The Project Gutenberg eBook of A ciklámen és más novellák by Lajos Biró

A kislány most négy éves. Kedves, csinos okos; de nem mesebeli princeszke és nem világraszóló csodagyerek. Egy nyolc éves kis barátnőjétől pár hét alatt megtanult olvasni, ami figyelemreméltó értelemre, erős kis koponyára vall, de amit végre az apai szív sem kürtölhet páratlan esemény és nagy diadal gyanánt világgá. Két nagy barna szeme álmodozva és mosolyogva ragyog bele a világba, de drága barna fejének megcsodálására azért apai büszkeségem sem hivogathat nézőközönséget. A világnak minden dolga iránt érdeklődik már és hihetetlen fontoskodással bele is szól minden dologba, de mindent összevéve, semmi különös nincs rajta. Kedves kis bogárka, gyöngéd asszonybimbó, leendő feleség, leendő anya, olyan, mint a többi, egy egészen normális, semmiképpen sem különös, kedves, mindennapi kislány. -6-

Történt azonban vele, hogy kapott valakitől egy cserép cikláment. A ciklámen nem valami nagydíszü növény; ez a fajának is jelentéktelen példánya volt: bágyadozó, vékonyszáru, gyengécske. Jól kell gondozni, akkor majd erőre kap.

A kislány télen csak a bábuival szokott játszani, nagy baba-hadával, amelyből mindegyik nevet kapott természetesen és amelyet ő – csodálatos módon – a gyerekei hadának szokott nevezni: „A gyerekeim.“ Hogyan szokott rá, már nem is tudjuk. Két éves kora óta így híjja őket. Ha valaki – vendég, rokon – a saját, élő gyerekeiről beszél, ő sem mulasztja el megjegyezni: Bizony, bizony… az én gyerekeim is olyan rosszak… annyi a bajom velük. Hajlik, mint mondtam, a fontoskodásra; talán így is szokott rá, hogy ő is a gyerekeiről beszéljen a babái helyett.

A „gyerekeivel“ tehát sok baja volt; de mindez semmi ahhoz a sok gondhoz és bajhoz képest, amelyet a ciklámen szerzett neki. A ciklámen élőlény volt, a gondozásra valóban rászoruló és a gondozást meg is jutalmazó. A ciklámennek táplálkoznia kell; nem szabad az embernek egyetlenegy napot sem elmulasztania… „kapott“-e már vizet a ciklámen „adjunk“ vizet a ciklámennek; a ciklámenen pár nap alatt meg is látszik a gondozás: már nem bágyadozó, fölüdült, nő, vastagodik, finom fejét lassan az ablak felé, a fény, a világosság, a téli nap melege felé fordítja… Ez a fölfedezés egészen elragadta a kislányt. A ciklámen valóban élőlény; szereti a világosságot, várja a táplálékot; várja, tehát nyilván hálás is érte. -7-

A kislány egészen a maga ügyévé teszi a ciklámen ügyét; a legkedvesebb „gyerekénél“ is kedvesebb neki a ciklámen; mikor itt az ideje, viszi a vízzel tele kannát és gondosan meglocsolja a virágot, mulasztani sohasem mulaszt, ellenben már órákkal előbb eszébe jut, hogy a ciklámen még nem kapott vizet és magánkívül van arra a gondolatra, hogy lehetne egy nap, amikor a ciklámen víz nélkül marad.

A kislány anyai szeretettel szereti a cikláment. Anyai szeretete azonban egyre terhesebbé válik az egész házra és egyre több apró bajt okoz. Órákkal előbb megszólaló türelmetlen sürgetésén csak túl tudná tenni magát mindenki, de az már komolyabb baj, hogy gömbölyü, meleg kis keze nem tud bánni a vízzel teli kannával, hogy ahol a kannával két szobán végig megy, ott kiloccsant víz jelzi a nyomát és hogy a ciklámen alatt – bőkezüségének a bizonyítéka gyanánt – minden öntözés után kis tócsa marad. (A ciklámen a hálószoba virágtartóján áll.) Egy ideig tanítgatják ügyességre és mérsékletre, az ügyességet azonban meleg kis keze, a mérsékletet pedig meleg kis szíve nem tudja megtanulni. A gömbölyü kéz remeg és remeg a szeretettel telt kis asszonyszív is, – hátha kevés víz jut a ciklámennek. Hátha szomjasan marad… Hiába a dirigálás is, hiába áll mellette valaki és hiába mondja, hogy most már elég volt, – a kislány mindig csal. Még egy kis vizet a ciklámennek. Végül természetesen ott a tócsa a padlón.

Egyszer azután megtelik a mérték. Az egész ház tele van panasszal. „A padló tönkremegy.“ -8- „A széket is lelocsolta.“ „A terítő is vizes lett.“ – Energikus intézkedésekre van szükség. Az anyja kiadja neki a rendeletet:

– Majd locsolják azért. A többi virággal együtt. Az, aki a többit locsolja.

– De akkor majd nem adnak neki elég vizet… Akkor majd nem kap elég vizet…

Rövid tárgyalás még; az anya kérlelhetetlen, a kislány keserves zokogásba tör ki. Hozzám fordul, elpanaszolja a baját, nagy, csillogó, kövér könnycseppek gördülnek le az arcán. Én mindig meg vagyok hatva, ha sírni látom, de ezúttal természetesen nem állhatok a pártjára. Próbálom földeríteni. Nehezen megy a dolog. Végül – már a harmadik tréfa gyanánt, – a sikernek nem nagy reményével, ezt mondom neki:

– Tudod mit, te akkora könnyeket szoktál sírni, hogy egy dézsa is tele lenne vele… sírd bele őket a cserépbe és akkor bőven megöntözted a cikláment.

Ez a tréfa csodálatos módon beválik. Hozzámfordul, álmadozó nagy szemét rám emeli, gondolkozva néz egy másodpercig, letörölteti a könnyeit -9- és megbékült. Félperc mulva hangosan nevet valamin.

A cikláment tehát nem öntözi a kislány, de a kislánnyal valami furcsa dolog történt. Váratlanul „rossz“ lett, pajkos, engedetlen, türelmetlen, toporzékoló, szeszélyes. Azelőtt is volt egy-egy furcsa hete, de ilyen intenziven furcsa hete még nem volt. Azelőtt olyan volt, mint minden kislány, mint a többi hétköznapi, kedves kis bogarak: néha kicsit pajkos, néha kicsit engedetlen, de egy-egy rászólással, egy-egy szelid büntetéssel a jó viselkedés útjára visszaterelhető. Most nem. Az anyja hiába mondja neki: „egy kétéves kislányt még meg kell verni, de egy négyéves nagy lánynak már nem kell verés“. – most már ez sem használ, a point d’honneur-re való hivatkozás is hasztalan. Meg kell verni.

Nem nagy verés ez: egy-két, – inkább egy, mint két ütés – a kezére. Nem a fájdalom teszi a dolgot, hanem a megszégyenülés. A kislány hihetetlenül megalázónak tartja a verést, az utóbbi időben magából kikelve tiltakozott már ellene és legmakacsabb perceiben is sietve hátrált meg előtte. Most nem. Most szinte provokálja a verést, kihijja, kikényszeríti, kisürgeti. Ha valami tilos, – megteszi. Ha figyelmeztetést kap, – igéri, hogy máskor is teszi. Ha a veréssel való fenyegetés jön („pedig szégyelhetnéd magadat… ilyen nagy lány“), – annál makacsabbul igéri, hogy igenis engedetlen lesz, rossz lesz, meg fogja máskor is tenni. Remeg. Szembenéz a büntetéssel. Megkapja a büntetést. Sírva fakad. Elszalad.

Napról-napra. A helyzet kezd kétségbeejtővé -10- válni. Végre is nem lehetséges, hogy a kislány mindennap verést kapjon, ha még olyan szelidet is. Nem lehetséges, hogy mi a kislányunkkal ilyen viszonyban legyünk és nem lehetséges, hogy a kislány olyannak nőjjön föl, mint akit kénytelen az ember minden nap megverni. Tűrhetetlen. Öt napja tart ez az állapot.

Komoly tanácskozás: – Vajjon nem vagyunk-e túlságosan szigorúak ehhez a gyerekhez? Elnézőbbnek kellene lenni… De hiszen az elnézéssel már próbálkoztunk és a végén a saját érdekében kell bizonyos fegyelemre nevelni, toporzékolásokról leszoktatni… Hát akkor talán valami baja van? – Nem. Nincs. – Hála Istennek, teljesen egészséges. – Hát akkor mi van vele? Hát akkor mit csináljunk vele?

Elég csüggedten és vigasztalanul tekintünk a jövőbe. A kislányt azonban kettős figyelemmel figyeljük és vizsgálódás közben hamarosan megakadunk egy furcsa apróságnál. A kislány toporzékolt. Kikap. Ekkor sírva fakad. Elszalad. Azután visszajön és félnapig jó, kedves és engedelmes.

Miért szalad el? Hová szalad el? Hamarosan itt az alkalom rá, hogy kiderítsük. A kislány toporzékol. Kikap. Sírva fakad. Elszalad.

Óvatosan utána megyünk. A kislány szalad be a hálószobába, rohan a virágtartóhoz, föléje hajol a cserépnek és rásír a ciklámenre. Nagy, csillogó, kövér könnycseppjei bőven gördülnek le az arcán és egymásután hullanak bele a cserépbe; hevesen sír, erőlteti a zokogást… még… még egy kicsit; de a szívében lassan elfogyott a verés keserűsége; -11- hiába próbál még néhány könnyet kipréselni drága, nagy szeméből, nem lehet; sajnálkozva hagyja tehát abba; kiegyenesedik; egyelőre többet nem tehet; a dolog befejeződött; megöntözte a könnyeivel a cikláment.

Az anyja rámnéz, én ránézek az anyjára. A kislány visszafordul. Nagy zavarban van. Az anyja úgy tesz, mintha semmit sem látott volna és közömbösen, – a könnyek ott vannak a szeme héjja alatt, – tehát közömbösen, pedagógiai hangon ezt mondja egy hosszabb, vidám társalgás bevezetése gyanánt:

– Ezentul, ha jól viseled magadat és vigyázol a kannára, majd megint te locsolhatod a cikláment.

Én nem szólok, elfordulok és magamban a következő kis beszédet intézem a kislányhoz.

– Megveretted magadat, pedig embervoltodnak egész kis méltósága fölháborodva tiltakozott ellene. Megveretted magadat, hogy sírhass, hogy a könnyeiddel öntözhess valamit… egy szegény virágot… egy élőlényt, amely a tied volt és amely rád volt utalva… Hiszen ez lesz a sorsod: fájdalmakat tűrni el, hogy a könnyeiddel öntözhess valamit, amit szeretsz, valamit, ami olyan, mint egy szegény virág… egy bágyadozó élőlényt, amely rád lesz utalva. Asszonysors. Mindent a könnyével öntöz az asszony, amit szeret. De kedves kis bogárka, gyöngéd asszonybimbó, egészen mindennapos, közönséges kislány te, leendő feleség és leendő anya drága kislányom te, – hát ilyen korán kezded!… Asszonysors. De ilyen korán kezditek?

Regina kisasszony.

Regina kisasszony is fölállott, lesimította a blúzát és menni készült. Ekkor bejött a szobába az osztályvezető, körülnézett és így szólt:

– Kérem, Regina kisasszony, ha olyan szives volna… A szindikátusi szerződésünk. Két példányban. Nagyon sürgős.

Átadta neki a teleírt papirlapokat és kiment. A lányok gyorsan húzták föl a kabátjukat és siettek eltünni. Regina kisasszony pedig ott maradt a kiürült, csöndes irodában és szorgalmasan kopogtatta le az írógépen a szindikátusi szerződést. Fél nyolc volt, amire készen lett. Ekkor fölállott, ismét lesimította a bluzát, fölvette a vékony kabátját és indult hazafelé. Hüvös és tiszta koraőszi este volt; az utcán sok ember járt; a tolongás, zaj és fényesség közepett csöndesen, összehuzódottan, soványan és félénken ment hazafelé Regina kisasszony.

Mikor hazaért és a szobájában meggyujtotta a lámpát, bejött hozzá a háziasszonya. -13-

– Ha szabad volna kérnem, Bergerné asszony, – felelte Regina kisasszony, – küldje be a vacsorámat. Fáradt vagyok.

Bergerné megnézte a Regina kisasszony fáradt, kis egérarcát és elégedetlenül rázta meg a fejét.

– Már megint agyondolgozza magát, – mondta jóindulatu haraggal. – Bizonyosan megint a más munkáját végezte.

Elnézett a Bergerné kényelmetlen, szemrehányó arcától a szoba másik végébe és az az udvarias, kínos zavarodottság jelent meg az arcán, amelyre Bergerné mindig egyedül szokta hagyni. Ezuttal azonban Bergerné nem mozdult. Habozva állt még egy ideig, azután közelebb lépett hozzá.

– Azért, mert ma vendégünk lesz… Itt van az uramnak egy unokatestvére… Mészárosüzlete van Duna-Enyeden. Jól menő üzlet.

Bergerné nem tudta rábirni, hogy bemenjen, tehát sajnálkozva visszavonult és beküldte neki a vacsoráját. Regina kisasszony elfogyasztotta a vacsorát, azután kiküldte a tányérját, jó éjszakát kivánt a cselédnek, becsukta az ajtót és leült az asztal mellé. Pár percig belebámult a lámpába, azután fölkelt, kinyitotta a bezárt szekrényét és a fehérnemüi alól elővett egy levélpapiros-dobozt. A dobozból kivett egy heliotropszínü, selyemtapintásu és gyöngyvirágillatu levélpapirt, maga elé tette, tollat és tintát vett elő, sokáig gondolkozott, azután ezt a levelet írta:

„Tisztelt szerkesztőség! Tanácsért fordulok önökhöz nehéz helyzetemben. Földbirtokos lánya vagyok. Anyám korán elhalt. Zárdában nevelkedtem. Tavaly, tizennyolc éves koromban, kiléptem a zárdából a nagyvilágba. Most két kérőm van: az egyik földbirtokos, a másik huszárfőhadnagy. Apám akármelyikükhöz szivesen hozzáadna és én mind a kettőjükkel egyformán rokonszenvezem, – de mást szeretek. Egy gyermekkori játszótársamat, aki nálam két évvel idősebb. Ő is szeret engem. Apám azonban semmiesetre sem adna hozzá. Mit tegyek? Én a szerelmemért minden áldozatra készen vagyok: még arra is, hogy áldás nélkül, titokban hagyjam el az apai házat, még arra is, hogy megszököm. Merjem-e? Megtegyem-e? Én úgy érzem, jogom van rá. Kérem, adjanak tanácsot. Kiváló tisztelettel

Arday Judit.

U. i. Üzenetüket Judit címen kérem.“

Regina kisasszony megírta a levelet, borítékba tette, a borítékot gondosan megcímezte, azután lefeküdt és csöndesen elaludt. Reggel fölkelt, sietett hivatalba és útközben bedobta a levelet egy levélszekrénybe. Csöndes feszültségben, halk izgalomban élt három-négy napig, akkor a szerkesztői üzenetek élén végre megpillantotta a nevét: „Judit“. Dobogó szívvel olvasta el a hosszu írásmüvet, amely behatóan taglalta az esetet és végül a leghevesebben lebeszélte a szökésről. Fiatal oktalanság… jönne a megbánás… az a szerelem majd elmulik… de ha azt hiszi, hogy nem múlik el, hát várjanak türelmesen egy-két évet… bűn volna…

Regina kisasszony fölindultan olvasta végig a heves és erkölcsös figyelmeztetéseket és a végén megrendülve bámult az ujságra. Csakugyan: oktalanság lett volna és bűn lett volna. A fiatalság oly gyorsan határozza el a súlyos és nagy dolgokat… milyen jó, hogy vannak, akik visszatartják a meggondolatlan cselekedetektől.

Regina kisasszony halkan, szerényen és büszkén járt be a hivatalba és a hivatalból haza, de ezekben a napokban egy titkos örömet, egy csöndes és büszke elégedettséget érzett. Az elégedettség ezuttal egy teljes hétig tartott, utána ismét jött Regina kisasszony nagy és bánatos bágyadtsága, keserü és ijedt reménytelensége.

Regina kisasszony várt a levélírással. Halasztani akarta, ameddig csak tudja. Ameddig csak kibírja. Harcolt magával és esténkint kétségbeesve -16- gyürte le azt a vágyát, hogy a fehérnemü alól kivegye a levélpapirosdobozt. Ilyenkor dideregve feküdt le és fogvacogva bámult bele sokáig a sötétségbe. Három nap mulva azonban egy este bejött hozzá Bergerné.

– Most aztán viszem be, Regina kisasszony, – mondotta hangosan. – Itt az uram unokatestvére…

– Most jön befelé, – szólt jóindulatuan és erőszakosan. – Szent Isten, hát legalább nézze meg!… Ilyet még sohse láttam, hogy valaki így féljen a férfiaktól. Ismerek egy asszonyt, az annyi idős, mint maga és már unokája van…

Vitte befelé. Regina kisasszony rémülten és sápadtan ment vele. A vacsora alatt keveset beszélt; utána is halk, ijedt és hallgatag volt; de mikor tizenegy óra tájban a társaság eloszlott, fölindultan rohant be a szobájába, kirántotta a levélpapirosdobozt, kivett belőle egy elefántcsontszínü levélpapirt és lázasan írta:

„Tisztelt szerkesztő úr! Adjon nekem tanácsot kétségbeejtő helyzetemben. Négy éves asszony vagyok. Az uram imád. Dúsgazdag ember. Minden vágyamat teljesíti. De én szerelem nélkül mentem hozzá. Mást szerettem. És ez a más most jelentkezett. Mindennapos vendég nálunk és követeli a régi szerelmünk jogait. Én az uramat tisztelem, becsülöm; de a régi szerelmem fölébredt -17- és erősebb, mint volt valaha. Mit tegyek? Megőrülök. Adjanak tanácsot

egy szerencsétlen asszonynak.

U. i. Az üzenetet Yvonne névre kérem.“

Regina kisasszony másnap postára adta a levelet és egy hét mulva megkapta a választ. A válasz részletesen taglalta az ő érdekes esetét és a következő konkluzióra jutott: vagy leküzdhetetlen a szerelem, akkor el kell válni; vagy leküzdhető és akkor az ifjukori szerelmet ki kell tiltani a házból. „Mert az a derék férj semmiképpen sem szolgált rá, hogy a házát és a becsületét bemocskolják.“

Regina kisasszony fölsóhajtott, amikor ezt a döntést elolvasta. Igaz, – mondta halkan. És megnyugodott, megtisztult, megenyhült lélekkel járt-kelt napokig. Ezekben a napokban Bergerné különös makacssággal vitte be őt vacsorázni, mert az enyedi mészáros úgyszólván állandó vacsoravendég volt. A dolog vége az lett, hogy az enyedi mészáros megkérte Regina kisasszonyt feleségül. Regina kisasszony nem tudott válaszolni. Rémülten nézett rá a mészárosra, azután lesütötte a szemét, remegett az ajka, és hallgatott. Bergerék azonban ekkor rárontottak; hevesen, jóindulatuan, teli szájjal kapacitálták, minden halk és ijedt szavára száz hangos és biztos szóval feleltek, úgy hogy Regina kisasszony végül riadtan, gyáván, halkan igent mondott.

Mikor a szobájába jutott és egyedül maradt, akkor nagy szemmel nézett körül és révedezve simogatta meg a homlokát. Hideg irtózat borzongatta; -18- azután olyan heves és kínzó megbánás, olyan sikoltozni vágyó ijedtség rohanta meg, amilyent szeliden szenvedő lelke még sohasem érzett. A szájára tapasztotta a kezét, hogy a sikoltó zokogását elfojtsa; sovány kis teste fájdalmasan összegörnyedt és úgy rázta a reménytelen belső sírás.

Odament a szekrényéhez, kivette a levélpapiros-dobozt és levélpapirt tett az asztalra. Hosszasan bámult a levélpapirra; órák teltek el és ő még mindig nézte a rózsaszínű papiros recéit, amelyek csillogtak a lámpafényben. Éjfél elmult, amikor fölvette a tollat és csöndesen írni kezdett:

Regina kisasszony borítékba tette a levelet, azután le akart feküdni. Nem tudott. A nyugtalansága nem intéződött el a levéllel: megcsendesedett, de még kínzóbb lett. Mit tegyen? A kezébe fogta a levelet; nézte; azután úgy, mint aki álomban jár, fölvette a kabátját, fölvette a kalapját és kifelé indult. Alig tudta hogyan jut ki a házból: éjszaka, -19- egyedül, ahogy még soha ki nem lépett egy kapun a homályos, hüvös éjszakai utcára. De kint volt. Kint állott a hüvös éjszakai utcán és a kezében tartotta a levelet. Miért jött? Mit akar?

Kábultan bedobta a levelet egy postaszekrénybe, de ezután sem fordult vissza. Kábultan, szinte mámorosan ment előre, egyik utcából a másik utcába, aztán megint új utcába, sok-sok új utcába, a talpa sajgott, a füle forrón zúgott és mire hajnal lett, ennek a gyötrő, hosszu vándorlásnak a végén kimerülten, sajgó testtel, kábultan, részegen eljutott a Dunához. Itt fáradtságtól mámoros agyvelővel még egyszer fölidézte a lelkifurdalás egész kínzó gyönyörüségét… még egyszer átélte a megbánás gyötrő élvezetét… még egyszer elmondta magának, hogy meg kell halnia. És meghalt.

A király.

Franciás külsejü utitársam meglepetve nézett a magyar ujságra, amelyet a kézitáskámból elővettem, megvárta, amíg végigolvasom a lapot, azután bemutatkozott:

Most én voltam meglepetve. Ha azt mondta volna, hogy Rohan hercegnek hijják, természetesnek találtam volna; a Bocskor-név meglepett kissé, annyival inkább, mert pontosan emlékeztem rá, hogy Bocskor úr a müncheni pályaudvaron pompás franciasággal búcsuzott el egy nagyobb társaságtól. Hanem azért megmondtam a nevemet, és eleven társalgásba fogtunk. Kiderült, hogy Bocskor úr harminc esztendeje él külföldön, de nagyon szereti a mi kedves, szép Magyarországunkat, most is látogatóba jön haza és állandóan érdeklődik minden iránt, ami magyar: magyar ujságot járat, magyar könyveket olvas, stb. Könyvekről beszélgettünk és -21- ekkor Bocskor úr még egyszer megkérdezte a nevemet. Megmondtam.

Mondtam, hogy az. Erre valósággal tűzbe jött, finom ősz feje kipirosodott és néhány lelkes, dícsérő szó után ezt mondta:

– Irt ön egyszer egy történetet. A történet arról szól, hogy nemzetközi fürdőhelyen egy király megaláz egy magyar urat. A magyar úr főbelövi magát, mert királyokon nem lehet elégtételt venni, mert királyokon nem lehet boszút állni. Ezt csak úgy találta ki?

Bocskor úr hátradőlt az ülésen, összeszorította az ajkát és nyugodtan, nyomatékosan, mint aki mindent meg akar magyarázni egyetlen szóval, ezt mondta:

Meglepetve néztem rá. Sem azt nem találtam természetesnek, hogy ez a marquis-külsejü úr a keleti expressz bársonyülésén fodrász, sem azt nem értettem, mért bocsátotta ezt annyi nyomatékkal előre. Az első kérdésemre Bocskor úr gyorsan megfelelt: -22-

Felsorolta mind a nyolcat. Nagykereskedése is van piperecikkekből. A dolognak ez a része tehát rendben volt. Jőjjön a másik rész. Mi köze a tisztes fodrász-iparnak az egész történethez?

– Harmincegy évvel ezelőtt, uram, – mondta Bocskor úr szélesen, az elbeszélés kedvétől szinte éneklővé vált hangon – én huszonkétéves fiatal legény voltam. Negyedik esztendeje jártam már a külföldet; nyugtalan volt a vérem; elég jól ment a dolgom, mert a magyar iparos külföldön mind megállja a helyét. Látja kérem, a párisi szűcsöknél, a nagy londoni asztalosműhelyekben mindenütt…

– Igen, ön a történetet akarja hallani. Hiszen én is azt akarom elmondani. Tehát huszonkétéves voltam és a gazdám Párisból Emsbe küldött. Hogy miért? Mert Ems volt akkor az első fürdő a világon és mert a nyári két hónapra odament Párisból egy elragadóan szép szőke hölgy, aki akkoriban kapta meg a Rouvére bárónői nevet. Tudja már, ki volt? Nem? A világ elfelejti a legérdekesebb neveket is… Az Albert király híres barátnője volt Rouvére bárónő… emlékszik már rá?… Igen: Marchand Auróra, aki egy nagy kalaposboltból egy kis színpadra került, a kis színpadról pedig egy nagy király kegyeibe és majdnem a világpolitikába. Dehát ez nem tartozik ide. Hiszen ezt ön úgyis tudja. A bárónő tehát Emsbe utazott és ott sem akart párisi fodrász nélkül lenni. A gazdám tehát elküldött engem és nekem Emsben nem is volt egyéb dolgom, -23- mint hogy mindennap kétszer, de néha háromszor is, pompás frizurát alkossak a gyönyörü szőke hajából.

