The Project Gutenberg eBook of Szabadság a hó alatt, vagy: A zöld könyv by Mór Jókai

A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony galyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszinű felhők közül előbukkanik néha a tele hold, s aztán, mintha elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkisértet mögé elrejtőzni; az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna.

Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat.

Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elől kettős őrszem, felvont karabélylyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyu hat lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyu, a rajta ülő tüzérekkel. Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hat lovas ágyu, – de már ezen az ágyucső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze odalánczolva a laféta koronglyukához, a két lába alácsügg s barázdát húz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig takarva). Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult -2- arczot, a miről minden szőr le van vágva, vagy talán letépve, haja sincs már, ajka és szemei nyitvák. Egy durva lópokrócz van rávetve és alája dugva, a minek az egyik csücskéje alácsügg a hóba.

Ez a lelógó pokróczvég egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba. Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott vércseppből egyszerre rózsa válik. Piros virág a fehér hómezőben.

Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú sörényű, szélesfejű paripán, termetét bundás kaczagány fedi, fejét prémes kucsma; hosszú bajuszát belepte a zuzmara.

Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban, leszáll a lováról, letérdel s azt a kristálylyá vált vércseppet egy arany kanállal, (a minővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni a haldoklónak) kiemeli a hóból s elrejti egy zománczozott ereklyetartóba. S megint továbbhalad – a következő vércseppig.

Az út szakadatlanul őserdőn visz keresztül, a hol még az ősbölény számára szánt boglyák vannak rakva a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő. Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még megfelel neki. Fejszecsattogás nem hangzott még abban. A fákat nem dönti ki más, mint a fergeteg; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak versenyeznek a fenyőszállal. Az éjjeli csendben viszhangzik a hiúz nyervákolása s a bölénytehén bömbölése, mely szopós borját félti, hívja. Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az út katonai vonal nem volna, azt is benőtte volna az erdő régen.

A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább; mindig nagyobb távolban következnek egymásután. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy, az utat csak az ágyukerekek -3- által vágott barázda mutatja. A lovag azon is tovább halad.

Az a lafétára kötött ember bizonyosan meghalt már, azért nem vérzik többé. Ha meghalt, akkor bizonyosan el is fogják temetni valahol.

A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik ember, következnek városok, a mikben szintén nem lakik ember. Egy nagy folyam partján két átelleni város, a miket még a mult századbeli térképek ezzel a jegygyel

(erődített város), a mostaniak pedig ilyennel mutatnak be

(rom). Akkor még neveik is voltak, úgy hiszem Kazimir és Joannovicze, most már csak az a nevük, hogy «rom». Dült falak, omladékok utczaszámra, piaczok, a miknek közepéről a hóból kiállnak a csalánkórók, kastélyok, a miken túlnőtt a szederinda, templomok, födél helyett bozóttal koronázva.

A nagy folyam be van fagyva, a jégből még fölmerednek a hajdani dobogóhid lábainak félig leégett csonkjai, az út mellettük visz át a jégen.

A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán megállítja nyomozó ügetését egy frissen vágott lék. Hogy azt csak most törték a jégen, bizonyítják a mellette elhányt jégdarabok, miknek helyén még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszukás négyszegletű, minő a sírverem. Mellette sűrű lábnyomoktól van letaposva a hó, – s nem messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt fenn, a ki arczczal lefelé fordulva feküdt ott. Valakit itt temettek el – a vizbe. Leereszték a jég alá, (az igen biztos temető), a Nyemen majd leviszi szép csendesen a tengerbe.

A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére, levette a süvegét fejéről és valamit mormogott – talán imádságot. Valami hullott a vizbe – talán köny.

A tele hold e pillanatban teljes fényével világított le -4- fejére. Olyan fő volt ez, a mit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas kettős homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke már, veresbe játszó s hátrafelé van simítva. Arcza szikár, csupa ideg, kiálló arczcsontokkal és állkapocscsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők, a bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, megkövült panasz jelképe az egész arcz.

A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű, lomha köd száll alá. Őserdők, romvárosok eltünnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja árnyképpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sötétjében úgy zeng, búg, dönög valami. Talán a bölény hívja fiát… Vagy talán valaki azt énekli, hogy «bozse cos polske!»

KÖDFÁTYOLKÉP.

Ugyanabban az időben, a midőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká vált vércseppeket fölszedte az útfélről, egy másik férfi megindult a távol Feketetenger partvidékéről egy hosszú és sietős útra. Ez a két férfi egy czél után siet. Egymást soha nem látták, egymásnak a nevét soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek: azért mégis tudja mindakettő, hogy az a másik «van», hogy az most oda utazik, a hova ő, hogy az ő vele találkozni akar s hogy ennek a találkozásnak «napjára» meg kell történni.

Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg kell kerülnie a népes városokat, fölhasználnia az éjszakát az utazásra, a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni; a másodiknak az útja hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az istenekkel, a föld, víz, tűz, lég isteneivel s azok legyőzhetők; az ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája. Az utazó ezredesi egyenruhát visel.

Alacsony termetét nagyobbá teszi fejének magasan -5- hordásával s lépteinek rugékonyságával. E léptekről meg lehetne őt ismerni minden álcza alatt: kurtára nyirott fekete haja széles domború homlokot körít, s fekete szemöldei, mikor beszél, folyvást tánczolnak s minden arczizma részt vesz a beszédben. Sőt ez arcz tud beszélni még akkor is, mikor az ajk hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi arczának, amaz: mozdulatlan rejt el minden érzést, emez előre elárul minden gondolatot. Az alatt az öt percz alatt, a míg a lovait befogó jemsikkel értekezik, a hizelgéstől a dühöngésig minden indulatot keresztül próbál a hallgatóján, mint egy új hegedűn; a két keze hadonáz, öt ujját az orra alá tartja a parasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mellén a ködment s megrázza, aztán megöleli és megcsókolja, megczirógatja a szakállát, majd meg belemarkol abba és megczibálja s utoljára eltaszítja magától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a kulacsából. Pedig meglehet, hogy csak arról beszéltek, járható-e az út Jekaterinoslavig?

Mert mikor még a bjelostoki erdőben fél öl magas a hó, s a Nyemen jegén ágyuval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az olvadás, s egy tenger az egész róna, a miből a náddal kerített kurgánok, mint elszórt szigetek, támadnak elő; minden kunyhó oldalához oda van kötve a fűzfából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi olvadás idején, a min a gazda kijárhat a szabadban legelő gulyáihoz, méneseihez.

A mennyire szem ellát, köröskörül egy rőt pusztaság terül el a végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli cziherjét, s az most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is hozzá kölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypir befestette a széttépett bárányfelhőket lángvörösre, a mik között a tiszta ég topázzöldnek látszik. A lég tele van myriádjaival a vizi szárnyasoknak, mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka hattyu száll, aranyszínre festve a leáldozó naptól, mely félig a láthatár alá merülve -6- szétlövelli sugárküllőit a felhők hasadékai közül; egy haldokló király, rongyokra tépett bibor és arany között.

S végig a láthatártalan rónán, csak egyetlen egyenes út vonul, kipadlózva fűzfadorongokkal, mint egy dobogó hid, azon kell magát az utazónak végig zötyögtetni, mert letérni nincs hová.

A mint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltünik, egy dombtetőre szorult czigánytelep kovácstüze világít még az alkony ködében nagy messzire az utazó után; a leszálló köd azt is eltemeti, s aztán döczög a hármas fogatu troika tovább a holdvilágnál, a pusztából fölmeredő kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak: nép! Azok a «csudák» ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durva emberfejü kőcsompók egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem hagyott maga után még nevet sem, csak isteneket, a kiket az új nép «csudá»-nak nevez. (Hasonlít a magyar szóhoz.)

Éjszakára egy csabán tanyájára vetődik az utazó, a ki véletlenül az út közelében ütötte fel a kunyhóját, körültáborozva juhai nyájától.

Az utazó azt jegyzi föl a naplójába, hogy a kunyhóban lakó pásztor nép nyomorult, ostoba és sajtszagú.

Reggel megint tovább fut a troika, csengős lovaival s fut, míg meg nem állítja a kiáradt Dnyeper. Itt bárkára kell ülni, ez az egyedüli módja az utazásnak. Szerencsére a folyam elég duzzadt most, hogy Herodot hirhedett zuhatagain átvigye a bárkát, a nélkül, hogy a sziklákon összetörné. Csak az utolsótól óvják a bárkások az utazót. Ez a Nyenasitecz (a Telhetetlen.) Ezen nem üdvösséges este holdvilágnál Istent kisérteni. «Meg kell lenni!» parancsol az utazó. Neki sietős útja van. Az már más szó. A «meg kell lenni» nem ismer lehetetlenséget. Arra csak egy felelet van: a «Seisász» (azonnal.) Ez az egy szó jellemzi az egész népet. Az utolsó folyamzuhatagon is keresztül törnek; a bárkájuk odavesz, de maguk kiúsznak. -7- Az utazó az éj többi részét a hajósok gunyhójában tölti. És aztán följegyzi a naplójába, hogy a partonlakó hajós és halásznép nyomorult, ostoba és halszagú.

A túlparton van a zaporogiak országa, a nevüket is onnan vették: «za porogi», zuhatagmögöttiek. Itt csak nyerges lovon folytatható az utazás. Éjszakára eléri az utazó a «Szetsát», a mi falu volna, a házak megannyi földbe vájt vermek, a födeleik pázsitból vannak, kurényiknek hivják.

Az utazó együtt ivott és dalolt a zaporogiakkal s följegyzé naplójába, hogy a kurényik lakói nyomorultak, ostobák és kulimász szaguak. A zaporoginak első dolga, mikor új ruhát vesz, végig bekenni kátránynyal, hogy tartósabb legyen.

A zaporoginál találta első nyomát a szabadság-vágynak, a mi kezdetleges ugyan, de mégis valami, s abból áll, hogy szabad legyen rabolni a szomszédban s szabad legyen elkergetni a feleségét, ha nem tetszik, s másikat venni, a ki jobban tetszik.

Megint lóháton odább, a míg láthatóvá lesz a puszták ősvárosa, a «városok anyja»: Kiov, az annyiszor elpusztult s újra föltámadt scytha Jeruzsálem, sarmata szentek csontjaitól megtelt katakombáival; messziről egy délibáb csalképe aranyozott kupoláival, mintha csupa templomok összesége volna, a mik közül az óriási Lavra tornya magasra emelkedik ki.

Az utazó kikerülte a legnépesebb városrészt, a Beresztovot, a kaszárnyák közelében sem mutatta magát, sem a Lavra vendégszerető kolostorába nem szállt meg; hanem fölkereste a zsidónegyedet, s ott egy zsidó putrijában értekezett egész éjjel mindenféle katonákkal, a kik mintha előre értesítve lettek volna megérkeztéről, egymásután léptek be hozzá az alacsony ajtón s távoztak el a hátulsó ajtón.

Az utazó följegyezte az albumába, hogy a zsidók nyomorultak, ostobák és ánizsszaguak. -8-

Az út megint tovább foly. Feljebb észak felé. A földről eltünik a tavasz, az égről az alkonypir, szürke borongó felhősátor fedi el a firmamentumot, melyen a nap halvány karikája, mint egy rongyos katonaköpenyegre akasztott érdempénz tünik föl. A fogytán levő hold is későn kel már föl. Az éj hosszabbodik s felgyujtott mezők, nádasok égése akadályozza az utazást, útközben gyakran kénytelen az utazó betérni az útféli házakba a fenyőerdők közé. Azok már rendes, csinos lakok. Eretnekek lakják, a kiket az üldözés bujdokolni kényszerít. Ott is meg-megpendül egy húrja a szabadság utáni vágynak. Készek szenvedni, ellentállni és összetartani azért, hogy a Jézus nevét szabad legyen így irni: Ihsus. Kezdetnek ez is valami.

Az utazó följegyezte az albumába, hogy a raskolnikok szerencsétlenek, ostobák és bagariaszaguak.

Mindig feljebb észak felé: a zöldvetéses rónákat fölváltja ismét a hómező, a hattyuk, darvak seregeit varju és jégmadár. Az utazó éjszakára a szlobodikban pihen meg, a hol mindenféle népfaj, emberosztály találkozik össze, távol vidékről összecsoportosult munkakereső nép, a ki megy a két tenyerét eladni a közelgő munkaidőre. Ide aztán mindegyik magával hozza a nyomoruságát, ostobaságát és büzét. A nyomoruság és ostobaság közös; hanem a büz külömböző: arról egymásra ismernek, s azért összeverekesznek. Arról megtudják, a mint azt megérzik egymáson, hogy nekik veszekedniök kell egymással.

Az utazót sietteti az idő. Most már szánkóra kerül a sor. Útitársa lesz a burána, a hózivatar, olyan napok jőnek, a mikor nem lát se hajnalt, se delet, a hófuvat börtönné változtatja körülötte a világot. Az ilyen hófellegszakadást csak ez a nép ismeri; ez a «Pad», az utazók réme. Az éjjeli utazás lehetetlen már; a mértföldmutatókat eltakarta a hó. A ponoszszucha vihardombokat csinált a síkon a hóból s barlangokat vájt az útfélen belőle, a mikbe a szán belé szakad. Az erdőkben kardalt vonítanak a farkasok. Reggelre a csárda ajtaján nem lehet kijönni, -9- úgy betemette azt a hófuvat, hanem a padlásablakon kell kimászni, ott vár a jemsik a befogott szánnal a kéménynek támaszkodva s nevetve mondja: «két bundás hideg van, uram!» Az éjjel az erős északi szél eltisztította a felhőket, olyan az ég, mint egy aczélharang, a szürkés lilaszinű láthatáron egy lapos, veresen izzó tűzgolyó emelkedik fel, az a nap. Csak úgy kerülgeti a földet, még délben sem érzeni a melegét. Itt van a tél országa. Az út most már megnépesül. A tél országában víg élet van. Egész szánsorok teherrel megrakva haladnak egy irányban előre, s czifra úri szánkák kerülgetik el az egyszerű utazó vasokot. Az utolsó napja ez az útnak. A láthatáron valami fényes vonal kezd el ragyogni, ez a befagyott tenger. A vonal egyre szélesedik, s a mint leszáll a nap, a csillagos derült égre egy lángkoszorú küllői emelkednek föl, gyorsan a zenithig lövellő fénykévéikkel, az az északi hajnal, s e rémséges sugárözöntől megvilágítva, támad elő a hómezőből egy óriási város, fehértetejű palotatömbeivel, kupolás templomaival, tömör várával, kupola, bástya, minden fehér. Mintha egy város rémképe volna, fehérrel rajzolva a fehérre, fölötte a rózsaszinű északfény, mögötte az aczélkék ködlégkör. Az utazó czéljához ért. Hát a másik eljutott-e ide?

NAGYÚRI KEDVTÖLTÉS.

A «vaj-hét»-nek az utolsó napja van. Szentpétervár utczái a csikorgó hideg daczára tele vannak zsibongó néptömeggel; még ma szabad húst enni, holnap már kezdődik a nagybőjt s zárva lesz minden mészárszék, azontúl hét hétig az olajé a világ. Siet még ma minden ember jóllakni.

A hosszú négyszögű szénatér, a «Szenája Plostad» még ma az éhesek színpadát képezi. Ott vannak felállítva hosszú sorban a mészáros bódék előtt a fagyos ökrök, -10- szarvasok, sertések, négy lábuk szétterpesztve a hóban, meredt fejük magasra emelve, a hentes fejszével, fürészszel vágja le belőlük a vevőnek a kiválasztott darabot, mert a kés nem fogja a kővé fagyott húst; másutt egész garmadái az apró vadaknak, nyulak határszámra a padokon, foglyok, fáczányok, fajdok, miket távol országok küldtek ide, a fagytól épen tartva, egész füzérenkint függnek a sátrak előtt, a medvehús-árulók egy külön sátorosztályt foglalnak el, s a tér közepén tanyáznak a halárusok, czápanagyságú vizáikat meg a sörényes tengeri oroszlánokat s a simaszörű fókákat rakva ki közszemlére. Tízezernyi vevősereg csatangol a bódék körül, gyalog és csörgős szánokon; a vevők nagyobb része asszony, az eladó mind férfi, itt nőkofa nincs. Még a vaj-hét óhajtott csemegéjét, a blinnit is férfiak sütik: palacsinta ez, vajjal leöntve s kaviárral megkenve, s a raznoscsikok mind ifjú legények, a kik hosszú bundapalástjaikban, derékon szíjjal átkötve, a sátorokat kerülgetik, a fejükön hordott fatál megrakva a népszerű körömfaladékok mindenféle nemeivel, ott kinálgatják kelendő czikkeiket be nem rekedő torokkal: «vegyetek pirógot, szaikit, szbitát, kvaszt!» a theaárulók rengeteg szamovárokban pöfékeltetik a forró theát, s a pálinkásbódéknak, miket a köznyelv «korsó»-nak nevez, be nem áll az ajtaja. A piróg különösen kivánja az italt. Lepény az, megtöltve vagdalt hússal, hallal, répával és káposztával, drága nyalánkság! S ma van az utolsó napja. Holnap már álmodni sem szabad róla.

Egész Szentpétervár az utczán van most. Gyönyörű szép márcziusi nap van. Nem az ibolyák és gyöngyvirágok napja, hanem a zuzmaráé és a jégcsapoké: a tegnapi északi szél után a hévmérő leszállt 14 fokra. Gyönyörű szép idő.

Délben tizenkét órakor, mikor az Izsák-templom nagy harangja megszólal, a városi zsibongás közé még egy új lárma vegyül.

Azon a hosszú egyenes úton, a mit czarszkoezelói -11- prospektnek hivnak, egy úri vadászcsapat egy szép tizenkét agancsos szarvast hajt.

Ilyen évszakban szarvasra vadászni a közönséges vadászszabályok is tiltják, a szarvasnak csak most nőtt ki az új agancsa, tülkei még tompa buczkók, érzékeny bőrrel bevonva. De még annál kevésbé szabad talán szarvas-vadászatot rendezni egy nagy város közepén, épen Szentpétervárott, a masliczahét utolsó napján?

Egy tuczat férfi és három asszony a vadásztársaság. A cselédnép meg a kopófalka nem számít; az is megy valami ötvenre.

Bizonyosan úgy történhetett, hogy a vadásztársaság megkezdte a hajtást a Czarszkoe-Zelo vadaskertjében, a szarvas kitört s a város felé vette futását. Erre a társaság utána eredt. A vadászhevély nem engedi azt a kérdést, hogy «merre szabad az út?»

A futóvad keresztül vágtat a Fontanka hidján. A vámőrök hasztalan eresztik le előtte a sorompót, átszökik rajta. Akkor az őrök megismerik a vadásztársaságot s megszeppenve akarják a sorompót megint fölereszteni. «Hagyd úgy!» kiált a legelől lovagló úr. S arra az egész vadásztársaság utánozza a vadat s átugratja a sorompót.

A szarvas a város egyik főutczáján vágtat már, a csaholó kopófalka mindenütt a nyomában. Az utczaszögleteken ácsorgó rendőrök félreugranak a csata elől, mely előttük elvágtat.

A császári hadapródok kaszárnyája előtt áll egy gránátos az őrhelyen. Annak puskája van. Ha az eszét követné, lelőné vele a nyargaló vadat, hogy a vásáros nép közé ne rohanjon. De a katonaregula előbbre való az észnél. Az őr megismeri előljáróját s fegyveres tisztelkedésre várja be. A rebellis vad azonban nem ismer semmi törvényt, egyenesen neki rohan az őrnek s szarvára kapva azt, felhajítja a levegőbe. A katona valószínüleg talpra fog esni s folytatni -12- fogja a tisztelgést. De már akkor a szarvas bekanyarodott a Kert-utczába. Ez egyike a legkedvesebb sétahelyeknek a czári fővárosban. A sétáló néptömeg riad minden oldalra szerteszéjjel. Asszony sikolt, férfi ordít, kutya ugat, egyik ember a másikat taszítja halomra, a szánok egymásba ütődnek, felborulnak, s a szarvas és a vadászcsapat keresztül gázol esett emberen, dült szánkón. Hiszen jó mulatság ez, senki sem sértheti meg magát, elég mély a hó.

Most a szarvas betéved a szénatérre. Egy perczig elbámul, a mint az óriási négyszögöt meglátja, tele nyüzsgő embercsoportokkal, hanem ekkor észrevesz valamit. Azokat a sorban fölállított szarvasokat ott a vadasboltok előtt. Azt gondolja, az egy szarvascsorda. S a hajtott szarvasnak az a szokása, hogy ha meglátja a falkáját, közé menekül. Tehát neki a néptömegnek. Az ordítás, sikoltás, káromkodás pokoli zajjá növekszik. Feldöntött sátorok, felborított mészáros-padok maradnak a vad roham nyomában. A mint azonban a szarvas a vadas kirakat közé ér s hirtelen megcsapja az orrát a vérszag, a mint meglátja a rokonait megcsonkított tagokkal, egyszerre dühbe jön s szarvait előre szegezve, szilaj bőgéssel tör magának utat az ellenkező irányban, míg újra kijut a Kert-utczára s azzal vadul rohan előre egyenesen neki a Gosztinnoi Dvornak.

A Gosztinnoi Dvor épülete maga egy egész városnegyed, a hol a perzsa-szőnyegtől elkezdve a gyémántnyaklánczig a világ minden drágaságát együtt találni. A szarvas azt gondolta, hogy ez neki való menedék. Minden ajtó nyitva.

Az ezernyi bolt közül épen egy velenczei üvegkereskedő raktárát választotta ki mentő odujának, maga után vonva kutyafalkát, vadásztársaságot. A nagy oszlopzatos terem rakva volt százezereket érő velenczei kristályokkal, miket műértő kéz tündéri gúlákba halmozott össze, s a falak köröskörül padlásig érő tükrökkel fedve. A szerencsétlen -13- olasz boltos bankrottot kiáltott ijedtében, a mint a szarvast árútermébe rohanni látta s végtelenül tréfás jelenet volt, a mint a szegény signore karszékestül együtt hanyattvágta magát s a két fölemelt talpát tartá védelmül maga elé. A mint azonban a gim abból a sok tükörből egyszerre megannyi magához hasonló üldözött szarvast látott előrohanni, szintannyi sarkát harapó kutyafalkával s vágtató lovassal, teljesen elveszté a mi kis esze volt. Ott hagyta a rugkapáló olaszt, a kit a nehéz nyavalya tört ki ijedtében, keresztültört az üldözőin, s bevágtatott a nem messze levő Apraxin Dvorba, a hol megint a világ minden ócska zsibárúját csaklizták a minden nemzetből összevetődött csiszárok, zsidók, törökök, örmények, persák, kis és nagy oroszok, skopcsik és raskolnikik, grúzok és finnek, kiterítgetve czókmókjaik halmazát az utcza kövezetére, hogy jobban útjában legyenek a vásárlónak, a kit ketten-hárman megfognak, portékájukat magasztalva, a szomszédét ócsárolva, alkudozva, czigánykodva, esküdözve, a világ minden barbár nyelvén. – Közéjük a szarvas! Ez volt még csak a pompás mulatság! Hogy ordított Allaht, Jehovát, Jézus Krisztust a sok felriadt kufár, a kit a szarvas felrúgott! Hogy mászott hasmánt négykézláb a beszélő békasereg odujába, mikor a vadásztársaság meg a sok kopó keresztül tört rajta! Hogy vágta magát hasra a lengyel zsidó, a ki nem tudott merre menekülni, s jajgatott, mig szarvas, ló és kutya átugrált a testén, s a tulsó kijáratnál hogy omlott ki a felvert Bábel népe, ordítva, hogy itt az itélet napja. A szarvas átszökött a megtorlott embertömeg fejein. Ezt a kopófalka és a lovastársaság nem tudta utána csinálni s időbe került, míg a falkár és a peczérek szét tudták korbácsolni az eleven akadályt a vadásztársaság útjából. Ez alatt a szarvas egérutat nyert, kimenekült a Fontanka csatorna körutjára, keresztül iramodott a jégen a tulsó part házsoráig, a hajszoló csapat csak a Gorochonaja-utcza szegletén érte ismét utól.

Itt volt, történetünk idejében (1824–25.), egy nagy -14- parkkal körülvett palota, a Bulavszky-kert; (1862-ben a nagy tűz elhamvasztotta ezt az Apraxin Dvorral együtt, s jelenleg a czarszkoe-zelói vasut indóházának raktárai állanak a helyén.)

A park magas aranyozott vasrácsozattal van körülvéve, melyen keresztül hajlanak a jégburokkal fedett fenyőfalombok. A szarvas tán azt hitte, hogy ez a vadaskert.

Ötszáz lábbadozó beteg, férfi és asszony (többnyire nyavalyatörősek) jött épen akkor szembe az utczán. A Szentháromság templomában voltak áldozni ezen a napon, onnan tértek vissza a kórházhoz.

Ha ez a vad iram e nyomorult csoport közé zúdul, azon mind kitör az epileptikus roham. Azok nem birnak elfutni, szélhüdött tagjaik, mankóik, hülye elméjük nem segítik meg őket a veszedelemben. Maga a rémület elég megölni a lábbadozót, a kibe csak hálni jár a lélek.

Csak egy nagy jajkiáltás chorusa hangzott a tehetetlen tömeg felől, mely mintha le volna igézve, mozdulatlanul állt meg a megfoghatatlan roham előtt. A beteg embernek nemcsak a lába, hanem a feje is zsibbadt.

A mint aztán az üldözött szarvas a Bulavszky-park főkapuja előtt elrohant, e kapun keresztül egy lövés dördült el; a szarvas a lövésre oldalt szökött, a szarvait a hátára csapta, azután csülkeire bukott, s még egyet rúgva magán, véres orrával barázdát turt a hóban s aztán elnyult holtan, odafektetve fejét, véres agancsaival a kapu küszöbére, mintegy köszönetül annak, a ki üldözőitől egy jó lövéssel megszabította.

NEM «NEBEN…»

– Ki tette ezt a lövést? kiálta a legelől vágtató lovag, korbácsát a levegőben fütyöltetve.

A kopófalka dühösen rohant a nyitott kapunak, a honnan a lövés történt, a sinkorán-társaság is meg volt sértve a vadászbecsületében.

A kérdés oroszul volt téve s a taglejtés is illett hozzá, bár a lovag arcza egészen simára volt borotválva, francziásan (a többiek mind pofaszakállt viseltek).

– Én voltam olyan bátor! felelt rá egy női hang, s a kapu fölött egymásba hajló fenyőfák alul, a mik a palota bejáratáig egy hosszú sétányt képeztek, előlépett egy nőalak, délczeg, karcsu, mint a Kalevala hősregéinek amazonjai, hosszukás halavány arczát a veresbe játszó szőke haj szabadon szétszórva repkedi körül, mint egy oroszlánsörény; finom egyenes orra, fölvetett ajkai a Niobe-csoport alakjaira emlékeztetnek; míg az a két nagy lángoló fekete szem, tele megverő varázszsal, a Szakuntala péri tüneményeinek illik oda. Három külön égalj mythosából összevarázsolt tündér.

– Én voltam az a bátor! szólt a nő, a ki egyedül jött elé, minden kiséret nélkül s míg balkezével a rárohanó ebeknek fittyet hányt, a jobbjában tartott kétcsövű puskát arczához emelte s a kérdező fejének szegzé. És még van egy lövésem az ön számára is, ha le nem ereszti azt a fölemelt korbácsot.

A kutyák megszelidülten nyihogták körül a nőalakot, melyet egy percz előtt még szét akartak tépni, s a lovag sem volt hozzájárulhatlanabb a varázs előtt, mint a kopók. Megfordítá kezében a lovagostort s a gombjával tisztelgett, s most már francziára fordítá a discursust, a mi az orosz előkelő társaság nyelve.

– Nincs szüksége önnek, madame, a lőfegyverhez folyamodni, -16- a midőn szemeiben oly hatalmas kettős tűzfegyverrel rendelkezik.

A lovag elárulta, hogy Versaillesben járta a főiskolát, a hol tudnak bókokkal harczolni s bókokkal fedezni a meghátrálást.

A férfiak, a mint meglátták, hogy kivel beszél az első lovag, visszarántották a paripáikat, mintha szeretnének nem lenni jelen az értekezésen; csak egy éltesebb úr, kinek a bundás bekecsén gyémántos rendcsillag ragyogott, léptetett közelebb. A nők egyike azonban egyenesen oda vágtatott a kapuhoz s ott megállt szemben a másik hölgygyel. Csak az elesett vad választotta el őket.

A lovaghölgy kékrókaprémes bekecset viselt, hasonló süveggel, mely alul csigafürtökben «a l’anglais» omlott vállára dúsgazdag világos szőke haja. Arcza egész a szeméig volt pirulva a hevélytől és a csipős hidegtől, s az égő arczszín még elevenebb kékké tette kissé kiülő szemeit; finom keskeny ajkai nyitva voltak, a kék szalag, mely állát a hideg elől eltakarta, s a kék fátyol, mely homlokát körülövezte, nem engedett egyebet láttatni. Hanem a mint a másik hölgy elé ért, a lovagnő hátratürte álláról a burkoló szalagot (szép rózsás áll volt, gödröcske által kétfelé osztva), talán hogy szabadabban beszélhessen.

– Hogy merte ön e szarvast meglőni? kiáltá a másik nőre. Nem tudja ön, hogy ez a czár vadja?

– Hogy merték önök e szarvast a kórház felé hajtani? felelt az vissza, nem tudják önök, hogy az a nyomorultak háza?

– Remélem, elismeri ön talán mégis, hogy első úr Oroszországban a czár!

A lovagnő most már a fátyolt is hátratépte homlokáról, -17- melege volt. A lovagkorbács nyugtalanabbul játszott kezében.

– Miért nem vagyok most férfi! morzsolá a szót összeszorított gyöngyfogsorai között.

A sima arczú lovag azt látta e vonagló arczvonásokból, e megölő szemekből, hogy valami egyébről is van szó, mint egy meglőtt szarvasról; oda hajolt a lovagnőhöz s elég hallhatólag szólt hozzá németül.

Mert a franczia nyelvet (akkor még a legszeretettebb ellenség nyelvét) minden ember érti már az orosz fővárosban, de a németet (a leggyülöltebb jóbarát nyelvét) csak a kiválasztottak. Ha tehát azt akarja az ember, hogy a cselédnép ne értse, mit beszél, németül szól.

A lovagnő megvetésre biggyeszté ajkait s szempilláit összehúzva, azt felelé elég hangosan – németül:

Az a másik nő jól hallotta azt, s a kezében tartott lőfegyver egyik csöve még töltve volt.

E mondás után maga a kimondó is elsápadt, mint egy párbajvivó, a ki kilőtte a saját fegyverét, megsebzé az ellenfelét s most azt látja, hogy az is készül ő rá lőni.

De a halavány hölgy nem azt tette vele. Hiszen van szó, van tekintet, van mozdulat, mely fájóbb a sebet ütő fegyvernél. A mint az elejtett vad ott feküdt a lábainál elterülve, rátette az egyik lábát annak az agancsára s úgy nézett mosolyogva a lovagnő szeme közé, s hogy a kihivó insultus annál erősebb legyen, fölemelte a lőfegyverét s a másik csövet kilőtte a levegőbe. Mert fegyverrel védtelen ellenében, az injuriának nincsen elég éle. Most már volt.

A lovagnő arcza lángolt a haragtól. A lovagkorbácsot két keze közé fogva csavargatta, mint egy kigyót, mintha azon tusakodnék, hogy ezzel a kigyófarkkal összezúzza-e ezt a sértő mosolygást ezen az arczon? -18-

A másik két nő közül az egyik egy fiatal leány volt, alig több még, mint gyermek. Tökéletes tojásdad arcz, finom hegyes állal, parányi, virágbimbó csukódású ajkak, nagy sötétkék szemek, a mik messziről feketéknek látszanak, egyenes vékony fekete szemöldök, s aczélragyogású hajfonadékok. Az egész tekintete a növendékleányok elbámuló tudatlansága. Legkülönösebb rajta az, hogy férfinyeregben lovagol, s a viselete is ahhoz van alkalmazva, cserkesz beshmet, bő fehér salavári, magas csizmákkal, széles kázsmiröv, lecsüggő kindzssállal.

A ki a nyelvet nem értette, megértette a mozdulatokat, meg az arczok összefeleselő vonaglását, a szemek kereszttüzét, ő még azt sem. Csak bámult. Azt látta, hogy két asszony nagyon haragszik egymásra, egy szarvasnak az agancsai miatt.

A lovagnő erőszakos kezében addig hajlott a lovagkorbács, míg csakugyan ketté törött. Mással kellett ütnie.

– Bethsába! kiálta a bámuló hajadonra, s azután valamit mondott neki valami olyan nyelven, a mit kettőjükön kívül senki sem értett: talán cserkeszül; hanem az arczkifejezéséből a beszélőnek, az elképedéséből a ráhallgatónak meg lehetett érteni valami ilyen formát: «azt kérdezted tőlem, milyen az ördög? itt van: ez az!» A fiatal leány lehúzta a fejét s keresztet vetett magára, nagy kék szemeivel félénken sandítva azon alak felé, a ki maga az élő sátán.

Akkor aztán megfordítá a lovát a delnő s megragadva a leány lovának zabláját is, előre vágtatott, vissza, a merről jött, nyomában az uri társaság és a kopófalka. Az elejtett szarvast otthagyta mindenki az utczán. -19-

HADITERV EGY ASSZONY ELLEN.

Az egész úton végig mind a Ghedimin-palotáig természetesen nem folyt egyébről a beszéd, mint a lefolyt izgalmas jelenetről.

– Parole d’ honneur! mondá a sima arczu lovag, korbácsával saját lovagcsizmáira huzogatva. – Föl van fordulva az egész világ! Ha Erzsébet czárnő idejében mert volna ilyen insulteot elkövetni egy Ghedimin-herczegnőn egy asszony, megkancsukázták volna a piaczon; elvágták volna a nyelvét, mint Lapoukhinnőnek. Ezt köszönjük a túlságos philantropiának! Soha sem volt az nekünk való. Minket megöl a voltairianismus! Hogy türhet el ilyet Arakcsejeff? Tán csak nem orosz ez az asszony? Tán valami angol, vagy német dáma, a ki idejött bennünket boszantani s a követség oltalma alatt áll? Bezzeg 816-ban, mikor utoljára voltam itthon, nem merték volna velünk ezt tenni! Ezek az idegenek! De mindegy! Ha nincs a rendőrfőnöknek az ilyenek számára büntetése, majd mi magunk fogjuk kezünkbe venni a korbácsot. Csak az ön jelenléte tántoritott vissza most is, Mária Alexievna herczegnő, esküszöm rá.

– Csitt! (A hölgy egy óvó tekintettel figyelmezteté a lovagot a balján lovagló leányra.)

– Az bizony, királyné! Igazán királyné! Uralkodó királyné! Absolutegyeduralkodónő. Hahaha! Mi mindnyájan alattvalói vagyunk: ön is, én is, Alexej Maximovics -20- is. Hahaha! Egy olyan királynő, a kit az országából nem ágyuval szoktak kikergetni, hanem ezzel ni!

A delnő az összetört lovagostor fogantyuján levő sípot nyujtá a lovag elé.

– Ah, haha! A ki ellen füttyhang a revolutió, a kinek a trónját síphanggal lehet felforgatni! Ah, Mária Alexievna! ajándékozza ön nekem ezt a sípot, úgy fogok vele harczolni önért, mint a «Ritter ohne Furcht und Tadel».

A delnő átengedte a nevezetes pokolgépet, a mivel a szinpadi potentátokat szokták a levegőbe vettetni, a lovagnak, mikor az őt a Ghedimin-palota vestibulejében lesegíté a nyergéből.

A lovag megcsókolta a delnőnek a kezét, a miért az megcsókolta a lovagnak az arczát. A szép gyermekleányt kézen fogta a delnő s együtt mentek fel a széles, hármas üvegajtóval elzárt fűtött lépcsőn.

Itt aztán az egész vadásztársaság szétoszlott, találkozót adva egymásnak ma estére az operaházban.

A sima arczú lovagnak a hátára veregetett a tenyerével a rendcsillagos hallgatag úr, ki nem vegyült a társalgásba.

Szentpétervárott nincsenek ősrégi paloták, az egész város csak másfél századot számlál még; a czári kegyencz palotája a Nefszkij-prospekten fekszik s inkább kényelemre, mint pompára van berendezve. Télen át magukat a falakat fűtik alagcsöveken át éjjel-nappal, minden ablakot hármas üvegtábla tart elzárva s a szobák keményfatáblákkal vannak kirakva.

A vadászatból hazaérkezőket készen várta a forró thea, arakkal és valami sajátszerű járulékkal, a mi cayenne-borsból -21- és spanyollégyből van készítve, egy késhegynyi belőle átmelegíti a zsibbadt idegeket: más égalj alatt méreg volna az.

A főúr, kit most már palotájáról ismerhetünk, Arakcsejeff bezárta maga után a szobája ajtaját s aztán egy amerikai hintaszéket tolva a kandallóhoz vendége számára, leülteté azt, csibukot dugott a szájába s maga a kandalló elé állt.

– Hallod-e, Nikolaj Szergievics. Azt mondom neked, hogy azt a sípot, a mit a herczegnőtől kaptál, tedd el jól az ereklyéid közé, s ha fütyülni akarsz rajta, eredj ki vele az erdőbe; mert ha te azt, a mit a herczegnőnek esküvel fogadtál, megteszed, másnap útban vagy Irkuczk felé s bizony Isten nem tudom, hogy mikor jösz vissza.

– Hát úgy, hogy a czár azt tartja, hogy olyan herczeget, mint te vagy, tud ő teremteni egy óra alatt százat, hanem olyan énekesnőt, mint Ilmerinen Zeneida, egy század teremt egyet.

– Ah! Tehát ez a hölgy Ilmerinen Zeneida, a hirhedett Cimarosa hősnő? Tisztelet! Már ennél a szónál nem pipázok. Mikor Ghedimin herczegnőnek esküdtem, akkor nem tudtam, hogy kiről van szó. Ez felold a fogadásom alól. Az «isteni» Zeneida ellen még az «angyali» Maria Alexievna kedveért sem lehet föllázadni. Inkább egy sereg legitim uralkodó ellen! De mily ostoba vagyok én! Bizonyosan megfagyott az agyvelőm ebben a nagy hidegben, mint a kényeső a thermometrumban. Hisz azt már odakünn hallottam, hogy a «diva» a czár és czárnő protegéeje s azonfölül pedig a derék Maximovics Iván kedvese. Abból a párbeszédből, a mit a két nő vetett oda egymásnak, kitalálhattam volna, hogy a feleség és szerető találkoztak véletlenül össze.

– Most aztán még azt kell kitalálnod, hogy mind a két nőnek a kegyébe bejuss: mind a feleség, mind a szerető kegyébe. -22-

– A nőnél könnyen fog menni, mert az őszinte, egyforma, szenvedélyes; hanem a kegyencznőnél nehezebb lesz, mert ez az életben is annyiféle alakot tud játszani, mint a szinpadon. S neked meg kell tanulnod, hogy melyik az igazi?

– No hát, Galban lovag, azt elképzelheted, hogy mikor téged hazahivattunk Versaillesbol, a hol reánk nézve az voltál, a mi a szem és fül az emberre nézve, hát annak nagy okának kellett leni. Remekül betanultad, hogyan kell a legtitkosabb diplomácziai cselszövényeket az asszonyi szíveken keresztül kicsalni, s nem hagytad rajtakapatni magadat. Most itthon kell ebből a mesterségből letenned a remeket.

– Hogyan? A szent Oroszországnak volnának titkai, a miknek a rendőr és a pópa nem tud végére járni?

– Kedves Galban lovag. A mi jó Khulkinunknak elég baja van a tolvajokkal s azokkal is igen kevés szerencséje. Tanácslom is neked, hogy éjszaka, mikor a klubból hazamégy, ha valaki megállítja a szánkódat, hát csak add oda neki nyugodtan a tárczádat, mert ha patrouillért kiáltasz, a katona még a bundádat is elveszi. Ha rendőr kezébe jutsz, az a tolvajt is kirabolja, meg tégedet is. A pópának pedig épen semmi keresete a mi embereinknél, hisz ezek azon kezdik, hogy tagadják az Istent.

– Ennyire bizony. Jól mondta Kutusov tábornok, mikor a franczia hadjáratból visszatértek seregeink, hogy «most legjobban tenné a czár, ha ezt az egész győzelmes sereget belefojtatná a Keleti-tengerbe.» A visszatérő ezredek mind inficiálva voltak a szabadelvűségtől s elragályosíták az egész hadsereget. Bizonyosan mondhatom neked, hogy valamennyi fiatal tisztnek mind ott a zsebében a «szabad ember katechismusa», meg az «alkotmányterv». -23-

– Ez volt a kisebb veszedelem. A míg engedtük őket a szabadkőmüvességgel alakoskodni, mindent nyiltan vittek; az udvari bálokban maga a czár hallatára beszéltek szabadságról, értekeztek népjogokról, jobbágyemancipatióról. De hát ez mind csak akadémiai disputa volt. A mint azonban a szabadkőmüvesek páholyait bezárattuk, a mint a titokzatos jelvényeket csúfságra elkótyavetyéltettük az Apraxin Dvor zsidópiaczán, az eltakart baj annál jobban elmérgesült. Momonov szabadkőmüvesei öt-hatféle alakban támadtak fel. Az egyik elnevezi magát a «közjó egyesületének.» Ennek a feje Orloff. A másikat úgy nevezik, hogy «szojusz spaczinia», a harmadikat «hősszövetségnek», a negyedik neve «szojusz blagodenstoiga.» Van egy, a mely a «nyolcz szláv nép köztársasága» czíme alatt alakult; tagjai ismertető jelül nyolczágú csillagot viselnek. (Az egyik ágára Magyarország is oda van írva.) Ugy támadnak, mint a gomba.

– Nevetség! Az én időmben is voltak ilyen clubbok, a melyek titkos összejöveteleket tartottak. Mondhatom, hogy semmi államellenes dolgok nem történtek bennük. Ha a rászedett férjeknek nem volt ellene kifogásuk, a rendőrségnek ugyan nem lehetett.

– De ezek nem ahhoz hasonlók, szólt Arakcsejeff, indulatba hozva. (Az a szokása volt, hogy odahaza, mikor titkos látogatójával beszélt, folyvást egy pálcza-tőrrel volt dolga, azzal a spanyol falakat, meg a függönyöket szurkálta keresztül, mintha mindenütt hallgatózó kémeket akarna felspékelni, s ha hallgatójának a kabátja valami tárcza, vagy zsebkendő miatt fel volt duzzadva, oda is beszurkált a pálczatőr hegyével, mintha meg akarná tudni, hogy mi van ottan?) – Mindenütt ott vannak és sehol sem találhatók. Összejöveteleiket el tudják álczázni bálok, -24- hangversenyek, orgiák mögé, kijátszszák minden kémkedésünket. Mit gondolsz? van egy könyvük, a mi egy valóságos országgyülési napló. Minden tartomány képviselőinek tanácskozása van abban feljegyezve: hogyan kell Oroszországban egy rendszeres forradalmat előidézni? minő legyen az alkotmány? Mi történjék a dynastiával? Hogy legyen az ország felosztva? Rendi képviselet, vagy népképviselet legyen-e? S ugyanebbe van beírva az összeesküvők teljes névjegyzéke, a kik az egész birodalomban a Fekete tengertől a Jeges tengerig kezükben tartják a háló csomóit. Ezt ők úgy hiják egymás között, hogy a «Zöld könyv». Hol van az a könyv? Ez a kérdés.

– Egy ellenkérdéssel felelek. De ne szurkáld a bundám gallérját azzal a hegyes stiléttel! Látta-e azt a könyvet valaki, s ha látta, miért nem mondja meg, hol látta?

– Azt is megtudhatod. Három osztályra vannak felosztva az összeesküvők. Az első a «testvérek». Ebbe mindenki bejuthat a kiről a bevezető jót áll. Hanem ezek csak annyit tudnak, hogy ők egy összeesküvésnek a tagjai s szabad bejáratuk, van a gyülekezetbe. A második osztályban vannak a «férfiak». Ezek már kipróbált emberek, a kikre egy bizonyos adott jelszó szerinti cselekvés van bízva. (A tiszti karnak egy harmadát közéjük számíthatod.) Még ezek nem tudnak egyebet elárulni, mint kiki saját magát s a reá bizott dolgot. A harmadik osztály tagjai a «bojárok». Ezek az intézők. Ezek közé nehéz bejutni s a ki egyszer köztük van, az el nem árul többé semmit.

– Erre a kérdésre magamtól is rá tudtam jönni. Hogy a titkokat legjobban meg lehet az asszonyok által tudni, gyémántokkal és szép szemekkel sok sötét helyet meg lehet világítani: az régi dolog. A «Zöld könyv» őrzése asszonyra van bízva; ez kétségtelen. De fölfedezéseinkkel még eddig mindig kudarczot vallottunk. Megtudtuk, hogy a zöldkönyv Orloff szeretőjénél van. Iszonyú kincs árán megszereztük azt tőle. Aztán találtunk benne egy sereg -25- botrányos adomát a szentpétervári életből, a mit a nélkül is tudunk. Azután más nyomot találtunk. A zöldkönyv a «martinisták» birtokában van. Főnöküknek van egy szeretője a ki ennek fanatikus híve: semmi pénzzel rá nem vehető, hogy őt elárulja. Egy éjjel megleptük a szállásán a némbert, megkötöztettük, szétbontattuk a szobája gerendáit s megtaláltuk a «Zöld könyvet.» Hát az meg tele volt istentagadó thesisekkel. De hát ki törődik azokkal? Az Isten ellen szabad föllázadni, csak a czár ellen nem szabad. Végre rájöttünk, hogy a valódi lelke az összeesküvésnek, az a liga, a mi «az észak egyesületének» nevezi magát. Ennek a feje pedig Ghedimin herczeg.

– Az ám. A trónhoz legközelebb álló urak! Ennél kell lenni a «Zöld könyvnek». Ott volt. Kire bízhatna az ember ily veszedelmes kincset másra, mint a feleségére? Hanem a vasláda kulcsát, melyben e könyv rejtve volt, a férj szüntelen a nyakába akasztva hordá. Hilarion atya a vallásos oldaláról kerülte meg a nőt s rávette, hogy egyszer vegye le a férj nyakából a kulcsot, mikor az épen hagymázban feküdt s nem tudott magáról s adja át nekünk egy éjszakára a «Zöld könyvet». A nőnek sok leimádkozni valója lehetett, a bűnbánatért cserébe megtette ezt a kis árulást, s én egy egész éjszakát töltöttem a Ghediminnél talált «Zöld könyvvel».

– Hát aztán földhöz csaptam. A könyv tartalma ugyan csupa veszedelmes doktrinák gyüjteménye volt, de semmi egyéb, mint abstrakt thesisek, philosophemák, glossák; és főleg semmi megfogható nevek. Mit bánom én, mit mond Seneca, Rousseau, Saint Just? Én azt akarom tudni, hogy mit mondanak a Muravieffek és Turgenyeffek? Ez is csalás volt. A ravasz Ghedimin nem bizott a feleségében. Olyan könyvet adott neki a megőrzésre, a mit ha az elárul a censornak, az nem fog tőle sajnálni egy hasáb fát, hogy megégesse rajta, de ha a titkos rendőrfőnöknek -26- árulja el, az sajnálni fogja az olaját, a mit elégetett az olvasása alatt.

– Tehát ha nincs a feleségnél az igazi «Zöld könyv», akkor a szeretőnél kell annak lenni. Az pedig Zeneida.

– Nem. Alattvalónk. Finn leány Helsingforsból. A czárnak azért különös kegyencze, mert birodalmunk büszkesége, a ki leverte Catalanit. A czárné is beczézi. Tudod, ő felsége nagy zenekedvelő s nem akarja engedni hogy Cimarosa, Fernand Cortez és Pæsiello iskoláját a divatos Rossini megbuktassa. Ilmerinen Zeneida soha sem énekel Rossinitól. Minden órában szabad bejárata van az uralkodó családhoz, akárhányszor megvárakoztatnak engemet, sőt Miklós nagyherczeget is miatta. Az udvari tánczestélyeken úgy bánnak vele, mint egy uralkodó fejedelemnővel s a czárné kedvencz virágát, a fehér rózsát, egyedül neki van megengedve a hajában viselni. Hogy a finn diákok forrongása miatt a helsingforsi egyetemet át nem tették Kievbe, egyedül Ilmerinen Zeneida szép hangjának köszönhetni, a ki könyörögni is olyan szépen tud, mint énekelni. A czár már egyszer herczegnővé is akarta őt tenni s mit felelt rá az elkényeztetett? «Felséged degradálni akar engem?»

– Ha lehet szeretője az összeesküvés fejének, egy Ghedimin herczegnek, a ki az Oroszországban uralkodó tizenkét család leghatalmasabbika; – jobbágya, jövedelme több, mint a württembergi királynak. S mégis lehet összeesküvő, s mégis lehet neki híve Ilmerinen Zeneida. Ne felejtsd el, hogy a leány egy «kalevaine.»

– Mondtam már neked, hogy az összeesküvők nagyon ügyesen tudják vinni a dolgukat. Nem bujdokolnak ezek sötét külvárosokba, földalatti boltokba, hanem inkább a sokaságot keresik s zajt csinálnak maguk körül, mikor -27- tanácskozni akarnak. Ezt már a lengyelektől tanulták el, kiknél a «vendíta» és a «philaretes» tagjai országos vásárokon szoktak összegyülni. A mi összeesküvőink mulatnak. Most következik a nagybőjt. Minden szinház zárva lesz. Hét hétig tiltva minden nyilvános mulatság. A népnek látni kell, hogy az úri rend is tartja a vezeklést. A templomba el kell járni. S a császári énekkar zsolozsmáit állva végig hallgatni. Hanem aztán hogy este bezárt ajtók mögött mi történik? azt nem kérdi senki. A titkolózásnak van elég jó czíme. A meghivottak nem alkotmányt csinálni, csak pecsenyét enni jönnek össze. «Bőjtszegőknek» nevezik magukat. Ha a rendőrség rájuk törne, találna felszelt vadsültet, párolgó rostbeafet az asztalaikon, sőt talán elázott convivákat is az asztal alatt, s azokat bizonyára megvesszőznék a bőjtszegés miatt; de hogy a belső szobákban mi történik, azt nem tudná meg senki. És itt a szinpadi királynő még különös előnyben is van. A szinház népének az egész világon, mint jól tudhatod, külön törvénye van. Ugyan ki keresne szigorú erkölcsöket a tánczosnőknél, a mimáknál. Nekik éltető elemük a pezsgő könnyelműség. A rendőrség rég szemet húnyt az ő különczségeik fölött. A ki egyszer elég szerencsés Ilmerinen Zeneida termeibe egy nagybőjti «zártkörű estélyre» meghivatni, az ott együtt fogja találni az opera és ballet minden könnyelmű szépségeit s az egész szentpétervári arany fiatalságot s nem lesz panasza sem szép szemek, sem a jó borok tüze ellen. Akár megégjen bennük. Hanem azután, ha a nagy mámor közepett meg tudott annyi józanságot őrizni, hogy másokra is ügyeljen, akkor észre fogja venni, hogy a társaság tagjainak egy része lassankint eltünedezik a termekből.

– Lehet. Például az az oka is lehet, hogy egy rejtett szobában roulettet játszanak. A czár szigorúan tiltja a roulettet, s a kit ezen rajta kapnak, irgalom nélkül Szibériába küldik. Bizonyos, hogy Ilmerinen Zeneida -28- rágalmazói, különösen a nők, a kik irigykednek rá, azt hiresztelik felőle, hogy titokban roulettebankot tart, s az teszi érthetővé mesés pazarlását. Én mást hiszek.

– A szinésznő hirhedett estélyein rendesen jelen szokott lenni Turgenyeff Miklós is, s ő is azok között van, a kik éjfél után eltűnnek a mellékszobákba. Turgenyeff Miklós pedig philosoph és puritán.

– A philosophoknak is vannak szép asszonyok és jó borok között lucidum intervallumaik.

– Régebben ismerjük Miklóst. Én még demidecemvir korából figyelemmel kisértem. Ő volt az egyedüli kortársai között, a ki semmi divatos kicsapongásban részt nem vett. Beutazta Angliát, Franczia- és Németországot és mindenütt csak a nagy költőket, a magasröptű szellemeket kereste föl; a könnyelmű raj mulatságaiban nem találkozott vele senki. Párisban sem! A hol a gyönyör uralkodó vallás. Ugyan hogy jutna eszébe itt áldozni titokban annál az oltárnál, a mi nálunk a bálványimádás tilalma alá van vetve? Ennek az egy embernek a jelenléte elárulja, hogy ott a zárt ajtók mást rejtenek, mint eleusi mysteriumokat!

– A mint Zeneida Ghedimin herczeg karján eltávozik a társaságból, a mulatság a Mylitta-ünnepély szinét veszi föl; a könnyelmű színpadi tündérek lefoglalják minden érzékét a köztük maradónak s az másnap csak arról tud számot adni, hogy milyen jól mulatott. Ha egy «testvér» menekülni akar közülök, hogy utána menjen a «bojároknak», azt elfogják, visszahozzák, agyonitatják, agyonölelik a szeretetreméltó összeesküvők. Hogy ki tudja őket játszani, hogy egyenesen magát a mysterium főpapnéját birja meghódítani, egy olyan, minden olympi játékban győztes hősre van szükség, mint te vagy.

– Még ma. A masliczahét utolsó napja van. Az operaházban -29- utolsó előadás. Zeneida a mi Cimarosánk «titkos házasságában» lép föl. Nagy lesz a tolongás. A mint az éjféli tizenkettőt üti, megszólalnak minden toronyban a harangok s e harangszóval kezdődik a hosszú bőjt, mindenki hazatakarodik az utczákról vezekleni. Hanem a szinpadok királynéjának országában akkor kezdődik el a farsang! Karnevál herczeg egész bohó társaságával tartja ünnepi fölvonulását a fényesen kivilágított termekben, a miknek zárt ablaktábláin egy fénysugár s egy zenehang sem törhet keresztül. Neked meg kell magadat hivatnod erre a mulatságra.

– Ghedimin herczegnőnek azt igértem, hogy még ma ki fogom a vetélytársnőjét fütyülni.

– De kapóra az alkalom. Megtudtam, hogy két olyan ember érkezett tegnap a fővárosba, a kinek a jelenléte itt szokatlan. Az egyik Krizsanovszky Lengyelországból, a másik Pestel ezredes a déli hadseregtől. Mind a kettő kapott már meghivást Zeneida úgynevezett tánczmulatságába.

Ezekkel csak ma és csak ott találkozhatol. Ezekről meg kell tudnod, hogy miért jöttek ide?

– Ahogy mi nálunk minden szerelmes historiát szokás kezdeni, ajándékozással.

– Vigyázz! Ez a tündérnő gazdagabb, mint te vagy. Egy hangversenyével összeénekel negyvenezer rubelt s ha gyémánt kell neki, kikeresi érte a legszebbet, s ha gyémántnál is szebbet akar, kiosztja a szegények közt; az ajándékoddal könnyen azt teszi, hogy megduplázza s úgy küldi vissza. -30-

– Olyat fogok neki ajándékozni, a mi megnyeri a tetszését. Egy nyolczas fogatot.

– Dejsz, olyan a czárnak sincs. Majd meglátod. Ezzel a fogattal vágtatva török be a «sarkonforgó» tündérkastély kapuján. A többit bízd rám. Ha van «Zöldkönyv» a világon, azt én meg fogom látni.

A HÁTRAMARADT.

Sem a férj, sem a nő nem hozta szóba a mai jelenetet, a mi a szarvasvadászatot befejezte. Pedig lehetetlen, hogy az egész városban szét ne futott volna annak a híre. Csak a rendőrség nem vett róla tudomást. Még az elejtett szarvast is otthagyták, a hol elesett, majd csak sötéttel fogják azt elszállítani, hogy senki se lássa, ki vitte el.

– Kár lesz elmaradni. Ma Ilmerinen kisasszony utoljára énekel a «Titkos házasság»-ban s nagy ovátiók készülnek a részére.

(A herczegnő arra gondolt, hogy ma ki fogják fütyülni Zeneidát s azt nagyon derék dolog lenne a herczegnek neje páholyából végigélvezni.)

– Sajnálom, hogy nem igérhetem meg. De ezen az estén, mint ön nagyon jól tudja, az öreg anyámat kell meglátogatnom s a jó asszony, ha egyszer megkaphat, el nem ereszt. Az egész világról kérdezősködik s aztán szigorúan megköveteli tőlem, hogy mikor az éjféli harang megszólal, a szobája melletti kápolnában leüljek az orgonához s a bűnbánó zsolozsmát énekeljem. Ezt nem tagadhatom meg tőle. Inkább ha azt akarja ön, hogy együtt töltsük a mai estét, jőjjön fel velem hozzá. -31-

– Annál rosszabb. Élő halott. S én irtózom egy mumiát látni s arra gondolni, hogy magam is ilyenné lehetek valaha.

