The Project Gutenberg eBook of Páter Péter; Asszonyt kisér

Hatan valának együtt, a perjellel és a gvárdiánnal; a hetedik kint jár a falukon a kegyadományt beszedni.

– Benedicite! kezdé a perjel. Ecce nuntium patronæ nostræ illustrissimæ. S letevé a pecsétes levelet az asztalra, a mit a körülülők kézről kézre adának. Mind megértették: latinul volt. Az orrok elfintorultak, az ajkak lepittyedtek, a szemöldök összevonultak, a szemek hunyorogtak. Egynek sem tetszett.

– Est unus de nobis invitatus in aulam patronæ nostræ munificentissimæ, ad educandum filium unicum domicellæ.

– Quæ est pernicies omnium virorum, folytatá a gvárdián áttérve e tárgyra.

– Sed est patrona nostra benignissima et filius erit -4- hereditarius patronus noster. Oportet haurire calicem amaram. Fiat electio.

– Ego habeo ardorem frigidum in tibiis; mondá az egyik, a lábszárait dörzsölve.

– Ego vero laboro de bili. S bizonyságul a nyelvét is megmutatta az átellenben ülőnek, ki rögtön utána mondá:

Most mind a hárman a negyedikre néztek: az igen biztosan érezte magát a legjobb kifogás birtoklásában.

– Equidem non sum versatus in lingvis scythicis; nec in hungarica, nec in sarmatica.

Arra mind elcsendesültek s vállaikat vonogatva ültek vissza nagy, gazdag faragványú támlás székeikbe s csak úgy mormogták maguk elé:

Minthogy pedig a latin nyelvet még ma sem minden ember érti annyira, hogy azon egy regényt elejétől végig -5- meg lehessen irni: szükséges, hogy megmagyarázzuk egynémely olvasónak, mi volt a tárgya annak a beszélgetésnek, a mit ama hat jezsuita páter egymásközt folytatott; a kikkel egyébiránt ezen a bevezetésen túl semmi találkozásunk nem lesz, s a kik miattunk ezentúl csendesen folytathatják ascetai életrendüket kolostoruk bezárt kapui mögött.

Annak a magyarázatához pedig, hogy a tisztelendő urak miről értekeztek egymás között, igen egyszerű módon fogunk hozzá jutni.

János diák épen akkor a kályhában volt; ő levén a kályhafűtésben a hetes. Onnan ő mindent szépen kihallgatott. Mikor aztán a tisztelendő atyák eltávozának, ő is előjöve a kályhából s térdbenlágy léptekkel sompolyga le a konyhába.

Ott épen nem volt jelen a szakácsmester: hanem egy nagy kétfülű sajtár szélén ott ült gubbaszkodva Samu diák. János diák hosszú legény volt, Samu diák pedig tömzsi. Amaz hanák volt, emez pedig palócz. Rongyos volt mind a kettő; az aranymondás szerint: «úgy szép a diák, ha rongyos.»

Abban a nagy sajtárban volt felhalmozva a konyhaművészet enyészetnek szánt minden maradványa, a mit naponkint a sertéseknek szoktak kihordani, egy rudat dugva a két fülén keresztül, a mi a két diáknak a vállát nyomta félre.

János diák, látván, hogy nincs jelen a szakácsmester, mohón esék neki a dézsának s elkezdett a hulladékok között keresgélni. Volt még ott sok fölfedezésre méltó tárgy, kenyérhéj, almacsutak, nem egészen penészes sajt, káposzta torzsa, s más efféle. Azokat János diák nagy sagacitással tudja kikutatni a moslékos dézsából s azonnal be is keblezi.

– Ugyan hagyj már a Péternek is valamit! dörmögi Samu diák, meg sem mozdítva a fejét a két karjával átszorított két térdéről. -6-

János diák nem felelhet rá, mert tele van a két pofája, míg azt le nem nyeli.

Samu diák aztán felugrik, megirigyelve, hogy János diák olyan jó étvágygyal lát hozzá.

– De azért nem jön az neked többet ide moslékos dézsát hordani. Kihallgattam a kályhából, mit beszéltek.

– No hát mit beszéltek? – Ekkor aztán mindaketten egymás mellé ültek a sajtár szélére.

– A domicella a kastélyból instructort kér a fiacskája mellé a patresek közül. Azt mondták, hogy egy kis ördög.

– Az ám. Az én szamaramnak is tüzes taplót tett a fülébe; mind összetörte a jámbor pára a kordémat.

– Azt mondták, hogy olyan bolond, mint az anyja. Arról meg azt mondta a gvárdián, hogy az veszedelme minden férfi-félének. Valjon miként lehet az?

– Bizonyosan boszorkány, a ki kantárt vet a szájukba s a Szentgellértre lovagol rajtuk.

– Az ám, azt is mondták, hogy boszorkány, mind a tíz parancsolat ellen vétkezik, minden szentséget a papucsával tapos. De utoljára azt is mondták, hogy mérget kevert az urának az italába, úgy ölte meg.

– Kitelik tőle. Nekem is, mikor odaküldtek hozzá egyszer levéllel a klastromból, adatott egy kupicza alamáziát, -7- valami volt benne: majd a falra másztam tőle egész éjjel.

– Azért a perjel csak azt mondta, hogy nekünk pedig legkegyelmesebb patronácskánk, s a fiacskája a mi leendő patronusunk. Ki kell inynya a keserű poharat. Ki megy oda?

– Az egyik azt mondta, hogy neki hideg égés van a lábaszárában, a másikat az epe bántja; a harmadik nem mehet, mert ő kancsérolja a betegeket; a negyedik azt mondta, hogy ő nem tud se magyarul, se tótul; az ötödiknek meg a szent fogadása tartja, hogy soha asszonyokkal szóba ne álljon.

– Az egyik mondta: fiatal még, a perjel mondta: de szigorú az erkölcse. A másik mondta: nagy kisérteteknek lesz kitéve. A perjel mondta: annál nagyobb lesz a triumfusa. Többen mondták: «hiszen még csak fráter Péter». A perjel rámondta: «megteszszük páternek.» Valamennyien mind ellene mondtak; a perjel azt mondta: «no hát menjen közületek valaki». Erre aztán mind meggubahodtak, s azt mondták, hogy no hát legyen Péter páter, no hát menjen Páter Péter.

A laptika-nyikorgás ezalatt egész a kolostor hátulsó kapujáig érkezett s ott megszűnt. Kívülről elkezdtek kopogtatni.

A hátulsó kapuról lehetett a gazdasági udvarba bejutni. A kapus hivatala csak a főportára terjedt ki.

Erre a másik a nyirfaseprővel odahúzott a négy mezitláb közé s arra rögtön megtalálta a commilito a maga lábát; ezen aztán hajbakaptak; s az volt a kérdés, hogy melyiket dobja ki a másik a konyhából? az megy kaput nyitni; a dulakodás közben felrugták a moslékos dézsát, a sok csáva, ízék szétfolyt; arra aztán jól megtépve szélylyel váltak duzzogni.

Ezalatt a megérkezett confráter, megunva a dörömbözést a hátulsó kapun, a főajtóra került, ott bebocsáttatva, kinyitotta maga az udvari kaput s beterelte a maga járművét. Egy rozzant lacziszekér volt az, a minek a két lógó kereke csupa S betüket irt le maga után s a közben, hájazatlan lévén, folyvást a legkeservesebb nótát nyikorogta; egy félfülü szamár volt eléje fogva – a kordé meg volt rakva mindenféle elemozsinával. Mind úgy koldulta azt össze a kápsáló barát falukon. Ezt a hivatalt úgy hitták, hogy «temporizálás».

A sáfár ott várta már az udvaron a megérkezőt, kezében a palatáblával, a mire az eredményt jegyzé fel.

Nem mulasztá el minden tételnél erős birálatot tartani, s mind valamennyinél szigorúan corripiálni az alamizsnaszedőt. Mindent selejtesnek talált; a tojások közül kiválogatta a melyik záp volt: «ezeket te magad fogod meginni, Petre!» A liszt nagyon derczés volt: «ennek állj neki, és szitáld még keresztül! a korpájából süthetsz magadnak pogácsát.»

Csak úgy hullott a «testvér» fejére a sok megtisztelő czím: «nequam, paniperda, asine.»

A fekete barátkámzsa csuklyája takarta egész szemöldökéig az arczát, bajusza, szakálla csapzott volt az ónos esőtől. A kötéllel felszorított csuha alúl kilátszottak bokáig sárban álló mezitelen lábai; a sarui a botja végére voltak akasztva: azokat nem volt szabad a rossz útban hurbolni.

A kifáradt, megázott vándort meg sem hagyták pihenni: a konyhamester már a boltozatos tornácz alól kiabálta a nevét:

Gyönyörű konyha volt, el kell ismerni: most, mikor már csak a romjait látjuk a kolostornak, azt hisszük kápolna volt az és torony; pedig csak konyha volt és kémény.

Péterre nézve azonban az a hátránya volt ennek a tágas konyhának, hogy azt neki kellett feltakarítani.

A felrugott dézsa mosléktartalma szétterült a márvány padlaton; s a kik azt az istentelenséget elkövették, azoknak nem lehetett a hibát helyrehozni, mert azokat most a konyha szegletében vallatta épen a gvárdián a skutikával: a két diák térden állt előtte, éles hasábfa a térdeik alatt. A rondaságot tehát másnak kellett helyettük föltakarítani: az a más volt Péter. Hozzáfogott engedelmesen, leveté magáról a durva fekete szőrcsuhát s nekigyürkőzött az aljas munkának. Mikor feltürte a karjain az inget, meglátszott a fehér bőrén, hogy nem volt cselédmunkához szoktatva néhanapján. Arcza fiatal volt még, szabályos vonásokkal, a miket az eltompító lemondás nyűgözött le; szőke haját még nem irtotta meg a szerzetesi tonzura, csak fráter volt még; s ha szemei könyeztek, az nyilván csak azért volt, hogy a hidegről egyszerre a konyhamelegbe lépett. Neki térdelt a ronda padozat feltakarításának szótlanul, lapáttal, seprűvel, szalmacsutakkal.

A gvárdián ez alatt a két nebulót nyakgatta. Ki tette ezt a kárt? Természetes, hogy egyik sem tette. Régi közmondás, -10- hogy a kárnak nincs gazdája. Hogy verekedtek, annak a nyomai láthatók voltak az arczaikon. Samu diáknak volt egy véres karmolás a homlokán, János diáknak meg egy kék folt a szeme alatt. Tagadták mind a ketten, hogy ők tülekedtek volna.

János diáknak eszébe jutott az a mese, a mit később báró de Manx olyan válságos helyzetben alkalmazott szerencsésen.

– Hát mikor fűteni akartam, nem találtam a kovát, hogy kicsiholjak: kaptam, a szememre ütöttem az egyik öklömmel, a másikkal odatartottam a kéngyertyát, s a mint a szemem szikrázott, annál meggyuladt a szövétnek.

Samu diák, felbuzdítva a megelőző példán, nagyot nyelt és kisütötte a mentséget.

A gvárdián behuzta az ajkait, úgy hogy a két kövér orczája szétdülledt bele s kimondá rájuk az itéletet.

– Joannes, quia bene mentitus est, accipiet viginti verbera, Samuel, quia male mentitus est, accipiet triginta.

(A mi hiteles fordításban ekként hangzik: «János kap, azért, mert jól hazudott, husz virgácsot, Sámuel, a miért rosszul hazudott, harminczat.»)

A két diák elkezdett sirni, ordítani, s a két öklével törülte a könyeit. Hanem alattomban, a mint a gvárdián félrefordította a fejét, összekacsintottak ravaszul, s ebben az volt kifejezve, hogy «én sem ütlek nagyon, te se üss -11- nagyon». Csakhogy a gvárdiánnak olyan szeme volt, hogy mikor oda sem nézett, akkor is látott vele.

– Petre! szólítá meg a dolgozó szerzetest, ki már elkészült a takarítással. Jövel ide.

– Ezt a két bünöst te fogod ellátni. Ők egymást kölcsönösen ravasz irgalmazással vernék meg, kijátszva az itéletet. A te kezed majd sulyosabban fogja rájuk ereszteni a vesszőt.

S ezzel a szóval odanyujtá feléje a sósvízben áztatott nyirfavessző-csomagot.

Most aztán a két diák igazán elkezdett ordítani, a két térdén tánczolva kínjában.

Péter azonban nem nyujtotta kezét a vessző-csomag után. Vérét a kevélység dæmona lázitotta fel; arcza kigyulladt, szemei lángoltak, homlokán hátravetette a hajfürteit, a két öklét összeszorítá s a lábát előrefeszíté. Bátorkodott megszólalni, ámbár kérdezve nem volt.

– Én nem vagyok hóhérlegény; nem tanultam seprüvel verni embert. Zárjátok a vétkeseket a carcerbe; kész vagyok helyettük elvégezni a munkát, a míg zárva vannak. Én nem virgázok gyermekeket.

– Petre! szólt megnyújtott hangon a gvárdián. Putasne quod adhuc sis dux equitum nobilium? Es servus servorum! (Azt hiszed-e, hogy még most is nemes lovagok vezére vagy? szolgák szolgája vagy!)

S hogy éreztesse vele, mennyire maga is alatta van még a ferulának, a visszautasított vessző-csomagot rátette a daczos ifjú fejére. E rettenetes teher alatt lassankint aláhanyatlott a fölemelt fő: a szikraszóró szemek lesüték pilláikat; az öklök széternyedtek s a mellen keresztbe tevődtek: a szép daliás ifju megint átalakult alázatos baráttá, s reszketve nyujtá kezét a vesszőcsomag után s azt megnémult ajkaihoz érinté.

De a mint marokra fogta a gyalázatos eszközt, a minek -12- hivatása megbecsteleníteni a teremtés remekét: az embert, a kit Isten arra alkotott, hogy hozzá hasonló legyen, visszakergetni az állatok közé: akkor még egyszer fellázadt testének az a része, a melyben legtovább megmarad a büszkeség utógondolatja: a nemes ököl; a bátorság ősjelvénye: a hüvelykujj, a mit büntetésből szoktak a gyáváknál megcsonkítani, s nevezték őket aztán a «pollex truncatus»-ról «poltron»-nak; mind az öt, görcsösen összeszoruló ujj nem akará elfeledni, hogy ő egykor kardmarkolatot szorítani volt tanítva, s gyönyör volt ránézve éles vassal törni sisakon, pánczélüngön keresztül, s most e porkoláb seprüvel kénytelen vásott kölykek meztelen bőrét végig hasogatni.

Novitius volt még: nem tanulta még meg, hogy a testben hetvenhét ördög lakik, s a hány ütést kap a bünös test, annyi ördög lesz megütve. Azt már megtanulta, hogy a szeges cingulumhoz, a horogvégü flagellumhoz úgy kell folyamodnunk, mint a mi jóltevőinkhez, saját testét vérig korbácsolni álmatlan éjszakákon mindennapi imádság volt ránézve: de jajgató diákokat vesszőzni még irtózott. Majd azt is megszokja.

Péter megkönnyebbülten sóhajta fel s visszaadá a virgácsot a gvárdiánnak.

– Csak eredj így, a hogy vagy: mondá a gvárdián; vagy mezitláb fogsz visszatérni ide, vagy tovamégy más öltözetben.

A jezsuita fráternek nem volt szabad kérdezősködnie az után, a mit nem értett: neki csak engedelmeskednie kellett. Péter felment azon pőrén a perjel elé. -13-

– Dilectissime fili, monda neki a perjel. Két esztendeje már, hogy az engedelmességben gyakorlod magadat. Megtanultál szegény lenni, koldulni, lázárokat ápolni, napszámosok munkáját végezni. Még hat esztendő áll előtted, hogy az atyák közé fölvétessél. Három évet a könyvtárban kell eltöltened: megtanulod Szent Ágostont könyv nélkül; a mellett a török és arab, a görög és orosz nyelveket. Mert meglehet, hogy a midőn elkészülsz a tudományokkal, a provincialis választása szerint, vagy az arab pusztákra fogsz küldetni, hogy ott a pogányokat megtérítsd, vagy Oroszországba, hogy ott a rettenetes Ivántól üldözött hiveit a római egyháznak állhatatosságra buzdítsd. Tehát három évig ülsz a könyvek között, megtoldva az éjszakával a nappalt s magolod a most még előtted ismeretlen betüket; másik három évig pedig vándorolsz ellenséges népek között, a hol keresztrefeszített martyrok, karóba húzott szentek jelölik meg az utadat. A hetedik évben aztán hűséged próbájának letevésére elzarándokolsz Spanyolországba. Akkor, letéve minden próbát, leküzdve minden megkisértést, föl fogsz vétetni az atyák közé. Mindezen hosszú utat azonban megteheted egy lépéssel, s minden tudománynak megfelelhetsz ez egy szóval: «akarom!» Ma lefekszel mint novitius és holnap fölkelsz mint «Pater Peter», ha ezt a missiot elvállalod önkényt és engedelmesen. Ime olvasd.

A mint a kézvonásokat meglátta az ifju szerzetes (ismernie kellett neki azokat régebbről), egész arcza rögtöni ijedelmet fejezett ki: a kezét a felé nyújtott levél elé tartá, mintha félne azt elolvasni; azután mégis átvette azt, s a míg végig hatolt az irat sorain, homloka összeránczosodott, arcza megvetésre vadult el, ajkai felnyiltak az olvasás alatt, összeverődő fogsorait mutatva. Végigolvasta a levelet, s aztán leejté a kezét csüggedten.

– Téged választottunk ki, mondá a perjel! Holnap Páter Péter fogsz lenni, csak azt kell mondanod, hogy: akarom. -14-

– Engedj időt a meggondolásra, atyám, szólt szép csengő hangon, a min még megérzett az a vibratio, a mit az érzés közvetlensége idéz elő naiv lelkületeknél. Hadd mérjem össze az út kezdetét és végét. Mert bizonyára nincs nekem olyan messze innen a Bab-el-mandel sivatagáig, sem Siberia jégtengeréig, mint a milyen messze van e kolostor küszöbétől a madocsányi kastély portájáig. És nem oly félelmetes énnekem rettentő Iván zsarnok őrjöngése vérengző dőzslakomáin, sem a halottásó hyénák éjszakai kaczagása a homokpusztában, mint a milyen iszonyító ennek az asszonynak egy suttogó szava. És hamarább megtanulom neked a török és arab, a görög és muszka, s ha kell, még a szanszkrit és mongol nyelvet is, mint ezt az egy szót: «akarom». Engedd, hogy gondolkozzam rajta hajnalig.

– Legyen. Vidd fel magaddal a czelládba ezt a levelet és imádkozzál az Urhoz, hogy világosítsa fel az elmédet. Mert bizonyára nagyobb és nehezebb szolgálat az, melyet ime rád bizunk, mint minden missió a scythák és hyperboræok országába. Omnia ad majorem Dei Gloriam.

Péter fölment a czellájába. Szük, keskeny kis odu volt az, öt lépés a hossza, kettő a széle. Csak egy hárságy volt benne, meg egy feszület a falon. De azért még sem heverte ő meg ezt a hárságyat ezen az éjszakán; hanem azt az ötlépésnyi tért dobogta végig, mint a ketreczbe zárt oroszlán. A kiterített levél ott hevert az ágyon, s arra a fekhelyre ő le nem hajthatta a fejét, a hol az a levél fekszik.

Hajnal felé megerősödött a szivében egy elhatározás. Lehajította a levelet az ágyáról a földre, s aztán levetette magát a fekhelyére. Ott elnyomta a fáradság. Ugy elaludt, hogy a hajnali harangszó sem ébreszté fel. -15-

– Ezt! felelt Péter, mezitelen lábával a földön heverő levélre taposva.

– Bene. Akkor kelj és jövel utánam. A két delinquens várja a büntetését.

– Megállj! A perjel nekem azt mondá, hogy a novitiatus két éve letelt, a mi alatt alacsony munkát kelle végeznem. Most következik három éve a tanulásnak; azután jön három év az ellenséges népek között zarándokolásra. A perjel nekem semmiféle bakói szolgálatok teljesítéséről nem szólt.

– Dehogy nem szólt, Petre! Emlékezzél csak rá vissza! «végtére Spanyolországba fogsz menni». Ez azt teszi, hogy egy évig a szent inquisitio szolgálatában állsz. Jőjj és kezdd el benne magadat gyakorolni.

Péter idegein végig futott a borzadály. Két merev karját oda szorítá a testéhez: arcza halálsápadt lett. Felemelte a szemeit az égre, a szája felnyilt, végig futott előtte az egész visio: a kutyabőrbe kötött emberi bölcsesség, s az emberbőrbe szorult kutyaveszettség; rettenetes Iván, a szaraczénok és Arbuez kinzó kamrái: nem birta meg a lelke. Térdei megtörtek alatta: összeroskadt; fölvette azt a meggázolt levelet, összehajtá; eltette a keblébe s azt mondá: «elmegyek».

A KASTÉLY BOLONDJAI.

Még az nap küldtek választ az úrnő levelére a Conventből: Páter Péter delegáltatik a jövendő patronus nevelésének magasztos munkájára. Holnap fogja installálni magát.

Páter Péter az új szerephez új jelmezt kapott. A tegnapelőtti -16- kolduló barátot nehéz lett volna felismerni a mai selyempalástos, csattczipős alakban, a ki a hóna alatt egy roppant nagy kutyabőrbe kötött könyvvel közeledett a madocsányi kastély országút felőli bejárata felé. A kastély és a kolostor mintegy ezer lépésnyi távolban lehettek egymástól.

Annak a kastélynak a kapuját más ember sem igen szerette megközelíteni. Először is az udvar tele volt mindenféle fajta vadászkutyával s a sok kopó, agár, sinkorán, falkástul rohant a közeledőre s még a szekérről is lehúzta az embert. Azután meg az urfinak az a szokása volt, hogy a hajdujával, a peczérjével, a vadászával, meg a bolondjával együtt lesbe állt s az azon menőkre lövöldözött szélpuskával, fogadásból, hogy ki találja el annak a kalapját, vagy süvegét? az udvarban benn meg a pávakakas repült a látogató fejére s a szemét akarta kivágni. Minden ember és állat arra volt itt betanítva, hogy a jövevényt abajgassa.

Azon a napon, a melyen Páter Pétert várták a kastélyba, az urnőnek volt annyira gondja, hogy a szélpuskákat elzárja szerelmetes magzatja elől; a jézsuita kerek kalap nagyon alkalmas czéltáblának; a kutyák egy részét is átverette a hátulsó udvarba, csak a kopók, vizslák hagyattak künn; de maga még sem ügyelhetett rá, hogy az érkező kegyes atya kellő tisztelettel fogadtassék; mert épen akkor hozták neki hirül az erdőkerülői, hogy az éjjel a mitosini földesur egész csapat vadászszal átjött tutajjal a Vágon, sok szarvast, dámvadat összelőttek; a vadászokat, a kik ellenállni akartak, kikötözték a fákhoz s aztán az elejtett vadakat magukkal vitték. Az úrnő féktelen dühbe jött e hírre, rögtön futtatott kasznárok, ispánok után s rettenetes megtorlásra készült, fegyveres erőhatalommal. A madocsányi és mitosini várkastélyok között régi ellenségeskedés volt, a mit a földesurak saját rovásukra szoktak eligazítani; s hogy egyszer az egyik birtok leányágra maradt, csak annál rosszabb lett a viszony: az -17- asszony még engesztelhetlenebb. Tehát épen ebben az órában annyira elfeledteté a hadikészülődés a páter jövetelét az urasszonynyal, hogy a megérkezőt nem fogadta a kapuban más, mint a kutyák és a bolondok: az utóbbiakhoz sorolva a kedves fiucskát is.

Kilencz kopó és vizsla rohant egyszerre a barátra, a mint annak a gyász-alakja a kapuban megjelent. A szerzetes azonban nem tett úgy, a hogy megijedt emberek szoktak tenni, előre-hátra tánczolva, kapkodva, a mi kész nevetség a nézőnek; hanem megállt szép csendesen a kutyák előtt; (magának is volt néhanapján ilyen vadászebfalkája) s mikor azok csaholva körülfogták, szétnyitotta előttük a nagy móles könyvet s aztán hirtelen becsapta. Arra a vadászkutyák azt hitték, hogy lőttek s akkor aztán a hány anynyifelé futott, keresni, hogy mit lőttek meg?

A kis urfi, meg a hajdú, meg a peczér, meg a bohócz, épen labdáztak az udvaron.

– Hajitsd hátba azt a barátot! kiáltá a kis urfi a bohócznak. A labda épen annak a kezében volt, ha azzal odatalál neki a selyem palást közepébe, ott marad a sáros folt.

Hanem a barát fél kézzel elkapta a hozzá hajított labdát s úgy sujtá azt vissza a bolondhoz, hogy annak épen a pofáját találta el vele; még a medvebőr-süvege is lerepült a fejéről.

– Hisz ez derék barát! Gyere ide, te barát! Hát te tudsz lapdázni? Mi a fránya? Azt gondoltam, a barát csak imádkozni tud. Hát el tudod-e ütni annyira a lapdát, mint a Matyi? Erős legény ám a Matyi. Nézd, hová repült a labda? Majd az ablakot ütötte ki. Hadd lám, mit tudsz te? -18-

Páter Péter fogta az ütőfát s úgy elütötte a lapdát, hogy az tul repült a kastély tetején.

– Derék barát ez! mondá az urfi. Ezzel lesz jó játszani a longát, meg a métát.

– Hát méltóságod már diákul is tud? szólt Páter Péter, méltóságosurazva a gyereket, a ki őt csak tegezte.

– Lám, pedig «longa» annyit tesz, hogy «hosszu», «meta» pedig azt, hogy «határkő.» Igy tanuljuk meg játszva a tudományt.

– A tanulnivalót sárkánynak ragasztjuk, s sárkányozás közben ránk ragad a tudomány.

– Hát te sárkányozni is tudsz? Láttál már ilyen nagy sárkányt, mint az enyim? Látod, milyen vastag spárgán eresztjük fel. Ezt a spárgát a Matyi egy rántással ketté tudja szakítani. Mutasd meg Matyi.

– Az semmi sem; szólt Páter Péter s aztán ő háromszorosan összefonta a spárgát s úgy szakította azt ketté.

– Hát hisz én akkor azt már mind megtanultam: drákó, kártya, árkus! Könnyen megy ez, Hersko.

– Könnyen is menjen: szólt bele a bolond, egy kis törpe, embertelen nagy fejjel, csunya torzpofával. Mert a méltóságos asszony megparancsolta, hogy az instructor egy esztendő alatt megtanítson az urfinak mindent; de úgy, hogy az urfi ne tanuljon semmit.

– Hát hisz ezt nem is szokták máskülönben; mondá Páter Péter. Az urfi mellett tartanak egy másik fiut, a kinek -19- «virgácsfiu» a neve. Ha az urfi nem tanulja meg a leczkét, akkor a virgácsfiu kap helyette vesszőt.

– Ez a virgácsfiu te fogsz lenni! szólt nevetve a kis urfi, a kinek rendkívül megtetszett ez a pædagogiai rendszer. A barát pedig egészen megnyerte a kedvét ezzel a bevezetéssel.

A bohócznak legtöbb esze volt közöttük: az mindjárt észrevette, hogy ez az új ember őket régieket leszorítja a gyékényről: jobban ért a kutyához, mint a peczér, erősebb kezü, mint a hajdú s tréfásabb, mint a bolond. Valamivel meg akarta őt zavarni.

– Hát ezt a nagy bolond könyvet minek hoztad magaddal? kérdé, szétnyitva a folianst, a miből emberijesztő vad ákombákok rémledeztek a belenéző elé. Tán ezt is meg kell tanulni az urfinak?

– No akkor ugyan jókor hoztad ide. Eredj csak fel vele a méltóságos asszonyhoz; az most háromezer ördöggel van tele! Megpróbálhatod rajta, hogy mit tudsz?

– No hát, eredj barát! kötődék vele az urfi. Ha mersz ilyenkor anyámasszony elé kerülni. Az tud ám még csak diákul, ha hozzá fog. No hát gyere barát, eredj barát!

S azzal mind a négyen közrefogva a tisztelendő férfiút, egyik húzta, másik tolta, úgy vitték a tornáczon, pitvaron, palotán keresztül, a merre a legnagyobb lármát hallották s aztán a mint egy teremajtó felnyilt s azon át hirtelen eléjük toppant az úrasszony, mind a négy futott szerteszélylyel s kiki bújt, szekrény, kályha, asztal mögé, ott hagyva Páter Pétert a terem közepén, a tűzokádó sárkánynyal szemtül szemben.

Az urasszony a sárga csizmája sarkával lökte be maga előtt az ajtót s a mint meglátta, hogy ott valami pap áll a terem homályos hátterében, nagyot toppantott a lábával.

Azzal visszafordulva az ajtóküszöbből, folytatá félbeszakadt -20- lármáját indulatos, rikácsoló hangon, hátat fordítva a szerzetesnek s kibeszélve a szomszéd teremben levőkhöz:

– Mit tátjátok a szátokat, mint a fakutyák? lóduljatok a hogy mondtam! kaszára, vasvillára minden jobbágy! lóra a darabontok! Rohanjatok, hajdú, vadász, paraszt, cum gentibus Mitosinba! Vigyétek nekik a veres kakast! ha pecsenyét loptak, tűz is legyen hozzá! üssetek rájuk, a míg részegek. Dobáljátok őket a kútba, hadd józanodjanak ki! Azt a négytornyú tyúkültetőt pedig mind a négy oldalán felgyújtsátok, ha mindjárt maga szent Flórián leszállna is könyörögni onnan a fülkéből. – Azt a beste Karaffiát, ha elevenen megkapjátok, a kútágasra felhúzzátok. Lélekadták! lóduljatok! menkő csapkodjon a sarkatokba! magam is veletek megyek! nyergeljék fel a lovamat! – No hát hol az a nyavalyás barát? mi a fittyengő fránya kell neki? hozza ide a pofáját!

Az úrhölgy arcza csattanó piros volt a haragtól, még a homlokán is veres foltok égtek, orrczimpái lüktettek, szemei úgy szikráztak, hogy nem is értek rá valakit megnézni, ajkai fel voltak duzzadva s mindenféle idomon át vonaglottak, a mi csak rút, még hozzá a haja is szétbomlott; veresbe játszó rőtbarna fürtök, a mik a halántékokon, göndör tincsekben egészen aranyvörösbe mentek át. A félrecsapott kontyára egy tarajos főkötő van feltűzve négy bogláros tűvel, a mik olyanná teszik, mintha négy szarva volna. Délczeg alakja csupa erőt és szenvedélyt árul el; emeli azt a viselet is, a hosszú, csípőn alul érő vállderék, kettős, dudoros ujjakkal, mind a derék, mind az ujjak két ujjnyi széles sárga és barna csíkokból összeállítva (valóságos tigris), a szabadon hagyott nyak és kebel körül, a merev, keményített csipkefodor helyett, hosszú felálló tollprémezet, csípőjén alul török áttört öv, beleszúrt tőrrel; szoknyája, nehéz virágos brokát, két oldalt tenyérnyi széles aranyhimzetü sávval, arany és ezüst érmekkel megrakva, a mik minden léptével csörömpöltek, s elől olyan -21- rövid a ruhája, hogy mikor egyet rug maga elé haragjában, meglátszik a sárga csizma szárán felül a piros nadrág. Akkor is, mikor azt kiáltja:

E hangra egyszerre ijedten kapta el a kezét a tőr markolatáról a nő, a mit dühében öklébe szorított s aztán mind a két kezét a homloka elé tartá: tán hogy jobban lásson, vagy hogy arczát eltakarja.

A szerzetes egészen odament hozzá közel, s most már egész bizalmas hanghordással mondá:

– A harag árt a szépségnek nagyasszonyom. Cleopatra sohasem haragudott, azért maradt örökké szép. A düh eltorzítja az arczot, ránczokat örökít meg, bibircsókat támaszt a bőrön. Szép nőnek sohasem szabad haragudni.

A düh egyszerre elmult a nő arczáról; a csattanó pír lángja lelohadt, a homlok elsimult, az ajk visszahúzódott szépség-vonalaiba, a szikrázó szemek, megigézve, mint az álomjáró szemei, meredtek a beszélő arczára. Egy pillanat elég volt e csodálatos átváltozásra. A végszavaknál már mosolyogni is igyekezett.

Most már egészen odalépett eléje a szerzetes, úgy hogy a leghalkabban szólhatott hozzá.

– Aztán minő ügyetlen boszút gondolt ön ki asszonyom. Verekedést, gyújtogatást kezdeni. Hisz ez annak, a ki önt megbántotta, csak újabb mulatság lesz. Férfinak nem az a seb fáj, a mit karddal ütnek. Ha meg akarja ön azt az embert igazán torolni, a ki az éjjel az ön vadas erdejében vadászott: lövessen össze még egy csoport vadat, s küldje oda neki társzekérrel – ajándékba. Ezzel meg lesz az szégyenítve.

– Igaz, igaz! mondá hirtelen, s a szemei ragyogtak az örömtől. Igy fogom őt megboszúlni. Ispán! sáfár! erdész! -22- Menjetek rögtön az erdőre, lőjjetek még egy határ vadat össze, a mennyi egy társzekérre felfér; azt vigyétek mind Mitosinba. Mondjátok az úrnak, hogy köszöntetem: ha olyan nagyon ráéhezett a vadjaimra, tessék! küldök eleget: lakjék jól.

Minden ember elbámult ezen a rögtöni fordulaton, azok is, kik a bútorok mögé elbújva leskelődtek. Most már szentül hitték, hogy ez a pap ördögöket tud kiűzni. Arra való a hóna alatt az a nagy könyv.

– Anyámasszony, jaj, ne hagyja kend magát! ordíta, előrohanva az úrfi. Ördögöket űz ki kendből ez az átkozott barát! S azzal oda csimpajkozott az úrasszony két térdébe.

S ekkor az történt az úrfival, a mi még soha sem. Az «édes» pofonütötte. Azt a dédelgetett rajkót, azt az egyetlen fiúcskát, a szívtől szakadtat, a ki még csak egy «ne tedd azt!» szót sem hallott az anyjától soha, most egy valóságos csattanó pofonnal szentelte fel az édes.

A gyermek csak elbámult, megnémult: még azt is elfelejtette, hogy most sírni kellene.

– Takarodj, kölyök. Tekintsd őt apádnak! Csókolj neki kezet azonnal! – Kiálta rá az anyja s félig felemelt lába sejteté, hogy most mindjárt a csizmája sarkával fogja siettetni.

– Nagyasszonyom; ön is tekintse őt fiának. Azzal lehajolt a gyermekhez s betakarta őt a palástjába, a ki aztán védelmezője ölébe borulva, elkezdett keservesen sírni. – Ne sírj gyermekem. Legyen bizalmad anyádhoz, ő téged szeret. Az anya ütése áldás a fiún. Fogd most a könyvet. Vedd át és vidd fel abba a szobába, a hol nekem lesz e házban rendeltetésem melletted őrködni.

Ez a megbízás megint úgy meglepte a fiút, hogy abbahagyta a sírást. A kiváncsiság elölte a keserűséget. Kapott rajta, hogy kezébe kerítheti azt a csodatevő könyvet, a minek betűitől úgy félnek az ördögök, mintha nekik kellett volna azokat syllabizálni, és keserves virgácsokat -23- kapni érte. Szaladt a könyvvel; a három bolond utána, s a hol tehették, ott nagyot bámészkodtak annak a furcsa ábráin, a mik tarka szinekkel voltak pergamenre írva.

A MADOCSÁNYI NAGYASSZONY.

A mint magukra maradtak, a hölgy elkezdett kaczagni. Derültsége is épen olyan szenvedélyszilaj volt, mint a haragja. A tenyereibe tapsolt, s a főkötőjéhez csapkodott a kezeivel.

– Hahaha! Hát mégis itt vagy? Valahára. Nem haltál meg. Nem bujdostál el. Hozzám jöttél. Százszor hívtalak. Ezerszer vártalak. Mindig hoppon hagytál. Mikor nem vártalak, csak elém toppantál. Hahaha! hahaha! Milyen maskarában osontál ide hozzám Csorbai Tihamér!

S azzal két kezét a szerzetes vállára téve s gödrös állát kezeire nyugtatva, úgy nevetett lángszító szemeivel annak a szemei közé egész közelből.

– Az én nevem Páter Péter, mondá a barát nyugodtan, mozdulatlan arczczal türve, hogy a nő két karjával kebléhez szorítja egész erejéből.

– Az nem igaz! kiálta a nő, hevesen ragadva meg a barát durva köntösét mellén. Ez csak álruha rajtad!

S azzal kétfelé rántá annak mellén a szőrcsuhát, azt várva, hogy az alól az aranysújtásos, bogláros bársony dolmány fog kifitítni, s ott találta a helyett a durva fehérítetlen vászon inget, a minőt a jezsuiták viseltek, a provinciálistól elkezdve le az utolsó mendikáns fráterig egyformán. S a hol ez a durva ing szétnyilt a mellén, meglátszott a nyakba akasztott aczélláncz, a rajtafüggő vaskereszttel. A lánczszemek hegyei s a kereszt éles párkánya véres nyomokat hagytak a férfi mellén: attól az elébbi szilaj megöleléstől. S ő tűrte az ölelést, lánczszúrást, mosolygás, sziszszenés nélkül.

S ez oly hideg hang volt, ez a tekintet olyan fagyos, kemény, hogy a nő arczáról elmult egyszerre minden mosoly, minden csáb. Vállait felhúzta fázósan, kezeit dörzsölé, fekete szemei fehéreikkel felfordultan rémedezve bámultak arra a keresztre, végig borzongott egész teste. Azután egyszerre a homlokához kapott két kezével, fejét hátravetve.

– Igen. Azon szerencsétlen párbaj óta, melyben valakit megöltem, a kivel minden éjjel szivesen fölcserélném a fekhelyemet. Az okát is jól tudod annak.

A férfi értette jól a szót is, a mosolyt is. Nagyon bűnös nő ez. Csupa szív és mégis szívtelen. Ha valaha pokolra jut, elcsábítja az ördögöt s a helyett, hogy elkárhoznék, feleségül véteti magát Belzebúbbal.

– De hányszor engem! Hisz annak minden szava átok. Ha az mind fogna, rég elfogyott volna az égből minden mennykő, s a pokolból minden ördög. Nevetem én az átkot.

– De engem nagyon jól meg tudott átkozni. Azt a szót küldé utánam fia zomotorától, hogy ha még egyszer meglátja az arczomat bárhol a világon: csónakra teszi a leányát s betaszítja a folyóba éjnek éjszakáján, ott veszszen el. -25-

– S te olyan nagyon szeretted azt a leányt, hogy ezért világgá bújdostál. Még a világból is kibujdostál: baráttá lettél! S aztán még sem tudtál tőle maradni. Visszahozott az igézet, hogy legalább a közelében lehess, hogy csak egyszer meglásd, úgy-e?

– Nem úgy volt. Rómába zarándokoltam, fölvétettem magamat a jezsuiták szerzetébe. Akkor a provincziális, megtudva, hogy e tájra való vagyok, ideparancsolt a madocsányi kolostorba.

– Engedelmeskednem kellett. S azóta itt töltöm a vezeklés éveit: végzem a legalacsonyabb munkát, koldulok a házakban faluról falura, s kínozom testemet, lelkemet.

– Hát nem láttad még? Hírt se hallottál róla? – Még szebb, mint az előtt volt: még mindig nem ment férjhez. Még mindig te rád vár.

– Hasztalan vár. Én még imáimban sem merem őt fölkeresni többé. Az vagyok, a mi lettem. Rideg, érzésnélküli remete. Csak kezemben viselem a rózsakoszorút, nem a homlokomon. Illata nem édes többé s tövise nem fáj.

– S épen téged választott ki a jezsuita konvent, hogy ide küldjön hozzám?

– Rosz híremtől; pedig nem is ismernek. Te legjobban féltél, mert jól ismersz. S mégis ide jöttél. Ide ahoz, a kit gyűlölsz, megvetsz, a kinek a forró suttogásától irtózol, a kit annyiszor visszautasítottál, s a kiről tudod, hogy te érted annyira bolondul, hogy se Istennek, se ördögnek, se angyalnak oda nem fog engedni soha, a ki ablakait teleírta a neveddel, a ki ha hallgat, ha beszél, ha álmodik, mindig csak rólad gondolkodik. S te mégis ide jöttél.

– Tudom. Tartanak tőle, hogy ha megharagszom, elviszem magammal Sáros-Patakra, s kálvinistává teszem, s összegyűjtött kincseimet, arany-ezüst marháimat mind a kollégiumnak testálom. Ez az ő szent félelmük.

– De még valami más szent küldetésed is van. A hogy levelükből megértettem, a jezsuiták nevelőket nem küldenek úri családokhoz, hanem gyóntatóatya czíme alatt. Te fogsz az én gyóntatóm lenni.

– Tudod? És nem sejted-e előre, hogy az, a mit minden nap a füledbe súgva meg kell hallanod, nemcsak az én kárhozatom, hanem a tied is? Hogy annak a bűnnek – ha bűn, – a mi alól fel kell oldanod lelkemet, te magad vagy a napról napra újjá teremtője. Hogy mikor a kezedet a fejemre ráteszed, hogy megáldj, mind az öt ujjad égni fog ebben az én veres hajamban, mint a parázsban! Nem tudod-e ezt?

– És mégis ide mered hajtani hozzám a füledet, mikor így eléd letérdepelek és meg mered hallgatni, a mit suttogok: «pater, peccavi». Én szeretek egy férfit őrült, eszeveszett indulattal, nem tudok imádkozni tőle, mert mindig az ő neve jut eszembe a litánia egész során végig; nem nézhetek a szent képekre, mert mindenütt az ő arczát látom, nem fogadhatok bűnbánatot, mert szeretem a bűnömet s visszatérek hozzá. – Mea culpa! mea culpa! – Volt nekem egy jó, hűséges uram, a ki olyan szelíd volt, mint a bárány. Én azt a jó, jámbor embert halálra keserítettem, talán oka is voltam annak, hogy meghalt. Örültem, örvendtem az özvegyi fátyolnak, azt hittem, most már enyimmé tehetem azt, a kit keresek. – Mea culpa, -27- mea culpa! – De az ő szíve nem akart az enyimhez hajolni, mert ő mást szeretett: szebbet, jobbat, ártatlan hajadont. Én gonosz praktikával elrontottam a köztük való frigyet: ráuszítottam menyasszonya apját, testvérét, felbőszítettem őket egymásra s ő megölte mátkája bátyját s ezzel elszakasztottam őket egymástól. – Mea culpa, mea culpa! – Hallgass meg engem úr Isten! hallgass meg, térden állva. Én nem jöttem imádkozni hozzád, én pörölni jöttem veled! A kit én szeretek, jobban, mint az üdvöt, a kit én imádok, jobban, mint a mennyet: annak te elvetted tőlem elébb a szívét, most elvetted őt egészen: magadévá tetted, oltárodhoz lánczoltad. De én nem hagyom őt neked: letépem őt az oltárod elől, s ha nem engedted nekem, hogy földön boldog legyek, égben üdvezüljek vele, magammal viszem őt a poklokra elkárhozni velem! – Pater peccabo!

A nő térden vonaglott a férfi lábainál, annak a saruiról csókolva le a port s öklével ütve bűnt bánni nem tudó mellét.

Páter Péter kebléből mély fohász fakadt fel. Félre fordítá megindult arczát, s reszkető kezét a nő fejére téve, rebegé fulladozó hangon.

S azzal ott hagyta őt a földön fekve és zokogva, végig vonaglani a márvány padlón, keresve az eltávozott lábainak sáros nyomait, hogy azokat sorba csókolhassa.

AZ «AKTIT TUKETJER».

Nem volt pedig az a vaskos könyv, a mit Páter Péter magával hozott a kastélyba, valami ördögűző könyv, hanem inkább olyan könyv, a mit az ördögök szerzettek az emberek megkínzására. Egy pár száz év óta ott hevert az a madocsányi kolostor könyvtárában, még mielőtt a jezsuita -28- rendet megalapította Loyola Ignácz. Annakelőtte a karmelita atyák rezideáltak az apátságban. Azoknak is sok fejtörést okozott ennek a könyvnek a tartalma, bizonyítják a teleírt lapok, a mik latin commentárokkal elemezik azt a nehány lapból álló szöveget, a mit kimagyarázni senki nem bir.

Annyira már rájöttek a nyelvbuvárok, hogy az irat betűi ugyanazok, a miket az arabok titkos levelezésre használnak, s a miknek alfabetje «Sijakah» név alatt ismeretes a keleti tudósok előtt. Hanem a szavak, a miket e betűjegyek előállítanak, semmiféle ismeretes nyelvében a kerek föld népeinek fel nem találhatók. Az egyik nyelvbúvár az arab, a másik a kopt, a harmadik a mongol nyelv valami válfaját igyekezett a szövegben feltalálni: egy-egy többször előforduló szónak az értelmét filológi csűrés-csavarással magyarázgatta ki; de valami értelmet az egészből egyik sem tudott kihozni.

Ennek a könyvnek a neve volt az «Aktit Tuketjer». Az első szó egészen úgy hangzik, mintha törökül volna, míg a második világosan tatár eredetűnek tetszik. Hanem hogy a kettő együtt mit tehet, azt még semmi bölcseség nem volt képes kideríteni.

Ívek voltak tele írva kétségbeesett erőködés haszontalan munkájával: úgy tetszett, mintha minden ember bele bolondult volna a kutatásba, a ki ehez hozzáfogott. A jezsuiták aztán, hogy bebizonyuljon, miszerint «duplex libelli dos est» (kettős haszna van a könyvnek) azt vették fel, hogy mikor valamelyik szerzetesnek bátorsága támadt a rábízott feladat elleni indulatát kimutatni, akkor látszatos engedékenységgel kezébe adták az Aktit Tuketjert, hogy foglalkozzék tehát csendes nyelvészeti tanulmányokkal; sajátítsa el azt a nyelvet, a min ez a nehány lap van írva s ha egyszer elkészült, akkor azután küldesse ki magát missióba ahhoz a népfajhoz, a mely ezen a nyelven ír és beszél; azt pedig ki nem találta senki, akárhány esztendeig torturázta is vele magát. -29-

Páter Péternek is ez a könyv lett adva utitársul. Ha meg akar menekülni attól a szolgálattól, a mi a kastélyban vár rá: itt van a könyv, ennek a bezárt ajtaján keresztül van a számára kijárás.

Ezért töltött egész éjszakákat Páter Péter a vastag könyv mellett, sorba tanulmányozva az előtte tévelygők okoskodásait.

A kis urfi ott aludt vele egy szobában. De a szerzetesen kívül ott kellett mellette lenni még a bolondnak is. Az urfi nem tudott elaludni, a nélkül, hogy a bolond meséket ne mondjon neki: ez meg ahhoz értett. Néha éjfélekig is ott kellett ülnie a gyermek ágya mellett és fűznie egymásból a népmesék ezeregyéjszakáját. – A barát az alatt tanulhatta az arabs irás titkait. – Az urfinak ezenkívül igen rossz álmai voltak. Vele álmodott a sok mesemondta tündérrel, boszorkánynyal, s mikor felriadt, elkezdett kiabálni; nyitott szemekkel álmodott tovább, futni akart, jajgatott, sírt, úgy hogy a barátnak, meg a bolondnak dolgot adott az elcsitítása, a míg újra el tudták altatni. S ez így ment csaknem hajnalig, a mikor aztán elnyomta a fiut a mély álom, s a bölcs is, a bolond is hajthatta a fejét pihenésre.

Ehez a feladathoz a barátnak elég jó ébrentartó volt az arabs könyve; hanem a bolondnak bort kellett adni, hogy ébren maradjon.

Igy üldögéltek aztán csendes éjszakákon keresztül egy asztal mellett: a barát előtt volt a kitárt könyv, meg a nagy ólomkalamáris, a bohócz előtt pedig egy nagy kancsó, meg egy bádog serleg.

– Ugyan te barát, szólt egyszer a bolond, ha így látna bennünket valaki minden éjjel, mit mondana, melyikünk a bolond, melyikünk a bölcs?

– Ha te akarnád, én adhatnék neked az én bölcsességemből, a korsóm tele van. Bor van benne.

– Azt meg én nem szoktam inni, hanem azért én megkóstolom a tiedet. Adsza belőle.

– Látod. Belemártanak egy ludtollat, s betüket irnak vele, s a mi e betük tartalma, az nagyobb gyönyörűség az emberi léleknek, mint a te borod az emberi toroknak.

– Nem ismered? Csak úgy böködöd az ujjaddal az ákombákot egymás után. Hisz akkor csak annyit ér neked ez a csodakönyv, mint nekem. Akár én ülnék ott a te helyeden s én taszigálnám azokat a szarkalábokat az ujjammal egymás után.

– Hát egyet mondok, kettő lesz belőle. Ha én tudok egyet inni abból a te italodból, a melyikből te magadnak sem tudsz tölteni, akkor te is iszol ebből az én italomból, a mit én nem sajnálok te tőled.

– Hát megállj csak. Mikor még te nem kerültél ide, esténkint egy diák volt virrasztó társam, a ki ugyanott, a hol te most ülsz, dolgozott nagy keservesen. Ő tanította volna az urfit írni meg olvasni, de mindennap a fejéhez verték a kalamárist. Hát én azt a bolond diákot is elnéztem innen az asztalvégről pityizálgatva, s azt láttam, hogy mikor az azt a ludtollat a kezébe fogta, s aztán elkezdett vele kacskaringókat vetni két barázda közé, hogy csak úgy húzodott tőle a szája, meg a szemöldöke félre, hát az mindig «csálé»-rul «hajsz»-ra szántott; te -31- meg, a hogy elnézem régóta, mindig úgy hordod végig az ujjadat azon az irka-firkán, hogy «hozzád»-on kezded, s «tüled»-en végzed. Ha így megfordítva csinálod hallgass csak rám: mondok neked egy szép nótát:

Értetted ezt, úgy-e hogy ez arabul van? Pedig csak visszafelé kell mondanod minden szót, s mindjárt megérted:

– Igen bizony, bolond: de ez arabul van irva, s az arabs és minden keleti irást jobbról balra szokás olvasni.

– Hát nem mondom, hogy én iszom legelébb a te italodból? Olvasd csak hajszról csáléra, mindjárt megkapod. Aktit Tuketjer azt teszi, hogy «Rejtekút titka.»

Páter Péternek nyitva maradt a szeme-szája bámulatában. Ihol van ni! A mit kétszáz esztendőn át, ötven bölcs meg nem tudott oldani, azt egy bolond két percz alatt kitalálja. Ez az egész szöveg az arabs titkos irás betüivel van irva, magyar szöveggel. – Kergethették ennek az értelmét a tudósok a keleti irásmód olvasási rendje szerint.

Most azután elkezdett Páter Péter úgy olvasni, a hogy a bolond tanította, tüledrül hozzádra, azaz, hogy balrul jobbra. És úgy ment a dolog. Elolvasott két sort, három sort, egy egész lapot s mentül tovább olvasott, az arcza -32- annál jobban lángolt, a szemei ragyogtak, vonásainak ascetai keménysége megolvadt, kimondhatatlan tűz hősége alatt: jobb kezének ökle ütögetni kezdte az asztalt; «nézd, nézd! a barát megrészegedett a maga borátul!» – kiálta rá a bolond.

– No hát úgy-e, hogy én tudtam inni a te borodból? – szólt a bolond; már most hát igyál te is az enyémből.

Hajh bizony nagyon jól ismerte Páter Péter azt a lángitalt néha napján. Mikor még nem voltunk «servus servorum», hanem «dux equitum.» Nem is volt olyan erős bor, a mi őt valaha levágta volna a lábáról. Ivott versenyt lengyel és német lovagokkal s nem gyalázta el sem a «bratina» sem a «wiederkom.» Megmutatta azt a virtust, hogyan kell egy egész kupát úgy felhajtani, hogy közben az ivó még hosszú ének hangot is hallasson? – De két év óta már nem érintette az ajkát az a nedv. Ez a habja annak a tűzfolyamnak, mely a pokol felé áramlik. A milyen sűrűn úsznak a Vágban a halak, öregek aprók: olyan sűrűn ficzkándoznak a borban a bünök, öregek, aprók.

Valami tűznek kell abban a könyvben lenni, hogy a ki abból egy lapnyira valót beengedett a kebelébe osonni, attól égető szomjuság kinjait érezze.

Megreszketett a keze, mikor azt átvette. Száraz ajkai csak úgy szürcsölték a bort eleinte. Nem is lehetett valami különös jó bor. De két évi tartózkodás után mégis varázshatása volt annak. Olyan mámorító volt rá nézve ez a pohár, mint a ki először életében izleli a bort.

Hanyattdült utána a karszékben, s hátra vetett arczán a gyönyör viziói tükröződtek vissza: a messzeségbe néző szemei ragyogtak s félig nyilt ajkain reszketett a mosoly. -33- Hol járhatott a lelke? A keze öntudatlanul nyult a könyv után s felnyitá annak a tábláját.

Az álmában háborgó gyermek kiáltott, fekhelyén rugdalózva s fejével aláfordulva kerevetéről.

A barát felriadt s egész testében összerázkódott. Azután oda futott a gyermekhez; felemelte, visszafektette vánkosára és dédelgető szavakkal nyugtatá: «no kicsinyem, no parányim, ne félj semmit: itt vagyok én!»

– Az apám, a kit elvitt az ördög a pokolba. – Az anyám mondta. Ereszsz, ereszsz! Nem akarok veled menni. Ne nyulj hozzám, tűz a kezed: éget az ujjad!

Pedig olyan volt a barát keze, mint a jég, a mint az a gyermek selyemhaját czirógatva végig simogatta.

Ott állt az ágy mellett az ezüst kancsó, a kis arany pohárral. Azt a gyermek ajkához emelte. Attól aztán az elcsillapodott, rémlátása eloszlott; két karját a barát nyaka körül fonta s suttogva beszélt hozzá, még mindig az álom mámorában.

– Szép lovag. Deli lovag. Ugy-e, majd mikor magad mellé ülteted az anyámat a nyeregbe, engem is elviszesz magaddal. Szép levente! Aranyos gyémántos deli lovag!

– Lám, milyen jó dajka lenne belőled: szólt a bolond a baráthoz. Nekem félóráig is el kell dörzsölnöm a lábait s dalolnom hozzá, míg el tudom altatni, te meg csak rá teszed a kezedet, egyet lehellsz rá s már alszik. No hát igyál még egyet, barát.

Páter Péter megrettenve látta, hogy a nagy könyv újra fel van nyitva. Azt hitte csodák történnek vele.

– Hátha ezt a kastélyt nekem adnák – szép asszonyostul együtt! Magától nyilt az ki!

A piros és kék Taalik kezdőbetük úgy hivogatták a beléjük tekintőt. Hisz nem volt már lepecsételt titok előtte, a mit őriztek, jó ismerősök voltak már.

A barát visszaült a karszékbe s tovább olvasta a rejtélyes irás lapjait egymás után, végig betűzve az arab irásjegyeket.

És mentül tovább olvasott, az az olthatlan szomj kifejezése annál élénkebb lett az arczán; mint mikor a lázbeteg a sivatagba álmodja magát s zuhatagot kiván, hogy abból igyék. Annak a könyvnek minden lapja egy nyavalya volt rá nézve. Ragály, őrültség az egész. Nem nézett már föl belőle addig, a míg az utolsó lap végső sorát is át nem betűzte.

A szines ablakkarikákon besütő hajnalsugár még ott találta mind a kettőt. A bolond az asztal alatt feküdt, a barát könyökére támasztott fejjel nézett a kitárt könyvbe és ébren volt. A könyvbe nézett, de nem olvasott, ébren volt, mégis álmodott.

Nem volt pedig abban az «Aktit Tuketjer»-ben semmiféle ördöngős cabbalistica.

Egy orebita barátnak a munkája volt az, a ki mindjárt a bevezető előszavában okát adja annak az ötletnek, hogy miért irta ő ily módon ezt az egész értekezést. Az arab irásjegyeket azért választotta, hogy a kinek ez a könyv a kezébe akad, ezt arabs nyelven irottnak higyje, s annálfogva a sorokat visszafelé olvassa, a mikor aztán csupa ismeretlen szavakat fog maga előtt találni, a mikben, a hányat lép, annyit botlik; ha pedig véletlenül valakinek mégis az az ötlete támadna, hogy a nyugati olvasásmód -35- szerint fogjon hozzá az értelem kitudásához, akkor még rettenetesebb vad szavakban üsse meg a lábát, mivelhogy minden philosophiai, metaphysicai, ethnografiai és physiologiai combinatio szerint az a lehetőség, hogy egy és ugyanazon ember arabul is, meg magyarul is tudjon: úgy áll a lehetőséghez, mint az egy a quadrillióhoz.

A mi pedig abban le volt irva, az egy titkos alagútnak a topo- és monographiája.

Ez a rejtekut a madocsányi várkastélyból a mitosini négytornyu lakig vezet. – Közbe esik a Vág folyam. Ez már itt is elég széles, de azért az alagut áthidalja azt a medre alatt. Tehát ez valami négyszáz évvel megelőzte a Themse-tunnelt.

A ki pedig erre a szóra a fejét csoválja s kétkedni kezd benne, hogy mi most itt egy egészen igaz történetet hallunk: azt bátorkodunk utasítani a csejtei rejtekúthoz, mely az egy óra járásnyi távolban emelkedő vártól a faluig levezet, számos labyrinthszerű tekervényes oldalágakkal; egy valóságos katakomba, mely ha egyenesre volna kihuzva, kiadna egy mérföldet. Ez is huszszita mű. Gádorai, folyosói boltozatosan vannak vágva a kemény agyagba, mindenütt bevonva a fekete pinczepenésztől, melyből egy tágasabb tornáczban még kitünik két emlék. Az egyik egy kőtábla, a kádármesterség jelvényeivel; a mik az orebitáknak ép úgy sajátjaik voltak, mint a szabadkőmüveseknek a csapókanál és a háromszög; – egy kő boltiven fönn pedig látható domborműben egy «lúd.» («Husz» jelképe). – Hogy a csejtei alagut mire való volt a huszszitáknak itt Magyarországon? azt csak találgatni lehet, hanem hogy a madocsányi-mitosini alagut mi czélra szolgált, azt elmondja az Aktit Tuketjer.

Mind a két vár a cseh rabló kalandoroké volt abban az időben, mikor a magyar kormányzó Hunyady János az ország egész haderejével a török szultán óriás hadainak visszaverésében fáradt. Mikor valaki a medvével küzd, -36- nem ér rá a szunyogot hajtani az arczáról. A cseh lovagok garázdálkodhattak kedvükre odafenn. – S mikor néha-néha a magyar nemesi bandériumokat a vajdák, vagy a szepesi gróf felültették ellenük, hogy megtorolják a sok rablást, istentelenséget, akkor egyszerre nyomot vesztettek előttük. A nagyobb rablócsapatok bevonultak fellegváraikba, s ott csuffá tettek minden ostromot, a kisebb kastélyokban megtelepült, félig meghonosult, a paraszttal földet miveltető, saját uri kezeikkel pedig rabló, fosztogató nemes urak azonban nem álltak ostromnak; hanem leereszték felvonó hidaikat az üldöző nemesi banderiumok előtt, hogy tessék keresni, a mit úgy üldöznek. Azok aztán tűvé tettek minden lomot, felkutattak minden zúgot, pinczét, padlást, kápolnát, kriptaboltot, s nem találva sem egy gyanus tárgyat, sem a vén göthös cselédeken kívül egyéb csőcseléket a kastélyban, vártak napokig, hetekig, s miután senki sem jött elő sehonnan, a kit megfogdossanak, a mint az éléstár kifogyott, nagy dohogva odább mentek.

Az egész rablócsapat pedig az alatt minden czókmókostul, rablott kincseivel és elhurczolt szép rableányaival együtt átmenekült szép rendén az alagúton keresztül az átelleni várkastélyba. A Vág átjárásait őrző nemesi portyázók megesküdtek, hogy ő felőlük egy teremtett testben élő lélek sem kelt át a Vágon. Nem ám, hanem a Vág alatt. Ha Mitosinban szorították meg őket, akkor áthuzódtak Madocsányba, ha Madocsányban kopogtattak a kapujokon, akkor átbujkáltak Mitosinba.

Míg egyszer aztán rajtuk csapott Hollós Mátyás s egyszerre megszállatta Madocsányt is, Mitosint is.

A kalandorhad elébb Mitosinból menekült át az alagúton; mikor aztán Madocsányba megérkezett, akkor vette észre, hogy ott is körül van fogva: a bujkálás nem segít többé. A királyi hadak nagy erővel táboroztak a kapuk előtt: menekülni csak egy mód volt.

Ekkor írta meg az orebita barát az «Aktit Tuketjert.» -37- Leirta benne részletesen, kiké volt ez a kastély, s hol van a ki- és bejárata az összekötő alagútnak. Arravaló volt ez a könyv, hogy ha a tervezett éjszakai kirohanásban egy része megmenekűlhet a kalandoroknak, azok közül valaki, vagy talán azoknak egy késő utódja egyszer valamikor visszatérve erre a helyre, rátaláljon azokra a kincsekre, a miket a rablók az alagútnak egyik melléktornáczában elrejtettek. Le voltak irva névszerint a drágaságok, elszámlalva hány zacskóban mennyi vert arany, ezüst van felhalmozva. – Azután emberi nevek következnek: azok is kincsek nevei voltak. Szép asszonyoké. Fel volt sorolva, kit kinek híttak, mely családból lett elrabolva? Milyen viganó, főkötő, párta volt rajta, milyen gyürük az ujjain? Ki volt köztük pápista, ki lutheránus? Hogy majd ha egyszer valaki tíz, vagy száz esztendő múlva rájuk talál abban a földalatti tornáczban, a hová a rablott kincsekkel együtt el lettek rejtve, tudja, hogy melyiket melyik temető szentelt földébe kell eltemetni, milyen nevet iratni a keresztjére s milyen imát mondatni a lelkeért. – A barát hiven gondoskodott róluk is. Azután egész formaszerint megtette mind ezen kincsek hagyományosának azt, a ki ezt a könyvet legelébb el fogja olvasni, a mi itt maradand a kolostor levéltárában. Az pedig akkor ugyan egy bástyafallal volt a kastélyhoz csatolva.

