapott a kéményen, a bérház kigyuladt, fürdőház, uradalmi tiszti lak, kápolna, minden leégett; úgy is maradt aztán egész tavaszig; a füstös romok közül minden ember elköltözött.

Most azután nem hallatszott a völgyi lak körül emberhang sem, harangszó sem, csak a roppant tó titokteljes mormogása.

Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes beszédét; néha a legcsöndesebb időben elkezd az zajlani, szine smaragdzöldre változik egész a végtelen -109- messzeségig olyankor, s a méla zöld hullámszín fölött egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó, komp, dereglye: mintha ő volna a holt tenger.

Csodálatos kettős ereje van e tónak: a testet megedzi, s a lelket elkomorítja. A mell felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelő lesz; hanem a mellett valami méla, bánatos érzés lepi meg a kedélyt, mely a regevilágba andalít vissza.

A festői hegycsoport a tó partjain még koronázva van a közel mult hőskor várromjaival; Szigliget, Csobánczvár kertjeiben még zöldül a zsálya és levendula, miket az elmult családok asszonyai ültettek oda; de a falak évről évre roskadoznak, egy-egy torony meredek fala daczol még csodamódon a zivatarral. És a mit élők laknak, az is a mulandósághoz közelít. Maga a tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén emberek még arra emlékeznek, hogy a kolostort társzekerekkel lehetett körül kerülni; később már csak gyalogút járt el fala mellett; ma már épen a meredély szélén áll s a görgeteg kő egyre hull alá Endre király tömör épülete alul. A hegytetőn fenn két tengerszem volt: már az is elenyészett; az út mellett puszta templom düledez; a falu helyén legelő van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz előtti csigakövületekkel fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hány ki a partjaira; és minden, a mi benne lakik, oly idegen, oly különböző más vizek lakóitól, mintha ez a tó csakugyan egy elmaradt leánya volna az egykor itt uralkodott tengernek, s még most is tartogatná emlékeit messze távozott anyja, a tenger után. Halai, csigái, kigyói, még rákjai közt is uralkodó szín a fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytűkkel van tele, miknek érintése éget és gyógyít; spongiája hólyagot húz a bőrön s egész vize édes és iható. Sok embert ismerek, a ki valósággal szerelmes a Balatonba.

Órahosszant eluszkált a csendesen ringató hullámban, s -110- fél napon át járta alá s fel a partjait s este későn alig tudott megválni tőle.

Nem kereste mulatságát se vadászatban, se halászatban. Egyszer magával vitte a fegyverét, s ott felejtette valami fára felakasztva; másszor meg a horogjára akadt fogas elvitte a horgot pálczástól együtt. Nem volt figyelme a közellevő tárgyak iránt. Lelke és szemei a messzeséget járták.

A hosszú ősz is vége felé járt már; a víz nagyon áthült a hosszú éjszakákon, a fürdést rövidebbre kellett szabni; hanem a hosszú éjszakáknak is meg voltak a saját méla gyönyöreik: a csillagos ég, a hulló csillagok, a hold.

Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl elnézegette az ég csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös fénybe borít a nyár; és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tünik elő, szétsugárzó hegygerinczeivel, mély körszikláival, fényes mezőivel és sötét árnyaival. Egy egész világ, a melyen semmi sincs!

Csak azoknak a lelkei, a kik erőszakkal eldobták maguktól a testet, hogy ne legyen rajtuk semmi.

Ott nem bántja őket semmi, nem éreznek semmit, nem tehetnek semmit, nem fáj nekik, nem gyönyör nekik semmi, nincs nyereség, nincs veszteség semmi; ott nincs hang, nincs lég, nincs víz, nincs szél, nincs vihar, nincs virág, nincs élő állat, nincs harcz, nincs csók, nincs szívverés, nincs születés, nincs halál: – csak a semmi az, a ki van, és tán az emlékezet?!

Az rettenetesebb volna a pokolnál: ott élni a holdban, mint testtelen lélek a semmi világában, s emlékezni a földre, a hol van zöld fű és piros vér, villámcsattogás és csókcsattanás, van élet, van halál.

És Mihálynak valami untalan azt sugta, hogy neki mégis oda kell menni a semmi világának lakói közé.

Két egymásnak ellenmondó életet. Két nőt, a kik közül egyiket sem tudja elhagyni, egyiktől sem tudja magát elszakítani.

Ilyenkor, mikor mind a kettőtől egyformán távol van, mikor egészen egyedül van, érzi csak egész rettenetes nagyságában balhelyzete sulyát.

Vagy mikor kétségbeesetten elhagyta őt s ily szétzuzott kedélylyel talált Noémira, és ott lelt boldogságot?

Timéa úrnője már az egész vagyonnak, mit Timár a Duna fenekéről mentett meg, vissza van az neki adva.

Ő szerelemből vette el Timéát és Timéa önkényt ment hozzá, forró kézszorítással fogadta el ajánlatát. Mint férfi, ki egy nőt megérdemel, úgy lépett eléje Mihály. Azt nem tudhatta, hogy Timéa mást szeret. Azt nem tudhatta, hogy annyira szeret, hogy a szerelmet megismerni sem akarja!

Mikor megtudtad, hogy nem szeret a nő, mert egy harmadik alak áll kettőtök szive között, nem kellett volna gyáván elfutni, hanem oda kellett volna menned ahhoz a harmadik emberhez és azt mondanod neki: «barátom, ifjukori bajtársam, kettőnk közül egyikünknek ezen a világon nincs helye; szeretlek, ölellek, hanem már most -112- jerünk ki egy szép csendes szigetre, s ott lövöldözzünk egymásra addig, a míg egyikünk halva nem marad.»

Azt a másikat az tette eszményképpé a nő előtt, hogy bátor, férfias alaknak tünik fel; miért nem mutattad meg, hogy te is az vagy? Egy éles kard kezedben jobban megnyerte volna őt számodra, mint minden aranyod és gyémántod. A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani.

És aztán lettél volna rajta, hogy kiérdemeld, kivívd, s ha kell, kierőszakold ezt a szerelmet. Tudtál volna zsarnok lenni, lettél volna szultánja a nőnek, kit rabul megvettél, verted volna vérig korbácscsal, míg meg nem szelidül, most mégis ura volnál, birnád, tied volna; – így pedig áldozatoddá tetted és mindennapi kisérteted lett belőle, ki a sírból jár fel élő arczczal, hogy tégedet vádoljon.

Csak volna hát annyi bátorságod, hogy most eléje lépj és azt mondd neki: «Timéa én önnek rossz angyala vagyok, oldjuk fel frigyünket».

«Én nem válok el öntől. – Én nem szenvedek. – Én megesküdtem, hogy önhöz hű maradok. – Én vissza nem esküszöm.»

Az őszi éjszakák egyre hosszabbak, a napok rövidebbek kezdtek lenni, s a rövidülő napokkal a tó is lassanként áthült. Hanem Timárnak még annál inkább tetszett a fürdés. A ki uszik, az nem fázik. Teste egészen visszanyerte elébbi edzett ruganyosságát, betegségének minden nyoma elmult már, idegei, izmai aczéllá lettek. – És akkor volt legbetegebb.

Mert a lépkóros, a spleenes embernek a hypochondriája még kigyógyítható: ha a testi baj szünik, a lélek sem -113- szenved többé. De mikor az ép, edzett férfi lelkét lepi meg a búskomorság, – az már halálos baj.

A hypochondria betege meleg kabátot huz; – fejétől sarkáig betakarja magát; ablakait beragasztja a szél ellen; ételét lat számra veszi, orvosi tanács szerint válogatja; nyügösködik az orvosok nyakán s titokban kuruzsló szereket használ és orvosi könyveket olvas, hévmérő után fűti szobáját, s érverését órája szerint számítgatja fél a haláltól. – A melancholia betege pedig széttárja keblét a viharnak s födetlen fővel megy vele szemközt, kitárt ablaknál alszik, s nem keresi az élet hosszabbítását.

Az őszi éjszakák folyvást derültek voltak, ilyenkor olyan gazdag az ég csillagokban; Timár egész éjeken át ott ült szobája nyitott ablakánál s távcsővel sorra járta a végtelen űr fénylő pontjait. Mihelyt a hold lement, azonnal távcsöve elé ült. A holdat gyülölte már, mint a hogy tud az ember gyülölni egy az unalomig megismert vidéket, a minek lassankint minden lakosával haragba jött már; mint a hogy tud gyülölni egy képviselőjelölt egy választókerületet, a melyben ezerféle ok miatt megbukott s a miről tudja, hogy mégis ott kell neki lakni.

Ez égvizsgálás alatt azon rendkívüli szerencsében részesült, hogy tanuja lehetett egy égi jelenetnek, a mi a csillagászok évkönyveiben, mint egyedül álló van följegyezve.

Egyike a rendes időközökben visszatérő üstökösöknek jelent meg az égen.

Timár azt mondta magában: «ez az én csillagom. Épen olyan elszórt csillag, mint az én lelkem; épen oly czéltalan járása-kelése, mint az enyim, épen olyan látszat az egész létele, mint az enyim, semmi valóság!»

Az üstökössel egyenlő irányban haladt a Jupiter, a maga négy holdjával; utjaiknak át kellett szelni egymást. -114-

A mint az üstökös a nagy bolygó közelébe jutott, egyszerre csak a fény sörénye elkezdett kétfelé válni. A Jupiter vonzereje gyakorol rá hatást. A nagy csillag merészkedett az ő urától, a naptól elvitatni a lángcsillagot.

A következő éjjel már kétfelé volt válva az üstökös fénykévéje, s két irány felé meredt szét.

Ekkor a Jupiternek a legnagyobb s legtávolabb eső holdja közeledett gyorsan felé.

A harmadik éjjel az üstökös fejét képező fénymag homályosodni és szétterülni kezdett. A Jupiter holdja ekkor legközelebb állt hozzá.

A negyedik éjjel kétfelé volt szakítva az üstökös; két külön fényfarkkal és világító fővel, s a két csillagrém éles szöget képző két külön parabolában kezdette el czéltalan futását a végtelenben. Hát még az égben is megtörténhetik «ez»?!

Timár kisérte a csodalátványt távcsövével, míg el nem veszett az az áttörhetlen ürben.

Százféle indoka van az öngyilkosságnak, azok között a legmakacsabb, a leggyőzhetlenebb az, mely a hosszas világnézletből ered. Vigyázzatok arra, a ki nem tudományos szakértelemből vizsgálja az eget, buvárkodja a természet titkait; az elől tegyétek el éjszakánkint az éles kést meg a pisztolyt, s kutassátok ki öltönye zugait, nem rejteget-e bennük mérget?

Igen, Timár el volt rá szánva, hogy megöli magát. Nem jön az a gondolat erős jellemeknél egyszerre, hanem megérik. Évekkel előre tudják ők azt már, s nagy furfanggal mesterkedik ki a módjait a kivitelnek.

A mint a zord napok beálltak a Balaton vidékén, hazament -115- Komáromba. Minden ember, a ki először találkozott vele, azzal fogadta, hogy mennyire magához jött, milyen jó szinben van.

Csak Timéa szemei vették észre arczán azt a rejtegetett mély elhatározást, csak Timéa kérdezé tőle aggódva: «mi bajod, férjem?»

Nagy betegsége óta csupa gyöngédség volt iránta a nő. Mihályt csak sietteté ez a gyöngédség az éles kés hegye felé.

Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, a mi elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Épen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanut; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy a ki látja, borzadva mondja magában: «ez vesztét érzi!»

Minden vagyonát Timéának és a szegényeknek hagyta; és még olyan gyöngédséggel és előrelátó furfanggal birt, hogy egy külön alapítványt tett, mely arra való volt, hogy ha Timéa az ő holta után férjhez fog menni s ha Timéa utódai egykor szegénységre jutnának, az alapítványból ezer forint évdíj legyen számukra biztosítva.

A mint az évszak engedi, el fog utazni, – hiresztelés szerint Egyptomba, – voltaképen pedig a senki szigetére.

A telet hol Komáromban, hol Győrben, hol Bécsben töltötte Timár; mindenütt terhére volt a világ.

A búkórban szenvedő embernek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy mindenki arczáról azt véli leolvasni, hogy az most ezt gondolja magában: «ni! egy búkóros ember!» Észreveszi minden ismerőse arczán és szavain, hogy valami változást sejtenek ő rajta magán; hallja, hogy suttognak a háta mögött, hogy integetnek titkos jelekkel, mikor valahol megjelen; hogy remegnek tőle az asszonyok; hogy iparkodnak nyugalmat erőltetni a férfiak; és aztán megtörténik vele, hogy szórakozottságában olyan dolgokat tesz, mond, a mik lelke bomlottságáról tanuskodnak, nevetséges dolgokat s boszantja végtelenül, hogy miért nem nevetnek hát azon az emberek? – Már félnek nevetni.

Pedig hiszen ne féljenek tőle. Még nincsen annyira, hogy felugorjék a helyéből, s a paprikát a szemközt ülők szeme közé szórja; – ámbár valóban egyszer-egyszer előveszik olyanforma vágyak, hogy mikor például Fabula János uram meglátogatja s mint egyházi vicekurátor komoly dolgokról kezd el perorálni előtte, mereven állva, mintha nyársat nyelt volna, olyankor úgy csiklandja valami Timárt, alig bir a vágynak ellenállani, hogy a két kezét hirtelen a vicekurátor úr vállára téve, annak a fején keresztül ugorjék!

Gyakran, midőn szemközt ültek a családi asztalnál, Timár szemei folyvást Athalie arczára és termetére voltak éhezve. Az ilyen kedélybeteg emberek tekintete úgy ki tudja fejezni az éhszomjat a női bájak iránt. -117-

S Athalie rendkívüli szépség volt. Igazi Ariadne nyak és kebel. Mihály szemei e szép hófehér nyaktól meg nem tudtak válni, úgy hogy Athalie nyugtalanítva érzé magát e kecseinek tett néma hódolat által.

Igen, Mihály arra gondolt, hogy csak egyetlenegyszer lehetnél birtokomban te szép hófehér nyak, te bársony sima gyönyörű kebel, – hogy egy szorításával aczélmarkomnak beléd fojthatnám a lelket!

Timár megunta végre a késedelmes tavaszt várni. Mi szüksége van a virágnyilásra annak, a ki a fű gyökere alatt akar aludni?

Összehítt magához boldogot-boldogtalant, a kinek csak valaha hirét hallotta; egész háza megtelt vendégekkel.

– Atyámfia az Urban. Legyen itt mellettem, s majd ha reggel felé teljesen eláztam s öntudaton kívül leszek, vitessen le a szekerembe, fektessenek az ülésbe s aztán fogják be a lovakat s hajtsanak el velem.

Úgy akart öntudatlanul eltávozni házától, szülővárosától. Aztán reggel valamennyi vendég ki erre, ki arra dült el, Fabula János uram is horkolt édesdeden hátraszegett fejjel egy karszékben ülve, csak Timár maga maradt elázatlan.

A lélekkór úgy van a borral, mint Mithridat volt a méreggel: nem tudja magát megölni vele.

Fejében össze volt zavarva az élet és az álom; a képzelet és a mámor; az emlékezet és a hallucinatió. -118-

Úgy tetszék, mintha egy alvó fehér arczú szent fekhelye előtt állt volna meg. Úgy tetszék, mintha e fehér szobor ajkát megcsókolta volna, s a szobor e csókra sem ébredt volna fel.

Aztán azt a jelenetet is látta, hogy egy sötét folyosón egy ajtó mögött egy szép mænade-arcz, buján göndörített hajfürtökkel, leskelődött elé; olyan ragyogó szemei voltak, piros ajkai közül tündökölt a gyöngy fogsor, a mint az égő viasztekercset feje fölé tartá s azt kérdezé a tántorgótól: «hová készül ön, uram?»

Erre a tündérarcz egyszerre Meduza-fővé torzult el, a göndör hajfürtök hah! hogy alakultak át kigyókká!

Timár csak délfelé ébredt fel szekerén, mikor új lovakat fogott be a gyors paraszt. Már akkor messze volt Komáromtól.

Késő éjjel érkezett meg az Aldunára, hol a halásztanyán az előre megrendelt csempészbárka várt reá. Még éjjel átkelt a szigetre.

Miért ne tehette volna azt? – Most milyen tehertől volna ő megszabadítva. A szörnyű rábeszéléstől!

A mi az embernek kedves rögeszméje lesz, azt követeli a sorstól, hogy ne is lehessen máskép: annak már úgy kell történni, a hogy ő gondolta.

A fehér rózsabokor mellett már ezóta van egy másik rózsabokor, mely tavaszszal pirosat fog virágzani: az Noémi. Most még egy harmadik jön a kettő mellé: az lesz sárga rózsa, az arany ember virága.

A félbenhagyott ház, mint egy kripta, állt a fűvel benőtt téren, ajtaja-ablakai be voltak takarva gyékénynyel, hogy hó, eső be ne verjen.

Mihály sietett a kis lak felé. Almira eléje jött, megnyalta a kezét és nem ugatta meg, hanem megfogta a köpenye szárnyát s odavezette az ablakhoz.

A kis lak ablakán besütött a holdvilág. Mihály benézett: a szoba egészen világos volt.

Láthatta jól, hogy csak egy ágy van a szobában, a másik hiányzik onnan. Azon az ágyon alszik Teréza.

Úgy van, a hogy ő kigondolta. Noémi a rózsafa alatt van már. Így van az jól.

Erre a nő megfogta a kezét s ravasz komolykodással elvezeté a ház háta mögé, hol a kis lak másik szobájának ablaka volt.

Timár benézett az ablakon s a fehér ágyon látta Noémit feküdni, félkarjával egy kebléhez simuló aranyhajú angyalfőt ölelve.

– Hát nem látja ön? A kis Dódi. Visszakivánkozott hozzánk. Azt mondta, hogy jobb itt, mint az égben. Azt mondta az Urnak: «neked úgy is sok angyalkád van; ereszsz vissza azokhoz, a kiknek csak egy volt». S az Ur visszabocsátá.

– Hm, hm! Hát a régi történet. Egy szegény csempésznő ismét meghalt, a gyermeke árván maradt, s mi magunkhoz fogadtuk. Hát bánja ön azt?

– Ne költse őket fel reggelig! mondá Teréza. A gyermeknek árt az, ha álmát félbeszakítják; s a gyermekéletnek sok titka van. Legyen ön türelemmel. Nemde?

Dehogy szólt Timár egy szót is. Elhajította süvegét, leveté köpenyét, felső kabátját, egy ingre vetkőzött, ingujjait felgyürte karjairól. Teréza azt hitte róla, hogy megőrült. Oh, dehogy őrült meg! Odarohant a diófából épített házhoz, letépte annak ajtajáról, ablakáról a gyékényt, előrántotta asztalos műhelyét, odaszorítá a csavar közé a félbenhagyott ajtó deszkáját, felvette a gyalut s elkezdett dolgozni.

Noémi azt álmodta, hogy valaki az új házban asztalosmunkát dolgozik, a gyalu harsog a keményfa deszkán, s a jókedvű dolgozó danája hangzik pihenés közben: «az én babám kis kunyhója többet ér, mint Buda vára!»

TERÉZA.

Ellopta Timéától apja millióját, azután ellopta tőle szive férfiideálját, végre ellopta tőle hitvesi hűségét.

Ellopta Noémitól szive szerelmét, női gyöngédségét, ellopta őt magát egészen.

Ellopta Teréza bizalmát, az embergyűlölő utolsó hitét az egyetlen igaz emberben, ellopta tőle a senki szigetét, hogy azt megint visszaadja neki, s azzal ellopja háladatosságát. -121-

Ellopta Krisztyán Tódortól az egész ó-világot, száműzve őt ravaszul a másik hemisphaeriumra.

Ellopta Athalietől apját, anyját, házát, vőlegényét, égi földi üdvösségét.

Lopta a tiszteletet, melylyel az egész ismerős világ környezé; a szegény könyeit, az árva gyermekek kézcsókjait, a királytól az érdemrendet, ez mind lopott jószág volt. Lopta a csempészektől a titoktartó hűségét, a tolvajokat meglopta!

A lelke sem volt már az övé: azt is elzálogosította már a holdnak, ezt is megcsalta vele: nem adta át, a mit igért. Meglopta a holdat!

Már el volt készítve a méreg, mely elszállítsa őt a semmi csillagába; hah, hogy örült, hogy vigyorgott minden ördög! hogy tartotta a lehulló elé a körmeit. Aztán bolonddá tette azokat is, nem ölte meg magát. – Meglopta magát az ördögöt.

Kilopott a világ közepéből magának egy paradicsomot, s e paradicsom tiltott fájáról lelopta a gyümölcsöket, mig az őriző arkangyal hátat fordított; s a rejtett édenben kijátszott mindent, a mi emberi törvény: papot, királyt, birót, hadparancsnokot, adószedőt, rendőrt. Ezek mind meg voltak általa lopva.

A végtelen gazdagság… az általános tisztelet… a -122- boldogító szerelem… bárcsak egy volna ezek közől megérdemlett, igaz keresmény! Lelkületének alapja, életlevegője volt az őszinteség, becsületesség, emberszeretet, szigor, önfeláldozás; rendkívüli, szokatlan nagyságu kisértetek azzal merőben ellenkező áramlatba ragadták; s most is itt áll előtte egy ember, a kit mindenki szeret, becsül, tisztel, csak ő egyedül gyűlöli, vádolja magát.

S még hozzá a sors legutóbbi betegsége óta oly vasegészséggel áldotta meg, hogy semmi meg nem ártott neki. A helyett hogy vénült volna, fiatalodott. Nyaranta sok kézmunkával volt elfoglalva.

Azt a kis házat, a mit a mult évben összeácsolt, mint asztalos egészen fölszerelte; azután következett az esztergályos, a képfaragó; még a muzsákat is meglopta, alakító tehetséget orozott tőlük. Gyönyörűség volt a kis faházat látni, mely vésője alatt lassankint műremekké alakult át. Timárban egy művész veszett el.

A kis ház tornáczát emelő oszlopok mindegyike más alakot mutatott: az egyik két összefonódott kigyó volt, fejeik az oszlopfő; a másik egy pálmatörzs, melyet folyondár körít, a harmadik összetekergőzött szőlővenyigéket mutatott leskelődő gyíkokkal, mókusokkal, a negyedik volt egy levelei közül kiemelkedő nádcsoport.

És belül is a falak táblázata csupa eszményi faragvány, tarka mozaik; asztalok, székek művészi összeállítással készültek, a hófehér gyertyán, a habos gyökérfa, a mikből szekrény, óratok lett, a barna diófaalapot barátságosan igyekezett tarkítani; a mennyezetes nyoszolya kirakott superlátjával művészi izlést árult el. És azonkívül ajtók és ablaktáblák nyitja eredeti ötletekről tanuskodott. Azok mind a falba tűntek el, ki oldalt, ki fölfelé volt tolható, furfangos fakilincsekkel zárható, nyitható, miután azt előre kimondta Timár, hogy ezen a házon egyetlenegy szegnek sem szabad lenni, a mit nem maga készített; nem is volt benne egy vasdarab sem. Egészen a maga erejéből, egészen e sziget terményeiből akarta azt -123- kiállítani. Csak az ablakokkal volt még megakadva; mivel pótolja az üveget? Eleintén szunyoghálót feszített ki a rámákba; hanem így a ház csak nyári laknak volt használható, az eső is beleesett, ha a táblákat be nem tették; aztán hólyagból készített ablaktáblákat, mint az eszkimók; az meg nem illett a többi pompához. Végre addig kutatott, mig a téveteg szikla egyik oldalában fölfedezett egy réteg macskaezüstöt, a mit csillámnak, «Mária-üveg»-nek is neveznek. Azt nagy gonddal kiemelte a kőből; a finom, átlátszó ásványt széthasogatta vékony rétegeire s azután vékony finom léczecskékből valami rostélyt állított össze, a minek közeit az istenadta üveggel kitöltögeté. Már az rabnak való munka volt. És a hatalmas gazdag úrnak volt türelme vesződni vele.

Az volt aztán az öröm, mikor készen volt a ház, mikor belevezethette kedveseit. Nézzétek, ez mind az én kezeim munkája, ilyet nem adhat a király sem a királynénak!

Dódi (a második) már akkor négy éves volt, mikor ez a háza elkészült. «Dódi háza!»

Dódi eleven fiu volt. Egészséges, eszes, jókedvű gyermek. Timár azt mondta, hogy maga fogja őt mindenre megtanítani. Olvasni, írni, azután úszni, tornázni; majd kertészkedni, gyalut, vésüt kezelni. A faragó embernek akárhol a világon mindig van kenyere. Dódi mindent meg fog tanulni.

Timár azt hitte már, hogy ez mindig így fog menni, hogy az egészen így van rendén; s hogy ezt az életet csak folytatni kell a napok végeig.

Nyolcz éve mult már annak, hogy Timár legelőször a kis szigetre vetődött. Noémi és Timéa még akkor gyermekek voltak; most Noémi huszonkét, Timéa huszonegy esztendős; Athalie huszonötben jár; Teréza negyvenöt évet haladt -124- meg; Timár maga negyvenkettő, a kis Dódi az ötödikbe lépett.

Ezek közül egynek el kell menni haza: mert kitöltötte az idejét. Igazán kitöltötte egy egész hosszú életre való szenvedéssel – ez Teréza.

Teréza egy nyári délután, mikor Noémi odakünn járt a gyermekkel, így szólt Timárhoz:

– Mihály, én mondok neked valamit. Engemet ez az ősz elvisz magával. Én tudom, hogy meghalok. Husz éve már, hogy szenvedek abban a bajban, a mi elvisz: a szivem beteg. Nem szólásmód ez tőlem. Halálos baj ez. Titkoltam mindig, nem panaszkodtam soha. Gyógyítottam türelemmel, gyógyítottátok ti szeretettel és örömekkel. Ha azt nem tettétek volna, rég a földben volnék. De már nem vihetem sokáig. Egy egész éve már, hogy nem alszom; semmit sem. A szememet le nem hunyom éjjel: a hogy lefekszem, úgy virradok fel. Úgy hiszem, erre hosszú álom következik, – és nagyon csendes álom. Meg van szolgálva. Egész nap a szivem dobogását hallgatom. Sebesen üt hármat, négyet, mintha megrettent volna, azután egy felet; azután elhallgat, mintha meghalt volna, azután várakozva egyet-egyet dobban, megint sebesen rákezdi, ismét hosszú csend. Ez már a vége felé közelít. Gyakran szédülök, csak az erős akarat tart, hogy le nem roskadok. Ezen a nyáron túl nem fog ez tartani. Nem bánom, megnyugszom benne. Semmi sem nyugtalanít. Noéminek van már, a kit helyettem szeressen. Nem kérdezek tőled semmit, Mihály. Nem kívánok tőled semmi fogadást. A mondott szó üres beszéd; az érzett szó az igazi. Te érzed, hogy mi vagy Noéminek, s hogy Noémi rád nézve kicsoda? Mi nyugtalaníthatna engem? meghalhatok a nélkül, hogy imádsággal alkalmatlankodnám a bölcs mindenhatónak. Hisz a mit kérhetnék tőle, azt már megadta. Ugy-e igaz ez, Mihály?

Mihály lecsüggeszté fejét. Ez volt az a gondolat, a mi az ő álmait háborította mindig. Ő látta azt, hogy Teréza -125- egészsége hanyatlik. Észrevette arczáról, mint küzd egy eltitkolt szörnyű bajjal, mely az embert ott támadja meg, a hol legközelebb van a test a lelkéhez, a szivében, és rettegve gondolt arra a lehetségre, hogy ha egyszer Teréza meg találna halni, mi lenne akkor Noémiból?

Hogy hagyná akkor itt, mint szokta, egész hosszú télen át ezt a gyönge leányt egyesegyedül a vadonban, azzal a kicsiny gyermekkel?

Mindig kerülte ezt a gondolatot. Most azután előtte állt: nem térhetett félre neki.

Teréza igazat mondott. Még az nap délután egy ismerős gyümölcsvásárló kofa érkezett a szigetre, s mikor Teréza annak a baraczkkal rakott kosarakat átszámlálta, egyszerre csak ájultan esett le a földre.

Akkor fölélesztették. Harmadnap a kofa visszajött. Teréza erőltetni akarta a dolgot, s ismét elájult. A kofa sopánkodott azon nagyon.

Pár nap mulva ismét visszajött a kofa gyümölcsért. Akkor már Mihály és Noémi nem eresztették ki Terézát, maguk adták át a gyümölcsöt.

A kofa azt az észrevételt tette, hogy bizony talán jó volna annak a szegény asszonynak, ha már olyan beteg, meggyónni.

Nem csak arra gondolt, hogy az a nő Noémi anyja, s egyedüli gyámola, mikor ő távol van; hanem arra is, hogy az a nő egy nagy lélek volt, kit a sors kiválasztott magának, hogy mint Jób profétán, gyötrelmeinek egész fegyvertárát kipróbálja rajta, s a kinek lelke annyi szenvedés alatt meg nem törött, a ki nem esett kétségbe, nem alázta meg magát; türt, hallgatott és tett.

És azután arra a gondolatra jött Timár, hogy talán -126- azért hozta őt össze e nővel a sors, hogy kárpótolja azt nagy szenvedéseiért épen ő általa, és hogy mindazon nagy botlásainak, gyötrelmeinek, bűneinek tömege, a mi a nagy világban oly fényes hazugságok pyramidjai alá van eltemetve, itt e kis szigeten találja vezeklését: a mi erény, a mi igazság, a mi maradandó jó tett volt életében, ezen a kis folton van az.

A mint Teréza, fájdalmait némán tűrve, roskadozott előtte, az intő szó annál erősebben hangzott lelkében, mely azt mondá, hogy egy nagy örökség száll reá a nőnek halálával: – a terhek, a miket e nő viselt s a lélekerő, a mivel azokat viselte.

Noémi még nem tudta, hogy anyja halálos beteg. Teréza ájulásaiért a meleg napokat okolták. Teréza azt mondá neki, hogy szokott baj ez nőknél, kik a fiatalság korából a hajlott korba lépnek.

Timár annál gyöngédebb volt ez idő óta Terézához. Nem engedte munka után látni, óvta nyugalmát, csitította a gyermeket, ha fecsegett, pedig Teréza még mindig nem tudott aludni.

Igy telt el a nyár, a meleg napok enyhülést látszottak hozni, hanem az csak látszat volt; az ősz kezdetén ismét előjöttek az ájulási rohamok, s a gyümölcskufárnő nem győzött sóhajtani, hogy már csak ideje volna igazán meggyónni s az utolsó szentségek felvételéről gondoskodni.

Egyszer ismét ebédnél ültek mind a négyen a külső szobában, midőn Almira ugatása jelenté, hogy idegen közeledik. Teréza kitekintett az ablakon s azzal ijedten szólt Mihálynak: «Siess a benyilóba, ez ne lásson téged itt!»

Timár is kinézett az ablakon s ő is úgy találta a maga részéről, hogy azzal, a ki most jön, neki épen nem lesz jó találkoznia, mert az Sándorovics úr, az érdemrendes esperes, a ki ő benne rögtön megismerné Levetinczy urat és azzal együtt szép dolgokat fedezhetne aztán itt fel.

– Takarítsátok félre az asztalt s hagyjatok mind magamra! mondta Teréza, Noémit és Dódit is felköltve; s -127- mintha egyszerre visszatért volna minden ereje, ő segített legjobban az asztalt áttolni a másik szobába; úgy, hogy mire a főtisztelendő úr kopogtatása hangzott az ajtón, már Teréza egyedül volt a szobában. Nyoszolyáját odavoná keresztbe a benyiló ajtaja elé s annak szélére leült. Ezzel a benyiló be volt zárva.

A derék főpapnak azóta még hosszabb lett a szakála és szürkével volt már erősen vegyülve; de orczái pirosak voltak, s a termete sámsoni.

A ministrans-fiú és a sekrestyés, kik idáig kisérték, odakinn maradtak a veranda alatt, s a nagy kutyával eredtek barátságos beszélgetésbe; a nagytiszteletű úr egyedül lépett be a házba, kezét olyan formán emelve előre, mintha alkalmat akarna valakinek nyujtani, hogy azt megcsókolja. Teréza bizony felhasználatlanul hagyta ezt az alkalmat elveszni, a mi az érkezőt nem hozta kedvezőbb hangulatba.

– Ismerlek, jó uram, s hogy bűnös vagyok, azt is tudom. Mi hozott e helyre?

– Mi hozott e helyre, te fecsegő vén banya? Azt kérded, hogy mi hozott e helyre? Te Istentől elvetemedett pogány némber. Hát nem ismersz?

– Mondtam már, hogy ismerlek. Te vagy az a pap, ki megholt férjemet nem akartad eltemetni.

– Igen, mert gonosz módon halt meg, gyónatlan és bűnbánatlan. Azért érte a sors, hogy halála után, mint a kutya, úgy temetteték el; ha tehát azt nem akarod, hogy téged is, mint a kutyát, úgy temessenek el, bándd meg a bűneidet és gyónjál meg, míg időd van rá. Maholnap meg kell halnod. Kegyes asszonyi állatok hozták hirül hozzám, hogy halálodon vagy, könyörögtek, hogy jöjjek ide, oldjalak fel; – azoknak köszönheted.

– Bolond vagy, asszony! Az egyszer történt meg a világon. Akkor még nem volt se pap, se oltár. De most már nem megy az olyan könnyen. Annak törvénye van.

– Tudom. Hisz az a törvény kergetett ide e puszta szigetre. De itt nem parancsol az a törvény.

– Érzéketlen sáralkotmány! Hát neked csak a testi fájdalom okoz szenvedést? Hát lelked üdvöségére mit sem gondolsz? Én meg akarom neked mutatni az utat a mennyek országába s te önkényt a pokolra akarsz jutni? Hiszed-e a feltámadást? Hiszed-e a mennyországot?

– Nem hiszem. Nem is kivánom. Nem akarok újra élni. Akarok csendesen aludni a falevél alatt. Porrá fogok válni, s a fa gyökere fölszija poromat, lesz belőlem falevél; más életet nem óhajtok. A zöld fa ereiben akarok élni, melyet magam ültettem. Nem is hiszek olyan kegyetlen Istent, a ki nyomorult teremtéseit még az életen túl is szenvedni parancsolja. Az én Istenem kegyelmes ur, a ki a halálban fünek, fának, embernek pihenést ád.

– De nem az olyan megátalkodott gonosznak, a minő te vagy! Te poklok tüzére jutsz, az ördög marczangoló fogai közé.

– Mutasd meg nekem a szentirásból, hogy az Isten mikor teremtett poklot és ördögöt, akkor elhiszem. -129-

– Oh! te istenkáromló asszony! Tüzet a nyelvedre! Hát még az ördögöt is el akarod tagadni?