A herczeg eltávozott. A herczegnő utána küldte a törpéjét, hogy elrejtőzve a lépcsőház narancsbokrai közé, lesse ki, vajjon a herczeg csakugyan a nagyanyja lakosztályán marad-e, és meddig marad ott?

Ghedimin Maximovics Iván valóban a nagyanyja lakosztályába távozott az összekötő folyosón át. Az öreg úrnő a Ghedimin-palota középső szakaszában lakott, melynek ablakai mindkét felől udvarra nyiltak.

Épen húsz esztendeje már annak, hogy Anna Feodorovna el nem hagyta a szobáit. Még a rekkenő nyarat is ott tölti a prémbőrökkel kivert falak között, a mikor minden úrféle menekül a fővárosból a Neva szigeteire.

1804. tavaszán egy makacs idegbaj erőt vett rajta s azóta az egész járása-kelése e földön az étkező asztalától a kártyázó asztaláig s onnan vissza, egy kerekeken gördülő zselyeszéken. Fél a szabad légtől.

Eleinte az első években társasága is volt: három, korához illő öreg asszonyság, a kik eljártak hozzá whistezni és pletykázni. Lassankint kimaradoztak. Először egy, azután kettő, utoljára mind a három. Senki sem merte neki tudtul adni, hogy meghaltak. Azt hitették el vele, hogy nehezen esik a lábaiknak a lépcsőn fölmászni. Azóta egyedül egy magában játszik whistet.

Most is azt a tarka kattun kelmét viseli, a mi 1803-ban olyan nagy divatba jött, az által, hogy Sándor czár megtiltotta -32- a külföldi gyapotszövetek behozatalát. Azt hiszi, hogy mai nap is azt hordja a metropolisban minden úrhölgy. És hozzá azt a tollas barettet, a mi hasonlít a turbánhoz.

Tizenkét esztendeje már, hogy a vele egyvívású emberek közül az utolsó meglátogatta. Azok mind elmentek már haza, az őseikhez. Hanem neki ezt nem szabad megtudni. Azok mind élnek s neki ünnepélyes alkalmakkor izeneteket, üdvözleteket küldenek; szentelt kalácsokat, fonatos pereczeket, himes tojásokat cserélnek ki egymással még most is s husvét napján ott vannak a czifra látogató jegyeik az asztalán, ez aranybetűs mondattal: «Christos woszkresz».

A világtörténet ott maradt el rá nézve, a hol I. Napoleon és I. Sándor császárok örök időkre békét kötöttek egymással s azzal egyidejűleg az ő egyetlen fiát, Vaszilovics Maximot a czár kinevezte az új georgiai dzsidásezred parancsnokának. Georgiát akkor keblezték be Oroszországba s Anna Feodorovna most is dicsekedve emlegeti, hogy egy napon Georgia volt császárjával, Heracliussal is volt szerencséje beszélgethetni, kit az ő kedves Maximja vezetett föl hozzá. Ugyan nem értették meg, a mit egymáshoz beszéltek, mert az excsászár csak perzsául tudott, a mi nem hasonlít sem az oroszhoz, sem a francziához, hanem azért igen jól mulattak.

Ettől fogva gondja volt rá a családnak, hogy a jó öreg asszony nyugalmát ne háborítsa meg semmi a világesemények nagy zajából. Az ő számára külön nyomattak egy hirlapot, a miből minden háborús hír ki volt hagyva. A fejedelmek nem tettek a világon egyebet, mint elvették egymásnak a leányait feleségül, országaikat nagylelkűen odaajándékozták egymásnak, a tábornokaikat minden ok nélkül feldiszítették, érdemrendeket osztogattak s hogy mégis vérontás nélkül ne maradjon a század, a távol Tenedos szigetén megverték a hitetleneket, s Persia határán levertek egy-egy kurd lázadást. -33-

Anna Feodorovna még a rettenetes franczia hadjáratról s Moszkva iszonyú leégéséről sem tudott meg semmit.

Az ő hirlapjában az állt, hogy Vaszilovics Maximot kinevezte a czár Georgia kormányzójává s az oda ment el búcsúzatlanul. Azóta onnan izenget neki s küldöz leveleket, a miket az inasa olvas fel előtte, mert az ő szemei már nem tudják sorba szedni a betűket. Jó fiu! soha el nem felejti az anyját.

Ez az inas, a jó Ihnátko, az ő mindenese: szakácsa, szobaleánya, felolvasója. Az is lehet már valami hetvenöt éves, s ilyenformán valami tizenöt évvel fiatalabb úrnőjénél. Asszonycseléd nem állná ki, hogy napról-napra lakatot vessen a szájára s elhallgasson minden rossz hirt, a mi odakünn történt; oh, ezt nem lehetne asszonytól kivánni. Férfi is csak olyan birja azt meg, mint Ihnátko.

Kivált egy ilyen ünnepnapon, a mikor Anna Feodorovna nem kártyázik, mert az bűn volna. Annál többet kérdezősködik. Szerencsére igen jó étvágya van s minden süteményből tud jóízűen enni, a mit «barátnői» küldöznek neki a maslicza utolsó napján.

– Te Ihnátko, nekem úgy tetszik, hogy ezt a kalácsot nem maga készítette a Sofia Ivanovna. Az kiszokta szedni a mozsolaszőlőből a magokat. Kóstold meg csak.

– Igaz biz az; hisz az is öreg már velem együtt; elég oka lehet rá, hogy ne lásson.

(Legfőbb ok pedig az, hogy hat láb föld van közte és az Isten világa között.)

– Hát a kis herczegnő, meg a fekete grófnő elküldték-e üdvözleteiket a mai napra? Meg az altábornagyné, a ki olyan nehezen hall?

– Az altábornagynénak nagy betűkkel kellett volna ám irnod; mert igen nagyot hall. Hát az a szegény koldusasszony eljött-e a meleg ruhákért? Nem mondott-e jövendőt? Nem jön-e valami üstökös csillag? Csak az ne jőjjön! Hát a nagyherczegnőknek nem vitted-e el a bokrétákat?

(Férjhez bizony, mind a ketten, még gyermekkorukban: ahhoz a fehér lovas vőlegényhez, ki a más világon tartja a nászt; de Anna Feodorovnának azt soha sem mondták meg.)

– Az a csúf pipa tudom, hogy mindig a szájában van. Úgy ül a füst között, mint egy szénégető.

– No megállj. Vidd át neki: itt van, ezt a jó meleg hálósipkát. Magam kötöttem az öreg ember számára, piros haraszból. Mindig szerette a piros sipkát. Mondd meg neki, hogy gondoltam rá, nem úgy, mint ő én rám. De hát mit is küldhetne ő nekem? Pipahamut?

(Hajh biz az az öreg ember maga is rég hamu már. Ő volt a férje a jó Anna Feodorovnának. Maga is köszvényes ember volt, a ki évekig nem látta a feleségét, bár egy házban laktak; járni egyik sem volt képes. Azután az -35- egyik nem tűrhette a pipát, a másik meg nem tudta azt letenni a szájából. Egyszer aztán ő is nyugodalmasabb helynek találta az Alexandre Nyefszkij kathedráléjában levő sirboltját az eddigi fekhelyénél; de olyan csendben temették el, hogy az öreg asszony nem tudott meg a haláláról semmit s még egyre készíti számára a jó meleg sipkákat.)

– De hát a «pulya» hol marad olyan soká? Tán csak nem beteg a «pulya?» Az volna csak szép, ha megfeledkezett volna rólam a «pulya!» Majd megmosnám a fejét a «pulyának!»

Ihnátko aztán megnyugtatja az öreg asszonyt, hogy a «pulyának» ő felségéhez a czárhoz kellett menni fontos tanácskozásra. Bizonyosan egy elajándékozni való országról van megint szó.

Hja bizony a pulya már nagy ember; harmincz esztendős férfi s valamennyi érdemrendnek gyémántos tulajdonosa. Ez az unokája a jó öreg asszonynak, a délczeg, hatalmas Ghedimin Maximovics Iván herczeg. A nagyanya most is csak úgy hívja őt, hogy a «pulya».

Régóta ég már a lámpás a szobában, néha egész nap nem oltják azt ki. A legkisebb szélzúgásra minden ablaktáblát bezárnak s két-három nap elmulik a nélkül, hogy megvirradt volna ebben a szobában. Nincs is a szoba lakójának semmi szüksége a nappal és éjszaka külömbségeinek megfigyelésére. Ő nem kel fel, nem fekszik le. Ott ül a kerekes karszékében s ha rájön az álom, elalszik s mikor felébred, enni kér, s étvágya jó. Minden vasárnap behivatja a nőcselédeit, azok újra öltöztetik, megmosdatják s az neki egy hétre elég. A vasárnapot megtudja arról, hogy éjfélben az Izsáktemplom minden harangja elkezd búgni, s a pénteket arról, hogy a hirlapja akkor érkezik meg. Azon is elég egy héten keresztül ötölni-hatolni a jó Ihnátkonak. Néha össze is disputálnak ketten a «magas politika» felett. Most épen feszült viszony van az úrnő és a -36- szolga között. A hirlapban ugyanis ez állt: «A hős Csernyi Gyurka megvette Belgrád várát a töröktől». Az úrnő ezt akként kivánta érteni, hogy ostrommal vette be s a hitetleneket mind kardélre hányta; a szolga azonban betűszerinti értelemben vette azt: megvette rendén, leszámlálva a pénzt a tulajdonosnak a markába. Ezen nagyon összevesztek. «No majd igazságot tesz a pulya, csak jőjjön elő; az majd megmondja, s ha neked van igazad: kapsz egy ujdonatúj tulupot, rókaprémmel; ha pedig nekem van igazam: kapsz huszonötöt a hátadra ezzel a fűzfakorbácscsal a saját kezemből».

A saját kezéből! a mi egy legyet sem tudna már leütni s azzal a fonott vesszőkorbácscsal, a minővel a gyermekek szoktak egymásra verni aprószentek napján.

Hanem az öreg asszony nem felejti el a félretett boszút s már harmadszor figyelmezteti Ihnátkot, hogy tegye le mellé két székre az új köntöst, meg a korbácsot, hogy megkaphassa rögtön valamelyiket, mihelyt a «pulya» megérkezik.

S nyomban elfelejti az egész haragját, és Belgrád várát Csernyi Gyurkával együtt, a mint előtte áll a «pulya». (Olyan csendesen jött be a szőnyeges ajtón, hogy csak akkor látja meg, mikor az már előtte áll.)

A «pulya!» A főváros legdélczegebb férfia. Olyan termet, mint maga a czár. Komoly, méla tekintet, ábrándos szürke szemekkel.

– Na te rossz gyerek! Ilyen későn kell jönnöd? Nem játszhattad ki magadat egész nap? Most van vége az iskolának? Nem félsz, hogy mindjárt letérdepeltetlek?

Már ott térdelt előtte. S az öreganya sovány, redős kezét arczához szorítva, odarejté a fejét annak az ölébe.

Ez volt az egyedüli hely a világon, a mit otthonának mondhatott. Itt szeretett igazán.

Az öreg asszony kaczagott s elhúzta a kezét a forró csókok elől, hogy a hajába markoljon a «pulyának».

– A rossz kölyök! Hogy tud hizelkedni! Mint a macska. -37- Jól van no. Nem kapsz verést. Megbocsátok. Ne sírj hát. Épen olyan feje van neki, mint az én jó Maximomnak. Csakhogy az engem jobban szeret, mint te. Annak már olyan idős korában két érdemcsillag is volt a mellén. Hát te mire nézed a napot? Szereztél már becsületet? utolérted az apádat? (az öreg asszony kezei elkezdtek az unokája mellén keresgélni s megtalálták rajta a Nyefszkij Sándor-rend gyémántos csillagát, erre örömtelten kiálta fel.) Micsoda, te «pulya!» Hiszen ez nem is kereszt, de csillag! S még gyémántokba foglalva. Ah! Te megloptad az apádat. Annak kellett volna a gyémántos csillagot megkapni.

Az egy hős, egy nagy ember. De úgy-e bár: azóta az is megkapta az elsőrendű csillagot? úgy-e, úgy-e? kirakva ilyen szép gyémántokkal.

(Igen, igen, megkapta: kirakva szép fényes kavicsokkal a Moszkva-parti fövény alatt!)

– No hát állj fel, hiszen nagy ember vagy már; nem illik az öreganyád előtt térdepelned; mit mondana a czár, ha megtudná, hogy az ő belső titkos tanácsosa még letérdepel az öreganyja elé? Beszélj nekem nagy, országos dolgokról. Én értek hozzá. Oh, Pál czár idejében mindenbe be voltam avatva. Én tartottam vissza az «öreg embert», hogy bolond fővel nem ment a Pahlen gróf összeesküvésébe. Most ülhetne Sibériában! Úgy-e, te szereted a czárt? Úgy is illik. A nagyapádat Pál czár hányszor megütlegelte! Még csak nem is panaszkodott érte soha. De most csak nincs úgy-e összeesküvés a czár ellen?

– Ha megtudod, hogy van, följelentsd. Ez olyan, mintha meglátnád, hogy öreganyád nyoszolyája alá gyilkos van elbujva: bizony kihúznád a lábánál fogva. A ki a czár ellen vét, azt megbüntetik, a ki pedig érdemeket szerez, azt megjutalmazzák. Úgy-e hogy tett Kutusoffal? Kitörte a koronájából a legszebb drágakövet, azt ajándékozta neki s a kitört kő helyébe egy aranylapot illesztett e névvel: -38- «Kutusoff.» Te «pulya!» A «Ghedimin» név sem rosszabb a Kutusoffénál.

Iván elsápadt. A Ghedimin név? Igen! Meg a czári korona? Azoknak is lesz egymáshoz valami közük. Koronatörésről bizony lesz szó!

Nem mondott igazat. Soha se mondhat igazat. Soha és senkinek. Ez az egyetlen teremtés van a világon, a ki igazán, őszintén, lelkéből szereti, s még ezt is folyton-folyvást ámítgatnia kell. Kora reggeltől késő estig folyvást hazudnia kell szemtől-szemébe néző embereknek, hazugságokat elhullatni a háta mögött leskelődők számára, úgy, hogy mikor éjjel imádkozni akar, nem viszi rá a lelke, hogy elkezdje! «Hajtsd hozzám, uram, füledet»: azt hiszi, hogy még az Isten előtt is hazudni fog.

– No de régen vártalak ám, hogy eljőjj. Nagy vitám volt az Ihnátkoval s neked kell benne a birának lenni.

– Rendes észjárás és emberi tapasztalat szerint neked volna igazad, mamuskám; mert várakat csakugyan úgy szokás megvenni, fegyverrel. Hanem ebben az egy esetben kivételesen mégis csak az Ihnátkonak van igaza; mert Csernyi György csakugyan úgy vette meg, jó pénz árán Belgrádot a basától. Azért csak add neki a tulupot, nem a korbácsot.

– Hallottad ezt Ihnátko? Ilyen az igazságos férfi az országban. A ki igazságot oszt a szolgának az úr fölött, s igaz itéletet hoz még a tulajdon öreg anyja ellenében is! Örüljetek népek, hogy ilyen ember kezében van a sorsotok. A kinek a száját nem hagyja el más szó, csak igaz szó!

– No gyere ide, ülj mellém. Aztán gyónj meg. Mikor fogsz már megházasodni? Itt volna ám már az ideje. Nem választottál még?

És Ivánnak azt kell rá felelni: «nem!» Hiszen nem mondhatja meg, hogy «három éve már, hogy nőt hoztam a házhoz; nőt, a kinek nincs annyi szive, hogy bemutassa magát az öreg anyjának: mert irtózik tőle, a miért az olyan vén és ránczos arczú.»

– Most hazudsz! Hadd tapintom meg az orrodat. Persze, hogy lágy az orrod. Hazudtál. Hogy ne volnál szerelmes. No ide ügyelj. Nézd, itt tartogatom a fiókomban a menyasszonyod számára való fejdíszt. Látod, én gondoltam te rád. Egy diadém. Nekem is az volt a fejemen, mikor az öreg emberrel megesküdtem. Még akkor Moszkva volt a főváros. Még akkor ennek a palotának a helyén egy fűzfás mocsár volt. A te menyasszonyod is azt tegye fel. Neked adom. Csak tedd el. Te tudod, hogy kinek add azt: majd aztán én is megtudom. A kit te szeretsz, a ki asszonyod lesz.

Iván pedig csak ezt nem tudta igazán. Volt egy asszonya, de az őt nem szerette, s volt egy szeretője, de az nem lehetett az ő asszonya. Egyiknek sem adhatta ő azt az ősi menyasszonyi ékszert.

– No de már most velem fogsz vacsorálni, úgy-e? Az utolsó vajas lakomát nálam költöd el. Nem mégy el dévaj czimborák társaságába tivornyázni, a hogy a többi korhely fiuk, a kiket az éjféli harangszónál a butesnikoknak kell kiűzni a korsókból, meg még rosszabb helyekről is. Te a nagyanyáddal vacsorálsz, a hogy jó gyermekekhez illik.

És Ivánnak még azt is hazudnia kellett, hogy az étel izlik neki, a miből nagyanyja bőkezű unszolással halmoz fel az asztalra. Pedig akkor kelt föl az ebédtől, s aztán várt rá egy lucullusi lakoma a szép Zeneida kastélyában.

De ha még csak a gyomor tiltakozott volna az áldozat -40- ellen! A szív volt túlterhelve jobban. Mennyi aggodalma súlyosult rá ennek a mai éjszakának! Ha elgondolta, hogy a sértett női boszú épen ez órákban önti ki pusztító mérgét azon másik nő ellen, a kiről mindenki tudja, hogy az ő vele igen közel összeköttetésben áll, s a kit ő neki lehetetlen megvédelmezni – és legkevésbé a megtámadója ellen, a ki saját felesége. Talán most e pillanatban követik el rajta a legnagyobb megbántást, mely egy művésznőt összezúz. Ha itthon volna a czár, azt nem mernék tenni; de távollétében minden szabad, a mit Arakcsejeff, a mindenható kegyencz megenged.

Őszintén megvallva, Iván örült neki, hogy most nem lehet ott. Lágy, önakaratnélküli, szelid kedély volt, a kit a helyzet nem neki való izgalmakba sodort. Egy fejjel kilátszott a tömeg közül, s az a fej eszes volt; ezért vezérnek szánták. S őt boldogtalanná tette ez a nehéz szerep, a mihez minden tehetség meg volt neki adva – a bátorságon kívül. Legtöbb kedve lett volna neki egy szép napon itt hagyni az egész világi birtokát, a szövetségeseit, a palotáit, az egész orosz birodalmat, kézen fogni Zeneidát, elmenni vele a világba s énekelni mellette a tenorpartiekat: – talán meg is tette volna, ha Zeneida több nem lenne, mint puszta művésznő. De hisz a nyugtalanító aggodalmak nehezebbike az, hogy mi történik ma azon a másik szinpadon? Az egyiken talán szalmakoszorú vár kedvesére. De hát a másikon? Arról a szinpadról a szereplők vére szokott alácsorogni.

És közbe kérdezősködött tőle Mária Luizáról, és a nagy Napoleonról, meg a kis római királyról s más ilyen idejét mult emberekről: a mikre Iván mind olyan fonák feleleteket adogatott, hogy alig győzte őt a jó Ihnátkó helyreigazítani, a ki a «maga hirlapjából» sokkal jobban volt mindezekről értesülve.

Mikor aztán megkondult az első harang odakünn: az -41- öreg asszony egyszerre kivette a szájából a beletett falatot s visszatette a tányérjára. Ihnátko parancsszóra nem várva, elszedte az ételeket s más selyemabroszt terített az asztalra.

Iván megcsókolta öreg anyja arczát, az is az övét. A nő hálószobájából egy kis alacsony ajtó nyilt a kápolnába. Iván az ajtón belépett, s míg az öreg asszony olvasóját morzsolva kezében, imádkozni kezdett, addig a kápolnában megszólalt az orgonahang s egy tiszta csengő férfi hang elkezdé énekelni a zsoltárt.

– Milyen jó keresztyén, milyen jó fiu ez a Maximovics Iván! suttogá imaközben Anna Feodorovna. S milyen gyönyörű hangja van. Beillenék a czár énekkarába!

S a zsoltár és az orgona zengése mellett, ájtatosan dicsérve Istent, s imádkozva élőkért és élőknek hitt halottakért, csendesen elszunyadt a karszékében. S a zsoltár és az orgona még azután is zengett. Mert ez a Maximovics Iván, ez a Ghedimin herczeg olyan véghetetlen kegyes jó fiu.

Aztán ez is csak hazugság volt. A mint Iván belépett a kápolnába, már ott várt rá egy énekes a czár énekkarából, a kit oda egy rejteklépcsőn bocsátottak be s annak a feladata volt énekelni és orgonázni, míg az öreg asszony elalszik.

Ghedimin herczeg pedig a rejteklépcsőn és titkos folyosón át rögtön eltávozott. Palotájának összeköttetése volt a szomszéd házzal. Ott álruhát vett magára s az udvaron álló szánba vetve magát, megmondta a kocsisának, hogy hová hajtson.

A szinházból visszatérő herczegnőnek mind a kapus, mind a törpe azt mondták, hogy a herczeg itthon van, a nagyanyja lakosztályát még nem hagyta el. -42-

A NYOLCZAS FOGAT.

Ghedimin herczeg egyszerű, czímer nélküli szánban, nem egyenruházott kocsissal indult ki titkos lakhelyéről. Kocsisának azt az utasítást adta, hogy hajtson a szinház felé.

Nagyobbszerű szinháza az új fővárosnak még akkor csak az operaház volt. Abban aztán játszottak egy este drámát, vigjátékot, operát egymás után; az előadás eltartott rendesen éjfélig.

Az oroszokat azon időben meglepte a szinmüvészet iránti lelkesedés. Az az egy szinház kevés volt nekik, annál fogva azt találták ki, hogy a gazdag herczegek saját palotáikban építtessenek szinházakat, s azokban játszatták saját meghivott vendégseregük előtt saját szintársulataikkal Shakespearet, Molieret. Magában a két czári lakban, a téli palotában s az Eremitageban is volt magánszinpad, a min csak udvari szinészek debütáltak. Sőt egy nevezetes előkelő főúr még a falusi jószágára is magával hordta a szintársulatát, s minthogy faluhelyen a mi legnehezebben megszerezhető egy jó szinielőadáshoz, az a t. cz. publikum: annálfogva még egy viaszbáb gyüjteményt is szerzett hozzá: tábornokokat, tanácsosokat és elegáns úrhölgyeket, szalmával kitömve, kik a zártszékeket végig üljék, hogy tökéletes legyen az illuzió. Tudnivaló, hogy az ilyen színművészek a főúr jobbágyaiból cseperedtek fel, annálfogva egészen valószinű az az adoma, hogy mikor egyszer Othello javában fojtogatná Desdemonát, a főúr nagyot prüszszentett a páholyában, mire a gyilkos mór rögtön abbahagyá a sötét gonosztettet, s előrelépve a lámpáig, «kedves egészségére» kivánta a kegyúrnak a megrázkódást, s csak azután tért vissza Shakespeare kegyetlen ötletét végrehajtani.

Ebből képzelhetni, mily fokú lelkesedésnek kellett ott kifejleni egy oly rendkívüli művészi tünemény iránt, a -43- minő Ilmarinen Zeneida volt. Saját országuk szülötte. (Igaz, hogy maga Finnország is abban az évben született Oroszország számára, a melyben Zeneida.) Zeneida nagyobb hatalom volt, mint egy miniszter. Hiszen már II. Katalin czárnő idejében lehetett bátorsága egy primadonnának azt mondani a czárnő szemébe, ki azt hányta fel neki, hogy már is annyi fizetése van, mint az első tábornagynak, hogy «no hát énekeltessen magának felséged a tábornagyjaival»

Nem is attól félt legjobban Ghedimin herczeg, hogy Zeneidát valami méltatlan meggyalázás éri, a mi egy sértett vetélytársnőtől kitelik, hanem inkább attól, hogy ez a nő (a milyennek ő ismeri) képes lesz, a mint az első füttyhangot meghallja, kiugrani a proscenium-lámpák elé s rágyújtani a marseillaisere s a mely perczben elkezdenek a nagy operaházban szalmakoszorúkat hajítani, a másodikban már emberfejekkel fognak hajigálózni. Egy ilyen szikra kell csak hozzá s fellobban az egész tűzakna.

Erős szívdobogása volt, a mint az operaház felé közelített. A bömbölő száz harang nem engedett semmi zajt hallani. Mikor aztán a harangok elnémultak, akkor egyszerre felhangzott a hosszú utcza, melybe szánkója befordult. Az egész széles sugárút egy zsivajgó néptömeggel volt belepve, mely feléje hömpölygött. Mi ez? Forradalom, vagy diadalmenet? Száz meg száz fáklya világít a fejek fölött.

Sebesen dobogott a szíve. Nem volt forradalmi jellem. Nem az az ember, a kit a gyönyör megittasít, mikor a nép oroszlánordítását hallja. Lelkében rettegett attól. De nemes ember volt, a ki szive-lelke ellenére el tud veszni azokkal együtt, kiknek hűséget esküdött; a ki el tud menni a bitófáig, pedig irtózik tőle, azon nagy eszmékért, a miket imád. Sok emberből lett már hős oly módon, hogy hiányzott a bátorsága elfutni a csata elől. Iván herczeg ott maradt s bevárta a tömeget.

A fáklyáktól megvilágított csoport közepett siklott tova egy aranyozott szán, melynek orrát egy aranyhattyú képezte: Zeneida ismeretes szánkója, abban ült a művésznő, drága nyusztbundájába burkolva, s azonfölül eltemetve virágcsokrok közé (a mik candirozva voltak már a fagytól), a szánkót pedig egy nyolczas fogat húzta; igen is: olyan fogat, a minőn még a czár sem járt soha; nyolcz bojár ifjú, a szinéből válogatva a jeunesse doréenak, s a ki a bakon ült, a kocsis helyén, az maga Galban lovag. Az arany ifjuság maga vontatja hazáig az ünnepelt művésznő szánkóját.

Ghedimin herczeg maga is kiszállt a szánjából s a tömeg közé vegyült, Zeneidát kisérve.

Egy ember törte magát a sokaságon keresztül, a kiben a felesége inasára ismert. Az a szánhoz érve, egy óriási jáczintcsokrot nyújtott át Galban lovagnak, néhány szót suttogva hozzá, mire a lovag felállt és harsány hangon kiáltott:

– Hohó uraim! Nemes paripa urak! Megálljunk egy pillanatra! Ime a legfényesebb trofeum! Ezt a csokrot a briliántos fogantyúval küldi «hódolata kifejezésével az isteni művészet iránt» a mi felséges Zeneidánknak – Ghedimin herczegasszony.

A szán hátulsó bakján állt egy fiatal ember. Mikor Zeneida átvette a csokrot, az a fiatal férfi odahajolt eléje, úgy, hogy az ábrázatja épen megfordítva került a hölgy arczával szembe. Még az ismerős arczra is nehéz ily helyzetben ráismerni.

S a megfordított fő extemplo visszaadta azt hazai nyelvén tökéletes hexameterben: «Félek a muszkától, ha ajándékot hoz elém, is.»

Azok, a kik az «észak szövetségéhez» tartoztak, egymást a vezetékneveiken szólították, eltérve az ős orosz szokástól, mely mindenkit a keresztnéven szólít, a férfinak az atyja, a nőnek az anyja keresztnevét toldva a magáéhoz.

ORGIA EGY VULKÁN FENEKÉN.

Csak egy oly «csatákban edzett hős», mint Galban lovag, nem vesztette volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett s egyszerre közepette találta magát annak a zűrzavarnak, a minőhöz hasonlót csak Páris operabáljai mutatnak fel.

A vendégsereg, meghivott és betolakodó, ezrével tölti meg a fényesen kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végig játszsza még a szinpadon túl is a hódító királynő szerepét. Maga körül akarja látni az imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait.

Az egész ballet jelen van; ugyanabban a jelmezben, a miben a szinpadon tánczolt, s az énekesnők, persa és más fejedelemnőnek öltözve, s velük együtt a főváros ifjú és vén «aranyfiatalsága».

Mikor a diadalmenetből visszatérő úrhölgy – Galban lovag karján – megjelent a tánczteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar rázendíté az üdvözlő nyitányt, mely közé a vendégsereg részéről általános «hurrah» vegyült és a közelállók siettek a kézcsókolásra.

Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendőrügynök hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak s feszes üdvözlet mellett kettős sziszegést hallatott, a mit aztán minden mondat végéhez is hozzá toldott, s a mi annyit jelent, mint «szudár» és «szudarinya» (uram és asszonyom).

– A rendőrfőnök ő excellentiája tudatja önökkel, sz. sz., hogy a nagy bőjt a mai harangszóval megkezdődött, sz. sz. Annálfogva minden táncz, zene tiltva van, sz. sz. Annálfogva a vendégek takarodjanak haza, sz. sz. sz. A ház ura és asszonya pedig, sz. sz. menjenek aludni sz. sz…

Zeneida nagyot nevetett a szeme közé. Míg Galban magában szidta a rendőrminisztert, ki ügyetlen buzgalmával még elrontja a jó tervet, a mit ők ketten Arakcsajevvel kicsináltak.

Zeneida nem hagyta azt elrontani. Kihúzott a hajából három nyilforma aranytűt s odanyújtá az ügynöknek.

– Menj vissza uradhoz, mutasd neki e jelvényt. Ebből meg fogja érteni, hogy Assyria királynője szívesen látja a csatára a sarmaták fejedelmét.

– Akkor kénytelen vagyok az önök neveit feljegyezni. Hogy hiják önt, uram?

Galban lovag azt mondá neki: «az én nevem Caracalla, s ez itt a feleségem».

Az ügynök bediktálta magának a jegyzőkönyvébe hiven: «Caracallus úr és Caracalla asszonyság».

Tudnivaló, hogy a százrubeles bankjegyet tarka szineiért szivárványnak híják. Ez a név annyira megtetszett az ügynöknek, hogy többet nem is kivánt megtudni; térdig -47- hajtotta fejét, jó mulatságot kivánt, útközben megivott egy palaczk pezsgőt s megcsipkedte egy kis köpczös ballerinának az orczáját s azzal visszament a rendőrfőnökhöz s referált hiven, hogy az Ilmarinen palotában minden oly csendes és sötét, mint egy templomban s a kapuson kivül mindenki alszik.

Hanem még ezzel nem volt vége az akadályoknak. A kituszkolt rendőrügynök után következik a protestáns lelkész káplánja és orgonistája. A káplán kenetteljes dictióra készül, melynek valószinű tartalma az lehet, hogy ne méltóztassék a ház úrnőjének, mint protestánsnak alkalmat adni a megbotránkozásra az uralkodó vallás hiveinek az által, hogy a nagy bőjt első éjszakáját ilyen Baál papjaihoz méltó bálványimádási ünnepélylyel megszentségteleníti.

De Zeneida nem engedi neki elmondani a szónoklatot. A mint meglátja, hogy pap, reákiált:

– Pusztuljatok innen, papok! Nekünk semmi közünk se Baálhoz, se Zebaothhoz; mi tűzimádók vagyunk. A mióta Bakut bekebeleztük, a tűzimádók vallása is bevett vallás; ezek itt mind azok, s én vagyok a papnéjuk!

«Hurrah, éljenek a tűzimádók!» hangzik minden oldalról, a jámbor káplánt két oldalt fogják s itatják lángborral: «igyál tüzet!» Kénytelen inni, s a közben elfelejti a szónoklatát.

– Mondd neki azt szivem, szólt Zeneida, hogy most tartom a főpróbát ahhoz a nagy hangversenyhez, a mit a bőjt folytán adni fogok a protestáns templom tornyának fölépítésére.

Káplán és orgonista teljesen meg vannak nyugtatva. Hazamennek referálni, hogy a hitbuzgó patronesse a legistenesebb foglalatossággal kezdé meg a nagy bőjt első óráit.

Ekkor aztán be lehet zárni a kapukat, több háborgatás -48- nem jön kivülről, s a kik már itt vannak, azok csak holnap este fognak innen elszállingózni.

– Van szerencsém önt jó hiréből ismerni. Ön varázsló a hölgyek körül.

– Nem bizonyítottam-e be azt ma is? Nézze meg, herczeg, azt a karpereczet, a mivel e csokor át van szorítva. Nem ismer-e rá? S aztán nézze meg ezt hozzá.

S ezzel kivette mellényzsebéből azt az ezüstsipot, a mi a herczegnő lovagkorbácsának fogantyuját képezte. Ghedimin herczeg láthatta rajta a saját czimerét.

– Ez a két barriere-jelző, a két Deus Terminus a ma reggeli szarvasvadászat s a ma esti diadal között.

– S ezt a metamorphosist ön idézte elő? Ghedimin herczeg közel volt hozzá, hogy megszorítsa a kezét Galban lovagnak azért, hogy az meghódította a feleségét, hogy az ne bántsa a szeretőjét, ezt azonban megakadályozta az a fiatal ember, a kit Puskinnak hallottunk nevezni, s a ki hirtelen odatolta a fejét a herczeg és Galban közé, s szeleburdi szivélyességgel ölelé el őt a herczeg kézszorítása elől.

– Ah, Puskin! Bravo. Hallottam hiredet. A valódi franczia bonvivant orosz kiadásban.

– Büszke vagyok e czímre! (Pedig nem volt rá büszke. Nem lehet nagyobb sértés, mint ha egy költőnek olyan tulajdonát dicsérik, a mi nincs semmi vonatkozásban a Parnassussal. Azonban hát Galban lovag nem volt censor, hogy tudhatta volna, hány remekműve a költőnek fekszik halottan meggyilkolva a veres ón által.) Büszke vagyok rá, hogy Rinaldója lehetek a pétervári korhelyeknek s e tekintetben szerény epigonod. Ha megengeded, azonnal megismertetlek társaságunk leggenialisabb coriphæusaival. -49-

Azzal karját Galban lovagéba öltve, vitte őt igazi czimborakedvvel bele a tömegbe.

Galban lovag nem bánta azt. Neki legelőször is az volt a feladata, hogy az itt összegyült elégületlenekkel megismerkedjék, s e tekintetben egy ilyen nyilt szivű, beszédes czimbora épen kedvére szolgált. Hanem aztán csakhamar észrevette, hogy csalódott benne.

A legelső, a kivel megismerteté Galban lovagot Puskin, az amerikai követ volt: mr. Black.

Mr. Blacknak csak egy lába volt, a másik gépláb volt, a mi mr. Blackot nem akadályozta abban, hogy minden contratánczot végig járjon. Egyébiránt minden mozdulata olyan kimért volt, mintha a két keze és a feje is mind kerekes rugókon járna s esténkint lefekvés előtt az egész embert szét szoknák szedni.

– Mr. Black. A legjobb czimbora a világon. Nem tud se francziául, se németül, se görögül, se oroszul; csupán csak angolul. Azt pedig nálunk nem beszéli senki. Annálfogva néma. Hanem azért a legfidelisebb ficzkó. Még tavaly volt neki egy embere, a kivel beszélhetett: a titkárja. Azzal meg úgy járt, hogy deczemberben a legcsikorgóbb hidegben elvitte magával a Nyefszkij Sándor sírkertjébe, a nagyszerű síremlék-raktárt megtekinteni. Ott a titkárnak különösen megtetszett egy gránit-obeliszk. Visszatérve, a titkár sok pálinkát talált inni s megfagyott az úton. Mr. Black szépen visszavitte őt a sírkőkereskedőhöz s megvette a számára azt az obeliszkot, a mi olyan nagyon megtetszett neki.

A bemutatott alak sejtette, hogy őtet magasztalják s valami gépezetnek megparancsolta, hogy az arczvonásain mosolygást idézzen elő, s azután nagyon megrázta a lovag kezét s menten a másik karjába csimpaszkodott, ketten együtt aztán a lefoglalt lovagot vitték magukkal, míg egy harmadik úrba botlottak bele, a kit Puskin e szókkal ismertetett meg Galbannal:

A «mistificatio» szó külömben és az egész ötlet, embereket bolonddá tenni, csupa mulatságból, épen azon időkben Párisban kelt divat volt, hogyne utánozták volna tehát Szentpétervárott is.

– De nem hallottad még a legújabb kalandját, vágott eléje Puskin. A szerecsen rabszolgáról. No azt elmondom, mert az fölséges tréfa volt. Sumikoff befestette az arczát feketére s kiadta magát Milinkoff herczeg rabszolgájának. Mindnyájan be voltunk avatva a tréfába, csak Petronyefszki gróf nem. Ez volt az áldozat. Mungo zongorázott és gitározott, s beszélt görögül és latinul s szavalt Schillerből; a mi nagy rendkivüliség egy négernél és a mellett gyönyörűen tudta elmesélni, hogy király korában hogy törette mozsárba a tolvaj minisztereit. Petronyefszki egészen belebolondult a szerecsenbe; rajta esett Milinkoffon, hogy adja el neki. Az eleinte szabódott, hogy ez neki is kegyencze, nem válhatik meg tőle, utoljára megalkudtak hat ezer rubelben. Mikor Petronyefszki lefizette a pénzt, Milinkoff előre figyelmeztette, hogy jól vigyázzon erre a négerre, mert ennek az a szokása, hogy elszökik. Dejszen majd vigyáz ő rá. Természetes, hogy Sumikoff az első éjjel lemosta az arczáról a chinai tust s szépen kisétált a fehér ábrázatjával a gróf palotájából. A hatezer rubelből aztán csaptunk egy nagy lakomát, s Petronyefszki maig sem tudja, hogy ő fizette meg annak a költségét, hanem azért egyre jár a szegény rendőrminiszterre, hogy kerítse elő megszökött szerecsenjét.

Szabad volt nevetni rajta. Galban azt is megtette. Magában pedig azt gondolta, vajjon ez az én ujdonsült barátom csakugyan azt hiszi-e, hogy ezekkel az ismeretes anecdotákkal engemet el lehet fogni, hogy ne lássam azt, a miért idejöttem?

Nagy gyakorlata volt ebben. Leirás után ráismerni az -51- emberekre, a legzajosabb embertömeg közepett is meglátni azt, a kit keres.

Megpillantotta a sokaság közt először azt az alakot, a kit mint Krizsanovszkyt irtak le előtte; aztán nem sokára azt a másikat, a kinek neve Pestel.

Úgy tett, mintha nagyon hallgatná, miket követett el a hires mistificateur, de félszemmel mindig azt leste, hogy találkozik-e a két alak egymással? Odamennek-e Ghedimin herczeghez és Zeneidához? Egyiket sem tették. Ha véletlenül összetalálkoztak, elmentek egymás mellett, szembe sem nézve s Zeneidát kerülni látszottak. Még több kipéczézett alakot is látott felmerülni a tánczoló, ujongó tömeg közül, a kik azonban nem látszottak egymásról tudomást venni.

Galban lovag azon is keresztüllátott. Jó is volna most őt leültetni egy magányos asztalka mellé s nézetni a festett papirra egész éjjel.

Most azonban egy új felvonás vonta magára a társaság figyelmét. «A czigányok jönnek!»

Oroszországban is a népdalok minstrelje a czigány, mint Magyarhonban. De az a különös, hogy a míg Magyarországban a czigány művészete a zene, Oroszországban nem az, ott a czigány énekel. Mint énekkar jár a banda városról városra s elmaradhatlan mulattatója a nagyúri társaságoknak.

A keleties festői öltözetű csoport a terem közepén áll fel, s míg huszonnégy férfi és nő kört alakít, a puszták és erdők dalait énekelve, egy leány magányosan tánczolja hozzá azt a sajátszerű tánczot, a miben a dal szövege tükröződik vissza.

– Nézd, nézd ezt a mi fekete igazgyöngyünket! szólt -52- Puskin, odavonszolva barátai segélyével Galban lovagot a czigányok körébe. Bravo Diabolka! Érdemeld ki a nevedet! Nézd azt az alakot! Valóságos ördög! Minden mozdulatja csáb. Hogy villognak a szemei! Az egész pokol ott ég bennük, hogy az ember irigyli a benne elkárhozottakat. Mikor ilyen mélán körültekint, nagy hosszú szempilláit félig lesütve, azt hinnéd, egy bűnbánó szent, a kinek a vétkeire mégis édesen esik visszagondolni. S hogy tör ki belőle egyszerre a dæmoni tűz! Táncza az őrjöngés ideálja. Nem betanult táncz, az érzékek mámora sugallja ennek vonaglásait. Vakmerő, de mindig klasszikus, mint egy mænade. Hogy szítja a tüzet a szemeivel, hogy csattognak össze a fehér fogsorai! Egész lénye egy láng. Most mindjárt meggyullad saját maga körül forogva. Azt hinnéd, már kimerült, elfáradt, tántorog, mikor így a két karját a feje mögé emeli, s a fejét lankadtan e bársonytámlára hajtja, szempillái reszketve tapadnak alá, ajka élvetegen marad félig nyitva; most mindjárt összeroskad. Ne higyj neki! Így tesz a tigris mikor meglapul s azt nézi, hogy kapja el egy szökéssel kiszemelt áldozatát. A tigris harap!

A szilaj czigányleány a szoborszerű lankatag állásból egyszerre odaszökött Galban lovaghoz s átölelve a nyakát, megcsókolta annak az ajkait.

– Istenemre, ez a komédia jól van csinálva, mondá magában Galban lovag. Most meg lekötöznek egy ördögien szép leánynak a karjaival. Az én összeesküvőim értik a mesterségüket.

– Bravo Diabolka! tapsolt Puskin, s egy percz mulva mind a három uracs elpárolgott Galban lovag mellől, nem kellett már őt őrizni. A kit egyszer a Diabolka pókfonala körülkerített, az meg van fogva, meg van fojtva.

Galban lovag ezt is értette jól. De sokkal nagyobb világfi volt s sokkal jobb izléssel birt, hogysem a kinálkozó poharat elutasítsa magától: «ma az én ördögöm fogsz lenni!» suttogá a leány fülébe, ki villanyosságtól vonagló sima bársony karjaival átfonta karját. S aztán -53- úgy tett, mint a ki hódításával még kérkedni is akar, s a karjára vett czigányleányt körülhordta a tánczteremben, a buffetben és a hűs pálmakertben, cavalier servantjául szegődve; és a közben figyelve a kiszemelt alakokra.

Kezdte észrevenni, hogy azok, a kiket ő les, viszont ő rá lesnek. S azok nem fognak a zajos mulatságok termeiből addig eltávozni, a míg őt itt látják. Készen volt a stratagemájával.

Mikor másodszor körüljárta a termet, Diabolkával a karján, megigérte a leánynak, hogy feleségül veszi, s eljegyzésül ujjára húzta a gyűrűjét.

Azt elfelejtette tőle megkérdezni a leány, hogy hát hogyan hínak téged? hanem a gyűrűbe foglalt kőnek a nevét ismerte, azt úgy hijják, hogy «gyémánt».

– Aztán, ha te nekem férjem fogsz lenni, akkor majd úgy-e te is eljösz velem a sátorba üstöt foltozni, lopott birkából lakmározni?

– Nem úgy lesz; ha te nekem feleségem fogsz lenni, akkor te jösz el én velem palotában lakni, mindennap ötször felöltözni, ezüst tányérról enni, mintha mindennap lakodalom volna.

– No majd én kivetem neked a kártyán, hogy melyikünknek a jövendölése teljesedik? Jer, bujjunk el valahová, a hol senki sem lát.

Diabolka, úgy látszott, hogy nagyon járatos ebben az erdőben; tudta, melyik rugót kell megnyomni egy-egy a fallal egyenlő táblázatu ajtón, hogy az felnyiljék, azon belül aztán egy kis bizalmas rejtek kinálkozik, egy boldog pár számára elég. Az ajtó rögtön becsukódik; a lármás teremben senki sem veszi észre, hogy két ember hiányzik. A kis menedék közepén van egy kerek asztalka, azt ha elfordítják, elsülyed a padlat alá s pillanatok mulva megint fölemelkedik, megrakva inyencz lakomával, a miből még a jeges veder sem hiányzik, pezsgős palaczkjaival.

Galban lovag mosolygott. Ez volna hát a csapda? S nagyobb biztosság kedvéért még magát a macskát is -54- odazárták. Szegények! Azt hiszik, hogy a kigyót is meg lehet fogni egérfogóval. Azonban hát hadd teljék az idő. Időt kell engedni az ellenségnek, hogy hadrendbe álljon. Most azt hiszik, hogy ő már meg van fogva. A ki Diabolkának adta magát, az egészen azé lett. Azt hiszik, hogy ő már félre van téve az útból. Most nem félve az ő kémszemétől, az összetartozó emberek egybekerülnek a nagy találkozóra. De hol tartják azt a találkozót? Melyik rejtekében annak a titokteljes épületnek? Ez a gondolat járt a fejében.

– Mikor én vagyok melletted, akkor ne gondolj másra! Ha az én szemembe nézhetsz, ne nézz a világba! Félsz tőlem talán? Józan akarsz maradni?

Galban bebizonyította, hogy nem fél tőle s nem akar józan maradni. Felkapta az egész palaczkot s úgy ivott belőle. Egyéb oka is lehetett rá egyenesen a palaczkból inni. A pezsgőbe nem lehet keverni álomitalt, mert azt, ha felbontják, kifut; a pohárba pedig könnyen lehet altatót elrejteni, a mit észre nem vesz az ember.

Hogy Galban lovag mint jött arra a gyanúra, hogy őt itt még holmi narcoticummal is ártalmatlanná tehetik, annak igen egyszerűen az a nyitja, hogy ilyen álomport ő maga is hozott a zsebében, abból az elővigyázati czélból, hogy ha netalán alkalmatlan kullancsra akadna, azt lerázhassa magáról.

Két dologra nem lehet egyszerre hallgatni: a szívdobogásra és az óraketyegésre. A ki a gyönyörrel játszik, az hamis játékossal játszik, a ki nem igazán számítja az időt. Ezt tudta Galban lovag tapasztalásból. Neki meg kellett szabadulni a fekete szépségtől jó idején, s a czigányleányt nem mámorosítá el a bor. Összetört már minden poharat, s csak a leütött nyaku palaczkból húzták a bort, felváltva. Egy ilyen palaczkkal kellett őt tehetetlenné tenni. Nagyon könnyű dolog volt az. Mikor a jégbehűtött palaczk fejét -55- leütik, akkor a bornak négy ötöde meg van fagyva. A közé öntött altató csak a higan maradt borral vegyül el. A ki először iszik belőle, az megiszsza az álomitalt; a ki utánna következik, annak már a jégből felolvadt bor jut részül s nem árt meg neki.

Diabolka vad kedve egyszerre csak alálohadt, karja lecsúszott lovagja nyakáról. Ásítozni kezdett; a feje hátrahanyatlott. Egy perczre felriadt, mintha eszére térne s világosság derülne agyában, hogy most neki nem szabad elaludni, mert abból nagy veszedelem lesz! A vizes kancsót kereste. Hanem a szer nagyon erős volt. Kettőt lépett, aztán elkezdett tántorogni. A kezeit még a homlokán tartá, de már aludt. «Kössétek a medvéket lánczra!» hebegé. Már a pusztában álmodta magát. Aztán végig terült a padlaton. Galban lovag fölemelte a leányt a földről, lefekteté a kerevetre, megcsókolta az ajkát és ott hagyta.

A rejtekajtó felnyilt s ő ismét a pálmakertben találta magát. Egy hat öl magas amphitheatrum az, tele az Indiákról s a Senegal mellől elhozott ritka növényekkel, a miket hamis meleggel, utánzott napfénynyel bolondítanak itt, hogy a kilenczhónapos tél országában zöldüljenek és növekedjenek.

Egy óriás fügecactus mögé lopózva, kikémlelt Galban lovag a mellékterembe.

Ott egy szilaj orgia képét látta, a minőt nem szeret leirásban megörökíteni sem az emlékezet, sem a képzelem. Nem is érdekelte őt az. A mit megakart látni, az volt, hogy vajjon azok az alakok, a kiket ő kipéczézett, részt vesznek-e ez eleusi mysteriumban? Egyet sem talált ott. Valóban álarczosbál ez; a bál maga az álarcz, s a kik azt viselik, azok nincsenek a bálban.

Először is egy teljesen ismeretlen palotában neki indulni, tájékozatlanul, a kutatásnak; kitérni a netalán szemközt jövők elől, s a csodálkozó szemet megcsalni tettetett mámorral, a hogy a részeg ember szokott benyitogatni minden ajtón, megháborított pásztorórák hősei által kidobatni iminnen-amonnan. És azután ha rátalál a helyre, a hova a különvált társaság félrevonult, ott lehet, hogy őr lesz felállítva, a ki az elrejtőzötteket a gyanus közeledőkről értesíteni áll ott. Azt hirtelen orozva kell megrohannia, mellére szegezve a pisztolyt. Mert akkor már bizonyos, hogy a hol hirnök áll az ajtó előtt, ott összeesküvés van az ajtó mögött. És akkor berohanni az ajtón. Ha ez az ajtó zárva lesz, akkor a gyanu alapos, akkor erre a palotára ki van mondva az itélet, s ha kell, szétszedik azt kőrül-kőre. Ha pedig nyitva van az ajtó, akkor belépni a társaság közé ezzel a szóval: «a czár nevében! önök az én foglyaim!» Lehet, hogy akkor rögtön leszúrják; de sokkal valószinűbb, hogy nem. A fölfedezett összeesküvés demoralizált. Mikor azt fogják hallani: «ha én reggelig vissza nem térek Arakcsejeffhez, mind azok, kik e palotában vannak, a hatalom kezébe jutnak!» meg lesznek dermedve, s önként tartják kezeiket a bilincs elé. S elvégre is, ez hivatás. Egyik ember meghal így, a másik amúgy. A katona tudja, hogy lőnek rá, mégis előre megy; a tengerész tudja, hogy a viznek nincsen gerendája, mégis rászáll. Az egyik ember fittyet hány a bárdnak, a másik a tőrnek. S mind a kettő heroismus.

És aztán, ha a félrevonultakat nem a «zöld könyv», hanem a zöld asztal körül találja csoportosulva, a tiltott rouletten vesztegetve a pénzüket? eh bien! akkor ő is közéjük fog ülni s ezt nem fogja elárulni Arakcsejeffnek. Ez nem gentlemannak való feladat.

Volt a kutatáshoz valami Ariadne-fonala. Hasonlatos a meséhez, a hol az elhullatott kavicsok vezetik haza az erdőből az eltévedt gyermekeket.

Zeneida Semiramis jelmezében jött haza. Dúsgazdag -57- rőt haja át volt fonva igaz gyöngysorokkal. Mikor Galban lovag a diadallal hazahozott művésznő fejéről lesegíté emelni a bashlikot, egy gyöngyfüzért szándékosan kettészakított észrevétlenül. A fonálról lepergő gyöngyöket egy ideig fentartja a sűrű hajzat, de mégis lehetetlen, hogy járás közben egy-egy le ne hulljon.

Egyet már megtalált a pálmakertben. Tehát itt keresztül kellett mennie. A második gyöngyszemet megtalálta egy korridoron. A harmadik már elárulta neki a lakosztály küszöbét is, a melyen át eltünt a hölgy. S a hol ő van, ott kell lenni a többinek is.

A ZÖLD ASZTAL ÉS A ZÖLD KÖNYV.

A terem, melyben az «Észak szövetsége» gyüléseit tartá, kettős ajtóval volt ellátva, a mi orosz palotákban nem szokatlan. Ott a kulcslyukon át se hallgatózni, se leskelődni nem lehetett.

A terem közepét foglalta el egy tömör asztal, inkább szekrény, s annak a felső lapját képezte a roulette.

Ki voltak rakva rendben a pénztekercsek, hihetőleg imperiálok (bankjegy a rouletten nem játszik), s a croupierek hosszúnyelű pénzhárítói s minden újan érkező helyet foglalt az asztal mellett s kitette maga elé az erszényét. Hanem azért senki sem játszott. Ez csak alakoskodás volt. Valahányszor egy tag érkezett, az ajtónyitásra a roulette pörgetyüje forgásnak eredt s a tánczoló golyó figyelmeztette a társaságot, hogy valaki jő. Meglepetéstől nem lehetett tartani.

Az összegyülteket a háziasszony mutatja be egymásnak. Szükség van erre, mert ezuttal olyan emberek is vannak jelen, a kik egymást soha nem látták, minden ország távol vidékén alakult titkos társaságok küldöttei.

Az «Észak szövetségének» elnöke és pecsétőre Ghedimin herczeg. Titkára Rylejeff, fiatal költő, s az amerikai -58- gabonatársulat ügynöke. Ott van a három Turgenyeff testvér közül a legidősebb, Miklós, a történetíró, Lubin ezredes, a titkos nyomda tulajdonosa; az egyik Besztuseff; Küchelbecker, a tüzérség főtisztje. Azonkívül megjelent az «üdvegylet» főnöke, Vaskovszki; az «egyesült szlávok» képviselője, Muravieff Artamon; a «hős szövetség» éltető szelleme, Orloff. Ezek mind magukban elkülönítve működő titkos társulatok, a miknek czélja közös. «A szabadság.» (Szabadság a hó alatt.) Hanem eljárásuk, modoruk, eszközeik külömbözők. Azért jöttek most össze, hogy a szerteszét ágazó terveket egy közös eljárásban egyesítsék. Meghívták e tanácskozásra a távol Feketetenger-parti «déli társulat» főnökét, Pestel ezredest, s a még távolabb Kaukázusban együttérző «vadak» fejét, Jakuskint, és a ki legtávolabbról jött (mert egy vértengeren kellett átgázolnia, a mi a két nemzetet elválasztja): a lengyel «Koszinyérik» (Kaszások) szószólóját, Krizsanovszkit. Ezek a férfiak mind egyenruhát viselnek, az egy Rylejeffet kivéve, a ki nem más, csak polgár, s divatszerű sárga gombos kék frakkot visel. Krizsanovszky uhlán főtiszt, Jakuskin pedig georgiai lovas. Valamennyien simára borotvált arczok, csak a lengyel tartotta meg nemzeti jellegét és Jakuskin, kinek torzonborz szakálla össze van növe a szemöldökével, igazi vad kozák typus, elhanyagolt külsejével kérkedő.

Zeneida maga az ajtónál áll s fogadja az érkezőket, míg tele lesz velük a szoba. Nincs nagy beszélgetés, mindenki azokkal a szellemekkel társalkodik, a kik idehozták.

– Nem az volt-e rád bízva, hogy őrizd Galbant, nehogy meglepjen bennünket?

– Majd visszamegyek hozzá, mihelyt indiscretio nélkül tehetem. Most itt akarok lenni. Mutass be.

– Gyermek vagy? A kiváncsiság bánt? Meg akarod tudni, hogy mit teszünk mi itt?

– Minő szeszély! Azt hiszed, hogy valami nevezetes, főbenjáró dolgot kezdünk el itten, s dicsőséget keressz benne, hogy te is föltedd a fejedet az egy kártyára. No hát maradj köztünk, majd meglátod, Puskin úr!

Azzal hátat fordított neki, mintha duzzogna rá, mialatt a többieknek bemutatja.

Zeneida volt az egész társulatnak a rendőrsége, a kit palotájába meghivott, az el lett fogadva «testvérnek»; a kire rábizott valamit, az be lett sorozva «férfinak»; de arra, hogy a titkos tanácskozásban részt vehessen, hogy a «bojárok» közé emeltessék, még egy ajánlónak kellett lenni.

Kifejezésteljes fő volt. Borzas kondor haja, arczcsontjai, orra emlékeztettek még az afrikai vérre, mely ereibe vegyült. (Egyik dédőse Hannibal leányát vette feleségül, eredete a carthagói fénykorig megy fel.) Szemei sötétek voltak és bennülők. És mégis, daczára a nem egyező vonásoknak, az első rátekintésre mindenkit Byronra emlékeztetett ez arcz. A kifejezés volt közös.

Puskin szerelmes volt Zeneidába, azaz, hogy rajongott érte. Zeneida pedig komolyan szerette Puskint. És épen azért nem akarta, hogy az szeresse őt. -60-

Egy szó megmagyarázza az ellenmondó talányt. Zeneida tudta azt jól, hogy mindazok, a kik a sorsukat az övéhez kötik, egy sötét végzetnek mennek eléje, melynek ködéből a vérpad körvonalai tünnek elő. Neki mennie kellett a végzet elé. Finnországot ugyanazon hatalom tartá bilincseiben, melyet e titkos társulatok akarnak összetörni; s Zeneida még emlékezett anyja könyeire, meg arra az egyszerű fekete koporsóra, a miben éjszaka, sötétben, lopva hoztak haza egy embert, a kinek feje le volt vágva, s a kit nem volt szabad megsiratni senkinek. Csak felnőtt korában tudta meg, hogy az volt az ő apja.