Hogy mi történt a kalandorokkal? azt nem jegyezte fel a krónika. Valószinüleg az, a mi Dzwela zsebrákjaival. Egy éjszakai kirohanás alatt a királyi hadaktól lekonczoltattak, a ki élve került kézre, azt hevenyében felkötötték. Valószinüleg magukkal is vittek elég pénzt, legyőzőik azt hihették, hogy nem maradt utánuk semmi egyéb: nem keresték a többit. Az alagut kettős bejárata pedig olyan jól el volt rejtve, hogy azóta már hat emberöltő ivadék lakta meg a két kastélyt, némelyik kétszer-háromszor urat is változtatott az alatt és senkinek sem volt sejtelme róla, hogy a két kastélyt összeköti egy közös titok.

Az Aktit Tuketjer megmondta azt mindenkinek, a ki -38- belé tekintett valaha, csakhogy a szavát nem értette meg senki ez ideig.

A MITOSINI ÚR.

Átellenében a madocsányi kastélynak ragyog a mitosini urilak. Még most ragyog. Mind a négy tornya bádoggal van fedve, s mikor arra a lemenő nap rásüt, úgy ég mind a négy, mintha tüzláng volna. Ezek gömbölyű, hasas, orosz stylben épült toronytetők. Még egy ötödik torony is iparkodik kilátszani a magasra nőtt ezüstjegenyék közül, az már hegyes és keresztben végződő; a többieknek csillaga van.

Hogy mit keres a kereszthegyű torony a mitosini várlak kerítésén belül: holott sem az elébbeni urak, a huszszita lovagok, sem a mostani, a lutheránus főúr nem patronusai a pápista vallásnak? annak czifra története van, a mit csak apródonkint lehet kitudni: itt is, ott is elhallgatnak belőle egy darabot; az ember csak az egész történet vége felé tudja meg a kerek igazságot.

Jelenben annyit lehet felőle egész hitelességgel megtudni, hogy azt a templomocskát csakugyan a hussziták építették, Szent Antal tiszteletére: a mi azonban csak arra való volt, hogy mikor a trencséni gróf, vagy a szepesi gróf rajtuk hajtott, kitagadhassák magukat belőle, hogy ők hussziták, mert ime római katholikus templomuk van. (Azonban ennél még nagyobb czéljuk is volt ezzel.) A mostani várur, Likavay Gráczián pedig anyai ágról örökölte azt a birtokot; anyja Szuhóy Zsuzsánna, (fiusitott præfecta) oly feltétellel hagyta azt fiára, hogy ő maga buzgó katholika lévén, az ő emlékére a katholikus templom a mitosini várudvarban örök időkre a mostani állapotában fentartassék; a szomszéd teplai esperességnél legatum is lett deponálva, a miért ebben a szentegyházban -39- hetenkint egyszer mise szolgáltassék, akár van, a ki hallgassa azt, akár nincs: a vár ura tartozzék a templomot jó karban tartani, a harangból hamis pénzt ne veressen, hanem engedje, hogy a teplai sekrestyés azt a szokott órákban megkondítsa. S egyátaljában a templomot a lutheránusok számára el ne confiscálja. Ha ellenkezőleg cselekednék, szálljon az egész Mitosin, cum appertinentiis a fiscusra.

Ha csak egyszer látta volna ezt a templomot belülről a kegyes úrhölgy, hát nem tette volna ezt a legatumot. Nem volt annak semmi haszna.

Harang ugyan volt a toronyban, de a harangnak nem volt kötele, se ahoz semmiféle hágcsó, lépcső, vagy egyéb feljárás nem volt és így azt nem lehetett megcsendíteni. De hiába is huztak volna azzal akár három verset, nem ment volna abba a templomba igaz keresztyén ember, ha mindjárt bucsut osztogattak volna is benne, az oltárkép miatt.

Akárki csináltatta azt, nem vette figyelembe az itteni népnek a lelki hangulatát (vagy tán épen szándékosan tette annak ellenére) mert az igaz, hogy művészi tekintetben remekmű volt az a kép: Szent Antal kisértetése a pusztában (olasz művész készítette); maga az asceta egy igazi eszményképe a szent remetének, a ki a pokol minden csábjainak és incselkedéseinek ellenáll; hanem az itteni nép sehogy sem akarta bevenni a ráadásul odafestett mindenféle fertelmes alakú pokolbeli rémeket, a minőket csak egy piktor képzelete alkothat elbusult gerjedezésében. Ám de az ijesztő, idomtalan kisértetek csoportja még hagyján; hanem az a csábító nőalak, a kinek képében maga a sátán jön látogatni a jámbor remetét, az annyira megbotránkoztató merészséggel volt odafestve, hogy annak a láttára minden igazhivő jámbor lélek megfordult az ajtóban és kiszaladt. Ilyesmi megjárja Olaszországban; de a mi hegyes felvidékünkön hideg van az ilyen viselethez. Azért papnak sem volt kedve liturgiát mondani az ilyen oltárkép felé fordultan. -40-

Ha pedig mégis valahogy valakinek támadna kedve idejönni, hogy ebben a templomban az ájtatosságot végezze: ha akadna olyan ártatlan kedély a ki még nem tud megbotránkozni, a ki még nem lát meg a templomban mást, csak az istenséget, de a melléje festett ördögöt se szörnyeteg képében, se szép asszony alakjában észre sem veszi, hát arról is volt gondoskodva.

Mert hogy egy épen ilyen ártatlan szivű teremtés volt magában a mitosini kastélyban, az tudni való. A várur leánya, Magdolna, volt az egyetlen pápista az egész háznál, sőt az egész faluban. A magyar törvények szerint a protestans apának és katholikus anyának a gyermekei úgy osztoztak meg a mennyországon, hogy a fiu az apa, a leány az anya vallását követte. S a ki ez ellen vétett, az nagy zivatart idézett a fejére. A mitosini úr pedig keménynyaku protestans volt. A papokat, barátokat minden módon üldözte. A leányának még csak egy pápista imádságos könyvet, de még csak egy olvasót sem engedett behozni a kastélyba. A ki imádkozni akar, ott van neki a templom. Hiszen nincs is messze. A kastély hátulsó ajtajától szép egyenes út vezet a templom ajtajáig, százados nyárfákkal szegélyezve; nem választja el azt a kastélytól más, csak épen egy árnyékos, kellemes pagony. Hanem azért ez a széles út, a kastély ajtajától a templom ajtajáig, olyan szép buja füvel van benőve, hogy azt kaszálni lehetne.

Likavay Grácziánnak van két nagy anyányi medvéje, a miknek a számára ebben a kertben vannak barlangok készítve, s azoknak a lakói itt szabadon járnak. A két bestiának az ordítása kihallik a magas falon át. Ez aztán érthetővé teszi, hogy miért van a templomut benőve füvel. Tessék látogatóba menni, a ki medvékkel akar találkozni.

Mikor az esti hét órát megkürtöli a toronyőr, a kertre nyiló donjon ablaka feltárul, s belülről egy füttyszó hangzik. -41- Erre nagy morogva előkerül az egyik, azután a másik medve. Az elvadult nyárfapagony sürü gesztje csak úgy foszlik szét előttük, a mint egyenesen keresztültörnek rajta. Egy ráspolyzengésü rekedt hang neveiken szólítja őket. A hang igyekezik a medvedörmögéshez rokonulni. Valaki egy-egy véres konczot hajigál ki a medvék közé az ablakon. Azzal nagy hirtelen elkészülnek; utoljára egy egész darabban repül le közéjük egy ürüfertály. A két medve ikertestvér. Osztályra kerül a sor. Ezen aztán elkezdődik a marakodás. Egymást pofozzák, a czubákot marczangolják; mikor elfogyasztották, egyik sincs megelégedve, mindenik azt hiszi, hogy a másik megkárosította. Egész éjjel ezen veszekesznek.

Akkor aztán becsukódik a donjon ablaka, s magára marad a kert, a templom és a fenevadpár.

Lassankint elsötétül a táj; a Vág köde elüli a völgyet; a kastély északi oldalán egy ablak sem világosodik meg, hanem a mint az éj beáll, megnyilik a kertbe nyiló ajtó, s kisuhan rajta egy női alak. Olyan, mint egy álomkép, mint egy tünemény; lenge fehér köntös nyulánk száltermetén, fekete fátyol burkolja a fejét. Körültekint, összeborzad, azzal kilép a sötétbe. Egyedül jön és lámpa nélkül. Léptei el nem árulnák: a fü puha; hanem a fehér köntös észreveteti alakját; dörmögve, mormogva törtet feléje a két fekete, idomtalan vadállat, fehér agyaraik, tűzszemeik úgy világítanak a bokrok közül. A leány nem sikoltja el magát, feltüzött kötényéből jobbra is, balra is hajit valamit. Az a medvéknek kedvencz csemegéje, mézes pogácsa. Azt örvendő vihogással kapkodják el. Ezalatt a leány gyors illanással fut végig a gyepes uton a templomajtóig; mire a két vadállat utána rohan, már ő becsukta maga mögött a templomajtót.

A két medve aztán elkezdi a nehéz vasveretü tölgyfaajtót karmolni a körmeivel, felmászik az ajtófélre s a vasrostélyon dugdossa be az orrát, szimatolva: utoljára leheveredik a templom küszöbére, ketten kétfelől, s ott strázsál -42- és nyalja a tenyerét-talpát, minden neszre figyelve, a mi a templomból kihangzik.

Hát az a fehér tünemény mit csinálhat odabenn a templomban, sötétben, egyedül, éjszaka?

Nevezetes nap van. Egyetlen fia, a délczeg Kázmér halálának évfordulója. Harmadik évforduló már. A zomotor napján megmondta Gráczián a halotti torra akkor felsereglett jóbarátoknak, czimboráknak, papoknak, diákoknak, kántálóknak és kauklereknek, hogy minden évben meg lesz ülve ez a gyásztor a mitosini kastélyban azon módon, a hogy legelőször volt, mikor a ravatal ott állt a fegyvercsarnokban s a czimborák egyenkint odajöttek a halotthoz, megkinálva őt a billikommal, s kiüritve azt a boldog feltámadásáért.

… «No most mehetsz imádkozni a bátyád lelkéért, meg azért a másikért»… Dörmögé Gráczián, betéve az ablakot a medvék etetése után.

Magas, széles termetü férfi volt; egyik lábára biczczentett a köszvénytől. Arcza rezes volt s a szemei véresek, duzzadt szemhéjakkal, két szüntelen mozgó, felborzadt szemöldök által beárnyalva, a bajusza is szerteszét meredt, mint a szemöldöke. A tarkója török divat szerint kopaszra volt borotválva hátul, azt egyébiránt soha sem hagyta el a süveg (benne is hált), csak a homlokán csüggött elő egy összefont csimbók. Vastag nyaka bőre túlfordult a kemény gallérján s a tokája eltakarta a csomóra kötött nyakravalót. Mentéje panyókára volt vetve a nyakába, s az ingújj zsineggel volt átkötve a kézcsuklóján. Nem sokat adott a külső viseletére. Elég, ha a gombok aranyból voltak rajta, a posztó lehetett csillogó a piszoktól, s a prém lehetett molyette-foltos. A széles török övről -43- nem csüggött alá a kard, hanem hátul volt beledugva egy kurtanyelü csákány, s a hosszu csizmaszárból kilátszott az odaszúrt görbe kés türkizes markolata. Minden mozdulatában az ellenmondást nem türő dölyf volt kifejezve, a türelmetlen kötekedés. Az arczából pedig épen veszedelem volt az indulatait kitanulni a vele találkozónak. Elég volt a szemébe nézni, hogy azt sértésnek vegye s felfortyanjon értte. Beszélni nem lehetett vele. A mit más mondott, arra ő nem hallgatott, nem is adott választ; a mit pedig ő beszélt, azt csak magának beszélte; ha valakihez egyenesen hozzászólt, hát az parancsolat volt, a mire nem szoktak visszafelelni; mert a ki arra visszaszólt, azzal már csak a mankós botnak volt dolga.

«Eredj, leányom, eredj a templomba!» mondogatá maga elé, tovább sántikálva.

Pedig volt, a ki hallhatta. Az urától elválhatlan Mátyás mester. A nagy test kénytelen volt mindig valakinek a vállára támaszkodni. Aztán a léleknek is kellett ilyen támasz. S az nem volt olyan nagy, mint a test: nagyon kis helyen elférhetett; nem tudta betölteni ezt a nagy termetet. Mátyás mesternek kellett az ura helyett gondolkozni. A legközönségesebb eszme nem fogamzott meg abban. Csak az ösztön vitte, s az indulatroham ragadta magával.

Mátyás mester rendezte a tort is. Ő csődítette fel a vendégeket, a milyenek épen ilyen lakomához valók; kortyondi eszemiszom fráterek, maguknak és másoknak bolondjai, mendikans diákhad, kicsapott peregrináló pap, ágról szakadt nemes atyafi, kalandornép, a kinek hátán háza, kebelében kenyere; tót gajdos, lengyel zsidó összevissza. A ki mind arravaló, hogy a gyásznapot torkával és gyomrával megünnepelje, s egymást bolondságok elkövetésében felülmulja.

Kést, villát, kanalat minden vendég maga hozott a lakomához, elfért az a csizmaszárban. S a kanálra nagy szükség volt, mert «hétféle volt a léféle». Három hosszú asztal volt terítve a nagy boltozatos teremben: elfért abban -44- kétszáz vendég. Czintányér volt az étkekhez, fakupák a serhez, bádogpoharak a borhoz, szük nyaku egyesek a pálinkához. Ez még akkor ritkaság volt, s csak az urak itták. Annál inkább kellett pedig inni, mert a dohányzás még nem jött be. A lakoma végén körüljárt a végtelen pohár, a gömbölyü fenekü bratina, a mit nem lehet letenni, fenékig ki kell hajtani.

S a dombéroló társaságnak mulatság is kell. Megkezdi azt a csimpolyás a podzabuczkival, a mi olyanformát jelent, mint «búfelejtő.» A dudás nem csak fújja a nótát, hanem tánczolja is. Azután előkerül két nyurga tót diák, mezitláb, kinőtt ruhákban, borzas, fésületlen fejjel. Ezek elkezdenek kántálni: előbb kegyes latin nótákat a világ mulandóságáról, a menny és pokol különféleségeiről, a vendégek itatják őket sörrel, borral, márczczal összevissza, attól aztán rákezdik a csintalan nótákat, keverve a latint a tóttal és magyarral, röhög bele az egész vendégsereg. Csak a ház ura dörmögi maga elé komoran: «ehez a vershez is tudott ő többet: ő tanította be a diákoknak. Az volt a mulatság!»

A diákok kidülnek a sok italtól; akkorra már előkerített Mátyás mester három darab gallicziai zsidót; azokat betuszkolják a terembe, a hunczutkáikat egymáshoz kötözik s aztán törött borsot szórnak a szakállaikba; s mikor aztán hol az egyik, hol a másik nagyot prüsszent, s a másik kettőnek a fejét is magával rántja, azt nem állja meg ember nevetés nélkül. Csak a ház urának a szeme telik meg könynyel. Ő nem nevet, csak úgy mondogatja magának: «Ez is az ő tudománya volt. Ő tudta csak a zsidókat megtréfálni! Micsoda ész volt!»

A dombérozás tovább foly; éjfél után jár az idő, most már a vendégek csak maguk dalolnak s szállanak egymásra az áldomásaikkal. Előhozzák az öblös widerkomot: ki iszsza ki azt egy hajtásra? Nagy a röhögés, hogy az ejteles kancsó minden vállalkozón kifog. -45-

«Pipogya, hitvány nép! Bezzeg ő ki tudta azt inni, ha rám köszöntötte. Azóta se bir senki felköszönteni igazán.»

Pedig valamennyien a megholt emlékére köszöntik az öblös pokált, a minek ő maga volt a mesteri kezelője. Vannak bolondnál bolondabb áldomások. «Mind nem ér az semmit, dörmögi a ház ura. Csak ő tudott igazán halottat felköszönteni. A szentek is ugráltak nevettükben, ha azt meghallották! Üljetek le. Nem éritek azt utól.»

A tréfa verekedésen végződik. A bekapott urak közül ketten, hárman birokra kaptak. A ki markosabb, az az asztal alá dobálja a többit. Egy marczona legényt ki nem birnak verni valamennyien a szegletből.

«Volna csak ő itt! Majd adna az a fejednek! Két embertől sem ijedt meg. Még az én karomat is be tudta törni! Egy fokossal kiverte akárhányszor az egész czimboraságot a tanyából.»

Mikor már a dulakodás általános kezd lenni, czintányérok, fakupák repülnek, asztal, szék felfordul, pad recscsen, ólmosbot pufog, agya-feje törött ember jajgat, káromkodik, egyszerre csak megnyilik az oldalajtó s bejön a proseczczió, elől egy asszonynak öltözött bohócz a templomi zászlóval, utána barátcsuhás, minisztransruhás riha csőcselék, s valamennyi elkezdi énekelni azt az ismeretes gunydalt, a mi a barátot pasquillozza, utánozva a bucsujárók zsolozsmahangjait s végződve egy általános kutyakopogós eszement bakugrásaiban.

Ez aztán magával ragadja a még lábán állni képes részeg kompániát, a vendégek nagy csoportja csatlakozik a bucsujáró menethez, s fokosvégre akasztott kulacsokkal paródiázva a szent monstrantiákat, követi az előljáró éneklőt, a kinek a vezetése alatt aztán bekóborolja majd a kastély termeit, folyosóit: s aztán ki az utczára, hogy a népnek is legyen meg a mulatsága.

A nagy étteremben csak azok maradnak, a kik már eláztak a bortól, vagy elszédültek a furkósbot-ütéstől, s itt-amott -46- elnyulva hevernek, némelyik még próbálgatja annak a talánynak a megoldását, hogyan lehetne egy négylábu állatnak a két lábán állva megmaradni? s ha nem sikerül, csak megnyugszik sorsában s négykézláb keresi saját magát.

Csak a ház ura ül azon a főhelyen csendesen. Előtte a szüknyaku kotyogós az erős lengyel pálinkával. Neki még az sem erős. Merően néz a leégett gyertya izzó taplójába s félbeszakgatott mondatokat motyog; a mikre senki sem hallgat.

«Mennyi tréfát tudott! – Ha szidtam is megnevettetett. – Nem birtam már vele, olyan erős volt. – Mikor meg akartam verni, ő vert meg. – Ha nem adtam neki pénzt, elfogta az uton a zsidóimat s elvette tőlük. – Nagy esze volt! – Lehetett volna valamikor «candidatus ad palatinatum».1) – Száz esztendeig élhetett volna. – Csak huszonöt volt. – Meg három: az huszonnyolcz. – Igaz a. – De az a három nem számít, – mert azóta meg van halva. – De hát miért halt meg? – Mert megbotlott a lova, viadal közben. – Különben levágta volna azt a másikat. – Ez az igazság? – Derék világ! – A hol egy lónak az első lába a biró. – Minden vére elfolyt. – Hát mért nem tudnak a világ minden doktorai vért csinálni annak, a kinek a vére elfolyt? – Buta nép. – Az a szamár pap azt mondta, hogy por lesz belőle. – Az én fiamból por! – Hazugság. – Abból arany lesz, vagy Karbunkulus. – Holnap mingyárt fölnyittatom a koporsóját. – Ott fekszik a pápista templom kriptájában. – Micsoda? – Hát miért tették oda? – Mert maga kivánta. – Hogy halála után is boszantsa a szenteket. – Boszantja-e? – Oda jár-e Szent Antalnak fricskát hányni? – Fölkel-e a -47- lelkek órájában megkongatni a harangot? – Micsoda ez? – Nem harangkongás? – Ki hallja ezt? – Csak én magam? – Héj, Mátyás mester, hol a füled? – nem hallod ezt? Gingalló! gingalló! Szent ajtó! Főzz kását, nincsen só! Gingalló. – Ki jár ott?

Senki sem felelt: az alvók, a részegek horkoltak, sóhajtoztak, ökrendeztek, a tivornyázó csoport lecsürhézett mindenestűl a pinczébe s ott nyakalt tovább a csap alul, a nagy étteremben csak a ház ura maga volt ébren.

Gráczián felugrott a karszékéből, mankós botját kapta, a falhoz támaszkodva kitántorgott a sötét folyosóra, végig tapogatta a falakat az északi toronyig, a honnan a templomra látni, ott fölszakította az ablakszárnyakat s kitekintett az éjszakába.

A lemenőben levő félhold épen keresztül világított a torony ablak pillérein, s még látni lehetett, a mint a harang himbálva ringatózik állványán: bár megszünt már kongani, csak a ringó utóhang reszket még a légben.

– Mi van ott! Ki van ott? hebegé Gráczián, kihajolva az ablakon. Ne üvöltözzetek ti oda lenn: hadd hallgatok valamit.

Egy pillanat mulva még láthatott is valamit. A templomnak egyik hosszu góth ablaka elkezdett megvilágosodni.

S a megvilágított ablak tábláin emberalakok árnyrajzai jelentek meg; eltüntek, újra megjelentek: kezeiket emelgették.

Gráczián összeszedte minden erejét, hogy haragjának teljes bömbölésével kiáltson rá a kisértetekre: «Kik vagytok ott? Takarodjatok!» De csak képzelte, hogy kiáltott: összeroskadt; ott találták elterülve korán reggel a nyitott ablak előtt, s alig birták életre dörzsölni. -48-

SZENT ANTAL KÉPE A PUSZTÁBAN.

Ő is megünnepelte azt a szomorú napot, melynek évfordulóján a szeretett bátya vére elfolyt: és épen ő miatta folyt el.

Ő ezzel az egy csapással testvért és vőlegényt veszített. Mert az a kéz, mely bátyját megölte, nem vezethette őt oltár elé többé.

S mikor így elvesztett két szerelmet, megkapta cserébe az apa gyülöletét. Az apa valahányszor leányára nézett, csak fia halálának okozóját látta benne.

S miért tudott imádkozni szegény leány? Halva már mind a kettő, nem hagyja magát visszaimádkozni. Boldogságának erre az egy életre vége van. S még csak sejtelme sincs felőle, hogy minő kéz dúlta azt fel.

Itt ezen a helyen mély csendesség van. Más leány rettegne itt olyan egyedül. A holdvilág besüt az ablakon s részletenkint világítja meg az oltár faragványait: a vértanú alakját, a ki egy fatörzshöz kötve, nyilaktól átszegezve vonaglik; a sárkányt, a kit az arkangyal a sarka alá legázol; a nehéz gyertyatartókat, a leégett viaszgyertyákkal, azután az oltárképet magát, a szent alakkal, a szörnyekkel, a csábító dæmoni nővel. Majd tovább vándorol a holdvilág, s kitünteti a sötétből a márványemléket, mely alatt a megölt testvér nyugszik, fekvő szobrának két keze összetéve a mellén. – A toronyban huhognak a baglyok, a kuvik sikongat. – Künn a kertben a medvék horkantanak nagyokat, jelentve, hogy ébren vannak. – A kastély tornáczából egyszer-egyszer kizajdul a részeg tivornyázók gúnydala. – Legjobb itten! az oltár hideg lépcsőjén.

Magdolna örömest ment volna kolostorba; megtört szivének -49- az lett volna a legjobb; de atyja hallani sem akart erről. Férjhez akarta adni. Csak kérő jött volna a házhoz. De kerülte a kastélyt minden házasulandó legény. Szánták a leány balsorsát s irtóztak az apa rossz természetétől. Ép úgy elriasztotta őket a szomorú menyasszony, mint a dühöngő após. S Likavay Gráczián annál dühösebb volt, mentül szomorúbb volt a leánya.

Magdolna minden iszonyat között, attól az ádáz tivornyazajtól irtózott legjobban. A templom sötétjében ez elől keresett leginkább menedéket. Tudta, hogy az nem lehet más, mint egy csupa káromlásokból összeszűrt chorus; száz torokból egyszerre gúnyolnak eget, más világot, megboldogultakat. Ez a megholt bátyának halotti ünnepélyére adott tisztelet. – Hogy iparkodott reszkető imáival elzárni az útját e részeg üvöltésnek, hogy fel ne hasson az égbe. De az maga is lefelé törekedett; éjfél után a vendégcsorda a pinczébe vonult le, a dőzsölés lármája most már a föld alul hangzott fel.

A holdfény elhagyta már az ablakot; a templom már egészen besötétült. Csak odafenn a toronyban csillámlott még a holdfény a magányos harang érczén. A leány tekintete odabámult.

És egyszerre úgy rémlett előtte, mintha az a harang elkezdene himbálózni. Érzékkáprázat ez? Álom folytatja-e az ébrenlét látványait? A harang megcsendül. És azután folyvást kong, mint mikor haldokló szegény bűnös lelkéért harangoznak. Pedig se kötél a harangon, se harangozó nincs, a ki húzza.

Az ámulathoz új csodák szegődtek. A templom sötét belseje elkezdett valami homályos fényben derengeni. Ilyen átlátszó sötétséggel is csak álmában szokott kínlódni az ember, mikor testének minden íze lát, csak a szemei vakok. – Honnan jön ez a derengés? Az oltárkép világit. A páduai szentnek a homloka körül valódi glória sugárzik, -50- míg a csábító nőalak egészen feketének tünik fel.

A harang utolsót kondul s abban a perczben gördülő robajjal sülyed alá Páduai Antal festett képe minden rémkörnyezetével s a mögötte támadt ürben áll egy élő alak. Az is Páduai Antal, a remete-csuhában, mezítelen lábbal, tonzurás fejjel; kezében égő szövétnek.

Az oltárkép rámájából kiszáll az élő alak s a szent könyveken és a zsámolyokon keresztül alá lépdel. – A leány sikoltva szökik fel helyéből s a két karját védve, esdve, tiltva mereszti maga elé. Nevét hallja kimondva: «Magdolna!»

Mikor föleszmélt, azt a két szemet látta magára sugárzani, a minek csodálatosabb melege van, mint a napnak.

A kik ájulásba esnek, azok talán álmodnak is? S az álom nagy csábító. Ki tudja, hány világot járt be, ki tudja, hány örökkévalóságot élt át lelke e rövid álomlét alatt? Most már nem félt az ijesztő rémtől többé, ő is annak a nevére susogva nyitotta fel ajkát: «Tihamér».

Az ifju szerzetes szomoruan ingatta fejét. Mondhatta volna bátran, hogy a sirok országából jött fel, olyan halovány volt az arcza, olyan hidegek a kezei.

A viaszgyertya, a mit magával hozott, az oltár egyik tartójába tüzve világítá meg mindkettőjük arczát.

– Ne bámulj el rajtam. Nem vagyok se csoda, se kisértet, se földöntúli lélek. Élő, nyomorult ember vagyok. Halálom -51- hire álhir volt. A török nem engem fejezett le a fogságban, hanem a szolgámat, a ki öltönyt cserélt velem. Én élve menekültem.

– Hát ez az öltöny rajtad? suttogá a leány a durva barát-csuhát végig simítva kezével.

– Ez az öltöny téged gyászol és egész elvesztett világomat. Nevem Páter Péter. Jézus-rendi barát vagyok. Nem szeretőd, nem vőlegényed többé; – nem jövendőd reménysége; – nem gyámolod a balsorsban; – nem védelmező társad az emberek előtt: – csupán közbenjáród a föld és az ég között: – Páter Péter.

– Magamévá nem tehettelek; oda akarlak hát adni Istennek. Ha az én menyasszonyom nem lehetsz, légy az ég menyasszonya. Azért jöttem hozzád, hogy elkészítsem számodra az utat, és téged az utra, oda: a hova vágyol.

– Nem álmaidban. Téged én nem ámítalak. Rendes észjárás hozott engem arra a tudatra, hogy te zárdába kivánsz menekülni a megrendítő csapás után, a mi szivedet érte. Atyád nem akarja azt engedni. Ő a lengyel Berezovszkyhoz akar téged nőül adni.

– Én annál jobban. A neked szánt vőlegény rút, részeges, nyavalyás, vén; – hat feleséget eltemetett már. És azon felül sociniánus.

– Szentháromságtagadó, a kinek a Krisztus csak jó ember, s a Szentlélek csak fehér galamb: semmi más.

– Valóban a poklokon keresztül jöttem hozzád. Egy hosszu földalatti uton át, melyet ördögöknél rosszabb emberek fundáltak ki világ romlására, tele most is rémtetteik emlékeivel. – Rettegés azon végig jönni. Magát e rejtekut titkát egy régi penészes könyvből tudtam meg, a mibe tiz bölcs belebolondult, s utoljára is egy bolond találta meg a kulcsát. Ez is az ördög műve volt. De a valódi poklot és ördögöt más alakban ismertette meg velem a sors. Rendünk szigoru szabályai kényszerítenek, hogy mint gyóntató és nevelő szolgáljak annak a nőnek a házánál, a ki több rám nézve, mint Beliál és minden dæmonai. Én a madocsányi úrnő kastélyában lakom.

– Ez az én poklom és ördögöm. Mindennap látni azt a nőt, a kit első találkozásunk óta gyülöltem: mert utálatos az asszony, hogyha még olyan szép is, ha szive indulatát maga siet kimutatni a férfinak; azt, a mi kitalálni való titok, megérdemelni való jutalom, megőrzendő szentség arra nézve, a ki birja: nála pedig még annál inkább eltitkolandó volt, mert bűn sugallta minden gondolatját: neki még férje volt. Lelke rajta, hogyan lett özvegygyé? Számoljon Istennel, hogy mit tett én velem? Meggyónt titkait az én lelkem őrzi, lepecsételve tartja a sakramentom. És én nekem fel kell őt oldanom azokért az Isten nevében, a miket nem tud megbocsátani bennem az emberi sziv. És aztán mindennap látnom kell ez arczot, melynek átkozott mosolygása tette semmivé kettőnk boldogságát; és hallanom kell suttogásait, mik a gyónás örve alatt fülbe sugott ördögi csábszavak vallomásai – nekem! Hát nem több-e ez, mint a pokol?

– Ismerem én jól a te szenvedéseidet is. Hisz naponkint új meg új rossz hirekkel mulattat engem ez a dæmon -53- te felőled. Tud mindent, a mi házatokban történik s különös gyönyörüségét találja benne, ha azokkal engem kinozhat. – Ne vesztegessük az időt panaszokkal. – Neked is sietned kell innen a visszatéréssel, nekem is. Hosszu az utam a föld alatt s még sötétben kell visszajutnom, hogy senki észre ne vegye azt a bejáratot a honnan előjövök. – Egy kérdésemre felelj: – Akarsz-e zárdába menni?

– Az teljesülni fog. Nekem elébb értesítenem kell a szándékodról egy zárda fejedelemasszonyát, hogy a mint e rejtek úton át innen a madocsányi határba átvezetlek, ott készen várjon az eléd küldött zárdaszűz, zárt hintóval s annak átadhassalak. Ehez előkészület kell és nagy óvatosság. Meg kell határoznunk a napot, a melyen ismét e helyen találkozhatunk.

– Tehát vasárnaponkint – éjfél után. Korábban én nem szabadulhatok, mert az a váltott kölyök, a kit őriznem kell, hamarább el nem alszik, s a bolond, a ki velem együtt vacsorál, elébb le nem iszsza magát.

– Monddsza, – hogyan sejthetted te azt, hogy ma, és ebben az órában engemet itt fogsz találni? Látványok adták tudtul?

– Ámíthatom az egész világot, de neked csak igazat mondhatok. Nem indultam semmi viziók után, nem tárta elém eksztázis, nem a kettős látás csodavilágossága idejöttöd; bizonyosra jöttem. Ma van bátyád halálának napja; azt az éjjelt tivornyával ülik meg a kastélyban. Te ott nem maradhatsz abban a házban, a minek minden zugát betölti az undok dorbézolás. Csak ide menekülhetsz, szegény bátyád sirjához, hogy végig imádkozd ezt a rettenetes éjszakát. Egyszer az ő lelki üdveért, azután a gyilkosáért: végig az egész litániát. És végre – el voltam rá készülve, hogy ha téged itt nem talállak, akkor a templomajtón -54- át felmegyek a kastélyba, ott most a bolondok sokan barátcsuhában játszanak komédiát, elvegyülök közéjük s úgy kereslek föl.

Az ifju észrevette azt a rémtekintetet, a mi e szavai alatt a leány arczát elfagyasztá. Magdolna erőszakosan ragadta meg az ifju két kezét.

A leány nem mondta meg. Arra gondolt, hogy ha e kedves ifju éjjel az udvaron keresztül akart volna menni a kastélyig, a fenevadak összetépték volna. De nem akarta azt neki elmondani, hogy meg ne rémítse azzal a gondolattal, hogy neki, a gyönge leánynak is, épen olyan veszélyek közt kell mindannyiszor a templomig eljönni.

– Arra gondoltam, szólt szenveteg mosolyra kényszerítve arczát, hogy miként jöhettél volna ki ebből a templomból, ha ennek az ajtaját zárva találod?

– Tudom bizonyosan, hogy ennek a templomnak az ajtaja soha sincs zárva. Atyád parancsolta meg, hogy mindig nyitva hagyják. Szomorú története van e templom minden zugának. Legszomorúbb az ajtajának.

– Ezt is a lelkem kinzójától hallottam elmesélni. Jobb lesz, ha nem tudod meg. Elég neked a magad boldogtalansága.

– Kérlek, mondd el nekem. Az, hogy más még többet szenvedett, nekem vigasztalás. Ki volt az?

– Emlékezem rá. Szép sugár alak volt, nagy sötét szemeit mintha most is látnám, piros arczát de sokszor megczirógattam a kezemmel, mikor ölébe vett, kis ölbeli babát. Aztán megint arra emlékezem, mikor a ravatalon feküdt, olyan hideg volt a kezemnek, mikor márványfehér arczát végig simítottam.

– Ott nyugszik, szólt az ifju a falra mutatva, a melyen két egymás mellett levő márványlap látszott, egy nagyobb, egy kisebb, az egyiken egy nagy kereszt, a másikon egy -55- kicsiny, azután az évszám; a kisebbiken egy évvel több; s azonkivül semmi felirás.

– Ne is értsd meg. Gyász ez. Ők is szerették egymást, még erősebben, mint mi ketten. Ők is szenvedtek, még többet, mint mi ketten. Atyád az ő szerelmüket is széttépte irgalom nélkül. Inkább befogadta vendégül a házába a szégyent, mint annak a vőnek a násznépét, a ki neki nem tetszett. Leánya meghalt azon a napon, a melyen egy megátkozott gyermeknek életet adott. Ide temették el a kriptába. A gyermek egy év mulva utána kivánkozott az anyjának. Az is meghalt s ide akarták tenni az anyja mellé. A templomajtó, a mi az anya temetése óta nem volt nyitva, feltárult s a belépő apa belebotlott a leánya holttestébe. A szerencsétlen nőt tetszhalottul temették el; a kriptában fölébredt, kivánszorgott koporsójából, de a templomajtót nem birta fölnyitni s ott halt meg a küszöbön.

– Irtóztató! rebegé összeborzadva a leány s rémtekintettel pillantva féloldalt a két névtelen kőre.

– Ezért nincs név a két emlékkövön, mondá a szerzetes. S azóta nem engedi Likavay Gráczián bezárni ezt a templomajtót soha.

Páter Péternek elébb el kellett távozni az oltár rejtekén -56- keresztül. Szent Antal képe rémeivel együtt visszafoglalta a helyét; egyideig még világított arcza körül a gloria a mögötte levő szövétnektől, – a toronyban ismét megkondult a kis harang, – titkos óramü kötötte azt össze a rejtett bejárattal: mikor azon át közelített valaki, a harangot megkondította a gépezet, jelt adva a kastélyban levőknek, mikor még azt a husziták lakták, hogy Madocsányból jő valaki az alagúton át. Mikor a harang elhallgatott, az oltárkép is elsötétült; éjfél után két óra volt, künn a kakasok szóltak; a leány félő tekintettel nézett hol a háta mögé, hol a lába alá, mig elért a templom ajtajáig: nem jön-e utána Zsófi nénje? nem akad-e bele a lába halotti köntösébe? Pedig odakünn még nagyobb rém várt reá; az egyik medve ott feküdt a küszöbön keresztül. Az már aludt, csak bátorságának kellett lenni, hogy keresztül lépjen rajta; hanem a másik ébren volt s nagy mérgesen rágcsált egy csupasz csülökcsonton, a mit a fogával nem birt megőrölni.

– Isten segíts! sohajtja a leány s elfutott a fenevad mellett, odahajtva elé kötényéből a mézes pogácsákat.

S a két vad nem bántotta őt, a csemegének esett, azon osztozott meg: engedte a leányt a kastélyba visszamenekülni.

Pedig bizony sokkal jobban tesz vele, ha akkor rögtön összetépi, még akkor lett volna belőle igen szép szent és martyr a mennyországban.

VENUS ÉS FIA.

Idalia volt a keresztneve a madocsányi kastély úrhölgyének, Venus mellékneve. Ehhez hasonló név még fordul elő a keresztyén naptárban, s ez országban eléggé szokásos.

Ezzel a névvel együtt már a keresztvizben valami végzetes megkötés lett e nő fejére kitöltve. (Megkötésnek -57- nevezik az idegen varázst.) A nő nemcsak azt tudta, hogy névtársának a szépségét örökölte; de annak a belső tulajdonait is. A mig szeretett, azt tette őrült szenvedélylyel; de ha megszünt szeretni, akkor már gyülölt is: és gyülölete emberölő volt. Venus homicida! Nála a szenvedély nem hült le, csak lángot változtatott. A kit azzal körülölelt, annak meg kellett abban égni; vagy így, vagy úgy.

Korán ment férjhez s szive választása szerint. Férje délczeg dalia volt, mikor elvette, összeroskadt aggastyán, mikor özvegyen hagyta. Pedig csak nyolcz esztendő esett közbe. Azt mondják, hogy agyonitta magát: talán bűvital is vegyült bora közé.

Idalia asszony annyira bele képzelte magát abba a mámorító olympi életbe, a mihez a neve adott neki jogot, hogy újszülött fiát Cupidónak kereszteltette. A jámbor tót pappal elhitették, hogy az csak Kupának a gyermekitett neve, a ki pedig (köztudomás szerint) valóságos nemzeti keresztyén szent és vértanú volt. Tehát együtt volt a háznál Venus és Cupido.

Majomként szerette azt a gyermeket. Annak minden szabad volt. Még szerelmes kalandjaiban sem hagyta el magától. Több olyan esetre emlékezett már a gyermek, a mikor a vágtató paripa hátán hárman ültek a nyeregben: a lovag, az anya, meg ő. Idalia asszony nem egyszer szökött el a férjétől, de mindannyiszor megint csak visszahizelegte magát.

Csorbai Tihamér volt a legutolsó szenvedélye. Mert viszonozatlan maradt, azért volt a legőrületesebb. Rontott-bontott mindent, a mit kettőjök között akadályul talált. – Vérnek kellett folyni, hogy Tihamért régi kedvesétől elszakítsa, a férjnek el kellett menni a föld alá, hogy Tihamért magához köthesse. S ime az egész terv kárba veszett. Megtalálta Tihamért, mint Páter Pétert.

Az ő házának állandó vendége, otthonos lakója lett az imádott ifju, és tőle még is távolabb esett mint valaha. -58- Nem a föld országai feküdtek közöttük; hanem a menny országa.

Késő esteli órákban, a meleg nyári csillagos éjeken, hangzottak fel az asceta földszinti szobájából a szomorú zsolozsmák, mikkel az az eget ostromolta: «A mélységből kiálték Hozzád Uram!» – «A haragnak ama napja, a századot elhamvasztja.» – «Por minden világi dicsőség.» – És ugyanakkor, a kastély erkélyén ülve pengette hárfáját a ház asszonya s dalolta azokat a csábitó dalokat, a mik az élő lélek minden titkait kibeszélik. A dal van teremtve a szerelemvallomásra. Hallja-e ő azokat? Kell neki hallani. Megkövült-e szivében minden érzés, hogy fel nem olvad tőlük?

– Ülj ide az ágyam szélére, Páter Péter, suttog a gyermek, álomkerülte fekhelyén nyűgösködve. Mondok neked valamit. Tégedet vagy az ördögök hoztak ehhez a házhoz, vagy a Jók.

– A míg te ide nem jöttél, engemet az anyám nagyon szeretett. Nem volt más nevem előtte mint «te gyémánt, te rubint, te szentem, galambom, angyalkám!» Ha az ölébe kaphatott, egész a kis körmöm hegyéig végig csókolgatott.

A mit kértem tőle, mindent ideadott, ha nem adta gyorsan, a haját czibáltam; akkor is nevetett, akkor is megcsókolt: soha még csak görbén sem nézett rám. A mióta pedig te idejöttél, nem vagyok már neki kedves. Kezdte azon, hogy pofonvert, megrugdalt: nem vagyok már neki se gyémántos, se aranyos, hanem «te kölyök; te libucz, te rusnya béka!» Mikor meglát olyan képet csinál rám, hogy elszaladok tőle; ha szépen kérek valamit, a nyelvét ölti ki rám; ha csak egy kicsit is hibázok, korbácscsal kerget, virgácscsal fenyeget, s ha meg akarom csókolni, -59- rám fúj mint a macska. – Ezért gondolom én azt, hogy tégedet az ördögök hoztak ide, Páter Péter.

– Hanem azután meg, ha azt veszem, hogy te mily hűséges vagy hozzám, hogy nem engedsz az anyámnak ütni, verni; mikor szid kimentegetsz, a korbácsot megfogod a kezében, ha hibát csinálok, nem árulsz be neki érte, ha haragszik rám, szép szókkal kiengesztelgeted; te soha sem bántasz, soha sem haragszol, csak mindig szépen kérsz, szeliden integetsz, hát akkor megint azt gondolom, hogy talán mégis a Jók hoztak téged ehhez a házhoz, Páter Péter.

– Lásd csak, tegnapelőtt nagyon szépen kértem, vegyen az ölébe. Nagyon fáj a fejem; egyszer csókolja meg; majd egybe elmúlik. Jaj, dehogy tette meg! Jól összebestézett. Azt mondta, azért fáj, mert sok éretlen baraczkot, meg mézes bábot ettem. Pedig hiszen azt a mézes bábot, a mit te hoztál nekem bucsufiába, elvette tőlem, bele sem hagyott kóstolni, oda adta a Zsoli kutyájának. Hát már aztán hogy ne fakadtam volna sirva. Arra még jobban haragba jött; olyan képet csinált rám, mint a frajjára szokott, ha megrántja a haját, mikor fésüli, vagy a hajdura, ha leönti a ruháját mártással; s mikor letérdeltem eléje, úgy kértem, hogy ne haragudjék, kirántott a fejkötőjéből egy bogláros tűt, azt ökölre fogta, úgy fenyegetett meg. A fogait is összecsikorgatta. «Te! fattyú! Ha te nem volnál a világon!» Megijedtem, hogy meg akar őlni. Szépen kértem, hogy tűzze vissza kontyába azt a hosszu tűt. – «No no! Csak te imádkozz Istenhez; mert bizony úgy jársz, mint a csejtevári gyerekek. Eredj csak: meséltesd el magadnak a bolonddal, mért sirnak a lelkek Csejtervárban éjjel?» – Tegnap este, -60- mikor lefeküdtem, te pedig még elébb a benyilóban énekelted a zsolozsmákat, addig kértem a bolondot, hogy mesélje el a csejtevári gyerekek történetét, a míg ráállt, hogy elmondja.

– Hajolj ide hozzám közel, hogy meg ne hallja valaki: nem merem fennhangon elmondani. Hát – a Csejtevárban lakott egy szép asszony, özvegy asszony, volt neki két kis fia, akkorák mint én, ikergyerekek, együtt jöttek a világra, mindig együtt is játszottak. A csejtevári szépasszony azután beleszeretett egy deli leventébe, a ki sokat járt fel a várba, azt akarta, hogy vegye őtet feleségül. Egyszer aztán azt mondta neki a levente, hogy el is venné, ha «négy szem nem állna ellent». A szép asszony nem gondolt mást, mint hogy a lovag a két kicsi gyermeket érti, hát nem akarja elvenni a szép asszonyt, mert annak két kis fia van már az első urától. No hát – egyet gondolt a szép asszony, s kettő lett belőle. Felhivatta a két kis gyerek vén dajkáját Dorkó asszonyt s azt mondta neki: «Fogd ezt a két bogláros tűt», azzal kihuzta fejkötőjéből a két hosszú nagy arany tűt, – eredj vidd el magaddal a két gyermeket játszadozni az erdőbe. Mikor eleget játszottak, elfáradtak, vedd az öledbe a fejeiket, aztán mikor elalusznak, egyet-egyet e nagy tűkből szurj keresztűl a fejük lágyán. Ne mondja többet a deli levente, hogy négy szem áll ellent szerelmünknek. – Csak úgy tett a rosz vén Dorkó, a hogy az asszonya mondta: kivitte a két kis fiút magával a nagy erdőbe játszadozni, végig várta, míg jól kijátszták magukat, akkor odavette őket az ölébe, addig mesélt nekik Tündér Ilonáról, a míg elaludtak, akkor aztán vette azt a hosszú nagy tűt s beleszúrta az egyiknek a fejébe: mindjárt meghalt. De a másik felébredt a kis testvére sikoltására s mikor látta, hogy mit tett azzal a vén Dorkó, elkezdett neki szépen könyörögni: hogy őtet ne szurja meg azzal a nagy tűvel, igért neki szép kapcsos palástot, hintót, lovat, egész telket, -61- ha nem bántja. Azt is mondta: neked adom Csejte váram, ha megnövök s enyim lesz. De nem hajtott a rossz vén dajka semmiféle könyörgésre, annak is fejébe szurta a bogláros nagy arany tűt, az is meghalt. Ott is hagyta mind a kettőt, mély erdőben, betakarta falevéllel, kakukmadár elharangozta, fülemülék elsiratták mind a kettőt. Az nap megjött a deli levente a szép asszonyhoz fel a várba. A szép asszony nagy örömmel mondta neki: nem áll már négy szem ellent, ott kinn van már a két gyermek, falevéllel betakarva, kakukmadár az elharangozója, fülemile az elsiratója, mostan már elvehetsz engem! – A deli levente inkább felháborodott e szóra. Jaj, szép asszony, özvegy asszony, nem a két gyermek szemét értettem én, hanem a mi saját négy szemünket, azok állnak ellent, hogy mi egymást szerethessük. S úgy elfutott abból a várból, hogy soha sem tért vissza többet. Azóta sírnak a lelkek minden éjjel Csejte várban. – Úgy-e igaz volt az Páter Péter?

– De elhiszem. Mert én láttam azt a szép asszonyt. Nem álmodtam: ott jött reám. Karikában forogtak a szemei. Két vége a szájának lefelé görbült, a fogai összecsattogtak, a haja szétborzadt a fején, a mint a főkötője félre csuszott rajta, azt a tűt épen úgy fogta az öklébe, már éreztem is a hegyét a fejem lágyán.

– Ne félj, fiam, mindig ott leszek melletted. Senki sem bánt. Én oltalmazlak.

– De hát mért is nem szereted? Az én két szemem nem áll ellent. Hányszor futottunk el ettől a háztól együtt lovon. Én az anyám ölében, ő meg a lovagéban. Soha el nem hagyott volna magától. Mikor aztán visszajöttünk -62- megint hintóban, az egész úton csókjaival dédelgetett, könyeivel áztatgatott, édesének nevezett, s mikor az atyám elé kerültünk, engemet tartott maga elé, én könyörögtem a haragos embernek, hogy ne húzza ki rá a kardot, én czirógattam meg az orczáját, hogy ne legyen olyan haragos, míg kibékült. Én nem vétettem neki soha. Hát most mért haragszik úgy rám? Mért, mert te nem szereted. De: hát szeresd. Dobd le azt a barátcsuhát. Voltál te már deli lovag. Légy az megint. Vedd az anyám feleségül. Légy nekem igazi apám. Tégy úgy, a hogy ő akarja. Szeresd, szeresd. Akkor olyan jó asszony ő, mint lépes méz, olyan szép, mint egy tündér. De ha nem szeretik, akkor olyan keserű, mint az epe, s olyan rút, mint egy boszorkány. Szeresd hát! Szeresd hát!

Páter Péter addig csititotta a felhevült képzelődésű gyermeket, a míg elaltatá.

A hárfahangok s a forró szerelmi dal ömlengései még akkor is révedeztek az éjjeli csendben.

Páter Péter felháborodott szívvel hagyta ott a gyermek szobáját, s végig sietett a csendes termeken, egész az erkélyig, a hol Idalia panaszolta szivének baját a füveknek és csillagoknak.

Lépteinek kemény zajára felrezzent a nő ábrándozásaiból s rábámult meglepetéssel, midőn őt maga előtt látta.

Idaliának hevesen kezdett dobogni a szíve: azt hitte, hogy ez a kéz, melyet most a vállára tesznek, őt most oda fogja vonni arra a kebelre, mely eddig csupa jég volt, de végre felolvadt az ő szive vulkán-tüzétől.

– Micsoda bűnömet, a mit még nem tudnál? rebegé a nő akaratlanúl térdre rogyva a férfi vaskezének nyomása alatt.

– Azt a bűnödet, a minek nincsen még neve! A mit -63- még csak a szívedben hordasz. A szörnyeteget meg kell ölni, mikor még az anyja méhében van, mint gondolat. Mire gondolsz?

A nő hallgatott egy ideig s ellenmondásokra, furfangokra gondolt; azután csak megtörte magát s csendes hangon mondá:

– Ha az én szívem anyja ennek a szörnyetegnek, úgy a te szíved annak az apja. Ilyen ördögök fogamzanak akkor, mikor a tűz és a jég összetalálkozik.

– Ne beszélj nekem se Istenről, se túlvilágról. Ha ott leszek előtte, ha szemtűl szembe állok, megmondom: én vagyok: úgy tettem. Adtál volna hideg vért: lettem volna béka; meleg vért adtál: voltam ember. – Alkottál volna férfinak, lettem volna Kain; asszonynak alkottál: voltam Éva. Te teremtetted a női szívet ilyennek, te hívtad életre az indulatokat, te adtad a mágnest a szemnek, a varázst az ajknak; te küldöd a gondolatokat az ébrenlevőknek, az alvónak az álmokat, s most el akarod itélni a saját alkotásodat kihallgatatlanul? Ha teremtőm vagy, ilyennek teremtél, ha mindentudó vagy, előre tudtad azt!

– Hát igazat mondani káromkodás ő előtte? Mi az én bűnöm? Az, hogy szeretek? Az, hogy téged szeretlek? Hát mije vagy te az Istennek, hogy úgy körül légy véve a lesújtó villámtűztől? arkangyala vagy? kherubinja? Ne fordulj félre tőlem. Nem szidalmazlak. Se téged, se a szenteket. Se az Istent. Nem a sátántól tanultam én ezeket. Keresztül olvastam azt a nagy könyvet, a mit ti szentirásnak neveztek, végtül végig. Kerestem benne, hol van az megirva, hogy egy nőnek szeretni vétek? Nem találtam sehol. Ezt nem mondták sem a próféták, sem az evangelisták sehol. – Ember találta ki azt a rémeszmét, hogy legyenek emberek, a kiknek szeretni nem szabad. Egy -64- köntös elég rá: a ki azt felvette, az alatt nem szabad dobogni a szivének. Hát ez nem lázadás Isten ellen? Hát ez nem emberölés? Lassu meggyilkolása az Isten képmásának. Hát tesznek ennél rosszabbat a méregkeverők, a kik olyan szereket adnak be áldozataiknak, a miktől azok lassan sorvadnak el? – S nincsenek-e emberek, a kik ennek az ellenmérgét feltalálták? Nem tudod talán. Hiszen a milyen könnyű fölvenni ezt a gyászcsuhát, ezt az élő testen hordozott koporsót, olyan könnyű azt le is vetni. – Ne fuss el! maradj itt! hallgass rám! Vedd úgy, hogy bűnöm van, a mit meggyónok. Hiszen nem akarok ölni, hanem halottat feltámasztani s az csak elég nagy bűn. Te! Én halottam! Százszor megsiratottam! Engedd meg, hogy kikönyörögjelek hideg kriptádból! Hallgass rám! Elmegyünk innen. Ki Erdélybe, a hol a magyar hit uralkodik. Kitérünk a protestans vallásra. Hiszen olyan sokan követik azt; az ország egy harmadrésze protestans, csak nem juthat az mind kárhozatra. Ott nem üldözhet bennünket senki. Nézd, a két vasláda mind kincsekkel van teli. Ott is úri módon élünk: pompa, vigasság, mámor között, a mihez szokva voltál, mikor még úri birtokodat át nem adtad a jezsuitáknak. Kinevetjük a világot! – vagy ha te neked jobban tetszik, szegényen, istenesen élni: azt sem bánom; elmegyek veled a legszegényebb faluba, a hol kakasos torony van: te lészsz ott kálvinista predikátor, rektor vagy lévita. Leszek hűséges feleséged. Mosogatok, főzök, vásznat szövök, nyomorgom! – Istenfélő leszek, számat megtartóztatom gonosz szavaktól, megtanulom a zsoltárokat. Ha visszafeleselek, megverhetsz, bezárhatsz, koplaltathatsz. Hived maradok. – Oh szállj ki ebből a te halotti köntösödből!

Nagy volt a kisértés. A szenvedély és a szenvedés mikor egy csábbá olvadt össze, halott szive legyen az, mely annak ellent tud állni. Hanem az ifjúnak talizmánja volt, az a másik arcz ott a Vágon túl. Maga a barátruha még nem védte volna meg szivét a nyilaktól; ascetai fogadalom, -65- szent chrysma mind gyönge fegyver lett volna e bűbájos tündér varázslata ellenében, a mitosini kedves szenvedő arcza állt kettőjük között, mint egy ég. A napsugár hasztalan ostromolja a havas jégcsúcsát, az már az égben van, s az ég hideg. Tihamér ott hagyta szivét a mitosini oltár alatt; nem lehetett arra rátalálni.

– Térj magadhoz, szegény bűnös asszony! szólt gyóntatói szelidséggel. Isten megbocsájt neked lázadó gondolataidért, s megszabadít a megszálló rossz szellemtől. Tanulj imádkozni.

– Nem tanulok! kiálta fel indulatosan a hölgy. Mikor te a liturgiát mondod a misén, magamban mindig azt mondom: nem igaz, nem igaz, nem igaz! Mikor te a szűz anya magasztalását énekled, én magamban azt dúdolom: «engem szeress, ne anyádat!» Te vagy az életem, te vagy a halálom. Te vagy az ördögöm, te vagy a bálványom. Ha üdvezíteni akarsz, üdvezíts ezen a világon. A másvilágon aztán elkárhozom én te helyetted is.

– No hát kezdd el a kárhozatot még ezen a világon! szólt Páter Péter, egészen kikelve remetei nyugalmából. Mert ha igaz az, hogy te tudsz egy embert így szeretni, hogy azért az egész világot elvesd magadtól, hogy azért még a másvilági üdvedről is lemondj, úgy bizony a pokol kínszenvedése lesz rád nézve látnod mindennap azt az embert előtted, élő-halott képében járni kelni, nappali kisértet gyanánt, egy fantomot eleven testtel; és tudnod azt, hogy ezt az embert te ölted meg, te adtad rá ezt a halotti köntöst, te zártad rá a kriptaajtót, s nincs erőszak, nincs imádság, nincs ördöngős varázs, a mivel őt fel tudd támasztani többé. Te öltél meg, a te halottad vagyok! Sirból feljáró rémed vagyok! Isten büntetése vagyok!

– Mikor ide küldtek hozzád, folytatá Páter Péter, arra kértem a perjelt, küldjön inkább Köves-Arábiába a vad drúzok közé, mint a te házadba. Csak két választást -66- hagyott. Vagy a spanyol szent inquisitio torturáinál segédnek lennem; vagy idejönnöm. Én választottam. Inkább én legyek torturázva, mint én kinozzak mást. Pedig hidd el nekem, hogy a kit a forró olajjal öntözgetnek, az nem szenved olyan kínt, mint mikor engem a te forró lehelleted érint, s a spanyol csizma nem zúzza úgy össze az áldozat csontjait, mint a hogy összezúzza az én lelkemet a te átkozott szenvedélyed. De mégis idejöttem, tudva azt, hogy így fogsz üldözni rettenetes szerelmeddel, s itt maradok, tudva azt, hogy majd öldökölni fogsz nem soká még rettenetesebb gyűlőleteddel; a te házad az én kinzó kamarám. Azért vagyok itt, hogy végig szenvedjek benne.

– Bocsásson meg neked Isten: suttogá az ifju; – megbocsátok én; – csak te magad tudj magadnak megbocsátani.

Azzal fölemelte őt a földről s kényszeríté őt két vállánál fogva erős kezeivel, egyenesen állni és a szemébe nézni.

– Végül tudd meg azt tőlem, hogy én azt a miért ide küldve vagyok, meg is tartom. Fiadat megóvom, megőrzöm, jóra nevelem. Senki ő vele gonoszat ne próbáljon tenni. A bolondot elüzöm mellőle, és több rémmesékkel a gyermek álmait megmérgezni nem engedem. Te megtagadtad őt, én felfogadom, s ezentúl az én fiam lesz, és többet őt soha te hozzád közel nem bocsátom. Bevárom, hogy tedd a lelki apjával is azt, a mit a testi apjával tettél.

Idalia egy perczig ott állt, mint egy élő szobor: fehér éji köntösében, végig omló hullámos haja meztelen karjait eltakarta; azután izenkint összeroskadt, s aztán nyöszörögve, mint egy halálra sebesült vadállat vonszolta magát a falig, ott talált valami zsámolyt, a mire lehajtsa a fejét. Hideg márványkő volt az. Megholt férje álló szobrának a talapja. Az talán csillapitá homloka lángját. -67-

Páter Péter pedig visszatért az elhagyott lakrészbe s úgy találta, hogy a gyermek most is azon a helyen aluszik, a hol hagyta: csendes, mosolygó álma van.

A PÜSPÖK LAKODALMÁN.

Történt ez időben Magyarországon, hogy egy püspök megházasodott. Olyan rendkívüli eset ez a papi nőtlenség behozatala óta, hogy párját hiába keressük a krónikákban.

Thurzó Imre, nyitrai püspök volt az, a kivel az a csoda megesett s történetét megörökíté pergamen, márvány és az emberi emlékezet. A magyar felvidéken a Vág mentén minden háznál őrzik ezt a szájhagyományt.

Thurzó Imre utolsó férfi sarja volt annak a hírneves őscsaládnak, mely Magyarországnak annyi nagy hadvezért s nádorispánt adott s birtokainak tömege egy kis királyság volt. A püspökkel el kellett volna enyészni a nevezetes nagy családnak. Ez pedig országos veszedelemnek tekintődött.

A pápa segített a bajon. Egy bullát adott ki, valóságos bullát, nem holmi brévét «Sub annulo piscatoris» (a halász gyűrüje alatt: a mi a brévék pecsétje volt), hanem a valóságos ólom függő pecséttel, a mit a pápaság czímere ékesít, s a mi (kegyelmi ügyről levén szó benne) sárga és veres zsinóron csüggött s abban a bullában dispenzálta Thurzót a coelibatus kötelme alól, oly módon, hogy megengedtessék a püspöknek megházasodni és e czélból lutheránussá lenni, ad hoc; tudniillik megengedtetett neki, hogy minden birtokaiban és méltóságaiban megmaradhasson: hanem a felesége szobájában, ott hadd legyen lutheránus.

A krónika és a szájhagyomány hozzá teszi, hogy a püspök nagyon bőséges hasznát vette annak a dispenzácziónak. Egy álló egész esztendeig tartott a lakodalma a szép Nyáry Krisztinával. -68-

Még látható a nagy vendégterem a bittsei várban, a mit a püspök a menyegzőre építtetett. Maga a várkastély is ott áll még épen, barokk izlésű mélybevésett szoborművü főbejáratával, körülfutó folyosói a világ minden hőseinek óriás alakjaival tele festve. A lakodalmi terem maga szélében, hosszában aligha engedne a budapesti vigadó nagy termének, s ennek a közepén látható még most is a hálóterem fülke-oduja. Egy valóságos portale, négy karcsú korinthi oszlopon nyugvó. Az oszlopokra művészi faragványú inda-diszitmény kanyarg fel, zöld levelek, szőlők, keleti gyümölcsök, aranyozással, szines zománczczal ragyogók; a homlokzatán a két családi czímer, s a kettő között aranybetűkkel egy latin arany mondat, a mi szerető házastársaknak szól, megszivelendő regulaképen.

E ragyogó fülke nehéz brokát függönye mögött látták az úri vendégek estéről-estére eltűnni a boldog püspököt, boldog asszonyát vezetve kezénél fogva, s tust ittak az eltávozó után, mind addig, a míg egy napon magát az új szülöttet nem hozta elő a karján a boldog apa, bemutatva azt a lakodalmas seregnek. Az esküvőtől a keresztelőig ott tartotta a vendégeit.

Egy egész esztendeig tartott a lakodalom. Hogy nem fáradtak bele? Változott a vendégek csoportja. Hiszen egész esztendeig nem igen hagyhatja el saját úri házát, gazdaságát rendes módbeli ember. Hanem a vendégek csoportjai váltották fel egymást. Ma jött egy csata a Mátyusföldről, mulatott egy hétig, mikor az odább ment, felváltotta a másik a Hegyaljáról, a Bánátból, a távol Alföldről, még Erdélyből, Lengyelországból, Havasalföldről és Morvából is jöttek régi jó ismerők, úri nagy családok. Mert a ki abban az időben lakodalomba ment, egész úri családját, cselédségét, minden pereputyját magával vitte, hogy is hagyott volna akár kicsiny, akár nagy gyermeket otthon? Inasa, hajdúja, lovásza, kocsisa, kengyelfutója, -69- udvari bolondja, dajkája, frajja, nevelője, udvari papja, iródeákja mind vele járt az, s társzekér vitte előre az asszonyi pompához való nehéz bagázsiát.