– El is tagadom. Soha sem teremtett az Isten ördögöt. Ti teremtettétek azt magatok, a kik ijesztgettek vele. De az ördögöt is rosszul alkottátok meg. Két szarvval és hasított patákkal. Hisz az ilyen állat fűvel él: az embert nem eszik soha.

– Uram, ne vigy a kisértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld s elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod te azt a kis gyermeket is?

– Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez én rám tartozik. Micsoda ez az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus, disunitus vagy zsidó?

– Pogányok? szólt keserűn Teréza; miért pogányok? hisz nem vagyunk sem bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre nyomatott képet sem találsz, -130- a mit másutt a világban imádnak. Úgy-e, te is imádod a kétfejű sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomatva? Nem úgy hivja-e minden ember a pénzt, hogy «Krisztus»; – ha elfogyott a pénz, «nincs Krisztus!»

– Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent dolgokkal?

– Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a legnagyobb boldogságból a legnagyobb inségbe estem. Özvegy lettem és koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, a mit ő adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent és megtaláltam. Az én Istenem nem kiván czifra imádságot, énekszót, áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szivet. Az én penitencziám nem az olvasóforgatás, hanem a munka. Úgy maradtam a földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem mentem a föld alá erőszakkal, hanem csináltam a semmi földéből virányt. Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, s én azért nem gyűlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, a ki hozzám folyamodik, s alszom nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektől. Oh, uram! én nem vagyok pogány.

– Jaj de sok hiábavalóságot össze tudsz darálni, te nyelves asszony. Nem kérdezem én ezt tőled, hanem azt kérdezem, hogy ki az az ember, a ki itt lakik a kunyhódban, igazhivő-e vagy eretnek, s miért nincs megkeresztelve az a gyermek? Lehetetlen, hogy ne tudnád annak az embernek a nevét.

– Igen. Legyen! Nem akarok hazudni. Tudom a nevét, de egyebet semmit. Azt sem mondom meg senkinek. Az ő életének is lehetnek titkai, mint voltak az enyimnek. Az enyéimet elmondtam ő előtte, az övéi után nem fürkésztem soha. Nagy okai lehetnek rá, hogy azokat őrizze. De -131- én őt jószivű becsületes embernek ismerem, s nem gyanakodom benne. Emberek, jó barátok voltak, kik mindenemet elvették, nemes emberek és előkelő urak, csak a kis siró gyermekemet hagyták meg nekem. Én azt a kis gyermeket fölneveltem, s mikor ő volt az egyedüli kincsem, drágaságom, életem világa, akkor elhagytam őt venni egy embernek, a kiről nem tudok egyebet, mint hogy szeret és szerettetik. Hát nincs-e énnekem erős hitem az Istenben?

– Ne papolj te énnekem minduntalan a te hitedről. Az ilyen hitért a régi időkben cziherre vetették a boszorkányokat s ugy égették meg az egész keresztény világban.

– Jó szerencse, hogy ezt a szigetet a török szultán fermánjánál fogva birom.

– A török szultán fermánjánál fogva? kiálta föl elbámulva az esperes. S ki hozta neked ide helyedbe azt a fermánt?

– De meg fogom tudni azonnal, még pedig igen rövid uton. Beszólítom a sekrestyést meg a templomszolgát, félrelöketem velük innen a nyoszolyádat veled együtt s bemegyek az ajtón; hiszen zár sincs rajta.

Timár a mellékszobában minden szót hallott. A vér zúgott agyában annál a gondolatnál, hogy ez a főpap eléje fog lépni s azt fogja mondani: «Ah! ön az, nagyságos Levetinczy Mihály, királyi tanácsos úr!»

Az esperes kinyitotta a külsö ajtót s beszólította a két szolgálattevő markos legényt.

Teréza szorongatott helyzetében azt a török szövetü tarka gyapotszőnyeget vonta keblére, mely ágytakarójául szolgált.

– Uram! szólt kérlelő hangon az espereshez. Hallgass meg még egy szót, hegy meggyőzzelek, mennyire erős az én hitem az Istenben, hogy nem vagyok pogány; nézzed: e gyapotszőnyeg, melylyel takarózom, Brussából való. Most hozta azt egy átutazó palikár s nekem ajándékozta. Lásd, én nekem olyan nagy a hitem az Istenben, hogy éjente -132- ezzel a szőnyeggel takarózom; pedig tudva van, hogy Brussában négy hét óta dühöng a keleti dögvész. Vajjon közületek van-e valakinek ilyen erős hite? Ki mer hozzányulni ehhez a nyoszolyához?

De már erre a kérdésre nem volt, a ki válaszoljon. Arra a felfedezésre, hogy az a gyapotszőnyeg Brussából való, a hol a pestis pusztít, egymás hátán rohant ki a kunyhóból a három istenfélő ember, otthagyva a pokolnak és az ördögöknek martalékul az egész puszta szigetet és veszendő lakóit. Az elátkozott helynek egy rossz hírével több akadt, a mi a sokáig élni akaró embereket távol tartsa tőle.

Teréza halkan suttogá: «Fiam», és mélyen a szemébe nézett. E szemek azt mondák: «ráemlékezzél arra, a mit ebben az órában hallottál!»

«A szép október hónapban fogok elköltözni, abban a kedves időben, a mit úgy hínak, hogy «vén asszonyok nyara». A bogarak is akkor mennek aludni téli álmukat, a fák is akkor hullatják le leveleiket.»

Kiválasztotta magának az öltönyt, a miben eltemessék, s a szemfödelet, a miben eltakarják. Koporsó nem kell neki. Közelebb éri az édes anyaföld.

Kivezetteté magát Timár és Noémi karjába kapaszkodva a szép sík mezőre, s kiválasztotta magának a helyet, a hová eltemessék.

«Ide a sík róna közepére! monda Timárnak, s kivette kezéből az ásót s maga kihantolta előtte a négyszögű helyet. Dódi házát már elkészítetted, most készítsd el az enyimet. Aztán ne rakjatok fölém dombot, ne tegyetek oda fejfát: se zöld fát, se bokrot ne ültessetek fölém. Szépen azt a helyet takarjátok be eleven pázsittal ujra. Legyen a többi mezővel egyenlő. Én úgy kivánom. Én nem akarom, hogy mikor -133- valakinek öröme van, belébotoljék siromba s elszomorodjék.»

És Teréza soha sem kérdezte tőle: «de hát ki vagy te mégis? Én már rövid napok mulva megválok ettől a világtól, s még nem tudom, hogy Noémit kire hagytam itt?»

Szép fehér gyolcsba takarva, ágyát ott lenn megvetve illatos diófalevelekből.

Mikor másnap reggel Timár és Noémi a kis Dódit kezén fogva kimentek a mezőre, a sík rónán nem látszott semmi jel. Az őszi pókfonál mint egy ezüst szemfödél vonta be azt egyformán mindenütt. S az ezüst szemfödélen milliárd gyémántként ragyogott a napban az őszi harmat.

Elől ment Almira. Egy helyen lefeküdt, s fejét a földre letette. Ott volt az a hely.

Timár azon gondolkozott, hogy most már ezzel a sirral ő előtte is be van zárva a világ. Neki is készülni kell az útra. Vagy «ide», vagy «oda!» -134-

ATHALIE.

A KETTÉTÖRT KARD.

Timár ott várta meg a szigeten, a míg a zöld mezőt belepte a dér, azután még azt is, a míg lehullottak a falevelek, a mig fülemülék, rigók mind elköltöztek fészkeikről.

Akkor határozta el rá magát, hogy visszatérjen a világba. Az igazi világba.

Noémi nem is tudta, hogy mi az a tél abban a házban, a hol Mihály lakik? A sziget körül ritkán fagy be már a Duna; délszaki enyhe tél van ott, két fok a legnagyobb hideg; a borostyán, a babérfa a szabadban zöldül egész télen.

Hanem Mihálynak zord utja volt. A Duna mellékén már havazott s egész hétbe telt, míg a hófuvatos utakon Komáromig el tudott vergődni. Ott megint egy napot kellett időznie Uj-Szőnynél. A Duna ugy zajlott, hogy nem lehetett rajta átkelni.

Hajh, egykor a kiáradt Dunán egyedül át mert hatolni egy kis csónakon! Hanem a parton Noémi várt akkor. Most pedig csak Timéához siet.

Hiszen ő hozzá is «siet». A mint beállt a jég a Dunán, ő a legelső, a ki gyalog átmegy rajta.

El van határozva. Nekik el kell válniok. Noémi nem -135- maradhat többé egyedül az emberlakatlan szigeten. E nőnek igazságot kell szolgáltatni hűségeért s szerelmeért, átkozott volna, a ki őt martalékul hagyná ott a rémek pusztájában, miután testét-lelkét sajátjává tette.

Bár tudná őt gyűlölni; bár tudna ellene valami vádat felhozni, hogy úgy taszíthatná el magától, mint a kit megvetett, a kit el tud felejteni.

Kocsiját kénytelen volt Uj-Szőnyön hagyni, mert szekeret még nem bocsátottak a jégre; gyalog érkezett haza.

Mikor házába belépett, úgy teszett neki, mintha láttára Timéa megijedt volna. Mintha keze reszketett volna, midőn azt eléje nyujtá. A hangja is reszketett, midőn köszöntését fogadta. Nem nyujtá eléje fehér arczát, hogy csókolja meg.

Timár azzal szobájába sietett, hogy uti köntöseit felcserélje. Ah! ha ez ijedtségnek valami oka volna!

E nő szemeiben valami dæmoni diadal tüze ragyogott: a káröröm lidérczfénye volt az.

Ebédnél ismét összejött a két nővel. Szótlanul ültek egymás mellett, egymással szemben. Három egymást találgató tekintet.

Timár nem akarta neki azt mondani: «még majd örökre is eltávozom tőled!» de azt gondolta.

Ügyvédével akart elébb tanácskozni, hogy miként kezdhessen válópert neje ellen. Semmi indokot nem birt rá fölfedezni.

Csak hogy ebbe mind a két félnek bele kell egyezni: akár igaz, akár nem. -136-

Timár egész délután ez eszmével tépelődött. Meghagyta cselédeinek, hogy mindenki előtt tartsák titokban hazaérkeztét, ma nem akar senkivel semmiről értekezni.

Boszus arczczal tekintett oda, s már fogta a kilincset, hogy akárki jön, azt még az ajtóból elutasítja; hanem aztán megdöbbenve hátrált vissza: Athalie állt előtte.

– Mit? suttogá hevesen Mihály, betéve az ajtót s kerekre felnyilt szemekkel tekintve Athalie arczába.

– Hogy mit akar ön tőlem megtudni, Levetinczy úr? szólt folyvást mosolyogva a szép hölgy. Ugyan nehéz kitalálni. Hány éve már annak, hogy az ön házánál vagyok?

– No igen. A mióta ez a ház az öné. Hat esztendeje annak. Minden évben láttam önt haza térni. Minden évben más kifejezést láttam az arczán. Az első évben a kinzó féltést, azután a könnyelmű jókedvet, majd meg a tettetett nyugalmat: egyszer éppen a bárgyú filiszteri elfoglaltságot! – mind ez tanulmányom volt nekem. Most egy éve már azt hittem, hogy a szomorújátéknak vége. S ez engem megijesztett. Ön úgy tudott maga elé nézni, mint a ki a sirja fenekére néz le folyvást. S ön tudhatja jól, hogy senki a kerek földön nem imádkozik oly igazán az ön életeért, mint én! -137-

Mihály összeránczolta e szóra homlokát s Athalie talán olvasni tudott e homlokredőkből.

– Nem! ismétlé szenvedélyesen. Mert ha van a világon valaki, a ki önt szereti, az nem kivánhatja úgy, hogy ön sokáig éljen, miként én. – Most ismét azt a tekintetet látom önnek az arczán, a mit a legelső évben. Ez az igazi. Szeretne ön tőlem valamit megtudni Timéa felől, ugy-e?

– Tud ön valamit? kérdé hevesen Timár, hátát szobája ajtajának vetve, mintha foglyul akarná tartani Athaliet.

– Igen. Eleget arra, hogy elkárhozzunk mind a hárman; én is, ő is, ön is!

– Hiszen azért jöttem ide. Hanem hallgasson ön mindent végig nyugodtan, mint a hogy én nyugodtan fogok önnek elmondani oly dolgokat, a miknek végig gondolása is őrültté tesz, ha meg nem fog ölni.

– Csak tényeket fogok önnek elmondani, s ha azután látni akar ön, látni fog saját szemeivel s azután czivakodhatik majd a saját öt érzékeivel, hogy minek rágalmazzák az oltári szent képet.

– S én mégis beszélni fogok. Az ön szent képe mégis csak leszállt végre az oltárrámából a földre, hogy meghallgasson -138- egy városi mendemondát, mely azt kürtölé, hogy a délczeg őrnagy párbajt vivott ő miatta egy idegen katonatiszttel: azt kegyetlenül megsebesítette, a kardja is ketté törött ellenfele fején. A szent kép meghallgatta ezt a mesét. Zófi asszony maga mondta el azt neki s a szent kép szemei könyeztek a hir hallatára. Eh mit? Hisz ön eretnek, a ki nem hiszen a könyező szent képekben. Hanem ez már mégis igaz, és Zófi asszony másnap elmondta ezt a délczeg őrnagynak. Zófi asszony szereti a hirhordást, a hizelkedést, a cselszövést, Zófi asszonynak kedves mulatság a titkon szerető sziveket összehozni, békés családtagokat meg összeveszíteni, valakinek úgy szerezni örömöt, hogy abból másnak nagy keserűsége legyen; másnak a titkaiba beleásni magát s azután kinozni őt bizalmasságával. Zófi asszony az én anyám.

Athalie megtörülte az ajkát a szó után: «anyám», mintha valami keserűséget törülne le onnan.

– A besugott könyeknek az lett a következése, hogy Zófi asszony egy skatulyát hozott az őrnagytól a szent képnek, és egy levelet.

– Hogy mi volt a dobozban, az nem olyan érdekes önre nézve, mint hogy mi lehetett a levélben? A dobozban volt annak az eltört kardnak a féldarabja a markolattal együtt, melylyel az őrnagy vivott. Ez egy emlék.

– Mert a szent alak válaszolt reá, s levelét megint Zófi asszony vitte el.

– De nem volt visszautasítás. Zófi asszony nekem mindent elmond, mert tudja jól, hogy azzal, a mit nekem -139- elmond, nekem pokolbeli kinokat okoz. Aztán ő nekem nem cselédem, csak anyám. Szolgálni a szent asszonynak tartozik; nekem pedig, cselédtársának, elmondani, hogy mi rosszat mível az asszonya. A cselédszobában nincs anya és leány, csak szolgálók vannak, egymásra irigykedők, asszonyukat elárulók. Nem szégyenli ön még magát, uram, hogy velem itt suttog?

– Igen. Tovább, mert hiszen még vége nincs a történetnek. A küldött levél nem volt sem illatos, sem rózsaszinű, itt lett az megirva önnek a saját iróasztalán, saját pecsétjével lezárva; s tartalma az is lehetett, hogy a kérdező örökre elutasíttatik. De nem az volt.

– Zófi asszony és én, s ön lesz mindjárt a harmadik. A hogy ön ma véletlenül megérkezett… Ejh de hogy is jöhetett ily alkalmatlan időben? Köröskörül a Dunának minden ága zajlik; jég tolul jég hátára; élő teremtés nem mer egyik partról a másikra menni. Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen napon olyan biztosan el van zárolva a város, hogy abba még egy nyughatatlan férj sem képes behatolni, a ki egyszer kívül rekedt. Hogy tudott ön épen ma általjönni?

– Nem vette ön észre a megdöbbenést a szent kép arczán, mikor őt meglepte? Nem érezte, hogy reszkettek a kezei az ön kezeiben? Ön nagyon rossz időben talált érkezni. Zófi asszony megint elvándorolt a délczeg őrnagyhoz ezzel a rövid üzenettel: «ma nem lehet!»

– Nem is kivánom, szólt vállvonva Athalie. De adok önnek egy rossz tanácsot, hihessen majd saját szemeinek. Ma nem lehet, mert ön hazaérkezett. De a mi ma nem lehet, -140- az lehetne holnap, ha ön eltávoznék. Ön minden évben le szokott rándulni télen a Balatonra, mikor a tó befagy s a jég alatti halászat megkezdődik. Az érdekes sport. Ön holnap azt mondhatná: «a míg a hideg tart, elutazom Füredre, megnézem, mit csinálnak a fogasaim?» s azután bezárkóznék rácz-utczai házába és ott várna csendesen, mindaddig, míg valaki megzörgetné az ablakát s azt mondaná: «már lehet!» Akkor visszatérne ide.

– Azt hittem, hogy ön férfi. S mikor önnek valaki azt mondja: nézd, itt fog lenni ma az a másik férfi, a kit feleséged szeret, a kiért hozzád jéghideg, a kiben meg vagy alázva, akkor ön a legelső vas után fog kapni, s nem kérdezi ki az? hanem megöli elébb, ha testvére volt is! Csalódtam. Ön megrémült szavaimtól. Bocsásson meg, ha rossz helyen szóltam. Nem fogom többet tenni. Kérem, ne áruljon el asszonyomnak. Nem rágalmazom őt ön előtt többet. Mindig csak jót fogok felőle mondani. Most is csak hazudtam. Nem igaz. Ő nem hűtlen önhöz.

Athalie egyszerre olyan alázatos arczczal, oly könyörgő szavakkal fordult Timárhoz, hogy az már kételkedni kezdett benne s kezdte hinni, hogy a mit hallott az csak mese; de alig árulta el bámuló arczával hiszékenységét, midőn Athalie a szeme közé nevetett s arczába vágta ezt a szót:

– Maradjon ön. Én megfogadom az ön tanácsát és mindent úgy teszek, a hogy ön mondja.

– Akkor hallgasson rám, mondá Athalie, s olyan közel simult Mihályhoz, hogy keble annak vállát érte, s ajkai olyan közel voltak arczához, hogy lélekzete forróságát érezheté; a ki távolból leste volna őket, azt hitte volna, suttogó szerelmesek. -141-

– Mikor Brazovics úr ezt a házat építtette, akkor ez a szoba, mely most Timéáé, volt a vendégek szobája. Kik voltak Brazovics úr szokott vendégei? Üzértársak, ügyfelek, alkuvó kereskedők és termelők. Annak a szobának a lépcső felőli falában egy üreg van, a csigalépcső fala gömbölyüen hajlik, a belső fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a folyosó felől lehet bejutni. Egy fali szekrény van ott, melyben régi megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva állana is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polczai alá illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polcz középső csavarja pedig kijár. Még ha azt kihuzza is valaki, nem tud meg belőle semmit. Egyszerű szeg az, semmi más. Hanem a ki birtokában van egy sajátszerű kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthető, annak a kulcs fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegőt a háztetőn kijáró kürtőn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig vezet, mely most Timéa belső szobája, s melyben azelőtt Brazovics úr vendégei voltak elszállásolva. E rejtett folyosó egy ajtóüregen végződik. Belül azt egy kép takarja, gyöngyház mozaik. Szent Györgyöt ábrázolja a sárkánynyal. Úgy látszik, mintha fogadalmi kép volna, a falba illesztve. Ön sokszor el akarta távolíttatni onnan azt a képet, de Timéa nem engedte s ottmaradt. Ennek a képnek egyik mozaik darabja félre fordítható s akkor a támadt résen keresztül mindent lehet látni és hallani, a mi a szobában történik, a mit ott beszélnek.

– Úgy hiszem, ez üzletéhez tartozott. Neki sok dolga volt ügyfelekkel, versenytársakkal, hivatalos ügyvezetőkkel. Jó konyhát tartott és jó borokat. Mikor aztán vendégeit jó kedvbe hozta, magukra hagyta őket; nesztelenül ide került -142- lesbe s kihallgatta, hogy mit beszélnek azok egymás között. Ezen az uton igen egyszerűen és biztosan megtudta mindig, a termelők mit határoztak egymás között utolsó árnak? a versenyzők mit tartanak maguk részéről legmagasabb ajánlatnak? Az élelmezési kormánybiztosok, a várerődítés vezetői minő vállalatokat terveznek? a borozó embernek nyelve eljár, s azt nem tudhatták, hogy titkaikat az érdekelt fél olyan közelről hallhatja. Ezen az uton Brazovics úr sok, üzletéhez szükséges adat birtokába jutott, s azoknak tudta hasznát venni. Egyszer ő maga nagyon elgyöngült az asztal áldásai alatt s akkor engemet küldött hallgatózni a rejtekbe, onnan ismerem e titkot. A rejtek kulcsa most is nálam van. Ime lássa ön! Ha akartam volna, mikor Brazovics úr vagyonát hivatalosan lefoglalták, szobáit lezárolták, ezen a rejteken keresztül sok mindent elhordhattam volna a szobákból. De én kevély voltam arra, hogy lopjak!

A Szent György-képnek sarkai vannak; a rejtek felől, mint az ajtószárny, kinyilik.

– Tehát ön bármikor Timéa hálószobájába juthat ez uton? kérdé Mihály valami leküzdhetlen borzadálylyal.

– Nem volt rá szükségem soha, hogy rejtek uton lépjek be hozzá. Timéa nyitott ajtóknál aluszik s ön tudja jól, hogy én keresztül járhatok a szobáján. S ő mélyen alszik.

Athalie kivette zsebéből a titkos záró szert, melynek vége olyan volt, mint egy csavar, s csak a fogantyú megnyomására ugrott ki belőle a toll. Megmagyarázta Timárnak, hogyan kell vele bánni.

Timárnak úgy sugta valami, tán védangyala, hogy ezt a kulcsot dobja bele az udvaron a mély kutba. Nem hallgatott rá; arra figyelt, a mit Athalie suttogott fülébe.

– Ha ön holnap eltávozik hazulról s aztán mikor a -143- jeladást meghallja, visszajön s rejtekhelyét elfoglalja, mindent meg fog ön tudni, a mit tudni akart. Eljön-e?

– Szokott ön magával fegyvert hordani? Pisztolyt, vagy tőrbotot? Ön nem tudhatja, hogy mi fog történni? A Szent György-kép jobb kézről gömbölyű fogantyú nyomására nyilik fel. S mikor kinyilik, Timéa ágyát eltakarja. Ért ön engem?

A hölgy szenvedélyesen szorítá meg Mihály kezét, kárhozatos dühvel tekintve szemébe; s azután még valamit beszélt hozzá, de az nem volt hallható beszéd, csak az ajkai mozogtak, csak a fogai verődtek össze, csak szemei forogtak; szavak voltak azok hang nélkül. Vajjon mit mondhatott?

Timár maga elé merengett, elkábultan mint egy álomjáró: egyszer aztán felveté a fejét, hogy még valamit kérdezzen Athalietől.

Egyedül volt, nem állt előtte senki. Csak a kezébe szorított rejtélyes kulcs bizonyítá, hogy nem álmodott.

Ilyen kínt még nem állt ki Timár soha, mint e hosszú idő alatt, mely a másnap estétől elválasztá.

Úgy tett, a hogy Athalie tanácsolá. Otthon maradt délig; ebéd után azt mondta, hogy a Balatonra megy le, a halászatot, melyet bérben tartott, megtekinteni. A hogy gyalog jött át a Duna jegén, uti podgyász nélkül, úgy vissza is mehetett. Utazókocsija ott várt a túlparton, azt még nem eresztették át a jégen; elébb a szekérútnak el kell készülni.

Szóba sem állt ügynökeivel; bele sem tekintett üzleti könyveibe. Pénztárából kivett egy csomó bankjegyet találomra, azt tárczájába tette, s azzal szökött hazulról.

Még mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó elfogta az úton. Levelet hozott neki, melynek vevényét alá kellett irnia. Annak a kedveért sem tért vissza szobájába. Mindig hordott a zsebében egy mesterséges szerkezetű tollat, melynek szára egyúttal tintatartó is volt; -144- azt elővette, a recepissét a postás hátára tette s úgy irta alá a nevét.

Aztán megnézte a levelet. Tengerentúlról jött az, rio-janeiroi ügynöke küldé. Fel sem bontotta, eltette a zsebébe olvasatlanul. Mit gondolt ő most az egész világ lisztkereskedésével!

Rácz-utczai házában is volt egy külön szoba fentartva a számára, melyet, a mint a hideg napok beálltak, folytonosan fűtve tartottak. Ebbe a szobába külön elzárt folyosóról volt a bejárás, s azt több üres szoba választotta el az üzleti irodának és hivatalnoki termeknek használt többi lakosztálytól.

Timár észrevétlenül jutott el az utczai szobába, s aztán leült az ablak elé és várakozott.

A hideg téli szél, mely odakünn végigsüvöltött, czifra jégvirágokat rajzolt az üvegtáblákra, se ki, se be nem lehetett rajtuk látni.

Előtte volt tehát, a mit keresett, Timéa hűtlenségének bizonyítványa. Rég kivánta azt. Hogy lelkét megnyugtassa, hogy elmondhassa: most már kölcsönösen vétettünk egymás ellen, most már nem tartozunk egymásnak semmivel! Hogy meg tudja vetni, utálni, gyűlölni azt a nőt, kinek eddig a tisztelet homagiumával kellett adóznia, mint a hogy adózik a jobbágy az uralkodójának. Most már elűzheti őt e trónról, a melyről egy nő csak egyszer szállhat le. És azután, ha ily erős indoknál fogva elvált tőle, akkor magához emelheti Noémit, megadhatja neki azt a rangot, mely őt megilleti: boldog nővé, asszonynyá teheti őt, a hogy érdemes rá.

Ha kiszinezte képzeletében az első, tanútalan találkozást e nő és a férfi között, vérének minden salakja felszinre került s elhomályosította lelke világát.

A szégyen, a boszuvágy, az irigység pokolbeli szomja epeszté. A gyalázatot, a megcsalatást nehéz tűrni még a hasznáért is. -145-

Most kezdte érezni, hogy Timéa milyen nagy kincs. E kincsről önkényt lemondani, azt visszaajándékozni önmagának, ehhez volt kedve, de ellopatni hagyni! ez fellázítá.

Ha Athalie mérge szivéig hatott volna, akkor annál a gondolatnál állapodnék meg, hogy gyilokkal kezében, orozva lépjen ki a szent kép mögűl s a hűtlen nőt a legforróbb csók közepett gyilkolja le kedvese karjai közt. Athalienak Timéa vére kell.

Hanem aztán a sértett férfi boszuja mást beszél. Annak férfivér kell. Nem orozva, hanem szemtől-szembe kiontott vér. Kard mind a kettő kezében, s aztán életre és halálra.

Mikor pedig a nyugodtan számító ember, a hidegvérű bölcs kerül felül, az azt mondja: «minek volna itt bármi vérontás? neked nem boszura van szükséged, hanem botrányra. Előrohansz a rejtekből, összekiáltod cselédeidet, kiűzöd a házból a házasságtörő asszonyt csábítójával együtt. Ez az okos ember eljárása. Nem vagy te katona, a ki karddal egyenlítse ki sérelmeit. Ott a biró, ott a törvény!»

Hanem azért még sem tagadhatta meg magától, hogy azt a tőrbotot, meg azt a zsebpisztolyt, a mit Athalie ajánlott, készen ne tartsa az asztalán. Ki tudja, mire kerülhet a dolog? A pillanat hevélye határozza majd el azt, melyik kerül felül: az orgyilkos boszuálló-e, vagy a büszke férj, vagy a bölcs üzér, ki a «soll» rubrikába hidegvérrel jegyezi be a botrányos gyalázatot, ha a «haben» rovatába annak megfelelő nyereséget róhat?

A sötét utczák lámpái megszaporodtak már. Levetinczy úr saját költségén tartotta fenn utczájában a világosságot. A jövő-menők árnyékai rajzolódtak futólag a jeges ablakon.

Egyszer egy ilyen árnyék megállt az ablak előtt, s halk kopogtatás hangzott az ablaktáblán. -146-

Timárnak úgy tetszék, mintha a jégvirágok, a mik a zörgetésre megrázkódnak, a tündérerdő zengő fái volnának, a mik azt mondják: «ne menj!»

Gondolkozott. A kopogtatás ismétlődött. «Megyek», suttogá az ablak felé, s pisztolyát és tőrbotját magához véve, kiosont a házából.

Csak egy futamodás a másik házig, a melyben fény és gazdagság van felhalmozva, s annak közepette a szép halavány asszony.

De egy sötét árnyat vett néha észre, mintha előtte futna, el-eltünve a félhomályban, s végre az utczaszegletnél besuhanva. Azt követte.

Nyitva talált maga előtt minden ajtót. Valami segítő kéz kinyitogatott előtte utczaajtót, lépcsőrácsot, még a falszekrény szőnyegajtóját is.

Megtalálta a kihúzható csavart a polcz alatt, helyébe tolta a kulcsot, a rejtélyes ajtó felnyilt előtte, becsukódott mögötte. Timár ott volt a rejtett üregben. Kém a saját házában. Tehát még «kém» is.

És mindezt azért, «mert a szegény ember komisz ember, a gazdag ember pedig oly dicső ember». Itt volt a dicsősége.

Botorkázva, tapogatózva haladt falmentében, míg egy helyre talált, a hol vékony világosság szürődött valahonnan keresztül. Ott volt a szent György-kép. A lámpafény rémlett át a szobából a mozaik üvegragasztékain.

Megtalálta a félretolható kagylókoczkát; annak a helyén egy vékony üveg lemez maradt.

A tejüveggel födött lámpa az asztalon állt; Timéa a szobában járt alá s fel. -147-

Fehér himzett öltöny hullámzott alá termetéről, kezei összekulcsolva csüggtek alá ölébe.

A folyosó felőli ajtó nyilt, Zófi asszony lépett be rajta. Valamit súgott Timéának.

De Timár még ezt a súgást is meghallá. Az a fülke ott a szögletben olyan volt, mint «Dyonisius kőfüle», minden hangot fölfogott.

Timéa pedig kihúzott szekrényéből egy fiókot, s abból egy dobozt vett elő.

Odalépett vele a lámpa elé. Úgy ált Timárral szemközt, hogy a lámpa teljes fényét arczára vetette; a lesben ülő minden változását megfigyelhette e vonásoknak.

Timéa felnyitotta a dobozt. Mi volt abban? Egy kardmarkolat, az eltört pengével.

Az első tekintetre összerázkódott a nő, szemöldei összehuzódása az iszonyt fejezte ki. Azután lassan kiderült az arcza, s ismét olyan lett az, összeérő két vékony, fekete szemöldével, mint egy szent kép, fekete glóriával homloka körül.

Majd édes gyöngédség derengett át méla vonásain, felvette a dobozt s olyan közel emelte ajkaihoz a kardot, hogy Timár rettegni kezdett: most mindjárt megcsókolja!

S mentül tovább nézte a tört kardot Timéa, szemei annál élénkebb ragyogásra nyiltak; egyszer aztán annyira vitte a bátorságot, hogy meg merte fogni a kard markolatát, kivette a tört fegyvert a dobozból, s férfi módjára próbált vele a levegőben védni, vágni…… Ah! ha tudta volna, hogy valaki van itt a közelben, a kinek halálkínokat kell szenvednie minden ily vágás után!

Most kopogtattak az ajtón, Timéa ijedten helyezé vissza a tört kardot a dobozba, s aztán tétovázva rebegé: «szabad!» -148- De elébb öltönye hosszú ujjfodrait, mik fel voltak csúszva, végigsimítá keze csuklójáig.

Timéa nem ment eléje, még mindig a lámpa előtt állt. Timár ő reá figyelt.

Igen, az alabástromszobor tudott hajnalfényt ragyogni, a szent kép arcza megmozdult és a szűzfehérség rózsákkal párosult.

Timár közel volt hozzá, hogy kirúgja maga elől a szent képet, s mint a felülkerült sárkány, a ki legázolta szent György angyalt, odarohanjon közéjük, mielőtt Timéának az ajkai is mondhatták volna azt, a mit az arcza elárult…

De nem. Talán csak álom volt, a mit láttál. Nézz oda ismét. Timéa arcza oly fehér mint máskor. Hideg méltósággal int az őrnagynak, hogy foglaljon helyet egy széken. Ő maga tőle távol ül le a pamlagra s tekintete oly szigorú, oly tiszteletparancsoló.

Az őrnagy egyik kezében tartá arany paszomántos csákóját, a másikban aranyfegyverbojtos kardját s feszesen ült, mintha tábornoka előtt volna.

Sokáig hallgatva néztek egymásra. Szorongó érzésekkel küzdött nő és férfi.

– Uram! Ön egy rejtélyes levelet küldött nekem, még megdöbbentőbb ajándék kiséretében. Ez ajándék egy kettétört kard.

Timéa ezzel levevé a dobozról a födélt, s kivette abból az odarejtett levelet. -149-

– Önnek a levele így szól: «Asszonyom! Én ma egy emberrel párbajt vívtam, s csak kardom kettétörésén mult, hogy azt meg nem öltem. E párbajnak oly rejtélyes körülményei vannak, melyek egyenesen önt, és még inkább önnek a férjét érdeklik. Engedjen ön nekem néhány percznyi találkozást, hogy önnek mindent elmondhassak, a mit önnek tudnia szükséges.» E levélben kétszer is alá van húzva «önnek a férjét». Ez volt az ok, uram, mely engemet rábirt arra, hogy önnek alkalmat adjak velem beszélhetni. Szóljon ön; mi összefüggése van az ön párbajának Levetinczy úr személyes ügyével? Hallgatni fogok önre, a míg Levetinczy urról beszél: a mint másra tér át, eltávozom.

– Tehát ott kezdem, asszonyom, hogy néhány nap óta jár itt a városban egy ismeretlen ember, a ki tengerész egyenruhát visel s egyenruhája előjogánál fogva mindenüvé bejáratos, a hol katonatisztek vannak. Úgy látszik, hogy nagy világfi s mulatságos társalgó. Hogy ki ez ember? azt közelebbről nem tudom, mert kémkedni nem szokásom. Nem tünt fel önnek is ez ember, asszonyom? Láthatta őt nehányszor a szinházban, zöld egyenruha, arany és vörös hajtókával.