Annyira szerette Puskint, hogy nem akarta őt magával vinni arra a veszélyes útra, a honnan az emberek hónuk alá fogott fejükkel térnek vissza. Boldog, napfényes sorsot szánt neki. Ő már rég felismerte a nyugtalan korhely fiúban azt a lángészt, mely nem azért adatott, hogy egy asszony hálószobáját bevilágítsa; mely nem Oroszországé, hanem az egész világé. Minek volna a költőket elpazarolni? Ki rakná a gyémántjait a puskába, lövöldözni, mikor oda az ólom is jó, még jobb.

– Uraim! szólt Zeneida a társasághoz, legelőbb is Rylejeff testvérünket kell felkérnem, sziveskedjék felolvasni azt a szabadságdalt, a mit a nép közt el akarunk terjeszteni. A néphangulat előkészítése az első.

Helyeselték. Rylejeff, a költő, egy szép szőke, karcsu ifju, felállt és olvasta a szabadságdalt, melyet készített.

Szép, correct költemény volt az, emelkedett hangon tartott s a technika minden szabályának megfelelő; a rhetorikai climax folyton magasabbra szállt és ragadott magával s az egészből nem hiányzott a búskomor, elbúsító alaphang, mely a nép kedélyével annyira összetalál.

A költemény felolvastával mindenki sietett az ifjú Tirtæust üdvözölni s Zeneida a keblére borult és megcsókolta az arczát.

Puskin izetlenkedve fordította félre az arczát. Hiszen hogy egy nő megcsókol egy férfit, ez az orosz társaságban -61- bevett szokás; lám Ghedimin herczeg meg se látja azt, pedig neki is van valami köze Zeneidához; de még sem tetszett az neki. Irigyelte azt tőle. A csókot magában is irigyelte, de még inkább, mint pályadíjt egy költeményért, mely megjárja – faute de mieux.

– Remek költemény! mondá Ghedimin herczeg maga is. Ezt ki fogjuk nyomatni Lubin nyomdájában egy millió példányban s szétosztjuk a nép közt.

– Feledi ön, herczeg, szólt közbe Zeneida, hogy a mi jó népünk nem tud olvasni. Én czélszerűbbnek találnám dalra tétetni a verset; énekelve hamarább behat a népbe, mint nyomtatva, s akkor aztán terjed mezőről mezőre tovább, a kaszások, az aratók, a fuvarosok elhordják faluról falura, s a mit énekelnek, az örökké megmarad. A finn népdalokban megmaradt a nemzet története, emléke, szabadsága, azt nem lehet elkobozni. A marseillaise maga egy hadsereg volt Francziaországban.

– Itt van Puskin úr, szólt Zeneida, ő igen szép melódiákat tud komponálni.

Már hiszen a subordinatiót lehet nagy tökélyre vinni. Az megeshetik, hogy az államtanácsos, mikor mint nemzetőr és közkatona kirukkol, engedelmeskedjék saját irodaszolgája káplári parancsának; az is megtörténhetik, hogy egy herczeg, ha beállt szabadkőmüvesnek, meghajoljon egy csizmadia előtt, ha az a páholy generálisa; hanem hogy egy költő egy másik versíró poemájára dallamot készítsen, a midőn azt érzi, hogy ő Caesár, amaz pedig csak Pompejus: ez a lehetetlenségek közé tartozik.

– Úgy tudom, mondá, hogy a marseillaisenek a verse -62- és dallama egyszerre született. Rouget de L’Isle egyszerre teremté annak hangját és szavait. Nem is lehet az máskép. A hangulatot csak a költő maga tudja eltalálni, maga tud rá lelkesülni. Ryjeleff költeménye szép, remek, de nem gyujt, nem melegít. Oda tűz kell!

– Hát tudod mit, Puskin, szólt Zeneida, ha te érzed magadban a dodonai berek szent sugallását s jobbat tudsz ennél szerezni: vonulj félre az én kis mellékszobámba, ott találsz zongorát és iróasztalt, teremts jobbat!

– Miért ne? Én majd hozok nektek olyan dalt, a mit nem kell a parasztnak a pópához elvinni, hogy magyarázza meg neki, mit tesz az? Az enyém a földön fog járni.

E szavakkal a szemébe nézett Zeneidának s a mit e szemsugarak mondtak, abból érthető volt a gondolat: «és ha Rylejeff rímes soraiért egy csókot adtál, majd ha azt meghallod, a mi az én szivemből gyuladt lángra, mi pályadíjt találsz ki énnekem?»

Fölkelt és átment a mellékszobákba. Nem sokára egyes akkordok a zongorán tanúsíták, hogy belemerült a költői alkotásba, s az olyan, hogy azt nem lehet félbenhagyni.

A mire Puskin elhagyta a szobát, Zeneida egyet pördített a rouletten. A golyó Turgenyeff Miklós előtt állt meg. A sors által ő lett a mai tanácskozás elnökéül kiszemelve. Elfoglalta azt a karosszéket, mely hasonló a roulettejáték bankárjának trónjához.

Akkor Ghedimin herczeg előhúzta kebléből a finom kis aczélkulcsot, mely egy félretolt rézgomb alatti kulcslyukba illett s átnyujtá az elnöknek, a ki a kulcsot kétszer elfordítá a zárban.

Erre az a tömör rézlap, melyen a roulette volt felállítva, a hosszú asztal másik oldalára csuszott át. Azon a helyen, melyet eddig eltakarva tartott, feküdt a «zöld könyv.» -63-

Egyetlen, a plafondról lecsüggő argandi lámpa fénye világítá meg az alakokat, a mik úgy tüntek fel ebben, mint egy muzeum szoborgyüjteménye, minden vonás éles kifejezést vett fel, mozdulatlanságában rajzolva a jellemet, indulatot. Megannyi historiai tanulmányfő, melynek hivatása, vagy magasra kiemelkedve a népek fölé, bálványoztatni, vagy felrugatni a hóhérlegény sarka által. A csendes magábaszállás időköze alatt valamennyien egymás arczát látszanak tanulmányozni; többen most találkoznak először az életben s összehasonlítgatják a szemmel látott alakot a képzelt eszményi ábrával. A «déli»-ek, a «lengyel» sohase látták még egymást. Jakuskint valamikor tíz év előtt ismerték többen, de akkor az egy életvidám, sima arczu udvaroncz volt, semmi sincs rajta már a régiből. Ez egy vad ember, a ki csak akkor mosolyog, mikor ölni készül. Az elnöki szék karjára támaszkodva áll Zeneida, a «respublica» szobrához hasonló kép, csakhogy a szive felé irányzott tőr helyett a hódolatul küldött virágcsokor van a kezében. (Ez is csak tőr.) Azokon kívül, a kiket már leírtunk, jelen voltak e históriai összejövetelnél: a három Bestuseff testvér, Trubeczkoi herczeg, Obolenszki, Korsofszki, Urbuseff, Repnin, Orloff, Konovniczin, Adujefszki, Szuthoff, Putsin, Batterkoff, Rostopsin, Rosen, Steinkal, Arzihodeff, Annenkoff, Vaskofszki és Muravieff Apostol, megannyi küldöttei az országban szanaszét működő titkos társulatoknak.

Rylejeff, a jegyző, felnyitja a zöld könyvet. Az elnök felszólítja, hogy adja elő az utóbbi gyülés határozatait.

Egy alkotmányterv kidolgozása volt az egész Oroszország számára. A czíme: «Ruszkája Pravda.»

Köztársasági alkotmány volt az, melyben mindazon tartományok, a miket az orosz egykor egy nagy birodalommá egyesített, önálló országokul támadnak fel, saját elnökük alatt. Nagy-Oroszország, Kis-Oroszország, Finnország, Lengyelország, Liefland, Kazán, Siberia, Krim, a -64- Caucasus: kilencz respublika, saját kormányzattal és hadsereggel, melyeket egy közös directorium tart össze, annak székhelye «Moszkva». Szentpétervárra nincs szüksége a köztársaságnak: se a «szentre», se a «Péterre», se a «várra».

Kérdés: «Ötven év mulva egész Európa vagy respublica lesz, vagy muszka?»

Az alkotmányterv a ragyogó fantázia szineivel volt kifestve. Minden népet felszabadítani! S aztán minden szabad népet egyesíteni! Nem nyomni el egyiket a másikkal, mindegyiknek meghagyni, hogy boldoguljon a maga módja szerint, mívelje a saját nyelvét és földjét s szünjék meg egymást gyülölni.

– A terv szép, de a legnagyobb akadály, a mi a nép felszabadításának útjában áll, az, hogy maga a nép nem tud arról semmit, hogy ő nem szabad. Ott kell elkezdeni, hogy világosítsuk fel. Áraszszuk el az országot a «szabad ember katechismusával», tanulmányozzuk minden vidéken lakó népnek a specialis bajait, ismerjük meg a nyomorát, s annak orvoslását igérve neki, nyerjük meg azt a szabadság eszméje számára. A népnek fáj az, ha éhezik, ha botot kap, ha a fiát elviszik katonának, de a jármot, a mi a nyakát nyomja, nem érezi.

– Kedves herczeg, a te terved jó annak, a ki ráér ötven esztendeig várni, kártyavárakat építeni, a mik minden ajtónyilás szelétől összedőlnek; mi nem érünk rá philosophiai elméletekkel vesződni. A kire mi számítunk, az a katonaság és főnemesség. A mit ez a kettő határoz, a nép megnyugszik abban. Ha egyszer a hatalom kezünkben -65- lesz, akkor majd ráérhetünk a nép nevelésére. A népre bizott mozgalom nálunk csak Pugatseff-lázadást idézhet elő.

– Rossz, mert organizálhatatlan. A ki tervünket végre akarja hajtani, annak a helyzet urának kell maradni. Egy szerencsés lázadó főnök nem volna Oroszországban más, mint egy kicserélt zsarnok. Tervünknek egyszerre, egy jelszóra kell az egész országban végrehajtatni. És a mint az megtörtént, egyszerre önmagunknak kell feloszlatnunk minden titkos társaságot, megszüntetnünk minden összeesküvést, s a milyen gyülölt feladat most a rendőrkémkedés, ép olyan nemes hivatásul kell azt tekinteni azontul és egyesülni minden jellemes embernek, minden hazafinak és szabad embernek, hogy a szabadság rendőrbiztosa legyen. Mind ennek egy varázsütésre kell megtörténni.

– S hová teszed e varázsütés alatt a czárt és a nagyherczegeket? kérdé Jakuskin, hideg iróniával.

– Azokat foglyul ejtjük s egy hadihajóra téve, átküldjük az Új-Világba.

– Át – a Más-Világba! Cháron hajóján! rikácsolt kitörve a caucasusi katona. S azzal odalépett hevesen, öklét az asztalra feszítve. Halljátok-e, észak és dél küldöttei, erény-egyletek, üdvtársulatok tagjai, ti mind hamis játékot játszatok, önmagatok csalására. Egy fej feltéve a koczkára egy fületlen gomb ellenében! Arra a kérdésre, a mit én tettem, csak egy válasz lehet: a szélbe szórni a hamvaikat! Én nem vagyok gyermek, mint ti. Én nem azért jöttem ide kétezer werstnyiről, hogy philosophiai elmélkedéseket hallgassak végig, hanemhogy cselekedjem.

– Hallod-e, Rylejeff, én is voltam olyan fiatal ember, mint te vagy: még nem is nagyon régen. Én is hittem azt, hogy elég az embernek jónak lenni, hogy az egész világot megjavítsa maga körül. Olyan szép menyasszonyom volt, mint a milyen neked van most. Testőrtiszt voltam s húsz éves koromban tíz ütközetben nyertem kitüntetést. S tudod mi történt velem? Lakodalmamnak az előestéjén ellopta a menyasszonyomat Arakcsejeffnek a fia: egy hitvány kölyök, a ki még a kardját sem tudta felkötni s mégis nekem ezredesemmé lett téve. Én kihivtam őt életre-halálra. S a gyáva, a helyett, hogy helyt állt volna, feladott a czárnak s engemet elégtétel helyett száműztek a Caucázusba. Mikor egy pokollal a szivemben megváltam e várostól, az utolsó kép, a mit láttam, egy vízből kihuzott leány volt, a kit oda hoztak hozzám holtan: a menyasszonyom. Megcsókoltam. Még most is érzem ajkamon e csóknak a hidegét. És érezni fogom mindaddig, a míg az a vér el nem oltja, a mi után kannibáli módon szomjazom. Nézd meg a Czarszkoje Zeloban azt a nagy csataképet, az eylaui ütközetről! A czár mellett egy ifjút látsz ágaskodó paripán, diadaltól, hűségtől ragyogó arczczal, kardját magasra emelve. Az én voltam. Ez az erdő benőtte arczomon a ragyogást; hanem azért a kard még most is a fej fölé van emelve.

– S remélem, hogy úgy is marad, örökké fölemelve, mint a festett képen.

– De nem marad! – kiáltá Jakuskin indulatosan, – esküszöm arra az ördögre, a kit a szivembe küldtek állandó lakónak, hogy nem hallgatok semmire másra, mint örök boszumra. Tele írhatjátok a zöld könyveteket határozatokkal: az én határozatom itt van.

Azzal egyet lódítva kezén, a dolmánya ujjában elrejtett éles tőr egyszerre odacsúszott a markába s megvillant a társaság előtt. -67-

Erre Rylejeff elszörnyedve ugrott fel helyéről s oldalzsebéből egy pisztolyt rántott elő s azt Jakuskin mellének szegezte.

– És én esküszöm neked, hogy lelőlek itt ezen a helyen, ha te daczolsz a mi törvényeinkkel.

– No hát lőjj le! Ide lőjj, gyermek! ordítá Jakuskin, széttépve keblén a besmetet, s mezitelen mellét kitárva a neki szegzett pisztoly elé. Tanuld meg tőlem, hogyan kell meghalni!

– Engedelmeskedjél Jakuskin! Vond vissza szavadat! kiáltának többen s odasiettek a dühöngőt csillapítani.

– Nem vonom vissza! Gyávák vagytok mind! Azt akarom, hogy lőjjön meg! kiabált a vad ember s eltaszigálta magától hevesen a közbelépőket.

– Lőjj agyon! ordítá egyre Jakuskin, tőrét csillogtatva öklében. (Ah, ha most nyitna be Galban!)

Ekkor Zeneida a kezében tartott virágcsokorból kiszakított egy pézsmagubót s azzal homlokon hajítá a dühösködőt.

S a kemény férfi, kit a puskagolyó soha meg nem ijesztett, e tréfás projectiletől oly zavarba jött, hogy kiejté kezéből a tőrt, s a homlokához kapott.

Mielőtt Jakuskin elejtett kését fölvehette volna, már ott volt mellette Zeneida s ő emelte fel a gyilkot a földről, odanyujtva azt neki s megczirógatva azt a bozontos szakállát.

– Kedves barátom, légy udvarias. Vendégünk, Krizsanovszky, a lengyel Koszinyiérik küldötte akar beszélni. Hallgassuk őt ki. Aztán a borotválkozó eszközödet tedd el.

Jakuskin lecsillapodott. Ennek az egy nőnek annyiszor sikerült a legingerültebb vitákat elsimítani, mikor már -68- csak az volt hátra, hogy a tanácskozók fegyverrel rohanjanak egymás torkának.

– Urak! Én titeket itt hagylak. Én e tárgyról, a miről ti beszéltek, se vitázni nem akarok, se e fölötti határozatotokat be nem várom. Én azt a kérdést, hogy megölessék-e az uralkodó? hallani sem akarom, nem hogy a válasznak alávetni magamat. Senkinek ti közületek nincs oly nehéz panasz a nyelvén, oly égő fájdalom a szivében, mint nekem. Mit tett a ti uralkodótok a ti országotokkal, mint király? Ellenség hódításától megszabadította, nagygyá, hatalmassá tette, országokat szerzett hozzá. Mit tett a ti népetekkel, mint ember? Adott neki jólétet, tudományt; iskolát épített minden falunak. Ki a ti uralkodótok? Egy szép lélek, szép testben. Europa legszebb férfia, Napoleon mondásakép. S a szive is olyan jó, a milyennek az arcza mutatja. S a mi legfőbb, minden hibájában, minden erényében igazi orosz. Csak az a bűne előttetek, hogy czár. S azt mondjátok, ez elég bűn arra, hogy meghaljon érte. És mi az én uralkodóm, a czár testvére, Konstantin? Egy monstrum, a kinek az arczában a természet a rettenetest a nevetségessel csodamódra összepárosítva remekelt. S a rút vonások mindegyikének van egy megfelelő rút indulat a lelkében. A milyennek látszik, olyan: kegyetlen és nevetséges. Egész szerencsétlen nemzetemben nincs egy érző szív, a mit meg ne bántott volna; nincs drágaság, nincs ereklye, nincs koldusfillér, a mit el ne vett volna tőle. Hanem azért lengyel nem fogja uralkodóját orozva megölni soha. A mi kezünk a kardhoz szokott, az orgyilok nem illik bele. Bocsássatok el engem innen, hadd megyek haza. Én abban a hitben jöttem ide, hogy elszánt hősöket fogok itt találni, kik, ha eljön a kellő idő, hadirendben állva, megizenik a harczot elnyomójuknak, a hogy mi tesszük, s kiállnak a síkra és megverekszenek vele, a hogy mi teszszük, s nyilt, becsületes csatában döntik el, kié -69- legyen az igazság? Ezt kerestem itt. Utamban, midőn Varsótól a Nyemenig haladtam, előttem vitték elődömet, a dicső Lukasinszky Valeriant, kit árulás juttatott a hatalom kezébe. Rokonom volt, barátom és vezérem: háromszorosan drágám. A testi és lelki kínzás minden nemét megpróbálták rajta, hogy kivallassák vele az összeesküvés tervét és a benne résztvevőket. Egy szót nem tudtak belőle kivenni. Maga Konstantin vette ki a bakó kezéből a korbácsot és tanította azt mestersége fokozására. Mikor aztán már össze volt törve, nem ember többé, csak egy száz sebből vérző csonttömeg, akkor az alkirály egy ágyúlafétára kötöztette ezt a még lélegző emberi roncsot, úgy hurczoltatta őt fogságra csikorgó télben. Én nyomról-nyomra kisértem őt. Egy-egy vércsepp hullott el utána a hóba. E fagyott jégrózsákat én felszedtem a nyomában és eltettem egy ereklyetartóba. Az ég megkönyörült a szenvedőn: útközben meghalt. A Nyemen jegén lyukat vágtak s abba belédobták: elvitte a víz. Tudom, hogy én következem utána s velem is az fog történni. De azért sem a boszu, sem a félelem rá nem visz arra, hogy uralkodómat lesből, orozva, hátulról, vagy mikor alszik, vagy mikor térdepel és imádkozik, megöljem! Soha sem volt az orgyilokkal az Isten. A tőr, mely Cæsart ledöfte, kaput nyitott a Caliguláknak és Heliogabalusoknak. Tell Vilmos önszemébe mondta Gesslernek: «ezzel a nyillal foglak megölni, védd magad, a hogy tudod!» Én is azt teszem. Mikor eljön az idő, megizenem a hadat ellenségemnek s ha Isten összehoz vele a harczmezőn, egyikünk meg fogja ölni a másikat. Hanem addig, a míg elég erősnek nem érzem magam a nyilt csatára, semmi nyomorgatás, kegyetlenkedés és semmi phantasticus rajongás rá nem bir arra, hogy egy idétlenszülött kitöréssel még szorosabbra húzzam a kötelet, a mit szét akarok tépni. A ti tervetek idétlen, éretlen, alaptalan. Ront, nem épít. Megismertem, s nem kötöm hozzá a mienket. Bocsássatok haza.

– Nem lehet innen eltávoznod. Még semmiről sem vagy értesülve. A mit felolvasni hallottál, az csak halavány akadémiai értekezés. A mit ez a dühöngő beszélt, az csak egy monomán szenvedély szava. Én sem fogadom el paizsomra irandó devisenek: «szórjátok a hamvaikat a szelekbe!» nem azért, mintha a szívem megrezzenne tőle, hanem azért, mert tudom, hogy ilyen szó úgy szétszórná valamennyi társaságunkat, mint egy kosár pelyhet. Maga a nép ellenünk fordulna. Hisz a misében benne van az ima a czárért és a nagyherczegekért s csak egyszer felejtené azt ki a pópa onnan, agyonvernék, mint eretneket. Mikor a katonáktól azt kérdezem: «akarjátok-e a respublikát?» azt felelik rá: «ha a czár parancsolja, igen.» Csinján kell kezdenünk a dologhoz, nem ijeszthetünk meg senkit. Csak az első lépés nehéz, a többi ezután magától jön. Tehát térjünk vissza oda, a hol Jakuskin félbeszakított s te, Krizsanovszky, foglald el újra helyedet. A czár és a nagyherczegek eltávolításáról van szó. Csak eltávolításukról. Menjenek Amerikába. Ott is szép birtoka van még Oroszországnak: uralkodhatnak benne. De ehhez ti nektek lengyeleknek is segédkezet kell nyujtanotok. Mert mit használ nekünk, ha mi hajóra rakjuk a három testvért, míg a negyedik testvér, Konstantin, a ki az orosz alaptörvények szerint Sándor után legközelebb következik a trónra, ott marad szabadon Varsóban.

– Töltsünk tiszta bort a pohárba, Pestel, viszonzá Krizsanovszky. Mi lengyelek, a mióta a világon vagyunk, mindig arra voltunk jók, hogy a mások javáért vérezzünk. Mondjátok meg nekem, mi történik mi velünk, ha sikerül az uralkodó családtól megszabadulni?

– De ez a lengyel köztársaság még mindig tagja lesz a nagy orosz birodalomnak, ép úgy, mint Liefland, vagy Veres-Oroszország s fölöttünk is marad valaki: egy fő, a ki mind a kilencz köztársaságnak ura, a kiről nem tudom, hogy mi neve lesz és minő hatalma? Mert esküszöm -71- neked, hogy nem kivánom a szabadságot azért, hogy a nemzetem elveszszen benne.

– Légy megnyugodva, Krizsanovszky, a köztársaság feje, ki a kilencz tartomány fölött állni fog, nem lesz autocrata, nem lesz más czím alá bujt zsarnok.

(Ez a négy szó Turgenyeff Miklósnak majdan összes birtokába s csaknem a fejébe került!)

Abban a pillanatban, a mint ezt kimondotta, egyszerre visszacsapódott helyére a roulette a réztáblával együtt, s eltakarta a zöld könyvet s felnyilt az ajtó… S belépett Galban lovag.

Fortélyos gépezete volt a kettőnek. Mikor a zöld könyv fel volt tárva, olyankor, ha valaki a külső ajtót felnyitotta, a roulette egyszerre visszacsúszott a helyére. A belépő Galban lovag nem hallott meg egyebet, mint a négy utolsó szót Turgenyeff Miklóstól s nem látott maga előtt mást, mint egy játszó társaságot. A bankadó még egyszer ismétli: «Je suis un president sans phrases: messieurs, faites vos jeux!» Egy játszó, a lengyel, boszusan kel föl helyéből: «merci monsieur, c’en etait assez!» egy másik, Jakuskin, izzadt homlokát törli, arczából kikelve, s az asztalra csap: «j’ai tout perdu!» Mint a valóságos roulette-tábla mellett. A többiek hideg vérrel tolják be a számokra pénzcsomagaikat s úgy tesznek, mintha észre sem vennék az ujon érkezettet.

– Bizonyos voltam felőle, hogy ön rá fog találni a mi barlangunkra. Egy helyet tartottam fenn az ön számára.

– Nagyon lekötelez vele istennőm! ma különös szerencsémnek -72- kell lenni a játékban, miután a szerelemben ellenkező chanceaim voltak.

Zeneida hangosan kaczagott, s nem lehetett észrevenni a kaczagás álarcza alatt a felháborodást, a mit e perczben érzett. Kitalálta, hogy Diabolkának álomitalt adtak.

– No hát akkor legyünk moitié. Játsszék ön velem közös nyerésre, vesztésre.

Galban lovag elfogadta az ajánlatot s leült a mutatott helyre. Zeneida odadőlt a zsöllyeszéke karjára.

Itt csak rendőrségi tilalomtörést követnek el; és az szabad. Az elnyomott vágynak valahol ki kell törni: inkább az erkölcsi téren törjön ki, mint a politikain.

Azon sincs mit csodálkozni, hogy Turgenyeff Miklós maga tartja a roulette-bankot. Lehet valaki bel esprit, nagy iró, philosoph és philantrop, s a mellett szenvedélyes szerencsejátékos. Maga Napoleon is az volt,

A mint leghevesebben folyik a játék, egyszer csak belép a játékterembe a mellékszobából Puskin, nekihevült arczczal, s nem tekintve szét elébb a társaságon, diadaltól átmelegült hangon mondja:

Jó szerencse volt, hogy szemei, ha senkit nem láttak is meg, de Zeneidát keresték. A hölgy, ki Galban lovag székkarján ült, odamutatott a szemeivel a lovagra.

– Nos, hát halljuk azt a szép dalt, mondá Galban lovag, az előtte halomrahányt aranyakat csörgetve csendesen. -73-

Puskin egy perczre elsápadt. Rábámult. S azután csendesen a dolmánya keblébe nyult. Mindenki rettegve nézett reá. Mit fog elővenni? Az általa szerzett szabadságdalt-e? S azt el fogja szavalni, vagy énekelni Galban hallatára? vagy pedig azt rántja elő, a mit mindegyik összeesküvő ott hord a keblében, ha tánczol, ha poharazik, az éles stilétet s a másik perczben már le lesz szúrva az árulkodó?

– Itt van, a mit igértem. A románcz. «A szép czigányleányról.» Akarjátok meghallani? (Szabadságdal helyett egy románczot.)

Hogy ne? Egy kínos jelenetnek megszüntetésére legjobb volt ez. Felolvasni valamit: akármit, hogy az alatt mindenki magához térhessen felindulásából.

A mint hozzá kezdett Puskin, egyszerre meghódított minden figyelmet. Új, megkapó, elragadó volt minden e költeményben; tele eredeti eszmékkel, magasban járó gondolatokkal; tűz, vad szenvedély kifejezése, merész eszmejárás és igéző leirások, és a mellett mily természetes egyszerűség. Mikor a vén czigány vajda leánya gyilkosát elűzi.

«Kevély ember, hagyj minket el!
Vadak vagyunk mi. Nem köt el
Törvény: – nem ölünk, büntetünk,
Vér, könyhullás nem kell nekünk,
De a gyilkos nem jő velünk.
Vad sors számára nem születve
Szabadság csak magadnak kell,
Szavad bennünket rémületbe
Ejt. A mi népünk ősi kedve
Szelíd, jó: hagyd tanyánkat el.
Maradj. – Béke legyen szivedbe!»

Nem. Hanem annál többet. Könyei nedvesíték arczát. A csók olcsó; a köny drága.

Az összeesküvők egész csoportja, feledve a zöld könyvet és alkotmánytervet, sietett forrón üdvözölni a költőt, ki egyszerre, mint üstökös csillag, mikor a szél elveri a felhőt az égről, ott áll teljes ragyogásában, nem hirdetve előre megérkeztét.

Galban lovag átlátta, hogy ezek nem összeesküvők; ez egy finom társaság, mely szeret mulatni, játszani és szellemi élvektől megittasodni, a mi, az igaz, hogy mind tiltva van Oroszországban, s azért el kell rejtőzni vele.

– Par exemple, az ilyen költeményt más országban kinyomtatnák s szerzőjének nevét a félvilág emlegetné.

– Bolond beszéd, szólt Puskin, kit ingerelt a hizelkedés. Nem tudod, hogy nálunk az ostobaság egy istenség, annak oltára van, az oltárnak papja van, és annak a papnak a neve «censor».

Galban lovag kapott az alkalmon az agent provocateuri talentumát is érvényesíteni.

– Hja, messieurs et madame, a censor nálunk nélkülözhetetlen rossz. Hiszen tudni fogjátok, hogy II. Katalin czárnő egyszer a tudósai unszolására azt mondta, hogy jól van, hát legyen teljes tökéletes sajtószabadság Oroszországban, három napra! Majd meglássuk a kóstolóból, hogy mit fog ez a fa teremni? Azt gondolja az ember, hogy a három nap alatt siettek a földből kibúvni a szabadságdalok, s rejtve tartott remekművek, az eltiltott philosophi értekezések. Az bizony, az ocsmány pasquillok és trágár historiák. A nyomdák csak úgy okádták a személyek és családok ellen szórt undok rágalmak özönét, s az erkölcsrontó kriptogram iratokat, úgy, hogy már a sajtószabadság második napján futott mindenki a czárnőhöz -75- rimánkodni, hogy engedje el a harmadik napot s állítsa vissza a censurát.

Senki sem tartá tanácsosnak felvenni az odadobott keztyűt, csak Puskin nem állhatott ellen ösztönének. Költőnek lehetetlen azt eltűrni, hogy a sajtószabadságot gunyolják előtte.

– Tudod, Galban, ha én valakinek, a ki még a bort nem ismeri, azt mondanám, hogy kóstolja meg azt, a mi szüret után három napig a hordó akonáján kiforr, hát az megesküdnék rá, hogy nincs a világon utálatosabb moslék a bornál.

– Messieurs, je suis un president sans phrase. Le dernier jeu,» hangzott a banktartó szava; ketté vágva a kényes társalgást.

Ideje is volt berekeszteni a játékot; mert ha Galban lovag reggeli öt óráig el nem hagyja ezt a palotát, a rendőrség be fogja törni annak a kapuit, s elfog mindenkit.

A roulette utoljára pördült körül, Galban lovag hatezer négyszáz rubel nyereségben maradt. Azt azután udvariasan megosztotta Zeneidával. Azután a szokásos ceremoniáliás búcsúvételek kicserélése után igazán megvált a társaságtól.

Azt mindenki tudta, hogy ez a roulette csak alakoskodás. Mind a bank, mind a játszók Zeneida pénzét szórják előre-hátra, végül senki se nyert, se vesztett. Azért mindenki furcsán mosolygott azon, hogy Galban lovag elnyert egy csomót Zeneida pénzéből s még gavalléros képet csinált hozzá, mikor azt megfelezte vele. Hanem Zeneida arcza ragyogott a diadaltól. Fölemelte a kezében tartott virágcsokrot, gyémántos fogantyujával s a kielégített harag hangján suttogá:

Galban lovag megkapta a gyémántok árát, a nélkül, hogy észrevette volna, hogy utána hajították azt. -76-

A PÉZSMASZAGTÓL A KÁTRÁNYBŰZIG.

A mint Galban eltávozásáról biztos lehetett a társaság, azt mondá Pestel:

– Ez hát, bojár urak, igen szép volt: (értem a románczot), hanem mi, úgy hiszem, még valami egyebet is akarunk itt egymástól meghallani. Nemde Krizsanovszky bátya?

– Nekem nincs több mondani valóm. (Hanem azért előhuzta zsebéből az elmaradhatlan tajtékpipáját a dohányzacskóval együtt s rágyujtott, a mi annyit tesz «napkeleti dohánynyelven», hogy «beszélnék biz én, ha ki tudnék innen bőjtölni bizonyos embereket, a kikre nézve zsindely van a háztetőn.»)

– Úgy! Igaz! Mondá Rylejeff. Halljuk a mi Puskinunk szabadságdalát. Valóban a felolvasott gyönyörű románcz jogot ad téged a mi Tyrtæusunknak nevezhetni… Soha Byron óta…

De Puskin nem engedte neki végigmondani a phrasist. A dicséret dühbe hozta. Olyan az, mint az iskolai érdemrend: a kis deák, a kit az első verseért megdicsértek, diadallal viszi azt haza a nyakába akasztva, de az Istentől fölkent költőt szemébe ne magasztald. Tudja ő azt jól, hogy meghódított: ne mondd neki! ha asszony vagy, dobj egy virágot utána, ha férfi vagy, szoríts vele kezet; de csak ne mondd neki, hogy költeménye szép volt, mert azzal elkergeted. S a mivel legmesszebb el lehet őt kergetni, az, ha egy költőtárs dicséri meg; «Genus irritabile vatum!»

– Nem, urak, szólt közbe, dölyftől recsegő hangon. Ez a vers nem nektek való; ehhez nem pézsmaszag kell, hanem kátránybűz és kapadohány. Jer Jakuskin, menjünk vele egy korsóba. Ott «ennek» az athmosphærája.

– Most már beszélhetsz, szólt hirtelen Pestel Krizsanovszkyhoz. A nő jelenléte gátolt talán? Van még mondani valód?

– Van, szólt a lengyel. De nem e nő jelenléte gátolt. Oh nem. A nők igen jó titoktartók, ha összeesküvők. Leæna elharapta a nyelvét, hogy társára ne vallhasson, mikor a kínpadra vonták. Azóta is a nyelvnélküli nőoroszlán a titoktartás jelképe. Én sokat számítok az asszonyokra. Sőt megvárom, míg Zeneida visszajő, hogy előtte szólhassak: csak ezt a másik kettőt vissza ne hozná.

– Nem. Csak nem szeretem őket. Összeesküvésnél nem a szándékos árulók a legveszedelmesebbek. Háromféle embertől félek inkább. A gyávától, az önfejütől, s a phantastától. Ez az utolsó a legveszedelmesebb, mert elámítja magát s hamisan tudósít. Hall egy részeg parasztot káromkodni, s azt mondja, hogy forradalmi hangulat van. Egy szökött katonából hadsereget csinál, hiszi azt, a mit képzelete alkotott, s ha teleolvasta a fejét forradalmi munkákkal, azt hiszi magáról, hogy ő Robespierre, s a pétervári muzsikról, hogy az a párizsi sansculotte. A conspiratióhoz nem kell phantasia, oda memoria kell és judicium. Ezzel a két emberrel nem szeretek együtt tanácskozni. Az egyik bolond, a másik poéta.

– Oh Rylejeff más; ő correct verseket készít, minden hiba nélkül; gondolatait oly helyesen méri fel jambusokkal és trochæusokkal, mint a buzát bushellel és tsetverttel. Ő az ura a phantasiájának, nem az ő neki.

Rylejeff az amerikai gabonatársulat ügynöke volt; s hogy nem volt inkább költő, mint üzletember, azt tanusítá azzal, hogy e fél bókot, fél gorombaságot igenlő mosolylyal fogadta.

Az egész társaság fölkelt az asztaltól, s apró csoportokra oszlott, a míg Zeneida visszatér. Rylejeff és Krizsanovszky egy szögletbe vonultak. A lengyel ugyancsak igyekezett fellegeket csinálni maga körül dohányfüstből, mintha nem tartaná elég álarcznak vonásai rideg mozdulatlanságát, s hogy őt ne kérdezzék, ő kérdezett.

– Szeretnék tőled egyet megtudni. Minden nagy czélnak a kiinduló pontja valami kicsiny önérdek. A szabadság: no az a nap; de az önérdek, az a föld. Azon vetjük meg a lábunkat. Csupa abstract fogalmakból még nem csináltak új korszakot. Az én önérdekem nem magyarázandó. Két szó megmondja: lengyel vagyok. Ez elég föld mind a két lábam számára. Ilmerinen kisasszony finn nő; s hiszem, hogy az is elég önérdek. Nem féltem, hogy a feje elszédüljön abban a fényes magasban, a hol koszorukkal és gyémántokkal körítik. Értem a te önérdekedet. Szereted a magad faját, látod annak rettentő hátramaradását más nagy népek mögött s szeretnéd azok közé fölemelni. Ismerem Pestel önérdekét. Nagyravágyása végtelen. Ő egy ujjáalkotandó ország első embere akar lenni. Széles alap! Valódi piedestál, a min a lába nyugszik. A többiek is mind mellőzött tehetségek, kiket a mozgalom fényes szerepekkel kecsegtet. Azután itt van Muravieff-Apostol. Azt itt tartja egy apai hagyomány, a mit meg nem tagadhat. Puskin szerelmes Zeneidába. Ez is sziget. Az őrült Jakuskin boszút akar állani. Ez is megbizható indulat, lehet rá építeni. A derék Turgenyeffet ide köti a puritán becsületesség. Ő kora ifjuságától kezdve mindig a -79- szabad eszmék előharczosa volt, elkezdve demidecemvir korától: ez a vas becsületesség nem engedi magát más formába öntetni, inkább összetörik. De egy embernek az ittlétét nem tudom magamnak megmagyarázni. És ez Ghedimin herczeg. Egyike az ó-orosz tizenkét dynasta család tagjainak. Birtoka oly nagy, hogy jövedelmét orosz földön nem birja soha elkölteni. Az udvarnál a tsinn legmagasabb rangfokozatát birja; finom, ragyogó, ünnepelt uraság, a kinek egy olyan világfordulatban, a minőt ti terveztek, nyerni semmit, veszteni mindent lehet. Mit keres ez ebben a társaságban? Mi érdeke van ennek, hogy az összeesküvés tagja legyen?

– Valamennyiünk között övé a legerősebb érdek; a legkiengesztelhetlenebb sérelem emléke. Mert ez személyes sérelem. Te ismered a czárt. Tudod jól, hogy ő rá, mint emberre, senki nem haragudhatik. Még Jakuskin is a czárt üldözi benne, nem az embert. Egyedül Ghedimin herczeg az, ki mint férfi férfival áll vele szemközt. A czár nagyon ifjan házasodott. Beteges nőt vett el. Gyermekei korán elhaltak. Neje iránt meghült, új szenvedélyben keresett kárpótlást. Egy előkelő főuri család egyetlen, hirhedett szépségű leánya nem tagadta azt meg tőle. A tilos viszonynak eredménye lett: egy leánygyermek. Jól eltitkolták a dolgot. Az ifju herczegnő elutazott Olaszországba, mint leány, s visszatért, mint leány. Nem sokára ezután férjhez ment Ghedimin herczeghez. Olaszországban azonban lassankint felnőtt egy fiatal hajadon. Nariskin Zsófia herczegnő czím alatt, a kit tizennégy esztendős korában felhozattak Szent-Pétervárra. Nem az anyja, hanem az apja. A leány a külváros egyik magányos, kerttel övezett házában lakik, a hol gyakran meglátogatja őt az apja: az anyja soha. Az apja bálványozza a leányt, a ki még beteges is, az anyja gyűlöli. Az apa a czár, az anya Ghedimin herczegnő. Érted-e már most, hogy mi hozza közénk Ghedimin herczeget?

– Abból még nem következik, hogy a férj is tudja. Csak gondold meg jól. Egy olyan állású férfi elé, mint Ghedimin herczeg, miféle emberi teremtés léphetne azzal a szándékkal, hogy az ő herczegi hitvestársáról egy meggyalázó fölfedezést tegyen? Az ily szóért az alárendelt személyt megkorbácsolják, s az egyenrangut agyonlövik. A szatócsok árulkodhatnak egymás feleségeire, de gentlemanek nem. Ki mondhatta volna ezt meg Ghediminnek?

– Hát ki? A kedvese. Nem kedvese-e Ilmerinen Zeneida Ghedimin herczegnek? S nincs-e ezer oka reá, hogy a herczeget hitvese gyalázatáról felvilágosítsa?

– Ne hidd! Nem tette azt. Te nem ismered Ilmerinen kisasszonyt; én igen. Mindenekelőtt nem hiszem azt, hogy ő szeretője Ghedimin herczegnek. Vagy ha szereti, hát akkor igazán szereti; nem úgy, a hogy a «Ninon de l’Enclos-k» szokták osztani a szerelmet. De én azt hiszem, hogy mást szeret. És azt hiszem, hogy még annak a szenvedélyének is urnője tud maradni. Ez a nő képes az egész világ megvetésével daczolni, de a saját maga megvetését nem tudná elviselni. S a szerető előtt árulkodni annak a feleségére, ez csak egy hetærához illő vonás! Ti nem tudjátok, kivel van dolgotok. Ez a nő játszik veletek. Ti megannyi sakkfigurák vagytok; ki bástya, ki futó, ki ugró. Lehet, hogy Ghedimin herczeg köztetek a sakk király, de Zeneida nem a sakk királyné. Ő a sakkjátszó.

És Krizsanovszky nem érdemelte meg azt a gúnymosolyt, a mivel Rylejeff csendesen válaszolt az ő «nagy szavára». Mert bizony nagy szó volt, az igaz: «ti többiek csak sakkfigurák vagytok a táblán, mi ketten vagyunk a sakkjátszók»; -81- de úgy volt. A többiek csak egyes huzásokat láttak maguk előtt; ők ketten az egész játszmát.

Azt is jól észrevette Krizsanovszky, bár úgy tett, mintha oda sem ügyelne, mily féltő aggodalommal törekszik Zeneida Puskint a veszedelmes sakktábláról eltávolítani. Az ilyen fej drága egy «pion»-nak. Talán egy egész nemzetre, talán az egész világra nézve drága, hanem hogy erre a nőre nézve drága, az bizonyos.

Elűzte őt innen – tömjénnel, mint az ördögöt, s most utána ment, hogy vissza ne bocsássa. Tudja jól, hogy mindazoknak a feje, a kik ebben a mostani tanácskozásban résztvesznek, el van igérve a bakónak, ha a játék el talál veszni, s Puskin fejének nem szabad azok közt lenni.

Pedig a költőknek hóbortjaik vannak. Ha útközben Jakuskin ki találja ejteni előtte, minő végzetes tanácskozást tartanak Zeneida roulette-asztala körül a bojárok, a veszedelem ingere vissza fogja Puskint ide hozni. Ha megtudja, hogy ez nem akadémiai értekezés többé, hanem haditanács, betöri az ajtót, hogy részt vehessen benne.

Most azonban még duzzog. A míg Jakuskin odajár Diabolkát keresni kabinetről-kabinetre, ő egy kerevetre veti le magát a pálmakertban, s boszusan csap hátra a tenyerével, a mint egy-egy dévaj bachansnő csiklandó ujja hozzá ér: «eredj, hagyj békét, nem kellesz»!

– Én sem kellek-e? kérdé azután tőle egy ismerős hang, a mitől egyszerre egy más világban ébred fel.

– Engem ne nevezzen senki Byronnak! Én Puskin vagyok, vagy senki sem. Mondják azt, hogy költészetem orrtekerő muszka pálinka; de ne azt, hogy másodfőzete egy angol lángész theamaradékának. Lehetek kicsiny domb, de nem lehetek miniature Csimboraszszo. S ezt te sugtad Ryjeleffnek. -82-

– Mi közöm nekem a bojárokhoz, meg az egész Szojusz blagodensztojgához? Én szállást adok nekik s azzal vége.

– Az anatomia szerint van; de annak a működése más, mint a mit a költők ráfognak. Az, a miről te beszélsz, Gall szerint, az agyacs 27-dik számú koponyarészében lakik, s az nálam nincs kifejlődve.

– Ezzel a szóval csaltak már meg annyi asszonyt, a hány fövényszem van a tengerparton.

– Melyik Istenre? te! Venusra? a ki maga is csapodár; Allahra? a ki a nőnek nem adott lelket s négyfelé osztotta a férfi szivét; Brahmára? a ki máglyára viszi az özvegyet; Jehovára? a ki a házasságot szerezte, mielőtt papot teremtett volna. Vagy talán a nagy Cosmosra?

– Jól van. Én nem kérek tőled: én adok. Neked adom lelkemet, kezemet, nevemet. -83-

– Ah! A nevedet? Ez nagy szó. Egy olyan leánynak, mint én, adnak brilliantokat, szép lovakat, kéjlakokat; hanem a ki a nevével megkinálná: az ritka madár! Pedig ez ám a fő ékszer. A míg ilyen nevem nincsen, addig nem vagyok becsületes nő. Ha ma férjhez megyek a háznagyomhoz, holnap már becsületes asszony vagyok. Szegény jó Bogumil, nem is sejti, hogy az ő téli keztyüjébe az ő veres tenyerén kívül az én becsületem is bele van dugva. Tehát te nekem a nevedet akarod adni? Azt a nevet, a mi még eddig nincs máshová felirva, mint kocsmák ajtajára s prolongált váltók alá. Te bohó! Hiszen akkor sem engem hinának «Puskinné asszonynak», hanem téged «Ilmerinen urnak». De hogyha egyszer ezt a te nevedet a korcsmáros krétája helyett a hír lángbetüi fogják leirni, akkor oda fogod-e azt kötni egy másikhoz, a minek minden betüjén foltot hagyott…

– Az osztó igazság. Nem mondhatnak rólam olyan rosszat, a mit én magam még kiegészíteni ne tudnék. Önző, érzéketlen vagyok. Nem hiszek se Istenben, se becsületben. Fogalomzavar mind a kettő, a mi egymásnak ellentmond, a szerint, a mint az ethnographiai plágák változnak. A mi jól esik, az a jó. Az erény csak hóbort. A jó emberek csak arra valók, hogy az okosak játékot üzzenek velük.

– Ne beszélj így! kiálta Puskin; ez úgy esik nekem, mintha az arczodat iromba szinekkel mázolnád keresztül-kasul.

– Te nem szeretsz olyannak látni, a milyen vagyok. Sajnálom, de nem ámíthatlak. Látod, milyen pompa vesz körül? Tudod, hogy ez mind honnan ered? Azt kivánod, hogy ezt mind elhagyjam? Miért?

– Egy másik világért, a melynek pompája előtt porrá lesz mindaz, a mit magad körül látsz. Az én világom, a -84- mibe vezetnélek, ragyogóbb palotákkal van tele, mint a tied. Az a paradicsom!

– Teremts magadnak más Évát! Ha szeretnélek, az én féltékenységemmel ölnélek meg; ha nem szeretnélek, a magadéval. Egyik nap az egyikkel, a másik nap a másikkal, mert szenvedélyeim féktelenek, mert nem ismerek se törvényt, se esküt, se szégyent. Eredj, menekülj tőlem. Most még csak megfagysz; ne várd míg megégsz. Engem csak az bir, a ki nem szeret.

– Elejétől végig mind hazugság, a mit beszélsz. Te el akarsz engem távolítani magadtól, hogy ne vegyek részt az összeesküvésben! Te nem tartasz engem méltónak arra, hogy együtt veszszek el dicső barátaimmal. Ereszsz vissza közéjük!

– Micsoda összeesküvésről beszélsz te? szólt ámulást tettetve Zeneida. Azok ott benn most arról tanácskoznak, hogy mikép lehetne amerikai mintára a «mértékletességi egyesületeket» behozni Oroszországba, a pálinkaivás meggátlására. Államfelforgatási tervekről nincs az én házamban szó. Hiszed talán, hogy ha a czár «kamara-énekesnője», az udvar kegyencze, megtudná azt, hogy magas pártfogója ellen összeesküvést forralnak, nem sietne magának az utat kiegyengetni egy grófi koronához?

– Ki tudja? Nekem nincs lelkem, s nem hiszem, hogy másnak van. A túlvilágban nem hiszek, lehetetlennek tartom, azért ezt a világot úgy használom fel, hogy nekem jól essék benne laknom.

– Akkor visszaadnám a földnek azt, a mi a földé. A phœnix meséje mélyértelmű. Mikor érzi, hogy a tolla megkopott, elhamvasztja magát. Valamennyi állat közt az embernek van joga meghatározni, hogy meddig éljen. -85-

Ekkor nagy zajjal közeledett valaki feléjük, nevetve és szitkozódva, a sűrű jázmin-bozót mögül. Zeneida felugrott Puskin mellől, s kezét annak vállára téve, meleg, érző hangon sugá fülébe:

– Kerülj engem s keresd fel azt a szeretődet, a ki hozzád méltó s téged igazán szeret: a múzsádat. Ahhoz légy hű.

A jázmin-bokrok közül pedig előtört Jakuskin. A nyakába ültetve hozta Diabolkát, mint az állatkerti struccz a lovagló gyermeket, s a hogy a szakállát tépászó kezek engedék, kiabált szakgatott szavakkal:

– Ihol van… az átkozott… alig tudtam lelket verni bele… két findzsa fekete kávét töltöttem a szájába, míg életre tért… még most se tudja, hol van?… jaj, hogy tépi a szakálam… a hidegen majd eszére tér… szakrrra!… no hát menjünk a «medvesonkába».

Puskin daczosan ugrott talpra s tenyerével jó egy pár csattanóst húzva a czigányleány plastikai formáira, nevetve mondá:

– Itt van az én múzsám! Jövel hát lefelé fordított Olymp! pálinkás lebuj! ott értenek meg minket.

Zeneida volt az, a kinek jöttét jelezte a roulette golyó az összeesküvés termében. Egy kéz intése tudatta, hogy amazok eltávoztak.

– Hogy Krizsanovszky bátya aggodalmait eloszlassam, legelőször is ki kell mondanom, hogy Jakuskint mi mindnyájan bolondnak tartjuk, s az ő cæsaricida hóbortját -86- senki közülünk el nem fogadja; mindenki megakadályozza. A mi tervünk ez: A tavaszszal nagy hadseregösszpontosítás lesz a minszki kormányzóságban, a 9-dik hadosztály gyül össze a Beresina mellett Bobruiszk vára körül. A czár és a nagyherczegek maguk fogják vezetni a hadgyakorlatokat. Éjszaka a várba térnek vissza. A várőrséget a Saratoff gyalogezred képezi, a melynek az ezredese Sveikovszki bojár, tagja a blagadensztojgának. A Saratoff-ezred valamennyi tisztje a mi hivünk. Éjszaka közkatonaruhába öltözött tisztek fognak Muravieff-Apostol és Besztuseff Rumin káplár vezetése alatt őrjáratkép megjelenni a czári pavillon előtt, hogy az őröket felváltsák. Azok egyszerre elfogják a czárt, a nagyherczegeket és a főparancsnokot Diebitset. Akkor kikiáltják az alkotmányt, behelyezik az ideiglenes kormányt, s az egész hadtesttel megindulnak Moszkva felé, magukhoz szedve az útközben fekvő hadcsoportokat. A siker hirére Moszkva meghódol, s onnan azután el lehet bánni Szent-Pétervárral. A Kronstadt előtt horgonyzó hajóhadak tisztjei és legénysége egészen tervünkbe vannak avatva: egy hadihajó az egész császári családot átszállítja Észak-Amerikába. Az egész forradalom megtörténik egy csepp vér kiontása nélkül. Mit szólsz hozzá, Krizsanovszki bátya?

– Azt, hogy tervetek nagyon bonyolult; sok benne a phantasia s egyetlen egy körülménynek a kimaradása elég az egész számítást dugába dönteni. Azonban nem tartom lehetetlennek a sikerültét. Ilyesmi nem példátlan Oroszországban. Már most én is elmondom azt, a mit magammal hoztam, s a mi terveteket kiegészíti. Ugy-e bár a sikert nagyon kétségessé tenné az, ha a czár eltávolítása után még fenmaradna egy czarevics, a ki a trónöröklés teljes jogával, egy egész hadsereg élén jöhetne be Oroszországba, a republikánus kormány erejét kipróbálni a nép és hadsereg dynasticus hűségén.

– E felől tehát legyetek nyugodtan. Én bizonyosan -87- mondhatom nektek s a fejemet teszem rá, hogy a Czarevics rövid időn le fog mondani trónörökösi jogáról. Le fog mondani oly módon, hogy soha semmi esetben azt a jogát vissza nem kaphatja. Nem még akkor se, ha maga megbánná, hogy lemondott s vissza akarná azt venni. Még akkor sem, ha egyes-egyedül maradna a Romanov-családból, s az egész nemzet, a senatus és a bojárok erővel követelnék tőle, hogy foglalja el a trónt; nem ülhetne rá többé az orosz császári székre.

– Nem. Ez positiv tudat. Ez lélektani kényszerüség. Ez logicai egymásután.

Azzal fölkelt a lengyel nemes a zöld asztal mellől, s pipáját a fogai közé dugva, jelezé, hogy nincs több elmondani valója, s egyedüli gondja az, hogy a pipája jól szeleljen.

– Igaz! szólt a lengyel, mosolyra lágyult arczczal. Hisz ön a «nyelvnélküli oroszlán».

Még abban az időben az utczai lámpákkal való fényűzést az új orosz czárvárosnak nagyon kevés utczája ismerte, s a hol lámpa volt, azt fegyveres silbak őrizte, hogy el ne lopják; hanem a helyett a nagy paloták előtti téreken, mikor a látogató vendégek szánkói összegyültek, nagy tüzeket raktak s az imsikek azoknál melengették tagjaikat a hosszú csikorgó éjszakán át. -88-

Jakuskin nagy nehezen előkereste a nagy szánkaszekérvárból a magáét, s abba beleültek mind a hárman; Diabolkát középre vették s betakarták bundáikkal. Ennek soha sem volt saját bundája.

Az imsik nagyon beszédes volt a pálinkától: elmondta, hogy épen csak most jutott hozzá az a nagy úr is, ki a «nyolczas fogatot» hajtotta, hogy a szánkójával odább mehessen; azt parancsolta az imsiknek, hogy az Arakcsejeff udvarba hajtson.

Jakuskin megmondta az imsiknek, hogy hová hajtson: a «medvesonkához». (Hirhedett spelunka!)

– Ne féljetek gyerekecskéim, biztatá őket a szánkász, elviszlek én benneteket holmi mellékutczákon olyan szépen, hogy senki sem rabol ki benneteket.

– De ne a mellékutczákat válogasd, mondá Jakuskin, hanem egyenesen hajts végig a prospekten, meg a Fontankaparton, a hol őrjáratok czirkálnak. Aztán ne félts te minket, van nálunk pisztoly.

– Jaj, az nem jó lesz gyermekecskéim! A zsivány, meglehet, hogy nem rabol ki benneteket, ha meglátja a pisztolyt, de az őrjárat nem fél a pisztolytól, s az bizonyosan kirabol.

A mit az imsik mondott, az pedig nem volt tréfa. A jó Khulkin rendőrfőnöksége alatt nem csak a kaszárnyából szökdöstek ki a katonák éjszakánkint félkézkalmárkodni, hanem maguk az őrjáratok is résztvettek a házfeltörésekben, s a rendőrbiztosok voltak a legmegbizhatóbb – orgazdák. Éjszakánkint előkelő úr csak lovas kiséret mellett mert hazatérni s a paloták ajtait vasrudakkal torlaszolták el.

A két férfi útközben szidta Diabolkát, a miért kiszalasztá a kezéből Galban lovagot s aztán elmondták neki, hogy szabadultak meg tőle sok ezer rubel árán.

A mint a tágas prospektből a szán a Fontanka-körútra bekanyarodott, egyszerre eléje ugrik öt fegyveres ficzkó, -89- kettő megkapja a lovak zabláit, egy a kocsis fejének irányozza a fegyverét, a többi kettő a szánban ülő urak ellen fordul. Mind pisztolylyal és kardokkal vannak fegyverezve, arczaikon álarcz; a hosszú birkabéléses kabát álltól sarkig fedi termetüket, hanem a nagy tökmagalakú medvebőr süveg elárulja, hogy katonák, még pedig granátosok.

Hanem erre Diabolka előpattan a két úr közül s a Puskin mellének szegzett pisztoly elé veti magát, két karjával átölelve a megtámadót s elkezd neki ördöngös csábbal hizelkedni.

– Ej, ej, bátyácskám, kedveském, hát te minket akarsz kirabolni? hát nem ismersz bennünket? Nézd csak, nézd. Ez itt a derék Jakuskin, félzsoldra tett kapitány. Emez meg itt Puskin, a kinek nincs annyi kopek a zsebében, mint a mennyi hitelező van a hátán. Én magam meg vagyok a Diabolka, a kinek senki sem fizet mással, mint csókkal, s én sem fizetek mással, mint csókkal. Abból, ha kell, nesze, van elég. Czupp! A két orczádra, a két szemedre, az ajkaidra. Nesze. Végy belőle, a mennyi rádfér. Ha pedig okos ember akarsz lenni s sok pénzre van szükséged, épen most baktat haza egy gazdag úr az Arakcsajeff dvorba, a ki most nyert a roulette-bankban tizenháromezer rubelt; a Fontanka jegén még eléje kerülhettek neki. Piros bundája van, fehér medveprémmel.

Ez varázs-szó volt! A négy rabló egyszerre ott hagyta a szánt és a vezért s elkezdett futni a Fontanka felé, mintha űzték volna; mire aztán a tiszt úr is, látva, hogy egyedül maradt, igyekezett Diabolka karjai közül kimenekülni, nehogy elfogják; de a leány nem eresztette egyhamar.

– Ah hah! Milyen jól esik egy jótett emléke! Most ezek szegények bizonyosan kirabolják Galban lovagot.

– Hanem már mégis azt az utolsó csókot elengedhetted volna annak a ficzkónak! dörmögött Jakuskin. Az orra hegyére! Úgy sem kellett az neki az álarczon keresztül.

– De kellett nekem, szólt Diabolka, hamisan kunczogva. A csókolódás alatt kikeresgettem a kedveskének, mi van a szíve fölött? s ezt találtam ott ni!

– Gyémántos Wladimir-rend! Imsik te! Megállj. Csiholj ki! A rendjelek szalagjára belül aranybetűkkel szokott nyomtatva lenni a birtokos neve.

Az imsik tüzet csiholt egy nagy darab bükkfataplóba s míg azt Diabolka tele pofával fujta, e fénynél mind a két férfi egyszerre olvasá a szalagra nyomott nevet.

– Ah, a mi derék Arakcsejeffünknek a fia ilyen mesterséget is gyakorol? kiálta fel Jakuskin.