A keze kerek mozdulattal jelezte az alkotást, egy percre kinézett a vasuti kocsi ablakán, azután összehúzta a szemöldökét:

– Utánunk egy héttel megérkezett a király. Mindenki tudta, hogy a bárónővel akar együtt lenni, hiszen szinte együtt laktak. A király a parkba nyíló szobákban lakott, az első emeleten, a bárónő a szomszéd Fürsten-appartementban, amely a sétatérre nyilt. Nem is titkolództak; reggel együtt reggeliztek, délután együtt sétáltak, hiszen úgyis tudta egész Európa, hogy együtt vannak. – A király akkor ötven éves volt, kicsit hízásra hajló, magas ember, gyakran jókedvü és barátságos, de nagyon szeszélyes úr, akire néha rájött a rossz kedve és olyankor jó volt menekülni előle minden élőlénynek… Én ezt még nem tudtam, de hamarosan megtanultam. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy rosszkedvü királyoknak jó kitérni az útjából. A dolog úgy történt, hogy délután négy órakor mentem fel – mint rendesen – a bárónőt megfésülni. Az ebédutáni alvásából kelt fel ilyenkor és a délutáni sétájára kellett megfésülnöm. Bemegyek; az első szobában találkozom a királlyal. Hová megyek? – kérdezi dühösen. A bárónőhöz, felség – mondom neki. Senki sem megy be most a bárónőhöz – rivall rám erre. Bocsánat, felség – mondom erre én – de énnekem talán mégis be kell mennem, mert a komorna ebben a percben volt nálam, hogy a bárónő sétálni megy… A király erre egészen elsápad -24- mérgében és olyan hangon ordít rám, hogy megfagy bennem a vér: – a bárónő nem megy sétálni. Erre nekem persze jobb lett volna engedelmesen megfordulni és hazamenni, de én azt gondoltam, hogy nekem a végén a király nem parancsol, nekem kötelességem a bárónőnek engedelmeskedni… Próbálom ezt nagy alázatosan megmondani, de az első szót sem mondom még végig, amikor a király dühös ordítással torkon kap, megfordít magam körül, az ajtóhoz sodor, fogja a nyakamat és a nyakamnál fogva kilódit, kirúg az ajtón. Mert még belém is rúgott…

Bocskor úr elhallgatott és nagy szemmel nézett rám. Most ő is szinte sápadt volt az izgalomtól. Én óvakodtam minden megjegyzéstől. Bocskor úr biccentett egyet:

– Hát ez történt velem. Kint a folyosón elterültem és amikor feltápászkodtam, egy csomó röhögő pincér és lakáj vett körül. Azok már tudták, hogy odabent égiháboru van és hogy most jó a király útjából kitérni… Én felugrottam és elrohantam. Borzasztóan szégyeltem magamat, uram, hiszen fiatal voltam, férfi voltam és ha a mi mesterségünk olyan is, hogy egyre-másra megtanítja az embert és ha sok mindent le kell is nyelni, hát ez mégis csak sok volt. Nagyon szégyeltem magamat és én is gondoltam arra, hogy hiszen a királyt nem lehet megverni… nem is tudnám, mert erősebb nálam… hát megölöm magamat. De nem sokáig tartott a kétségbeesés. Én nem ölöm meg magamat. Ohó, akármilyen nagy úr a király, akármennyivel több, mint egy fiatal magyar fodrászlegény, azért -25- vissza lehet fizetni a királynak is a sértést. Főtt és forrott bennem még a harag, hogy is mondjam… sajgott bennem a sértés, de külsőleg megnyugodtam. Másnap délelőtt megfésültem a bárónőt – a király ekkorra megbékült – és utána elkezdtem kérdezősködni, miért volt olyan haragos tegnap a király? A lakájok tudták. Megmondták. Azért, mert féltékeny volt. Van itt egy magyar cigányprímás, egy fekete legény, az nagyon tetszik a bárónőnek… Ugy? Nagyon tetszik? Megértettem, tudomásul vettem, de nem értem vele sokat. Még nem tudtam, mit fogok csinálni. Délután azonban megtudtam és akkor nem haboztam sokáig. Egy másodpercig sem…

– Délután – mondta mosolyogva – szalad értem a komorna. Siessek, a bárónő most ébredt föl, pedig ő felsége már lent várja. Délután négy óra volt: a hotel előtt csakugyan ott sétált már a király. Néha leült egy árnyékos padra, mert rettentő hőség volt. Én sietek a bárónőhöz. A bárónő a lila selyem fésülőköpenyben ott ül egy széken és még most is be van hunyva a szeme. Álmos. Óvatosan nyúlok a hajához. Felnéz. – Igen, – mondja álmosan és megint lecsukódó szemmel – csak gyorsan. Gyors munkába fogok és természetesen hallgatok, mint eddig mindig, mert a mesterségünk jó modorra gyorsan megtanítja az embert. Eddig alig beszéltem húsz szót a bárónővel, mert ő nem óhajtotta… De ekkor, amint a kezemben volt a gyönyörü, dús szőke haja és amint lenéztem a behunyt, hosszu -26- szempillás szemére, egyszerre úgy éreztem, hogy most beszélnem kell. Még csak sejtettem, hogy mit fogok tenni, de ez a sejtés ellenállhatatlanul ragadt előre… a helyes irányba… A bárónőt sietve fel kell ébresztenem: ez az első. A munkával még nem voltam készen és szorongva néztem körül: miről lehetne beszélgetést kezdeni. A toalett-asztalon egy fehér tégelyt láttam meg: illatos olaj volt benne. Erről fogok mondani valamit… valami okos hazugságot… valami nagyon okosat… Istenem, mit lehetne gyorsan hazudni? Megvan! Halkan megszólalok. Egy igen alázatos kérdés: azt akarja-e a bárónő, hogy a gyönyörü szőke haja megbarnuljon? A bárónő a mondat első felét még alva hallgatja végig, de a második felére egészen fölébred. Undorodva és méltatlankodva kapja fel a fejét: dehogy akarja, miért mondom ezt? Azért, felelem én, mert ebben az olajban van egy szer, amely barnítja a hajat. A bárónő felháborodva nyúl az ártatlan tégely után és egyszerüen lehajítja a toalettasztalról. Az ügy ezzel elintéződött volna… nem szól többet… várja, hogy befejezzem a munkámat. Nekem megint hallgatnom kellene. De most nem hallgathatok. Mindenáron beszélnem kell. Az a szer – mondom tehát úgy, mint aki érdekes dologgal akar mulattatni valakit – a legkitünőbb hajfestőszer. Az én hazámban, Magyarországon sokan használják őszülés ellen; leggyakrabban cigányzenészek, akik korán őszülnek, de feketék akarnak maradni és akik a hajuk és a bajuszuk feketeségét szinte mind ennek a szernek köszönhetik… A bárónő megdöbbenve néz fel rám. Festik a bajuszukat? – kérdezi. -27- Kezeltetik, – felelem én. Mind, – teszem hozzá bátran. Kivétel nélkül. A bárónő maga elé néz, gondolkozik, én remegve nézem az arcát. Egyszerre csak elhúzza a száját. Grimaszt vág. Undorodik. Éljen, éljen… A cigányprímástól undorodik már. De nekem ez nem elég. Nekem más is kell. Mi? Még mindig nem tudtam egészen, még mindig nem láttam világosan. Csak elszomorodtam, amikor a bárónő felállt, egy fejbiccentéssel elbocsátott és le akarta magáról vetni a fésülőköpenyét. Szomorúan, szédülve mentem az ajtóig és ott egy utolsó pillantásra visszafordultam. Két embert láttam: az ablakon át le lehetett látni a sétatérre, ott sétált a király; és fent a szobában ugyanazzal a pillantással láttam a bárónőt, akinek a válláról lehullott a fésülőköpeny. Elkábultam. Megrészegedtem. De ebben a másodpercben már tudtam, mit kell tennem. Nincs habozás. Megteszem, akármi történik is. Ki csak nem végeznek, a botránytól is félnek. De még ha kivégeznek, akkor is megteszem. Ott álltam az ajtónál, háttal az ajtónak, visszafordultam a bárónő felé. Még egy másodpercnyi szédülést éreztem, de azután cselekedtem. Hátranyultam az ajtó felé. A kezembe akadt a kulcs. Elszántan fordítottam egyet rajta. Azután még egyet. A kulcs első megcsörrenésére a bárónő felém nézett és haragosan húzta össze a szemöldökét. Amikor a kulcs másodszor is megcsörrent, fölemelte a kezét… a csengő felé akart nyulni. kiáltani akart… Én elébe vágtam. Csak szóval. Ott maradtam az ajtó mellett. De villámgyorsan mondtam: ő felsége engem tegnap megütött; kilökött; megalázott. Ő felsége most odalent vár, én pedig itt -28- vagyok és ha meghalok is, akkor is –. Nem tudtam tovább mondani. Hiszen nem is éreztem én nagyon világosan, hogy mi az, amit mondanom kell, talán úgy sem tudtam volna befejezni, de nem is volt szükség a befejezésre. A bárónő arca kisimult, a haragja elmúlt és előbb csodálkozva, álmélkodva, figyelmesen végignézett… előbb végignézett, amint remegve ott álltam az ajtóban… előbb végignézett… most nézett meg talán először igazában, és akkor nem voltam én utolsó legény… előbb végignézett, azután elmosolyodott. Nekem nagyot dobbant a szívem. Előreléptem egyet és önkénytelenül lepillantottam az ablakon át a sétatérre. Ott állt a király. A bárónő követte a tekintetemet. Megnézte a királyt, aki abban a másodpercben megtörölte az izzadó homlokát, azután ujra az én elszánt arcomra nézett, azután harsányan elkezdett nevetni. Nevetve lépett most ő én felém egyet. Én már csak dadogni tudtam. „Ha meghalok is“ – mondtam dadogva. Ő azonban kiegyenesedett, nevetve nyujtózkodott és egyre nagyobb jókedvvel, csiklandozottan, féktelenül kacagva mondta: „Bosszut akarsz állni rajta, óh, la-la-la-la…“ Én még mindig nem értettem egészen a nevetését és düh forrott fel bennem. Megragadtam a kezét. De ő lenézett a királyra, ujjongva kacagott, odafordult hozzám és egyszerre áradt a száján a párisi argot. Viens mon loup!

Bocskor úr elhallgatott, csendesen elmosolyodott, azután kiélezetten mondta a csattanót:

– A király, uram, egy óra hosszat várt lent. A forró napon. Izzadva. Ötször küldött fel. De én nem engedtem. Megvárattam. És megvárattam máskor -29- is. Lent kellett várnia, amikor kedvem tartotta. A függönyön át nevettük. Összeölelkezve nevettük és neki a napon kellett várnia. És becsukhattam előtte az ajtót, amikor kedvem tartotta. A szabad időm ezzel telt el: törtem a fejemet, hogyan kinozzam meg a királyt. Oh, sok nagyszerü dolgot eszeltem ki… holnapig tudnék róla beszélni… Megalázni, ez volt a fő. És megaláztam, mert nagyon szerette azt az asszonyt. Megaláztam. Minden nap. Oh, én visszafizettem neki, hogy engem egyszer megalázott. Kínszenvedés volt az egész nyara. És még azután is… Évekig… Mert engem nagyon szeretett az az asszony… később mindenáron feleségül is akart jönni hozzám.

– Hogy miért nem vettem el? – kérdezte Bocskor úr és könnyedén megvonogatta a vállát. – Azért, uram, mert ha bárónő lett is és ha egy király barátnője volt is, azért mégis csak közönséges rongy volt. Hiszen láthatja az egészből. Higyje el, nincs köztük különbség: akár királyok fizetik meg őket, akár részeg matrózok. Amikor én házasodni akartam, akkor hazamentem Kőrösre – oda való vagyok én – és elhoztam a volt főnököm leányát.

A vonat Bécs felé közeledett és Bocskor úr készült kiszállni. Itt is tölt pár napot. Búcsuzott. Sajnálja, hogy a részletekről nem számolhat be, pedig azok is érdekesek. A fontos azonban az volt, hogy ezt elmondja nekem.

– Mert önnek, uram, igaza van: ha egy gentlemant (én úgy értem ezt a szót, ahogyan az -30- angolok használják, nem olyan ostobán, mint ahogyan másutt használják), ha egy gentlemant megaláz egy király, akkor annak a gentlemannek nincs más útja, mint hogy főbe lövi magát. De a megalázott gentlemanek nem maradnak boszulatlanul. Mink boszut állunk értük.

A gyáva ember napjai.

Lénárt, a gazdag és szürke ifju, óvatosan fölvette a kabátját és a ropogóan friss, új kabátban a tükör elé lépett. Öltözködése a kabát óvatos fölvételével befejeződött és Lénárt meglepetve nézte most végig a tükörben felöltözött énjét. Az ifju, akit a tükörben látott, előkelő és érdekes jelenség volt, és Lénártnak ez ifju láttára egyszerre eltünt minden kétsége, amellyel magát gyötörni és tükrét ostromolni szokta és amellyel meztelen testét az imént is szemlélte. Erőt és elegánciát, karcsuságot és lendületet konstatált magán és amikor az utcára indult, az az érzése támadt, hogy eddig ő nem is volt ő maga, hanem csak most találta meg igazi – elvesztett, elvarázsolt, szunnyadó – énjét. A járásban, a lélegzésben, feje fölemelésében, karja lóbálásában öröme telt; mindez most jól esett, holott máskor únott teher volt; a puszta lét, az egyszerü járás, maga a váratlanul széppé lett, egyszerü élet -32- olyan volt, mint egy régi, nagy vágynak a kellemes kielégülése.

Alkonyodott és Lénárt a lányos ház felé irányította vidám és könnyü lépteit. Késve jön; nagyot késik, mire odaér; de Lénárt azt akarta, hogy várjanak rá. Várják – egy kissé kétség és remény között – és örüljenek majd, hogy mégis jött. Örömet osztogató, boldog és nagylelkü kedvében volt Lénárt és amint közeledett a ház felé és amint a nagylelkü jóság egyre jobban megtöltötte a szívét, boldog és kegyelmes kedvében végleg elhatározta, hogy meg fog házasodni. Még nem tudta, melyiket veszi el a lányos ház lányai közül. Lili a szőkébb, de Mici a gömbölyübb, fehérebb bőrü és melegebb tekintetü. Lénárt a boldog jósággal szívében mintegy végigkostolta őket a lányos ház felé haladtában; gondolatban újra meg újra megizlelte őket, sőt mérlegelő, válogató kedve lassan túl is lépett rajtuk és sorra megállott a barátnőiknél, akiket most előreláthatólag ott talál majd a háznál. Olga… Magda… Lola… Lénárt sorra megízlelte őket és boldog királynak érezte magát, mert tudta, hogy valamelyik után ma jósággal és kellemesen kinyujtja a kezét.

Lénárt odaért a lányos házhoz és itt váratlanul elbágyasztotta egy gyorsan reáfuvalló kelletlenség. A villamlámpás kertben nagyobb társaság volt együtt, mint ahogyan gondolta, a társaság zajos volt és ő egyszerre úgy érezte, hogy nem is vártak rá és nem is érezték volna fájdalmasan, ha elmarad. A nyakában egyszerre kellemetlen érzés támadt és amikor befelé ment, bizonyos volt benne, -33- hogy a fejét – fájdalmas merevséggel – félszegen hordja. A kertben azonban áradó édességgel fogadták és apa, anya és lányok egyformán hő nyájassággal örültek neki. Lénárt erre megnyugodott, nyakából eltünt a kellemetlen érzés, megtapogatta gyönyörü nyakkendőjét, rendben van-e és frissen ropogó új ruhájában elégedetten és jóleső rugalmassággal ült le egy székbe, amelyen jóindulatu társalgást folytatott a körülötte fölváltva buzgólkodó háziakkal.

Igy érkezett el a vacsora ideje, amikor a kertben szétszóródott ifjuság kezdett lassan összegyülekezni. Lénárt felsőbbséggel, de jóindulattal tekintett a fölhevült és mulatásba, mulattatásba belefáradt ifjuságra és jóságos nyugalommal várta, ki lesz a szomszédja az asztalnál. Lili, a ház leányainak egyike, ekkor kedvesen így szólt hozzá:

– Lénárt, bemutatom magát a szomszédnőjének, egy nagyon kedves leánynak, az unokatestvéremnek.

Mici, a ház másik leánya ugyanekkor – nem hangosan, de mégis úgy, hogy Lénárt hallhatta – így szólt egy fehérruhás leányhoz, aki az ifjusággal együtt fölfelé csoportosult:

A bemutatás megtörtént, Lénárt asztalhoz indult a fehérruhás leánnyal és reszketve erőlködött, hogy könnyen és elegánsan tudjon járni. Hiába erőlködött. A járása egyszerre megsúlyosodott, botorkálóvá és ingadozóvá lett, a fejét nem tudta egyenesen és természetesen tartani, mert a nyakát merevgörcs -34- kínozta; az egész teste, az egész léte, amely az imént még öröm volt a számára, most egyszerre kínos és elviselhetetlen teherré lett. A homlokáról verejték gyöngyözött és ő szégyenkezve törölgette.

Lénárt megalázottnak és összezúzottnak érezte magát és az az érzése volt, hogy mindenki őt figyeli. A szomszédnőjével az egész vacsora alatt csak néhány szót váltott és minden szó, amelyet elmondott, de minden szó is, amelyet válasz gyanánt kapott, akaratlanul szigoru és mogorva lett. Csak a vacsora vége felé, amikor körülöttük a jókedv egyre hangosabb lett és Lénárt látta, hogy senki sem nézi őket, csak akkor tudott végre felemelt fejjel és tiszta szemmel körülnézni és szabadon gondolkozni. Ekkor szabadon mozgatta végre merev tagjait és megkönyebbülve szabadon eresztette haragos méltatlankodását és megalázottsága dühét.

Mit tettek vele? Hogy merték ezt tenni? Hogy merték róla feltételezni? Ezt akarják vele elvétetni! Ezt a sovány és szürke leányt! Ezt a barnafoltos, vizesszemü, vézna verebet! Hogy merte ez a leány azt gondolni, hogy ő…

Az asztal népe már oszladozott, de ő az oszladozást haragjában észre sem vette, hanem dühre gyulladtan fordult a szomszédnőjéhez. Az az érzése volt, hogy meg fogja verni. Hogy meg kell valahogyan aláznia. Hogy meg kell neki mondania, hogy –!

A leány habozott a válasszal. Lénárt megsürgette. A leány erre haragosan kivágta:

– Pócs? – szólt kegyetlenül. – Szép neve van a falujának. És miért jött fel Budapestre?

A leány ekkor szembefordult vele. Vizes szeme szikrázott és úgy tetszett, hogy egész szürke lénye tűzben áll.

– Azért, – felelte sziszegve, megmámorosodva a maga haragjától – mert Lili, a kuzínom, azt akarta volna, hogy menjek férjhez egy útálatos emberhez, aki neki udvarol és akit ő kinevet.

Lénárt elsápadva kapta hátra a fejét és a lány is az ijedtségtől elfehéredve dőlt vissza a székébe. Elkábulva és hallgatva ültek egymással szemben: mind a ketten megdöbbenve, elbágyadva és megsebezve, két áldozat, akik egymást gyűlölik, ahelyett, hogy másokat gyűlölnének, két bajvívó, akik egymást marcangolják mások miatt.

Hallgattak és reszkettek és egyik sem tudott megmozdulni és egyik sem tudott megszólalni. Körülöttük a fájdalom nagy csendje volt és a csend egyre nagyobb és egyre érezhetőbb lett. Lénárt körülnézett és ekkor látta, hogy egyedül hagyták őket. Senki sem volt már a közelükben, mindenki elment. Lénárt csak messziről fogott el egy gondos, de gyorsan elforduló pillantást. A kedves emberek! A jóakaratu derék emberek! Vigyázzák őket, hogy összebarátkoznak-e, és vigyáznak rá, hogy semmi az összebarátkozásukat ne zavarja.

Fel akart állni. A lányhoz fordult; és a lánynak könnyes volt a szeme. Nem állott fel. Halkan mondta, még mindig egy kis keserüséggel, de már óvatosan és gyöngéden:

A lány fölemelte a tekintetét és a szemük ekkor egy hosszu, egy végtelen, egy lelket kutató, egy szívtől-szívig átsugárzó, nagy pillantásban találkozott. Két vizes és semmis szem szépült meg ekkor a fájdalomban, két test tünt el, hogy két fájdalmas és sebzett lélek tapogatózzék gyöngéden, irgalmasan, szeretetet keresve és társat kutatva egymás felé. Egy percig úgy látszott, hogy rútságban kizárva, a vágyaik területéről kitaszítva, a megalázottságban találkozva – két szegény ember, két vágyódó lélek – most egymásra leltek, jóságban és könyörületben összeforrottak, egymástól el nem szakadnak, egymásba reszketve belekapaszkodnak. Egy percig lehetségesnek látszott, hogy két jóság találkozik, egy percig lehetségesnek látszott minden: megnyugvás, hűség, boldogság.

Kintről azonban fiatal kacagások hallatszottak be; a két szempár elborult és megzavarodva fordult el egymástól, a két lélek elveszítette egymást és ismét két test volt egymással szemben: két megbántott és ingerült szürke ember. Lénárt egy zökkenéssel felállott; a leány is sietve és sértődötten ugrott fel, és még előbb volt kint a kertben, mint ő. Lénárt látta, amint nevető fiatal párokhoz csatlakozik és amint szép, fiatal férfiak kelletlen udvariassággal szólnak hozzá néhány kényszeredett szót. Erre ő is észrevette, amit sohasem vett észre, hogy a leányok, akik neki tetszenek és akikhez megpróbál odacsatlakozni, kínosan és kelletlenül válaszolnak, ha már nem kerülhetik el, hogy vele szóbaálljanak. Rövid ideig ténfergett még a kertben, azután hazament. -37-

Fáradtan vánszorgott haza; egész testét tehernek érezte és magát a puszta létet fájdalomnak. Otthon megállt a tükre előtt és végignézte magát. Ropogóan friss, uj ruhája gyűrött volt, nyakkendője félrecsúszott, egész előkelő felöltözködöttsége bepiszkolt és meggyalázott. Ledobálta magáról a ruháit. Belevetkőzött a tükörbe és aggódva és kiváncsian várta meztelen testét a tükörben. Amikor végre meztelen, sovány és szürke énjével szemben állott, akkor sokáig, megdöbbentően, elmerülten, nagyon komolyan nézte magát, küzdött a könyeivel, felemelte a fejét és azon habozott, ne köpjön-e bele a tükörbe. Végre nagy erőfeszítéssel elfordult a tükörtől és legyintett egyet.

A tenger.

A tengerről beszélgettünk. „Sei mir gegrüsst du ewiges Meer“, – szavaltam németül öreg barátom kedvéért. Azután Heineről beszélgettünk; azután asszonyokról és ekkor – a fedélzet elhagyatott volt és a tenger éjszakája felségesen csendes – öreg barátom ezt a történetet beszélte nekem.

Utazott ezen a vonalon – Marseilletől Port-Szaidig megállás nélkül, onnan két rövid megszakítással az első indiai kikötőig – harminc évvel ezelőtt egy fiatal asszony. Az angol gőzös, amelyen utazott, nem volt még ilyen pompás és hatalmas alkotmány, de a maga korának egyik legszebb hajója volt; erős, gyorsjárásu és kényelmes. A fiatal asszony, akiről szó van, el volt ragadtatva a kajütjétől, amikor Marseilleban hajóra szállott. Német asszony volt és a német hajók – akkoriban – nem kényeztették el az utasaikat dísz és kényelem dolgában. -39-

Német asszony volt: szőke, de feketeszemü; a germán fajnak oly ritkán található tisztán megmaradt típusa; semmi valkürszerüség, semmi Brünhild-erő, annál több tiszta és szelid szépség és egyszerü báj. A hajóra két férfival jött. Az egyik volt az ura, akivel Bombaybe voltak költözendők; a másik legjobb barátjuk: előkelő és vagyonos úr, aki – bár ez akkor még nem volt olyan mindennapos dolog, mint ma – a kedvükért egy indiai utazást tett.

Marseilleből nyár elején indult a hajó; a koranyár a Földközi-tengeren éppen olyan kimondhatatlanul szép volt, mint most. Az asszony szinte ujjongva élvezte az utazást, a tengert, az út szépségeit, fiatal élete egész örömét, de Szicilia tájékán – itt valahol, amikor az Aetna eltünőben volt a szemhatáron – lassan elborult a jókedve. A dolog úgy kezdődött, hogy előbb valami semmiségen összeveszett az urával. Ugy folytatódott, hogy nem tudtak kibékülni, ami már baj volt. A házasságuknak a harmadik éve volt ez; az a harmadik év, amelynek a veszedelmeit még egymást szerető emberek feje fölül is csak az tudja elhárítani, hogy gyerekük van. Nekik nem volt gyerekük és a harmadik év kis lelki földrengése aggasztó erővel jelentkezett. Összevesztek; és nemcsak nem tudtak kibékülni, hanem az első után újabb és újabb – immár nem hangos, de annál kegyetlenebb és annál keserübb – összeveszések jöttek; mély sebeket ütő, irgalmatlan szavak; konok és jéghideg tekintetek, makacs és kérlelhetetlen szembenállások… A harmadik év kis földrengése – úgy látszott – kettétépi a lelkük -40- és a testük közösségét; még együtt voltak, de már idegenek voltak egymáshoz; még együtt laktak, de nem beszéltek; még hallották éjszakánként az egymás lélekzetvételét, de ellenségesen és rosszindulatuan füleltek rá.

Mindez a hajón, a csodaszép, kék, nyári fényben fürdő Földközi-tengeren. Ha a barátjuk nem lett volna velük – úgy érezték – elviselhetetlen volna az élet, az egymáshoz láncoltság, az összezártság. Igy az együttlétük tűrhetetlen feszültségét enyhítette egy harmadik ember jelenléte és enyhítette az, hogy elpanaszolhatták – külön-külön – a sajgó fájdalmaikat egy jó barátnak; aki szeretettel és részvéttel hallgatta meg a panaszt. A baráti részvét azonban a helyzetet nem javította; ellenkezőleg; rontotta. Valahogyan minden panaszkodás után még távolabb voltak egymástól; valahogyan minden tanács fölforralta az ingerültségüket és mérget öntött a sebeikbe.

Kikötöttek Port-Szaidban. Az asszony itt a hajón maradt; a két férfi pár órára partra szállt. A hajó fölvette az új szénrakományát és tovább indult. Áthaladt a csatornán és bejutott az ázsiai tengerekbe. Ekkor már nyár volt; és a nyár itt maga a pokol. A sorvasztó, ádáz hőségben tikkadtan úszott a hajó az átkozott tengeren; bágyadt, fulladt lihegéssel törte magát előre; az élet csak éppen pihegett rajta; az élet alig él egy ilyen hőségverte hajón; az ellenséggé lett két embernek csak a bágyadt gyűlöletre volt ereje; szinte minden megmaradt életenergiájuk tompa haraggá lett a másik ellen. Ha két ember – különösen férfi és nő – gyűlölni kezdi -41- egymást, akkor mindegyik számára szinte inzultus a másiknak a puszta léte is. A hajó a poklok hőségében fuldokolva úszott előre és szinte csak két konok és szikrázó gyűlölet élt rajta. Férfi és nő. Férj és feleség. A tegnapi szerelem ízével az ajkukon. – Ekkor már nem is beszéltek egymással.

A hajó kikötőt ért. A legszörnyűbb hőségek tengerét elhagyta; ez a félnapos kikötés olyan, mintha az egész nagy hajó szabadabb, frissebb lélekzetet akarna venni a bágyadt és fuldokló előrevergődés után. A férj partra száll. „Jössz?“ – kérdezi a barátjától. „Nem“ – feleli a barátja, – „fáradt vagyok“. A férj a feleségét meg sem kérdezi, jön-e. Napok óta nem beszélnek.

A férj partra száll, az asszony a fedélzetről keserü haraggal néz utána. Utána néz, a keserüség egyre fájdalmasabban önti el a szívét, lemegy a kajütjébe. Sír. Az ajtó fölnyílik. Bejön a barátjuk.

Az asszony vígasztalást vár, de a férfi nem vígasztalja. Igazat ad a kifakadásainak, megerősíti a vádjait és a szavain lassan átszivárog egy vállvonogató, sajnálkozó gyanu. Minek egy ilyen ázsiai kikötővárosban partra szállni? Ezek a városok a romlottság fészkei, alantas orgiákra vannak berendezkedve. Port-Szaid is ilyen…

Az asszony megérti ezt a gyanút és rémülten, fölindultan és remegve bámul rá arra, aki kimondta. Még nem tudja, mit tegyen. Egy másodpercig habozik, a szeme részeg a fájdalomtól, a második másodpercben már két kar átkarolja, egy éhes vágy megrohanja, az ájuldozó ellentállását legyőzi. Rablótámadás -42- volt. Kiméletlen, ravasz és becstelen rajtaütés. Orgyilkos merénylet.

A hajó tovább indul enyhébb vizek felé, zöld partok felé és az asszony kábultan és reszkető lélekkel bámul ki a megszelidülő nagy tengerre. A férje visszajött és ő nem mer ránézni. Egyetlen pillantást vetett rá és ez az egyetlen pillantás olyan megváltozottnak mutatta, hogy ha ránéz még, akkor – attól tart – térdre kell előtte buknia és sírva kell a nyakát a lába alá hajtania. Ez az az ember, akire tegnap fülledt gyűlölettel és villámló haraggal nézett? Honnan volt a haragja? Miért gyűlölte. Miért marcangolták egymást? Nem érti haraggal telt heteiket; szeretni még nem meri a férjét, mert nem tudja, mit ró majd ki önönmagára büntetés gyanánt, de az emlékezetében földereng a forró és tiszta szerelmük boldogságának két esztendeje és úgy érzi, bele kell magát vetnie a nagy oceánba, hogy a halállal mossa le magáról az árulás bűnét.

A férje megérez valamit abból, ami az asszony lelkében történik és – egyelőre dacosan, félvállról, szinte az elmult harag hangján – közeledni próbál hozzá. Az asszony lesütött szemmel, rémülettől meghidegedő szívvel elutasítja. A férfi érzi, hogy a az elutasítás nem gyűlölködő többé. A haragja fölolvad, a makacssága ellágyul, a régi szeretettel, új alázattal, szégyenkező megbánással közeledik. Az asszony lesütött szemmel elutasítja. A férfi nem érti ezt az elutasítást. Elbeszélné a barátjának… de egy bizonytalan érzés, valami téveteg ösztön megállítja. Egy halk, távolról villódzó gyanu lobban föl benne; a szeme vérbe borul tőle, de még nem -43- tud semmit; áll; vár; lesben áll. Feszült, visszafojtott figyelés pár napig; három ember remegő idegekkel figyeli egymást; a csendbe a halál szárnya suhog bele. Itt valaki meg fog halni.

Az utolsó napon az asszony tisztán lát. Még mindig nem tudja, mit kell tennie, de a harmadik férfinak, a barátnak, az ellenségnek a szerepét tisztán látja. Rabló volt. Ha ő nincs itt, régen megbékültek volna. Ő vágta mélyre a szakadékot közöttük. Ők azt hitték, békít. Uszította őket. És azért jött velük, hogy kihasználja ezt az utolsó alkalmat, ezt az összeszorultságot, amelyben megfülled a harag, mert nincs, ami levezesse. Most világosodik meg – mint mikor erős villámsugár hasít bele a sötétbe – az egész mult. Egy év óta próbálkozik már: csöndesen, óvatosan, lábujjhegyen, hogy őt meg ne riassza. Az ő éber és érzékeny szerelme csendes, nagy undorodást ébresztett volna benne ez iránt a közeledés iránt még két hónappal ezelőtt; de éber és érzékeny szerelmét megmérgezte a tenger, a hajó, az összezártság, megmérgezte az a harmadik ember, aki ide lopódzott melléjük és aki hideg gonoszsággal állt lesben, míg ők marcangolták egymást. Mi történjék ezzel az emberrel? Mi történjék ő vele magával?

Kint óriási villámok suhogtak bele a sötétségbe és a hajó ömlő záporban zakatolt előre. A tenger tajtékot túrt, hánykolódott és nemsokára bömbölve rázta a hajót. A hajó rémülten verte magát előre egy kikötő felé.

Féléjszakás küzdelem, szürkülő hajnal, a közelben már a kikötő, akkor egy ordítás, egy roppanás -44- és a hajó szirtre jutott. A legénység jól megállja a helyét, a kapitány nyugodtan intézkedik, a matrózok katonásan dolgoznak, leeresztik az első mentőcsónakokat. Az asszony nem tudja, nem volna-e jobb a hajón maradni, a férje erőszakkal hurcolja be egy csónakba.