Zene is annyiféle volt, a hányféle a vendég. A lengyel urak elhozták a hires trombitásaikat, az erdélyiek a czigányaikat, a bánátiak a guszliczásaikat, a morvák a hegedűseiket, a nyiri pajkosok a csimpolyásaikat, s egyik banda a másikat váltotta fel asztal fölött és a mindenféle szövevényes táncznál, a mi akkoriban mind játék és társalgó képlet volt inkább, mint testrázó ugrabugra.

Míg a fiatalság, a ki hamarább beleún a hosszú étkezésbe, a terem egyik felében járta a fáklyatánczot, vagy a vánkostánczot, az alatt a másik részében a teremnek a terített asztal körül hordták még az inasok, apródok a végtelen étekfogásokat, szakácskönyv volna azoknak az előszámlálása; ott pattogtak a felköszöntések, a vidám zajban utat tört magának a fakó poéta latin epithalamiuma, vagy egy német minnesänger tréfás fescenninája; másfelől külön sátor alatt mulattak a meglett asszonyságok, s a melyiknek síró csecsemője volt, odavette, megszoptatta. Más asztal volt megint az úrficskák számára megterítve egy mellék fülkében, a hol azok jámbor nevelőik felügyelete mellett traktálóztak, vidám zsivajjal kiáltva a férfi-lárma és zenebona közé gyermek hangon a visító vivátot az asztalfőn ülő házigazdára és asszonyra.

Egy boltozat árnyékában húzódtak meg aztán a minden vidékről felsereglett barátok, szerzetesek; a kiket idecsődített a híre annak a nagy eseménynek, hogy egy püspök menyegzőt ül Magyarországon. Volt ott mindenféle fajta: nagyszombati veres barát, jászói præmonstratensis, diósgyőri paulinus, szepességi templomos, johannita, jezsovita, karmelita, mezitlábos fapapucsos kapuczinus. Azok egy társaságba ültek, s ott pokuláltak in honorem domini és dominæ. Ezek voltak a legállandóbb vendégek, úgy az órák mint a napok tekintetében. Számuk csak a szaporodás által változott. -70-

De még azonkívül volt egy állhatatos vendége a bittsei kastélynak, a ki elejitől fogva ott ült a hosszú lakodalomban, mind egész családjával együtt. Ez volt a mitosini kastély ura Graczián úr.

Azok az úrhölgyek ott a sátor alatt azt suttogták egymásnak, hogy azért időz olyan sokáig itten Graczián uram, hogy valamiképen nem tudná-e valami ifjú úrral a hoppon maradt Magdolna leányát összeboronálni? Dejszen nem kell azt már félteni, van annak már derék vőlegénye, a csinos lengyel, Berezovszky. (Ezen aztán nevettek.) No ha ilyennek teremtette volna az Úr Isten az első embert, Ádámot, bizony nem szakította volna le Éva anyánk azt a felpanaszolt almát a fájáról. Pedig, hogy somolyog az öreg vőlegény a halvány mátkájára, még a szemei is keresztbe állnak tőle! Nem restell a vén bolond a csámpás lábaival odaállni a tánczos ifjúság rendi közé, s ott hagyni az ivó asztalt; pedig hogy szomjazza a bort! De ha még jobban szomjazza a szép Magdolnának egy csókját! Azt pedig megnyerhetné, csak könyörülne rajta, hogy elvigye a vánkos tánczba. Akkor ott várhat itélet napig.

A vánkos-táncznak, a hogy az öregek emlékeznek rá, az volt a sorja, hogy a legdélczegebb ifjú tánczosnak egy selyemvánkost adtak a kezébe, (ezért selyem-táncznak is szokták nevezni.) Az elébb azt a földretett vánkost egy magában körüllejtette a zene hangjai mellett, s azután kezébe véve, kiszemelt a körben ülő ifjú hölgyek közül egyet, odavitte a vánkost annak a lábai elé s ott térdelt az előtt, a míg az egy csókkal bűnbánó helyzetéből meg nem váltotta, azután mind a ketten körüllejtették kézfogás közben a vánkost, a mikor aztán a hölgy vette azt fel, s viszont ő keresett fel a leventék közűl egyet, a ki elé letérdeljen egy csók váltságáért s folytatta azt a tündér lánczolatot tovább. Ilyen módon sok szivesen adott, vagy örömest eltűrt csók lett kicserélve egy estén a vánkostáncz -71- alatt, gond levén arra is, hogy a nóta ne végződjék azon, hogy «hej szőke legény, barna lány csókolatlan maradtál!» A vén Berezovszky is ott dugdosta elő borvirágos pofáját, a mi úgy ragyogott, mint a napraforgó virága, várva, hogy majd megtessék valakinek; de biz azon még tisztességes özvegyasszonyok sem kaptak. Addig pedig, a míg őt valami asszonyféle bele nem viszi a tánczba, neki sincsen semmi jussa szép halavány mátkája elé letenni a vánkost, s annak a hófehér orczáján borostás szájával piros foltot hagyni. Az egész társaság össze volt esküdve ellene, hogy senki oda ne vigye eléje a vánkost.

S az úrhölgyek ott a sátor alatt azon nevettek minden este, hogy Gráczián úr a köszvényes lábával, Berezovszky mazúr a kertbe néző szemeivel, hogy lesik itt hűségesen a vánkos-tánczot.

A szép Karponay Idalia ama nagy leczke óta egészen megváltozottnak látszott. Úgy tett, mint a ki valóban megtört, megadta magát. Egész udvarában alig ismertek rá. Mindenkihez szelid, leereszkedő volt; elhagyta a káromkodást; alig vette észre a hibát, kártételt a háznál, holott máskor mindent meglátott a szeme, s mikor már a nyelve csattant, akkor a tenyere is csattant. Ellenben minden reggel eljárt a templomba, a misére, s csendesen ült a nagy családi karszék faragott mennyezete alatt és ájtatoskodott. Hogy mindez mirevaló volt, azt nem tudta senki. Talán csak Páter Péter. A jezsovita barátoknak is nagyon megjavult az állapotja ez idő óta: egyik ajándék a másikat érte. Virágvasárnapjára épen egy pompás oltárterítővel lepte meg őket, melyet, úgy mondták, hogy saját kezeivel himezett légyen.

A Cupidó úrfiból is egészen új ember lett Páter Péter -72- kezei alatt. Hallották őtet fenhangon tanulni könyvből, a helyett, hogy pajkos nótákat dalolt volna; nem kisértette magát tizenkét kutyával a falun keresztül, uszogatva azokat rongyos emberekre, hanem szépen kezenfogva sétált a nevelőjével, s fogadta jámbor «mindörökké ámennel» a «dicsértesséket». Szegény embereknek tarsolyából filléreket osztott s vasárnap délelőtt ő ministrált a pontificáló papnak, s nem vegyített többé kénkövet a tömjén közé a füstölőbe. A körmönfont káromkodásokat felváltotta latin mondatokkal s kezet csókolt a nálánál nagyobb embereknek. És ime, ez mind a Páter Péter érdeme volt; fel is lett jegyezve az ő előnyére a convent előljáróinál s még a provincialisnak is be lett jelentve ez új papnak ritka malasztos működése.

Idalia asszony huzamosb idő óta megszünt ostromolni szive indulataival elvesztett bálványát; a gyermekét pedig egészen annak a gondjaira bizta; nem látták egymást egyébkor, csupán az asztalnál.

Összeesett ezzel a megfoghatlan nagy változással az az idő, a melyet a püspök lakodalma betöltött. A mitosini uraság egész családostól odament, ott ragadt, s ez idő alatt Páter Péternek nem volt miért a földalatti rejtekútat lopva felkeresni; otthon lehetett éjjel nappal a növendéke mellett, a kinek azóta, hogy a bolondjait távol tartotta tőle, s józan, egészséges életmódhoz szoktatta az eddigi eszeveszett divatlankodás helyett, egészen megjött az a rendes álma, a mi gyermekeknek szokott lenni, hogy a hol leteszik a fejüket, ott ébrednek fel, s alusznak nevető szájjal.

Vádolta ugyan egy kissé a belső biró, hogy ebbe a nagy gondoskodásba némi önzés is vegyült: mert az ő rá nézve is kecsegtető volt, hogy most már nem hált a gyermek szobájában még Herskó a bohócz is, a ki sokáig ébren tudott maradni, s a míg a kancsó fenekét meg nem látta, addig a szeme le nem ragadt. Most azonban nem kellett erre várnia Páter Péternek. A vasárnapi éj egészen az övé -73- volt. A mint Cupidót lefekteté, siethetett a rejtekút bejáratához, s beszélhetett hosszasan vigasztalan kedvesével, a ki arája is volt, özvegye is volt.

E bübájos vasárnapéji találkozásoknak azonban egyszerre véget vetett az egész Likavay család elutazása Thurzó lakodalmára.

Ez utrakelés olyan véletlenül jött, hogy a két szeretőnek össze sem lehetett beszélni, hogy mihez tartsák magukat?

Tudtak egymásnak izengetni galambpostával, innen is, túl is, apró levélkékben tudósítva egymást: de ezuttal a postagalamb is elmaradt Mitosinból; csak a csacska bolondtól tudta meg Páter Péter, hogy hová utaztak el? a püspök lakodalmára: hogy az el fog tartani egy egész esztendeig, s az alatt abból annyi lakadalom lesz, hogy új borig megnyujtja a farsangot. A vendégseregben a hány hajadon van, az mind menyasszonyfővel távozik el onnan. A búbánatos Magdolnára is ott vár az ő vőlegénye, a dúsgazdag Berezovszky.

Páter Péter nagyot fohászkodott magában: bárcsak még egyszer láthatná őt.

Pedig hát papnak nem szabad ilyen tiltott öröm után felsóhajtani! El is vette a büntetését.

Mert mikor folyvást olyan nyugtalanul vert a szive arra a gondolatra, hogy vajha még egyszer megláthatná kedvese holdsugaros arczát, hát egyszer csak megkapta e kivánságára a legmagasabb placetumot; de nem volt köszönet benne.

Egy napon (lehetett már akkor harmadik hava is a Thurzóék lakodalmának) azt mondá neki Idalia asszony:

– Páter Péter. Az egész világ ott járt már Bittsén, a püspök híres lakodalmán: csak még mi nem vettünk részt benne. Pedig anyám után nekem is rokonom a püspök, azonfelül bérmáló atyám is volt. Eddig is neheztelhet már reánk, hogy felé sem mentünk. S bizony igaza is van. Nekem pedig van egy szép igazgyöngy nyaklánczom, a mi nagyon fog illeni a szép új menyecske nyakára. Azt -74- elvigyük nászajándékul magunkkal, s ott maradunk, a míg ki nem vernek. Te is eljösz a kis fiúval. Hadd lássa meg az is azt a pompát, a milyent soha sem lát többet az ő életében.

De nem hogy megörült volna ennek, sőt inkább nagyon is elrémült rajta. Thurzó Imre lakodalmán össze kell majd találkoznia azzal az egész elhagyott világgal, a melyben nehány év előtt még olyan nagyon otthon volt. A szenvedés talán változtatott valamit arczvonásain, meg a hosszú szakál is, a mit lovag korában nem viselt, s ha a csuklyát homlokára húzta, fél arcza takarva volt vele. Aztán kinek a szeme akadna meg egy jámbor baráton, a ki félrehúzza magát egy szögletbe s nem lábatlankodik? A hajdan ismerős szép hölgyek odább fogják húzni az uszályaikat, hogy hozzá ne érjenek a csuhájához, s a vidám czimborák akár keresztül bukjanak benne, még sem veszik észre. Hanem lesz ott egy, a ki minden bizonynyal meg fogja őt ismerni, s jaj neki, ha elsápadásával elárulja, hogy ráismert: Magdolna. Csak ezen a helyen ne találkoznának a szemeik egymással!

Nem lehetett másként tenni. Páter Péternek kisérnie kellett urasszonyát Bittsére a hirhedett lakodalomra. Az úrhölgy is magával vitte egész udvartartását. Azt épen úgy fel kellett annak magára szednie, mint a selyem ruháit és az ékszereit. Egyetlen fiát pedig épen nem hagyhatta el magától. Az a legfőbb ékszere egy magyar nőnek. A többi uraságok is magukkal viszik gyermekeiket, s azé a nagyobb dicsőség, a kinek a fiacskája egy szó hiba nélkül el tudja mondani a szép köszöntőt, a mire a hopmester betanította, súgás nélkül.

Az utazó nászsereg szerencsésen érkezett meg Bittsére Liptóból. Még akkor hat napi út volt odáig, csikorgó télben, rövid napok, ködös idő mellett.

A bittsei kastélyba késő este érkeztek meg a madocsányi -75- vendégek s az első éj az úti fáradalmak kipihenésére volt szánva.

Másnap Idália asszony udvarlást tett fiával és Páter Péterrel a főúri párnál.

Thurzó Imre bámulatos emlékező tehetséggel birt, mikor Páter Péter nevét hallá, a fölötti bámulatát fejezé ki, hogy ő ilyen nevü szerzetest soha sem erősített meg a püspöksége alatt, holott Madocsány az ő diœcésiséhez tartoznék. Páter Péter azt felelé neki, hogy megerősíttetését a rend provinciálisától nyerte. És ezzel aztán egészen magára vonta a magyar főúr és főpap neheztelését; a jezsuita rend provinciálisai sokszor bitorolták a főpapok, sőt maga a pápa előjogait is. E bemutatás pillanatától kezdve «megjegyzett ember» lett a bittsei várban Páter Péter. Azt ő csak szerette. Legalább nem alkalmatlankodott neki senki a barátkozásával. Ott ülhetett még a többi barátok között is az asztalnál, a nélkül, hogy valaki jó appetitust kivánt volna neki a lakomához. A jezsuitákat a többi rend szerzetesei is irigy szemmel nézték.

Csak egy lélek ragaszkodott hozzá, Cupidó úrfi: az aztán ott is csüggött mindig rajta. A milyen pajkos, szilaj volt a gyermek addig, a míg az anyai szeretet elkényeztette, oly ijedező és hunyász lett, a mióta a képzelgését megtöltötték azok a rémképek, a miket az anyjának fenyegetése s a bolond meséi költöttek fel benne. El nem lehetett őt csalni a barát csuhája mellől.

Hej pedig de pajkos ficzkó volt még csak ezelőtt egy esztendővel is! Arról volt nevezetes, hogy a hová az anyja magával hordta mulatságba, a dévaj urak mindenféle csintalan verseket, nótákat tanítottak be neki, s aztán mikor együtt volt a hölgytársaság, azt mondták neki: «no kis Cupido, mondj egy szép verset, danolj el egy szép nótát», az nem is kérette magát, hanem felugrott az asztalra s onnan szavalta és danolta el azt a tréfás dolgot, a minek a hallatára fülig pirultak a hölgyek, némelyik kaczagott rájuk, a szemérmesebbek elfutottak az asztaltól: -76- Idalia asszony pedig végül az ölébe vette a kis csintalant s csókjaival jutalmazta. Ennek a virtusnak vége. Nem tud már csintalan dalokat a kis Cupidó, a mióta Páter Péter a nevelője; ellenben olyan szégyenlős lett, hogy még csak annak a kis köszöntő versnek az elmondására sem lehet semmi igérettel és fenyegetéssel rávenni, a mit odahaza már olyan jól tudott elmondani, mint a karikacsapás.

Lesz idő az ottmulatozás alatt; több vele egykorú gyermek van a násznéppel együtt a kastélyban, majd ha azokkal összebarátkozik, megjön a bátorsága.

De nem barátkozott össze. Ha egy-egy korabeli fiúval összetalálkozott, legelébb is azt kérdezte tőle: «te! nem fenyeget téged az anyád azzal, hogy megöl?» A hozzá való kis leányok közé pedig épen nem szeretett keveredni: tavaly még kergetőzött velük, s valamennyit kis feleségének nevezte: most meg egy hajdani kis ismerőstől, a ki czukorsüteménnyel kinálta meg, azt kérdezte: «hm: nincs ebben méreg?»

Idália asszony pedig mulatott a vigadókkal. Az özvegyi fátyol rég leszakadt már a kontyáról; részt vehetett a tánczban. Nem is unta mellette magát senki: tudta a szót adni, s magát Thurzót is gyakran megnevetteté csipős ötleteivel. Mikor esténkint belépett a terembe, pompásnál pompásabb öltözetekben, rögtön udvar támadt körülötte hízelgő leventékből, a kik közé nem egy szürke üstökű dalia is keveredett, a kinek volna még kedve két özvegységnek egy házassággal egyszerre véget vetni.

Csupán egy csoport vendég látszott visszahúzódni mindannyiszor onnan, a hol Idália asszony megjelent. Ezek voltak a mitosiniak. – Ha ahhoz az asztalhoz ült le Idália, a hol Graczián volt, az apa egy szót súgott a leánya fülébe, arra az fölkelt, félre ült, nemsokára követte Gráczián úr; s utánuk ment a lengyel s a többi hozzájuk tartozó atyafiság. Idália pedig csak azért is bosszantotta őket. Akkor volt leghangosabb kedve, mikor Graczián úr -77- haragtól szikrázó szemeibe nézhetett, s kaczér mosolyával kereszttűzbe vette a lengyel vőlegényt, hogy annak az arcza vörös lett tőle, mint a sült rák.

Egy este, asztalbontás után, ismét tánczra kerekedett a társaság virága: az erdélyi czigányok húzták a láb alá valót. Thurzó nejével együtt ott mulatott még s hagyta mulatni a násznépet; a mulatság annál zajosabb lett: a borozó asztaloknál áldomásoztak, az asszonyok mesélgettek, a barátok a fülkében dalolták a kegyes zsolozsmát.

Igazán quadrál a nóta is a baráthoz: «ne legyen nőnemű, ne legyen hímnemű, csak semleges nemű, ilyen az isteni bor!» Neutrius generis mind a jó bor, mind a jó pap!

A vén Berezovszky most is a tánczosok karéjában őgyelgett. A mazúrban, fáklyatánczban volt is elég része, a hol toporzékolni, meg rikkantani szükség; hanem a vánkos tánczból, a hol csókolózni is szoktak, mindenkor kimaradt. Pedig majd felfalta a szemeivel a szép Magdolnát.

Két pár szem ügyelt rá. Az egyik onnan a barátok asztalától. Egy ifjú szerzetes, a ki lehajtott fejét tenyerébe hajtva, szeme elé húzott csuklyája alól néz ki sovár tekintettel a mulatozó világra, ölébe hajtva egy alvó gyermeknek a feje; előtte az öblös billikom, a miből csak szörpölve szopogat néha, inkább hogy kiszáradt nyelvét, ajkait nedvesítse vele, mint hogy mámorba fojtsa a lelkét.

A másik pár szem pedig Idáliáé. Még mikor a tánczban forog is, nem veszti el a szeme elől Berezovszkyt, kiséri annak az epedő tekintetét Magdolna felé, s odavág a kacsintásával -78- a félrehúzódott Páter Péter után, s egy-egy gúnyvillámot lövell a dühben forró Gráczián szeme közé. Ő mind a négynek a szivében olvas, s pokolbeli kedve volna mind a négybe négyféle mérget önteni. Egyikbe ilyet, a másikba amolyat: ide őrültséget, oda halálijedelmet, amoda dühöt, szerelemféltést, egynek megvetést, másnak kétségbeesést, a harmadiknak szégyent: valamennyinek olthatlan pokolégést.

Páter Péter még a tenyerét is a szeme elé tartja árnyékul, mikor azt kell néznie, hogy viszik kedvesét a deli ifjak a tánczba. Némely táncznál csók a váltság. Ártatlan szűz csókot ki venne rossz néven? Játékszámba ment az hajdani időkben. Senkire sem féltékeny a délczeg leventék közül; de olyankor a vér forr az ereiben, mikor azt látja, hogy a vőlegényül szánt kéjvadász hogy kapkod a mellette ellejtő karcsu alak után, aki tündérkönnyen, szemérmes negéddel siklik ki ölelési szándéka elől. Hajh, ha most ő volna a leány tánczosa, milyet ütne a kapkodó kezére! Bekapná tudom, ha szurkos volna is! Hogy nem tud a tánczosnéjára jobban vigyázni az a kölyök! Nem is jól járják a tánczot. Mikor még ő ott volt, egész máskép ment az. Majd megmutatná ő, csak az a kámzsa ne volna rajta.

Még eddig olyan jól félre tudta magát húzni a vendégsürgés-forgás forrójából, hogy Magdolnával egyszer se találkozott össze. Arra ugyan akár szemben jöhetett volna, mert az a pilláit fel nem szokta emelni, a míg meg nem szólítják.

Soha se tudnám megmondani, hogy miért tánczolták ezt arra a nótára, hogy: «Zsidó! Zsidó! mi van eladó?» Áll, hogy arra tánczolták. Ez a gúnyolódó, kihivó, egyhangú melódia volt az, a mely mellett a selyem vánkos vándorolt a tánczkör egyik oldaláról a másikra, s e mellett kérték és adták a csókot. Pedig hát a csók nem eladó, csak cserébeadó. -79-

A selyem vánkos végre Idália kezébe került. Sokáig kellett rá várnia, mert a fiatal tánczosoknak az a szokásuk, hogy mindegyik a szive választottját keresi fel a csókkölcsönért, várnia kellett, a míg egy fiatal legény válik ki a sorból, aki még nincs elmátkásodva, s a ki ő rajta nem lát egyebet, mint azt, hogy szép asszony. Idália megváltotta a térdeplőt. Akkor aztán az volt a táncz sora, hogy az egyedül maradónak ki kellett állnia a középre, s míg a zene ütenyére maga körül lejtett, valami olyanformát, minő a bajadérek táncza, azalatt a szemeivel mustrát tartott a körüle körben összefogózva rajzó tánczos koszorú fölött, hogy melyiket válaszsza ki magának.

Odavágott a szemével Berezovszkyra, egy olyan bűbájos kacsintással, hogy annak a két szeme még jobban keresztbe állt tőle s aztán két csipőjén ringatva deli termetét, oda oldalgott eléje s ott letette a vánkost.

Berezovszky fülig veres lett az örömtől, szemei ragyogtak, de nem az eléje térdeplő szép asszony szemébe ragyogtak, hanem az átellenben álló halavány jegyesre. A bajuszát előre kétfelé törülte a kétféle csókhoz. Az első csak a felszabadító csók; de a második lesz majd a lefoglaló.

Magdolna is elérté ezt az ácsingózó tekintetet, s az arcza egész a homlokáig elpirult miatta.

Páter Péter öklében laposra nyomódott össze az ezüst pohár, s mind szétömlött belőle a bor az asztalon.

Azonban mielőtt Berezovszky odahajolhatott volna Idaliához, hogy megcsókolja, egyszerre csak ott terem kettőjük között Likavay Gráczián, s a hosszú mente ujjánál fogva visszarántja a lengyelt nagy durván.

– Megálljon kegyelmed! Az én jövendőbeli vőm nem csókolhatja meg ezt az asszonyt itten! -80-

– Eb ura a fakó! Vagyok asszonynak olyan asszony, mint a milyen férfi kegyelmed férfinak!

– Az vagy! özvegyasszony, a ki megölte az urát, s aztán magához vette a szeretőjét, ott él vele együtt, ott tartja a házánál, barátnak öltözve. Itt ül most is a drága madár, még a gyereket is az ölébe adta, hogy hadd szokja meg az apaságát! Hát nem a te szeretőd ott az a barát la?

Azzal odaugrott a szerzetesek asztalához s lerántotta Páter Péter fejéről a csuklyát.

– Tessék hát nevetni! Ki hát ez a barát? Csorbai Tihamér! Szép asszonynak latra, baráti ruhában! Hahaha!

Hahaha! Hahaha! hangzott a rengeteg nagy terem a feltörő hahotától. Minden ember ráismert egyszerre az eltünt, holtnak hírlelt Csorbai Tihamérra.

Páter Péter ott állt az egész kaczagó, csúfolódó vendégsereg közepett. A széket, a melyen ült, jobbjába ragadta, s ha most azzal nekivadul, emberhalál lesz itt!

– Petre! hangzott ki a zsivajból Thurzó Imre hatalmas szava. – Pap vagy-e, vagy lovag?

Erre a buzdításra a barátok sem voltak restek: hirtelen leoldották a köteleket a derekaikról s elkezdték a kitaszított vendéget azokkal agybafőbe verni, szidva őt diákul és görögül.

Páter Péter csak arra ügyelt, hogy a gyermeket ne érje ütés, a kit csuhájába takargatva vitt ki magával sietve a vendégsereg közül; azt sem látta, hogy aztán mi történt? Azt sem látta, hogy az a halavány leányzó hogy akart feléje rohanni? miért? tán, hogy megvédje? tán hogy szégyenében osztozzék? de apja megragadta őt durva kézzel s odaveté Berezovszky karjai közé:

Az a másik, az a szép fúria pedig villámló szemekkel, fogairól felvicsorított ajkakkal állt szembe Grácziánnal, rőt haja kiszabadult a fejkötő alul, melynek bogláros tűi rengettek a fején.

– No Likavay Gráczián! Ráemlékezzél erre az éjszakára. Egyszer már megforgattam a szivedben a kést, megforgatom még másodszor is, de abba tudom, belehalsz!

Azzal kirohant a teremből, jobbra-balra taszítva, a kik nem álltak elég gyorsan félre az útjából. Mikor Thurzóék előtt elment, odafordult nagy dérdurral.

– Köszönöm a vendéglátást, püspök uram, püspökné asszonyom. Ennyivel vagytok jobbak, mint más!

Még abban a minutában, késő éjjel elhagyta egész úri kiséretestül együtt a bittsei várat. Fáklyákkal utaztak odább, farkasordító kegyetlen téli éjszakában.

A KISÉRTÉS.

A nehéz, szántalpakra kötött hintókkal csak nehezen lehetett haladni a rongált hegyi utakon. Az első etetőnél utólérte a karavánt egy utánuk vágtató csörgős szán. Az pihenőt sem tartott a csárdánál, hanem eliszánkolt a hintók mellett. A szánban Gráczián ült, s mellette az a bundába burkolt nőalak bizonyosan a leánya volt.

– Jó reggelt, szép asszony! kiálta oda Gráczián úr hetykén; – megyek előre szálláscsinálónak!

Az utazó társaságnak egy nap csak négy-öt mértföldet lehet tenni, s úgy ki kell számítani a dolgát, hogy olyan helyre vergődjék be éjszakára, a hol úri kastélyt talál, a hol magát, cselédségét, lovait illően el tudják látni.

A vendégszeretet még most is nagyban virágzik ezen a tájon, az utazót tárt kapu fogadja és teritett asztal és vetett -82- ágy és marasztaló házi gazda. Más alkalmatosság csak a falu végén van; a rozzant hosztina, a sajtcsináló kopanicsája; ott pedig keserves dolog a meghálás. A cselédnép a lovakkal egy alomra szorul, az uraság kuczoroghat egy földszagú izzasztóra fűtött szobában, faggyúmécs világa mellett, s nem kap más lakomát, mint zabkenyeret túróval.

Az előre vágtató szán tehát minden kastély kapuját bezárta Idália uti népe előtt, beharangozva úthosszat az egész vidéket azzal, a mi az özvegy asszonynyal történt. Idáliának egy ismerőse udvarára sem lehetett hazatértében behajtatni. Kénytelen volt kinn maradni pereputyostul a falu végén, a csárdában, vagy még örömestebb a bális faházában, az erdő közepett s ott tölteni az éjszakát.

Az egész hosszú téli éjszakát, a földre ágyazott szalmán fekve, egymás mellett azzal az utitárssal, mint férj és feleség, kettőjük között az alvó gyermek.

Egymás mellett, mint férj és feleség, a kik pörrel alusznak el, pörre ébrednek fel. Itt nem menekülhetett el tőle. Végig kellett hallgatnia keserű panaszait mind.

– Tudsz aludni a szégyen-gyalázattól? Szemedbe mondták: papnak lator vagy, lovagnak himpellér! Se pap, se lovag. Meggyaláztak engem annyi ember előtt! Mint egy piaczi czafrangost! Szemembe vágták, hogy szeretőm vagy, s te ott álltál, mint egy sóbálvány s sem azt nem mondtad, hogy igaz, sem azt, hogy nem igaz. Néztelek, hogy ugyan mit fogsz tenni? Melyik szivedtől kérsz tanácsot? Nézegettél szerteszélylyel. A tánczosok kardjai oda vannak támogatva a szegletbe, talán felkapsz egyet, ledobod a csuhát, s azt mondod: «no hát én vagyok Csorbai Tihamér, az meg ott az én asszonyom, s a ki kettőnk közé mer állni, az meg aztán halál fia!» Csak nem tetted. Azután nézegettél fel az égre. Vártam, hogy előállsz ezzel a szóval: «az én nevem Páter Péter. Pap vagyok, papi hitemre mondom, ez az asszony olyan ártatlan az én szerelmemtől, hogy ha minden bűntől olyan ment -83- volna, olvasva is elmehetne a szentek között.» Azt sem tetted. Behúztad a nyakad a csuklyád közé, a mint a püspök rád kiáltott (a felesége viganója mellől) s aztán tűrted, hogy a többi barátok a kordáikkal agybafőbe püföljenek. Óh be csúf voltál! Ha igazán szeretőm lettél volna, a szemed közé köptem volna. A szemedbe mondták: – dehogy a szemedbe! a hátadnak mondták meg, hogy nem vagy érdemes a papi névre; nem is vagy pap, soha sem is voltál; ha voltál, kicsapattál; hanem félénk, gyáva, makutyi katona vagy, a ki eltűri a korbácsütést, mert fél a kardvágástól.

– Mit akarsz még? Oda akarsz még mászkálni a kereszthez, hogy még a Krisztus is megrugjon az átszegezett lábával? Végig akarod magadon poroltatni ezt a barátcsuhát városról városra? Fogadásod tartja, hogy csúffá tedd magadban a papi rendet, s botránykozás köve légy, a kitől szétfut a társaság, mikor közéje lépsz, ha javába tánczol is, s kiszalad a templomból a gyülekezet, mikor a cathedrában meglát?

– Tudsz alunni? Hogy ne tudnál? Hiszen férfi vagy: férfinak könnyű elnyögni a gyalázatot. De én asszony vagyok, skorpiókon fekszem. Letépték a fátyolt a fejemről! Letépték, lábbal taposták! Egy egész ország színe-java előtt tettek világ csúfjává! Krónika lesz a nevemből. A tót diákok fogják kántálni az ablakok alatt a gyászhistóriámat. A házaló olajkáros fogja hordani faluról falura Páter Péter meg a madocsányi urasszony históriáját, képekkel két dénárért! Minő förtelem! Te csak elbujhatsz a barátkámzsád alá, ott jó helyen vagy, de hová rejtsem én el magamat? Hogy álljam ki az emberek tekintetét, ezt a mindennapi ragyaverést az orczámon? Hová zárjam el magamat, a hol ember rám nem talál? Hol veszítsem el saját magamat, hogy az se találjon rám többet? Hogy éljek vele, hogy haljak bele ebbe a tövisbe? Mi gondod rá ugy-e? Hahaha! Azt mondod: Isten büntetése -84- ez rajtam, s megnyugszol benne. Te magad leimádkozod a litániádat s az alatt elalszol.

– Ébren vagy-e már? A kakas kukorít: valahára megvirrad már! Hosszú éjszaka annak, a ki a szemét le nem hunyhatja. Mért húzodol olyan messze tőlem? Ne féltsed a csuhádat Potifárnétól. Itt fekhetel már velem egy szalmán, hozzád se rúgok. Utállak már szivem szerint. Ha akkora darab kárbunkulus volnál, mint a mekkora lomha agyagbálvány vagy, a keztyűs kezemet ki nem nyujtanám érted, hogy fölvegyelek. Tartsd meg a szerelmedet az angyaloknak, vagy Belzebúbnak: nekem mindegy. Én csak a becsületemet kérem tőled vissza. Ha becsületes ember vagy, ha keresztyén vagy, tudnod kell, hogy mi a kötelességed. A milyen nyilván való volt a meggyaláztatás, olyan istenigazában valónak kell lenni a helyrehozásnak is. Hallgass ide, aztán gondolj utána egy nagyot. Te is, én is kitérünk a protestáns hitre. Elmegyünk Sáros-Patakra, vagy Kolozsvárra, ott ez minden czeremónia nélkül megvan. A hat heti oktatás sem szükséges hozzá. Akkor aztán megesküszünk. Nem kell én nekem egyéb, mint a neved. Az a neved, a melyikkel még becsület jár együtt. Hiszen csak nem akarod tán, hogy Páter Péternének híjon minden ember? Nem vagy te Thurzó Imre. Annak az élete párja lehet «püspökné» éjjel-nappal, de «barátné asszonyom»-nak nem hivatja magát valaki fényes délben. Az én letépett fátyolomnak az ára a Csorbai Tihamérné kontya. Nem bánom én aztán, ha szeretsz, – vagy ha mást szeretsz. Meg is szökhetel tőlem, ha egyszer ki nem állhatsz tovább. Vagy együtt lakhatol velem, úgy hogy egyikünk az egyik ajtón jár ki, a másikunk a másikon, s az egyikünk este fekszik le alunni, másikunk reggel, hogy még csak álmunkban se találkozzunk össze. – Gondold végig a mit mondtam. Aztán fordulj faltul, s alugyál rá egyet: soká virrad még meg. Én addig virrasztok. – Nem sokat bánom ám, akármit felelsz rá. -85- Én a magam határozatával készen vagyok. Püspökök truczczára kitérek a hitből, kálvinista leszek. Férjhez is megyek ujra. Ha te nem, lesz más. – Kapok moslékra kutyát. – De az illendőség, a világi tisztesség úgy hozná magával, hogy a ki miatt elvesztettem a becsületemet, azzal is szerezzem vissza. – De nem imádkozom ám hozzád többet. Ne félj, nem csúszok-mászok utánad térdemen, tenyeremen. Elválhatunk azzal a két szóval, hogy te azt mondod: «Isten hozzád kapubálvány!» én meg azt, hogy «gyöngyház! ha leszakadsz, lesz más!» – Ha nekem azt feleled, hogy «nem! nem!» hát akkor «én sem!» Nekem be se jösz a kapumon többet. A küszöbig eljösz, ott kifizetem a salláriumodat egy esztendőre, egy napra, s aztán «alá is út, fel is út!» velem egy födél alatt nem fogyasztod a levegőt! Csucsulj babám! Alugyál még! Anyjuk még ma megfőzi a rántott levest, holnap nem tudod, ki főz rád?

Páter Péter megrettent erre a szóra. – Ha őt Idália elűzi a kastélyból rögtön, akkor ő Magdolnával nem találkozhatik többé, mert az alagut bejárata csupán a kastélyából megközelíthető. Pedig neki is nehéz tervek forrongtak az agyában. Magdolnával okvetlenűl beszélnie kellett; a leány el fog jönni a tudvalevő földalatti rejtekbe s ott várni fog reá vasárnap éjjel.

– Kérlek asszonyom, mondá a nőnek. A mit mondtál, nehéz szó, hosszú gondolat. Engedj rá két vasárnapot, hogy tanácsot ülhessek azzal, a ki sorsomat intézi.

Idália azt gondolta, hogy Páter Péter a mindeneknek bölcs tanácsadóját érti alatta: ő pedig Magdolnát értette.

– Vagy okos lesz az, vagy bolond lesz; de egészen az lesz, a mi az egyik a kettő közül.

– Téged siratlak te árvám, te szerelmem, te angyalom, egyetlen kincsem a világon.

S minden hízelgő névhez két annyi csókkal, tíz annyi könynyel áztatta a gyermek orczáit, szorongatva őt erőszakos két kézzel dobogó szivéhez.

– Hát szeret már téged – az atyám? rebegé a gyermek, odabujva az anyja ölébe. Igazán szeret már: hogy megint megcsókolsz, megölelsz?

– Azt megtudjuk majd nemsokára, suttogá fülébe Idália s aztán nagyot sóhajtott.

Nemsokára elcsendesült a zokogás hangja, Páter Péter félkönyökre emelkedve hallgatá az anya és a fia mély álomlihegését és saját szivének nehéz dobogását.

A DINOM-DÁNOM.

Úgy bizony: a dinom-dánomhoz. Nem záratta be a kapuit a madocsányi szép hölgy, a hogy az egész úton mondta, nem keresett sűrű fátyolt a fejére, hogy a világ szeme előtt elrejtse az arczát. Az az egy eldobott szó «lovagi becsületszavamra!» egészen új lángot gyujtott a szivében. Mit neki most már a világ? A kik őtet nem becsülik, ő sem becsüli azokat. Megvetésért megvetés! Nem vándorolnak világgá a kastélyból, hanem csapra ütik a -87- hordókat, megterítik az asztalt, megfuvatják a trombitát, s a hol terített asztal, muzsika, jó bor és szép asszony van, akad oda vendég elég.

Igaz, hogy szemét nép. Egy tisztességes pofa írmagnak se kerül közé. Talán ugyanaz a kortyondi had, a melyik a mitosini várban szokott dőzsölni, mikor ott van a dáridó. Ha ugyanazok az alakok, akkor egyikük sem vethet a másik szemére semmit. A mitosini kastélyban megszólják a madocsányi kastély asszonyát, a madocsányi kastélyban a mitosini urat: hizelkednek s isznak az egészségére annak, a kinek a borát iszszák.

S Páter Péter is együtt mulatoz velük. Nem énekel már zsolozsmákat éjhosszant, hanem hallgatja a mosdatlan szájak csintalan beszédét. Bezzeg nem gyalázza itten senki azért, a miért a bittsei várból kikergették. Nem szégyen az, hanem virtus. Szép asszony szeretőjének lenni! Annál derekabb, mert nem szabad. Hogyan is mondja a nóta: «Nem leszek én többé barát! Levetem a barátcsuhát! Eldobom a könyvecskémet, megölelem menyecskémet!» Nevetnek itt azon hahotával, s ütögetik a vállát bizalmasan a feldicsőitettnek, «ne hagyd magad pajtás!» Elfogadják czimborának.

És ő neki ezt tűrni kell csendesen, és érezni, hogy még van mélyebb sülyedés is, mint a becsületes emberek társasága által szidalmaztatni: ez a hitvány embereknek a magasztalása.

Velük tart mindenben. Azt is megteszi, hogy a szép úrnő czipőjéből áldomást iszik.

– Estenkint ki van világítva lámpákkal a kastély Vág felőli homlokzata, hogy lássák Mitosinból milyen nagy dáridó van itt. Azt is megteszik, hogy csörgős szánokra kapnak s fáklyavilágánál, zeneszóval, ostordurrogtatással vágtatnak végig a Vág jegén, olyan közel a mitosini kastély alatt, hogy az ujjongásaikat meghallhatja «az» odafenn. Jó kedv van itt! Páter Péter abban is részt vesz. -88-

– Irigylésre méltó ficzkó! Jó helyre tette le a csuháját! mondogatják a szemébe.

– Szeretnék káplánja lenni! – tréfálgatnak vele, mikor éjfél után kezet szorongatnak az aludni térővel, s dalt ordítva kisérik a hálószobájáig.

Egyedül marad az ott. A gyermeket, a mióta haza jöttek a bittsei lakodalomról, mindig magával hálatja az anyja, soha sem hajtja könyvet bújni, betüt magolni, csupa játékból áll ki az egész nap.

Páter Péter, mikor egyedül marad a szobájában, először is megiszik egy kanta vizet, a másikat meg a fejére tölti, lemossa arczáról a czimborák csókjainak piszoknyomát. Azután letérdel a fekhelye elé, s homlokát két összekulcsolt kezére fektetve, küzd lelke nehéz gondolataival.

Fel van benne támasztva a régi ember: a daczos, az erőszakos, a hő szenvedélylyel szerető. Ég és fázik. Büszkeségének ördöge tépi magáról a fogadalom lánczait. Utálja már a csuhát, a mit visel. Lelkét ne nyomja már a nagy adósság terhe. Azzal a meggyalázással, a mit rajta az apa ejtett, le lett róva a megölt fiunak a vérdíja. Nem jár az föl többé kisérteni hozzá. – A legutóbbi péntek napon a jezsuita zárdából nuntium érkezett a kastély urasszonyához, melyben meghagyatik neki, hogy először is ezen a bőjtnapon ne süttessen a vendégeinek pecsenyét, másodszor, hogy küldje vissza Pétert, a kinek hibás magaviseletéért egyházi sedes elé kell állíttatnia.

Az özvegy küldött nekik vissza egy levelet, meg egy zacskót. A levélben ez volt: «Küldök nektek nem egy Pétert, hanem ezeret.» A zacskóban volt ezer darab Petrustallér. S az atyák azt felelték rá, hogy «fiat piscis!» (Legyen hát hal!)

Csorbay Tihamér megutálta Páter Pétert. Nem tudta megtalálni a hitét többé.

Minden álom csábította. S azok olyan álmok voltak, a miket folytat az ébrenlét, mesemondta kincsek, a mikért -89- csak a kezét kell kinyujtani az ébren levőnek, hogy a mit álmában látott, megfogja, elvigye.

E néhány nap alatt Idáliára alig lehetett rá ismerni, annyira megváltozottnak látszott. – Naphosszant nem jött elő saját lakosztályából, nőcselédjeivel dolgozott, varrt, himzett, mint valami férjhez készülő hajadon, a ki kelengyéjét készíti. A nagy dáridó mulatságaiban ő maga csak addig vesz részt, a míg a tisztességes evés ivás foly, azután eltűnik. Csak világ truczczára való a nagy lármazaj; ő a szemérmetest játsza, mint a násznagyot váró menyasszony, a kinek már előre bemondta a susogó asszony, hogy kérő jön a házhoz. Ha ez alatt véletlenül összetalálkozott Páter Péterrel egyedül, visszahúzódott előle.

Vasárnap reggel szerteszét oszlott a czimboraság. Hat napon át egyél-igyál, a hetediken ájtatoskodni kell. Így van az megirva.

A reggeli harangszóra Idália templomhoz öltözködött, s kezébe vette a drágakövekkel kirakott imádságos könyvét.

– Én a templomba megyek, – talán utoljára ma a pápista templomba. Te ne jőjj ma oda: hadd legyek magamban. Viseld addig gondját az egyetlen gyöngyömnek.

S azzal elhalmozta csattanó csókokkal Cupido urfi orczáit, templomba indulván.

– Látod, hogy szeret most az édes? szólt Cupido Páter Péter nyakába csimpajkozva, s a kapott csókokat az ő ajkainak adva tovább. – (Megérzett a száján, hogy mézes pálinkát adtak neki innya.) A mióta haza jöttünk, mindig ilyen nagyon szeret. Ez azért van, mert te is szereted őt, már tudom, nekem megsúgta, nem Páter Péter a te neved, hanem Tihamér. Éjjel olyan sokszor mondja ezt a nevet, s olyankor engem ölel, engem csókol. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ki az a Tihamér? Elvörösödött rá: aztán elnevette magát, s a szájamra ütött, «te csacska!» hanem aztán mingyárt az ölébe vett és összecsókolt. Hát -90- nem szép volna, ha azt kellene mondanod: Tihamér apa? – Hát bizony az senki sem más, mint te vagy. Tudom én, ne is tedd magad én előttem. Nem vagy te barát. Tudtam én azt, mikor legelőször elkaptad a labdát s a bolondnak a fejéhez vágtad.

– Tudod-e, hogy hat nap óta min dolgoznak odbenn a palotában, az anyám meg a négy frajja? Gyere be, majd megmutatom, most senki sincs odabenn, mind templomba mentek.

S a gyermek bevonta magával Páter Pétert anyja legbelső szobájába, a hol az még soha sem volt. Úri kényelem és pompa bűvtanyája volt az, Cupido oda futott egy czifra faragványú szekrényhez s azt felnyitotta előtte. Abban volt felakasztva egy pompás lovagköntös, dolmány, prémes mente boglárokkal, gombokkal diszítve, sujtással kivarrva, skófiummal himezve.

– Ezen varrtak, himeztek a hány fraj csak van a háznál. Látod? Kitalálod, hogy kinek készült ez ajándékba? Bizony csak a Tihamérnak, senki másnak. Azt mondták, ne mondjam senkinek; de te neked csak elmondom. Ma van vasárnap. Ma éjjel, mikor le akarsz feküdni, ott találod ezeket a szép köntöseket, csizmát, kalpagot is hozzá: aztán meg egy aranyos kardot az ágyadra letéve. Az ám. Aztán felpróbálhatod, hogy jól illik-e a termetedre?

Páter Péter a háta mögé tekintett: a kisértő dæmon vigyorgó arczát vélte maga mögött találni. Ez is egy lépéssel odább taszítja.

– Az ám, de többet is tudok ám még – folytatá Cupido – odalenn a kerti lakban lesz mátul fogva minden éjjel két paripa felnyergelve, s a hátulsó kis kapuba bele lesz dugva a kulcs. Kihallgattam, mikor a kulcsárral ezt a dolgot meghányták-vetették. Mert tudod, hát a barátok odaát a kolostorban éjjel-nappal vigyáztatnak a kapunkra, hogy ha egyszer Páter Péter szökni akarna innen a kastélyból, utána iramodjanak, megüldözzék, -91- megfogdossák, s akkor azután bezárják mély tömlöczbe, azért hogy el akart szökni. Hanem ha egyszer ti ketten azon a két jó paripán a hátulsó ajtón keresztül éjszaka kiosontok innen, – én is elférek egyiteknél a bunda alatt, szaladhat aztán már utánunk a barát, ütheti a patkónyomot.

Cupido nyilai mind czélba találtak. Mind ez az előkészület olyan jól beleillett azoknak az őrjöngő álmoknak a tervébe, a miket az asceta napokon, éjeken át keresett ő maga, ha azok nem keresték őt. Készen az egész menekülési terv, csak az elhatározás kell hozzá. A merénylet akadályai el vannak hárítva. A barátot, a ki szerzetes ruhában fut egy fehér személylyel, azt minden faluban feltartóztatják, megkötözik, visszahozzák; de egy úri párnak, a ki csojtáros paripákon vágtat, ki állaná útját?

– Engem sem hagytok ám itten, azt előre mondom – folytatá Cupido. – Nekem is készen van rókamálas bekecsem, nyúlprémes csizmácskám az útra. Ne félj, engem nem hágy el magától az édes. Most már megint mindig az ölében tartogat, mint mikor még kis ölbeli baba voltam, a mikor egy képre festettek le mind a kettőnket. Szeretnéd látni azt a képet? Neked csak megmutatom. Mert azt nem szabad ám minden bolond embernek meglátni. Be van az zárva táblával, de én már tudom, hogy hol kell megnyomni egy rugót, hogy a tábla kétfelé nyíljék. Ez ám a szép kép, hallod!

Azzal odafutott egy pusztán faragványremeknek látszó táblához, s a mint annak egy rugóját megnyomta, a tábla kétfelé vált.

Mikor az a kép kitünt, szinte megvilágította az egész szobát, olyan ragyogó szépség volt. Olasz művészi remek. Idalia és Cupido. A valódi mythosi istennő, a szépség egész bűbájában: a mint a gyermekét készül füröszteni. Szemei a ránéző szemébe néznek, epedőn, csalfán, csábosan. Corregio Venusának párja.

– Csukd le a táblát ismét! – dörmögé a fiunak, az pedig nevetve veté magát térdei közé.

Idalia kegyelmes akart hozzá lenni, s úgy tett, mintha nem venné azt észre. Lehajtotta a fejét, s lesütötte a szemeit.

– Igen. A templomban vétkeztem, azt jövök meggyónni. Hajtsd hozzám füledet. Vétkeztem a míg az oltár előtt térdepeltem, a míg imádkoztam. Így szóltam Istenhez: Köszönöm neked Uram, hogy nem akadályoztad meg, a mivel fenyegetőztem, hogy elrablom az oltárod elől, a kit szivem szeret, nem hagyom Te Nálad! Köszönöm neked, hogy szégyent, gyalázatot küldtél reánk, a mi elüzze őt a Te szent helyeidből. Köszönöm, hogy parancsot adtál a poklok ördögeinek, hogy bennünket egymáshoz lánczoljanak! Kérlek, imádlak óh Uram; engedd meg nekem, hogy én elvihessem őt magammal a kárhozatba. Zárd be mi előttünk a Te mennyországodnak kapuit. Minden szenteknek katholikus Ura és Istene; engedd meg nekem, hogy ezt az egy szentet kiragadhassam a te híveid sorából, s tegyem eretnekké, szentek megtagadójává. Küldd el még hozzám a Te sötét angyalaidat, hogy engem ebben a munkában megsegítsenek. Ez volt az én imádságom, a szent Ignatius de Loyoláról nevezett templom oltára előtt; a «Dominus vobiscum» zengése alatt; – bűn volt ez Atyám! mellemet ütöm: «pater peccavi». Előtted térdelek. – Feloldozasz-e?

– Feloldozasz? Kiáltá a nő – szenvedélyesen szorítva meg a kezében feledett kezet. – Akkor te gyóntál meg nekem, s én megkötlek vele.

A belső szobából Venus és Cupido kettős kaczajának csengése tört elő. A kép még bizonyosan akkor is nyitva-tárva volt: azon nevethettek olyan nagyon.

A FÖLD ALATT.

Egész nap észre lehetett venni Páter Péter arczán, s minden tevés-vevésen, hogy szokatlan izgalmak láza gyötri. Reszketett, ha Idalia diadalmas arczával találkozott. A nő azt hitte, hogy tökéletes győzelmet ül. Ezt a zavart tekintetet, ezeket az átabotába ejtett szavakat, ezt a balogsüti módot, mind annak vette, hogy a férfi lelke utolsó vonaglásaiban küzd már; még egy kegyelemdöfés s büszkesége, fogadalma mind kiszenvedett.

Este csak hármacskán vacsoráltak együtt. Szinte szokatlan volt a sok napi folytonos vendégeskedés után így egyedül maradni. Jól szokott az ilyen egyedül maradás esni, az egy családhoz tartozóknak. Férj és feleség olyan örömmel mondják egymásnak: «De szeretem, hogy itt voltak, de még jobban szeretem, hogy elmentek!»

Vacsora után a cselédeit mind aludni küldte Idalia. A gyermeket átviteté szobájába, hadd alugyék. Csak kettecskén maradtak.

A nő hárfája mellé ült és énekelt. Égről, paradicsomról, szerelemről, Páter Péter lelke pedig nem ott járt, a hová ő hivogatta.

A nagy fali óra tizenegyet ütött már. Páter Péter mintha parázson ült volna. Fölkelt a helyéről s nem várta végit a dalnak, pedig az épen arról szólt, hogy: -94-

– Azt vártam, hogy ha holnap lesz, akkor elmult a vasárnap s te válaszolni fogsz a kérdésemre.

Az nem lehet, hogy férfi ily jégbálvány maradjon! Ennyi szerelmi csáb, ennyi inger, elárúlt szenvedély varázsa ellenében. Ez az ember mást szeret. Csak az maradhat ilyen halott, a ki már egy más világban él s ott idvezülve van.

– Hát neked is nyugodalmas jó éjszakát. Hanem már most arra kérlek, légy kegyes a kis fiamat ismét magadhoz venni éjszakára. A mióta nálam hál ismét nagyon rossz álmai vannak; te jobban tudsz vele bánni. Legyen nálad éjszakára.

Páter Péter arcza elárulta a nyugtalanságát. Ez most őt ismét késleltetni fogja a Magdolnával találkozásról.

Idália hálószobájába sietett, s felköltötte Cupidot, ki egy gyermek-nyoszolyában ott aludt az ágya mellett.

– Hiszen megint olyan képed van, mint mikor azzal fenyegettél, hogy a tűt a fejem lágyába szúrod.

– Álmodtad azt. Jőjj kis babám. Ma a jobb atyáddal hálsz, a Páter Péterrel.

– A Tihamérral? Hát hídd őt ide! Neki könnyebb ide jönni alunni, mint nekem odamenni ő hozzája.

Ha a gyermeket az előálmából felköltik, s akkor az agyonsírja magát, akkor aztán úgy kimegy az álom a szeméből, hogy két óráig sem lehet elalvásra bírni.

– Hallgass ide kicsi fiam. Te jó, okos kis fiú vagy s én a te jó anyácskád vagyok, az is leszek mindig, ha szót fogadsz; mindent megadok neked, a mit kivánsz. De megkínozlak, koplaltatlak, rongyban járatlak, ha én nekem kedvemet nem teszed. Te kis okos. Tudod te jól, hogy Páter Péter nem az, a kinek látszik. De hogy jókkal van-e, vagy a rosszakkal, az ám a nagy kérdés. Látod, azt csak egy ilyen jó kis gyerek tudhatja meg, a milyen te vagy. Nézd csak, adok neked egy kis ezüst sípot, azt rejtsd el a hálóköntösöd alá. Most hagyd magadat a Páter Péter szobájába vitetni, a megszokott ágyadba. Azután, a mint lefekszel, egyszerre húnyd be a szemedet, ásítsál nagyokat s aztán tégy úgy, mintha elaludtál volna. Húzd a hoszszú lélekzetet, kását fújj, hagyd nyitva a szádat. Az alatt pedig ügyelj rá, hogy mihez kezd a Páter Péter, a mikor azt látja, hogy te alszol. Ha kimegy a szobájából, lábhegyen, vigyázva, felöltözködve egész csuhájába s aztán nem az ajtónak kerül, a hol én meglátnám, nem is a kastély pitvara felől, a hol a kapus megfogná; hanem ha talán az ablakon talál kimenni, a szőlőrostélyon lemászhat: akkor te, a mint jól odább ment, fújj bele ebbe a kis -96- ezüst sípba itten. Én itt leszek közel és meghallom. Akkor aztán bejövök hozzád, s majd megtudjuk, hogy jókkal van-e szövetkezve Páter Péter, vagy rosszakkal. Megértetted kis bubiskám?

A kiváncsiság erősebb volt a gyermekben a félelemnél. Az a gondolat, hogy neki Páter Péter titkát el kell lesnie az anyja számára, nagyon megtetszett Cupidónak.

A mint Idalia átadta a gyermeket Páter Péternek, s az szobájába távozott, ő maga meghúzta magát egy rejtekajtós fülkéjében a folyosónak, a minőkkel tele voltak e régi kastély vastag falai.

Cupido fennült az ágyon s a gyermeki arczon meglepetés, csodálkozás, félelem és káröröm zagyva kifejezése volt látható.

– Úgy tettem, a hogy te mondád. Még az imádkozás alatt elkezdtem ásítozni, az Amenig már nem jutottam el, akkorra hanyattdültem és horkoltam. A Páter Péter térdre ereszkedett az ágyam fejénél s ő mondta el az imádság elmaradt végét. «Óh ne vigy minket a kisértetbe; de szabadíts meg a gonosztól, Amen!» S verte a mellét ököllel és nagyokat fohászkodott. – Azután felállt, összerázkódott egész teste, mint mikor valaki keserű orvosságot nyelt le, s a fejével neki futott a falnak, azt gondoltam -97- össze akarja zúzni; olyant koppant a homloka a falon. Azután odahajolt fölém, a fülét a szivemre tartotta, s szépen betakargatott. Akkor átment a maga szobájába s becsukta maga után az ajtót. Pedig máskor mindig nyitva szokta azt hagyni, hogy meghallja, ha fölébredek. Én aztán csendesen felkeltem az ágyból s odalopóztam az ajtóhoz s a kulcslyukon keresztül lestem, hogy mit csinál? Mikor meglátta azokat a himzett köntösöket az ágyára kiterítve, hej, hogy villogtak a szemei egyszerre. Nem sokat habozott: ledobta a barátcsuhát, lerugta a pocsétakerülő czipőt s felszedte magára a dolmányt, paszomántos nadrágot, sarkantyús csizmát, utoljára a kalpagot is feltette a fejére. Hej, de szép legény lett belőle, ha láttad volna! Hát még mikor a kardot is felkötötte az oldalára; kihuzta a hüvelyéből, s megsuhintotta a levegőben! Hogy ragyogott hozzá az orczája. Senki sem mondta volna, hogy ez a Páter Péter. Én azt gondoltam szentül, hogy most tégedet akar meglepni. Tehozzád készül látogatóba: «Itt van a Tihamér!» Hanem azután csak elővett a szekrényből egy tolvajlámpát, abban meggyujtotta a viaszgyertyát, s megint becsukta a borítékját. Arra ismét fölvette a lovag köntös hegyébe a barátcsuhát s a kámzsát ráhuzta a fejére, a nyestes süveg fölé. S akkor megint ő volt a Páter Péter. Azután nem láthattam, hogy mit csinál, mert az ablakhoz lépett. Csak azt hallottam, hogy az ablak nyikorog, s azután a falon a szőlő venyigéje zörög. Hát erre én az ablakomhoz lopóztam s onnan leskelődtem ki. Sötét volt s a lámpása el volt dugva a csuhája alá. Mégis megláttam, hogy a Szent Nepomuk kápolnácskája felé tart, a mi ott van a kertünk szögletében a fal mellett. – Tudod, az a szent az, a ki előtt minden paraszt leveszi a kalapját s a kihez nem volt szabad közel mennünk játszani, se lapdával, se parittyával, se pilinczkfával; mert ha véletlenül megtalálja ütni a lapta, vagy a kő, vagy a hegyes fa azt a szentet, abból nagy szerencsétlenség támad, mert az a szent védelmez meg -98- mindnyájunkat falustól az árvíz ellen. Ugy-e igaz? Olyan nagy szent ez?

– Hát a Páter Péter odament ehez a kis kápolnához s felállt a Szent Nepomukhoz s azt körülölelte. Ne né! mondám magamban, a barát összecsókolódzik a kőszenttel. De nem azt tette az, hanem ledöntötte a szent szobrot, arczczal a földre, s aztán maga állt föl a helyébe. No, mi lesz már ebből? mondok. Hát már ezután Páter Péter lesz a Nepomuk? Nem a. Hanem elkezdett lefelé sülyedni a föld alá, s mikor egészen eltünt, akkor a Nepomuk szobor megint magától felállt és a helyére került. De nini, mért nézesz így reám? Hát megint meg akarsz ölni? Jaj, de csunya lettél egyszerre! – Hát rosszat beszéltem én most neked?

– Légy átkozott azért, a mit elmondtál! – Még a hangja is más volt, mint egyébkor. Érdes, mint a reszelőé.

A gyermek e szótól, ez ütéstől, ez arcztól úgy megijedt, hogy bebujt az ágy alá s addig ki nem mert onnan jönni, míg azt nem érezte, hogy egyedül maradt, akkor meg elkezdett félni az egyedülléttől, sirt, nyafogott: «anyámasszony, ne hagyjon itt magamban. A lelkek jönnek. Sírnak. Engem is elvisznek.»

Egyszer aztán a szoba gerendázatán valami haladó fényfolt jelent meg; mint mikor lámpással járnak odakünn a kertben. Erre Cupido előmászott az ágy alól s odament az ablakhoz, hogy megszólítsa, a ki ott jár.

Nőalak volt az, fekete köpenyben, fekete fátyol a fején, kezében tolvajlámpás. Annak a lámpásnak a felső világánál megismerte az anyja arczát.

Látta, hogy az egyenesen a Nepomuk kápolna felé tart, az is feláll a szobor talapkövére, átöleli annak a fejét s arra a szobor arczra dül csendesen. -99-

Akkor aztán az asszony a szobor helyére lép, s nehány pillanat múlva eltünik a föld alá: a szobor ismét a helyére áll.

– Az anyám is elment a pokolba! – rebegé a gyermek s térdre esett. – Miatyánk Isten! ne haragudjál rám! Soha sem hagyom el többet az imádság végét: «és ne vigy minket a kisértetbe; de szabadíts meg a gonosztól, Amen.»

Hat kőlépcső vezetett le a Nepomuk szobor talajából a föld alá. A hetedik lépcső mozgó volt, egy középtengelyen ingott. Ha az egyik végére léptek, akkor a Nepomuk szobor odafenn magától a helyére emelkedett, ha a másik végére nehezkedett valaki, akkor magától felborult.

Jól választották ki a titok őrét, a kik azt az alagútat tervezték. Az az egy hely, a hol a köztiszteletben részesülő szent áll, biztosítva volt arról, hogy ott soha sem fog kutatni senki; azt meg, hogy valaki a Nepomuk szobrot még arczra is döntse, fel nem lehet tenni ezen a vidéken.

Idalia asszony fekete köpenybe burkolta magát. Egy kétcsövű pisztolyt szúrt az öve mellé; a tolvajlámpást árnyékban tartá.

A huszszita vakondokmű előtte tátongott; hosszú, sötét, fekete üreg: annál nyomasztóbb, mert nem egyenes irányú; hanem tekervényes. – Az egész katakombaforma alagút kemény agyagba van vájva boltozatosan. Olyan feketék már a falak, mint egy ravatal, a földalatti penésztől, melylyel vastagon be van vonva minden tárgy, a mi a földön hever, alig ismerni rá, hogy mi volt valaha.

S ezen a penészlepte talajon meglátszanak a lépések. Friss és kivehető nyomok; jövők és menők. A barát czipőjének a sarka öt szegnyomot szokott maga után hagyni. Ezek azok. Tehát többször is járt már itt! A legfrissebb lábnyomokat azonban már sarkantyús lovagcsizma nyomta be a penészbe. Ez az ezüst patkónak a helye. -100-

Nem félt ő a földalatti sötétségtől s a láthatatlan világ minden rémeitől sem, a kik, ha együtt vannak, az a nevük, hogy «éjszaka»; fekete oszthatlan tömeg. A mit a lelkében hordott, az még feketébb volt ennél a sötétségnél is.

Egy kanyarodásánál az alagútnak megpillantotta az előtte haladó fényt. Mintegy kétszáz lépésnyire lehetett az előtte. Szurokfáklya fénye volt az. Bizonyosan a tolvajlámpával gyújtotta azt meg idelenn az alagútban, hogy jobban lássa az utat.

A ki fáklyát visz a kezében, annak az annyira elveszi a szeme világát, hogy nem veheti észre, ha valaki a háta mögött jön a sötétben, feketébe burkolva s a tolvajlámpát elrejtve a köpenye alá. Idalia annyira beérhette az előtte haladó alakot, hogy egészen felismerhette azt. Páter Péter volt – a csuklyában; arany sarkantyús zöld szattyán csizma a lábán. Ő is sietett; de Idalia még gyorsabb volt, csaknem utolérte.