– Ez az ember együtt szokott mulatni velünk már hetek óta. Pénze, úgy látszott, hogy volt elég. Ittlétének indokát elmondta mindenkinek. Levetinczy urra vár. Hozzá van küldetése, személyesen elintézendő igen fontos ügy. A dolog kezdett előttünk lassankint unalmassá válni. Az ember mindennap tudakozódott Levetinczy úr -150- felől s hozzá a legtitkolozóbb pofákat vágta, míg utóbb mindenki arra a gyanura kezdett jönni, hogy ez egy kalandor. Egy este sarokba szorítottuk ezt az embert. Meg kellett tudnunk, hogy egy ember, a ki társaságunkba jár, mi járatban van itt? Én vettem őt kérdőre. Ismét a szokott mondával állt elő, hogy ő neki Levetinczy urral vannak elintézendő ügyei. Miért nem fordul azokkal Levetinczy úr ügyvezetőjéhez? Mert azok nagyon kényes természetű ügyek, miket csak személyesen lehet elintézni. Erre a válaszra én arra szántam magamat, hogy egészen kiméletlenül fogok az emberemmel bánni. Hallja ön, mondám neki, én nem hiszem, és itt mi valamennyien kétkedünk benne méltán, hogy Levetinczy urnak önnel bármi személyes ügyei lehetnének, a mik kényes természetüek. Hogy ön kicsoda? azt nem tudjuk; hanem az bizonyos, hogy Levetinczy úr egy derék, jellemteljes ember, a kinek vagyona, jó hire, esze, világi állása elismert nagyság mind. A ki azonfelül mint családfő feddhetlen életet él, mint honpolgár fejedelméhez hűséges; a kinek tehát semmi oka sem lehet titokteljes összeköttetésekre olyan emberekkel, a minőnek ön látszik.

Ezen szavak alatt Timéa lassan felkelt helyéről, odalépett az őrnagyhoz, és kezét nyujtá neki:

És Timár újra látta a fehér arczon fellobogni amaz ismeretlen rózsapirt, és most már tartósan ottmaradt az. A nő úgy hevült annál a gondolatnál, hogy ime a férfi, kit szive imád, úgy védi azt a másik férfit, ki neki esküdt férje, ki sziveik között áll.

Az őrnagy folytatá, s hogy Timéa arczát ne sértse tekintetével, valami más tárgyat keresett ki a szobában, melyre szemeit függeszsze, a hogy szoktak egy álló pontot kiválasztani azok, kik egy indulatfeszítő elbeszélésbe vannak elmélyedve. Ez a tárgy épen a szent György-képen levő sárkány feje volt. E sárkányfő szeme volt a les, melyen keresztül Timár a szobába kémlelt s aztán úgy tetszék -151- neki, mintha az az ember minden szót egyenesen ő hozzá intézne.

– Ekkor egészen átváltozott annak az embernek az arcza, mint mikor az ember egy húnyászkodó ebnek hirtelen a farkára tapos. «Mit? kiálta fel mindnyájunk hallatára; hát önök azt hiszik Levetinczyről, hogy az egy gazdag ember, hogy hire nagy, esze csodálatos, hogy boldog családapa, hogy hű alattvaló? No hát én megmutatom önöknek, hogy ez az ember, ez a Levetinczy, harmadnapra, a mikor én rátalálok, szökni fog innen, szökni fog a házától, a szép feleségétől, szökni az országától, szökni fog Európából, és soha hirét nem fogják hallani többet!»

Timár félrekapta a fejét a leslyuktól; azt hitte, az ő arcza kapta meg az ütést.

– Mindjárt láttam, hogy ez az ember megbánta, a mit beszélt, s szeretett volna a pofon következménye elől akárhova elmenekülni; de nem bocsátottam. Elálltam az útját. Ön katona, kard van az oldalán, tudja, hogy mit szokás egy ilyen találkozás után kezdeni. Odafenn a vendéglőben a tágas tánczterem, meggyujtatjuk a gyertyákat, s aztán választ ön magának közülünk két segédet, én is kettőt, s elvégezzük a dolgunkat. Egy percznyi haladékot sem engedtünk neki. A párbaj megkezdődött. Az ember úgy vívott, mint egy pirata, egy párszor el akarta kapni a kardomat a bal kezével, akkor aztán megharagudtam s olyat vágtam a fejére, hogy összerogyott. Szerencséjére a kardom lapjára fordult csapásközben s ez okozta, hogy eltörött. Másnap, mint orvosunktól megtudtam, az ember elhagyta a várost; sebe nem lehetett veszélyes.

Timéa ismét fölvette a törött kardot s megnézte annak -152- lapjait; azután visszatette ezt az asztalra s némán nyujtá kezét az őrnagynak.

Az őrnagy gyöngéden fogta két kezébe s ajkához emelte azt; alig volt észrevehető, hogy megcsókolta. Timéa nem vonta vissza kezét.

– Köszönöm! suttogá halkan az őrnagy. Timár talán nem is hallá e szót rejtekodujában, de a nedves szemek is ugyanazt mondák: «köszönöm!»

Azután hosszú perczei következtek a hallgatásnak. Timéa visszaült kerevetére s fejét tenyerébe hajtá.

– De én nem azért kértem öntől e találkozást, asszonyom, hogy itt ön előtt eldicsekedjem egy hőstettel, mely önre nézve kellemetlen, rám nézve pedig csak baráti kötelesség; nem is azért, hogy jutalmamat kérjem, a mit ön oly jó volt nekem egy kézszorításban megadni. Ez sok volt, ez nekem igen nagy jutalom. De nem azért kerestem ily szokatlan módon, ezzel a törött kard küldésével, a mi határos a nevetségessel, az önnel való beszélgetést, hanem egy igen komoly kérdés miatt. Asszonyom! Lehető-e, hogy abban, a mit amaz ember mondott, valami igaz legyen?

Timéa mint egy villanyütésre rezzent fel erre a szóra. És azt a villanyütést megérezte Timár is, ő benne is összerándult minden ideg erre a kérdésre.

– Kimondtam, és feleletet akarok rá öntől nyerni, asszonyom! szólt az őrnagy, felállva helyéből. Ha ez az ember egyben hazudott, úgy mindenben hazudott; de ha egy igaz lehet szavaiból, akkor minden igaz lehet. Ezért jöttem önhöz. Őszintén, egyenesen, nyilt arczczal intézem önhöz a kérdést, lehető-e az, hogy csak egy igaz szó is volt ebben a rágalomban? Nem mondtam el mindent, a mit az az ember Levetinczyre szórt, minden czím benne volt abban, a mi férfira nézve sértő. Van ezekben valami lehetőség? Hogy Timár élete azt a rettenetes -153- fordulatot vehesse, a melyet a szerencsétlen ház egykori tulajdonosa halálával előzött meg? Mert, ha az lehető, akkor nem tarthat vissza semmi tekintet, hogy az Isten irgalmára ne kérjem önt, siessen ez összeomló ház alól menekülni, asszonyom! Hisz én nem engedhetem azt, hogy ön megsemmisüljön, én nem nézhetem azt hidegvérrel, hogy önt magával ragadja együtt az örvénybe valaki!

A forró szavak Timéa keblét is áthevíték. Timár sováran leste a nő lelki küzdelmét. Timéa győztes maradt. Összeszedte lelki erejét s nyugalommal felelt:

– Ne legyen önnek aggodalma, uram! Én biztosíthatom önt róla, hogy az az ember, akárki volt, akárhonnan jött, hazudott és rágalmainak semmi alapja nincs. Levetinczy urnak vagyoni állását én alaposan ismerem, mert távollétében magam vezetem ügyeit s minden iránt teljes felvilágosítással birok. Vagyona rendben van; a mit koczkáztat belőle, az, ha mind elveszne is bármi véletlen baleset miatt, az házának egy oszlopát sem döntené ki. Azt is nyugodt lélekkel mondhatom önnek, hogy Levetinczy úr vagyona között nincs egy fillér, mely igaz úton ne lett volna szerezve; senki vagyonát el nem vette soha, hogy valakinek szemrehányásától valaha rettegni, hogy valami szerzeményének eredetét titkolni legyen kénytelen Isten és emberek előtt. Levetinczy úr gazdag ember, ki gazdagságáért nem tartozik pirulni…

– Ön mindenről meggyőzött engem, asszonyom. Ezt hittem is. Amaz ismeretlen ember minden szava rágalom volt, melylyel Timárt mint üzlet emberét vádolá. De ő olyan szókat is ejtett ki, melyek önnek férjét mint családfőt gyanusíták. Egy szót engedjen ön kérdenem: boldog ön?

Timéa mondhatlan fájdalommal tekinte rá s tekintetében e válasz szólt: «látsz, és mégis kérdezesz?» -154-

– Kényelem, fény és gazdagság veszi önt körül; folytatá merész hangon az őrnagy, de ha való az, a mit én, becsületemre mondom, nem kérdeztem soha senkitől, de a mit hivatlanul mondtak ki előttem, a mire azt mondtam: «hazudsz», s a miért a kimondón boszut álltam: ha való volna az, hogy ön szenved, hogy ön nem boldog, akkor nem volnék férfi, ha bátorságom nem lenne önhöz így szólani: «Asszonyom, van még egy ember a világon, a ki épen úgy szenved, épen oly boldogtalan, mint ön; dobja el ön magától e szerencsétlen gazdagságot s szüntesse meg két ember szenvedését, oly szenvedést, mely egy harmadikat, ennek okozóját, még a más világon is vádolni fogja az Isten előtt. Váljék el!»

Timéa keblére szorítá kezeit s szemeivel, mint egy kínhalálra menő martyr, fájdalommal tekinte fel a magasba. Szivének minden fájdalma felébredt ebben a pillanatban.

Timár, midőn így látta őt, csüggedten üté homlokát öklével, s elfordítá arczát a Judás-lyuktól, melyen leskelődött.

Midőn a kínzó tudvágy újra visszavonta őt a sötétbe bevilágló fénysugárhoz s a szobába áttekintett: már akkor nem látta maga előtt a martyrt; Timéa arcza ismét nyugodt volt.

– Uram, szólt szelid, lágy hangon az őrnagyhoz, hogy önnek szavait végighallgatám, bizonyítja azt, hogy önt tisztelem. Hagyja meg nálam ezt az érzést és ne kérdje tőlem soha azt, a mit ma kérdezett. Fölhívom az egész világot, tudja-e valaki, hogy egy szavam, egy könyem valaha panaszt árult volna el? Ki ellen? Férjem ellen, a ki a legjobb, a legnemesebb ember a világon? ő engem mint idegent, mint gyermeket megszabadított a haláltól; háromszor járta meg a vizek mélyét, a halál országát, hogy engem megmentsen. Mint bohó, mindenkitől kigúnyolt teremtést, ő védelmezett; miattam halálos ellensége -155- házához naponkint eljárt, féltett, vigyázott rám. Mikor koldussá, földönfutóvá lettem, mint szolgáló leányt, kezével, vagyonával megajándékozott, házában urnővé tett. És midőn kezét nyujtotta, ezt komolyan tette, nem játszott velem.

Timéa ezzel egy fali szekrényhez sietett s annak ajtaját hevesen felszakította.

– Nézzen ön ide, uram! szólt az őrnagyhoz, egy szekrénybe felakasztott öltöny himzett uszályát terjesztve szét előtte. Ismeri ön ezt az öltönyt? Ez azon köntös, melyet én hímeztem. Ön látta azt hosszú heteken át, midőn a himzés mellett ültem; minden öltés rajta egy eltemetett ábránd, egy szomorú emlék énnekem. Azt hitették el velem, ez az én menyasszonyi köntösöm lesz. S mikor elkészült, azt mondták: «már most vesd le, ez más menyasszonynak készült!» Ah! uram, ez a tőrdöfés halálos volt az én szivemen. Ezzel a gyógyíthatatlan sebbel a lelkemben kínlódom azóta éveken keresztül. És most váljak meg attól a nemes nagy jellemtől, ki nem jött elém hizelegve, csábítgatva, hanem megvárta, míg más eltép, elgázol, a földön fekve hagy, s akkor jött oda, hogy fölvegyen, keblére tűzzön; ki azóta nem tett egyebet mint emberfölötti, angyalhoz méltó türelemmel törekedett gyógyítani halálos bajomat és osztozott szenvedéseimben. Én váljak meg attól az embertől, a kinek rajtam kívül nincs senkije, a kit szeressen; a kire nézve egy egész világ vagyok, az egyetlen lény, mely őt az élethez köti; az egyetlen arcz, melynek láttára búskomor arcza felderül? Én váljak meg attól az embertől, a kit mindenki tisztel, szeret? Én mondjam azt, hogy gyűlölöm? Én, a ki mindenemet neki köszönöm, s a ki nászhozományul nem hoztam hozzá mást, mint egy szeretet nélküli beteg szivet?

Az őrnagy eltakarta kezével arczát ez indulatsugallta szavára az asszonynak. Hát az a másik férfi ott a szent György-kép háta mögött? hát az nem érezte-e magát úgy, -156- mint az a sárkány, melynek az arkangyal dárdáját torkába verve tartja?

És még nem volt elég a torkába vert dárda, még ki is rántották a sebből a beleakadt szigonyvéget.

– De uram, folytatá Timéa a női méltóság ellenállhatlan varázsával tiszta arczán: ha mind annak ellenkezője állna is, a mit Timárról tart a világ; ha ő bukott ember volna is, ha koldussá lenne, én el nem hagynám őt akkor sem. Akkor épen nem. És ha gyalázat tetézné nevét, én el nem dobnám magamtól ezt a nevet, osztoznám a szennyében, mint osztoztam a ragyogásában. Ha megvetné az egész világ, én örök tisztelettel tartoznám neki. Ha földönfutóvá lenne, kísérő társa lennék. Ha rabló volna, az erdőn laknám vele. Ha meg akarna halni, vele együtt ölném meg magamat…

– És végül, uram, ha azt tudnám meg, a mi minden nőre nézve legérzékenyebb, a legkeserítőbb bántalom, hogy férjem hozzám hűtelen volt, hogy mást szeretett, azt mondanám: «az Isten áldja meg azt, a ki ő neki megadta azt a boldogságot, a mitől én őt megfosztottam!» és nem válnék el tőle. – Nem válnék el tőle, még ha ő maga kivánná is; nem válnék el tőle soha; mert én tudom, hogy mivel tartozom esküvésemnek, és mivel tartozom saját lelkemnek idebenn?

Timéa elhallgatott, hogy nyugalmát visszanyerhesse. Akkor aztán ismét halk, szelid hangon szólt hozzá:

– És most hagyjon ön el engemet örökre. A tőrdöfést, a mit ön lelkemen ejtett évek előtt, ez a kardcsapás kiegyenlítette; azért ezt a tört kardot emlékül megtartom. Valahányszor rátekintek, azt fogom gondolni, hogy ön nemes lélek, s gyógyulni fogok általa. Hogy ön hosszú évek óta nem szólt s nem közelített hozzám, azzal kiengesztelte azt, hogy egykor miért szólt, miért közelített? -157-

Timár, midőn a szekrényes rejtekajtón a folyosóra kirohant, valami sötét alak állotta útját. Árnyék a sötétségben? fantom? vagy rossz lélek?

Timár félretolta a sötét alakot maga elől, s félkezével vállánál fogva a falhoz szorítva, ezt súgá fülébe:

– Legyen ön átkozott! És átkozott legyen ez a ház! És átkozott legyen annak a hamva, a ki ezt építette!

Timéa ajtaja nyílt, a belső szobából világosság derengett elő. A távozó őrnagy alakja tünt ki e világban. Timéa csengetett. Zófi asszony sikoltozó szava hangzott, szitkozódva, hogy ki oltotta el a lépcsőházban a lámpást? Aztán egy gyertyával a lépcsőn levilágított a távozó őrnagynak. Athalie a rejtett fülke ajtaja mellé huzódott. S midőn mindenki eltávozott és ismét sötét lett, sokáig beszélt még hangnélküli szavakat; csak ajkai mozogtak, csak fogai verődtek össze, csak szemei forogtak, és összeszorított öklei fenyegetőztek.

AZ ELSŐ VESZTESÉG.

Az órák tizet vernek a városban, a sorompók le vannak már eresztve a dobogó híd előtt, mely a Duna keskenyebb ágán a szigetbe vezet, a honnan aztán a szélesebb Dunaágon a jég háta most a híd. De most oda el nem lehet jutni a nélkül, hogy az ember valamennyi jegyszedőt a hídon s egy pár drabantot a parton fel ne lármázzon, a kiknek mind szigorúan meg van parancsolva a városkapitánytól, hogy este nyolcz órától reggeli hétig -158- még magát a szentséges római pápát se ereszszék át a jégen.

Az ugyan meglehet, hogy a mit amaz egyházfejedelem bullái ki nem vinnének, azt egypár vörösszemű bankó Levetinczy úr tárczájából kieszközölné, de másnap aztán el is volna terjedve a városban, hogy az arany ember késő éjjel egyedül, nagy sietve szökött ki a városból a veszedelmes jégen keresztül. Ez épen jó illustratió volna ahhoz a mendemondához, a miből ama párbaj eredt. Minden ember azt mondaná: kezd már szökni Amerikába. Timéa is megtudná ezt.

Oh! milyen nehéz ez elől a név elől elmenekülni! Mindenütt utána hangzik.

Nem lehet egyebet tenni, mint visszatérni a rácz-utczai házba, ott bevárni, míg megvirrad.

Mint a tolvaj, oly vigyázva nyitogatta fel a szobájához vezető ajtókat. A ház többi lakói alusznak már ilyenkor.

Szobájába érve, nem gyujtott gyertyát. Ledült a pamlagra. Pedig a sötétben még jobban rátalálnak az üldöző rémek.

És a vetélytárs is hű barát, a ki kardját összetöri annak a fején, ki az imádott nő férjét rágalmazni merte.

Még ez előtt is meg kell hajolnia. Még odáig le kell aláznia fejét, hogy azt az embert, a kit gyűlölt, mint szerencsés vetélytársat, kit lenézett, mint szerencsétlen éhenkórászt, a ki felszedegeti az élelmezési ügyekben elhullott morzsákat, most mint nagy jellemet lássa maga fölött. Maga fölött! A nélkül, hogy az emelkedett volna. -159-

Mind a kettőjük boldogtalanságának egy oka van: az, hogy Timár «arany ember».

Nem tud senki arra gondolni, hogy őt megcsalja, meglopja, meggyalázza, hogy becsülete gyémántjából egy darabot letörjön, úgy őrzik azt, mint valami ereklyét.

Nem igaz! Te voltál az úrnő, ő volt a szolga. A te vagyonoddal tette magát úrrá, azt adta neked.

«Nincs senkije rajtam kívül! Én vagyok az egyedüli lény, melynek láttára búskomor arcza felderül.»

Nem igaz! Szerelme, boldogsága van neki a világ rejtett zugában, hol téged megcsal, esküjét megszegi, hűségedet kigúnyolja!

Ha megismerné, ha felfedezné, mi lakik benne belül, mondaná-e ismét a nő: «én viselném neve gyalázatát, mint viseltem ragyogását?»

Azt mondaná: «ha boldogtalanná tettél, már most szenvedj együtt velem!» Ez az angyalok kegyetlensége.

S ha valaki felfedezné előtte a senki szigetének titkát! Noémi történetét!

Azt mondaná rá: «Isten áldja meg, ki megadta neki azt a boldogságot, melytől én őt megfosztottam».

Mit csinál most az a puszta, lakatlan szigeten, a honnan nem lehet neki eljönni Timéa nagylelkűsége miatt? Egyedül a hangtalan téli kietlenben, egy kis félénk gyermekkel -160- az ölében, miről gondolkozik az most? Nincs, a ki egy vigasztaló szót szóljon hozzá; mint retteghet a sivár magányban rossz emberektől, rémektől, vadállatoktól! Mily szívnyomást kell éreznie, ha távol kedvesére gondol és találgatja magában, hol jár ő most?

Oh! ha tudná mind a két nő, mily átkozottul bűnös az, a ki mindkettőjüknek ily szenvedést okozott!

Ki lehetett amaz idegen, a ki mondott is ilyeneket már, a kit az őrnagy ezért arczul ütött, főbe vágott? Idegen tengerésztiszt? Ki lehet ez az ő ellensége? Nem lehet megtudni, mert a kapott sebbel együtt eltünt a városból.

Futni! Hiszen ez az ő folytonos ösztöne. Nincs kényelmetlenebb érzés rá nézve, mint egy helyben maradni. A mint a senki szigetét elhagyja, azontúl nincs sehol maradása. Mikor utazás közben delelőre megállapodik, nem bír a vendéglőben várni, míg a lovakat etetik, elindul gyalog előre az országúton. Úgy sarkantyúzza valami.

Majd arra gondol, hogy elviszi Noémit Dódival együtt, fel ül velük egy tengeri hajóra s körülhajókázza a világot. El együtt minden ismeretlen világrészbe!

Az oczeánban egy meleg folyamár tódul fel az egyenlítőtől a sarkvidékig, s a sarkvidéktől jéghegyek úsznak alá az egyenlítőig: Timár arra gondolt, hogy nagy őrültség volt tőle egy ilyen oczeánt fogadni be a keblébe.

És álom nem jött szemére. Zsebórája tizenkettőt vert. Még hét hosszú óra van reggelig. Azt végig töprenkedni!

Mégis rátért, hogy gyertyát fog gyujtani. A szívháborgásnak van egy csillapító szere. Hatályosabb a mákony, a gyűszűvirág kivonatainál: a prózai elfoglaltság. -161-

Kereskedők ritkán lesznek öngyilkosok szerelmi bú miatt. Az üzleti gond az az áldott lábvíz, mely elvonja a vért a nemesebb részektől.

Timár elővette a leveleket, mik asztalán egy bronz sárkány által lefoglalva álltak. Ide szokta főügynöke mindazon leveleket felhalmozni, melyek vagy tudomásul veendők voltak, vagy személyes elintézést igényeltek Timár részéről. Némelyike e leveleknek beutazta már Baját, Levetinczet, Bécset, Triesztet, minden telepén megkeresvén a gazdáját, s úgy került megint vissza komáromi főlakhelyére; tanuskodva a felől, hogy Timár félév alatt egyik telepén sem fordult meg.

Ha csupa merő becsületes emberekkel nem lett volna körülvéve, keservesen meglophatták, megcsalhatták volna mindenütt. Némely levélre Timéa írta fel, hogy ő már intézkedett e tárgyban.

Mihály egymásután bontogatta fel és olvasta végig az üzleti leveleket. Mind szerencsés tudósításokat tartalmaztak. Eszébe jutott Polycrates, a ki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől.

Gazdagsága folyvást növekedőben. Kezd terméketlenül heverni a megtorlott pénztömeg. A jótékonysági rovatok nem merítik ki a várakozáson fölüli túlnyereményt.

Minden, a mihez kezd, sikerül. Minden, a mire a nevét odaadja, aranynyá válik. Az üres papiros értékessé lesz, ha czége rá van nyomtatva.

Tehát a világrendnek az a hypomocliona, hogy az -162- elkövetett bűn ne legyen tudva. Akkor aztán a mi következik belőle, lehet mind fény, nagyság, erény.

Mihály érezte azt, mert mélyen gondolkodó, gyöngéd alapu kedély volt, hogy e túlságos szerencsének, melynek magva oly rohadt, hamuvá kell lenni, mert ez az igazság a nap alatt! És örömest látta volna kincsei felét semmivé lenni; odaadta volna az egészet, azért, hogy azt hihesse, hogy számadása a sorssal be van fejezve. De érezte, hogy bünhődése épen abban áll, hogy ennyi gazdagság, hatalom, nagy hír és látszatos családi boldogság csak kegyetlen ironiája a sorsnak. El van ő azok alá temetve, hogy fel ne birjon kelni arra az egyedül boldogító életre, melynek czélja Noémi – és a kis Dódi. Mikor az első kis Dódi meghalt, akkor megtudta, hogy mi volt az rá nézve? Most a másodiknál még jobban érzi azt. És nem teheti őket magáévá. El van temetve egy aranyhalom alá, mely alul nem tud szabadulni; érzi azt ébren, a mit a szigeten, mikor hagymázban volt, lázálmában látott; hogy elevenen eltemetve fekszik egy sírban, mely aranynyal van megtöltve, a sír fejénél egy márvány, mely nagy tetteit hirdeti; a márványon egy alabástrom szobor, mely nem mozdul onnan, az Timéa. Koldusasszony, kis gyermekével jön a thymiánvirágot tépni a sírról: ez Noémi. Az élve eltemetett úgy erőlködik, és nem tudja e kiáltást hangoztatni: «Noémi, add kezedet s vonj ki ez arany sírból engem!» Timár folytatta a levelezések áttekintését.

Egy levél volt ottan braziliai ügynökétől is. Kedvencz eszméje, a magyarhoni lisztipar, fényesen valósult meg. Becsület és gazdagság alapja lett az is.

Most jutott eszébe, hogy mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó egy levelet adott kezébe, tengerentúli kelettel. Azt ő akkor zsebébe tette; egészen más gondolatok főttek akkor agyában. Most előkereste oldalzsebéből e levelet.

Ugyanazon braziliai üzletfőnök irta azt is, ki az elébbi kedvező tudósítást. -163-

«Legutóbbi levelem óta egy igen sulyos balvégzet érte üzletünket. Önnek pártfogoltja, Kristyán Tódor galádul megcsalt és megkárosított bennünket. Nem tehetünk róla. Az ember éveken át oly hűségesnek, okosnak, szorgalmasnak mutatta magát, hogy a legnagyobb bizalmat kellett iránta gyakorolnunk. Fizetése és tantièméje is oly nagy volt, hogy abból nem csak megélhetett, sőt félre is tett belőle, s tőkéjét nálunk hagyta kamatozni. S ez az ember a legnagyobb csaló és veszedelmes imposztor, a ki csak valaha a világon létezett. A míg nálunk látszólagos megtakarításból apró tőkéket hevertetett, addig üzletünket borzasztóan meglopta, pénzküldeményeket elsikkasztott, a számlákat meghamisította, nagyszámu váltókat hamisított czégünkre, ön által fel levén hatalmazva a prokuravezetéssel, úgy hogy az eddig kiderült kár felmegy tíz millió «reis»-re.»

«De a mi a veszteségnél sokkal érzékenyebb, az azon általa elkövetett csalás, hogy az utóbbi években az ön által küldött lisztet a sokkal könnyebb louisianai liszttel hamisította meg, hogy a forgalmat ez által nagyobbítsa, s e yankeetrikkel évekre megrontotta a magyarországi lisztiparnak a hitelét, úgy hogy nem tudom, hogyan fogjuk azt még valaha visszaszerezni?»

Ez hát az első csapás! gondolá magában Timár. És a legérzékenyebb az üzletek nagy emberére nézve. Épen ott töretett meg, a hol legbüszkébb volt! A miben igazán kevélykedett. A miért királyi tanácsosi rangját kapta.

«A fiatal gonosztevőt könnyelmű asszonyokkal való ismeretség vitte erre az útra. Idegenekre nézve ez a legveszélyesebb betegség a mi éghajlatunkban. Mi rögtön elfogattuk őt, azonban az ellopott pénzből semmit sem találtunk nála; annak egy része a kártyabarlangokban veszett el, más része a creol-nőkre lett elpazarolva; valószinüleg egy csomót el is rejtett belőle a gonosztevő, remélve, hogy kiszabadulásakor majd előveszi: – a mire ugyan sokáig fog várhatni; mert az itteni törvényszék tizenöt évi gályarabságra itélte őt.»

Timár nem birta tovább olvasni a levelet; ledobta az asztalára. S aztán felkelt s elkezdett nyugtalanul alá s fel járni szobájában.

«Tizenöt évi gályarabság!» Tizenöt évig oda lenni lánczolva a gályapadhoz, és azalatt nem látni egyebet, mint eget és vizet! Reménytelenül, vigasztalanul tűrni tizenöt évig az égető örök napot, és szidalmazni a háborgó örök tengert és átkozni a kegyetlen örök emberiséget! Vén ember lesz, mire megszabadul! És miért kell ennek így lenni? Azért, hogy Levetinczy Timár Mihály úr ne legyen háborítva a senki szigetén tiltott örömei közepett. Hogy ne legyen egy ember, a ki elárulhatja Timéának Noémit és Noéminek Timéát.

Nem gondoltál arra, mikor Tódort elküldted Braziliába, hogy ez így fog következni? De igen! Számítottál rá, hogy ezt az embert az alkalom gonosztevővé fogja tenni.

Nem ölted őt meg rögtön egy golyóval, a hogy igazi férfi megöli párbajban ellenfelét, ki szerelme útjában áll; atyai gondoskodást hazudtál neki, elküldted háromezer mértföldnyi útra, s most tizenöt évig fogod látni, hogy haldoklik előtted. Mert látni fogod őt a földön és annak minden tengerein keresztül!

Nem volt az a szoba éjszakára fűtve: hideg volt benne, az ablakon zuzmarás jégvirág, és Timár mégis nehéz verítéket törült homlokáról, mikor végigjárta szobája szűk terét. -165-

Egyszer azzal áltatta magát, tetsző önhizelgéssel, hogy a kihez ő hozzáér, az mind boldoggá lesz! még a bűnösök is megjavulnak.

Szerencsétlenné lesz miatta a nő, a kit imádott, és ennek szenvedéseiben osztozik a barát, kitől őt elragadta csalárdul.

Szenved és nyomorult az a másik nő, kinek szerelmét meglopta s kinek számára most nem tud helyet találni a világon.

Ő maga is úgy érezte magát a szobában, mintha börtönben, mintha kriptában volna.

«Épen most kapok egy levelet Port au Prince-ből, melyben arról tudósítanak, hogy azon gályáról, melyen fegyenczünk volt, három gályarab a mult éjjel megszökött, egy csónakot magukkal vittek. A hatóság üldözi őket. Tartok tőle, hogy a mi emberünk is közöttük volt.»

Timárt e sorok olvasása után egyszerre valami névtelen ijedtség szállta meg. Eddig izzadt, most reszketni kezdett; – a visszafordított láz ez!

Egyedül volt a szobában és félt, mint egy gyermek, kinek zsiványkalandokat meséltek.

Előkereste zsebpisztolyait bekecse zsebéből; megnézte, fel vannak-e porozva? Megpróbálta tőrbotját, könnyen jár-e benne a gyilok?

Még éjszaka van, az éji őr odakinn egy órát kiált éjfél után. Nem lehet itt a reggelt megvárni.

Hiszen át lehet menni a szőnyi partra híd nélkül is; a szigeten fölül egészen be van fagyva a Duna. Csak egy olyan ember kell hozzá, a ki nem fél úgy a sötét éjszakától és az ismeretlen jéghídtól, mint ettől a lobogó gyertyától s ettől a kísértő levéltől itten!

Mikor ajtaját becsukja, akkor eszébe jut, hogy nem gyujtott-e meg valamit az eldobott levéllel. Visszatér. A nagy sötétségben a hamvadó levélpapiron fénylő szikrák mint rémgondolatok járnak alá s fel kigyózó bolygással. Megvárja, míg a legutolsó is eltünik s egészen sötét lesz. Akkor indul neki az éjszakának. Míg előszobáján, míg folyosóján végigmegy, az a névtelen rém jár előtte, körüle. Balkezét feje elé tartja, jobbjában a kivont tőrt szorítja. – Pedig senki sem jő rá szemközt, senki sem lappang nyomában.

Friss hó esett azalatt. Léptei alatt csikorog az, a mint a Dunapart felé siet, végig a rácz-utczán, ki a malomrév felé. -167-

A JÉG.

A Duna be volt fagyva egész fel Pozsonyig, át lehetett kelni mindenütt rajta. Hogy Komáromból Új-Szőnyre át lehessen jutni, fel kellett messze kerülni a sziget orrán felül, mert ott zátonyok vannak, mikben nyáron aranyat mosnak, s a felturkált zátonyokon rendesen megtorlik a jég, s a torlaszokon nehéz áthatolni.

Timár úgy számította ki az átkelési tervét, hogy a mint a Monostort megpillantja, annak a tetején meglátszik az ő nyaralója; egyenesen annak veszi az irányát.

Csakhogy jött valaki, a ki ezt a számítását megrontotta: az volt a köd. Ő csillagos éjre számított, s mire a Dunához ért, köd ereszkedett alá. Még akkor csak vékony, átlátszó párázat, de a mint a jégen elindult utat keresni, oly sűrű lett az, hogy nem látott három lépésnyire.

Ha józan eszének csak egy szavára hallgatott volna még, hát rögtön visszafordul s igyekezik az elhagyott partot ujra megtalálni; de már azzal a józan észszel ő végleg leszámolt, nem volt vele semmi dolga többé: át akart jutni a tulsó partra.

Az éj különben is sötét volt; a Duna pedig a szigeten fölül legszélesebb, s ott a jég legkevésbé járni való. Egymás hátára tolt jéghasábok hosszú torlaszokat képeznek keresztben-hosszában, egy-egy helyen szeszélyes hegyláncz alakot ölt a jég, öles táblákban meredezve fel a hátahoporjás alapból.

A mint ezeket a torlaszokat kerülgette Timár, azon vette észre magát, hogy a ködben eltévedt. Már több egy órájánál, hogy jár; zsebórája három negyedet ütött háromra; rég a tulsó parton kellene lennie: bizonyosan irányt tévesztett.

Hallgatózott. Semmi neszt nem vehetett ki az éjszakában. -168- Kétségtelen volt, hogy nem hogy közeledett a túlparti faluhoz, sőt eltávozott tőle.

Azt hitte, hogy ő most a helyett, hogy a Dunán keresztbe haladna, hosszában jár rajta végig s arra határozta magát, hogy félirányt fog változtatni. A Duna kétezer lépésnél sehol sem szélesebb, valahol csak partra kell akadnia, ha folytonosan egy irányban megy.

Csak hogy a sötétben és a ködben az ember épen azt nem tudja, hogy egy irányban megy-e? Egy jégtorlasz, melyet ki kell kerülnie, minden kiszámítása daczára félretéríti az egyenes vonalból, zeg-zúg utat csinál, visszakerül arra a helyre, a melyen már egyszer áthaladt; egyszer-egyszer eltalálja a jó irányt, s csak még pár száz lépésig kellene kitartania s partot érne, akkor megint mást gondol s eltér ferde irányban s ujra beletéved a megboszorkányozott jéglabyrinthba.

Már öt óra is elmúlt: négy órája, hogy folytonosan a Duna fölött jár. Érzi, hogy fárad. Az éjjel nem aludt s egész nap nem evett; a helyett idegrontó gyötrelmekkel kínozta agyon magát.

Megáll hallgatózni. Ez időtájon rorátéra szoktak harangozni. Vagy a városról, vagy a faluból kell, hogy harangszót halljon.

Szép irónia az is a sorstól, hogy az istenes harangszó, a mely szól az igazhivőknek, még a pogány és eretnek számára is kivánatos, s a szökevény, az istenkerülő úgy hallgatózik utána vágyakodva.

E szerint a leghelyesebb kiszámítás, hogy féljobbot csinálva folytassa az előre haladást, mert akkor szemközt kell lenni a szőnyi partnak.