Partot érnek és dideregve nézik a távolban feketéllő, lassan sülyedő hajót. A csónakok visszaindulnak a tajtékos tengerre, egymásután érik el a hajót és egymásután térnek ujra vissza a partra. Még két csónak van kint a tengeren. A másodikban már a kapitány is jön a tisztjeivel, az első még utasokat hoz. Kik vannak ott? A férfi körülnéz a rémült, csapzott tömegben; a barátjukat nem találja; az ott van az első csónakon. A két csónak nehéz harcot vív a hullámokkal. A vihar még egy utolsó nekifeszülésben tombolja ki magát, a tenger sistergő és tajtékos, egy-egy fekete hullám úgy zúdul rá a két csónakra, hogy a parton állókban elszorul a szív. A két csónak lihegve harcol a viharral. A férfi figyelmezteti erre a harcra az asszonyt: a halállal viaskodó csónakban, mondja, ott van a barátjuk is. Az asszony fölemeli fáradt fejét; előbb alig érti, miről van szó; amikor megérti, akkor talpra ugrik és előrehajtott fejjel, nagy szemmel, feszült várakozásban bámul ki a tengerre. A férje gyanakodva és ingerülten nézi.

A két csónak harcol a viharral. Az egyik – a kapitányé – már biztosságban van, a másikat a vihar mindig visszaveri a parttól. A parton csend van; a tömeg remegve nézi a halálos küzdelmet; néhányan imádkoznak; az asszony véresre harapja -45- az ajkát, hogy azért ne imádkozzék: ne teljesüljön a többiek imája. A gyötrő várakozás izgalmát szinte nem birja már el; megremeg a lába és összeesnék, ha az ura karjába nem kapaszkodhatik. Belekapaszkodik az ura karjába; hozzásímul: és reszketve bámul ki a tengerre.

A parton állók fölsikoltanak; a csónakra egy szélesen hömpölygő, fekete hullám dől rá, megfordítja, fölhajítja, ronggyá vágja egy sziklán. A partról új csónak indul el menteni. Az asszony még mindig vár és görcsösen kapaszkodik a férje karjába. De amikor ez a csónak csüggedten visszatér és amikor már bizonyos, hogy akik a másik csónakban ültek, azokat elvette, visszavette az ős haragos oceán, akkor a keze görcsös szorítása megenyhül, a torkán egy nagy boldog zokogás tör ki, egy ujjongó, végeérhetetlen, nevető sírás; kinyitja a két karját, megöleli a férjét, rátapad a mellére és ott marad, amíg az őrjöngő, nevető zokogásából – a férje csittító, símogató keze alatt – csendes, nyugodt, fáradt gyereklihegés nem lesz.

Öreg barátom fölállott és nézte a tengert. Hatalmas alakja élesen rajzolódott bele a félhomályba. „Thalatta“, – mondta halkan, – „thalatta…“.

– Az, ami azelőtt: boldog, jó és tiszta asszony. Olyan jó, hogy a férje, amikor sok év mulva megkérdezett és megtudott mindent – amit addig sejtett és fájdalmas sebhely gyanánt csak kerülgetett – akkor -46- már csak magát tudta vádolni azért, ami történt. Olyan jó, hogy a férje tiszta boldogságát már ez az önvád sem zavarhatta meg.

A szerelem komédiái

Kiábrándulás.

A férfi: De miért? Mondd meg végre, hogy miért. Szabad vagy, két éve özvegy; én szeretlek és te is szeretsz…

A férfi: Hogyan? Mikor? Miért?… Ez utálatos és szégyenletes… ez a kérdezősködés, de végre is meg kell tőled tudnom. Én nagyon szeretlek… mondj meg nekem hát végre mindent, hogy kénytelen -50- legyek beletörődni a dologba, kínlódni, elmenni, elfelejteni mindent, ha lehet.

A férfi: Kérlek, mondd meg, könyörgök, légy őszinte. Ebbe a visszautasításba én nem tudok beletörődni, én szenvedek, kínlódom… (Eltorzul az arca; elfordul és úgy érzi, hogy könnyes lett a szeme.)

Az asszony (hirtelen elhatározással, gyorsan felgyulladt meleg részvéttel): Jó. Hallgass ide. Elmondok mindent, bár az, amit mondani fogok, a magam fájdalmas leleplezése. Eddig szégyeltem… nem, most is szégyellem… de mégis elmondom, mert azt akarom, hogy ennek a dolognak vége legyen és hogy te… igen, hogy te kiábrándulj belőlem.

Az asszony (még egyszer habozik egy másodpercre, azután beszélni kezd): Te azt hitted, hogy én nyolc évig hűséges felesége voltam az uramnak…

Az asszony (elpirul): Várj még, ne gondolj semmi rosszat, én… csakugyan hű voltam hozzá. Ha nem lettem volna, azt már régen bevallottam volna neked; nem tűrtem volna, hogy idáig fejlődjék a dolog. De… de az, amit most mondani akarok, az nem ilyen egyszerü, nem ilyen… piszkosan egyszerü.

Az asszony: Én hű feleség voltam, feddhetetlen asszony; nem, dehogy volt nekem szeretőm, mintahogy -51- te is meggyanusítottál… nem is most először… De az uramat mégis megcsaltam. (Gyorsan.) Veled.

A férfi: Már akkor? (Nagy örömmel.) Ah, értem… De hiszen minél inkább enyém voltál gondolatban már akkor, annál inkább feleségül kell most jönnöd hozzám.

Az asszony: Most, hogy legalább félig értesz, most könnyebb lesz talán mindent elmondanom… Hát várj csak. Sorba veszek mindent. Te ezelőtt három évvel jöttél ujra haza. Én akkor… ugy-e… huszonhét éves voltam és nyolc éve asszony…? Igen. Téged nem láttalak volt vagy tíz évig. De akkor megjelentél… eljöttél hozzánk… mi a távoli rokonság és gyerekkori barátság révén szeretettel fogadtunk…

Az asszony: És te bennem akkor nem láttál mást, mint a rokont, a gyerekkori pajtást, a megelégedett asszonyt.

Az asszony: Legalább is nem mutattad, hogy mást látsz bennem. És én akkor megelégedett és boldog asszony is voltam. Egy decemberi estén azonban, amikor együtt voltunk veled és amikor te egész este valahogyan többet foglalkoztál velem, mint szoktad… -52-

Az asszony (egy mozdulattal elhárít minden részletet): Azon az estén nagy nyugtalanságot éreztem; otthon – éjszaka – lázasan bújtam be az ágyamba, dideregve kuporodtam össze, nem tudtam elaludni és amikor végre elaludtam… (Elakad.)

Az asszony: Szégyellem… Ott aludt a közelemben az uram, akit szerettem, aki engem szeretett, aki hozzám jó volt, akihez én hű akartam maradni és én – én rád gondoltam. És amikor elaludtam, akkor álmomban úgy éreztem, hogy az arcod az arcomhoz ér. Mást nem. Csak ezt. Nem aludtam mélyen, szinte ellenőriztem az álmomat, még valami szégyenkezést és lelkifurdalást is éreztem, de egyre úgy volt, hogy az arcod odasímul az arcomhoz (küzd magával.) És… és ez nagyon jó volt.

Az asszony: Várj csak. Ennek van most három éve. Ez történt… ugy-e… decemberben. A december akkor kínos és nyugtalan hónap lett nekem. Te úgy viselkedtél velem, mint azelőtt, de én éreztem, én tudtam, hogy csak egy kis bátorításra, egyetlen diszkrét jelre volna szükség, hogy hevesen, szenvedéllyel… szerelmesen foglalkozz velem.

Az asszony: Én azt a jelet nem adtam meg neked. Én tisztességes asszony voltam… az izlésem szerint is… Én utálom a csaló asszonyokat, utálom -53- a tettetést, a hazudozást… És – akármilyen furcsán hangzik – az uramat is, akkor is szerettem. Szerettem… talán nem a régi módon, nem friss szerelemmel többé, de szerettem úgy, mint a legjobb barátot, akinek fájdalmat okozni rosszaság, akit kijátszani alávalóság. Én tehát ridegebb lettem hozzád, ahelyett hogy barátságosabb lettem volna…

Az asszony: Talán érezted, de nem tudtad. Sőt érezni sem igen érezted, mert hiszen nemsokára foglalkozni kezdtél… azzal az asszonnyal…

Az asszony: Mindegy. Hiszen itt nem az a fontos, ami veled történt, hanem az, ami velem. Velem pedig az történt, hogy a cselekedeteimnek tudtam parancsolni, de a gondolataimnak nem. A gondolataimnak és az álmaimnak nem.

Az asszony: Vagyis az első gondolatom és az első álmom, amely veled foglalkozott, nem maradt az utolsó. Harcolnom kellett magammal; nem akartam rád gondolni; és az egész napomat ki is tudtam tölteni mindenféle elfoglaltsággal – az urammal kétszeres, tízszeres szeretettel foglalkoztam – de amikor lefeküdtem, amikor eloltottam a lámpát, amikor a sötétségben egyedül maradtam, akkor… akkor rád kellett gondolnom. Nekem van fantáziám, ami asszonyoknál elég ritka dolog és a gondolataim így nem repültek brutális egyenességgel egy cél felé… -54-

Az asszony: Hanem körülszállongtak minden részletet, elhoztak nekem minden eshetőséget. És mert bennem becsületes ellentállás is volt, egész decemberben nem jutottunk tovább, minthogy a te arcod hozzáért az én arcomhoz. Megfogtad a kezemet. Hozzám hajoltál. Egy szóval – akármilyen ostoba ez a szó – te udvaroltál nekem. Én diszkrét jelt adtam neked, te ostromoltál és én védekeztem. Érted ezt?

Az asszony: Ez volt decemberben. Te délutánonként feljöttél, amikor az uram nem volt otthon, órákat töltöttél el nálam, egyszer megfogtad a két karomat és hevesen megcsókoltál, én kétségbeesve védekeztem; egyszer – este, sötétben – letérdeltél előttem és szomoruan az ölembe hajtottad a fejedet. Ez volt decemberben. Januárban azután… (Elhallgat.)

Az asszony: Januárban éreztem, hogy nem bírom sokáig ezt a küzdelmet és…

Az asszony: És egy napon megígértem neked, hogy másnap elmegyek hozzád.

Az asszony (fanyarul és némi lenézéssel): Várj. Miért örülsz ennek! Elmentem hozzád. Azután éreztem egy bűnös és csaló szerelem minden mámorát és minden szégyenét. (Megborzong.) Amikor -55- csatakos téli utcákon hozzád lopództam… amikor (dideregve és útálattal) tőled eljöttem… amikor hazaértem és az uram meleg mosolygással fogadott… (szinte összegörnyed a szégyenkezéstől és az undorodástól.)

Az asszony (heves mozdulattal elhárítja a simogatást): Ez volt januárban. Februárban a viszonyunk elromlott és megmérgeződött… Kínoztuk egymást. Veszekedtünk. Te voltál az oka…

Az asszony: Te. Te állhatatlan természetü vagy, te a hűséget nem bírod, te elfelejtetted, milyen nagy és súlyos áldozat volt tőlem, hogy a tied lettem, te semmiféle kötelezettséget nem ismersz, te más asszonnyal kezdtél foglalkozni…

Az asszony: De azért nem kevésbbé igaz, mintha megtörtént volna. Ha megtörtént volna, így történt volna. Én szemrehányásokat tettem volna neked, te eleinte hazugságokkal hallgattattál volna el, azután a hazugság fáradságát is sajnáltad volna, kíméletlen lettél volna hozzám, brutálisan őszinte – és igazad is van, mert az az asszony, aki megcsalja az urát, az a szeretőjétől sem számíthat a becsületes embernek kijáró kíméletre.

Az asszony (makacsul): Annyi, mintha az lettél volna. Annyi, mintha az a kiábrándulás – a tied – megtörtént volna. Ez márciusban történt. -56- Én akkor sokat szenvedtem. Végre – minek így marcangolnunk egymást – szakítottunk. Te örömmel, hogy újra szabad vagy, én megalázottan és vérző büszkeséggel. Sokat szenvedtem… eltelt egy hónap… még egy hónap… május volt, mire a nyugalmamat valamennyire visszanyertem. Visszanyertem a nyugalmamat, mert ekkorra… kiábrándultam belőled.

Az asszony: Kiábrándultam. Ami közöttünk történt, az megmutatta, az leleplezte nekem, hogy te sem jó, sem gyöngéd, sem hűséges nem tudsz lenni.

Az asszony: Vajjon nem? Gondold meg jól és mondd még egyszer, hogy közöttünk nem történt semmi.

A férfi (habozik, azután vállvonogatva, dacosan mondja): Ah… más asszonynak is voltak már ilyen gondolatai.

Az asszony: Ilyenek nem. Más asszony is eljutott már gondolatban a szerelemig, a… a csalásig. De a kiábrándulásig kevés asszony jutott el. És más asszony nem közli utólag az ilyen gondolatokat azzal, aki feleségül akarja venni… Nem félsz attól, hogy ha elveszel, megint ilyen gondolataim támadnak?

Az asszony: Mind ilyenek vagyunk, de a férfiak mindegyikünknél újra meg újra elfelejtik. Én azonban figyelmeztettelek rá, hogy milyen vagyok, mert… mert azt akarom, hogy kiábrándulj belőlem… mert…

Csalás.

A harmadik (az imént menekült el; most még minden rá emlékeztet; a szoba úgyszólván tele van a betolakodó, a rabló hím penetráns szagával).

A férj (legyűri az áradó düh kíméletlen szavait, amelyek az ajkára tódulnak és olyan hidegen beszél, amint csak tud): Kelj fel. Nem bántalak.

A férj (idegesebben): De kelj fel már, kérlek. Ez a zokogás… igazán éppen olyan érthetetlen, mint amilyen elviselhetetlen. Hagyd abba, ha azt akarod, hogy ne tartsalak megátalkodott és aljas tettetőnek. Miért sírsz? Ennek a sírásnak az őszinteségében igazán nem hihetek.

A férj (magánkívül): Hagyd abba, kérlek! Ez -59- rettenetes. Ez… elviselhetetlen. Ez… ocsmányság. (Ráordít.) Hagyd abba! Kelj fel!

A férj (szinte brutálisan lerázza magáról): Eressz el! Menj! (Megbánja a szokatlan brutalitást.) No nézd… Kérlek… (Kétségbeesetten.) De az Isten szerelmére, végre is: ha egyszer elszántad magadat rá, hogy… hogy megcsalj, akkor egyuttal tisztában kellett lenned azzal is, hogy én… hogy te… hogy egyszer majd így állunk szemben egymással. Nem?

A férj: Nem? Felelj! Lehetetlen, hogy titokban akartad volna tartani. Semmi okod nem volt rá; semmi értelme nem lett volna: te okos asszony vagy, oh igen az vagy, tehát abban a percben, amikor a… hűtlenségre rászántad magadat, abban a percben tisztában voltál a cselekedeted minden konzekvenciájával. Avval is, hogy így állunk majd egymással szemben. Gondoltál erre, ugy-e?

A férj (megsebzetten, ingerülten): No lám. Hát: helyes. Nagyon helyes. Gondoltál rá. De akkor (Idegesen.) kérlek, hagyd abba végre ezt a… ezt a nyivákolást.

A férj (remegve): Hagyd abba, kérlek. Tudtad, hogy ez jön, – miért sírsz hát? Tudtad, hogy ez jön… vártad, hogy ez jön… jól megfontoltad a dolgot… nem (túlozva) egy gyenge perc szédülete ez, hanem érett megfontolás eredménye… -60- nem is képzelhető el másképpen (A düh elragadja; nagyon kegyetlenül.) a te korodban…

A feleség (halkan felsikolt; feláll; elfordul, letörülgeti a könnyeit, szembe akar nézni a férjével, de a fájdalma erősebb az elhatározásánál; ismét zokogni kezd, beletámolyog egy karosszékbe és eltakarja az arcát).

A férj (meghökkenve áll előtte; megzavarodott; érzi, hogy túllőtt a célon, felébred benne a gyöngédség és a nagy respektus, amelyet az asszony iránt érez; habozva odalép hozzá és megsimogatja): Ne sírj… no, ne sírj… én nem akarlak bántani… nem tudom, mi történt veled… nem értem, nem értem, nem értem!… de szeretnék tőled olyan gyöngéden elbúcsúzni, ahogyan csak tudok.

A férj: El. Igen. Hiszen… ez csak természetes, ugy-e? Nem is gondolhattad másképpen.

A férj: Azután… Istenem, majd élünk valahogyan. Te… te nyilván férjhez akarsz menni…

A férj (értelmetlenül, álmélkodva): Nem értelek… Ha nem szereted, akkor…

A feleség (letörülgeti a könnyeit; csaknem egészen nyugodt már): Ide hallgass! Emlékszel rá, mit mondtam én neked az esküvőnk napján… a bécsi gyorsvonatban… Pozsony táján… amikor alkonyodni kezdett és amikor megkérdezted, miért lett egyszerre könnyes a szemem?

A feleség: Azt mondtam, hogy egy fél évig kellett könyörögnöd nekem, míg elszántam rá magamat, hogy a feleséged legyek… pedig nagyon szeretlek. Pedig nagyon szeretlek… de – azt mondtam – abban a percben mégis úgy érzem, rosszul tettem, hogy engedtem neked. Emlékszel már rá?

A feleség: Rosszul tettem, mert én nyolc évvel mégis idősebb vagyok nálad és mert a házasságunk második évében, de valószínüleg már a második napján úgy érzed majd, hogy nagylelkü áldozatot hoztál, amikor nem fiatal leányt, hanem harmincnégy éves asszonyt vettél el. Te szerettél engem… sőt hiszem, hogy most is szeretsz…

A feleség: Forrón kívántál engem… sőt hiszem, hogy… négy évi házasság után… néha még mindig kívánsz…

A feleség: A szereteted… a szerelmed azonban egyre jobban összekeveredett valami különös elnézéssel, egy furcsa megbocsátással, valami – igen gyöngéd, alig észrevehető – szánalommal. Ezt az elnézést, ezt a megbocsátást, ezt a szánalmat azonban én már… már a második napon éreztem. És azóta mindig kínosabban és egyre fojtogatóbban érzem. Fuldokoltam tőle…

A feleség: Ne mentegetődzz. Te nem tehetsz róla. Te jó voltál és jó akartál lenni. Akartál jó lenni. És engem kétségbeejtett ez az akarás. Minél jobban sikerült neked, annál inkább. Más házasságban is langyos meleggé válik a forró szerelem, de a jóság nem válik tűrhetetlenné. Nálunk tűrhetetlenné vált. Nem te vagy az oka, – én vagyok az oka. Az a nyolc év az oka, amellyel nálad idősebb vagyok. Megalázott, kétségbeejtett, megfullasztott a jóságod. Ugy éreztem, semmi… semmi… semmi sem köt téged többé hozzám, csak az a… az a nevetséges fogadalom, amelyet pap előtt és anyakönyvvezető előtt tettél. Minden csókodtól kétszer remegtem meg: előtte megremegtetett az öröm és a szerelem, és utána megremegtetett a szégyenkezés és a nyomorúság. Koldus lettem, akinek könyöradományokat adnak…

A feleség (határozottan belevág a szavába): Egy napon azután fellázadtam és sírva és sikoltva azt kérdeztem: koldus vagyok-e én már, vagy olyan gazdag vagyok még, mint amilyennek magamat -63- tartottam és mint amilyennek azelőtt te is tartottál. Belenéztem a tükrömbe és azt mondtam: nem vagyok koldus. Nekem van még mit adnom; én boldoggá tudom még tenni azt, akit meg akarok ajándékozni.

A feleség (határozottan): Nem! Te kényelmesen szerettetted magadat. Adomány gyanánt adtad nekem a szerelmedet. Nagylelkü voltál, nem szerelmes. Túlságosan biztos voltam a számodra. Véglegesen rád utalt. Minden szerelmi lehetőségből kizárt. Nohát: én azon a napon elhatároztam, hogy megpróbálom, miféle szerelmi lehetőségek vannak még az én számomra.

A feleség: Ha egy szikráját láttam volna benned a féltésnek, egyetlen pici nyomát az aggodalomnak, mindent elmondtam volna neked. De te… te biztosra vettél engem. Te… te nagylelkü voltál. Itt éltem melletted ezzel a gondolattal hónapokig és nemcsak nem láttál meg belőle semmit, hanem módot sem adtál nekem, – pedig egy mozdulat elég lett volna rá – hogy mindent elmondjak. Meg kellett tehát próbálnom, miféle lehetőségek kínálkoznak még számomra. Be kell vallanom: nehezen ment a dolog. Én természettől fogva tisztességes asszony vagyok. És hozzá még: szeretlek téged. De meg kellett próbálnom. Nem tudtam többé megszabadulni ettől a gondolattól. Befészkelte magát az agyamba; minden percemet átfűtötte izgalommal; -64- feldúlta az álmaimat; minden éjjel erről álmodtam. Vágy nélkül vágyódtam, – megérted ezt?

A feleség: Vágy nélkül vágyódtam, de végül türelmetlenné és féktelenné lett vágyódással. Tehát: megpróbálkoztam. Sorra vettem minden férfit, aki a közelembe került és ekkor láttam (Remegve.), hogy nem vagyok koldus (Ujjongva.), hogy királynő vagyok… Előbb megrettentek, mert a kezdésem váratlan volt és merész; mert tisztességes asszonynak tartottak, mert érezték volt rajtam, hogy tisztességes asszony vagyok. De azután… oh azután… azután mindegyik boldog lett volna. Én pedig… én pedig kiválasztottam közülök azt, aki… aki még közülök is legkevésbbé kellett, akit nemcsak nem szerettem, – mert hiszen én csak téged szeretlek – hanem akit… egyenesen utáltam. És ezt… ezt, akit útáltam, magamhoz eresztettem. (Egyszerüen.) Ma először. Ma utoljára. (Elszántan.) Ugy, hogy te itt találd.

A férj (dadog): Akkor ez… (Nagyon keserüen.) nagyon rút és nagyon kegyetlen dolog volt!

A feleség (szomoruan): Nem olyan nagyon, mint amilyen hangosan mondod. Nem olyan nagyon… még csak annyira sem, mint ahogyan reméltem. Hiszen (Komoran mosolyog.) még csak meg sem akartál ölni…

A feleség: Én tudom, hogyan gondolkozol te -65- erről a dologról. Igazad van: a hűtlenség nem ok az ölésre. De azért… de azért mégis jól esett volna nekem, ha… (Komoran mosolyog.) ha egy kicsit meg akartál volna ölni.

A feleség: Hidd el, rászolgáltam: nagyon nehéz küzdelmembe került, hogy megcsaljalak. Vagy nem volt csalás? Hiszen azért tettem, hogy megrettenj, hogy felriadj, hogy megdöbbenj, hogy megrázzon! De – nagyobb megrázkódtatás volt az én számomra, mint a te számodra. Nekem borzasztó volt; én előtte reszkettem a fájdalmas utálattól és utána reszkettem a zokogó, nagy fájdalomtól… Te… te csak haragudtál. Haragudtál a csalás miatt; az érzékenységed, a becsületed megszólalt, de a szerelmed nem ordított fel. Igazam volt, hogy próbára tettem a vágyódásodat, a szerelmedet, mert a próba nagyon szükséges volt már; de mégsem volt igazam, mert ez a próba is ellenem szól. (Mély, nagy szomorusággal.) Egy cseppet sem szeretsz már…

A feleség: De igen. Mit gondolsz: csak nem maradhatok még az után is a feleséged.

A feleség: Nagyon szeretlek. Éppen azért. Ha elválunk, leszek az, aki azelőtt voltam: független, szabad, gazdag, szép asszony… (Könyörögve.) Mondd, hogy az, kérlek, mond…

A feleség: Hányszor mondtad azelőtt!… Akkor könyörögtél, hogy ha a feleséged nem akarok lenni, legyek… legyek a… a szeretőd. Nem akartam. Akkor még nagyon merev meggyőződéseim voltak, hajlíthatatlan fogalmaim az erkölcsről. Most azt tartom erkölcsösnek, ami boldogságot szerez nekem, annyi boldogságot, amennyi még juthat nekem az életben. Tehát: elválunk…

A feleség: És… ha szeretsz, ha akarod, ha forrón könyörögsz, akkor… akkor most majd… a szeretőd leszek. Nem én kapok tőled könyöradományt, hanem én ajándékozom neked magamat. Addig, amíg… (Aláhuzottan.) amíg jónak látom. Addig, amíg… (Kedvesen, gőgösen.) szeretlek. Addig, amíg… (Keményen, de alázatosan.) amíg szeretsz. Igy nem félek az öregségtől. Igy nem számolgatom kétségbeesetten a napokat. Igy boldog tudok lenni… amíg boldog lehetek.

A feleség: Ne tiltakozz. Nem lehet másképpen. -67- Igy lesz. Vagy pedig – egészen vége mindennek. Igy lesz, ha szeretsz még.

A feleség (a hosszu csók után mosolyogva): Hát szeretsz még egy kicsit? Kívánsz még egy kicsit?

A férj (olyan forró indulattal, amilyent esztendők óta nem érzett): Imádlak!

Az Ábel-család

Az Ábel-család.

Ábel Zsigmondhoz a szolga névjegyet hozott be. A névjegyen valami ügyvéd neve állott. Ismeretlen és közömbös név. Jöjjön be.

Az ügyvéd bejött, újra bemutatkozott, leült, nagyokat nyelt a tisztelettől és Ábel Zsigmond vizsgálódó, de közömbös és felsőséges szemüvege előtt mélyen elpirulva, belefogott a mondókájába.

– Méltóságos uram, – mondta – rám nézve igazán kellemetlen és kínos ügyben jövök…

– Ügyfelem érdekeit azonban minden módon kötelességem képviselni és így, ha méltóságod megengedi…

Ábel Zsigmond csendes leereszkedéssel hallgatta a gondosan részletező előadást, únott nyugalma azonban lassanként eltünt. Az ügyvédnek egyre biztosabbá váló előadásából ugyanis a következő -72- kis történet bontakozott ki: Az ügyfél, akiről szó van, pár hónapja kölcsönt keresett volt. A pénzviszonyok akkoriban igen súlyosak voltak, úgy hogy a kölcsönt csak a legsúlyosabb föltételekkel tudta megkapni. Ezek a föltételek olyannyira súlyosak voltak, hogy most, amikor a kölcsönügy rendezésére került a sor, joggal merül föl az a kérdés: az ügyfél szorult helyzete annak idején nem használtatott-e ki olyan módon, amely mód beleütközik a büntetőtörvénynek erre az esetre vonatkozó paragrafusaiba. Ő – az ügyvéd – nem habozik a válasszal: kihasználtatott; beleütközik. Habozás nélkül meg is tenné azokat a lépéseket, amelyek ebben az ügyben a biróságok döntését provokálnák, ha az… aki annak idején… a kölcsönt adta… nem viselne olyan nevet, amely iránt ő – az ügyvéd – a legmélyebb tiszteletet érzi…

Az Ábel Zsigmond nyugalma teljesen eltünt. Az arca megsápadt és szétzilálódott, a keze idegesen szorongatta a széke karfáját. Előrehajolt és halkan megkérdezte:

Az ügyvéd bólintott. Ábel Zsigmond ekkor elvörösödve harapott az ajkába, kétségbeesve fordította ég felé a szemét és tehetetlen dühvel szorította ökölbe a kezét. Az ügyvéd tapintatosan és részvéttel mondta:

– Helyesebbnek tartottam, hogy ide jőjjek méltóságodhoz és teljes diszkrécióm biztosítása mellett fölajánljam az ügy…

Ábel Zsigmond áthajolt az íróasztalon és kezét -73- nyujtotta az ügyvéd felé. Az ügyvéd meghatottan fogadta el a kézszorítást, azután Ábel Zsigmond kivánságára előadta az ügy részleteit is. Ügyfele kiskereskedő. A kölcsön összege háromezer korona volt.

– Meg lehet ebbe őrülni! – kiáltott föl ekkor Ábel Zsigmond. – Hogy hol tesz szert efféle ismeretségekre, hogy hogyan tud belemenni ilyen hitvány, piszkos kis ügyekbe?

– Ügyfelemmel Ábel Mór úr – méltóságod édesapja – a Klein-kávéházban ismerkedett meg.

– A Klein-kávéházban. Kis terézvárosi kávéház, ahová efféle kiskereskedők, ügynökök járnak.

– Ábel Mór úr törzsvendége a kávéháznak. Déli sétája során szokott betérni… és… ha kérdés nélkül szabad hozzáfűznöm: a Klein-kávéház nem az egyetlen… efféle kávéház, ahol Ábel Mór úr törzsvendég és ahol… efféle üzleteket szokott kötni.

Ábel Zsigmond kétségbeesett fölszisszenéssel rúgta ki maga alól a széket és a két kezét rászorította a homlokára.

– Meg kell őrülni! – kiáltotta panaszosan. – Uram, meg kell őrülni. Százszor megtiltottuk már neki, százszor megfogadta; olyan helyekre, ahol rendesen üzleteket csinált, már nem is szabad járnia, eljár hát ilyen sötét kis kávéházakba…

Elhallgatott. Összeszedte magát. Sajnálta, hogy ennyire kigombolkozott a kis ügyvéd előtt.