– No ez drága fogás volt tőled Diabolka. Ezért holnap, ha visszakinálod, mind azt a pénzt megkaphatod Jevgen úrfitól, a mit az ma éjjel az utczán rabolt.

– Te, ha akarod, ezért az érdemrendért elvetetheted magadat Jevgennel s grófné fogsz lenni.

– Azt a bolondot nem teszem. Mert engem meg mellé akasztanak. Csak bizzátok ti én rám; én tudom, hogy mit teszek azzal, a mit fogtam?

Jakuskin németül mondá Puskinnak, a mit Diabolka nem értett: «Ez az ember volt egész életemnek megrontója, s most itt volt a pisztolyom szája előtt. De most már nem az ő számára van az a golyó megöntve; «látod: még csak dühbe sem hozott, mikor a nevét megláttam. Mikor a medvére lesünk, nem bántjuk a rókát. Vidravas a nyakának! Hadd legyen a bőre a Diabolkáé.»

Nagy jártasság kellett hozzá, hogy a külváros háztömkelege között ráakadjon valaki a «medvesonkára»; kivált miután az sem volt külömböző a szomszédjaitól (mint építészeti remekmű). Földszint tégla, azon egy emelet fából, azon rengeteg kiülő tető, czifrára faragott szarufákkal. A mit másutt pinczeablaknak neveznek, az itt a kémény; a kandalló a földalatti épületben van, s minthogy ez a legelső dérleeséstől a legutolsó fagyig éjjel-nappal mindig füstöl, annálfogva azon se leskelődni, se betörni hivatlan vendégnek nem lehet. A hivogatott vendégnek sem olyan könnyű a bejárás. Mikor már rátalált a szegletházra, mely a többiek közül kikönyököl a görbe utczába, arról a roppant medvesonkáról, mely fából faragva, ott lóg egy hosszú rudon alá a házhiuból; akkor talál maga előtt egy alacsony tölgyfaajtót. Azon nem lehet bemenni. Mert annak az a fortélya van, hogy kívül is rekesze van, meg belül is. A felső tolózár arra való, hogy a ki kívül van, be ne mehessen a belül levő engedelme nélkül, a külső meg arra szolgál, hogy a ki belül van, ki ne jöhessen a kinn levő beleegyezése nélkül. Korcsmárosi genie találmánya. A belső zár megóvja a vendégeket a rendőrség meglepetésétől, a külső meg a kocsmárost a vendég uraknak fizetés nélkül elszelelésétől. Kiegészíti a stratagemát az a furfangos mód, a mivel a vendégek bejutnak a korsóba, s -92- a korcsmáros meg kijut, hogy az ajtót kívülről kinyissa, mikor reggel van, s a kivigadottakat ki kell rakni a hóra. E czélra szolgál egy másik ajtó, mely az első fölött van, az emeleten. Ennek van egy hosszú, keskeny ablaka, a melyiknek az egyik szegletében pörög a «fortoska», a pléh szélkelep, a miből a kitóduló gőz örökmozdonyt csinál. Mikor a felső ajtón zörgetnek, akkor a korcsmáros kiles az ablakon, s ha igazi vendég jön, egy csigára tekert kötéllel leereszt egy hágcsót, a mi az eszterhéj alá van felvontatva, s azon az érkezett vendég felmászhatik a felső ajtón át az emeletbe.

Ott egy igen tisztességes szobát talál maga előtt, körülrakva tarka és aranyos szent képekkel, a mik közül különösen kiválik egy embernagyságú szent György lovag a sárkánynyal, diófa rámában.

A szobát szép czifra viaszgyertyák világítják be, mik elé kék és piros vízzel tölt üveg gömbök vannak felállítva, mögöttük a Megváltó képe, arany háttérrel. A korcsmáros családja ott térdel a fali oltár előtt, s az ajtót kinyitott gazda siet visszatérdelni az elhagyott helyére s folytatja a félbehagyott imádságot. A szent szöveg közben aztán, marginalis jegyzetek képében, felelget Jakuskin hozzá intézett kérdéseire.

– Oh Istenkém! hogy volna nagybőjt éjszakáján? Nem főzünk itt húst hét hétig. Irgalmazz nekünk.

– Olajos babot, meg káviárt, hét hétig nincs más a házamnál. Kegyelmezz szegény bűnös fejünknek.

– De ha egy imperial üti a markodat, csak találsz még egy kis medvesonkamaradékot a számunkra?

– Ne vigy uram a kisértetbe! Dehogy találok; megverne érte az Isten, s megkorbácsoltatna a rendőrfőnök. Tiltják azt minden szentek.

– Kivéve szent Györgyöt, kiált közbe nevetve Diabolka, s azzal neki vetve a sarkát a nagy képnek, félretolja azt -93- a helyéről, s azzal feltárul egy nyilás, mely a kép háta mögötti üregbe levezet.

A vendégek hahotája között folytatja nagy hadarva az imádságot Dimitri, de az egyik kezét markával felfelé hátratartja, hogy az igért imperialt belehullassák; s aztán, a mint azok eltüntek a ház belsejében, helyretolja a szent képet s olyan énekléshez kezd háznépestől együtt, hogy az kihallik az utczára.

A rejtett lépcsőn Puskin ment legelől, a ki jól ismerte már itt a járást; a földszinti helyiségben volt valami világosság, a mit egy elkoppantatlan faggyugyertya okozott s a mi elég volt arra, hogy az ujonérkezők az útjokban álló hordók, csobolyók és deszkaládák között el ne bukdossanak. A csipős sajt, hering, füstölt hus és pálinkaszag dicsekedett vele, hogy ez valami éléstár. Egy csapraütött hordó előtt guggolt valami asszonyféle, orros cserépkorsóba eresztve a csorgó levet. A mint az érkezőket meglátta, otthagyá a korsót, eléjük tipegett vigyorogva. Jól illett neki a vigyorgás; kiélt, ránczos arczán az látszott meg, hogy sötétben szokta magát kifesteni és tükör nélkül; a fogai közül hiányzott egynehány, az ilyet úgy hiják műnyelven, hogy «flinta». Zsíros tenyereivel végig czirógatta a vendégeket s végképen elrekedt fahangon mondá Puskinnak: «van ám friss medvetalp a számotokra eltéve!»

– Régesrégen, hörgécselé a némber; de nagyon részegek lehetnek már, mert az elébb egy palaczk tintát hozattak a patikából.

– Bizonyosan iszogatják; mert csizmát kenni, tudom, hogy nem jó. Megyek, bejelentelek.

– Ah, itt nagyszerüen megy! mondá Jakuskin. A mióta utoljára voltam itten, azóta bejelentik a vendégeket.

A némber valahol egy lyukat talált a falon, a min keresztül -94- valahová le kellett kiáltania; de tompa hangja mellett az olyan nehéz feladat volt neki, hogy ismételve hozzá kellett fognia, míg a válasz visszaérkezett.

A leány egy percz mulva nyakánál fogva húzta elő ruhája ránczai közül az ujjai vas szorítása alatt megmeredt apró fenevadat, s nevetve üté vele arczul Jakuskint, ki mindenképen szeretett volna neki e vadászatnál segítségére lenni.

Ez volt a második trophæum. Az első volt a Wladimir rendcsillag. Annak volt egy kapcsa, a mivel azt a zsinórra fel szokták akasztani. Diabolka ezt a kapcsot beleakasztotta a patkány előfogába s aztán mind a két diadaljelt odatűzte a süvege lelógó csákójára, egymás mellé a patkányt, meg a gyémántos csillagot. A szentpétervári úrnőknél divat volt egyidőben zsebórákat lánczostól, colliéreket medaillonostól a kontyaikra akasztva viselni. Követte az elmult divatot.

A flinta jelenté a társaságnak, hogy szabad a bemenet. Azzal egy csapó-ajtót felhúzott előttük, a mi a lebuj bejáratát elzárta. «Bujjatok be!»

Egyetlen pinczebolt volt az egész, oszlopos ivekkel több rekesztékre osztva. A középső falba volt építve a kandalló, nagy előre rugó ernyővel, a mire a vendégsereg téli gunyái voltak felhányva száradni; a mindennemű bűz, gőz, emberi pára, dohányfüst sűrű ködén át a kandalló tőzegtüze, mint az ágyúból kilövő láng, világított elő, láthatóvá téve annyi emberi alakot, a mennyi e pokoli aureoleba belefér. A vendégek vacsora után voltak már, a hogy az asztalon elszórt konczok, kocsonyamaradványok, hagyma, káposztaizékek, kenyérhéjak, sajtdarabok -95- tanusíták; s a felfordított kancsó bizonyítá, hogy most még az ivás is szünetel. – Hát mi történik akkor?

Egy nagy két itczés palaczk most az úr az asztalon, a mibe egy lúdtoll van beleütve. Az a tinta. Mit keres itt a tinta?

A belépőket harsány üdvözlés fogadja. Puskin és Diabolka régi habituék itten, hanem Jakuskint újra kell megismertetni a társasággal, mert a «medvesonka» társasága tíz év óta nagyot változott, a mikor ő legutoljára itt járt. Puskin bemutatja egymásnak a vendéget és a pőrére vetkőzött uraságokat, a kiknek rangjukhoz illő czímeik is vannak. Mind szemenszedett tanulmányfők.

Dobujoff úr, a mi Rosciusunk: hirhedett hős-szinész; kár, hogy most elcsapta magától a társaságot és privatizál. Csetverin úr, a mi Rafaelünk, a ki megveti a nagyok kegyeit, s csak népszerű boltczímereken örökíti meg művészetét. Csicserkoff úr, a tudós akadémiának legnevezetesebb tagja, a ki harminczezer könyvet ismer – a táblájáról s naponkint kisöpri az egész tudós társaságot. Arbusoff úr, nevezetes mechanikus, ki az önmagától lövő puskát feltalálta. Szeravszki úr, a mi Hyppocratesünk és Galenusunk, a ki a nehéz nyavalyát gyökeresen kigyógyítja. Megannyi félreismert, elnyomott, üldözött lángész! Ime itt látod Barbatuseff admirált, a mi Vasco de Gamánkat, a ki számtalan új szigeteket fedezett volna fel, ha az irigy admiralitás egy gályát adott volna neki. Ez pedig a mi küldiplomatiánk, monsieur Germain.

Monsieur Germain abban külömbözött a társaság többi tagjaitól, hogy ő nem volt egy ingre vetkőzve, mint azok, a minek talán az is lehetett az oka, hogy nála az ingről hiányzottak az ujjak, elég levén a gallér és az ingelő, a mi látható. Egyébiránt az ő arcza sehogy sem engedett színfokozat tekintetében a többiekének. A jobb keze ujjai pedig másodiziglen tintásak voltak, a mi azt sejteté, hogy azt a tintába dugott kalamust ő kezeli ezúttal s megerősíti e gyanut az előtte heverő gyűrött papirív is, a min -96- már látszik nehány irott sor, és azokkal együtt járó elcseppentett «hizók».

A bemutatott úr elébb megnyalja a tintás ujját s a kabátja szárnyához törülgeti, csak azután nyujtja kezét szorításra Jakuskinnak, önérzettel mondva:

– Ez csak fölvett nevem. Igazi nevem Marat. Valóságos testvéröcscse vagyok a dicső Maratnak, annak az isteni nagy Maratnak, a kinek hamvai számára építették a Phantheont. Tudja ön…

– Tudom, szól Jakuskin, s mondhatom, hogy nagyon örülök rajta, hogy ön a testvére, s nem én vagyok az.

– Ön egészen közénk illő ficzkó! magasztalá Marat úr Jakuskint. Legyünk frère et cochon.

– De minek «frère» az egyik? Legyünk mind a ketten «cochon». – S összecsókolóztak.

– De hát mit csinálnak önök itt, urak? Mire való ez a csúf folyadék az asztalon?

(Jellemző, hogy a míg a pézsmaillatú összeesküvők tegezték egymást, addig a kátrányillatuaknál meg kellett tartani az «urak» megszólítást.)

A kérdezett alacsony emberke, a cacadu frizurájával, büszkén ütött az asztalon heverő papirra.

– Úgy látszik, hogy ez a mai nap az olympi versenyek ünnepe, szólt Puskin nevetve. Hát hogy készül itt a vers? Magam is szeretném egyszer látni.

– Nagyon rendén, szólt Marat vérszerinti rokona, a tollat füle mellé dugva. Én kimondom a jeligét, s ez egyúttal a refraine. A többi urak hozzáadják a maguk eszméit, én pedig azokat költői formába öntöm.

– Igen bizony! A mottó és a refraine ez: «Kést neki!» Két szó, a mely mindent kifejez. Ehhez csatlakozhatik a többi. Im a kezdet: -97-

«A ki kardot, pallost hord,
Kinek vállán aranybojt,
Az mind a mi ellenségünk,
A ki minket letiport.
Kést neki!»

– Én! Én! kiáltozák a hosszú asztal körül s összevissza siettek az eszméiket kölcsönadni.

– Én azt mondom, hogy a szinészeket mind le kell nyakazni, mondá Dobujoff úr, kik húszezer rubelért declamálnak, énekelnek, pedig egy sem tud külömben szavalni, mint én.

– Ők maguk a királyokat játszák, nekünk meg az inas szerepeket osztják. Zsarnokok! Minek az egész komédia? Nem elég mulatság a népnek a paprikajancsi, meg a medvetánczoltató?

– Nincs alávalóbb osztály a piktoroknál, bizonyított közbe Csetvertin úr. Ők egyetértenek a papokkal, azért, hogy szent képeket festhessenek nekik s a czár talpát nyalják, a miért az a csataképeiket megfizeti s még megörökíti a nép gyalázatát. Az lesz a derék ember, a ki a «fehér termet» felgyujtja, a négyszáz tábornok arczképével! Minden piktornak el kellene vágni a kezét, a ki többet tud, mint boltczímert festeni.

– És azokét is, a kik könyveket irnak! kiáltá Csicserkoff úr, a kik czifrább nyelven irnak, mint a milyenen mi beszélünk.

A többi is mind sürgette a maga véleményének elfogadtatását, a kuruzsló az orvosokat akarta kiirtani, a bukott kalmárnak a börzekirályok trónfelforgatása volt a programmja, az elcsapott tengerész a hajóhadat kivánta felgyujtatni; valamennyi vélemény mind oda ment ki, hogy a ki csak egy fejjel kimagaslik a sokaság közül, az mind ellensége a népnek és kiirtásra méltó.

«Énekes, ki nem rekedt,
Piktor, ki fest szenteket,
Tudós, ki ir könyveket,
Ki gyógyít betegeket,
Az mind a mi ellenségünk:
Kést neki!

Kit kocsi hord, vagy lóhát,
A ki visel új ruhát,
A ki épít palotát,
Az mind a mi ellenségünk:
Kést neki!

A kinek feje kivál,
Ki nagyobb társainál,
Költő, müvész, vagy király,
Az mind a mi ellenségünk:
Kést neki!»

– De énekelve volna ez szép! kiálta Marat junior. Ki teszi énekre? Ah, hisz itt van a mi «észistennőnk», fel az asztalra, Diabolka!

S egy percz alatt feldobták az asztalra a czigányleányt, a ki félrecsapva a süvegét a lefityegő csodálatos czafranghybridummal, rögtönözve dalolt a kétségbeesett vershez megfelelő vad melodiát, s a két sarkával dobolt az asztalon, s a két kezével füttyöket hányt hozzá. Utána ordította az egész lebuj a vad devernyát.

– Ez már aztán meg fogja tenni! Úgy-e bár? szólt ragyogó kérkedéssel a Marat-örökös, Puskin vállára ütve barátságosan; s azzal megtömve pipáját, azt félagyarára vágta s úgy könyökölt az asztalra elégülten.

– No, Puskin, most vedd elő az eszedet! sugá Jakuskin. Hadd lássuk, melyik nyeri el a pálmát?

Puskin elő is vette azt a zsebéből; azután fidibuszt csavart belőle s azt meggyujtva a kandallónál, oda tartá a Marat-utód pipája fölé.

A vad poéta diadalmas arczfintorgással szívta a pipáját, a mire egy olympi hős tartá saját égő költeményét; minden szippantásnál nagyot lobbant az, s e lobbanásnál Puskin észrevette, hogy a vállán mászik valami bogár. Egy rovar, a minek nevét nem szokták leirni. Lepeczkelte azt magáról.

– Ej, ej! Ifju úr! Minek az a nagy megvetés? Minek az a finnyáskodás? A mit milliók és milliók viselnek a testükön, mit fél ön attól? A kivel testvéreink együtt hálnak, nappal együtt járnak, mit undorodik ön attól? A ki azt megveti, az aristocrata. Ez az egyenlőség symboluma. Miként a régi egyptomiaknál volt egy szent bogár, a scarabeus, ez a mi szent cserebülyünk! A ki az emberi társaságot nivellirozza. Nosza még egy strófát a vershez urak:

«A ki a szent cserebülyt,
Rovarok közt népszerüt,
Egy igazi népbarátot
Utál, testén el nem tür,
Kést neki!»

Most azonban megnyilt a pinczeajtó s egy hosszú kéz, mely lenyúlt a magasból, elkezdett egy kolomppal harangozni.

Ez azt jelenti, hogy megvirradt, a «korsó» csaplárosa kötelezve van az ajtaját kinyitni, s a vendégek jól teszik, ha hazamennek; külömben ott lepi őket a rendőrség.

A zaj elnémult egyszerre s minden ember igyekezett felvenni a sutra feltett bekecsét. A felnyitott ajtón át betört a hideg lég s a spelunkában megszorult pára elkezdett -100- hó és zuzmara alakjában a vendégek hajára, szakállára tapadni.

– No de most még egy búcsukortyot egymással! dörmögé a sarju Marat. E dicső este emlékére! Jó barátok! Testvérek! Urak! Nem! Nem közönséges itallal! Annak az emlékére, hogy ma készítettük el a mi marseillaiseünket, megiszszuk közakarattal azt a tintát, a mi e dicső harczidal irásából fenmaradt.

– De már ezt nem csináljuk utánuk! dörmögé Puskin, s lerántva Diabolkát az asztalról, igyekezett a pinczegádort elérni s kimenekülni az alvilágból.

A földszintre jutva, a míg Jakuskin az utcza végén hagyott szánkó keresésére elindult, Puskin megkereste a bundáját s beletakargatta Diabolkát. Marat úr ott lepte az ajtóban. Jött utána a tintás üveggel. Még volt benne valami.

– Ej, ej, Puskin testvér! Hát ön elszelelne közülünk a búcsukorty nélkül! No bizony, tán utálja azt az italt, a miből mi valamennyien ittunk? Hát illik-e ez? Addig ki nem eresztem önt innen az ajtón, a míg nem iszik belőle. Éljen az egyenlőség! Nem vagyunk-e mindnyájan egyenlők? Mindenben egyenlők?

– Hát – par exemple – én erősebb vagyok, mint ön, s annálfogva én vagyok az, a ki megfogja önnek a nyakát s ön az, a ki innen kirepül.

Már akkor Marat úr ott is hevert az utcza közepén, lilaszinűre festve a havat az összetört tintás üveggel.

– De lesz, hörgé feltápászkodva Marat, s kihúzta csizmaszárából a kést. Ez az, a mi kiegyenlíti a külömbséget a hős és a pipogya között.

Diabolka megfogta Puskin kezét, s magával ragadta futva, nehogy még lekéseljék. -101-

– Nos, hát eljösz-e holnap megint a «medvesonkába»? kérdé Puskin a visszatérő Jakuskint.

AZ ŰZÖTT VAD.

Másnap az Izsák-templomban a czári énekkar nyitá meg a nagybőjti ünnepek szertartását. Hirhedett énekkar volt ez, fentartva nagy költségen, összeválogatva az egész birodalom széphangu férfiaiból és gyermekeiből. A kortársak magasztalása minden valaha emberi hang által produkált zenén fölül emeli e zsolozsmákat. A czár, hajlott kora felé, semmi zenét sem tűrt már, egyedül a hárfát és a mysticus egyházi éneket. Ezért volt Ilmarinen Zeneida, a sonáták éneklője kiváló kegyencze. Szinházba nem járt, ha éneket akart hallani, a téli palota, vagy az eremitage termeibe hívta meg a kedvencz művészeket, s a nagybőjt minden napján elment a templomba a gyermekek énekét meghallgatni.

Ilyenkor aztán az úri rend is divatnak tartá a templomban megjelenni, s a nagyobb ájtatosság kedveért a hölgyek ez alkalomra nem használtak carmint, csak fehérítőt.

Ott lehetett látni az első sorokban, a főoltárhoz legközelebb állva, Ghedimin herczeget és a Muravieffeket, Orloffokat, Trubeczkóikat; mindazokat, kik neveiket a «zöld könyvbe» sajátkezűleg felirták; s a testőrtisztek, kik a mult éjjel a fölött szavaztak, hogy meghaljon-e a czár, vagy csak száműzessék? ott meredtek a sorfal mentében, kivont kardjaikat csípőikhez szorítva, s a templom bejáratánál ott térdepelt és verte mellét társai csoportjában a nagy Marat-testvér is; még le sem vitte a szentelt víz az ujjairól azt a tintát, a mivel a «kés» dalát megirta. -102-

Mind meghajták mélyen a fejüket az uralkodópár előtt, mikor az végig haladt előttük s talán senki sem volt, a ki észrevegye, hogy a férj és a feleség, a kiké ez az ország, csak egy-egy ujját nyujtja a másiknak menetközben, s az egész áhitat alatt soha sem néznek egymásra, s a szentelt víz nyújtásánál nem szólnak egymáshoz.

Ilmarinen Zeneida is ott volt az áhitat szertartásán, s mikor kijött a templomból, egy ott ácsorgó tiszt üdvözlé. Puskin volt az.

– Nem lakik, felelt neki Zeneida. Hanem ez az ének az idegekre hat. Állatok vagyunk. A kutya is szokott sirni, ha énekszót hall.

– Látta ön, hogy a czárné mily áhitattal csókolta a feszületet, az istenember lábát? Nem tudja, mit kérhetett tőle?

A templomi szertartás késő este végződött, templom után minden ember hazatakarodott. Az utczák elcsendesültek. A nagybőjt első napján az estebédet minden ember odahaza költi el, a kinek családja van. S minthogy a pétervári szegényebb néposztálynál minden hét férfira jut egy asszony, azok összebeszélnek s társaságban keresnek fel egy ismerős maguk fajta némbert, a ki megfőzze számukra a bőjtbevezető cziberelevest. Ennek kell minden asztalon párologni ma. Cseréptálban, vagy chinai porczellánban. Még a czár asztalán is ez az első étekfogás s azt a franczia szakácsnak meghamisítatlanul kell kotyvasztani, korpából posajtva, derczekásával feleresztve.

Az első bőjtnapi cziberelevest minden családapa otthon költi el. Még a téli palotában is úgy volt hajdan a szokás. Hajdan! Egyszer valamikor. Csak kettő számára volt megterítve az asztal. Ilyenkor nem hívtak vendéget. A csupa olajjal és nádmézzel készült ételek változatos nemei csak az ő számukra voltak feltálalva szakács furfang szerint. -103- Egyszer aztán jött olyan nap, a mikor hiába várta a nő a férjét az első bőjtnapi estebédhez: nem jött el. Pedig sokáig várt reá. Az étel elhült. Valami hideg tárgy tolakodott oda közéjük. Most még csak az ételek hültek el, majd később a szivek is. És azért a feleség mégis minden évben nagybőjt első estéjén megterítteté kettőjük számára az asztalt, és felhordatta az ételeket és várt, várt, hogy a másik társ megjöjjön, várt, míg meghült minden étel, s nem nyúlt hozzájuk, ő rá várva.

Az órák egyre teltek, a nő várt egyesegyedül, minden neszre figyelve, nem hangzik-e az ismerős léptek dobaja a kis szőnyegajtó előtt, mely lakosztályaik tornáczait összeköti, a melynek megnyilása annyiszor töltötte el szivét földi üdvösséggel. Rég berozsdásodott annak még a zára is.

Egyszer aztán megszólal az órazenemű. Egy zenélő gép, melyet Arakcsejeff készíttetett Párisban; a dal, melyet elzenél, a nemzeti hymnus; napjában csak egyszer zenéli azt el: éjfél után egy órakor, abban az órában, a melyben Pál czárt a főnemesei és tábornokai hálószobájában meggyilkolták.

A meggyilkolt fia, ki apja holttestén keresztül lépett a trónra, sok éven át ott hallgatta, a nagy évfordulók napjain, arczra borulva, és az imazsámolyt nedvesítve könyeivel, ezt a búskomor hymnuszt, s volt egy lény, a kinek elmondhatta lelke kínzó szorongattatásait. Ah, ott a szív minden dobbanása zengette ezt a gyászdalt. Ez szorgalmasabb óramű volt, mint a másik. Ez rákezdte dalát a diadalmámor közepett, valamint a szerencsétlenségnek óráiban, szemére hányva, hogy apja holtteste volt a zsámoly, melyen a trónra lépett, s fenyegetve, hogy az ő holtteste lesz épen úgy a zsámolya utódjának. Ez volt életének kínzó réme: örök lelki torturája. Senkinek sem gyónhatta meg azt, csak a feleségének. Senki sem vigasztalhatta meg őt e nehéz küzdelmeiben önterhe alatt leroskadó lelkének, csak a feleség. Most már ennek vége van. -104- Azok az átkozott szép kék szemek, a mikben egy új eget keresett, megadták neki az eget: azt a hideg eget, a mi a földet és a holdat örökre elválasztja egymástól. A minden oroszok czárjának senkije sincs többé. A hatalmasok legerősebbikének nincs annyi megnyugvó helye, a hol nyugodtan el tudjon aludni. A pusztában ott feledett vándor nem áll olyan egyedül a világban, mint ő.

Mikor még a zene után sem jő meg a férj, a nő előveszi az elefántcsontra festett arczképet s azt helyezi oda az asztalra a férj helyére, maga elé. A délczeg ifju daliát, mosolygó ajkaival, derült homlokával, a milyen volt – vőlegény korában. S aztán addig-addig néz rá, míg a köny kicsordul szeméből. Semmije sem maradt meg belőle, csak ez a kép.

Az élő ember rég nem mosolyog már senkire. A ki őt még mosolyra tudná birni, az ugyan hires ember lenne egyszerre.

Két befogott szán áll a téli palota oszloptornácza alatt, az egyikbe hat ló fogva, a másikba három. Mindkettő üveges hintót hord, lefüggönyözött ablakokkal. A kocsisok és csatlósok a hat lovasnál a czár egyenruháját viselik, a másiknál Miklós nagyherczegét.

Hanem mikor a beszállásra kerül a sor, akkor a czári szánkóba a nagyherczeg ül be s a czár meg a nagyherczegébe.

Mikor aztán a két szán kicsörtet a kapun, az egyik jobbra, a másik balra fordul. A hat lovas nyomába rögtön utána rugaszkodik a rejtekben tartott testőrlovasok pikétje s kíséri azt a távolból, s megáll, a hol az nyugvót tart. A három lovast hagyják tovasiklani magában. A nagyherczegről tudja mindenki, hogy az most egyenesen haza megy családjához: van egy kis csendes házikója; hanem a czárról nem tudni, hogy merre fogja bekóborolni a hosszú tengeréjszakát? Pedig most nagyon kell őrizkedni!

Arakcsejeffnek dühös összekapása volt ma délelőtt a rendőrfőnökkel és Miloradovicscsal a városkormányzóval. -105- Háromféle rendőrség is működött: a katonai, polgári, meg a titkos; de ezek, a helyett, hogy egymás kezére dolgoztak volna, mindig azon voltak, hogy egymás intézkedéseit meghiusítsák. Arakcsejeff azért volt dühös Chulkinra, hogy Galban lovagot az éjjel kirabolták, s nemcsak a pénzét vették el, hanem még a jegyzeteit is, a mik között sok államtitok volt. Chulkin aztán kiderítette, hogy a rablók az őrjáratra kirendelt katonák maguk voltak. Akkor aztán Miloradovics ellen fordult Arakcsejeff egész haragja. Követelte, hogy a főtiszt, a kire a mult éjjel a főfelügyelet volt bízva, a legszigorúbban feleletre vonassék. Akkor aztán megmondta neki a kormányzó, hogy az épen Arakcsejeff Jevgen volt, az ő egyetlen magzatja. Akkor aztán Arakcsejeff még dühösebb lett, de nem volt kire? Tökéletesen hitte, hogy maga az úrfi rabolta ki Galban lovagot: képes volt rá, a hogy ő ismerte a kedves ifjut.

Akkor aztán felhagyott a további inquisitióval; hanem azt az intézkedést tette, hogy a testőrhuszárságot, (mely egyenesen az ő parancsnoksága alatt állott) rendelé ki, hogy őrjárataival a czárt távolból mindenüvé kísérje. A gyalogságban és a rendőrségben nem lehetett már bízni. Arakcsejeffnek különös ösztöne volt, mindenféle jelenségekből kiérezni a czár elleni összeesküvést, ha bizonyságot nem tudott is szerezni, s ő volt az egyedüli soha el nem alvó szem, mely a czárra vigyázott. Egész nemzete gyűlöletét összeszedte a saját fejére, azért, hogy annak az egy embernek a fejét megoltalmazza, a kiben saját énje felolvadt.

Hanem az üldözött ember ki tudta játszani mind az üldözőit, mind a védelmezőit: a míg azok alattomban, leskelődve kísérték, kerülgették az ő hat lovas szánját kaszárnyáról-kaszárnyára, (a nagyherczeg körvizsgálatot tartott azokban, hogy a felügyelő tisztek nem vetették-e le a kravátliaikat?) azalatt a háromlovas szán végig vágtatott a Moika-csatorna partján, addig a nagy, kertekkel beültetett térségig, a hol a hadmérnökség palotája áll; ott -106- egy hosszú, vas rácscsal koszorúzott fal előtt megállt: a czár kiszállt belőle, a zsebében hozott kulcscsal felnyitá az ajtót s egyes-egyedül, senkitől sem kísérve, lámpa nélkül, végig haladt azon az úton, melyet két oldalt nyirott fenyőfa-bokrok jelöltek; a friss havon nem volt semmi lábnyom. Ezen az úton más nem jár rajta kívül. Egy ódon egyemeletes ház bontakozik ki a nyárfák közül, a mik tele vannak varjufészkekkel. Annak egy kis alacsony tölgyfaajtója van, a mihez falépcsők vezetnek föl. A magányos férfi annak a kulcsát is magával hozta; felnyitja, belép rajta, itt már sötét van, elő kell venni zsebéből a tolvajlámpát, hogy megtalálja a lépcsőt, mely az emeletre fölvezet, s aztán egy hosszú folyosón lábhegyen végig halad. Egy kutya sincs, mely megugassa. Egészen meglepi a beszélgetőket, a mint benyitja rájuk az ajtót. Ketten vannak: egy öreg ember, meg egy öreg asszony.

Az öreg asszony felsikolt, a mint meglátja a belépőt, az öreg ember pedig a lábaihoz veti magát.

– Hát ez az én öregem. Az én uram. Emeld föl a pofádat no Ihnátko, hadd lássa a czár, hogy te vagy.

– Hát ugyan minek beszélne valaki a köszvényéről, vagy egy csunya állatról? a kit jobb szeret, ha elfelejthetett.

– Igen. Ma szabad lesz neki itt maradni reggelig. Ostáblát játszanak odabenn. Azt kísérte ide az Ihnátko – a palotából.

– Hát elég jól! Az éjjel aludt csendesen, reggel megitta -107- a csokoládéját. Ma nem volt olyan haragos, mint máskor, a mióta az orvos megmondta, hogy a mérgelődés árt neki.

– De bizony mondott. Azt beszélte, hogy a hosszú bőjt alatt a herczegasszonynak nem szabad szigoruan tartani magát, hanem mindennap kell valami húsfélét enni, meg tojást; mert ez ád erőt. De hát majd kiverte vele a herczegasszony. Mit gondol? A lelkét akarja-e kárhozatra vinni a teste miatt! Nekem rettentő szigorú parancsolatokat osztott s azt igérte, hogy megver, ha rászedem.

– Ugy-e? pedig az orvos határozottan azt mondta, hogy árt az egészségének a szigorú bőjt?

– Azt ám. Azt mondta, hogy vérre volna szüksége, mert kevés a vére. Azt pedig nem ád az olajos bab, meg a czibereleves.

– Tedd meg azt, jó Helenka, a kedvemért, itt hoztam egy dobozt magammal, abban van valami, a mi jó a betegnek: Angliából kaptam egy hires orvostól. Tégy ebből minden nap a cziberelevesbe egy kanállal.

– Hogyne tenném meg, a mit te parancsolsz, uram? de mondd meg igazán: nem készült ez valami állatnak a husából? Mert ha azt megtudja a lelkem, hogy én a nagybőjt alatt valami húsfélét kevertem az ételébe, olyan kétségbeesett sírást és veszekedést fog elkövetni, hogy még jobban belebetegszik.

– Ne félj semmit, jó Helenka. Mindenféle pálmák gyökereiből van ez sűrítve, a miknek az ize pótolja a húsét.

Pedig bizony, ha lélekkárhozat a quadragesima alatt bebocsátani a szájon azt, a mi élő állat alkatrésze volt valaha, akkor nagy terhet vállalt lelkére a czár; mert az valóságos húskivonat volt, a mit magával hozott: új találmánya az angol gyógyászatnak. Hanem hát a czár philosoph volt – és apa.

Az egyikkel már találkoztunk egyszer, ama nevezetes szarvasvadászatnál. Most már tudjuk róla, hogy «királyleány».

Mikor Ihnátko megint egyedül maradt Helenkával, a hogy a czár belépett a herczegnő szobájába, kifúrta magát az oldalán ez a kérdés:

– Oh te tökfilkó, hát még most sem tudod, pedig nyolcz esztendeje lakik a házatokban. Hát ez a grúzi királynak a leánya. Az apja valamikor hatalmas király volt valahol ott, a hol a mazsolaszőlő, meg az olajbogyó terem, hanem a törökök megölték. A királyné aztán a kis leányával együtt idemenekült mihozzánk, s a koronáját is elhozta magával. Gyönyörű szép asszony volt. Láttam egyszer, az újesztendőnapi nagy parádénál, nemzeti öltözetében. Nem csoda, ha az történt vele, a mi. Lazareff tábornokra volt bízva, hogy kisérje őt a házából idáig. A tábornok szerelmes természetű ember volt. Egyszer nagyon a fejébe talált menni a kacheti bor: elfelejtkezett róla, hogy királyné áll előtte s úgy akart vele bánni, a hogy a többiekkel szokott. Csakhogy a grúzi szép pillangóknak fullánkjai is vannak, mint a méheknek. A királyné a kindzsáljával úgy szúrta keresztül a szivét a vakmerő szerelmesnek, -109- hogy az halva rogyott össze. Nem csináltak ám lármát a dologból, szépen elcsitították; hanem a királynét félretették egy kolostorba, a hol királyi tisztességgel vették körül, de a honnan nem szabad kimennie: csak épen újesztendő napján hozzák fel a másik két királynéval együtt: az imereti és mingrélival, hogy a trón lépcsőin a czár mellett ők is helyet foglaljanak. A hat éves kis leányát pedig elvették tőle. No természetesen, nehogy ilyen erkölcsöket oltson abba is az anyja, hisz akkor nem maradna élő férfi Szent-Pétervárott. Aztán odaadták Ghedimin herczegnőnek. Annak úgy sem adott az Isten gyermeket.

– Ejnye, te ostoba! Ilyet mondani, hogy hát kicsoda? Hát senki sem! Ha nincs neki? Ne hunyorgass, mert pofon teremtelek! Hát így került a királyleány a ti házatokhoz, s most az úgy van ott, mintha a család tagja volna. A saját anyjára nem is emlékezik már, hanem a herczegnőt tartja édesének.

– Csak azt szeretném tudni, hogy a herczegasszony miért küldözi őt ide a beteg herczegkisasszony látogatására?

A MÁSIK LEÁNY.

Gyöngéd, túlfinom alak, olyan szőke hajjal, mint az árvalányhaj. Jó szerencse, hogy el van rejtve emberi szemek elől; mert az arcza meglepően hasonlít Ghedimin herczegnőéhez, a minő az volt leánykorában. Vonásaiban a túlérett gyermek izgékony eszessége, összekeveredve a másik ellentéttel, a babonás félelemmel. Csak a szemei -110- szelidebbek, mint a szép hasonmásáé: nem olyan büszkék, lenézők; hanem mélán elábrándozók.

Aztán mi ábrándjai lehetnek egy leánynak, a ki még soha sem látta a világot? Azt a világot, mely tele van emberrel. Szép, ragyogó tájakat igen; sziklákat, erdőket, vízeséseket; de az emberi társaságból senkit, mint a dajkáját, a kitől szívesen megtanulta a babonákat, tündérmeséket; aztán meg nevelőnőit, a kiktől semmiképen sem tanulta meg a földleirást és a szépműtant. Mindenki kényeztette és senki sem szerette.

Körülötte mindenféle játékszer és megkezdett női munka hever, a hogy beléjük únva, egyiket a másikra dobálta: ostábla, kártya, sakkfigurák, türelemképek, himzések, rajzolatok, kivágott chablonok. Egy széles ottomannon ül, fehér himzett pongyolában, két lábát felszedve maga alá, míg a királyleány egy alacsony tabouretten ül a lábainál.

A belépő hatalmas úr itt sem talál kegyelmes fogadtatásra. Bizonyosan valami jó mulatságot szakított félbe a leányok között.

Pedig úgy látszik, hogy joga van egész bizalmasan odamenni a halavány leányhoz s annak a fejét két keze közé fogva, egy egészséges csókot nyomni az arczára, a minek a nyomait aztán a leány, gyermeteg negéddel igyekszik ledörzsölni japonicája ujjával arczáról, a mivel azt nyeri, hogy az orczája megcsókolt fele piros lesz, mint a rózsa.

A király leány intett a fejével, hogy újra kezdi, Zsófia pedig a szemöldökével intett a czárnak, hogy üljön oda a keveret másik vánkosához, s a hatalmas úr megérté az intést és szót fogadott. Kezei közé vette a leány egyik -111- finom kis kezét, a min a kék erek úgy keresztül látszottak s a czirógatás közben igyekezett lopva megtalálni az üterét, hogy annak veréséből találgassa: van-e remény? Kérdezni is akart valamit, de az a vékony szemöld azt inté: «csitt!» S a mindenható ember elhallgatott; engedelmeskedett.

– Hát volt egyszer egy nagy, nagy király, – kezdé a királyleány a mesét, – ott a nagy Kaspi-tó partján, a kinek volt egy szép felesége, a kiről ő nem tudta, mikor nőül vette, hogy az tűzimádó. A tűzimádók pedig mind a dzsinekkel vannak szövetségben. A királyné azt igérte a dzsinnek, mikor férjhez ment, hogy ha leánya lesz, azt neki adja, mikor megnő. Mikor aztán a királyleány szépen felnőtt, egyszer csak eljött ám a dzsin érte s bekoczogtatott a királyhoz. A szegény király ugyan megijedt, mikor meghallotta, hogy a szellem a leányát akarja elvinni.

– Hát nem tudott a szellemmel birni, ha király volt? szólt közbe ingerülten a beteg leány.

– Az sem. Azt nem lehet megfogni, az pedig mindenkit megfoghat. Azt nem lehet bezárni, kizárni, mert az mindenüvé behatol! annak nincs súlya, mégis agyonnyom; nincs kardja, mégis megöl.

– Hát mikor a király ezt meghallotta, elkezdett a szellemnek könyörögni, hogy ne vigye el a kedves leányát, csak még egy esztendeig hagyja ottan nála. – «No jól van, – mondá a szellem, – itt hagyom hát még egy esztendeig a leányodat, ha nekem igéred a hüvelyk ujjadat cserébe.» – A király nem sajnálta a hüvelyk-ujját odaigérni s azzal elment a szellem dolgára. Egy év mulva megint megjelent a királynál s követelte a leányát, vagy -112- a hüvelykét cserébe. A király nagyon szerette a leányát; de a hüvelyk-ujjától sem akart megválni, mert akkor nem tudta volna többé a tegzét felajzani, s megint csak könyörgött a dzsinnek, hogy engedjen még egy kegyelemesztendőt a leányának. «No jól van, engedek; – mondá a szellem – hanem egy esztendő mulva nekem adod vagy a leányodat, vagy az egész jobb kezedet.» A király megint ráállt az alkura. Egy év mulva ismét megjelent a szellem előtte. A király megint csak nem akart megválni a leányától, de még a jobb kezétől sem. Ekkor aztán már a szellem még egy esztendei haladékért az egész karját követelte a királynak.

– Nem, szerelmeském. A szellemek örökké élnek. – A király a karját is odaigérte neki, csakhogy a leányát el ne vigye, vagy a kezét le ne vágja. És aztán évről-évre mindig visszajött a szellem, mindig többet követelt a királytól váltságdíjul a leányért. Utoljára már a szívét, már a fejét is odaigártette magának. Mikor aztán egészen az övé volt már a királynak a teste, akkor azt mondta neki: itt az utolsó esztendő; most már vagy a leányodat viszem el, vagy igérd ide nekem még az árnyékodat is. Ekkor aztán azt mondta neki a király: «nem, nem adok semmit többet, vidd el, a mi már a tied, de sem a leányomat, sem az árnyékomat neked nem adom». – Erre nagy mennydörgés közt eltávozott a szellem, s rákövetkező nap, mikor a király szép csendes, napfényes idővel hajóra szállt, hogy a Kaspi tón átevezzen, hirtelen zivatar támadt s hajóstul együtt belefojtá a tóba. Soha sem találták meg a testét. – Hanem a leánya megmaradt, és azután, a míg csak élt, minden este, mikor a nap leáldozott, látott maga felé jönni egy árnyékot, egy emberi árnyat koronás fővel, mely feléje tartott, s a mint az árnyék elsuhant mellette, mindig úgy tetszett neki, mintha egy csók érné az arczát, s a félorczája kipirult utána». -113-

A czár elmélázott. Ez a király, a kinek csak az árnyéka jár-kel már a földön, olyan nagyon hasonlít ő hozzá. És Zsófia is arra gondolt, hogy az a királyleány, a kit megcsókolni eljár esténkint egy koronás árnyék, mintha ő maga volna.

– De én az ilyeneket szeretem, szólt a herczegleány. A miknek szomorú vége van. Ki nem állhatom az olyan meséket, a mik azon végződnek, hogy «most is élnek, ha meg nem haltak». Olvasni is csak olyant szeretnék, a minek valami szomorú vége van. Az orvos pedig megtiltotta az olvasást, hogy árt. A kis Betszi pedig olyan szép meséket tud mondani.

– Ejh! ki gondolna mindig az evésre? Ugy is egész nap egyebet sem csinálunk, mint mindig eszünk.

A leány egy csomó megkezdett süteményes és aszalt-gyümölcsös dobozra mutatott, a mikből mindegyikből hiányzott egy-két darab.

– De neked valami táplálóval kellene élned: az adná meg az egészségedet.

– Hát ki mondja neked, hogy én beteg vagyok? Add ide a kézi tükrömet. Hát nem vagyok én elég piros?

– Phi, Phi! a leány kétszer is a háta mögé köpött. Nem szabad valakinek a szemébe mondani, hogy jó szinben van; mert az szerencsétlenséget hoz. No hát terítsünk fel a vacsorához.

A hatalmas nagy ember oly hirtelen kész volt inasi szolgálatokat teljesíteni annál a halovány beesett szemű leánynál, a kiben egész világa összpontosult. S oly ügyetlen volt a szolgálattevésben. Nem tanulta ő ezt soha. Eleget is korholta érte az a leány. -114-

– Ej, ej, hogy nem áll a kezedben a tányér! Hát úgy kell a kanalat a kés villa közé rakni? A sót szépen öntsd ki az asztalra. Nem szabad azt tartóstul együtt feltenni, mert ha véletlenül feldül, az szerencsétlenséget hoz. A kenyeret ne úgy mesd meg, hogy a kés hegyét beleszúrd, azért megharagszik az Isten. Csinálj keresztet rá a késsel. Oh milyen ügyetlen az ilyen nagy ember!

– Ebben valami idegen is van! Ti ebbe húst loptatok bele! Nem eszem belőle. Meg akartok csalni. Meg akarjátok velem etetni a húslevet.

A czár maga is belekóstolt az ételbe s bizonyítá, hogy azon semmi húslé nem érzik. De már a beteg leány fel volt ingerelve attól a gondolattól, hogy őt meg akarják csalni, és érintetlenül küldött vissza minden ételt. Azután elővette az aszalt-gyümölcsös dobozt s azzal akart jól lakni. A czár könyörgött neki, hogy ne tömje meg vele magát, mert az megterheli a gyomrot; ekkor aztán sírva fakadt, hogy őt meg akarják ölni éhen. Míg végre a czár előhozatta a thea-főzőt s maga főzőtt neki theát, és abba aztán piskótát aprított, azzal kinálta meg. – Oh milyen nagy volt az öröme, mikor a beteg leány azt mondta rá, hogy «nagyon jó» s elköltött egy egész kétszersültet, a másikat is megmártotta s egyet harapva belőle, odanyújtotta a czárnak, hogy kóstolja meg, milyen jó? Aztán oda hagyta magát vonni az ölébe s a vállára borulva, elálmosodott. És aztán kérte, hogy fektesse le az ágyába és bontsa ki a haját. Aztán a jobb keze ujjait a czár ujjai közé fonva, elimádkozta a maga esti imáját; s az Amen szó mellett odalehellette a czár ajkaira tiszta szűz lelkét… Ez volt az egyetlen egy lény a világon, a kit még a magáénak nevezett! Negyven millió alattvaló között egyes egyedül az övé.

Jó éjszakát! A «világ ura» még annyi pepecselni valót talált a beteg leány körül, megmelegíteni a lábához -115- való vánkost a kandallónál; elkészíteni éji asztalára a czukros narancsvizet. A szentelt barkát is odadugta a vánkosa alá, hogy a rossz álmok szellemeit elűzze tőle. Ő! a philosoph! Szentelt barkát! Egy topolyfa cziczkás ágát, a mit a pap szentelt vízzel behintett. – Egy beteg gyermek ágyánál megszünik a philosophia.

– Eredj már haza, suttogá a leány. Bethsába itt fog ma nálam hálni. Jó éjszakát. Ma jó álmom lesz.

– Tedd a fejemre a kezedet, kérlek, hogy én is jól alugyam. Jó éjszakát!

És nem nevezték egymást semmiféle édes névvel. Pedig jól tudták mind a ketten, hogy a széles kietlen világban nincs senkijök egymáson kívül.

Éjfél után volt már az idő, mikor a czár visszatért szánkájához. Nagyon korán van még hazatérni.

A Nyefszki prospekten van egy kétemeletes ház, melynek földszintjén egy czégtábla vonul végig e névvel «Severin». Ott megállítja a kocsis a lovakat.

Az első emelet ablakai ki vannak világítva. A csöngetésre lámpásos cselédek jönnek elő s felvezetik az érkező világ urát a házigazdához.

Az egy egyszerű papirkereskedő és nyomdász, a ki fiaival, menyeivel, leányaival és vejeivel együtt lakik, s közös üzletet visz. Nagy ünnepnapokon be szokott látogatni hozzájuk a czár, s elgyönyörködik óra hosszant az egyszerű családi örömökben. – Neki ilyen nincsen. – A kis gyermekek verseket mondanak fel a nagyapónak s az térdein lovagoltatja őket s csinál belőlük papiros süveggel, meg fakarddal generalisokat. – Ilyen tábornokai a czárnak nincsenek. – Öten-hatan karikába állnak s kört tánczolva, énekelnek, ki fél, ki negyedrész hangon az «ásimási koldusok»-ról. – Ilyen énekkara a czárnak nincsen. – Vacsora végén olyan tiszta marad utánuk az -116- asztal, hogy meg nem lehet mondani, mi volt a tálakban? Ilyen lakomát a czár nem tud adni. Aztán mikor elszedték az asztalt, közkivánatra előhozzák a kedélyes «Harang és kalapács» játékot, s játszanak nagy pénzben: dióban. Ki mit nyert, a játék közben megeszi. Ilyen okos pénze a czárnak nincsen.

Ott elüldögél közöttük, míg a gyermekek elálmosodnak s az anyjaik egyenkint elviszik őket aludni, sorba csókolgatva velük elébb az ott maradókat, a vendéget is, a czárt. A «téli palotában» ilyen nincsen. S a nagy vendég aztán elbeszélget az öregekkel a régi jó időkről; elmondatja magának a hétköznapi ember minden búját, baját, a mi olyan jól esik annak, ha kedvére elpanaszolhat, s a közben a theás szamovár kifogy és megtelik újra. Észre se veszi, hogy valami jól esett neki. A thea-e? vagy a sütemény? vagy az őszinte szó? a hamisítatlan kedély? – Ilyen theát a czár otthon nem kap.

Odakünn a hosszú hólepte utczákon pedig vágtatnak a lovas testőrök s a sunnyogó összeesküvők félfejüket kidugva a kapumélyedésből, leskelődnek a vágtató hatlovas szán után, késeiken, pisztolyaikon tartva kezeiket. Az üldözött vad nem tud róluk semmit. Senki sem mondja meg, merre járt az éjjel szerteszélylyel a városban s ki volt az, a ki olyan nagyon űzte.

HOGY VESZNEK BE EGY VÁRAT?

– Jól bezárd az ajtót és senkit se ereszsz be. A ki nem akarja elhinni, hogy nem vagyok idehaza, annak mondd, hogy meghaltam.

– Mondd, hogy dugja be az ajtó alatt, de be ne ereszd; mert hátha álczázott hitelező? -117-

… Fölösleges megjegyezni, hogy ezt a párbeszédet egy fiatal katonatiszt tartotta a szolgájával. Annyit azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a katonatiszt Puskin volt.

Tele fejjel s üres zsebbel jött haza korán reggel s egész öltözetestül odavetette magát a medve-bőrrel borított nyugágyra, s olyanformán érezte magát, mintha minden hajszálát külön-külön ördög huzogatná harapófogóval. A mint elaludt, rögtön Marat junior szent Scarabeusaival álmodott, a mint elefántokká megnőve jöttek feléje, hogy megcsókolják.

Egyszer aztán pogány nagy lárma verte fel álmából. Az utczán verekedtek. Egy embert püföltek kegyetlenül az ablaka alatt; az meg jajgatott és segítségért kiabált; de senki sem jött a jajveszékelésre. Ez magánügy, mi köze hozzá a rendőrségnek?

Nem állhatta a keserves jajgatást; felkelt, odament az ablakhoz, a czifra jégvirágos táblára rálehellt, míg egy kerek szabad nyilást támasztott rajta, a min keresztül kinézhetett az utczára.

Három ember dulakodott az ablaka alatt, kettő püfölt és fojtogatott egy harmadikat, a ki kétségbeesetten védelmezte magát, az egész arcza csupa vér volt már. Megtámadóinak egyike belemarkolt a szakállába, (hosszú, két ágra eresztett szakálla volt) s egyszer csak a kezében maradt neki az egész csomag szakáll.

De már ezt nem nézhette tovább Puskin. Az egész vére felháborodott e kegyetlenség láttára; lekapta a falról a kutyakorbácsát s rohant ki az utczára. Hiába kiabált az inasa, hogy: «ki ne nyisd az ajtót!» nem hallgatott rá; kiugrott a verekedők közé, a két megtámadónak nagyokat húzott a fejére, arra azok nyakukba vették a lábaikat s elillantak, Puskin pedig fölemelte a földről a szegény vérben, fagyban hagyott áldozatot, a ki nem birt a lábán állni s csak nyögött; úgy vitte be a karjai között a szobájába. Ott mindjárt mosdótálat hozatott neki, friss vízzel, hogy mossa le az arczáról a vért; a mit a szegény -118- meg is fogadott s olyan jól megmosta az ábrázatját, hogy nemcsak a veres festék ment le róla, a mitől a mosdóvíz csupa berzseny lett, hanem még a megmaradt szakáll is, a mi csak úgy volt oda ragasztva. Mikor aztán megtörülközött, akkor oda fordult Puskinhoz alázatos mosolygással s a tulupja ujjából egy összehajtott iratott húzott ki s azt eléje tartá:

– Az Isten áldjon meg, hogy egyszer még is beszélhetek veled, nem fizetnéd ki ezt a csekélységet?

Puskin csak akkor ismert rá, hogy ez a leggonoszabb hitelezője, az átkozott uzsorás Zsabakoff.

– A két sógorom volt. Úgy beszéltem velük össze. Tudtam, hogy nemes lelkű vagy. Nem hagysz az utczán összetépetni. Olyan nehéz különben hozzád bejutni.

– Alázatosan könyörögni hozzád, hogy fizetnéd ki ezt a gyönge kis ezer rubelecskét. Tudod, hogy milyen régen tartozol vele.

– Hiszen ha az én saját pénzem volna! De én is mástól kértem kölcsön, hogy neked adhassam. A vérszipoly, minden megujításnál feljebb rugtatta a kamatot. Én is kénytelen voltam azt tenni. Most már nem akar többet hallani a megujításról. Lehúzza rólam a kaftányomat, ha elő nem teremtem az ezer rubelét. Télvíz idején egy ingben maradok. Hét apró gyerekem (ha látnád -119- őket, olyanok, mint egy kis angyal!) mind kenyér nélkül marad! Kihúzzák alóluk az utolsó vánkost a te tartozásod miatt. Nekem már semmim sincs, mindent pénzzé tettem, hogy a gaz vérszipolyt kielégítsem. Még a feleségem rokolyája is az Apraxindvorba vándorolt már. Oh, én szegény ember, hová legyek? Az uzsorás sirt, mint egy házeresz.

– De én nem segíthetek rajtad, mondá Puskin boszusan. Nem tudnám hol vegyem? hiszen nem vagyok én bankócsináló.

– Jaj, ne tréfálj, kegyelmes uram. Hiszen akkor még engem csuknak be, hogy minek adtam katonatisztnek kölcsön pénzt? Légy irgalommal hozzám. Kilenczen fogunk éretted imádkozni minden nap, ha kifizetsz.

– Gondolkozzál rajta egy kicsit. Vannak neked gazdag nagynénéid, valamelyiket örökölhetnéd. Olyan szép gazdag herczegasszonyok vannak a városban, a kik ha megtudnák, hogy egy derék gavallér pillanatnyi zavarban szenved, mindjárt segélyére jönnének, titokban. Én tudnék neked egy igen jó parthiet ajánlani: szép, derék, jó erkölcsű leány. Félmillió rubelt adnak vele. Utána járok, ha parancsolod! Aztán van neked szép birtokod Pskovban. Akad még elég becsületes bankár a városban, a ki nem tudja, hogy a birtokod le van foglalva a korona által s adna rá kölcsön. Egy olyan gazdag bankár meg sem érezné azt.

Aztán te visszafizetnéd azt egyszer neki, majd mikor a birtokodat visszakapod, majd mikor egyszer valami nagy hőstettet követsz el a csatatéren, a miért a czár megjutalmaz. -120-

– De uram, ne vedd tréfára ezt a dolgot. Itt életről és halálról van szó. Ha én nekem most innen pénz nélkül kell haza mennem, kenyérért kiáltó apró angyalkáim közé, hát én akkor fogok egy borotvát, s mind a hétnek elvágom vele a torkát, aztán az anyjukét, meg a magamét. El vagyok mindenre szánva. S ha te engemet kinevetsz, hát csinálok én neked itt mindjárt olyan komédiát, hogy nem fogsz nevetni rajta. A kétségbeesés mindenre képes. Ha elbirod a lelkeden viselni, hogy egy hét gyermekes családapa itt a szemed előtt akaszsza fel magát, oda ni, arra az ablakvasra…

– Ugyan tedd meg! szólt Puskin nevetve, de csak minél előbb; mert én álmos vagyok, lefekszem.

Az uzsorás széket vitt az ablakhoz, arra felállt, s hosszú nyakravalójából hurkot csinált, azt odakötötte az ablakvashoz, a hurokba beledugta a fejét, kirugta maga alul a széket s Puskin egyszer csak azt látta, hogy a hitelezője a levegőben kalimpáz kezével, lábával s a szemei már kiülnek a fejéből.

Ez már még sem tréfa; sietett az öngyilkost handzsárjával levágni a kötélről. Akkor vette észre, hogy annak az ingén belül jó vastag talpbőrből volt egy nyakló formája, a mi nem engedte a hurkot a torkára szorulni.

– Nem bánom. Verj agyon; de fizess ki. Szivesen feláldoznám az életemet, csak az ezer rubelemet add meg. Ne mondd, hogy nincs. Tudom én, hogy van. Nem kifizetted-e a mult héten Nyemozsint, a gaz uzsorást? az aztán a piócza! Kétszázat vesz százért. Mégis kifizetted: pedig irást sem adtál neki. -121-

– Épen azért fizettem ki, mert irás nélkül adta. Az becsületbeli adósság volt.

Zsabakoff erre a szóra összetépte az adóslevelet, s a kandallóba hajította.

– No hát már most nekem sincs irásom. Már most az is becsületbeli adósság! szólt az uzsorás, két kezét az övébe dugva.