Hanem a harangok ezúttal megtréfálták. Még beljebb küldték a Duna hosszában. Beletévedt egy oly jégmezőbe, -169- mely csupa egymásra tolt jégtáblákból állott, mik ferdén, egyenesen meredeztek elő; azok között bukdácsolva, kapaszkodva, iszamodva, néhol négykézláb mászva kellett előre törtetnie, s partot csak nem talál sehol.

Kiáltást nem hallott egyebet, mint a varjakét, mik látatlanul röpködtek el fölötte.

Az volt az utolsó reménysége, hogy majd ha megvirrad, akkor csak megtudja a napról, hogy merre van kelet? Arról azután hajós létére majd tájékozza magát, hogy merre van a Duna folyása?

Ha valahol léket talált volna a jégen, akkor a víz folyásáról is megtudhatta volna, merre menjen? de a jégkéreg szilárd volt mindenütt, s áttörni fejsze nélkül nem lehetett.

Meg is virradt, legalább világos kezdett lenni, de a sűrű ködön át napot nem lehetett látni.

Akkor egy pillanatra ritkulni kezdett a köd: a nap fénytányérja láthatóvá lett, mint egy fehér, fénytelen arcz az égen, mint a nap árnyéka. A lég mintha számtalan ragyogó jégtükkel volna tele, a mik szikrázva gomolyognak össze egy szemvakító homálylyá.

A mint Timár a szikrázó köd félhomályában széttekintett, úgy tetszett neki, mintha jobbra a távolban egy háztető körrajzait engedné láttatni a félig átlátszó köd.

Hanem a derű csak pillanatokig tartott; ujabb sűrű ködgomoly szállt alá a jégre s Timár ujra vak volt.

De most már nagyon jól vigyázott, hogy el ne téveszsze a kitűzött irányt. Haladt egyenesen. S ezuttal jól számította ki az irányt; nem sokára a sűrű ködfátyolon keresztül -170- ujra megjelent előtte a háztető. Alig volt már tőle harmincz lépésnyire. Végre megtalálta hát a házat.

A jégtorlasz valahonnan elszakította téli menedékéből, vagy ott lepte a lánczon a késlekedőt, s aztán lehozta magával idáig. A hajóoldal olyan szépen el volt fürészelve a jég éles lapjai által, mintha ácsremekben vágták volna ketté, a kerekek forgácscsá törve s a malomház odaékelve egy jégsáncz közé, melynek táblái, mint mellvédek foglalták körül.

Timár megriadva állt meg a malom előtt. Feje kábult volt már, a hogy a kisértetlátóknál szokott lenni.

Nem annak a malomnak a kisértete ez, mely őt futása végén ijeszteni s tán elfogadni jő?

Elfogadni? Magába fogadni? Egy pusztulásnak induló ház, egy malomroncs a jég közepén?

Timárt valami kínzó ösztön arra vette, hogy menjen be ebbe a malomba. Az ajtaján fel volt pattanva a zár, bizonyosan a jégtorlat rázkódásától, s az ajtó tárva-nyitva állt. Belépett rajta. A malomgép olyan épen állt még, hogy Timár minden perczben azt várta, hogy előlép egy fehér molnárkisértet s felönti a garatra a gabonát.

A malom tetejét, gerendát, minden kis párkányát teleülték a varjak, egy-egy továbblebbent a közeledő alak láttára s rögtön más ült a helyébe. A többi tudomást sem vett róla.

Timár el volt fáradva halálra. Nyolcz óra folyásán keresztül jár folyvást a jégen, fáradságát szaporították az út akadályai; gyomra üres, idegei felzaklatva, a kemény hideg zsibbasztja tagjait.

És a mint szemeit lezárja, ott áll a szent Borbála hajóorrán, -171- kezében a csáklyával; mellette áll a fehér arczú leány. «El innen!» kiált neki; a hajó a zuhatagba rohan alá, a habtorlat jön szemközt, «be a kabinba!» De a leány nem mozdul. Most alárohan a hajó mindenestől.

Kétségtelenül a legkényelmesebb neme az öngyilkosságnak. De neki még tennivalója van ezen a világon. Még az ő órája nem jöhetett el.

Mit mondanának az emberek, ha másnap itt találnák Levetinczy Timár Mihályt megfagyva a jég közé szorult malomban? Hogy jött ide? Minő rejtély maradna utána!

A köd olyan sűrű volt, hogy nem látott semmit. Nem volt ez nappal, hanem éjszaka. A sóhajt, mely az égre szállna, elnyeli a nehéz, sötét felleg s nem bocsátja odább.

A malomban egerek is voltak, mikor a jég elragadta; azok megvárták, míg a jég megáll, akkor kiszöktek a malomból s ők kitaláltak a partra. Apró lábnyomaik hosszú vonalai meglátszanak a vékony hóesésben.

Ezeket a nyomokat észrevette Timár. Az emlősök legparányibbja kivezette a bölcs, hatalmas embert a partra.

Ott azután rátalált az országútra, s azon át a fogadóra, a hol szekerét elhagyta. Köd előtte, köd utána: senki sem látta, merről jött.

A vendéglőben megevett egy tál, kocsisok számára készült, marhaláb-kocsonyát, megivott rá egy kupa bort, azzal befogatott, lefeküdt a szekerébe s aludt egész estig, -172- folyvást a jégen álmodva magát, s ha nagyot zökkent a kocsi, arra ébredve, hogy beszakadt alatta a jég s ő hull alá a végtelenbe.

Későn indulva Szőnyről, csak másnap éjszaka jutott el füredi kastélyába.

Még éjszaka felhivatta halászait magához, s azoktól megtudta, hogy épen másnap reggelre készülnek az első fogáshoz a jégen. Vinczellérjét utasította, hogy bort, törkölypálinkát, a mennyi kell tartson készen.

Galambos, az öreg halászmester igen jó fogással biztatott. Timár azt kérdezte tőle, hogy mi előjele van e kecsegtetésnek?

Az egyik jó jel az volt, hogy a Balaton korán befagyott, ilyenkor az ívás előtti időkben a halak nagy tömeggel jönnek az öbölbe. A még jobb jel pedig az, hogy Levetinczy úr maga is megérkezett. Hisz ő vele a szerencse jár.

– Mernék rá fogadni, mondá Galambos, hogy holnap kifogjuk magát a fogas-királyt is.

– Az egy vén fogas, a mit minden halász ismer már a Balatonon; mert akárhánynak volt a hálójában, de senki sem birja kihúzni; mert a mint veszi észre, hogy a pirityébe került, egyszerre elkezd a Balaton fenekén a homokban farkával lyukat ásni, abba belehúzza magát s a háló alatt kicsúszik. Iszonyú kitanult gonosztevő. Pedig jutalmat is tűztünk már a fejére, mert egymaga annyi fiatal halat elpusztít, mint három halász. Iszonyú nagy állat. Mikor a víz szinén uszik, az ember azt gondolná, hogy viza. Ezt is megfogjuk holnap.

És aztán aludt hosszú, egészséges álmot, álomlátások nélkül. Mikor fölébredt, egészen kiépülve érzé magát. Még lelke gondjai is mintha egy évet vénültek volna már. Végtelen időnek látszott a tegnapelőtt és ma közötti haladék.

Még nem volt reggel: de meglepé, hogy a jégvirágos ablakon besüt a hold. Tehát az idő kitisztult.

Gyorsan fölkelt, szokása szerint a jéghideg vízben egész testét megmosta, azzal felöltözött s kisietett a Balatont meglátni.

Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, miken töredékes jégtorlaszok csoportosulnak össze; ez egy csendes pillanatában a víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály, s reggelre ott van az egész vizen a sima, tündöklő tükör.

Ezüst tükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve.

Csak a szekérutak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mintha mértani vonalak volnának egy nagy üvegtáblán.

A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik meg a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.

Mélázásából a közelgő halászok verték ki; azok jöttek hálóikkal, rudjaikkal, jégvágó eszközeikkel; azt mondták, hogy napfölkeltekor kell megkezdeni a fogást.

Mikor egy csoportban voltak, körbe álltak, az öreg halászmester rákezdé a kegyes éneket: «Uram, ki légyen lakója a te szentséges hajlékodnak?» a többiek utána énekeltek. Timár elment tőlük messze; ő nem tudott Istenhez fohászkodni. Hogy énekeljen ő annak, a ki mindent tud, a kit nem lehet énekszóval megcsalni? -174-

Pedig az az ének két mértföldnyire is elhallik a sima jégen; s a parti viszhang visszazengi a zsoltárokat.

Most virradni kezdett, a hold elsápadt s az ég egész hosszában rózsaszinű kezdett lenni, mire az óriási jégtükör is csodálatosan színt változtatott, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik része violaszín és rézvörös fényt vesz fel, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező fele azurkék marad.

A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a skarlát, az arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű páráktól körülragyogva s letekint e ragyogó jéglapra, ilyen varázsképet semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.

Egyszerre szétlöveli a nap sugárait, a mint a barna ködök közül kiemelkedett.

Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok zengő sziklájára, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üvegmódra -175- átlátszó jég tömegében; minden irányban össze-vissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák, ötszögek, s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszine tükör.

Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez hasonlít s mértföldekre elhangzik.

S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen végighaladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le nem áldozik.

Mindig sejtette, mindig imádta azt, a mi «nagy élet» a természetben. Érzelgő kedélyében helyet talált az a gondolat, hogy a mi él, az öntudattal is bír. A szél, a vihar, a villám, maga a föld, a hold, a csillagok. Ha volna a ki értené, hogy mit beszél most ez a jéglap itt a lábaink alatt?

Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre, vagy mintha földalatti tűzaknát vetettek volna fel. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsut egész Tihanyig, háromezer lépésnyi hosszúságban végigrepedt a jégtábla, s a kétfelé nyílt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.

«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat, szaladnak arrafelé.

Timár alig két ölnyi távolban állt a rianástól. Látta azt, mikor támadt. Térdeit megreszketteté a szörnyű erőhatalom, -176- mely a jégtömeget kétfelé hasítani birta. Megbénultan állt ott a hatalmas természettünemény kábító hatása alatt.

Azok magyarázták meg neki, hogy ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán «rianás», a mi szót sehol másutt nem ismernek; hogy ez nagy veszedelem a keresztül utazókra nézve, mert messziről nem veszik észre s ez be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért a legelső dolguk volt a jó embereknek azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a veszélyt.

– De még veszélyesebb lesz ez, magyarázá a vén halász Timárnak, ha egyszer egy szélnyomásra a kétfelé vált jég megint összecsukódik. Az is épen ilyen zengéssel, ropogással megy végbe. De gyakran olyan nagy a szél ereje, hogy az elvált jég két szélét harántosan feltolja, s akkor a fölemelt jég alatt üresség támad. A ki aztán azt észre nem veszi s szekérrel ráhajt, Isten legyen irgalmas szegény lelkének; leszakad alatta a jég, a mely nem éri a víz szinét.

Először is abban az öbölben, melyben a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez időtáján seregestül össze szoktak gyülni, kivágnak egymástól ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű léket, s azután egy négyszögöt alakítanak apróbb két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás a trapezium két átellenes szögletét képezi.

Minden jéglapot, melyet e négyszög lyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt, s bele ne botoljanak a veszedelembe.

Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a messze távolba.

A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg -177- lékhez viszik s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halász legény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s a mint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög másik oldalán a másik rud a háló tulsó szárnyaival, míg mind a két rud s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy léknél.

Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsulyok a fenekére húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, a kik e négyszögben bennszorultak.

Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi; ilyenkor családi ünnepjük van a halaknak: ilyenkor van a hidegvérüeknél a szerelem bűbájos korszaka; hisz a kemény jégboltozat most tartja őket elzárva az idegen elemtől, de nem annak lakóitól az emberektől.

Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hova menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befurni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak viczkándó tömege magával sodorja.

A halászok pedig odafenn huszan belekapaszkodva a háló kötelébe, csendesen vontatják azt kifelé.

Husz embernek megfeszített erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Sulyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.

A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás felé. Az a halála.

Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a -178- vízből, átlátszó uszszárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszínű hátak merülnek fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark bajuszával, megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna odalenn menekülés.

Három halászlegény az öreg halászmesterrel nagy merítő szákkal lapátolja ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol örege-apraja. Onnan nincs hova menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő jégkoczkákkal. Ez aztán a boszorkánytáncz!

Tátott száju pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a kétségbeesett csuka kigyóként kuszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyujánál fogva s kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.

A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti; nem szökhetik el. A lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.

– Mondtam, hogy nagy fogás lesz ma! dörmögi a vén halász. A hová a nagyságos úr lép, szerencsének kell ott lenni. Csak még a fogas királyt megcsiphetnők.

– Pedig aligha benne nincs; mond a szélső legény, ki a vízhez legközelebb huzza a pirítyét. Valami nagy állat akkorákat lök a hálón, hogy mind a két karom megérzi.

– Ahol van ni! kiált a másik legény, a kinek épen tele volt a merítő szákja hallal, – a mint egy roppant nagyságú fő mint egy ezüst krokodil nyomult fel a vízből; tiszta ezüstfehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a kajmánnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minő a tigrisé. Tiszteletparancsoló egy fej. Méltán királynak nevezhető abban a tóban, a hol nincs -179- olyan állat, mely vele megmérkőzzék; még saját fajából sem.

– Ott van ni! kiálták egyszerre hárman is; hanem a nagy állat a másik perczben már újra lebukott a víz alá, s akkor kezdődött aztán a küzdelme a halásznak.

Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a rendeletet maradék testőrségének, hogy a végső tusában keresztül kell magukat törniök, oly veszedelmes rugdalózás keletkezett a hálóban. Csukák, potykák, harcsák voltigeur csapatja rohant fejjel a feszes hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kellett agyba főbe verni, hogy leküzdessenek. A hal tűzbe jött, a hidegvér hősi gerjelemre lett képes s fellázadt a bitorló ellenség ellen, s valóságos ütközetet harczolt vele. Az ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződött. A harcsák főbe veretten rántattak ki a jégre, a háló öntötte a felszinre szorított szép fehér fogasokat, süllőket; hanem a fogas-király nem akart előkerülni.

– Még a hálóban van, monda fogait összeszorítva a kötélhuzzó. Érzi a kezem a rángatását; ha csak keresztül nem töri a hálót.

Tömérdek volt a préda, a mi szerteszét hevert már; nem lehetett hova állni tőle, hogy az ember el ne csuszszék bennük.

– No most kiszakadt a háló! riadt fel a halászlegény. Érzem a roppanásáról.

– Huzd rá! ordíta a vén halász, s azzal teljes erejéből rárántotta a legénység a kötelet. A hátramaradt haltömeg csak kifordult a hálóval együtt. Ott volt a fogas-király is. Gyönyörü példánya fajának. Több volt negyven fontosnál, a minőt minden husz évben fogtak egyszer, azt is csak régen. Erős fejével csakugyan keresztül szakította a hálót; hanem tüskés uszszárnyaival beleakadt a bogokba s nem tudott elmenekülni. Mikor kirántották, pofon vágta a farkával -180- azt az egyik legényt, úgy, hogy hanyatt esett a jégen; hanem ez volt aztán utolsó hős tette. A másik perczben már halva volt. Eleven fogast még nem tartott senki a kezében. Azt tartják, hogy a mint a vízből kiveszik, a léghólyagja megreped s akkor megszünt élni.

Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm volt a halászok közt, mint az egész gazdag fogás. Régen üldözték már. Ismerőse volt mindegyiknek s gonosz halpusztító. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit szereti megenni. Azért ő fogas-király. Mikor felbontották, akkor is két szép nagy fogást találtak a gyomrában, a miket nem rég nyelhetett le. Olyan vastag hája volt, mint a süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a husa fehér, mint a gyolcs.

– No nagyságos uram, ezt az egyet elküldjük a nagyságos asszonynak! monda a vén halász. Becsomagoljuk egy ládába jég közé. Egymaga lesz egy szekérrel. Nagyságos uram ír hozzá egy levelet s megírja benne, hogy ez volt a fogas-király. A ki ebből eszik, királyhúst eszik.

Mihály megdicsérte az ötletet s biztatást adott, hogy meg lesz érte az áldomás.

Mire a fogással készen voltak, a rövid téli napnak is vége volt már, de csak az égen, de nem a jégen.

A szomszéd falvakból, Siófokból, Szántódról, Zamárdiból, Füredről, Arácsról, Csopakról jött a népség szánkókkal a jégre, kosárral, tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malaczpecsenye, a kosár halat vinni való. Mire a halászok hozzákezdtek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész sokadalom támadt körülöttük.

Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak, tüzet raktak a jégen; vásárt ütöttek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán megfizetnek; a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Ezzel az egy huzással valami háromszáz mázsa halat rántottak ki. Ez a Timár igazán szerencse fia. -181-

A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakra garmadolva, beviszik a raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.

Timár egy jó estét akart szerezni az összegyült népségnek. Lehozatott egy tiz akós hordót a jégre, azt csapra üttette s felszólította a halászmestert, hogy csináljon halászlevet, a mihez csak a mestere ért.

Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint a halnak a saját vére, paprika marokszámra, meg vöröshagyma. Hanem aztán van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.

S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el onnan?

Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:

S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak olyan dáridó támad, hogy hét falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkontgatva járják a szent Dávid tánczát. Egyszer Timár azon veszi észre, hogy őtet is elkapja egy kaczkiás menyecske, beviszi a tánczba s úgy megforgatja, a hogy csak illik.

A szép téli éjben messze világlottak a jégtükrön az örömtüzek. A mulatság a jég hátán majd éjfélig tartott.

A halászok akkorra lettek készen a fogott hal behordásával a raktárba. -182-

Akkor aztán a jókedvű népség is haza oszlott, sűrű rikoltozással éltetve a mulatság gazdáját, a bőkezű Levetinczy urat.

Timár még azután is fenmaradt addig, míg Galambos a fogas-királyt becsomagolta a deszkaládába jég és széna közé, s a ládát leszegezte. Azt feltették a szekérre, melyen Timár idejött, s a kocsisnak meg lett mondva, hogy legyen készen, mert rögtön indulni fog haza Komáromba; a halküldeménynyel sietni kell.

Ő maga azalatt levelet írt Timéának; a levél gyöngéd, sőt itt-ott kedélyes hangon volt tartva. Kedves feleségének nevezte Timéát. Leírta előtte a nagyszerű látványt a Balaton jegén, a megrendítő jégropogást; elhallgatta, hogy milyen közel történt hozzá a rianás; elregélte a mai nap történt fogást minden apró részletével együtt; végezte az esti mulatság leirásával; elmondta, hogy milyen jól mulatott, hogy milyen kedvére «kivolt.» Még azt is megirta neki, hogy egy szép paraszt menyecske megtánczoltatta a jégen.

Ilyen vidám leveleket szoktak azok írni, a kik az öngyilkosság tervével vajudoznak.

– De bizony még egyszer megrakom a jégen a tüzeket, monda az öreg, pipáját meggyujtva, mert most erre a nagy halszagra a mi csak róka van a berekben, de még a csunya toportyánféreg is, mind előjön, s körülhasalja az öreg lékünket s ott halászik a maga szakállára, lesi a felvetődő halat és kikapja a vízből; azzal meg mind elriasztja előlünk a többit.

– So se csináljon már több tüzet! monda neki Mihály. Majd kivigyázok én, éjjel úgy is sokszor felébredek. Olyankor majd kilépek az erkélyre s kilövöm a puskámat; a lövésre majd haza szaladnak a mi négylábú halászaink. -183-

Ebben hát megnyugodott a halász is, s Istennek ajánlva az urat, hazakullogott.

A süket vinczellér, Timáron kívül az egyedüli élő lény e háznál, rég aludt már. Azonfelül, hogy süket volt, most még a jó borból annyit be talált venni, hogy egészen biztosítva volt ez éjszakai nyugalmának megháboríthatlansága felől.

Hisz az is pihenés, ha az ember téli hideg éjszakán kiül a nyitott erkélyre nyitva hagyott ajtónál, s aztán a hallgató világot nézi.

A hold még nem jött fel; csak a csillagok ragyognak, s minden csillagnak a fénye ott tündöklik a sima jégtükrön is, mint egy nagy aczéllapra elszórt karbunkulusok; mint azok a gyertyák halottak napján a temetőben. Ott a Saturnus, a Vega, a Hattyú, a korona Arcturus, a Kalászos Szűz és Berenice, a hű feleség!

Az ember bámul és nem gondolkozik. Lát és nem érez. Sem hideget, sem szívdobbanást, sem kül-, sem belvilágot. Csak bámul. Úgy pihen.

A RÉM.

A csillagok ragyogtak az égen, a csillagok ragyogtak a jégtükörben, szellő sem zavarta a csendet.

A hang, a véletlen szó felriasztja a tompa merengéséből, a nyitott erkélyről visszatér szobájába, hol lámpáját égve s a kandallót felszítva hagyta. A lámpa és a tűz még világítanak ott benn. -184-

A terem lépcsőre nyiló ajtaja előtt a kettős világításban egy alak áll, melynek láttára Timárnak minden idege elzsibbad.

Hideg éjszakán, a vak köd közepett, a Duna jegén keresztül szökött ő e rémalak elől…

A tengerészruhába öltözött férfi. A tengerészöltönyt a tél és a zivatarok ugyan erősen megviselték. A gallér arany szegélyzete kibomladozott, mintha nem valami tisztességes kormány parancsára, hanem csak valami szinpadi látvány kedveért lett volna az odavarrva. A posztó zöld színe a vállakon megfakult, s egy pár gomb le volt róla már szakadva. A jobb karján pedig egy jókora szakadás fehér czérnával volt összevarrva. A tengerészczipők sem voltak jobb állapotban. Elől az orraiknál szétvált a varrás s a meztelen lábujjakat engedte láttatni; egyik épen valami pokróczczal volt bekötve.

Naptól rezesült arcz, elhanyagolt szakállal, leborotvált bajusz helyén feltarlózott borosta, aztán egy fekete selyemkendő keresztül kötve a félhomlokon, mely a fél szemet eltakarja.

– Ej, ej, édes apuska, hát nem ismer ön már rám? szólt gúnyos nyájaskodással az idegen.

– Az, az! A maga kedves Tódorkája. Az egyetlenegy Krisztyán Tódor. A maga kedves kis fogadott fia. Mégis hogy rám ismert szépen.

– A mit leghamarább akarok, szólt az ágról szakadt, ezt a dupla puskát a kezembe keríteni. Mert nehogy eszébe jusson önnek az a szavam, a mivel legutolsó találkozásunkkor elváltunk: «ha még egyszer ön elé lépek, -185- lőjjön keresztül!» Mivelhogy megmásítottam már a véleményemet.

Ezzel a jövevény felvette Timárnak a fegyverét, mely a szögletbe volt támasztva, s annak mind a két sárkányát felhúzva, leveté magát a kandalló elé egy karszékbe, a fegyvert lövésre készen fektetve végig a térdein!

– Így ni! Már most beszélhetünk egymással nyugodtan. Átkozottul elfáradtam s messziről jövök. Az ekvipázsom cserbenhagyott, s egy részét az útnak gyalog kellett hátrahagynom.

– Legelőször is – egy tisztességes öltöző ruhát; mert ez a mostani már nagyon magán viseli az időjárás viszontagságainak nyomait.

Timár odalépett a szekrényhez, kivette onnan saját asztrakán-prémes bekecsét s a hozzátartozó egyéb öltönydarabokat, s mindazokat lerakva a padlóra kettőjük közé, némán rámutatott.

A csavargó félkézben tartotta a puskát, ujját szüntelen annak ravaszán nyugtatva, másik kezével egyenkint fölemelgeté az öltönydarabokat, s műbiráló arczfintorgatással vizsgálta azokat sorba.

– Jó, jó, hanem ebből a kabátból még valami hiányzik. Mi gondol ön? Mi szokott vele együtt járni? A pénztárcza. No hát nem igaz?

Timár szótlanul kivette fiókjából oda eltett tárczáját s azt is odaveté neki.

Az országkerülő elkapta azt félkézzel; fel is nyitá a fogai segélyével, s aztán végigszámlálta a benne levő pénzt, ezreseket és százasokat.

– No, ez is csak valami! szólt, oda dugva a tárczát a bekecs zsebébe. Szabad még egy kis fehérneműt is kérnem? mert biz a mostanit már két hét óta viselem, s attól tartok, hogy már majd nem lesz salonképes.

– No már most el vagyok annyira látva, hogy hozzákezdhetek -186- a toilettemhez! mondá cynicus enyelgéssel. Hanem elébb egy kis magyarázatot kell önnek adnom, hogy majd egyetmást, a mit meg fog ön látni, mikor levetkőzöm, érthetővé tegyek nagyságod előtt. – De hát mi az ördögért nagyságoljuk mi egymást, mikor olyan régi jó czimborák vagyunk? Legyünk per tu!

– Hát kedves pajtásom, kezdé a szökevény, szemére kötött kendőjét megigazítva, emlékezel rá, úgy-e, hogy te engemet néhány esztendő előtt elküldtél Braziliába? úgy-e? Ej hogy el voltam lágyulva akkor, akár egy szivacs! Édes apámnak fogadtalak s felfogadtam, hogy ezentul becsületes ember leszek. De te nem azért küldtél engemet Braziliába, hogy én ott becsületes emberré legyek, hanem azért, hogy ne legyek utadban ezen a haemisphaeriumon. Nagyon bölcsen kiszámítottad, hogy ha egy ilyen romlottvérű ficzkó, a kiben nincs már egy csepp jó indulat, elmegy oda abba a világrészbe, a honnan az «asszonymérget» ide hozták Európába s beójtották a fehér bőrüekbe, hát okvetlen el kell neki pusztulni. Vagy eldöglik, vagy zsivány lesz belőle; vagy a tenger elnyeli, vagy agyonütik; valahogy csak el lesz téve az útból.

Timár csüggedten hajtotta tenyerébe a fejét s nem tudott a rémnek arczába nézni, hogy ellentmondjon neki.

– Hát úgy-e: rám biztad a sok pénzedet? Mi volt az neked? Polyva! Számítottál rá, hogy majd lopni fogok belőle, akkor megfogatsz, becsukatsz? Egészen úgy történt, a hogy akartad. Egy párszor ugyan megtehettem volna azt is a kedvedért, hogy meggebedjek azokban a drága betegségekben, a miket az Indiákon a fájáról lehet szedni; de csak kilábaltam belőlük, – a te örömödre. Egyszer aztán hozzáláttam teljes erővel a szolgálattételhez; – elloptam a pénztárodból tiz millió reist. Hahaha! Tiz millió reis! Azok a tolvaj spanyolok félkrajczárokban beszélnek, hogy annál nagyobbnak lássék az összeg. Az -187- egész alig tesz százezer forintot. Hüh, ha tudnád, minő szép szemeik vannak ott az asszonyoknak, nem is sokalnád értük. Azok nem is akarnak viselni egyebet, mint igaz gyöngyöt. De illik is a nyakukra! – Hanem hát már ennek vége van. Most itthon vagyunk, s be kell érnünk olyannal, a milyen van. Ha nincs ananász, jó a krumpli.

– Hanem hát az a te ostoba ügynököd odaát, a spanyol, más szempontból fogta fel a dolgot s engem elcsipetett, a gaz törvénybirák elé állíttatott, s ezek a gézen-gúzok elitéltek engem ezért az ifjukori botlásomért, képzeld, tizenöt esztendei gályarabságra. No már mondjad, nem barbarismus ez?

– Azt tették velem, hogy levetkőztettek szép gavallér ruháimból, s nehogy el találjak tőlük valahogy veszni, egy tüzes vassal a lapoczkámra sütötték az akasztófa bélyegét.

A szökevény e szónál leveté tengerészkabátját s szennyes ingét lerántva balválláról, megmutatá Timárnak a még égő vörös bélyegnyomot lapoczkáján, keserű humorral nevetve hozzá.

– Látod, elbillogoztak a számodra, mintha csikód vagy tinód volnék, hogy el ne veszhessek tőled. Pedig hiszen én úgy sem szököm el tőled, ne félj!

Timár lélekkínzó kiváncsisággal nézte az égetett bélyegnyomot a nyomorult vállán, s nem birta szemeit elfordítani róla.

– No, ez is megvolt. Akkor odavittek a nyakamnál fogva a gályára s egy tizfontos vassal lábamat odavasalták a gályapadhoz. Nézd csak, annak is itt van a helye.

Ezzel lerugta lábáról a rongyos bakancsot s megmutatta Timárnak a bokáján támadt véres törést, mely hegedő sebbé mérgesült el.

– Ezt is tőled kapott emlékül viselem, kötekedék a szökött fegyencz. -188-

– De hát képzeld, kedves czimborám, milyen jó a sors! Micsoda csodálatosak a mennyei gondviselés utai! Hogy vezeti a szegény szerencsétlen szenvedőt véletlenül a nem várt boldogság örömei közé. Épen arra a padra, a hova engem ilyen kegyesen kipányváztak, volt egy öreg tüskés szakállu érdemes férfiu szintén levasalva. Ez lett volna nekem tizenöt esztendőre való hálótársam. Csak illő, hogy az ember ilyen hosszú időre eljegyzett mátkájának jól a szeme közé nézzen. Rábámulok s azt mondom neki spanyolul: «Sennor! Nekem úgy tetszik, mintha én uraságodat láttam volna már valaha.»

«Akkor én vagyok a te fiad, Tódor! A te kedves kis Tódorkád, a te egyetlen magzatod!»

– Hahaha! Képzeld, czimborám! Feltaláltam az apámat, az én rég elveszett apámat a föld tulsó oldalán, a gályarab-padon! A mennyei gondviselés ily csodálatos útakon vezérelte az egymástól rég elszakított apát és fiút egymás ölelő karjaiba vissza. Hahaha! Hanem kérlek, adj egy kancsó bort, meg valami harapni valót, mert éhes és szomjas vagyok, s még igen sok érdekes történetet kell elmondanom, a mi téged mind nagyon fog mulattatni.

A vendég odaült az asztalhoz, térdei közé fogta a puskát s elkezdett falatozni. Olyan mohón evett, mint egy kiéhezett kutya, s nagyokat ivott rá, pattintva a szájával az ivás után, mint inyenczek szokták, kiknek nagyon jól esett az a korty. És aztán beszélt teletömött pofával: -189-

– Hát mikor így átélveztük a viszonttalálkozás örömeit, azt kérdé tőlem a kedves papa, gyöngéden fejemre ütve az öklével: «Hát te akasztófára való, hogy kerülsz ide?» Nekem, természetesen, tiltotta a fiúi tisztelet, hogy hasonló kérdést intézzek az én életem okozójához. Mondám neki, hogy elvertem valami tíz millió reist egy Timár nevű uraság pénzéből. «Hát az hol lopta ezt a sok pénzt?» volt rá az öregem megjegyzése. Mondám neki, hogy az nem lopja a pénzét, mert az igen derék nagybirtoku uraság, kereskedő, földesur, hajóhadtulajdonos. Az öregem nézete e tárgyban javíthatatlan maradt. «Az mindegy! A kinek pénze van, az azt mind lopta. A kinek sok van, sokat lopott, a kinek kevés van, keveset lopott; a ki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott. Épen százharminczhárom neme van a lopásnak s azok közül csak huszonhárom olyan, a miért az ember a gályára kerül.» Látva, hogy az öregemet nem birom jobb nézetekre vezérelni, nem vitatkoztam vele e tárgy fölött tovább. Akkor aztán ő kérdezte:

«Ismertem ezt az urat, mikor még szegény hajóbiztos volt s maga hámozta a burgonyát a hajókonyha előtt a gulyáshúshoz. Egyszer egy szökevény basát kellett felszaglásznom a török rendőrség megbizásából, s az épen Timár hajóján szökött Magyarországba.»

Ennél a szónál az öregem felhuzta a koponyája bőrét. Hahaha! Olyan mozgékony fejbőre volt, hogy csupa nevetség volt nézni, mikor alá s fel mozgatta; mikor felhúzta, a rövidre vágott serték úgy álltak az ég felé, mint a majom szőre.

«Ali Csorbadzsi!» ordított fel, nagyot ütve az öklével a térdemre: azt hittem, erre a szóra beleugrik a tengerbe. -190-

– Erre megrázta az öreg a fejét haragosan, lehúzta a feje bőrét a homlokára s azt mondta, hogy «folytasd, mi lett Ali Csorbadzsiból?»

«Az ogradinai szigetnél ráakadtam; akkor egy vargabetűvel eléje kerültem a hajónak s Pancsovánál készen vártuk, hogy elcsipjük; hanem a hajó basa nélkül érkezett meg. Az útközben hirtelen meghalt s mert sehol a parton nem engedték eltemetni, utoljára is a vízbe temették el. Ezt mind okmányokkal bizonyította be Timár.»

«No hát lásd, te ostoba, hogy igazat mondtam; lopta a kincseit. Kitől lopta? Ali Csorbadzsitól. Megölte a basát az uton s eldugta magának a kincseit.»

– Nekem csak szemem szám elállt erre a szóra. Olyan sápadt lettem, mint a milyen te vagy most, kedves czimborám.

«Hát ide hallgass, dörmögött az öreg; s azzal a fejét a két térdére fektette; mintha most is látnám, hogy sandított felém azokkal a hiúz szemeivel. Már most majd én mesélek neked valamit. Én ismertem Ali Csorbadzsit. Nagyon ismertem. Tolvaj volt az is, mint minden ember, természetesen, a kinek sok pénze van. 122-ik és 123-ik tolvaj volt. Ezen sorszám alatt jönnek a kormányzók és kincstárőrök. Rá voltak bizva egy másik tolvajnak a kincsei. Ez a Nro 133, a szultán. Egyszer én megtudtam, hogy a Nro 132-ik tolvaj: a nagyvezér, ki akarja tekerni a nyakát a khazniárnak, hogy a mit az innen-onnan összelopott, -191- ő visszalopja magának. Én is a török titkos rendőrségnél voltam. Csak olyan Nro 10, bukott, szökött kalmár. Valami jó gondolatom támadt. Ha én egyszerre a Nro 50-ig fel tudnék avandzsirozni! Odamentem a basához, fölfedeztem neki a titkot, hogy ő is benne van már a lajstromban, a mi egy csoport gazdag embert foglalt magában, a kiket a miniszterek mint összeesküvőket meg fognak zsinegeltetni, s aztán a pénzeiket beseprik szépen; hanem hát mit adsz, ha megmentelek kincseiddel együtt? Ali Csorbadzsi azt mondta, hogy minden kincseinek odaadja egy negyedrészét, ha egyszer biztos helyen leszünk. «Hja, mondtam neki, én szeretném tudni, hogy mi az a «minden»? mert én bekötött szemmel nem alkuszom. Én családapa vagyok, nekem fiam van, annak a sorsát akarom biztosítani.»