– Még egyszer köszönöm, – mondta most már -74- halkan – nagy szolgálatot tett nekem… talán módomban lesz valamikor viszonozni. Mindenekelőtt legyen holnap ilyentájban szerencsém, akkor ezt az ügyet az ön teljes megelégedésére el fogjuk intézni.

Az ügyvéd elment; Ábel Zsigmond telefonoztatott a két öccsének, azután végigment az elsőemeleti irodákon és hazafelé indult. A kocsiját elküldte és gyalog sétált a háza felé. Mire hazaért, ott volt a két másik Ábel is és ekkor be lehetett hívni a negyedik Ábelt: hármuk apját, az öreg Ábel Mórt. Az öreg Ábel Mór vígan jött le az emeletről, ahol rezideált, mert abból a hírből, hogy mind a három fia együtt van, azt következtette, hogy ismét valami családi kitüntetés hirét hallja majd. Vígan jött le az emeletről, kis házisapkával a fején, a jobb kezét mély zsebébe dugva, balkezében a pipájával. Derülten sétált be a fiai közé, de amikor közöttük volt, egyszerre elmult a jókedve. A jobbkezét kivette a zsebéből, a pipát kivette a szájából és gyanakodva nézegetett egyikről a másikra. A fiai sötéten hallgattak és az öreg erre harci állásba helyezkedett. A pipát egészen a földig tolta le; meggörnyedt hátát, amennyire lehetett, kiegyenesítette, a fejét fölemelte és jobb kezével simogatni kezdte a szakállát.

Zsigmond fia kezdett beszélni és ekkor az öreg izgatottan, csillogó szemmel, de még teljes nyugalommal védekezett. Hanem a vitába beleszólott azután József fia, majd Arnold fia is, és ezt a két fiát az öreg még jobban lenézte, mint amennyire legidősebb fiát respektálta. Az öreg meg volt győződve róla, hogy ez a kettő csak vagyonevő és hogy a legidősebb -75- nélkül már régen tönkretették volna az üzletet, amelyet ő megteremtett és amelyet Zsigmond fia tett naggyá. Amikor tehát ez a kettő is beleszólt a vitába és amikor úri gőggel és haragos lenézéssel beszéltek az ő dolgairól, akkor ő is dühbe jött. Most már nem védekezett, hanem támadt. Mint egy megszorult öreg ragadozó állat, úgy osztogatta jobbra-balra a véres harapásokat. A József fia társadalmi törtetése, azután az Arnold fia szeretői, majd – még ezt sem hallgatta el – a Zsigmond fia hiuságai kerültek először sorra. Az egyik meghal érte, hogy olyan társaságba kerüljön, amely őt nem akarja befogadni; a másik minden pénzt ellop a gyerekeitől és orfeumi nőkre költi; a harmadik kitüntetéseket akar és azt akarja, hogy a lapok írjanak róla.

A vita egyre hevesebb lett és rettenetes jelenet lett belőle. Az öreg a két fiatalabb fiának megmondta, hogy ha nem volnának az ő fiai, nála még a könyvelőségig sem vitték volna és a legidősebbnek is megmondta, hogy nélküle még sem volna ma az, aki. A fiai is félredobtak minden kíméletet és fölindultan, keményen, pattogóan mondták meg újra meg újra, mi az, amit az öreg csinál. Uzsora, uzsora, alávaló, piszkos uzsora.

– Neki kell a pénz, én adom neki, a pénzt meg kell fizetni. Ennek üzlet a neve.

– Hát ha uzsora, akkor ilyen uzsorából vagy te most grandszenyér – zuhogott le József fiára.

– Az nem tartozik ide, – mondta haragosan -76- Zsigmond. – Mi tiszta és tisztességes üzleteket csinálunk.

– Mikor én fiatal voltam, senki sem kérdezte, milyen az üzlet. Volt jó üzlet és volt rossz üzlet. És én mindig csak jó üzletet csináltam.

– Nem tudok. A börzéről eltiltottál, az üzletből kitiltottál, a gyárba be se tehetem a lábamat, – hát valamit csak kell csinálnom a… pénzemmel, az… időmmel, az… eszemmel…

Nem lehetett meggyőzni. Újra gorombáskodni kezdett és gúnyosan nevetett, amikor József fia azt mondta neki, hogy egyszer még becsukják majd. Törvény, per, ügyvéd: azzal ő elbánik, azt ő jobban érti náluknál. De amikor Arnold fia ráförmedt és azt mondta neki, hogy így majd szanatóriumba csukatják, akkor elhallgatott. Nyugtalanul nézett egyik fiáról a másikra. Az ilyesmi hiányzott az ő praxisából, ezt a többiek jobban tudják. És egészen le volt véve a lábáról, amikor Zsigmond fia így szólt hozzá:

– Hát csak csináld tovább ezeket a dolgokat. A vége majd az lesz, hogy amikor nemsokára rákerül a sor, hogy a családunk újabb kitüntetést kapjon, akkor a király azt mondja majd: ezeket az árvavári Ábeleket nem részesítem többé rangemelésben, mert a család feje, az öreg árvavári Ábel -77- Mór olyan dolgokat művel, amelyek az egész családot méltatlanná teszik a rangemelésre.

Az öreg ekkor megtörten hajtotta le a fejét. Ejnye… ha a király csakugyan ezt találja mondani… hm… ki tudja, milyen ízlése van egy ilyen nagyon nagy nagyúrnak… az csakugyan rút szégyen volna. Megtörten hallgatott és a fiai ekkor minden igéretet kicsikartak belőle. Hogy ezentul nemcsak a börzére nem fog járni, hanem olyan piszkos kis kávéházakba sem, amilyenekbe titokban, az üzlettel való visszavonulása óta járt. Általában: semmiféle üzletet nem csinál, idegenekkel nem is beszél üzletről; ha tetszik: a birtokra kimehet és ott gazdálkodhatik. Az öreg sóhajtva egyezett bele mindenbe.

A család békéje így helyreállott és hosszabb ideig zavartalan is maradt. Ábel Zsigmond gondosan figyeltette az apját és értesült róla, hogy az öreg csakugyan megtartja az igéretét. Az első időben elsétált ugyan a piszkos kis kávéházai felé, néha már szinte be is ment, a keze egyszer-kétszer már a kilincsen is volt, de az utolsó percben mindig visszafordult. Nagy lelki harcokat vívott, de győzelmes maradt. A királynak nem szabad azt mondania, hogy rossz híreket hallott róla.

A család így nyugodtan várta a nevezetes rangemelést, amelynek előbb-utóbb majd eljön az ideje és Ábel Zsigmond teljes figyelmét az apjáról a fiára irányította: a legidősebb fiára, aki ekkor töltötte be huszonegyedik esztendejét. A fiatal Ábel István az utolsó három évben külföldi egyetemeken mulatott és most arról volt szó, hol szolgálja le önkéntesi esztendejét. -78- Természetesen csak a lovasságról lehetett szó, de Ábel József úgy találta, hogy a huszárok már nem elég előkelőek és hogy Istvánnak vagy az ulánusokhoz, vagy még inkább egy nagyon előkelő dragonyosezredhez kellene mennie. A családban nagyon alaposan megvitatták a kérdést, de végül mégis a huszárok győztek. Az embert kötelezi valamire a hazafiasság is.

Ábel István tehát bevonult a huszárokhoz és ez a huszári év sokáig emlékezetes is lett az Ábel-családban. Ábel István a külföldi egyetemeken is kiadósan mulatott, de mi egy ilyen francia, vagy angol egyetemi év egy magyar huszárönkéntesi évhez képest.

Ábel Zsigmond ennek az évnek már a harmadik hónapjában elhivatta a fiát magához és pedig az irodájába, ahol a komoly beszélgetések le szoktak bonyolódni.

– Pista, – mondta neki, – komolyan és szeretettel akarlak rá figyelmeztetni, hogy szertelen túlzásokba mégy bele. Én magam kivántam tőled, hogy ne takarékoskodj, hogy élj a helyzetedhez és a helyzetünkhöz méltóan, hogy semmiben se maradj el a társaid mögött, de az, amit te csinálsz, az a másik irányban való hiba. Igy sem szabad az embernek elütnie a társaitól. Ez is az előkelőség rovására megy. Szórni a pénzt? – jó, nem bánom. De tíz alantas embert, férfit és nőszemélyt magad mellé rendelni, hogy ők is szórják, még pedig két marokkal, – hidd el, hogy ez éppen ellenkezője mindennek, ami előkelő.

Pista meghallgatta az apja tanácsait, azután -79- nyugodtan fölállt, összeütötte a sarkantyúját és elment. Egy hónap mulva ismét ott ült az apja irodájában: az íróasztal mellett levő karosszékben. Ábel Zsigmond ezuttal haragos volt.

– Pista, – mondta, – ezt nem tűröm tovább. Te négy hónap alatt éppen háromszor annyi pénzt költöttél el, mint amennyit én a legpazarlóbb számítással egy évre szántam neked. Egy százholdas birtokot vehettél volna azon a pénzen, amellyel többet adtál ki annál, amit én… Szóval: ezt nem türöm. Ezentul egy fillérrel sem kapsz tőbbet, mint amennyit előírtam. Megértetted?

Pista hideg arccal állott föl, összecsapta a sarkantyuját és elment. Egy hónap mulva ő jelentkezett az apjánál és pénzt kért. A pénztárosra panaszkodott.

– Grünfeld, – mondta, – azt állítja, hogy te megtiltottad neki a számláim kifizetését.

Apa és fiú között heves jelenet támadt. Pista ingerülten védte a maga álláspontját.

– Ha takarékoskodni akarsz, – mondta az apjának, – ne küldtél volna a huszárokhoz. Miért nem mondtad, hogy legyek trénönkéntes? A te bőkezüségedből arra talán telt volna.

Ábel Zsigmondot elfullasztotta a düh ezzel a hideg szemtelenséggel szemben. Azon habozott, megpróbálkozzék-e még valami magyarázattal, vagy üsse pofon a fiát, de a dolog vége az lett, hogy sem nem magyarázott meg neki semmit, sem pofon nem -80- ütötte, hanem megadta neki azt a pénzt, amit kivánt. Utolsó eset. Visszavonhatatlanul. Most az egyszer fizesse meg azt a kártyaadósságot gróf Drugeth Jenőnek, – egyébként igen rokonszenves fiatalembernek látszik, – de soha többé ilyen nagyban ne kártyázzék.

Egy hónap mulva Pista dúlt arccal megjelent otthon a vacsoránál. Nem szokott otthon vacsorázni és így könnyü volt kitalálni, miért jött. A vacsorának még vége sem volt, amikor Ábel Zsigmond megkérdezte tőle:

A dolog vége az lett, hogy Ábel Zsigmond ki akarta dobni a fiát, mire Pista azt mondta, hogy e szerint megy haza és főbelövi magát. Ábel Zsigmond így ismét megadta a szükséges pénzt, mire Pista az egész család jelenlétében megfogadta, hogy ezentul nem jelentkezik ilyen esztelen követelésekkel.

Nem is jelentkezett. Leszolgálta majd az egész önkéntesi esztendejét, úgy hogy a Grünfeld liferálta havi pénzeken kivül más pénzt egyszer sem kért. Az önkéntesi év tizenkettedik hónapjában azonban egy sötét kis ügynök váltót prezentált az Ábel-irodában. A váltó most jár le. Kibocsátója Ábel István. Elfogadó Ábel Zsigmond.

Az iroda felküldte a váltót Ábel Zsigmondnak. Ábel Zsigmond dühre gyuladtan hivatta az ügynököt.

– Mennyi pénzt adott maga azért a váltóért a fiamnak? – kiáltott rá az ügynökre.

Ábel Zsigmond másnapra újra odarendelte az ügynököt és sietve küldött a fiáért. Pista kissé megrezzent, amikor belépett és volt is oka a megrezzenésre. Ábel Zsigmond háromszor is fölemelte a kezét egy-egy pofonra és a pofontól csak az tartotta vissza, hogy Pista akkor még konokabb lesz. Mert így is elég konok volt.

– Ha pedig te ezt nem mondod meg, hát én pedig szavamat adom rá, hogy nem fizetem ki a váltót és engedem, hogy becsukjanak. Erre meg én adom a szavamat.

Pista összeütötte a sarkantyuját, hazament és mellbelőtte magát. A golyót gondosan a szívének irányította, de a golyó félrement, úgy hogy Pista meghalás helyett csak három-négy hétig feküdt az ágyában, előbb igen gyengén, majd lassan megerősödve és a világba hevesen kikivánkozva.

A negyedik héten odaült az ágya mellé az apja. Közölte vele, hogy a váltóját kifizette; nemcsak azt az egyet, hanem a többi kilencet is, amely az ügynöknél még későbbi prezentálásra várt. Kifizette. Ez rendben van. De most már legyen bizalommal iránta és mondja meg neki, – az apjának, – ki adta azt a pénzt. Ilyen föltételek mellett. Ő – Ábel Zsigmond, – most már nem akar eljárni az ellen az ember ellen, de a nevét tudni akarja. -83-

Daisyke.

Kuthy álmosan és idegesen forgolódzott a nagy angol karosszékben, amelybe pihenni dőlt bele; sóhajtva vette elő az óráját és fáradtan, lassan, kelletlenül fölállott. Az olvasóterem ajtajában ekkor megjelent Poroszlay.

Kuthy nem válaszolt a kérdésre. Gondosan végignézte Poroszlayt az aranyos atillájától a kacér lakkcipőjéig, azután a kacér lakkcipőjétől a finoman pedrett bajuszáig, és földerülten mondotta:

– Tóni, te már kezdesz olyan szép lenni, hogy az elviselhetetlen. Nem sajnálod azokat a szegény nőket?

Poroszlay elmosolyodott és csendes, nyugalmas mozdulattal megpederte a bajuszát.

– Daisy bárónőhöz, – felelte halkan és egy -85- olyan gúnyos árnyalattal, amely előzékenység akart lenni Poroszlay iránt.

– Antal! – mondta csendesen. – Hát így veszed tudomásul? Hát már te sem háborodol föl? Te is abbahagyod a gúnyolódást? Akkor igazán vége ennek a szegény nemzetnek.

– Barátom, – mondta komolyan, – én is beláttam, hogy nincs annak semmi értelme… Meg kell őket becsülni. A vagyonukat. A rangjukat. A… műveltségüket. A…

Kuthy olyan jókedvre derült, hogy keserves erőfeszítéssel tudta csak visszafojtani a kacagását. Elfordult rágyujtani, hogy az arcába ne nevessen a barátjának. A gyufát lassan húzta végig a gyufatartóba szorított gyufásdoboz oldalán, lassan emelte a cigarettájához és közben jókedvüen és villámgyorsan gondolkozott:

– A jó Tóni… Mi történt Tónimmal? Hol szedte föl ezt a müvelt szót? Miért tette magáévá? Mi a csudát akar Tóni? Mit várhat? Mit hallhatott? A kaszinóban a napokban azt beszélték, hogy a Daisyke apjának a barátsága óriási pénzekhez juttatta Drugeth Jancsit a tőzsdén. Tónim erősen csúszik lefelé… Friss pénz reménye volna netalán az a kulturérték, amelyet fölfedezett?

Elgondolkozott még egy másodpercig, azután frissen, jókedvüen kapta föl a fejét. -86-

Kuthy látta, hogy most már jön; karon fogta és boldog jókedvvel kiáltotta:

– De csak gyere. Az én felelősségemre. Nagyon fognak örülni. És különben is ötszáz ember van náluk…

Vitte kifelé és hogy végleg legyőzze az amugy is gyönge ellentállását, lelkesen hadarta:

– Nézd meg a palotájukat. Hihetetlen… Három millióba került… A szőnyegeik megérnek négyszázezret… a képeik ötszázezret… a…

Jókedvüen és merészen hajigálózott a nagy számokkal és diadalmasan ragadta magával a tikkadtan figyelő Poroszlayt. Mikor odaértek a palotába és fölmentek a lépcsőn, Kuthy gyorsan bemutatta a barátját a ház úrnőjének, azután a barátságos háziúrnak és végül, biztos kézzel átkalauzolván őt a vendégek forgatagán, Daisykének.

Daisy bárónő kezet nyujtott Poroszlaynak. Poroszlay elkábultan hajolt le, hogy megcsókolja a kezét; lehajtott feje fölött Daisy bárónő egy bánatos, haragos, szemrehányó pillantást vetett Kuthy felé. Mire Poroszlay kiegyenesedett és úgy szegte föl -87- a fejét, hogy férfias szépségének egész pompája érvényesüljön, Daisy bárónő már szeliden mondta:

– Bárónő, – mondta, – mostanában olyan rengeteg dolgom van, hogy szinte mindenről le kell mondanom, ami némi örömet jelent ebben a gyászos életben.

Daisy bárónő ismét egy szemvillanással felelt, de a beszélgetés azután nyugodtan és finoman folytatódott. Poroszlay szeretett volna egyedül maradni a bárónővel és magában már kezdte azzal vádolni Kuthyt, hogy szándékosan áll útjába, amikor a körülöttük hullámzó tömegben Kuthy egy ismerősre akadt, lendületes és fontos beszélgetésbe ereszkedett vele és lassan eltávolodott tőlük. Poroszlay ekkor rögtön más embernek érezte magát.

– Bárónő, – szólt halkan, – tudja, hogy hét esztendő óta várom az alkalmat, hogy megismerkedhessem magával?

– Igen… a karácsonyi karusszel óta… tudja, én szenvedélyes lovas vagyok és ha egy asszony úgy ül a lovon, mint maga…

– Tudja, ha egy asszony úgy… ül… a lovon… mint… maga… akkor… én… sohasem… felejtem el…

Daisyke érdeklődve fordult feléje és hamarosan egészen elmerültek egy érdekes beszélgetésbe. Poroszlay a hosszu éjszaka folyamán csak egyszer látta -88- egészen messze egy másodpercre fölbukkanni Kuthyt; később fölindultan kereste is, de nem találta. Csak másnap találkozott vele a kaszinóban.

Kuthy elégedetten nézte a mély gondolatokba merült Poroszlayt és óvakodott őt megzavarni.

– Hát a férj? – kérdezte Poroszlay kissé elborultan, de kétségtelen elszántsággal.

Kuthy a következő napokban gondosan kerülte Poroszlayt; hetekig kerülte és egy teljes negyedév telt el, amíg jött egy nap, amikor nem tudott előle megszökni. Poroszlay makacsul nyomozta és végül elcsípte:

– Csak ezt hallgasd meg… tíz perc mulva mehetsz… Ha barátom vagy, meghallgatod.

Kuthy engedelmesen ült le egy székre és Poroszlay örömtől ragyogó arccal járt föl és le egy ideig…

– Az, barátom, – felelte Poroszlay boldog sóhajtással, – hogy alighanem házasodom.

– Hát az, fiam… az még egyelőre titok. De éppen tőled akarom megkérdezni, mit gondolsz: mit szólnának itt, ha… ha nem olyan leányt vennék el… aki közülünk való…

– Hát persze. Mit törődik az ember vele, hogy az irigyek járatják a szájukat. -90-

Csend lett. Kuthy fölállott, menni készült, de előbb csöndesen megkérdezte:

– Még nem, – felelte Poroszlay. – De majd el fog válni. Én, barátom, tudom, mi az embernek az ő kutyakötelessége. Ha földultam egy asszony nyugalmát, ha magamévá tettem, akkor én… fölajánlom neki a kezemet is.

Másnap este tíz óra tájban Kuthy haza készült a kaszinóból és a nagyterem ajtajában szembe találkozott Poroszlayval. El akart mellette menni, de a Poroszlay piros arca olyan sápadt volt, egész pompázó szépsége úgy föl volt dulva, két nagy gyerekszeme olyan kétségbeesetten tévelygett ide-oda, hogy megállott előtte.

Poroszlay sápadtan bámult maga elé, azután hirtelen végighúzta a kezét a homlokán.

– Nem, nem, – mondta idegesen, – nem mondhatom el… Még neked sem mondhatom el.

– Dehogy nem. Ha idejövet azt gondoltad, hogy jó lesz elmondanod nekem, akkor csak mondd el.

Poroszlay sápadtan és erőtlenül védekezett még -91- egy kicsit, azután fulladozva, rémüldözve és borult szemmel elbeszélte a baját.

– Barátom, – mondta, – arról az asszonyról van szó, akit… akiről beszéltem neked. Nem nevezhetem meg…

– Nem. Hát barátom, én udvaroltam annak az asszonynak. Két éve már, hogy… hogy… szere… nem: hogy gondolok rá… és aztán… az utóbbi időben ő is gyorsan fölmelegedett irántam. Hihetetlenül gyorsan. Mint aki nagyon szerelmes… barátom: imádtuk egymást.

– És ma… ma megtette, amiért könyörögtem neki: eljött hozzám. Barátom: az enyém lett.

– És… és bübájos volt. És… és én azután megfogtam a kezét és azt mondtam neki, hogy én tudom, mi a kötelességem.

– És először nem értette. Én azután megmagyaráztam neki, hogy… én mindennel szembeszállok érte… és hogy te is bátorítottál…

– Ennek örült. De azután, amikor elmondtam, hogy én földultam az ő életét és hogy most el fog válni a férjétől és én elveszem feleségül, akkor… Barátom: ott ült az ágy szélén, meztelen lábbal… és rám nézett, de egészen furcsa szemmel, rám nézett és…

– És ekkor úgy elkezdett nevetni, hogy fuldokolt beléje… és nevetett… egy negyedóra hosszat… és én előbb álltam előtte, mint a bornyu, azután kértem, hogy ne nevessen, azután, könyörögtem, azután rákiáltottam, azután…

Kuthy meghökkenve füttyentett egyet, azután érdeklődve nézett szerencsétlen barátja után, aki kétségbeesve járt föl és le a szobában.

– És aztán, – mondta panaszosan Poroszlay, – ő egyszerre abbahagyta a nevetést; szó nélkül felöltözködött, hiába könyörögtem neki, hogy csak egy szót is szóljon… felöltözködött; megállott előttem, rám nézett; a szemembe nézett és azt mondta… De ezt nem mondom meg neked.

– Azt mondta… de lassan, csendesen, egészen nyugodtan: „kedves barátom, ha magának sok az adóssága és ha a szerelmen pénzt akar keresni, akkor másnál kell próbálkoznia.“ – Ezzel elment.

Kuthy lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a szemébe néznie a boldogtalan csábítónak. De amikor Poroszlay megállott előtte és kétségbeesve várta a véleményét, akkor lehajtott fejjel, a foga között megkérdezte:

– Rengeteg. Az a rettenetes, hogy ezt kitalálta. Rám nézett, a szemembe nézett… de már előbb, mielőtt nevetni kezdett… már akkor, amikor én -93- mondtam neki, hogy el fogom venni és ő az ágy széléről fölnézett rám…

Kuthy még mélyebbre hajtotta le a fejét, hogy az arcát ne lehessen látni. Poroszlay pedig tovább panaszkodott és a hangja most már úgy reszketett, mint azé, aki a sírását fojtja el:

– Kitalálta. De hát… miért… Hogyan? Miről? Hiszen… mégis csak az enyém volt. És én… én egy negyedévet pazaroltam rá… és most lőhetem magam főbe… vagy mehetek Amerikába tányért mosni…

Kuthy érezte a hangján, hogy mindjárt sírva fakad. Tisztában volt azzal is, hogy csakugyan nincs több útja kettőnél: vagy főbelőni magát, vagy tányért mosni Amerikában. Őszintén megesett rajta a szíve. Sajnálta. De amikor fölemelte a fejét, hogy néhány vigasztaló szót mondjon neki, eszébe jutott Daisyke, amint – az ágy szélén, meztelen lábbal – a házassági ajánlatot hallgatja és nevetni kezd és egy negyedóráig nevet, – és erre a gondolatra az ő száján is ellenállhatatlanul buggyant ki a nevetés és percekig, könnyes szemmel, harsányan, torkaszakadtából nevetett az arcába meghalni készülő, vagy nyomoruságba induló, elképedt, szegény, szép barátjának.

Ebédtől vacsoráig.

Az ebédnek vége volt. Ábel Aurélné, született Röder Jutka fölállott az asztaltól és vissza akart vonulni. Az ura azonban ekkor megszólalt. Amit mondott, sem fontos nem volt, sem különösen kellemes: a nyaralásról beszélt, arról, mennyi időt töltsenek majd a birtokukon és arról, helyes volna-e megvenni egy szomszéd birtokot, amelyet olcsón kínálnak megvételre. Jutka csodálkozva és kissé kelletlenül hallgatta. Miért szólal meg? Miért kezd most – közömbös dolgokról – beszélgetni, amikor egész ebéd alatt hallgatott? Általában: miért beszél, amikor hetek óta, hónapok óta, talán már évek óta hallgat?

Rosszindulatu figyelemmel nézegette az ura ritkuló haját. Sejtene valamit? Ez alá a ritkuló haj alá bejutott volna végre az a gondolat, hogy egy olyan asszonyt, mint ő, nem lehet büntetlenül elhanyagolni, évek óta semmibe venni, következetesen úgy tekinteni, mintha szép háztartási kellék volna? Megsejtette -95- volna, mi történik az ő szívében? – Nem. Rosszindulatu figyelemmel nézte az ura fanyar és fáradt arcát és látta, hogy nem. Az ura arról kezdett panaszkodni, hogy a vilmavölgyi bányák dolgában semmire sem tud menni és Jutka látta, hogy csak azért kezdett el beszélni, mert a fanyarságának és a fáradtságának szüksége volt egy kis őszinte bőbeszédüségre, talán egy kis vigasztalásra és biztatásra is.

Rosszindulatuan és hideg haraggal határozta el, hogy ezt a vigasztalást és biztatást ő nem fogja neki nyujtani és hogy még az őszinte bőbeszédüségét sem hallgatja meg: – félperc mulva kurtán kijelentette tehát, hogy dolga van, megfordult és fölment a hálószobájába. A haragja itt is tartott még egy ideig, – „ilyenkor persze jönne hozzám: elpanaszolni a bajait!“ – de a haragja lobogását kioltotta kora reggel óta tartó nagy izgalma, amely most tízszeres erővel süvített át a lelkén.

Még csak három óra volt. Van tehát legalább másfél órája. Félnégykor ráér átöltözködni; ötre ott lehet. Vagy ráér elhatározni, hogy nem öltözködik át és itthon marad.

A másfél óta alatt Jutka ötször fakadt sírva; tízszer vette a kezébe és dobta el ismét a könyvet, amelyet olvasott; és ötvenszer ült le és pattant föl ismét izgatottan. Félötkor megállott a nagy tükrével szemben, tíz másodpercig farkasszemet nézett magával, azután hátravetette a fejét és halkan és dacosan megszólalt:

Leült. De az óramutató haladt előre és amikor -96- félöt után öt percet mutatott, akkor Jutka riadtan ugrott föl és lázasan kezdett öltözködni. Háromnegyed ötkor lent volt az utcán. Az izgalma a hüvös, korán sötét estében egyszerre elmult; sőt gúnyos felsőbbséggel gondolt vissza erre az izgalomra.

– Milyen nevetséges volt, – mondta magában. – Hiszen én magamnak egészen ura vagyok. Azért is: elsétálok egészen a házig, ott nyugodtan megfordulok és hazamegyek.

Nyugodtan elsétált a házig, a kapu előtt olyan őrült izgalom rohanta meg, hogy a lábán alig tudott megállani; szinte támolyogva befordult a kapun, fölvonszolta magát a lépcsőn és félig öntudatlanul benyitott, beroskadt az ajtón. Kont Gyula várta. Egyenesen az ő karjai közé roskadt.

Az idő szép csendesen telt. Hat óra elmult. Jutka boldogan pihent a nagyszerü és elegáns Kont Gyula karjaiban.

Jutka ekkor végre csendes sírásba fogott. Miután kisírta magát, ismét válaszolt az érdekes kérdésre.

– Imádlak, – mondta hevesen. – Te vagy az életem értelme, célja és vigasztalása. Általad lesz megint széppé ez az én szomoru és elrontott életem.

Csókok tettek pontot a forró szóváltás után; majd Jutka előadta, milyen nehéz út volt ez az ő útja ide.

– Sohasem hittem, – mondta, – hogy rá tudom szánni magamat. Azt hittem, inkább meghalok. -97- Hidd el, egyre arra gondoltam: öngyilkossá leszek, hogy rossz asszonnyá ne kelljen lennem. Ellentállni a szerelmemnek nem tudok, – inkább meghalok.

Ismét csókok zárták be a beszélgetést és hét óra után Jutka készülődni kezdett rá, hogy hazamegy. A szerelmes és boldog búcsuzkodás sokáig tartott és búcsuzkodás közben Jutka szabadon és boldogan árasztotta rá szerelmesére elragadtatását, háláját és bámulatát.