– Üssön a sarkadba a mennykő! nesze, vedd el az egész tárczámat, fordítsd ki s ha talász benne valamit, legyen a tiéd.

Az uzsorás pedig talált benne valamit. Egy verset. A románczot a czigány leányról.

Elkezdett tánczolni örömében, leguggolt, meg kirugott, mint egy jókedvű kozák.

– Ohohó! Istenkém! Micsoda fogás ez! A czigány leány! Az Isten áldjon meg érte! Szaladok vele!

– A typografushoz! A Severinhoz! Most beszélte, hogy tegnap óta búcsut járnak a boltjába az előkelő urak, mind azt kérdik, mikor lesz kapható Puskin Czigány leánya, a mit Ilmerinen kisasszonynál felolvasott? Azt mondta, hogy nagy pénzt adna érte. Benne van az ezer rubelem! Ha lehet, még többet is kisajtolok belőle s a fölösleget megosztom becsülettel. Csókolom a kezedet! Bocsáss meg, ha alkalmatlan voltam! Parancsolj velem, ha ismét szükséged lesz valamire, örülni fogok, ha szolgálatodra lehetek.

A beszéd felét már az ajtóból mondta a siető uzsorás, csak a fejét hagyva még odabenn. Puskin szentül azt hitte, hogy megbolondult a jámbor. Boszusan feküdt le megint, ráparancsolt az inasára, hogy ezt a csunya férget be ne bocsássa többet az ajtón.

A felbontott csomagban találta Puskin a «czigány leány» másolatát, két darab száz rubeles bankjegyet, meg Severin nyomdász levelét, a miben azt tudatja vele, hogy a románczát megveszi ezer kétszáz rubelért, a miből kétszázat idezárva küld, ezret pedig annak fog átadni, a kit Puskin az utalványával érte küld. A másolatot pedig azért küldi a szerzőnek vissza, hogy azt vigye el ahhoz a hatósági közeghez, a kitől engedélyt kell kapni a mű kinyomatására.

Furcsa biz ez. Először, hogy az ember pénzt kapjon olyan bolondságért, a mit csak úgy a maga mulatságára kigondolt! Tiszta absurdum! A kártyásnak erősebb jogczíme van ahhoz a pénzhez, a mit a makaón nyert, mint annak az embernek, a ki azt mondja, ti százan, ezren és még többen fizessetek nekem azért, hogy elolvashassatok valamit, a mit én irtam! Irói honorarium! Valami hybridum a nevetséges és a szégyenletes között. Vajjon lopás-e ez vagy csalás? vagy csak bűndíj?

Ilyenformát gondolhatott Puskin, mikor ezt a levelet olvasta. Aztán most még a censorhoz elmenni. Ő neki, a katonatisztnek, megalázni magát egy penészszagú čsinovnikhoz, s elismerni róla, hogy az neki ez esetben ura és birája. Holott minden egyéb vétségeért a katonai törvényszék itél fölötte. Mégis csúnya mesterség ez a poézis, hogy a délczeg katonatisztet ilyenképen czivillé aljasítja le.

AZ, A KI SZELLEMEKET ESZIK.

A ki emberhúst eszik, annak a neve kannibál! Hát a ki az emberi szellemet eszi meg, a ki reggelire fiatal elmeszülötteket falatoz fel, délre gondolatóriásokat darabol szét s estére kiszívott lélekvért iszik, annak mi a neve?

Szentpétervárnak különösen nevezetes censorai voltak ez idő szerint, a kik fölött állt Magniczky: Arakcsejeff jobb keze, (ha ugyan lehetett valamelyik kezét jobbnak nevezni).

Szujukin úr kiigazította Homér Iliását. Venusból tisztességes asszonyt csinált, Marsból jó erkölcsű katonatisztet, s a hamis isteneknek a neveit mind kis betüre corrigálta ki, (mert nagy betüvel csak az egy igaz Isten nevét szabad irni), hanem Mars nevét mégis csak meghagyta nagy betüsnek, a czár iránti tiszteletből, a ki maga is a hadak istene.

Egy poétának a munkájából kitörölte e szót: «idegen ég»; mert ég csak egy van, abban pedig a szentek laknak; tehát az nem idegen; a másikéból pedig azt, hogy «megvetem a világot», mivel hogy a világban benne van a czár és a nagyherczegek, a külföldi fejedelmek és a miniszterek, azt pedig megvetni nem szabad; egy harmadik poétának pedig ebből a szerelmes phrásisából: «imádott lény, üdvemnek alkotója» három szót kitörült, «imádott» az földi teremtés nem lehet, mert imádni csak földfeletti szentségeket szabad! «Üdv», ez csak a túlvilágon adatik, ott is csak annak, a ki mint igaz keresztyén végezte életét. «Alkotó», ehhez a czímhez pedig senkinek sincs joga, egyedül a Jehova egy Istennek, a ki a világot hat napon alkotá. És így elég jó megszólítás lesz annak a bizonyos kisasszonynak az, hogy «… lény…» -124-

Ehhez kellett Puskinnak elvinni a költeményét; alázatosan bekoczogtatni hozzá, megkérni szépen, hogy kegyeskedjék átolvasni munkáját a minél előbb, a mit az meg is igért, kitüzvén egy pénteki szent napot az újból megjelenhetésre.

Szerelmes légyottot nem várt az ifjú oly nyugtalanul, mint ezt a találkozást. Ismerte az emberét s tudta, hogy nehéz küzdelme lesz vele. Mert tudni kell azt, hogy censor volt több is, de nem lehetett válogatni benne. Mert az egyik censor csak a hirlapok birálására volt küldetve, a másik a vallásos könyvek, a harmadik az ábécék és kis káték, a negyedik a kalendáriumok, az ötödik a falragaszok és szinházi hirdetmények, a hatodik végre a költői művek ellenőrzésével foglalkozott.

Szujukin úr, a ki a költők földi gondviselését képviselte, már Pál czár idejében ezzel a mesterséggel foglalkozott. Öreg ember volt már, egy szál haj nem volt a fején, olyan volt, mint egy valóságos halálfő. Azzal a külömbséggel, hogy ez a koponya még minden eszközével el volt látva a physiognomiai torturáknak. Gunyoros fintorlataival galvanisálni tudta az előtte álló szerencsétlen poétát, hogy az, mikor ő ránézett azokkal a ránczba szedett apró veres szemeivel, a halál fiának érezte magát.

– Hát, édes Puskin öcsém, (minden poéta «öcsém» volt neki) elolvastam a pensumodat. Szóról-szóra végig olvastam. Sajnállak, igen nagyon sajnállak. Ugyan már, hogy tudtál ilyen korpa közé keveredni? Czigányokat választani poétai értekezés tárgyául? Hát nem ismersz-e ennél magasabb sphærákat? Hát azzal akarod-e megszégyeníteni szegény apádat, hogy a sátoros czigányok életét foglalod versekbe?

– No, de vannak még egyéb tisztességes rokonaid! Mit fognak azok gondolni, ha ezt olvassák? Azt fogják hinni, hogy te magad is czigány lettél. S bár legalább -125- ideálisáltad volna a czigányokat; de épen úgy festetted le őket, mint a milyenek valósággal. Ezzel vétettél a poésis legelső szabályai ellen. Legalább mosdattad volna meg őket! No, hanem az hát még nem a legnagyobbik hiba. De micsoda versek ezek? Soha se láttam én ilyen verseket. Hiszen, ha veszem Vergilius Márót, tudom, hogy ez hexameter; ha veszem Horátius Flaccust, tudom, hogy ez alcaicus, ez sapphicus, ez anapestus; de mi az ördög ez a tiéd? hisz ebben semmi cæsura! S a sorok mind össze-vissza rimelnek egymásra, mintha a kovács pörölyén hallanék háromféle kalapácsot csattogni; itt egy hosszú sor, ott egy rövid sor. Ezt én így nem hagyhattam, hanem a hol rövideknek találtam a sorokat, ott én azokat kitoldottam egy-egy interjectióval; «mert, ugyanis, pediglen, netalántán».

– Hohó, öcsécském! Én már sok poétát megóvtam a botlástól. A hol értelmetlen szavakat találok, azokat kiigazítom érthetőkre. Dersavin nekem köszönheti hírének jobb felét. Belőled is csinálok még valamit.

– Nem bánom, bátyám uram, csináljon belőlem, a mit akar; de a verseimhez ne toldjon hozzá semmit. Ön azért van itt, hogy törölje ki, a mi önnek nem tetszik.

– Csak ne pattogj, Puskin öcsém. A törlésben nem lesz hiányosság. Látod ezt a veres plajbászt a kezemben. Historiai plajbász ez. Soha sem volt kifaragva, csupa törlésben kopott el. Ezer hétszáz kilenczvenhat óta (akkor te még a világon sem voltál) húzogatok én ezzel keresztül szavakat, sorokat, egész paginákat! S a mi ezzel keresztül van húzva, az meghalt!

– Ej, ej! Ilyen fiatal embernek ezt a szót «guillotin», nem is kellene a szájára venni. Nem guillotin ez öcsém, hanem a sareptai özvegyasszonynak az olajos korsója, -126- mely soha ki nem fogy az áldásból. Ez a veres plajbász óvja meg a társadalmat a fekélytől, a mételytől, a ragálytól, az elkorcsosodástól. Ez a bölcsek kövénél becsesebb kő, s minden marschallbotnál hatalmasabb pálcza. Ez az oszlop, mely az ország nyugodalmát fentartja!

– No hát halljuk, mily csodákat tett az én jámbor versemen ez a varázsbot?

– Igenis, megtette a kötelességét. Ne is várj tőlem egyebet. Azt gondolod, hogy az ilyenek napvilágot láthatnak: «Az emberek csoportja, szűk falak közt. Szégyenli még szeretni is!» Elhiszem bizony! Úgy szeretni, a hogy a te drágalátos hősöd: azt már szégyenleném magam is. Utána szaladni egy czigány leánynak s aztán se papot, se oltárt nem látni, csak szeretgélni, meg medvét tánczoltatni véle. Micsoda buzdítás volna ez a fiatalságnak, a ki ezt olvasná?

– De hisz ez nem az én véleményem, hanem abban van épen kifejezve a regényhősnek az a botlása, a mi a drámai kifejlődést okozza, s a miért meg kell neki lakolni. A büntetés nyomban következik rá.

– Hát ez a kalandornak a véleménye? No jó, hanem akkor asterikusba alá kell tenni, hogy ez nem szerzőnek a véleménye, s hogy ezért alább meg fog az illető lakolni. De most hallgasd, a mi nyomban utána jön. «Eladja (már t. i. a városi ember) a szabadságát galádul: Bálvány előtt fejét a porba hajtja. S koldul magának pénzt és lánczokat!» Hát szabad ilyet papirosra leirni? Micsoda «szabadságát» adja el? És kinek adja el? Itt nincs senkinek szabadsága s következőleg senki sem adhatja el. Hisz ez felhívás a forradalomra! Hisz ez kikiáltása a fejetlenségnek! Ez proclamatio! Tetézi a következő sor: «Bálvány előtt fejét a porba hajtja!» Kit értettél bálvány alatt? Vajjon a czárt-e, avagy a falra festett szent képeket? Hiszen te ikonomachiára akarod lázítani a népet. Ez több a blasphemiánál! Az ilyenért más időben kivágták -127- az embernek a nyelvét! Hát még tovább? «Koldul magának pénzt és lánczokat!» Meggyalázása ez az egész hivatalnok seregnek a Tsinn tizenhárom rangfokozatán keresztül! Lánczokat! Ez az igazi jacobinus jelszó. A lánczok nem tetszenek nektek? Azok nélkül pedig nem volnátok emberek, hanem farkasok. De nem szükség azokért koldulni: megkapjátok ingyen kegyelemből! Erre van ti nektek szükségetek! Erre! Hiába versifikáltok ellene! Hiszen, ha én ilyen három sort kitörletlen hagynék a versedben, hát megérdemelném, hogy mint a pákosz lúdnak, az orromon keresztül szúrják ezt a veres plajbászt.

S e kegyetlen sententia után neki akasztotta Puskin költeményének a veszedelmes irtó eszközt, hogy végig szántson vele rajta.

– De én pedig nem engedem azt a három sort kitöröltetni a költeményemből! kiálta Puskin indulatosan, inkább visszaveszem az egészet.

– De én nem adom! szólt a koponya, rátéve baltenyerét a kéziratra. A mi előttem áll, az már itélet alá van bocsátva, az már vissza nem vonható többé. Annak a maga megérdemlett castigatióját ki kell állani.

– Én pedig protestálok minden betünek a kitörlése ellen. A mű az enyim. Az nekem olyan jogos tulajdonom, mint önnek a veres irónja. Elutasíthatja a munkámat, de be ne mocskolja a krétával!

– Bemocskolni az én krétámmal! kiálta fel elszörnyedve a koponya. E vakmerőségnek nincs superlativusa!

– De Istenugyse van! kiált fel Puskin. S bebizonyítá állítását azzal, hogy kikapta a censor kezéből a szentséges szent veres plajbászt s úgy vágta a földhöz, hogy a nagybecsű ereklye atómokra törve repült szét a padlón; mely gyilkosság után valószinüleg maga is megrettenve szörnyű tettétől, nyomban elfutott, s ott hagyta a rettenetes embert. -128-

A koponyának csak leesett az álla rémületében és haragjában e zendülési merényletre. Az örökkévaló és mindenható vörös plajbászt összetörni! Ily eset nem fordult elő a civilisált Európában! Mi szent, mi sérthetetlen marad még ekkor a társadalomban? Ki érezheti magát biztosnak többé, ha még ezt a tárgyat is a földhöz ütheti valaki?

Szujukin úr nem kiáltott az inasa után, hanem saját maga letérdelt a földre s saját markával söpörgette össze a másik markába a szétzúzott ereklyét, s úgy sírt mellette, hogy az álla vaczogott bele; «hűséges plajbászom… dicsőségem… egész életem fáradsága… minden oda!…» Megpróbálta egyes nagyobb darabokat egymáshoz illeszteni, ha nem ragadnának-e még egyszer össze? Mind hasztalan!

Ez példás büntetést kíván! A vérig sértett férfiu beletakarta a corpus delictit egy ív papirba s azt hozzákötözve spárgával a Puskin költeményéhez, sietett rögtön saját személyében az Arakcsejeff palotába, útközben kifundálva a beszédet, melylyel patrónusának elő fogja adni a rettentő vakmerényletet.

Arakcsejeff épen azon időben diszítteté föl palotája belsejét azokkal a historiai nevezetességű freskókkal, a mikben a hirhedt Doyen örökíté meg Sándor czár viselt dolgait.

A mester épen azon a nagy körképen dolgozott, mely a domszerű elfogadási terem kupoláját foglalja el, s a hol a czár hadvezérei közepett, mythologicus és allegoricus alakok kiséretében van feltüntetve.

Meglátta a mestert, a mint az az állvány tetején lovagolva rakta fel a színeket a kirajzolt alakokra. Mérgének egy részét ezen kellett kitöltenie.

– Én nem vagyok semmi «kend», hanem Szujukin Szergievics Vazul, ő felségének világosság-ügyi tanácsosa. (Ez volt a czímük a censoroknak.)

– Ejnye de jó, hogy idejött az úr, úgyis nagyon kevés világosság van itt, ettől az örökkétartó átkozott ködtől ebben a városban.

– Tanulja meg ön, monsieur, hogy ez nem «átkozott köd». A szentpétervári köd tisztább, mint más városok köde. A mi egünk ellen nem szabad semmi kifogást tenni. De nini: micsoda asszonyság az odafenn azon a képen, a kinek egész térden fölül mezitelen a lába, a czár mellett?

– De hát micsoda indecentia az, hogy valaki a czár közelében mezitláb legyen, térden fölülig?

– Ez onnan van, mert a görög római mythos idejében még nem volt feltalálva a harisnya.

– De ez Oroszországban történik! s itt soha sem jártak az udvarképes asszonyok mezitláb! Én megtiltom önnek, hogy ilyen pongyola asszonyokkal hozza a czár személyét érintkezésbe!

– De csak jó szélesen, hogy a térdét eltakarja. Hát az ott kicsoda a czár mellett, azzal a papirtekercscsel?

– Hiszen nem rövidebb az, csak úgy van az állása. Ezt úgy híják olaszul, hogy «scorzo.»

– Scorzo ide, scorzo oda, mink nem vagyunk olaszok. Nálunk, a kinek az egyik karja kurtább, mint a másik, azt úgy híják, hogy «kacska.»

– De csak nem festhetem az embereket két kinyujtott karral, mint a feszületet! -130-

A festő felhagyott a feleseléssel s hozzá fogott a czár arczának az újra átfestéséhez.

– De a czár arczán nem szabad árnyéknak lenni; annak csupa fényből, ragyogásból, tündöklésből kell állani! Aztán nézze csak, a czár arczának az egyik fele szélesebb, mint a másik.

– Hát fordítsa ön a Kutusoff fejét úgy, hogy a czár szemközt is ránézhessen. A czárnak egész arczának kell lenni!

A festő már közel volt hozzá, hogy onnan az emelvényről pamacsostól, palétástól leugorjék a parancsolgató világosságügyi tanácsos fejére. Fogta magát elővette a nagy ecsetet s elkezdte a felhőket festeni a háttérben.

– Semmi esetre meg nem engedem önnek, hogy a czár háta mögé felhőket fessen! Ezt mindenki allegoriai czélzásnak fogja venni, mintha borus felhők fenyegetőznének a politika egén.

– A czár maga magától kiemelkedik! okvetlen hajnalodó eget kell önnek oda festeni.

– Az lehetetlen. Hisz az alakok szemközt vannak világítva. Onnan süt a nap. -131-

– Hát hol van az a nap? Hová fogja ön festeni a napot? Hadd látom, miféle színekkel fogja ön festeni a napot? Mert mi nálunk a nap sokkal fényesebb, mint más országban.

A festő azt kezdte nézegetni, hogy melyik festékes bögrét vágja már a nagyon tisztelt világosságügyi tanácsos úr fejéhez? hanem aztán jobb ötlete támadt.

– Maradjon még néhány perczig világosságügyi tanácsos úr, ide jön a czár lábai alá egy alak, a «legyőzött halál». Az ön feje nagyon jó modell lesz nekem; hadd kapom le hirtelen.

A világosságügyi tanácsosnak megint megállt az esze; nem tudta egyszerre elhatározni, hogy vajjon megtiszteltetés lesz-e az rá nézve, vagy gorombaság, ha a czárral egy képen, mint «legyőzött halál» megörökíttetik a physiognomiája? az állati ösztön azonban mégis azt súgta neki, hogy ha ennek a francziának szolgálatot tesz azzal, ha neki modellt áll, hát akkor nem kell azt megtenni neki. Inkább otthagyta s ment a patronusa belső szobájába.

A KEDVENCZ RAJKÓ.

A világosságügyi tanácsos javában magyarázá Arakcsejeff előtt a rettentő merényletet, melyet Puskin, censori vörös irón elleni tettlegessége által elkövetett, a midőn az ajtót hevesen felszakítá egy szeleburdi látogató, a kinek, úgy látszik, különös kiváltsága volt a hatalmas államférfihoz bejelentés nélkül betörni, bárki volt is a szobájában.

A belépő a harminczas évek elején járó férfi volt, testőrezredesi egyenruhában. Arczvonásai szabályosak, kellemesek, csak szemeinek nyugtalansága árul el némi kedélyizgalmat, a mik soha sem néznek annak a szemébe, a kivel beszél.

– No! kiált fel az apa. Most megint valami nagy szerencsétlenség történt.

– Mert rendesen azzal szoktál hozzám beköszönteni. Van valami sürgetős előadni valód?

– Au contraire. Szólt az úrfi, hanyagul vetve magát a pamlagra s dicsekedve nyult a zsebébe, kihúzva onnan egy marék aranyat. Láthatod, hogy nem azért jöttem hozzád.

– Ah, te most sok pénzhez jutottál. Szabad a kútforrása után kérdezősködnöm?

– Miért nem? Szujukin úr előtt is megmondhatom. Valamelyik éjjel nyertem a rouge et noiron.

– Ah, te éjszaka, mikor az inspectio rád van bizva, még arra is ráérsz, hogy a fáróbankot meglátogasd.

– Csak úgy «en passant» tértem be. Csak egy pár imperialt risquiroztam, hétszer egymásután paróliztam, bolond szerencsém volt, mindig beütött a vörös. Aztán rögtön megretiráltam.

– Oh nem. Sőt egy igen kedves hírt hozok neked, a mit te még nem tudsz. Képzeld, a világhírű hárfaművész Chambertin Párisból fővárosunkba érkezett, s itt hangversenyeket fog adni.

– Én pedig ki nem állhatom! Szólt közbe Szujukin úr, az apának adva igazat.

– Ő felsége a czár, ma estére a hárfaművész tiszteletére a téli palotában concert spirituellet rendeztet.

– Oh, én is nagyon szeretem a hárfaművészetet, sietett Szujukin úr kiigazítani elébbi téves véleményét. -133-

– A meghívók már szét vannak küldve. Igen fényes társaság lesz. A te meghívódat is láttam már odakinn a komornyiknál. Én már megkaptam a magamét.

– Tudod, hogy «grand tennue»-ben kell megjelenni? Az urak mind a «grand cordon»-nal és a teljes érdemrendekkel.

– Igazán semmi egyéb dolgom nincs veled, szólt az ifju úr talpra emelkedve, s nagyot ásítva s a közben az óráját nézve. Most megyek, mert még át kell öltöznöm. Apropos! Elmégy te is az udvari concertbe?

– Pedig kár az egészségedet koczkáztatnod, egy rongyos muzsikus miatt. Colossaliter fogsz unatkozni; nincs ostobább hangszer a hárfánál.

– Igaz, ha nő játszsza; de ha férfi motollál rajta, pas si bête! az olyan, mint a koldus-zene. Én igen szépen kimentenélek a czár előtt, ha itthon maradnál.

– De mi ütött hozzád, hogy te most egyszerre olyan gyöngédérzelmű fiu lettél, a ki az apja egészsége fölött így aggódik? A climactericus éved jött talán meg? a mikor az ember természete megváltozik.

– Nem biz az, papa; fiacskád most is csak olyan apagyilkos, mint valaha. Hanem azért szeretném, ha itthon maradnál, hogy akkor ideadhatnád nekem ma estére kölcsön a gyémántos Vladimir-rendedet. Én a magamét nem találom sehol.

– Oh, bizony Isten, nincs a zálogházban! Hisz ha ott volna, hát ki tudnám váltani, itt a sok pénz a zsebemben! Hát hisz akkor nem jönnék te hozzád. Úgy eltévedt, hogy nem tudom, hol lehet.

– Jól van no; hát kitalálom. Hisz azon sincs semmi restelni való. Gavallérokon szokott megtörténni. Hát a fáróbank után egy ördöngős kis leánynyal volt valami kimagyarázni valóm.

– Hát mi bajod vele? Mikor aztán megint szélnek eresztettem a leányt, akkor vettem észre, hogy a gyémántos Vladimir-rendem eltünt vele.

– No az már bolond állapot! Szólt Arakcsejeff boszusan felugorva helyéről. Ez kész szerencsétlenség! Tudtam, hogy valami szerencsétlenség hajtott ide. Elveszteni az érdemrendet! Egy utczai némbertől elhagyni lopatni! Ismered azt a leányt?

– No úgye, hogy czigányleány? kiáltá közbe Szujukin úr. Ihol van ni! Ez is Puskin versének a következménye! Oh az én éles belátásom!

– Lehet is azt rögtön megtalálni! vagy megfordítva: lehet is a mi rendőrségünkkel valamit rögtön megtaláltatni! Hiszen nem vész el, majd előkerül, vagy a czigányleány, vagy a Vladimir-rend valahonnan az Apraxin dvorból! De ez nekem mind késő; nekem ma van szükségem a Vladimir-rendre; mert a nélkül az udvari hangversenyen meg nem jelenhetek.

– Én tőlem pedig, úrfi, az én rendjelemet csak az ellenség veheti el, a mikor megöl.

– Akkor nem tudom, hogy hogyan segítek magamon? Megpróbáltam a heverő érdemrendek közül egyet kikérni a rend kincstárnokától; de azokhoz nem lehet férni, mert -135- a szekrény egyik kulcsa a czárnál van. Ez főbelőni való dolog!

– Hát adok neked egy tanácsot. De ha rajta vesztesz, eltagadom, hogy én tőlem jött. Jól vagy a czár komornyikjával?

– Oh igen, jó barátok vagyunk. Számtalanszor találkozunk együtt az asztal alatt.

– Azt tudod, hogy mikor a czár nem valami katonai parádén jelenik meg, hanem polgári czímű ünnepélyt tart, olyankor kegyeskedik a polgári osztály iránti uralkodói kegyelmét az által kifejezni, hogy egyszerű fekete frakkban jön elő, s valamennyi rendjeleit elhagyva, egyes-egyedül azt az aranyérmet viseli a gomblyukában, a mit a rigai «emberbaráti» társaságtól kapott, a miért egy szegény parasztot kiszabadított a folyamárból. A ragyogó társaság közepett ilyenkor arról ismerni meg a czárt, hogy rajta semmi sem ragyog. Tehát az ő saját Vladimir-rendje ez estén a komornyiknál fog pihenni. Vesztegesd meg ezt a barátodat, kölcsönözze oda a czár rendcsillagát neked erre az estére.

– No no, papa. Minek az akasztófa szóval tréfálni? Még magad is odajuthatsz; daczára annak, hogy az én apám vagy.

– Hanem egy dolgot figyelmedbe ajánlok. A hangversenyen, a mennyire lehet, igyekezzél a czártól távol tartani magadat, nehogy ráismerjen a saját csillagára.

– Csak annyit mondok neked, hogy a czár nagyon szakértő a drágakövek dolgában. Igyekezzél homályban maradni előtte.

– Szófogadó fiad leszek, papa. Ma meg vagyok veled elégedve. Mégis jó, mikor az embernek ilyen okos apja -136- van. Megengedem, hogy megcsókolj, Adieu! Jó napot Szujukin úr. Folytassa kérem, a hol félbeszakítottam.

A koponya nyámmogott valamit a fogai között, a mint az úrfi elszelelt; az alkalmasint valami megrágott vélemény volt: censori vélemény. Ezen is sok törölni valója volna ám a vörös plajbásznak!

Az apa még sokáig nézett az eltávozó után félig nyitva maradt ajtóra. Aztán odafordult Szujukinkoz.

– De úgy-e bár, gyönyörű szép fiu! Genialis egy kölyök! Csak az az egy baja, hogy nagyon jól tudja, milyen nagyon szeretem.

– Semmi sem kellene neki, mint egy kis vörös plajbász. De térjünk is át íme az én vörös plajbászom történetére.

– Meg lesz önnek adva az elégtétel, Szergievics Vazul! Bízza rám az egész ügyet. A czár kezébe fogom juttatni a bűn tanujeleit, s biztosítom önt felőle, hogy a vétkes keservesen fog lakolni. Ha nem volt neki elég egykori kihágásaiért az a bűnhödés, hogy birtoka lefoglaltatott, s ő maga Odessába száműzetett, ha a kegyelmi tényt, miszerint újra visszaérkezett a fővárosba, ilyen kihágásokkal hálálja meg, majd találunk számára orvosságot. Csak bízza ön rám ez ügyet. Holnap Puskin úrfi szánkázni fog Archangelszk felé.

– Irkuczk még messzebb volna! szólt a censor, ki még Arakcsejeff szavát sem engedte kiigazítatlanul hagyni.

– De Archangelszk rosszabb! Higyje el ön, hogy Archangelszk a legfélelmesebb garnison minden katonatisztre nézve, a kit büntetésből a távolba relegálnak. Tíz év múlva ő rá sem fognak ismerni az asszonyok; visszaváltozik tarka pillangóból bozontos hernyóvá, mint Jakuskin.

S azzal visszament az elfogadó-terembe a franczia piktort boszantani. A biztatás után úgy megnőttek a szarvai, azt hitte, eléri velük azt a művészt ott a magasban. -137-

– Megtiltom önnek, hogy ő felsége a czár lábai elé odafesse a halált! Ennek ominosus jelentése volna azon a képen.

A CZÁR MOSOLYGOTT!

Puskin csak akkor kezdett el utána gondolni annak, hogy mit tett, mikor már szállására visszaért; semmi kétsége sem volt az iránt, hogy az súlyos következményekkel járó tett volt. Egy olyan embernek, a kinek csak most kegyelmeztek meg félig-meddig, hogy visszatérhessen besszarabiai számüzetéséből, a hova heves feje juttatá, ez utóbbi jelenet után a szentséges szent censorral nem lehet egyebet várni, mint hogy megint elküldik majd valami Volga-melléki favárba, vagy a kirgiz puszták őrzésére s aztán ott felejtik.

Nem is késett minden ismerőse számára borítékba rakni a látogató-jegyeket, e végzetes három betűvel: p. p. c. (pour prendre congé), a Zeneidához küldendő névjegyre tisztán kiírta «pour jamais» (örökre). Akkor már nem érne erre rá, mikor a parancsot megkapta az indulásra.

A városban természetesen híre futamodott rögtön a merényletének, az ilyen rossz hir terjed, mint a futó-tűz. Csak egy ember akadt, a ki a hír hallatára odasietett látogatására: Jakuskin.

– No bajtárs, most már te is megismerkedel majd a Kaukazussal. Jól tennéd, ha most hevenyében lefestetnéd magadat, hogy majd ha egyszer tíz esztendő mulva te is visszakerülsz, mint én, megláthasd, hogy milyen voltál hajdan?

– Készen vagyok mindenre, szólt Puskin, épen azt a levelet pecsételve le, melyben Severin nyomdásznak visszaküldi a kétszáz rubelét, miután a költeményére nem -138- nyerhette meg a censori jóváhagyást. Hanem egy dolgot nem tudok magamnak kimagyarázni. Épen most kaptam a főudvarmestertől egy meghivó-jegyet a ma esteli udvari hangversenyre a téli palotában. Mit tesz ez?

– Azt teszi, bajtárs, hogy a kivégeztetést még raffineriával is súlyosítják. Épen így tettek velem is. Mikor azt a nyomorultat kihivtam, az nap estére meghivót kaptam az udvari tánczestére. Mikor aztán a czár cerclet tartott, az udvarmester engem is odaállított a megszólítandók sorába. Én még olyan zöld voltam, hogy kezdtem kevély lenni a nagy kitüntetésre.

Egyszer aztán rám került a sor. A nagy ember ott állt előttem, egész colosszalis magasságát éreztetve velem. Szembe nézett azokkal a tengerhideg szemeivel. Arcza úgy nem változott, mint egy holdvilágbeli tájkép. Azt kérdezé tőlem:

– Ön nincsen megelégedve az ezredesével? S aztán elfogultságomat válasznak véve, folytatá: Majd gondoskodni fogunk róla, hogy a kellemetlen surlódásnak elejét vegyük. Én még valamit rebegtem, a mi a köszönethez volt hasonló. Nem volt elég eszem észrevenni, hogy ez csak egy kikeresett megaláztatás volt reám nézve. Hogy mindenki tudta már, a ki körülöttem állt, hogy hová leszek száműzve s csak a szégyenpadra kiállítás végett jutottam ehhez a kitüntetéshez. Ejh, ha én ezt ekkor tudtam volna! Ha az a szerencse még egyszer megtörténnék velem! Hogy én… Eh! Ostoba beszéd… Kétszer nem ismétli ugyanazt a sors… Hanem ha én neked kölcsön adhatnám azt az én keserű szivemet, az én tapasztalásomat s az én elhatározottságomat, abban a pillanatban, a mikor ott fogsz állni «ő» vele szemközt; elkülönítve mindenkitől, minden szem rajtad, de minden kéz távol tőled, senki a közelben, csak egy dæmon! A Casca dæmona! De mit beszélek én te neked? Te is csak Epimetheus vagy, a kinek akkor jön meg az esze, a mikor már az alkalom elfutott. Csak hagyd te magadat elhurczoltatni -139- Tunguziába. Köszöntetem a marmotákat! Szorítsunk kezet. Most már kollégák vagyunk.

– Eh! Kétszer nem ismétli magát a sors. Hátha nem eszik a levest olyan forrón, a hogy főzik? mondá Puskin, könnyű vért szinlelve. Hanem a tövis benne maradt a lelkében Jakuskin szavai után. Mire való volt ma ez a meghivás?

Eleget kellett neki tenni. Este az ő szánkója is ott volt a hosszú kigyóvonalban, melyet a meghivottak járművei képeztek a téli palota előtt.

A vendégek száma több volt kétezernél. A főváros szine-java együtt. A téli palota versenyezni indult a Tuilleriesvel; ugyanaz a fény, pompa, még ugyanaz a társalgási nyelv is; a szokások, a bókolás, az udvariasság, még a bon-mot-k is a párisi magas köröktől elsajátítva. A divatból minden ki van küszöbölve már, a mi a nemzeti sajátságokra emlékeztetne. A hölgyek nem hordják már a hajdani prémes kaftánkákat, a bogláros öveket, azzal a különczködéssel is felhagytak, hogy a zsebóráikat a hajdíszükről lógassák alá, a legújabb párisi divat uralkodik a hölgyvilágnál, csipkéivel és művirágaival. A férfiak pedig egyenruhát viselnek. Az átalános divat alól csak a czárnő tesz kivételt, ki most is azt a pávafarkalakban szétterülő sugárküllős fejdíszt viseli, mely magas termetét még jobban emeli s arczának fenséget kölcsönöz. A czár pedig polgári fekete öltönyt hord, minden rendszalag nélkül.

Puskinnak, bármilyen későn érkezett is a czifra hangyaboly közé, nem kerülhette ki a figyelmét, hogy minő változáson ment át tegnap óta a társaság hangulata az ő irányában. Nem akarják meglátni. Főrangú tisztek, előljárói észre sem vették s nem viszonzák üdvözletét; jó barátok, fegyvertársak, a kik felé közelít, egyszerre találnak valami okot a mellettük álló szomszéddal beszédet kezdeni, hogy ne legyenek kénytelenek vele szóba állani; szép hölgyek, a kik még tegnap páholyaikban fecsegtek -140- vele, mikor megpillantják, hirtelen kinyitják a legyezőiket arczuk előtt, nagyon melegük van. Csak egy úrhölgy méltatja figyelmére. Az a selyemtől suhogó delnő, a ki Ghedimin herczeg karján lép be a terembe, a bájos Corinthia herczegnő; a kiről azt mondják, hogy Ghedimin herczegnek a felesége. Az végig nézi kegyetlen hideg tekintettel az ifjut, kit jól ismer, kinek tréfáin annyiszor kaczagott s kinek üdvözlő bókjára ezúttal nincs egyéb válasza egy megvető ajkpittyesztésnél. A fiatal ember aztán azzal áll boszut, hogy elfordulva a herczegnőtől, merész szomorúsággal tekint a herczegnőt kisérő leányra. Az a Gruzi királyleány, Bethsába. A tolongás miatt pár perczig fel vannak tartóztatva s Puskin ezalatt észreveszi, hogy a szép királyleány arcza mélyen elpirul szemeinek égető sugarától.

Mondhatná neki: «soh se pirulj miattam rózsaszálam! holnap én már odamegyek, a hol apáid hamvadoznak!»

A herczegi párt Arakcsejeff jő elfogadni, s ő vezeti a hölgyeket az estradeig, a hol a művészek fognak szerepelni, s a hol a legelőkelőbb vendégek számára vannak fentartva a karszékek. Ghedimin herczeg elvegyül a fényes egyenruhás alakok között.

A hangversenyt a czár énekkara nyitja meg Beethoven egy sonatájával, a mit a czár némán, mozdulatlanul hallgat végig, a czárnő széktámlájára dőlve, s valamennyi ember feje fölött elnézve a semmiségbe. Csak akkor kezd megelevenülni, mikor a hárfaművész előlép. Annak feléje siet, karon fogja, a hangjegytámlányát maga igazítja neki a helyére, s minthogy az ülése nagyon alacsony, hoz neki egy vánkost, a mivel azt kipótolja. Elfeledi, hogy ő a minden oroszok czárja.

A művész remekel. Megfelel világhirű voltának. Tapsolni a czár hangversenyein nem szokás; de az az átalános suttogása az elragadtatásnak, mely az egész sokaságon, -141- mintegy tündér-sóhajokból eredő zivatar végigzeng, a tapsoknál is jutalmazóbb siker.

Azt mondja róla mindenki, hogy soha elragadóbban nem énekelte azt a hattyú-dalt, mint most, s a milyen igazi gyémántok ragyogtak a hajában, ép olyan igazi könyek tündököltek a szemeiben.

Szép is volt a leány ez estén: a szokottnál is szebb. Ruhája tavaszvirágokkal díszítve. Arcza az átszellemülés maga. Lehetetlen, hogy ez mind csak színjáték!

Az egyik Corinthia herczegnőé. Tele gyülölettel, megvetéssel: keresve a nyitját e bűbájos arcznak, melyen keresztül annak valójába lehetne kerülni; keresve rajta egy csalfa, egy áruló vonást, mely kiejti a fölvett szerepből s dühöngve érzé, hogy nem találja meg azt.

A másik szempár Bethsábáé. A nagy fekete szemek kerekre felnyilva bámulnak ez alakra, mintha kérdenék. «hát ilyen az ördög?» Akkor ugyan kell tőle őrizkedni, mert nagyon szép.

Azt érzi, hogy lelkének jobbik fele ott van feloldva e leánynak szellemében. S e pillanatban végtelen keserűség lepi meg mindazok ellenében, a kik őt ennek a közeléből száműzni készülnek. Érzi, hogy Zeneidával együtt elvész lelkéből minden, a mi nemes, s csak a rossz indulatok mennek útra vele. Máris azoké a vezetés. Kezd emlékezni Jakuskin szavaira: «ha én kölcsön adhatnám neked azt a dæmont, Casca dæmonát, mikor ott fogsz állani a szégyenpadon,« »vele szemközt!»

Ekkor valaki a vállát érinti csendesen. Hátra tekint. A főudvarmestert látja. Az nem szól neki egy szót sem, hanem tovább sikamlik a férfi csoport között. -142-

Puskin tudja már, hogy mire való ez a vállra tett érintés. Ez tudatja, hogy az illető tartsa magát a terem közepe táján, majd ha vége lesz a hangversenynek; ő is azon választottak közé tartozik, a kiket a czár meg akar szólítani. A hogy Jakuskin megjósolta.

Szilajul vágtatott a vér erein keresztül. Ebből a komédiából még tragœdia lehet!

– Gondoskodtam róla, hogy elrontsam a jó hangulatát. Egy olyan csapást mértem a szivére, a mi el fogja venni a kedvét a cselszövényektől. A kisasszony ideálját, Puskin urat, elfogják küldeni Archangelszkbe.

– S hiszi ön, hogy akkor az a leány utána szökik, s itt hagyja Szent-Pétervárt?

– Vagy azt teszi, vagy még annál is nagyobb bolondot, de kénytelen lesz magát leálarczozni.

A czár bókokat mondott Zeneidának s azzal megkezdte a körtársalgást a férfiak közt; míg a czárnő a hölgyeket hivatta oda magához, a kikkel beszélni akart.

A czár a nagykövetekkel kezdé el a beszélgetést, aztán Miloradovicscsal váltott nehány szót, s akkor egy nagy ugrást téve a rangfokozatok között, széttekintett s a mint meglátta Puskint, intett neki a kezével, hogy lépjen eléje.

Mindenki visszahuzódott kettőjüktől tiszteletteljes távolba. Egy czár és egy bűnös. Mindakettő igényli a távolmaradást. De minden szem őket tartá fogva.

Puskin e válságos pillanatban csodamódon egyszerre nyugodtnak érzé magát. Oly hidegvérrel állt a czár előtt, mintha a legközönségesebb emberrel állna szemközt.

De Puskinnak védszelleme volt: muzsája, a ki nem hagyta némának, elfogultnak maradni.

– Ne haragudjál rá. Ő jóakaratú ember; de kissé ódon fogalmú. Nem tehet róla. Én olvastam a költeményedet. Nagyon szép. A censor ki akart belőle törülni valamit, s te azt nem engedted?

– Jól teszed. Az a legjobb része a költeményednek. De már most hát mit csináljunk vele? Én a censor ellenére nem tehetek, mert ha én megengedem azt, a mit ő megtiltott, akkor az egész intézményt felforgatom vele: arra pedig szükség van. Mit gondolsz?

– Nem úgy lesz. Én azt gondoltam, hogy kiküldjük Lipcsébe, ott nyomatjuk ki, s úgy hozatjuk be.

– No majd az én holmiaim közé csomagoltatjuk: azok nem kerülnek vizsgálat alá s úgy hozatjuk be.

– Várj még! szólt hozzá a czár. Neked jobb lenne költői tanulmányodat falun folytatnod. Azt hiszem, jó lesz, ha a nyarat pskovi birtokodban töltenéd el: ott jobban irhatsz.

– Csupán egy nőnek, sire, a ki ép olyan szépen tud hallgatni, mint énekelni.

Ez az egy mosolysugár hogy megváltoztatta egyszerre a klimát! Hogy elolvadtak tőle jegek és havak! A visszatérő Puskin elé csupa jó barátok, csupa ismerősök, csupa gratuláló arczok ragyogtak mindenfelülről; a magas urhölgyek egyszerre összecsukták legyezőiket s nem volt olyan melegük többé: Puskin nem győzte megújítani a sok régi ismeretséget. Elég ügyes volt mindenkinek azt mondani, hogy a czár visszaadta pskovi birtokát, de azon föltétel alatt, hogy a versirásról lemond, a mi tekintélyét a zenithre emelte. (Mert tudni kell azt, hogy «verseket egyátalában nem írni» még csak negativ érdem, «rossz verseket írni s azzal felhagyni»: az már egy kis érdem; hanem «jó verseket írni s azokkal felhagyni» ez már positiv és igen nagy érdem jó társaságban.)

Még Corinthia herczegnő is odahivatta a nap hősét magához, hogy megszidja, a miért az imént Puskin rá se akart ismerni. Illik ez?

Ilyen vakmerőségre csak asszonyok képesek s kénytelen az ember eltűrni nekik. Puskin igen jól mulatott a herczegnővel, s Bethsábának is be lett mutatva, a kinek igen sok bohóságot mondott.

Csak Zeneidához nem volt bátorsága közelíteni. Érzé, kitalálta, megsugta neki a költők divinálási ösztöne, hogy ez az egy hitelezője az a világon, a kit kerülnie kell, mert a mivel ennek tartozik, azt soha az életben le nem fizetheti!

Annak nem is volt sem eldicsekedni, sem elhazudni valója, hisz a czár mondá: «az már tudja!»

A czár mosolygott. S ettől minden kedély egyszerre felderült. Meg volt törve az örök búskomor egyformaság, -145- mely mint varázs, feküdt az egész társaságon. Csak őszi napsugár volt az. Alkonysugár az esőszak alatt.

Hanem a kinek ez a fordulat sehogy sem tetszett, az Arakcsejeff volt. Pskov nem a világ vége. Ha Puskin csak odáig utazik, az Ilmerinen kisasszony cselszövényeit meg nem zavarja, mert azért annyiszor találkozhatnak, a mennyiszer akarnak. Nem értette, hogyan történhetett ez? Hogy a czár Ilmerinen kisasszonyt kegyeli, azt tudta jól, s hogy Zeneida a maga kedvencz költőjét megmenteni törekedett, az is világos volt előtte. De mindez még nem elég arra, hogy a czár épen az ellenkezőjébe csapjon át annak a kedélyhangulatnak, a mit ő, (a mindenható kegyencz,) számára elkészített. Itt még valami más kéznek és más rugónak is bele kellett játszani.

Azok között ellenben, a kiket a szokatlan derű arra vett, hogy a zivatar elleni burkaikból kibújjanak, volt az ifjú Arakcsejeff.

Elfeledte atyja tanácsát, hogy iparkodjék magát jól az árnyékban tartani; nem gondolva rá, hogy a mellén ragyogó érdemrend kölcsön van kérve, s annak a gazdája jelen van a társaságban, előhagyta magát csalni a felszínre, s ott tévelygett azok között, a kik a szép hölgyeknek udvarolnak.

Tiszteletadó félreállással akart előle kitérni, de a czár egyenesen hozzája lépett s azon kezdé a beszédet, hogy:

– Csodálatos! szólt a czár. Ezek a gyémántok tökéletesen olyanok, a minők az én Vladimir rendcsillagomat ékesítik.

– Én pedig azt hiszem, hogy ez az én csillagom, a mit te itt viselsz. Egy Vladimir-rend itt van a zsebemben, a minek a szalagjára a te neved van írva.

– Csitt! Csak nem fogsz kegyelmet kérni itt az egész udvar előtt? Eredj haza! Az érdemrendet, a mi rajtad van, már most tartsad magadnak; mert én nem fogom viselni, miután te hordoztad! Takarodj!

– Nem kérdezem, ki adta? Holnap eredj az atyádhoz, ott megtudod, mi vár reád.

E jelenet után a czár hirtelen elhagyta a dísztermet s szobáiba vonult vissza. Arczára visszatért az előbbi fagy. Még az üdvözléseket sem viszonozta senkinek.

Arakcsejeff, ki távolról látta e jelenetet, utána ment a czárnak, de az nem bocsátotta maga elé. Azt izente neki, hogy várjon.

S a mindenható kegyencz ott várt a czár elfogadótermében éjfél után két óráig.

– Mit gondolsz Alexej Maximovics, szólt a kegyenczhez, jó gondolat volt tőlem a Szofienszkaja postát felállítani?

– Kétségtelenül jó volt. Ez adott alkalmat a népnek, kivánatait, panaszait közvetlenül a czárhoz juttatni levél utján.

– Az ember néha érdekes dolgokat tud meg. Ma reggel például egy czigányleánytól kaptam egy levelet, a melyben egy gyémántokkal kirakott Vladimir-rend is volt. A levélben le van írva körülményesen, mi módon jutott ez az érdemrend a czigányleány kezébe. Olvasd el kérlek.

Arakcsejeffet az ájulás környékezte, a midőn e levélen végighatolt. -147-

Ez kegyetlen nagy csapás volt a szivére. Épen a szivének arra az érzékenyül maradt kis idegecskéjére, a hol még fáj; és ha fáj, iszonyuan fáj. Az apai szeretetét találták el. Ő készült azoknak a szivébe belevágni késsel, s azok találták el az ő fedetlen részét. Hogy ezt Zeneida rendezte így, az kétségtelen. Lehetetlenné akarják tenni Arakcsejeff megmaradását a czár mellett. Ő akarta azokat kiverni innen s azok verik ki őtet.

Uralszkba! – Ez annyi volt, mint soha sem látni őt többé. A kedves, egyetlen fiut, a szeretett gaz kópét; a kiért élt, a kinek számára kincseket kincsekre halmozott; a kiben nevét az utókorra átörökíteni hitte: azt eltemetni most egy kirgiz puszta sivár, kopár sziklái közé! – De hát hogyha Puskinnak jó lett volna az, azért, mert egy versét nem engedte megcsonkítani, ne legyen jó egy katonának, a ki éjszaka kirabolja az utczán-járókat? Pedig mégis szeretné őt kimenteni. Hisz ez nem volt vétek, csak legénykedés, a minő a «Ritter»-világban széltében divott, a mit Henrik angol király koronaörökös korában maga is gyakorolt. Csak könnyelműség, de nem vétek!)

Elhallgatta a védelmet. Átérzette, hogy ha könyörögni fog a czárnak fiáért, meglehet, hogy az megkegyelmez neki, de ennek az lesz az ára, hogy az ő befolyása megsemmisül. Csalatkoztak az ellenségei, ha erre számítottak.

– Egyetlen fiam volt, – mondá szakgatott hangon, – jobban szerettem őt, mint az egész világot; – de a czárt jobban szeretem, mint a fiamat. – Veszszen el, ha vétett!

AZ APA BOSZUJA.

Alá tudta irni egyetlen fia száműzetését, mint Foscari, de nem azért, mert a bűnös megbüntetésénél nem ismer személyválasztást, hanem valódi orosz hűségből uralkodója iránt, hogy hatalmas állását még jobban megerősítse, hogy azoknak, kik őt ily kegyetlenül sujtották, visszaadhassa azt a csapást.

A mely napon fia amaz útra kelt, a honnan ritkán tér valaki vissza, jött hozzá Magniczki jelenteni, hogy a rendőrség kézrekerítette Diabolkát, a czigány leányt. Mit tegyenek vele? megkorbácsolják-e a piaczon? levágott hajjal, felhasított orral elküldjék a Balkán-tó mellé? ok van rá elég. Csavargás, csábítás, feslett erkölcs, mind bebizonyíthatók rá. Aztán czigány leány, a barna bőre elég vád ellene.

– Hozzátok őt ide hozzám szólt Arakcsejeff. – Ti nem tudtok még ahhoz, hogyan kell büntetni? Hisz ez egy vadállat, a ki az ütést csak addig érzi, a míg sajog. Ez nem szégyenli azt, ha a piaczon félmeztelenre vetkőztetve megkorbácsolják, s képes lesz az alatt nevetni. Mit ér ennek «most» a büntetés? Előbb fel kell benne ébreszteni azt, a mi minden emberben megvan, csak alszik: az önbecsérzetet. Aztán akkor mérni rá a csapást, a mikor már nemcsak a bőre érzi meg. Küldjétek hozzám a leányt.

Diabolka nemsokára ott állt Arakcsejeff előtt, a két -149- keze bilincsben hátra kötve. Daczos arczába lelógtak kuszált hajfürtjei, vad szemei csak úgy villogtak elő közülök. A két lábán is bilincs volt.

– Én hát, nem hallod, hogy csörögnek a castagnetteim? – felelt a leány, összeütve bokáin a bilincseket.

– Igazad van. Fiam vétkezett, meglakolt. Magam irtam alá az itéletét. Te adtad őt fel?

– Akkor azt is kellett tudnod, hogy nemcsak azt veszíted el, a kit feladtál, hanem saját magadat is, a miért a Vladimir-rendet elloptad.

– Hisz így is tudja a bőrömről minden ember, a ki rám néz, hogy czigány vagyok. Mindenféle rossz vagyok.

– Lásd. Én nem hiszem azt. Ma vesztettem el egyetlen fiamat, te miattad, te általad. Egész hajnalig zokogva forgolódtam az ágyban. Korán reggel fölmentem a kápolnába s ott fogadást tettem Isten előtt, hogy azt a szerencsétlent, a ki gyermekemet semmivé tette, meg fogom szabadítani – testben, lélekben. – Legelőbb is fel fogom nyittatni békóidat. -150-

– Ne fáraszd ide a porkolábot. Le tudom én azokat vetni magam is, ha én akarom és te megengeded.

A czigány leánynak olyan picziny kezei voltak, hogy a békókat, mint egy pár keztyűt, huzta le azokon keresztül; s hogy aztán még a lábairól is levegye a bilincseket, még csak le sem kellett neki érte ülni a földre; a féllábát fölemelte s a másikon ellensulyozva magát, egyik vasat a másik után huzta le hajlékony kicsiny lábfejeiről.

A leány ott állt Arakcsejeff előtt, a lehuzott lánczos békó egyik végét a kezében tartva. Képes volt rá, hogy annak a békónak a másik végével, mint a csatacsillaggal, olyan ütést mérjen akárkinek a fejére, a mit az el nem fog felejteni.

S a vadállat-szelidítő az elszabadított párduczczal egyedül volt a kalitban.

Arakcsejeff pedig nem játszott most a tőrbottal, mint szokott. Semmi fegyver sem volt a kezeügyében.

– Én neked tisztességes helyet szerzek, a hol nyugodtan, becsülettel élhetsz, magadat kiművelheted, lelkedet nemesítheted, megjavulhatsz.

– De én nem akarom! Nekem nem kell semmiféle kolostor! Sem imádkozó apáczák, sem szenteskedő papok. Én nem dolgozom, a míg nem ütnek, s ha ütnek, sem imádkozom.

– Egyikre sem fognak kényszeríteni. Én nem akarlak téged sem kolostorba, sem javító-intézetbe küldeni, hanem falura. Nekem van egy falusi kastélyom, a melyben egy igen kedves barátném lakik.

A czigány leánynak most egyszerre nagyot villantak a szemei. Eldobta kezéből a fenyegető lánczos bilincset s azzal egyszerre széthárítva homlokáról a bozontos hajtincseket, örömtől ragyogó arczot mutatott a főúr elé.

Ah! A szigorú Cato Censoriusnak még egy érzékeny ideg volt a szivében. Sokkal érzékenyebb még, mint a mely fia balesete miatt sajgott.

Egy nő, a kit a czár kegyencze imádott! Jobban, mint minden földi és mennybeli szenteket. Annál tölté minden idejét, a mit az államügyektől ellophatott. Az volt életének napvilága. Az volt az ő zsarnoka és boldogítója. Olyan kegyetlen, olyan durva, oly indulatos nő, hogy azt senki más nem szerethette, csak Arakcsejeff. Épen azért szerette tán? A ki Arakcsejefftől valami kegyet ki akart nyerni, a ki valami boszuját ki akarta engesztelni, annak a bálvány elé kellett járulni előbb, s annak a lábaihoz lerakni áldozatait. Még pedig értékes áldozatot, nem valami kecskegidót! A zsarolás, a mit Daimona elkövetett, hirhedt volt a birodalomban.

– Nem azért küldelek oda, hogy szolgálj neki, hanem hogy barátnéja légy.

– Ha meg fog szeretni, igen jó dolgod lesz nála. Kapsz tőle szép ruhákat, ékszereket, paripát, a min lovagolsz.

– És aztán, ha jól viseled magadat, ha finom kisasszony válik belőled, akkor a Daimona férjhez is fog adni.

A leány arcza erre a szóra egyszerre megint elsötétült. -152- Egyet rázott a fején, a mire zilált fürtei ismét a homlokára hullottak; két öklét indulatosan csapta a tomporaihoz s lábaival dobbantva, dörmögé összeszorított fogai közül:

– No hát «bátyád!» A czigány leányok szemérmesek, nekik csak bátyjaik vannak. Hátha ezt a bátyádat is elküldeném a Daimona kastélyába? Ő jó lenne ott a jobbágyok felügyelőjének.

– Bizonynyal úgy fog lenni. Együtt küldelek titeket a Daimonához. S ti lesztek ott az ő belső megbizottai.

Diabolka e szóra odaveté magát arczczal a főúr lábaihoz s összecsókolá azokat. Arekcsejeff pedig keresztyéni szelidséggel simogatá meg a czigány leány borzas, kondor fejét.

S a lábcsókolás és fejczirógatásnak e pillanatában mind a kettőnek a szíve tele volt a boszu kifinomított ötleteivel: a czigány leány tudatlan lelkében épen olyan messzeható terv keletkezett Arakcsejeff ellen, mint a milyet az szőtt-font az ő megkínzására, s a czigány leány épen úgy tudott tettetni, hazudni, szinlelni, eltitkolni, teste lelke érzéseit megtagadni, mint az államférfi. A vademberek és a diplomaták erénye!

Diabolka és a «bátyja» még az nap elszánkáztak Arakcsejeff falusi lakára, a hol már várta őket Daimona. -153-

ÉGVERESLÉS.

Arakcsejeffnek az volt a legfőbb gondja, hogy a czárt kiragadja ellenségei befolyása alól.

E monstruosus eszme Arakcsejeff agyában fogamzott; ő volt e katonai telepek létrehozója. Fél millió katonát, a ki végigharczolta a nagy európai hadjáratokat, azzal jutalmaztak meg, hogy ezredenként elhelyezték őket az állam birtokaiban telepítvényesekül a jobbágyok közé. A parasztok tanítsák meg a katonákat szántani-vetni, s a katonák tanítsák meg a parasztokat fegyvert forgatni. Így papirra leírva rémséges nagy gondolat! Az államnak e rendszer mellett időjártával három millió betanult, ezredekre osztott katonája lesz s azoknak a tartása nem kerül semmibe.

Hanem egy adatot kifelejtett az állambölcs a számításából. Azt, hogy a paraszt tenyere nem szereti a puskát s a katona tenyere nem szereti a kapát.

A czár legelső útja a nowgorodi katonatelepeket érinté. Arakcsejeff is vele járt. Nagyon hirtelen visszatértek belőle: a mit a hivatalos hirlapok azután úgy magyaráztak ki, hogy a czár mesés sebességgel szokott utazni s hihetetlen utakat tesz meg egyfolytában. Az uráli útját négy hét alatt végezte be. Éjjel-nappal vágtatva szokott járni. Aztán leirták a nagyszerű fogadtatást minden városban, a varázsszóra emelkedett új telepek közepett, a fényes diadalkapukat, a számos küldöttséget, a népies ajándékokat, a mikkel mindenütt tanusítá a nép uralkodója iránti határtalan hódolatát. A nagy katonai szemlék is apróra le voltak irva s senki abban nem kételkedett, hogy azok mind akképen történtek meg rendén.

Arakcsejeff e körút bevégeztével Varsóba utazott – hivatalos -154- küldetésben. Az is be volt jelentve a hivatalos lapokban, minden commentár nélkül.