Az alagút hosszú volt, egy-egy oldalüreg száda torkollott itt-amott belé. Idaliát az asszonyi kiváncsiság mindegyikbe kényszeríté betekinteni. Itt lámpájának egész fényét használhatta. Egyik melléküreg borospincze lehetett valaha. Nehány hordó még ott hevert az ászokon. Ebből azt következteté, hogy valahol egy nagyobb nyilású kijáratnak is kell lenni, mert a Nepomuk szobor alatti szűk gádoron át hordókat ide nem hozhattak. Egy másik oldalsikátor tágas nagy terembe vezetett, a hol egy faalkotvány romjai voltak egy szegletben. Mi volt itt? Titkos templom, huszszita gyülekezet számára, vagy törvényszék, kivégzések színhelye? A magasabb boltozatot nem fekete penész, hanem csillogó salétromos nyirok fedi. Megint egy másik folyosó teli volt halomrahányt, rozsdavette fegyverekkel. Egy kupola alakra kivájt üregben pedig egyes-egyedül állt egy fenekével felfelé fordított hordó, a mi fényes és világoszöld volt. Mikor a lámpájával odavilágított, -101- azt látta, hogy az a hordó köröskörül be van burkolva rézlemezzel, a rézrozsda teszi olyan zölddé.

A hordó akonájából egy hosszú összesodrott kötél csügg alá. «Ha én most ezt a kötelet meggyújtanám, valjon mi lenne belőle?» – mondá magában – s aztán tovább ment.

Egyszer aztán az előtte haladó alak megállt. Egy nehéz vaspléhvel kivert tölgyfa-ajtó zárta el az alagútat, s itt az már téglával volt kirakva; maga az ajtóküszöb faragott kő.

Itt a férfialak beleszúrta a fáklyát egy a falból kiálló vaskarikába, s hozzá látott az ajtó kinyitásához.

Egy talány-lakattal volt az bezárva, a minőt leginkább pinczék, földalatti ajtók elzárására használnak, ha megrozsdásodik is, kinyitható az által, a ki a talány titkát tudja; a ki meg nem tudja, az ki nem nyitja soha az életben. Egy vasrúd, a minek belül fogai vannak, van keresztül dugva tíz vaskarikán. A karikák párkányába betük vannak bevésve, összevissza mindenféle. Már most, a ki tudja azt a nevet, a mi a lakat talányoldója, az addig forgatja a tíz karikát, a míg ez a név sorba kerül, akkor a karikákon belül kivágott rések mind sorban vannak, s a fogas rúd szépen kihúzható. Különben pedig elforgathatja azokat a karikákat itéletnapig, nem megy a zárral semmire.

Ennek a titkát is közölte Páter Péterrel az Aktit Tuketjer. Ő minden járásánál be szokta zárni ezt a lakatot.

A míg ő annak a kinyitásával volt elfoglalva, Idalia körültekintett ezen a helyen.

A jobbról levőt választotta; a másikba bevilágított a fáklya, emez árnyékban volt.

Asszonyfeletti lélekuralom kellett hozzá, hogy fel ne -102- sikoltson, mikor a lámpával bevilágította az üreget, a melybe belépett. Az egy négyszögű szoba volt, czementtel kivakolva, a mi füsttől volt fekete.

A szoba ágyasház lehetett valaha, köröskörül padok, nyoszolyák. És valamennyien nőalakok feküdtek, némelyek csendesen, mintha elaludtak volna, egymást átölelve, mások a kínhalál végvonaglását tartva meg örökre; a szögletekben összekuporodva, a falnak neki támaszkodva. Egy ott ül az asztal mellett, fejét két tenyerébe támasztva, előtte a kitárt biblia. Ez olvas. A többiek hallgatják. Egy az asztal alatt kuporog, kezében az olvasó; ez pápista. Valamennyien nagy pompával vannak öltözve, arany, ezüst, csipke, boglár ragyog a ruhájukon. Csakhogy a ruha már félig lerohadt, s a ki viseli az csontváz. Annak az egynek, a melyik a könyvből olvas, szép szőke haja, úgy látszik, hogy még a halál után is nőtt (a hajról azt tartják, hogy az növény), mert körüle egészen beterítette a földet.

Ezek voltak ama nők, a kikről az Aktit Tuketjer említést tett. A kik itt várják a feltámadást.

Bizonyosan ezek is idejöttek próbálgatni a talánylakat rejtélyét, mikor élelmiszereik elfogytak, s aztán senkisem jött őket kiszabadítani, s itt aztán elvesztek nyomorultul. Mindegyiknek a hol elaludt örökre, oda van vésve a feje fölé a falba a neve, a vallása, s a nap, melyen meghalt. Az asztalon van egy pompás zománczos zsebóra, azon számlálták, hogy hány napot tett ki ez a hosszú éjszaka ide alant. Az utolsónak a nevét már nem irhatta föl senki. Az még hajadon volt; párta volt a fején. Talán épen az oltár elől rabolták el.

Idalia összeborzadva állt meg a halottak tanyáján. Úgy tetszett neki, mintha minden koponya ő reá bámulna azokkal az örök semmiségbe néző szemüregeivel; mintha azt mondanák neki: «vártunk, itt vagy; te is egyikünk vagy!»

Elfusson-e innen? visszaforduljon és meg se álljon -103- hazáig? Otthon leboruljon a Mária-kép elé; «Könyörögj érettünk!»

Álom az itt, a mit lát? – És a mit érez, a kín, a boszú, a rettegés, mind csak álom? Érezni-e ébren ily indulatokat?

Az ajtónyikorgás visszaidézte eszméletét. Kitekintett a rémszoba gádorából.

Páter Péter levetette a barátkámzsát s ott állt a délczeg lovagruhában, mint egy esküvőre induló vőlegény. Szép volt, deli volt, férfimagasztaló kevély merészség tündöklött orczáján. – Ah, hogy ez a másé! – Az övé csak ebben a rút, éktelen, idomvesztő szőrcsuhában, a mit lábaival megrugdos a nő, előrohanva rejtekéből, a mint a férfi kilépett az ajtón, s azt maga után behajtá.

Igy gázolja meg a szerelemféltő a szenteskedés álmezét: «Te hazugság takarója! Te szent maskara! Áhitatos komédia-köntös! Te aranyos pillangó hernyóbőre! Hát a míg hernyó, addig az én fámat rágja, de ha pillangó lesz, akkor a más virágjára repül! Átok, gyalázat, pusztulás reád, és arra a ki viselt, s a ki viselni fog!»

Azután nagy óvatosan felnyitotta az ajtót. Lámpáját letette a földre, nem nagy út volt már előtte, egyenes folyosó, téglafalakkal vezetett még mintegy száz lépésnyire. Az előtte haladó lámpása után ő is bizton mehetett; nem volt a mibe bele ütközzék. A folyosó végén aztán a lovag egy oldalfülkébe lépett be, s a mint abban eltünt, a fülkéből halvány derengő fény vetődött folyvást az átelleni falra, a mi arra mutatott, hogy ott valami ajtó nyitva van, s a vándor czéljához ért.

Csendesen lopózva sompolygott odáig. Az alásülyedt Szt. Antal oltárkép rámája volt az a nyilás.

Nem hangzott a csendes éjszakában semmi sikoltás. A leány nem volt hát meglepetve. Bizonyosan várt rá.

Régen összebeszélhettek, hogy itten találkozzanak. Ezen az éjszakán. Ebben az órában. Azért sietett olyan nagyon – a barát!

A míg az a csók tartott, olyan hosszú idő múlt el. Csak egy percz ideje talán az óra lapján, de egy kárhozat ezredéve annak, a ki ezt irigyelve nézi. Ez a véghetetlen idő elég volt arra, hogy lángbaborult képzelete megelevenítse az előző pillanatok képét.

Igen, itt várt rá a leány, szomorú, kétségbeesett, összetört szivvel. Várta a hajdani kedvest, barátcsuhában, a kinek fogadalma tiltja, hogy szive dobogjon. Várta a meggyalázott, a kikorbácsolt szerzetest, talán azzal az erős szándékkal, hogy elpanaszolják egymásnak mind azt a fájdalmat, a mi a földön meggyógyíthatatlan s azután együtt hagyják el a világot, a hol nincs mit keresniök többé. De mikor a megalázkodott remete helyett a hajdani délczeg daliát látta az oltárkép rámájából kilépni, akkor egyszerre elfeledte, hogy itt fölötte templom, ez itt alatta kripta, hogy ide sirni, imádkozni, halálra készülni jött, s odaveté magát a hódító szerelmes keblére!

Ezt mind végigmutogatta a féltő nő előtt a lázképzelet azon örökkévalósággal versengő idő alatt, a meddig egy megirigyelt csók tart.

S a mikor arczaik egymástól elváltak, a mikor szemeik egymásba mélyedtek, az két üdvözültnek a tekintete volt.

Hüvelykujja a pisztoly sárkányával játszott, most megölhetné mind a kettőt.

De a keserűség poharát is kortyonkint kell kiüríteni, mint a mámorét. Hátha még majd mást is megkinálna -105- vele! Uram, uram, szállok az úrnak! – Nem megy az ilyen pohárürítés áldomás nélkül.

Elébb végig kell azt nézni, mit csinálnak? végig hallgatni, mit beszélnek?

– Jőjj ki innen velem – mondá neki hevesen suttogva. A mit most mondani akarok neked, azt nem hallhatja meg templom, nem hallhatja meg szent kép.

Óh, a hallgatózó tudta jól, hogy mit mondhat a férfi a leánynak, a mit ne halljon meg templom, ne halljon meg szent kép. Azt is jól tudta, hogy a leány vonakodása nem lesz legyőzhetlen: követni fogja a hivogatót.

Vissza kellett futnia a tölgyfa-ajtóig, elébb, mint ezek az oltárkép fülkéjén át a folyosóra kilépnek, mert akkor az ajtónyitás, a megjelenő fáklyafény elárulná, hogy itt valaki rájuk leesett. Akkor aztán meg kell ölnie őket. És ő nem akarta ilyen olcsón adni a halált.

Ő elébb becsukhatta az ajtót, mint a mennyi idő alatt ráhagyta magát beszéltetni a leány, hogy kövesse kedvesét.

Idalia megint oda húzta meg magát a hajdani szép asszonyok szobájába. Odatámaszkodott az egyik örökalvó mellé, fátyolát arcza elé vonva, s a tolvajlámpát elrejté sötét palástja alá.

Nemsokára hallotta az ajtó csikorgását, csoszogó lépéseket és sarkantyús toppanásokat.

– Nem vagyok az többé. A hogy föl lehetett venni a barátcsuhát, úgy le is lehet azt vetni. Vezeklésem betelt. Az arczúlütéssel, a mit kaptam, le van róva a kardcsapás, a mit adtam.

– Isten nem veszi azt számba s az emberekkel nem törődöm. Végig olvastam a szentirást és nem találtam benne sehol, hogy szeretni vétek, s a szerelmet megtagadni Istennek tetsző áldozat. E rémeszme emberi találmány.

A halottak szobájában egy a sok közül nem állhatta meg, hogy e szókra meg ne mozduljon. Saját szavait hallotta elmondatni – másnak! Hát még is megfogamzottak azok!

Magdolna felvette a lámpát és az odu bejáratához lépve, bevilágított vele félénken a szomorú tanyába.

– Hallgass reám, te üdvöm, mennyországom. Nincs ránk nézve más választás, mint ez az út a föld alatt, vagy fel az égbe. Mert én zárdámba vissza nem térhetek többé; sem kinzó ördögömnek csábjaiban elkárhozni nem akarok.

– (Kinzó ördögének! Az én vagyok! suttogá magában az ott a fátyol alatt.)

– S mi sors vár te rád? Hozzá lánczoltatni egy eleven behemóthoz; feláldoztatni kegyetlenebbül, mint a kit a vérszomjazó istenségeknek megáldoztak.

– Akkor azt hittem, hogy magam is ott végzem világomat. De most tudom, hogy még nem vagyok felszentelt pap. Thurzó a püspök ezt szemembe mondta, s lehordott a «páter» czím bitorlásáért. De ha az volnék is: rajtam áll, hogy megfordítsam a sorsot. Ha protestans hitre térek, nem köt többé semmi fogadalom. Elmegyünk Erdélybe, áttérünk a magyar hitre; hisz oly sokan követik azt, igaz, jámbor, istenfélő emberek; az ország egy harmadrésze protestans; minket sem ver meg érte az Isten.

– Elmegyünk messzire, a hol senki hirünket nem hallotta soha. Vásárlok uri birtokot s ott élünk kényelemben. Olyan gazdag lehetek, a milyen akarok. Nézz ide a másik fülkébe. Egész halommal áll itt a kincs, csak válogatni kell belőle. Ez mind az enyim. Nekem hagyományozta az, a ki ide rejtette valaha; nálam az irás róla. De kétszeresen is az enyim, az ezüst, arany edényeken családom czimere van felvésve: lietevai várunkból rabolták -108- el ezt egykor a huszsziták; ez az én örököm. Tekints oda!

A lovag bevilágított a kifalazott üregbe a fáklyával. A leány szeme elkáprázott a kincstömeg felett, a mi ott egymásra volt hányva.

– Ugy is jól van. Tehát itt hagyjuk ezt a vidéket szegényen, s elvándorlunk egy nyomorult faluba, a hol kakasos torony van. Én leszek ott prédikátor, tanító, lévita; te pedig leszesz a szegény kálvinista lelkész felesége, a ki maga főz, gyomlál és ültet. Elrejt bennünket egy nádfödél s velünk fog lakni a boldogság.

– Meg fog valósulni minden, csak neked kell e szót kimondanod: «legyen úgy!»

– Oh, ne csábíts, ne hitegess! Ne élj vissza azzal, hogy te erős vagy, én pedig gyenge. Eddig is annyit tettem már, hogy nincs a világon asszony, a kit megitélhessek. Én vagyok a legbűnösebb valamennyi között. Rá hagytam magam beszélni; nem tőled: a szivemtől, hogy éjszaka, az Urnap éjszakáján, mikor minden jámbor lélek alszik, lopva elhagyjam a házat. Az Isten hajlékát, a templomot választottam találkozó helyül veled. Szemem elé huztam a hajadoni fátyolt az emberek előtt, s hátra vetettem azt ott, a hol a szentek láttak. Bűnösebb vagyok a mitosini asszonynál, mert én teszem azt, a mit ő csak gondol, s járok az ártatlanság mezében.

– Esküszöm neked, hogy szentebb vagy azoknál, a kik ott a falra vannak festve. S ha vádol a lélek, hogy félig szerettél, nyugtasd meg azzal, hogy szeress egészen!

– Arra, hogy jer velem még ez órában, még e pillanatban. -109- A menekülés útja el van készítve előre. A madocsányi kastély kerti lakában áll két paripa felnyergelve. A hátulsó ajtó zárában benne a kulcs. Nesztelenűl, észrevétlenűl elmenekülhetünk. Mire megvirrad, mire rájönnek, három hegyen-völgyön túl leszünk akkorra.

– Egy napot legalább, hogy végig gondoljak egész szándékodon. Ha el akarok válni Istentől és minden szenteitől, engedd legalább, hogy kisirjam magamat előttük, – hogy elmondjam nekik, miért szeretlek téged jobban, mint őket és az egész mennyországot.

– Engedj még egyszer visszatérnem. Csak egy napra. Csak holnapig még. Anyám emlékétől kell még búcsút vennem. Szelid arczképétől bocsánatot kérnem. Kis ereklyéimet összeszedegetnem. Szegény galambkáimat szabadon bocsátnom. Aztán még egyszer megcsókolnom azt a kezet, mely annyiszor megvert, s melyet mégis áldok. Nem mehetek veled, míg atyám kezét meg nem csókolom utoljára!

– Kisérj vissza a templomig a lámpáddal. A mióta bűnöm van, félek a templomi sötétségtől.

Lerázta köpenyéről a halottak porát, a mi reá ragadt az együttlétből. Közel volt hozzá, hogy rögtön kitörjön egész indulatlávájával.

A becsukott ajtófél karikáján rajta függött a talányos zár. A nyitó név ez volt: «Hieronymus». Csak azt a vasrudat bele kellene dugni a másik forgantyúba, s aztán a karikákat összezavarni, s akkor megverni ököllel a nehéz ajtót, s átkiáltani rajta:

– Most már szerencsés utat, szerelmes galambpár! Mehettek neki a két medvének, meg a harmadiknak, az apátoknak! Köszöntetem mind a hármat.

Fölkapta a lámpását s előre sietett, futvást, néhányszor el is esett a nyirkos földön.

Mikor valami ezer lépésre haladt, akkor visszatekintett a háta mögé s megállt egy kis ideig. A fáklyafényt nem látta közelíteni. – Hát hisz azoknak még búcsut is kell venniök egymástól s az időbe telik. Aztán még egyszer visszajönni, s újra búcsút venni. Igy szokás az.

Csendes éjszaka volt még, a mikor az alagút végét elérte. A bejáratnál helyt adott a megérkezőnek Szent Nepomuk, s aztán megint helyére igazíttatta magát.

Beletelt jó félóra, míg Páter Péter alakja ismét előbújt a föld alól. – Tehát félóráig tartott a búcsúzásuk. -111-

A ki az ablakon keresztül távozott el, annak az ablakon keresztül is kell visszajönni.

Bevárta egész odáig, amíg az a szőlőrácson újra elkezdett felkapaszkodni. – Akkor aztán betakarta a köpenyébe az alvó gyermeket, s bevitte magával a hálószobájába: azzal Páter Péternek nem szabad beszélni többé.

A MEGÁRADT FOLYÓ.

Idália halálra sebzett szivvel járt egyik terméből a másikba, maga sem tudta, mit keres?

Megállt a tükre előtt s sokáig elnézte saját alakját. A mély búbánat, az enyhítetlen szenvedés még szebbé tette az arczát. A szemeiben ragyogó köny vonzó varázst bűvölt vonásaira.

Ha meg akarja kegyelmed tudni, hogy kinek a szeretője valósággal Páter Péter, maradjon kegyelmed ma éjjel ébren. És a mikor azt az éjféli harangkongást meghallja kegyelmed, a miről azt hiszi, hogy a lelkek húzzák a harangot kötél nélkül, hát a helyett, hogy a bundája alá bujnék a fejével féltében, ne sajnáljon fölkelni az alomjából s elfáradni cselédei kiséretében abba a lélekjárta kápolnába, ott azután majd megtudja kegyelmed, hogy kettőnk közül melyikünknek van oka rá, hogy a megégett becsületéről kolduljon? A mit mondtam, megmondtam. -112- Ma éjjel, éjfél után. Ha megfogadja kegyelmed, úgyis jó, ha nem fogadja, az is jó. Én nem bánom, akár hajt rá kegyelmed, akár nem hajt rá; de még jobban megbánja, ha nem hajt rá.

– Mert az éjjel megmozdult a jég, s ha meg nem akadt volna a szigeten, azóta vígan menne.

– Ha két fejem volna, s az egyiket ott veszthetném, a másikat itt hagyhatnám, nem mondom, hogy neki nem vágnék.

– Hallgass, Herskó. Kapsz tőlem tetőtül talpig új ruhát, ha átvered magad ezzel a levéllel; ha megkerülsz, annyi bort, amennyi egész életedre elég lesz.

– Próbálkozzál csak meg vele. Nem olyan nagy veszedelem az. Nézd ez erszény pénzt. Csupa ezüst. Ez is a tied lesz, ha szerencsésen megjárod az utat.

A bolond csak csóválta a nagy fejét; nem akart bele menni az a biztatás, hogy próbálkozzék meg, fog-e úszni a víz felett mint a tök?

– Hallod-e Herskó. Tudom, hogy mindig szerelmes voltál belém. Hát ha ezt a levelet átviszed, és visszakerülsz, – hozzád megyek feleségül.

Erre a szóra a bohócz nagyot ugrott s a két tenyerével a két bocskorára ütött. -113-

– Ej ha! De nem tréfálsz? No hát ha nem tréfálsz, adj foglalóba egy csókot!

Az ugrálva futott ki a szobából az átvett levéllel, s aztán nyargalt a Vág felé, nagyokat vetve magán egy öles fűzfa-rúddal.

Idália odaállt az erkély ablakába s onnan nézett a levélvivő után. A Vág folyón már mozgott a jég. Egyes jégmezők megindultak a közepén s óriási jégtáblák torlódtak egymás hátára. Más, mint bolond, neki nem vágott volna ennek az útnak. A levélvivő alakja hol eltünt a jégtorlatok között, hol előbukkant ismét; nehányszor beleszakadt a jégbe, a keresztülvetett dorongnál fogva megint csak felküzdte magát; egy órai istenkisértő küzdés után átjutott a mitosini partra.

Az ugyan Herskóra nézve nem lesz nagy szerencse; mert Gráczián úr, a mint azt a levelet elolvassa, első furiájában azonnal létrára fogja huzatni a levél hozóját, s annyi korbácsot veret rá, a mennyi csak egy szép asszony csókjával felér; hanem hát a nyil oda talált. Benne van már a szigonyos végével a szívben!

Páter Péter már ott várt az étkezőben. Nem látszott az arczán semmi változás.

– Az úrfit nem találtam ott reggel az ágyában, – mondá egész derült arczczal.

– Nem ám; – szólt magába fojtott nevetéssel Idália. Mikor lefektetted, elaltattad, becsuktad a két szoba közötti ajtót, erre ő fölébredt s megijedt, hogy magára volt hagyva s aztán visszafutott én hozzám, velem maradt. Még most is alszik.

– Kitaláljam-e, hogy miért csuktad be a két szoba közötti -114- ajtót? Találtál szobádban egy öltözetet, s nem akartad, hogy a gyermek észrevegye, mikor te azt felpróbálod. Ugy-e, úgy van!

Páter Péternek zúgott a feje. Veszedelem volt azt mondani, hogy nem tette azt. Megeshetik, hogy a nő odahozatja az egész öltözetet, s akkor észre fogja venni, hogy a zöld szattyáncsizma sarka már sáros úton járt. Neki is mosolyogva kellett a kérdésre válaszolnia.

– Haha! Holnap! Tehát nem várakoztatsz meg egy hétig? nem hagyod a jövő vasárnapig? Holnap lesz a napja, a mikor megtudom, hogy Páter Péter vagy-e, vagy Csorbai Tihamér! Holnap! Már holnap!

Azzal felugrott a székéről s elkezdte maga körül lejteni a selyemtánczot, csábosan, nevetősen dalolva hozzá a táncznótát: «Zsidó! zsidó! Mi van eladó?» Egyszer csak lekapta a fejéről a főkötőt, s odadobta azt a férfi lába elé s arra térdelt le vánkos gyanánt.

Ha akkor Csorbai Tihamér megteszi vele azt a tréfát, a táncz-regula szerint, hogy megváltja a térdeplőt egy csókkal, bizonyosan azt tette volna vele a nő, hogy abban a pillanatban a szivébe veri azt a mérgezett hegyü tőrt, a mi az övébe volt dugva; s akkor legalább az a másik megmenekül. De a lovagnak nem jutott eszébe most ilyen tréfa. A nő felugrott hát a térdéről csókolatlanul és tovább tánczolt, mig kitánczolt a szobából. Egy vonása nem árulta el, hogy mi az, a mi odabenn forr.

Cupido úrfi elpanaszolta, hogy milyen iszonyu álmai voltak a mult éjjel. Látta, hogy először a Páter Péter, azután meg az anyja, hogy döntögették fel a szent Nepomukot, s azután elmentek egymásután a pokolba.

– De nem álmodtam én azt. Láttam ezzel a két szememmel. Ott voltam a Páter Péter szobájában.

– Oh kedveském. Egész éjjel itt feküdtél mellettem. Nem győztelek betakargatni, annyit rugdalóztál.

– Lázad van, kedveském, maradj ma egész nap az ágyban, idehozom a játékaidat; főzök neked jó édes, szagos herbatejet, majd meggyógyulsz szépen tőle.

A LELKEK ÓRÁJÁN.

Likavay Gráczián elolvasta kétszer, elolvasta háromszor azt a levelet s nem tudta megérteni. Az üres fejbe legnehezebben megy be valami. Mátyás mestert kellett ehhez segítségül hivatni.

– No én pedig egészen okos vagyok ettől a levéltől – mondá rá Mátyás mester.

– Ugyebár, kegyelmed nem felejtette még el, hogy mi szégyent ejtett Páter Péteren a bittsei lakodalomnál? Én is ott voltam, láttam, emlékeztem arra a képre, a miről kegyelmed lerántotta a csuklyát. Egészen Csorbai Tihamér volt.

– Ugyan oda. S az ilyen sebet nem szokták elfelejteni. -116- Kivált ha még egy be nem hegedt sebre esik. Azt is tudja kegyelmed, hogy Csorbai Tihamér a Magdolna leányasszony kikosarazott vőlegénye. És aztán olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a két kastély ablakai farkasszemet néznek egymással.

– Több fehércseléd nincs a familiában, de hogyha mingyárt mind ez a sok szép asszony, leány csupa eleven volna is, a ki itt a rámákban ki van pingálva, még akkor is csak a Magdolna leányasszonyhoz huzna a szive a Tihamérnak, mert ha csak szép asszony kellene neki, közel találná azt Madocsányban; nem is kellene neki érte búcsút járni.

– De hát megállj. Nézz ki az ablakon. Látod, hogy zajlik a Vág? Még mikor a bolond átjött rajta, akkor kezdett indulni a jég; de most már csak úgy hömpölyög. Nézd, hogy döntögeti fel a kalyibákat a parton; hogy aratja le a vastag fákat derékban. Jöhet ezen a vizen keresztül teremtett lélek ma éjjel?

– Kegyelmes uram. Én a bibliában olvastam, hogy az akkori Péter száraz lábbal járt a vizen; az pedig a tenger volt. Én pedig azt, a mi bibliában van, mint igaz lutheránus ember, tartozom elhinni.

– No az akkor volt. Szent Péter volt. Annak minden lehetséges volt. De ma van ma!

– Kegyelmes uram! én csak azt tudom, hogy sok kitelik egy paptól, még több egy szerelmestől! de ha e kettő egygyé lesz, attól minden!

Az öreg vőlegény a bittsei lakodalomról való visszatérés óta, folyvást ott tanyázott a mitosini kastélyban. Úgy volt, hogy megesküszik a szép Magdolnával s aztán elviszi haza Halicsországba; a dispensatio is meg volt már. Csak azon mult, hogy az ipa és vő minden nap reggelig adogatták egymás kezébe a bratinát, s akkor aztán a vőlegényt úgy -117- kellett kezénél, lábánál fogva az ágyába vinni, a honnan délig se tüzi-lárma, se gyilkos támadás ki nem birta volna zavarni. Délután pedig a bigott úr nem akart semmi egyházi szertartásnak részese lenni, s így az esküvő csak maradt egyik napról a másikra. A lakodalmat, azt megülték a vendégek előre minden nap.

Ma is hiába ránczigálták a vőlegény urat, hiába kurjongattak a fülébe; minden biztatásra csak a kezével legyintett: «hess légy!» vagy a lábával rugott: «czoki kutya!» s tovább aludt.

– No megállj! szólt Gráczián úr, valamit gondoltam most. Előveszem a leányt.

– Ejnye leányom, de tüzes véred van! hogy az ablakot is kinyitod ilyen jégtörő időben.

– A galambjaimat eresztem szabadon. Nem lesz, a ki etesse őket, ha engem ma-holnap elvisznek a háztól.

– S nem téped már a hajadat? nem fakadsz sirva? nem mondod: inkább százszor meghalok, mint hozzá menjek?

– Hát akkor nagyon megváltozott a természeted. Talán a bittsei lakodalom óta. Mikor lerántottam a csuklyát a hajdani kedvesed fejéről, s megtudtad, hogy az a szép asszonynak a szeretője most. Ez fordított meg úgy-e?

– Az szörnyü dolog is volna! Nem tudom, hogy mit csinálnék veled, ha még csak álmodni is mernél róla? Hát ebbe a kis táskádba miket szedegetsz össze? -118-

– Szegény jó anyámtól kapott apró kis ereklyéimet. Zománczos arczképét kis nyakravalómban, egy fürt haját virágnak megkötve, azt a kis ezüst keresztet, a mit a nyakamban viseltem, mikor gyermek voltam. Hadd jőjjenek velem, ha egyszer messze útra elmegyek innen.

– Hát hiszen te egészen megtértél, egészen jó leány lett belőled. Még megérem, hogy megáldalak.

– Óh áldj meg csak egy szavaddal, esengett a leány, térdre esve atyja előtt. Engedd, hogy egyszer megcsókoljam a kezedet, s aztán tedd azt a fejemre.

– Mondd csak egy szóval, hogy megbocsátasz, mind azért a sok keserüségért, a mit neked akaratlan okoztam.

– No, jól van no, nem haragszom! dörmögé, s egyszer végig simítá a tenyerével az előtte térdelő leány fejét – olyanformán ütött az ki, mint valami megáldás. – No hát csak már most légy készen. A pap már itt van. Ma este jókor lefekszünk, hogy holnap jókor fel tudjunk kelni, holnap meglesz az esküvő! Addig dalolgasd magadban azt a nótát, hogy: «Zörög a kocsi, Pattog a Jancsi, Talán értem jönnek. Fölteszik a ládám, Azután az ágyam: Magam is elmegyek!»

– Csáléra jársz, öcsém! mondá neki. Kivallattam a leányt. Egészen meg van az térve. Nem sír, ha az esküvőről beszélek vele. Pedig megmondtam neki, hogy holnap lesz a napja. Azt mondta, hadd jőjjön, s még a kezem is megcsókolta szépen.

– Hát hisz ez a legnagyobb bizonyság, hogy benne van a kuhiban! Búcsút vett, azért, hogy még az éjjel elszökjék a kedvesével a holnapi menyegző elől. Azért egyezett bele olyan könnyen! – Jaj! Jobban ismerem én a fehér népet! -119-

– Ezer pokolraszállt lélek! most mondasz valamit. Ha ez csakugyan úgy volna? Tüzet eszem, mérget iszom, vasat okádom, ha ez igaz! Verjetek lelket a lengyelbe azonnal! Költsétek fel, ha fél halott is! Ez olyan düh, hogy egy ember nem elég a kifújására! Lármázd fel az egész népet!

– De sőt ellenkezőleg cselekszünk. Dehogy csapunk lármát a dologból: akkor megtudnák s vigyáznának magukra. Inkább hagyunk aludni kit-kit, a mig magától fel nem ébred, s estére a medvéknek is halbódítót adunk a moslékjukba, hogy elő ne jőjjenek. Valami titka van annak a templomnak. Az az éjféli harangkongás, az a kisértetjárás a kivilágított templomban, a mit kegyelmes uram maga látott és hallott, nem történik emberi tudomány nélkül. Ez alatt valami lappang. Bizza én rám, kegyelmes uram, azt a dolgot. Estig én elkészítem az egész stratagémát úgy, hogy ha maga Belzebub van is a játékban, még azt is megfogom a kelepczében.

Késő estig folyt a súgás-búgás a mitosini kastélyban. Az asszonynépet távol tartották a titoktól.

Az alatt, a mig Magdolna leányasszony az ebédnél volt, a templomot megrakták Berezovszky fegyveres csatlósaival. Maga a feldühített vőlegény is ráállt, hogy jelen legyen a megrohanásnál.

– De megölni nem szabad a papot! szabadkozék a mazúr. Papot ölni nagy veszedelem. Megtörtént egy öregapámon, hogy papot öletett meg; s azt élve vitték el az ördögök.

Meg kellett neki igérni, hogy Páter Péter életben hagyatik. Büntetésül majd inkább valami iszonyu kínzás nemét fogják a számára kitalálni.

Alkonyatra válván az idő, maga Berezovszky is beosont a kápolnába, s ott aztán fegyveres hiveivel együtt elrejtőzött a sirboltba. Adtak nekik egy hordó sert is, meg egy ostábla játékot, hogy teljen az idő.

Alig hogy besetétedett, Gráczián úr nagy fennszóval -120- adta ki a parancsolatot, hogy «minden ember jókor dögölni menjen; mert holnap korán kell kitörülni a szemeikből az álmot; esküvő lesz a háznál: egész éjjel se vendég, se szolga egy mukkanást ne tegyen; pincze, kamra be legyen zárva!»

A diákok este dalt virgináltak a menyasszony hálószobájának ablaka alatt, s azzal ki lett oltva minden világ a kastélyban.

S aztán olyan mély csendesség lett, mintha senki sem volna ébren. Csak a zajló Vág jégropogása harsogott folyton a csendes éjszakában.

A mint a nagy kastélyóra a tizenkettőt ütötte, Magdolna felkelt ágyából, felvette a köntösét, csipőjére kötötte a kis tarsolyt ereklyéivel, nyakába keríté kis subácskáját s nesztelenül, lábhegyen lopózva leosont a hátulsó csigalépcsőn az ismeretes kis ajtóig, mely a medvés kertbe vezetett.

Körülnézett: még a medvék sem voltak elől. Gyertyaszentelő után a medve még újra kezdi a téli álmot, ha ott kinn lágyul az idő. A medvék nem állták útját.

Félelem nélkül ment el a templomajtóig. Onnan még egy Istenhozzádot sóhajtott az örökre elhagyandó apai háznak, s belépett az ajtón.

A holdvilág megint besütött a templomba s megvilágította az átszurkált szenteket, a név nélküli sirköveket, s az oltárképet ott a faragott rámában. – Most már tudott tőlük félni, mert megtudta, hogy mit szenvedtek azok a szentek, a beléjök lőtt nyilaktól; kik alusznak ott a pusztán hagyott sirkövek alatt, s mi a neve azoknak a rémeknek, a kik a képre festett remetét ijesztgetik és csábítják. Legjobban rettegett attól a bűbájos nőtől.

Egyszer csak megkondult a harang, megvilágosodott az oltárkép. A szerető közelit már!

Milyen igazi oltárkép volt, mikor az elsülyedt képnek a helyén megjelent! Egy szent László! Ez az igazi magyar -121- szent! Nem holmi pogányoktól agyonkinzott szent, hanem pogányokat agyba-főbe verő szent. A ki le is száll az oltárrámából, és megvigasztalja a térdeplőt.

– Jó, hogy siettél! Holnap már el akarnak vinni Lengyelországba. Soha se láttál volna többet.

– Csak egy perczig várj még. Itt bátyám sirboltja előtt hadd mondjak el egy utolsó imát.

S aztán mind a ketten odamentek, letérdeltek a megölt testvér sirköve elé, s elmondták, egymás kezét fogva, az engesztelő könyörgést. – Ámen. Ámen.

– Hogy ne bocsátanék meg, édes hugom? hangzott fel egy rekedt hang a mélységből, s azzal kitárult a kriptaajtó, s előrohant rajta Berezovszky fegyveres csapatja, maga a sértett vőlegény legelől, kihuzott pallossal.

– No hát, ha nem vagy pap, akkor meg is öllek iziben! ordítá Berezovszky, s rárohant, iszonyu csapásra emelve pallosát; de Tihamér gyorsan eléje vágott, s úgy sujtá hóna alatt, hogy a támadónak az egész karja vállban leesett: maga hanyatt dült, végét sem érte a küzdelemnek.

– Visszatakarodtok a föld alá, gyávák! ordítá Tihamér, emberölő csapásokkal paskolva a támadók közé, a kik rettenetes haragja elől a kripta-ajtóig hátráltak vissza. Ekkor feltárult a templomajtó, s fáklyákkal, fegyverekkel rohant be Gráczián úr csatlós hada a templomba. Ő maga csak a mankós botját hozta a kezében.

– Ide barát! ordítá Gráczián. Elém állj, szerzetes! Te Páter Péter! Leányok elcsábítója! Bottal légy agyonütve! Az én botommal.

– Minden szentekre! Atyám! Tihamér! Ne bántsátok egymást. Tapossatok inkább engem össze!

– Félre az útból, lotyó! ordítá az apa, s felrugta az eléje térdeplő leányt. – Jó szerencséje, hogy egy fegyveres csatlósa eléje vetette magát, s felfogta saját fejével a lesujtó kardvágást, a mivel Tihamér akarta ezt neki megfizetni.

Még két csatlós dült el halálsebben a dalia ádáz csapásai alatt, ekkor a kard markolatban kezébe szakadt.

De még azért nem győzte le a pipogya had. Ha nem volt kardja, ott voltak az oltáron hatalmas rézgyertyatartók, felkapott egyet s olyan ütlegeket osztott vele jobbra-balra, hogy szabad lett előtte az út; a ki megfogta, esze nélkül ereszté el: egy ugrással fenntermett az oltáron, ott állt az oltárkép helyén: mögötte volt a folyosó. Ha a tölgyfa-ajtót becsaphatja maga mögött, s a reteszt eléje tolja, soha meg nem fogják.

Hanem a mint onnan az oltárról egy pillantást vetett vissza a fáklyafénytől vereslő templomba, meglátott valamit.

Azt látta, hogy Likavay Gráczián megragadja Magdolna szétbomlott hosszú haját s annál a hajánál fogva hurczolja az elalélt leányt végig a kövezeten a templomajtó felé.

Ez végképen elvette az eszét. A düh kioltott lelkéből minden emberi gondolatot; nem volt már egyéb, mint vadállat: a nöstényét vesztett him oroszlán. Fájdalmában ordítva ugrott le egy szökéssel az oltárról a földre. Most már mind a két kezébe kapott egy nehéz kandelabert, s azzal, mint két buzogánynyal rohant a csatlóstömeg közé, törve-zúzva, a mi emberi csont eléje akadt. Úgy dúlt a szolgasereg fegyveres gomolya közt, mint őrült Hercules a Nessus-inggel a testén: a templomajtóig tört utat magának, a hol kedvesét az apja kihurczolta. – Ott utólérte az öreget, s egy csapást mért a fejére a nehéz gyertyatartóval, -123- a mit Gráczián az öklével fogott fel. Akkor hátulról egy köpenyeget vetettek Tihamér fejére, s egy szolga a lábai elé vetette magát, akkor aztán elnyomták, leteperték, megkötözték.

A SZÉP ASSZONY ÖRÖME.

A Vág egyre jobban zajlott. A legvénebb emberek sem emlékeztek rá, hogy ilyen nagyon meg lett volna indulva. A jeges özön a madocsányi patakon át feltódult egész a malomgátig, ennek sem kell sok, hogy keresztül törje s akkor meg nem áll a kastély faláig.

– Lásd, rebegé Cupido úrfi anyjának. Minek döntögettétek fel a szent Nepomukot, te is, meg a Páter Péter is? Most a szent ezzel fizet meg.

– Ha reszketsz, akkor hideg lel: eredj vissza az ágyadba, ne nézegess ki az ablakon. Majd ide küldöm a Herskót. Meséljen valamit.

Hajnal óta legalább tizszer volt odaát Idália a Páter Péter szobájában megnézni, hogy otthon van-e? Sem ő maga nem volt ott, sem a czifra lovagköntös. A nyitva hagyott ablakon át pedig bedudolt a szél.

Azután megint kiment az üveggel fedett erkélyre az úrnő, s végig bámult azon a nagy jeges tengeren, a mit most a Vág csinált a völgyből, a minek a közepe sebesen folyik, a két szélén meg hegylánczokká tódulnak a jégtorlaszok.

A mitosini kastély nagy bádog tornyát sütötte a reggeli nap: jól idelátszottak. -124-

Egyszer úgy tetszett neki, hogy egy fekete pont elválik a túlsó partról, s aztán a jégzaj közé törtet. Nem sokára kivehette egy látcsövön keresztül, hogy az egy dereglye, a miben öt ember ül.

Öt embertől itt meg nem ijednek. Huszonöt csatlós, vadász, hajdú áll itt készen, mindegyiknél puska, kopja.

Azoknak a munkája ott a dereglyében valóságos istenkisértés. – A jégtorlaszok minden perczben összezúzással fenyegetik a járművet. Néha kiugrálnak négyen a jégtáblára, s úgy vontatják a dereglyét keresztül rajta. Egy óriási jégtábla az imént, a mint magasra felemelkedett, s aztán egyszerre alázuhant, majd ott csapta valamennyit, mint egy csoport vizipatkányt.

Nagyon erős szándéka lehet valakinek még ma eljutni Madocsányba. Vajjon ki lehet az?

Négy ember cselédféle, azt messziről ki lehet venni. Az ötödik meg úgy be van búrkolva déczbundába, hogy találgatni sem lehet.

Ott a révészek kiugrálnak a dereglyéből, azt kihúzzák a jégre s megkötik egy fűzfához, akkor aztán a déczbundás ötödik alak is felkél és kiszáll a szárazra.

Az első lépésénél megismeri aztán Idália, hogy ki az? Sántit. – Ez a biczczentő tappogás a szomszéd várúré. – Likavay Gráczián közelit!

Azért keresi talán föl a vén medve a régi ellenségét, hogy azt, mint a vadmacskát egy ökölszorítással megfojtsa?

Tapasztalni fogja a medve, hogy a vadmacskának körmei vannak, s azokat az használni tudja.

Idália asszonyon hosszú prémes orosz kaftán volt, annak bő ujjában jól el lehetett rejteni azt a mérgezett -125- hegyű tőrt, a mivel egy karczolás elég, hogy a legerősebb férfit holt emberré tegye. – Azonkívül a szomszéd szobába lettek lesbe állítva a hajdúk, meg a sáfár és az ispán, hogy a legelső segélykiáltásra berohanjanak, s a ki az asszonyukat bántja, azt csákányaikkal leverjék.

Likavay Gráczián minden fegyver nélkül jött; se kardja, se csákánya nem volt vele; – nem is tudta volna hasznát venni: a jobb karja a nyakába volt felkötve, kötelékbe pólyált ököllel, s a vásznon keresztül verte magát a vér. Páter Péternek az utolsó ütése a templomi gyertyatartóval az ő fejének szólt: a tenyerével fogta azt fel, s az ütés nyomorékká tette a kezét. A balkezének meg elég dolga volt a mankóval, aztán meg a levett süveggel.

Alázatosan, meghajtott fejjel, meggörnyedt lélekkel, sánta lábát a másik után húzva, járult az úrnő elé. A hangja hasonlított az ajtó előtt kápsáló kolduséhoz.

– A föld poráig megalázva jövök, nagyasszonyom, kegyelmedhez; szegény halott, eltemetett öreg ember. Elismerem, hogy meg vagyok verve, agyontörve, semmivé téve. Azt is elismerem, hogy megérdemeltem. Én voltam a bűnös, és voltam a ludas. A magam házának a tornyáig ért a gyalázat, s én azt a kegyelmed házának a pinczéjében kerestem. Én vádoltam kegyelmedet azzal a förtelemmel, a mi nekem mindennapi kenyerem volt. – Meg van boszúlva kegyelmed, legyen megnyugodva felőle.

– Óh, ne ijedjen meg! Hiszen tudom, hogy érzékeny szive van. Sajnálná, hogy egy jó szava miatt: egy igazi barátságos, atyafiságos, szomszédi figyelmeztetése miatt a dühös, bolond Likavay Gráczián rendre fojtogatott volna férfit, leányt. – Dehogy tette. Inkább az ölt minket rakásra.

– Az bizony, Páter Péter. Csakhogy Csorbai Tihamér -126- képében. Az derék egy lovag. Elébb halálra sujtotta leendő vőmet, a jámbor Berezovszkyt, azután bénává szabdalta egy pár derék csatlósomat, s hogy egyszer a kardja markolatban szakadt, kapta: az oltár gyertyatartóival törött, zúzott össze bennünket; nekem is jutott belőle egy csapás: tekintse meg kegyelmed.

S azzal lebontotta jobb kezéről a véres köteléket, s Idáliának meg kellett nézni az összezúzott kezet. Eliszonyodott tőle. Segíteni akart Grácziánnak újra bekötni a sebhedt öklét, de az nem engedte.

– Ne fáradjon vele nagyasszonyom! A fogammal, meg a balkezemmel majd megkötöm valahogy.

– Dehogy ölték. Mondtam már, hogy nem ölök én meg senkit. Szelid, kegyes ember vagyok én már. Sem én nem ölöm meg Páter Pétert, sem az én szavamra nem öli őt meg senki.

– Az majd az én gondom lesz. De egy haja szála sem fog meggörbülni, azt előre mondom. Még arra is hitemet teszem, hogy tovább fog élni, mint én magam.

– Óh, a miatt se legyen nagyasszonyomnak semmi aggsága. Még azt sem öltem meg. Tömlöczbe sem zártam. Meg sem korbácsoltam. Jámbor, ártatlan ember lett már én belőlem.

– Nemcsak, hogy megbocsátottam; de el is bocsátottam. – Úgy bocsátottam el, a hogy megigértem neki, ha még egyszer találkozni próbál Csorbai Tihamérral.

– Talán hallotta volna már kegyelmed, nagyasszonyom, hogy mit igértem neki? – Igen is. Hogy akkor egy csónakra teszem, s berúgom csónakostul a Vág folyóba, -127- aztán uszszék Isten hirével, a merre a vizek viszik. Most épen nagyon jó alkalmatosság a Vág folyó az ilyen utazásra.

– Bizony meg. Ha éjfél után egy órakor hallgatózott volna kegyelmed a csendes éjszakában, hallotta volna sokáig a segítségért való kiáltozást a jégzaj közepén. Én nem sokáig hallhattam, mert ellenkező szél fújt s a jég ropogása elnyomja a hangot.

– Dehogy vagyok. Alázatos, földön csúszó féreg vagyok. Sánta, béna nyomorék vagyok. Földredöntött pudvás fűzfa vagyok. De hát mit panaszlom én a magam baját kegyelmednek? Hisz nem azért jöttem én a jeges árvizen keresztül, pokollal daczolva, ide a madocsányi kastélyba, hogy a magam nyomorúságát elsiránkozzam. Nem akarok én ezzel még kegyelmednek is rossz órát szerezni. Hanem jöttem egy nagyon komoly dologban, a mit még ma el akarok kettőnk között intézni. – Én eladom kegyelmednek a mitosini uradalmamat.

– Az egész mitosini birtokot kastélyostul, minden ingó-bingójával, lábasmarhájával együtt. Eladom kegyelmednek örök áron. Meg akarta azt már venni tőlem a kegyelmednek a megboldogult jó ura: mikor egyszer a fiam sok adósságot csinált, meg voltam szorúlva. Akkor igért nekem a birtokomért hatvanezer tallért, meg harminczezer aranyat. Nem adtam. Inkább eladtam a feleségem hozta jó buzatermő alföldi birtokomat; de az ősi mitosini kastélyt nem bocsátottam szomszéd kezére. Büszke voltam. Nem vagyok az már. A fekete földig vagyok megalázva. A gyalázatot, a mi a házamat érte, száz ember látta, száz szájjal beszéli: tovább nekem ezen a vidéken nincsen maradásom. El kell vándorolnom olyan országba, a hol még csak nem is érti senki azt a nyelvet, a min itt beszélnek. Moldovába, vagy Kis-Oroszországba. Azért -128- megkinálom most kegyelmedet a birtokommal. Ha meg akarja adni érte az árt, a mit a megboldogult kinált: háládatos köszönettel fogadom; ha le akar kegyelmed alkudni: ez ellen sem protestálok. Szökni akarok a birtokomtól, s eladom azt akármi áron, mint a hogy eladja a halódó ember a nyoszolyáját, hogy koporsót vehessen rajta magának.

Idália büszkén emelé föl fejét, a bogláros tűk rezgettek a kontyában. A kielégített boszú dæmona emelgeti így a szarvait. A bittsei nap vissza lett fizetve! Busásan, kamatok kamatjaival együtt! A földregázolt fátyol ki lett engesztelve egy egész szemfödéllel! Őt akarták innen elűzni, s ő kergette őket világgá. Most már kevélykedni akar diadalával.

– Jól van: nemzetes Likavay Gráczián uram! ha kegyelmed el akarja nekem adni örök áron a mitosini birtokát, én azt az árt, a mit a szegény megboldogult uram felajánlott, most is megadom érte. A pénz itt van nálam készen: nem szoktam uzsorára kiadni. Akármikor átveheti kegyelmed.

– Most azonnal. Mert én velem már holnap ilyenkor a mitosini bagolyvárban teremtett lélek nem beszél. Tehát most mindjárt. Hisz az hozott ide. Elhoztam magammal készen a contractust, a mit még a megboldogult küldött át hozzám két párban. Csak a nevek és az összeg helyét kell bennük kitölteni, aztán aláirni, megpecsételni, tanukkal coramizáltatni. Van kegyelmednek két irástudó embere a keze ügyében?

Idáliának nem kellett messze fáradnia; ott voltak a mellékteremben a sáfár, meg az ispán, mind a kettő tudálékos ember, diákul is értő. Azokat beszólíthatá.

Ekkor aztán megkinálhatta a vendégét, hogy foglaljon helyet abban a karszékben; még vánkost is helyeztetett a köszvényes lába alá, hogy kényesebben üljön.

A két irástudó férfi aztán fogta a két párt az adásvevési -129- szerződésből és összeolvasta, hogy tökéletesen egyezik-e a szövege? Azután beleirták a neveket, meg a tallérok és aranyok mennyiségét.

A két fél odairta a nevét egymás alá, ugyanazzal a tollal. Veres spanyol viaszkkal ráütötték a pecsétjeiket.

– Nekem talán feketével illett volna! – dörmögé a fogai közt Gráczián. – No de ki tudhatja még azt?

Azután a két tanu is aláirta és megpecsételte az okiratot. Kiki eltette a maga példányát.

Idália felhordatta a nagy tölgyfaasztalra az ezüst és arany pénzt. Mind kisebb-nagyobb tonnácskákba volt az eltéve, a miknek a fenekét kétfelé lehetett nyitni: fel volt irva rájuk az összeg.

– Kivánja kegyelmed, hogy megszámláljuk, vagy fonttal mérjük meg? – kérdé az úrnő.

– Se nem számláljuk, se nem méregetjük; a ki idetette, bizonyosan jól megszámlálta már.

– Asszony meg verve jó.» Egyik sem igaz már. Elhiszem, hogy mind rendben van. Miért akarna engem valaki megcsalni, a ki se nem barátom, se nem atyámfia? Itt van fiaim, a fáradságtokért egy kis borravaló. Aztán csukjátok le a hordókat.

Azzal a balkezével belemarkolt az egyik hordóba, nem is az ezüst, hanem az arany pénz közé s beledobta, a mennyi a markába fért, mind a két tanunak a földön heverő süvegébe.

– Rendben van az alkú, nagyasszonyom. Itt van, ezennel átadom a kastélyomnak a kulcsát, magam az éjjel az ispán lakásán hálok. Holnap reggelre beáll a Vág megint: érzi a sánta lábam előre, hogy nagy hideg lesz; akkor átszánkázhatik kegyelmed a cselédjeivel, bevonulhat a négytornyú tyúkültetőmbe s vendégsereget is híhat a statutióra. Tele van a pincze, kamara. Hanem most már arra kérem, legyen hozzám olyan engedelmes, küldesse -130- le utánam a dereglyéhez ezeket a pénzhordókat a cselédjei által. Én előre megyek: majd ottan megvárom.

– De legalább pecsételje le kegyelmed a hordók nyitját a saját gyürüjével.

– Minek volna az a nagy gond? Hogy csalnának meg engem ezek az emberek? Hiszen nem atyámfiai! Csupa idegen emberek, a kikkel sohasem tettem semmi jót. Megbizom én bennük.

– No már most hát nagyasszonyom, búcsú fejében adjunk kezet utoljára egymásnak. Sajnálom, hogy a jobb kezem nem nyújthatom. Elválhatunk egymástól békében; egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel ezen a világon.

– Hanem, hogy a pokolban aztán mekkora rovásunk lesz együtt? azt majd megmondja a Belzebúb!

Ezzel eltaszítá magától hevesen a megszorított kezet, s aztán baljába kapva a mankóját, felcsapva tar fejére a süvegét, Istenhozzád nélkül biczegett ki a szobából, s hátra sem nézett, míg a dereglyéhez nem ért.

Tizenkét csatlós vitte utána saroglyákon a sok pénzes hordót. Azokat elhelyezték mind a dereglyében. Meg volt-e mind, nem volt-e? Senki sem vette számba.

A dereglye most még nehezebben hatolt előre, mint idejövet; nem csoda: tíz mázsa arany, ezüst pénzzel volt nehezebb.

AZ ARANY SÍR.

Jó időpróféta volt Likavay Gráczián úr köszvényes lába bizonynyal: alig jutott el a dereglye a Vág közepéig, már megállt a jég s a dereglye odaszorúlt a zaj közé; -131- akkor aztán az egyik révésznek nagy életveszedelemmel kellett kihatolni a jég hátán a partra, a kastélyból a cselédséget előlármázni, azután egy hosszú kötéllel visszatérni a dereglyéhez, a minél fogva elvégre a nagy sokaság belekapaszkodván a kötélbe, Gráczián urat a sok pénzes hordókkal együtt kivontatta a jégen át a partra.

Ott várt készen az érkező uraságra Mátyás mester egy muszka háromfogatú troikával, szántalpon. A hordókat mind felrakták a kasba; maga Gráczián úr a kocsisülésbe szorúlt, Mátyás mester mellé, a ki a lovakat hajtotta.

– Üsd fel az egyik hordónak a fenekét, szógám, aztán fizesd ki belőle az egész cselédhadat, egész esztendőre; tiszttartó, kasznár, ispán már ki van fizetve s szekéren a motyója; nekem innen egy óra alatt minden teremtett lélek eltakarodjék, mert a kit még azontúl itt találok, azt meglövöldözöm; te maradsz itt velem egyedül.

– Engedelmet kérek, hogy visszaszólok; mondá Mátyás mester; de minthogy minden ember tudja már, hogy mennyi sok pénzt hoztunk át Madocsányból: attól lehet tartani, hogy ha az éjjel magunkra maradunk, még kirabolnak bennünket.

– Ne tarts te semmitől. Éjszakára betoljuk az egész troikát abba a templomba; oda nem törhet be senki, aztán a mint feljön a hold, befogjuk a lovakat, mi ketten felülünk s azzal neki a világnak, meg sem állunk veres Oroszországig. Pénz van, ott is urak leszünk.

– Azonban nemcsak aranynyal, ezüsttel él az ember, valami vacsoráról kellene gondoskodni.

– Készen van minden. Az ispánházban el van rendelve a mai kolláczió, meg az útravaló elemózsina is. Vedd a kulcsát, megtalálod. Ott lesz egy átalag máslás is, a miből a mai «tort» megiszszuk, a többit az útra elviszszük. Hát legalább is taszítsátok be a szánkót a templomba.

Úgy tettek. A lovakat meg, nehogy az őrizetlen istállóból -132- elsuvassza valami félkézkalmár, bekötötték csak oda a sekrestyébe.

Egy pénzes hordó kinn maradt: abból Mátyás mester kifizette az egész cselédséget teljes egy esztendőre s aztán kituszkolta valamennyit az udvarról, a kaput is bezárta utánuk. A kastélyba úgy sem lehetett már bemenni, mert annak a kulcsa ott volt Madocsányban.

– A hordó nem ürült ki egészen. Mit csináljak a maradékkal? – kérdé Mátyás mester.

– Édes szógám, soh’se csókolgass nekem kezet: nem érdemlem én azt; hanem ide hallgass. Te ezermester vagy. A kőművesmunkához is értesz. Hozd ide a szerszámodat a templomba.

Mátyás mester teljesítette a parancsot, előhordta a vakolatos dézsát, a csapókanalat, a simitót.

Gráczián úr elvezette Mátyás mestert az oltárráma üregén keresztül (a szent kép ki volt már dobva belőle) a rejtett folyosóba, azután ahoz a nehéz tölgyfa-ajtóhoz, a mit ha kivülről nyitnak, furfangos gépezet által megkondítja a toronyban levő harangot.

Ez ajtón túl következett a hosszú alagút, s mindjárt az alján két oldalbenyíló.

– Rettenetes hely ez! – szólt fogvaczogva Mátyás mester. Micsoda asszonyok ezek?

– Azt ők tudják. Hanem azt nem tudták, hogy-hogy kerüljenek ki innen? Látod pedig, hogy próbálgatták. Itt az ajtó melletti falat igyekeztek kibontani, késükkel kivájták -133- a téglákat, kiszedtek két sort, három sort; akkor belefáradtak s abba hagyták. Egy egész öl széles itt ez a fal.

– No hát. Tudod mire lesznek jók most ezek a téglák? Befalazod velük annak a másik fülkének a nyílását.

– Hanem előbb megesküszöl nekem a szent evangeliumra, igaz lutheránus hited szerint, hogy semmit azokból, a miket ez helyen látni és hallani fogsz, ezen világi életedben senkinek ki nem beszélsz.

Azzal elővont a tarsolyából egy apró betükkel nyomtatott kicsiny bibliát: Mátyás mesternek arra kellett tenni a kezét s úgy mondani utána az esküt.

Ott látta Páter Pétert, megkötözve, a barátcsuhába burkolva, álló helyzetben, csipőig körülrakva arany, ezüst edényekkel, kincset érő drágasággal: azok tartották fennállva. A kámzsa az arczára volt lehúzva, azt nem lehetett látni.

– Nem egészen. Hagysz a falon egy akkora nyilást, mint egy kis hordófenék, hogy meg ne fulladjon. -134-

– Hát az Illés próféta hollója. A mi a bibliában van, az mind igaz. Ha megtörténhetett egyszer, hogy a holló kenyeret hordott az éhező profétának, megtörténhetik másodszor is. Láss hozzá. Te kezdted el ezt a munkát, neked kell ezt be is végezni. Láss hozzá, édes szógám, szép szerével; vagy különben szétlövöm a koponyádat. S aztán meg ezét a másikét!

Mátyás mesternek a hátához fagyott a veríték a nagy rémülettől. Elkezdte a munkát.

– Míg te elkészülsz, én egyet sétálok ebben a szép földalatti paradicsomban.

S azzal egy lámpát a zúzott jobb kezére akasztva, tova biczegett a sötét alagút tekervényes folyosóján, minden bicczenésnél számlálva a lépteket. Mikor az ötszáz negyvenediket számlálta, akkor ott volt azon üreg előtt, a melyben az a nagy rézrozsdás hordó állt.

Azon alul vastag viaszréteg következett, azon lyukat vájt a bicskájával. Az volt abban, a mit az első meglátásnál gyanított: lőpor.

Kivett belőle egy csipetet s a gyertyára hintette. Szépen lobbot vetett az. A lőpor szárazon maradt a viaszréteg alatt annyi sok esztendő óta.

Akkor aztán kigombolta a bekecsét, s lecsavargatta a derekáról a sokszorosan körültekert gyapotzsineget. Azt pedig hozzá kötötte ahoz a kanóczhoz, a mi ennek a hordónak az akonáján kicsüggött, a balkezével és a fogával. Akkor aztán megindult visszafelé, s a gyapotzsinórt maga után eresztve. Annak is épen ötszáznegyven sing volt a hossza. Mikor véget ért, akkor meggyújtá azt a végét a lámpa mécsénél. Azután kihúzta a hasítékból az ezüst óráját s megfigyelte rajta, mennyi idő telik el az alatt, a míg az izzó kanóczból egy singnyi végig parázslik. Épen egy percz. Hát már most ötszáz negyven percz hány óra? -135- Ez sok volt az ő fejének. Majd megmondja a Mátyás mester.

Mire visszakerűlt a fülkéhez, már akkor készen volt a fal, csak a gömbölyü nyiláson simítgatott még a pallér.

Különös, hogy arra nem gondolt Gráczián, hátha a befalazott Páter Péter összebeszél Mátyás mesterrel az alatt, a míg ő odakószál, s ráveszi azt könyörgéssel, igérettel, fenyegetéssel, hogy hirt adjon felőle? Vagy talán nagyon is gondolt rá. Arra való a kanócz; meg még talán valami más is?

– Készen vagy, szógám? Mondsza csak, hányszor van meg hatvan az ötszáznegyvenben?

– Igazság az. Hatszor kilencz ötvennégy. Ezt az egyet soha se birtam megtanulni a kétszerkettőből. Tehát kilencz. Az épen elégséges. No, hát én is készen leszek mingyárt. Már most hát eredj fel, édes szógám, az ispánházba, fűtsd be a kandallót, terítsd meg az asztalt, rakd fel a vacsorát. Én egy kicsit itt maradok búcsút venni a «fiam uram»-tól.

A mint a mindenes eltávozott, Gráczián úr visszament a templomba, s a pénzes hordókat leszedve a szánról, egyenként áthengergeté a rejtek folyosón, s felállítgatá a befalazott fülke elé. Mikor mind valamennyi ott volt, akkor bedugta fejét a fenhagyott nyiláson.

– Üdvözlöm kegyelmedet, szerelmetes szép vejem uram, Páter Péter. Hát, hogy éli világát a lakodalom napján? Ugyan szép menyasszonyra tett szert kegyelmed, no mondom! De hát ne mondja, hogy «egy szál ruhában» vitte el tőlem az egyetlen egy leányomat; generosus apa leszek: odaadom a hozományát is, kiadom apai, anyai jussát egyszerre, hadd élje világát a maga kedvére. Van-e még több ilyen jó após a kerek földön, mint én?

Azzal kinyitotta az egyik hordót, a balkezével ráfektette a sebesült jobb karjára: nem gondolt a testi fájdalommal, betöltötte a csengő tallérokat a nyiláson. -136-

– Idáig az anyai juss. Most jön az apai. Akkor az aranynyal telt hordókat vette elé, s töltötte belőlük a kincszáport a befalazott vő fejére.

Utoljára a pénzgarmada egész a két válláig ellepte a befalazott férfit, csak a feje maradt ki belőle.

– Hahaha! kaczagott fel Gráczián. Hát talán még nóta is kell? Énekeljek is valamit? Tetszik ez? – Gemitus mortis dolores inferni, Circumdederunt me! – Talán jobban bevág ez: – Komáromba kell menni. Létánia fog lenni. Hej az én rózsám, a barát, Tartja a létániát! Hahaha! Nem kell belőle több! A másikból talán? – In paradisum inducant te angeli! – Óh ez nagyon keserves nóta! Sokkal szebb ennél az, hogy – Azért adtam egy petákot, Szeresd lányom a barátot! – Össze tudod-e rá verni a bokádat? Pedig mingyárt itt lesz a táncz; hallod-e a frissét? – et cum Lazaro, quondam paupere vitam habeas sempiternam! Hahaha, hahaha! Patientia-baráttáncz. – Kyrie eleizon! – Hahaha!