– Hahaha! Az öreg olyan komolyan mondta azt, hogy még most is nevetnem kell rajta.

«Fiad van? kérdé akkor a basa apámtól, no jó; ha megmenekülök, neki adom az egyetlen leányomat s akkor minden vagyonom a családban marad. Még ma küldd el hozzám a fiadat, hadd ismerem meg. (Teringettét, ha én azt akkor tudtam volna, hogy az a gyönyörű szép fehér arczú hölgy, azokkal az egymást érő szemöldökkel nekem van szánva! Hallod ezt czimbora? De már erre innom kell egyet a bú elfelejtéseül. Megengeded, hogy ezt a poharat ő nagysága a legbájosabb úrhölgy tiszteletére ürítsem ki.)

Azután ismét visszahelyezkedett a karszékbe s közben a fogait szivogatta czuppanós hanggal, mint a ki már jól lakott.

– Hát az én apám szépen rá állt erre az alkura. «Abban egyeztünk meg, monda az öreg, hogy Ali Csorbadzsi legdrágább értékeit belerakjuk egy bőrzsákba, azt én magammal viszem egy angol hajóra s mint gyanútalan -192- ember a málhával együtt akadálytalanul eljutok Maltáig, ott bevárom Ali Csorbadzsit, ki leányával együtt minden málha nélkül távozik el Sztambulból, mintha sétakocsizásra menne, s majd aztán álutakon a pyræusi öbölben a hydrioták hajóin elmenekül Maltába. A basa legnagyobb bizalmát ruházta rám. Odaeresztett a kincstárába, egyedül, hogy fel ne tünjék, ha ő maga megy oda, s rám bizta, hogy válogassam ki, a miket legértékesebbeknek tartok, s azokat rakjam a zsákba. Még most is el tudnám számlálni sorba azokat a drágaságokat, a mik kezem alatt lettek kiválogatva. A drága kaméák, az igazgyöngy-sorok, a gyűrük és boglárok: egy achát-szelencze, csupa merő solitair gyémántokkal tele!»

«Te marha! förmedt rám; minek loptam volna el egy gyémántot, Nro 18 tolvaj: mikor az egészet módomban volt ellopni?»

«Voltam ördögöt! Marha voltam. Úgy kellett volna tennem, a hogy te mondod. Bár legalább azt az egy klenodiumot zsebre dugtam volna, a mi legjobban megtetszett valamennyi között; a basa feleségének az arczképe, két sor brilliánt közé keretezve…»

… Timárnak az arcza a hypprocratesi halálmerevedést fejezte ki e szavak hallatára. A senkitől nem ismert titok egy embernek mégis kezébe jutott. S ettől az embertől nem várhatni irgalmat…

«Én megtömtem a bőrzsákot, s kihoztam a basához, a nélkül, hogy gyanút költöttem volna. Ő még nehány louisdor-tekercset tett a kincsek közé. Azután egy mesterséges zárral belakatolta az egészet, a zsák négy szegletét pedig ólompecsétekkel foglalá össze. Engem azután elküldött egy gyaloghintóért, hogy látatlanul távozhassam el a bőrzsákkal. Nem telt bele egy negyedóra, hogy visszatértem -193- hozzá. Akkor átadta a zsákot a mesterséges angol aczéllakattal, négy ólompecséttel, én köpenyem alá vettem azt, s a kertajtón át kiosontam vele a hordszékig. Még utközben is megtapogattam kezemmel a zsák tartalmát, s jól éreztem benne a boglárokat, a gyöngysorokat, az achát szelenczét s a louisdoros tekercseket. Egy óra mulva az angol hajón voltam, s aztán felszedtük a horgonyt és indultunk ki az aranyszarv öbölből.»

«És engemet nem vittél magaddal Maltába, feddém én fiúi elkeseredéssel az öreget. Hát aztán a basa szép leányát ki vette volna el?»

«Eredj, bolond! kiálta az öreg; kellettél is nekem, akár a basád, meg a szép leánya! Nem akartalak én benneteket megvárni Maltában; hanem azzal az utiköltséggel, a mit a basától kaptam, áthajóztam egyenesen Amerikába, s a bőrtarisznya is velem jött. De képzeld: az átkozott! Mikor már biztos helyre értem vele, a hol senki az ördög rám nem találhatott, s ott fogom a bicsakot s kihasítom a bőrzsák oldalát, hát mi dől ki belőle? rézgombok, rozsdás vaspatkók! az achát szelencze helyett, tele gyémántokkal, egy cserép tintatartó s a louisdor-tekercsek mind megannyi rézpara-göngyölegek voltak, a milyenekkel a káplároknak fizetik a közkatonák számára való heti pénzt. A gazember tolvaj még engem is meglopott. Ez nem fordult még elő a rubrikámban a Nro 133 között. Ennek még numerusa sincs.»

«Így rá hagyni magamat szedni a töröktől! A tolvaj azalatt, mig én a gyaloghintóért jártam, egy egészen hasonló zsákot tömött meg mindenféle kaczattal, azzal eresztett engem a tengerre. Ő meg azalatt elfutott másfelé az igazi kincseivel, s elvitte a tőlem nyert titkot ingyen. De lám, hogy van igazság nem csak a földön, hanem még a vizen is; mert a nagy tolvaj egy magánál még nagyobb tolvajra akadt, a ki őt utközben megölte és kifosztotta!» -194-

– S ez a rendkivüli ember, a nagy tolvajtól kergetett, kis tolvajt meglopott, főtolvajnak agyontolvajlója, te vagy, az «arany ember», Levetinczy Timár Mihály, kedves czimborám! szólt a szökevény felállva és gúnyosan meghajtva magát.

– És már most beszéljünk egymással más hangon! szólt Krisztyán Tódor; – de mindig három lépésnyi távolból; és meggondolva részedről, hogy a puska csöve feléd van irányozva.

Timár hidegvérrel nézett a cső ürébe. Ő maga töltötte meg azt golyóra.

– Ez a fölfedezés egészen elvette a kedvemet a gályarabságtól, folytatá a kalandor. Sehogy sem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy mi joga van a nagy tolvajnak ide lánczoltatni a gályapadhoz a kis tolvajt? Lám, ha Ali Csorbadzsi kincseit nem Timár Mihály, hanem az én apám kaparinthatja el, most én gazdag gentleman vagyok, egyetlen majoresco, s a kutya sem ugat rám azért, hogy az őseim hogy szerezték a nagy vagyont? Csak ugy, mint a mostani bárók, grófok ősei, a raubritterek. És a helyett most nekem itt kell megveszekednem a büdös tengervizen. És mindezt miért? Azért, mert Timár Mihály nem csak azokat a kincseket kapta el az orrom elől, a mik nekem voltak szánva, hanem még azt a leányt is, a kit nekem kellett volna elvennem: azt a kis pöszke vad teremtést, a ki a puszta szigeten nevelkedett a számomra. Még ezt is Timárnak kellett elkapni előlem, a kinek szüksége volt egy szeretőre; mert hiszen azzal a feleséggel csak nem lehetett boldog, a kinek az apját megölte, tehát kellett neki mellette szerető. Ne hogy arany hirének megártson vele, mert az egész világ tiszteli benne az erény mintaképét: hát nem választott magának barátnőt a ballet, a circus szépségei közül, a miket magamforma jó izlésű ember az ő helyzetében præferálna, hanem kikeresett magának egy olyan szegény -195- leányt, a ki nem tud semmit a világról, a ki nem jön soha emberek közé, a kiről ki nem sül soha, hogy Timár úr örömeit osztja. Pfuj, Timár úr! És ezért kellett engem tizenöt esztendőre a gályapadhoz lánczoltatni?

A vádnak sujtó pontjai hiszen egyenkint nem voltak igazak: ő nem «ölte meg» Timéa apját, nem «lopta el» kincseit, nem «csábította el» Noémit, nem «lánczoltatta meg» Tódort… és az egész vád a maga összeségében mégis oly elháríthatatlan!

– Mikor a Barra do Rio do Grande do Sul öblében időztünk, kiütött a hajónkon a sárgaláz. Az apám is megkapta. Ott halódott mellettem a padon; nem vitték el. Az nem szokás. A gályarabnak ott kell meghalni, a hova levasalták. Az nekem nagyon kellemetlen helyzet volt. Az öreget egész nap rázta a hideg, káromkodott s a fogai vaczogtak hozzá. Kiállhatatlan volt az öreg a maga káromkodásával, mindig a szűz Máriát szidta és magyarul káromkodott. Már miért nem káromkodott spanyolul, az is igen szépen hangzik, hogy a többi társak is érthették volna? S miért szidta a Madonnát? Azt én nem tűrhetem; hiszen vannak férfiszentek elegen, szidja azokat; de egy hölgyet megsérteni jó nevelésben részesült embertől nem gentlemanhez illő magaviselet. E miatt egészen meghasonlottam az öreggel. Nem azért, mintha azt resteltem volna nézni, hogy haldoklik ott mellettem sárgalázban, a mi holnap rám ragadhat róla, s a mi nem tartozik a legkellemesebb megdöglési módok közé, de egyenesen csúf szitkozódásai miatt elhatározám, hogy megszököm tőle. Bárha oly erős kötelékek kapcsolnak is bennünket egymáshoz, mint minket, apát és fiút, én azokat el fogom szakítani. El is szakítottam szerencsésen, három más társammal összebeszélve. Csak azt az időt kellett bevárnunk, -196- mikor az öregem már a halálos agonia félrebeszélési időszakába esik, mert különben azzal fenyegetőzött, hogy ha meg akarok szökni mellőle, hát fellármázza az őröket. Akkor lefürészeltük éjszaka a lánczainkat; a porkolábot, a ki észrevette szökésünket, mi előtt kiálthatott volna, beledobtuk a vízbe; azzal eloldtuk a kis csónakot s neki ereszkedtünk a tengernek. A hullám nagyon magasan járt, a parthoz közel felfordította a csónakunkat. Az egyik társam nem tudott uszni, ez belefuladt a vízbe; a másik tudott uszni, de nem olyan jól, mint a czápa, mely utána uszott. Annak csak a halálordítását hallottam még, a mint a «tengeri angyal» egy kapással derékig feltolta a vizből. Magam kiusztam a partra. Ebből is láthatod, hogy énnekem még van valami dolgom a világon. Te, mint jó kálvinista, én, mint jó müzülmán, mind a ketten hiszünk a prædestinatióban. Nem volt kevesebb szándékom, mint hogy visszakerüljek Európába. Tégedet akartalak látni. Most már te vagy az egyedüli apám; a másikat ezóta elnyelte a czápa, s legalább annak a hasában biztosítva van, hogy nem jut a pokolba, mert onnan nem veheti ki az ördög. Hogy mint jutottam ehhez a tengerész-gunyához, azután meg mindenféle útlevélhez, utiköltséghez, a mi mind szükséges az Oceánon járáshoz? azt majd elmesélem neked egyszer egy pohár bor mellett, ha ráérünk, hanem elébb végezzük el az üzletünket. Mert hiszen tudod, számadásunk van egymással.

A kalandor megtapogatta a bal szemére kötött selyemkendőt. A rosszul hegedő seb kellemetlen emlék lehetett ránézve. A nagy hidegben nem volt jó azzal ennyit járni odakinn.

– Tehát én legegyenesebben ide jöttem Komáromba, a hol rendes lakásodat tudtam, hogy majd ott fölkereslek. Nem jöttél még meg a «külföldről», mondák ügynökeid. Hogy melyik pontján járhatsz a külföldnek? azt nem tudta megmondani senki. Jó, megvárlak, mig hazajösz. S hogy az idő ne teljék hiába, eljártam a kávéházakba, -197- ott megismerkedtem a katonatisztekkel, a kiknél egyenruhámnál fogva rögtön kész volt a barátság: aztán eljártam a szinházba. Ott megláttam azt a gyönyörű szép úrhölgyet azzal az alabástromfehérségű arczczal, azzal a szenvedő, méla tekintettel: talán kitalálod, hogy kicsoda? Társaságában egy másik szép hölgy szokott mindig lenni. Huh, be gyilkos szép szemei vannak! Valóságos tengeri kalóz, szoknyában. Ajh, de szeretnék egy olyan zsiványbandának a tagja lenni, a melyiknek ő volna a kapitánya, s nem bánnám, ha vagy öt évre egymás mellé lánczolnának bennünket gályapadra. No de félre az érzelgéssel! Beszéljünk az üzletünkről. Én hozzáfogtam a «terrenum sondirozásához». Egyszer kicsináltam, hogy az öldöklő angyal mellé jussak a zártszéken. Udvaroltam neki, szivesen vette. Kértem, hogy legyen szabad látogatást tennem; akkor úrnőjére utalt, attól függ minden. Én nagy magasztalással szóltam a tiszteletgerjesztő madonnáról, s megemlítém, hogy volt szerencsém családját ismerni Törökországban, s hogy meglepően hasonlít az anyjához.

«Hogyan? kérdé a szép kisasszony; ön ismerte az asszonyság anyját? Az nagyon fiatalon halt meg.»

«Csak arczképét láttam, felelém, édes atyjánál, ki nekem igen jó emberem volt. Egy csaknem ily halavány, mélázó arcz, két sor brilliánsból alakított kerettel, a mi megért százezeret.»

«Ah! ön is látta e szép ékszert? monda a szép kisasszony. Nekem is megmutatá azt úrnőm, mikor Levetinczy úrtól ajándékba kapta…»

– Ahá! Tehát már most itthon vagyunk! folytatá a kalandor, kegyetlen mosolygással fordulva a kínzott férfihoz. Tehát te ajándékba adtad neki, Ali Csorbadzsi leányának az apjától lopott ékszert!… Akkor a többi is a te kezedbe jutott, mert egy helyen voltak. Akkor nem tagadhatsz semmit… És már most tehát egyenlő rangunk van, s ha tetszik, tegezzük, ha tetszik, nagyságoljuk egymást; -198- de semmi esetre ne zsenirozzuk magunkat, úgy beszélni egymással, a hogy illik!

Timár egész testében bénultan ült ez ember előtt, kinek kezébe adta a sors. Nem volt annak szükség a fegyvert rá szegezve tartani: nem volt Timárnak a székről felkelni való ereje sem.

– Hanem te sokáig várattál magadra, barátom, – s én kezdtem nyugtalan lenni miattad. A költségem is elfogyott. Pénzes leveleim, miket gazdag nagynénémtől, az admiralitástól, jószágigazgatómtól és bankáraimtól mindennap kerestem a postán, megfogható okoknál fogva csak nem akartak megérkezni. S a mellett akárhová mentem, mindenütt téged magasztaltak. Lángeszű kereskedő, óriási talentum, szegények jóltevője volt a neved. Arról is hirhedett voltál, hogy milyen példás családi életet élsz. Mustrája vagy a férjeknek, a kit halála után megégetnek az asszonyok s porodból minden férjnek adnak be egy szemernyit… Hahaha!

– De talán untatlak is már? No hiszen mindjárt rátérek az üzletünkre. Egy napon nagyon rossz kedvem volt, a miatt, hogy még sem jöttél haza, s a tiszti kávéházban, hol valaki előhozta a nevedet, bátor voltam némi szerény kétkedésemet fejezni ki az iránt, hogy egy emberben ennyi tökéletesség lehessen felhalmozva. Erre egy goromba ficzkó pofon ütött. Megvallom, erre az egyre nem számítottam. Úgy kellett a pofámnak, minek járt el a szám? Meg is bántam, mint a kutya, hogy felőled egy tisztelettelen szót elejtettem s a kapott leczkét meg fogom becsülni. Többé nem rágalmazlak. Hanem hát jó lett volna, ha csak a pofon mellett maradunk; azt én nem szoktam magamnak feljegyezni. Hanem a goromba ficzkó még azon felül arra is kényszerített, hogy verekedjem meg vele, a te megsértett jó hírnevedért. Mint megtudtam, ez a bolond ember épen a fehér arczú madonna imádója volt leány korában, s most az verekszik meg a madonna férjének -199- becsületeért. Ez is olyan ritka szerencse, a mi csak te veled történhetik meg az életben, arany ember. Hanem én köszönöm a szerencsédet. Annak megint csak én adtam meg az árát, kaptam a fejemre egy vágást, végig egész le a szemöldökömig. Tessék megnézni.

A szökevény felhúzta a homlokáról a fekete selyem köteléket, mely alatt egy hosszú sebhely látszott meg, elpiszkult tapaszszal összefoglalva. A tapasz szélein túl terjedő mérges vörösség mutatta, hogy a seb most is gyuladásban van. Timár borzadva nézett rá.

Krisztyán Tódor ujra szemére húzta a takaró kendőt s cynicus humorral mondá:

– Ez az emlék a Nro III, a mit a bőrömön viselek a te barátságodért. No de jól van. Annál több áll a tabella «Haben»-en a számomra. Komáromban ez eset után többé nem maradhattam. A dolog feltünést okozott, s én könnyen kellemetlen kérdezősködéseknek lehettem volna kitéve, ámbár a mi becsületes táblabiráink felől világ végeig ellappanghat az ember ez országban, a mire élő példák vagyunk mi ketten.

– De hát különben is el akartam menni Komáromból, mert már meguntam, hogy hazavárjalak. Megállj, mondám, tudom én, hogy hol vagy te? Én tudom azt, hogy miféle külföld az, a hol te az ország sorsát intézed? Nincs az semmi ismeretes világrészben, mert az a senki szigetén van. Megyek utánad oda.

– Ne ugrálj, barátom! csitítá őt a kalandor. Ez a fegyver meg van töltve, s ha mozdulsz, el talál sülni, én aztán nem leszek az oka. Különben is nyugtasd meg magadat. Az én bajom lett az is, nem a tied, hogy odamentem. Oh! mindig én fizetem meg helyetted a tánczmulatságban a belépti dijat. Ez már olyan, mint a tizparancsolat. -200- Te tánczolsz, én meg fizetek. Te lefekszel én helyettem az ágyra, engem meg kidobnak te helyetted az ajtón. Hogy minek mentem én a senki szigetére? Hát annak, hogy téged ott találjalak. Te pedig már akkor eljöttél onnan. Én nem találtam ott egyebet, mint Noémit, meg egy kis porontyot. Ej ej, Mihály barátom, ki nézné ki belőled ezt a hamisságot? De csitt! Ne szóljunk felőle senkinek. Dódikának híják, ugy-e? Kedves kis okos gyermek. Hogy félt tőlem azért, hogy a fél szemem így be van kötve. Noémi is nagyon megijedt tőlem, az igaz. Csak kettecskén voltak az egész szigeten. Mennyire sajnáltam, mikor megtudtam, hogy a jó Teréza mama meghalt. Áldott jó teremtés volt. Bezzeg, ha ő még otthon lett volna, majd engemet is másképen fogadtak volna. De képzeld, az a Noémi még csak le sem engedett ülni a háznál. Azt mondta, hogy fél tőlem ő is, és Dódi még jobban: csak ketten vannak az egész tanyán. «No hisz épen azért jöttem én, hogy legyen valaki, a ki megőriz benneteket, egy férfi a háznál.» Közbevetőleg mondva, mit adtál te ennek a leánynak inni, hogy ez olyan szép lett? Igazán olyan gyönyörű teremtés lett belőle, hogy az embernek a szíve megmozdul rá. Ezt nem is késtem neki megmondani. Ekkor aztán igyekezett csunya képet csinálni. Én tréfálni akartam vele. Azt mondtam neki, hogy illik-e a vőlegényre ilyen vasvilla-szemeket vetni? Akkor csavargónak nevezett s azt mondta, hogy takarodjam a házából. Én azt mondtam neki, hogy elmegyek, de akkor őt is magammal viszem, s valahogy át találtam karolni a derekát.

– Csak maradj ülve, pajtás: nem a te bajod ez, hanem az enyém; akkor ez a leány egy akkora pofont adott az ábrázatomra, hogy az őrnagytól kapottal kétszer felért; de a históriai igazság kedveért meg kell mondanom, hogy a másik pofámra adott, mint az őrnagy, s így a symmetria helyre lett ütve. -201-

– Ago gratias! Ez is az enyim volt. Hanem ekkor komolyan megharagudtam ám. Asszonyokkal verekedni nem szokásom. El van ismerve felőlem, hogy a nőnemnek feltétlen tisztelője vagyok. De boszú és elégtétel után vágytam. «No hát megmutatom, hogy azért is velem fogsz jönni, ha itt nem engedsz maradni; majd követni fogod ezt». Azzal megkaptam a kis Dódit kezénél fogva, hogy magammal viszem.

– Nonono, barátom! Egyszerre csak egyikünk beszéljen! Majd mindjárt rád kerül a sor, s akkor beszélhetsz még sokat is; de elébb hallgasd végig, a mit én mondok. Nem jól adtam elő, hogy csak ketten voltak a háznál, mert hárman voltak; az az átkozott fenevad, az Almira is ott volt, ott feküdt az ágy alatt s az egész idő alatt úgy tett, mintha rám sem ügyelne. Mikor a gyermek sikoltani kezdett, a czudar dög egyszerre előrohant az ágy alul, a nélkül, hogy valaki hívta volna s nekem ugrott. Hanem én is szemmel tartottam a ficzkót, s kirántva zsebemből a pisztolyomat, keresztüllőttem ő nagy kutyaságát.

– Hjaj, pajtás! Ha csak ez az egy kutyavér terhelné a lelkemet. Aztán a gaz szelindek nem döglött ám meg rögtön attól az egy golyótól. Fel sem vette. Annál dühösebben ugrott rám, keresztülharapta a balkaromat, lerántott a földre, s akkor leszorított, hogy nem birtam mocczanni alóla. Hasztalan igyekeztem a másik pisztolyomhoz hozzájutni; úgy tartott a fogai közt, mint egy tigris. Utoljára Noéminak kezdtem könyörögni, hogy szabadítson meg. Noémi megszánt, el akarta rólam vonni a fenevadat. Az annál dühösebben szorította a karomat fogai közé. Végre azt mondta Noémi: könyörögj a gyermeknek, ő rá hallgat az eb. Én aztán Dódinak könyörögtem. A gyermek jószivű, megszánt, odajött, átölelte Almira nyakát karjaival. Arra -202- a kutya föleresztett s engedte magát a gyermektől csókoltatni.

– Én tehát itt is meg lettem csufolva! szólt Krisztyán Tódor, s azzal felgyürte szennyes, véres ingujját balkarjáról. Nézd, itt a kutyaharapás sebei a karomon. Mind a négy kutyafog, a hogy keresztülharapta az izmaimat a csontig. Ez a Numero IV-ik emlék tetőled. Egy eleven album az én bőröm, tele a te érted kapott sebekkel; bélyegsütés, láncztörés, kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen. Most mondd, hogy mit csináljak én te veled, hogy ki legyünk egymással egyenlítve?

Mikor azt mondta a szökött fegyencz Timárnak: «már most mondd meg, mit csináljak én most veled?» akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És Timárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket ő miatta hordja.

És a lelke is épen olyan meztelenül állt előtte, az is tele utálatos sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta.

Ez az ember tudja azt jól, hogy Timár ő vele csak játszott, mikor Braziliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé; hogy számított az ő rossz hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette; – hogy csak el akarta őt tenni lába alul. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár hogyan gazdagodott meg, s irigy rá érte. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár megcsalta Noémit s megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny és dühös mind a kettő miatt. – Minden emberi rossz indulat elmérgesült kelevényként rágódik lelkén. – És most ő ennek az embernek a kezében van, kényre-kegyre. – Még csak anyagi, testi védelemre se érzi magát képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy álmában üldözöttét. Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást követett el rajta. -203-

A kalandor tudja ezt jól. Már nem is használja ellenében óvakodó rendszabályait. Felkel, a puskát odatámasztja a kandallóhoz s félvállról beszél Timárhoz visszafordított arczczal.

– No, most toilettemhez fogok látni. A míg ezzel elkészülök, addig gondolkozzál felőle, hogy mit felelj nekem arra a kérdésemre, hogy mit csináljak én te veled?

Azzal magával hozott kopott öltönydarabjait egyenkint behajigálta a kandallóba, azok süstörögve lobogtak fel, lángot vetve a kürtőbe, s azután felöltögette egész kényelemmel a Timártól kapottakat. A kandalló párkányán megtalálta Timár óráját, azt a mellényzsebébe tette, s inggombját az ingelőbe kapcsolgatta. Még arra is ráért, hogy szakállát megfésülje, a tükör elé állva. S a mint készen volt, úgy felvágta a fejét, mint a ki meg van vele elégedve, hogy no most már egész gentlemannek néz ki.

S azután két lábát szétvetve s karjait mellén összefonva, a kandalló elé állt.

– Ahán, megszólalsz már! Furcsa volna úgy-e, ha azt mondanám, hogy «fogat fogért, szemet szemért!» Eredj oda, süttesd a hátadra te is az akasztófa-jegyet, vasaltasd oda magadat a gályapadhoz, kergettesd magadat földön, vizen, erdőn, városon keresztül: menekülve czápák elől, indiánok, jaguárok, csörgő-kigyók elől, rendőrök elől; – aztán vágasd magadat fejbe a feleséged imádója által karddal párbajban; aztán haraptasd keresztül a karodat a szeretőd kutyája által; akkor aztán – osztozzunk meg a maradékon. – No látod, én nem vagyok ilyen kegyetlen. Nem beszélek többet előtted sebeimről: – ebcsont beforr! Kegyelmesebb akarok hozzád lenni. Alkudjunk meg.

– Az is kell; de arról majd később szóljunk. Egyelőre beszéljünk arról, a mi neked is, nekem is közös érdekem. -204- Nekem szükséges egyidőre eltünnöm az ismeretes világból; mert most már nem azért üldöznek, hogy a te pénzedet elköltöttem. A gályapadról való elszökésemet nem engedik ám el, sem a vízbe dobott porkolábot. Azért most engemet egyideig a te pénzed nem üdvözít, míg a hátamról ezt a bélyeget, s a bokámról ezt a békótörést valahogy el nem pusztítom. Az elsőt majd föletetem kissár-fűvel, az utolsón segítnek ásványos lábvizek. Attól nem félek, hogy te üldözőimet nyomomba igazítsd. Annál több eszed van. Sőt szivesen rejtegetnél, eltagadnál, ha keresnének; kiadnál legközelebbi rokonodnak, ha nálad találnának. Ismerlek. Arany ember vagy. Hanem kötve hiszek a komának. Az mégis megeshetnék rajtam minden jó barátságunk mellett, hogy egyszer véletlenül valaki főbekollint az utczán, vagy az útfélen holmi jószivű zsiványok agyonlőnek, vagy egy barátságos pohár borral arra az útra küld el valaki, a melyen Ali Csorbadzsi eltávozott. Nem, kedves barátom, én nem mernélek felkérni, hogy töltsd meg még egyszer a számomra ezt a kancsót, még ha magad innál is belőle elébb. Nagyon fogok magamra vigyázni.

– «Önnek», úgy-e? Csak nem akarsz velem per tu lenni? Derogál a társaság! Hogy mi kell nekem? Kérdezzük elébb, hogy mi kell a nagyságos úrnak? Tehát a nagyságos úrnak az kell, úgy-e bár, hogy én hallgassak el mindazokkal a titkokkal, a miket megtudtam? Képes volna nekem ezért százezer frank rente-ot biztosítani franczia állampapirokban?

– Nekem nem kell ilyen nagy áldozat, nagyságos úr! mondtam már, hogy pusztán pénzzel én rajtam segítve nincs. Ilyen bélyegzett embert, ilyen rossz szokásokkal akárhol elcsipnek, s akkor mit ér nekem a százezer franknyi apanage? Nekem, mint mondám, nyugalom kell és -205- buvóhely, még pedig jó hosszú időre, s ott kényelmes és gondtalan élet. No hát, nem olcsó kivánság ez?

– No hát, elvégzem. Látom, hogy a nagyságos úr türelmetlen. Talán aludni is mehetnénk már?

E szónál ismét kezébe vette a puskát a kalandor, s a székbe leülve, úgy fogta a fegyvert két kezébe, mintha minden perczben készen akarna lenni vele a lövésre.

– Tehát nem kérek én most a nagyságos úrtól százezer frank rente-ot, hanem kérem a nagyságos úrtól a senki szigetét.

Timárt mintha villanyütés érte volna. Ez a szó felzavarta kedélytompulását.

– Legelőször is egy menedéket, a hová én nekem semmiféle nemzet szaglászó kopói nem járhatnak. Azután természetesen azt, hogy nagyságod engemet azon a szigeten mindaddig az ideig, a míg nekem is, nagyságodnak is, kivánatosnak látszik, ott időzésem alatt ellásson mindennel, a mit testem megkiván, mindennel, a mi drága és jó.

– Ah! ne ügyetlenkedjék ön velem. Kérjen tőlem összeget, bármilyen nagyot. Menjen vele, a hová akar. Használja fel, a hogy tetszik. De azt a szigetet nem adom. Az ostoba kivánság.

– Nem ostoba kivánság az, méltóságos uram! Lássa, annak a szigetnek olyan kiváló jó levegője van, s ez az én Délamerikában megrongált egészségemnek annyira kivánatos. A kedves megboldogult Teréza mamától hallottam, hogy ott olyan füvek teremnek, a mik minden sebet begyógyítanak. Diószegi füvészkönyvében olvastam, hogy még a fazékban fővő hust is képesek összeforrasztani! Aztán nekem a sok izgalom után csendes contemplativ életre van szükségem. A sybarita életmód után az arany korbeli ruralis élvezetek után vágyom. Adja ön nekem excellentiás úr, a senki szigetét. – Kegyelmes úr! Serenissime! -206-

– Ejh, ön bolond! mondá Timár, a kit boszantott az ingerkedés s egyet taszítva a székén, hátat fordított Krisztyán Tódornak.

– Ah! ne fordítson ön nekem hátat, kegyelmes uram. Sennor! Eccelenca, Mylord, Durchlauchtigster Herr. Pan welkomozsnye, Mynheer, Monseigneur, Goszpodine! Effendim! Micsoda nyelven hajlandó ön meghallgatni egy szegény földönfutó instantiáját?

Ez az izetlen gunyolódás nem volt előnyére a támadónak. Kisebbítette a rossz igézet benyomását Timárra. Ez kezdett felocsudni kábulatából. Ahhoz a gondolathoz menekült, hogy itt egy megfélemlített emberrel van dolga, a ki csakugyan félti a saját bőrét. Boszusan szólt oda neki:

– Végezze ön. Nem akarok önnel hosszasan értekezni. Mondjon valami összeget, megkapja. Ha sziget kell önnek, vegyen magának egyet a görög archipelagusban, vagy Chinában. Ha üldözéstől fél, menjen Rómába, Nápolyba, Siciliába, adja ki magát marquisnak, legyen jól a Camorrával, s nem fogja bántani senki. Pénzt adok önnek. A szigetet nem adom.

– Úgy? Hát már olyan büszkén beszél velem, kegyelmes úr? A vízbe bukott czimbora kezd magához térni az első ijedtségből s ki akar úszni. No megállj, hát majd még egyszer lebuktatlak. Azt gondolod magadban, úgy-e: «hát csak eredj, te rongyos; keress magadnak valakit, a kinek elmondd, a mit rólam megtudtál. A legelső tréfa az lesz, hogy elcsipnek, becsuknak, ott felejtenek a kutyalukban; úgy megnémítanak, hogy senkivel sem beszélsz többet. Más emberi dolog is történhetik rajtad. Ki fog róla tehetni, ha az útban valaki hátbalő, mikor ártatlanul ballagsz? Ki keresi, ha a kadáveredet kivetette a Duna, magad ugrottál a vízbe, vagy úgy taszítottak bele? És a legrosszabb esetben ki fogja a te mesédet elhinni, te ágról szakadt, ha én, az arany ember, magasra emelt arczczal azt mondom: -207- «nem igaz!» Nekem van pénzem sok. Ha a tanú, ha a vádló olyan bolond, hogy pénzért meg nem engedi magát vásároltatni, majd a biró, a törvényszék okosabb lesz. Az aranyat a sárból is fölveszik. – Te ilyesmit gondolsz, látom. De hát hallgasd meg, hogy milyen furfangos emberrel van dolgod? Értsd meg végig jól, hogy tetőtől-talpig meg vagy kötözve s tehetetlenül heversz előttem, mint a zsiványoktól megkötözött fösvény, a kinek türnie kell, hogy töviseket vernek a körmei alá, kitépik szálankint a szakállát, forró fagygyút csepegtetnek a bőrére, míg előadja eldugott kincseit. Én is így fogok veled tenni. Majd ha nem állhatod, hát ordíts fel, hogy «elég!»

– Én még eddig senkinek egy szót sem szóltam a felől, a mit rólad megtudtam. Becsületemre mondhatom. Azon a kis pletykálkodáson kívül, a mit Komáromban kiszalasztottam a számon, semmit sem beszéltem felőled, annak meg nem volt se husa, se csontja. Hanem mindazt, a mit felőled tudok, megirtam s itt van a zsebemben, még pedig négy különböző czím alatt s négyfélekép fogalmazva. Az egyik denunciatio a török kormányhoz van czímezve, melyben fölfedezem előtte, hogy Ali Csorbadzsi miket hozott el magával Sztambulból, a mi egy összeesküvő konfiskálásra szánt vagyona, a szultán Khaznéját illeti, sőt talán onnan is való; s hogy ezek a kincsek, apám leirása nyomán, darabról-darabra megnevezve, kinél kaphatók, s hogy jutottak annak a kezébe? – A második levélben följelentelek a bécsi kormánynak, mint Ali Csorbadzsi gyilkosát és kincseinek elrablóját. Ne felejtsd el, hogy hirtelen meggazdagult embernek mindig sok ellensége van. A harmadik iratom szól Levetinczyné asszonyságnak Komáromba. Ő neki is megirom, mit tettél az apjával, hogy jutottál anyjának gyémántos keretű arczképéhez és a többi drágaságokhoz, miket neki ajándékoztál? De neki egyúttal még többet is megirtam. Azt, hogy hol -208- vagy te olyankor, mikor otthon nem vagy? A senki szigetének titkos örömeit. A másik nővel folytatott szerelmedet. A csalást, a mit rajta elkövetsz. Beszélek neki Noémiról és Dódiról. – Nos, verjek még több tövist a körmeid alá?