– Milyen más ember vagy te, mint… mindenki más. Az egész lényed!… A férfiasságod!… Az okosságod!… Az elegánciád!… Az egész… az egész…

Az elegáns Kont Gyula csöndes mosolygással szívta be a magasztalást. Átmelegedett a lelkes dicséretektől és a terveiről kezdett beszélni. Elmondta, hogy nemsokára egészen felülkerekedik. Mindenkinek elébe vág. Minden az övé lesz: a legnagyobb vagyon, a legnagyobb hatalom. Pénz. Erdők, gyárak, bányák. A vilmavölgyi bánya is…

– A vilmavölgyi bánya is? – kérdezte az áhitatos és elragadtatott Jutka.

– Úgy, hogy senki más nem tudja még, ki lesz az új miniszter. Én tudom: Kalászy Gábor lesz. -98- Holnap már nála vagyok. Negyedóra alatt lekötöm magamnak. Mindenkinek elébe vágok.

Büszkén és mámorosan beszélt és Jutka áhitatosan és elragadtatva hallgatta. Jutka azután felöltözködött és indult hazafelé. Az ajtóban megismétlődött a többször hallott kérdés:

Ismét kiderült, hogy az életüknél jobban szeretik egymást és Jutka hamarosan lent volt az utcán. Csendesen ment hazafelé a hüvös estében. Nyugodt volt. Jól érezte magát. A nagy válságon túl volt. Az élete nagy problémája elintéződött. Földúlt lelkében ismét szépen elrendeződött minden; ha pedig a szemét egy-egy másodpercre lehúnyta, – csendes járás közben – boldog bágyadtsággal érezte ismét a csókok izét.

Otthon átöltözködött és lement az ebédlőbe. Ekkor már félkilenc volt. Várnia kellett az urára, de ezuttal nem bosszankodott a várás miatt. Türelmesen várt. Amikor az ura megjött, asztalhoz ültek. Hallgattak. Jutka azonban fölnézett az urára és egyszerre eszébe jutott a vilmavölgyi bánya. Az ura arca még fanyarabb és még fáradtabb volt, mint délben és Jutka különös nyugtalanságot érzett.

A déli beszélgetésük jutott az eszébe. Hogy hová mennek majd nyaralni. Persze… milyen furcsa… együtt mennek majd valahová. Azután: megvegyék-e azt a birtokot? Milyen furcsa: ez a kettejük ügye; az uráé és az övé; egyformán rátartozik mind a kettejükre. Ő azt hitte, semmiféle közös ügyük nincs már. Pedig száz meg száz közös -99- ügyük van. Földek, házak, nyaralás, betegség, öregség, üzletek és hosszu, hosszu évek…

Kínos nyugtalansággal ette végig a vacsorát. És vacsora végén így szólt az urához, aki készült elmenni hazulról:

Hosszu szünet jött. Habozás. Várakozás. A hosszu szünet végén azután Ábel Aurélné Röder Jutka hirtelen elhatározással így szólt az urához, aki már-már megfordult, hogy menjen a kaszinóba:

– Ne menj a kaszinóba. Kalászy Gábor lesz az új miniszter. Eredj el hozzá és beszélj vele a vilmavölgyi bányákról.

Ábel István.

Ábel István délután négy órakor kelt föl és a fürdő után egészen frissnek érezte magát. Öt óra tájban bekopogtatott a feleségéhez és csendesen és udvariasan elbeszélgetett az asszonnyal egy óra hosszat. Hat órakor ebédhez ültek.

Az asszony a beszélgetés és az ebéd egész ideje alatt rettenetes erőfeszítéseket tett, hogy nyugodtan maradjon és hogy a könnyeket visszatartsa lesütött szempillái alatt. Ebéd után azonban Ábel István fölállott, szivarra gyujtott és kiadta a rendeletet, hogy fogjanak be a négyesbe. Az asszonynak ekkor elfogyott az ereje és mihelyt az inas elment, fölbuggyanó könnyek között kérdezte:

Az asszonyból ekkor kitört minden fájdalma és minden elfojtott panasza. Hogy neki éjszakáról-éjszakára egyedül kell itthon lennie, amíg az ura -101- bent kártyázik. Hogy neki tehetetlenül kell néznie, amint teljesen tönkremennek. Hogy ő nem tudja, mikor árverezik el a kastélyt a fejük fölül…

Ábel István hidegen és udvariasan hallgatta végig ezeket a panaszokat, azután egy elegáns mozdulattal napirendre tért felettük és előkészületeket tett rá, hogy finom kézcsókkal búcsuzik a feleségétől. Az asszony azonban ezuttal nem nyugodott bele ebbe a sima és elegáns elintézésbe, hanem mellén ragadta az urát és kétségbeesve kiáltotta bele az arcába:

– De hiszen te meg vagy őrülve. Hát ébredj föl! Hiszen te nyitott szemmel, részegen, kábultan mégy bele a… nyomoruságba, a… a halálba.

Ábel István ekkor egy másodpercre kitágult szemmel és megdermedve nézett bele a jövendőbe; de azután megrázta magát, ismét higgadt, nyugodt és elegáns volt; az asszony sikoltozását elintézte azzal, hogy asszonyok nem értik az efféle ügyeket; lehántotta magáról az egész rémült ostromot; mégis csak kezet csókolt nyugodt fensőbbséggel a feleségének, azután kiment a kastély elé.

A kastély előtt ott állott a négyes. Ábel István végignézte a lovakat, szakértő megjegyzést tett az egyik rudasra, azután felszökött a bakra, kezébe fogta a gyeplőt és egy csettintéssel nekiindította a lovakat. A könnyü kocsi kiporzott a kapun és gyorsan maga mögött hagyta a kastélyt. A lovak ütemes, acélos, egyforma trappban haladtak előre; Ábel Istvánnak gyönyörüsége volt a szépségükben és abban a tökéletes művészetben, amellyel összetartotta őket; és tíz perc sem telt el, már bent voltak -102- Marosváron. A marosvári utcák kövén szikrákat hányt a lovak patkója és Ábel István úgy érkezett a cukrászda elé, mintha maga a szelek istene érkezett volna meg viharfogatán. A cukrászda előtt a négy ló úgy állott meg, mintha hirtelen kővé váltak volna; a felhajtás gyönyörüen sikerült, Ábel István hátradobta a kantárszárat a gazdag zsinórzásu kocsisnak és egy ugrással leszökött, az urak közé, akik a cukrászda előtt álldogáltak.

Egy negyedóra hosszat csendesen beszélgetett velük, azután az egész társaság átment a színházba. A nézőtérre némi zajjal csörtettek be, az első sorba ültek le és egész előadás alatt a színpad és a nézőtér nekik szentelte úgyszólván egyesített figyelmét. Tíz óra tájban vége volt a színháznak; Ábel István ekkor átment a Bárány éttermébe és ott megvacsorázott. Mindenki őt és a társaságát nézte és a cigány nekik játszott. Vacsora után a társaság átvonult a Bárány kávéházába. A kávéházi közönség már ritkulni kezdett, de akik még ott voltak, azok nagy figyelemmel nézték a társaság bevonulását.

A társaság a rendes asztalhoz ült le és a pincérek hozták a különböző módon elkészített feketekávékat. Ábel István konyakkal itta a feketét. Csendesen kavargatta a kávéját és elegáns volt, felsőbbséges és hozzáférhetetlen.

Féltizenkettő után a pincérek hozták a pezsgőhütőt. Tizenkettőre a kávéház kiürült; és tizenkettő után három perccel Ábel István szólalt meg, minthogy másfél hónapja mindig ő veszített.

– Igen, igen, – felelték részben hangosan, részben dünnyögve a többiek.

A társaság erre fölkerekedett és bement a Bárány különszobájába, amelyben másfél hónapja minden éjjel játszottak és amely teljesen fölkészülve várt reájuk. A játszók elhelyezkedtek az asztal körül és a kibicek letelepedtek melléjük. Ábel István tiszta és óvatos mozdulattal letette egy hamutálcába a szivarját és fölemelt egy kártyacsomót. Körülnézett. Minden rendben volt. Kisorsolta az osztót. A sors őt jelölte ki. Osztott és a játék megkezdődött.

Hajnali három óráig változó szerencsével folyt a játék, három órakor azonban a szerencse ismét elfordult Ábel Istvántól. Amit nyert, azt gyorsan elveszítette és mert makacskodott, kábító gyorsasággal utána úszott a nyereségének az a része is, amelyet magával hozott. Fél négykor váltotta föl az utolsó ezresét és háromnegyed négykor tolta át a fiatal Hadadyhoz az utolsó tizesét. Ekkor odafordult Hadadyhoz és nyugodtan kérdezte:

Ábel István igénybe vette ezt a hitelt és fél ötre az ötezer koronát is elveszítette. Ujabb hitelkéréssel nem állott elő, mert tudta, hogy Hadady az ötezer koronán felül való hitelt udvariasan, de kérlelhetetlenül megtagadná; a társaságtól bocsánatot kért tehát pár percre, kiment a kávéházba és hivatta Bokort, a kávést. Bokort álmából költötték föl. Zavaros pongyolában és feldult arccal jött.

Ábel István rövid gondolkozás után belátta ezt; aláírta a szükséges írást és a tízezer koronával visszatért a kártyázó-szobába. Hét órára ezt a tízezer koronát is elveszítette. Mikor az utolsó bankjegy libbent el előle, akkor váratlan szédülés rohanta meg. Nem volt álmos és nem volt fáradt, de most egy másodpercre megint kitágult szemmel és megdermedve nézett bele a jövőbe, amelyet hónapok óta mintha sűrü fátyol takart volna el előle. Az a derült fenség, az a kábult elegáncia, amelyben élt, most egyszerre megijedt és összement; az az érzése volt, hogy el kell sírnia magát; a szája két széle rémülten húzódott lefelé. De egy másodperc alatt vége volt a riadtságnak. Kihúzta magát, fölemelte a fejét és nyugodtan és elegánsan készült neki a fölállásnak. -105-

– Az ilyen üzletet, öregem, – mondta, – nem szeretem. Zólyomy András, a nagybátyám éppen így vesztette el az utolsó négyesfogatát, mielőtt…

Nem mondta végig: mielőtt főbelőtte magát. De Ábel István megértette. A kastélya is Zólyomy-kastély volt valamikor; és egy másodpercre újra megszédült. De rögtön magához tért és mosolyogva mondta:

Hadady erre megvette Ábel Istvántól a négyest és Ábel István fél nyolcra a négyes árát is elveszítette. Ekkor csendesen fölállt; eltolta maga elől a kártyát és csendesen mondta:

A társaság egy része furcsán hallgatott; a másik része erőltetetten beszélgetett. Ábel István hibátlanul búcsúzott el tőlük, azután odaszólt Hadadynak:

Kezet fogtak. Ábel István kiment a kávéház elé; a kocsis gyorsan kapkodta le a reszkető lábú lovakról a takarókat; Ábel István felugrott a bakra, kezébe vette a gyeplőt és nekiindította a lovakat. A patkók szikrákat hánytak a marosvári utcák kövein és a kocsi tíz perc mulva beporzott a kastély -106- kapuján. Reggel nyolc óra volt. Ábel István leszökött a bakról; kissé megborzongott a reggeli hüvösségtől, de aztán nyugodtan mondotta a kocsisnak:

– Áthajtasz Hadady nagyságos úrhoz és jelented, hogy megérkeztél és hozod a négyest. A lovak kerüljenek minél elébb istállóba.

Megfordult és fölment a lépcsőn. A hálószobában a feleségével találkozott, aki rémülten jött el az ablak mellől.

Az asszony mindent megértett. Összeomlott és zokogni kezdett. Ábel István kinézett a nyitva hagyott ajtón a szobájába, a fegyverei felé; eszébe jutott, hogy egyszer már – kölyökkorában, egy semmiség miatt – mellbe lőtte magát; eszébe jutott, hogy a kastély régi gazdája is így lett öngyilkossá és egy másodpercig dacosan élvezte a halál gondolatát. De azután más érzelmek támadtak föl benne; a nagyapjára gondolt; azután az apjára, vállat vont és csendesen mondta a feleségének:

Babilon lánya

Az első.

A két pap suttogva beszélgetett: és még így is újra meg újra latinra fordították a beszédet. Mit titkolnak? Mit féltenek? Mikor az idősebb, a barnaarcú, hajlott orrú, lesütött szemű Budapesten beszállott, belopózott a vasuti fülkébe, Auróra rá sem nézett. Nem érdekelte. De amikor egy másik fülkéből átjött látogatóba a fiatalabb, szőke, pirosöves és amikor a kettő suttogni kezdett és amikor úgy vigyáztak arra, amit beszélnek, hogy néha latinra fordították a beszédet, akkor Aurórában lassan fölparázslott egy mohó, nagy kíváncsiság. Mit beszélnek ezek? Mit titkolnak ezek?

Közömbösen nézett ki az ablakon, de a teste szinte meggörbült, ahogyan lesben állva figyelt. Az egész testével hallgatózott. És végre – végre – elfogta -110- ezt a mondatot. Ettől fogva mindent értett, amit a két pap beszélt, még azt is, amit latinul suttogtak egymás fülébe. Egyetlenegy tisztán értett mondatra volt szüksége, hogy a szótörmelékekből, a mozdulatokból, az egész helyzetből megkonstruálja: miről van szó, mi történt és minek kell történnie.

Mi történt? Az történt, hogy az idősebb pap, a barnaarcú és hajlott orrú, paphoz nem méltó dolgokat művelt. Asszonyokért bolondságokat követett el, időről-időre, mint akit megszállott valami, úgy rohant egy-egy szoknya után, – szerelemben sokszorosan vétkessé lett. Ezért diszgráciába esett volt és ezideig valami számüzetésfélében kellett élnie. Most kegyelmet kapott. Mehet haza. A vonaton egy másik fülkében utazik a püspök. Tőle jött át a fiatal, szőke, vörösöves: udvari papja. Amit – suttogva és időről-időre latinul – elmond, az félig üzenet, félig türelmetlen és könyörgő baráti tanács. Annak kell ezentúl történnie, amit ő most mond. Tehát: ezentúl azután ne legyenek botrányok… ezentúl végy erőt magadon… ezentúl ne rohanj a szoknya, az asszony, a nőstényállat után… ezentúl ne botolj meg többé a bestiában… ne őrülj meg, ha egy szoknya meglibben előtted… Ha csak ezt tudod, minden rendben van. De tudod-e? Elég erős leszel-e már? Igen?… ha igen, akkor minden rendben van, akkor győztél, akkor végre mehetsz fölfelé, elérni mindent, ne tarts semmitől.

A fiatal pap fölkel, búcsúzik, megy vissza a kegyelmes -111- úrhoz. Az idősebb pap kikíséri a folyosóra, utánaint, amint betér a püspökhöz, – hiszen ebben a kocsiban ülnek, a harmadik fülke az övék, – azután visszajön, leül, elgondolkozva lehajtja a fejét egy másodpercre, azután kinéz az ablakon. Sötét arcán mintha egy mosolygás suhant volna végig: belenéz a jövőbe és megelégedetten nézi a jövőt.

Auróra előbb oldalról vet rá egy futó pillantást, azután egész arccal feléje fordul és nagy szemmel, nyiltan kutató, elámult és türelmetlenül kiváncsi pillantással nézi. Milyen ember ez itt? Szeretné neki megparancsolni, hogy forduljon ide; szeretné megparancsolni neki, hogy ne üljön összegubbaszkodva a sarokban, hanem álljon föl; szeretné kihámozni formátlan, hosszú fekete ruhájából. Hadd lássam, milyen férfi vagy!

A pap megérzi a kutató tekintetet és ijedten összerezzen tőle. Mintha sulya volna az asszonyi pillantásnak és mintha a két vállára nehezednék ez a tekintet, összegörnyed alatta. Az arca komor, ijedt, dacos és elszánt; a szemét lesüti. Nem nézel föl? Nézz föl! Nézz reám! Auróra remeg a türelmetlenségtől és lassanként lobogó dühvé lesz benne a kíváncsiság. Micsoda ember ez? Szerelemben vétkezett és most el van tiltva a szerelemtől. Ennek a férfinak tilos az asszony. Ő is tilos. Mikor volt Auróra utoljára együtt olyan férfival, aki lesütötte a szemét és elfordult tőle? Sohasem volt még ilyen férfival egyedül. Eddig minden férfi a szemébe akart nézni és ő játszotta a szemlesütést, eddig minden férfi – nyiltan vagy kerülgetve, de mind egyforma éhséggel – őt akarta; és ő sohasem akart -112- senkit. Ezt ő akarná? Nem tudta; nem érezte tisztán; csak azt érezte, hogy meg kell törnie ezt a konok hallgatást, meg kell szüntetnie ezt a makacs szemlesütést, a védekező férfiból támadó férfit kell csinálnia. Rám kell nézned!

Auróra összeszorított foggal, éhesen és türelmetlenül söpörte végig a tekintete tüzhullámaival a pap arcát. A pap arca mozdulatlan maradt. Különös arc… Amikor beszállott volt, Auróra rá sem nézett igazán. Nem érdekelte. Vak volt, hogy ez az arc nem érdekelte? Soha ő ilyen csudaszép férfifejet nem látott. A barna arca… a komor szemöldöke… az éles és hajlott sasorra… Ez a férfi azért született, hogy asszonyokat szeressen és kínozzon. Hogy szerethet ez! És olyan, amikor szeret, mintha megszállotta volna valami… Nézz ide!

Auróra előre hajol, a pap konokul lehajtja a fejét. Auróra még jobban előre hajol, a parfümje most ott libeg már a lehajtott fej körül; a pap arca lassan pirulni kezd. Barna arcába felszökik egy vérhullám, hevesen dobogó szive új meg új vérhullámokat küld az arcába és Aurórán az öröm különös, nagy izgalma bizsereg végig, amint egészen közelről már a pap elsápadó és kigyulladó arcát nézi. Nézz rám! Nézz föl!

A pap kétségbeesetten harcol magával. Nem szabad fölnéznie. Ez az első lépés, a veszedelemhozó; a sülyedés utja; most kell megmutatnia, hogy erős-e. Nem szabad fölnéznie. Auróra azonban olyan közel hajlik hozzá, hogy kalapja és fátyla szinte surolja már lehajtott fejét. A pap remegő küzködésében úgy érzi, hogy megérintették, úgy érzi, hozzá ért valami… -113- valami, ami egy asszonyhoz tartozik, ami része egy asszonynak; el akarja kapni a fejét. És fölnéz.

Borús és lángoló szeme fájdalmasan tüz rá Aurórára; meghökkenve látja, hogy a kalap és a fátyol és az egész asszony még messze volt tőle és hogy csak asszonyi kiszámítás és férfi-fantázia tüntette föl olyan közelinek. Borús, lobogó és ijedt szeme rátüz az asszonyra, azután menekülni akar tőle. Egész testével előrehajolt és most egész testével vissza akar menekülni: összehúzódni, összegubbaszkodni a sarokba. Borús és lángoló szemébe azonban belelibben egy világos és derült ragyogású kék szempár ártatlan és mosolygó pillantása.

Auróra derült ártatlansággal és szelid mosollyal néz szembe a pappal; csendesen, szeliden, tisztán néz és vár. A pap megdermedve bámul bele a nefelejtsszínű gyermeki szempárba és nem tudja elfordítani a tekintetét. Farkasszemet néznek. A pap remegve, borult és tüzes szemmel, álmélkodva és fölindultan, Auróra tisztán, kéken, mosolyogva és ártatlanul. Mi lesz?

A papnak megvonaglik a nyaka a kémény erőfeszítéstől: el szeretné fordítani a fejét. Nem tudja, mit akar ez az asszony és egyformán fél attól, hogy akarni talál tőle valamit, és attól, hogy nem akar, de ő félreérti. Egyformán fél a hivástól és a visszautasítástól. Szeretné elfordítani a fejét… elviselhetetlen már ez a szembenézés, ez a mosolygó kék szem… görcsösen erőlködik… most mindjárt sikerül… most rögtön elfordítja a tekintetét… most felszabadul. -114-

Auróra lemosolyogja az erőfeszítését. Most már az enyém vagy! Ohó, te asszonyoktól szoktál megbolondulni, te szerelmek miatt mentél tönkre, – és éppen én tőlem tudnál megszabadulni, éppen én volnék az, akivel tudsz nem törődni? Auróra lemosolyogja az erőfeszítését és most tudja már, hogy boszut fog állni a hosszu vonakodásért. Most tudja már azt is, hogyan fogja csinálni: úgy, hogy még csak egy szót sem szól; a száját még ki sem nyitja. Csak mosolyog, és ennek az embernek meg kell őrülnie.

Auróra lemosolyogja a pap erőfeszítését és abban a pillanatban, mikor a remegő és küzködő férfi már elfordítaná a fejét… már elfordítja… már nem néz ide… akkor megmozdul. Megmozdul. Ohó, ugy-e? A pap riadtan néz rá vissza. És most nem fordul el már többé tőle. Már vigyázni sem kell rá.

Auróra megmozdul. A két karját ívben fölemeli a kalapjához. A fátyolát oldja meg. A mozdulata egyszerü és természetes, de szépséget, lágyságot és erőt vitt bele. A két karja fölemelésével meg kell mozdulnia az egész felső testének, a kemény mellének és a nyakának: a karja fölemelésre ingerlő és kihivó, mint egy vakmerő szó. Most már nem néz rá a papra. A pap úgy is nézi már őt.

A pap nézi őt. Ő megoldotta a fátyolát, de sem a fátyolt, sem a kalapot nem veszi még le. Előbb föláll. Lassan fölemelkedik az ülésből és kiegyenesedik. Most az egész teste játszik már; izmos teste, minden rugékonyságával és hajlékonyságával. Hajlékonyan, -115- izmosan és karcsuan áll a pap előtt; nem néz le rá, de érzi, hogy a pap elkábultan, értelmetlenül és dideregve bámul föl rá. A pap nem tudja, miért állott föl… Auróra váratja előbb, azután lassan és számítottan megmozdul. Minden kis mozdulatának olyannak kell lennie, hogy egy nagyszerü asszonytest minden lehetősége benne legyen, minden mozdulatának jelentősnek, lassunak, ingerlőnek, kihivónak és vakmerőnek kell lennie; előbb a kabátját gombolja lassan ki, azután a fátylát és a kalapját teszi le lassan; azután – lassan – a kabátját fejti le magáról, és mindez olyan szemérmetlen, mint egy vetkezés, és amikor felöltözötten, csak kabát és kalap nélkül, egyenesen és karcsúan ott áll a pap előtt, olyan, mintha meztelen volna.

A pap reszket és Auróra mosolyog. Félig lehunyt szempillák alól lenéz rá és mosolyog. A pap megrázkódik és menekülni akar. Még egyszer összeszedi minden erejét, föl akar ugrani, ki akar rohanni, menekülni akar. Nem! Oh nem! Itt maradsz! Auróra leül szembe vele és úgy néz rá, mintha rögtön mondani akarna valamit. A pap megrezzen és marad. Marad, vár, mint egy ijedt és tehetetlen gyerek, aki könyörögve kéri, mondjanak neki végre valamit, parancsoljanak neki végre valamit…

Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna valamit. De nem szól. Oh, ezt nem. Meg kell őrülnöd, de anélkül, hogy egyetlen szót mondhatnál, vagy mondanék én. Auróra hallgat és a pap arca most már fájdalmasra torzul el. Nyögve fölsóhajt… a keze remeg… most megszólal, vagy kimegy… mondani kell neki valamit. Auróra úgy néz rá, mintha mondani -116- akarna neki valamit, de nem szól. Csak a tekintete és arca parancsol mindjárt valamit.

Mit? Mit akar? A pap reszketve várja a parancsot. Mit gondol vajjon? Mit gondol ez a pap rólam? Mit bánom én… hadd reménykedjék… hadd higyjen valami csodában… most már az enyém. Auróra lassan az ajtó felé fordítja az arcát. Az ajtó és az ablak üvegjén át betüz a délutáni nap. Auróra elhúzódik a napsütéstől, az arca elé emeli a kezét, mintha a napsütés ellen védekeznék; összehúzott szemöldökkel néz a függönyökre és egy mozdulatot jelez a függönyök felé. A pap megérti. Azt hiszi, mindent megértett. Fölugrik. Összehúzza a függönyöket. Vár az ajtónál. Remegő, nagy lélegzetet vesz, visszafordul, háttal az ajtónak megáll, ránéz Aurórára, a szeme lángol és lassan becsapja az ajtó zárát.

Most csönd van. Auróra hátradőlt az ülésen, kis lábát előrenyujtja; lábát, magasan föl, szabadon hagyja a felcsúszott szoknya; ül, néz a papra és mosolyog. A pap lihegve áll az ajtónál. A nagy csöndben hallani a vonat kattogását.

A pap még utoljára megijed magától és még utoljára néz habozva Aurórára. De Auróra mosolyog reá. A pap megmozdul tehát és egy hördüléssel odaveti magát Auróra kis lába elé, Auróra lábára. Remeg és a hörgése szinte sírás; nem lehet ráismerni; kivetkőzött magából; megőrült; vége van.

Auróra szótlanul lenéz rá és egyszerre vége minden érdeklődésnek és hirtelen nagy utálat támad föl benne. Milyen utálatos is minden férfi. Ez is. -117- Mit akar ez itt? Megőrült? Milyen undorítóak. Ez is. Takarodjék innen.

Hidegen néz le a vonagló férfira és el akarja húzni a kezét és ki akarja szabadítani magát. A férfi azonban nem engedi. Most megőrült már, most már csak engedelmeskedni lehet neki. Auróra nem akar engedelmeskedni, fölháborodottan, undorral védekezik; harcolnia kell; egy kemény ököl fájdalmas szorítását érzi; és az Auróra rémült sikoltozása, mint egy megtámadott gyermeké, süvölti túl a vonat kattogását.

Auróra őszinte rémülettel és ártatlanul sikoltozik, mint egy megtámadott gyermek; a sikoltozás betölti a szűk fülkét és áthatol a falakon, és a támadó férfinak még ideje sincs megijedni, amikor fölrántódik a fülke ajtaja és emberek állnak meg előtte. A vasuti kalauz, két riadt pap, egy asszony, egy férfi.

A két pap riadtan áll meg az ajtóban, és a harmadik lassan kiegyenesedve, halálsápadtan fordul feléjük. Mit mondjon? Szeretne mondani valamit, vértelen ajka kétszer is fölnyilik, egy fáradt kézmozdulat kétszer is az asszonyt akarja megjelölni a bűnös gyanánt… de ki hisz neki? Nagy és rémült csönd. Auróra panaszosan és ártatlanul néz a jövevényekre; az érkezők suttogni kezdenek, a két pap az ajtóban megmozdul, és megmozdul idebent a harmadik is.

Halálsápadt fejét fölemeli még egyszer; fölrántja; hátraszegi; aztán kifelé indul a fülkéből. Az ajtónál szótlanul széttolja a várakozókat, áttör közöttük, aztán elkezd szaladni. Hová szalad? A -118- bámuló pillantások, amelyek kisérik, egyszerre rémültekké válnak; egy ijedt sikoltás hallatszik; fölcsapódik egy ajtó, azután újra becsapódik…

Futkosás. Kiabálás. A vonat megáll. Egy véres testet hoznak. A két pap megrendülten és könnyes szemmel nézi, sírás, sajnálkozás. Auróra nagy szemmel nézz arra, amerre a halottat elvitték.

Még nem tudja, mit érez. Fájdalom ez? Lelkifurdalás? De azután lassanként lerázza magáról ezeket az érzésrongyokat és lelke kiegyenesedik a kegyetlenség biborpalástjában. Mi köze neki ehhez a bolondhoz! A férfiak arra valók, hogy meghaljanak érte és miatta. És eddig egy sem halt meg? Valóban ez volt csak az első?

Majd ezután! Most tudta már, hogy sem fájdalmat, sem lelkifurdalást nem érez. Megelégedést és örömet érzett. Babilon lánya megtalálta az ő szörnyű lelkét és elindult az ő rettenetes utján.

Szakítás.

Cserneky elhüvösödő, sápadt arccal hallgatta az asszony tombolását, lassuakat szippantott a szivarjából, maga elé tartotta a szivart, ráfujta a füstöt és figyelmesen nézte. Auróra belefáradt a tombolásba, leült és feleletet várt. Cserneky hosszú hallgatás után fölnézett végre a szivarjáról, hüvösen végigmérte az asszonyt és halkan – szinte még mindig a szivarján át – ezt mondta neki:

Auróra fölszisszent és úgy tetszett, új tombolásba kezd, de Cserneky megelőzte.

Az asszony ugrásra készülő, tombolásnak induló lendülete erre elbágyadt és elmállott. Auróra egy másodpercig meghökkenve és elálmélkodva állott meg a férfi előtt, azután csendesen, idegesen nevetni kezdett.

– Te nem hiszed, – szólt erre Cserneky halkan. -120- – Majd meglátod. Én ideges és szenvedő ember vagyok és te keményen uralkodtál rajtam. A lábad már a nyakamon volt és kevés hijja, hogy bágyadtan, fáradtan, haldokolva egészen meg nem adtam magamat neked. A rabszolgád voltam és ma egy hete már ott tartottam… már annyira jutottam… már olyan mélyre sülyedtem, hogy hajlandó lettem volna téged… téged – téged! – feleségül venni.