A szép junius hó egyszerre meghozta a tavaszt Szent-Pétervárra is. Nariskin Zsofia szobája tele van gyöngyvirágokkal. Minden edénykében, gyertyatartóban, kosárkában gyöngyvirág van. Az ő kedvencze.

A rossz hónapok elmultával az ő egészsége is helyre látszott állni, legalább most gyámol nélkül tud vegigsétálni a szobában s többet gondol az étvágyára, mint a gyógyszerekre. Nagyon számít rá, hogy a jövő télen már az udvari tánczestékbe is el fogják vinni. Egy nagynénje fogja bevezetni a társaságba. Talán még menuettet is szabad lesz tánczolnia.

Bethsábát most nagyon sokszor óhajtja látni. Ő tőle kérdezősködik a felől, hogy milyen az az udvari bál? A királyleány látott már egyet.

A czár hazatérte után egy napon megint meglátogatta Bethsába Nariskin Zsófiát.

Bethsába előtt nem volt titka Zsofiának. Úgy hítta a czárt, hogy «az atyám».

– Egy egész estét itt töltött. Oh ha tudnád, milyen szomorú este volt az! – Én szintúgy félek tőle már.

– Ellenkezőleg. Azért félek tőle, hogy olyan nagyon szeret. Mikor itt megáll előttem, kezemet két kezébe szorítva, sokáig néz rám hallgatva, hogy végre nem állhatom a némaságát: «mi bajod? mondd meg, mi fáj!» Aztán azt feleli rá mélán: «az a bajom, hogy nem mondhatom meg senkinek, mi fáj!» – «Hát egy ilyen nagy embernek is lehet baja, a min nem tud segíteni?» Akkor a szivére mutat s azt mondja: «Itt van az!» Én aztán addig könyörgök neki minden szép hizelgő -155- szóval, hogy fedezze fel nekem, mi bántja? hátha az én együgyü gyermek-eszemmel tudnék kitalálni valamit, a mi ezt a bajt meggyógyítja, vagy legalább megenyhíti? míg egyszer aztán odahúz magához, a fejemet ölébe veszi s azt mondja: «Beteg vagyok, és nincs orvos a világon, a kinek elmondjam a bajomat; nyomja a lelkemet valami, és nincs pap, a kinek azt meggyónjam. Éjjel rettegek az álmaimtól, s nappal a gondolatimtól. Félek az egyedülléttől, s félek a sokaságtól. Tudom, hogy senki sem szeret. Tudom, hogy el vagyok itélve». – «Kitől?» – «Az Istentől és az emberektől, – mindenki hizelkedik szemembe, csak az, a mi ide benn dobog, mond igazat és vádol!» – «Nem igaz! kiálték én fel hevesen; ez is igazat mond, a mi itt dobog, s az téged dicsér, imád, szeret! Hadd halljuk, vitázzanak egymással. A két szív.» – Erre megölelt. S aztán azt suttogá: «Legyen úgy. Hiszen senki ellen a világon nem vétettem oly nagyot, mint te ellened. Miért ne gyónnék meg neked? te az én martyrom vagy; ha te feloldasz, fel vagyok oldva!» S azzal letérdelt elém és oh minő keserű szavakat beszélt! Nehéz azokat utána mondani. – «Lásd: én atyámnak holttestén keresztül léptem a trónra. Én elfogadtam az ő gyilkosai kezéből a koronát és föltettem azt a fejemre. Mikor halála hirét hallottam, nem sírtam, megkönnyebbültem, hogy haragja nem érhet többé utól; mert haraggal vált el tőlem. Hány csatamezőn kerestem a bünhődést! Nem találtam. Homlokomra volt irva, hogy kikerüljenek a golyók, a mik körülem búgtak, mint a saskeselyük; ki volt rám mondva, hogy úgy kell bűnhödnöm, a hogy vétkeztem. Vasból volt a szivem, mint fiunak az apám iránt! Jaj! mit kellett szenvednem, mint apának, gyermekei miatt? Valamennyi gyermekem koporsóját mind én kisértem ki a sírboltba. Utolsóm és egyetlenem te vagy! Mint a féreg, úgy vonaglok a sors lába alatt, mikor rád gondolok, mikor arczodat nézem. Hát te is az én nagy tévedéseim elitéltje lészesz-e?» – Én aztán megvigasztaltam, hogy nincs már -156- semmi bajom, hogy boldog, nagyon boldog és egészséges leszek, és őt végtelen sokáig fogom szeretni. Ezen aztán sirtunk mind a ketten. «Nem rettegek magam miatt, suttogá ő. Én látom a fejem fölött függő kardot, hallom a csendes éjben, hogy fenik a kést palotám szegletkövéhez: készen vagyok rá. Vérben jutottam a trónra, vérben kell leszállanom. De rettegek te érted! Isten itélete ne sujtson téged is az én vétkem miatt!» Én aztán fölemelem őt és beszélek neki olyan okos szavakat, hogy magam is csodálom, ki sugja azokat nekem, holott rendesen oly együgyü vagyok. Elmondok neki százféle vigasztalást, míg utoljára mosolyra kényszerül s azt mondja: «Christ’eleison!» Már annyira is vetemedtem, hogy elkezdtem politizálni. Igen bizony; állami dolgokról beszéltem neki. Azt mondtam neki, hogy mit nyugtalanítod te magadat ilyen rémeszmékkel? nem olyan rossz emberek a te népeid, mint más uralkodóké. Én ismerem a világot jól! Láttam én olaszokat, németeket, francziákat ünnepnapokon, mikor jól ittak; azok mind kiabáltak, veszekedtek, még verekedtek is. Aztán elnéztem a te népedet, ha ünnepnap sokat ivott; ez se nem kiabál, se nem verekedik, csak dülöngél, csókolódik és nevet.

– Csak megcsókolt. Azt mondta, hogy nagyobb állambölcs vagyok Talleyrandnál és Metternichnél; hanem nagy hamar elkomorodott. «Látod kis leánykám, az csakugyan így volt «hajdan», a hogy te láttad, öreg szemeddel. Hanem az újabb időkben valami szállong a légben, a mitől a legbékésebb népek is feldühödnek, hogy a ki tegnap látta ugyanazon embereket, ma nem ismer rájuk, mikor újra összekerül velük. Hallgasd meg csak, mi történt velem az utamban? a miről nem szól senki, a mit jól titokban fognak tartani, s nem hirdetik odább a hirlapok és az évkönyvek. Mikor a petrovszki katonatelep felé közelítettem, már alkonyodott, a lemenő nap az eget beborító bárányfelhőket bíborvörösre festette. Olyan volt -157- az, mint egy összevissza tépett császári palást. (Ezért én aztán meg is fedtem, hogy minek mond ilyen hasonlatokat? Kinek volt már valaha a világon összetépett császári palástja? Ő erre azt felelte: Julius Cæsarnak, a többek között.) «Az égvereslés szelet jelent.» «Az csak előitélet,» mondá Arakcsejeff. Az alkony viharjósló verőfényében a petrovszki nagy telephez vezető úton felállított diadalkapu úgy tünt fel a távolból, mint egy csupa aranyból összerakott tündérlugas. Az útközben elmaradozott többi díszkapuk mind fenyőgalyakból voltak összerakva, a mi sötétnek marad, ha a nap rásüt is. Vajjon miből lehet ez, hogy úgy ragyog? Roppant néptömeg vette körül a diadalkaput. Mikor aztán közel értem hozzá, megtudtam, hogy miből van az? Oh én sok diadalív alatt haladtam már keresztül, a mik üdvözletemre voltak emelve. Láttam diadalkapukat bársonyból, selyemből. Láttam olyant, melynek két oszlopát csatákban elfoglalt ágyúk tömege alkotta, a boltívet ellenséges zászlók mennyezete árnyazta körül, s közepén a korona elesett hősök arany rendjeleiből volt kirakva s körülötte a szétsugárzó aureolet elfogott tábornokok kardjai képezték; hanem a petrovszki diadalkapu túltett valamennyin. Az, a mit a lemenő nap verőfénye a távolból aranynak mutatott, nem volt egyéb, mint rongyos ingek és szoknyák felaggatott halmaza, koldustarisznyák, mint lecsüggő lampionok az ívhajlaton, s a koronát legfenn képezték egy lyukas fenekű kondérba tüzködött mankók. Diadalív rongyos ingekből és koldustarisznyákból! Míg én a bámulattól megmerevedve néztem a szörnyalkotványra, a néptömeg közül elém lépett egy hosszú ősz szakállú férfi, valamennyi között a legrongyosabb, kezében a szokásos üdvözletül hozott fatállal és azon egy kenyérrel. S így szólt hozzám: «Ime itt van az a kenyér, a minőt a te katonáid számunkra meghagytak. Ízleld meg. Fenyőkéreg lisztjéből van sütve. A szokásos sót nem tehettük mellé, mert azt csak könyeinkből ismerjük. Íme e diadalíven láthatod összes drágaságainkat, -158- a mit katonáid még meghagytak nálunk, feleségeink, leányaink rongyos ingeit és szoknyáit. Azért nincsenek ők maguk jelen, mert mezitelen nem jöhettek ide. A tizenkét ártatlan hajadont nem állíthattuk ki üdvözletedre, a hogy a hetman parancsolá; mert a mi környékünkön, a mióta katonáidat ide telepítetted, ártatlan hajadon nincs!»

– E szókra Arakcsejeff parancsot adott a kisérő testőrkozák szotnyának, hogy verje szét a lázadó csoportot. Hanem azok nem voltak lázadók, csak kétségbeesett emberek. A mint a trombitarecsegés felhangzott, mint egy jelszóra, egyszerre mind arczraveték magukat a lovak lábai előtt, az út széltében, hosszában, s ott a földön fekve ordíták valamennyien, kezeiket és arczaikat felém emelve: «Szabadíts meg minket a katonáidtól! Vidd el tőlünk a fegyvereseket! Mi nem akarunk fegyver alatt állni! Mi jámbor parasztok vagyunk. Dolgozni akarunk. Gázolj át rajtunk, ha tovább akarsz menni!» Nem lehetett az utat ellepő néptömegtől megmozdulni. A lovak nem taposnak rá a földön fekvő emberre. Se haragos szó, se biztató kegymondat nem használt. Egyre azt kiabálták: vidd el közülünk a katonákat! Még soha uralkodó ily gyötrelmes fogságba nem esett. Végre e kínos helyzetből kiszabadulásra segély érkezett. A katonai telep felől rendes zárt hadsorban közeledett az országúton a veteránok tömege. Élükön egy tamburmajor: az is olyan vén, hosszú szakállú ficzkó, minő a parasztok szónoka. Megismertem eylaui granátosaimat. Ezek tudták, hogyan kell útat csinálni a hadoszlop előtt, ha akadály van közben. Egy trombitajelszóra előléptek a sappeurők s az útban heverő parasztokat szépen megfogták kezeiknél, lábaiknál fogva s egyiket a másikra fektetve, utat nyitottak az előnyomuló dandárnak. A hosszú szakállú szónok, a mint elém jutott, leütötte a kezében hozott zászlót a földbe s elkezdett hozzám beszélni. «Uram ne hagyj minket tovább ez átkozott helyen! Hűségesen szolgáltunk a harcztéren tizenöt -159- esztendeig, küzdöttünk francziával, némettel, olaszszal, ne küldj most bennünket küzdeni ürgével, sáskával, hernyóval, földevő féreggel; s a mi rosszabb valamennyinél: a paraszttal. Mi ifjuságunkban megtanultunk harczolni mint a medvék, vénségünkben nem tanulunk meg szántani, mint az ökrök. Puskához, kardhoz szokott a tenyerünk, nem áll neki a kasza, kapa sehogy s a paraszt kineveti ügyetlenségünket. Vigy minket ellenség földére, a hol minden bokor mellett egy gyilkos leskelődik, csak itt ne hagyj minket a parasztjaid között! Küldj hadjáratra a hitetlenek ellen, a kik, ha mi szúrjuk, visszaszúrnak, csak itt ne hagyj a paraszt között, a ki szid, ha szépen kérjük, szid, ha ütjük, s akkor is jajgat, ha ránézünk! Zárj be minket ostromolt várakba, a hol megeszszük az elesett ló húsát, puskaporral sózva s szomjuságunkban lenyaljuk a falról a nyirkot; csak arra ne kényszeríts, hogy a keserves földből, Isten csapásai között, csaló, tolvaj paraszt irigysége mellett teremtsük elő az elátkozott kenyeret! Temess el minket a tetemhalmok alá a csatatéren; de ne temess el élve a katonai koloniákba! Átkozott legyen a neve, a ki kitalálta őket!» Arakcsejeff megfuvatta a trombitákat, hogy elfojtsa a szónok szavait, a mire aztán egyszerre a parasztok is, a katonák is kitőrő ordításra zendültek fel, hogy az elnyomta a trombitaszót. Ilia (így hiják a czár vén kocsisát) erre, minden parancsszó nélkül, visszafordítá a lovakat, s az úton, a melyen idáig jöttünk, visszahajtott. A rongyászok diadalívén nem haladtunk keresztül. Ott dicsőséges körutam véget ért. Haza értem. S most aztán olvasom a fényes leirásokat a lapokból, a mik a diadalutam emlékét megörökítik. Az égvereslés hát mégis vihart jelent.» Ezt beszélte el nekem szegény atyám.

– Ez bizony nagy szomorúság egy olyan úrra nézve, ha azok nem akarnak boldogok lenni, a kiket ő boldogokká akarna tenni. Az én apámnak boldogabb népe volt. Miért nem megy a te apád ő hozzájuk? Most az ő népe az is. -160-

– Hallod-e Bethsába, az jó eszme! Ne felejtsük el! Majd egyszer hozzuk azt elő neki. A mikor jobb kedve lesz. De most nagyon levert. Mikor búcsut vett tőlem, ismét visszajött. «Elfelejtettem tudakozódni hogyléted felől.» «No lásd, ez nagyon jó, mondám én, ebből az látszik, hogy igen jó szinben vagyok.» Aztán gyanakodva nézett az arczomra: «Mindíg ilyen piros az, vagy csak néha gyullad ki?» Én aztán nevetve biztosítottam róla, hogy bizony mindíg ilyen az. «De hát miért féltesz úgy? Hát nem tudja-e az Isten, hogy olyan nagyon szeretsz s nem vagy-e te az ő felkentje, választottja? S nem imádkozol-e te érettem hozzá?» «Nagyon jól tudja Isten, hogy szeretlek, felelt ő szomorúan; de hát nem volt-e Dávid király is az ő felkentje, választottja, s nem hangzott-e fel éjente a szent király kétségbeesett zsoltára hozzá: «Éjjel kezem feltartom. Az égre hozzád nyujtom!» S nem vette-el el mégis tőle a kedves gyermeket, kiben megbüntette, a mit Bethsábával vétkezett?»

– Te! ki volt az a Bethsába? szólt közbe hirtelen a királyleány. Hát csakugyan élő lény volt az én névelődöm?

Hasztalan lestem eddig, hínak-e mást is a társaságban ezen a néven? hasztalan kutattam a naptárban, van-e ott ilyen szent? nem találtam rá. Keresztanyám, a herczegnő, a ki ezt a nevet választotta a számomra, mikor megkereszteltek, (hat éves koromig pogány voltam) mikor kérdeztem tőle, miért nincs a nevem a naptárban, azt mondta, hogy az csak elforgatott mása az Elisabethnek, s azzal együtt van a nevem napja, akkor is kapok ajándékokat. S nézd, a czár azt mondja, hogy volt egy igaz Bethsába: ki volt az?

– Én sem tudom, mert ezt nekem nem tanították. Pedig én is kiváncsi voltam rá. Megtudakoltam a Helenkától, az annyit mondott felőle, hogy az szent Dávidnak a felesége volt. De többet ő sem tudott róla, mert a bibliát csak a papoknak szabad olvasni. -161-

– De hiszen Sára, Rebeka, Rachel szintén zsidóasszonyok voltak, s mégis ott van a nevük a szentek sorában. Bizonyosan azért hagyták ki onnan, mert vétkezett. Hiszen «ő» mondta: ugy-e? De hát mit vétkezhetett? De hát minek adták nekem egy olyannak a nevét, a ki vétkezett?

– Kedveském! mondá neki Zsófia, hanem aztán, tudod azt, a mit én neked elmondtam a czár útjáról, meg arról a diadalívről, el ne beszéld ám senkinek.

– Hátha a keresztanyám kérdezni fogja, szokás szerint, hogy miről beszéltél velem?

Nariskin Zsófia szépen kinevette vele. Neki már kis gyerek korában elkezdték azt tanítani. Hogy «mama» helyett azt kell neki mondani, hogy «szép asszonyság!» ha más is hallja; s ha a papa hozott neki egy czukorsüteményt, vagy játékszert, azt kell mondani mindenkinek: «a Mikulás hozta». Hogy a mit Helenkától hallott, azt nem kell mondani a madamenak, a mit a madametól hallott, a Helenkának, mind a kettőét a «nagy úrnak» s a mit a «nagy úr»-tól hallott, azt senkinek sem. Úgy hozzá szokott már, hogy még az orvost is kétségbeejté, mikor az kikérdezé a betegsége belső jelei felől. Egészen félrevezette a diagnozist. Milyen jól esett szegény gyermeknek, mikor az örök hazudás börtönéből kiszabadulhatott s talált két olyan lelket, a ki előtt szabad elmondani, a mi a szivén van! az atyját és a barátnéját.

– Hát te mindent elmondasz, a mit csak tudsz, mindenkinek? Kérdezé nevetve Bethsábától. -162-

– Oh nem. Én ravasz vagyok. Hazudni nem tudok, nem értek hozzá. Hanem mikor valaki faggatni akar, akkor azt teszem, hogy én kezdek el kérdezősködni, s aztán addig kérdezek tőle összevissza, míg megunja és otthágy.

BETHSÁBA.

Ghedimin herczegnő gyakran meglátogattatá a keresztanyai gondjai alá adott királyleánynyal kedvencz barátnéját, Nariskin Zsófiát.

A kik a herczegnő szívtitkaiba félig-meddig be voltak avatva, azok értették e látogatások okát. Ha már maga a herczegnő nem láthatja is (a világi illem tilalma miatt) Zsófiát, legalább Bethsába által hírt hall hogylétéről. Hanem ha volt valaki, a ki egészen be volt avatva a herczegnő titkaiba, az még többet is megérthetett.

A mindenki elől elzárkózott ember, a czár, a ki titkot tart a miniszterei előtt, még a papnak sem gyónik meg, ennek a kedves leánynak mindent el szokott mondani, a mi a szivét bántja.

Hiszen ha csak egy apa beszéli el ezt féltett leányának, hát akkor az csak kedély ügye; de mikor egy czár beszéli el, akkor ez államügy.

Minden szó, a mit a czár Nariskin Zsófia előtt kiejt, az ország helyzetének magyarázója. Az a kedélyállapot, a mit I. Sándor szavakban érthetővé tesz, alapja fél Európa jelenének és jövendő alakulásának. Ez egyetlen ember szivének ellágyulása, vagy megkeményedése a béke vagy a harcz, nagy felbomlás és nagy átalakulás titkait rejtegeti.

– Hát kedves kis leányom, hogy van a kis barátnéd? kérdé a herczegnő a hazatért királyleánytól.

– Már nem szed orvosságot. Azt hiszem, ez nagyon jó. Én egyszer megkóstoltam nála egy port, nagyon keserű volt.

– Csak azt mondta el, hogy a keresztatyja meglátogatta. (Ennyi hazugságot mégis megtanult már Bethsába, hogy «atyja» helyett azt a másik czímet említse.)

– Igen Dávid királyról meg a feleségéről, Bethsábáról. Keresztanyácskám mit vétkezett Bethsába királyné?

– Mít vétkezett Bethsába királyné? Micsoda kérdéssel állsz te ide elém?

– Hát azt «ő» mondta, s én szeretném tudni, hogy mit vétkezett? mivel hogy a nevét viselem. És senki más nem viseli a nevét; csak én. Ha valami olyan rossz asszony volt, hogy senkinek se kell a neve, akkor nekem sem kell, adjatok másikat.

– No azt most én mondjam meg neked, hogy mi a szerelem. Majd megtudod, ha szeretni fogsz valakit.

– De hát hogyan jutok én ahhoz? Valami baj az, a mi az embert meglepi, mint a betegség? Vagy valami jó, a mit megkiván?

– A szemembe! Oh azt én ki nem állom, hogy a szemembe nézzen. Hisz attól én meghalok. Inkább elfutok világgá.

– Igen, de az az ifju vőlegényed lesz, a ki megszeret, nőül kér, és eljegyez.

– Hát az mi nálunk úgy megy, hogy az ifju, a ki egy hozzáillő leányt kiválasztott magának, küld annak szép ajándékokat.

– S ez azt jelenti, hogy ez az ifju szereti a leányt. S ha a leány elfogadja az ajándékokat, ez meg azt jelenti, hogy szereti azt az ifjut. Oh az nagyon kedves. Ez nagyon könnyű. Hát a leány mit ajándékoz neki vissza?

– És semmi mást? Oh az nagyon kedves, nagyon könnyű. S aztán ha jön egy másik ifju, a ki még szebb ajándékot hoz, azt is elveszi az ember s ád érte szerelmet?

– Nem, nem, inkább megmondja neki az ember: «én azt a másikat is szeretem». Hát miért ne? ha a szerelem jó, és nem vétek. Hátha én nekem férjem lesz, és én szeretem az epret, nem mondhatom meg neki, hogy én szeretem az epret?

– Hátha azt megmondom neki, hogy én szeretem – Nariskin Zsófiát, azért megharagszik?

– De hát ha szabad szeretnem epret, barátnét, tánczot, miért nem egy ifjut is, ha az jó és szép? -165-

– Oh isteni együgyüség! De hát mondd, abban az országban, a hol te születtél, soha sem beszélnek szerelemről?

– Vannak. De ott, ha egy ifju legény el akar venni egy leányt, megalkuszik az apjával a jegypénzben s hazaviszi. Ha jó lesz hozzá az asszony, vesz neki szép ruhát; ha rossz lesz, vesz másik feleséget.

– Az nálunk nem megy. A mi vallásunk azt parancsolja, hogy egy asszonynak csak egy férfit kell szeretni.

– Oh az már egészen más! Hát miért nem mondtad mindjárt az elején, hogy a vallás parancsolja a szerelmet? Oh én a vallást híven meg fogom tartani. Ugy-e te is megtartod? Ugy-e te is szereted a férjedet? Szoktál az ő szemébe nézni mélyen? Én nem láttam tőled ezt soha.

– Tudod, kedveském, az élet nagyon hosszú s a mézes hetek, a hogy a szerelem idejét nevezik, igen rövidek.

– Oh azt nem úgy kellene ám felosztani; hanem a mézes heteket felaprózni perczekre, hogy azután az életnek minden napjára jutna belőle egy pillanat.

– Most már hát tudom, hogy Bethsába azért vétkezett, mert nem szerette azt, a kit a vallás parancsolt. Csak azt szeretném tudni, hogy mint keveredik ebbe a dologba bele Dávid király?

Az ám! Corynthia is azt szerette volna megtudni, hogy mint jött ebbe a mesébe bele Dávid király; de a fecsegő leány úgy félre vitte képtelen képzelődéseivel minden nyomozását, hogy nem juthatott a nyomába annak, hogy miket mondott Dávid királynak a próféta, mikor megfeddette? Az orosz a legjobb titoktartó. Abból, a mi a petrowszkii diadalkapu alatt történt, a czáron kívül senki sem beszélt ki semmit. Arakcsejeff elhallgatta azt, mert -166- saját szörnyeteg tervének megbukása volt abban jelezve: a kisérő kozák-csapat fel lett küldve Kazánba s a többiek tudtak hallgatni.

CORYNTHIA.

Ghedimin herczegnőhöz egészen jó iskolába volt adva a fiatal grúzi királyleány.

Corynthia lehetett tán a mintaképe annak az orosz természettudósnak, a ki (Darvint messze megelőzve) azt törekedett bebizonyítani, hogy a «nők nem egyebek, mint elfajult macskák». (És hasztalan volt minden törekvés a tudóst annyira lágyítani, hogy ismerje el legalább, hogy a nők «megnemesített macskák;» hajthatatlan volt; nem engedett a rendszerből.)

A szép Corynthia tudott kaczér lenni, mint egy Aspasia, és kegyetlen hideg, mint egy Diana. De ezúttal nem Diana csinált Actæont a férfiakból, hanem a másik.

A kit úgy kitüntetett kegyének tanujeleivel, mint a szép Galban lovag, az soha sem jutott el oda, hogy a szép Sphinx talányait megoldja. Corynthia engedte magát a vadászaton kisértetni általa, tánczolt vele a bálban s rábizta a virágcsokra őrzését, ha mással tánczolt; kaczagott a tréfáin, összeült vele embertszólni, búcsufejében a szokásos csókkal is üdvözlé; hanem azért olyan távol tudta őt magától tartani, mint a planéta a drabantját. S aztán ilyen holdja annyi volt neki, mint Saturnusnak. Mindegyik élvezhette a ragyogását és megfagyhatott mellette.

Hanem ha volt egy ember a társaságban, a kire istennői kegyetlenséggel tekintett alá, a kinek üdvözletét azzal az ajkmozdulattal fogadta, a mivel a nők a megvető szemrehányást tudják kifejezni, az volt az igazi! Azé volt a szív titkos lángja!

Azt nem tudja senki; mert a kit ért, nem adta tovább, hogy egy genialitásról és korhely kalandjairól hirhedett testőrtisztnek a masliczahét utolsó napján egy rejtélyes -167- küldöncz finom borítékú illatos levélkét hozott, a miben az állt, hogy: «egy ismeretlen jótevőnő, kit önnek a sorsa érdekel, kész önnek minden adósságát kifizetni, ha ön ma este nem megy el Ilmerinen kisasszony saturnaliájába».

Alapos gyanunk lehet, hogy az uzsorás, ki annak a fiatal tisztnek a lidércze volt, nem minden alapos tudomás nélkül mondta ezt: «vannak a városban fiatal, szép gazdag úrhölgyek, kik egy zavarba jött lovagot készek lennének megszabadítani».

A fiatal Endymion azzal válaszolt erre a levélre, hogy azon az estén Zeneida szánkójának a bakján vonult be a tiltott Eleusisba.

Oh bizonyára Corynthia nem Ghedimin herczeg miatt gyűlöli Zeneidát, hanem Puskin miatt.

A Ghedimin herczeggeli viszonya Zeneidának csupán anyagi kérdés Corynthia előtt.

Azt, hogy előkelő főurak a szinház első rangú művésznőivel viszonyban álljanak, a világon mindenütt igen illetékes állapotnak tartják. Ez nemcsak divatszerű; hanem egyúttal jogalap egy kétoldalú szerződésre. «A mi neked jó, azt, engedd meg, hogy nekem is jó legyen.»

Boszantó csak az, hogy a vetélytársnőnek a palotájában sokkal pompásabb pálmakert van, mint a herczegnőében; hogy annak a paripái szebbek, mint az övéi, s hogy a toilettjával mindenütt diadalmas marad az övé fölött, a hol összejönnek. Pedig minden fényes ünnepélynél összekerülnek. A művészi hirnév nyitva tart Ilmerinen kisasszony előtt minden ajtót. Találkoznak minden fényes tánczestélyen, a lovaik egymás mellett futtatnak a turfon, az előfogataik a Marsmező ünnepélyein s a herczegnő meg van felőle győződve, hogy mind az a fényüzés Ghedimin herczeg siberiai ezüstbányáiból kerül elő, a mik elég gazdagon ontják, hogy egy férfi két asszonyt versenyeztethessen egymással a pazarlás tökélyében. Ha Corynthia maradna a győztes, a pazarlást megbocsátaná, csak azt -168- nem, hogy ő marad hátrább egy asszonyi hajszál hosszával.

Az a tiltott gyöngeség, a mi őt ifju leánykorában a czár egész életére nézve oly végzetessé tette, el volt feledve már. A halottak országába tették. Ha három ember volt együtt, nem beszéltek róla. A czárnőt mindenki bámulta, imádta, sajnálta. Látták őt lassankint elhervadni a néma bánat miatt. S a közvélemény oly sulyosan itélt e tekintetben, hogy az összeesküvők közt többször szó volt róla, hogy ismételni kell a mi III. Péter és II. Katalin közt történt: a czárt elfogni, bezárni és Erzsébetet kiáltani ki czárnőnek. És azért Ghedimin herczegnő még is arra gondolhatott, hogy ő közelebb áll most is Sándorhoz, mint Erzsébet czárnő; mert egy vékony selyemszál (Nariskin Zsófia) még most is hozzákötve tartja az ő emlékéhez. Ezeket a selyemszálait a gyöngéd összetartozásnak rég elszakították Erzsébetre nézve – a sírboltajtók. A férj szerelme utolsó gyermekének koporsójával együtt lett eltemetve.

A míg őt a czár mindenütt kerüli, amazt kegyének teljével halmozza el. Az énekesnőnek helye van a czár és czárnő között. Mindketten kedvelik, kényeztetik. A czár és a czárnő csak úgy tudnak egymással ketten együtt lenni, ha Zeneidát meghívják harmadiknak. Mikor ő énekel, felolvas, vagy kedélyesen fecseg előttük, akkor a nő és férj azon veszik észre magukat, hogy kezeik egymást keresik, hogy egymáshoz közel simulnak. Míg, hogyha egy ünnepélyen az uralkodó pár karöltve megjelen s meglátják véletlenül Ghedimin herczegnőt, egyszerre kibontják karjaikat egymásból, s elfordítják arczaikat. S ezt ő mind tudja jól.

És aztán játszania kell az egész világra nézve a kaczért -169- azokkal szemben, a kik iránt közönyös; a lenézőt, kevélyet az iránt, a kiért lángol; a gyöngédet a férj iránt, a kit gyűlöl, s a hódolatost, alázatost az iránt, a kihez jogát tartja. S még azonfölül a nagylelkű pártfogónőt a vetélytársnő iránt, a kire féltékeny.

Hiszen a féltékenység elég szép szörnyeteg, ha egy feje van is. Hát még ha három feje van!

Az ő féltékenysége sárkányfejeinek a nevei: «Szenvedély, büszkeség és emlékezet».

És ennek az iskolájára van bízva a gruzi királyleány, a kinek mindjárt azon kezdte a nevelését, hogy nevet választott ki számára a bibliából a megkereszteléskor, a minek viselője olyan virtusokról lett nevezetes, a miket épen csak szent Dávid iránti barátságból bocsát meg az ifjasszonynak a világ.

Jó szerencséje Bethsábának, hogy tudatlansága és ártatlansága mellett nagy adományával van megáldva a találékony képzelődésnek s a nemzetével közös ösztönszerű ravaszságnak, s hogy még emlékezik valamire, a mit az anyjától tanult, a kit most is meglát minden évben egyszer: újesztendő napján, a mikor az uralkodó párnak eljön hódolni negyvenezer ember a nagy trónterembe. Ott áll az ő anyja is olyankor a trónemelvény lépcsőzetén; korona helyett most már csak ránczok vannak a homlokán, s valahányszor Bethsába meglátja őt, mindannyiszor az jut eszébe, hogy ez az ő anyja, a kit neki megszólítani nem szabad, azért cserélte fel a koronáját ezekkel a mély redőkkel a homlokán, mert halálra szúrt egy férfit, a ki neki azt merte mondani: «én szeretlek, szeress te is engem!»

És aztán tovább képzelődik rajta, hogy mi lehet hát az a «szerelem», a miért az egyik embernek jól esik valakit megölni, s a másiknak jól esik meghalni?… A mi egyszerre jó is, szabad is, kötelesség is, mégis rossz, és fáj, és bűn. -170-

A SZÖRNY.

Krizsanovszky épen végezte előadását a Szent-Pétervárott történtekről, a mire egy halvány hölgy hallgatott, a midőn az őrt álló duegna benyitott az ajtón s halkan suttogá:

«Oh Istenem!» sohajta fel a halvány hölgy, kezeit összekulcsoltan szorítva keblére.

– Azért. Galbant is magával hozta. Asszonyaidra vigyázz, mert ez az asszonyok kéme. Szép ember. Veszedelmes ember.

Most ujabb kocsizörgés hangzott az udvaron s rá heves lárma, férfi kiabálás.

– A nagyherczeg érkezett meg a hadgyakorlatról… A kapuban elbotlott a phaéton nyerges lova, a fullajtár leesett fejtetőre, a nagyherczeg pedig szájába ütötte a pipáját s kitörte a fogát. Iszonytató dühös.

– Oh Jézusom! sikolta fel a nő s rohanni akart kifelé. Krizsanovszky visszatartá kezénél fogva.

– Sőt most kell eléje mennem! szólt a nő, kiszakítva magát. Te fuss innen! Itt ne lásson valaki.

Pedig innen nehéz volt eltünni. Ez a hely a lengyel alkirály várlaka: a Belvedere, Varsón kívül, a Lazienka királyi park közepette. Maga a park is erős fallal van körülvéve s azt minden oldalon fegyveres őrök fogják körül; de a kastély meg épen erősség; magas bástyákkal, vízárkokkal, sánczczölöpzettel körül zegzugozva, kapuját felvonó hid képezi; minden bejáratot ágyúlőrések védnek, s a tornyokban őrök állanak. Körülötte ágyulőtávolban ki van vágva a gyönyörű ősliget, a sík pázsiton tulipán-ágyak virítanak. Ide észrevétlenül közelíteni, vagy innen eltávozni embernek nem lehet. És Krizsanovszky még is el tudott menni. Pedig az egész Belvederét maga Constantin nagyherczeg építteté, s saját maga ügyelt fel annak minden alakítására. Itt rejtekút az ő tudtán kívül nem lehet. De hátha van? Az építész lengyel volt, s attól kitelt, hogy éjjel dolgozott a rejtekúton s nappal mindig elfalaztatta a munkát, hogy a nagyherczeg ne tudjon róla: – úgy is volt. Akármikor meglephették volna őt az ágyában, ha a lengyelek nem utálnák az orgyilkot.

Mikor azt hallotta, hogy Arakcsejeff érkezett meg, azt sohajtá: «oh én Istenem!» akkor az erős boszuálló Isten jutott eszébe, s mikor azt mondák neki: a nagyherczeg jő dühös haragban, akkor azt kiáltá: «oh én Jézusom». Akkor a szeretet martyrja jutott eszébe. S tán nem volna igaz, hogy azóta is voltak sokan, kik egy néptömeg, egy Izrael üdvéért keresztre hagyták magukat feszíteni?

Olyan volt, a minőnek kortársai leirják, ahhoz nem találhat ki semmit a phantásia.

Constantin nagyherczegnek elég oka lehetett a panaszra testvérei ellen. Azoknak arczra és termetre mind az anyai juss jutott osztályrészül. Szép deli férfiak voltak. Egyedül ő kapta meg az apai örökséget. Olyan rút volt, mint az apja. -172-

Pedig a megboldogult Pál maga is eszményképe volt az iszonytatónak, annyira rút volt, hogy nem engedte a képét a pénzekre veretni egész uralkodása alatt.

Constantin egészen Pál czár hasonmása lett. Nagy veres tülök-orra úgy kiállt az arczából, mintha semmi összefüggésben sem volna a homlokával; apró tengerszin szemeit alig lehetett látni bozontos szemöldökétől s folytonosan pislogó, összehúzott szempilláitól. Haja, szemöldöke, szakálla, pillái oly szőkék voltak, mint a kender, s az egész arcza veres, mint a bagaria. S még hozzá az arczának egyik fele nem hajazott a másikhoz, mintha a teremtői szeszély még azzal akarta volna befejezni remekét, hogy a két külömböző torzképből a két felemást ragaszsza össze egygyé, egyik ajkszeglete lefelé görbült, a másik fölfelé; ránczok, bibircsók és ragyagödrök versenyeztek a torzításban, úgy, hogy a festők, a kik az arczot megörökítették, csak arczélben merték azt levenni. Szemközt eltalálni ezt a képet festőnek valóságos felségsértés lett volna. Ilyennek irják le, a kik vele együtt éltek.

S a külső csak hű anyamintája volt annak, a mi belül lakik, s minden arczvonása rabja volt az indulatainak, a ki ránézett meg kellett rémülnie, vagy el kellett magát kaczagnia. Lelkülete is megfelelt vonásainak. Dühös, felfortyanó, kegyetlen volt. A bot mindig kezében. S annak mindig volt dolga. S ha tény az, hogy testvére a czár évenkint kétezer rubel árú irótollat szokott elhasználni, úgy hozzá lehet vetni, hogy Constantinnál mennyit vethetett az elhasznált nádpálczák rubrikája az évi költségvetésben?

Most is összetörve hozza haza a botját a kezére akasztva, derékban elnyaklottan s hosszában végig hasadtan. Bizonyosan sorba verte ma is a zászlóaljparancsnokokat. Azoknak ez volt a mindennapi imádság.

S még hozzá e mostani eset. Az elbotlott paripa s a lebukott lovász hibája miatt a nagyherczegnek a szájába ütődött a pipa szárra, a mi soha sem szakadt ki a szájából -173- s kitörte egy fogát. Szitkozódás közben vérnyomokat köpköd maga körül.

– Átkozott kutya! Mihelyt magához tér (Dobjátok a vízbe, hogy ocsudjék fel!) azonnal hozzátok elém! Gaz kutya! Minden csontját összetöröm! (Most észrevett egy szemközt jövő férfit.) Kicsoda az úr? Galban lovag? Akasztófáravaló gazember! (Annak a gaz kutyának mondtam, nem az úrnak.) Hát mit akar? Hogy Arakcsejeff megérkezett? Az ördög… (majd mit mondok!) Nekem borbély kell most, nem miniszter! Nem látja, hogy kitörött a fogam? Átkozott kutya! disznó! varangyos béka! Mi tetszik még Galban lovag?

– Az Istenért, mi történt veled? sikolta a nő, s odaveté magát a férje keblére. Lelkem! szerelmem! meg vagy sértve? Mi bajod?

S arra a szörnyeteg arcza elkezdett egyszerre mosolyra térni. Valami mély fájdalommal vegyült öröm északfénye volt az a mosolygás, a mi azt a rút arczot egészen átváltoztatá. Megszünt ijesztő lenni. A kuszált vonások keresték az összhangzatot egymásközt, a rút száj igyekezett tetszetős lenni.

– Semmi sem, galambom; mondá, olyan hangon, mint mikor az oroszlán hizeleg a nőstényének. No, ne sírj, ne ijedj meg. (Mindig halkabban suttogott.) Semmi baj sincs.

– Nem tört ki… dörmögé Constantin. Csak a koronája tört le. S vigye az ördög azt a koronát!

– Hogyan, fenség? szólt közbe Galban lovag, beavatkozva a szelídítő társalgásba. Vigye az ördög a koronát?

– Még most csak a fogam koronájáról van szó! szólt recsegő, döczögő hangon az alkirály. Csak menjen ön Galban lovag Arakcsejeffhez. Pihenjék ki az út fáradalmait. Majd ráérünk beszélni ebéd után. A míg nem eszem, -174- iszom, addig államügyekről nem beszélek; nem rontom el az étvágyamat. Zdravtvujtye! Ti pedig azt a semmirekellőt, ha felocsúdott, rögtön elém hozzátok; egy pár pofonnal meg akarom próbálni, hogy hát az ő foga áll-e oly erősen a helyén, mint az enyim? A tökfilkó! ha nem fogom jól a pipát a fogam közt, beleüti a torkomba, hogy a nyakcsigolyámon jön ki a csutorája!

– Az ég szerelmére! rebegé a nő, reszkető kezeit a nagyherczeg szája elé tartva, babonahárító iszonyattal. A miért az aztán megcsókolta a tenyereit. S átölelve a hozzá simuló alakot, bevonta magával a belső szobába. Galban lovagot ott hagyta a faképnél.

– Hát igazán sajnálnád te, ha egyszer úgy hoznának eléd halva, keresztül szúrva… elől-hátúl?

– Oh, nem mondj ilyent! rebegé a nő, keresztet vetve arra a helyre, a hova Constantin mutatott a mellén. S hogy elhallgattassa e szörnyű szavakat, lefojtotta ajkait egy forró hosszú csókkal.

– Te-e! Dörmögé a szörny, két keze közé fogva a nő fejét s szemébe nézve: mint a hogy egy medve megfog egy bárányt, mielőtt agyonharapná. Nem utálod az én számat megcsókolni? Nem undorodol a csúf pipabűztől?

A szörnyeteg e szóra oly erővel szorítá őt magához, mintha meg akarná fojtani az ölelésével.

– Oh, te csudatevő kép! Nem hazudik nem hizelkedik, mint egy világi dáma; nem mondja, hogy ámbróziát lehellek ki. Azt mondja, kogy az apjától is ilyen csókot kapott; minden férfiajknak ilyennek kell lenni! Te asszony! Az én apám is épen ilyen csúf volt, mint én: s azt is épen úgy szerette a neje, mint te engem. Pedig csúf volt, mint én!

– De tudom. Az anyám mondta. Engem szeretett legjobban; -175- engem kényeztetett el; nekem volt minden szabad. S mikor a testvéreim panaszt tettek e miatt, azt mondta nekik: «hagyjatok neki békét: olyan csúf mint az apja; azért szeretem olyan nagyon». De én még rossz is vagyok, a mi az apám nem volt. Igen, ő hevesfejű volt, hirtelenkezű; de én kegyetlen vagyok – ösztönből. Rossz vagyok, mert örömöm telik benne.

– Én magam mondom magamnak. Sokszor, mikor egy elnyűtt bottal hazatérek, a mivel mindenkit összevertem, a ki a kezem ügyébe akadt, szeretném utoljára magamat is agybafőbe verni. (Csak akkor vette észre, hogy a hasadt bot még most is ott lóg a kézcsuklóján a káplárszíjnál fogva. Sietett azt eldobni.)

– Az nem úgy van; mondá a nő. Az emberek a rosszak, a kik haragra ingerelnek. Durva emberekkel foglalkozol mindig, a kik ostobák és sunyik, az tesz ingerültté. Ha jók volnának, szeliden bánnál velük.

– És te csakugyan azt hiszed, hogy én jó vagyok? Csodálatos! Én azt hiszem, hogy eleget tettem már, hogy bebizonyítsam az ellenkezőt. Az gondoltam, hogy egészen hasonlítok az ördöghöz.

A nő ez alatt azt végezte, hogy leülteté toilette-asztalához a szörnyet, s mindenféle fésücskékkel, kefécskékkel rendbeigazítá annak üstökét, pofaszakállát, liliomvizes kendővel megmosdatta, megtörülgette por- és izzadságlepte arczát s ütődéstől vérző szája sebét beragasztá szépség-flastrommal.

– Igaz, még pedig finnyás urak, Szent-Pétervárról. A muszka Párisból! Ezek bontonhoz vannak szokva. Jól van. Nyalj ki hát szépen. Ezek a francziák nem tudom, -176- hogy lesznek majd megelégedve a te lengyel konyháddal? Háziasszonyok szokása szerint szóld le magad előttük az ételeidet: hadd dicsérjék ők.

– Hát mit? És ha a czár maga volna is a vendégem. Nem vagy-e te az én kis feleségem? No felelj, nem vagy-e te az én kis feleségem?

– Be is verném a fejét annak, a ki te rád csak úgy az orra hegyén át próbálna nézni, ha excellentiás úr is, kiálta az alkirály, saját képmását fenyegetve ököllel a toilettetükörben. Pedig ez az Arakcsejeff leghívebb embere volt szegény apámnak. Kutyája volt neki. De azért mégis jobb szeretném, ha ott volna azon a saját szigetén, a mit Koczebue kapitány fedezett fel a sárga tengerben s az ő nevére keresztelt, mint hogy itt van!

– Miért, kedvesem? kérdé a nő, míg az esze ott járt, hogy új csokrot kössön a nagyherczeg szétdult nyakkendőjén.

– Eh. Asszonynak nem kell államtitkokat megtudni, szólt az, azon törekedve, hogy egyformán idomítsa bajuszait; a mi sehogy sem sikerült, az egyik fele mindig két ágba szakadt. Pedig az volt a halála, ha rosszul kifent bajuszt látott a glédában valahol.) Csak azt mondom, hogy ne legyen akkor bot a kezemben, mikor vele beszélni fogok.

– Csak tréfáltam. Hát nem szabad nekem enyelegni is? Nos, hát indulhatunk az ebédre? Én éhes vagyok. Úgy dolgoztam ma, mint egy káplár.

– Igen. Hát nem választasz a pálczáid közül? (A nagyherczegnek minden szobában, a hol időzni szokott, még a neje öltözőjében is, ott voltak az elhagyott pálczái, a miket arról a helyről, a hova ő letette, főbenjáró dolog volt elmozdítani.)

– No, hogy azt a bűnöst megfenyítsd, a ki miatt ily veszedelem ért. Az életedet veszthetted volna; megérdemli, hogy kikapjon!

– Igazán megérdemli? No hát válaszsz ki te egyet a botok közül. Ezt? Ezt a jó szivósat? No ez nem szakad el. Hát jobban sajnálsz engemet, mint azt, a ki engem megsértett? Ejh, ez ritkaság a te fajtádnál. Azok rendesen a bűnösért könyörögnek. No hát menjünk.

Johanna a balkarjába fogózott Constantinnak; a jobbjában a botnak volt helye. A fegyvertornáczon már ott várt a delinqens, bekötött fejjel és dagadt pofával. Reszketett, mint egy kis kutya, mikor a nagyherczeget látta kijönni.

– Te ficzkó! mordult rá a szörnyeteg, megsuhogtatva sombotját a légben. Ugyan megérdemelnéd ma, hogy végig páholjalak! Hogy nem tudsz vigyázni, mikor hajtasz? Aztán nagyon megütötted magadat? Nesze öt rubel. Végy magadnak rajta orvosságot. Akasztófáravaló. Sántítasz is? Nesze ez a bot, támaszkodjál rá. Gézengúz.

– Hm, furcsa biz ez, dörmögé a nagyherczeg. Te fölfedezted bennem a jó embert, s most már úgy vagyok, mintha magam is kezdenék rátalálni.

A vendég urak már ott vártak az étteremben. Csak ketten voltak. Az alkirály nem volt nagyon vendégszerető; nem is igen lett volna az erényét kin gyakorolnia, mert azok, a kik között lakott, nem igen taposták a küszöbét. Annak meg igen nagy bizalmas emberének kellett lenni, a kit akkor ültessen asztalához, a mikor Johanna is ott van.

Arakcsejeff egy volt azok közül. Ők ketten látták egyszer egymást sírni. Csak egyszer és csak ketten egymást. Mikor Pál czár halála után összetalálkoztak. A hű ember, (a kutya) épen úgy szerette a megholtat (a meggyilkoltat), mint a szörnyeteg (a második fia). A többiek nagyot -178- sohajtottak, mikor becsapódott utána a kriptaajtó. Egy terhétől szabadult meg a föld. A gyilkosok amnestiát kaptak, némelyik még magas hivatalba is jutott, hadtestek vezetője lett. Csak ők ketten nem bocsátottak meg nekik soha: Constantin és Arakcsejeff. (Mikor Austerlitznél Benningsen tábornagyot a francziák körülfogták, Constantin mint egy Berserker hős rohant segítségére a testőrdragonyosok élén s vadállati elszántsággal vágta őt ki veszedelméből, s aztán leköpte: «Kiszabadítottalak, pedig te is ott voltál apám gyilkosai közt!») E közös gyűlöletért tűrhette Arakcsejeffet. «Tűrhette!» Már ez is nagy szó volt nála. Aztán meg az is, hogy Arakcsejeff olyan miniszter volt, a kit meg lehetett verni, ki lehetett kergetni, s megint visszajött.

– Zdravtvujtye! Üdvözlé vendégeit a nagyherczeg. Úgy-e még veletek lehet oroszul beszélni? nem vagytok egészen francziák? Csókoljatok kezet a feleségemnek!

Galban lovag a courtoisie legelegánsabb modorában hajtotta végre a parancsot, de Arakcsejeff a kézcsókot azzal az élvezéssel teljesíté, a mi az orosz parasztnak a szokása, hosszan tartón és megczifrázva s két kézzel szorítva a megcsókolt kacsócskát ajkaihoz s aztán édeskésen sohajta fel.

– Ah, e boldogság látása, ez a «sweet home» emlékeztet engem a saját magam édes otthonára.

Csak a hölgy maga nem érté el azt a végtelen mély megsértést, mely e bókban rejlett. De annál inkább a nagyherczeg. Ilyenkor még a homloka is veres lett. (Csakugyan jó volt azt a botot elajándékozni útközben, külömben alighanem mondott volna annyit a somfa a miniszter hátának: «ez itt nem Daimona, héj!»)

– Ne fecsegjetek! Zördült közbe a nagyherczeg, hanem vágjatok be egy pohár pálinkát, jó orosz szokás szerint. Ki nem állhatom az idegen szokásokat. A franczia bókolást, meg a német «wie befinden Sie sich?»-et. Soha sem tudtam megtanulni semmi idegen nyelvet. Emlékezhetel -179- rá Arakcsejeff, milyen rossz tanuló voltam gyerek koromban. Szegény hopmesterem, mikor szorongatott, hogy tanuljak már, azt vágtam oda neki: «ugyan minek? Lám, kend mindig tanul, azért kend mégis csak egy likas mogyoró!»

– Sokkal emlékezetesebb mondása volt fenségednek az, a mivel a földleirási tanárát kifizette: «én nem tanulom a geographiát: én csinálom azt!»

– Ne járjon a szád! Itt a leves. Dugjátok be a szátokat a kanállal s ne beszéljetek. Legyetek csendesen, míg a feleségem imádkozik. Ő imádkozik helyettem is. Aztán semmi komoly ügyekről az asztal fölött. Adomázni szabad. Inni kötelesség. Káromkodni nincs tiltva. Hanem a ki valami csintalan dolgot talál elmondani, mikor a feleségem jelen van, annak mindjárt ki kell öblítenie a száját a mosdó-vízzel. Ha az ebéd rövid lesz, azért ki kell mentenem a feleségemet. Nem várt vendégeket a feleségem. Azért pedig nem mentegetőzöm, hogy az ételeink mind nemzetiek. Orosz és lengyel konyha. A franczia szakácsokat ki nem állhatom; az ételek czímeit se veszi be a fülem, hát még magukat az ételeket a gyomrom! a feleségem egészségének pedig ártanak.

A nagyherczeg négyszer-ötször is elmondta egy megszólalásra azt, hogy a «feleségem».

– Oh a franczia szakácsok különösen nagy urak mi nálunk. A «Robert»-család valódi aristokratiát képez Szent-Pétervárott, s ehhez a családfához tartozni nemesség. A franczia szakács nagyobb úr, mint a czár; mert az még a czárnak is parancsol, hogy mit egyék? s a budgetjébe nem tűr betekintést. Ez nagyobb úr az orvosnál, mert az egészséges embernek is præscribál. A mit ő megtagad, abból nem lehet kapni. Róbert úr megteszi azt, a mit csak -180- a lengyel országgyülés tehetett valaha, mikor még a «nyepozvolim» divatban volt, hogy mikor az ura leüzen hozzá, hogy ma ilyen étel kerüljön az asztalra, az visszavágja a liberum vetót, csakhogy francziául: ça n’existe pas! A minap Nariskin herczeg felhivatta a szakácsát, hogy személyesen ismételje előtte az irásban elvetett parancsot: hogy neki «blanc mangert» készítsen.

– A bizony. S monsieur Robert élőszóval is megtagadta azt. A herczeg le akarta szidni, erre monsieur Robert fölemelkedett a két sarkán s azt mondá: «uram! ön elfelejti, hogy kivel beszél?»

Galban lovag kész fecsegő volt, ő tartotta az asztalt adomával és emberszólással.

– A napokban egy igen mulatságos eset fordult elő a fővárosban Popradoff herczegnél, a kinek volt egy franczia szakácsa, meg egy franczia nevelője a gyermekei mellett. A szakács középszerűen főzött, a nevelő még selejtesebben tanított. Egy közbejött betegség megakadályozta a szakácsot a főzésben, a ház zavarba jött. Ekkor a nevelő felajánlotta, hogy ő is ért valamit a főzéshez s leküldték a konyhába. Hát igen pompás ebédet tálalt fel. Az alatt meg az ágyban fekvő szakács ajánlkozott a herczegecskéket a tudományokban oktatni. S azok bámulatos előmenetelt tettek. Utoljára megvallotta mind a kettő, hogy szükségből vállalt állomást, s el volt cserélve a szerepük.

– S ezt a herczeg nem vette észre? No majd ezt a historiát beszéld el a feleségemnek hosszasan, ha egyedül lész vele.

Mi most beszéljünk nagyobb dologról: Arakcsejeff! Milyen egészségben hagytad felséges urambátyámat, Sándor czárt? -181-

(E név kimondása alatt a nagyherczeg félig felállt a székéről s mindenki követte a példáját.)

– Sajnos, hogy nem adhatok egészen kielégítő feleletet e kérdésre, fenség.

– Mi baja van ő felségének, az én urambátyámnak? Nos? Vagy talán nem beszélhetsz a feleségem előtt? Jól van, jól. Helyesen teszed, ha nem akarod megijeszteni. Majd elmondod nekem magamnak. Hát ő felsége, Erzsébet czárné asszonynéném, (felállás) hogy érzi magát? Nincsenek-e kellemetlenségek ő felségeik között? Ha jót nem mondhatsz, a rosszat hallgasd el a feleségem előtt. Ne szomorítsd meg vele.

Bizony Arakcsejeff e kérdésre jobbnak találta az ujjait leszopni a lekváros lepény után.

– Így van az, ha az ember nagyon korán házasodik, folytatá a nagyherczeg, fogait piszkálva a kétágú villával. Magamról tudom. Én is nagyon megadtam az árát. No de hála Istennek, csakhogy vége van. Ugyan sok bajba került, a míg az első asszonytól el tudtam válni. De ne beszéljünk erről a feleségem előtt. Én voltam ott is a hibás. A mely asszony engem ki tud állni, az olyan ritka, mint az üstökös csillag az égen. Hát te Galban, megakadtál-e már valahol? Tettél-e már egy asszonyt szerencsétlenné azzal, hogy elvetted? Ördög a csontod! Még most is csak a más boglyájából huzod a szénát? Ha én czár volnék, adót vetnék az ilyen nőtlen urakra, agglegény adót. Szerencsétek, hogy soha se leszek az.

– Fenség! Úgy volt mondva, hogy nem beszélünk komoly ügyekről az asztal fölött. Jegyzé meg alázatosan Arakcsejeff.

– Igazad van. Vétettem a szabály ellen. Ezért engesztelésül igyunk egy poharat, az én feleségem egészségére.

A három pohár összecsendült a férfiak kezében. Aztán a negyedik is sorba hozzájuk kocczant, attól a finom hajlékony kéztől emelve, s egy vékony, halvány piros ajk megnedvesült a tűzláng tokajitól. Az ebéd vége felé járt; -182- a csemegét hordták körül. Abból a nagyherczeg csak a mogyorót válogatta ki, a mit szeretett a fogaival feltörögetni; az első három így feltöröttet odarakta Johanna tányérjára.

– Vigyázz, kérlek a fogadra. Még egy másik koronát is le találsz törni.

– Az meglehet, mondá a nagyherczeg az asztalra könyökölve, s kenderkócz szemöldei alól Arakcsejeffre vetve egy pillantást, a mit az elértett.

– Eredj, kedvesem, vitesd fel a fekete kávét a terracera, s vidd oda magaddal Galban lovagot. Ő szereti francziásan végezni az ebédet, fekete kávéval. Mi ketten meg, jó lengyel szokás szerint, itt maradunk egy kicsit kvaterkázni.

A nő erre fölkelt az asztaltól, kezét az eléje lejtő Galban karjára tette, s kisérve a szolgától, ki ezüst tálczán a kávés üstöt vitte utána, elhagyta az éttermet.

A két férfi egyedül maradt, s jó lengyel szokás szerint, poharát egy negyedrészig töltve az arany tokajival, hozzá kezdett a kvaterkázáshoz.

– Bizony ő felségének nagy szüksége van erre a szent kivánságra, mondá nagyot sohajtva Arakcsejeff.

– Olyan baj, a mit legnehezebb orvosolni. Kedélybetegség. A kin az erőt vesz, azon az orvosok minden tudománya kudarczot vall. A czár néha hónapokon át nem alszik többet, mint ebéd után egy bágyasztó szunnyadási órát. Mindenféle rémképek kínozzák éjjel-nappal. Életunt. Nem is csoda. Mindent fokról-fokra összeroskadni lát, a mit fölemelt. Ifjusága ragyogó ábrándjai mind elvesztek -183- már. A szabadelvű intézményeket, a miket ő maga hozott létre, ő maga kényszerült egyenkint eltörölni, saját magát megsemmisíteni. S arra, hogy ujjá teremtse magát, hiányzik nála a lélekerő. Tudja, hogy gyűlöletet keltett maga ellen, s nem tud zsarnok lenni, hogy a gyűlöletet irgalmatlanul elfojtsa. Mindenütt orgyilokkal látja magát körülvéve és nincs elhatározottsága a palloshoz nyulni, hogy megvédje magát. És a mellett családi boldogsága is le van tarolva. Fenséged ismeri a catastrophát. A czár kedélyét vallásos búskomorság tartja fogva. Elitéltnek hiszi magát. Elitélve Isten és emberek, élők és halottak által. Retteg a végzettől és mégis keresi azt. Ez a lélekállapot a legerősebb életszervezetet is képes felemészteni. A legkönnyebb betegség halálossá válik mellette, s ő nem gondol magával. Soha sem ereszt magához közel orvost. Eltitkolja, ha baja van. Én azt hiszem, hogy a halálvész csiráját hordja már a szivében, s a szív nem gyógyítható.