– No hát, ha nem szólsz, folytassuk! szólt kegyetlenül a szökevény. A negyedik levél pedig szól Noéminak. Ebben aztán el van mondva minden, a mit ő még felőled nem tud; hogy itt a világban nőd van, hogy te előkelő úr vagy. Hogy őt meggyaláztad, hogy soha övé nem lehetsz, hogy csak kéjeidnek áldozod őt fel, és gonosztevő vagy. – Hát még sem ordítasz kegyelemért? No hát vegyük elő a forró faggyút. És olyan bolond nem vagyok, hogy ezeket a leveleket zsebemben hordozzam, s azokat te neked valami brávód, ha egyszer lekollinthatott valami félreeső helyen, elvegye és kezedbe adja. A mint te azt mondod, hogy nem alkuszol, azt mondom: «Alászolgája, örülök, hogy volt szerencsém, ajánlom magamat!» s itthagylak egész tisztelettel. Hanem innen egyenesen megyek át oda, ni! Látod azt a kettős tornyot? Az ott Tihany. Ott becsületes barátok laknak. Az egy convent. Ott leteszem a biztos és hiteles helyre a leveleket, s arra fogom kérni a perjelt, hogy ha én egy hét mulva e levelekért vissza nem jönnék, juttassa el őket czimzeteik helyére. E szerint engem hiába tennél el láb alul: a levelek eljutnak rendeltetésük helyére. S akkor azután neked nincs többé maradásod ebben az országban. Haza nem mehetsz, mert feleséged még ha az apja haláláért megbocsátana is, nem bocsátana meg Noémiért. A törvényszék vizsgálatot fog elrendelni s elő kell állanod rejtelmes gazdagságod keletkezésének történetével. A török kormány is be fog perelni, az osztrák kormány is. Az egész világ megismer. A milyen arany ember voltál eddig, olyan sárember fogsz lenni ezentul. És nem menekülhetsz a senki szigetére sem, mert ott Noémi fog előtted ajtót zárni. Ez a nő büszke és hamar átváltozik nála a szerelem gyülöletté. – Nem, nem! Semmi sem -209- marad fenn számodra más, mint szökni az ismerős világból úgy, miként én; eltagadni nevedet, úgy, miként én; lappangva bujdokolni városról-városra, úgy, miként én, és rettegni az ajtóhoz közelítő lépések zajától, úgy, miként nekem! – Nos, hát menjek, vagy itt maradjak?

– Ahán, előadod már! szólt a fegyencz. No hát üljünk le még egyszer. S kezdjük megint elől. Tehát legelőször is ideadod a senki szigetét.

– Nagyon helyes az észrevétel. Hanem az én kivánságom megint egészen alapos. A sziget Noémié, hanem Noémi meg a tied.

– No no, csak ne forgasd a szemeidet olyan nagyon! Hát nem tudod, hogy meg vagy kötözve? Menjünk rendében és sorjában. A dolog így lesz: te egy levelet irsz Noéminak, a mit én magam viszek el neki. Ezóta az a csúf fekete dög meggebbedt már s bátran járhatok a szigetre. A levélben szépen elbúcsuzol tőle: elmondod neki, hogy el nem veheted, mert tégedet már korábbi családi viszony kötelez felbonthatatlanul; feleséged van, a szép Timéa, a kire Noémi bizonyosan emlékezni fog. De megirod neki, hogy sorsáról tisztességesen gondoskodtál, visszahozattad messze más világból egykori eljegyzett vőlegényét, a ki igen derék, kitünő és szép deli ifjú, s a ki őt most is kész elvenni, szemet hunyva az eddig történtek fölött. Minden jóval el fogod őket ezentul is látni; rájuk adod áldásodat, éljenek egymással boldogul.

– Hát mi az ördög? Csak nem gondoltad tán, hogy Robinsonnak akarok beállni a te rongyos szigetedre? Nekem kell valaki abban a magányban, a ki az életemet -210- megédesítse. Odaát a csömörig jóllaktam a fekete szemű, fekete hajú asszonyokkal: most, hogy Noémi aranyhaját, kék szemeit megláttam, egészen bele vagyok bolondulva. Aztán ő engem pofonütött, kikergetett: nekem ezt meg kell torolnom. Hát lehet nemesebb visszatorlás, mint csókkal boszulni meg a pofont? Én ura akarok lenni ennek a makranczos tündérnek! Ez a capriceom most. S hát aztán te mi jogon tagadhatnád meg őt tőlem? Nem vagyok-e én eljegyzett vőlegénye Noéminek? a ki őt törvényes nőmmé tehetem, a ki becsületét visszaadhatom; míg te el nem veheted őt soha, csak szerencsétlenné teszed.

– Kivánd tőlem minden vagyonomat! rebegé könyörgő szóval a kalandornak.

– Hagyjuk azt későbbre. Még rákerülhet a sor. De most legelőször ezt kivánom. Semmi egyebet, csupán Noémit. Nem is a tiedet kivánom, csupán a magamét.

– No hát irod azt a levelet Noémihez? vagy elmenjek Tihanyba evvel a négy levéllel?

… Abban a perczben Timár Mihály ülő helyéből, mint a jaguár, egy szökéssel odaveté magát a kalandorra, s mielőtt az a fegyvert használhatta volna, megragadta őt a két karjánál fogva, egyet rántott rajta előre, egyet taszított rajta hátra s ettől a lódítástól az ember kirepült a nyitott ajtón keresztül a folyosóra, ott hanyatt vágta magát; feltápászkodott, s mintha még mindig ama veszedelmes lökés mozdereje alatt tántorogna, elbotlott a legelső lépcsőben, s úgy kalimpázott alá hörögve és káromkodva a lépcső aljáig.

Odalenn sötét volt, és csendes éjszaka. Az egyetlen -211- ember, a ki a kettőjükön kivül még e téli kastélyban lakott, süket volt és részegen aludt.

MIT BESZÉL A HOLD? MIT BESZÉL A JÉG?

Timár megölhette volna ezt az embert. Keze között volt. És kezeinek izmaiban az őrültek erejét érzé. Megfojthatta volna, a puska agyával szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes ólmot. De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát védelmezze. Timár Mihály «most már» az igaz arany ember, midőn mindene veszendőben, midőn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van szórva.

Ő futni hagyja azt az embert, a ki őt semmivé teheti, a ki semmivé fogja tenni.

Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van hálószobájában, ablakából lelőhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor a nagy udvaron végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné tőle számon ezt a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a braziliai kormánytól.

De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja: ennek az embernek igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem gonosztevő, ki egy bűnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem. Ki, ha vétett, azért bűnhödni kész.

Kimegy a kastély erkélyére s karjait mellén összefonva, nézi, mikor az az ember kijön a kastély ajtaján, s végigmegy a kapuig.

A hold akkor jön fel a somogyi partok mögül s odavilágít a kastély falára. Egy sötét alak ott az erkélyen igen jó czélpont valakire nézve, a ki őt le akarja lőni.

A bukfenczezéstől felszakadt a hegedés homlokán s egész arcza véres tőle.

Timár tán azért állt oda, hogy majd ez a dühös ember most boszuból meg fogja őt lőni?

De az megáll előtte és elkezd hozzá hangnélküli szavakat beszélni. Épen mint Athalie. Hogy illenék egymáshoz ez a két alak! Csak taglejtéssel beszél. Egyik lába sántit az eséstől. Balkezével ráütöget a jobbjában tartott puskára, s azután tagadólag rázza a fegyvert s öklével sujt Timár felé, s mutatóujjával fenyeget. E néma beszéd azt mondja: «nem így öllek meg! Más halált tartottam fenn a számodra. Elvárj!»

Timár elnézi, hogy távozik ez ember udvaráról. Elkiséri őt szemeivel a hólepte úton egész a nagy tó jégtükréig. Utána bámul, mikor már csak egy fekete pontot lát előre haladni az ezüst jéglapon, a magas hegyorom kettős tornya irányában.

Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzudul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zugását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot s a csónakokat beragadja a Balatonba s kihányja a tulsó partra. S néha félóra mulva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy fordulót akart tánczolni. S azután ismét csendes lesz minden.

A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsolt előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vágott alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem volt nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet, sziklafokos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a holdvilágban.

A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, -213- mintha elkárhozott szellemek sirnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpört a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idézett elő, hogy az ember látni vélte a szellemeket, a kik így sírnak, egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?

E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak, mintha a távolból egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzugás közé. Olyan ordítás, a milyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás, istenkáromlás hangja, az éjszakát felverő, alvókat felébresztő, csillagokat megreszkettető kiáltás. Néhány pillanat mulva a kiáltás újra rémlik, de rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól.

Az is tova enyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon. Csupán azt az egy hófelhőt kergette. Az arácsi völgy fái nem zugnak többé, s a jéglapon s a jégtáblákon fütyülő szél hangja egy enyészetes harmoniában vész el a távolban. Az ég kitisztul és csendes lesz minden.

Futott, a mig futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja nincsen.

Egész élete végigfutott előtte, mint egy álom, s tudta, hogy most már fel fog ébredni belőle.

Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a Sphinx rejtélye, a mint ki van találva, meghal az…

Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt és Noémi előtt!

Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át, uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva. -214-

Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, a melyben az a nő megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, a mit férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt?

S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe valaha Dódit?

Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Ugy van, a hogy az az ember mondá: szökni az ismerős világból, miként ő; eltagadni nevét, miként ő; lappangva bujdokolni városról-városra, miként ő! Körülfutni a földet.

De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez a hideg csillag. Hogyan is mondta Noémi? Oda mennek majd lakni azok, a kik erőszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi. Oda mennek, a hol nincsen semmi! És ha majd ez az ember fel fogja keresni a senki szigetét s az egyedül maradt nőt üldözésével kétségbe fogja ejteni, akkor bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a hideg csillagra.

Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes volt távcsövét a fogytán levő holdra irányozni, melyben fényes pontok s nagy kerek ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e rengeteg sírhegyek közül: «ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!»

A kandalló még tartogatta annak elégett öltönymaradványait, a kiégett szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új hasábokat rakott a tűzre, hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette köpenyét és kiment a házból.

A fél hold bevilágította az óriási jégtükröt. A jégmezőre sütő jégnap… -215-

«Jövök, jövök! mondá Timár. Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám? Ha hívtál, ott leszek.»

Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívű halászok által felállított jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messziről figyelmeztettek rá minden jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje. Timár ezt kereste.

Mikor egyikéhez a vészt jelző szalmacsutakoknak eljutott, ott megállt és kalapját levéve, feltekintett az égre.

Évek multak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy lény, a ki a csillagokat forgatja s a férgeket kikölti; s a ki egy lényt teremtett, mely vele daczol: embert.

«Örök hatalom! Előled futok s te hozzád jutok ez órában én. Nem panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de én mást akartam; s most im ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhödöm azért mert annyit boldogtalanná tettem, a kik engem szerettek, s a kiket én enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem, én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az ő szenvedéseiknek: egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz ő hozzájuk is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem pedig adj át a te boszuálló angyalaidnak. Én elkárhozom és elhallgatok!»

A Balaton élő hulláma zajgott a rianás partjai között. A mélázó tó sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja felszinét, olyankor is felháborog és zajlik a rianások közt, mint a tenger.

Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint a hogy megcsókolja az ember édes anyját, mikor hosszú útra készül, mint a hogy megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná vele. -216-

S a mint a hullámhoz lehajol, ime, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab közül.

A fölfelé fordult arcznak homlokán, a jobb szemen keresztül egy fekete kendő volt átkötve, a másik szem vérszinüen, mereven, kőhidegen bámult maga elé; a nyitott szájon ki- s bejárt a hullám.

Két percz mulva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arcz újra felmerült a hab közül, véres kőszemével Timárra meredezve.

Aztán még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s akkor végképen eltünt a jég alá a fő, s akkor egy halott kéz görcsösen begörbült ujjakkal merült föl egy perczre a víz alul.

És ismét hangzott a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit az éjjeli futó vihar küld maga előtt, mikor az erdők sudarai fölött végigrohan; a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És ujra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zöngés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zöngés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen, s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.

KI JÖN?

A zuzmara ezüst erdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden galyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg jéggé olvaszták a fákon a zuzt, minden galy kristályborítékba szorult, mintha az egész liget üvegből volna; a galyakat, mint a szomorú fűz ágait, aláhuzta a jégdiszítmény, s ha a szellő végigfuvall a kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék üvegkertje.

A vastag, dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól. Az is oda vezet, a hol Teréza nyugszik. Ez Noéminak mindennapi útja a kis Dódival.

Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik s haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.

Este van. Noémi meggyujtá a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát és fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé s szalmaszálat tartva a rokka orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik s nyög, mint egy ember.

– Anyám, szól egyszer a gyermek, hajtsd ide a fejedet, sugni akarok valamit, hogy Almira meg ne hallja.

– Oh, megérti bizony, mindent megért! Hát mondd csak, meg fog Almira halni?

– Még annak a rossz embernek is, azzal a bekötött -218- szemmel? Minek adott annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni. El akar vinni magával.

– Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn maradok az apámnál, meg a pacsirtámnál.

– Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt -219- lehetsz a mienk. Maradj itt. Csinálok neked majd szép házat nyáron diófából; a milyent apa csinált minekünk. Minden ételből, a mit kapok, meghagyom a felét neked. Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem eresztem be többet azt a rossz embert, a ki téged meglőtt. Ha hallom, hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyul a kezével, elvágom a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.

Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez s farkával csendesen verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette volna, a mit hozzá beszéltek.

Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba mélázott.

Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat kiáltá be ablakán:

«Még egyszer visszajövök, s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az ember, a kit te szeretsz!»

Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, a kit ő szeret?

Hát ki lehet Mihály? Lehet-e ő más, mint a minek látszik? Mit fog felőle mondhatni amaz ijesztő kisértet, a ki előkerült a föld tulsó oldaláról? Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, a hogy Noémi mondá: «Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk!»

Noémi nem gyönge szivű. Vadonban növekedett, önerejében bízni megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit. Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony kezében veszedelmes a vas!

A nőfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben – a kutya ellen! Van körme, van foga hozzá.

Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendője alatt Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre! -220-

Éjszakára pedig az ajtót egy erős keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.

Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belőle boldog asszony, idvezült nő; ha a másik jő előbb: lesz belőle gyilkos, elkárhozott lélek!

A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek öléből s nyakát felnyujtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szükölt, nyihogott, s körmeivel kaparta a földet; de a mi hangot tudott adni, az csak egy rekedt hörgés volt már: örömnek vagy haragnak hangja-e?

Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre közelednek.

Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni akar, de nem bir; Noémi felszökik a lóczáról, jobbjával mellkendője alá nyul, s a kés markolatát kezébe szorítja.

Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már megismeri mind a három. «Apa!» kiált fel Dódi kaczagva. Noémi az éles késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két lábára és üdvözlő ugatása hangját hallatja még egyszer.

Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik és meghal. -221-

– Ne hagyj itt bennünket többé! könyörög a kis Dódi. Mihály odaszorítja mindkettőt szivéhez, s könyei csorognak a szeretett arczokra.

A HULLA.

A késő márcziusi napok vetették végét ez évben a szigorú télnek. Egy meleg esős déli szél felporhanyította a Balaton jegét, s azután egy erős északi szél felszakgatta azt és áttorlasztotta a somogyi partokra.

Az egész a legnagyobb mértékben feloszlásnak indult már, arczvonásokat nem lehetett már rajta megkülönböztetni, hanem azért a legnagyobb biztossággal lehetett következtetni kilétére.

Ez a Levetinczy Timár Mihály földi maradványa, ki amaz emlékezetes balatoni halászat óta, melyen a fogas-királyt is kifogták, oly rögtön eltünt, s a kinek visszatértére oly régen vártak már odahaza.

A hullán megismerhetők az eltünt úr öltönyei, asztrakánprémes bekecse; inggombjai s a névelőbetük az ingbe himezve. Ismétlő órája ott van mellénye zsebében; azon egész neve van zománczczal beégetve. De a mi a legjobban bizonyít azonossága felől, tárczája is ott van belső zsebében; a tárczában százas és ezres bankjegyek, a hogy egy csomóban voltak, még jól felismerhető rajtuk a nyomtatás, s belsejében a gyöngyös himzés: hit, remény, szeretet, Timéa saját kézimunkája.

Még négy levél is van egyik oldalzsebében, szalaggal összekötve; hanem azokról már lemosott minden irást a víz. Hiszen négy hónap óta volt a vizek alatt.

Egyidejűleg megtalálták a füredi révben a halászok Levetinczi úr kétcsövű fegyverét is, a mi hálójukba beléakadt. -222- S ez azután tökéletesen kimagyarázta az egész esetet.

Ő neki magának mondta a nagyságos úr, hogy majd mikor éjjel a rókák és farkasok előjönnek a berekből a léekre, akkor ő a puskával kimegy és meglő közülök egynehányat.

Most már arra is emlékeztek többen igen jól, hogy azon az éjszakán egy rövid ideig tartó havas zivatar vonult át a Balatonon; kétségtelenül ez volt az oka a nemes úr balesetének; a hó arczába vert, nem vette észre a rianást, s szerencsétlenül belebukott.

Az öreg Galambos, ki keveset alszik éjjel, azt is mondá, hogy ő hallotta is azt a rémséges halálordítást e vihar közepett, kétszer egymásután.

Timéa, a mint az első hírt vette ez esetről, azonnal leutazott személyesen Siófokra s jelen volt a hivatalos tárgyalásnál.

Mikor férje öltönyeit meglátta, kétszer elájult, alig birták magához téríteni. Azért mégis helyt állt. Jelen volt, mikor a roncsolt maradványokat az ón koporsóba beletették, s sokat tudakozódott jegygyürűje felől, hanem azt nem tudták neki előadni. Ujjai hiányzottak a tetemnek.

Timéa Komáromba vitette a drága maradványokat, s ott temették el azokat a pompás családi sírboltba, minthogy protestáns volt, minden, a felekezettől kitelő egyházi pompával. Mind a négy egyházkerület képviselve volt küldöttségek által, a dunántúli superintendens tartotta az egyházi szónoklatot, a komáromi lelkész a búcsúztatót a fekete posztóval bevont s a czímerekkel ékesített templomban. A pápai főtanoda énekkara zengé a halotti dalokat. A fekete bársonynyal bevont koporsóra ezüst szegekkel volt kiverve az évszám és a név. A koporsót a városi senátorok és megyei táblabirák emelték a gyászszekérig. Felül -223- rá volt téve a nemesi kard és a babérkoszorú, a magyar szent István-rend, olasz szent Móricz-rend, s a braziliai Annunziata-rend jelkeresztjei. A szemfödél ezüst bojtjait az alispánok vitték, a czímeres fáklyákat a gyászszekér két oldalán előkelő uraságok, a koporsó előtt vonult az összes iskolai fiatalság, a papok és theologusok, a czéhek zászlóikkal, a magyar és német egyenruhás polgárság, fegyverben, letakart dobok tompa dübörgésére lépve; a koporsót pedig követték a város minden úrasszonyai feketében, közöttük a gyászoló özvegy fehér arczával, kisírt szemeivel, az országbeli és bécsi celebritások, katonai méltóságok, még ő felsége is küldött egy megbizottat, ki a nevezetes halott utolsó kiséretében részt vegyen. És azután a végeláthatatlan népség. A menet végigvonult a városon, valamennyi egyház harangjainak zúgása mellett. És minden harang és minden embercsoport azt zúgta felőle, hogy most egy olyan nagy embert temetnek el ebben a városban, a milyen nem fog itten születni tán soha több: jóltevője a népnek, dicsője nemzetének, hű férje nejének, alapítója sok nagy intézetnek.

Végig a városon a távol temetőig gyalog kiséri őt ki asszony, férfi, gyermek.

Mikor a koporsót a nyitott kriptaajtón leviszik, a legközelebbi jó barátok, rokonok, tisztelők oda is lemennek a megsiratott férfi után.

Mikor a kisérők visszatérnek a sírboltlépcsőn, Athalie leveti magát a koporsót rejtő fülke elé és azt kivánja, hogy temessék el most már őtet is.

Szerencsére ott van Fabula János uram is, a ki felkarolja a földről a szép hölgyet s felviszi az ölében a napvilágra, s aztán megmagyarázza a bámuló népségnek, -224- hogy nagyon szerette ám a kisasszony a megboldogult urat, az ő valóságos második édes atyját.

Félév múlva elkészült a pompás síremlék, gránittalapzattal, melyre aranybetűkkel van felvésve az emlékirat: «itt nyugszik. Nagyságos. nemes. és. vitézlett. Levetinczy. Timár. Mihály. úr. kir. tanácsos. több. tek. vármegyék. táblabirája. a. sz. István. sz. Móricz. és. Annunziata. rendek. lovagja. a. nagy. hazafi. igaz. keresztény. példás. erényü. férj. szegények. atyja. árvák. gyámola. iskolák. fentartója. egyház. oszlopa. siratják. mind. kik. ismerték. gyászolja. örökké. hü. hitvese Susánna…»

A gránittalapon áll egy alabástrom-szobor, egy nő, ki egy hamvvedert ölel át karjaival. Mindenki azt mondja rá, hogy az a szobor Timéa hasonmása.

És Timéa mindennap kijár a temetőbe, friss koszorút akasztani a sírkő párkányára, s saját maga öntözi meg a virágokat, mik a sírkő rácsozatán belül olyan szépen illatoznak. Megöntözi permeteg hűs vízzel, megöntözi forró könyeivel…

Krisztyán Tódor sem hitte volna, hogy valaha ilyen nagy tisztesség éri holta után…

ZÓFI ASSZONY.

A szép özvegy nagyon komolyan vette a gyászt. Nem ment sehová társaságokba s nem fogadott házánál társaságot. Csak fekete öltönyben lehetett látni az utczán, sürű fátyollal az arcza előtt.

A komáromi közvélemény kiszámította, meddig kell ennek tartani? Mely napon volt Timár úr szerencsétlen halála? Onnantul egy esztendeig. Az épen télre esik. Aztán jön a farsang. De bizony Timéa csak azután is megtartotta a gyászt, s nem ment el a tánczvigalmakba. Ekkor aztán -225- más évfordulót tűzött ki a komáromi közvélemény. Bizonyosan Timár úr temetése napjától számítja Timéa a gyászévet, mert hiszen akkor kezdődött özvegysége. Ez a határidő is elmúlt; már a tavasz is eljött, és Timéa még mindig nem tette le a gyászruhát, és nem fogadott magánál társaságot.

A közvélemény ekkor aztán türelmetlenkedett: hát meddig fog ez már így tartani?

Egyszer korán reggel a hetivásáros néptömeg közt Zófi asszony őgyeleg alá s fel, karján egy füles kosárral, s csirkére alkuszik a kofákkal. Azaz, hogy úgy tesz, mintha csirkére alkudnék, voltaképen pedig nem vásárol semmit, nagyon drágál mindent; hanem azon mesterkedik, hogy a nagy alkudozás közben hogyan osonhasson be az Angliába észrevétetés nélkül? – Az Angliából azután, a barátságos lycium-kerítés oltalma alatt egy nagyot kerül, folyvást szanaszét tekingetve, ha nem látja-e meg valaki? míg végre egyik kijárónál hirtelen átsurran s besompolyodik egy kis magánosan álló háznak a kapuján, a mire nagy kétfejű sas van festve.

Ott még mindig Kacsuka úr lakik. Őrnagy korában sem hagyta el a hadnagykori szállását: nem volt nagyobbra szüksége.

A kapu is nyitva van, a kis szoba ajtaja, ablaka mind nyitva van. A katonatisztek nem szoktak félni a tolvajoktól, a mire két okuk van.

Zófi asszony egyedül találja Kacsuka urat, ki épen nagyszerű erődítvényi munkálatok átvizsgálásával foglalkozik.

– Szerencsés jó reggelt kivánok a major úrnak. Engedelmet kérek, hogy olyan goromba voltam, hogy bejöttem. Véletlenül ezen jártam: láttam, hogy nyitva van ajtó, ablak; ejnye, mondok, még valami tolvaj bejön; beszólok a privatdinernek, hogy zárja be az ajtót, hát a major urat találom. Köszönöm a szivességit: hát hiszen, -226- hogy el ne vigyem az álmát, egy kicsit leülök. Úgy is ezer esztendeje már, hogy beszéltünk a major úrral. Oh, a major úr nagyon kegyes! Hogy ide üljek a pamlagra, maga mellé? Csak ezt a kosarat leteszem elébb. Nincs benne semmi, csak egy kis tojás; magam vásárlok be mindent, mert ha cselédre bízza az ember, mindent drágábbra számít. Aztán ezek a mai világbeli cselédek olyan rátartiak! egy sem akarja a kosarat vinni az asszony után. Ez már derogál nekik. Hát ezért csak magam viszem a kosarat, s megyek bevásárolni. Nem szégyenlem én azt. Azért a ki ismer, tudja, hogy ki vagyok! Úgy-e major úr sem szól meg érte? Dehogy szól, hiszen mink olyan régen ismerjük már egymást. Emlékezik még rá, mikor a konyhában ott ült a major úr a vizes kannán, aztán főtt kukoriczát evett a sipkájából? Mikor annak a bohó leánynak arról beszéltem, hogy milyen lesz az a keresztelés? De nem arról beszéltünk ám, hanem egészen másról, mikor az őrnagy úr, még akkor csak hadnagy úr, betoppant. Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk? Hanem annak már épen egyezer-egyszáz esztendeje, s azóta sok nagy dolog történt a világban! No már micsoda nagy rettenetes eset volt ennek a Levetinczy úrnak a halála! Szegény Timéának azóta se éjjele, se nappala. Én azt hiszem, ez az asszony utána megy a férjének; pedig de kár érte, de áldott jó teremtés. Nem fogad el semmi férfilátogatót. Napjában százszor is odaáll Levetinczy úr nagy arczképe elé s elnézi sokáig; azután meg előveszi a legutolsó levelét, a mit azzal a nagy hallal küldött s végigolvassa. Néha nekem is elolvassa. S aztán azt kérdezi tőlem: «Te Zófi mama, nem találsz te abban valami különöst, hogy ez a levél olyan víg hangon van írva? Még azt is megirja, hogy tánczolt!» Jaj, szegény szép fiatal asszony, de sokat töprenkedik miatta. Úgy szánom szegény asszonykát, úgy kivánnám neki, hogy szánná el magát valami jó, becsületes férjnek kezét adni. Tessék elhinni, magamnak is van egy kis érdekem benne. Tudja, major úr, az Athalie leányom mindig azt mondja, -227- hogy ha Timéa ahhoz az emberhez találna férjhez menni, a kit ő gondol, hát ő akkor egy napig sem maradna ennél a háznál, hanem férjhez menne a legelső emberhez, a ki megkéri. Nem nézné, úr-e, vagy paraszt? fiatal-e, vagy vén? nyalka-e vagy ripacsos? Egyszerre hozzá menne. Jaj, de senki se kivánná azt jobban, mint én! Nem azért, mintha akkor én is elmennék a leányommal, nem én, mert én akkor is Timéával maradnék. És ha Athalie lenne még egyszer valaha gazdag és Timéa lenne szegény, én még akkor is Timéával maradnék. Mert tessék elhinni, nem tudom már kiállni tovább a leányommal az együttlételt. Nem szép ugyan, hogy egy anya panaszkodik a tulajdon leányára, de én tudom, hogy ki előtt beszélek? Igaz, hogy én vagyok az anyja, én hoztam őt a világra. Jó gyerek is volt, míg a kezemből ki nem vették, míg az apja el nem kényeztette, míg a világ el nem forgatta a fejét. De most már csak olyan az életem vele, mintha a pokolban volnék. Minthogy senkije sincsen a világon rajtam kívül, a kin a mérgét kiönthesse, engem üldöz egész nap. Csíp, rúg, üt, a hol rám talál, alig merek már a konyhából előjönni miatta. Ha szólok hozzá akármilyen szépen, úgy tesz, mintha nem hallaná. Az asztalnál kinézi a számból a falatot, úgy hogy leejtem a villáról az ételt, mikor a szemét rám veti. Egész nap varrnom kell, a mit a ruháin készakarva eltép, hogy rongyosnak lássék. Éjjel meg nem hagy aludni. Odateszi a szemembe a gyertyát s reggelig olvas. Aztán nem hogy egyszerre kimetélné a könyvet, hanem minden lapot külön vág ki, úgy hogy ha én százszor elszundítok, százszor fölébredek a papirosserczegésre. S ha könyörgök neki, még kiölti rám a nyelvét. Egyszer aztán bedugtam a fülemet pamukkal, hogy alhassam tőle; akkor meg kapta magát s a reszelt tormát, a mit magának csináltatott a migraine ellen, a helyett, hogy a saját nyakára tette volna, felkötötte az én talpamra, úgy hogy csupa hólyag lett, mire felébredtem rá. De még mást is tett velem. Reggelre hol az egyik, hol a másik czipőmnek -228- az orrába egy csomó csepűt dugott, úgy hogy estére már majd a körmöm esett le, csak úgy sántítottam. El nem tudtam gondolni, hogy vándorol a sántítás az egyik lábamból a másikba, míg rájöttem az okára. Ő meg csak nevetett. Aztán tudja jól, hogy én félek a kisértetektől; azért este felöltözteti a poroló fát, a seprőnyelet ijesztő alakoknak, odaállítja az ajtó mögé, hogy engem majd a nyavalya tör ki, mikor benyitok. A cselédek előtt úgy bánik velem, hogy azoknak semmi respectusok nem lehet irányomban. Mindig a szakácsnénak fogja pártját ellenemben. Oh, mennyi mindent kell nekem kiállanom! Legkeservesebben esik, mikor egy-egy nagy ünnepnapon előveszem az imádságos könyvemet, hogy majd imádkozom belőle; ő meg aztán odaül az asztalhoz átellenben, felteszi a két könyökét s az imádkozásom közé ilyeneket mond: «ördög, pokoltűz, gyehenna, döghalál, mirigy, pokolvar, rákfene, tűzvész, orgyilok, méreg, pusztulás, gyalázat, veszedelem, kárhozat, éjjeli kisértet szálljon le erre a házra, ámen!» Ez az ő imádsága az ő jótevőiért. És azután mikor szemben van Timéával, akkor meg olyan édes, olyan hizelkedő, úgy selypít, mikor vele beszél, oly alázatos. Uram, én félek már Athalieval egy szobában aludni. Szeretném már, ha beteljesülne egyszer az, hogy férjhez megy a legelső emberhez, a ki megkéri. S most épen volna neki egy szerencséje. Biz az csak Fabula János uram, a kinek tavaly meghalt a felesége s most özvegy ember. Biz az már nem valami fiatal ember, de derék, jómodú férfi, most vicecurátor lett; van negyvenezer forint értéke, el tud tartani egy asszonyt tisztességesen; a gyermekei mind nagyok már, egy sincs a háznál. Azzal bizony meglehetne Athalie nagyon jól; olyan szép háza van a megyercsi-utczán, mint akárkinek. Aztán esztendőn át nyolcz hónapig nincsen odahaza. Bizonyos vagyok felőle, hogy Athalie rögtön hozzámenne csak boszúból is, ha Timéa ahhoz menne, a kit én gondolok. Hej, de megnyugodnám akkor magam is! Én Timéánál maradnék. Hanem hát ebből persze nem -229- lesz semmi, ha az «egyik» nem jön ki a házból, a «másik» meg nem jön oda a házhoz; az egyik ott szomorkodik, a másik itt búslakodik. No már hiszen én nem azért jöttem ide, hogy hírt hordjak, Isten mentsen, az nekem nem szokásom. De valamit, a mit a napokban megtudtam, még sem hallgathatok el. Tetszik tudni, én vetem meg minden reggel Timéának az ágyát. Ezt nem engedem másnak, azokat a szép csipkés vánkosokat dehogy engedném cselédkéznek érinteni. Hát valamelyik nap reggel, mikor a legalsó vánkost felemelem, mit találok alatta? Egy kardmarkolatot, az eltört pengével. Timéa ezúttal bizonyosan ottfeledte azt. Bizonyosan minden éjjel ott van az az eltört kard a feje alatt. Ott alszik vele. Mikor Athalienak ezt elbeszéltem, olyat csípett a karomon, hogy most is kék a helye s azt mondta, hogy megöl, ha ezt valakinek elmondom. Dehogy is mondom el, nem mondom én ezt senkinek. Hanem csak annyit mondok, hogy héj, ha annak a kardnak a volt tulajdonosa tudná, hogy mit kellene most neki tennie?

Ezt a hosszú magánbeszédet Zófi asszony végig elmondta, a nélkül, hogy megpihent volna közben, vagy az őrnagy által félbe hagyta volna magát szakítani.

– Zófi mama, annak a kardnak a hajdani gazdája tudja, hogy mit kell neki tenni? Ha Levetinczyné asszony a férjétől elvált volna s szegényül, vagyontalanul maradt volna a világon, annak a kardnak a gazdája sietett volna neki kezét nyujtani. Most azonban Levetinczyné asszony gazdag özvegy, férje után milliókat örökölt, most annak a kardnak a volt gazdája szegény ember, nem mehet oda a gazdag hölgy kezét megkérni.

– Hej, de megváltozott hát akkor annak az úrnak a természete! sóhajta fel Zófi asszony. Mikor Athalieval járt jegyben, addig meg sem akart esküdni, míg a százezer forint le nincs számlálva az asztalára. -230-

– Hm! Nem Athalienak az anyja volt-e az, ki azt mondta, ha Timéa szegénynyé lenne, Athalie pedig dúsgazdaggá, akkor is Timéával maradnék? Pedig ő Athalie anyja!

– Igaz. Én az anyja vagyok, mégis azt mondtam. Igaza van a major úrnak. No de hát, ha a kard hajdani gazdája nem tudja, hogy mit kell neki tennie, majd tudni fogja a mostani tulajdonosa.

Azzal Zófi asszony ezer bocsánatot kért, hogy ilyen sokáig alkalmatlankodott s másik ezret azért, hogy tovább nem maradhat itten, mert még százfélét kell bevásárolnia a piaczon.

Aztán vette a kosarát, kiosont a sasos kapun, s egyfélét sem vásárolt a piaczon, hanem egyenesen hazasietett.

DÓDI LEVELE.

Másfél év tölt már bele, hogy Mihály otthon volt a senki szigetén. Egy napra sem távozott el onnan.

Gyönyörűségteljes munka az. Mikor a kis tudatlan a legelső ákombákot krétával a padlóra írja; diktálják neki a betüket: «írj egy L-et, aztán egy Ó-t, olvasd össze!» Milyet bámul rajta, hogy ebből ki lehet találni azt, hogy «ló», pedig ő nem rajzolt oda semmi lovat! És aztán mikor másfél év múlva már egy szépen meglineázott papiron egymásra dűlő betükkel irt névnapi köszöntőt nyujt át az anyjának.

Mikor az első névnapi köszöntője Dódinak ott remegett Noémi kezében, Noémi szemében köny csillogott; azt mondta Mihálynak:

– Először is a Dódi elé irt mintákon. Azután meg a nekünk adott engedélylevelen, melyben a szigetet nekünk adtad; már elfeledéd?