Auróra begörbített körömmel lépett előre egyet. Cserneky fölállott. Halvány és finom arcán kigyulladt az a nagy indulat, amely fütötte; a hangját egy árnyalattal fölemelte:

– De az ízlésem megmentett. Az ízlésem föllázadt… és én lerázlak magamról… eldoblak magamtól… elhajítalak, mint egy rongyot… elhajítalak úgy, amint a fajtádnak kijár.

Megállt az asszonnyal szemben. Most ő volt az úr; kettejük között most végre – először – ő volt az erősebb; férfi volt, úr volt, arisztokrata volt; az asszony most az lett végre előtte, aminek mindig lennie kellett volna, ami volt: az utca lánya. Most szembe nézett az asszonnyal, egy felsőbbséges, hideg, nyugodt, gőgös pillantásra kiélvezte a diadalát, megfordult és bement egy másik szobába.

– Tamás, – mondta neki jókedvüen, – mi igazán meg voltunk bolondulva. Miért viaskodunk mi voltaképpen? Azért, mert elválunk? De hiszen mind a ketten ezt akarjuk. Semmi ok nincs a haragra. Ezt akartuk… éreztük, hogy ennek kell jönnie… itt az ideje… Mihelyt ebben megállapodtunk, -121- rögtön nyugodtan és barátságosan búcsúzhatunk egymástól.

– Nem búcsúzhatunk barátságosan, mert te nem bocsátod meg nekem, nem bocsáthatod meg nekem, hogy én hagylak el.

Auróra jókedvüen, csilingelve nevetett, mintha valami édes tréfát hallana.

– Tamás, öregem, – mondta, – te igazán nagyon szenvedhettél már ebben a rabszolgaságban, hogy ilyen lázasan ijedezel tőlem. Pedig nekem… Soha jobbkor nem jöhetett volna nekem az, amit mondtál… Legfőbb ideje volt… Mert különben… ne haragudj, de különben azt hiszem, éppen megcsaltalak volna.

Derült és tiszta szemmel nézett a férfi szemébe és feléje nyujtotta a kezét.

– Igazán… hálás vagyok neked, hogy ettől megkíméltél. Igy igazán békében, szépségben, előkelőségben válhatunk el egymástól. Megköszönhetjük egymásnak a jó napokat… és a rossz napokat is, amelyeket együtt töltöttünk és… és jó mulatást kívánhatunk egymásnak. Igen?

Auróra vidám volt, jókedvü, beszédes, egyszerű és szerény, és Cserneky lassan eltünő gyanakvással, lassan föltámadó nyugalommal és megnyugvással sokáig beszélgetett vele.

– Ez szamárság. Maradj itt addig, míg lakást veszel. Míg bebutoroztatod. Négy-öt nap alatt megvan az egész… én majd segitek. Semmi értelme, hogy előbb – kis kézi kofferrel – kényelmetlen hotelbe vonulj be, mint valami borutazó.

– Ugyan… ne vonakodj ilyen nevetséges módon. Az udvari szobában alszol… csak nem félsz tőlem… Hidd el, – majd meglátod, – hogy semmi okod rá. És öt-hat napig együtt ebédelsz velem. Ez az egész.

Csöngetett, a szobaleánynak rendeleteket adott ki, azután hozatta a kalapját, kabátját, hogy elmegy otthonról, búcsúzott, és Cserneky erre belenyugodott, hogy pár napig vendége marad még ennek a lakásnak, amelynek a legkisebb szőnyegét is az ő pénzén vásárolták.

Az estét egyedül töltötte el. Szabadon járt-kelt és minden tagjában érezte a szabadság örömét. Frissnek, fiatalnak és mindenekfölött tisztának érezte magát, és amikor késő éjjel hazament az udvari szobába lefeküdni, szinte áhitattal bujt az ágyába. Egyedül, egyedül! Tisztának érezte magát, gyorsan elaludt és csöndes, nyugodt álma volt.

Tíz óra tájban ébredt föl. Amikor bement az ebédlőbe, meglepetve látta, hogy a reggeliző-asztal még érintetlen. Kínos gyanu támadt föl benne; végigborzongott tőle, mint valami utálatos érintéstől. Ha ez az asszony már az első napot, ezt az első éjszakát -123- fölhasználta… ha ide – ide, ebbe a lakásba, amelynek az igazi ura még itt van – ide hozott valakit… Az ebédlő ajtaja kinyilt és a szobaleány jött be rajta. A kinyitott ajtó mögött meg lehetett látni a szobák hosszu sorát, oda lehetett látni a hálószoba nyitott ajtajáig.

Cserneky megkönnyebbült. Oh, ez mégis olyasmi, ami legalább hasonlít a tapintatra és az ízlésre. Legalább nem itt… Legalább nem itthon…

– Szervusz, – szólt álmosan, bágyadtan és mosolyogva, – itt vagy? Csak egy falatot eszem, aztán lefekszem.

Gyorsan evett valamit, de a pillái álmosan húzódtak lefelé; úgy tetszett, elalszik evés közben. Cserneky hallgatva és gyorsan föltámadt, kínos idegenkedéssel nézte. Auróra egy másodpercre egészen lehunyta a szemét; elaludt; aztán fölriadt, fölállott, álmosan intett, azután kiment. Cserneky idegesen bámult utána. A kalapja a fején volt… de félrecsúszott volt. Föl volt öltözködve… de a ruhája rendetlen és gyűrött. Az arca fakó, a szeme kékkarikás. Az egész asszony a maga fáradtságával és feldultságával egy szennyes éjszakának minden emlékét magával hozta, egész éles és bántó szagát, egész izzadt és becstelen lehelletét. Cserneky -124- megrázkódott az utálattól; fölállott; elment. Örült, hogy ismét kint van az utcán.

Este találkozott az asszonnyal. Auróra ekkor friss volt, üde, tiszta, megmosakodott, jószagú és jókedvű.

Cserneky nem kérdezősködött. Másról beszéltek. Vacsora után az asszony csöngetett és hozatta a kabátját és a kalapját.

Csernekynek összeszorult a torka. Le akarta nyelni a kérdést, de a szavak szinte szenvedve törtek át az ajkán:

– Minek mondjam meg neked? Nem mondom meg. Kihasználom a szabadságom első napjait. – Jobb, ha nem ismerjük az egymás utait…

Jókedvűen intett még egyet, azután eltünt. Cserneky komoran bámult utána, nyugtalanul járt-kelt, azután elment otthonról. Ezen az estén azonban nem élvezte már a szabadságát. Érzékeny idegei állandóan remegtek, kínos kényelmetlenség bántotta.

– Az undor ez, – mondta magában. – Holnap elköltözöm ebből a lakásból.

Mikor hazaért, alig tudott megküzdeni azzal -125- a vágyával, ne nézze-e meg, itthon van-e Auróra. De szégyelte ezt a vágyat, letiporta magában és lefeküdt. Álmatlan, nyugtalan éjszakája volt. Korán kelt és amikor az ebédlőbe bement, ott találta Aurórát. Auróra ebben a percben jött haza; a kabátja még rajta volt, a kalapja oda volt dobva egy székre.

Auróra elmosolyodott; az egész arcát elöntötte egy bágyadt, édes és mámoros mosolygás; fölfelé fordította a szemét, egy kissé beleharapott az ajkába és így felelte:

Csernekynek bántotta a fülét ez a részeg és csömörletes szó. Valami kemény és bántó dolgot akart mondani, de hirtelen, gyorsan, röviden ezt mondta:

Auróra ránézett; barátságos nyugalommal belenézett a szemébe és jóindulattal felelte:

Az asszony még mindig hallgatott és Cserneky erre – maga sem tudta, hogyan – izgatottan, azzal -126- a forró vággyal, hogy megsértse és megalázza az asszonyt, így szólt:

– Igazán túlbecsülöd az én számomra való jelentőségedet, általában: az egész értékedet, ha azt hiszed, hogy nekem nem tökéletesen mindegy, hol fetrengsz.

Az asszony nem szisszent föl, nem pattant föl és nem tört ki, amint várta. Megvonogatta a vállát és nyugodtan mondta:

– De igen, – mondta nyugodt fejbólintással Auróra, – annál a Bálintnál, aki két évvel ezelőtt a te inasod volt. Két év óta vágyódom rá, hogy fölkeressem.

– De hiszen, – mondta fölvillanó reménnyel, – az a… az a Bálint Amerikába ment.

– Tegnap, – felelte Auróra, – még a cselédszobában. De ma már Jánosházyék nem voltak otthon, – ma a grófné hálószobájában.

– Mert így… mert így részese leszek az egésznek… arcátlan szövetségese leszek…

Megrázkódott az undortól és a feltörő utálatnak egy mély hangjával fordult el az asszonytól.

– Miért haragszol úgy? – kérdezte Auróra. – Hiszen mindig azt mondtad, hogy az eredetem kitör belőlem. Hát igazad volt: kitör belőlem. Te a grófok között érzed magadat jól; én a cselédek között. Tegnap egyedül voltunk, de ma ott voltak… a többiek is… a Bálint barátai… és én táncoltam nekik… citeraszóra, igaz… de úgy, ahogyan neked szoktam… fátyollal, azután fátyol nélkül… Milyen tánc! Milyen szemek! Milyen férfiak azok!

Cserneky ökölbe szorított kézzel állott meg előtte; egy másodpercig habozott, megüsse-e, azután sarkon fordult és elment. Másnap reggel egy óra hosszat várta az ebédlőben. Végre megjött az asszony rendetlenül, álmosan és feldultan.

– Auróra, – mondta neki Cserneky, – azért várok rád, azért nem mentem még el innen, hogy megkérjelek: hagyd abba ezt a dolgot. Ez mégis méltatlan és megalázó… Én utánam… És legalább ne így… ne egy részeg lakájhaddal…

– Ugyan kérlek, – mondta, – hagyj engem békében az örökös finomságoddal.

A keze után nyult. Auróra azonban kirántotta a kezét, durcásan megfordult és elment a hálószoba felé.

Cserneky egész délelőtt és egész délután várta. Estefelé, amikor kijött a hálószobájából, sápadtan állott eléje.

– Itt várok rád, – szólt Cserneky komoran, – hogy az utadba álljak. Ezt nem teheted… ezt nem szabad tenned… az én karomból ide még sem sülyedhetsz le.

– De kedves Tamás, – felelte Auróra nyugodtan, – neked baráti jogcímed mindenesetre van arra, hogy engem tanácsokkal láss el, de… ugy-e… te nagyon jól tudod, hogy én az ilyen baráti tanácsokkal sohasem törődtem.

Cserneky lesütötte a szemét az Auróra mosolygó, kedves és nyugodt pillantása előtt. -129-

Cserneky rettenetesen küzdött magával. Rágta az ajkát és a homloka verejtékes volt. Az asszony ismét indulni akart.

– De most aztán elég volt. Miféle jogon akarsz te engem eltiltani attól, hogy…

Cserneky nagyot sóhajtott, kitárta a karját, lehajtotta a sápadt fejét és a fájdalomtól könnyes volt a szeme, amikor megszólalt:

– Azon a jogon, – mondta halkan, – hogy magamnak akarlak megtartani. Hogy nem birom el, ha a másé vagy. Hogy mindent odaadok neked és érted és téged semmiért nem adlak oda.

– Bocsáss meg, – mondta remegő és halk hangon, – bocsáss meg nekem… nem birom… nem lehet…

Elhallgatott. Rabszolga volt. Auróra hátrafelé lépett kettőt, hogy jól láthassa. Végignézte. Tetőtől talpig. Az arca a kegyetlenség hideg kéjében most Meduza-arccá lett! Még egyszer végignézte a férfit, azután feléje hajolt, fölemelte a kezét, az ajtó felé mutatott és sziszegve mondta:

Cserneky riadtan kapta föl a fejét. Auróra Meduza-arccal nézett rá és nyugodtan mondta neki:

– Az egészből egy szó sem volt igaz. Tegnap és tegnapelőtt és ma az anyámnál aludtam… azt a legényt két év óta nem is láttam… Jánosházyék itthon vannak, kérdezd meg őket. Az anyámnál -130- aludtam, a leányágyamban és… egész éjjel imádkoztam az Istenhez, alázzon meg téged. Az Isten meghallgatta az imámat… csak háromszor kellett úgy hazajönnöm, mintha egy másik férfitól jönnék, csak hazudnom kellett, hogy mással voltam, és már nem birtad. Már fájt. Már sírtál. – Eddig hazudtam. De most, amikor már tudod, milyen az, ha én a másé vagyok, amikor már fáj, – most megcsallak. Még ma. Akárkivel. Aki akarja. Gondolj majd rá: minden órában mással vagyok, minden éjszaka máshoz bujok, minden reggel mással ébredek; nem veled. Mindig gondolj rá és mindig fájjon és mindig sírj beléje…

Játék.

… Egy szép őszi napon, édesem, elhatároztam, hogy meg kell halnia. – Rosszul mondom: nem határoztam el, hogy meg kell halnia; – soha én meg nem öltem senkit; én csak játszottam az életükkel egy kicsit… rájuk küldtem a halált, lássam: bírnak-e vele. – Ne mosolyogj, kedvesem. A végén el fog borulni az arcod. Ijedt gyerekszemmel bámulsz majd rám, – így bámultak rám mind, amikor megismertek. Ilyen nyomorék gyáva-e minden férfi?… Vagy csak a gyáva nyomorékok kerülnek mellém? – Nem tudom. De én erős vagyok, édesem; én nevetek azon, ha valaki meghal és utálom azt, aki nem tudott megbirkózni a halállal, amelyet ráküldök. Jól vigyázz, édesem, te is. Ma rosszul viselkedtél; és ha nem únlak meg és el nem hajítalak, hanem ha megtartalak és engem nem szolgálsz hűséggel és szeretettel, akkor…

Ne nevess, ha mondom. – Ne nevess! – Ne nevess! – Óh várj csak: itt a történet. -132-

Nyár volt; falun laktunk: az emeletes kastélyban, amely most az enyém és ahol már voltál nálam látogatóban. Akkor három éve voltam már a felesége; úntam és útáltam; soha nem tudtam volt neki megbocsátani, hogy olyan nehezen vett feleségül. Hiszen harcolnom kellett érte, hogy elvegyen. És ekkor hozzá még beteg is lett, az erei meszesedtek el, a szíve nem dolgozott jól; elgyengült, sápadozott és sóhajtozott. – Félt a haláltól és kezdett tőlem elszakadni. Ekkor már külön hálószobánk volt és véletlenül megtudtam azt is, hogy titokban ki akar békülni a rokonaival és új végrendeletet akar csinálni. Nevettem rajta.

Nevettem rajta, de még nem tudtam, mit fogok csinálni. Hanem egy reggel, – a verandán reggeliztünk, ő abban a székben ült, amelybe téged szoktalak ültetni – egy reggel jön az ispán és szörnyűködve beszéli el, hogy a faluban az éjjel meggyilkolták és kirabolták az árendást. Nem tudni, ki tette; a csendőrök már itt vannak, de még csak azt sem tudják, merre kezdjék a keresést. – Ekkor elsápadt. Pontosan láttam, hogy elszíntelenedik az arca és a lilás ajka reszketni kezd. Összehúzódtam a székemen és mintha csiklandoztak volna: alig tudtam megállni, hogy hangosan ne nevessek.

… Mi ketten az emeleten aludtunk. A szélső szoba volt az övé; közben volt egy öltözködő, azután jött az én szobám. Minden szobából kijárás a folyosóra. A folyosó lépcsőházi ajtaja gondosan bezárva: a gyilkosság után következő este ő maga zárta be. Ő maga zárta be, élőlény – szárny nélkül – hozzánk be nem jöhetett; teljes biztosságban -133- voltunk; szépen lefeküdtünk, mindenki a maga szobájában; csendesen jött az éjfél.

Éjféltájban, édesem, én kimentem a folyosóra és halkan elkezdtem nyávogni. Mit nevetsz? Nyávogtam. Nyávogtam, mint egy macska. Nem hallottál engem még nyávogni? A macskákat magukat is megcsalom vele; nincs az a macska, amelyet két perc alatt magamhoz ne csalnék… Kint álltam hát a sötét folyosón ingben és mezítláb; és nyávogtam. No már most: ő ki nem állhatja a macskákat és borzong a háta, ha macskanyávogást hall. Erre a hangra rögtön föl fog ébredni. – Föl is ébred. Hallom bent a mozgolódását. Nyávogok még egy percig… most már alig fogja tovább bírni… még egy másodperc… én besurranok az én ajtómon… az ő ajtaja nyílik és gyertyával kezében kilép a folyosóra…

Én bent vagyok az ágyban, olyan jó kedvem van, hogy magamra húzom a paplanomat és hangosan nevetek alatta, azután boldogan elalszom, de tudom, hogy az éjjel fölébredek még egyszer. Föl is ébredek – mert én akkor ébredek föl, amikor akarok – három órakor. Még egészen sötét van. Gyorsan kiugrom az ágyból. Ki a folyosóra. Hallgatódzom. Alszik. Most alhatott el, mert nagyon nehezen alszik el, ha egyszer fölébredt… Olyan jó kedvem van, mintha részeg volnék… a szerelmeskedő nősténymacska hosszu, keserves nyávogása hallatszik a folyosón… ő bent kirobban az ágyból, én visszasurranok a szobámba és csendesen alszom késő reggelig. – Ő egész éjjel nem fog aludni.

Nem is aludt. Másnap reggel sápadt és remeg. -134- Hogy nem hallottam-e azt a szörnyü macskanyávogást? – Én nem hallottam semmit, maga bizonyosan álmodott. – Erősíti, hogy nem álmodott; én nem hiszek neki; dühbe jön, én elnézően mosolygok, ez még nagyobb dühbe hozza; tombol; az asztalra üt; a szívéhez kap…

Nagy macskairtás következik; a közelben minden macskát kiirtanak; éjjelre ő maga zár be minden ajtót és minden ablakot. Én éjfélkor kimegyek a folyosóra nyávogni; de ugyancsak kell sietni, mikor visszasurranok a szobámba: nem aludt, nem tudott az izgalomtól elaludni, rögtön kint volt a folyosón. A második – a hajnali – nyávogást tehát az öltözködő-szobában végzem. Ekkor már aludt. A fáradság elnyomta és egész kádenciákat kell lenyávognom, amíg nehéz álmából fölébred. De végre fölébred és a fáradságom meg van jutalmazva. Felhördül, feljajdul, felsikolt. Egy részeg zuhanással van kint az ágyból, egy fájdalomordítással kint a folyosón.

Amíg ő kint van, én az öltözködő-szobában még mindig csendesen nyávogok. Ő áll kint a folyosón; reszket és liheg; nekem bent bőven van időm… hallom, amint megfordul… most észrevette, hogy a nyávogás bentről hallatszik… mindjárt jön be… csendesen nyávogva visszavonulok, nyugodtan behúzom magam mögött az ajtót, a sötétben egy ugrással bent vagyok az ágyamban, az ajtót felrántják és én összetapadt, álomtól hunyorgó szemmel bámulok a férjemre… A férjemre, aki két perc mulva azután látja, hogy őrültnek tartom őt és hogy félek tőle; aki előbb dühöng -135- ezen a föltevésen, azután megijed tőle és aki végül – mindennek ez a vége – kapkod a szívéhez.

A macskanyávogás eltart még három napig. Közben ő az én tanácsomra orvost hivat. Az orvos szamárságokat fecseg és brómot ad. A brómnál erősebb az én nyávogásom és éjjelenként nincs alvás. A hatodik éjszaka elhagyom a nyávogást. Ebből elég volt. Gyanússá lehetne. És adjunk egy szabadnapot is, különben ki talál törni az a nemes vad, amelyet olyan jól hajtottam eddig. Tehát: egy csendes éjszaka. A férjem másnap reggel boldog és rózsásarcu és én elnézően mondom neki: no látja, hogy csak képzelődés volt. Ő már szinte elhiszi.

A következő éjjel kikeresem egy vastagtalpu amerikai cipőmet, a kezembe veszem, kimegyek a folyosóra és ezzel az egy cipővel pompásan utánzom a parasztcsizma hangját. Mintha csizmás parasztok lábújjhegyen járnának, topognának, ide-oda lopódzkodnának… Pompásan megy a dolog. Ő odabent rögtön fölébred. Forgolódik. Habozik. Fél kijönni. Végre elszánja magát és – mialatt én besurranok a szobámba – gyertyával az egyik kezében és pisztollyal a másik kezében megjelenik az ajtóban. Megjelenik, azután visszamegy, nehezen elalszik és alig hogy elalszik, kénytelen újra kijönni…

Másnap reggel kérdezi, hallottam-e valamit. Csodálkozva nézek rá; és ő látja, hogy őrültnek tartom. Dühöng, nyomozást indít, és az én hitetlen, csodálkozó és ijedt arcom szuggesztiójára a házunk egész népe arra a meggyőződésre jut, hogy az úr megbolondult.

Az úr még nem bolondult meg, de közel van -136- hozzá. – Vigyük még közelebb hozzá. – Előkeresem a pisztolyomat és azt mondom, hogy éjjel én is figyelek majd. Éjjel utánozom a parasztcsizmák hangját; közben igen óvatosan – mert ez nőnél mindig veszedelmes kisérlet – utánozok egy halk, dörmögő férfisuttogást is, és mikor a ház ura berohan hozzám, csodálkozva nézek föl a könyvből, amelyet ágyban fekve olvasok… Én nem hallottam semmit.

Áll. Hosszan néz rám. A karomat nézi. Ha ekkor odajön hozzám és megcsókolja a karomat, – kegyelmet kap. De ő áll, néz, habozik, összevonja a szemöldökét, elfordul és elmegy. Ah, megállj, hát lássuk –!

Reggelinél azt mondja, hogy el akar utazni. Helyes, – mondom én – mikor. Még ma – feleli. – Nagyon jó, – mondom én örömmel – mindig utáltam ezt a helyet, minden nap, amelyet nem töltök itt, öröm és nyereség. Neki is nagyon jó lesz minél előbb elmenni innen. Gyanakodva néz rám; dühbe jön; azért is itt maradunk még egy napig.

Hát itt maradunk. Még egy nap. Még egy éjszaka. Ez az éjszaka csendesen kezdődött. Korán lefeküdtem, korán elaludtam, ki akartam aludni magamat, hogy majd álmos ne legyek; – ki tudja, mikor alhatom megint…

Pompásan kialudtam magamat. Két órára pontosan fölébredtem, megnézem az órát, nyújtózkodtam, azután fölkeltem. Papucsot vettem, fölhúztam a pongyolámat, – ma nem kell sietnem; és mások is fognak látni, ne lássanak ingben.

Pongyolát vettem, azután fogtam az amerikai -137- cipőmet és kimentem a folyosóra. Tudtam, hogy hosszabb topogásra lesz szükség, mert aki éjfélre várja az első topogást, az két órára boldogan és mélyen elaludt már… Hosszasan és kényelmesen topogtam hát és jó pár perc beletelt, amíg a szobából kihallatszott az ijedt mozgolódás és a rémült kirobbanás. Ekkor visszavonultam a szobámba.

Félóra mulva ismét a folyosón voltam, de ekkor nyávogtam egy kicsit. A nyávogás után ismét visszavonultam a szobámba.

Harmadszor – ekkor már három óra volt és féltem, hogy hajnalodik – villámgyorsan dolgoztam. Előbb topogtam a folyosón. Azután visszaszöktem a szobámba. Fölkaptam a pisztolyomat. A szobámból átsurrantam az öltözőbe; az öltözőben egy csomó ember heves lábdobogását utánoztam. Viaskodást. Birkózást. És a birkózásba egyszerre belesikoltottam a magam hangján:

Kétségbeesve sikoltoztam és mögéje húzódtam az ő ajtajának. Sikoltoztam és vártam. Jön-e a segítségemre? Jött. Megállt az ajtóban, egyik kezében a gyertya, másikban a fegyver, és üveges szemmel meredt bele a félhomályba. Ekkor fölemeltem a pisztolyomat és egy arasznyira a fejétől, a fülének szinte közvetlen közelében elsütöttem.

A lövés eldördült. Ő megingott és végigesett a földön. Én segítségért kiáltoztam. Emberek jöttek. Fölemelték a földről. Halott volt.

Marosváriak

Dernay Ágota.

Az Ágota első, nagy elcsodálkozása a furcsa földi életben úgy történt, hogy egy télvégi, koratavaszi délután a napsütötte, eleven – hegyi levegővel teli – marosvári utcáról hazament és otthon, az apja nehéz, nagy, földszintes házában vendégeket talált: az anyja rendes délutáni társaságát. A lakásnak langyos, csöndes, de kissé fülledt volt a levegője, fényezett, régi butorok állottak a szobában és ovális keretü régi képek lógtak benne a falon; a vendégek vidámságában és derüs beszélgetésében mindig volt valami halk szomoruság. Hat nő volt a Dernay-ház rendes vendége és Ágota ekkor – egy koratavaszi délután – vette észre először, hogy a hat nő között csak egy asszony van és a többi mind vénkisasszony.

Ágota mérhetetlenül elámult ezen a fölfedezésen. Tizenhét éves volt, fiatal melle feszült a duzzadó tavasz lehelleténél és az első érzése az lett, hogy hangosan ki kell nevetnie az öt vénkisasszonyt, akik eddig úgy tipegtek át az ő egész életén, hogy -142- mintaképei voltak az előkelőségnek és minden elérhető asszonyi és emberi tökéletességnek. Eddig szerette őket, most valami idegenkedést érzett irántuk.

Nem tudta megállni és egy hét mulva – a kerek asztal már föl volt teritve a kávéhoz – megkérdezte az egyik Piron bárónőt, a finom és kérlelhetetlen Louise-t:

A kérdés úgy indult, hogy felsőbbséges és kissé brutális lesz. Az első két szó után azonban Ágota belenézett a Louise bárónő kék szemébe, amelynek a fenekén úgy ült még valami tüzes, fiatalos csillogás, mint egy fájdalmas emlék, belenézett a Louise bárónő kék szemébe, megzavarodott, elfordult és dadogva és elpirultan fejezte be a mondatát:

Louise néni sokcsipkéjü, bő, szürke ruhájában kihuzta sovány testét és szigoruan felelte:

A Louise néni kérlelhetetlensége megenyhült kissé; a hangja nem volt már olyan szigoru.

– Azért, – felelte – mert azoknak a férfiaknak, akik a mi társaságunkból valók, azoknak gazdagon kell házasodniok.

– Aki pedig nem a mi társaságunkból való… Aki elvenne, az lejebb van, ahhoz mink nem megyünk; vagy feljebb van, az itt hagy bennünket. -143-

A Louise néni arca egészen fájdalmas lett és a hangjában elfojtott sírás remegett. A kérlelhetetlenségének nyoma sem volt és csaknem zokogott, amikor kifakadva kiáltotta:

– Hiszen itt volt a herceg… minden délután nálunk ült… de elment, úgy-e…

Ágotán nagy megindulás borzongott át. A herceg az ulánusoknál szolgált itt… hány éve?… huszonöt is van… most már nagy fiai vannak, de nem Louise nénitől, hanem egy osztrák grófnőtől.

Ez volt az Ágota első nagy elcsodálkozása a furcsa, földi létben. A csodálkozás azután ritkán hagyta el, konok és állandó társul szegődött oda üde és virágzó fiatal életéhez, hozzá szegődött, mellette volt, nyugton nem hagyta és egykor édes, de lassan fanyarrá váló, egykor ragyogó és lassan elszürkülő arcán a fájdalmas álmélkodás torz maszkjává lett. De addig sok idő telt el.

Ágota előbb sokat táncolt az ő társaságuk tagjaival: kedves és elegáns fiatalemberekkel, akik a minisztériumba és a vármegyéhez voltak menendők, vagy huszártisztek voltak. Más még a nagy marosvári bálokon sem kérte táncra Ágotát, és lehetetlennek is látszott, hogy ő azok közül táncoljon valakivel, akikkel ezeken a nyilvános mulatságokon kénytelenek voltak összekeveredni, de akikkel soha nem vegyültek. Idegenebbek voltak tőlük ezek az emberek, mintha a holdban laktak volna.

Ágota tehát sokat táncolt, édes és forró táncokat, amelyek után otthon álmodozva feküdt le és -144- amelyek napokig és hetekig foglalkoztatták. Az egyik ilyen tánc azonban jött a másik után és egyikből sem lett semmi. Az egyik év telt a másik után és Ágota végre csodálkozva vette szemügyre az ő társaságukat és a várost, amelyben ez a társaság élt.

Az ő társaságuk volt a legelőkelőbb a városban és ezt az előkelőséget gondosan és féltékenyen őrizte is. Zajlott körülötte a város és a társaság nem keveredett össze a várossal. A város azonban tovább is zajlott, haladt, gyarapodott és gazdagodott és ők valahogyan elmaradtak tőle.