– Szegény bátyám, dünnyögé a nagyherczeg, fejét elbusultan hajtva az öklére. Az a dicső, hatalmas ember! A kivel együtt voltam Lipcsénél a diadalban… a Niemen szigetén, mikor Napoleonnal összejött egyezni,… és Párisban a nagy bevonulásnál,… és Bécsben a fejedelmek congressusán; és mindenütt hallottam a suttogást: «ah, ő az ott, az a délczeg férfi, a mellett a csúf mellett!» A fény és az árny, a mik egymást követik: mi képeztük azt ketten!

– Készen kell lennünk a legrosszabbra. Annak a gyönge lángnak, a mi ezt a fényt élteti még, csak egy fuvallat kell és kialszik. S akkor az egész ország a legborzasztóbb végfelbomlásnak néz eléje. Százféle összeesküvés által van alattunk aláásva a föld. Százféle zivatar közeledik felénk. Ki lesz ura a kataklizmának, ha egyszerre ég föld megmozdul? A czárnak nincs gyermeke. Ki lép utána a trónra?

– És ha ő nem rendelkezik? Pedig nem vehető rá, hogy rendelkezzék. Azt mondja, hogy a törvény világosan szól. A czár után következik a czárevics.

A nagyherczeg elkezdett hahotával kaczagni, hanyatt dőlt, úgy kaczagott, hogy a fogsorai kilátszottak, mint egy ásító oroszlánnak.

– Hahaha! A czárevics! Nem, barátom. Az nem ül fel neked a trónra! Engem te Iván gyémántos sipkája alatt nem látsz!

– Azért, mert sokkal jobb szeretem, ha ez a te vállszallagod a te derekadon van, mint ha az én torkomra kerül.

– Az apámra, meg a népemre. No, hiszen én kellenék legjobban a szentpéterváriaknak! Tavaly, mikor felséges urambátyám, a czár beteg méltóztatott lenni s engem kegyesen felparancsolt magához s én megjelentem a székvárosban: huj, milyen ijedtség támadt Izraelben! Azt hitték, már én következem! Mikor végigkocsiztam az utczán, minden járda kitisztult egyszerre. Az emberek bebujtak a a kapuk mögé, hogy ne legyenek kénytelenek köszönteni. Hej, hogy járták a templomokat! Soha sekrestyés annyi kopeket össze nem szedett a perselyébe, mint az alatt, míg én ott voltam. A pópák majd lehúzták az angyalokat lábaiknál fogva az égből, csakhogy gyógyítsák meg a czárt! Minden utczaszegletre felrajzolták szénnel a profilomat ezzel a nagy orral csufságnak s szitkokat irtak alá. S mikor aztán felséges urambátyámat, a czárt kegyelmesen meggyógyítá a mindenható Isten, hogy egy szép napon kikocsizhatott, micsoda öröm volt akkor a városban! Minden ember tódult a kocsijához, majd a levegőbe emelték, s csaknem eltemették virágokkal. S mindezt azért, mert engemet gyűlölnek! Nem azért, mert őtet szeretik; hanem azért, mert tőlem félnek. Most mondtad, -185- hogy őt is orgyilkosok fenyegetik mindenünnen. Csak az a külömbség, hogy őtet a mennyországba akarják elküldeni, engem pedig a pokolba. Azt hiszik, hogy én leszek az apámnak a fia! Olyan vaskezű ember a vasnyakuak fölött, mint a milyen az volt.

– S valóban arra volna szükségük. Az orosz vasnyakat csak egy vaskéz tarthatja meghajtva.

– No azt még megérhetik, de az Isten őrízzen meg tőle engemet is, meg őket is!

– Ejh, messze van az még. Minek beszélünk ilyen bolondokat? Minek élném túl őtet? Hiszen csak másfél évvel vagyok gyermekebb, mint ő. Még egy kvaterkát. Éljen az én urambátyám, a felséges czár. Mi dologért kerestél fel különben? Erről ne beszéljünk többet.

– Épen ő felsége megbizásából jövök. A trónöröklést rendbe kell hozni. Ez az ő akaratja. A czárnak trónörököse nincs.

– Ez ideig. De ha gyermeke lesz a feleségemnek, egészen törvényes hitvesemmé fogom tenni.

– De hisz elválasztott tőle a synodus; ő már le is tette az Anna Feodorovna nevet, s visszavette a Szász Koburg Juliannát. Hisz új házasságomat a czár helybenhagyásával kötöttem.

– Az nem lehet. Az ország alaptörvényeibe Sándor czár alatt egy ukáz lett beiktatva, mely azt rendeli, hogy -186- a czári trónra csak uralkodó családból eredt hitvesek emelhetők, s nem uralkodó család sarjának gyermekei a trónt nem örökölhetik.

– Hát ha én czár leszek, (a mitől őrízzen Isten) majd adok ki egy más ukázt, a melyik az előbbit eltörli.

– Van egy más akadály még, a mit a czár nem törölhet el egy ukázzal. Azt tudja fenséged, hogy a czári trónon nem ülhet más nő, mint a ki az orthodox vallás hive. Hiszi fenséged, hogy Grudzinszka Johanna elhagyja a római katholikus hitet egy koronáért?

– Nem hagyja el a czárok valamennyi koronáiért sem! Ebben a nőben nincs annyi hűtlenség, hogy egy vén lovát fölcserélje egy újabbal; nem hogy a vallását elesküdje. Ezt meg se kisértse nála senki.

– De van még, a mi a vallásnál is nagyobb akadály: a társadalom. Száműzve legyen-e a szentpétervári társaság a czári palotából? Grudzinszka Johanna lehet egy angyal: azért még sem fejedelemnő, a kiről a kevély Ghedimin, Nariskin, Trubetzkoi, Muravieff, Apraxin úrhölgyek elismerjék, bár csak azt, hogy velük egyenrangú; hagyján még, hogy rangban fölöttük áll.

– Hát úgy, hogy ők tartsák meg maguknak a koronájukat, én meg megtartom magamnak a feleségemet.

– Komolyan és egész hidegvérrel, szólt a nagyherczeg, kezét Arakcsejeff karjára téve. Egész világi életemben nem találkoztam soha szeretettel. Azt hiszem, hogy már a dajkám, a ki szoptatott, megütlegelt, a mért olyan formátlan vagyok. Egy kutyát nem tudtam magamhoz szoktatni soha. Akárkire ránézek, azt látom, hogy meg van tőlem ijedve. Akárhogyan szelidítem lágy megszólalásra a hangomat, úgy recseg az, mintha szitkozódnám. A mióta a gyermekczipőimet elnyűttem, a miket az anyám húzott a lábamra, ezt a szót nem hallottam hozzám intéztetni: -187- «kedves!» És most elém hoz a sors, mint vak tyúknak az igaz gyöngyöt, egy kedves gyermeket, a ki engem szivéből szeret. Nem mondja, de érzi; sőt velem érezteti. Bennem él, mint a saját lelkem, s követi a gondolataimat. Fölfedezi bennem, a mi kevés jó van, s megtanít enmagamat szeretnem! Egész sötét életemnek ez az egy napsugaras része. Ha beteg vagyok, ő az ápolóm, ha dühös vagyok, ő a megszelidítőm. Nála van a jobbik felem. S ti azt hiszitek, hogy van a világon ár, a miért én ezt eldobjam magamtól? Hogy van trónus a világon, a miért én azt a kis karos széket elcseréljem, a melyiken olyan szűken férünk el egymás mellett, hogy az egyiknek a másik ölébe kell félig ülni? De bolondok vagytok, ha azt hiszitek!

– Fenséges úr! Én régóta tanulom fürkészni az emberi indulatokat s előttem nem új tudomány az, hogy a szerelem erősebb hatalom a világon mindeneknél. Erős; de nem örökkévaló. «Ma» az így van, a hogy fenséged mondá. Hanem az emberi szív változandó, mint az ég. És annak örökké ellentéte marad a föld, a haza. Ma úgy hiszszük, hogy az egész mennyországot áldoztuk fel az égben; a midőn visszatértünk tőle a földhöz, holnap rájövünk, hogy az bizony csak egy felhő volt, mely ragyogott, de ma már nincs ott. Ellenben ez a föld mindig ott van alattunk. S ennek a vonzereje meg nem szünik soha. Micsoda? Fenséged szét hagyná omlani ezt az egész birodalmat? lángbaborulni, romokba dőlni egész hazáját, csak azért, hogy a feje nyugton pihenjen egy szerető asszonynak az ölében?

– Hát ha úgy volna, arra az esetre is van határozott utasításom. Fenséged ura a saját terveinek; de az orosz birodalom is ura a saját sorsának. Ha a czárevics magasabb czélnak találja maga előtt a csendes polgári, családi boldogságot, mint az őseitől alkotott birodalom fentartását, akkor ezt az ajánlatot kell eléje terjesztenem. Ő felsége a czár, Grudzinszka Johannát, a czarevics morganaticus hitvestársát fölemeli lengyel herczegnői rangra: «Lovicz» -188- családi névvel. Adományul adja neki a masovi vajdaság loviczi koronauradalmát örök hűbérül, s erre az törvényes hitvesül nyilváníttatik ki a nagyherczeg által. Leendő gyermekeik loviczi herczegek és «anyjuk» uradalmának örökösei lesznek orosz bojáriranggal. Ellenben Constantin nagyherczeg lemond a «czárevics» czímről, a trónörökösödési jogról maga és leendő gyermekei nevében, utána következő öcscsei javára.

– Ne siessen a válaszszal, fenség. Az ég változandó, a föld örökkévaló. Én nem kétkedem benne, hogy mind az úgy van ma, a hogy fenséged mondá. De adjunk neki csak egy kis időhaladékot. Kisértse meg csak fenséged egyszer, csak egy hétre, egy hónapra távol lenni az imádott lénytől. Tegye meg például azt, hogy engedje őt elmenni, a mit gyönge egészsége úgy is megkiván, valami gyógyfürdőbe: Karlsbadba, vagy Emsbe, hogy ne lássák egymást egy ideig; hogy lássanak más alakokat is az alatt, mint örökké egymást s akkor engedje magának ezt a kérdést föltenni.

– Hát te azt hiszed, hogy mi el tudnánk egymástól idegenedni, ha sokáig távol volnánk?

– Hogy egy új arcz kitörülné valamelyikünk szivéből a másiknak a képét, rövid egy hónap alatt?…

– Megtehetem. De előre mondom, hogy csalódni fogsz. Ne is törd rajta magadat tovább. Mi nem csetlünk-botlunk, mint más hétköznapi ember. Engem megszeretni, határos a képtelenséggel. Az chimæra. De a ki egyszer belém szeretett, az el nem hagy! Bizony mondom! S hogy én elfelejtsem őt, az nevetséges. Akkor igazán én volnék a vak tyúk, a ki zabszemet kér a talált gyöngy helyett. Készen van az a lemondási oklevél? Remélem, hogy magaddal -189- hoztad? Add elém. Ma, vagy holnap, vagy egy év mulva, vagy az örökkévalóságnak akármelyik napján, mindig ezt a választ fogod nálam találni: «Aláirom!»

– Adjunk egymásnak határidőt fenség. Nem gyermekjátékról van szó, nem ifjukori szenvedély leküzdése a feladat. S gondoljon fenséged arra, a miről le akar mondani: Oroszország tizenkilencz koronájára! Iván Alexievics kilenczszáz gyémánttal terhelt koronájától kezdve az egyszerű «süvegig», melyet Nagy Péter czár tett fel a fejére; a nowgorodi koronára a Deissusval; a köztársasági koronára, a mit Rurik viselt; az asztrakáni süvegre, a mi Feodorovich Mihályé volt; a siberiai süvegre, a mit Alexievics Fedor viselt s a legrégibb, a legszentebb ereklyére, a Monomachos koronára, a minek eredete a mesék világába megy fel. Erről mind le akar-e mondani – egy asszonyi főkötőért?!

A lovag egy balletáriát dudolva lépett be, két kezét dolmányzsinórjába akasztva.

– Nos: Galban! kiálta eléje a nagyherczeg, hát szépnek találtad a Belvederét?

E két utóbbi szó Arakcsejeffhez volt intézve, egy jelentékeny pillantással. Lehet, hogy a nagyherczeg is észrevett belőle valamit.

– Bevehetetlen vár? Azt sem tudtam, hogy te az erődítvényekhez is értesz.

– Oh igen! válaszolt a lovag, szintolyan gunyoros hangon. Volt szerencsém sok bevehetetlennek hitt várat ostrommal elfoglalni.

Arakcsejeff aztán hirtelen tréfás fordulatot adott az allegoriázásnak ezzel a szóval:

– Ismerem az általad bevett várakat jól. Az egyik Chateau Laffitte, a másik Chateau Margot. -190-

A VAK TYÚK IGAZ GYÖNGYE.

Mi szépet látott hát Galban lovag s mi bevehetetlent tapasztalt a Belvedere terraceán?

Csakugyan fölséges egy látvány! A közelben a Laziénki őserdő egymásra boruló fái, a tavasz mosolygó zsengéjében, a mi az iharfák aranyzöldjétől a szömörczék biborpirosáig minden tarkaságban váltakozik. A gömbölyű fák közül a Laziénki vár, Szobieszky János őskastélya, csak czinktetőivel emelkedik ki, mulató lakok piros és zöld tornyocskái tarkítják a lombszőnyeget, mely közt az ezüstlevelű nyárfák szegélyző sorai jelölik a kanyargó utakat. Távolabb az ős lengyel királyi város, (élve maradt szíve egy eltemetett testnek,) egymásra tornyosuló kőépületeivel, miknek tömege menetelesen emelkedik fel a hajdani királyi palotáig, melynek függő kertjeit még jelölik a hosszú kő-terraceok. A szent-János templom góth tornyain ragyognak az arany keresztek (még azok nincsenek megkettőztetve). A város alatt kanyarog végig a Visztula, közepén a zöld tavaszpompában viruló kis «Szász sziget»-tel. A túloldalon a nagy beliani erdő, közepén a kamalduli barátok ó-kolostorával, a minek falai lángolnak az alkonyfénytől; a királyválasztó nagy Wolja rónatér, annyi nagy történelmi jelenet ködlepte néma tanuja. S a láthatáron az alkony aranyos ködében elmosódott álomképe egy várnak. Az Mariemont, Szobieszky Máriának hajdani kastélya.

– Úgy-e mily fölséges szép látvány? mondá Johanna Galban lovagnak, mikor azzal a Belvedere legmagasabb terracean együtt széttekintének.

Johanna rábámult okos, nagy barna szemeivel, a mik nem voltak lángolók, csábítók; de tele lélekkel, érzelemmel.

– Bizonyára nem az a nagyobb martyr, ki az izzó rácsra engedte vonatni magát; hanem az, ki szivét áldozza föl egy olyan kínpadon, a minél kegyetlenebbet emberi phantasia ki nem gondolt. S széttépetni egy fenevad által nem olyan iszonyú áldozat, mint megölelni, megcsókolni azt a fenevadat. Ilyet csak lengyel leány tehet meg, s csak a lengyel népért teheti meg.

– Vagy én nem értem önt, vagy ön értett félre valamit. Szólt Johanna, megkinálva a lovagot a porczellán csészével, a miben elkészíté számára a mokkát. Azzal leültek egymással szemközt.

Galban lovag régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ostromnál. Szokta tudni, hol van a vár leggyöngébb oldala?

– Herczegnő! A milyen messze csak Lengyelország alkirályának híre elhat, olyan messze földön emlegetik Grudzinszka Johanna nevét is. Hódolattal szól róla mindenki. Az üldözöttek védője, a szenvedések enyhítője e név.

– Én nem tudok erről semmit. Itt csak az szenved, a ki valamit vétett. S én a büntetést meg nem akadályozom.

– Lehet, hogy szóval nem. Talán nem is tudtával. De öntudatlanul bizonynyal. Azt mindenki tudja, hogy a mióta önnek bűvszerű varázsa veszi körül Lengyelország ijesztő rémét, azóta az egészen átváltozott. Vannak világos órái, a mikben népével úgy bánik, mint egy atya. Ez órákat a herczegnő varázsolja elő.

– Lovag úr, kérem, nem veszi ön észre, hogy egy olyan magasztalás, mely férjemet gyalázza, nekem csak visszatetsző lehet? -192-

– Távol legyen tőlem, hogy én a czárevicset, az én uramat kisebbíteni akarjam. Ő olyan, a milyennek lennie «kell». A kormányzás se nem poézis, se nem keresztyén hittan. Annak a szabályai szigorúak. A magas diplomatiának nincsen szíve, s a ki tökéletes államférfi, annak ilyennek kell lenni. Az egész világ tudja, hogy a czárevics alattvalóinak zsarnoka.

– Ez a szó az, a mi véremet fellázítja. Őszintén szólok ön előtt. Mikor e küldetést, mely bennünket Arakcsejeffel együtt ide hozott, elvállaltam, megvallom, egészen más fogalmakkal voltam a herczegnő felől, mint most, midőn előttem látom. Nagyon sok nőt tanultam ismerni a küludvaroknál, kik azt hitették el magukkal, hogy a koronás fők szerelme más forma, mint egyéb halandóké. Mindannyian tudták magukat vigasztalni, mikor csalódásaikból fölébredtek. Mikor az állam magasabb érdekei azt kivánták, hogy az ő szerelmük áldozatul essék, egy grófi, herczegi czímmel, egy fényes birtokkal meg lettek vigasztalva, s nem haltak bele.

– Mi hasonlat lehet azoknak a sorsa és az enyim között, ki ünnepélyes szertartással lettem feleségévé a férjemnek? Az oltár előtt nyujtottam neki a kezemet legelőször s viselem azóta az ő nevét, s birom igaz szeretetét.

– Ah, herczegnő! A diplomatia szívtelenségéről önnek még sejtelme sincsen. Ez mind igaz. Ön bizonyosan észre sem vette, hogy esküvésekor a pap a nagyherczegnek nem a jobb, hanem a balkezét tette az ön kezébe, de hát ez nem csalás, nem megalázás. Szokásos ez fejedelmeknél, s a nő és utódok lehetnek erre büszkék. Hanem – most következik az infamia: – Arakcsejeff a czárevicsot akarja a czár trónörökösévé kineveztetni. Neki a nagyherczeg az eszményképe. Úgy, de annak mulhatlan föltétele az, hogy a nagyherczeg vegye vissza első feleségét, a ki még él, a ki uralkodó fejedelmi család tagja; mert -193- másforma nőt az ország alaptörvényei a trónon el nem tűrnek, s azon esetben tudja herczegnő, hogy mi sors fog önre várni?

– Önt meg akarják fosztani férje nevétől, s miután Grudzinszky gróf sem hagyja nála a magáét, meg fogják önt tenni Lovicz herczegnőnek, – s akkor – képzeli ön, hogy mi lesz önnek a sorsa?

– Nem vette ön észre herczegnő azt a kegyetlen mosolygást Arakcsejeff arczán, mikor önnek kezet csókolva, azt mondá: «Ah ez a boldogság látása emlékeztet engem a saját magaméra». Ő egysorba akarta önt állítani azzal a nővel, a kinek neve Daimona, s a ki neki csak szeretője: egy markotányosné!

– Nem! nem! Az lehetetlen! Hiszen mikor e tervet velem közölték, én is azt mondám: eh mit? hát az történik vele, a mi annyi más asszonynyal. Ő sem hal bele, mint amazok sem. De a mióta megláttam önt; e tiszta szent tekintettel, a miből nem olvasni ki egyebet, mint nemes lelkét és hallgató szenvedését, azóta megszüntem a józan észtől kérni jó tanácsot, mely azt mondaná, ha hallgatnék rá, hogy fussak innen száz mérföldnyire s hitessem el magammal, hogy a mit láttam, az csak álomkép volt. Azóta nem gondolok egyébre, mint hogy önnek a sorsát megfordítsam, ha a saját fejem utána vész is. Az nem lehet, hogy ön ily pokoli cselszövénynek áldozatul vesse oda magát! Az nem lehet, hogy egy lengyel nő így meg hagyja fertőztetni apja nevét, őseit, czímerét, minden védelem, minden megtorlás nélkül.

– Mit akarok? Tudatni akarom, hogy van önnek módja a boszuállásra. Van önnek módja megelőzni a cselszövőket, s válaszul a megalázó ajánlatra azt felelni: tartsátok meg Lovicz herczegnői czímeteket a főrangú kéjhölgyek -194- számára; engem, lengyel nemes nőt, lesz a ki becsületes nevével, egész szivével mindazok fölé emelni kész; egy egész férfi, a ki engem imád és megbecsül!…

Galban lovag arcza, szemei, theatralis mozdulatai illustrálták e beszédet; Johannának nem lehetett kétsége az iránt, hogy mi értelme van e hódolatnyilatkozatnak?

Még csak gyönge pír sem gyuladt ki érte az arczán. Igen csendes, nyugodt hangon felelt:

– Galban lovag. Látja ön ezt a körfalat, mely a Belvederét és a Laziénkát körülveszi? E falon belül ön az én vendégem. És szabadsága van önnek e falakon belül mindenre, még arra is, hogy engemet megsértsen; a míg kedve tartja önnek, hogy vendégem maradjon… De a mint egyszer túl fog ön lépni ezeken a falakon, megszünik vendégem lenni… Én nem szólok senkinek arról, a mit ön most nekem beszélt. Lengyel nő nem árulkodik soha, még a férje előtt sem, maga vesz megtorlást magának… Én önt ezért a vakmerő megbántásért, a mint e falakon túl lépett, megbotoztatom. Parancsol még egy kis czukrot a kávéjába?

– Ma foi! Ez nem új dolog. Három eset közül kettőben az ember sikert arat, a harmadikban megverik. Kérek még egy kis czukrot a kávémhoz.

Aztán még lekisérte Johannát a parkba, megdicsérte a tulipánjait, mély alázatos bókkal búcsut vett tőle s visszatért a mesteréhez, nagy dudolva. Ott tudjuk, mivel fogadták.

– Hol hagytad a feleségemet? kérdé tőle a nagyherczeg, mikor az asztaltól fölállt.

– Jer, Arakcsejeff, keressük őt fel, te indulj el az egyik úton, én majd a másikon. A melyikünk hamarább rátalál, a Belvederébe visszahozza.

A nagyherczeg szerencsésebb volt: ő talált rá Johannára. A nő a fűben térdelt s a tengeri nyulakat etette a markából, Constantin kedvencz állatjait. -195-

– Vigyázz magadra, dörmögé, a föld nedves még, meg találsz hülni. Este lesz már, harmatos a fű.

– Az nem igaz. Nagyon is gyönge vagy. Alig várom az időt, hogy elküldhesselek, a hova olyan nagyon vágytál, Emsbe, fürdőkre.

– Hát, elgondolkoztam rajta; te nem jöhetsz velem. Nehéz állásod itt lekötve tart. S hogy én hetekig, hónapokig távol legyek te tőled; ne lássalak, ne legyek veled: azt én nem állom ki. Inkább itt maradok. Hiszen nagyon jó itt.

– Mit? kiálta fel a nagyherczeg szenvedélyesen. Hát te oly nagyon szeretnél engem, hogy nem tudnál nálam nélkül meglenni, hogy nem volna semmiben örömöd, ha engemet nem láthatnál? Oh te egyetlen egy igazgyöngyöm!

S azzal felkapta a nőt karjaiba, mint egy bábut s a hol érte, ott csókolá; nevetve, hizelkedve, gyügyögtetve.

– S ezt az asszonyt akarják, hogy én dobjam el magamtól! Úgy-e jó lesz? Majd ide beledoblak a tóba! (úgy tett vele, mint tréfából ijesztgetett gyermekkel szokás, egyet lódítva rajta karjai közt). Félsz-e, hogy beledoblak? Hahaha! Hát attól félsz-e, hogy elhagylak magamtól választatni, kineveztetlek Lovicz herczegnőnek; kifizetlek, a mért szerettél, a mért hívem voltál, egy uradalommal, s aztán más feleséget veszek? Hát attól félsz-e? No beledobjalak a tóba? Huss!

Johanna átölelte a férj nyakát s megcsókolá annak homlokát, szeliden suttogva:

– Ha meggyalázasz, ha elkergetsz magadtól, én még akkor is visszatérek hozzád. Ha leszállítasz feleségből szeretővé, szolgálóvá, szolgállak, szeretlek, nem tehetek róla… -196-

– Hahaha! És ezt akarják én tőlem elvenni. Arakcsejeff! Héj, erre tarts! Arakcsejeff! Rátaláltam!

A mint Arakcsejeff az útkanyarulatnál meglátta a nagyherczeget, ölében Johannával, egészen megértette, hogy mi történt.

– Mondd meg nekik! kiálta messziről a czárevics, lihegve az indulattól. Mondd meg nekik – odafenn – hogy én nem adok oda cserében egy asszonyt, a ki szeret, egy országért, a ki gyűlöl! Mikor mégy vissza Galban lovagoddal együtt?

– Fenséged engedelmével még ma itt maradok; de Galban lovag már odábbállt; most értesülök a czédulájából. Nagyon sürgős útja volt. Johanna herczegnő azt igérte neki valami szaváért, hogy megbotoztatja.

– Megbotoztatja! kiálta fel a nagyherczeg. Mit? Az én Johannám? Botoztat? Jer a jobbomra feleség!

– Eredj hát haza, jó barátom, s mondd meg otthon, hogy én Lovicz herczegnőt törvényes jobbkézről való hitvesemmé teszem. S minthogy neki nem szabad engem Szent-Pétervárra követnie, hát majd én kisérem el őt Emsbe. Nekem szabad. Aztán azt a bolondságot majd készítsd el, a mit alá kell irnom.

Azzal tovább ment; de hogy mit beszélt még Johannával, azt a csókoktól és a nevetéstől nem lehetett kivenni…

A mit Krizsanovszky igért a szojus blagodensztoiga gyűlésén, megtörtént. A képtelenség, hogy a világ egyik legnagyobb birodalmának trónörökléséről lemondjon valaki önkényt, lemondjon úgy, hogy később, még ha maga megbánná is, vissza ne vehesse, a miről lemondott: lehetővé lett és beteljesült. S a talány neve: «Johanna» volt; a hogy azt Zeneida kitalálta még akkor.

Hanem erről nem tudott senki meg többet, csak a kik érdekelve voltak, és azok a vén fák ott körül.

A KI MINDENNÉL NAGYOBB ÚR.

A míg a «Zöld könyv» titkos társulata a maga messzelátó tervén építgetett, az alatt a «Medvesonka» egyesültjei mást gondoltak ki. Ők oldalt hagyták a katonaságot, hátat fordítottak a főnemesek szövetségének s terveztek a saját szakállukra.

Hát – szegény emberrel nem nehéz elhitetni azt, hogy rosszul megy a dolga. Abban az időben keletkezett az az orosz népdal:

«Lelkem az Istené;
A fejem a czáré;
Hátam az uramé;
Enyém csak a sirom.»

Különösen az utóbbi négy esztendő alatt rendkívül sok Isten csapása nehezedett az országra, rossz termések voltak, a gabona nem adta meg a vetőmagot. Iszonyú tűzvészek hamvasztották el a legnagyobb városokat. Valami eddig ismeretlen dögvész beszabadult a határon s végigtizedelte az országot. Apró patakocskák megnőttek özönvízzé s egész városokat sepertek el nehány óra alatt. Sáskák, férgek, minőknek ember hírét nem hallotta soha, jöttek elő tábor számra, megkínozni embert és állatot. Nagy hadihajók sülyedtek el a tengeren minden legénységgel együtt.

Mindez pedig Isten büntetése azért, hogy a szabadságukért harczoló görököknek nem megy segítségükre a czár.

Nem igaz, hogy az angolok elfogták Waterloonál! Nem igaz, hogy fogva tartják Szent-Ilona szigetén! Itt van ő, jól elrejtőzve, de nem szabad elárulni, hogy hol? Csak annyit szabad tovább adni, hogy Irkuczk környékén. Onnan fog ő előjönni, mikor a nép keserű pohara színültig megtelt, s összetöri a hatalmasokat, s felszabadít minden népet!

A «Medvesonka» szövetség közt volt egy gipszalakkészítő művész («a mi Canovánk»), a ki maga kétszázezer Napoleon-szobrot küldött szét a világba műhelyéből. A muzsiknak az lett a szent képe, a kit a feszület helyébe állított. Az volt a Messiás, a ki elé családostul letérdelt imádkozni; attól várta minden bajainak megorvoslását.

Még mai nap is igen sok orosz kunyhóban ott lehet találni azt a kis gipszalakot a keresztbe tett csónakkalappal a fején, mellén összefont karokkal, hosszú kabátjában, kurta derekú frakkjában. Még halála után negyven év mulva is várták, hogy eljön.

A nép csak annyit tudott, hogy tizenkét év előtt, mikor a Napoleon eljött, az urak nagyon meg voltak ijedve, bezzeg kedves volt nekik a paraszt! Hej hogy futottak, otthagyva prédára a kastélyaikat. Aztán volt pénz, mint a polyva! Nem lehetett olyan árt kérni, a mit meg ne adtak volna a zabért, meg a rozsért! Hát még a fényes igéretek! Azokkal bántak még csak bőkezűen. Eget-földet igértek a muzsiknak. Azt persze mind elfeledték. Hát csak jöjjön még egyszer az a Napoleon.

November 8-án lesz orosz naptár szerint Mihály őrangyal ünnepe. Ezen a napon az Izsák-téren s a Néva jegén nagy népünnepet szoktak tartani. Belevegyül az egész lakosság; úr és paraszt. Mikor aztán már jól össze lesz a világ keveredve, egyszer csak elkiáltják a jelszót minden -199- téren: «itt jön Napoleon!» Arra a sokaság közül kiválik, a lelkesült nép vállain emelve, a hős corsicai ismeretes alakja, személyesítve Dobujoff (a mi Rosciusunk) által, a ki igen jól tudja mimelni a nagy császárt s erősen is hasonlít hozzá. Több aztán nem kell. Ezzel a szóval: «itt van Napoleon», fel lehet fordítani Szent-Pétervárt s az innen kiinduló hógörgeteg meg nem áll Nowgorodig, a hol a régi «köztársaság» népe rögtön csatlakozik hozzá, s ez eltemeti Moszkvát és mindent, a mi ellen akar állani ennek a szónak.

A terv egészen bizonyosra volt számítva. A néptől el lehet venni a szabadságot, el lehet venni a kenyerét, de a mulatságát ne próbálja elvenni senki. A mely nap a nép megszokta, hogy mulasson, azzal a nappal nem rendelkezik semmi hatalom.

A mellett az egész csataterv is jól ki volt főzve. A részvételből minden ember ki volt zárva, a ki az urakkal bármi összeköttetésben áll.

Még egy körülmény kedvezett vakmerő tervüknek. Október közepén már a Néva beállt, s azontúl folyvást erős fagyok voltak, de hó még nem esett, mely más évben már november közepén lábnyi magasan fedi a tetőket s csak májusban olvad le róluk. Most tehát könynyű leendett a város több helyén vésztüzeket gerjeszteni, a mi különben télen Szent-Pétervárott nem olyan könnyű, mint Moszkvában, a hol sok a faház. Ha tíz helyen egyszerre kigyullad a város, a zűrzavar tökéletes lesz.

Ezen a napon az Izsák-tér egész búcsujárás képét ölti fel (a Mihály őrangyal ünnepét még akkor itt tartották, nem a Mars-mezőn). A máskor puszta térség helyén egy éjszaka egész új város emelkedik, utczákra sorakozott bódékkal; a mik között eltehenkedik a bódék apja, a sok népszerű szinház. És minő szinházak! Fabábok, a mik úgy játszanak, mint az igazi emberek s egész harczjátékokat adnak elő. És az az egész csapatja a művészeknek, a kiknek védistene nem Apollo, hanem Pan; a nép mulattatói, -200- a kik nem hívogatják a nagy urakat, a finnyás tudósokat deszkából összeütött szentélyeikbe, hanem vándorolnak vásárokra, búcsukra, ünnepekre, s nem szégyenlik leszállni a nép közé s levett csörgő sipkáikba szedni össze a rézkopeket. A nép hívei: a pojáczák! A kik nem olyan orczátlanok, hogy a halhatatlanság számára dolgozzanak, beérik vele, ha ma kikereshették a tegnapi korcsmai számlát s azért épen olyan jól játszanak, mint Talma, vagy Macready, megeszik a csepüt, s pántlikát húznak elő az orrukból vég számra, elnyelik a tüzes parazsat, az éles kardot s a lábujjuk hegyével megvakarják a füleiket. Csinálja ezt utánuk Sulliván, vagy Kean, vagy a mindkettőnél híresebb Dimitriefszki!

Ott mutogatják egy bódéban a valóságos vizileányt, a kinek halfarka van és eleven halat eszik, s csak annyit tud mondani, hogy «mama» és «papa». A másik sátor alatt a kötélen tánczoló elefánt tiszteletére ütik az öreg dobot; ki mellett négykezű erdei emberek vicsorgatják a fogaikat.

Az óriás hölgy is itt látható, a kinek hóna alatt a legmagasabb férfi elmehet; pedig nem visel ám sarkos czipőt s megmutatja a lábikráit, hogy nincsenek kitömve. A panoráma-mutogató énekelve magyarázza a nagy harczok, vezuvkitörések, tengeri viharok és rémes gyilkosságok történeteit, a miknek hű képmását mindenki megnézheti két kopekért egy nagyító lyukon. Hát még azok az élvezetek, a mik nincsenek födél alá rejtve. Itt egy banda kürtzenész játszik, a kik közül mindegyik csak egy hangot fuj, mint az orgona a sípjait, s mégis nóta lesz belőle; amott czigányleányok tánczolnak énekkiséret mellett; keringelők, hinták, szélmalom alakra röpítik a légbe ujjongó terheiket; az orosz csúszkán szánkóval, korcsolyával iszánkodik alá a jó kedvében sivalkodó ünneplő nép, s valamennyi dicső mulatságon felülemelkedve fogja bámultatni csodaművészetét a kötél-tánczos, a ki egy szál kötélen, a mi az Izsáktemplom tornyától az admiralitás erkélyéig van kifeszítve, -201- fog egy talyigát keresztül tolni, s abban a talyigában a saját kis fia fog ülni.

Van is dicső kedv: a szamovárok nem győzik a forró theát ontani, s a theára nyomban czukros jeget, meg sós uborkát fogyaszt, a ki igazán jól szeret élni, s hallgatja a népénekesek dalait, s maga is beleénekel, s ha elhozta a háromszegletű balalajkát, muzsikál is hozzá; a mi nem nagy tudomány, mert csak két hurja van a szerszámnak.

De nemcsak a köznép mulat ma; az úri rend is kijött az utczára a maga pompájával. Arról ugyan gondoskodva van jól, hogy a fekete nép (a csort narod) meg az úri rend össze ne keveredjék. A «nyári kert» el van zárva ez alkalommal, s ott vágtat körben az előkelő világ, mindenféle alakú hintóiban, a batardtól kezdve a nemzeti proleotkiig, s mutogatja drága prémeit és boglárait, meg bolognai kutyácskáit. A Néva jegén pedig ezernyi, meg ezernyi szánka futtat versenyt, szabadon vágtatva a széles folyam tükre felett, aranyozott szánok angol telivérekkel, s egyszerű lappon vasokok, a mik elé széles szarvu iramszarvas van fogva. Az észak Bábele van együtt.

S majd a mikor le fog szállni az est, akkor a nyári kert pavillonjának terraceán meggyujtják a bengáli tüzeket: a vásártéren kátrányos máglyákat lobbantanak fel, s tarka tűzijáték eleveníti meg a zsibongó népünnep képét.

S erre a tűzijátékra három ágyulövés a vár fokáról fogja megadni a jelt, akkor valamennyi toronyban megszólalnak a harangok Mihály őrangyal hódolatára.

Ez a három ágyulövés, meg az a harangszó lesz jel az összeesküvőknek is, hogy előrohanjanak oduikból késeikkel, fáklyáikkal, elkiáltva a jelszót: «itt van ő! itt van Napoleon!» A mikor aztán a harangbömböléstől elnyomott csataordításban, az úri néppel és katonasággal összekeveredve, az általános zűrzavar közepett egyszerre juthatnak be a várba, leölve mindenkit, kiről a «kés dala» szól.

Délután erős délnyugati szél támadt a tenger felől, mely sok mulatságot elrontott. Az ilyenre ugyan itt mindenki el van készülve; ha nem elég egy bunda, felvesz kettőt; hanem a szegény komédiásoknak sok bajt okozott: felforgatta a sátoraikat, félbeszakította a legmulatságosabb tréfákat; a kötéltánczos nem is merte megkisérleni nyaktörő útját; az erős szél úgy lefujta volna arról az egy szál kötélről fiastól együtt, mint egy pár legyet. A nyári kertben kocsikázó hölgyek is panaszkodtak, hogy a fátyolaikat mind letépi a kalapjaikról a szél, s különösen nagy volt a panasz a miatt, hogy a tűzijáték egészen dugába dől, mert a bengáli tüzön s a tűzkerekeken kívül semmi sem fog sikerülni.

A szél pedig estefelé nem hogy csillapodott volna, hanem valóságos orkánná növekedett.

Ekkor megdördültek a vár fokáról az ágyúk, s azokkal egyszerre megszólaltak a harangok. Háromszáz harang egyszerre. Az aztán a carillon!

A harangozáson a népzaj nem törhetett keresztül, hanem az ágyudörgések igen.

Mikor huszonegyig elszámlált a nép, akkor azt kérdezték az emberek egymástól: «nini! mi ez? herczegasszony született tán a téli palotában?»

Az ötvenedik lövésnél azt kérdezte minden ember: «ej ha! valami tengeri csatát nyertünk meg valahol?»

Annál sem állt meg az ágyudurrogás, tovább dörgött a harangzúgás között.

Mikor aztán a százegyediket dörögte az ércztorok, akkor minden ember bámulva kérdezte egymástól: «de hát a czár születésnapja van-e ma, vagy micsoda?»

Az sincs! A dörgést folytatta a rézszörnyeteg. Százkettőt, -203- százhármat, száznégyet. A százötödiknél aztán senki sem kérdezte, hogy mit jelent ez? hanem felordított az egész város, oly hangon, mely túlharsogta a harang bömbölését:

Jön visszafelé s hozza magával a tengert! Az egész darabokra tört jég-tengert, kristály torlaszaival, hullámsánczaival, sebesen, rohamosan, ordítva, harsogva, tombolva.

Mikor I. Péter czár hozzáfogott annak az eszmének a létesítéséhez, hogy a finn mocsár közepett egy új világvárost emeltessen, s az őserdőket, a mik a mostani palotasorok helyét elfoglalták, kezdé kiirtani, talált egy vén veresfenyőfát, a minek a kérgébe mély vonalak voltak vágva körül. «Mit jelentenek ezek a vonalak?» kérdé egy vén paraszttól. «Ezek jelzik, uram, a Néva magasságát, mikor megárad s a vidéket elönti.» A czár levágatta a fát is, a parasztot is. Azok pedig igazat mondtak mind a ketten. A Néva a hatalmas czári városnak örök ellensége maradt.

Jön, visszafelé folyva, már nem a medrében, hanem a medrén kívül, nem is a Néva már, hanem a tenger. Maga a keserű tenger, s majd mikor le fog futni a víz, a paloták falai odáig be lesznek húzva sóval, a meddig a víz emelkedett.

Úgy jön az óriási hullámszörnyeteg, mint egy útnak indult hegyláncz. Egész délután ostromolta, a nyugati széltől korbácsolva, azt a torlaszt, a mit saját maga rakott maga elé a kronstadti öbölben felszaggatott jégből, estére legyőzte azt s akkor aztán omlott be hömpölyögve a nagy Névába és ott tolta maga előtt a jégzajt. -204-

Legelsők voltak, a kik az itéletnapi vészt észrevették, a nagy Néva jegén versenyszánkázók. A kik a jobb partra menekültek szánjaikkal, azok jól jártak, mert ott tiszta volt az út a menekülésre; de a kik a bal partot találták legközelebb s arra akartak kiszabadulni, azok egyszerre az ádáz rémületet vitték magokkal az ünnep mámorában tomboló sokaság közé.

Ez az egy kiáltás elég ijedelmet önteni a legbátrabb szívébe s nyavalyássá rémíteni a gyönge szívüt, mert az elől nincs menekülés. Ez mikor haragba jön, végigönt az egész városon, s a ki előle fut, az utcza tulsó végén már szemközt találja őt.

A zűrzavar egy percz alatt általános lett. A hintók serege az elkerített nyári kertből csak a rendes kapukon keresztül szabadulhatott ki. S ott a bejáratoknál összetorlódott. A kik aztán nagy nehezen kiszabadulhattak a térre, az utczára, ott az eszeveszettül rohanó népgomoly közepébe jutottak s az vitte őket magával, a merre maga rohant, nem tekintve a czímert a hintóajtón, s a paszomántos inast a bakon. Nem volt most se herczeg, se muzsik, csak ijedt ember.

Az első hullámcsapás, mint egy halom szemetet kapta fel a nagy Izsák-tér bódéhalmazatát. A lebujokból kiöntött dőzsölők ordítva jöttek elő pinczeoduikból; a vásárosok úszóbódéik tetejére kapaszkodva, kiabáltak segítségért; az óriás nő a sátora tetején dugta ki a fejét meg a két kezét s legjobban meg volt ijedve, a majomnak öltözött komédiások fölfutottak árboczaikra, a vízileány is megtalálta a lábait s igyekezék a szárazra jutni halfark nélkül; a betanított elefánt bömbölve gázolt a népen keresztül, hátára kuporodott gazdájával s az állatsereglet fenevadai rivalltak, mint az őserdőkben.

S a rémjelenet satyrájául a nyári kert pavillonja terraceán -205- elhelyezkedett tüzijátékos meggyujtotta piros és zöld bengali tüzeit, s azok messze bevilágíták az özönvízi zűrzavar képét. Csak ő maga és segédei nem láttak semmit, elvakítva a fénytől, míg egyszer aztán a harangok, az addigi ünnepi zengésből áttértek a vészjelző kongatásra. Akkor vették csak észre a nagy veszedelmet. Akkor meg aztán siettek kioltani minden görögtüzet s arra az egész város sötét lett. A vihar nem engedte a lámpásokat meggyujtani, s a jégzaj, a merre előnyomult, mind kidöntögette a lámpásfákat.

Az ész nélkül menekülő tömeg között ott volt Ghedimin herczegnő is Bethsábával. Orosz divat szerint két egymás elé fogott ló volt a hintójok előtt. Egy ilyen fogattal nagyon nehéz kikeveredni egy kocsitömkeleg és futó sokaság közül. Az első ló alig fékezhető. Kivált az ilyen tüzes angol mén, a minőt ma a herczegnő kocsijába fogatott. Be akarta mutatni, hogy neki mégis pompásabb fogata van, mint Zeneidának. Pedig hát nem ért vele czélt, mert Ilmerinen kisasszony meg sem jelent a népünnepen.

Ezt könnyű volt parancsolni, de nehéz végrehajtani. A népgomoly minden oldalról körülfogta őket.

– Szállj le! parancsolá ekkor a vadászának, s csinálj helyet a csőcselék között.

A vadász, egy óriási finn legény, aztán megfogta zablájánál fogva az első lovat, úgy akarta azt a néptömeg között vezetni, jobbjával ütlegeket osztva az útjába tóduló muzsikok fejére. No, a muzsiknál még az megjárja, mert az hozzá van szokva, mert ő paraszt; de az ostorhegyes ló nemes vér, s az angol paripa nem engedi magát a zablájánál fogva czibáltatni. Egyszer csak felágaskodott s a patkójával olyat csapott a vadász fejére, hogy az eszméletlenül rogyott össze. -206-

– Én tudok rajtunk segíteni, mondá ekkor Bethsába. A gyeplőst lehet nyeregből vezetni.

Mindenekfelett önző volt. Nem gondolt rá, hogy Bethsábának, ha az első lóig akar eljutni, előbb térden felül érő jeges árban kell végiggázolnia; azután kitenni magát fagyasztó viharnak, bunda nélkül, csupán a könnyű prémes kaczabajkában, s azonkívül egy őrjöngő néptömegnek, mely a sötétben nem ismer se Istent, se urat! És hogy elvégre is az egy király leánya, a ki nem azért lett bizva Ghedimin herczegnőre, hogy ő nála fullajtári szolgálatot teljesítsen.

S arra a leány hirtelen leveté nyusztszőrmés bundáját, kiugrott a kocsiból, bele a vízbe; odafutott az első lóhoz, azt szépen a nevén szólította, megveregette a nyakát, s aztán egy aczélruganyosságú szökéssel ott termett a hátán, a gyeplőszárt kantárnak fogva a kezébe.

A leány szelid szóval kérte az útjába tódulókat: «kedves bátyám! kérlek; áldjon meg az Isten!» s ez többet használ, mint az erőszakoskodás. Az emberek szorítottak utat előtte s a hintó kivergődött az Izsák-térről és a széles utczákról s sikerült azzal befordulni egy mellékutczába, a mit nem leptek el a futó tömegek.

Mentől inkább haladtak azon az utczán, annál bizonyosabbak lehettek a felől.

A hullám már becsapott a hintóba s a herczegnőnek fel -207- kellett állania a kocsi ülésére, hogy a lábai fel ne ázzanak. Ő tehette azt; de Bethsábát az előre vágtató paripa csuromvízzé fecskelte, s a hullám folyvást a térdeig csapkodott fel.

– Csak a nyefszkij prospectre kiérjünk! Lihegé a herczegnő. Siessetek. Siessetek. Ott van a palotánk mindjárt közel.

Oda ugyan jó helyre értek. A mint a keresztutczából kijutottak a tágas, egyenes sugárútra, mintha a Névát magát látnák maguk előtt, mikor megindul rajta a zaj. Itt már nemcsak víz volt, hanem jég is. A sötét víztükör felett ott feküdtek az úszó jégtáblák. Az áradat a Moika csatornán át eléjük került.

– Szent Mihály arkangyal! kiálta fel e látványra a kocsis a bakon. Szabadíts meg bennünket a magad neve napján!

– De asszonyom, nem szabadít ki innen bennünket más, mint vagy angyal, vagy az ördög!

– Ne ugass! kiálta a herczegnő, fejbe vágva a kocsist. Én egyikben sem hiszek, hanem bizom a jó lovaimban, azok hazavisznek. Vágtassunk, vágtassunk.

S a nő vágta a kocsist, a kocsis vágta a lovat, a ló meg vágta a haragos elemet, a jeges árt, haragudtak mind a hárman. Csak a királyleány könyörgött. «Én Istenkém, kis Istenkém: küldj valami szabadulást!»

AZ ÖRDÖG.

Egyszer csak derengő fény kezdett egy mellékutczából a sötét hullámra vetődni; a vérvörös sugár élesen sütött ki a magas házak sorai közül.

Egy dereglye jött elő a mellékutczából. A hajó orrába -208- volt letűzve egy fáklya. Két férfi evezett; egy a hajó orrán állva, hosszú csáklyával hárítgatva félre a sebesen közelítő jéghasábokat, egy pedig a kormányrudat fogta. A dereglye közepén állt egy nő, kurta prémes bundában, feje és csaknem egész arcza elburkolva a bashliktól, a ki azzal foglalkozott, hogy egy csoport apróbb-nagyobb gyermeket mindenféle pokróczokba takargatott s piskótákat osztogatva ki közöttük, csitítgatta őket, hogy ne kiabáljanak annyit a «tata», meg a «baba» után. (Az orosz kis gyerek mama helyett babát mond.)

Hja, biz a tata meg a baba azt szokta tenni, hogy mikor maga elmegy a népünnepre, hát akkor a sok mihaszna apró porontyot bezárja otthon a szállásán. A hátára csak nem veheti, mikor a «korsóba» megy.

Mikor aztán beüt a szerencsétlenség, hát biz akkor a tata, meg a baba (ha ugyan ura még a két lábának) hát csak elszalad valamerre; de a bezárt aprósággal mi történik? Ha tüzi veszedelem van, biz azok odaégnek; ha azonban csak az árvíz jön, hát akkor jó az Isten, majd csak küld innen-amonnan holmi jószívű uracskákat, a kik mulatságot csinálnak maguknak abból, hogy a benrekedt gyerkőczkéket ablakon, padláslyukon át összeszedegessék; hisz azoknak az uraknak ez olyan jó mulatság, mint a kacsavadászat. Lám, ezek is hogy megtöltötték már a dereglyéjüket, pedig még csak egyet fordultak.

A dereglyések észrevették a vízár közepett küzködő hintót, azzal egyszerre arra vette a jármű irányát. A fáklya szikrázva lobogott az erős szélben s tűzvilágot kölcsönzött az ifju férfi arczának, ki a csónak elején állva, mint egy szellemhős közeledett a fekete víztükör felett.

Az ifjú férfi neki feszíté csáklyáját s odafaroltatta a dereglyét az úri fogat mellé.

Az ifju nem vesztegette a szavakat, hirtelen átkarolta a leány derekát, a ki ösztönszerün ragadta meg mindkét -209- kézzel a karját s a másik perczben a leány a ló hátáról a dereglyébe volt emelve.

Bethsába e pillanatban az ifju szemei közé nézett és akkor megtudta, hogy mi gyönyör van abban, a mikor egy ember a másiknak a szemeiben elveszti a lelkét. Ő már egyszer találkozott e szemek lángjával; akkor még csak a szárnyait égette el náluk, most azután egészen beléjük hullott.

– Takarja ön ebbe a bundába! szólt a dereglye közepén álló hölgy a férfihoz, s saját bundáját levetve válláról, odaveté a didergő leányra. Aztán odalépett a hintó szélére s kezét nyujtá a bennülő hölgynek. E közben hátra hullott fejéről a bashlik, s Bethsába ráismert az arczára. «Ez az ördög», ez Ilmarinen Zeneida!

– El innen! Nem kell az ön segítsége! Inkább a jégárba, mint önhöz: a pokolba!

S azzal kikapta a kocsis kezéből az ostort s közé vágott vele a lovaknak; azok vadul vágtattak előre, neki a jeges árvíznek, a tajtékzó hullámnak, mely szügyeiket verte már. Nem kellett neki ez a segítség.

Reszketett, nemcsak a hidegtől, hanem attól a rémgondolattól, hogy most az ördög keze közé jutott. Már viszi magával, már az övé.

Még a bundáját is ráadta a martalékára, hogy annál biztosabban elvihesse. Milyen jó meleg bunda. Bizonyosan ez is a pokolból jött.

– Evezni fogok s majd kimelegszem, viszonzá a nő, s azzal kezébe kapva a lapátrudat, elkezdé azt feszíteni, hogy keble csak úgy emelkedék bele. Így tesznek az ördögök, mikor sietnek a martalékukkal. Ezt a sok gyermeket is bizonyosan mind a pokolra viszi most. -210-

Majd egy nagy kert elé jut, melynek kőfala gátat vet a hullámnak. Bethsába megismeri azt a czifra aranyozott vaskerítést. Itt lőtték le a szarvast, a mit ők hajtottak a mult tavaszszal. Az ördög odaviszi őt most magához!

A dereglye kiköt a palota küszöbe előtt, egész odáig tódul az árvíz, a márványlépcsőkig. Hanem az a palota jó menedék. Alapja úgy fel van emelve, hogy a pálmakert növényeinek a tövét soha sem érheti el az árvíz. A tornácz fényesen ki van világítva s cselédsereg fényes bérruhában siet lámpásokkal az érkezők elé. Benn nagy sürgés-forgás van. A nagy tánczteremben végtül-végig ágyak vannak vetve, s közepett asztal terítve, gőzölgő samovárokkal; egy csoport gyermek már fekszik az ágyakban; nehányat most itatnak meleg levessel, theával. Sok ember van itt, a kiknek arczát Bethsába, úgy rémlik, mintha látta volna valahol.

Azok úgy kerültek oda, hogy a Mihály arkangyal-napi ünnepi sokadalmat szokás szerint felhasználta a zöld könyv társasága az ország minden részéből összebeszélt gyűlés megtartására. Ilyenkor a rendőrség figyelme meg van bénítva.

A vezetők alig kezdtek a tanácskozáshoz, a midőn berohan Puskin azzal a hirrel, hogy a Néva kiáradt s elöntötte a várost.

Erre a hirre mindenki elfeledett politikát, alkotmánytervet, összeesküvést, csak a közös vész állt előttük. – «Siessünk menteni, a mit lehet!»

Zeneida parkjában volt egy nagy halastó, a melyen tavaszszal egész regattákat szoktak rendezni a vidám vendégek; a csónakok, dereglyék ott voltak télen a félszerben. Azokat hirtelen elővontatták, s azzal felosztva egymás között a feladatokat, mindannyian csáklyát, evezőt ragadtak, s indultak szerteszét árellenében, segélyt vinni a nyomorultaknak. Nehány csónak már megelőzte Zeneida járművét. Az volt a jelszó, hogy a veszélyben -211- forgó házakból a gyermekeket kell legelébb megszabadítani, meg az olyan nőket, a kik gyermekeikkel otthon maradtak.

Zeneida egész kastélyát, konyháját, ruhatárát rendelkezésükre bocsátá.

Neki jutott az oroszlánrész; nem is bocsátotta ki a kezéből. Felkapta az ölébe bundástól a királyleányt, úgy vitte fel maga a lépcsőkön, egy virágillatos langymeleg szobába, mely puha szőrmével volt szőnyegezve. Az nem is tudott volna a maga lábain ide feljönni. Nem volt semmi önakarata; engedett magával mindent tenni – az ördögnek. Az ellen úgy is hiába minden daczolás.

Zeneidának első dolga az volt, hogy letépte Bethsábáról a testére fagyott ruhákat mind; ollóval vágta, körömmel hasította; nem hagyott rajta semmit. Hát hisz az ördög így szokott bánni a martalékával.

Hanem egy különös dolog mégis feltünt Bethsábának. Gyakran szokott ő Corynthiával együtt fürödni, s olyankor keresztanyja soha sem mulasztá el, hogy azt ne mondja neki: «ejh, milyen szép vagy!» s eldicséri gyönyörű idomait. Ez a másik nem teszi azt. Összehuzott szemöldökkel tekint rá, mintha haragudnék s aztán fog egy durva gyapotszövetet, s azzal kegyetlenül végigdörzsöli a levetkőztetett leány minden tagját, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá, mindaddig, míg a dermenet eloszlik izmaiból, s jótékony melegség váltja fel a reszketést. Akkor aztán bepólálja őt a kandallónál megmelegített patyolatlepelbe s lefekteti jó puha ágyba, odahelyezve a fejét a vánkosra, melyen szétbontott haját körül elteríté, hogy könnyebben megszáradjon, s azzal betakargatja paplannal. Hát hiszen az ördög így szokott bánni eleinte azokkal, a kiket elragad!

Akkor aztán finom porczellán csészében hoz neki valami párolgó italt, a miből Bethsába, a mint egy kortyot lenyel, az mint az olvatag tűz járja végig az ereit. Ez bizonyosan az ördögök bűvitala! S aztán ennek az a tulajdonsága -212- van, hogy ha az ember egy kortyot lenyelt belőle, a másikat utána kivánja, mindaddig, míg csak az utolsó cseppben tart; s mikor az egészet megitta, lecsukódnak a szemei, akárhogyan iparkodik ébren maradni, nem bir magával, elalszik. Akkor aztán az ördög elviszi őt álmában mindenféle tündéri tájakra, a mik eleinte nem nagyobbak, mint egy férfinak a szemszivárványa, hanem aztán egyre tágulnak, míg egész leirhatatlan paradicsomok válnak belőlük, a mikben az ember nem járkál, hanem repül. Egyszer olyant is álmodik, mintha az ördög odajönne hozzá, megtörülgetné homlokát, lebontogatná testéről az átizzadt burkot, s friss inget adna rá. Reggel aztán, mikor fölébredt, látta, hogy az ing csakugyan rajta van. Ha ez sem volt álom, akkor a többi sem volt az.

Felült az ágyában és körültekintett az ördög szobájában. Csakugyan ilyennek kell annak lenni; mert nincs benne semmi szent kép, ellenben chinai és japáni bálványszobrok nagy választékban. Ezek a Belzebub szobrai, meg az Asmódié kétségtelenül.