– Már másfél év óta nem voltál ki a szigetből. Nincs semmi dolgod ott künn a világban?

– Szeretném tudni. Elszomorít az a gondolat, hogy ilyen eszes ember, a minő te vagy, itt van most bezárva e szűk helyre, e szigetbe, csak azért, mert minket szeret. Ha neked csak az az okod van, mindig itt lenni a szigeten, hogy minket nagyon szeretsz, úgy nekem fáj a te szerelmed.

– Jól van, Noémi. Én tehát el fogom neked mondani, hogy ki voltam én odakinn a világban; mit tettem ott; s miért akarok itt lenni? Tudj meg mindent. Majd ha a gyermeket lefektetéd, jöjj ki hozzám a veranda alá: ott el fogok mindent mondani. Fogsz borzadni is, fogsz ámulni azokon, a miket hallani fogsz. De végül mégis meg fogsz bocsátani nekem, mint a hogy megbocsátott Isten, midőn ideküldött.

Noémi az estebéd után lefektette Dódit, s aztán kijött Mihályhoz s leült melléje a nyírfából tákolt lóczára, kezét Mihály karjába akasztva.

A tele hold odavilágított a lugas levelei közül reájuk: most már nem a kisértő csillag, nem az öngyilkosok jégparadicsoma, hanem egy ismerős jó barát.

És aztán Mihály elmondott mindent Noéminek, a mi vele történt a világban.

A rejtélyes vendég hirtelen halálát a hajón: a hajó elsülyedését, a megtalált kincseket. -232-

Elmondá neki, mily végtelen gazdag ember, mily hatalmas úr lett ő a világban; hogy hordták kincseit a hajók a föld egyik oldaláról a másikra; hány hajója, hány háza volt, milyen nagyra volt becsülve!

Lerajzolá azután előtte Timéa szenvedéseit s a bánatot, mik e szenvedésekért osztályrészeül jutottak. Úgy szólt Noémi előtt Timéáról, mint egy szentről. És mikor elmondta előtte igaz őszinteséggel azt az esteli jelenetet, a melyen ő Timéára a házi rejtekből rálesett, hogy védte férjét a nő a rágalom ellen, hogy védte kedvese ellen, hogy védte saját szive ellen: ah! akkor Noémi úgy zokogott, úgy siratta Timéát…

És aztán elmondta neki Mihály, miket kellett szenvednie önmagának e szörnyű helyzetben, melytől nem tudott szabadulni, lelánczolva egy helyen világi állása, vagyona, Timéa hűsége által; vonzatva máshova szerelme, boldogsága, lelke ábrándjai által, ah, – akkor úgy vigasztalta őt Noémi szelid csókjaival.

És végül mikor elbeszélte előtte azt a rettenetes éjszakát, melyen a kalandor megjelent puszta kastélyában, egész odáig, a hol a kétségbeesés a sír partjára vitte, a midőn már lenézett a hullámba s a midőn a víztükörből egyszerre saját képe helyett üldözője halott arcza tekintett rá szemközt s az istenkéz egyszerre összecsukta előtte a nagy jégsír nyilását, ah, akkor Noémi oly erőszakkal ölelte őt keblére, mintha vissza akarná őt tartani, hogy a sírba bele ne essék…

– Tudod már most, hogy mit hagytam ott a világban s mit találtam itt? Megbocsáthatsz-e nekem azért, a mit szenvedtél miattam, a mit vétettem ellened?

Az elbeszélés sokáig tartott, a rövid nyári éj el is mult azalatt, egészen megvirradt, midőn Mihály elvégzé élte történetének meggyónását.

– Ezzel kifizettem minden adósságomat! monda Mihály. Timéa megkapta birtokomat s megkapta szabadságát. A kalandor az én öltönyeimet viselte, tárczám is nála volt; azt helyettem fogják eltemetni s Timéa özvegy lesz. Te hozzád pedig elhoztam a lelkemet, s te elfogadtad azt. – Most már ki van egyenlítve minden.

Noémi karját Mihály karjába öltve, bevitte őt a szobába, s odavezette az alvó gyermekhez.

A gyermek felébredt a csókokra, felnyitá a szemeit, s a mint azt látta, hogy reggel van, első dolga az volt, hogy térdre állt s kezeit összetéve elkezdé reggeli imáját:

Egyik angyal a sírod fölött, másik angyal az ágyad fölött imádkozik, hogy boldog légy…

Noémi felöltöztette a kis Dódit s aztán hosszasan mélázva tekinte Mihályra. Idő kell ahhoz, a míg azt fel birja fogni, a miket tőle hallott.

– Timéának maradtál adósa azzal a titokkal, a mit az a másik nő fedezett föl előtted.

– Azzal, hogy az ő szobájába egy rejtekajtó nyilik. Ezt tudatnod kellett volna vele. Hisz azon a rejteken akárki bejuthat hozzá, – mikor alszik, mikor egyedül van.

– Mihály! Te nem ismersz minket. Te nem tudod, hogy ki az az Athalie? de én tudom. Most megsirattam Timéát, mert szenved; – mert téged nem szeret; – mert te az enyim vagy; – de ha azt érezné irántad, a -234- mit ama másik férfi iránt, s ha te engem megvetnél ő miatta, mint az a férfi azt a másik leányt: oh! akkor az Isten őrizzen attól a gondolattól, hogy valaha alva lássam őt magam előtt.

– Ilyenek vagyunk. Hát te ezt nem tudtad? Siess tudósítani Timéát erről a titokról. Én azt akarom, hogy Timéa boldog legyen.

– Kedves jó gyermek te! Én nem irhatok Timéának, hisz irásom megismerné s akkor ő nem lehet az én özvegyem, s én nem lehetek a te feltámadott halottad, a te paradicsomod üdvözültje.

– Nem! Nem! Nem! A te irásod nem megy ő hozzá. Aranynyal, gyémánttal elárasztottam őt; de te tőled egy betüt sem szabad neki kapni. Azok már az én drágaságaim. Timéától nem hoztam el Noéminek semmit. Noémitől sem adok Timéának semmit. Te nem szólíthatod meg ezt az asszonyt.

– Jól van, szólt Noémi mosolyogva. Tudok én még egy harmadik embert, a ki irhat Timéának. Megirja a levelet Dódi.

Annyi tréfa, annyi gyönyör, annyi gyermekes bohóság, annyi fenkölt dicsekedés, annyi komoly méla gondolat volt ebben a szóban: irja meg a kis Dódi Timéának, hogy őrizze magát a veszélytől!

S Noémi komolyan vette a dolgot. Ő maga eléje irta Dódinak a lemásolandó levelet s a komoly sorokat szépen leirta a gyermek a vonalozott papirra, egy hibát nem ejtett benne. A tartalmát nem is értette még.

Noémi szép sötét violaszín tintát adott neki a levéliráshoz: fekete málvalevélből volt az főzve s a levelet -235- lepecsételte fehér szűzviaszszal, s minthogy czimeres pecsétnyomó nincsen a háznál, sem pénz, a mivel a viaszt lenyomtassák, Dódi fogott egy szép aranyzöld bogarkát, azt ragasztá oda a viasz közepébe: ez volt a czímer.

TE ÜGYETLEN!…

Timéának még egy másik naptári neve is volt: Susanna. Az elsőt anyjától kapta, ki görög nő volt, a másodikat a keresztségben nyerte. Ezt használta hivatalos okmányokon, mint névaláirást s ezt tartotta fel mint nevenapját.

Vidéki városainkban a névnapokat meg szokták ünnepelni. Rokonok, ismerősök hivatlanul, sőt kötelességszerűen sereglenek a megtisztelt névünneplő házához, a hol kész vendégség vár mindenkire. Nehány előkelőbb ház azonban azt a szokást hozta be, hogy a megünnepelt családi névnapok estélyeire nyomtatott meghivókat küldözött szét. Ez már egy kis aristocratia; mert ez által ki volt mondva az, hogy a kik meghivót nem kaptak, azok a jó kivánságaikat tartsák meg maguknak.

Susanna napja kétszer is esik egy esztendőben; Timéa a télit tartotta fel, mert akkor férje is otthon volt. A meghivók előtte egy héttel szétküldettek.

A másik nevének a napjára senki sem tartott számot. «Timéa» benne sincs a komáromi naptárban, sem a Trattner-Károlyi nemzeti kalendáriumában, egyéb naptár pedig abban az időben még nem termett ezen a vidéken. Nagyon utána kellett annak járni, a ki meg akarta tudni, micsoda napjára esik az évnek «Timéa?»

A szép május hóban esett az. Mikor már Mihály úr régen távol volt. -236-

És Timéa azért mégis minden májusban kapott egy szép virágbokrétát csupa fehér rózsákból szent Timéa napján. Ki küldte azt? nem volt mondva. A postán érkezett, katulyába pakolva.

A Susanna napi estélyekre, míg Timár «élt», Kacsuka úr rendesen kapott meghivót, a mit azután rendesen a kapusnál átadott névjegyével szokott viszonozni. Az estélyre nem ment soha.

Hanem azon a szép májusi nap reggelén, a melyen Timéa fehér rózsái meg szoktak érkezni, a Levetinczyek talpig gyászba öltözött inasa egy levelkét hozott Kacsuka urnak, melyet az őrnagy felbontva, a szokott fényes papirra nyomtatott meghivót találta benne; de nagy bámulatára nem Levetinczy Susanna, hanem Levetinczy Timéa volt a meghivóra felülirva, s a névnapi meghivás a mai napi estélyre szólt.

Kacsuka úr nem értette ezt a dolgot. Micsoda ötlet ez Timéától? Az egész komáromi világot felháborítani azzal, hogy a jó kálvinista Susanna helyett a régi görög Timéát ünnepli meg az idén? de még sokkal inkább azzal, hogy az ünnepély reggelén hivja meg magához az nap estére az egész társaságot? Hisz ez minden civilizált fogalommal diametraliter ellenkezik.

Este úgy intézte a dolgot, hogy ne legyen a legelső vendégek között, fél kilenczre volt híva, fél tizig várt; akkor ment oda.

Mikor az előszobában az inasnak átadta a kardját és köpenyét, azt kérdezte tőle, hogy vannak-e már itt sokan? Az inas azt felelte rá, hogy senki sincs.

Az őrnagy megdöbbent. A többi meghivott vendégek bizonyosan megnehezteltek, összebeszéltek, hogy senki se jöjjön el. -237-

Ezt az aggodalmát még jobban megerősítette az, hogy mikor az előszobából a terembe belépett, a csillárokat mind meggyujtva találta, minden szobát végig ünnepélyesen kivilágítva, mint mikor nagy társaságot várnak.

– Egyedül van. Athalie kisasszony mamájával mai nap kikocsikázott Fabula úr jószágára, az most nagy halebédet ád.

Most meg már épen nem értette, hányadán van Kacsuka úr? A névestélyen nem hogy vendégek volnának, de még a háziak is itthagyták az urnőt.

Timéa elfogadó-szobájában várt reá. S ehhez a vidám estélyhez, ehhez a körülvevő pompához Timéa most is feketébe volt öltözve.

Gyászol és névestélyét üli. Fekete ruha, aranyos csillárok, ezüst kargyertyatartók fénye közepett.

Hanem az urnő arcza ismét nem felelt meg a gyászruhának. Timéa arczán üde mosoly volt és halavány pir. Nyájasan fogadá egyetlen vendégét.

Azzal a bámuló férfi karjába akasztva kezét, odavezette őt az étterem szárnyajtajához, s felnyitá az ajtót előtte.

Az étterem is ragyogott az asztalon meggyujtott viaszgyertyáktól, mik pompás ezüst ágbogas tartókban égtek, s egy hosszú asztal végig meg volt terítve, tizenegy teriték ugyanannyi rococo támlásszékkel; – hanem az asztalnál nem ült senki.

Hanem a mint az őrnagy az asztalon végignézett, – akkor aztán értett mindent s mentül jobban megértette a rejtélyt, szemeit annál jobban ellepte a köny.

Kilencz teriték előtt a pompásan feldiszített asztalon egy-egy fehér rózsabokréta állt, üvegharanggal letakarva; a legutolsó még friss, ma szakított virág, a többiek aszu, halavány, száraz rózsacsokrok.

– Ime itt vannak azok mind, a kik engem Timéa napján meg szoktak köszönteni, évről-évre; ezek az én Timéa-napi vendégeim. Kilenczen vannak. Akar ön tizedik lenni közöttük? Akkor mind együtt lesznek, a kiket erre a napra meghívtam.

Az őrnagy szótlan boldogsággal szorítá a szép kezet ajkaihoz. Aztán eltakarta kezével szemeit.

Timéa nem tiltotta neki, hogy ismételve megcsókolja kezét: tán többet is engedett volna. De az a gyász főkötő olyan nagy akadály. Timéa vette azt észre.

– De nem örökkévalóság már. Nem tanult ön tűrni! Lássa, nekem idő kell rá, hogy hozzá tudjak szokni az örömhöz. Az nem megy egyszerre. Elébb meg kell tanulnom, -239- hogyan kell a boldogságot reményleni? Elébb álmodnom kell róla. Addig is minden nap láthatjuk egymást; elébb csak egy perczre, azután kettőre, végül örökké. Ugy-e, jól lesz így?

– No és most vége van a vendégségnek; sugá Timéa. Ugy-e, meg van ön elégedve? A többi vendégek már aludni akarnak menni. Térjen ön is haza. De várjon elébb. Utolsó névnapi köszöntőjéből egy szót visszaadok.

Azzal leszakított az üde rózsabokrétából egy félig nyilt virágot, azt alig láttatva, ajkaihoz érinté s az imádott férfi gomblyukába tüzte. Hanem az elébb odaszorítá ajkaihoz azt a rózsát, azt az egy szót, s hogy rím legyen belőle, ő is megcsókolta azt…

Mikor az őrnagy eltávozott s visszatekintett az utczáról a Levetinczy-ház ablakaira, már akkor azok mind sötétek voltak. Ő volt az utolsó vendég…

Jó tanítója volt. E naptól fogva Kacsuka úr mindennapos volt a háznál; de biz az őrnagy nem igen tartotta meg a rendeletet az először egy percz, azután két percz számtani haladásáról.

Athalie is úgy látszott, hogy megnyugodott már sorsában; elfogadta Fabula uram jegygyűrűjét. Hát biz az nem első eset, hogy derék özvegy emberek szép fiatal leányt kapnak feleségül. Sőt inkább az ilyenről már be van bizonyítva, hogy jó «asszonytartó» ember, s inkább nőül lehet hozzá menni, mint holmi inczifinczi ifju gavallérhoz, a ki még nem tette le a rigorosumot.

Timéa föltette magában, hogy Athalienak nászhozományul -240- azt az összeget fogja adni, a mit Mihály kinált neki, s a mit az akkor visszautasított.

Zófi asszony nagyon meg volt elégedve az életpályáknak ilyetén találkozásával. «Kiki párjával.» Azt hitte, hogy ez az ő munkája volt. Igyekezett is a kötelékeket majd szorítani, majd tágítani ott, a hol kellett. Timéa előtt magasztalta az őrnagyot, Athalie előtt pedig leszólta.

Mikor Athalie elfogadta Fabula János uram jegygyűrűjét, az ugyan csak olyan ujjravaló abroncs volt, mint minden más karikagyűrű, de Zófi asszony azt állította, hogy ő annál szebb jegygyűrűt soha sem látott életében.

– Ez bizony elég szép szerencse te neked, kedves leányom. Bizony jobban jártál vele, mint ha az a másik vett volna el, a kinek egyebe sincs, mint egy rozsdás kardja, meg egy rozsdás czirkalma. Fogadom, hogy most is kontóra hordatja az ételt a vendégfogadóból. Én előttem bizony még embernek is sokkal különb Fabula uram, mint az a másik. Mikor ő azt a szép hosszú bajuszát kipödri s aztán az ezüstlánczos mentéjét felölti! Ugy-e, hát pödörje ki a bajuszát a major, ha tudja! Ugy-e, de nincs neki. No én meg nem tudnék csókolni egy ilyen nyúzott pofáju embert, a kinek bajusza, szakálla mind le van borotválva. Biz az nem is valami fiatal ember már; tán nem észrevenni, hogy huzza át a haját egyik oldalról a másikra, hogy azt a terjedő holdvilágot ott a feje tetején eltakargassa vele? Aztán micsoda tiszteletben részesül Fabula uram a városban! Minden ember köszön neki az utczán. A papok is megsüvegelik. Vicecurator! Levetinczy úr volt a főcurator. Úgy állt a rangjuk, mint a főispán meg a vicispán egymás mellett. Levetinczy úr volt a «Nádasdy», Fabula úr volt a «Kürthy». Igaz, hogy nem nemes ember, de «hatvan személy» és csak a kisujját mozdítsa, hát megválasztják «kamarásnak» s te kamarásné asszony fogsz lenni! «Nagyasszony» lesz a neved, mint az enyim. -241-

Hatvan személy, kamarás pedig akkoriban nevezetes méltóságok voltak Komáromban: az egyik a külső tanács tagja, a másik a város minden ökreinek és lovainak teljhatalmu parancsnoka.

Athalie engedte magát ilyen gyámoltalan vigasztalásokkal dédelgettetni. Mióta Kacsuka úr a házhoz járt, annyira tudta erőszakolni a természetét, hogy még az anyjával is nyájasan bánt. Minden este theát főzött neki, a mit Zófi asszony nagyon rhumosan szeretett. Athalie maga készítette el azt a számára. A cselédekhez is igen jó volt, azokat is traktálta theával, a mi a férficselédeknél, inasnál, kocsisnál, kapusnál a punch categoriájáig erősödött. A cselédek (Zófi asszony legelől) nem győzték a kisasszony jóvoltát magasztalni.

Zófi asszony ennek a nagy nyájasságnak is kitalálta az okát. Az olyan cselédtermészet mindig keresni szokta az okát, ha a háziak kedveznek neki, s gyanakodással fizet érte.

«Ez az én leányom azért kedvez most úgy énnekem, hogy majd mikor férjhez megy, én is menjek el vele, mert ő maga nem ért a gazdasághoz; egy rántást sem tud megcsinálni. Azért vagyok most neki olyan kedves mama. Azért van thea minden este. Hej, tudom én jól, hogy mi lakik az én Athalie leányom szivében!»

Timéa és az őrnagy irányában pedig egész a cselédi szolgálatkészségig vitte Athalie az alázatosságot. Nem árult el se arcza, se magaviselete régi igényeket. Az érkező őrnagynak mosolyogva nyitott ajtót, nyájasan vezette be Timéához, részt vett a társalgásban, s ha elhagyta a szobát, vidám dudolása hangzott a mellékszobákban.

Azt a szolgálós modort, a mit affectált, művészileg el birta sajátítani. Egyszer Timéa arra szólította fel hogy zongorázzék vele négykézre, mire Athalie naiv szégyenkedéssel mondá az őrnagy hallatára, hogy ő már egészen -242- elfelejtett zongorázni; az egyedüli hangszer a min még játszik, a «Hackbrett», tudniillik nem az, a mit magyarul czimbalomnak hínak, hanem a min a kolbásztölteléket aprítják. Athalie a nagy átváltozás óta csak olyankor zongorázott, ha senki sem hallotta.

Mindenki azt hitte, hogy készül Fabula uramhoz méltó és hozzáillő feleséggé átalakulni.

Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak Athalie lelkének sötétségeibe. Ő tudta, hogy mivel adósa ő Athalienak. Ő tudta, hogy mi számadása van Athalienak Timéával?

Vajjon? Te szép fehér arczú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielőtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitől és irigyelve a nőktől? És attól a percztől kezdve, a mikor téged a víz kidobott ide a partra, elkezdődött te veled az ő balsorsa? Koldus lett, megvetésbe, gyalázatba sülyedt, vőlegényétől elhagyatott, kicsufoltatott?

Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad ezt a balsorsot. Ott ül az fehér arczodon, egymást csókoló fekete szemöldeiden; s elsülyed hajó és ház, a melybe lépsz. Nem tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, a ki üldöz s elvész a ki megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyűlölnek; – de birod mind a kettőt…

Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe mosolyogni látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben, mikor ez lehajol, hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a czipőszalagot összefonja lábaidon, nem érzed-e, mintha kigyó tekergőznék fel azokon hideg gyűrűivel? s mikor poharadat teletölti, nem jut-e eszedbe, hogy a pohár fenekére tekints? -243-

Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz ő olyan jó. Athalieval úgy bánik, mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot tart készen a számára. Ezt Athalienak megmondta. Ennyit szánt neki Mihály is. Ő meg akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy az elvesztett vőlegénynek az árát ki lehet fizetni! És hogy ne hinné? Hisz Athalie maga mondott le önkényt róla. Ő szólt így, mikor Timár a nászhozománynyal megkinálta: «nekem ez az ember sem ezen a világon, sem a másvilágon nem kell többé!» Timéa nem tud arról az éjjeli jelenetről semmit, a mikor Athalie titokban látogatta meg elvált vőlegényét, s egyedül, szerettelenül lett tőle elbocsátva. És Timéa nem tudja azt, hogy a férfit, a kit gyűlöl a nő, még kevésbbé engedi oda másnak, mint azt, a kit szeret. Hogy a nő gyűlölete csak méreggé vált szerelem; de még akkor is szerelem.

Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért retteg Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani.

Csak egy nap volt még a nyári Susanna-nap előtt. Timéa ez alatt apródonkint hagyogatta el a gyászt; mintha rosszul esnék attól egyszerre megválnia, mintha lassan akarná magát hozzászoktatni az örömhöz. Elébb a fekete öltönyhöz fehér csipkefodrokat engedett meg magának; azután felváltotta a feketét a hamuszín, a szőrkelmét a fényes selyem; utóbb a szürke színbe fehér koczkák vegyültek; végre nem maradt más, csak a fekete csipkefőkötő, mely még Levetinczy Timár Mihályt gyászolta.

Susanna napján ennek is az ereklyék tárába kell vándorolni majd. A szép új főkötő, drága valencienne csipkéből, itthon is van már, s csak fel kellene azt próbálni.

Valami szerencsétlen hiuság azt sugallta Timéának, hogy az új főkötő felpróbálásával várja meg az őrnagyot. Hisz a fehér csipkefőkötő az ifjú özvegyre nézve az, a mi a hajadonnak a menyasszonykoszorú.

Az őrnagy pedig sokáig váratott magára e napon. Oka -244- volt rá. A Bécsből megrendelt fehérrózsa-csokor későn érkezett meg. Ez évben már a második névnapi bokréta. Hisz most már Susanna napján is szabad neki üdvözölnie Timéát.

A névnapot megelőző napon pedig özönlenek levelek és levélkék Timéához. Tömérdek az ismerős távol és közel: hivatalos és önkéntes tisztelők. Azon levelek közül egyet sem bont fel most Timéa, mind egy ezüst kosárkába halmoztatnak azok fel az asztalon.

A levelek közt sok gyermekirás szemlélhető. Timéának százhuszonnégy keresztfia, leánya van a városban és a vidéken. Azoknak a primitiv gratulácziói ezek. Máskor mulatta is magát a naiv köszöntőkön, gyönyörködött bennük. De most minden gondolatját lefoglalja az, a ki még hátra van.

– Nézd, milyen furcsa levél ez; mond Athalie, egyikét az érkezett leveleknek kezébe véve. A pecsétjére czímer helyett egy aranyos bogár van ragasztva.

– És milyen különös színű tintával van írva a czímzet, szól Timéa. Tedd a többi közé, majd holnap elolvassuk.

Pedig valami úgy súgta Timéának, hogy azt a levelet jó lenne most elolvasni!

De ím az őrnagy érkezik, s azzal mind a százhuszonnégy keresztgyermek köszöntője azonnal feledve van. Timéa eléje siet.

A boldog vőlegény ezelőtt kilencz évvel tán épen ebben a szobában nyújtott át egy díszbokrétát, égő piros rózsákból, egy másik menyasszonynak.

S tán épen ott állt a nagy oszlopos tükör, a melyben Athalie még egyszer körülnézte magát, hogy jól áll-e rajta a menyasszony-öltöny, a hol most.

Timéa a szép fehérrózsa-bokrétát elvéve az őrnagytól, -245- beilleszti azt a pompás sévresi porczellán-vázába, s aztán azt sugja neki:

– És már most én is fogok önnek ajándékozni valamit, a mi nem lesz az öné soha, hanem az enyim, és mégis az öné lesz.

Timéa gyermeteg jó kedvvel állt a tükör elé, s levette fejéről a gyászfőkötőt; aztán megint elkomorodott, ajkához emelte a gyász csipkéket s csendesen megcsókolta azt, halkan rebegve: «Szegény Mihályom!…»

Timéának az akkori magas hajfonadéku divat mellett szüksége volt a segítségre.

Timéa egész gyanútlanul ejtette ki ezt a szót; de az őrnagy megdöbbent attól a halaványságtól, a mi e szónál Athalie arczán megjelent, s eszébe jutott, hogy valaha épen így mondta Athalie Timéának: «jer, tűzd fejemre menyasszonyfátyolomat». És talán Athalie sem gondolt akkor arra, hogy minő vérfagylaló méreg van szavaiban.

Athalie odalépett Timéához, hogy magas kontyára felilleszsze a fehér főkötőt.

Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta Timéa fejét.

Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál Athalie arczát beviláglotta.

A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen felhőpirulása volt az!

Minden vonása vonaglott, mintha egy kigyófészek volna ez arcz, melyet vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!…

Timéa, a mint kimondta ezt a szót, már megbánta azt; sietett az engeszteléssel. Visszafordult Athaliehez, megölelte őt és megcsókolá.

– Ne haragudjál, kedves Tálim; elfelejtkeztem magamról. Megbocsátasz, úgy-e? Nem haragszol rám?

Már abban a perczben Athalie ismét alázatos volt, mint egy kárt tett cseléd s elkezdett hizelegve és selypítve beszélni.

– Oh! kedvesz sép Timéa, csak te ne nehestelj rám. Nem akartam a kisz fejeczkéd megsúrni. Oh! be sép vagy ezszsel a főkötővel. Mint egy tündér!

ATHALIE.

A vőlegény és a menyasszony a legbenső szobában ülnek együtt. Annyi elmondani valójuk lehet egymásnak!

A virágok beszédét csak a virágok értik, a sphærák beszédét csak a csillagok, az egyik Memnon szobor beszédét csak a társszobor, a valkürok beszédét csak az üdvözültek, a hold beszédét csak az álomjárók, s a szerelem -247- beszédét csak a szerelmesek. S a ki hallott, a ki értett valaha e szentséges szent suttogásokból, az nem fogja azokat profanálni; – megőrzi, mint a gyónás titkát. – Nincsenek azok elmondva a bölcs Salamon Énekek Énekében, nincsenek elmondva Ovid Amorum Liberében, sem Hafiz énekeiben, sem Heine költeményeiben, sem Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ben: azok titkok örökkön örökké.

Nagy munkanap volt ez a mai! Konyhai előkészület a holnapi nagy ünnepélyhez. Az egy hadjárat.

Zófi asszony volt a vezér. Nem engedett sem czifra szakácsot, sem czukrászt hivatni a házhoz; ő jobban érti azt a tudományt valamennyinél. Büszke rá, hogy olyan sütő-főzőt nem találni messze földön, mint ő. Még az anyjától örökölte ő is ezt a tudományt, a ki nélkül nem történhetett meg a környékben lakodalom, uri mulatság.

A konyha mellékszobái, a pinczék, az éléskamrák mind rakva vannak már elkészített tortákkal, czukorsüteményekkel, mandulahajtás, spanyolszél, Krisztuslába, marczafánk, töltött csók, apáczaposz, tálszámra felhalmozva, mint ágyútelepek, a tátongó üregű dorongos fánkok, ostromra váró pástétomok bástyái közelében. Míg a jégveremmel ellátott pinczébe áldozatul esett szelid és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával kizsinórozva a mellényükön.

A sürgős munka késő tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor már a minek sülni kellett, az megsült, a minek fagyni kellett, az megfagyott, Zófi asszony is idején látja nagylelküségét gyakorolni; összehívja a cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s megvendégeli őket azzal a sok drágasággal, a mi így előkészület közben valahogy kárba ment. Mert biz az megtörténik. A minek fel kellett volna fuvódnia, az lepénynyé lapul össze, a minek meg kellett volna kocsonyává aludni, az lének maradt; más meg odapörkölődött a rézmintához, nem lehetett kivenni -248- egy darabban; itt is, ott is elmaradt egy kis vakarcs, egy kis körömfaladék, felszeletelt sonkák koncza, nyulak eleje, fáczánok hátulja, mind drága gyönyörűség az a cselédnépnek, azért ha az uri asztalra fel nem adható is, még a papirost is elviszik megnyalni, a mire a sütemények önnyomatú képmása odasült s büszkék rá, hogy ők elébb ettek mindenből, mint az uraságok.

Zófi asszony ma nagyon bőkezű. Nemcsak bőkezű, de bőbeszédű is. Van publikuma, a ki hallgatja és háladatos érte. Kivált miután veszett bor is akad a lakomához. Valami pépfélét elébb asztalkendőbe téve vörös borban kellett kifőzni: most az a vörös bor is elpocsékolni való. Annál jobbat képzelni sem lehet. Zófi asszony szerecsendióvirágot, gyömbért, fahajat és czukrot is tesz bele, úgy szürcsöli; a mi felséges. Inas, házmester leveses kanállal habzsolja a vaniliás czukorlevet, s a kocsis kenyérrel mártogatja a csokoládéhabot. Hiszen lakodalom előestéje van ma!

A suttogó szeretők azt hiszik, tán ő is anyjánál van, s mulatja magát asszonyi gyönyörűséggel a konyhán. A konyhán pedig azt hiszik, tán ő is a szerető pár mellett van, s élvezi azt a gyönyört, hogy harmadik lehessen két epedő szerelmes között. Vagy tán nem gondol rá senki, sem itt, sem ott? Azt sem tudja senki, hogy van-e ő a világon?

Pedig jó volna, ha egy perczre félbeszakítaná a beszédet mindenki itt és amott, és azt kérdezné: «hol van Athalie?»

Athalie egyedül van abban a teremben, a melyben legelőször megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arczú leány Timár kiséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor -249- a kezében hordott pastellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapiron, Timéára elbámulva.

Az arczkép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hizelgő arczával, a mint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén…

A teremben sötét van; senki sem gyujtott gyertyát, csak a holdvilág süt be az ablakon, az is nem sokára el fog tünni a szent András komor födélorma mögött.

Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, a minek neve élet.

Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csufolják a hizelgők s elhitetik vele, hogy imádják.

Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágról szakadt, nevetséges váz; egy élettelen kisértet, egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csuffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.

S két év mulva ez a lidércz, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úrnője lesz e háznak! és elfoglalja magának a sziveket; csinál igéző fehér arcza varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt!

Hogy találta magát egyedül, az ájultából felocsudó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette.

S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett utasítva. – Minő emlék volt az az út, a mit egykori vőlegénye lakáig tett ama éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utczán!

Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el! -250-

És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt megaláztatásnak!

Egyetlen ember volt a világon, a ki őt megértette; a ki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, a ki őt szivének irtózatában kellő értékére becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenséget előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető alá s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!

A boudoirban a jegyesek suttognak, a konyhából a vihánczoló cselédhad rikoltozása hangzik át annyi ajtón keresztül.

De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a suttogást hallja…

A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelenczét felnyisson Athalie s az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.

Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb áldomásra emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán egyszerre csak elfagyna a szó: minden ember zöldnek látná szomszédjai arczát; a vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az asztaloktól s kezdenének egy olyan pokoli tánczot, hogy az ördög maga megveszne nevettében; a szép menyasszony arcza hogy válnék igazi márványnyá, s a büszke vőlegény hogy fintorgatna torzképeket a halál csontpofájával versenyt!

Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.

Ismét beletömte a szelenczébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az nem halálos méreg: az csak álompor.

Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem elég boszú azért a szóért, hogy te «ügyetlen!» A tigris nem tépi meg a hullát: annak meleg vér kell.

Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a szent György lovag sárkánya szemében!

Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa hálószobájába lehet látni.

Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek az a méreg, a mit még szivébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.

Nem beszélnek szerelemről, de még sem volna szabad azt hallani másnak. -252-

– Ön egyedül alszik itt? kérdi, édes kiváncsisággal lebbentve meg a mennyezetes ágy brocát-függönyét.

A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya hálószobájában.

– Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le szokták vetni. Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször meglátogatott.

– Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön hajtják fel a konyhából.

– Hiszen jól ismeri ön, ez a ruhatár-szobámba vezet s innen a látogató-terembe, a fő bejáráshoz.

– A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férficselédek földszint. Két csengetyű-szalag van ágyam mellett, egyik a nők, másik a férfiak szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.

– No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképen lesz rendezve minden.

– Soha sem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret és hűséges hozzám. Az utczakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk. -253-

– De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be minden ajtaját, mikor aludni megy.

(«… Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!»)

– Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden ajtómat.

– Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a philosophia. Mienk a skepszis, önöké a pietás. Imádkozzék ön ez éjszakán!

– Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, a kiket nem tanítanak imádkozni.

– De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön elő ez éjjel imakönyvét.

Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott neki egykor ujév napján, a «férjhezmenendő hölgyek imáját».

(«… Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész, pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat, hazajáró kisértő lélek szállja meg ezt a házat… Amen!»)

Ez az ember kitalálja a kővel lenyomatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!

Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak épen.

Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót s elővilágított vele a sötét folyosón az őrnagynak.

A boldog vőlegénynek nem volt ezuttal szeme más női arcz számára; csak Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja s eléje világít. Nagylelkű akart lenni s egy szép ezüst tallért nyomott Athalie markába.

– Ah! Az Istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a félhomályban.

Athalie gúnyos bókolással huzódott hátra, eldugva kezét a kapott tallérral háta mögé.

– Majd holnap visszaadom őrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen megszolgáltam. -255-

Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a megmagyarázhatlan alpes-nehézség, a mit keblén visel, ezzel az egy tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.

A mint kiért az utczára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodott a főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:

– Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre; hanem te meg ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled együtt az éjjeli körjáratot.

Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem parancsol-e valamit?

Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, a ki az őrnagynak világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő egyedül fog levetközni.

– «Hal szamár, hal barát, változik az apáturság!» viszonzá rá a kapus, zsebébe dugva a kapukulcsot.

– Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! henczegett a kocsis.

Mint a kivánság, nyílt az ajtó s jött Athalie kisasszony, kezében egy tálczával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz verődve, mint egy kisértetes harangjáték.

A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estélyre nagyon fölillik.

Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsot. A tálczán egy porczellánvederkében felhalmozott czukor van, mely túlságos gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos. -256-

Zófi asszony így szereti a theát legjobban. Sok rumot hozzá, és még több narancshéjlátta czukrot.