Ők elmaradnak tőle, és azok közül a kedves és elegáns fiúk közül is, akikkel ő annyit táncolt, egyre kevesebb maradt körülöttük. Elmentek ezek a fiúk. Elhullottak. Ki Budapestre került, ki Amerikába; ki egészen lecsuszott, ki megházasodott. Ez volt a legkülönösebb: megházasodtak ezek a fiúk és egyik sem vette el Ágotát, akibe szinte mindnyájan szerelmesek voltak és aki egyikhez-másikhoz szívesen is ment volna. Nem vette el Ágotát és nem vett el más lányt sem az ő előkelő, kényes és finom társaságukból. Gazdag lányokat vettek el, furcsa eredetü, más társaságból való, de igen gazdag lányokat. Mindig szégyelték egy kissé a házasságot; ha lehetett, messziről hozták a furcsa eredetü lányt, vagy inkább elmentek vele Marosvárról; de megházasodtak.

Ágota nem értette a dolgot és csak akkor értette meg a szükséges és elkerülhetetlen voltát, amikor az ő Kálmán bátyja is így házasodott meg. Kálmán ekkor már főhadnagy volt és nagyra nőttek az adósságai. Még Louise néni is hozzájárult, hogy vegye el azt a lányt. Elvette. Annyit azonban megtett – -145- ezt el is várták tőle – hogy elhelyeztette magát Marosvárról.

Három év mulva ismét történt valami nagyon csodálatos és különös dolog. Ágotának kérője akadt. A marosvári bálokon, amelyekre Ágota még mindig szorgalmasan járt, de amelyeken már valamivel kevesebbet és különösen pedig kevesebb kedvvel és kevésbbé mámorosan táncolt, a marosvári bálokon tehát föltünően sokat ténfergett Ágota körül egy marosvári ügyvéd. Nagyon rossz családból való, de vagyonos és sokat kereső. Ez az ügyvéd egy bálon bemutattatta magát Ágotának és táncra kérte. Nagyon rosszul táncolt és Ágota csodálkozva és hidegen támaszkodott a karjára. Az ügyvéd azonban ezentúl minden lehetséges alkalommal hozzá csatlakozott és néhány hét mulva megkérte a kezét.

A Dernay-házban ekkor izgalmas, viharos napok követték egymást. Az ügyvéd mindenáron el akarta venni Ágotát. Ágota csodálkozott és habozott, a család és egész rokonság pedig izgatottan vitázott. Az Ágota apja a házasság mellett volt, az anyja ellene; a rokonságból néhányan mellette, Louise néni ellene. A vitát végül Kálmán döntötte el, akit hazatelegrafáltak. Kálmán már kapitány volt és a felesége most várta a második gyerekét; de amikor a vőlegényjelölt nevét meghallotta, eltorzult az arca és nagy utálattal csak ennyit mondott:

Ez eldöntötte a vitát. Ágota a Kálmán feleségére gondolt és minden energia nélkül, inkább kíváncsian megkérdezte ugyan: -146-

Ágota ebbe bele is nyugodott. Az ő társaságukban csakugyan így állt a dolog: a férfiaknak gazdagon kell házasodniok. Az egészen más.

Három év mulva a marosvári huszárokhoz helyezték át a fiatal Drugeth grófot, Drugeth Pétert, a leggazdagabb Drugethet. Ágota ekkor volt a legszebb: a fiatalsága még csillogott, de úgy csillogott, mint az opál. A szépségére valami hamvas fátyol ereszkedett; kábító volt, de megható; mámorító, de megindító.

A fiatal Drugeth egyszer táncolt vele és attól kezdve minden délután ott állott a kocsija a Dernay-ház előtt, a fiatal Drugeth ott ült a szobában, a fényezett régi bútorok és a gömbölyű képkeretek között, Ágotával beszélgetett és néha megcsókolta az Ágota finom, halvány, szép kezét.

A fiatal Drugeth meg is kérte ezt a finom, halvány, szép kezet, de ekkor megjelent Marosváron az öreg Drugeth Miklós és elvitte a fiát. A fiatal Drugeth ekkor áttombolta egész Magyarországot, sőt a keserű tombolását végighurcolta Európján és átvitte Afrikába és Ázsiába is, a levelei azonban lassanként elmaradtak és végül elvett egy grófkisasszonyt.

Ágota ekkor már nem járt többé a marosvári bálokra. A marosvári korzón végigsétált még néha, de a város egyre idegenebb lett a számára. Ha az utcáról bement a Dernay-házba, nem érezte már -147- bent fülledtnek a levegőt, csak csendesnek, tisztának és előkelőnek. A társaságából kidőltek néhányan; a helyükbe azonban újak jöttek. A társaság maradt finom, zárkózott és előkelő, lenézte és megvetette a várost. A társaság igazában mindig nőkből állott, többnyire vén kisasszonyokból; a férfiak sem olyan hűségesek nem tudtak lenni, sem olyan előkelően zárkózottak nem lehettek; érintkezniök kellett a várossal és sokan könnyűszerrel ki is egyeztek a zajló élettel. A nők azonban összetartottak, együtt maradtak, finomak és előkelőek voltak és lenézték a várost.

Délutánonként együtt kávéztak, vidámak voltak, ha a vidámságukban volt is valami halk és előkelő szomorúság. Az öltözködésükben volt valami egyformaság, a város divatos és drága szabónőit lenézték és a városi asszonyokról csendes lenézéssel beszéltek.

Az Ágota arcán ekkor régen torz álmélkodássá lett már az élet furcsa dolgain való sok és nagy csodálkozás. Egy kora tavaszi napon azonban berontott Ágotához az unokahuga, a kis Sándorfy-leány, lihegve és kipirultan forgolódott, fecsegett, tett-vett és végül ezzel a hirtelen kérdéssel fordult Ágotához:

A kérdés hirtelen volt, kíméletlen és brutális. Az Ágota arcán még egyszer végigtorzult élete nagy álmélkodása, de sokcsipkéjű, szürke, bő ruhájában gyorsan kihúzta sovány testét, az arca elszánt -148- és kérlelhetetlen lett, a hangja éles és szigorú. Belenézett a kis leány szemébe, a kis leány zavarodottan fordította el a fejét a pillantása elől és ő nyugodt szigorúsággal mondta:

A kis leány rémülten kérdezősködött, Ágota pedig, aki soha ezentúl nem csodálkozott, mert most végre megtudta, mi az ő számukra az élet elrendelt nagy törvénye, meg-megremegve, de kérlelhetetlenül magyarázta meg neki ezt a nagy törvényt, amelynek most már ő is könyörtelen és felséges őrévé lett.

A báróné.

A báróné egy szép tavaszi napon belibbent Marosvárra és rövid időre kábulatba ejtette a marosváriakat. A marosváriak azonban okos emberek és az első kábulat még el sem múlt, amikor már természetes hangon, de nyomatékosan és türelmetlenül megkérdezték, mit akar voltaképpen a báróné Marosváron. Nem mintha nem volna természetes és érthető dolog, hogy valaki Marosvárra jön és itt akar élni. Marosvár kedves és szép város; változatos és mulatságos benne az élet; egy egész életet le lehet itt élni anélkül, hogy az ember akárcsak egy percig is unatkoznék. A báróné pályafutása azonban nem úgy indult, a báróné ambiciói nem olyanok voltak, hogy most természetesnek lehessen tartani, hogy megelégszik Marosvárral. Mit akar itthon? Miért jött haza? Mi itthon a célja? A báróné kis szatócsnak a lányából lett báróné; az apja boltja a tüzérkaszárnya mellett húzódott volt meg és a báróné már akkor olyan szép volt és olyan okos, hogy el tudta vétetni magát egy tüzérrel, aki kapitány is -150- volt, báró is volt, gazdag is volt. A tüzér azóta meghalt és a báróné még szebb lett és még okosabb lett. Öt évig volt az ura felesége, azután tíz évig Párisban élt és a Rivierán látták a vagyonos marosváriak, – mi oka lehet rá, hogy most hazajön Marosvárra? Mit akar itt? A pénze volna elfogyóban? De hiszen nem hogy elköltötte volna az ura után örökölt vagyonát, hanem még gyarapította…

A marosváriak nem tudtak elég okosak lenni ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre feleljenek, de minthogy igen okosak voltak, belenyugodtak abba, hogy a titok egyelőre titok marad. Nem törődtek nagyon a báróné szándékaival, hanem élvezték a jelenlétét. Beiktatták őt is mindennapi látnivalóik közé és elégedetten állapították meg, hogy elegánciájával, egyéniségének egész különös parfümjével, egész megjelenésének suhogó, illatos, exotikus lendületével nagyon sokat nyert a Fő-utca korzója.

A báróné még kevesebbet törődött vele, mit gondolnak róla a marosváriak. Hozzá volt szokva, hogy foglalkozzanak vele és Páris után Marosvárt kedves és egyszerü kis hangszernek tekintette, amelyen kifejlett művészettel, de könnyedén, biztosan és egy játszó gyerek odaadásával fog játszani. Imádta Marosvárt; Beaulieuben, a kék tenger mellett a marosvári tüzérkaszárnyához vivő piszkos utcáról álmodott volt; esztendők óta türelmetlen vágyódást érzett Marosvár után és egy tavaszi napon, amikor a Püspök-kert óriási gesztenyefái szinte fölrepültek a duzzadó és repdeső fehér virágoktól, egy ilyen illatos tavaszi napon illatosan és ragyogóan belibbent Marosvárra. -151-

Akikkel beszélt, azoknak azt mondta, hogy most már itt akarja az életét leélni és a marosváriak nagy csodálkozásukra csakugyan azt tapasztalták, hogy a báróné úgy rendezkedik be, mintha egész életében itt akarna maradni. A csendes Liceum-utcában szép házat vett, nagyszerüen berendezte és délutánonként egy fehérfüggönyös nagy ablaknyílásban olvasgatott, ha ugyan ki nem könyökölt az ablakon és nem nézegette a Liceum-utca akácfái alatt zajló életet. Délután ugyanis egy-két órára megpezsdült az élet a Liceum-utcában. Magát a Liceum épületét a tanítóképző-intézet és a városi könyvtár foglalta el, de a Liceumban óriási tornaterem is volt, úgy hogy a gimnázium és a reáliskola is odaküldte a tanítványait tornászni, sőt a jogászok is odajártak vívni. Ilyen módon úgyszólván az egész marosvári ifjúság ott sétált el délután a báróné ablakai alatt; úgyszólván eldefiliroztak előtte a marosvári ifjak, mert soha a tornának és a vívásnak olyan szerelme nem égett a marosvári ifjak keblében, mint amióta a báróné a Liceum-utcában lakott és mert a Liceum tornaterme felé haladó marosvári ifjak szeme, mint két tüzgolyó, úgy szegződött, úgy sziporkázott rá arra az ablakra, amely mögött a báróné olvasott, vagy amelyen éppen kikönyökölt.

A báróné is kedvelte a marosvári fiatalságot, és alig telt el egy-két hónap, már szóba is állott egyikükkel-másikukkal. Az egy-két hónapra azért volt szükség, mert a báróné társadalmi érvényesülése némi gátakra talált és mert finom, kis lábával előbb ezeket a gátakat kellett felrúgnia; előbb – tapintata -152- diktálta és előkelősége megkívánta ezt – előbb az anyákkal kellett megbarátkoznia és csak azután barátkozhatott meg a fiúkkal. Mikor az anyák rövid ellentállás után egészen megadták magukat a báróné szépségének és elegánciájának, okosságának és finom előkelőségének, amikor a bárónét a marosvári társaság – a társaság – fentartás nélkül befogadta, akkor szóba állott a báróné a fiúkkal is. Elsősorban az előkelőket válogatta ki, egy Kakucsy-fiút, egy Zabolay-fiút, vagy egy Krausz-fiút, – a milliomos Krausz fiát, – akiknek a családja iránt gyerekkorából és leánykori szegénységéből megőrizte a mély és nagy tiszteletet; ez azonban csak a kezdet volt; a báróné szemében az előkelőség, a jó származás, a tekintélyes család sokat jelentett, de a legnagyobb érték az ő szemében a lovagiasság volt. A lelkes és lovagias fiúkat tüntette ki egy-egy királynői megszólítással, a mámoros tekintetü, meghalni is kész, hűséges és titoktartó fiatal lovagokat. A cinikus és szabadszáju kamasz elveszett ember volt a szemében és az a fiatal társaság, amelyet ezzel a gondos válogatással összegyűjtött, lelkesebb volt és minden áldozatra készebb volt, mint Artus király asztalköre. A báróné lovagköre sohasem volt együtt; a fiúk alig is ismerték egymást, mert a báróné az egész marosvári ifjúságból válogatta össze a híveit. Hétfőn délután a gimnázium hetedik osztálya ment tornaórára a Liceumba, kedden négytől ötig a nyolcadik gimnázium és a hetedik reál; szerdán estefelé a jogászok vívóórája volt; egy-egy fiú állott meg ilyenkor mindig a báróné ablaka alatt néhány boldogan eldadogott és -153- mámorosan beszívott szóra, és a hetedik gimnáziumban alig tudott valamit a nyolcadik reálról és a jogászok semmit sem tudtak arról, hogy néha a vivómesterük – a gimnázium elegáns tornatanára – is kegyes audienciát kap a bárónénál. Semmit sem tudtak egymásról és a báróné hatása csak abban jelentkezett, hogy soha a maga kötelességét egyetlenegy generáció sem teljesítette lelkesebben, mint az, amely a báróné ablakai alatt defilirozott el. A fiúk fanatikusan tanultak, mert a báróné ezt kívánta; a sportban csodákat műveltek, mert a báróné kedvelte a fegyelmezett, ápolt és művészettel fejlesztett izomerőt; a fiúk nőtisztelők, kedvesek, udvariasak, lovagiasak és titoktartók voltak, mert csak így lehetett rá reményünk, hogy a báróné kitünteti őket egy rövid beszélgetéssel.

Nem volt kisebb a báróné hatása a marosvári férfivilágra sem. A marosvári férfiak lelki berendezkedésén azonban a báróné már nem tudott változtatni és érdekes és ragyogó személyének a hatása itt olyan módon nyilvánult meg, amely mód joggal okozott szomorúságot a bárónénak. A marosvári előkelő férfivilág tagjai sorra tettek mohó, elvakult és ostoba kisérleteket a báróné meghódítására, és a bárónénak nem egyszer a legkiméletlenebbb eszközökhöz kellett nyulnia, hogy az elvakultakat észretérítse. Lassankint megértette azután így mégis a marosvári férfivilág, hogy a báróné feddhetetlen tisztességü életet akar élni, és a marosvári előkelőség körében kezdett földerengeni annak a megértése, hogy a bárónéhoz csak az anyakönyvvezető szobáján át visz az út és hogy nyilván ezért jött -154- haza a báróné Párisból. Ezt akarja Marosváron a báróné.

Némelyeket elriasztott ennek a megismerése, némelyeket nem. A szerelmi kisérletekkel megbukott előkelő marosvári férfivilág egy kisebb csoportja már most házassági kisérletekre adta a fejét. Tarka kis társaság gyült össze a báróné körül; katonatisztek és birák, vármegyei tisztviselők és ügyvédek, és a város most már – hiszen persze: ezt akarta a báróné Marosváron – csendes, jóindulatú, de nagyon kiváncsi érdeklődéssel nézte, ki érkezik be győzőnek ebben a szép versenyben. Az eredményre sokáig kellett várni. Ősz volt, a marosvári lóverseny szezónja, amikor a marosváriak értesültek az eredményről; ilyenkor szerették a marosváriak a sportszerü kifejezéseket, azt mondották tehát, hogy outsider jött be elsőnek. Az outsider azonban kitünő vér volt és a legjobb színeket hordta: nem volt ugyanis más, mint Kakucsy Zoltán, a Kakucsy-családból ez idő szerint uralkodó főispán, egy Csiszéry-lány férje és négy felnőtt gyermek apja. Az eredmény nagy felindulást, valóságos lázat keltett Marosváron, nemcsak a váratlan volta miatt, hanem a példátlansága okáért is. Ilyesmire még nem volt példa Marosváron. Hogy valaki, aki nemcsak negyvenöt éves, tekintélyes és gazdag ember, hanem azonfelül még főispán is és Kakucsy is, eldobja magától a feleségét és otthogyja a gyerekeit egy… végre is egy szatócsnak a lányáért, ilyesmi nem történt Marosváron Aba Sámuel ideje óta, amikor is a marosvári vár először említtetik a velencei követnek egy jelentésében. A marosváriak szörnyü következményeit -155- is jósolgatták ennek a főispáni elhatározásnak. Igy: a püspök nem hívja meg többé a főispánt a püspöki ebédekre. Továbbá: ennek következtében a hadosztályparancsnok sem érintkezik vele, mert a püspök bejelenti a dolgot egy főhercegnőnek. Végül: a kormány egyszerüen elcsapja Kakucsy Zoltánt.

Mindebből semmi sem lett. Az izgalom lassan lecsillapodott, a püspök meghívta a főispánt, a kormány nem csapta el; a válóper csendesen folydogált és mire megint tavasz lett – kora tavasz, a második, amelyet a báróné Marosváron volt töltendő – mire eljött a március, a marosvári anyakönyvvezető összeadta a bárónét Kakucsy Zoltánnal.

Az új pár a Riviérára vitte el fiatal szerelmét. A kék tenger mellett, az azur ég alatt két boldog ember sétált összesímulva: egy szerelemtől mámoros férfi és egy megelégedett nő. A bárónét sokan ismerték itt és sokan köszöntek neki; Kakucsy féltékenykedett a köszönő férfiakra és aggódva nézegette a köszönő nőket, de a báróné minden aggodalmát könnyedén, kedvesen és mosolyogva eloszlatta. A báróné árasztotta magából a nyugalmat, a boldogságot, a megnyugvást, az elégedett örömet.

– Amikor itt sétáltam… egyedül, – mondta – amikor… egyedül sétálgattam itt, akkor százszor eszembe jutott Marosvár. Kínzott utána a vágy. Szomjúságot éreztem… minden öröm után, és minden előkelőség után, amelyet ott nem élvezhettem. Én Marosváron szegény voltam és egyedül voltam és kimondhatatlanul vágyódtam közétek… -156-

Az asszony rámosolygott az urára és hozzásímult. A szeme fátyolos lett és a hangja forró.

A báróné szerelme lázas és mámoros, féktelen ölelésü és páratlan odaadás volt. Az új férjet megrészegítette, hogy a feleségében a lányos szemérem minden jele és minden lehetősége mellett egy szerelmes tigris vadságát is megtalálta. A báróné szerelmes csókja olyan volt, mint egy harapás; a báróné szerelme harapást jelentett; az új férj vállán egy egészséges, gyönyörű erejű és nagyszerű épségű fogsor nyoma piroslott ott szerelmük első napjaiban már. A fogak nyoma olyan volt, mint egy világos betűsor; a mámor pirosló emléke és olvasókönyve volt ez a jel.

– A szerelmed stigmája, – mondta a boldog és gyöngéd férj az új asszonynak. – Szeretném -157- megmutatni mindenkinek, mert a te szerelmednek a jele, és mert csak engem szeretnek így.

A boldog hetek így multak el egymás után és a szerelmes és boldog új párt most már hívta a mindennapi élet. Lassan készülődtek is hazafelé, és amire otthon kifejlődött és kivirágzott a tavasz, meg is érkeztek Marosvárra. A Püspök-kert fái olyanok voltak dús virágzásukban, mint egy szelíd, fehér lángolás, és megérkezés és bevonulás olyan volt az asszony számára, mint egy nagyszerű diadalmenet. Huszár ült a bakon és mindenki megfordult a kocsijok után.

A boldog új párnak egyetlen gondja ekkor az első nyilvános szereplés kérdése volt. Ezt a kérdést tapintatosan és ügyesen kellett elintézni és a helyzet nem látszott könnyűnek. A szerelmeseket azonban kedvelik az égiek és az aggodalmas kérdésre már az első huszonnégy órában megjött a felelet.

Az örvendetesen föllendült marosvári sportélet lehetségessé tette egy ifjúsági sportünnep rendezését. Az ifjúsági sportünnephez vívóverseny csatlakozik. A program készen van; az előkészületek mind megtörténtek; csak az új férjnek kell a védnökséget vállalnia és az új asszonynak a díjkiosztás nagyszerű tisztét. Természetesen vállaltatott mind a kettő, és egy hét alig telt bele, mikor az új pár kocsiba ült, – a huszár föllendült a bakra, – hogy elrobogjon az első nyilvános szereplés színterére. Az első diadalhoz.

A sportünnep a Püspök-kertben kezdődött; a -158- vívóverseny a Liceum tornatermében volt. Minden pompásan ment. A versenyek nagyszerűen sikerültek; a vívás művészi magaslaton állott; a védnök büszke volt és előkelő, a védnök hitvese pedig soha olyan ragyogó szépségű, érdekes és elbűvölő nem volt, mint ezen a tavaszi napon. Nagy diadal volt az első szereplés.

Az első szereplésnek ez a tavaszi napja alkonyodóban volt, amikor végre a díjak kiosztására került a sor. Véget ért a vívás és az emelvény előtt rendben fölállottak az ifjúsági versenyek résztvevői. Az emelvényen fölemelkedett karosszékéből a báróné és illatos, habos, fehér ruhájában odalépett a kis asztalkához, amelyen az érmek és a díjak vártak a kiosztásra. A közönség hosszú és tömött sorban mögötte beszélgetett, előtte pedig fehér és színes trikó-ingben a versenyzők állottak. A báróné a díjakat nézegette és egy aranyérem után nyult, de finom kezét vissza kellett még húznia. Előbb a védnök beszélt. Hatalmas és méltóságos beszédet mondott a testedzés jelentőségéről és az egész ifjúság virágául és példaképéül említette azt a délceg és izmos csapatot, amely itt a megérdemelt és szép jutalomra vár.

Lassan besötétedett. A védnök még mindig beszélt és felesége már türelmetlenül pillantott rá egyszer-kétszer. A beszéd végre befejezéséhez közeledett; a védnök fölszólította a győzteseket, lépjenek elő és vegyék át a büszkén hordandó díjakat, és még egyszer üdvözölte őket a haza nevében, amely ezentúl is sokat vár tőlük. Hatalmas taps hangzott föl és a nagy terem félhomályában egyenként -159- léptek elő a fölhívott győztesek, hogy a jutalmat átvegyék.

„Kétszázméteres síkfutás“, – olvasta valaki a báróné háta mögött, – „Zabolay Kálmán; főgimnázium, nyolcadik osztály“.

Éljenzés. Egy karcsú, magas fiú lépett az emelvény elé és a báróné meghökkenve habozott egy másodpercig. De a másodpercnyi meghökkenés után mosolyogva emelte föl finom, fehér kezével az érmet, előrehajolt és feltűzte a kipirult fiú mellére. Oldalán állott a védnök és mielőtt a kitüntetett helyet adott volna a következő győzőnek, még széles mozdulattal a kezét nyujtotta neki. Megrázta a kezét és hangosan mondta:

Hangos és emelt hangja azonban hirtelen megbicsaklott. A kitüntető kézszorítás fejedelmi munkájában buzgolkodó keze hirtelen elbágyadt. A kezét visszahúzta, a fejét hirtelen előrenyomta. A nagy csarnokban félhomály volt… de… de… mi volt az… ennek a fiúnak a vállán?…

A csarnok sötét volt, de ennek a nagy fiúnak a vállán olyan írás volt olvasható, amely az ő szemébe messziről is belevilágít. A karcsú fiú izmos vállát szabadon hagyta a fehér trikó és a barna vállon élesen kirajzolva egy pompás fogsor tiszta nyoma fehérkedett. Mi ez? Mit jelent ez? Hogyan lehetséges ez?

Elámulva és meghökkenve nézett a társai sorába visszalépő fiú után. A háta mögött harsány hang zendült föl: -160-

Éljenzés. A védnök hirtelen a felesége felé fordult és még ideje volt meglátni, hogy az asszony megzavarodott, nagy szemmel az ő tekintetét követte. Az új győztes azonban már ott állott az emelvény előtt és az asszonynak finom, fehér kézzel új érmet kellett domború, fiatal mellre föltüznie. Az asszony finom, fehér keze azonban remegni kezdett és a védnök – táncoló, tüzes karikákat látó szemmel – kábultan, de tisztán látta, hogy miért. Az új győztes vállán is ott a mámor írása; a barna húsban még pirosan és frissen ott van egy gyönyörű erejű és nagyszerű épségű fogsor soha el nem felejthető harapásának a nyoma.

A győztes odalép a védnök elé; a védnök feléje nyujtja bágyadt kezét és rémülten dadog valamit; a szeme máshol jár, a szeme kidülledten, rémülten és dühösen ostromolja a felesége arcát: szóljon, mondjon valamit, legalább nézzen föl. Az asszony azonban makacsul lesüti a szemét és a kis asztalon babrál az érmekkel.

Az asszony olyat rezzen, hogy mindenkinek meg kell látnia, aki figyeli. De senki sem figyeli, csak a védnök. A többiek éljeneznek és beszélgetnek, csak a védnök mered rá boldogtalanul és ájuldozva illatos, szép feleségére. Az asszony a megrezzenés után habozik; félig meg is fordul, mintha el akarna menni. Mi lesz? Abbahagyja az egészet? Nem. Megrántja a vállát és az érem -161- után nyul. Az új győztesnek a vállán is ott a stigma.

Egészen besötétedik és a közönség türelmetlenkedik, mert tánc lesz. Néhány ember fenhangon sürgeti a díjkiosztás lassan haladó munkáját. Gyorsabban. Gyorsabban.

Most négy-öt nevet olvasnak egyszerre és a fiúk ott várnak egymás háta mögött az emelvény előtt. Lassanként egy csomóba gyűlik minden győztes, hogy gyorsan átvehesse a jutalmat és a kézszorítást. A védnök ingó lábbal áll az emelvény szélén és a vállukat bámulja. Előbb jön egy fiú… nem, a vállán nincs semmi. Azután megint egy. Itt sem. Egy harmadik… megint semmi. A védnök lélekzete kezd visszatérni, de akkor újra megtántorodik.

A vállán gyönyörű rajzú fehér harapás. Az unokaöccse. Azután megint egy… A közönség nagyon türelmetlen, a fiúk egymás sarkára lépnek, két finom, fehér kéz átnyujtja nekik a jutalmat, a védnök kezet szorít velük!… és minden másodiknak, nem, most már mindegyiknek a vállán ott a harapás. A marosvári ifjúság virága ez… a legerősebbek… a legszebbek… a legjobb futók. Azután a legjobb vívók…

Az asszony lehajtott fejjel, lesütött szemmel végzi az egyre nagyobb sötétségben a díjkiosztás munkáját. Nem lehet látni az arcát. Nem lehet tudni, mit gondol. De amikor a győztesek utolsó csoportjára kerül a sor, amikor ott tolonganak -162- előtte egy csomóban, és amikor végül – elismerő oklevele átvételéért – megjelenik a vívómester, a főgimnázium elegáns tornatanárja is, és amikor az ő vállán is ott láthatja a figyelő szem a fehérlő harapást, akkor lassan elkezd rázkódni a válla. Lehajtja a fejét, csak a válla rázkódik. A kezében még egy jutalom, az utolsóelőtti, – miért nem adja át? Nem tud mozdulni sem. Miért?

Mégis megmozdul. Erőt vesz magán. Fölemeli a kezét. Előbb azonban féloldalt fölpillant a védnök arcára, és amikor a védnök arcát meglátja, és amikor látja, hogyan gratulál a védnök gépiesen és rémülten még mindig a győzteseknek, és amikor a sorára váró tornatanárt is meglátja, akkor nem birja tovább. A visszafojtott nevetés kipattan és kibugyborékol a száján; hátraveti a fejét és harsányan és torkaszakadtából elkezd nevetni. Megdöbbenve bámul rá mindenki. Az asszony félpercig nevet, nem bir magával, mindig újra kezdi, leül egy székre és úgy kacag. Végre pihegni kezd, föláll, széttolja az ijedt társaságot, amely köréje gyült, megnézi az érmet, amelyet eddig a kezében szorongatott, újra nevetni kezd, lecsapja az érmet az asztalra és kiszalad a nagy csarnokból.

Otthon csomagoltat és egy óra mulva vonaton ül. – Gyönyörű tavaszi napon így libbent ki a báróné a városból és a marosváriak – ámbár egynémely részletről idővel értesültek – soha nem értették és soha meg nem tudták, mit akart voltaképpen Marosváron.

Lonci.