Azzal kezébe kapta a fáklyát, s a folyosón végig bandukolva, ott is rikácsolta a liturgiával kevert népdalt. Nincs a barátnak subája. Hideg a reverendája. Circumdederunt me!

Ördögi kaczagása volt az utolsó emberi hang a földalatti üreg éjszakájában.

A TOR.

Nagyon okos ember volt ám az a Mátyás mester; túl járt annak az esze minden másén. Mikor magára hagyta Gráczián urat, ezt gondolta magában:

– Ej no! Most én valami olyan titokban lettem tudós, ami olyan erős, hogy keresztül eszi magát az edény falán. -137- Igaz, hogy megesküdtem az evangéliumra, hogy el nem árulom soha senkinek a dolgot; de vajjon hisz-e nekem tökéletesen Gráczián úr, holott az evangéliumnak sem hisz? Egy holt emberbe azt hiszem sokkal több bizodalmát vetné. S milyen könnyű egy eleven emberből holt embert csinálni! Egy befaló harapás valami jófélével bepáczolt sonkából, egy korty valami præparált szopóka-nyalókából, s aztán nyugodalmas jó éjszakát! A holt embert aztán nem kell strázsálni.

Ezeket gondolta végig, mikor azt a sonkát megszelte, a mit az ispánházban talált s a máslásos átalagot felállítá az asztalra s a czintányérokat szépen megtörülgette.

Még maradt a háznál egy eleven állat, egy kopó. Azt behítta a szobába. Adott neki egy darabot a sonkából is, a kenyérből is, a kutya megette mind. Azután töltött neki a tálba a borból. A kutya szomjas volt, megitta. Nem lett tőle semmi baja.

«Még eddig» hát sem étel, sem ital nincs megvesztegetve. Az azutánra nézve pedig majd a kezére fog vigyázni Gráczián urnak!

Sokáig kellett rá várnia; az aranytemetés időbe telt. Egyszer aztán megkondult a kis torony boszorkányos harangja; a jeladás, hogy a föld alatti folyosó ajtaján át közelít valaki. Gráczián úr biczegett elő a templomból. Nem voltak már a kertben a medvék. A bőrük ott lógott a kerítésre felfeszítve. Azokat tegnap rögtön lerántatá róluk a gazda, jutalmul a hűtelen felvigyázásért.

– A lelkek harangoztak megint. Dörmögé Mátyás mester a visszatérő Gráczián úr elé.

Nagy, hosszú, bőszárú lengyel csizmák voltak a lábain, azoknak a hüvelyében egész szerszámtár elfért.

Az egyikből elővette az ezüsttokba dugott görbe kését, két águ villáját: idegen evőeszközzel igazi úr nem jár a -138- szájához; a másikból meg kihúzta a békatekenő-tokba csukott arany poharkáját, azt a talp nélküli gömbölyü kelyhecskét, a mit «bratinának» hivnak, egy hújjában kihörpenteni való.

– Lássunk hozzá, szógám, szelj magadnak, szelj nekem is. Látod, hogy nekem csak fél karom van.

Azzal leültek egymással szemközt az úr és a szolga s elébb ettek egy verset. Éhes lehetett az úr is: reggel óta egy falat nem volt a szájában.

A kutya ott ugrált körülöttük: kutya baja sem volt, se ételtől, se italtól.

– No már most igyunk is egyet, édes szógám, ebből a közös bratinából; elébb majd én, azután te. Látod, az ilyen bratina azért jó, hogy a házigazda nem mérgezheti meg az itallal a vendégeit, a hogy a taliánok szokása, mert ez körüljár: mindenki «egy» pohárból iszik, s maga legelőször a gazda.

S azzal megtöltötte magának az arany poharkát s kiürítette: «a te egészségedre, édes szógám».

És így sorba, egyszer az egyik, másszor a másik kézbe vándorolt a «szálló pohár», jó barátra, ellenségre, vegyest: míg csaknem kifogyának mind a kettőből. Ez alatt a holdvilág is feljött s besütött az ablakon.

– No hát ne is igyál, édes szógám, értük. Mert eleget ittál te már; eleget bizony, nem csak a mai napra: de az egész életedre. Holt ember vagy te már, velem együtt. Ez a bratina, a miből ittunk, maga volt megmérgezve, jó fáin olasz méreggel, a mi órára dolgozik. Még két órád van élni való, hát csak szedd fel magadat s indulj neki. A jég beállt, átvándorolhatsz Teplára, a leányodhoz, ott lefektetheted magadat az ágyba, papot hivathatsz, testamentumot tehetsz, s aztán legalább lesz, a ki a szemedet lefogja. Ez volt a vége a komédiának.

Mátyás mester rémülten ugrott fel a helyéről, a haja szétborzadt a fején; már kezdte érezni belső zsigereiben a közel halál előreküldött nyilallásait. Átkozódva rohant ki a szobából, ott hagyta pénzzel tömött tarsolyát is s kíntól ordítva rohant ki a kastély kapuján, aztán neki a befagyott Vág jéghátának.

Gráczián úr pedig teletölté poharát a borral s iddogált tovább, egyedül, magában áldomásozva, sorban mindazokra, a kikkel valaha jót tett, s a kik vele rosszat tettek, s aztán megint azokra, a kik vele csak jót tettek, s a kikkel ő rosszat tett mindig. És minden pohár egy új méregital volt, úgy van az csinálva, hogy lassan adja ki az erejét. Sietnie kellett. Be akarta váltani a szavát, a mit a madocsányi szép asszonynak adott: «hitemre mondom, hogy a Páter Péter tovább fog élni, mint én!»

VOLT – NINCS.

Idália ezen az egész éjszakán nem volt képes lefeküdni; kerülte szemeit az álom, üldözte lelkét a gond.

Folyvást a rémjelenetek bontakoztak, váltakoztak képzeletében, -140- áldozatainak szörnyen megcsúfolt torzalakjaival.

Az a leány ott a csónakon, a kit a jeges vizár ragad magával: sikoltásait elkapkodja a szél!

Hát a férfi? Az imádott alak, a kit, hogy elveszített, még kevésbbé tud oda engedni akár embernek, akár ördögnek. Fájt érte a szíve nagyon.

Sok szép szobája volt a szép asszonynak; de még sem elég arra, hogy helyét találja: tele siratta már valamennyit. Ki-kiment az erkélyre s a jégvirágos ablakon a lehelletével karikát olvasztott, akkorát, hogy kitekinthessen rajta a Vág vizére.

A nagy sivatag jégmező terült el előtte, a mi a mitosini vártól egész a madocsányi kastélyig terjeszkedett már. A holdvilág sütötte a halott tájképet.

Reggeli három óra tájon, mikor ismét ott állt az erkélyen, s mint egy tébolyodott bámult ki a jégkietlenbe: egyszer csak úgy tetszék neki, mintha egy fekete pont mozogna azon, a kastély felé közelítve. Emberalak, ha tovább nézik.

A mint az alak közeledett, el-elbukva a torladt jég között, meg föltápászkodva, ki lehetett venni a czélját, hogy egyenesen a kastély felé törekedik.

Idália kiment a pitvarba, felzaklatta az alvó cselédeket, s megparancsolta nekik, hogy menjenek a jégre, vigyenek saroglyát magukkal, segítsenek egy embernek, a ki ott tör a jégen keresztül, s alig bír már előre haladni, hozzák ide a kastélyba.

Mikor odahozták a szolgák Idália asszonyhoz az embert, alig lehetett annak az arczára ismerni, annyira kék volt az a fagytól és a kíntól, kikelve minden vonásaiból.

– Mitosinból jövök, – hörgé az ember, – összegörnyedve a medvebőr-szőnyegen a kandalló előtt, ahová letették. -141-

Mikor aztán egyedül maradt az úrnővel, összekulcsolta a kezeit előtte s térden állva rimánkodott.

– A mitosini úr megmérgezett engem, saját magával együtt, verje meg a Jehova Isten érte! Asszonyom, segits, mert meghalok.

– Óh ne tartóztasd vissza! Hiszen tudod jól. Meg vagyok mérgezve a bratinával: pedig nem is látszott benne semmi méreg. Azt beszéli a világ, hogy mikor te megmérgezted az uradat, te is úgy tettél, hogy egy pohárból ittál vele, hogy gyanút ne fogjon: te is ittál a méregből; hanem a mint az odalett, te félrementél és bevetted a «méregölőt»: megmaradtál, az elpusztult.

– Nem, nem! Adj nekem abból a méregölőből. Te tudod annak a titkát. – Ha te engem megszabadítasz: én is tudok egy titkot, a mit te sem fogsz megbánni, ha elmondom.

A nő erre hevesen odaugrott hozzá s felemelte két karjával a medvebőrről, s oda fekteté a kerevetre.

– Nem! Nem! Az még ráér! Tudni akarom elébb a titkot. – Addig nem szabadítlak meg. -142-

– Én Istenem! Megesküdtetett az úr a szent evangéliumra, hogy nem mondom el senkinek. Pokolra jutok miatta.

– A pokolra eljutsz így is, úgy is. Csak azt vedd, hogy később-e, vagy hamarább? Ha megmondod a mit tudsz, várhatnak rád az ördögök, ha megtartod, készen vagy már, csak tűz kell alád. Beszélj szaporán, vagy gebedj meg!

– Adok. Hozom. Itt van. Nesze. A mint elmondtad, dugom a szádba. Magammal hordom mindig. A gyűrűm kövében van. Látod milyen zöld. Hogy fénylik a sötétben. Ha az egészet odaadnám, százesztendeig élnél tőle. No hát beszélj.

A mint a halottak szobájárul, a mint a kincses odúról beszélt neki, Idália meggyőződött róla, hogy az ember igazat mond. Más nem tudhat e helyek létezéséről, csak a ki ott volt, látta.

– Jól van. Mondá neki. Hát vedd be a méregölőt. Aztán eredj haza szépen Teplára a leányodhoz, s hallgasd el, a mit tudsz.

Az pedig, a mit a szép asszony Mátyás mesternek adott, épen nem volt valami ellenméreg, sőt inkább még gyorsabban ölő gyilkos szer. Megétette, azért, nehogy azt a titkot még egy harmadik embernek is ideje legyen elmondani.

Mire Mátyás mester haza vergődött Teplára a leánya házához, már akkor a nyelve nem forgott a szájában, csak annyit tudott hebegni, hogy: «Páter Péter – befalazva – föld alatt – kincs között – Mitosinban – eleven még – engem öltek meg.» Többet nem birt elmondani. Mire papot híttak hozzá, már kiszenvedett.

A kedves ifjú tehát még él. Eltemetve mély föld alá és befalazva. Elhagyva Istentől és emberektől. A régi halottak társaságára bizva.

Nincsen már neki senkije. Nem várhat már semmire, csak a rettenetes halálra.

Ha most valaki leszállna ebbe a borzasztó sirba, s benézne hozzá az üreg szűk nyilásán: nem olyan volna-e ez arcz ránézve, mint a mennyből lenéző angyal arcza? S a ki őt a kripta odvából kihozná, az Isten világára ismét, nem olybá tekintené-e azt, mint újjá teremtőjét? Lehetne-e neki össze nem roskadni azon szerelem erőhatalma előtt, mely a sírokat is feltöri azért, a kit nem enged oda sem Istennek, sem ördögnek?

Vállára vetette fekete palástját; fegyvereit övé mellé dugta, egy nehéz csákányt keresett elő; «jó lesz ez falat keresztül törni», meggyújtotta a tolvajlámpást s kilopózott a kastélyból. Az éj vége felé sűrű köd ülte el a tájat, senki sem vehette észre, hová megy?

Reggel hat óra tájban irtóztató földalatti dördülés verte föl a tájat, melynek földingató erőszakos kitörése alatt tornyok hullottak le, kastélyok repedeztek össze, maga a jezsuita kolostor minden boltozatával bedült, s a mitosini kápolna egészen halomra omlott. A kik az időben ébren voltak, azt állíták, hogy a Vág folyam közepéből óriási lángoszlop lövelt fel a magasba; a füstfelleg még a ködön keresztül is sokáig látható volt, tábor sötétségével; s a széttört jég egyszerre megkezdett rohammal indulni, -144- de nemcsak előre, a maga medrében, hanem szerteszét, elárasztva a völgyet egész szélességében; csakúgy seperte maga előtt a falvakat utczástul, az erdőket gyökerestül.

Mikor aztán lezajlott az ár, s a Vág visszatért a medrébe, akkor ott hagyta a látogatása nyomait, a hogy szokta, vastag rétegeiben a görgeteg kavicsoknak. Mert a Vág nem olyan, mint más jámbor folyam, a mi ha kiárad, termékeny iszappal hordja meg az ártért; a hová az kitör, ott csak kavicstengert hágy maga után.

A nagy elemi csapás mellett egészen feledékenységbe hanyatlott a családi rémtörténet, a mi ugyanakkor a két szomszéd kastélyban lefolyt.

Csak napok múlva jöttek rá a Likavay család rokonai, hogy Gráczián úr ott fekszik halva a kastélya cselédszobáinak egyikében. Azt nem érte el az árviz. Hanem a kis templomnak még a fundamentuma sem maradt meg. A romboló kitörés arra felé nyitott utat a felülről beomló árnak s az erőszakos folyam az alagúton át kiforgatta azt egész alapjából s követ, gerendát pozdorjává tört kavicstorlataival.

Épen így járt Madocsányban a Nepomuk szobor az alagút másik bejárata előtt. A huszsziták alagútja egyszerre megtelt kavicscsal, s azon keresztül tört ki a vízár a vidékre.

Csak sok idő múlva kezdtek el a Likavay család tagjai azután tudakozódni, hogy hová lett az a sok pénz, a mit ősük a madocsányi úrnőtől birtoka árából kapott? Sohase jutottak nyomába.

És ez elejétől végig való történet. A családok levéltárai őrzik az adatokat. A nép ajkán most is ismeretes alak a Páter Péter. E vidéket többször látogatja a földrengés; olyankor azt mondják: a Páter Péter átfordult a sirjában a tulsó oldalára.

És valahányszor a mitosini kastélyt és birtokot új vevő kezére bocsátják, a régi mindannyiszor kiköti a szerződésben, -145- hogy ha az elrejtett kincsek feltaláltatnak, azokat magának visszaköveteli.

A nép pedig azt rebegi, hogy nem találják meg azokat a kincseket mindaddig, a míg a Páter Pétert ki nem hozzák a befalazott sirból.

ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

Éjfél után három óra volt, mikor odahagytam a «Kék macskát»; már most mit csináljak még annyi ideig?

Meguntam már nagyon ezt a históriát; – mindennap ugyanazok a chansonettek, az előre ismert több mint kétértelműségekkel; ugyanazok az énekesnők, hol szőke hamis hajjal, hol barnával, az a visitozás, kiabálás, ser, bor, punch, szivar és hajkenőcs-bűz, merész tánczfigurák és őszinte oldalbadöfések, salicilsavas pezsgő, s hölgyek, a kiknek az is jó; leányok, a kikkel az ember per tu van, s férfiak, a kiknek a «Lauskerl» már titulus: az embernek utoljára ettől is elmegy a gusztusa.

Már most, ha regényiró volnék, untomban azt tenném, hogy leirnám a kék macskabeli életet, épületes olvasmányul az érettebb korú fiatalság számára; hozzátéve a végén, hogy mind ez azért lett a maga természetes mivoltában egész élethűséggel leirva, hogy irtózzanak vissza tőle mind azok, a kik még nem ismerik, s aztán igyekezzenek saját tapasztalataik nyomán meggyülölni azt a förtelmes életet. Le tudnám én azt irni olyan szépen, hogy igazán csúnya volna.

Hanem hát minden fluidum között csak az egy tinta az, a mitől alaposan irtózom: azt nem itatják meg velem semmiféle alakban.

Pedig igazán mondom, megérdemlené, hogy egy regényiró lefirkálja azt, a mi velem történt.

Mondtam már, hogy három óra volt éjfél után, s én nem tudtam elhatározni, hogy hová menjek most.

Hazamenni még korán van: ha lefekszem, úgy elalszom, hogy délig föl nem ébredek, pedig ma nagy névszerinti -150- szavazás van az országházban: ha elmaradok, a párt kinyomatja a nevemet a szökevények közé.

Ha az ember a feleségét felhozta volna magával, hát legalább várna rá az a kellemetes emotio, hogy hazatérett kivallatják: hol járt? Lehet aztán szebbnél szebb hazugságokat lőni: s az is sport; végül lehurrogatják, s az is élvezet; de hát a tavalyi rossz termés nem engedte meg ezt a luxust. Tűrni kell ezt a nyomoru életet! Mindennap Kék macska, Orpheum meg Folies caprices! Robot ez!

Felnézhetnék a Casinóba: ott még ilyenkor találni tarokk-partiet. Csakhogy azok reggel felé már nagy pénzben játszanak, s nekem ma épen a vesztő napom van.

Táviratozhatnék talán a választási elnökömnek odahaza. Be megörülne neki, ha reggel fél négyre kiugratnák az ágyából, azzal a szóval, hogy itt egy távirat, s olvasná hevenyében, hogy Rothschild megbukott, a bankó százról ötre devalváltatott, a muszka czár kikiáltotta a respublikát. – Csak azt tudnám, hogy valjon kisasszonyok végzik-e ilyenkor a távirda-hivatalban a szolgálatot?

Gondoltam valamit. Gyerünk fel a szent Gellértre. Soha sem láttam még a napot fölkelni. Azt mondják, hogy nagyon szép. Odáig kifujja a friss szél a gőzt a fejemből. Visszatérett aztán státiót tartunk a «Három kapásnál», a hol pompás korhelylevest lehet kapni, fuchsintalan rácz ürmössel.

A lánczhid előtt a constabler megfogott, hogy hová megyek? Azt mondtam neki, hogy Somoskőit üldözöm, a ki a braziliai császárné gyémántjaival megszökött, segítsen elfogni. Utoljára ő könyörgött, hogy ereszszem el, soha se áll az utamba többet.

A mint a lánczhidnak az első oszlopánál befordultam a kanyarulóba, a nagy kandelaber oszlopa mellett egy nőalakot pillanték meg. -151-

Nőalak, magában véve is érdekes előttem; hát még a lánczhid oszlopa előtt, éjfél után három órakor.

Egyszerű, szegényes fekete ruha volt rajta, a vállaira hanyagul odavetve egy kopott, koczkás nyakkendő, kezei keztyütlenek, a kalapja gyürődött, valami vedlett tollal az oldalán; hanem volt aztán, a mi mind azt fejedelmi módon kárpótolta; két olyan tömött tekercsben aláomló szénfekete haja, hogy az ember keresztül akadt benne, ha ránézett.

A nőalak csikorgó lépéseim neszére odalapult a candelaberoszlop mélyedésébe s úgy látszott, mintha merev tekintettel azt méregetné, hogy milyen messze lehet innen a Dunáig?

Megálltam a háta mögött: mire ő bosszusan rántotta fel a fejére a koczkás nyakkendőt, s az egész arczát eltakarta vele.

– Sohse félj, hugám: még annyira nincs elerkölcstelenítve századunk és nemzetünk (a jelen kormány átkos befolyású rendszere által), hogy a leányokat elraboljuk erővel: jönnek azok maguktól is, csak rájuk kell nézni. Servus!

Hanem aztán, a mint a másik candelaberoszlopig haladtam, a hol a gyalogjáró megint bekanyarodik, még sem állhattam meg, hogy vissza ne tekintsek felé.

Hát ekkor már az én nőalakom hirtelen ledobva magáról a nagy kendőjét és a kalapját, erősen kapaszkodóban volt a lánczhid-oszlop kőkorlátjára; csak épen hogy odafuthattam, mielőtt a Dunába levetette volna magát.

A mit megkaptam, az az egyik gazdag hajtekercse volt. Látszik, hogy igazi, mert fogva maradt általa.

– Uram! Ne huzza ön a hajamat! – kiálta rám, s az alatt az egyik kezével eltakarta tőlem az arczát.

S mert szép szerével nem akart szót fogadni, nyalábra fogtam minden instálgatás nélkül s leemeltem abból a veszedelmes positióból.

Hogy mennyire szépek voltak? azt majd bővebben fel fogja világosítani az én történetem.

Mikor még csak először néztem ezekbe az élő csillagokba, akkor az jutott eszembe, hogy ezeket kár volna a Dunának odaengedni.

– Mi indítja önt e szörnyű elhatározásra? Szóltam hozzá atyai kegyességgel. Ilyen fiatal még! Tán boldogtalan szerelem?

– De ne vallasson ön! Hanem ereszsze el a ruhámat; mert ha elszakítja, nincs több.

– Minek? Ha most átad ön a rendőrségnek, becsuknak, kikérdeznek, s a mint szabadon eresztenek, megint csak idejövök; mert ez leghamarább meg van.

– Hallgasson csak rám. Mondja meg mi baja? Hát ha találok ki valamit? Én a haza atyja vagyok: tehát önnek is atyja. Kötelességem a szenvedők ügyét felkarolni: tehát az önét is; programmomban van.

– Mit segíthet ön az én bajomon? Holnap licitálják az apámnak a házát, meg a gyárát. S aztán – nagyon is tudom mi lesz belőlem!

– No no, lelkem! Hiszen ne értsen félre. Nem úgy gondolom, hogy én magam teszem ezt, hanem elindulok egy aláirási ivvel a képviselőházban: ott ez mindennapi imádság. A képviselők úgy sem fizetnek egyéb adót, mint a jótékonyság adóját. Igen szivesen teszik s összekerül.

(Ezer forint. No annyi van most épen a zsebemben. Ezt ugyan a Kapaun váltójának a kifizetésére szántam holnap. De hát azt hiszem, hogy ha azt mondom Kapaunnak, hogy az eddigi «két per méze» helyett «három per mézét» ajánlok neki, hát prolongál. Dobtam én már máskor is ezer forintot a Dunába egy pár szép szemért: s az nem is volt ilyen szép.)

– Hiszen ez még nem oly nagy halálélesztő summa. Lássuk csak! Hátha én azt az ön atyjának átadnám?

– Ereszszen ön el, uram. Ne akarjon még ön is oka lenni annak, hogy a Dunába ugrom.

– Ne értsen félre, kérem. Tudom, hogy önnek szépsége mellett lehetetlen volt elkerülni olyan ajánlatokat, a mik önt megsérthették; de ne engem tartson olyan embernek. Miféle tárgygyal működik az ön atyjának a gyára?

(A chemia soha sem volt erős oldalam. A glycerinről csak azt tudom, hogy kétféle glycerin van; a hogy egy erdélyi barátom mondta Herman Ottónak, hogy csak kétféle pók van a világon: a kaszás pók, meg a keresztes pók, a miből majd párbaj lett. Tehát az egyik glycerin az, mikor a feleségem megkeni vele a kezét, s én kezet csókolok -154- neki, hát édes lesz utána a szám; aztán meg van egy képviselőtársam, a ki nagy borász, az glycerint tesz a borba: azt mondja, hogy az nagyon jó, ez a másik. A «nitro» alkalmasint salétrom. A kettő együtt nagyon jó lehet: csak azt tudnám, hogy hogyan iszszák?)

– No hát én leszek ezer forintig üzlettárs abban a nitroglycerin-gyárban. Ne tekintsen ön olyan gyanakodva rám. Én minden hazai iparvállalatnak buzgó pártfogója vagyok. Erre engem programmom kötelez. Az én nevemet mindenütt ott találni. Alapitó tag vagyok a balaton-boglári gőzhajótársulatnál, a gyöngyös-kassai selyem házi-ipar vállalatnál, a miskolczi kiházasító kelengye társulatnál, a palotai törökmeggyfapipaszár-neveltető egyesületnél, az ujpesti esernyőellopatásellen-biztosító társulatnál; meg a Corvinánál! tele van én nekem ilyen részvényekkel a fiókom otthon. Abból élek én. Aztán hazaatyja vagyok. Nekem módomban van, ha egyszer magam is érdekelve vagyok a nitroglycerinben, olyan törvényt hozatni, a melynek folytán az ország köteleztetik nagyban fogyasztani a nitroglycerint. – Hát ez nálam egészen üzleti természetű ajánlat; a mi által kegyed semmi tekintetben sem érezheti magát érintve. De talán legjobban elintézhetnők ezt tisztelt ura atyjánál; ha megmondaná, hogy hol lakik?

A lányka e szavamból erősen meggyőződhetett, hogy tisztán emberbaráti czéljaim vannak, s abban hagyta a válogatást, hogy nekem higyjen-e inkább, vagy a Dunának?

– Én nem tudom, mi az a lovagiasság? Azért mondtam, -155- hogy nem lehet bérkocsival odamennünk, mert abba az utczába hintó nem jár soha.

– De furcsa neve van! Talán a kik abban az utczában járnak, csak suttogva beszélnek?

– Hogyan? Nem volnék tán elég salonképesen öltözve? Az igaz, hogy az inggallérom egy kicsit le van már törve.

– Én még az este eljöttem hazulról, s azóta mindig a Dunaparton járok, egyik hidtól a másikig s nézegetek le a vizbe.

– De hát ne aggodjék ön miattam. Nem ütnek engem agyon. Jártam én ennél furcsább helyeken is éjszaka, Londonban a Rother-hydeon, Párisban a Mont-martreen; zsebemben a life preserverem, s tudok boxolni, mint Heenan, vagy Bonami Price.

– Hát tudja mit? Itt van a Dorottya-utczában a «Gránátéros pincze», igen elegáns lebuj, átellenben a szabadelvű klubbal. Ott én jó ismerős vagyok. A korcsmárostól kérek egy viselt öltözetet: olyat a minőben ő jár ki Kőbányára sertést vásárolni; abban egészen polgár-jogot szerzek az önök «Suttogó utczájához». Kegyed pedig az alatt megiszik egy pohár tojásos punchot: nem fog ártani, a hideg éjszakai séta után. Az úton majd gondoljunk ki valamit, hogy mit mondjunk az uraatyjának? -156-

Kitaláltam: bizonyosan olyan állapotban szokott lenni ilyenkor a derék úr, a mikor az emberre nézve ez a planéta nem létezik.

– Ön engem még nem ismer eléggé, mondám neki, én nem olyan ember vagyok, mint más. – Ismeri ön Sztupa Györgyöt? Hiréből? No én kicsiny hija, hogy az nem vagyok. Minden fővárosi bölcsődének, kisdedápolóintézetnek, szeretetháznak és a veres keresztnek buzgó és tevékeny tagja vagyok. A feleségem választmányi tag valamennyi jótékony női intézetnél.

A «feleségem» szó kapaczitálta. Átlátta, hogy loyalis emberrel van dolga, a ki nem adja ki magát nőtlen legénynek, hogy szegény tapasztalatlan leánykákat elszédítsen csábító hazugságokkal; hanem bevallja mindjárt, hogy törvényes házasságban él.

Erre a vallomásra elfogadta a karomat: aztán eljött velem a «Gránátéros pinczébe». Mikor a kezét megfogtam, hogy jobban a karom alá vonjam, éreztem, hogy ez a kéz kicsiny ugyan és gyöngéd, hanem a tenyerei durvák, s az ujja hegyei tűszúrásoktól érdesek: ez a varróasztal és mosóteknő mellett keresi a kenyerét. A lebujban még nem volt akkora a dohányfüst, hogy a korcsmárost meg ne találhattam volna benne, s miután egy katonapéket, a ki két széket elfoglalt azzal, hogy rajta aludt, letettem szépen az asztal alá, folytassa ott, helyet csináltam számunkra egy szögletasztalnál s kényszeritém a halálból megmentett hölgyet a belül eső székre letelepedni. Most már reszketett minden tagja.

A korcsmáros hamar megértette a kivánságomat, s bevezetve a hálószobájába, átöltöztetett szépen. Olyan tökéletes volt az átalakításom, hogy mikor véletlenül megláttam -157- a tükörben magamat, megörültem neki, hogy a nagyváradi disznókereskedő jön a mangaliczáimra alkudni. Félesztendeje, hogy várom.

Ilyen átalakulásban tértem vissza elhagyott védenczemhez. Olyan nagy volt a szinpadi csalódás, hogy mikor letelepedtem mellé a másik székre, erélyesen tiltakozott: «ez a szék le van foglalva».

Aztán mikor a hangomról rám ismert, elmosolyodott szegényke. Csak egy futó pillanatig mosolygott, de mennyire átváltoztatta ez az arczát! Mintha zománczozott porczellánból lett volna ez az arcz, a mire a testszin csak úgy rá van lehelve. Minden vonása finom, ideges; a szemei tele magnetismussal, s a megnyilt ajkai között egy kivillanó gyöngysor, s a mi legjobban tetszett, hogy olyan tiszta derült homloka volt.

– Irtózom a szagától! felelé; épen olyan, mint mikor késő éjjel az atyám haza jön, s aztán megfogja a két kezével a hajamat s megrázza a fejemet, s azt suttogja az arczomba: «hát mégis megvagy?» Ezt érzem a lehelletén.

Elvitettem a punchot s kávét hozattam védenczemnek, azt megitta és megköszönte.

– Már most hát mehetnénk. Elég becsületére válok így a Suttogó-utczának, nemde?

– Igen. De kérem, hozzon magával egy nagy botot is; mert ott sok harapós kutya van, s éjjel mind szabadon járnak.

– Én mást gondoltam ki. A korcsmárosnak van egy lova meg egy fakó szekere, a min a sert hordja Kőbányáról. Azt megfogadom. A kocsis ülésben elférünk. Önt ültetjük a középre.

A korcsmárosnak előadva ajánlatomat, az azt azon módosítványnyal fogadta el, hogy nem bánja, odáig, a -158- Suttogó-utcza szögletéig elvitet, de magába a Suttogó-utczába nem reszkirozza a szekerét. Derék egy utcza lehet, hogy még olyan szekér sem mer belemenni, a melyik mindennap megjárja a Stáczió-utczát kétszer!

A szekér előállt, s én felsegítettem a védenczemet a kocsis mellé; én magam állva foglaltam helyet a hátuk mögött, hogy ne legyen zsenirozva. Még eddig a keresztnevét sem kérdeztem meg tőle.

De most már tegyünk ide három csillagot, mint mikor új fejezet kezdődik: képzeljük, mintha három pohár rostopsin volna, a mit a kocsissal jó barátság kedvéért megiszogatunk.

A Suttogó-utcza csakugyan az elsőrangú nevezetességei közé tartozik a magyar fővárosnak. Ezt mutogassátok meg az anglusnak, a ki itt keresztülszalad, ne a corsot; ilyet fogadom, hogy még Londonban sem látott.

A mint az osztrák államvasut töltése elrekesztette a Terézváros északi oldalát, az arrafelé torkolló utczák ezzel mind egyszerre be lettek zárva. Ők csakugyan megtalálták a világ végét, a hol az rájuk nézve be van deszkázva. Nekik ez a töltés a láthatáruk; ez a Khokonoor hegyláncz, a min nem lehet keresztül mászni.

Mindjárt a szép Sugár-uton tul, a városerdőn innen fekszik ez az örök elveszésre kárhoztatott provinczia, a minek létezéséről, az ott lakókat kivéve, az egész fővárosi lakosság kilenczvenkilencz századrészének még csak sejtelme sincsen.

Ennek az elzárt zugnak az utczái egy minden mértani szabályokat vakmerően kihívó keresztbe-hosszába szelt vonalak tömkelegét képezik, a mikben Theseus legyen, a ki Ariadne nélkül eligazodik. Kidült, bedült palánkok, vakolatlan vályogfalú viskók, a miknek a meggörbült tetején vastagra nőtt a zöld moha; salátás kertek, kankalikos kutakkal, s azoknak a közepén tarkára festett kalyibák, -159- vasuti waggonokból degradált kunyhók, a miket ki tudja hogyan sikerült ellopni, pléhfödelű putrik, a miknek az ablaka a földet éri, s az egymás hegyire hátára épített deszka, lécz, vályog, ól, szin, istálló, szárnyék, a mi mind egymást támogatja, ha egy kiugranék közülök, a többi mind összeomlana. A melyik ablak papirossal van beragasztva, az még az aristocratiához tartozik: a népszerübb üvegpótlék a szalma. Itt ott egy udvar tele halomra rohadt fával, másutt a világ minden részéből halomrahányt ócska ablakrámák pozdorja Bábele. A mi fa a kertekben ácsingózik, azon több a száraz ág, mint a levél: ez is mind portól, szénfüsttől szürke és fakó.

Kövezetről természetesen szó sincs, azt pótolja a széna, szalma-törmelék, a mit a szél minden városnegyedből ide hord össze, s a mi aztán itt megragad. Mert itt mindig sár van. A csatornáknak nincs hová kifolyni; ott marad minden az utczán. Néhol a tollszárat öntötték a ház eleibe, a mivel resteltek a szemétdombig fáradni, a mi ott magaslik az utfélen. Egy-egy régen leégett háznak az ablaka, kapuja be van szegezve deszkával s a falain mindenféle száraz kóró szomorkodik gyászsorsa felett. Hanem azért abban is laknak. Egy nagy veres téglafalra látszik még felirva valami töredéke e szomorú hírmondásnak: «Wasserhöhe 1838». Ez az egyetlen megmaradt régészeti emléke egy boldogabb hajdankornak.

Aztán ide vette ki magát mind az a neme az iparnak, a mit a büzéért a többi finnyás orrú városnegyed nem akar megtürni. Érezni itt égetett csontbűzt, szappanlúgszagot, cserillatot, kátrányfüstöt, bőr rohát, keményítőposajt, salétromdohot, a fehérnyegyár vérbűzét, a mi aztán mind szépen összevegyül az általános fokhagyma athmosphærában, a mit a kertek halomrahányt zöld trágyája büzölög ki magából.

De van aztán egy csinos utczája is e tömkelegnek. Nem hosszú, de görbe. Egy sor rendes ház közepén áll egy emeletes épület. Az a vendéglő. Olyan alacsony emelete -160- van, hogy beválnék földszinti háznak. Hanem azért ezt a büszke nevet viseli: «Hotel». Még pedig «Zur rothen Rose.»

Nevezetes vendégfogadó ez. Ezt magát is úgy lopták össze. A tégláit a losonczi vaspálya épitéstől lopták el; a gerendákat helyettesítő vas sineket az osztrák államvaspályától, a tetejéhez való zsindelyeket a kártoly-fonoda építéséből, a meszet és homokot a lipótvárosi bazilika luczaszékéből, a butorzatot, felszerelést, iminnen-amonnan. Mindent apródonkint, és becsületesen több helyekről úgy, hogy egy sem vette észre a hiányt. Az egész ház úgy van összelopva. Képzelhetni, hogy mik lehetnek még, a kik belejárnak.

A sorjában épült házak azzal árulják el nagy bizodalmukat, hogy valamennyinek kerítése és kapuja hegyes szegekkel van kiverve. Egyébiránt, nem kell őket félteni, mind valamennyiben zálogra adó lakik, más néven «orgazda».

Ebben az utczában már van valami kezdetleges nyoma a gyalogjárónak. Nem egészen tökéletes, de kezdetnek elég. Téglából van és olyan formán támadhatott, hogy az utcza szegletén egyszer valaki házat akart építeni, téglát hordatott már; hanem aztán megbánta és felhagyott vele, inkább otthagyott téglát, meszet, homokot s eltagadta, hogy az övé a fundus. S aztán éjjel minden azon menő elvett kettőt-hármat a téglahalmazból s azt egy-egy lépésnyi távolban maga elé rakta a sárba, s így aztán megalakult végig a trottoir, czélszerü hézagokkal.

Hanem ennek a boulevardnak nagy hamar vége szakad; egy hatalmas nagy posvány elállja az utját. Abba már nem lehet belemenni a mi egylovas szekerünkkel; mert odaragad. Le kell szállni: itt kezdődik a Suttogó-utcza.

Az utolsó olajlámpás ott pislog a szegleten, egy lámpásfára feltüzve: túl rajta mélységes sötétség, melynek a magas horizontján egy-egy visitó tűzszemü gőzmozdony sikamlik egyszer-egyszer végig. -161-

– Ez a mi utczánk. Suttogá a védenczem, a mint lesegítettem a kocsiülésből.

– Az ott az apám gyára, szólt egy nem igen magas vaskéményre mutatva, a miből fehér füst szállt volna fel, ha a szél le nem verte volna.

A végig döczögő szekeret minden oldalról csaholva kisérték a szemétdombokon őgyelgő kóbor, csikasz ebek, azokat el kellett verni a testemről, s azontúl is vigyázni ugyan magamra, hogy a mint egy-egy kapu előtt elhaladtunk, az udvarból orozva meg ne rohanjon egy éhségben dühös kuvasz, a mit, ha a kapu alatt visszaszalajtottam: azon volt, hogy a kerítésen keresztül ugorjék a nyakam közé.

Aztán pedig itt a lába alá kell vigyázni az embernek. Mert nincsen ilyen utcza több a világon sehol. Minden háznál van valamiféle gyár, a mi külömbnél-külömbféle disznósággal foglalkozik. Annak mindegyiknek az udvarából jön ki az utcza közepére, minden szemérmetes takarózás nélkül, egy széles és mély árok, a mi a gyárból a mindenféle moslékot levezeti. Azokat aztán felveszi egy közös csatorna s abban aztán ott is maradnak.

Azokon az egész utczát keresztül szelő árkokon aztán egy-egy szál gerenda vezet át, a miről ha le talál lépni az ember, nyakig esik bele valamibe, a mi akármi, csak nem parfume.

Alig haladtunk egy pár árkon keresztül (az árkokat nevezem stáczióknak), a mint egyszerre veszett lárma támad a korcsma felől; a miből annyit lehetett kivenni, hogy valakit a fényes vendéglő kebeléből a dicstelen sárba kidobtak és míg a kocsmaajtót be nem csukták, valami kintorna hang visitozott az éjszakába. A kellemetlenül érintett egyéniség pedig elkezdett káromkodni és szitkozódni. Káromkodott magyarul és szitkozódott németül. -162- Együtt szép az. A mellett a korcsmaajtót kezdte döngetni valami tégladarabbal. Akkor aztán kijött a korcsmáros, s a hogy a pufogásából kivehettem, a bika-csökkel jó sort vert a rendőri kihágást elkövetőnek a nyaka közé a nélkül, hogy a büntető codex életbeléptetését bevárta volna. A kifizetett honfitárs azután ordított, mintha a haza volna veszedelemben, s az által, hogy a szenteket és a szűz Máriát emlegette, azon megnyugtató elővéleményt költé maga iránt, hogy nem zsidó, hanem igazhitü keresztyén.

– Jaj, kérem, siessünk, rebegé rémülten az én kis védenczem, hogy utól ne érjen bennünket.

Sietni pedig lehetetlen volt, mert válogatni kellett az utat, hogy az ember egy-egy követ találjon, a mi a sárból kiáll.

– Dehogy nem lát. Olyan az, mint a bagoly; mindig éjjel jár, nappal soha sem jön az elő. Messziről észre vesz bennünket s akkor utánunk rohan s belénk köt.

– No az neki lesz rosz: mert akkor ezzel a bottal olyat nyujtok rajta végig, a milyet még nem kapott a Suttogó-utczában.

– Az Istenért, dehogy teszi azt! Hisz ez a bátyám! Ismerem a hangjáról meg a nótáiról.

A jajgatás és káromkodás elvégeztével ugyanis az irányadó egyéniség elkezte dalolni azokat a szép Gassenhauereket, a mikben a német népköltészet úgy excellál: különösen szép az, a miben poloskák jönnek elő.

– Tehát önnek bátyja is van? Kérdezém védenczemet, a ki előttem sietett, oly biztosan, mintha sötétben is ismerné itt a járást. Valjon miféle mesterséget űzhet, hogy csak éjszaka van mellette ébren?

– Nem. Ne gondolja ön. Nem tolvaj. Csak azért nem -163- jöhet ki nappal, mert szökött katona. Valamit elköltött, azért szökött meg.

– Tehát csak bújában iszik? kérdezém. Külömben jó fiu. No majd beszélek a honvédelmi miniszterrel meg a katonai főparancsnokkal, s szükség esetén a hadügyminiszterrel is, ha Bécsbe felmegyek a delegatióval, s kieszközlöm, hogy nézzék el a vétségét, s mentsék fel a büntetés alól. Majd talán egy kis alkalmazást is találunk a számára.

– Azt, azt! az Isten megáldja érte! Sóhajta a leány s úgy látszott, hogy kezdett már hozzám bizni.

Az érdemes bátya pedig, a kinek nincsen egyéb hibája, mint hogy szökött katona, a ki valamit elköltött, s azért bújában iszik, nappal aluszik, s ha fölébred, verekedik, a midőn a Suttogó-utcza bejáratánál meglátta azt a szekeret, mely bennünket idáig hozott, természetesen hogy belékötött a kocsisba. Eleinte csak összefeleseltek, utoljára a kocsis az ostornyéllel a nyaka közé huzogatott, akkor az elkezdte a kocsist tégladarabokkal hajigálni, arra a kocsis kapta magát, elhajtatott, ott hagyott engem a magam sorsára: a kedves bátya pedig futott utána, torkaszakadtából kiabálva: «fogjátok el! tartsátok fel!» Legalább ezt elvitte a nyakunkról egy időre.

Végre egy helyen egy kut elé értünk, mely a leggeniálisabban az utcza közepére volt elhelyezve, s onnan vezetett be egy deszkavályu egy rozzant palánku udvarra, hogy az arra menőnek a kutat körül kellett kerülni, ha nem akart a vályún keresztül mászni. Itt az én védenczem megfogta a kezemet s azt mondta, hogy már csak bizzam rá magamat, majd ő elvezet ebben a tömkelegben, a mi következik. Mert soha se hallották itt hirét fővárosi közmunka-tanácsnak. Minden ember azt épit és oda épit, a mit és a hová tetszik; a mi üres tér, az mindenkié; ha a szomszéd elejbe épít a szomszédja ajtajának egy putrit, akkor az meg van fogva; ellenben, ha nem tetszik a szomszédnak, -164- hogy a másik szomszéd utjában áll, rést tör a kerítésen s bejáratot csinál magának az udvaron keresztül. Ilyenformán kellett az én nytroglycerines compagnonom házához is eljutni egy harmadik szomszéd udvarán keresztül. Jó szerencse, hogy ez nem tartott kutyákat, mert zsidó. Tudva van, hogy a közrendü héber polgártárs kutyát meg madarat nem szokott tartani, inkább kis gyereket szerez magának, annak a tartása sem kerül többe.

Innen aztán egy fakilincsre járó ajtón át egy kertfélébe jutottunk, a miben legtöbb volt a fosztott tollszár és csonthalmaz; egy szögletben még a sátoros ünnepekről ott maradtak a száraz lombok négy karóra rakva, ahoz voltak kötve különféle kötelek, a miken válogatott rongyos mindenféle lebegett, a mit fehérnemünek hittak fiatal korában.

Az erre következő palánkon keresztül már látható volt a gyár kéménye, sőt érezhető is annál a földre szálló füstnél fogva, a minek olyan émelygős, langyos, sós-édes illata van.

Ennek a palánknak ajtaja is volt, de az be volt zárva. Belül pedig egy irtóztató nagy dühös szelindek ugatott ránk s szakgatta fogaival a kapu alját: ugrált fel a kerítésre, de az nagyon magas volt neki.

– Maradjon ön itt, kérem, szólt erre a védenczem, míg én valahol bejutok, s aztán a kutyát megkötöm s az ajtót kinyitom.

A kedves teremtés talált a palánkon egy olyan helyet, a honnan egy deszka kijárt. Ugy látszik szándékosan csinált rés volt, a bennlakók kényelmére: hogy ne kelljen kapukulcsot hordani magukkal. Azon keresztül jutva, láttam, hogy bement a házba: bizonyosan a kapukulcsért; s én egyedül maradtam a neheztelését folyton nyilvánító kutyával. Volt a zsebemben (azaz a korcsmáros kabátjában) egy knakkwurst; azt elővettem s behajigáltam neki a kapu alatt, hogy ne csináljon olyan nagy lármát.

– No, gondolám magamban, a mint itt egyedül maradtam -165- ebben a putribabylonban, ha most engem az én védenczem itt felejt, ellenben a «szomszéd» rajtakap, hogy a kutyát iparkodom megvesztegetni: összeröffenti a népséget, azt sem tudom merről jöttem ide: elcsipnek, bekisérnek Thaisz Elekhez, s holnap ott lesz a Zsornálban, hogy X. képviselő «auf frischer That ertappt», a mint épen a fehérnemüeket akarta a kötélről ellopni!

Aggodalmaim nem sokára megszüntek: a sötét házban egy ablakot láttam megvilágosodni az emeleten, (a ház emeletes volt) azután egy ajtó nyilt meg az udvar felé, s onnan is világosság támadt elő. Védenczemet láttam kilépni, egy hosszú, csontból alkotott hölgy kiséretében, a kinek, a szokatlan látogatási órához képest nem egészen elfogadáshoz illő volt a toilettje. Ennek a kezében volt egy sodronynyal bevont lámpás.

A mig a csontvázhölgy a nagy szelindeket odacsalogatta magához, hogy a lánczához hozzá kösse, az alatt az én ismeretlen nőm kinyitotta előttem az ajtót s bevezetett az udvarra.

Tarjagos hordók, kádak tátongtak mindenütt szerteszéllyel, némelyikben gyanus folyadék, lúg vagy micsoda.

– No! csakhogy hozott már haza valahára a kisasszony egy urat magával! Csinos legényke!

Ezzel a szóval köszönte fel az élő csontváz; végig világítva rajtam a kocsilámpással.

A palæontológiai hölgynek nem nagy fáradság kellett hozzá, hogy vigyorogjon.

– Tudjuk azt már! Igy szokták azt. Én is voltam egyszer fiatal, nekem is volt szeretőm.

– No csak tessék felsétálni a kisasszony szobájába! mondá, hozzám fordulva s megtapogatva a karomat. Ez a -166- legalkalmasabb óra. Én kinmaradok a konyhában s ha az alatt megjön az ifjur, majd kituszkolom. Az öreget aztán majd szépen meglepjük, ha fölébred.

Ez alatt beterelt a házba, a minek a falai ragyogtak a lámpásnál a nyiroktól. Egy rozzant csikorgó lépcső vezetett fel az emeletre, a melynek az első lakosztálya volt egy konyha: abból lehetett felmenni a padlásra. A konyhát nagyon kevés edény diszité; ellenben ott volt felállítva a csonthölgy toilette asztala, egy tükörrel, a miről az amalgama már mind levált s annak a fiókjából kilógó chignonnal. A tüzhely mellett volt az a szétnyítható pad, a mi feltárt alakjában nyoszolyát helyettesít. Minthogy épen most keltek fel belőle, tehát az utóbbit képviselte épen.

– No csak tessék besétálni a kisasszony szobájába! unszolt a derék hölgy, az öklét a hátamba fúrva: majd szólok, ha az öreg fölébred. – S azzal meggyujtott egy gyertyát, s aztán betette utánunk az ajtót.

Széttekintettem a kis szobában. A lehető legnagyobb egyszerüség uralkodott benne. Se szőnyeg, se tükör. Egy tiszta fehérrel behuzott ágy, egyetlen kicsi vánkosával. A fölött volt egy kis fekete rámába foglalt kép, fátyollal letakarva. (Azt szerettem volna tudni, hogy kinek a képe lehet?)

Azután volt egy ócska diván, meg egy pár szék az asztal körül; azon az asztalon volt egy pohár tele valami kékes zöld folyadékkal, – aztán meg egy – borotva.

Mikor egyedül maradtam a leánynyal a kis szobában, az egy olyan sajátságos tekintetet vetett először rám, azután meg az asztalon levő tárgyakra, a miből mindent megértettem. Ez a leány előbb válogatott a halál nemeiben, mielőtt elhatározta volna magát, hogy a Dunába ugrik. Mit keres egy leány asztalán a borotva? – Most is válogat?

– Ön el van fáradva, szóltam hozzá; meg is fázott. Pihenjen le. Én odakinn a konyhában fogom megvárni, mig az atyja fölébred. Jó alvást. -167-

Még is rátaláltam valahogy az ülőkére. Már megint paddá volt visszaboszorkányozva. Arra leültem s elkezdtem rajta gondolkozni, hogy mi lesz ennek a vége? mint valami modern novellairó, a ki maga is szeretné, ha megmondaná neki valaki, hogy lyukad ki az ő megkezdett históriája?

A leány hálószobájának az ajtaja épen szemben volt velem. Annak a felső részén végig volt hasadva a deszka s keresztül szürődött rajta a világosság.

Én bizony nem kértem engedelmet a lelkiismeretemtől, hogy odalopózzam és beleskelődjem a szobába. Ime meggyónom, s felold a bünöm alól a pap – vagy a papné.

A leány még mindig ott állt az asztal előtt s merően bámult arra a két veszedelmes tárgyra. Nehányszor végig törülte homlokát, mintha zilált hajtincseket simitana el onnan; a mik pedig nem voltak ott. Majd meg mind a két kezével eltakarta az arczát. Azután undorodva összerázkódott. A kezeit összekulcsolta görcsösen. Végre fölkapta azt a poharat az asztalról, az ablakhoz ment vele, azt felnyitotta s kiöntötte a sötétbe a pohár tartalmát. Az valami jóféle méreg lehetett. Azután a borotvát vette fel a kezébe, felnyitotta, megnézte a pengéjét; olyan furcsán mosolygott hozzá, talán megtetszett neki, hogy a fényes aczéllemez tükre milyen fintorképet mutat neki vissza. Beszélgetni látszott hozzá. Alkudoztak egymással. A borotva tagadta, mintha ő olyan hires nőcsábitó volna. Nem kér többet, csak egy csókot. Csak egyszer fáj az, többször nem. Ha jó nem volna, nem kivánnák. A leány nem adta meg magát. Fejével tagadólag intett, s azután becsukta a borotvát, megbiztatva, hogy no majd máskor! s végre eldugta az ágya fenekére.

Akkor aztán keresztbe tette a két kezét a mellén és egy -168- nagyot sóhajtva, felemelte az arczát. Ha én most festeni tudnék!

Most egy heves mozdulattal lekapta a fátyolt az ágya fölötti képről, a mi addig be volt takarva, talán, hogy ne lássa a mi itt történik. Én is ismerem azt a szép fiatal «Urat»; sokszor láttam: rendesen tövis koszorú van a homloka körül. Az előtt térdre borult a leány s ugy maradt, arczát ágytakarójába temetve mozdulatlanul.

Én pedig visszamentem a lóczára s a fejemet a kezembe téve, gondolkoztam tovább, hogy hol végzem én ezt el?

Kinn a konyha ajtó előtt lassu csoszogást hallottam: bizonyosan a halál felesége közelitett. Csendesen viseltem magamat a sötétben.

Csakugyan ő jött be. A lámpást kivül hagyta a folyosón, s aztán lehuzta a papucsait a lábáról, hogy ne csoszogjon velük, ugy lopózott az ajtóhoz, aztán beleskelődött a hasadékon. Nagyon gyötörhette a kiváncsiság. Hagytam egy ideig bajlódni s aztán megszólitottam a sötétben.

– Rosszul teszi. Én becsületes asszony vagyok. Gazdasszonya vagyok az úrnak husz esztendő óta. Nincs nekem gondom senki szép leányára. Hanem ezt a miénket -169- sajnálom nagyon szegénykét; szeretném, ha elvinné innen valaki.

A sovány hölgy behozta a lámpást s letette az asztalra. Ugy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

– Épen tizennyolcz esztendeje, hogy ebben a mi környékünkben hire futamodott annak, hogy egy menyasszonyt esketni visznek a vőlegényével: fehér koszoru volt a fején; ugy szaladt utánuk minden ember ennek a csodájára.

– Ez ám. Ugyan kinek jutna eszébe a Suttogó-utczába jönni háztüznézőbe? Násznagyokat küldeni ide? Messze van ide a templom. Kinek mutogatná itt valaki a fejkötőjét? Még letépnék a kontyáról. – No de menjen az úr, ne magyaráztassa magának, mintha nem is tudná levágni odáig, a meddig megsült. Hát hol halászta el ezt a leányt?

– Biz én, kincsem, kicsiny hija, hogy a Dunából nem halásztam ki. A lánczhidon fogtam el, mikor le akart ugrani a korlátról.

– Ott van ni! Mindig mondom az atyjának, hogy ne bomoljon vele, mert egyszer ez lesz a vége. Oh lelkem! Ezen a mi vidékünkön nem csak az esküvő ritkaság, de még a temetés is. A mieinket többnyire a Rókusból hordják ki. Azért szeretném, ha valami derék ember elvinné innen ezt a jámbor szép leányt. Olyan kár volna a halaknak! Pedig elébb-utóbb oda jut, mert olyan furcsa teremtés ez. Nem való ide a Suttogó-utczába. De hiszen nem is itt laktunk mindig. – Mert lássa az ur, ennek az apja egy nagyon tudós ember, csakhogy nincsen neki helyes -170- esze. Ez mindent kitalál, a mi csak lehetetlen. Olyan fáklyákat készit, a mik a viz alatt is égnek. Tud olyan mesterséget, a mivel a legerősebb várat egy óra alatt el lehet pusztitani. Azt mondja, hogy ha idegen kormánynak árulná el a titkait, hát milliókat adnának neki érte, mert azokkal csak ugy söpri el az egyik ellenség a másikat; de nem akar hazája ellen dolgozni. Inkább meghal éhen. – Aztán az a legkülönösebb benne, hogy reggel is más, meg este is más. Reggel, mikor felkel a nagy katzenjammerrel, mindjárt nekem áll veszekedni. Mikor aztán velem kiczivakodta magát, akkor megy a leányával zsörtölődni. Szidja, hogy mégis itthon van a nyakán? Mért nem megy szeretőt fogni? Valami gazdag szeretőt, a ki eltartaná! Valami nagy urat, honatyát, a ki a magas kormánynál berekomendálná az apja találmányait. Addig szidja, mig csak el nem megy a leány dologra. Egy varrónénál dolgozik szegény. Kap havonként nyolcz forintot. S késő estig ott kell neki ülni. Este aztán már retteg, mikor haza kell kerülni, csak ugy bujkál a háznál, mert az apja már akkor várja a kancsukával. Már akkor részeg az öreg s egészen más ember, mint délelőtt volt. Akkor meg azért üldözi a leányát, hogy merre járt? Bizonyosan szeretőt keresni járt. Iszonyu nagyra van a becsületével, s ugy prédikál a jó erkölcsökről, mint egy barát. Rendesen meg is veri a szegény leányt. Az meg csak sir, nem tesz egyebet. Csodálom, hogy eddig kiállta.

– Lássa az úr. Azért örültem meg, mikor az urat megláttam, hogy majd mikor reggel megint idetoporzékol a gazda, hát azt mondhatom neki, hogy ne lármázzon, megvan már a mit keresett s legalább azután délelőtt nem veri meg szegény Ágnest.

– De hát ön miért nem védelmezi a szegény teremtést? Ön izmos, erős asszonyságnak látszik.

– Az is vagyok én, lelkem, megbirkóznám én két olyan emberrel is, mint ő kegyelme, de bolond ember az ám nagyon. Ha megfogom a kezét s nem engedem, hogy kedve szerint kiverekedje magát rajtunk, hát azzal fenyegetőzik, hogy lemegy a gyárba, s valamennyünket levegőbe vettet.

– Mi az a nitroglycerin? Hogy még azt se tudja az úr. Talán bizony disznókereskedő méltóztatik lenni? Hát az az a szer, a mivel a bányákban, meg az alagutakban a kősziklákat repesztik. Egy akkora töltény belőle, mint az ujjam, elég arra, hogy ezt a házat szétdöntse, s rendesen van belőle valami husz mázsa ide lenn alattunk. Most kivált nagyon sok van, mert igen lement az ára s az öreg esküszik, hogy inkább felrobbantja az egészet, mint hogy ilyen olcsón adja. Attól pedig a holdvilágig repülünk. – Kitelik az öregtől akár reggel, akár este. Mert ha ivott, eszébe jut a becsülete s akkor dühös, reggel meg, ha józan, eszébe jutnak az adósságai s akkor kétségbeesett. Repülünk mi elébb-utóbb.

Kedves kaland! Mondhatom. Egy dynamit-töltény-gyár fölött. Ezen a néven már ismerem a portékát. De jót választottam ki stiller Compagnonságra!

– Azért szeretném, ha elvinné innen valaki az Ágnest! mondá végűl az asszonyság.

Ezt mondva, eloltá a lámpásban a petróleum mécset a nő. Az ablakon bederengett a hajnalvilágosság. Már a milyen hajnalfény Pesten van, a Suttogó-utczában: egy harmada köd, egy harmada bűz.

A hajnalfény azt eredményezte, hogy az úrfi hazakerűlt. Neki nem kellett kapunyitás, ő a keritésen szokott bemászni egész becsülettel, elébb a hugának az ablaka alatt -172- eldanolt egyet azokból a fertelmes gassenhauerekből, a miknek nem tudok jobb nevet adni, mint «a költészet muzsájának a cholerája», azután felfelé esdegélt valahogy a lépcsőn s egyszer csak nagy kaparás után bedűlt az ajtón.

Gyönyörű példány volt. A hol nem rongyos, ott sáros. Összegyűrt kalapja mellett egy piszkos csinált virág; ruháin alig volt már gomb; nyakravalójának a csombókja hátúl lógott ki a nyakából. Duzzadt, vörhenyes képének az egyik fele ütlegfoltokkal tarkállott, a mik külömböző dátumuak voltak, piros kék és barnazöld színeik szerint osztályozva, – az egyik füle vérzett. Valamikor fiatal korában szép fiú lehetett. Most olyan huszonkét esztendős forma aggastyánnak látszott, a jobb kezében volt egy nedves szivarcsutak, a melyiknek hol az egyik végét dugdosta, hol a másikat a szájába, abban a hitben, hogy a másik ég. A bal kezében volt egy főkötő.

– Kiabálj, kiabálj! majd kijön az apád, s akkor olcsó lesz a spanyol nád.

S hogy mennyire mindegy, azzal bizonyította be, hogy pofoncsókolta a csontasszonyságot; a miért aztán kapott attól egy jól megérdemelt nyaklevest, s egy még jobban megérdemelt czímet.

– Itt van egy forint, nemzetem reménye, fogja s menjen vissza a korcsmába; s keresse fel, a kit abból a főkötőből elvesztett.

Ennek nagyobb hatása volt rá minden szónoklatnál. Visszavette határozati javaslatát s beleegyezett az én módosítványomba.

Ne fukarkodjunk, mikor a felnőttek neveléséről van szó, mondám magamban, s megdupláztam az eredeti javaslatot.

Ezzel aztán teljesen meg volt elégedve s elkezdett mindenféle szép instructiókat adni nekem, a mik nem találhatók professor Wolff «Der Umgang mit den Weibern» illemtanában, míg Frau Rézi ki nem taszigálta az ajtón, akkor aztán valahogy lepotyogott a lépcsőn, folyvást danolva s nem harapta el a nyelvét.

Még is föllármázta az öreget eltávozásával, odalenn a földszinten valami rekedt lárma volt hallható, a miből nem lehetett semmi szöveget kivenni.

– Még csak kezdi. Most még csak az első verset káromkodja. A fiát szidja az ablakon keresztűl. Azután következik majd, hogy a Kozákba vesz bele. Azután elkezdi a csizmájának a megteremtőjét szidni, a miért nem megy -174- fel a jobb lábára való fele a bal lábára. Akkor kijön a nagy kutyát beszidni az ólba. Akkor átkiabál a szomszédra, a ki az éjjel megint ide eresztette át a pálinkamoslékját. Azután feljön hozzám veszekedni. Utoljára marad az Ágnes. Akkor van nálunk «jó reggel».

Mondhatom, hogy a tisztelt házatya pontosan megtartotta azt a programmot. Félhat volt, mikor az első «Kruzifix sakkermenttel» beharangozott odalenn s hét órára került elő a felső traktusba, áldását osztogatni a hívekre, az alatt csak a köhögés szakította félbe nála a káromkodást, egyszer-egyszer a torkán akadva.

Jött már fel a lépcsőn. Rézi asszony a tüzhely mellé állt, mintha tüzet készülne rakni.

– Tudja az úr. Ha még nem raktam tüzet, akkor azért vesz belém, hogy még sem készítem az ő reggelijét, ha pedig már ég a tűz, akkor meg az a baja, hogy mit vesztegetem a drága kőszenet.

– Hogy a hetvenhétágú mennykő csapja be azt az ajtót! hangzék az ajtónyitás közben. Mindig letörik a körmöm a kilincsen.

Soha sem csalódtam még így a képzeletemben. Azt hittem a kegyetlen dörgő hang után, hogy valami herkulesi alakkal fogok találkozni, s hát aztán előttem állt egy kis ötödfélláb magas gnom: elűl-hátúl púpos, két hosszu keze a térden alúl nyúlkált, s a lábai közűl az egyik befelé görbe volt, úgy hogy minden lépésnél úgy tett az egész alak, mintha fel akarna dűlni. Hanem hatalmas nagy feje volt, s bozontos haja, a mi úgy állt szerteszélylyel, mintha minden egyes szála irtóznék a másikkal való érintkezéstől. Arczán a pedáns önhittség regnált, vegyítve a mámorra következő undorral.

Mikor meglátta, hogy egy idegen is van a konyhában, a szájába szakadt a szó. Nyaknélküli fejét azon a púpos törzsön olyan furcsán tudta elfordítani. Épen olyan volt, mint Mezőtúron csinálnak olyan kancsókat, a miknek -175- a födele egy medve fő, aztán ha azt a főt fél oldalt teszik vissza a kancsóra. Frau Rézi ránézett s hosszú kezével az Ágnes szobaajtajára mutatott.

– Jó reggelt uram! Azért jöttem ily korán, mert a Közlönyből olvastam, hogy ezt a nitroglyceringyárat ma akarják árverezni. Meg akartam a dolgot előzni. Mivelhogy én nekem épen ily gyárra van szükségem, magam azonban nem értek hozzá, ellenben az ön szaktudóssága e téren országosan elismert köztudomású tény, annálfogva kisérletet óhajtanék tenni, hogy nem lehetne-e az ön üzleti bilanceának államháztartását olyanformán egyensúlyba hozni, hogy ezen közhasznú gyár továbbra is kielégíthesse az országnak nitroglycerin iránti igényeit.