– Köszönöm; én már theáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek lefeküdni.

Azzal jó éjt kivánt anyjának s a cselédeknek meghagyta, hogy jókor lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.

Azok mohón estek neki a puncsnak, meg a czukornak s pompásnak találták az éjt berekesztő nektárt.

«Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott lenni, a mit nyügös gyermekek számára boszankodó anyák szoktak főzni – mákhéjakból.»

S úgy megundorodott tőle, hogy nem birta a poharat többé ajkához közel vinni. Odaadta a kuktának, az még sohase ivott ilyet, annak jól esett.

Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi fáradságtól s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.

Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig takarózva.

Ő is sietett lefeküdni. De annak az egy kanálnyi puncsnak a szaga még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.

Mikor lefeküdt s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, mig szempillái leragadtak s elaludt.

S a mint aludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lóczán hanyatt -257- fekve, az inas az asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva s fejét egy feldöntött szék támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a szobaleány a tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta az asztal alatt. És mindenik előtt ott hever az üres puncsos pohár. Csak ő nem itta még ki a magáét.

S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopózik a háta mögé s azt súgja fülébe: «Hát te miért nem iszod ki a puncsot, kedves mama? kell bele több czukor még? Nesze czukor!» S színültig rakja poharát czukorral. És ő folyvást érzi azt az undorító bűzt rajta.

«Nem kell, nem kell!» mondja álmában Zófi asszony; de Athalie erővel odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, émelyeg. Küzd, nem akarja meginni, végre erőszakkal eltaszítja magától a puncsos serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényéről az odakészített vizes poharat, az egész vizet magára öntve.

Még ébren is maga előtt véli látni Athaliet azokkal a fenyegető szép szemeivel.

Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat. Nincs ott senki.

S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja el tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha megsüketült volna. Sem a házban, sem az utczán semmi nesz.

Hogy ez az asszony oly sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül megtanulni!

Végre beteszi Timéa a könyvet s nagyot fohászkodik. Azután felveszi kézi gyertyatartóját s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-e bezárva? A leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Vőlegénye szavai is már szivébe oltották a félelmet.

A gyertyát fölemelve, körülnéz a falakon: nem lehet-e itt valahol bejönni?

Most pipereasztalához megy s hajfonadékait lebontva, azokat feje körül csavarja s egy reczés főkötővel leszorítja, hogy fel ne bomoljanak.

Egy kis hiúság is van a nőben. Hogy kezei és karjai fehérek és gyöngédek maradjanak, bekeni azokat illatos kenőcscsel, s azután könyökig érő szarvasbőr-keztyüket húz fel rájuk.

Akkor levetkőzik s hálóöltönyét felveszi. De még mielőtt lefeküdnék, ágya mögé lép, ott egy szekrénykét fölnyit s annak fiókjából elővesz egy kardmarkolatot, a mi egy eltört pengét tart. Azt gyöngéden megnézi. Odaszorítja kebléhez. Aztán megcsókolja. Végre oda dugja vánkosa alá. Azzal szokott aludni.

Kiszámítja, mikor jő a szemekre az előálom; akkor van itt az ideje!… Pedig egy óranegyed most egy örökkévalóság.

A szent György-kép elmozdul helyéből sárkányával együtt (ki soha sincs megölve!). Athalie kilép rejtekéből. Mezitláb jár, nem hallja lépteit a föld sem.

De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta álmában, s a kardcsapás keze fejét érte.

Az éles vas a szarvasbőr-keztyün keresztülvágott és Timéa kezét megsebesíté.

Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek felfogták azt, s a lecsúszó kard csak homlokát sebzé végig a halántékáig.

– Gyilkos! kiáltá, ágyából kiszökve, s a mig az éles kardvas tenyerét metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába markolt. -260-

Vannak olyan veszélyes pillanatok, a mikben a lélek villámgyorsasággal fut végig a gondolatok lánczán.

Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Boszu, szerelemféltés, a miért meg akarják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küzdeni kell.

Timéa nem kiáltott többet, hanem egész erejét összeszedte, hogy sebzett kezével ellenfele fejét a földre lehúzza, s a megmarkolt gyilkos vasat kicsavarja kezéből.

Szótlanul tusakodtak a sötétben, a padló szőnyege tompította dobogásaik zaját.

A mellékszobában ablakcsörömpölés hallik, s a kitört ablakon át Zófi asszony rikácsoló hangja sikolt végig a csendes utczán.

Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhangra, s mindkét kezét arra fordítja, hogy Timéa kezéből kiszabadítsa hajzatát: most már ő a megtámadott, most már ő van megrémülve. A mint Timéa kezéből kiszabadul, félretaszítja őt maga elől s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen behúzza maga után a szentképes rámát.

Timéa még néhány lépést tántorog előre a kezében maradt karddal, aztán ő is kiejti azt kezéből s ájultan rogy le a szőnyegre.

Az őrnagy az első, ki a ház elé ér. Zófi asszony megismeri őt s lekiált rá:

Az őrnagy csenget, dörömböz az ajtón, de senki sem jön azt kinyitni. A katonák be akarják azt törni; de az ajtó nagyon erős, nem enged.

– Asszonyom! kiált fel az őrnagy, költse ön fel a cselédeket s nyittassa ki az ajtót.

Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon, butorokba, ajtófelekbe verve magát, míg a cselédszobába kitalált.

Ott volt megint az elébbi álma. A cselédek ott aludtak mind szanaszét eldülöngélve: a kocsis a lóczán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tűzhelyen, fejével alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges világot lüktetve a groteszk alvó csoportra.

«Gyilkos van a háznál», kiáltá reszketéstől didergő hangon Zófi asszony az alvók közé. Csak egy félemlítő álomhorkolás felelt szavaira.

Felránczigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltá füleikbe; azok visszaestek a helyeikre megint s nem ébredtek föl.

Zófi asszony összeszedte minden lélekerejét s elvette tőle a kulcsot, s elindult vele a sötét folyosón, a sötét lépcsőn, a sötét kaputornáczon keresztül, hogy az utczaajtót felnyissa, folyvást azon borzasztó gondolattal szeme előtt, hogy ha most a gyilkossal összetalálkoznék a sötétben! S egy még borzasztóbb kérdéstől üldözve: és ha ráismerne a gyilkosra: «oh, ki lehet az?»

Végre rátalált az utczaajtóra, meglelé a zárt is, felnyitá az ajtót. -262-

Künn világosság volt, őrjárat, városi drabantok voltak ott lámpásokkal. Megérkezett a városkapitány is s a legközelebb lakó katonaorvos, kiki félig öltözötten, hirtelen felkapott ruhákban, fokossal, meztelen karddal kezében.

Kacsuka úr rohant fel a lépcsőkön, ahhoz az ajtóhoz, mely az előszobából egyenesen Timéa hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülről. Nekifeszíté a vállát s kiszakította azt zárából.

A tábori orvos megvizsgálta a sebeket s azt mondá, hogy egy sem életveszélyes; a nő csak el van ájulva.

Ekkor aztán, mikor a kedveseérti aggodalom csillapult, felébredt az őrnagyban a boszúvágy.

«Különös ez! mondá a városkapitány. Itt minden ajtó belülről zárva volt; hol jöhetett ide be valaki s hol mehetett ki innen?»

Semmi áruló nyom. Maga a gyilkoló eszköz, a kettétört kard, Timéának saját őrizte ereklyéje, mely bársonytokban szokott állni, most ott hever véresen a földön.

Az orvosok megvizsgálják őket. Egy sem tetteti az álmot; mind mákonyitallal vannak elkábítva.

A városkapitány felnyitja az Athalie hálószobájához vezető ajtót s belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi őket. Hisz ő tudja, hogy ágya üres.

Szép, fehér patyolat hálóköntösének fodrai egész nyakáig begombolva, haja hímzett hálófőkötőbe szorítva, s szép «fehér» kezei, miket csuklóig takarnak az ingujjak fodrai, kirakva a takaróra.

Egy vonás sem mozdul arczán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte.

«De nézze ön, orvos úr», szól az őrnagy, «ha közelről vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt – friss vér van…»

Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.

Akkor felkaczag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve egészen; kiszáll ágyából és végignéz daemoni daczczal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem birja el e tekintetet, ájultan esik le lábairól. -264-

AZ UTOLSÓ TŐRDÖFÉS.

Komárommegye levéltárában egyike a legnagyobb bűnvádi pereknek az, melynek hősnője Brazovics Athalia.

Mindent tagadott, mindent meg tudott czáfolni, s mikor utólérni vélték, olyan homályt tudott maga körül támasztani, hogy a bírák nem birtak kiigazodni belőle.

Miért akarta volna ő Timéát megölni? Hisz ő maga is menyasszony, kire tisztességes házasság vár; s Timéa neki jóltevője, ki gazdag nászhozományáról gondoskodik.

Aztán a gyilkosságnak semmi nyoma nem látszott Timéa szobáján kivül. Egy véres rongydarab, egy törülköző nem volt található sehol; sem a tűzhelyen valami öltöny hamva, a mit elégettek volna.

Ki altatta el a cselédeket álomporral? az sem volt kideríthető. Aznap este a cselédség mindenfélét összeevett, ivott, a sok festett czukornemű között, a sok idegen fűszer között olyan is lehetett, a mi altató. A cselédszobában a gyanus puncsból egy csepp sem volt található; még a poharak is ki voltak öblítve, a mikből a cselédek ittak, mikor az őrök rájuk törtek; minden el volt téve kéz alul. Athalie azt állítá, hogy ő maga is izlelt azon este valami gyanus szert s attól aludt olyan mélyen, hogy sem Zófi asszony sikoltozásaira, sem a későbbi lármára nem ébredt fel; csupán arra, mikor az őrnagy megszorította a kezét.

Az egyetlen lény, ki látta az ágyát félórával előbb üresen, az anyja volt, az nem tanuskodhatott ellene.

A mi legerősebb védelme volt, az, hogy Timéának minden ajtaját zárva találták s őt magát eszméletlenül. Hogy juthatott be ebbe a szobába, s hogy juthatott ki ebből a szobából a gyilkos? -265-

Ha mégis megtörtént a merénylet, miért keresik annak a rejtélyét épen ő nála, miért nem a többi háziakon?

Hiszen azt sem tudja még senki bizonyosan, hogy férfi volt-e az orgyilkos, vagy nő?

Állhatatosan megmarad annál a nyilatkozatánál, hogy nem emlékezik semmire, a mi vele történt. Oly nagy volt a borzadalma, hogy elfelejtett mindent, mint egy álmot.

E rémeset óta soha sem hagyják egyedül; egy orvos, egy ápolónő mindig ott van szobájában felváltva; nappal az őrnagy is ott időz mellette s gyakran az alispán is meglátogatja, hogy beszédközben kérdezősködjék tőle; de Timéa, a mint észreveszi, hogy Athaliere tér át a beszéd, elhallgat és többet egy szót sem lehet belőle kivenni.

Egyszer az orvos azt tanácsolja, hogy valami felderítő olvasmányról kellene gondoskodni Timéa számára.

Kacsuka úr azt indítványozta, hogy «olvassuk fel a névnapi köszöntőket, a mik amaz emlékezetes napon érkeztek».

Ez a legjobb is lesz; e keresztgyermekek ártatlan naiv jókivánatai, egy a haláltól csodamódon megmenekültnek. Hogy mégis van, a ki azokat a gyermeki jókivánatokat meghallgatja! -266-

Timéa kezei még mindig be vannak kötve; Kacsuka úrnak kell a levélkéket felbontogatni: ő olvassa fel azokat Timéa előtt. Az alispán is jelen van.

– Minő furcsa pecsét ez! – szól egyszerre az őrnagy, mikor egy levél akad kezébe, melynek czímere egy aranyos bogár.

«Asszonyom, önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon», elhal ajkán a szó, szemei vadul kimerednek, a mint tovább olvas, most már csak magának; ajkai elkékülnek, homlokán veríték tör ki; egyszerre eldobja a levelet magától s mint egy őrült, rohan a szent György-képnek, betöri azt az öklével, s aztán megragadva két kézzel, kiszakítja azt a falból, nehéz rámájával együtt.

Az őrnagy berohan a sötétbe s percz mulva megjelen, kezében tartva a gyilkosság tanujeleit, Athalie véres öltönyeit.

Az a rejtek még mást is előád: a mérgekkel tölt szelenczét s Athalie naplóját, a szörnyű önvállomásokat, mik lelke örvényeibe levilágítanak, mint a villó-puhányok a tenger korall-erdejei közé. Minő szörnyek laknak ott!…

És Timéa elfelejti, hogy kezei össze vannak vagdalva; könyörögve, kulcsolja össze ujjait, úgy kéri az urakat, az orvost, az alispánt és vőlegényt, hogy ne szóljanak erről senkinek, tartsák ezt titokban…

Biró kezében vannak a tanujelek, Athalienak nincs többé kegyelem, csak az Istennél.

Timéának is be kell tölteni a törvény parancsolatát, -267- hogy a mint lábain állani bir, megjelenjék a törvényszék előtt személyesen s Athalieval szembesíttesse magát.

Hisz ő most sem mondhat egyebet, mint a mit eddig, hogy nem emlékezik semmire, a mi a gyilkos merénylet alatt történt.

Most már azután siettetni kell az összekelést az őrnagygyal; a törvényszék előtt Timéa a perben csak mint Kacsuka neje jelenhet meg.

A mint Timéa annyira felüdül, végbemegy az esküvő, egész csendben ott a háznál, minden énekszó, pompa vendégsereg, lakmározás nélkül. Csak a pap, meg a két násznagy van jelen. Egyik az alispán, másik a házi orvos. Más még nem is látogathatja Timéát.

Mihelyt azután annyira képes a nő, hogy a vármegye házáig kocsin elmehet, most már férje kiséretében hivatik fel a törvényszékhez, hogy Athalieval szembesíttessék.

Az emberi igazság nem engedi el neki azt a kínos jelenetet, hogy gyilkosával szemtől szembe álljon még egyszer.

Oh, Athalie nem retteg e pillanattól! Ő türelmetlenül várja már, hogy mikor hozzák eléje áldozatát. Ha mással nem, szemeinek tekintetével óhajt a szivébe szúrni még egyszer!

Athalie egész gyászban jelen meg a törvényszék előtt; arcza halovány, de szemeiben daczoló tűz lobog. Gúnyosan nézi végig bíráinak arczait.

Hanem aztán akkor rejthetlen elégültség árulja el magát vonásain, mikor belép Timéa és Athalie látja ezt az arczot, szoborfehéren, mint valaha, és e fehér homlokon a halántékig egy piros vonalat, a gyilkos vágás sebhelyét. Ez az ő emléke.

És akkor is gyönyörtől dagad büszke szép keble, mikor az elnök felszólítja Timéát, hogy esküdjék meg az élő Istenre, -268- hogy a bírák kérdéseire igazat fog mondani s a mit eddig mondott, igazak voltak: s midőn ekkor Timéa lehúzza keztyüjét s égre emeli kezét, melyet egy szörnyű vágás összeforrt hege éktelenít. Ez is Athalie menyegzői ajándéka.

És Timéa ezzel a reszkető, sebzett kézzel esküszik az élő Istenre, hogy elfelejtett mindent, nem emlékszik arra sem, hogy férfi volt-e, vagy nő, a kivel küzdött.

«Nyomorult!» suttogja fogait összeszorítva Athalie. (Hiszen test testhez érve, küzdöttek egymással.) «Te vádolni sem mersz azzal, a mit én meg mertem tenni!»

– Erről nem kérdezősködtünk most! szól az elnök. Csupán azokat a kérdéseket intézzük önhöz: vajjon ez a gyermekkéz által irott levél, ezzel a rovaros pecséttel, valóban a postán érkezett-e önhöz a merénylet napján? Nem volt-e felbontva addig? Nem volt-e senkinek tudomása ennek tartalmáról?

– S már most hallgassa meg Brazovics Athalie kisasszony, mi van ebben a levélben irva.

«Asszonyom. Önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon. Ez a kép egy rejteküreget takar el, melybe az edényes szekrényből van bejárás. Falaztassa ön be az üreget s vigyázzon kedves életére, a mit az Isten tegyen hosszuvá és boldoggá! Dódi.»

S azzal egy szőnyeget emel fel az asztalról az elnök; az alatt vannak Athalie vádolói: a véres hálóöltöny, a méregszelencze, a napló.

Athalie felsikolt erre, mint egy halálra sebzett keselyű, s két kezével eltakarja arczát.

És a midőn kezeit leveszi arczáról, ez arcz nem halavány többé, hanem tűzpiros.

Nyakán egy széles fekete szalag van csokorra kötve, ezt a csokrot letépi két kezével s a földre dobja: mintha a -269- hóhér számára akarná már lemezteleníteni szép fehér nyakát, vagy talán azért, hogy szabadabban mondhassa el azt, a mi most szivéből kitör.

– Igen! Úgy van! Én voltam az, a ki meg akartalak ölni! S bánom csak azt, hogy mért nem találtalak jobban? Te voltál életemnek átka, – te fehérarczú kisértet! – Miattad lettem nyomorult, elkárhozott. – Meg akartalak ölni! Tartoztam vele a sorsnak. – Nem volna nyugtom a másvilágon, ha ezt meg nem kisérlettem volna. – Nézd, ott van méreg elég, hogy akár egész nászseregedet megölhettem volna vele. – De énnekem a véred kellett. – Nem haltál meg, de én szomjamat kielégítettem, s már most meghalok én! – De még mielőtt a pallos lecsapna a fejemre, adok a szivednek egy tőrdöfést, a mi soha meg nem gyógyul; a minek a sebe kínozni fog a legboldogabb ölelkezés közben is! – Most én esküszöm! – Ide hallgass, Isten! Szentek, angyalok, ördögök, a kik vagytok az égben és a pokolban! Úgy legyetek irgalommal hozzám, a hogy igaz az, a mit mondok.

Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék s két kezét úgy rázta feje fölött, tanunak híva az égieket és a földalattiakat:

– Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Timár Mihály. Másnap, a hogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát neked e titkot most valaki megirta, akkor Levetinczy Timár Mihály nem halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Timár Mihály él, és te várhatod első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, a milyen igaz, hogy Timár most is él! s a kit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki Timár ruháit ellopta!… Már most élj ezzel a döféssel a szivedben tovább!

A MÁRIA NOSTRAI NŐ.

Athaliet a törvényszék halálra itélte hétszeres mérgezési kisérlet s kiszámitott orgyilkos merénylet miatt. A király kegyelme élethosszú fogságra változtatta e büntetést.

Mikor a többi nőfoglyok a templomba mennek vasárnaponkint, ezt a nőt azalatt magánbörtönbe zárják, mert képes a többiek ájtatosságát megzavarni.

Midőn eleinte kényszerítették a templombajárásra, belekiáltott a pap ajtatos szónoklata közepébe: «hazudsz!» s odaköpött az oltár elé.

Többször volt ez idő alatt nagy kegyelemosztás. Országos öröm napjain százával bocsátá szabadon az uralkodói kegyelem a börtönök lakóit. De ezt az egyet soha sem ajánlották a felügyelők a szabadon bocsáttatásra.

«Engem úgy bocsássanak el innen, hogy a mint én kiszabadulok, megölöm azt az asszonyt!»

Pedig az az asszony régen porrá lett már, miután sok évig szenvedett az utolsó tőrdöfés miatt, szegény beteg szivével.

Nem tudott igazán boldog lenni soha ettől a szótól: «Timár most is él!» Mint hideg kisértet állt ez mindig örömei mögött. Meg volt vele mérgezve örökre a hitvesi csók. S mikor halálát közelegni érzé, leviteté magát Levetinczre, nehogy ha meghal, ama sírboltba temessék, a hol, ki tudja, ki porladozik Timár czímere alatt? Ott keresett -271- ki magának egy csendes fűzfás partot a Duna mellett, azon a tájon, a hol atyját elveszté, a hol Ali Csorbadzsi a Duna fenekén nyugszik; olyan közel a «senki szigetéhez», mintha vonzotta volna őt oda valami titkos sejtés… Az ő sírköve s a sziget téveteg sziklája láthatják egymást szemközt.

És a kincseken, miket Timár neki hagyott, nem volt áldás. Egyetlen fia volt Timéának második férjétől, az nagy tékozló lett; a roppant birtok ép olyan mesésen elpusztult a keze alatt, mint a hogy előtámadt. Timéa unokája már abból a kegyadományból él, a mit Timár alapitványul hagyott, elszegényült rokonok számára. Ez az egy maradt meg utána.

A komáromi palota helyén is más épület van már; a Levetinczy sírbolt helyén erődítvényeket hánytak fel. Semmi nyoma a hajdani fénynek, gazdagságnak.

A «SENKI».

Negyven év mult el azóta, hogy Tímár eltünt Komáromból. Ábéczé tanuló gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére kirukkoltattak bennünket, a kiről később azt beszélték, hogy talán nem is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erősen, hogy Timár még él, és valamikor ismét elő fog jönni. Talán Athalienek a fenyegető szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá.

A csodaszép úrhölgy arcza is előttem van még, a kit minden vasárnap reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Ő a szószékhez közeli padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelid.

Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész városon, mikor azt a szép hölgyet meg -272- akarta gyilkolni éjjel a társalkodónője; minő nagy esemény volt az!

Láttam azt is, mikor halálra itélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a vesztőhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta fekete szalagokkal. Ő háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele szemközt a pópa, kezében a feszülettel. A kofák a piaczon végig szidták, s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; ő pedig hidegen nézett maga elé s nem ügyelt semmire.

A nép törte magát kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek megnézni a véres szinjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a becsukott ablakon át néztem utána, félve. Hah! ha rám találna nézni!

Egy óra mulva aztán zúgolódva jött vissza a népség. Nem volt megelégedve, hogy a szép elitélt kegyelmet kapott. Csak a vérpadig vitték, ott tudatták vele a kegyelmet.

Azt beszélték róla, hogy mikor a kegyelem kihirdetéskor a pópa odatartá ajkaihoz a feszületet, a dühös némber csók helyett beleharapott a szent jelvénybe, úgy hogy a mi urunk, megváltónk orczáján kétfelől ott maradtak a foga helyei.

S még azután sokáig láttam azt a másik szép halavány úrhölgyet vasárnaponkint a templomban; most már vörös vonallal a homlokán, és évről-évre szomorúbb, halaványabb arczczal.

Beszéltek róla sok mindenféle mondát; gyermekek meghallják az ilyet otthon anyjaiktól, s az iskolában elbeszélik egymásnak.

A mult években egy öreg természettudós barátom, ki füvészi és rovargyüjtői nevezetesség volt, nem csak hazánkban, de az egész tudós világban, beszélt előttem azokról a kivételes földterületekről, a mik a magyar és a török birodalmak között találhatók még, s minthogy egyik félhez sem tartoznak, magántulajdont sem képeznek; és e miatt valóságos kaliforniái a szenvedélyes természetbuvárnak, -273- ki ott a legritkább Flórát és Faunát találja együtt. Az én öreg barátom minden évben meg szokta e helyeket látogatni s heteket tölt ott szenvedélyes buvárlatai közt.

Egy őszszel rábeszélt, hogy menjek el vele én is. Magam is műkedvelő vagyok e szakban. Üres időm volt, elkisértem az öreg tudóst az Aldunára.

Tudós barátom már huszonöt év óta ismerte e helyet, mikor még az nagyrészben vadon volt s benne minden kezdetleges.

Most már leszámítva a nádast, mely azt most is körülfogja s elrejtve tartja, azon helyen egy mintagazdaság van.

Maga a sziget czölöpös töltéssel körülvéve, most egészen meg van védve az árvizektől s a mellett vízcsatornákkal átszelve, miket lóerővel hajtott gép lát el öntöző vízzel.

Ha egy igazi kertész meglátja ezt a helyet, alig tud megválni tőle. Gyümölcsfáin, dísznövényein, haszonhajtó terményein paradicsomi áldás látszik. Minden kis darab föld hasznot hajt, vagy gyönyört ád. A muskotály dohány, a mit itt termesztenek, a legzamatosabb, s a hozzáértő kezelés mellett elsőrendű áruczikk. A sziget méhese messziről olyannak látszik, mint egy kis város, mely liliputi lakók számára épült, mindenféle alakú kunyhóival, emeletes házaival. Egy elrekesztett pagonyban a nemes házi szárnyasok legritkább fajai vannak együtt; irigység tárgyai a tyúkbarátra nézve: azok a pompás houdamok, fejeiket elborító tollbokrétáikkal, a hófehér cochinchinaiak, az ördögi szép fekete crève coeur-ök kettős tarajaikkal, a bagolyszinű prince Albertek, falkái az ezüstszinű pulykáknak, az aranyos és fehér pávák, s a mesterséges tóban egymást kerülgető tarka kácsák, ludak, hattyúk válogatott ritka példányai. A buja mezőkön szarvnélküli tehenek, angorakecskék, hosszú fényes feketeszőrű lámák.

Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, a ki ismeri a fényüzést. -274-

A kiknek szükségük van e sziget terményeire, azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak, s azt hoznak neki cserébe: gabonát, ruhakelmét, szerszámokat, festett fonalat.

Az én tudós barátom kertészeti ujdonságok magvait, uj házi madarak tojásait szokta idehozni, s azért cserébe ritka rovarok és szárított növények példányait nyerte, a miket ő azután ismét külföldi muzeumoknak és természettani gyűjteményeknek adott el, s volt tisztességes haszna rajta; mert a tudomány nemcsak szenvedélynek való, hanem életmódnak is.

A mi legkedvesebben lepett meg e szigeten, az, hogy lakóitól magyar szót hallani, a mi a végvidéken bizony már ritkaság.

Egyetlen család képezi az egész telepet, s annálfogva ott az embereknek csak keresztneveik vannak. Az első foglalónak hat fia a környékből hozott magának nőt, s az unokák száma a dédunokákkal együtt már negyven körül jár.

És mind valamennyit eltartja ez a sziget, s itt nem tudja senki, hogy mi a szükség? Fölöslegük van.

Mindenki tud valami munkát tenni, s ha még tizannyian lesznek is, mint most, a munka eltartja valamennyit.

A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a férfiakat, ez a nőket.

A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt tenyészteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács és molnár; a nők török szőnyegeket szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. És minden munka úgy megy, hogy azt senkinek sem kell mondani, hogy mit tegyen? Kiki tudja a maga teendőjét s utána lát szólongatás nélkül és öröme van abban, a mit dolgozik.

Egész házsort képeznek már a lakások, mikben a szaporodó -275- családok letelepedtek. Minden házikót egyesült erővel épitenek fel, s az uj házasokról gondoskodnak az öregek.

A szigetre jövő idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a többiek mind «apá»-nak neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik. Erőteljes testalkatú, szép, nemes arczvonású férfi, a negyvenes években. Ez szokta a cserealkukat megkötni s az idegeneknek a telepet megmutogatni.

Odaérkeztünkkor Deodát azzal a nyájas szivességgel fogadott bennünket, a mivel régi jó ismerősök szoktak találkozni; természettudós barátom évenkinti rendes látogató volt itt.

Beszédünk tárgya volt a pomológia, oinologia, horticultura, botanica, entomologia, mikben Deodat mind alapos ismeretekkel látszott birni. A kertmivelés, állattenyésztés dolgában a legelőhaladottabb álláspontot foglalta el. Én nem birtam elrejteni e fölötti csodálkozásomat. Hol tanulta ezeket?

Akkor épen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a gyönyörű aranyszin, bőrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt elfoglalva; mint ágyugolyó-pyramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az egész szigetben.

Mikor aztán az őszi nap leáldozott, a sziget orma felül csengetyűhang jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett gyümölcsöt, a mi még hátra volt, kosaraiba rakni, s ketten belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.

Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengetyü. Házat, tornyot mind befutotta már a repkény, de a tornácz oszlopain, mik képzelmes alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy a ki azt a házat építette, sok ábrándos vágyát, örömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.

Ez előtt a kis ház előtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lóczák. Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.

A szép apó azon jellemtartó arczkifejezéssel birt, mely még negyven év után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle. Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot.

A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon szemei, és arcza elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy menyasszonyé.

S mind a kettőnek arczán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják őket.

Csak azután került ránk a sor. Deodát, a legidősebb fiú volt a legutolsó, kit az öregek megöleltek.

Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak estebédjükhöz.

A szépanyó még most is fentartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára ő ügyel fel s ő tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, a kiket legjobban szeret, az asztalok -277- egyikénél helyet foglaljon s ott étkezzék. Ő maga velünk ült le egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndörfürtű, angyalfejű leányka kéredzkedett fel az ölébe, a kit Noéminek híttak, annak volt szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, a miket mi folytatunk.

Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, s arczát észrevehető pír futotta el.

Tudós barátom azt kérdé tőle, hogy talán hallotta is már valaha a nevemet? az öreg hallgatott.

Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott semmit azokból, a mik a világon történnek, egyedüli olvasmánya gazdasági, kertészeti könyvek.

Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a hivatással, hogy a mit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellő helyen értékesíthessem s beszéltem neki a világban történtekről.

Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával egy «és» szócska segélyével összekötve.

Nagy füstfelleget fujt pipájából; a füst azt mondta: «az én szigetem nem tartozik oda!»

Elmondtam neki, mily óriási harczok folytak le azóta hazánkban és a széles világon.

Épen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiaczon; előkelő házak buktak rendre; azt is érthetővé igyekeztem előtte tenni.

Azután megmagyaráztam neki, minő keserves tusákat küzdenek most nálunk a pártok egymással! vallás, nemzetiség, hatalomvágy, mennyi keserűséget okoz. -278-

Az öreg kiverte pipájából a hamvat: «Nálunk nincs se püspök, se kortes, se miniszter».

És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi országunk, ha az mind valósul, a mit óhajtunk.

… A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, a mikről én beszéltem. Az alvó gyermek szépapja öléből szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nő elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tőlem.

– Az egy olyan ember, a ki egy történetnek a végéből ki tudja találni annak a történetnek az összeségét.

– No hát találja ön ki az én történetemet! szólt, megragadva kezemet. – Volt egyszer egy ember, a ki odahagyta a világot, a melyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, a hol szeretik.

Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni; reszkető kezét fölemelte és fejemre tevé. És nekem e perczben úgy tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki lenhaj födte, s láttam volna ez arczot valahol. A kérdésre pedig ezt felelé:

Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába és egész ottlétünk alatt nem jött elő.

A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon kívül létezni engedi, még ötven évig tart.

UTÓHANGOK AZ «ARANY EMBER»-HEZ

Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasó közönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre: angolul két kiadásban is megjelent: a londoni fordításban mint «Timars two worlds» (Timár két világa), a new-yorki-ban, mint «Modern Midas». (Az a Midas, a kinek a kezében minden aranynyá válik.) Németországban pör is folyt miatta két kiadó czég között a tulajdonjog miatt. Szindarabot is irtam belőle, s ez az egyetlen szinművem, mely húsz éven át fentartotta magát, s német szinpadokon is sikert aratott. De egyéb is van, a miért szeretem ezt a művemet. Ennek az alakjai mind olyan jó ismerőseim nekem: ki korábbrul, ki későbbrül.

A Jókay családnak a birtokviszonyait a mult századnak az elején külön törvényczikk rendezte, deputatiót küldve ki annak a Maholányi bárókkal folytatott perében az eldöntésre. Egyszer megkérdeztem a Károly bátyámtól, a ki maga egy élő krónika, hogyan történhetett az, hogy a míg a dédapáink olyan nagy urak voltak, mink már, az apánkon elkezdve, olyan kis urakká lettünk, a kik munkájuk után élnek?

– Megvan az a nagy birtok most is. Vedd a kezedbe a krétát és számíts utána. A szépapánknak volt egy fia és -280- öt leánya. Az öt leánynak a virtualitását felvásárolta a hires pécsi püspök, a ki szintén családunkhoz tartozott s az iskolákra, jótékony alapítványokra fordította. Nagyapánk már csak egy hatodrészt örökölt. Annak megint volt két fia és két leánya. És így édes apánkra már csak egy huszonnegyedrésze jutott az ősi birtoknak. Mi pedig hárman vagyunk testvérek: mindegyikünkre jutott az ősbirtokbul egy hetvenkettedrész. Azt megkaptad: most is megvan nálad.

Az anyai ágról való dédapám már nem volt olyan gazdag; de annál hiresebb: ő volt II. Rákóczy Ferencz fejedelemnek titoknoka, Pulay, ki a külhatalmasságokkal fentartá az összeköttetést a fejedelem részéről.

De nagyanyai ágról ismét egy nagyvagyonú családból volt közös eredetünk: a Szücsökéből.

Szücs Lajosné még a hetvenes években mindenkitől ismert alakja volt a budapesti társaságnak. Nagy háza volt a muzeum-köruton, villája Balaton-Füreden: az idény alatt minden este ott lehetett látni a nemzeti szinházban, szögletpáholyában. Jótékonyságáról beszélt minden közintézet. Szép öregasszony volt.

Egy délután összehozott vele a véletlen. Együtt utaztunk át a Kisfaludy gőzösön Balaton-Füredről Siófokig.

A feleútban kegyetlen nagy vihar fogta elő a hajót: a veszedelmes Bakony-szele egyszerre háborgó tengert alakított a kedves tóbul: az utazók férfia, nője mind tengeri betegséget kapott s menekült a kabinokba. Csak mi ketten: nagynéném és én maradtunk a födélzeten, föl sem véve az egész hajótánczoltató zivatart.

– Csak fentartja mi bennünk az erejét az ősi Szücs vér: mondá a nagynéném; – ki maga is Szücs családból -281- született: nagyanyámnak nővére volt: – férje után lett gazdag.

S aztán odaültetett maga mellé, s az alatt, a míg a hullám dobálta a hajót, hogy annak az egyik lapátkereke folyvást a levegőben kalimpált, elregélte nekem azt a történetet, a mi az «Arany ember» regényemnek a végét képezi, a fiatal özvegy, annak a vőlegénye a katonatiszt, társalkodónéje, a tiszt korábbi kedvese és annak az anyja között, kiket ő mind személyesen ismert. Ez volt az alapeszme, a végkatasztrófa, a mihez aztán nekem a megelőző történetet, mely e végzethez elvezet, hozzá kellett építenem s a szereplő alakokat, helyzeteket mind összeválogatnom: hihetővé tennem. De azok az alakok és helyzetek mind megvoltak valósággal.

A «Senki szigetének» a létezéséről pedig Frivaldszky Imre nagynevű természettudósunk által értesültem s az a hatvanas években még a maga kivételes állapotában megvolt, mint egy se Magyar-, se Törökországhoz nem tartozó új alkotású terület.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ARANY EMBER (2. RÉSZ) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.