Lonci kicsi volt, gömbölyű, szőke és szenvedélyes. Féktelen temperamentumát azonban nagy élettapasztalat és megbocsátó bölcseség enyhítette, úgy, hogy Lonci a kasszából, amelyben életének egy részét töltötte, felsőbbséggel és megvetően bár, de nyugodtan tudta szemlélni Marosvárnak körülötte zajló életét. A Lonci temperamentuma minden lehetséges alkalommal egyetlenegy csatakiáltásban nyert kifejezést, ez a trombitaharsogású mondat azonban egyuttal bölcseségének is alapja lett:

Lonci egyetlenegy alkalmat sem mulasztott el, amikor ez az igazság megállapítható volt, és számos barátja különböző hangnemekben, fantasztikus fogalmazásokban és a legkülönösebb alkalmakkor hallhatta tőle ezt a lendületes hitvallást. A legbizalmasabb órákban és a legnagyobb feszültségü percekben egyszerre csak egészen át tudott alakulni a Lonci arca, egyszerre csak föl tudta venni – ha -164- csak két másodpercre is – a keserű rajongás torz maszkját, hogy forró szájjal elsuttogja:

… Igy élt Lonci Marosvárott, mindez azonban nem ártott közkedveltségének, mert gömbölyű, szőke, kedves és csinos volt és mert féktelen gyűlölete – mint annyi gyűlölet – csak szíve nagy jóságából fakadt. Loncinak – mint annyi társának – rendes, csendes nővé, derék anyává kellett volna lennie; minthogy ez nem adatott meg neki és minthogy állandó, fájó nosztalgiát érzett a családi tüzhely iránt, gyűlölte és fosztogatta a férfiakat és lelkének adományait kétféle tevékenységében érvényesítette: egész rendességét és rendszeretetét a pincérek gondos ellenőrzésére, a cukrok és kávék számontartására, egyszóval hivatali tevékenységére fordította, gyűlöletté vált szeretetét pedig a szerelemben tombolta ki.

Történt azután, hogy egy hideg téli estén, amikor a marosvári fiatalság a Lonci kasszája mellett egy kerek asztal körül élvezte – csendes szeszezés közben – a kávéház melegét, történt ekkor, hogy Lonci ismét kijelentéseket tett a férfiakra vonatkozólag. A fiatalság mosolyogva hallgatta nyilatkozatait, az egyik fiatal úr pedig rosszindulatú mosollyal hajolt feléje.

Lonci annyira összehúzta vékony szemöldökét, amennyire csak tudta, a társaság pedig kíváncsian és maliciózusan figyelt. Félesztendő óta györki szolgabíró volt Balázs Bálint, a Lonci szívének különös -165- kedveltje, az egyetlen férfi, akivel szemben Lonci rövid, de változatos pályáján ellágyult, gyöngéd és alázatos lett. Mi ujság tehát Györkön?

A rosszindulatu jelentés elhangzott és a Lonci puha, fehér arca egy másodpercre elsápadt. A társaság feszült figyelemmel nézte. A Lonci sápadtsága azonban csak egy másodpercig tartott, fehér arcát rögtön utána egy vérhullám tette pirossá. Lonci megmozdult és ideges, remegő, türelmetlen, kíváncsi kérdésekkel árasztotta el a társaságot:

– Melyik Korongi-leányt? A barnát? Aki idebent volt a vármegyei bálon? Akinek két éve udvarol? A szegény Korongi leányát?

A Lonci kérdéseire sűrü igenekkel válaszolt a társaság és egyre nagyobb érdeklődéssel várta a Lonci temperamentumának a kitörését. A Lonci temperamentuma azután valóban kitört. Miután a fölvilágosítást megkapta, Lonci hátradőlt, feszült figyelemmel előreszegzett fejét fölkapta és halkan, de szikrázó, nagy megvetéssel mondta:

A társaság protestált, mire Lonci ismét előrehajolt és még hevesebb támadásba ment át:

– Ez volt – ismételte – az egyetlen tisztességes ember köztetek. Mindig tudtam. Az nem szégyelt nekem köszönni az utcán. Ti egytől-egyig gazemberek vagytok, egyik komiszabb, mint a másik. Te… te talán elvennél egy szegény leányt? A nyavalya majd kitör a Závody-leányért, de elvenni -166- nem veszed el. Ott öregszik meg!… Te… te beteg vagy az utálattól, de el fogod venni a rabló Körner göthös leányát… mert pénze van… Te pedig…

Lonci így sorra vette a társaságát; ellenállhatatlanul és föltarthatatlanul áradt belőle a becsületes harag és a kíméletlen szitkozódás, és mielőtt a társaság még felocsudhatott volna, de mire ő a haragját kiadta, elbágyadtan hátradőlt, elnézett a messzeségbe és enyhe mosolygással, úgyszólván ábrándosan suttogta:

– Az tisztességes ember. Milyen jó ura lesz annak a lánynak. Milyen szépen élnek majd együtt. Milyen szép gyerekeik lesznek.

Lonci ezzel azután be is fejezte a maga számára az ügyet. Szívének kedveltjét egy percnyi habozás után nem csupán átengedte lelkében annak a tisztességes leánynak, annak az uri leánynak, akinek rá kétségtelen – az övénél sokkal erősebb – joga volt, hanem szívének kedveltje még nőtt is a szemében azzal, hogy így veszítette el. Ez rendben van így. Ennek így kell lennie. Lonci egész este alig válaszolt már azokra a haragos provokálásokra, vagy gúnyos kötekedésekre, amelyekkel a megbántott fiatalság ingerelni akarta, egész este ábrándos volt és a Balázs Bálint házasélete felé mosolygott a jövőbe és a messzeségbe.

… Igy élt azután Lonci Marosvárott ismét három változatos esztendőt. Történt pedig a harmadik év elteltével, hogy egy csendes tavaszi estén – már úgyszólván az éjszakában – váratlan vendég ült le csendesen és nyugodtan a kassza mellett -167- lévő kerek asztalhoz. Balázs volt a váratlan vendég, Balázs, akit negyedfél éve nem is látott már Lonci. Balázs alig változott; valami keveset meghízott, egy árnyalattal megbarnult, de a szürke szeme és a nyugodt mosolygása egészen a régi volt.

Mintha tegnap is itt lett volna. Mintha a negyedfél év egyetlen nap lett volna. Lonci kábultan ült a helyén és olyan volt, mintha álmodnék. Amit tett – hivatalos teendőit – álomban tette; nagy bágyadtság, csendes, édes elfáradás, valami finom ájultság ereszkedett le rá, és a bágyadtság sűrü fátyla alatt nagy, izzó lobogás lángnyelvei törtek ki a szívéből és futottak végig a testén.

Balázs csendesen szivarozgatott, amint szokta, és halkan, diszkréten váltott egy-egy szót Loncival, amint szokta. – Hogy van? – Jól. – Mit csinál idebent? – Közgyűlés volt, főszolgabiróvá vállasztották. A Sasban nagy mulatság folyik, ő elszökött a mulatók közül…

Haladt előre az éjjel és a kávéházat csukni akarták. Balázs ekkor fölállott és fizetett. Mielőtt kiment volna, ránézett Loncira.

Lonci tudta, mit jelent ez a pillantás; zárás után sietve kapta föl kis kabátját és elfulva sietett a Maros-utca felé. A Maros-utca sarkán ott állott Balázs és karon fogta. Összefogózva mentek előre, Lonci rátámaszkodott a Balázs karjára, hogy el ne essék, a feje szédült az édes ájulástól, de az egész testét beburkolták egy izzó lobogás nagy lángnyelvei. Hazaértek; Balázs a karjára emelte Loncit, -168- hogy el ne essen; Lonci mámorosan és féktelen vágyódással tapadt hozzá.

Csendes tavaszi éjszaka volt, amelyre korán jött a reggel. A reggel szürke volt, esős és hüvös és Lonci kihülten, fáradtan és ijedten bámulta tompa világosságát. Értelmetlenül, szomoruan – kínos erőfeszítéssel kutatva egy gondolatot, amelyet meg akart fogni – meredt bele a reggelbe és a szeme lassan kerekre nyilt és könnyekkel lett tele. Az édes bágyadtsága eltünt, a szíve nem lángolt, borzongást és ijedtséget érzett.

Lonci ekkor megtalálta azt a gondolatot, amelyet keresett; Lonci fölsikoltott.

Lonci szégyenkezve furta a fejét a párnába és kétségbeesett zokogással sírta fel:

A férfi vígasztalni akarta és hozzáhajolt, de Lonci fölháborodva és utálattal lökte el magától:

– Minden férfi komisz, – mondta kétségbeesve és utálattal. – Te is… Hiszen mi most megcsaltuk a feleségedet.

A Csetneky-lányok.

A két lány a Fő-utca esti korzójáról jött hazafelé. Délcegen, gőgösen, szőkén kanyarodtak be az Uri-utcába; onnan egy fordulattal haza, a házuk elé. A ház előtt már várta őket Viktor, a bátyjuk.

A két lány szótlanul fölment a folyosóra, onnan Valerie benyitott a bátyjuk szobájába. A szobában égett a lámpa és két karosszék állott az iróasztal előtt. A bátyjuk várta volt őket. A lányok leültek a karosszékbe és szótlanul nézték, amint bátyjuk leül az iróasztal mögé és idegesen játszani kezd a papirvágó késével. Igy szoktak kezdődni kis családi tanácskozásaik; de a hangulat most még feszültebb volt, mint máskor. A lányok hetek óta csendes ellenségeskedésben éltek a bátyjukkal, és most rosszindulatu hidegséggel várták a megszólalását. -170- Gőgös kis szájukat konokul összezárták és csillogó szőke fejüket hideg dölyffel szegték fel.

– Legutóbb, úgy látszik, egyáltalában nem sikerült benneteket meggyőznöm arról, hogy ha tovább is itt akartok élni Marosvárott, akkor… hogy mondjam?… több engedékenységre, több udvariasságra van szükségtek embertársaitokkal szemben. Azóta nemcsak tovább bántjátok meg sorra és minden ok nélkül az embereket, hanem, úgy látom, engem is alaposan lenéztek, annyira, hogy nyilván csak azért nem szakítottatok meg velem minden érintkezést, mert véletlenül mégis a testvéretek vagyok…

– Bocsáss meg, – szólt Valerie halkan és elpittyesztett kis szájjal, – de te olyan különös vagy…

– Hagyjuk ezt, – vágott közbe Viktor. – Ne kezdjük előlről a vitát. Egészen meddő volna. Minthogy azonban meggyőzni benneteket nem tudlak, minthogy mégis a természetes gyámotok vagyok, – nálam hat-hét évvel vagytok fiatalabbak – és minthogy végül meg akarlak benneteket nagyon kínos helyzetektől óvni, elhatároztam, hogy közlök veletek valamit, ami talán alkalmas lesz arra, hogy a viselkedésteket megváltoztassa. Nehéz szívvel teszem, de jobb, ha én teszem így hat szem között, tőlem telhető gyöngédséggel, mintha más tenné: talán széleskörü nyilvánosság előtt, és talán bántó szándékkal.

A két lány elsápadtan, mereven, mozdulatlanul -171- ült a karosszékeken, kihuzott derékkal, fölemelt fejjel és lázasan csillogó szemmel.

– Amit el akarok mondani, – szólt Viktor – az nekünk családi titkunk, de olyan családi titkunk, amelyet egész Marosvár tud. Mi azért voltunk mind a hárman távoli nevelőintézetekben és itthon azért nem érintkeztünk senkivel, hogy meg ne halljuk. Apánk a halála előtt úgy mondta el nekem, mint aki attól tart, hogy összeroskaszt egy másik embert a leleplezése súlyával; én azonban akkor már túl voltam a fiatal gőgnek az ostobáskodásain és minden érzékenykedés nélkül, filozófus nyugalommal vettem tudomásul az egészet. Tartok tőle, hogy rátok másképpen fog hatni, de éppen azért remélem, hogy nem lesz üdvös tanulság nélkül.

A két lány sápadtan, kétségbeesetten és konokul lezárt szájjal, szikrázó szemmel ült a bátyjával szemben. Viktor hiába várta, hogy megszólaljanak. Csendesen vállat vont és halkan folytatta:

– Ti annyit tudtok, hogy az apánk Csetneky Sándor volt és az anyánk Máthé Zsuzsanna. Az apánk… az apánk a maga módja szerint nagyúr; az anyánk… az anyánkról nem tudtok semmit. Te öt éves voltál, amikor meghalt, Hortense négy. Én tizenegy. Ti alig is emlékezhettek rá; én csak arra emlékszem, hogy nagyon szép asszony volt, hogy mindig selyemben járt, hogy… Hogy nagyon szép asszony volt. Szép parasztasszony.

A szobában nagy csend volt. A két lány sápadtan és mereven bámult a bátyjára.

– Az apánk uri asszonyt próbált belőle nevelni. Taníttatta… franciául is… így kaptátok ti a neveiteket. -172- Öltöztette, de az anyánk idővel ledobálta magáról az uri ruhákat, amelybe nem tudott beleszokni, és fölvette a régi ruháit. Mindig selyemben járt…

– Az anyánk – mondta halkan – vezekényi parasztlány volt. Vezekényről bekerült Marosvárra. Negyedik éve volt már itt, mikor az apánk megismerkedett vele. A Kispiacon ismerkedett meg vele, ahol…

Elhallgatott. Még mélyebbre hajtotta le a fejét. Fájt neki a szó, amelyet kimondani készült. Habozott, kimondja-e. Azután dacosan fölkapta a fejét és kimondta:

Egy éles, rövid és fájdalomtól reszkető sikoltás hangzott el. Hortense fölugrott, a szivére szorította a kezét és kétségbeesetten harapta össze a száját, hogy a zokogását visszaszorítsa. Valerie kigyulladt arccal ült a helyén; mozdulatlan volt, de a foga vacogott, mintha dideregne.

A sikoltás után megint nagy csend lett. Viktor beszélni akart, józan tanulságokat akart levonni és jóindulatu tanácsokat akart adni, de ránézett a két lányra és nem tudott beszélni. Nagy csend volt. A két karcsu, erős, szőke lány mozdulatlanul, halkan, kegyetlenül szenvedve viaskodott magával, de a Valerie kigyulladt és vonagló arcán egyszerre nagy könnycseppek gördültek végig. Mozdulatlanul és hangtalanul ült, le tudta magában gyürni a sírást, de a könnyeinek nem tudott parancsolni és reszkető -173- szemhéja alól egymásután gördültek elő a nehéz, nagy cseppek. Hortense megrázta magát, odafordult a nénjéhez, de amikor a Valerie könnyeit meglátta, ujra fölcsuklott a torkán a sírás, tántorogva ment a diványhoz és zokogva végigborult rajta.

Viktor úgy érezte, neki is könnyes lesz a szeme. Odament Hortensehoz, leült melléje és az ölébe vette zokogó fejét.

– Lányok, – mondta azután halkan, – ne gyűlöljétek meg az anyánkat. Hiszen…

Nem folytatta. Csendesen simogatta a huga fejét és úgy érezte, hogy hosszú idő után megint testvéri közelségbe jutott a két lányhoz. Ellágyult és megindult a szive; Valerie azonban hirtelen felállt, megrázta a fejét, mintha a könnyeket akarná lerázni róla és halkan, de csattanó hangon mondta:

Hortense felállott és elment. Délcegen, keményen, szőkén kisuhogtak a szobából. Viktor elképedve bámult utánuk.

A lányok a vacsorához nem jöttek be; másnap éppen olyan hideg ellenségeskedéssel bántak a bátyjukkal, mint azelőtt és Viktor egy hét múlva újra egy csomó sértést kért tőlük számon. Valerie miért bántott meg egy öreg asszonyt, Hortense miért nézett keresztül egy férfin, aki köszönt neki?…

Valerie magasra emelte szép szőke fejét és előretolt állal, lesütött szemmel, halkan mondta:

– Viktor, arra kérlek téged a Hortense nevében -174- is, hogy egyszer és mindenkorra kimélj meg bennünket az efféle ügyeknek a tárgyalásától. Mi az emberekkel ezentúl is a magunk módja szerint fogunk bánni. És ha mi a te ízlésedet, amelyet elég különösnek találunk, nem akarjuk megváltoztatni, a testvéri érintkezésünk zavartalan volta érdekében megtehetsz annyit, hogy ránk bízod: bánjunk velük a magunk módja szerint.

Viktor rábámult a két testvérére és amint az egyik gőgös, karcsu, szőke lányról a másikra nézett, egyszerre világosan látta, hogy ő az apjuk vérét örökölte, egy jókedvü, filozófus nagyúr vérét, ez a két gőgös, szőke lány pedig az anyjuk vérét: az almáskofa vérét, a gőgös, forró dölyfü parasztvért. Végignézett rajtuk; legyintett egyet; föladta őket.

Hortense ránézett Valeriera. Valerie összeszorította a száját; a vékony ránc, amely a szája két oldalán lefelé huzódott, most mély és szigorú lett. A nőegyletet mérlegelte.

– Ha igen, – mondá Viktor – akkor nagyon kérlek benneteket, hogy – még ha erőszakot kell is tennetek magatokon – az én kedvemért mindenkihez nagyon kedvesek legyetek. Egyébként sincs értelme: közéjük menni azért, hogy lenézegessük őket, de most nekem különös nagy érdekem is, hogy a mi részünkről senkit bántás ne érjen. -175-

A két lány hidegen hallgatta a kérést és nem válaszolt rá. Tudták, hogy a bátyjuk házasodni is akar és képviselő is akar lenni és mind a két szándékát lenézték és megvetették. A lányt, akit kiszemelt, alacsonynak tartották és a képviselőség megszerzésének a módját piszkosnak. Szőke fejüket, amelyen meglátszott a hervadásnak egy távoli lehellete, magasra emelték és hallgattak.

Este beültek a bátyjukkal a hintójukba és elhajtattak az Arany Sas elé, ahol a bál volt. A bátyjuk kisegítette őket a kocsiból. Bementek az Arany Sas kivilágított kapuja alá, azután fölmentek a lépcsőn és beértek a ruhatárba. A két lány itt levetette a báli belépőjét.

Báli ruhájukban végignézték egymást, azután megindultak a bálterem felé. Emelt fővel, karcsún és acélosan mentek előre; bágyadt és büszke szépségük még egyszer és utoljára fölragyogott gőgösen és bánatosan.

A terem ajtaja előtt torlódás volt. A lányok megálltak és a bátyjuk gyorsan egy csomó kézszorítást osztott ki. A torlódásból egy kékszalagos rendező ugrott ki vídáman, buzgón és kipirultan, megállt a két Csetneky-lány előtt, összecsapta a bokáját és lelkesen mondta:

– Kezüket csókolom… ha megengedik, hogy a karomat fölajánljam, én majd bevezetem a hölgyeket…

Hajlongott, ragyogott az arca és emelte a karját. A két Csetneky-lány emelt fővel, bágyadt és gőgös szépségben, mozdulatlanul állott előtte és a -176- szeme pillája sem rezdült meg. A fiatal férfi elvörösödött és dadogni kezdett:

A két Csetneky-lány keresztülnézett rajta, mintha levegő lett volna, azután kikerülte és – minthogy közben a torlódás megszűnt – fölemelt fejjel indult a terem felé.

A torlódás megszűnt, mert mindenki félreállott, elhallgatott, várt és nézett. A két Csetneky-lány ment be a terembe, a kékszalagos rendező pedig verejtékes homlokkal állott a bámuló, várakozó és türelmetlen tömeg között.

Csetneky Viktor jött feléje. A kékszalagos erre végigtörölte a homlokát, kiegyenesedett és elsápadva mondta:

– Viktor… tőled kell elégtételt kérnem azért a sértésért, amelyet a hölgyek…

Csetneky Viktor most értette meg, mi történt. Elöntötte a düh; ötéves harcuknak minden haragja fellobbant benne; ott állott a tömeg közepén és a tömeg is várta, mit fog mondani; elkábulva keresett egy győzelmes és hódító választ, és szinte reszketve, hangosan – úgy, hogy még a két leány is meghallotta – így szólt:

– Ugyan kérlek, ne törődj vele: hiszen tudod, hogy almás-kofa volt az anyjuk.

A tömegben fölzizzent az öröm és a két lány eltűnt a bálteremben. Valerie másfél óra mulva odament a bátyjához és halkan mondta:

Viktor hazakisérte őket. A kocsiban egy szót -177- sem szóltak egymáshoz. Otthon a két lány szó nélkül bement a szobájába.

Viktor visszament a bálba. A két lány átöltözött és egy óra mulva mind a ketten elhagyták a bátyjuk – az apjuk – házát. Még azon éjjel örökre elköltöztek a bátyjuktól és fölemelt fővel mentek az éjszakában a kérlelhetetlenség, a gőgös magányosság, a dölyfös egyedüllét, a büszke hervadás felé.

Marosváriak.

(A szoba, amelyben ez a jelenet lejátszódik, fényes butorzatu és elegáns, de van rajta valami, – úgyszólván a sarkokban bujkál valami, – ami sötét és halkan ordináré. – Az az asszony, aki a szobában van, a ház urnője, már elérte a negyvenedik évét; – a ruhája a legjobb szabóműhelyből való; – az alakja olyan, mint harminc éves korában volt; – a feje ápolt és szép; – a homloka okos és a szeme világít; – egészben véve igen elegáns és igen szép asszony és csak a megfeszített figyelem fedezhet föl rajta gyanús jeleket. Tiszta jelenség, de úgyszólván haut gout-ja van.)

A szobalány (aki bejön, az uriházakban szokásos, rendes, csinos szobalány): Nagyságos asszony, egy hölgy van itt. Eddig még sohase járt nálunk.

A szobalány: Nem akarja a nevét megmondani. Névjegyet sem akart adni. -179-

A ház úrnője (úgy bólint, mint aki ismeri már ezt a fajtát): Hát jöjjön be.

A vendég (huszonhárom éves fiatal asszony. A legjobb ruháját vette föl, de a ruhája hatodrangu szabótól való. Karcsu teste és friss szépsége azonban ragyog a gyenge minőségü ruhában is, amit a ház urnője egyetlen biztos pillantással, konstatál. Nyilvánvaló, hogy a vendég igen fölindult állapotban érkezik be a szobába. A szeme is elhomályosult az izgalomtól, alig lát és alig tud megszólalni): Bocsánatot kérek… én Holló Viktória urnőt keresem.

A ház urnője (helyet mutat a vendégnek): Ah igen… a mi életünk nehézzé teszi az embernek, hogy őrizze magát. Ha meggondolom, hogy én már husz évvel ezelőtt a híres Holló Viki voltam!… Az embernek nagyon kell magára vigyáznia. (Eddig diszkrétül figyelte meg a vendégét, most áttér egy gyors fordulattal a látogatás nyilvánvaló tárgyára.) Önnek bizonyosan beszélt valaki rólam. -180-

A vendég: Igen. (Látja, hogy meg kell mondania a barátnő nevét.) Radoszlávné.

A ház urnője: Ah igen. Kedves asszony. Nagyon szép asszony. És okos asszony. (Ránéz a vendégére.) Nyilván ő beszélte önt rá, hogy hozzám eljöjjön?

A vendég (vörösre pirul; azután elsápad; lesüti a szemét; a szeme könnyes lesz; az ajka remeg): Igen… ő már régen mondja… mindig mondja… hogy ostobaság tőlem… minek kinlódom. Bocsásson meg… én alig tudom elmondani… ő mindig mondja… és ma, amikor a két szobát kitakarítottam… egyszerre úgy elkeseredtem… úgy elkeseredtem… hát az egész életemet így kínlódjam én át?… (Heves zokogásra fakad.)

A vendég: Háromszáz koronát… hogy jöjjön ki abból az ember a mai világban?… Minden évben igérik neki, hogy emelnek… A Faiparnál, mert ott van… ő végez mindent, de a protekciósok mindig elébe kerülnek és mert ő olyan jó ember, sohasem kap semmit.

A ház urnője: No… így majd kevesebb lesz a gondja. Jobban telik mindenre. A háztartás is mindjárt könnyebben megy. A férje is jobb kedvű lesz. Van jó fényképe?

A ház urnője: Nincs? No majd csináltat. És hová írjak? Majd egy barátnője nevét írom a levél alá. A címe? (Föl akarja írni.)

A vendég (nagy lelki harcot vív; szinte fölsikoltva): Nem. Inkább nem. Köszönöm, nem. (Menni készül.)

A ház urnője: Ahogy gondolja. (Lassan.) Adja át az üdvözletemet a barátnőjének.

A vendég (a barátnőjéről újra eszébe jut minden. Megáll. Fölkapja a fejét): De igen. Harkai Károlyné.

A ház urnője: Ugy! Ön is? (Figyelemmel nézegeti.) Hogy hívták önt leánykorában?

A vendég: Az uram már régen itt fönt volt. Egyszer hazajött látogatóba, – és így!… -182-

A ház urnője (egy mozdulattal újra helyet mutat neki és leülteti): Akkor fiatalon ment férjhez.

A ház urnője (lesben állva): Mert én azt hiszem… nekem az az érzésem van… hogy most már teljesen elidegenedett tőle. Semmi közük egymáshoz. Hidegen élnek egymás mellett, és maga rosszindulattal nézi az ura minden mozdulatát. Megveti és lenézi az urát, ugy-e?

A ház urnője: Nem bánja, akármit csinál az ura. Nem bánná, ha… ha megcsalná magát? Ha mást szeretne?

A ház urnője: Igen, maga azt gondolja, ugy-e, hogy ez más, mert maga nem szerelemből teszi; hanem szegénységből; nem azért, mert hűtlen akar lenni, hanem mert pénzt akar szerezni és az ő gondjain is enyhíteni akar?…

A vendég (lázasan): Igen. Igen. Mert ő kétségbe van esve, mikor hónap vége felé elfogy a pénzünk. -183-

A ház urnője: Hát azt hiszi, hogy így azután nem bűn a csalás? Hogy így rendben van?

A ház urnője: Igy annál rosszabb. Gondolt már arra, mi lesz akkor, ha az ura megtudja, hogy maga… maga idejár én hozzám?

A ház urnője: Erre persze nem gondolt. Erre nem gondolnak. A barátnője rábeszélte. Mi lesz, ha egyszer a barátnője férje megtudja, hogy a maga szép barátnője ide jár? Az ilyen buta kis asszonyok csak arra gondolnak, milyen jó szépen öltözködni, de arra nem gondolnak, hogy egyszer csak az a gyanutlan férj is megtudja, miből öltözködik olyan szépen az asszony. Pedig megtudja.

A ház urnője (könyörtelenül): Megtudja. Mert azok a férfiak, akikkel itt találkozik majd, előkelő emberek, nagyurak, akik magával itt finoman bánnak és akik a Nemzeti Kaszinóban feketéznek, nem abban a rongyos kávéházban, ahol a maga ura. De akármilyen finom emberek és magával akármilyen finoman bánnak, azért magát attól a perctől fogva, hogy egyszer itt volt, mégis… egy utolsónak tekintik, és akármennyire nem szoktak a maga urával feketekávézni, azért az ura egyszer hatodkézből mégis megtudja. Jó lesz?

A ház urnője: És maga! – hogy fogja akkor majd maga érezni magát? Azt hiszi, hogy ez olyan -184- könnyen megy? Az az asszony, akiben van egy kis becsület, az ezerszer megszenved azért a nyomorult pénzért. A lelkében is, a testében is. Hogy a mások szemében utolsó lesz, – jó. De hogy maga… belül… a lelkét (egy szörnyű szót keres)… rühesnek fogja érezni, arra nem gondol, ugy-e? Pedig magában van egy kis becsület!…

A ház urnője: És a teste! Most erős, tiszta és fiatal. Azt hiszi, megmaradhat annak? Azt hiszi, maga majd nem lesz beteg és piszkos és nyomorult? De az lesz.

A ház urnője: Hát hogy legyen gyereke egy ilyen anyának? És azt hiszi maga, hogy ha egyszer elkezdte ezt a dolgot, van akkor megállás? Van akkor határ? Akkor elkezd csúszni lefelé; lassanként elveszít mindent: a hírét, a társadalmi állását, a férjét, a becsületét, a szemérmét és az egészségét, és lent lesz piszkosan és betegen a legalsók között a piszokban. Akar oda jutni?

A ház urnője (fölemeli a fejét): Én? Tízezer között egy van, aki ilyen okos és ilyen erős; vigyáz -185- a pénzre és nem hagyja magát; nem sajnál másokat és körömmel verekszik önmagáért, ha kell. De ha tudná, mit szenvedtem én is. Ha tudná, milyen rettentő nehéz volt. Ha tudná, hányszor akartam megölni magamat és mennyi erő kellett hozzá, míg idejutottam. Van magában erre elég erő?

A ház urnője (határozottan): Nincs! Keljen hát föl innen és menjen haza az urához, takarítsa a két szobát és ne hallgasson a buta és gonosz barátnőjére. (Energikusan.) Keljen föl innen és menjen haza.

A vendég (fölkel; megtántorodik; de indul; váratlanul fájdalmas zokogásra fakad).

A ház urnője (szelídebben): Menjen haza az urához. És segítsen neki inkább. Törje a fejét azon, mit kellene tenni, hogy az ura többet keressen. Az öreg Kalocsay báró csinál most egy új faipari részvénytársaságot, próbáljanak oda bejutni. Az öreg báró is marosvári ember; és majd én is beszélek vele. És most menjen innen.

A vendég (mindenáron meg akarja csókolni a kezét): A… jó… Isten… áldja… meg… (Zokogva.) Azt mondták, hogy hideg a szíve… -186- Én nem is érdemeltem meg, – mivel viszonozzam, hogy ilyen jó volt hozzám?

A ház urnője (tolja kifelé): Semmivel. Menjen haza. (Az utolsó másodpercben mégis visszatartja egy mozdulattal és megsúgja neki:) Én is… marosvári vagyok, – marosvári Grün-lány. – Menjen haza.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A CIKLÁMEN ÉS MÁS NOVELLÁK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.