Ez, valljuk meg, hogy szép szónoklat volt. Pedig le sem volt nálam írva. – De a házatya nem találta annak.

– De van-e az úrnak pénze? Ez volt az előzetes kérdés, mely a házszabályok 166-ik §. szerint, mielőtt az érdemleges kérdés föltétetnék, eldöntendő volt.

Elővettem zsebemből az egész csomagot, mely még az «Első Hazai» szalagjával volt átkötve, e szépen hangzó felirattal: «100 darab 10 frtos = 1000 frt o. é.»

– Ne papoljon az úr nó. Odabe a magam szobájába nem vihetem, mert az disznóól, a mi tiszta szobám van, azt meg lepecsételték a birói foglaláskor. No hát, már most tudja. Tessék!

Mikor benyitottunk a szobájába, már az ablaknál ült -176- (ez volt neki a tükör), s a gyönyörű szép haját fonta be.

– Hát te felöltözve fésűlködöl? Össze akarod piszkolni a zsíros hajaddal a tiszta ruhádat? Vesd le mindjárt.

Az öreg széket tett nekem az asztalhoz, az ablakkal szemközt. Én azért is a másik székre ültem, hátat forditva a ruháját levető leánynak.

– Mit fésűlködöl az ablakban? rivallt most újból rá az öreg. Az kell, hogy az egész világ meglásson?

– A leányával akar az úr veszekedni? vagy üzletéről akar beszélni? kiáltottam aztán én még hangosabban. No hát akkor üljön le; aztán vegyük ki a jegyzőkönyveinket a zsebünkből s kezdjünk el kalkulálni.

(A’ biz Isten ezt magam sem tudom még. Az igazi nevemet meg nem mondhatom: mert arról rám ismernek, s megtudják, hogy semmiféle vegyítésben nem használom a glycerint. Valami közönséges nevet nem választhatok; mert lehet, hogy más ember is viseli s az megharagszik érte. Ragadt meg egy furcsa név az emlékezetemben még patvarista koromból.)

– Ah! Jól ismerem ezt a nevet, Nyerges-Újfaluról, úgy-e? Sokszor rendelt meg nálam az úr dynamit töltényeket a márványkőbányájához.

(– Ejnye de jól eltaláltam! Már csakugyan elvettem hát egy eleven embernek a nevét! Szerettem volna már visszaadni.)

– Hát hogyan akar az úr most rajtam segíteni? Megrendel? Előlegez? vagy kölcsön ád?

– Egyiket sem. Mint «csendes társ» akarok belépni az urnak az üzletébe, egy ezer forint erejéig. -177-

– Hát akkor kifizetjük a Kozáknak a maga letett részét s mehet másfelé.

– Kozáknak nincs itt semmiféle befizetett pénze, ő a munkavezető. Az pedig olyan ritka madár, a kit nem lehet minden bokorban fogni. Mit gondol az úr? A ki egy nitroglycerin gyár vezetésére elszánja magát! Éjjel-nappal józannak lenni! Úgy érteni a dolgot punktumosan, hogy minutára összetaláljon a munka. Mert ha csak egy grádusnyi meleget elhibáz, ha egy centigrammot eltéveszt a keverékben, ha csak egy kész patront kiejt a kezéből, hát akkor nem csak ez a ház, hanem a «Veres rózsa» korcsmának is minden téglája oda megy vissza, a honnan idelopták. Ide nagyon, nagyon helyre való ember kell, a ki eszén járjon.

– Tehát Kozák úr épen ilyen derék ember. No, annak igen örülök. Rajta leszek, hogy megnyerjem bizodalmát, s elfogadjon második csendes társnak.

– Hallja az úr! Az nehezen fog menni. A Kozák nem tür maga mellett embert, kivált fiatalt: még segédet sem. Inkább maga dolgozik kettő helyett.

Azzal közelebb hajolt hozzám s odadörmögött a fülembe: «szerelmes a lányba».

– Aztán olyan bolond ember az, hogy már egyszer öt esztendőre volt elitélve, le is ülte, a miért a hűtelen kedvesét, meg annak az elcsábítóját revolverrel összelövöldözte. Azért is marad itt meg, mert másutt sehol sem fogadnák be.

(Egy új kellemes részlet. Egy dühödt imádó, a ki revolverrel jár a vetélytársa nyomában, s már egyszer öt esztendőre volt elitélve.)

– Azonban hát ne töltsük hiába az időt. Ha nem akar -178- az úr Kozákja egy másik csendes társat türni, akkor egyszerüsítsük a dolgot. Én veszek az úrtól ezer forint ára nitroglycerint s az úr nyugtatványozza az árát. Aztán majd elviszem, mikor szükségem lesz rá.

– De ne sokat gondolkozzék ezen az úr! hanem szaladjon ezzel a pénzzel a prókátorhoz fizetni; a mig ki nem jön a licitácio. Mert az ám a legnagyobb betegség, a miből az embert a doctor juris gyógyítgatja: s nem is az a legdrágább folyadék, a mit a patikában adnak, a doctor medecinæ recipéjére, hanem a másik doctornak a tintája: hát csak iparkodjék kigázolni, mig bele nem fullad.

– Ad vocem «tinta». A kalamárisomat becsukták a tiszta szobába, mikor mindent összeirtak: az ajtó le van pecsételve, nem tudok az urnak nyugtát adni.

– Nem azért, mintha haragudnának: ámbár haragudhatnak is, ha akarnak, mert én bizony nem igen nyájaskodom senkivel; – hanem inkább félnek tőlem. Hiszen végig vándoroltam én már az egész várost a gyárammal; először a Ferenczvárosban kezdtem: ottan addig áskálódtak a szomszédok ellenem, mig a tanács kitiltott; akkor odább mentem a Józsefvárosba: ott megint rám röffent valamennyi milimári, hogy szétrobbantom őket; kisajátítottak; majd meg letelepedtem a Terézvárosban: itt is addig tologattak, mig utoljára ideszorultam a Suttogó-utczába, a hol aztán csupa olyan ember lakik, a ki nem szereti az igazságát a városházán keresni. Ezek aztán csak úgy magánúton törekszenek a gyárammal együtt maguk közül megszöktetni: nem kapok én itt tintát, ha magamnak nincs. -179-

Elkezdtem a korcsmáros kabátjának a zsebében kotorászni. Az ilyen korcsmárosnak szokott a zsebében irószerszám lenni. Csakugyan találtam egy üvegcsét. Piros tinta volt biz az: valószinüleg fuchsin. (Nem iszom nála több vörös bort.)

– No ez jó lesz. Tollat majd huzunk ki a tollseprüből s megfaragjuk. Papirost szakítok ki a tárczámból. No hát irja az ur. Nyugta ezer forintról.

– Azért haragszik, mert szerelmes? fel tudom fogni csekély eszemmel. No hát menjünk mi le a Kozákhoz.

Az emeletbe vezető rozzant lépcsőkön csak lejutottunk ép kézláb, de a souterrainhez vezető lépcsőknél már nagyon jó volt a púposnak előlmenni, hogy ha a nyirkos lépcsőn el kell esnünk, ne ő essék az én nyakamba, hanem én az övébe.

Egy kis szük kamra, a minek az ablaka egy harmadrészben a földszinen fölül emelkedett, volt a Kozák úr tanyája, a kit látogatni jöttünk. Egy szalmaszék meg egy hárságy volt benne; az ágy alja volt a könyvtár.

Az említett férfiu mintegy harminczöt éves lehetett; a fakó bőr megfeszült az arczcsontjain, bajusza, szakálla olyan volt, mint a jégverte vetés, a mire feliben sem vállalkozik kaszás; ellenben a savószinü haja hosszan volt leeresztve a vállaira. Mélyen beülő szemeinek fenyegető tüzét csillapítá a szemüveg. Egész tekintete ünnepélyes, komor, visszataszító volt.

Már most én aztán nem tudtam, hogy azért történik-e ez, mivel hogy abban a szük szobában, ha három pár láb közül az egyik lépni akar, okvetlenül a másik két pár közül egyre rá kell lépni, vagy pedig, hogy ez az a bizonyos jeladás, a miről a nihilisták egymásra ismernek? Azt már tudtam egy ujságiró barátomtól, hogy a nihilisták nem titkos kézszorítással (mint a szabadkőmüvesek), hanem titkos lábra lépéssel üdvözlik egymást. A ki nem adja vissza az üdvözlést, vagy azt mondja utána, hogy «pardon!» az nem a szövetséghez való.

A gyáros mondta a csendes társnak, hogy én dinamitot akarok vásárolni – en gros.

– Miféle minőségben? Mint töltényt? Bickford gyutacscsal? Egyszerűt? Összetettet? Azt csak tudnom kell nekem.

Azzal előrement, keresztül-kasul vezetve egy rettenetes bűztámasztó kádak és retortákkal teljes pinczebolton, egy vasajtóval lezárt raktárig. Üveggel fedett lámpa volt a kezében, a mit senkinek sem adott oda. A pokol tornáczában jártunk.

A kész árú ládákba volt csomagolva s mindegyik ládára felirva lángveres betükkel, hogy hány dynamit-töltény van benne.

Kozák úr felnyitogatta a ládák tetejét, a mik külömböző nagyságú töltényeket tartalmaztak, s kérdezte tőlem, hogy melyik tetszik?

Én úgy tettem, mint a ki ért hozzá. Mind valamennyit kicsinylettem. Nagyobbakat szeretnék látni.

– No, úgy hiszem ezek elég nagyok lesznek. Mondám olyan bölcs képpel, mintha csak a czukoradó-törvényjavaslathoz szólnék.

– Elhiszem azt. Egy milliónyolczszázezerszeres ellenállási erőre vannak számítva.

– Tehát ez tetszik? kérdé tőlem gyanusan, s a mig a ládát nyitogatá, a balkarján feltürte a kék blousea ujját, s ott láttam a bőrére tetovirozva a nihilista jelvényt: egy veres zérust, alatta két keresztbe tett tőrrel.

Csakhogy én azt nem tudom visszaadni; mert ilyen jelvényem nekem nincs a karomra tetovirozva, hogy én is előállhassak vele.

Arra Kozák úr fejébe huzta a sipkája ernyőjét, s rideg durva hangon mondá:

A púpos vitatkozni akart vele; de arra Kozák úr neki lódult a lámpással s kiment az ajtón; ha sötétben nem akartunk maradni, utána kellett nekünk is mennünk. Ránk sem ügyelt többet, visszament az odujába, hanyattvágta magát a hárságyra; felvette a székről az oda letett brochuret, s elkezdett olvasni; mig a púpos dühösen szidta és capacitálta. Én ott hagytam őket s felmentem a lépcsőn. Végezzék el egymás között.

Nem sokára a gyáros is utánam jött, egészen rekedtté veszekedve magát a csendes társsal.

– No, lássa az úr! ilyen bolond ez! Hiába mondom neki, hogy mindjárt itt lesz a licitatio, s akkor aztán dobra ütik minden készletünket, csak azt feleli rá, hogy annak, a ki e nagy töltényeket birni akarja, az utolsó pillanatban meg kell jelennie. – Fanaticus egy ember ez! -182-

Szép egyetértés van ennél a háznál. – Itt minden ember fél egymástól, a szegény leány valamennyitől s az egész háztól fél az egész városrész.

– Hanem hát már most, uram, egy negyed nyolczra. Ha ön nem siet, másfél óra mulva itt lesz a végrehajtó s elkótyavetyélik magát Kozák urat is, ha nem akar a helyéből mozdulni. Annál fogva én azt tanácsolom önnek, hogy fogadja el tőlem a kinált összeget, mint előleget, s azután majd ledynamitozzuk apródonkint a tartozást; nem kell az nekem egyszerre.

– Gyerünk fel a szobába: itt ne beszéljünk, minden szomszéd füle itt van.

A leány készen volt már a hajával, a gazdasszony meg a reggelivel. A czikóriás kávé valami átlátszó tejjel ott párolgott az egyetlen asztalon, természetesen abrosz nélkül, ellenben két fülehagyott findzsában. Egy tegnapi zsemlye volt hozzá megaprítva szeletekre.

Kértem az öreget, hogy lásson hozzá, mig el nem hül. A krapula utáni mogorva kedélyre nagyon jótékonyan hat a forró kávéféle. A leány is hozzá ült: nem mondta, hogy ma már kávézott egyszer. Tőlem is megkérdezték, hogy hát én iszom-e? de én azt feleltem, hogy csak paprikás szalonnát szoktam reggelizni.

Az öreg abban gyanakodott, hogy hát ha szép czim alatt ki akarom őt a pokoltüzes gyárából firunczvánczigolni ezzel a pénzráerőltetéssel. Szerelmes volt a gyárába: valóságos pyromaniacus volt.

– Hát nem bánom; én odaadom önnek ezt az összeget – kölcsön; – váltóra. Váltó mindig van nálam.

Most meg azon gyanakodott, hogy hátha uzsorás vagyok. -183- Mert hej, furfangos nép az! Mikor megtudja, hogy valakit exequálni akarnak, odamegy hozzá: «Azt hallom, önnek pénzre van szüksége? Én adok kölcsön. Csak ötös kamatra.» – «Ide vele!» Mikor aztán a pénzleszámlálásra kerül a sor, akkor sül ki, hogy hónaponkint volt értve az ötös kamat. Három hónap mulva aztán ő jön exequálni.

– Megmondom őszintén, hogy igen nagy kamatra adom. Azt kivánom kamat fejében, hogy a mig az úr e váltót be nem váltja: addig a leányát sem egy rossz szóval, sem pedig tettlegeskedéssel érinteni nem fogja.

Most értette meg egészen a dolgot! Hiszen nem uzsorás ez a vendég úr. – Hanem sokkal rosszabb. Egészen az ő ideálja ez az úr.

Vettem észre a púpos szándékát: hogy oda akarja ültetni a leányát arra a székre, a melyiken én ülök. – Én hát fölkeltem róla.

Kaptam egy darab krétát (a korcsmáros zsebében szokott az lenni: nem is volt dupla) azzal fölirtam az ajtóra kivül is belül is:

A púpos ez alatt megirta a váltót a piros tintával. -184- Abból tudtam meg, hogy «Templomtornyai Haggeusnak» híják. Jó családból való lehet.

A mint aztán a pénzt és a váltót kicseréltük, megveregette a leányának az orczáját.

– No most én elmegyek dolgaimat rendezni. Te pedig ma nem mégy a varróba. Soha sem mégy oda többet. Nem engedlek többé idegeneknél dolgozni. Megélsz mint az én leányom, magadhoz illő módon. A mig én odaleszek, itthon maradsz, és a mi drága jó barátunkat illendően elmulattatod. Engemet aztán itt a kis ajtón eresztesz ki, hogy Kozák ne lássa meg, hogy magamba megyek ki. Kérem az urat is, kedves jó barátom, hogy ha máskor meglátogat bennünket, ezt a kis ajtót használja. Innen egyenesen az utczára lehet jutni. Senki se veszi észre. Holnapra csináltatok hozzá egy extrakulcsot.

A derék jó ember maga vitt oda a kis szobából nyiló kamrácskába, a honnan egy kis ajtó nyilt, a melyen nem nagy ugrással le lehetett jutni egy káposztás kertbe s onnan ki az utczára: némi kis kapaszkodással ugyanezen az úton vissza.

Ez hát egészen rendben van. Jobb embert kivánni sem lehet mint Haggeus úr – délelőtt.

Mikor visszaléptem a leány szobájába, a szegény ott állt sápadtan az asztal mellett s nagy búsan nézett arra a kis kosárkájára, a miben mindenféle kötő, varró szerszámai álltak. Azzal szokott karonfogva sétálni a varróig máskor.

– Azt, hogy most már az atyám mind azt a bántalmat, a mit eddig reggelre és estére szokott felosztani, ezentúl megduplázva adja ki egyszerre este.

– Ne féljen semmit. Gondoskodom én arról, hogy ez az én feliratom itt az ajtón este sötétben is respektálva legyen. Hanem elébb kérek öntől valamit. -185-

Csak a fejét rázta. Nem hitte, hogy olyasmit kérhetek tőle – az előzmények után – a mit okvetlenül meg ne kelljen tagadni.

Ezt nem tagadhatta meg, kihuzott egy kötőtűt a kosarából s kiváncsian várta, hogy ugyan mit kezdek vele?

Én pedig azt kezdtem vele, hogy a kabátom ujját feltürtem a karomról, s aztán a veres tintába mártott kötőtűvel apró pontokat raktam fel a bőrömre, a mikből egy zérus meg két összetett tőr került elő.

Mikor a leány észrevette, hogy mi sül ki ebből, ijedten ugrott oda hozzám s megkapta a kezemet.

– Sokszor elvesztem én már, úgy látszik rossz pénz vagyok, mindig megkerültem.

Nem feleselt velem többet: bátor gyerek volt ez. Kapta a zsebkendőjét s letörülte a karomról az abracadabrát. Még nedves volt.

– Nem megy ez le, – ne féltse; – a jóféle fuchsint szappannal se lehet lemosni a bőrről. Ne is féltsen engem a semmitől. Én hetedik gyerek vagyok. – Megyek vissza Kozák úrral beszélni. – Ön pedig csak menjen a maga varróintézetébe. Legjobb önnek ott. Aztán este ne féljen haza jönni. Nem fogja önt bántani sem az apja, – sem más-valaki.

Milyen öröme volt a szegénynek, hogy azt a kis kosárkát megint a karjára ölthette!

Milyen boldogság az némely leánynak, mikor a kézi munkájához visszaszabadulhat. Nem értjük azt mi férfiak.

De már most tegyünk ide megint három pontot, mintha három dynamit bomba volna.

Már akkor munkában volt, fűtötte a katlant. Mint igaz demokrata, nem szégyelte a legalacsonyabb munkát sem.

Erre én felgyürtem a kabátot és a máncsetlit a karomról s odafitítottam a jelvényt.

Ezt meglátva, keresztül huzta az újját a száján, a mi nem tudom, hogy ismét nem valami nihilista jeladás volt-e? Minden gesticulatiója ennek az embernek valami olyan különös volt, a milyet közönséges emberek soha sem használnak.

– Tehát itt az idő? Kérdezé tőlem, hosszú haját a füle mögé igazítva.

– Akkor átadom a Phlegeton cseppjeit. E szóknál a jobb keze mutató újjával a baltenyerébe bökött. Nekem pedig ki kellett találnom, hogy a pokolbeli tűzfolyamnak a cseppjei nem lehetnek egyebek, mint a kérdéses dynamit töltények.

– Semmi. – Közöttünk minden köztulajdon. A mi az enyim az a tied, a mi a tied, az az enyim. Most én adok a szent czélra, majd mikor kell a szent czélnak, akkor rákerül a sor arra, a mi a tied.

(No, ha az a szent czél megkaphatja azt, a mi az enyim: az összes adóságaimat, attól lesztek igazán nihillé.)

– Hanem egy gyenge scrupulusom van, – mondám, – nincsenek ezek a holmik hatóságilag összeírva és lefoglalva?

– Hát ismerünk mink hatóságot? lefoglalást? A mit itt -187- nem találnak, arra megesküszünk, hogy nem volt itt. Nekünk semmi közünk se Péter apostolhoz, se Pilátushoz. A mi megváltónk Barrabás, a kit a nép szabadon bocsáttatott, míg a másikat keresztre feszítteté.

– Jól van, kifordított apostol barátom. Tehát a Phlegeton cseppjeit elvitethetem, ha akarom.

– Igen. A «bányában». Abban a bányában, a hol a nép véres verítékéből ássák az aranyat, abban a bányában, a hol a nép könyjeiből vágják a sót, abban a bányában, a hol a nép lánczaihoz való vasat teremtik elő…

– Ejh! testvér! szólt galléromat megfogva. Minek e bizalmatlanság? Engem az álnévvel tévútra nem vezethetsz. Tudom én az igazi nevedet jól. Láttalak elégszer abban a «bányában». Mikor ti odalenn dolgoztatok, mikor furtátok azokat az aknákat a nép szívébe, sokszor ott voltam a karzaton, azt is tudom, mely helyen ülsz, a jobb oldalon. Helyes. Így még jobban takar az álarcz. Semmi bizodalmam azokhoz a mindent kifecsegő szélbalokhoz. A ki a mi hivünk, az hallgat és tesz. A te neved (megmondta hogy hivnak).

– Értelek egészen. Monda ő. Ez előtt a vén bolond előtt titokban kell maradnod. Ez délelőtt a pénzt szereti, délután a bort, este meg a becsületet. Délelőtt kész volna elárulni a szent ügyet pénzért, délután borért, este becsületért. Előtte titkolózni kell. Hanem a leánya mindent tudhat.

Azt hittem, most mindjárt tőrt ránt elő s keresztül ront rajtam. Ellenkezőleg, megölelt s az orrát az orromhoz értette.

– Így már nagyon jól van. Akkor megnyertük, a mi még hiányzott. Mert vigyázva kell minden lépést tennünk. Köröskörül vagyunk fogva a rendőrség kémeivel. Minden mozdulatunkat titkos rendőrügynökök kisérik figyelemmel.

(Ahán! Ezért nincs hát arra mifelénk semmi rendőr, mert mind a Suttogó-utczában van összpontosítva!)

– Ha mi ezt az egész láda robbantó szert innen egyenesen a te lakásodra szállítanók, egyszerre megtudnának mindent. Ezt úgy kell áthordani egyes darabonkint. S az ismét egyenlő baj volna, ha akár te járnál ide gyakrabban, akár én látogatnék el hozzád. A kémek mindjárt rosszat gondolnának. Hanem a leány mindennap elvihet a kötőkosárkájában egyet-kettőt hozzád, s abból senkisem fog semmi rossz gondolatra jönni. Te fiatal vagy s gazdag, a leány szép és szegény. Senki sem gyanakodhatik rá.

A bámulat meglátszhatott az arczomon, mert a talált testvérem hozzáfogott a commentáláshoz.

– No hát micsoda? Azt fogják róla hinni, hogy nem becsületes leány. De hát micsoda képtelenség az az egész becsületről való ábrándozás? Hát az nem olyan önzés, mint a birtokvágy? Egoizmus és kizárólagosság. Magán becsületet nem szabad senkinek tartani, csak közös becsület lehet.

In genere el kellett fogadnom a thesist, de mégis gyönge scrupulusomat fejeztem ki az iránt, hogy in specie az emberiség szebbik nemének miként fog hasznára válni az a collectiv becsület?

– Az csak fogalomzavar. Társadalmi előítélet, a mit meg kell törni. Ehhez nekünk semmi közünk. Ki nevezi a rózsafát becstelennek azért, hogy a rózsáját leszakítják? A közügyet szolgálni kell mindenkinek, testével, lelkével. Kiki azt hozza áldozatul, a mi legkedvesebbje, egyik az -189- eszét, másik az erejét, harmadik a vagyonát, negyedik a szépségét. Ezt én sokszor magyaráztam annak a leánynak, de nem találtam nála fogékonyságot annak megértésére. Ha neked jobban sikerült, annak örvendek.

– A patvart! Pedig föltenné rólad az ember, hogy szerelmes vagy abba a leányba.

– Hát mi különbséget tesz az? A mi az enyim az a tied is, s a mi a tied, az az enyim is. A míg nem a tied, addig az enyim sem, s mihelyt a tied, akkor az enyim is.

– Értsük meg egymást. «Közöttünk!» Ez az alapige. Csak közöttünk. Ha nem volnánk «hivek», az, a ki e kincs után kinyujtja a kezét, parázsba kapna. Nekünk van tőrünk! A becsületes urak legyenek becsületesek! A ki a mienkhez nyul, meghal. Hanem kettőnk között nincs semmi indulat. Mi testvérek vagyunk. Annálfogva «ő» mindennap elvihet hozzád egy párt ezekből.

– Hát a mit már elmondtál magad, a bányát nagyszerű robbantásokkal megmozdítani.

– Tudom hát. Csak egy nehézség van a dologban. Annak a szóőrlő malomnak nincs pinczéje.

– Ismerem a körülményt. Szándékosan építették úgy, hogy ne legyen pinczéje. Már akkor, mikor a fundamentumát lerakták, tudták előre, hogy ebben a házban fogják a hazaárulás és a népelpusztítás műveit végrehajtani s nem csináltak alá pinczeboltot, hogy egy új Guy Fawques fel ne vettethesse egy napon az egész pokolsanhedrint. – De azért nagyon csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy sorsukat -190- kijátszották. – Tudni fogod jól, hogy a teremben, a miniszteri padok előtt van három szelelő-lyuk. Azokat öntött vasrács födi. Ezeknek a csillagalakú lyukain keresztül le lehet eregetni ezen töltényeket. Egy képviselő, a ki az űlés előtt bejárhat a terembe, mikor még senki sincs ott, ezt könnyen megteheti. Naponként egynehányat. S mikor aztán valamennyi a helyén lesz, akkor bevárni a legkedvezőbb alkalmat, s mikor mind együtt vannak, egy nagy névszerinti szavazás alkalmával…

– De megengedj! Talán mégis meggondolandó lenne, akkor a szélső bali honfitársakat is a levegőbe repítjük.

– Hát repülni fognak! Mi közünk van nekünk az országgyülési szélbalhoz? Nincs azok között egyetlen egy hivünk sem. Ők itt nem másforma ellenzék, mint Francziaországban az imperialisták. A kormánypártiaknak van okuk, hogy béke és nyugalomszeretők legyenek, azért azokat csak hideg vérrel ítéljük halálra, de a szélbaliak, a kik épen olyan fanatikus ellenségei a mindent felforgatás nagy művének, valóságos passzióval végeztetnek ki általunk. Nékik is van egy nagy emberük, a kit imádnak, nekünk pedig nem kell nagy ember, a kinek a neve a többieké közül kihangzik! Nálunk a semmi a minden! Azért a levegőbe velük!

– Épen nem úgy lesz. Gondoskodva leend mindenről. Mi a hiveinket nem áldozzuk föl szükségtelenül. Hallgasd meg további utasításaimat.

– Mikor a tűzakna megtöltése végre lesz hajtva, akkor az utolsó Bickford gyutacshoz egy hosszú, vékony rézsodronyt erősítesz meg. Ezen sodrony észrevétlenűl elhúzható a termet fedő szőnyeg alatt az elnöki székig. – Az elnöki széken van egy villanygépezet. Arról húzódik -191- le egy sodrony az elnöki szék és az előadói szék szegletében. Ez adja meg a folyosók csengetyüin a beidéző jelt. Szoktak a képviselők, a névszerinti szavazás előtt az emelvény lépcsőin üldögélni. Te tehát kiválasztod az alkalmat, a midőn legtöbben lesznek együtt. A nagy budgetvita után. Vagy a boszniai adminisztratio kérdésénél. Mikor aztán az elnök kimondja, hogy névszerinti szavazás lesz, akkor öt perczre az ülés felfüggesztetik. Te ez idő alatt a Bickford gyutacshoz vezető sodrony végét rácsavarod az elnöki villanycsengetyű-gép vezető sodronyához. Akkor aztán sietsz ki a házból, bérkocsidba vágod magadat s vágtatsz, a hogy a ló vihet ki a városból, mert a mint az elnök az öt percz leteltével megnyomja a villanygép pistonját, az már akkor a más világon megjelenésre fog csengetni, (ámbár ugyan nincs más világ) és a mi ott körülbelül palota van, az mind halomra dül mint Babylon és Ninive. S ha épen akkor a múzeumban is ülést tartanak a főrendek, akkor egy csapással két legyet!

– Tehát a szerint fogsz cselekedni. Ezt parancsolja a Kozmósz. Mert minket csak csufolnak nihilistáknak, mi magunkat Kozmisztáknak nevezzük. Minden tag egy «atom» a nagy Kozmószban.

Tehát készen légy, hogy naponkint reggel hét órakor meg fog nálad jelenni a közvetítő.

Bizonyos voltam felőle, hogy azt Ágnes nem fogja megtenni, ha valamennyi demiurgus parancsolgatja is az atomokat egy új kozmosi alakításhoz.

– Nem tartom azonban fölöslegesnek megjegyezni, édes atómtestvér, mondám én, – hogy ha ez a goromba púpos atom megtudja azt, hogy az ő leánya közvetíteni jár, az azt mindenek előtt is agyoncsapja.

– Tudom. Az öreg délelőtt a pénz bolondja, délután a becsületé. Lesz gondoskodva róla. Ezentúl a leányát nem fogja bántalmazhatni, az én mellem fogja őt védeni. Most -192- már ő a mi közös hitbízományunk. Én őt te reád bizom, te viszont én reám. Egy rossz szó miatt sem szabad neki többé szenvedni. Én itt leszek.

De már ide ismét tegyünk három csillagot: mintha a képviselőház három szelelőlyuka volna.

Most már tökéletesen értettem, hogy jöhet egy szegény leány arra az elhatározásra, hogy a lánczhid közepéről a Dunába ugorjék?

Hisz a hermelinnek az a szokása, hogy inkább meghagyja ölni magát, mint hogy neki menjen a sárnak. S ez köröskörül van véve sárral. Egyedüli kijárás a lánczhid.

A bonyolulat már megvolna. Egy tönkrejutott apa, a ki a leányát este azért üldözi, a minek az ellenkezőjeért gyötörte reggel. Délelőtt gyáva rabszolgakereskedő, délután büszke hidalgó. Egy korhely bátya, a kinek nappal nem lehet kijönni az utczára, – egy nihilista imádó, a ki compagnont keres egy szerelmi vállalathoz, melyhez a saját kapitálisa nem elégséges, – egy dynamitgyár, aztán meg egy képviselőház, a mit innen fel akarnak robbantani, – aztán egy leány, a kinek a lelke – hermelin, a ki mind attól, a mit lát, hall és sejt, retteg és kétségbeesik. S aztán egy véletlenül közbejött védelmező, a ki maga is tréfának szokta venni az életét, s a kinek van már otthon egy felesége, -193- meg három kis porontya, azonkivül sokkal több hitelezője, mint a mennyi egy regényben szükséges.

Igen derék, okos és becsületes ember. Nincs az emberi szívben oly erény, a mivel ő ne ékeskednék, s nincs a földön oly tudomány, a miben ő járatos ne volna.

De három dolog nem megy sehogy sem a fejébe, a mik pedig a legközönségesebben elfogadott tények közé tartoznak. Az egyik az, hogy mint lehet valakinek többet költeni, mint a mennyi a jövedelme? A másik, hogy mint lehet az embernek más nővel szóba állani, mint a kivel a pap összeeskette? A harmadik, hogy mint lehet az embernek olyan dolgokba belekapni, a mikhez nem ért?

«Ezen három» oknál fogva sehogy sem tud kibékülni azzal a faktummal, hogy miért vagyok én itt Budapesten országos képviselő?

Mikor a szállásomon becsöngettem, hazatérvén, az inasom azzal a hírrel lepett meg, hogy a «tekintetes úr» megérkezett.

(Más tekintetes úr nincs a világon, csak az «apósok». Mi vők már mind nagyságosak vagyunk. De ő nem engedi magát másként czímeztetni. Rám is orrolt a nagyságos czímért. «Mi jogczímed van neked magadat nagyságoltatni?» Kérdé számonvéve. «Hát legelőször is tiszteletbeli zsidó vagyok». (Elég volt neki, nem kérte elő a többit.)

Tehát megérkezett az ipam s jó gazda levén, nem a vendéglőbe, hanem az én szállásomra hajtatott egyenesen. Föl is kelt már régen, kávét is hozatott magának s csak én rám vár.

Jó izlésű ember lévén, nem kérdezgette tőlem, hogy honnan jövök ilyen korán? nehogy valami olyan magyarázatra kényszerítsen, hogy most végződött a konferenczia -194- az 5-ik §. fölött. (Minden törvényjavaslatnak az 5. §-a az, a mit az ellenzék legjobban meg szokott támadni, ez köztudomású dolog.) Hanem egyenesen a tárgyra tért, a hogy mi «statusszónokok» szoktuk mondani «in medias res».

Olyan meggyőző érveléssel gyakorolta előadói tisztét, hogy én nagyon megnehezítve éreztem ellenében álláspontom megvédelmezését.

«Édes fiam uram! Önnek a napidíjai két hónap óta le vannak foglalva a hitelezői által, ha még a harmadik hónap is hozzájárul, akkor önnek a ház határozata szerint, kényszerülve kell beadnia a mandatumáról való lemondását. Ha pedig ezt megelőzve, önként lemond, ezt indokolhatja igen plausibilis argumentumokkal. A gazdasága személyes felügyeletet igényel. Nyolcz hónapig itt ülni, Budapesten annyi a falusi gazdára nézve, mint tönkre menni odahaza. Oculus domini saginat boves. A gazda szeme hizlalja a tulkot. A ki nem olyan nagy úr, hogy jószágigazgatót tarthat, az maga kénytelen a cselédei után látni. Asszony ezt a munkát meg nem birja, annyival kevésbbé, mert szegénynek a gyermeknevelés is egészen az ő gondja. A képviselőség csak pesti ujságírónak és prókátornak való, a ki a nélkül is itt lebzsel, vagy nagy földes úrnak, a kinek az sport, vagy olyan nagy államférfiunak, a ki miniszter és államtitkár akar lenni, vagy olyan ügyefogyott embernek, a kinek az is élethivatás, hogy naponkint öt forint huszonöt krajczárért segítsen telepipázni az országház folyosóját, de semmi esetre sem olyan embernek, mint Ön. Azt hiszem, hogy meg is elégelhette ön már a dicsőséget. Mindennap leszidatni magát az ellenzék által, csufoltatni mameluknak, hazaárulónak, a nép vérét szívó pióczának, lefestetni magát az élczlapokban majom, kutya, elefánt, sárkánykigyó, vaddisznó, rabló, tolvaj, koldus, ökör, szamár, ló, teve, zsiráff, rinócerós, papagály, drótos tót, czigány, részeg ember, hóhér legény, kis kölyök, vén asszony, három gráczia alakjában, azt hiszem, hogy elég -195- volt eddig mulatságnak. Hiszen még azt sem szereti a föld, hogy hat esztendeig folyvást buzát vessenek bele, hát még hat esztendeig konkolyt? Megunhatta biz azt már fiam uram. Én azonban korántsem akarom valami compromittáló lépésre kényszeríteni. Én tudom, hogy mi az ildom, a loyalitás. Nem kivánom, hogy most rövid időn, elhirtelenkedve mondjon le a képviselőségről, ez hazafiatlanság is volna. Itt most szükség van minden szavazatra. Maradjon ön itt, a mig a budgetvita, meg az appropriatio kérdés bevégeztetik, s csak akkor tegye le a mandátumát, mikor már nélkülözhetőnek látja magát. Azt is jó előre bejelentse a pártjának, hogy utódjáról kellő időben gondoskodhassék az. Addig az ideig majd én respiriumot szerzek a hitelezőinél, hogy a lefoglalást megszüntessék s azután majd kielégítem mind valamennyit, hogy semmi kellemetlen reminiscentia itt Ön után ne maradjon»…

Catilina nem érezhette magát jobban megszorítva Cicero által, mint én az ipam által. Észrevételeim csupán személyes kérdésekre vonatkoztak. El kellett fogadnom a törvényjavaslatát en bloc. A részletes tárgyalás alatt aztán meg kellett igérnem, hogy új váltónak többet alá nem irom a nevemet, tíz krajczárnál magasabb pénzben nem tarokkozom, s a husvéti szünidőt odahaza töltöm. Otthon aztán majd megalkuszunk. A szolgabirót felküldi a kerület helyettem képviselőnek, mert nagyon hanyag, semmit sem dolgozik, másképen nem tudnak tőle megszabadulni, engem pedig megválasztanak helyette szolgabirónak.

Annak a derék jó asszonynak a nevét elő sem hozta meggyőző érvelése alatt, a kiért én valósággal az életemet odaadnám, s a kinek még csak sejtelme sincs arról, hogy az ő férje itt Budapesten – regényt csinál.

Minden pontját a kapitulácziónak el kellett fogadnom. Mindent megigértem s aztán szavamat adtam rá, hogy megtartom.

Akkor aztán elkérte a hitelezőim lajstromát s azt mondta, hogy az ügyvédjéhez siet vele, a dolgot rendbehozni; -196- már most csak menjek nyugodt lélekkel az országházba.

Az első becsengetés hangjára eszembe jutott, a mit az a dynamitos atyafi mondott. Odamentem megvizsgálni a kérdéses villanykészüléket. Nem ugy van az, a hogy azt a tisztelt barátom kikémlelte. Az elnöki szék villanygépezetéhez sehonnan sem lehet hozzá férni. Az a sodrony, a mi a szónoki pulpitus szegletében a padlat alá bevonul, a gyors irodába szolgál. A gyorsirófőnök ezzel ad jelt az alattvalóinak, ha azok a rájuk következő sorban óranegyedre meg nem jelennek. De ez az eset hat hétben egyszer ha előfordul. Ettől tehát semmi pokolgép el nem sül a névszerinti szavazás alatt.

A szelelő lyukakon azonban még is csak kiváncsi voltam lekémlelni, hogy nem tette-e már meg valami más bolond azt a tréfát, a mit az én barátom rám bizott; de nem volt ott semmi.

Mikor aztán megesett az általánosságban való névszerinti megszavazás, következett az az amabilis confusio, a mikor minden képviselő elhagyja a maga helyét, összeállnak anekdotázni, vasutakat terveznek, minisztereket nyeggetnek informátiókkal; a jegyző pedig az általános Bábelzaj közepett olvassa a részletes tárgyalás alatt levő paragrafusokat egyenkint ilyenformán:

«5-ik §. (fenhangon) mind azon eseteknél pedig, a melyekben, (aztán halk hangon;) Piff paff puff, – s a többi. Philosophia, philharmonia, philantrophia, philomela, phylloxera, – hová tetted a peniczilusom? – továbbá pedig… telegraph, typograph, lithograph, photograph, hectograph, – este hat órakor konferenczia! el ne maradjatok! – hasonlatosképen… alfa, betta, gamma, delta, ypsilon, omega… (megint fenhangon) elrendeltessék!»

Engem azonban kihivat a házból az apósom, mert már egy óra, s ilyenkor tisztességes ember ebédelni megy.

Utcunque mindent rendbe hozott már. A délután arra való, hogy a prókátoroknál eligazítsuk együtt a váltók dolgát.

Ezért aztán hálából este együtt megyek vele a népszinházba. A nemzetibe nem szeret járni. Olyan nagy nála a hűség, hogy a mióta az ő régi kedvencz művészei letüntek a szinpadról, az ifjakat meg sem akarja nézni. Ezek az öregek azt hiszik, hogy csak az a jó, a mit ők láttak.

A népszinházban legalább kárpótlást kapott: igen erkölcsös darabot adtak: a «Pipacsot». Nem állta ki végig az öreg.

«A feleségem meg találja kérdeni, hogy mit adtak? s nem merem neki elmondani a tartalmát.»

Aztán elvittem vacsorálni az orpheumba. Eleinte győzte a mulatságot azzal, hogy az előadó művésznőknek hátat fordított, de annyit megvallott nekem, hogy «igazán mondom, a két orczám jobban meg van sülve az orczapirulástól, mint ez a beafsteak!» s mikor eljöttünk, arra kért, hogy meg ne mondjam otthon az anyósomnak, hogy itt jártunk, mert soha sem ereszti Pestre.

Az apósom kedvéért én is korán lefeküdtem s aztán az egész éjjel nem tudtam aludni attól a gondolattól, hogy hát ha még is megteszi az a leány, hogy holnap reggel csak beállít hozzám a tele kosár dynamittölténynyel, mikor az apósom is itt van. A dynamittöltényre még csak ráfoghatom, hogy az a szakbizottság küldeménye: de a leányról hogy világosítsam fel, hogy az az országgyűlési iroda személyzetéhez tartozik?

Szerencsémre az öregnek az a jó szokása, hogy már reggel öt órakor felkel, s ha Budapesten van, el nem mulasztja a Rudasfürdőbe elmenni: az az ő kedvencz tepidariuma. -198-

A mint nagy lábhegyen, hogy fel ne költsön (csikorgó csizmákban) végig ment a szobámon, a hol én háltam, alig húzta ki a lábát, magam is felugrottam az ágyból, felöltöztem s egy bérkocsiba vágva magamat, elhajtattam a «Veres rózsa» hotelig, hogy a Suttogó-utczában hírt adhassak a közbejött elháríthatlan akadály felől. Ez uttal pedig át sem öltözhettem korcsmárosnak. Azt hiszem, nem is nagy szükség van már arra.

De bizony még is későn érkeztem; pedig még nagyon korán reggel volt; a mindenféle gyárak csatornáiból akkor eresztették ki a friss moslékot, az ott párolgott végig az utczán, mint valami izlandi geyzer. Átmászva a szomszédon, zörgettem a kapun, míg kinyitották.

A kapuban elém jött a csont alkotmányú hölgy; nagyon szívesen is fogadott. Felvitt magához a konyhába s leültetett a padra; nagyon derült kedélyben látszott lenni.

– Senki sincs már idehaza, mondá. A miről meg is győződhettem, tárva nyitva lévén minden szobaajtó; – most már a tiszta szobáé is s az a bizonyos kellemetes porillat, a mi söprés után támad, hirdetvén, hogy a tisztelt hölgyet épen a buzgó takarításból zavartam elő. «Mind elmentek korán reggel még, ki erre, ki arra.»

– Nem tettlegeskedett az öreg a leányával tegnap este? kérdezém hevenyén a dologra térve. «Aztán azért csak folytassa a takarítást, asszonyság, miattam ne feszélyezze magát, láttam én már herczegasszonyokat is, bartwischsal a kezükben.»

– Tette volna, ha lehetett volna, felelé a szikárság istenasszonya, ismét kezébe véve a porcsináló eszközt. «Mert hát az öreg nem szokott ám délután arra emlékezni, a mit délelőtt igért. – Ilyen ő nála a bevett rend. Délután három órakor elmegy a Veres rózsába, s ott nyolcz óráig búra issza magát; akkor haza jön, a mint meglátja az Ágnest a varróból visszajönni. Ott kell szegény leánynak a korcsma ablaka alatt elmenni, mert a Suttogó-utczába csak egy oldalról lehet bejárni: a másik végén -199- elzárja a vasút. Itthon aztán az öreg dúl fúl, veszekedik; nincs az a csúf név, a mit a leányra rá nem rak. Olyan gyalázatos dolgokkal vádolja szegényt, a mik annak még a gondolatjában sem fordultak meg soha. A leány csak hallgat és nem sír, mert ha csak egy szót szól, vagy ha sírva fakad, akkor bizonyos, hogy megverik, de ha hallgat, akkor beérik vele, hogy megfogják két kézzel a két hajfonadékát elől s aztán úgy mondják a szemébe, hogy «te ilyen! te amolyan! ugy-e most itt jártál? ott jártál?» Mikor aztán ennek vége szakad, akkor megint elmegy az öreg buvában a «Három dobba» s ott vígságra issza magát puncscsal. Onnan aztán már úgy hozza haza mindig a házi szolga a hátán s lefekteti odalenn a szobájában; ott alszik ő kelme reggelig. E szerint a második elmenetelétől reggelig akármi történhetik a háznál. Kilencz órától reggelig.

Ez utóbbi corollariumnál megállt az asszonyság kezében a bartwisch, a mivel az összesöprött szemetet a pléhlapátra hidalta s azzal az egész szemetes lapátot elém tartá, mintha azt mind nekem kinálná – az utóbbi mondattal együtt.

– A hogy mondtam: én nem merek a veszekedésbe közbelépni, mert ha kidobom az urat, azzal fenyeget, hogy lemegy a gyárba s a levegőbe vettet bennünket; hanem tegnap az történt, hogy mikor hazakerült s aztán rákezdte a veszekedést; – most már dupla kedvvel, mert arra is emlékezett, hogy reggel volt itt egy úr, a ki azt kivánta kamat fejében, hogy a leányát ne bántsa; – tehát az bizonyosan szeretője neki; hát arra egyszerre felrohant a Kozák a lépcsőn s be a leány szobájába, a hol az öreg patvarkodott. Soha sem szokott pedig ide jönni. Ott az apa elé állt s megfogva az öreg gallérját, odamutatott arra az irásra az ajtón; «ez a szoba szentély mindenkire nézve». Ez még csak olaj volt a tűzre. Erre a figyelmeztetésre az öreg egyszerre kitalálta az egészet, hogy -200- ezt egy nagy úr irta fel oda az ajtóra mind a két oldalon, a ki a leányába szerelmes, s az a leány épen annál volt most látogatóban. – Azért akarja agyon csapni. Csoda történt. – A Kozák, a ki késsel fenyegette a leányt, ha egy férfinak a köszönését el merte fogadni, azt mondta erre az öregnek: hogy nagyon jól tette az Ágnes, ha meglátogatta azt az urat; csak a szent ügy érdekében cselekedett és ezentul is akkép fog cselekedni, s azért őt ne merje bántani senki. – Ezen aztán csunyául összekapott az öreggel. Meg is ütlegelték egymást, utoljára lehemperegtek mind a ketten a lépcsőn, s folytatták a huzakodást az udvaron. – Mi meg csak néztük Ágnessel egymás szeme közé bámulva, hogy mi történt itt? Meg is voltunk réműlve, hogy az öreg most mindjárt felvetteti a házat velünk együtt. De a Kozák nem eresztette be a gyárba, hanem kitaszigálta a kapun. Akkor aztán elment az öreg a «Három dobba» s következett a napirend, a hogy szokott. A Kozák azonban feljött hozzám s azt mondá: «mondja meg az Ágnesnek, hogy ezentul oly szent és sérthetetlen fog lenni a személye, mint egy királynéé! Holnap reggel pedig, mielőtt kimenne, majd mondok neki valamit.» Mikor ezt az Ágnesnek elmondtam, ő olyan furcsa hangon mondta rá: «ezt ő nekem megigérte előre, hogy nem enged többet megverni». Nem világosított fel róla, hogy ki volt az «ő».

Az asszonyság nem üldözte már tovább azt a kis maradék szemetet, a mi még ott maradt az ajtószegletben; ott hagyta magnak s azzal odaült mellém, a két karját kötényébe takarva, s folytatá az előadást.

– Reggel aztán az Ágnes olyan korán felkelt, hogy még sötét volt; a kávét sem várta meg. Bizonyosan azért sietett, hogy a Kozákkal ne találkozzék. Csakhogy ez meg egész éjjel ébren volt, s a mint az ajtónyikorgást hallotta, már ott volt a lépcső előtt s utjába állt a leánynak. – Én az ablakon keresztül hallgatóztam, de csak azt kaphattam -201- el a beszédjükből, a mit hangosabban találtak mondani; mind a kettő suttogott. «Önnek oda kell hozzá mennie!» Ezt többször mondta a Kozák, mire az Ágnes mindannyiszor hevesen tiltakozott: «Soha, soha!» A Kozák toporzékolt haragjában: «A szent ügy úgy kivánja.» A leány kezeit tördelte. «Istenem, istenem!» – «El kell oda vinnie…» (Nem hallottam, hogy mit?) A leány didergett, mintha a hideg rázná. «Én megengedem, mondta a Kozák, – én kivánom… és parancsolom!…» «Nem! nem!» suttogá a leány. – «Ő kivánja!… ő parancsolja…» – Erre olyat sikoltott, mintha a szivébe döftek volna; aztán azt suttogá: «jól van!» s odanyujtá a kötőkosárkáját a Kozáknak s aztán ott maradt a küszöbnek támaszkodva, s a két kezét a szivére szorítá. A Kozák visszajött a kosárral. A leány kikapta azt a kezéből s egy szó nélkül elfutott vele. «Megálljon még! elkisérem a Sugárútig!» dörmögé a Kozák; de előbb visszafutott a tőrbotjáért. Azt hiszem, hogy utólérte, mert nagyon sokára jött vissza.

– Megálljon még, tartóztatott az asszonyság. – Hadd mondjam el még az öreget. Mikor ma reggel felkelt, s senkit se talált, a kivel veszekedjék, a kávé is egyedül várt reá, hát nagyon csendesen viselte magát. A kávé után olyan ravaszul hunyorgatott a szemével, mikor Ágnes felől kérdezősködött. Nagyon meg volt elégedve vele, mikor megtudta, hogy lánya nem kávézott itthon. Azt mondta, hogy «a nagy urak theát reggeliznek, tojással, meg irósvajjal.» – (Szegény leány, bizonyosan egy zsemlyét eszik végig az utczán.) – Aztán azt mondta nekem, hogy azt a tegnapelőtti urat meg kell hínunk egyszer vacsorára. A mire nem állhatam meg, hogy tripla nevetéssel ne kiáltsak fel «vacsorára!» Mert ha az ember meggondolja a mi állapotunkat, hát lehetetlen, hogy háromszoros oka ne legyen a nevetésre, mikor ilyen szót hall. Arra aztán elővett egy kulcsot a zsebéből, a mivel a hátulsó -202- kis ajtó nyilik ki, s azt kérdezé tőlem, hogy nem tudok-e itt a környékben valami becsületes lakatost, a ki ennek a kulcsnak a párját el tudná készíteni? Hogy ne tudnék? Annyi tolvajkulcs csináló lakik itten mi körülöttünk, hogy az egész várost elláthatjuk vele. Arra fölkerekedett s elment – alighanem a lakatost ment keresni. Elébb azonban az újjaival egy csókot vetett az ajtóra irt mondás felé s a hosszú kezét a vállamra tevé, mondá: «ez egy dicső ember!» No csak hallotta volna, hogy este milyen titulusokat rakott rá.

Magamat ajánlottam és siettem vissza a bérkocsimhoz. A Veres rózsa előtt épen egy kis kellemetes scéna folyt le. A bérkocsisom egy fiatal embernek a nyakát szorongatá, s a fejét a falhoz ütögette; a kiben én Ágnes reményteljes fivérére ismertem. A derék ifjú, hogy a tegnapi napot ma reggel hasznosan fejezze be, felhasználá az alkalmat, a midőn a kocsis egy pohár grogra betért a korcsmába, hogy az egyik lópokróczot áruforgalomba vezesse; a mit azonban a bérkocsis még a tervelés stádiumában meghiusított azzal, hogy kirohant s a vállalkozót liquidálásra kényszerítette. Fenyegetőzött, hogy beviszi a rendőrséghez. A széptehetségű ifjú, a mint engem meg látott, gyönyörű lélekjelenléttel hivatkozott rám, hogy én őt már jól ismerem s kezességet vállalhatok érte. Nem is késtem a kiszabadításával. A bérkocsist megnyugtattam azzal, hogy ezen ifjú ember igen solid üzletet gyakorol – lószőrgyűrükkel, s ezuttal is csak a művészetéhez megkivántató alkatrészeket akarta megszerezni; s aztán leporolgattam az ifjú hátáról a meszet, s megintettem, hogy térjen haza az atyai födél alá, s igyekezzék továbbra is szülőinek mentől több örömet szerezni. – Ezzel megszabadultunk egymástól. – Csak hazatérve vettem észre, hogy a szivartárczám hiányzik az oldalzsebemből. – Ezt bizonyosan a pártfogoltam tartotta meg emlékül. Birja békével!

Nagyobb aggodalmam volt most a miatt, hogy mi lesz -203- most, ha az a szegény leány csakugyan odavetődik a szállásomra azzal a veszedelmes küldeménynyel s helyettem az apósomat találja ottan? Mit fog mondani a szerencsétlen? mikor nem kenyere még a hazudás.

Egészen megkönnyebbült a mellem, mikor az inasom azt mondá, hogy nem járt nálam semmiféle leány.

Otthon maradtam egész tizenegy óráig; nem jött oda a leány. Tudtam én azt jól. Aztán a hazakerülő ipamat elvittem magammal az országházba, leültünk a karzatra: magam is ott maradtam vele s magyarázgatva neki, hogy melyik fej melyik képviselőé? biztattam, mikor már ásítozni kezdett, hogy ne menjen el még; a miniszterelnök beszélni fog; a mit onnan tudok, hogy két szemüveget tart, az egyik az olvasó, a másik a szónokló szemüvege. Most az utóbbit tette fel. Ezért mégis csak ott maradt.

Ezzel szerencsésen kihúztuk két óráig az időt, azután megebédeltünk együtt, akkor megnéztük az iparműtárlatot, megalkudtunk egy cséplőgépre; az alatt beesteledett, az öregemnek nem akarózott többet semmiféle szinielőadást megnézni: inkább a klubba kivánta magát felvezettetni, a mit én is legélvezetesebb mulatságnak találtam.

Mikor a Lloyd-épület kapujában leszálltunk a komfortábleből, jó szerencse, hogy az öreget előre bocsátottam s nem vehette észre a meglepetésemet. A kapu alatt ott állt Ágnes.

Abban a szerény fekete ruhájában, azzal a koczkás nagy kendővel, azzal a kötőkosárkával a karján.

Mikor engem meglátott, félrefordította az arczát, – mintha nem ismerne. Bizonyosan nem akarta, hogy köszönjek neki. Pedig kétségtelen, hogy rám várt ott.

Siettem az öregemet felbugzirozni a klubba, s ott nagy hirtelen összeszereztem a számára egy whistpartiet; mikor aztán így jó biztos hivatalba tettem, siettem vissza a kapu alá.

A leány már nem volt ott. Vajjon hová lehetett? Hiszen -204- rám kellett várnia; hiszen tudnia kellett, hogy visszajövök, ha itt láttam.

De most már tegyünk ide megint három csillagot, mintha három whisztmárka volna.

Az volt első gondolatom, hogy megyek a lánczhidra. Ha babonás volnék, vagy hinnék a clairvoyanceban, azt mondanám, hogy ez sejtelemből történt; de azt hiszem, hogy realisabb kútforrása volt ez ötletemnek annál. Csak egy pillanatig néztem a szemébe, mikor a kapu alatt találkoztunk; de ez alatt is volt valami beszédszerű a szemében; mintha azt mondta volna, hogy «megint utban vagyok ám már oda, a honnan egyszer visszahoztál». Ez az a Duna fenekét néző tekintet.

Nem csalódtam. Ott állt megint a lánczhidoszlop kandelaberéhez lapulva, s a mellvéden át lenézett az oszlop gerinczén megtörő habokra. A járókelők nem ügyeltek rá.

– Mit tett ön azzal a tárgygyal, a miről azt mondták önnek, hogy azt nekem kell átadnia?

Erre ő is elkezdett nevetni. Olyan az, mint mikor valaki nagy kínt szenved, s visszatartja a jajszót, míg egyszer aztán kitör belőle; s az olyan jól esik. Olyan volt a kaczagása, mint a galambnevetés; az arcza mégis egészen átmelegedett tőle.

– Hát ugy-e bár csak tréfa volt öntől az, a mit annak az embernek mondott?

– Csak az az egy nem volt benne tréfa, hogy ez által kényszerítettem azt az embert önnek védelmére kelni az atyja ellen.

– Inkább hagyott volna ön mindennap megverni. Hiszen elmulik az, s nem fáj nagyon.

– Hát aztán hová tette ön azt a veszedelmes eszközt, a mit hozzám kellett volna hoznia? Csak nem hordja magával?

– Oh nem. Reggel, még sötétben eljöttem vele ide a lánczhidra, s itt beledobtam a vízbe, a hol legmélyebb. A partról azért nem akartam bedobni, mert ott megláthatná valaki, s a sekély vízben rámehetne valami hajó, s még felrobbanthatná.

– És azután – egyet sétáltam a rakparton, s úgy kerültem vissza a híd másik oldalán.

– Jól van. De már most mi lesz, ha haza megyek? Ugy-e arra nem gondolt ön, hogy valamit kell felelnem annak az embernek, ha azt kérdezi, voltam-e önnél? Akár azt mondom, hogy igen, akár azt hogy nem, csak az én kínom lesz.

– Hát ez igen egyszerű dolog. Megmondja ön neki az igazat. Otthon nem talált. Szállásomon egy idegen falusi úr telepedett le, aztán rám várt a klubb előtt, s ott találkoztunk a kapu alatt. Ennek aztán önre nézve semmi következése nincs.

– És aztán holnap és holnapután meg mindennap, míg a töltényeket mind elhordtam, folyvást azt mondjam neki? De hát arra nem gondolt ön, hogy egyszer az az őrjöngő követelni fogja a munka sikerét, s miután az nem következik be, önt számadásra fogja vonni.

– Uram! Ne kezdjen ön ezzel az emberrel semmit. Se tréfából, se komolyan. Ön nem képzeli, minő ember ez? Velem, nem bánom, akármi történik. Nyomorult némber vagyok. Ön nem sejti minő mélység fölött jár!

Oly rémület volt a szemeiben kifejezve, mint mikor valaki egy holdkórost lát a torony tetején mászkálni s várja, hogy mely perczben esik le?

Még soha sem láttam valakit olyan szépen könyörögni a szemeivel. Ez a szegény leány nem magát félti, hanem engem.

– Egy cseppet se busuljon azon Ágnes kisasszony. Már sexta korom óta benne vagyok én mindenféle conspiratióban. Egyből se lett soha gáliczkő. Tréfa annak a vége nálunk. Ismerem én a mi talajunkat, nem terem az meg abban. Sok levelet hoz, de termésre soha sem kerül a sor. Az én magyarom duzzog, pattog, fenyegetőzik, aztán mikor kezében a kés, előtte az ellenség, a kire azt kifente, akkor leszel vele neki egy darab kenyeret, «nesze ilyenadta! Ne koplalj, mint otthon!» -207-

Azt gondoltam, hogy megnevettetem vele, de csak a fejét ingatta csendesen, nem állt most már a nevetés olyan könnyen nála. Elég volt egyszer.

– Csakhogy ez nem az ön «magyarja». Ez nem olyan ember, mint a kikkel ön össze szokott ülni, víg poharazás közt, ország-világ füle hallatára székely puttsot csinálni. Ez magában tervez és nem ismer semmi emberi érzést. A mi érzése van, az vagy állaté, vagy ördögé. Egyszer már megölt egy leányt, azért, mert nem akart kutyája lenni. S ezzel a tettével még dicsekedni szokott. A vetélytársra is rálőtt és megsebesítette. Sok esztendeig ült a börtönben, ott elszokott mindentől, a mi élvezet: bort, dohányt, nem osztanak ott. Megtanult dolgozni és tervezni. S most is ugyanazon életet folytatja, mintha még mindig Szamosújváron ülne. Naphosszant nem hagyja el földalatti oduját. Megvonja szájától a falatot, mikor a gyár nem dolgozik, elmegy a gabonacsarnokba zsákot hordani, vagy az indóházhoz hordár-kisegítőnek, semmi munkát nem átall, s a megtakarított pénzen gépeket szerez össze, a miket nem hágy megtekinteni senkinek, és könyveket, a mik angol, franczia, olasz nyelven vannak írva. Járat orosz lapokat, a miket csak titokban lehet megszerezni. Minden nyelvet megtanult magától, s ha idegen jön hozzá, eltagadja valamennyit, azt mondja, csak magyarul tud. Nem is beszél semmiről, a mi a világban történik. Aztán senkit sem szeret. Előtte nincs sem Isten, sem nagy ember. Költői művet nem olvas soha. A nők számára csak egy elnevezése van, – a mit én ki nem mondhatok. A kinek vagyona van, az ő előtte tolvaj, a kinek becsülete van, az ő előtte csaló. A kire valamit rábiz, az után alattomban kémkedik. S a halált úgy megveti, mint a hogy csak megvetheti azt egy dynamitgyártó, a kinek minden lépése alatt úgy döng valami folyton, mintha egyik sírdombról a másikra lépne. Oh uram, ezzel az emberrel még egy városban lakni sem jó. Én ha futhatnék, a föld tulsó oldalára futnék előle. -208-

– Mind azzal, mit ön mondott felőle, csak érdekesebbé tette őt előttem. Kezdek belészeretni. Van nekem már egész gyüjteményem ilyen furcsa ismerősökből. Csak hogy még eddig mindegyikre kisült, hogy nem igazi, csak utánzat. A kit ebben a nummismatikai gyüjteményemben egy darabig mint néplázító, mint attentátum tervező demagogot tartogatok, egyszer csak a revers oldalán úgy mutatja be magát, mint legújabban kinevezett adórectificáló hivatalnok. Én merem önnek igérni, hogy ha sokáig ismeretségben leszünk Kozák úrral, én becsinálom őt valami állami gyárba műszaki felügyelőnek, s majd meglássa, hogy milyen derék jámbor ember lesz belőle.

– Pedig ez természetes. Az embereket elkeseríti az, ha tehetséget éreznek magukban s azt nem érvényesíthetik, de mihelyt elismeréshez jutnak, az egyszerre megváltoztatja világnézeteiket.

– Bár lenne úgy. De ettől távol vagyunk. Holnap és azután napról-napra el kell hoznom önhöz egyet ezekből a rémszerekből. Itt fogunk találkozni holnap is, e helyen?

– Kedves Ágnes! Önt kínozza az a gondolat, hogy önnek velem találkoznia kell. Az van önnek mondva, hogy tőlem valami bizonyítékot vigyen vissza ugy-e bár? a miről megtudják, hogy csakugyan átadta nekem, a mit küldtek.

– Igen, egy papirlapra írva azt az álnevet, a mit ön tegnap az atyámnak mondott.

– No hát én leirom önnek azt a nevet ötven papirlapra, s aztán mindennapra adjon ön át egyet belőle, akkor nem lesz ön kénytelen velem találkozni.

– Hm. – Csakhogy azt az embert nem lehet ám bolonddá tenni. Mikor ezzel a küldeménynyel elsiettem, ő utánam futott s aztán az egész Sugár-uton végig elkisért s az alatt sokat elbeszélt a mit önről tud. Hogy ön kinn járt egyszer Garibaldinál is, s Páris ostroma alatt a communeban -209- részt vett, hogy Bakuninnal jó barátságban van. Önhöz nagy a bizodalma. De azért mégis gyanakszik. Azt mondta, hogy ezentúl mindennap fog ön egy levelet kapni, a miben csak egy név lesz írva, s ezt a nevet kell azután átadnia nekem, mikor a töltényt átveszi. Ezt a nevet előre sem én nem tudom, sem ön. És így mindennap kénytelenek vagyunk mégis egymással összetalálkozni.

– Ez a kénytelenség csak önre nézve kellemetlen. Én nagyon szeretem, ha önt láthatom és önnel beszélhetek. Tehát holnap e perczben ismét itt ezen a helyen. Most aztán járjuk körül a hidat.

Az egyik oldalon át Budára, a másik oldalon vissza Pestre. Épen úgy, mint Kazinczy Ferencz idejében a pesti tudósok, a kik egy magyar Almanach kiadására conspiráltak, s erre a hajóhid gyalogsorát találták ki legalkalmasabb találkozónak. A Dunának nincsenek fülei.

– Tudja ön, hogy miért álltam én rá ennek a küldeménynek az elhozatalára? kezdé a leány menetközben. Azért, mert arra gondoltam, hogy ha én meg nem teszem ezt, megteheti más. Én tudtam, hogy mit fogok csinálni, de nem tudtam, hogy más nem adja-e át önnek valósággal?

– Igen. Nekem baj az, hogy minden emberről azt hiszem, hogy az rosszat akar a másiknak.

– Nem. S ez most nekem olyan, mintha valamiből meggyógyultam volna. Hanem a helyett megint valami más szorítja össze a szívemet. Ha ön nem hajtja végre ezt a pokolbeli tervet, nem teheti-e azt meg valaki más?

S e szóknál oly élénk félelemmel tekinte a szemeim közé, azokból a beszédes szemekből az volt kiolvasható: «olyankor, a mikor te is ott vagy, a ki nekem semmim sem vagy, mégis az egész világon mindenem vagy?» -210-

– Erről holnap bizonyságot fogok szerezni s aztán majd elmondom önnek. Biztatám én. A pesti hidfőnél aztán elváltunk, ő ment a Suttogó-utcza tája felé, én meg a klubba vissza, nézni az apósomat, hogyan whistezik.

Másnap korán reggel már ott volt a jelzett levél az asztalomon. Ez a név volt benne: «Herostrat».

(A később napról-napra egymásra következő levelekben szintén mind ilyen czélzatos nevezetességű nevekkel lettem megajándékozva, a kik nagyszerűek voltak a robbanás munkájában: Nabukodonozor, Brennus, Soliman, Sámson, Pugatseff, Booths, Batukhán. S mikor a föld feletti nevek elfogytak, következtek a föld alattiak: Lucifer, Leviathan, Belzebub, végre az újabbkori celebritásoké, kik magukat hirlapilag megörökítették Orsinitől Hartmanig.)

Este, a megegyezett óranegyedben ott voltam a lánczhid oszlopánál. Ennél jobb helyet hasonló találkozásokra kigondolni sem lehet. Az oszlopot körülkerülő karzat szeglete a járókelőktől félreesik. Szemközt nem jöhet senki, mert az ellenkező oldalról jövők a tulsó gyalogsorban járnak, onnan meg az oszloptól nem lehet oda látni. Átellenesünk csak a széles Duna és a Margitsziget: senki sem hallgatja ki, mit beszélünk?

Volt már bizonyos inger a titkos találkozásban. Mikor oda simult hozzám, nagyon közel kellett egymáshoz lennünk, hogy suttogva beszélhessünk.

– Oh Istenem! hisz ez még rosszabb, mint a mi eddig volt! Eddig ha az atyám hazajött, durva, erőszakos volt -211- hozzám, meg is vert, de az nem fájt olyan nagyon, mint az, a mikor azt látom, hogy én miattam veri meg az atyámat valaki más. Utoljára is odarohantam közéjök, mikor egymással dulakodtak, s nem tudom, hol vettem egyszerre azt az erőt? szétválasztottam őket; ne bántsátok többet egymást! mert ha még azt látom egyszer, hogy az atyámat megüti valaki, hát megölöm magamat! Oh mennybéli Isten, minő élet ez! Az atyám aztán elment hazulról, s azt kiabálta, hogy revolvert vesz és meglő. Ma reggel pedig rám akart erőltetni egy kulcsot, hogy hozzam el önnek, ön már tud róla.

– Nem is hoztam el. Az a másik ember nagyon mogorván fogadta azt az értesítésemet, hogy önnel csak egy rövid időre találkoztam, járó-kelő emberek útjában. «Ostoba guvat!» azt mondta rá. Azt hiszem, hogy én ismerem ezt az embert. Egyszer a Rézi asszony hozott nekem haza egy pacsirtát, az igen kedvesen énekelt már korán reggel, oda volt az ablakom fölé fölakasztva a kalitkája. Ez az ember apró kavicsokat hajigált föl rá, hogy elhallgattassa. Egyszer megszólítottam érte. «Ön nem szereti a pacsirtát?!» «De igen – sülve». Engem is ilyen pacsirtának néz.

– No hát ennél örvendetesebb hírt mondhatok önnek, mondám. Ma összevissza vizsgáltam a képviselőháznak mindenféle rejtett zege-zugát s biztosíthatom kegyedet róla, hogy semmiféle lehetőség nincs arra, hogy abban valami őrült merényletet lehessen elkövetni. Pinczebolt a képviselőház alatt nincs. A légfűtő kemencze egy külön épületben van, a bejárata nehéz vasajtóval elzárva, maga a kemencze ismét vasajtóval fedve, a légvezető csövek, a mik a falakban vannak vezetve, rácscsal elzárva. Az a három szellőztető lyukforma a terem közepén tulajdonképen csak kettő, a harmadik vasrács (a honvédelmi miniszter előtti) csak a symmetria kedvéért van ott. A másik -212- kettő a terem légváltoztatását eszközli. A kultuszminiszter előtti pinczegége a terem meleg levegőjét vezeti ki, az igazságügyminiszter előtti pedig a külső hidegebb levegőt bocsátja be. A szivarfüst az egyiknek a rácsozatán alá száll, a másiknál felcsapódik. E kis üregből egy szük csatorna vezet ki a föld alatt, a melynek a torka nem az utczára nyilik, hanem egy szük kis udvarra, a minek a létezéséről a 433 igazolt képviselő közül 432-nek tudomása nincsen. Ott a házmester családja ültetget virágzó bokrokat s nevel gránit koczkák között epret, málnát, ezekhez a nyilásokhoz tehát idegen ember nem férhet s azonfölül még sűrű vastag öntöttvas rostély fedi őket, a min egy borsószem sem fér be. Belülről a teremből a szellőztető üregekbe semmit elrejteni nem lehet, mert azokon száz ember jár keresztül-kasul, s mindent világosan meglátni bennök, s azonfelül is mindennap kitisztogatják azokat a teremőrök. A mi Kozák barátunk tehát alaposan tévedett, a mikor azt hitte, hogy ezen az úton lehet valami Guy Fawkesi merényletet tervezni. A képviselőházat, ha már az egyesült ellenzék glycerinje, a szélsőbal salétromával párosulva szét nem robbantotta, a Suttogó-utcza nitroglycerinje ugyan ki nem forgatja.

Azok után, a miket naponként olvasok a hírlapok vezérczikkeiben a magyar képviselőház felől, igazán nem hittem volna, hogy akadjak olyan jószívű teremtésre a földön, a kinek örömet szerzek azzal, ha felvilágosítom róla, hogy nem lehet a képviselőházat a levegőbe vettetni.

Ettől a naptól fogva igen rendes életet éltem. A milyen pontosan megjelentem reggel fél tizkor az országházban, öt órakor a klubban, olyan szigorúan ott voltam félhétre a lánczhid első oszlopánál, hogy mintaképül szolgálhattam volna egy bureaucratának.

Az ipam folyvást itt volt és rendezte a dolgaimat. A hitelezőim megnyugodtak, s a napidíjaim fölszabadultak -213- a lefoglalás alól. Én pedig tanultam azokból tisztességesen megélni. A mi nem lehetetlen. Ha az ember lemond az egyforintos szivarról, beéri ötvenkrajczárossal s nem szí ki naponkint többet csak tízet, hát még marad is huszonöt krajczár kosztra.

Egy este azzal lepett meg az én kis védenczem a szokott találkozónál (akkor épen Béliál volt a nevem), hogy új ruha volt rajta, sőt még új kalapja is volt és divatos prémes ködmenkéje.

– Az apám vette, monda ő, különös szomorú hangon. Butorokat is hozatott a szobámba, szebbeket, mint a milyeneket én megérdemlek.

– Arra kéreti önt az atyám, hogy ha ráér ön, holnap látogassa meg őt, sürgős üzleti ügyek végett.

A leánynak nagyon rossz kedve volt ezúttal. Pedig hiszen örülnie kellett azon, hogy új ruhája van. Nem is sokáig állt meg velem beszélgetni, végig sétáltuk innen is túl is a lánczhidat s azzal elváltunk a viszontlátásig.

Haggeus úr már akkor kijózanult állapotban volt, s még az udvaron fogadott, látszott, hogy rám várt.

– Nagyon örülök ennek a véletlen szerencsének. Épen most kisértem ki a leánykámat. Nem tetszett vele találkozni az úton? A conservatoriumba járatom, énekelni, zongorázni taníttatom, tudjon tisztességesen megélni, ha én nem leszek.

A mint később észrevettem, egyike volt Haggeus úr azoknak a kiváló talentumoknak, a kik folyvást, a legkisebb megerőltetés nélkül tudnak hazudni, mint a hogy némely ember tud folyvást versben beszélni.

Hanem abban a tiszta szobában akkora port vert megint Rézi asszony, hogy meg kellett hátrálnunk. A gleichenbergi Inhalations-apparat, mely a betegeket por alakban tömi meg a gyógyszerrel, nem végezhet tökéletesebb munkát, mint Rézi asszonynak a seprűje.

S én elég naiv voltam észre nem venni, hogy kiszámított tendentia volt ez a nagy porcsinálás a tiszta szobában, hogy Haggeus úr azt mondhassa: «no nem tesz semmit, hiszen bemehetünk a leányom szobájába, ott is lehet végeznünk».

Meg akarta mutatni a leánya szobájában az új butorokat – meg még valamit.

Csakugyan új butorok voltak, t. i. nem subjective, hanem csak objective újjak, erre a szobára nézve azok. A hány darab, annyiféle garniturához tartozott valaha, voltak közöttük tisztességesek és mások, a mik kopott elegantiával kérkedtek. Luxust árult el maga a superlátos ágy, melynek himzett vánkos cziháiból kivirított a kék selyem párnahéj. Vajjon a borotva és a cyankali ott van-e alattuk?

– Tessék leülni, ide a balzacra kedves barátom uram. Parancsol egy szivart? Megkinált a saját tárczájával. – Milyen szivarokat szokott színi?

Majd feleltem neki rá valamit. «Ezt kérdezd meg az első szülöttedtől, az már tudja».

– Lássunk a dolog után, uram, sürgetém, elutasítva a szivarjait. Ön engem hivatott a leánya által.

– De hát hogy gondol ön olyat, hogy egy fiatal csinos -215- leányt küldjön izenetekkel egy férfihoz? kérdezém tőle haragosan.

– Oh uram, kezdé rá, olyan erőltetett vékony, reszkető hangon, a mi a színpadi koldusokra emlékeztet, az én leányom olyan, mint, mint egy szent, olyan, mint egy angyal. Őt az ártatlansága beburkolja, mint egy pánczél, mint egy nimbus, mint egy láthatatlanná tevő palást. Képes volna bűnösöket megtéríteni. Önt pedig úgy ismeri, mint jóltevőjét, élete megmentőjét, második atyját. Tekintse őt uram leányának. Szeresse őt mint édes gyermekét. Engedje neki, hogy önt úgy szerethesse, mint édes atyját. Ő még valóságos gyermek, a kinek minden gondolatja csupa ártatlanság. De hát tessék a saját szivarjaiból rágyujtani.

– Soha sem szoktam hölgy szobájában szivarozni; – még a saját feleségemében sem.

Dehogy teszi. Hisz a feleséges embernek még előnyei vannak a nőtelen fölött a rabszolgakalmárok szemében.

– A compagnonom elmondta, üzlettársának kötelessége volt elmondani, hogy ön megrendelést tett nála, hogy önök megegyeztek, s e végett önnel Ágnes naponkint találkozik. Ő elmondta azt nekem hiven.

– De hát akkor azt is elmondta önnek, hogy a kisasszony -216- soha sem találkozott velem másutt, mint az utczán, a hol legtöbb ember jár.

A pupos horizontális helyzetbe hozva az arczát, sóhajta fel: «ő valóban elébb megöletné magát, mint egy idegen férfinak a küszöbét átlépje.»

– Igen is, kérem alásan. Tehát a mikor legelőször szerencsém volt uraságodhoz, azt méltoztatott mondani, hogy be akar lépni az üzletembe csendes társnak s nekem ezer forintot tetszett kinálni. Ezt akkor én visszautasítottam: azt állítva, hogy van már egy csendes társam, s az nem tűr el maga mellett egy másikat; de most megvallom az igazi okát. Nem fogadtam el önt azért, mert azt hittem hogy üzletem ruinálva van: nem akartam önt berántani, mert előttem első dolog a becsület. Most azonban egyszerre váratlan, reményeimet túlhaladó lendületet vett az egész üzlet: A fiumei Scaramelli gyár roppant mennyiségű dynamitot rendelt meg nálam torpedók számára.

– Titokban maradjon. – De hisz ön mindenbe beavatandó. – Itt megállt, széttekintett, felkelt, kinyitotta az ajtót, szétnézett a konyhában, nem látott senkit, visszajött, leeresztette a függönyt az ablak elé, s azután folytatá fülemhez tartva a száját: tehát… az irredentisták számára.

– Most tehát a legalaposabb reményem van önnek a nagylelkű kölcsönét rövid időn visszafizethetni. E szóknál a keblébe nyúlt.

– Nagyon megtisztelő e bizalom rám nézve, – szólt Haggeus, s nem bántott meg többet azzal, hogy a tárczájához kapkodjon a zsebébe. Tehát akkor mást mondok. Kész vagyok önt üzlettársnak elfogadni. Most már az én -217- találmányaimnak elérkezett a korszaka. Feljött az én napom. Pokolbeli nap, hahaha! Az irredenta megveszi a pyranastator találmányomat.

– A mi a világot ki fogja forgatni a sarkából. Egy olyan gép, mely léghajóból, torpedóból és tempirozó óraműből van kombinálva s perczre kiszámítva zuhantja alá bevehetlennek hitt várakra szétromboló tűzaknáját.

– Nem lesz abból egy kis baj, ha az ország ellenségeinek adunk el ilyen találmányt?

– Hisz az irredenta csak Ausztriának ellensége, nem nekünk. S ha nem méltányolja a hazai találmányokat ez az ország? Kináltam én ezt a magyar kormánynak is. Hát hallgattak rám? Még kiüldöztek mint veszedelmes embert, jó hogy egy Suttogó utcza van a világon, a hol meghúzhattam magamat. Itt hagynak nyomorogni, magamat, gyermekeimet éhséggel küzködni, annyi tudománynyal és kisérleti tapasztalattal, a mennyivel én birok. Az én emberkaszáló gépemmel a muszkákat meg lehetett volna semmisíteni még Plevna alatt. Hát vették figyelembe? Most aztán itt az elismerés! Kétszázezer lirát kapok érte, uram, kétszázezer lirát! Hát vádolhat engem azért ember, vagy önlelkiismeret, ha mint családapa, mint üldözött hazafi, mint találmányára büszke tudós, két kézzel kapok az ajánlat után? E találmány meg fogja örökíteni nevemet, mint Congrève nevét a röppentyűk.

Hagytam beszélni. Meg voltam felőle győződve, hogy egy szó sem igaz mind abból, a mit most hallok.

– S ezt az összeget azonnal lefizetik, a mint a legelső minta, kicsiben, elkészül. Szólt Haggeus kevélyen hátra igazítva a fejét a két válla közé. Ehez azonban szükséges valami kétezer forint: – tudja ön; a léghajó, az irányzó önmozdony, a tempirzó óramű, et cætera…

S itt előhúzott egy mechanikai képet a zsebéből, a minek -218- az ákombákjaiból elkezdte nekem magyarázni a rettenetes pyranastator szerkezetét, hegyiről tövire: míg tökéletesen megértettem a dolgot. – Egy olyan gépről van szó, melylyel az én zsebemből kétezer forintot ki lehessen húzni. Dejsz ilyen masinát ki nem találsz öreg pupos!

Mikor egészen fölvilágosított, fölkelt a helyéről, a kezét a vállamra tette, s büszkén fejezé ki magát.

– Midőn üzletem nyomorral, bukással volt összekötve, nem akartam ahoz önt osztályosúl fogadni; – most, midőn dicsőség és gazdagság kinálkozik, én jövök kinálni a szövetséget.

– Nekem azonban, édes tudós barátom, ez idő szerint épen nincsenek meg azok a kétezer forintjaim.

– Ah, bohó! Henczegett a barátom, ledobva magát a karszékbe, s a féltérdét a két keze közé emelve, és úgy himbálva idomtalan trapezium termetét. Hát hiszen csak nem képzeli ön azt, hogy azért fordultam önhöz, hogy önt megszivattyúzzam? Távol áll tőlem! Mit? Hiszen ha ilyen roppant megrendeléseknél akár a fiumei czégnek, akár az Irredentának mondanám azt, hogy kétezer forintra van szükségem, hát holnap után itt volna az asztalomon. De azt én sohasem teszem. Előleget kérni a megrendelőtől, kivált az olasztól, mindig hátrányos dolog; mert akkor az észreveszi a gyáros megszorultságát s negyedrész árt igér. Jóhitelű czég soha sem kér előleget! Nincs is arra szükség! – Megesnék bele! – Ha egy szilárd czég megakadna nyomorult kétezer forint miatt. Erre «mi» nem szorultunk. «Nekünk» van hitelünk.

Haggeus úr csakhamar megértette ezt velem. Keblébe nyúlt, kivette a tárczáját s bankári non-chalanceal vont elő annak rejtekéből egy hosszú papirost, melynek narancssárga -219- szinéről már megtudja minden szakértő, hogy az váltó. Már ki is volt töltve, s Haggeus úr «elfogadom»-jával ellátva.

Ismerem én «ezt» a pokolgépet régen, édes puposom! Hej de sokszor a levegőbe vetettek már engem ezzel az én «irredentistáim».

Ez a kérdés olyan nagy szemtelenség volt tőlem, hogy ennél csak az övé volt nagyobb, mikor felelt rá:

– Nem érdemes a szóra, szólt, a fél lábát keresztül vetve a szék oldaltámláján. Puszta formalitás. A pesti takarékpénztárak megkivánják, hogy három aláiró legyen egy váltón. Az elfogadó én vagyok, tehát én fizetek a lejáratkor; a kiállító Kozák úr, a társam: önnek csak azt a szivességet kell megtenni, hogy hátul irja rá a magáét, a hol már semmi irás nincs. Úgy-e megteszi azt édes Koribanya úr?

– Uram! mondék elszántan. Ez a kéz még soha a Koribanya nevet váltóra le nem irta.

No már ilyen igazat soha életemben nem sikerült mondanom, pedig próbálgatom hébe-hóba.

– Uram! mondá ő, olyan ártatlan képet csinálva, mint a ki soha váltó-óvást nem látott az életben. Se jótállásról, se fizetésről nincs szó. Hát nincs önnek a becsületemben bizalma? Csak a nevét kérem: és semmi egyebet.

(A nevemet ám? de melyiket? Hogy az igazi nevemet többé semmiféle új váltóra le nem irom, erre becsületszavammal köteleztem magamat az apósomnak, s most hevenyében megszegjem ezt a parolámat? S ugyanakkor fel is kell fedeznem a valóságos állásomat Haggeus úr előtt s azzal egyuttal elárulom, hogy engem semmiféle üzleti érdek nem hozott ide; hanem csak a leányát kisértem haza? Vagy pedig irjam alá azt a nevet, a mit vaktában -220- kikaptam az emlékemből? Egy idegen ember nevét? Hisz az meg valóságos váltóhamisítás! Még hogyha kedvem volna is az obligóba lépéshez: a miről tudok már annyit – sok esztendei praxis után, – hogy az egyértelmű a fizetéssel, azt bizony meg kell gondolnom, hogy az ilyen aláirás által az a váltó «pincze váltóvá» változik s az aláirót könnyen a pinczébe juttatja.)

Azt gondoltam ki, hogy majd elrontom én ezt a váltót. Két forint bánja meg. Csak nincs a puposnak a zsebében egy másik blanquett tartalékban. Csalogathat aztán engem ide többet akár mézeskalácscsal!

– Mindjárt készítek egyet: tessék addig előkeresni a kalamárist a leányom iróasztalából. Ott lesz a fiókban. Nem úgy mint a minap, a mikor veres tintával irtunk.

Haggeus úr kiment a konyhába a tollseprőt megkeresni, a miből a pennának csinálandó tollat kirántja, s ott hagyott engem, hogy kutassak addig az iróasztalka fiókjában.

Mi archæologok ezt tartjuk a legkellemesebb kutatásnak: fiatal hölgyek iróasztalkáinak rejtekeit feldulni. Itt egy száraz virág, (a kőkorszakból,) emitt egy levélréteg (a bronz előidőkből,) ásatag albumlapok, petrifikált czukorszívek, himes tojások ó-chaldeai rajzokkal tele karczolva, összecsavart hajszálak valami anteadamita embermajomtól, középkori divatú ifjak fényképei s más efféle őslénytani maradványok; – egy gazdátlan fogpiszkáló, gyöngyös hüvelylyel, melynek hőse ki tudja hol esett el? Az ilyen kutatásoknak én mindig szenvedélyes Romer Flórisa voltam.

Itt azonban nem sok felfedezni valóm volt: arra is mindjárt rátaláltam. Legfelyül volt, egy levélborítékba dugva: – a saját arczképem; nagy kabinét-alak, panyóka mentében. -221-

Először nagyot dobbant rá a szivem. Aztán meg valóságos düh fogott el. – Lehetetlen volt keresztül nem látnom a goromba szövevényen. Ez az arczkép azért van ide téve s azért vagyok ide utasítva ebbe a fiókba, hogy találjam azt meg, s aztán higyjem el ennélfogva, hogy az a leány én rólam ábrándozik. Ezt a képet senki sem tette ide más, mint maga Haggeus úr. A leány bizonyosan nem tud róla semmit. A fényképemet könnyen meg lehet kapni, ott van az Ellinger kirakatában száz más hasonló országházkerülő társaságában. De ha ezt onnan szerezte meg az öreg, akkor egyuttal a nevemet és az állásomat is meg kellett tudnia. És most mégis engedné nekem, hogy egy idegen embernek a nevét irjam rá egy váltóra, hogy aztán azzal üldözhessen valaki, mint Lugarto Gontrant öt felvonáson keresztül! Ej de megharagudtam erre a puposra! Kedvem lett volna őt egyenesre kalapálni, mikor újra elém biczebóczázott.

Ravaszul sunyitott felém. Gondolta, hogy: megtaláltad az egérfogót ugy-é? odakapta az ujjadat?

Cseppentettem is egy akkora malaczot a váltó hátára, hogy csak a füle meg a farka hiányzott: a négy lába meg volt.

Én aztán másodszor is neki akasztottam a tollat a papirosnak s a kezdő K betünél mindjárt olyan két új tinta fecscset dupláztam ki belőle, hogy annak már most minden attributuma megvolt, a mi egy malacznak szükséges. De ezt már én törültem el a kabátom ujjával.

– De már, édes barátom, mondék eldobva a tollat, -222- ilyen elcsufitott váltóval a takarékpénztár előtt meg nem jelenhetünk, mert ott majd azt mondják, hogy malacz csordára nem zálogoznak. Ezt már én rontottam el. Itt van két forint; vegyen ön másikat. Aztán majd holnap visszajövök; jobb tollat, jobb tintát hozok magammal, s aláirom, szépen, a hogy illik. Most pedig sietek; várnak, magamat ajánlom.

A kis gnóm vette észre, hogy miben sántikálok? s ő jobban értett a sántikáláshoz: ő volt a «preferencziás sánta», a hogy a ferbli műnyelven nevezzük. Elkezdte a szemeit felfelé forgatni.

– Csakhogy nekünk erre a váltóra már holnap reggel okvetlenül szükségünk van; mert kilencz órán túl nem veszik fel a censurára. Sokkal egyszerűbben lenne a dolog, ha ön, kedves üzlettársam, ma délután, úgy este felé ellátogatna ismét hozzánk. Én ugyan nem leszek itthon, sürgős ügyben kell eltávoznom. De itthon lesz a leányom. Ő nála fogom hagyni a váltót. Másra nem merem bízni; mert óvatosnak kell lenni az embernek. Aztán, hogy a Kozáknak, vagy más valakinek ne tünjék föl az ön idejövetele: kérem, legyen szives ezt a kulcsot magához venni, a melylyel a kerten keresztül a kis ajtón át bejöhet: ön ismeri már a bejárást. – No hát Isten önnel uram. Remélem, hogy nem fog rólunk megfeledkezni… s addig szorongatta a kezemet, míg bele nem szorította a markomba azt a kulcsot. S aztán kikomplimentirozott az ajtón.

De már ide megint tegyünk három pontot, mintha egy váltóra ejtett három szörnyű tintacsepp volna.

Ágnesnek visszájáról volt föltéve a kalapja, a tollal előre. Kérdeztem tőle, hogy tán fogadása tartja a tollal -223- előre viselni a kalapot? El sem mosolyodott rá: azt mondta, «hogy úgy is jó az nekem».

– Nem sok kedvem van a magam szeme közé nézni. (Úgy látszik, az enyim közé nézni sem volt kedve.)

– Ön ma másodszor teszi meg ezt az utat a lánczhidon ide, meg oda? – kérdém tőle.

– Hát a dynamit-töltényt hová tette? Én még mindig kapom a Kozáktól a leveleket a historiai álnévvel: mi azt mutatja, hogy még mindig tart a rakétákban.

– Visszatérek az útból, mintha otthon feledtem volna valamit s a dynamit-töltényt elrejtem az ágyam fenekére.

– Igen: egy váltót. – De azt ön nem teszi ugy-e bár? veté utána hevesen.

– Semmit sem értek belőle. Én nem tudom, mire való az? Haszon lesz-e belőle vagy kár? Én csak azt tudom, hogy ön nem jöhet oda azt a váltót aláirni.

– Semmit. Én csak azt értem, hogy arra önnek egy nevet kellene fölirni, a mi nem az ön neve, s hogy ezt nincs a világon az a kincs, a miért ön megtegye.

– Megtehetném egy esetben. Ha az a váltó nem kerül közpénzintézetbe, hanem magán hitelező kezébe. Ott azt boríték alá lehet lepecsételni, s aztán mikor vagy az ön atyja kapja meg a fiumei czég megrendeléseért járó összeget, vagy én kapok a birtokomból nagyobb összeget, teszem: a gyapju, vagy a konda eladásánál, akkor beváltjuk a váltót, s összetépjük, nem beszél róla senki.

– Tehát szabad valamit elkövetni, a mi nem igazság: ha csak titokban marad? – kérdezé erősen a szemembe nézve.

– Ha valami jó eredményt érhetnek el vele. Például, ha egy családapa, a kinek bizonyos reménye van, hogy három hónap múlva az üzlete sikert fog aratni, annak az időnek a megnyeréseért folyamodik ezen nem épen correct, de senkinek kárt nem okozó fogáshoz.

– Jöhetnek rendkívüli helyzetek, a mikben az ember kizökken a rendes észjárás kerékvágásából.

– Ezt én nem értem. Én csak azt tudom, hogy ha valaki nem birja a saját lelkét megnyugtatni, mikor az irtózik valami tettől, akkor ha körülötte száz ember, minden ember teszi is ugyanazt, még akkor se békülhet ki saját magával.

Ki sugallja az ilyen gondolatokat a Suttogó-utczában, a városi mocsárbűz közepett felnőtt leánynak? – Vele születik tán és együtt nő fel némely emberrel a tisztaság érzete: az iszonyat a szennytől?

Talán az embernek «is» meg van adva az az ösztön, mely visszaborzad az «első» sárbalépéstől. Érzi, hogy csak a besározott lábhegy szégyen, fülig sárosnak lenni már dicsekedés!

Egyszer volt egy béresem, a ki minden vasárnap úgy leitta magát, hogy az árokból kellett előkeresni a sár közül. Mikor ezért megfeddtem, azt mondá: «csak egyszer próbálná meg az úr, hogy milyen jó abban a sárban feküdni; sohasem kivánkoznék többet pelyhes ágyba!»

– Ugy-e, hogy nem jön el ön ma oda? – szólt a leány s könyörögve tette össze a két kezét.

– De azt ön nem teheti; mert becsületszavát adta valakinek, hogy több váltót nem ir alá.

– Attól az embertől, a kinek a parancsára ide jövök mindennap. Az mindent tud, a mi önnel történik. És utoljára is, ha ez önnek a legkönnyebb volna; ha ezt ön meg sem érezné, (pedig tudom jól, hogy a mit ön ránk pazaról, -226- az olyan, mintha az oltárról lopná el), még akkor is azt kellene kérdeznem: mire ád ön? mi zálogot kap? ki fizeti vissza? Mije van az adósának, a mit elvehet tőle? A lánczra kötött kutyáját?

A leány e szónál a nyakán függő vékony fekete zsinórba akasztotta a hüvelykujját; – a szemei azt beszélték:

– Küldjön ön még ma ki hozzánk a hordár által levelet, melyben az atyámmal tudatja, hogy nem jöhet el.

Én pedig azt csináltam egész éjjel, hogy hol én kerestem az édes eszemet, hol az keresett engem, nehezen találtunk egymásra.

Máskor, hasonló esetekben, nem szoktak engem ilyen aggodalmak elővenni. Egy édes óráért sokszor el tudtam én azt felejteni, hogy annak egy keserű esztendő lesz a következése. Vannak bizony gonosztettek, a mik a jó társaságnál virtus-számba mennek. Minden ember kinevetne vele, a kinek elmondanám, hogy itt van nálam egy kulcs, a mivel a paradicsom ajtaját lehetne felnyitni s én nem merem azt használni; hanem hazamegyek vele, leteszem magam elé az asztalra s úgy beszélgetünk ketten egymással.

Itt már vagy be kell menni, vagy vissza kell fordulni; de a küszöbön állva maradni nem lehet.

Még álmomban sem tudtam menekülni azoktól a szép szemektől, a mik ha lecsukták a szempilláikat, engem is úgy odacsuktak, hogy börtönbe zárt fogoly voltam alattuk, ha pedig rám néztek, úgy eltaszítottak, hogy azt hittem, a holdba röpülök.

Másnap pedig nagy ütközet volt az országházban. Generális szavazás, névszerinti, a budget felett, négy heti kemény vita után. Minden párt összekaparta mindenünnen a legelrejtettebb szavazatait is. Láttunk ismeretlen -227- ábrázatú képviselői lopvanőszőket, mint a gombákat előteremni, a kik külömben egész esztendőn át, mint sporák nyugosznak a levél alatt. Hallottuk a horvátokat «tam»-mal szavazni. Még a betegeit is felhozta minden párt; sőt még azok is elhagyták az ágyat, kik reggel szoktak lefeküdni. A szavazás kezdete előtt a zárbeszédek után 32 fok hőség mellett már opált játszott ide benn a teremben a levegő s a sűrű gőzkör olyan volt, mint a tengerfenék, a melyből a szélsőbali övig érő szakállas alakok úgy tünedeztek elő, mint egy-egy tengeri isten. A legfelső szélső padon ült egy, a ki emlékeztetett a hydrára, a ki nyolcz minisztert szokott a gyomrába eltemetni. A karzatokon főtt a szorgalmas hallgatóság a közös párában; de kitartott mindvégig; pedig rég elmúlt dél. Azok a tisztelt úrhölgyek odafenn bizonyosan nem otthon ebédelnek s azok a tisztelt diák urak valószínüleg sehol sem. – Egyszer csak megakad a szinházi látcsövem egy ismerős arczon. Ez a sápadt tekintet, ez az összehúzott, fenyegető homlok: ez az én csendes üzlettársam, Kozák úr.

«Tyhü, ezer ménkü! Erről jut eszembe, hogy én nekem ma ezt az egész házat, a benne levőkkel együtt a levegőbe kellene röpítenem! – Egészen megfeledkeztem róla. – Ez most azt nézi onnan a karzatról, hogy mikor kelek föl a helyemről? mikor megyek oda az elnöki tribünhöz a villanygép sodronyát összecsatolni a pokoltűzakna sodronyával? hogy akkor ő is menekülhessen. Biz ez most édes csendes társam lemaradt a napirendről! A te indítványodra nem kerül a sor. – Mivel fizessem ki, ha majd feleletre von? – Kiadatott a kérvényi bizottságnak!»

Az «átkos kormány» ezuttal is győzött. S nem sülyed el alatta a föld, kimondhatatlan sulyos büneinek terhe alatt.

Az ipam csak ezt a nagy eseményt akarta bevárni: még az esteli vonattal szándékozott hazamenni. Kikisértem a vasuthoz. Tudom, hogy minden apósnak jól esik az, ha Budapestről hazaindultában a vasuti herczehurczánál a -228- veje feladja a bagázsiáját: – valljuk meg, hogy ez a vőknek is jól esik. Az döngött a fejemben, hogy ma este már ismét szabad ember vagyok: nem kérdezi tőlem senki, hogy hány órakor jövök haza?

A tolakodó utazósereg és hordár-raj közepett egyszer csak nekem jön egy hordár-zubbonyos ember, mintha csak szándékosan tenné s jól hátba lök egy málhával, a mit a vállán visz s azonkívül a lábomra tapos. – Jól le akartam hordani: hanem aztán mikor az arczát megláttam, még én mondtam neki, hogy «pardon!» Kozák volt az.

Kétségtelen, hogy velem akar beszélni. Semmi sem olyan alkalmas hely a conspirácziókra, mint az indóházak előcsarnokai s ha az ember egész biztosságban akar lenni, nézzen szét, hol áll egy rendőr? álljon oda mellé.

– Pénzt keresek. Otthon szünetel a gyár, válaszolt sipkaernyőjét lerántva a szemére.

– Ki mondta? A pupos Thersites? Az mindig vagy álmodik vagy hazudik. – Azok oda át az Adrián túl elébb egy csattanós ténynyel akarják bebizonyítva látni, hogy szövetségükre méltó nép vagyunk; nem pedig csupa nagyszájú árulókból álló nemzet.

– S a te részed a legerősebb benne! Miért maradt el a mára tervezett catastropha?

– Hát édes atyámfia, az tiszta lehetetlenség a mit te terveztél. Hiszen nincs az elnöki csengetyű villanygépének semmi megfogható része benn a teremben, a két sodrony a gyorsirodába szól. Azután a szelelő lyukakhoz sem lehet ám úgy hozzáférni, a hogy te gondolod; mert a mint a termet kinyitják, egy teremőr rögtön elhelyezkedik odaben s az a hely soha őrizetlen nem marad. -229-

– Semmi «uram»! Mi nem szoktunk párbajt vívni. Ez marhaság. Mi, a kit halálra itélünk azt ledöfjük hátulról. Ez az okosság. Köztünk nem szabad senkinek sértve érezni magát, ha szemébe mondják az igazat. Vagy közénk tartozol vagy nem tartozol. Ha az első áll, akkor engedelmeskedned kell és hallgatnod: ha a másik áll, akkor közénk lopódzott kém vagy s el vagy itélve. Oh ne csinálj olyan fitymáló képet. Téged nem tőrrel végezünk ki, ha áruló vagy.

– Oh az árulásnak nem csak egyféle neme van. Nem csak azt nevezzük árulásnak, ha valaki följelent bennünket a rendőrségnek. Hanem azt is, ha valaki megcsal.

– Teringettét ez már sok! Én csallak meg benneteket, a ki kész pénzt adtam a rakétáitokért?

Az ember egy krajczárt fogott a fogai közé s azt összeharapva mondá: (Úgy szokott mindig beszélni, hogy a fogait szét nem vette.)

– Pénzt adtál igen is azért, hogy azt a leányt elcsábítsd! Jól tudok mindent! Ő szerelmes beléd s ezért megvet engem. Szemembe mondta. Gyűlöl engem, mert téged szeret. Igy nem alkudtunk testvér! Ez a XVIII-ik századbeli fogalom, hogy egy férfi nem tartozik hűséggel «egy» nőnek: hanem ő neki hűséggel tartozik «kettő is»; meg valamennyi. A szerződés csak két oldalu lehet. Vagy cosmista légy, vagy filister. Ha cosmista vagy, ne foglald le egymagadnak azt a leányt, a ki nekem is jó lenne; ha pedig filister vagy, eredj haza a feleségedhez s maradj ott mellette szépen. Te Ágnest egészen rabnőddé akarod tenni.

– Nekem bizonyítékom van rá. Az a pupos lélek-kalmár nem megalkudott már veled? Csak nem akarod tán letagadni? Hisz azon a kétezer forintos váltón az én nevem is rajta van.

– Még nincs. De a mint rajta lesz, az olyan csalhatatlan bizonyíték lesz ellened, mintha egy egész népgyülés hallotta volna, hogy mit alkudtál ki érte. Ezt pedig én rögtön meg fogom tudni. Mert az a sor, hogy «kinek a rendeletére» betöltetlen maradt. Én nem tettem meg Haggeusnak, hogy «saját rendeletemre» töltsem ki a váltót. Akarom tudni, hogy ki lesz forgató? Tehát a mely este te aláirod a váltót, én másnap reggel már tudni fogom azt. S ha az álnevedet irtad oda, akkor már a következő napon valamennyi Volksblatt tele lesz azzal a hirrel, hogy X. képviselő egy idegen ember nevét irta egy váltó alá! Ha pedig a saját igazi nevedet irod oda, akkor egyenesen annak az öreg úrnak irok, a kit ide kisértél s a ki neked apósod, s felfedezem előtte, hogy elöszőr is megszegted a szavadat, hogy több váltót nem irsz alá, másodszor, tönkre teszed a családodat, a midőn könnyelműen pazarolva dobálod ki a pénzt, a mi nem is a tied, és harmadszor, megcsalod a feleségedet és én annak is fogok írni. Így öllek én meg; nem gyilokkal. Ismerem jól a viszonyaidat. Mind a két esetben rád van csapva a koporsófödél.

Mert abban az egyben nagyon csalódott a tisztelt testvér, hogy engem fenyegetésekkel el lehet riasztani. Ellenkezőleg: az engem csalogat. Ha azt mondják: «veszedelem van!» – akkor menjünk oda! ha pedig azt mondják, hogy «nagy a veszedelem!» – akkor épen siessünk.

– Egészen félreérted a dolgot, édes testvérem, – mondám én nyugodtan ezekre. Rólam tégy fel bárminő kutyaságot; de az előtt a leány előtt térdet, fejet kell hajtanod. Az egy nagy jellem: az egy Sasulics Véra!

– Hagyd el. Tudom én azt. De azért lehet valaki nagy -231- jellem, és a mellett a bibliai Rahab: az első cosmista nő.

– Csak azért mondom, hogy még ha én nekem volnának is önző czéljaim, azok az ő aczél jellemén mind megtörnének. Ha én segédkezet akarok nyújtani Haggeusnak, aláirva a váltóját, már akár a saját nevemmel, akár a máséval, ez nem történik egyéb czélból, mint hogy ő elkészíthesse a mintáját a pyranastatornak az irredenta számára. Ez magas czél, azt el kell ismerned.

– No jól van. Szavadnál foglak. Tehát hozzánk tartozol és hivünk akarsz maradni. Hanem ezt be kell bizonyítani, próbák által. Mert nekünk a szövetségeseink nem hisznek. Azt mondják, hogy a magyarnak nincs elég elhatározottsága. Ez nem tud úgy tenni, mint az olasz, meg az orosz, hogy ott robbanthatja el a pokolgépet, a hol legtöbb ember csődül össze: a mi barátaink mind olyan helyekre rakják el a petárdáikat, a hol senkiben nem tesznek kárt. Poéta népek vagytok. Hanem ezúttal nagy csatányra van szükség. Jól van. Azt már látom, hogy nincs olyan rhinoceros szivű ember sehol a hazában, a ki a Sándor-utczai barakkot, mikor tele van, a levegőbe röpítse. Szelidebb módszert ajánlok. – Most már csak egy akkora kis pokolgépről van szó, a mekkora egy képviselő padfiókjában elfér. Ennek a felrobbantása pedig egy sajátszerű készülék által hajtatik végre. Bizonyosan hallottad hirét Thomas pokolgépének, a minek egy tengerre szálló hajót kellett volna elsülyeszteni. Az én találmányom is ilyen forma. De inkább hasonlít az artilleristák tempirozó eszközéhez, a mivel a bombákat szerelik fel. Ez olyan, mint egy zsebóra. Fel lehet húzni és arra a perczre igazítani a mutatóját, a melyben akarjuk, hogy elrobbanjon. Mikor a fogaskerék ahhoz a perczhez elér, akkor egy kiugrott szeg keresztül töri a gyútükröt s attól felrobban az egész tűzakna. Te ezt hát igazíthatod egy olyan időpontra, a mikor már a képviselőház üres. A robbanás nem fog emberéletbe kerülni, a falakat sem dönti szét, csak legfeljebb -232- azt az egész padosztályt zúzza forgácsokra, a hol az archimamelukok szoktak ülni. S ez tüntetésnek elég nagyszerű lesz. Mi bebizonyítottuk a cosmista nagy szövetség előtt, hogy méltó testvérek vagyunk, s befolyásunk potentiára emelkedik. Kezedet rá.

– No már most hát egy ideig megszünnek a leány találkái veled. A míg én a pokolgéppel elkészülök. Ha az meglesz: a szokásos levélke reggel tudatni fogja veled egy historiai név által, hogy estefelé a kitüzött órában rád vár ő. A helyet, a hol találkozni szoktatok, még előttem is titokban tartja. Nagyon helyesen. Nekünk csak az első és az utolsó lépésről kell számot adnunk egymásnak; a közbeesőkről nem is szabad. Tehát akkor majd elveszed tőle azt a kis játékszert. Sajnálom, hogy csak játékszer. Gyermeknek való tréfa. Egy más alkalommal pedig majd a tempirozó gépet, nevezzük azt «tűzórának», fogja átadni neked, a mihez előbb az alkatrészeket kell több különböző helyről összevásárolnom.

– Hanem aztán ráemlékezzél, hogy ez nem gavallértréfa! És ha megtalálsz csalni, ha elárulsz, ha bolonddá teszesz, akkor aztán csak fuss ebből a városból és addig meg ne állj, a míg otthon a faludban a kályha mögött nem érzed magadat; mert a kéz, a mit most megszorítottál, gyors és messze elér!

– Most végül még egyet. A váltót és az aláirást illetőleg. Hogy a felvett neved irjad reá, az ellen in thesi semmi kifogásom. Csak a konkret alkalmazásra nézve van különböztetésem. Hamisítani «nekünk» igen is szabad, sőt erény: ha egy koronát kell valakinek a fejéről leejtenünk; de hamisítani azért, hogy egy leánynak a fejéről a pártát leejtsük: halálbűn. Ezt tartsd eszedben.

– «Ejnye de soká alkudtál azzal a hordárral ottan!» jegyzé meg az apósom, mikor visszakerültem hozzá.

– Negyven krajczárt kért a ficzkó a málha feladásáért; én pedig bebizonyítottam neki a taksából, hogy két és fél kilóért nem jár neki több huszonöt karajczárnál. Itt van a visszajáró pénz.

Az édes jó öregem megölelt, megcsókolt: «de már látom, hogy jó gazda lesz belőled!» s jutalmul nálam hagyta a visszajáró három krajczárt.

És már most tegyünk ide megint három pontot: mintha egy tékozló fiunak szerencsepénzül nyert három krajczárja volna.

Physicus diák korom óta, mikor először udvaroltam egy szép szőke kis leánynak, a Tapolczán keresztül, s túlboldog voltam, ha a vizen áthajított virágomat a keblére tűzte, ilyen naiv kedély-hangulatban nem voltam, mint most. Mintha most kezdeném tanulni valami tánczmestertől, hogy hogyan kell egy szép hölgy elébe járulni, hogy nincsen-e még az első franczia négyesre foglalkozva? Azok a lánczhidi esték, holdvilággal és anélkül, csak akkor tüntek fel előttem egész ingerlő bűbájokban, mikor már elmúltak. Egészen megszoktam már, hogy a mint az utczai lámpákat gyujtogatják, szaladjak le a klubból, s aztán sietve a lánczhidra. A melyikünk elébb odajön, megvárja a másikat az első oszlopnál. Még azután is, mikor már tudtam, hogy senki se vár rám, nem volt nyugtom: a szokott órában végig kellett mennem a lánczhidon, s aztán abban a kis ismerős zugban megállanom és nézegetnem a tolakodó habok közé, s aztán megint tovább sétálnom. Ez igen kellemes mulatság. Senki sem jön szemközt: nem kérdezi, hogy vagy? hová mégy? mért van olyan rossz kedved? meddig tart még az országgyülés? van szerencsém! jó éjszakát! – Csak egyszer hágott a sarkamra kőnyomatú ujságiró, azt kérdezve, hogy mit -234- nézek olyan nagyon arra a Margit-sziget felé? Azt mondtam neki, hogy az a Margit híd Pest felőli oszlopa szemlátomást sülyed lefelé. – Másnap benne volt minden ujságban. Az épitészt majd a guta ütötte meg ijedtében.

Szegény kis leány! Mennyire hozzá szoktam, hogy bánatos arczát lássam minden nap. Most vettem csak észre, hogy egészen úgy tekintettem már, mintha hozzám tartoznék.

Aztán pedig csak rajtam áll, hogy újra meglássam. Tudom, hogy merre nyilik a Suttogó-utczának a szája! Zsebemben van a titkos bejárásnak a kulcsa. S az már tudtomra volt adva, hogy Haggeus úr második elmenetelétől reggelig akármi történhetik a háznál.

Hanem az akadályok csak úgy tornyosodtak egymás elé, a mik visszatartóztatnak.

Ha odamegyek, legelőször is játszom egy leánynak az ártatlan szivével. Ez magában is elég volna lelki furdalásra. Azonkívül játszom pedig az életemmel, a vagyonommal és becsületemmel. Az is meglehet, hogy a vetélytárs orozva agyonlő, a részeg apa a levegőbe röpít a gyárával együtt, de az meg egészen valószinű, hogy a családomnál denunciálnak; elvesztek asszonyt, gyermeket, még az apósomat is, s azzal benne vagyok a bukásban; ha pedig még azt is megteszem, hogy két szép szem ragyogásáért aláirjam azt a váltót a fölvett névvel: akkor aztán retteghetek minden napfelkeltétől, a mi megtalálja világítani ezt a titkot, a mi ha kipattan, egyenesen lőhetem főbe magamat.

Istenkisértés ebben minden lépés, a mit teszek, s mégis minden gondolatom oda visz hozzá. Tudom, hogy bolond vagyok: nagyobb bolond, mint azok mind, a kik a Lipótmezőn kényszerzubbonyt viselnek, s nem akarok eszemre térni.

Mentül több nap mulik el, hogy őt nem látom, annál elviselhetlenebb lesz bennem a dæmon, a ki arra ösztönöz, -235- hogy keressem föl őt magam. Olyan az, mint mikor az ember a toronyból alánéz, aztán valami úgy csalogatja, hogy ugorjék le.

Egy reggel aztán megint ott találom az asztalomon az ismeretes kézvonásokkal czimzett levelet, a mit Kozák szokott hozzám küldözni. Ezuttal a nevem és hivatalom így hangzott benne: «Petőfi őrültje.»

Egész nap valami lázforma volt rajtam. Semmi hasznomat sem lehetett venni. Alkalmatlan volt nekem minden ember, a ki megszólított: mind azt kérdezte, hogy mi bajom van? Utoljára azt hitettem el velük, hogy nagy szónoklatra készülök a székely kis pálinkafőző üstök tárgyában, akkor aztán békét hagytak, alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Azt sem tudtam, hogy ebédeltem-e valahol?

Nem volt nyugtom az estét bevárni. Valami úgy hajtott a Dunaparton felfelé: észre sem vettem, mikor már a Margithidon túl voltam. Itt már megszünik az ismerős világ és a kövezet. Kezdődnek a puszta telkek, a mik közül az járt legjobban, a melyiket tüzifaraktárnak használnak.

Egyszer csak egy ilyen jövő századbeli utcza szegleténél szemközt jő rám Ágnes.

Milyen önkénytelen öröm lobbant fel a szegény gyermeknek az arczán a véletlen találkozásnál.

– Hát ez az én szokott sétám, mikor önnel kell találkoznom, a míg a lámpagyújtás ideje eljön.

– Én azt sejtettem. Valami úgy hítt errefelé. Akkor -236- talán ne is mennék a lánczhidra: itt még jobban beszélgethetünk; senki sem ügyel ránk. Fogózzék a karomba.

Oda öltötte a kezét engedelmesen, a kosárkáját a másik karjára akasztva.

– No, nincs már a kosárban semmi? kérdezém. Nem küldtek öntől nekem valamit? Talán azt is a Dunába dobta már?

– Nem mertem vele kijönni az utczára. Féltem, hogy nálam találják, s kérdőre vonnak, hogy mi az? És én tudom, hogy mi az?

– De azért nem kellett volna önnek a vánkosa alá tenni. Tehette volna az iróasztala fiókjába. Ott is elfér.

Figyeltem az arczára, ha nem pirul-e el, mikor az iróasztala fiókjáról beszélek? semmi változás sem látszott a vonásain.

– De hát, hogy jutott ön hozzá? kérdezém tőle; meg akartam tudni, hogy az apja hozta-e neki haza?

– Mit gondol? Ha tudtam volna, hogy elfogadja én magam adtam volna azt kegyednek. De hol akadt rá?

– Pedig ott volt. Sokszor láttam, mikor azon jártam a varróba: már több esztendeje. -237-

– Biz az pedig ott volt: ott szereztem meg. Igazán nem szid meg érte? Nem szemtelenség tőlem? Megengedi, hogy megtartsam? Itt van nálam. Épen most vettem a számára egy álló rámát, hogy oda állíthassam az asztalomra. De nem fog ön érte neheztelni rám?

Erre bájoló szemérmetességgel vette elő kötőkosárkájából az összecsukható étuit, a miben a kérdéses arczképem volt, s odaadta azt a kezembe.

Csakhogy ez nem az a fényképem volt, a mit az iróasztala fiókjában találtam meg – véletlenül, hanem egy egészen más. A miről én már régen megfeledkeztem.

Valamikor, több év előtt, füredi fürdő évad alatt, az ottani fényképész örökítette meg földi alakom képmását – körülvéve a feleségem és három kis porontyom által. A legkisebbik az anyja ölében egy kis lovon ülő huszárbubát tart a kezében s azt felém nyújtja, a legnagyobbik meg a térdemet öleli át, a nő arczáról sugárzik a boldogság. Az a fényképész bizonyosan Pestre költözött át s így találta meg nála Ágnes ezt az arczképemet.

A hires Fire Queen extinctor nem olyan alkalmas egy nagy tüzet egyszerre kioltani, mint a hogy az ilyen képpel ki lehet oltani egy vésztüzet a szivben.

Oly igazi, oly mesterkéletlen ártatlanság volt e szavakban, hogy nem birtam magamnak parancsolni többé. A köny a szemembe szökött.

Ő észrevette azt, s mielőtt megelőzhettem volna, megcsókolta a kezemet. Én akartam azt vele tenni épen.

Akkor aztán odaszorítottam a keblemhez, s megcsókoltam a homlokát. – Eredj haza, szegény kis lány, s iparkodjál elfelejteni! -238-

Most már csakugyan azt hittem, hogy úgy válunk el, hogy nem átkozzuk meg egymást. – Megvallom, hogy még eddig, a hány nőnek szerencsétlensége volt velem megismerkedni, az mind többé-kevésbé megátkozott. Tudom jól: mert megfogott valamennyi átka.

Az asztalomon egy levelet találtam, a minek a czimzése hirdette már, hogy ki irja? «fiui szeretettel».

A legnagyobbik fiam irt: az, a melyik a térdemet öleli át ott azon a képen. Sokat javult az irása, a mióta nem láttam. Már nem lineázott sorok közé irt.

Azt irja, hogy hála Istennek, ők odahaza mindnyájan egészségesek, a kis Miczu sokat mászkál a fára: kivánnak nekem is hasonlót. A faluban kiütött a fekete himlő: azért a mama elhatározta, hogy a mint meleg idő lesz, rögtön felpakolja a gyerekeket s elmegy velük Balaton-Füredre. Tanulni fogunk uszni. Minthogy pedig már tegnap óta nyár van, még tegnapelőtt tél volt, azért a mama elhatározta, hogy holnap mingyárt útra kelnek. Kéreti a mama a papát, hogy ha várna rájuk reggel fél hatkor a pesti indóháznál: mert a mama nem akar időzni, hanem egyenesen át akar menni a budai indóházhoz, onnan a vonat hét órakor indul Füred felé. Csókolják mind valamennyien. De még azután külön-külön is csókoltak. A középső is irt bátyja levelébe: arról tudósított, hogy ő náluk is van iskolai takarékpénztár s abba ő minden pénzét berakja. (Ejnye de az apjára ütött!) Aztán, a legkisebbiknek is, (a melyik a képen a babát tartja) volt ott egy pár padlásra lépegető verébfejű sora, a miben az állt, hogy «még nem érik a szeder», hanem azért mindennap felmászok a fára; vigyázok én is, hogy le ne essem: vigyázzon papa is.»

Meghagytam az inasomnak, hogy reggel már négy órakor feköltsön s bérkocsit rendeljen a vasúthoz. -239-

Olyan korán érkeztem oda, hogy még a lámpások is mind égtek a pálya mentében. Nem volt kedvem a kantinba beülni, elindultam a szép hajnali időben sétálni a pályatöltésen végig. A reggeli köd burkolta be még az egész várost. Egy felhő, a mi csupa emberi rosszaságból van összelehellve. Mielőtt a pompás városligeti villákhoz érnénk, meg az állatkert bagolyvárához, elébb egy rongyos háztömkeleget kell meghaladnunk, a mi az osztrák államvasut, s az összekötő pálya Csimborassó-magas töltései által szegletbe szorítva, apródonkint elpusztulásra van kárhoztatva. A mi ledül, azt fel nem emelik többet. Egy-egy szemérmetes ákáczfapagony eltakar belőle egy részletet. Csak igen jártas szem találja meg e tohuvabohu között azt a fehér füstöt eregető vas kéményt, mely a Suttogó-utczából pipázik fölfelé. – A Kozák már ébren van, s főzi a légtűzpokolgéphez való olthatatlan tüzet. Hát az a szegény leány mit álmodik ott, a pokolgéppel a vánkosa alatt; – az arczképcsoporttal a feje felett? Milyen nagy volna az öröme, ha itt lehetne és láthatná, mikor azok megérkeznek, a kik ott a képen vannak. A derék, kedves asszony azóta egy kissé meghúzódott, a fiuk pedig megnőttek; hanem azért egyszerre mind a nyakamban fognak lenni: azt sem tudom, melyiket öleljem meg elébb?

A villanycsengetyű jelezte, hogy a vonat Kőbányára megérkezett. Visszafordultam, egy «jó reggelt» kivánva az alvónak. Álmában talán meghallotta.

A mint a vonat berobogott az indóházba, a hány fej, mind az ablakon volt már kidugva, s khorusban zengett mikor engem meglátott.

Véghetetlen volt az öröm. Fél év óta nem láttam őket. (Persze: az ország gondjai!) A fiuk milyen nagyot nőttek! A kedves jó asszony is igen jó szinben van most: használt a falusi lég.

Tudom én: csak a kezemet kell rátennem, már nem fáj; de hát mikor ezt a kezemet lekötve tartja az országos kötelesség!

A táskákat leszedték, egy hordár hátára rakták. Azt, a miben az ékszerek voltak, az asszony nem adta ki a kezéből, ahhoz meg, a miben a nélkülözhetetlen úti elemózsia állt, a legnagyobbik fiu ragaszkodott; a fehér egerek kaliczkáját meg a legkisebbik nem engedte senkinek; a középső tudományos férfiú volt, neki egy könyves táska az elválhatlan útitársa; a szobaleánynak jutottak a kalapdobozok.

Nagyon megnyugtató volt a válasz. Azt előre küldték a tehervonattal, az az összekötő vonaton egyenesen megy Füredre: nem kell vele útközben vesződnünk. Csak egy nagy bőrönd van, az felfér a kocsis ülésbe.

Aztán felpakoltunk «egy» bérkocsira. Én kettőt akartam fogadni, mert sokan vagyunk; de senki sem akart a másik kocsira ülni, mind velem akart jönni. Hát valahogy csak összeszorultunk. Minden embernek jutott egy tartani való táska, meg egy doboz. A fiakker maga a nagy bőröndön lovagolt, onnan hajtotta a lovakat.

Szerencsésen átjutottunk a budai pályafőhöz; ott a hiveket leültettem a reggelihez, aztán megvettem az utijegyeket, feladtam a bőröndöt, megvásároltam a trafikban, a mi csak okos és bolond ujság volt kapható, s úgy tértem vissza hozzájok.

Még eddig egyebet nem beszélhettünk egymással, mint «hol a kis táska? hát a czekker? itt-e a nagy doboz? kinél vannak a plaidek? melyiteké ez a sipka? hol szaladgál az a gyerek? El ne tévedj, mert itt maradsz! Ki nem reggelizett még? Hol a Lizi? Miért nem issza meg a kávéját? Ön az én hordárom? Nem az? No hát küldje Nro 7-et! Pinczér! Fizetek! Mindjárt csengetnek! Mi kell még fiakkernek? Hidpénz, meg alagutpénz? Váltson frissen! -241- Ne pakold fel azt a táskát, az azé az úré! Itt ne hagyjátok az esernyőt! Én fogom azt a gyereket, te meg a másikat; el ne tapossanak valamelyiteket. Elsőt csengetnek… Csak utánam Isten nevében! Héj kalauz! Melyik waggon megy Siófoknak? Nem dohányzók számára. No csak fel egymás után! Minden itt van? – Tessék a borravaló. Tele a coupée! Nincs több hely!» Csak azután, mikor a második csengetésre becsukják ránk a kocsiajtót s látják, hogy én is ott maradok, kezdődik rá a concert: «nini, hát a papa is velünk jön? elkisérsz bennünket», s kezdődik a nyakamba borulás, lábamra taposás. Ezt a nagyszerű áldozatot nem várták tőlem. «Siófokig jön velünk a papa?» – «De Füredig is elkisérlek.» – Akkor meg már azt kérdezik, hogy «ott is maradsz velünk?» Az asszony aztán lecsitítja őket, hogy most még nem maradhat ott az apa: elég, ha odáig eljön velünk. Minden nap dolga van az országházban. Hanem egy üdvteljes megnyugvó tekintet mutatja, hogy mennyire boldoggá van téve ez által a csekély töredéke által is a családapai kötelességnek.

Mikor aztán megindul a vonat, elhelyezkedünk egymással szemben; a kedves jó asszony hozzá fog az otthoni állapotok megismertetéséhez, s Budától Siófokig oly világos exposéját nyújtja közgazdasági állapotunknak, hogy annál tisztábbat én még a finánczminisztertől sem hallottam.

A vetéseink pompásan állnak, a tavasziak szépen keltek, a szőlő nem fagyott el, birkák, marhák jól teleltek; a tavalyi és a harmadévi bort már jó áron kérik, de jó lesz még tartani, mert följebb is megy; ellenben a gyapjura már van alku egy pesti kereskedővel, a tavalyinál tíz forinttal magasabb áron: itt a szerződés, csak nekem kell aláirnom. Az átvételkor fizet a vevő négy ezer forintot azonnal. A sertéseket is kérte már a nagyváradi kereskedő, öt forinttal magasabban, mint az őszszel; ha elfogadhatónak tartom, csak irnom kell neki. Az idén, ha az Isten valami bajt nem hoz ránk, az elmult mostoha -242- évek terheit nagyban leróhatjuk. Olcsó pénzt kinálnak, kedvező törlesztési feltételekre. A catasternél a földeinket nagyon megrótták; de az asszony kidisputálta az igazságot; hasonlóul a jogtalanul öregbített adót is lejárta egy harmadrészszel. A szőlőmunkát kiadta általányba: így kevesebbe jön, mint a szakmányba dolgoztatás. A rétségen vizárkot huzatott s ezzel helyrehozta a kaszálókat, a roskadozó malmot helyrehozatta s ez által megint molnárt kapott bele, a ki rendes bért fizet. Az üvegházzal felhagyott, s az által a drága műkertész fölöslegessé lett. A tejet nem adja a bálisnak, a ki csak sajttal fizet, hanem beküldi a városba. A négyes fogatot leszállította kettőre. Summa summarum: annyi fölösleg maradt, hogy a fürdőre is kitelik a költség. Sőt még arra is marad, hogy a gyermekek számára nevelőt lehetett fogadni. Eddig a közös iskolába jártak; de ott mindig van valami ragályos betegség: most is az elől menekülnek. Jobb volna, ha az őszre valami tisztességes fiatal embert lehetne szerezni a házhoz, a ki a nagyobb fiut magasabb tudományokra, a kisebbeket pedig elemi dolgokra oktassa. Négy-ötszáz forintot rászánhatnánk.

Erre én aztán azt feleltem neki, hogy tudok én egy erre alkalmatos egyéniséget, a ki a jövő őszre beállhat ebbe a hivatalba. Nem igen fiatal ember már; nem is valami világ lámpása; de a gyermekeket szeretni fogja, s aztán nem annyira a fizetésre, mint a jó bánásmódra fog nézni.

– Biz az, a mi a magaviseletet illeti, sok elnézni valót vesz igénybe: az erkölcseiben, ha nem is javithatlan, de nem egészen primæ classis.

– Dehogy nem ereszted, drága kincsem, de még olyan szivesen találod őt fogadni, hogy magamat is féltékenynyé tennél erre a korhely ficzkóra, ha az történetesen nem az édes apámnak az egyetlen fia volna.

Az asszony ráütött a keze után nyuló kezemre s azt -243- mondá: «te bohó vagy!» hanem aztán ott tartotta a kezemet magánál s az a távolba néző csendes boldog tekintet mutatá, hogy ez rá nézve már nem is meglepetés; bizonyosan beszélt erről neki az atyja, hogy én őszre itthagyom a képviselőséget s haza megyek – a magam képét viselni, de addig nem tudta elhinni, a míg tőlem nem hallotta. Nekem mindent elhisz. Ha azt mondanám neki, hogy a mióta nem látott, nem ittam bort és nem szivaroztam, azt is elhinné.

A gyermekek, mikor a waggonablakból meglátták a Balatont, ujjongtak örömükben. Gyönyörű látvány is az: az a magyar tenger, a hogy a szittya büszkeség nevezi. A csillámló tó felszine mintha ezüst volna a fodrozott haboktól, a tulsó part hegyei alatt meg oly csendes a víz, mint egy tükör, az egész szakadatlan egy kert apróbb-nagyobb kolnáival, kastélyaival, tornyaival a vizből felforgatva néz fel reánk. Karcsu halászgémek ácsorognak a viz-sekélyben, lomhán felreppenve, ha a prüszkölő vascsoda közelít; a pásztorok gulyáikat itatják, usztatóig behajtva, s halászok huzzák a pirittyét, követve a nehéz csolnaktól; a gyermekek a hátamra mászva kiabálnak: «ahol van Balatonfüred!» – Van velük dolgom a gőzhajón, hogy együtt tartsam őket, a míg a hajó Fürednél kiköt.

Ilyenkor legszebb Füred; csakhogy ezt kevés ember tudja. A rózsaerdők teljes nyilásban: valóságos Kazanlik. Ember még kevés van a sétányon; de annál több a fülemüle.

A drága jó asszony azonnal hozzá fogott ahhoz a dologhoz, a miért örök hálára érzem magamat iránta lekötelezve, hogy nem osztja meg velem: a kipakoláshoz; ilyenkor gyerek és férj csak utban van. Tőlem nem kivánnak egyebet, mint hogy vigyem el a gyermekeket magammal sétálni: azután meg fürdeni. -244-

Hej, milyen örömük van Sisera hadjainak, mikor kiszabadulnak az «apjuk felügyelete» alatt! Látszik, hogy az anyjuk milyen erős kordában tartotta őket! Mikor rám vannak bizva, akkor minden szabad. Azért örülnek mikor a házhoz kerülök. A legnagyobbik, az egy szilaj ficzkó, izmos és nagy tornász; már kétszer volt kificzamodva a keze, s a homlokán visel egy sebhelyet. Szakasztott képmásom. Ugy szereti a könyvet, mint a kecske a kést. Csak az utolsó órában olvassa el a leczkéjét; hanem azért felel vakmerően: már, hogy azt feleli-e, a mi a könyvben van? az más kérdés. Ezt tőlem örökölte. A középső azonban szakasztott az anyja. Ez igen szorgalmas és pakátus férfiu. A hol egy könyvet megkaphat, azt eszi. A zsebe mindig tele van száraz kalácsdarabbal, a miket félretett netalán bekövetkezhető inséges időkre. Olyan számolási talentum, hogy nekem az asztalnál azt is ki tudta vetni, hogy ha egy régi meszely bornak az ára 25 kr. volt: hát a ki ahoz volt szokva, hogy egy «nagy messzely» bort igyék meg ebédnél, hány deczilitert kell annak most meginni, hogy 37 és ½ krajczár ára szomjat eloltson vele? Ezt én még praxisból sem tudom megtanulni soha. A legkisebbik, az poéta lesz: csupa ábrándozás és érzelgés. Minden ok nélkül sir és engemet különösen szeret. Kisebb korában mindig az én ágyamban hált s nem engedte magát mástól felöltöztetni, mint tőlem. Most is mindjárt ott van a térdemen, ha valahová leülök. Aztán nagy szemfüles; mindent meglát a mit más észre sem vesz. Mikor a fényképész palotája előtt elmentünk a parkban, egyszer csak odavontat magával a nagy kirakathoz, messziről megismerte azt a nagy arczképcsoportozatot, a melyben együtt vagyunk lefényképezve. Meg kellett neki igérnem, hogy az idén megint levetetjük magunkat egy társaságban. Aztán elvittem őket fürödni. A legnagyobb surculus, úgy uszik mint a vidra, alig lehet kicsalogatni a vizből, pedig a középső fiú krajczárra kiszámítja neki, hogy hány perczig jó lenni hány fokú vizben, arravaló-nézve, hogy -245- hány fokú fölösleges melegség absorbeáltassék a testben? a mi által ez edződik; ha több vész el, az már ernyesztő hatással bir. A legkisebb azonban, a kit magam vittem bele a vízbe, le nem rázható a nyakamból, folyvást azt kiabálja: «jaj papa, jaj édes kedves jó papa, gyerünk ki innen a vízből, én mindjárt meghalok». Már ilyen kicsiny korában irtózik a poéta a viztől. Fürdés után aztán egyet sétáltunk a parkban, kerestünk sima kavicsokat, leültünk vele a porba s én tanítottam a kis Miczut a kavicsokkal «kapókövet játszani.»

A pakolástól aztán szegény jó anyjuk obligát fejfájást kap, s az eltart neki egész éjjel: a migrainegyógyításhoz pedig én épen annyit értek, mint az egész doctorum collegium. A legkisebb megint hozzám kerül aludni s reggel nem akarja engedni, hogy fölkeljek. Megint nekem kell őt felöltöztetnem. Az asszony kissé bágyadt szinben van az éjjeli fejfájástól. Olyan rosszul esik őt ilyenkor elhagynom. Azonban ő maga siettet. Elkészítette már számomra a kávét. Már elsőt csengettek a hajón. A legkisebb ellenben le nem akar szakadni a nyakamból, hogy még csak egy napig maradjak itt. Nézzem, milyen rossz idő van! A Balaton háborog. Zivatar lesz. A hajó elsülyed. Én odaveszek. Ezen aztán elkezd sirni. Utoljára azt követeli, hogy vigyem hát magammal. Bizony kedvem volna hozzá! Az okos asszony ketté vágja az alkut. «Hát aztán magaddal hordanád az országházba!» Igazság! hiszen még nem vagyok instructor, még csak honatya vagyok.

Másodikat is csöngetnek. Édes fiam mennem kell. Mind valamennyien kikisérnek a gőzhajóhoz, oda is bejönnek velem. Az ölelkezés, bucsuzás addig tart, míg a hajó is elindul, aztán átkisérnek egész Siófokig. Csak egy szóval mondanám nekik, még Budapestig is elkisérnének.

A siófoki időzés alatt egy jó gondolatom támadt: hát ha én most innen azt táviratoznám az elnöknek, hogy «egészségi állapotom miatt (t. i. mivelhogy nagyon jó egészségben érzem magamat) leteszem mandátumomat, a képviselőház -246- ám lássa, hogyan él meg aztán nálam nélkül!» Azzal vissza cum gentibus Balatonfüredre!

És azután elmult több nap minden rendkívüli följegyzésreméltó eset nélkül. Az ismerős urhölgyekkel beszéltünk az ország borzasztó nagy deficitjéről, a minek a miniszterek az okai; a klubban beszéltünk az urhölgyek nagy luxusáról, a mi oka a deficitnek; az országházban pedig a borzasztó nagy bukásokról, a mik a klubban történtek: aufgelegt Ultimot elveszteni touslestroival, tizenkét tarokkal harminczháromban, ötödik vétellel csupa borzasztó dolgok.

Hanem engem nem háborgattak többé a nagy Cosmosnak semmiféle atomjai. Azt hittem már, hogy elfelejtettek szépen.

Minden este elővettem a gyerekek levelét, s elolvastam a kis Miczu tanácsát; «vigyázzon a papa is, hogy le ne essék».

Igazán mondom, nem is ilyen három gyerekes apának való az már, efféle bolondos kalandokba ártani magát! Bizony benőhetett volna már nekem is a fejem lágya!

Hanem tegyünk ide megint három pontot, mintha a kis Miczu kapókövei volnának ott.

Eszembe jutott e közben, hogy egyszer valamit igértem én annak a leánynak, a minek a teljesülésére az talán még most is számit. Ha már végképen lemondtam minden önzés sugallta gondolatról, akkor egészen illő, hogy beváltsam a szavamat, nem várva érte viszonzást. Van neki egy korhely szökött katona testvére; a kinek a megszabadításával -247- biztattam őt egyszer, egy ünnepélyes pillanatban, a mikor épen az urfinak a hátát döngette a Veres rózsa korcsmáros.

Én ugyan in theoria, mikor az ilyen deperditus existentiákról van szó, abban a philantropicus nézetben vagyok, hogy az ilyen embereket legjobb volna lebunkózni. Nézetem mellett felhozhatom a legrégibb criminalcodexet, a bibliát, a hol példák vannak rá, hogy egész városok (Sodoma és Gomora) népsége lebunkóztatott, sőt egy egész nemzetség, a Benjámin lebunkóztatása is legfelsőbb rendeletre elhatároztatott, pedig azok mind nem szolgáltak annyira rá. Hanem hát a leány ugylátszik, hogy mégis szereti a bátyját, daczára annak, hogy az egy fertelmes állat; hát probáljunk rajta úgy segíteni, hogy a ficzkót megszabadítsuk, a leányt pedig ő tőle szabadítsuk meg.

Utána jártam a dolgának a hadparancsnokságnál, hol befolyásos ismerőseim vannak: nem valami nagy dolog a katonakori vétsége, egy pár tiz forintos mindössze a mit elsinkofált; aztán a kórházból szökött meg. A többi akasztófát már a polgári életben érdemelte ki. Lehet találnunk majd egy olyan samaritanus orvost, a ki bizonyítványt ád neki, hogy azóta folyvást betegen feküdt, s aztán a Superarbitrirungs commissió előtt majd kicsináljuk, hogy reálinvalidnak nyilvánittassék. Akkor aztán majd adjunk neki jó ajánlólevelet; (hiszen csak 20 forintot sikkasztott el), megtehetik végrehajtónak Krassó megyébe; ott még sokra viheti.

Én már szépen kerékvágásba hoztam ezt az egész dolgot, s azt hiszem, hogy nagy örömet csinálok vele a szegény leánynak, mikor majd csak azzal a hirrel lepik meg, hogy a bátyja meg van mentve és hivatalt kap. Ő pedig ki fogja találni azt, hogy kitől jött?

Hát egy reggel korán (nyolcz óra felé) még az ágyban aludtam, mikor az öreg Ignácz bejön s azzal a szóval költ fel, hogy itt van a 34-es hordár.

Hát akkor meglehet, hogy megsértettem valahol a tisztelt gentlemant s most jön tőlem magyarázatot kérni. Legyen hát szerencsém hozzá.

Elfeledtem a minap megnézni a számát, külömben tudtam volna, hogy az a «34» annyit tesz, hogy «Kozák testvér»; ő volt az a «34» hordár.

Ez a legalkalmatosabb álköntös. A hordár mindenüvé elmehet gyanuköltés nélkül.

Meg is tette, és miután meggyőződött, hogy senki sincs kivülünk a szobában, rá kezdé azzal a mély suttogásig lenyomott hangjával, a miről úgy tetszik, mintha álmában hallaná az ember.

– Igazán? dagadjon meg! Ez nem annyira nehéz, mint komisz feladat. Nem lehetne ezt valami más e missióhoz méltó testvérre bizni?

– Tanuld meg azt, szólt Kozák büszkén, hogy a testvérek között nincs külömbség s a mi feladataink között egy sem komisz. E feladatot, hogy gyors és biztos sikerü legyen, csak olyan embernek lehet elvégezni, mint te, a ki egyenesen odamehet a főhadparancsnoksághoz, nem kell neki nagy kerülővel még előbb komiszárust, alkapitányt, drabantot fellármázni, hogy az alatt az illető neszt fogjon és megugorhasson, mire odaérnek, hült helyét találják: te pedig egyszerre ott csaphatod, mint az egérfogó a poczikot. Azért vagy közöttünk, hogy összeköttetéseidet a magasabb körökkel szent czélunk keresztűlvitelére felhasználd. -249-

– De már megengedj, egy szegény szökött katonának a feljelentése a hatóságnál, épen a te és elvtársaid részéről nagyon is magánboszú után izlik.

– Szó sincs magánboszúról. Az illető, a ki áldozatul fog esni, csak egy medium. A médiumoknak fel kell áldoztatniok. Az egyiknek így, a másiknak úgy. Van, a melyiknek az a feladata, hogy az égő gyertyával bemenjen a gázzal telt pinczeboltba. Másnak meg az a feladata, hogy egy eltünt ember helyett meghaljon és eltemessék, hogy amazt ne keresse senki. Ismét másiknak az a feladata, hogy egy merénylet szerzőjéül elfogassék, s ez által az igazi tettes megszabaduljon. Ezek az eszközök. Mások a kezek, a kik általuk cselekesznek. Ismét mások a fők, a kik a kezeket mozgatják. Most egy ilyen eszközről van szó.

– A kiváncsiság ugyan nálunk a hét fő bünök közé számíttatik: azonban, mint te ezt magad is tudni fogod, te egy fokkal feljebb állsz a közönséges tagtársaknál, nem társadalmi állásodnál fogva, mert az nálunk nem tesz különbséget: hanem multadnál fogva.

– Ezért, mert kötelességem: tehát kész vagyok téged beavatni abba a tervbe, a minek egy részlete a mi kezeinkre van bizva, de fogadd meg…

– De arról az egyről biztos vagyok. Nem tünt fel előtted, hogy egy idő óta korán reggelenkint (mikor feküdni mégy), valami olyan büzt érzesz a város felett terjengeni, mintha minden háznál tollat égettek volna?

– Hát mikor néha a budai casinóból késő éjjel hazajöttél, (már azt is tudja, hogy ott töltöm az estéimet!) nem ötlött fel neked, hogy az ezer lámpától megvilágított Pest felett valami fakó lomha ködfelleg terül el, a melynek a -250- gócza egy magas kürtő látszik lenni, a mi kívül esik a városon, észak-keletfelé. Abból tódul ki valami vastag, sürü füstgomoly, a mi közé az éj sötétében fényes lángkévék lüktetnek fel.

– De emlékezem rá, hogy ilyesmiben gyönyörködtem. Mindig azt hittem, hogy valami részvénytársulat alapítóit főzik ott olajban.

Látogatóm vette azt észre s kényelmesen hátravetve magát a karszékemben, folytatá:

– Arról azonban biztos tudomásod lesz, hogy Oroszországnak egy bizonyos részében kiütött a keleti pestis.

– Az ám. Ez megint a szélbalok ügyetlenkedése volt. Pedig ha nem értik a dolgot: hát minek kontárkodnak bele?

– Persze, hogy értem. Te! Ha az a «fekete asszony» beszabadulhatna ebbe az úgynevezett civilizált Európába: az volna nekünk az aratás! Hogy fel lenne fordulva egyszerre minden társadalmi rend! milyen bénává lenne ütve minden hatalom! hogy szakadnának szét a kötelékek! hogy porolna szét minden törvény! hogy szabadulna el minden lánczra kötött szenvedély! hogy futnának szét a büszke hadseregek! Az volna, a mi már volt egyszer, egész Európában, az itélet napja! Már utban volt! Már rajta ült a denevérszárnyú gyászszekéren! Hanem mindent elrontottak ezek az úgynevezett szélbalok, fellármázták a kormányt, s az rögtön utját állta a vész behurczolásának.

– Hahaha! Nevetem én azt! ott lehetnének a ti tudósaitok -251- Asztrakánban, ha a pesti hóhér nem volna legény a gáton. A háromszoros muszka hadizárlaton keresztül kisikamlik ez a kigyó: bejön a végvámokon s oda tojja a tojásait, a hová akarja.

– Hanem hát idebenn igen szigoruan magyarázzák a tilalmat. Akármi érkezik a sorompóhoz az itteni kereskedők számára, a mi orosz bélyeget hord magán, bunda, prém, vászon, gyapjuszövet, páczolt hal, kaviár: azt rögtön lefogják, be sem hagyják hozni a városba; viszik egyenesen a hóhér kemenczéjébe. Az pedig még azon éjjel alágyujtat s elégettet mindent. Ennek a füstét érzi a város reggelenkint. Ez a kemencze az, a mi Angliában a «Queens pipe» (a királyné pipája) a miben az elkobzott csempészdohányt elégetik.

– Ez hát nagyon jól történik, azaz, hogy a mi nyelvünkön szólva nagyon rosszul.

– Úgy van. Hanem hát a hóhér maga sajátkezüleg azt a nagy munkát nem végezheti: a hóhérlegények pedig undorodnak tőle.

– Hát persze! azok sincsenek vasból. Nekik is hat az idegeikre az a gondolat, hogy a mit a kezükbe vesznek, az a fekete halál országából érkezett ide. Annál fogva ők meg ismét más embereket bérelnek fel, a kik azt a kezelést elvégezzék.

– Vannak emberek, a kik a pokoltól sem félnek; kivált, ha jó erős pálinkát ihatnak mellé. A többek között nekünk is jár oda egy ismerősünk az éjjeli munkára. Ez az emlitettem szökött katona.

– Hát mi az? A hóhérlegények csak olyan munkások, mint én, meg te. Minden munka tisztesség; s mentül megvetettebb, annál nagyobb becsülésre méltók azok, a kik arra vállalkoznak. Aztán elvégre is, minden az izlés dolga. Egyszer egy ilyen gyepmesteri gyakornokkal, (csinos fiu az, mikor kiöltözik) együtt voltam az országház karzatán, mikor ti képviselők odalenn éppen egymással nyájaskodtatok: az érdemes hóhérsegéd hallgatja egy ideig a kölcsönösen egymást lepiszkoló feleseléseket, a miket ti országgyülési szónoklatoknak neveztek; végre hozzám fordul e szóval: «pfuj Teufel! Én ezt a disznóságot ki nem állanám ezer forintért!»

– Jól van. Hát a Bruder odajár most éjjelenkint kemenczét füteni? Legalább hát kap valami fizetést.

– Hát mikor néha úgy egy-egy drága kelmékből álló csomag akad a keze alá, shawlok, perzsa lámaszőrszövetek, azokból ő egy-egy csomócskát a tüzbe dobálás közben elcsusztat az inge alá, vagy a pantallonja szárába és aztán azt hazahordja vagy a szeretőjének vagy az orgazdának; s jól él mellette.

– Csak maradj fekve és ne obégass. Semmi merénylet sincs a dologban. A mit eddig halomra égettek, azt mind bátran elviselhette volna, vagy kenyérre kenve, (ha kaviár volt) megehette volna a fővárosi burger: azok közül egy sem látta azt a vidéket, a hol a pestis anyja ül a fészkén. Tudnom kellett volna nekem arról. Hanem ma fog érkezni egy csomag, a mi egyenesen Asztrakánból jön. Ugyanabból a raktárból, a melyből minden élő ember kihalt. Az egész raktárt mind megégették a kozákok. Ezt az egy csomagot sikerült megmenteni. Mesés áron. El is lett szállítva idáig. A szállítás maga egy hadvezéri remeklés -253- volt. Ez a málhacsomag csupa tengeri vidrabőröket tartalmaz, a miknek párja otthon is ötszáz rubel. Ez már bizonyosra jön! Ezen már rajta van a fekete asszony tiz körme! A ki csak az ujjával hozzányul, meg van fogva. S aztán viszi magával, mint a Sámson rókái az üszköt a filiszteusok vetésébe. Ezt a csomagot is le fogják tartóztatni a sorompónál s elküldik az égető kemenczébe. Bizonyos, hogy a mi fiunk azt megdézsmálatlan nem hagyja. Két darab vidrabőr pedig, a mit a dereka körül csavarva, haza hoz, épen elég lesz egy egész városnak.

– Hanem hát én furfangos vagyok, folytatá Kozák barátom. Ha ez a baj Pesten tör ki, mi velünk nagyon hamar elbánnak. Adjuk odább! Ezért szükséges, hogy te ezt a ficzkót följelentsd, mint katonaszökevényt; megjelölve a helyet, a hová az éjjel menni fog, a végzett munka után. Vérző szív-utcza 42. szám a sósveckli-sütőnénél. A gyerek a mint azt veszi észre, hogy rátörik az ajtót, sietni fog az ellopott szőrméket a kályhába dobni. Ő maga akkor tele van a méreggel. A hadcsapata, a 38-ik sorezred most Bécsben fekszik; a szökevényt rögtön oda fogják szállítani, beviszik a kaszárnyába, fel a hadbiróság elé, s három nap mulva ott lesz a pompás mulatság a gyönyörü Bécs város számára: egy egész kaszárnya tele a fekete halállal. Ezen aztán lehet majd nevetni! hahaha! hahaha!

Úgy kaczagott, hogy még akkor is vigyázott magára, nehogy magasabbra emelje a hangját.

S hogy észre vette, hogy én sehogy sem akarok a kaczagásban osztozni, komolyra fogta a dolgot.

– Hát mi különös volna ebben a dologban? Ez a stratagéma nem is uj már, hát az északamerikai polgárháború előtt nem tették-e ugyanazt a déliek, hogy összevásárolták Braziliában valamennyi sárgalázban kimultnak a köntöseit s azokat hajóteher számára küldözték New-Yorkba, hogy a pestist átültessék ellenségeik táborába: hát a mi azoknak szabad volt, nem szabad-e másnak? Kérdezzük -254- is mi azt, hogy szabad-e? – Érted már most egészen a dolgot? Miért kell neked még ma denuncziálnod a legilletékesebb helyen ezt a fiut. – Te vagy a kéz, ő az eszköz. Ő a löveg, a mit neked el kell röpítened. – A löveg elrobban. Mit bánja a tüzér, hogy a löveg hüvelye szétszakadt: ha csak gyujtott!

– A magad szempontjából az egész correct okoskodás, testvér, hanem engemet másforma nézet vezérel. Én épen ezen fiatal ember nővérének megigértem, sőt szavamat adtam rá, hogy a bátyját kimentem zászlóelhagyási büne alól, ezt már meg is tettem. Azt is megigértem neki, hogy becsületes életmódot fogok a számára szerezni. Abban meg most járok.

– Nevetséges! Hát birnak az igéretek kötelező erővel? Kivált azok az igéretek, a miket leányoknak teszünk? Szokás azokat beváltani?

– Hát a szent eskü, a mivel szövetségünkhöz vagy kötve? Egy pár szép szem előtted szentebb jelvény, mint az, a mi karunkra van edzve: a nagy mindenség, a Cosmos, és annak ellentéte: a nagy Semmi, a halál!

E szóval feltürte karjáról a blouset, elém tartva a rémséges jelvényt. Én eldugtam a kezemet a takaró alá; biz az enyémről már lekopott a mindenség is, meg a semmiség is.

– Édes öcsém, szóltam hozzá, a mit mondtam, megmondtam. Én az Ágnesnek adott igéretemet beváltom. A te kipéczézett ficzkódat ellenben fel nem adom! mert nekem soha semmiféle ivadékom se porkoláb, se perzekutor, se spion, se denuncziáns nem volt. Ha nem tetszik, bicskázzatok le: én is ott leszek! De a mi nekem nem tetszik, azt nem is teszem meg. Mert én annyira nihilista vagyok, hogy még magát a nagy «semmit» se veszem semmibe. Most pedig eredj a pokolba, vagy ha annál még kedvedrevalóbb -255- helyet tudsz, eredj oda, s hagyj engem tovább aludnom.

Kozák barátom fölkelt a helyéről s még egyszer odahajolva fölém, lihegé mély kisértetes hangján a fülembe:

– Meg fogod gondolni a dolgot. – Itt volt nálad a «34.» – Föl kell jelentened a «38»-ik ezred szökevényét. Található lesz ma éjjel a vérző szív-utcza «42»-ik számában a kalácssütőnél.

Én már alszom. Az éjjel nagyon soká tartott a piquetpartie a budai casinoban. Oda szolid emberek járnak: reggelig játszanak; de csak piquétet és egy tizedrész krajczárban. – Mióta a fiammal közelebbről megismerkedtem, én is ilyenre adtam magamat…

… Jóformán gyűlésbe menni való idő volt, mikor az öreg Ignáczom felköltött. Annyi bolondot összeálmodtam az alatt! ott voltam én is a hóhér kemenczéjénél, s csupa fekete asszonyokat dobáltam a katlanba: az országgyülésen meg hóhérlegények szűzbeszédeit hallgattam.

– Volt biz itt, felelt az öreg, sokáig itt várt, hanem aztán megunta, kijött s azt mondta, hogy nem akarja a nagyságos urat felzavarni, olyan édesdeden alszik; inkább majd eljön később.

Az öreg aztán addig nyakgatott, hogy ha álmodtam, micsoda számokat álmodtam? hadd tegye be ő azokat a lutriba; mig el kellett neki számlálnom, hogy «34, 38, 42.»

Én azonban még az nap átmentem Budára a szökött katonának a dolgát megsürgetni. Egészen jól állt az ügye. -256-

Kifizettetvén az elsikkasztott összeg, előadatván a súlyos betegségről szóló bizonyítvány, rögtön praeferentissime expediáltatott a végzés, kézbesítendő az inculpatus édes atyjánál, hogy a fiu visszatérhet ismét a nappal élők sorába.

De ide ismét tegyünk három csillagot: gondoljuk, hogy ez a három lutriba betett szám.

Este (tizenkét óra után) mikor Budáról, a casinóból hazajöttem, s az ellipseről letekintve megláttam azt a sötét füstfelleget Pest fölött szétterjengeni, a mi leginkább abból a városon kívül felmeredő kéményből látszik előtódulni, megint a fejembe nyilalt az a ma reggeli párbeszéd vagy álom vagy micsoda.

Én ugyan se kisértetekben, se boszorkányokban nem hiszek: annálfogva a magyar socialistákban, nihilistákban sem. Régen volt az, mikor engem egy fehér lepedővel meg lehetett ijeszteni; hanem az még sem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egyes monomániától megszállt emberek valami olyan őrült merényletre adják a fejöket, a mihez rajtuk kivül másnak semmi köze.

Sorbaveszem, hogy miket beszélt az az agyafurt ember? Az őrültségében rendszer van: azt el kell ismernem.

A lefoglalt asztrakáni prémeket most égetik a hóhér kemenczéjében. Valaki azokból elcsenhet egyet-kettőt.

Legegyenesebb eljárás volna, feljelentenem azt, a mit megtudtam, a rendőrségnek.

De én azt nem tehetem. Nem azért, mintha a nihilisták orgyilkaitól félnék, hanem azért, hogy abból majd nagy vizsgálat lenne; engemet elővennének tanunak, el kellene mondanom az egész históriát, hogy jutottam ehhez a titokhoz? beszélnem kellene a Suttogó-utczai gyárról, meg Haggeus urról és a leányáról; s mind ez rám nézve nagyon -257- kényelmetlen positió lenne. – Tehát a rendőrséghez nem megyek. – Hanem azt teszem, hogy felkeresem a vérző-szív-utczai Calypsot s annak a hajójában elfogom a veszedelmet hozó ficzkót röptiben s így állom utját az európai nagy veszedelemnek.

Kezdett rémleni előttem, hogy hallottam én már valami hirét ennek a vérző-szív-utczai sütőnének. – Sőt egészen jól emlékezem már rá. – Nevezetes jelenet volt az! Ott a Kék Macskában. – A tavalyi farsang utolsó napján. – Ki akarták dobni a bálból a tisztelt hölgyet. – Én is ott voltam azon a mulatságon. – Pedig szerintem nem volt igazsága a publikumnak. – A Kék Macska diszes vendégkoszorúja fellázadt azon merénylet ellen, hogy a «vérző szív»-utczai sütőné bátorkodott e termekben megjelenni. – Mert a Kék Macska sokat tart a szeplőtlen hirére. – A vérző-szív-utczai sütőné pedig csak a «bumszti pincze» primadonnája. – S ezen körökben nagyon sokat adnak az illem és erkölcs rangfokozataira. – A hölgyek egészen fel voltak lázadva, mikor őt belépni látták. – A tánczkolonn felbomlott s a tánczmester-rendező elveszté a contenantiáját, a Sósweckli-Mina kihivó tekintete és rikító toilettje előtt. «Ki vele!» «Le kell tépni a chignonját!» – – «Papucscsal kell felpofozni!» Kiabáltak mindenfelől, mig ő kevélyen suhogtatta a lovagkorbácsát. Bizonyos, hogy csufosan megverték volna, ha én jókor nem interveniálok. « Uraim és hölgyeim! kiálték, hát ez-e a demokraczia? Azért harczolunk-e oly véres ütközeteket az egyenlőség szent elvei mellett, hogy most e magas elveket a Kék-Macska szentelt csarnokaiban meghazudtoljuk? Herczegnőim! Szépség királynői! Ti a boulevard és király-utcza arisztokratiája! Gyakoroljátok a születéstekhez méltó nagylelküséget egy polgártársnő irányában, a ki többszörös özvegye hősleg elesett, (de megint felkelt), – ha nem is tábornokoknak, de mindenesetre szakaszvezetőknek!» E szónoklattal sikerült a betolakodott vakmerő számára utat csinálnom a mellékajtóig s így megszabadítottam őt -258- attól a kellemetlenségtől, hogy egy sajtár vizzel nyakon öntetve kidobattassék. Mert a qualificatióra a világnak egy uri salonjában sem olyan féltékenyek, mint a Kék Macskában.

Ugy hiszem, hogy az illető hölgy még emlékezni fog erre a lovagias tettemre, ha meglát. Az arczomat megismeri.

Mert a sósweckli sütőné büszkén elmondhatja magáról, hogy soha olyan öltözetet nem viselt, a mit valaki ne úgy lopott volna számára és soha olyan emberrel ismeretsége nem volt, a kinek a nevét tudta volna.

A lakását e nevezetes hölgynek már tudom Kozák testvér szivessége folytán. Csak egy bérkocsit kell találnom, a ki odáig kivigyen. Ez már nem esik a járhatatlan városnegyedben. Az utolsó sorház a városliget felé; háta mögött van a városi faiskola: ákácz és diófa bozótok. Jó megugrásra való menedék a világgal ellenségeskedésben élő szegény legényeknek.

Hogy azonban egészen megérthetővé tegyem a gyöngébb felfogásuak előtt is, hogy minő állást foglalt el a Sósweckli Mina a társadalomban, a mi őt a Kék Macska hautevoléeja előtt lehetetlenné tette: körülményesen indokolnom kell e felfogást. (Azért nem szükséges kiküldeni a szobából a serdülő fiatalságot: előadásom szigoruan az ethosz és aiszthezis korlátai között mozog.)

Tehát az volt a botránykozás köve, hogy a Sósweckli Mina (mint már a szinpadi neve is kifejezi) sóswecklik sütésével és elárusításával foglalkozó egyéniség volt. Ez pedig az a neme a süteménynek, a melyet kizárólag a társadalomnak azon hasznos polgárai fogyasztanak, a kiket reggelenkint a kerepesi-uton kitolonczoznak, s a kik este a városligeti bozóton át megint visszakerülnek, a kik a birtokos osztálynak a maga jószágára való éber vigyázatot tanítják, s a maguk részéről főképen el nem veszett tárgyak megtalálásával foglalkoznak; találkoznak közöttük egykor magas polczokon ült férfiak is, t. i. faczér omnibuskocsisok, -259- a kiknek mind a sóswecklisbolt a város végén a paradicsoma. Ott kapni sóswecklit és kozmás pálinkát és semmi egyebet. Azt pedig mind a Sósweckli Mina szolgáltatja ki. Ezért azután nagyszerű népszerüségnek örvend. Mikor vasárnaponkint a bumszti pincze megtelik, mely a társadalom elitjének a kedvencz gyülhelye: ott a Sósweckli Mina az est ünnepelt hősnője. Olyan veres haja van, mint a láng, s parázs szemei hozzá, és győzi a tánczot. – Miatta gyakran egész ütközetek vivatnak meg a polgári osztály és Mars jelenlevő fiai között, a miknek csak a megerősítetten visszatérő őrjárat vet véget. Ezen Iliászoknak a trójai Helenája rendesen a Sósweckli Mina, s ezen hirhedettsége szolgál neki akadályul abban, hogy magasabb lebujokban elfogadtassék.

A bérkocsis nem akart velem tovább jönni a lövöldénél: hogy ő éjszaka a Vérző szív-utczába be nem megy. Magamtól kellett odatalálnom. Jó szerencse, hogy holdvilág sütött. Az utcza közepén tartottam magamat, s a kurta vasbotomat ütésre készen.

Könnyü volt rátalálnom a házra. Messziről füstölgött a kéménye. Ilyenkor már fütik a pék-kemenczét. Közelbe érve pedig épen biztosra jön az ember; a boltajtó fölé van festve a falra egy óriási, közepén felhasított zsemlye; ha táblára volna festve, rég ellopták volna; s alá mázolva nagy betükkel «itt kapható GROC». Hanem az éjfél utáni órákban a boltajtó már zárva van. Azonkivül azonban még egy ablak is van az utczára. Mind az ajtó, mind a redőnyök arról tanuskodnak, hogy itt bunkós bottal szokás bekoczogtatni. Mikor valaki zárva találja az ajtót, addig szokta ütni furkosával az ajtót, meg az ablakot, mig megsokalják azok odabenn, s vagy beeresztik, vagy eldöngetik; elébb azonban kedélyesen elpolemiáznak vele az ablakon keresztül, míg szándékai tisztaságáról, vagy annak ellenkezőjéről meggyőződnek. Mert az is megesik, hogy a rendőrség alkalmatlankodik ilyen későn éjszaka.

Ilyenkor pedig már a Sósweckli Mina a belső lakosztályaiba -260- vonult vissza, s annak a szentélyébe csak különös kegy mellett lehet bejutni. Ő ilyenkor ugyanis, a hogy gazdasszonyi műnyelven nevezik: «kiszakajt». A tészta meg van kelve s azt kellő darabokra kell felosztani, a mi aztán a nagy kemencze párkányán kisütendő lészen. Ilyenkor aztán annak a számára, a ki a kegyosztásra érdemes, lángost süt a Mina, a mi kvárglival megkenve fölséges lehet. Ha időközben uj látogató dörömböl az ablakon, elébb megtudakolják tőle, hogy vannak-e jó referencziái?

Hát hiszen én is tudom a rendet. Mielőtt a vasbotommal az ablakredőnyök meginterpellálásához fogtam volna, elébb kivettem a tárczámból három egy forintos bankót s azokat kalapom szalagja mögé tüztem. Akkor kezdtem aztán hozzá a gyönge bezörgetéshez, végig botommal valamennyi redőnyön.

Az egyik redőnyön egy fok ki volt törve. Az szolgált kikémlelő részül a bennlevő számára. Az ötödik, hatodik ütésre megszólalt onnan belülről egy hang.

Rögtön ráismertem a bájos Sósweckli Mina tündér hangjára, olyan mély baszusa volt, mint egy tamburmajornak.

A «mindjárt»-ból nagy idő lett; valószinüleg elébb egy néhány korábban jött látogatót kellett kituszkolni a hátulsó ajtón, a kik összevéve sem értek három forintot.

A kegyes hölgy dagasztáshoz és sütéshez alkalmazott toiletteben jött elém az ajtót kinyitni, egy szál faggyu gyertyával a kezében, a mit nem szoktak tartóba tenni, hanem csak asztalra, lóczára a maga cseppjénél fogva odaragasztani.

Mindjárt rám ismert a háladatos lélek, a mint a sütődébe -261- bevezetett, a hol az épen befütött kemencze pokolbeli világítást árasztott szélylyel. A frissen sült zsemlye illata küszködött az elöntözött grog büzével, meg az érett sajt posajával. A falak tele voltak ragasztva hirhedt rablók és gyilkosok arczképeivel, a hogy azokat a Politische Volksblätterekből kivagdalták. Szép collectió volt!

– Hisz ez a zwickeres úr a Kék Macskából! Kiáltá jót taszítva a vállamon. Hát magát hol hordja itt a lidércz?

Az alatt folyvást az óralánczomat nézte; a mit nagy gondatlanság volt tőlem idejövet el nem dugni.

– Mondtam már, hogy lángosra jöttem: csak készítse el szaporán. Ez az egyik forint azért lesz.

Azzal letelepedtem egy felfordított lisztes vékára, (az volt a legtisztább ülőhely) s néztem, hogy csinálják a lángost.

– Hát időközben, mondék, ha azt akarja, hogy azt a másik forintost is itt hagyjam, mondja meg csak, volt-e már itt az a drága kincse, a ki szökött katona, aztán a szeme alatt kék folt van?

– Az, a melyik magának holmi shawlféléket meg prémeket szokott ide hordani.

– Nem vagyok biz én, szép tündérnő! Mert akkor nem jönnék ide, hanem otthon aludnám. Hanem annak a bizonyos urfinak barátja vagyok.

– Nem ismerem szegényt. Nekem nem hord ide semmiféle kendőt, prémet, szegény.

– No hát majd hoz ezután. Csak azt mondja meg neki, drága tulipántom, ha ide jön, hogy vigyázzon magára, mert a mi csomagot ma elégetnek a hóhér katlanában, az mind egyenesen Asztrakánból jött, s rajta van a keleti pestis; a hová azt beviszik, ott leszáll a fekete halál.

De ha parazsat nyomtak volna a markába, nem sikoltott volna nagyobbat a bájos hölgy, mint mikor ezt meghallotta; felugrott a kemencze szája elől, a hol a lángost -262- sütötte volna, kiszaladt, nem tudom hová, s egy percz mulva visszakerült, az arcza csak úgy izzadt rémületében; egy csipővassal fülönfogva hozott magával két prémbőrt, a mit messze eltartott a testétől, s azzal futott az égő kemenczéhez, bedobta azt a holmit, s eldobta a kezéből a csipővasat, aztán hirtelen rácsapta az agyag tévőt az égő katlan szájára, hogy még a füstje se csaphasson ki, s az alatt vaczogtak fogai, mint a kit a hideg ráz. Közbe-közbe egy-egy átkozódási formulát is rebegett, a mi a csomag hozójának szólt.

– No lássa bájos éj királynéja, hogy milyen könnyen elnyerte a második forintot is.

– Pusztuljon el a czudar döge! Nekem nem mondta, hogy honnan hozza. Hát már most én ettől megveszekedem, ugy-e?

– Talán nem. De mindenesetre jó lesz ahhoz a paraszt orvossághoz folyamodni, hogy majd mikor a kemenczéből kihúzza a parazsat, akkor méltóztassék nagysád így jelmezestől együtt oda bebújni, és ott maradni, a míg csak kiállhatja. Ezt egy hires orvostól tanultam, a ki ideges hölgyeket gyógyított ilyen módszerrel.

– Most pedig térjünk át a harmadik forintra. Miután az már történelmi tény, hogy hát az én barátom már mai nap volt itten, nem volna-e vajjon lehető megtudni, hogy hol kóborolhat ő ez időtájon a világon? Nem méltóztatnék ezt valamiképen tudni?

– Dehogy nem tudom! De nagyon is tudom! Innen éjfél után egy órakor ment el a gazember. Megivott két pohár grogot, annak is adós maradt az árával. Eleget marasztottam a kutyát; mert olyan szépen tud hizelegni. De nem akart maradni, a czudar. Azt mondta, hogy nagy fogásra készül. Van neki egy szép huga. Abba szerelmes egy nagy úr, a ki csak titokban jár hozzá. Most ő már egy hét óta rá les. A ház mögötti kút kávája mögé van elbujva. Ha egyszer eljön az a nagy úr: megvárja, mig a házba -263- belopózik: akkor rajta ront, lármát csap; s akkor aztán az a nagy úr állandó kundschaftja lesz, a kitől mindig csikarhat ki pénzt, azért, hogy hallgasson.

A kedves ifju! Hát valamivel csak meg kell neki hálálni azt, hogy én meg az ő megszabadításában fáradozom.

– Itt van a harmadik forint is, bájos herczegasszony. Nekem elég volt a lángos. Már most csak lásson a sütőteknő után, hogy el ne keljen a tészta. Holnap megint eljövök.

Az utczára kiérve, innen is, onnan is gyanus fütytyentgetések kezdték a fülemet megütni. Nem resteltem a lábaimra bizni a kérdés eldöntését; s épen jókor érkeztem a bérkocsimhoz. Ha egy perczczel tovább mulatok a házban, vagy engem ütnek agyon, vagy én ütök agyon valakit.

És most ide tegyünk megint három pontot: természetesen mint három sósvecklit.

Mégis csak bekövetkezett, hogy pár nap mulva egy szép reggelen újra megjelenik az asztalomon Kozák bajtárs epistolája s benne az a név «Prometheus». A ki a legelső czündhöltzlit ellopta Jupiternek a gyufatartójából!

Azt kezdtem magamon tapasztalni, hogy az elveimnek nincs elég mély fundamentuma rakva, nem birják meg az emeletet.

Illusztrálta a barátságos levelet egy másik, a mit az országházban kézbesítettek. (Mert vannak már okos emberek, a kik kitalálták, hogy az olyan embernek, a ki nem -264- magában van a világon, nem minden levelet tanácsos a lakására czimezni: ott az könnyen a czigány-utczára szaladhat; az országházban is van posta, s az előcsarnokban ki van függesztve a hosszu lajstrom. A kényes természetü leveleket ide adressálják. Ezt jól esik elárulnom; hadd gyanakodjanak más képviselőkre is, ne csak én rám.) Tehát ott várt rám a levél, a mit senki sem irt más, mint Haggeus úr.

Nem titulált már Koribanya Ignácznak: felfedezte, hogy tudja az igazi nevemet s ez becsértékemhez igen nagy ágióval járul. Mert már teljes bizodalma van hozzám. Minthogy az irredenta számára akar pyranastatorokat készíteni, annálfogva semmit sem tart méltányosabbnak, mint hogy a kormány adjon neki előleget a pyrotechnikai műhelye nagyszabásu felszerelésére, ő aztán majd leszolgálja azt petárdákban, (a miket a miniszterelnök meg a szabadelvü klubb ajtai előtt durrogatnak el.) Mivelhogy pedig én egyszer már a kormányelnöknek a szivarját meg hagytam az én szivaromnál gyujtani, ezen befolyásomnál fogva semmi sem lesz könnyebb, mint azt a csekélységet kieszközölnöm a számára: inkább majd ő maga ezért interesbe ir egy pár czikket a Volksblattba a kormánypárti corruptióról. Csak hogy «adjad uram Isten, de mindjárt!» mert a körmére van égve a dolog. Ha ma meg holnap hozzá nem juthat, készebb légbe röpíteni a gyárát, hogysem reményei porbaomlását tulélje. Kezemben van a boldogsága. Kivánjak érte bárminő viszonszolgálatot. Nincs olyan kincs a keze ügyében, a mit tőlem sajnáljon. Válogathatok. Egész családja holtomig lekötelezettem marad. Visszautasítás esetén nem áll jót a történhetők felől. El van szánva a legvégsőre. Kér nagyon, hogy látogassam meg a házát, ha még van a szivemben egy húr, mely megrezdül.

Hiszen arra való az embernek a befolyása, hogy kérjen a minisztertől valami grácziát, s azalatt praktizáljon a -265- széke alá egy petárdát s csak arra ügyeljen, hogy addig fel ne robbantsa, a mig meg nem kapta, a mit kért.

Beszéltem hát; de nem a miniszterrel, hanem azzal a kereskedővel, a ki a gyapjumat megvette; hajlandónak mutatkozott kétezer forintot előlegezni – váltóra, – föltéve, ha még két jó nevet iratok alá.

Ezt elintézve, azon lélektani adatot jegyeztem fel, hogy az embernek sokkal szilárdabbak az elvei, sokkal törhetlenebb az erénye olyankor, mikor pénzzavarban van, mint mikor fölösleg van a pénztárában. Vajjon mi oka lehet annak?

Mai nap nem szövetkeztem semmi tarokkpartira a klubban, sem a budai casinóba nem mentem piquétezni. Azzal vágtam ki magamat, hogy hét órakor szinházba kell mennem. Pontban ott is voltam a Dunaparton, a hol a minap találkoztam Ágnessel.

Szép, meleg tavaszutói este volt. Egész nap tropikus hőség, este felé langy meleg. A virágzó ákáczfák balzsamillattal töltötték el a léget.

Ott jött Ágnes a nagy messzevereslő áruraktár felől. Könnyü nyári öltöny volt rajta.

Sajátságos varázs van abban, mikor egy hölgyet, a kit télen ismertünk meg, s megszoktunk mindig prémes ködmenkében látni, egy tavaszi napon megpillantunk a meleg évszakhoz öltözve; könnyü, lengeteg ruhában.

Régóta is nem láttuk már egymást, nekem egy örökkévalóságnak tetszett.

Ő ugyan olyan ártatlan volt, mint egy alvó gyermek, de az én vétkem el nem tagadható, a mit miatta elkövettem. Van már abban lopás, rablás, gyilkosság, árulás, hitszegés, hamisítás. Minden!

– De kedves barátném, azt már még se tegye oda. Az egy veszedelmes portéka, a mi magától jön működésbe.

– Tudom, meg volt nekem jól magyarázva. Nem fogja ön azt meglátni soha. De szóljon a másik levélről, a mit az atyámtól kapott.

– A melyben önt meghivják, hogy ma vagy holnap, vagy valamelyik este látogassa meg a házunkat. Ön azt nem fogja tenni.

A leány nem felelt semmit, csak rám nézett két nagy szemével és nagyot sóhajtott.

– Ön nem jöhet oda hozzánk. Bátyám fekete himlőben fekszik, ott abban a szobában, a mely az enyémhez vezet a kert felől.

(No ez szép biztatás! A gyermekeim a fekete himlő elől futnak hazulról, s én azt most vigyem nekik haza a helyükbe.)

– Itt van az orvos recipéje, most viszem a gyógyszertárba. Rá van irva a beteg és a baj neve.

Valósággal úgy volt… a receptekhez értek falusi ember létemre: ezzel a vénynyel a himlőt gyógyítják. Eszembe villant: hátha az van jelen, a miről az őrjöngő beszélt! Ha a keleti pestis volna? Ez a kölyök órahosszat hordta a testén az Asztrakánból jött prémeket!

– Nem jó volna, ha inkább kórházba szállítanák a beteget? Mondám a leánynak. Elég önző voltam hozzá. -267-

– Ő rá nézve jobb volna; de rám nézve rosszabb. A Rókusban a himlőbetegek számára külön osztály van, s ha nekem annyi sok beteg között kell testvéremet ápolnom, hát attól tartok, hogy hamarabb megkapom én is a bajt, mintha csak egyedül őt ápolom otthon.

Én pedig megmutattam neki, hogy nem félek tőle, s azért is megfogtam a kezét, odavontam a kezem alá, s azzal kényszerítém mellettem maradni.

– De azért mégsem fog ön atyám meghivásának engedni. Végezze el a mi ügye van levélben.

– Nem! Nem! Ön nem jöhet oda. Minden iszonyat el van szabadulva, a mi önt megrontsa. Minden iszonyat között a legrövidebbek azok, a mik azon végződnek, hogy «halál». De hát a minek a vége «élet!» minő élet? minő rettenetes élet.

– Ön nem jöhet oda, mert feldulják családi békességét. Meg lesz mérgezve egész élete, nyugalma, boldogsága.

– Bolondság! Kiálték közbe indulatosan, odavonva őt mindkét kézzel magamhoz.

Erre a leány lángoló szemekkel, kigyuladt arczczal tekinte rám, keble lihegett és ajkai reszkettek a forróságtól, -268- a midőn olyan közel hajolt hozzám, hogy lehellete az arczomat égeté.

Igazad van, szegény leány. «Ez» a legnagyobb akadály! Idáig komédia volt az egész: ez az egy szó csinál belőle tragédiát.

Utána néztem, mig el nem tünt előlem; nem iparkodtam utólérni, nem híttam vissza.

Az inasomnak meghagytam, hogy csomagolja össze az utibőröndömet; holnap se kérdek, se hallok, elmegyek Füredre: izzadjon más odabenn a házban. Vissza sem jövök mig nem currentálnak.

Neki is szabadságot adtam két hétre: mehet Váczra a nénjéhez látogatóba. Annyit megtettem mégis, hogy a háznagyi hivatalba izenetet küldtem, hogy szököm Füredre.

Még egy prózai körülmény is segítségére jött elhatározásomnak. A zápor elkezdett szakadni. Ilyenkor a Suttogó-utczába csak vadászcsizmákkal lehet behatolni. Tiszta lehetetlenség sáros csizmákkal menni szerelmi találkozóra. Mezitláb inkább. A zápor képes meghiusítani egy forradalmat; – elrontott már nem egy ütközetet. – Ez a mennyei spongya minden emberi tervezést össze-vissza töröl. Próbáljunk aludni!

Hányszor hallottam én ezt a szót: «mert én önt szeretem!» közelből, suttogva, – távolból, elhalón, – mélységből sikoltva, – magasból énekelve; – üdvözültnek, elkárhozottnak hangján; a gyönyör extázisának, a kétségbeesés -269- phrenezisének kifejezésével! a tündércsók fojtogatásával ajkamon, a bűnsuly boszorkány nyomásával mellemen! Hányszor estünk alá együtt véghetetlen mélységbe, hányszor futottunk együtt a föld felett, repülve, és folyvást kisérve, emelve, ragadva ettől a szótól: «mert én önt szeretem!» a mi már alakot öltött s benne volt mindenben, a mi csak körül vesz: egész világ abból telt ki utoljára.

Olyan korán fölkeltem, a hogy megvirradt, s egy órával hamarább ott voltam a budai pályafőnél, mint kellett volna.

Nem táviratoztam az enyéimnek: hadd legyen rájuk nézve meglepetés váratlan látogatásom. Egyéb okom is volt rá. Az éjjeli záporra erős szél keletkezett: ha megtudják, hogy jövök, mind ott fog várni a parton, s összehütik magukat.

A vihar folyton nőtt, mire Siófokra értünk, valóságos orkánná lett. A Kisfaludy-gőzössel Füredről átjött utazók csodadolgokat beszéltek a magyar tengeren kiállt viszontagságokról. A hullám keresztül csapkodott a tetőn, s a hajónak a félkereke mindig a levegőben forgott. Tengeri betegséget kapott minden ember. A gőzös nem is megy rögtön délelőtt vissza, hanem csak délután; megvárja az esti vonatot: akkorra talán csillapodik a szélvész.

No ez aztán szép mulatság: Siófokon rekedni egész napra, egy csoport lamentáló fürdővendég, kétségbeesett kéjutazó és waterprofos fiatal házaspár társaságában, egy nem szállodának készült falusi hotel egyetlen táncztermében összezsufolva. Biztattam őket egyenkint, hogy menjünk át csónakkal; de egy sem vállalkozott rá. – Pedig hiszen jó az a siófoki paprikás csirke; de egész nap csak még sem ehetik az ember paprikás csirkét.

Egyszerre mintha a hashish mámor kezdene el müködni, olyan kábulat fogott el.

Vissza kell térnem. Még ma és rögtön. Nem szabad folytatnom a menekülésemet. Visszaparancsolnak.

Hanem most aztán térj le a rám való gondviselésről, Te, a kit úgy hínak, hogy «sors»: ha magad fordítottál vissza!

Ha kell a vén kalmárnak pénz, aláirás: kapja meg, nem gondolok a továbbira. Odamegyek.

Ha megtudja a bőszült vetélytárs, hogy kijátszottam s orozva meglő: hát akkor ott maradok fekve. Ha nem azt teszi, hanem elárul azoknál, a kik a milyen nagyon szeretnek most, olyan nagyon meg fognak gyülölni, s azzal egyszerre tönkre jutok, megbukom: hát akkor meg ott maradok fekve. – Nem gondolok rá. Odamegyek.

Ha a himlőbeteg ragálya engem is meglep, hazaviszem, belehalok, vagy épen a fekete halált találom ott, s az fogad a küszöbön, hát akkor meg ott maradok fekve. Nem bánom, átlépek rajta: odamegyek!

S ha magát a pyranastatort a tüzórával együtt odateszik is az utamba: felrúgom! odamegyek!

S ha kétségbeejtem a leányt, a ki szeret, s szerelmének nem talál más menedéket, mint a Duna szép kavicsos fenekét: hát akkor meg ott fekszünk mind a ketten. Nem bánom. Haljon meg, de szeressen.

S ha mindjárt kitörülnek is az üdvözülendők sorából; ha egyszerre besoroznak is az ördögök közé, ha porrá törnek is, s minden porszemem külön viselni fogja is az egész lelki öntudatot a világ végéig: mégis odamegyek hozzá, és megtudom, hogy milyen nagyon szeret hát? -271-

Elfujtam az utolsó mécseskéjét is a józan észnek, hogy tökéletes sötétségben maradjak magammal, a melybe mint a bűvlámpa vetette a felhevült képzelet tündérábráit.

Minő tünemények fejlődnek ki ebből a fénygóczból: «mert én önt szeretem»? Tündérviziók: csupa fényből, csupa varázslatból. Az ember egy perczre megistenesülve. A túlvilági üdv egész végtelensége beleszorítva egy óra örömébe! – Mit bánom én, mi következik rájuk?

Ülhetnek fölöttem törvényszéket minden arkangyalok! Kérdezhetik tőlem: «mit tettél?» Kevélyen fogom megvallani: «éltem egy olyan pillanatot oda lenn a földön, a mit nem adok oda a ti egész mennyországtokért!» Szánakozom az üdvözülteken, a kik nem tudják, hogy milyen édes az elkárhozás!

MILYEN VERES A POKOL FIRMAMENTUMA.

A délutáni vonattal tértem vissza. Hét óra tájon értünk Fehérvárra. Kérdeztem a pinczértől, nem érkeztek-e még a fővárosból esti lapok? De igen. Hozott is egyet. Az indóházban már sötét volt. Majd elolvasom, ha a vonat kirobog a szabadba. Hiszen nem sietős, nincs háboru.

Alkonyat felé a szél felverte a felhőket, a lemenő nap olyan vörösre festé az egész eget, mint ha meg akarná mutatni, hogy milyen lesz egyszer a pokol, a minek a firmamentuma nem kék, hanem skárlát és bibor? Nekem az is tetszik.

Az ég lángvörössége még a betüket is pirosra festi. A kocsi rázkódásától tánczol előttem a sorba szedett huszonnégy kis ördög, a kiből a világon minden jó és minden rossz kitelik. -272-

«Borzasztó robbanás. Egyikében a külvárosoknak, némelyek szerint a Terézvárosban, más tudósítás szerint Uj-Pesten, ma 1 és 2 óra között irtóztató robbanás történt. Némelyek azt mondják, hogy petroleum-raktár repült a légbe; mások szerint egy tüzijáték-készítő műhelye robbant volna fel; egy ujabb versió nyomán egy waggon dynamitszállítmány explodált a pályaudvaron. Lapunk nyomda alá bocsátásakor még nincs biztos tudomás a rendőrségnél, hogy hány emberélet esett áldozatul?»

Mintha magamat is elragadt volna az a forgatag, a mivel a robbanás embert, házat, tüzet, hamut, testet, lelket felsodort az égbe: – elszédültem. Azóta kezdődik ez a görcsös szívdobogásom, a mi sokszor úgy megkinoz, s elébb-utóbb meg fog ölni.

Az eszem megállt, egész lelkem elzsibbadt: nem tudtam gondolkozni. Valami nagyon vékony reménysugár, mint a felhőből kitörő napküllő, rémlett egy ideig ebben a lelki sötétben: «Hátha nem az ő tanyájuk volt az? Hátha ő nem volt akkor otthon? Nappal nem szokott otthon lenni. Az a tüzóra lehetett úgy tempirozva, hogy akkor gyujtson, mikor nincs senki honn. A lemenő nappal ez a sugár kialudt.

Egy tiszta lélek, a ki oda van dobva a sár közepébe, a mitől irtózik: üldözve mindenkitől, a ki neki védelemmel tartoznék. Körülkerítve, mint a vad, hogy semmi kijárása ne legyen, mint a förtelem útja. A lába alatt a műhely, a hol a pokol kotyvadékát főzik, a mit neki kell megnevezhetetlen rémtettek tervezői számára széthordani, szívében jéghideg rettegéssel, arczán égető arczpirulással, nem találva emberi szívet sehol, csak kutyaszívet, a miben nem szerelem lakik, csak állati vágy! És aztán mikor ez a kétségbeesett -273- teremtés talál egy lélekre, a kiről azt hiszi, hogy jobb a többinél, a ki őt megérti, megszánja, de magáévá nem teheti. És mikor annak az egynek a lelke felindulásában kimondja ezt a szót: «ne jőjjön oda hozzám; mert én önt szeretem!» És mikor ott van a feje alatt az a gép, a minek egy ország nyugalmát kellene felháborítani, és az óra, a mely akkor üt, mikor itt az ideje elhagyni a földet: nem így kell-e annak következni? Hogy ne várja be azt a pillanatot, a midőn az az ember, a kit rajongó hite egy angyalnak festett, egy a földi sárból, szennyből kiragadó nemtőnek, úgy talál megjelenni előtte, mint egy dæmon, a ki azt mondja neki: «most jer velem abba a tűzbe, kárhozzunk el együtt!» S aztán semmivé tenni magát is, azt is! – Megsúgott neki a sejtelme valamit s az elég volt. Megértette, hogy visszatérek s elmenekült előlem oda, a hová nem mehetek utána.

Alig vártam meg, hogy a vonat megálljon Budafoknál, siettem át a propellerrel Pestre. Ott a legelső bérkocsisnak megmondtam az utcza nevét, a hová menni akarok.

– Oda most nem mehetünk, az el van zárva katonasággal, ott történt ma délben a robbanás; a tűzoltók egyre dolgoznak.

– Tehát menjünk odáig, a meddig bocsátanak, onnan majd megkisértem gyalog tovább hatolni.

Az ég ez alatt feltisztult; a szél lecsendesült, a tele hold teljes fényében ragyogott alá a foszladozó felhők közül, a miknek némelyike úgy hasonlított egy, hosszú éjköntösét maga után úsztató alakhoz, a nyomába siető puposhátú szörnyeteghez, meg a kettőjük közé furakodó idomtalan gnomhoz.

A sugárúton túl, valahol a «Két szív»-utcza elején meg kellett állani a bérkocsinak. Katonaság volt felállítva a közlekedés elzárására.

Nehány szó, a mit a vezénylő tiszttel váltottam, megszerezte számomra az engedélyt, hogy gyalog tovább hatolhassak. -274-

Mentől közelebb jutottam a czélhoz, annál érezhetőbb lett az a nehéz, lélekzetfojtó bűz, mely elülte a léget.

Egy utcza kanyarulatánál aztán előttem állt az egész borzasztó látvány.

Nem egy utcza! de három volt halomra döntve. A házak, mint a kártyavárak, egymásra lapítva; gerenda, tégla, vályog-tömeg, palánkok, kifacsart fák, felfordított üstök, gépdarabok, tonnák, vaskürtők, butorok egy őrült tömkelegbe egymásra hányva, a mi közül lomha, nehéz, fehér füst bűzölgött elő. Kert, utcza, házsor mind egyenlővé téve.

Az összelapított Sár-Ninivé közül egyedül magaslik ki a Veres rózsa vendéglője; minden ajtaja, ablaka összezúzva, égnek emelt szarufáival s szétzilált léczezetével úgy tünik fel, mint egy szörnyeteg, a ki felborzadó hajjal s tátott szájjal és szemekkel bámul a rémület országa közepébe.

Nagy csendesség van. A tűzoltók nesztelenül takarítják félre a kuszált romhalmazt; csak a jeladó trombita-szó hangzik fel az éjszakában. A fáklyák kutatva világítják meg a romlás részleteit.

A Veres rózsa kapuja előtt hever egy sarkából kiszakított félajtó, egyik oldala korommá perzselve a lángtól; a másik oldalán valami krétával felírt mondat kezdete látszik még: «ez a szoba szentély…» a többi le van törülve.

A tűzoltók trombitája meg-megszólal csendesen. A bámuló nézők suttogva kérdezik egymástól:

Lábjegyzetek.

1) Ezt a czímet több helyen találjuk a főuri családtermek arczképei alá irva «nádorságra jelöltetett». T. i., hogy a régi magyar közjog szerint mind a négy bevett vallásfelekezetből kellett egyet jelölni a megürült nádori méltóságra; s ez volt a legnagyobb megtiszteltetés egy protestáns főúrra nézve.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

20	neház virágos	nehéz virágos
21	sáfár! erdész	sáfár! erdész!
36	gyanus tágyat	gyanus tárgyat
37	ez a katély	ez a kastély
37	elfogja olvasni	el fogja olvasni
38	Atellenében a	Átellenében a
38	ellhallgatnak belőle	elhallgatnak belőle
45	kitudta azt inni	ki tudta azt inni
59	fogait is össecsikorgatta	fogait is összecsikorgatta
59	hegy megakar	hogy meg akar
81	eltudják látni	el tudják látni
88	süttesen a vendégeinek	süttessen a vendégeinek
91	elakart szökni	el akart szökni
92	«Domínus vobiscum»	«Dominus vobiscum»
95	a kinek lászik	a kinek látszik
112	Lepecsélte a levelet	Lepecsételte a levelet
123	hol lógg az	hol lóg az
128	voltak a a mellékteremben	voltak a mellékteremben
129	dörmögé a a fogai	dörmögé a fogai
135	Udvözlöm kegyelmedet	Üdvözlöm kegyelmedet
142	A mint el mondtad	A mint elmondtad
150	Be meg örülne neki	Be megörülne neki
155	ingallérom egy kicsit	inggallérom egy kicsit
155	fucsább helyeken	furcsább helyeken
156	Atlátta, hogy	Átlátta, hogy
161	ha letalál lépni	ha le talál lépni
195	fiam uram, Önnek	fiam uram! Önnek
201	mire az Agnes	mire az Ágnes
215	Ont pedig	Önt pedig
220	kitudja hol esett el	ki tudja hol esett el
221	magharagudtam erre	megharagudtam erre
229	O szerelmes	Ő szerelmes
243	ott a tartotta kezemet	ott tartotta a kezemet
245	migraniegyógyításhoz pedig	migrainegyógyításhoz pedig
245	annyít értek	annyit értek
246	egyszer valamít	egyszer valamit
247	tiz torintos	tiz forintos
254	a mit modtam	a mit mondtam
257	Kiakarták dobni	Ki akarták dobni
262	aztan hirtelen	aztán hirtelen
273	lelke felindulá ában	lelke felindulásában

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PÁTER PÉTER; ASSZONYT KISÉR — ISTENT KISÉRT ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.