A min még jobban elbámult, az, hogy öltönydarabjai mind oda vannak szépen egymásra rakva az ágya mellé egy alacsony karszékre. Hogy lehet az? Hisz azokat tegnap az ördög diribről darabra tépte, szakgatta, vagdalta; s most itt vannak épen, szárazon. Hejh, az ördögnek sok szolgálattevő szellem áll rendelkezésére. Ehhez értenek azok. Megkisérté felvenni ez öltönyöket, hátha nem égetik meg? nem mulasztá el, valahányszor egy kapcsot összeakasztott, rá mondani «Christeleyson, Kyrie eleyson», hogy megrontsa a gonosz varázst.

Aztán mikor fel volt öltözve, elkezdte fürkészni, hogy mi lehet ezen a szobán tul az ördög kastélyában?

Végig járt két-három szobát, azok mind nem olyanok voltak, a minőket ő keresztanyjánál szokott látni, a ki pedig gazdag herczegasszony. Egy szoba épen tele volt eleven madarakkal, meg kitömött állatokkal. -213-

Egyszer aztán valami hangokat hallott meg, a mik hasonlatosak a gyermeknyafogáshoz. Aha, itt kinozza az ördög az elrabolt kis gyermekeket.

Odavitte a kiváncsiság. Egy szőnyegajtó mögül jöttek a hangok, a mi félig nyitva volt. Bekandikált rajta. És ott látott egy csoport apró porontyot, a kiket Zeneida mozsdatott, fésült, öltöztetett. A mosdatottak nyafogtak, a kik pedig már fel voltak öltöztetve, azok örültek az új ruhájuknak.

– Ah, ön már fel is öltözött kis herczegnő? szólt Zeneida, a midőn őt meglátta.

– Látja ön, fürösztöm és öltöztetem őket. Az anyjaik ki tudja merre vannak? Az áradás még egyre nő; az egész város víz alatt van. A míg ez el nem múlik, addig ezeket ápolni kell. No, a ki hamar felöltözik, szólt azután a gyerekekhez Zeneida, az majd mehet az étterembe, s kap a mamzeltől jó levest reggelire.

– De hát ezeket a gyerekeket nem imádkoztatja meg valaki, mielőtt reggelit kapnának?

– Hát most épen arra, hogy muljék el ez a nagy szerencsétlenség a városról.

– Kedves kis herczegasszonykám, szólt Zeneida. Azt a szelet, a mi a Névát ide felhajtja, úgy hiják, hogy «Auster». És ha az egész földet lakó ezerkétszázmillió ember mind -214- elkezdene a szájával fujni, még az sem volna elég arra, hogy visszafujja az Austert, ha az megindul.

Ez már csak igazi ördöghöz illő észrevétel! Az imádkozást nem tartani egyébnek, mint a szájból kijövő fujásnak!

Bethsába a vakmerőség legszélsőbb eszközéhez folyamodott. Megkisérlé az «Isten» nevét kimondani az ördög előtt. Hátha erre rögtön kén és szurokfüst közé feloszolva, elveti csábító külsejét, s átváltozik szarvas, kecskelábas ősalakjává?

– Hát ön nem hiszi, hogy e szörnyű csapást Isten mérte rá az emberekre?

– Nem, kedveském! mondá Zeneida, épen egy kis pityergő leánykának a fejére kötve fel a meleg főkötőcskét; mert ha Isten küldené az elemi csapást büntetésül az emberekre, hát akkor gondoskodnék róla, hogy az árvíz ne menjen be a jó emberek házaiba; hanem csak a rosszakéba.

(Bizony csak ördög vagy te! Különben nem mondanál ki ily rettenetes szavakat.)

– Ejh, önnek sok dolga lehet most; nem könnyíthetném meg a fáradságát? Ha nekem megengedné, én is megtudnám e kis gyerekeket mosdatni, fésülni; én nagyon szeretem azt; az nagyon mulatságos lehet.

– Igazán! Szólt Zeneida derülten. Dehogy nem! Így önnek is adok valami foglalatosságot. Nekem úgy is gondoskodnom kell, hogy ennyi embernek legyen mit enni. Hát vegye magára a gondját az apróságoknak!

Azzal odaültette Bethsábát a maga helyére s a sok piszkos gyerekre ráparancsolva, hogy szót fogadjanak, még egyszer szivesen mosolygott a királyleányra s aztán otthagyta őt a fürdő-szobában.

Bethsábának első gondja volt, valamennyi gyermeket rögtön letérdepeltetni s aztán közéjük térdelve, elmondatni -215- velük a Miatyánkot. «De szabadíts meg a gonosztól: Amen!»

A ZÖLD SZEMŰ EMBER MESÉJE.

Hanem az apró porontyok nem viselték ám magukat olyan csendesen az ő keze alatt, mint mikor az a másik nő bánt velük. Annak egy ránézése elég volt a nyafogást, szepegést egyszerre elnémítani; ez a másik pedig csak olyan gyermek volt előttük, mint maguk; egy cseppet sem féltek tőle; egyik rákezdte s arra aztán valamennyi folytatta, hogy «hol a baba, hol a tata?» S aztán, hogyha összemázolják a könyeikkel a képeiket, akár újra mosdassa őket az ember.

Hát bizony a tatát, babát ő sem tudta nekik előteremteni; hanem ekkor eszébe jutott, hogy mit szoktak ő vele csinálni a dajkáló asszonyok, mikor kis gyerek volt, aztán sírt az anyja után? Mesélni szoktak neki.

– No ne sírjatok, viseljétek magatokat szépen, majd mindjárt mondok nektek egy szép mesét a «zöldszemű emberről». Az ám a szép mese, hallgassatok csak rá.

A Sisera hadja erre az igéretre rögtön elcsöndesült; odatelepedtek Bethsába körül, odatették az állaikat a térdeire, belekapaszkodtak a szoknyájába, úgy hallgatták.

– Hát, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis királyfi; akkora, mint te bozontos fejű itt a lábamnál. Annak volt egy jó apja, meg egy még jobb anyja, a kik őtet nagyon szerették. Egy napon aztán a király is, meg a királyné is egyszerre elutazott. Nagy hosszú czifra érczládákba feküdtek le, a miknek a tetejeit rájuk csukták. Azután feltették őket nagy-nagy aranyos-ezüstös szekerekre, a mikbe hat-hat ló volt fogva, s aztán sok ember, -216- meg katona, meg ágyu kiséretében elvitték őket, nagy muzsikaszó mellett. A kis királyfi, mikor egyedül maradt a kastélyában, azt kérdezé a nagyvezértől:

– Azért, mert az sokkal jobb világ, mint ez az innenső, a miben mi lakunk, felelt neki rá a nagyvezér.

– De hát akkor engemet is miért nem vittek el magukkal abba a másik világba, ha az a jobbik?

– Jaj, kis királyfi, mondá a nagyvezér; te neked még előbb sokat kell fáradni, küzdeni, szenvedni ezen a világon, a míg megérdemled, hogy abba a másik világba eljuthass, a hova az apád meg az anyád elutaztak.

Hát sehogy sem tetszett ez a biztatás a kis királyfinak; hogy ő még fáradjon, küzdjön és szenvedjen is sokat, s azt mondta magában: «no megállj, majd utána megyek én az apámnak, anyámnak abba a másik jobbik világba s itt hagyom nektek ezt az innensőt; kínlódjatok benne, ha nektek úgy tetszik».

S azzal azt tette, hogy fogta a kis puskáját s kiment az erdőre, mintha madarakat akarna lődözni. Ott azután addig ment a sűrű rengetegben, míg egyszer utólérte a záporeső. Aztán, hogy meg ne ázzék, keresett egy odvas fát, hogy majd abba meghuzza magát. Hát – jól van – a mint az oduba bebujt, akkor látta, hogy ott már van egy ember elrejtve. (No te borzas, mit csináltál volna, ha te jártál volna így?)

– Bezzeg a kis királyfi nem azt tette ám, hanem megszólította bátran az idegen embert: «hallod-e ember, ez az erdő az én erdőm, ez a fa az én fám, én nem engedtem -217- meg neked, hogy benne lakjál. Hanem ha megmondod nekem, hogy merre van az a jobbik világ, a hová apám anyám elutazott, akkor neked adom a fát is, az erdőt is; nem bánom: lakjál benne».

– Nem úgy van az kis királyfi: hamarább itt laktam én, mint ez az erdő felnőtt s innen engem senki ki nem üzhet. Azt meg, hogy merre van az a jobbik világ? csak akkor mondhatom meg, ha én is megszeretlek téged s te is megszeretsz engem. Én már megszerettelek ám.

Az idegen embernek csak úgy világlottak a szemei, mint két szentjános-bogár.

– No hát eredj, Isten hirével, mondá neki az ismeretlen; a miből a királyfi megtudhatta, hogy ez nem valami gonosz szellem, mert külömben nem tudná az Isten nevét kimondani.

– El is megyek! szólt a kis királyfi; megtalálom én az utat a jobb világba nálad nélkül is. Hallottam én már elégszer, hogy merre van annak az útja!

Hallotta sokszor a kis herczeg, úgy fülhegygyel, mikor azt beszélték, hogy ott a sziklák között lakik egy kegyetlen nagy vérszopó vadállat, egy tigris, a mely sok vadászt, kecskepásztort elvitt már a másvilágra. No az majd őtet is elviszi.

Ment, csak ment, a míg csak el nem ért a sziklák lábához, a hol a vadállat barlangja volt, a mire rátalálhatott arról a sok elszórt csontról, a mikkel annak a bejárata be volt terítve. A tigris akkor is otthon volt, a barlangban hallatszott a mormogása. (No te borzas, oda mertél volna-e menni a barlangba?)

– No látod, a kis királyfi nem volt ám olyan gyáva: -218- bátran bekiáltott a barlangba: «hej te, tigris, gyere elő! itt vagyok én: a királyfi! Jer, vigy el engem is a jobbik világba, gyorsan!»

A szörnyeteg előmászott az oduból, körülnyalta a véres száját, hosszú farkával megcsapkodta az oldalait, s aztán lesunyta a fejét, hogy egy ugrással elkapja a kis királyfit. (No ne sírj, na, te kis pisze: hiszen nem kapja el!)

Mert abban a perczben egy sziklahasadékból előrohant egy óriáskigyó, az a tigrisre vetette magát, átszorította rettenetes gyűrűjével a szörnyeteg derekát, torkát; beleharapott a nyakába. A tigris ugrált, ordított, fetrengett; a két szörnyeteg elkezdett egymással élethalál-harczot küzdeni s utoljára lehengeredtek egymásba tekergőzve a mély szakadékba, a sűrű bozót közé, a honnan csak a nagy csörtetés és ordítás hangzott aztán elő. Azok bizonyosan megették egymást.

Az útban találkozott egy vadászszal, a kinek tegez és puzdra volt a vállán.

– Ejnye de furcsa vadász ez, a ki még most is nyillal, kézijjal vadászik! mondá magában s jól a szemébe nézett.

– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a jobbik világba, hacsak engem meg nem szeretsz! mondá neki a zöldszemű s azzal egyszerre eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

– Megálljatok csak, mondta magában a kis királyfi. Tudom én még annak másik módját is, hogy hogyan lehet eljutni a másik világba? Sokszor hallottam, hogy van egy nagy tenger; sok ember, a ki arra rászállt hajóval, nagy szépen megtalálta az utat a jobbvilágba. Hátha én is megtalálom.

Azzal mindjárt kiadta a nagyvezérnek a rendeletet, hogy készíttessen fel egy nagy hajót a Fekete-tengeren, azon ők el fognak utazni a tűzimádók országába, a hova a herczeg anyja való volt; odamenet nem történt velük semmi veszedelem, -219- hanem mikor visszafelé jöttek volna, útközben megkapta őket egy szörnyüséges nagy zivatar. Villámlott, mennydörgött, az egész ég beborult, s mikor a villám végighasította az eget, meglehetett látni benne a fényes angyali sereget, s mikor a szél kettészelte a tengert, meglehetett látni a tengerfenekén a vizi tündéreket. «No most mindjárt, no most mindjárt! mondá magában a kis királyfi, akár ott fenn, akár ott lenn; de most mindjárt megtalálom én az utat abba a jobbik világba.»

A nagy hullám már a kormányt is összetörte, a kormányost is leseperte a hajóról, s vitte azt sebesen neki egy nagy sötét sziklapartnak, a hol annak bizonyosan össze kellett törni.

Ekkor azt veszi észre a királyfi, hogy valaki elfoglalta a kormánypadot. Egy idegen ember, a ki egy régi formájú timonnal kezdi kormányozni a hajót.

– Ejnye, de furcsa egy kormányos ez! mondá magában a kis királyfi, a ki ily ócska timonnal akarja kormányozni ezt a gályát.

Hanem arra egyszerre lecsendesedett a vihar: az ég is, tenger is becsukódott, a hajó kikerülte a fenyegető nagy sziklákat s szerencsésen bevitorlázott az otthoni kikötőbe.

A kis királyfi szétnézett a furcsa kormányos után, a kiről senki sem tudta, hogy honnan került ide. Hanem az nagyot nevetett.

– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a másik világba, a míg engem meg nem szeretsz!

A kis királyfi a szemébe nézett, akkor vette csak észre, hogy ez volt a zöld szemű ember. De már akkor, köd előttem, köd utánam, sehol sem volt. Eltünt egyszerre, mintha a víz nyelte volna el.

Hát már az én számomra semmi útja sincs nyitva a másik világnak! Azért is csak megkeresem! Hallotta ő, hogy sok derék vitéz megtalálta már azt világot, ki elment -220- a csatába s kiadta a nagyvezérének a rendeletet, hogy mingyárt izenjen háborút a tatár királynak!

Nos hát a nagyvezér – élni-halni – összeszedte a seregeit s betört vele a tatár király országába.

Jaj, de az igen hatalmas király volt, csak hagyta mind beljebb jönni az országába a kis királyfi seregeit, akkor aztán egyszerre körülfogta azokat minden oldalról.

No megijedt erre a nagyvezér: «odavagyunk, királyfi, se életünk, se halálunk. A tatár egy lábig levág bennünket, vagy rabságra fűz; annyi a serege, mint a sáska».

– No hát csak mentül előbb hozzá kell kezdeni a csatához, hogy essünk át rajta.

De a nagyvezér úgy meg volt ijedve, hogy közkatona ruhába elbujt s nem állt a sereg élére; a katonák még jobban megijedtek s arról beszéltek, hogy mind megadják magukat. Ekkor megjelent a sereg előtt lóháton egy idegen lovag, olyan öltözetben, a milyent nem látott soha senki. A kardjának az alakja olyan volt mint a láng, vagy a kigyó, s az a vitéz felbátorította a többi vitézeket s neki vitte a tatároknak. Hát alig hogy megfujták a trombitákat, jön ám a tatár király a maga táborával, gyalog, mezitláb, zsákruhába öltözve, kard nélkül, ajándékkal tele a marka: s elkezd szépen könyörögni, hogy kössenek vele békességet; ő nem hadakozhat, mert az éjjel minden katonája megbetegedett; csak úgy hevernek a földön, kezüket, lábukat rázva.

A kis királyfi megint megismerte a zöld szemű embert. Az volt az ismeretlen hadvezér.

Ekkor aztán elbusulta magát nagyon. Látta, hogy a zöld szemű ember nélkül soha meg nem leli az utat abba a másik világba, a hol az apját, anyját feltalálja; hát csak rászánta magát, hogy felkeresi hát a zöld szemű embert a maga odujában, s megmondja neki, hogy no hát inkább szeretni fogja. -221-

El is ment, meg is találta, kihitta az odvas fából. A zöld szemű embernek taplóból volt az öltözete, gombából a kalapja, s hosszú zöld penész volt a prém rajta, a képe sárga volt, mint a viaszk, s a szája kék, mint a szeder.

– Megmutatom, ha megeszel egy szem szilvát ebből az én kosaramból s megcsókolod az ajkamat egyszer.

Egy kosár volt a kezében szederindából fonva, és azon hosszukás szilvák, épen olyan viaszkszinüek, mint az ő arcza. A kis királyfi kivett belőlük egyet, kettétörte és megette. No még egy csókot! Azt is megtette. «Jaj be hideg volt az a te ajkad!» mondá összerázkódva tőle.

S attól az egy szilvától, meg egy csóktól aztán megtalálta a kis királyfi, a mit olyan nagyon keresett, az utat a jobbik világba, a hol atyja, anyja vártak reá. Most is ott van, onnan köszöntet beneteket.

A mesélés alatt egy kis szöszke leánynak a haját fonta be a királyleány, a ki szemét száját felnyitva, nyelte a mesét, s mikor vége volt, azt kérdezé: «De hát mi van abban a másik világban?»

– Hát kicsikém, ott igen jó élet van; mindig süt a nap, örökké tavasz van, senkit nem bántanak, semmi dolog nincsen, mindennap Mihály őrangyal ünnepe van, minden lélek örül és szereti egymást, ember soha meg nem szomjazik, meg nem éhezik, s angyalokkal játszik.

– De lelkecském, petyegé a kis szöszke; ha abban a jobbik világban se nem esznek, se nem isznak, akkor oda tata baba nem megy.

HISZ ÖN NEM AZ…

A szőnyegajtó kinyiltával három ismerős arczot látott maga előtt Bethsába. Az egyik volt Zeneida, a másik Puskin, a tegnapi megszabadító, a harmadik Jakuskin, a ki ugyanakkor kormányozta a dereglyét. A két férfi ma is fülig sáros volt. Látszott, hogy dologból jönnek. – Oh, milyen szép ilyenkor a férfi.

– Kilestük a mesemondót! szólt Zeneida. Ön elragadta vele a hallgatóságát.

– Nevezetes az, szólt Jakuskin, hogy ezt a mesét én is hallottam már, mikor a Kaukázusban jártam. A zöld szemű ember allegoriai jelképe a kaukázusi láznak. A mesének az értelme az, hogy a ki a kaukázusi láz incubatióját megkapta, azt semmi más halál nem érheti, azt fegyver nem fogja, vad meg nem tépi, tenger el nem nyeli, a zöld szemű rém nem engedi másnak a választottját.

Bethsába ismét maga előtt látta Puskint. Azt a két szemet, a miben elveszni olyan édes halál! Sietett a kezét nyujtani neki.

– Még én meg sem köszöntem önnek, hogy megszabadított. Ugyan jókor hozta az Isten. Már nem álltam volna ki sokáig, hogy a lovon üljek.

– Én kértem rá. Sajnáltam, hogy olyan nagyon félt. Ő sírt is, s azt nem tudom nézni. Nem tudja ön: szerencsésen hazaért-e?

– Nincs semmi baja. Utána jártam. Bizony higyje el, herczegnő, csak azért eveztem oda a kapujához, mert tudtam, hogy önnek az első kérdése az lesz, hogy nincs-e baja keresztanyjának? Semmi baja. Még az éjjel elvitette magát dereglyén Peterhoffba, a hol biztosságban lesz. Itt -223- kellett neki a palota előtt végigeveznie. Bizonyosan azért nem küldött fel önért, mert tudta, hogy ön itt nagyon jó helyen van.

És Bethsába nem vette azt a szót gúnynak, mert ő csakugyan nagyon jó helynek találta azt, a hol Puskin szemeibe lehet nézni.

– Már most én nem tudok önnek semmit sem adni azért, hogy engem megszabadított, mert én olyan szegény vagyok.

– Ha ezt a két szegénységet összetennék, milyen nagy gazdagság lenne belőle.

– No már most, kérem önöket, engedjék tovább folytatnom a kötelességemet, mert még nem vagyok valamennyivel készen. Megengedjenek, ha annak elsőbbséget adok.

– Áldottak legyenek a kezek, a mik abban fáradnak! mondá Puskin, s szavának minden hangja olyan volt Bethsába előtt, mint az üdvösség.

(No már most én tudom, hogy őtet szeretem, mondá magában. Én már készen vagyok vele. De hát vajjon ő szeret-e engem?)

– Mi most búcsút veszünk önöktől, mondá Puskin, csak a Ghedimin palotából hozott izenetet átadni jöttünk fel. Megyünk vissza. Az ár egyre nő. Egész Szent-Pétervár víz alatt áll már. Sok dolog vár ránk. De még a nap folytán többször meglátogatjuk önöket. Önnek, kedves herczegnő, én még sok ajándékot fogok hozni.

(Ajándékot! ott van ni! Mondta a keresztanyja, hogy a szerelem azon kezdi nyilvánulását az orosz ifjaknál, hogy a férfi ajándékot hoz választottjának. Hát mégis!) -224-

– Ajándékot? szólt gyermeteg örömmel s az ártatlanság hajnalpirulásával arczán. Miféle ajándékot?

– Hozok önnek még egy csoport piszkos, rongyos gyereket mosdatni, felöltöztetni.

– Azt! azt! Ilyen ajándékot! Csak hozzon ön nekem mentől több rongyos, piszkos gyereket! Kérem! Nagyon kérem. Azt szeretem majd nagyon.

A két, matróznak öltözött férfi sietett ki sáros csizmáival a szőnyeges boudoirból.

– Te! szólt Puskinhoz Zeneida, kikisérve őket a szomszéd terembe. Ezt a leányt az Isten is neked teremtette.

– Otthon van. Nincs semmi baja. Láttam az erkélye ablakán keresztül, de nem nyitotta ki, hát nem beszélhettünk egymással. Tudod: ő jó, becsületes ember, még bátor is, ha benne van. Hanem magától nem szánja el magát, hogy belemenjen. Ő téged bizonyosan nagyon szeret és félt is, de tudja jól, hogy a palotád az árvíz felett fekszik s vannak jó barátaid, a kikkel parancsolhatsz. Ő vendégszerető, bőkezű, s majd utólagosan százezreket fog aláírni az inségesek számára, de hogy a házába bevigye őket, a termeit összesároztassa velük, s egy csésze meleg levest adjon nekik, ahhoz – egy feleség kellene a háta mögé, a ki rábiztassa. Olyan pedig nincs. Ő emberszerető is; de a lábát nem akarja feláztatni, mert okvetlenül csúzt kap utána! Ő egy nagy «eszme.» S ő azt tudja.

– Remélhető, hogy nem halálosan, mert akkor a herczegnő csak nem hagyta volna itt a víz közepett, s nem ment volna egyedül Peterhoffba.

– Ő folyvást jár dereglyéjével. Jer ide, Jakuskin! Te találkoztál a czárral. Mondd el a dolgot.

– Hát hiszen nincs titkom előtte. Ő ismer engem kivül-belől. Tudja, hogy én a tett embere vagyok. Az éjjel kétszer találkoztam a csónakomon a czár dereglyéjével. Ott haladt el mellettem egy kar távolságnyira. A testőreitől emelt lampionok egészen megvilágították az alakját. Ő maga huzgálta ki a vízből az ablakon keresztül a jajveszékelő embereket. – A legbiztosabb czéltábla egy jól irányzott pisztolycsőnek. – Ott volt a zsebemben az enyim megtöltve. Én kivettem azt a zsebemből, s nehogy kisértetbe jöjjek, belemárttotam a vízbe, hogy el ne sülhessen.

– Ne következtess belőle semmit. Abból, hogy nem akartam őt megölni, abban a helyzetben, a midőn népe nyomorultjaival jót tesz, nem következik az, hogy szándékomról lemondtam. Egy ilyen pillanatban véghezvitt tett fellázítaná az emberiséget. Nem. Semmi érzelgés; – kiszámított önzés volt az indok. Még többet is meggyónok, a mit még Puskinnak sem mondtam el. Másodszor, – és nem épen véletlenül – a «Medvesonkánál» találkoztam a czár dereglyéjével. A «Medvesonka» abban a városnegyedben fekszik, a mi az Aniskoff hidon túl a Jelagnája-utczával kezdődik s a minek létezéséről a szentpétervári előkelő világnak még csak sejtelme sincsen, pedig a szép elegans nyefszky prospekt ebben a rondaság és nyomoruság tömkelegében vész el; hanem odáig a nagyságos urak fogatai nem szoktak elhatolni. Ott párosul Ázsia szemete Európa söpredékével. S mikor nagy catastropha jön, akkor az áradatban a szemét uszik legfeljül. Tisztelt barátainkat nagyon malapropos lepte meg ez az improvisatiója a Névának: ők más előadásra voltak készülve. A lucsok kiönté őket a barlangjukból s felszorítá a padlásra. Kiabálni pedig fölségesen tudnak. A czár azt látta, hogy ott -226- sok ember forog veszedelemben s odaeveztetett a dereglyéjével. – Én követtem csónakomon s aztán elnéztem, hogy szedi le a padlásról egyenkint azokat az urakat, a kik egészen másforma találkozásra voltak készen, s abban a pillanatban nagyon alázatosan viselték magukat. Az öklömet kellett harapnom, hogy el ne kaczagjam magamat. A «Medvesonka» társaságát a czár maga szedi fel a roskadozó barakkból, s haza fogja vinni a téli palotába, s Marát úr is fog tőle kapni egy csésze «kvasz» levest s azt fogja rá mondani fogvaczogva: «köszönöm!» De tökéletes kaczajdüh fogott el, mikor a spelunkából végre előkerült Dobujoff barátunk, Bonaparte Napoleonnak álczázva. A czár felkiáltott: «Diantere! Est, que vouz étez retourné de Saint Helene?» mire Napoleon megvallotta, – hogy nem tud francziául. Most azonban majd bekövetkezett a catastropha. Nem emberi kéztől, egy oktalan darab fától. A «Medvesonka» előtt volt felállítva egy magas fenyőszál, annak a tetejében volt egy szurokkoszorú. Annak egy lecsüggő salétromos kötél segélyével meg kellett volna gyujtatni: alkalmasint valami jeladás végett. Az áradás jégtáblái kimozgatták azt az árboczot a helyéből s az egyszerre csak elkezdett dülésnek indulni, de egyenesen úgy irányozva, hogy ha végig zuhan az utczán, okvetlenül összezúzza a czárt és kisérőit; szerencsére volt ott egy ember, a ki azt a fenyegető veszélyt jókor észrevehette, s megragadva a lelógó kötelet, hirtelen nagyot rántott az árboczon s arra az félrelódulva, a dereglye mellé csapott le.

– Hagyjuk abba! Nemes ember nem tud komisz orgyilkos lenni: azt már látom. Az válogat a helyzetekben. Majd jobb alkalommal!

– Mondj még egyet! szólt Zeneida. Járt-e a czár a Petrovszki-kert táján is?

A két férfi sietett le csónakjaihoz. Zeneida pedig visszament -227- Bethsábához. A királyleány mind felöltöztette már a muzsik gyerekeket, azok készen voltak.

– No gyerekek, mondá nekik Zeneida, most szépen párosával fogjátok egymás kezeit, aztán induljatok szép sorban a téli kertbe. Ott aztán ha reggeliztetek, majd játszani is lehet.

– Ön pedig, kedves kis herczegnő, most maga marad a fürdőszobában. Bocsásson magának forró vizet a márványmedenczébe s maga is végezze el a fürdését, a mire szüksége lesz a tegnapi áthülés után. Egy óráig nem jövök vissza. Ha szüksége lesz valamire: ott a csengetyü, adjon jelt a cselédnek.

Bethsábának csak úgy zsibongott egész szívén keresztül érzés és gondolat. Új és szokatlan minden.

A fürdő után valami kéjelmes bágyadság lepte el idegeit, ilyenkor a képzelem legelevenebb, az ösztönök életre ingerelvék.

Az a legnagyobb baja, hogy nincs kinek elmondja, a mit kigondolt, a mi érzelmeiben feltámad. Pedig milyen jól esnék azt elmondani valakinek.

És ekkor eszébe jutott, hogy ugyan mit is csinálhat ilyenkor Zsófia ebben a nagy veszedelemben? Magára hagyatva, az árvíz közepett, gondol-e a világon valaki arra, hogy őt megmentse? Nem esik-e kétségbe, ha azt a folytonos félrevert harangkongást, ezt a megujuló ágyuzást hallja, s aztán mikor kitekint az ablakából, meglátja a jeges árvizet maga előtt.

Összeborzadt. Látta képzeletében a kétségbeesett leányt térdepelni a nagy szent kép előtt és felemelt kezekkel könyörögni a szabadulásért. Vajjon használni fog-e az ő -228- imádsága? Vagy az is csak egy gyönge fuvallat az Auster ellen?

Összetette a kezeit, hogy segítsen neki; talán ha ketten egyszerre teszik, nagyobb ereje lesz. Nagy hiánya volt, hogy ezekben a szobákban sehol sincs egy szent kép; be kell hunynia a szemeit, nehogy valamelyik Buddha-bálvány azt gondolja, hogy ő hozzá szól a könyörgés.

– Legelőször is igya meg ezt a borlevest, a mit önnek hoztam. Nem ok nélkül szeretném önt egész erőre kapatni, mert szükségem van az ön segélyére.

– No csak üljön le ide az asztalához és költse el a reggelijét, majd én azalatt elmondom, hogy mi tervem van?

Bethsába reszketett. Eszébe jutott a mesebeli sárkány, a ki az elfogdosott gyermekeket elébb mandulával és mazsolaszőlővel hizlalta, s csak azután öldöste le. Alig akart a torkán lemenni az a borleves.

– Ön jól fogja ismerni azt az egyemeletes házat a mérnökségi palota melletti kertben, a hol egy magányos leányka lakik, egy öreg nőcseléddel?

– Az a hely, a hivatalos helyszinelés adatai szerint, épen négy arsinnal mélyebben fekszik, mint ez a lak. Következőleg, ha ennek lépcsőit mossa az áradat, akkor már annak a földszintjét egészen megtöltötte, s az első emeleti ablakokig érhet, s ha még egy arsint nő, – pedig nőni fog az árvíz – akkor az be fog törni az első emeleti ablakokon. Ez az áradat eltarthat, – el is fog tartani – még két-három napig is. Az alatt az a szegény gyönge leány ott kétségbe esik. Az az egy ember, a ki neki pártfogója, nem fog oda mehetni hozzá, hogy megszabadítsa. -229- Mást pedig hiába küld oda maga helyett, mert a leány makacs. Idegen emberre rá nem bizza magát. Gyanakodó: azt hiszi, hogy el akarják tenni láb alól, mint Tarrakanoff herczegnőt. Semmi más mód nincsen őt kihozni e veszélyeztetett házból, mint ha ön is odajön hozzá, herczegnő, önt ismeri, szereti. Önnek a hivására kiszáll az erkélyéről a csónakba, s akkor azután idehozzuk őt e házba; önök ketten elfoglalják ezt a hálószobát, a míg a vész tart: ön sem lesz egyedül ez ijedelmes idők alatt, ő is jól fogja magát ön mellett érezni s mikor aztán elmult a vész, megint visszaviszszük őt a lakába. Senki sem fogja rajtunk kívül tudni, hogy itt volt.

De az egész beszéd alatt épen nem gondolt Bethsába arra, hogy reggelizzék. A szemei egyre felnyiltak, az orczái gömbölyödni, pirosodni kezdtek, az ajkai mosolyra feslettek, s mikor Zeneida elmondá a tervet, odaugrott hozzá, megfogta kezeivel Zeneida vállait s annak a szemeibe nézve, az öröm nevető hangján mondá:

– Oh ez csak beszédmód. Ha az ember valakire haragszik, arra könnyen rámondja, hogy «ördög».

– De azért mégsem kellett volna engem azzal rémíteni, hogy ilyen az ördög.

– Ön bohó, ördög nincs a világon. Csak az emberek szeretik ráfogni, a mi rosszat magok tesznek, egy eszményi lényre, a kinek semmi érdeke nincs az ő bűneikben.

– De ön mégis valami tündérnő. Mert ön a lelkemben tudott olvasni. Ön kitalálta azt a kivánságomat, a min most legjobban töprengtem. Hiszen épen azért imádkoztam most, hogy bárcsak megmentené az Isten az én szegény -230- kis Zsófiámat, bárcsak ide jöhetne ő én mellém. S erre ön csak betoppan, mint az evangeliumi hirnök, és hozza a választ az imádságra, «hogy gyere érte magad, s hozd ide mindjárt.» No hát meri ön tagadni még, hogy jó az imádság?

– Annak, a ki hisz, jó, szólt Zeneida, megcsókolva a leányka homlokát, a mire aztán az egész szerelmesen ölelte át a hölgyet mindkét karjával s azt mondá neki:

Akkor aztán dévaj örömmel futott Bethsába a reggeliző asztalhoz, s egy nagy hajtással megitta egyszerre az egész párolgó borlevest. Valami maradt a fenekén még a pohárnak. – Ezt neked kell meginnod; neked hagytam: Zeneidának.

– Várj csak egy kicsit. Hadd menjenek elébb el az urak a háztól. Mi a kertajtón át fogunk kicsónakázni s nem viszünk magunkkal mást, mint egy kormányost, meg egy csáklyavivőt.

– Nem lesz rá szükség. A jégzajlás miatt csak csáklyával lehet haladni, kivált ár ellenében.

– De megállj csak, Zénikém (s ugy-e, te is úgy fogsz engem hívni, hogy: «Bethszi!») Neked mégis valami varázslófélének kell lenned, valami tündérnek. Nekem azt meg kell mondanod. A jó tündértől már nem félek. Oh, az én hazámban nagyon sok van. Tamára volt a királynéjok. Külömben, ha az nem volnál, hogyan tudhatnád előre, hogy ez az árvíz még két-három napig el fog tartani?

– Az nem varázslat, Bethszikém: a légsúlymérő (nézd ott áll a falon) megmondja, hogy tartós vihar lesz. Aztán -231- a város krónikáiból is mind azt olvassuk, hogy mikor a Néva kiönt délnyugati széllel, akkor az a vész mindig több napig eltart.

– No ez nagyon egyszerű! Hát nem jövendőmondás? De még egy másikat is mondtál. Hogy az az úr, a ki Zsófia egyedüli pártfogója, nem fog odamehetni hozzá. Hát ezt melyik légsúlymérő mondta meg itten?

– Hm. (Zeneida összeszorította ajkait s pár perczig elgondolkozott.) Tudod te, hogy ki az a magas úr?

– Hát hogy ne? Sokszor ott talált engem Zsófiánál s meséltetett is velem magának, Zsófia pedig mindent elmondott nekem; de mindent, még olyan dolgokat is, a miket senki sem tud. Azokat én neked mind el fogom mondani, mert a kik egymást szeretik, azoknak mindent el kell mondani egymásnak, a mit tudnak. Nem igaz?

– Az ám. Hát kedvesem, eddig az ideig azért nem mehetett az a magas úr Zsófiához, mert a vész a «nagy Névánál» keletkezett; s neki úgy illett, hogy a legveszélyeztetettebb helyeken jelenjék meg, a mentés munkáját jelenlétével sikeresíteni. Ha a helyett elébb Zsófiához sietett volna, a ki a kis Névánál lakik, ugy-e milyen nagy háboruság lett volna ebből? Érted te ezt, ugy-e?

– Istenem! sóhajta fel Bethsába, s egyszerre eljutott a gondolattársulás utolsó lánczszemére.

– A czár élete ellen összeesküvés; ezt Zeneida tudja, kitől tudhatta meg oly hirtelen? ettől a két férfitól, de melyiktől? – Odalépett félénken Zeneidához s vállára hajolva, sugá neki: -232-

– Nem! Nem! szólt Zeneida, keresztül látva a gyermek egész lelkén. Azt te ne féltsd. Annak tiszta a keze és szive ettől.

– Hát te benne vagy-e? kérdé a leány, ujjahegyével érintve Zeneida keblét.

Zeneida meg volt lepetve az egyenes vallatástól. Gyermek kiváncsiság-e ez, vagy egyéb? Bethsába vette észre a megütközést.

– Mert, látod, azok között, a kik egymást szeretik, nem szabad titoknak lenni. Én is elmondom ám neked, a mit én tudok, s a mit senkinek sem mondtam el, még a keresztanyámnak sem, mert attól, azt hiszem, hogy inkább félek, mint szeretem. De téged egészen szeretlek, hát neked elmondom, hogy én is tudom, milyen szörnyű összeesküvés van «ő» ellene. Maga mondta el Zsófiának. Petrovszkon a fellázadt parasztok és katonák nem engedték tovább utazni; megcsufolták, fenyegették, vissza kellett térnie. Az emberek rongyosak és éhesek, elhiszem, hogy haragusznak. De miért haragszol te ő rá? Te gazdag vagy, szép vagy, ünnepelt vagy; miért vagy mégis az összeesküvésben? Ha ezt nekem megmagyarázod, akkor el fogom neked hinni, hogy az összeesküvés jó.

Zeneida lelkében egy eszme villant meg. Ez a gyermek még képezhetne egy gyűrűt, mely a lánczból hiányzik.

– Jer. Beszéljünk suttogva, hogy még a falak se hallják meg. Én is megszerettelek téged, s elmondok neked mindent, a mit tudok, igazán. Én is benne vagyok az összeesküvésben: nagy szerepem van benne.

– Suomaleinen nyelven az, a mi te vagy a gruziaknál. Egy leány, a kinek mikor született, még volt hazája, és most már nincs; a kinek a nemzete még akkor Suomalain -233- volt, s most már úgy híják, hogy «finn» «tsud». Te épen úgy emlékezhetel mint én, azokra a tájakra és alakokra, a mik hat éves korodig körülvettek, s a miket soha sem láttál többet és a miket még sem tudsz elfelejteni soha.

– Ugy-e? Hogy mikor a legfényesebb ünnepélyeken az udvarnál körülvesz a világ minden dicsősége, hát egyszerre csak megfájdul a szived, mikor eszedbe jutnak a sötét puszpángerdők, összefolyva az ős vadszőlővel, s a lovagok, a kik keresztül vágtatnak a zuhatagos bérczi folyón, s a messze kéklő hegyek és az őspalota, a hol atyád trónja előtt a murzák fejhajtva jelentek meg.

– S még most sem felejted el a dajkameséket, a miket a gruzi patakok mormogásai mellett hallgattál?

– Hát lásd, épen így vagyok én azokkal az emlékekkel, a mik az Imatra-zuhatag morajával együtt dönögnek örökké a lelkemben. Épen úgy nem tudom én elfelejteni a mohfedte sziklákat, az óvilág legrégibb bérczeit, a finn rónák délibábját, a piros tetejű házakat, a mestergerendáról lefüggő kötélre fűzött kenyereket; a Kalevala ősregéit s a nemzet szabadságát, a miről apám annyit beszélt. Akkor nem értettem, hogy mit beszélt; de most visszaemlékezem rá, és értem.

– Ez a czár elvette tőled is, tőlem is a hazánkat; elvette népünktől a szabadságot. És aztán, mikor árvákká, hontalanokká tett bennünket, akkor pártul fogott, atyánk helyett atyánkká lett; kis hazánk helyett adott nagy hazát, csendes otthonunk helyett a világ dicsőségét! Mint ember, atyánk volt; mint czár zsarnokunk. Nem tudok hozzá háladatlan lenni az egyikért, nem tudom neki megbocsátani a másikat. S itt állok e kettős kötelesség közé lebűvölve. Mint fogadott atyámnak, oltalmaznom kell érzékeny szivét orgyiloktól, bánattól, keserűségtől; -234- mint zsarnoknak, ki kell csikarnom vaskezéből hazámat, népemet és a szabadságot! Megértettél-e?

– Látlak előttem repülni, de nem érlek utól. Szólj. «Ez» is benne van-e az összeesküvésben?

– Oh, akkor engedd meg nekem, hogy én se legyek ott! Ha azt mondtad volna, hogy ott van, akkor én sem tehetnék máskép.

– Úgy lesz. Tinektek egymást kell visszatartani. De mégis segítenetek kell a nehéz kötelesség egyik felében.

– Legelső dolgunk Zsófiát idehozni, hogy megizenhessük annak, a kinek a szive fáj miatta: «ne fájjon!»

Bethsábának pedig nem lehetett annál nagyobb öröme, mint hogy ő léphetett be a petrovszki kert rejtett házikójának az erkélyére legelébb a csónakból. Az árvíz az erkélyig ért már s ő siethetett a kétségbeesett leányhoz e szóval: «meg vagy szabadítva».

Szegény leánynak már akkor nem volt semmi enni valója, sem fűtőszere, mert azt mind ott lepte az árvíz a pinczében és a földszinti kamrákban. Ott ült bundákba takargatva az ablakában, s az üveglapokra lehellve, bámulta azon a világos folton át, hogy úsznak a nagy jégtáblák a végig ledöntött kerítésen keresztül, némelyik élével surlódva, mint a fűrész, vágja ketté derékban a nagy szálfákat, a másik meg hosszában felágaskodik az útjában álló törzs előtt, a többi a hátára torlódik s egyszer csak recsegve törik le alattuk a vastag nyirfa; majd ha az egész parkot összetörte a jég, akkor kerül a házra a sor.

Az iróasztalkán el volt készítve a czédulka, szalmapapirból, mellette az irón. Zsófia írni akart valamit.

Egy postagalamb volt nála kalitban. Azt az atyja hozta -235- neki, hogy ha valami igen nagy bajban lesz valaha, tudósítsa általa.

Várt a tudósítással a legvégső határáig a veszélynek. Hiszen tudja jól, hogy milyen nehéz annak az ő szabadítására jönni. Az volt aztán az öröm, mikor Bethsába beugrott hozzá az erkély ajtaján.

Zsófia rögtön fogta az irónt, e szavakat irta dermeteg ujjakkal a szalmapapirra: «Meg vagyok szabadítva, jó kézben vagyok, légy nyugodt!»

A czédulát a galamb szárnya alá kötötték; a szárnyas posta csattogva repült a magasba s aztán sebesen vágott le a téli palota felé.

GÓG ÉS MÁGÓG.

A czár le sem vetkőzött ezen az éjszakán. Ruhástól feküdt le egyszerű medvebőrrel terített nyugágyára.

Reggel már napfelkölte előtt talpon volt, s új öltönyt sem váltva, legelőször is az ablakához lépett. Az be volt fagyva, tehát ki kellett nyitnia. Egyszerre becsapta ujra. Ah, az iszonytató kép volt, a mit látott.

– Csak «rendel». Ez a joga az orvosnak a fejedelmek irányában is fennáll.

– Nem első esetben. A ki megvédett tegnap, megvéd ma is. Légy keresztyén, s ne tarts engem gyermeknek, a kit mesékkel meg lehet ijeszteni. Te maradj a helyeden. Én megyek oda, a hol az én helyem.

Arakcsejeff ismerte már Sándort, hogy azt az ellenmondás csak makacsabbá teszi s félreállt az útjából.

A czár egyedül haladt végig a folyosón, mely megvívott csatáinak képeivel volt tele. A folyosó végén várt reá egy kis szerecsen groom egy levélkével, a mit szótlanul nyujtott át neki. A czárnő emberkéje volt az; születésnapi ajándék valamikorból.

A czár elolvasta a levelet, aztán lecsüggeszté a fejét. Nem szólt semmit, visszament a szobájába, leveté a köpenyét s otthon maradt.

Ez már parancsolat! Ez előtt a világ urának is meg kell hajolni. A feleség fél!

Most azután el van itelve az otthon maradásra; jobban, mint a bebörtönzött rab.

Van tizennégy éve, hogy a feleség nem mondta neki ezt a szót: «kérem!» Soha. Semmiért. Se nagy dologért, se kicsinyért. Ma teszi először. Ezt nem lehet megtagadni.

Pedig nemcsak az uralkodói kötelesség ösztönzi a czárt odamenni, a hol nyomorultjai veszedelemben vannak, hanem az a nyugtalan futási vágy, mely lelkét untalan sarkantyuzza, mely birodalma egyik szélétől a másikig kergeti, mely éjjel felkölti az ágyából, kocsira ülteti s utczáról-utczára hajszolja. Az egy helyben maradás rá nézve kínpad. Ezen a héten érkezett vissza egy útból, a -237- mit a kirgiz pusztákig nyujtott, odáig kergette valami! Most bele kell magát törnie a helybenveszteglésbe. A feleség «kérte».

Hiszen nem kért sokat. Nem kérte, hogy menjen oda hozzá, az ő szobájába, legyen vele, biztassa, vigasztalja: csak azt, hogy maradjon vele egy födél alatt.

Most azután járhat szobája egyik végétől a másikig, hallgatva a harangkongást, a vihar bömbölését, s a hullámok csattogását palotája falain, a miknek a tajtéka egész az ő ablakaihoz fölfrecscsen.

A lelke ott járt a hullámtól körülcsapkodott kis házban; végig futotta az üres szobákat, a miken keresztül-kasul fujt a szél, a miken végig járt a köd, s mikor nem találta sehol, akkor kiáltotta a nevét: hol vagy Zsófia?

Ez a képzeletbeli rémlátás még kínzóbb volt, mint az igazi rémkép, a mit a haragvó természet támasztott odakünn. Inkább azt nézte.

Kisietett a téli palota erkélyére, s felszakítva annak nagy üveges ajtajait, onnan bámult ki a pusztulás képébe.

Szélesen, mint egy tengeröböl, hömpölygött visszafelé a Ladoga-tóhoz az óriási folyam. A távol ködéből, mint rémlátványok bontakoztak ki egymás után a vizió képletei, miket a szélesen rohanó víztükör végig tüntetett előtte.

Mikor Napoleon nézte a Kremlből Moszkva égését, a hogy a lángtengert hömpölyögteté felé a vihar, elkeseredve kiálta fel: «de hát mi az a szél?» Most Sándor kérdezé ezt az égtől, midőn a vihar a tengert hajtá fővárosába fel: «de hát mi az a szél?»

Felfordított faházak, összeroncsolt tetővel, a szarufákba félmeztelen emberek kapaszkodnak, egy-egy kicsiny kéz könyörögve emelkedik elő anyja öléből. Valaki egy -238- szál deszkával evez s nem talál partot, – a merre tartson.

Aztán jön egy állatsereglet roncsa. Az egymáshoz csatolt kalitkákat körben forgatja az örvény. Egy királytigris kitör a kalitkájából s az most ordítva vágtat végig, egyik kalitról a másikra ugrálva. A rácsozatokba emberalakok kapaszkodnak, s nem mernek fölmászni a födélzetre a fenevadtól. Ott fognak elveszni. Ember és vadállat rikácsol és bömböl.

Azután jön egy hid. Az álló fahidnak egy darabja. Nagy tömeg jég közé szorulva, az tartja fenn magasan. A gerendák között ott van még egy hintó, rúdjával az ég felé, alóla egy rózsaszinű női köntös látszik elő. Az is elhalad előtte. A hollók kárognak körülte a jégen és a légben.

A folyam oly sebesen vágtat, mint a kilőtt nyil, s a paskolt hullám játszik a jégtorlaszokkal. Pyramidokat emel szemlátomást a folyam közepén s megint ledönti azokat, s forgatagot hágy a helyükön. A gránit rakpart szét van már tépve nagy messzeségben, nincs part: tenger ez itt.

A téli palota közelében van az admiralitás palotája. Annak érczből van a teteje. Az iszonytató vihar felszakította egy helyen a tetőt, s oly dörömbözéssel, mely a mennydörgést utánozza, fölgöngyölítette, mint egy ív papirost, s azután megint kiegyenesítette azt, fel a levegőbe s ott rázza, ropogtatja és tépi le róla az egyes táblákat, a miket messze elhajít, mintha kártyát osztana, míg utoljára elbirja azt szakítani s lecsapja a piacz közepébe nagy zuhajjal.

Majd meg ezernyi ezer hordó úszik, megrakva liszttel, czukorral, gyarmatárúkkal, miket a börze-épület raktáraiból söprött el az áradat. Egy egész világvárosnak egy télre felhalmozott élelmiszere vész ott a hullámok közé! -239- Most egy új változat következik. Jönnek egymás széltében, sorakozva, mint egy flotilla, hadirendben olyan csónakok, a mik nem arra készültek, hogy azokkal valaki a víz felett utazzék, hanem a föld alatt. Koporsók! Az áradat keresztültörte a Szmolenszkája katona-sirkert falait s az ezernyi sirdombot felvájva, hozza vissza magával azokat a szomorú lakóit a városnak, a kik már rég elbúcsúztak innen. Az eltemetett katonák jönnek, még egyszer végig vonulni a czár előtt! a trombita szót harsogtatja az orkán, a dobot veri a hullám! A sok sirkereszt kiáll a jégtorlat közül; maga a fakápolna is jön!

S a rettenetes cyclorámának nincs vége, nincs szünete, nincs csillapodása, egyre fokozódik az iszonyat. Most a távol ködében egy három árboczú rémalakja kezdi körvonalait felmutatni. Egy gálya szellemképe! A vihar elszakított horgonyairól egy hadi hajót a kronstadti kikötőben. S most azt az áradat behozza Szent-Pétervár közepébe!

E pillanatban a czár elfelejtkezett koronás voltáról s kezével eltakarta arczát és sírt.

A kiket az éjjel a külvárosok roskadozó házaiból összeszedett, a kik a népünnepi zűrzavarból nem tudtak hova menekülni, mindazoknak a számára megnyittatá a czár a téli palota nyugoti lakosztályait, s a fényes termeket átengedte a nyomor képviselőinek.

Pedig újesztendő napján meg szokott abban fordulni negyvenezer látogató, s mikor nagy ünnepélyek vannak, selyemmel seprik, gyémánttal világítják ezeket a márványtermeket.

Ezúttal a rongy teljes pompája volt ott összegyűjtve. A szegénység, a nyomorúság világtárlata volt ott együtt. Minden, a mi egy világvárosnak a fenekén rejtőzik, a miről a pompás utczáknak tudomása nincsen, a mi nappal -240- el nem hagyja bűzös pinczeodúját, a keserű inségnek, az elvetemült sülyedésnek keveréke volt az. A czár küldött nekik ételt és italt. Azok aztán egész éjjel danolták a «kés dalát». Eltanította azt nekik a «Medvesonka» társasága. Sándor hallotta a dalt odafenn a maga lakosztályában s örülhetett neki, hogy a vendégeinek olyan jó kedvük van.

Azok kinyitották a palota ablakait s a ki odafért, kidugta rajtuk a fejét s kiabálta, a mit látott, hogy más is hallja.

A téli palota homlokosztályának két kirugó szárnya van. A megmentettek a nyugoti osztályba voltak letelepítve. A két szárny között, mint az E betűnek a középső ága nyulik ki az az erkélyszerű csarnok, a honnan a czár nézte a romlás panorámáját.

Megragadó alak volt, kopaszodó magas homlokával, mely fedetlenül fordult a vihar felé. A míg mozdulatlanul állt, mint egy szobor, a mozdulatlanság a nézőkre is áthatott.

Hanem a mint egyszer azt látták, hogy összeroskad, hogy sír! A mikor azt látták, hogy ez nem czár, hanem csak ember! akkor egyszerre felzúdult az egész tömeg. A gyöngeség a düh felébresztője.

Egy férfi, Marat öcscse, kapva a hangulaton, felugrott az ablak párkányára, s onnan kiáltott a czár felé:

– Sirhatsz már! Sirathatod a szép városodat! Ezt a pusztulást is a te bűneidért küldte ránk a boszuló Isten. Dögvészt, szárazságot, éhhalált, mind te miattad bocsát fejünkre az ég. Mert siket vagy dicső testvéreink, a hellenek jajkiáltásait meghallani. Engeded, hogy büntetlenül lemészárolják a mi hitsorsosainkat! Az ő ártatlan vérük kiált ellened az égre. Te vagy az oka ennek a romlásnak! Miattad ver minket az Isten!

A népzaj elnyomta a végszavakat. Az ordítás túlzengte -241- a vihart. A lázító beszéd az úgy is ingerült szerencsétleneket dühre gyujtá. A késdal refrainje hangzott, s közbe heves döngetés. A nyugoti szárnyépületbe összegyűlt nép megkisérté betörni a nehéz ajtókat, a mik a czár lakosztályába vezető folyosókat elzárták.

A czár ott, az erkélyen, kettős rémület által volt lebűvölve. Háta mögött a vesztét ordító néptömeg, előtte a sebesen közeledő gálya. Egyike volt a nagyobb hadi hajóknak. Télen azokon nem lakik hajós személyzet, mikor be vannak fagyva a jég közé. A mi őrség volt rajta hagyva: az talán elmenekült, mikor látta, hogy nem birja a hajót feltartóztatni s az most jön teljes erővel a száguldó víz tetején. S úgy látszik, mintha egészen a téli palotának tartana.

A lármahangra azonban a középosztály ablakai egyszerre mind feltárultak, s valamennyiből háromszoros szuronycsoport meredt elő. Egyik ablakban ott állt Arakcsejeff s kegyetlen recsegő hangon kiálta át a lázongókra:

– Elcsendesülj Góg és Mágóg hada azonnal! Vagy visszahánylak benneteket a jeges árvízbe, a honnan uratok kiszabadított: hálátlan vad nép!

– Jöjj hát ellenünk! kiálta Marat; meglássuk, a te ezer szuronyod ér-e többet, vagy a mi tízezer késünk? Kezdd el! Vagy mi kezdjük!

Mikor már csak három fonalnyira volt tőle, a czár észrevette, hogy a kormánykerék házikójában egy ember van, a ki a kereket forgatja.

Az tudta, hogy mit csinál. Barbatusoff volt az, a mellőzött tengerésztiszt. Hogy jutott a hajóra? azt nem tudta meg soha senki. Egyenesen neki akarta azt rohantatni a téli palotának, hogy rászakítsa a bennlevőkre, s a romjai -242- alá temessen mindenkit: magát is. Az árbóczra vörös zászló volt felhúzva.

A feleselő néptömeg és a testőrök nem láthatták azt az előttük álló erkélycsarnoktól.

A víz sodra azonban erősebb volt, mint az emberi akarat, s az orra helyett az oldalával vitte neki a gályát a téli palota szegletének. A hajó mély járatú volt, s a fenekét betörte a gránit rakpart feldúlt párkányzatán, úgy hogy rögtön oldalra dőlt és félig elmerült s akkor aztán az árboczait előreszegezve, mint a torna lovagja a kifeszített lándzsával, rohant az összecsapásra kőellenfelének. Egy irtóztató roppanás, recsegés hangzott, két árbocz összetört az oszlopokon, a harmadik keresztül tört az ablakon, egész az árbocz kosaráig, a mire az egész tömör épület a fundamentumaitól az ormójáig megrendült: hanem mégis ő maradt a győztes. A nehéz gálya derékban törött ketté; a roncs egyik felét a hajó orrával kidobta a víz a Sándor-térre, a hajó fara, a kormányossal együtt hanyatt bukott az örvénybe, azután a fenék élével felfelé fordulva, rohant tovább az áradatban.

Egyszerre elcsendesült minden. Mindenki térdre esett. A nép, a katonák, Arakcsejeff maga is.

A galamb egyenesen feléje repült, egyet fordult a légben s aztán rászállt az ő vállára. Ez Zsófia postagalambja volt.

Sándor meglelte a galamb szárnya alatt a levélkét: megtudta belőle, hogy Zsófia jó helyen van, s akkor a két kezét hálateljesen imára kulcsolva, tartá fel az ég felé.

A mint a postagalamb a czár vállára leszállt, a nép -243- haragja egyszerre átváltozott babonás áhitattá. A szentlélek megjelenését látták benne. A ki el nem akart kárhozni, annak meg kellett térni. Ez égi csoda!

«Bozse czarja chrani!» kezdé rá egyszerre egy vén muzsik a dicsérő hymnust, s valamennyi utána zendíté azt. Nem volt többé szükség Arakcsejeff szuronyaira. Marat utódja is eltünt a rostrumról, s elvegyült a sokaságban. Ki kereste volna őt ki tízezer egyforma ember közül? S ha megtalálta volna is, az kitagadta volna magát, hogy nem ő volt.

A vihar és az áradat még aztán két napig tartott s hagyott maga után háromezer ledöntött házat, s meg nem számlált sokaságú halottat.

A nép közt tovább is azt hiresztelték, hogy ez is az ég csapása volt, mert a görög szabadságharczosok segélyére nem húzza ki kardját a czár.

A PÁLMÁK ALATT.

Künn tíz fokú hideg volt, tomboló zivatar, árvíz, pusztulás, nyomor, népforrongás, rémjelenetek: – a pálmák nem tudtak arról semmit. A nagy, tágas, magas dómban, melynek üveg volt a teteje, folytonos tavaszi meleg van, s nagy, tejüveggel borított lámpacsoport pótolja a napvilágot.

A tropikus növényzet meg hagyja magát csalni. A távol keletről elhozott növényfejedelmek elfelejtik, hogy nem hazájuk földjében gyökereznek s csak zöldülnek, de nem virítanak soha. Alagcsövekkel fűtik még a talajt is alattuk, s töveiket melegíti a gyapottrágya.

S a mesterséges pálmaligetben gyermekcsoport játszik, mely elfeledte, hogy apja, anyja távol van: talán nem is nagyon bánja. Itt nem éhezik, nem verik meg. Karikába fogózva tánczolnak és dalolnak.

Két szép kisasszony ügyel fel rájuk, miként a mesékben: -244- a tündér-királynő védenczei. Királyleányok, mint a regékben szokás.

Bethsábának most már van olyan elmondani való regéje, a mi igazán megtörtént. A csodaszerű megszabadítás az iszonyú vészből: a deli hős megjelenése a nagy baj válságos perczében; annak a szép szemei, bátor tekintete, daliás alakja.

– Nem szabad neki megtudni, hogy én ki vagyok! mondá Zsófia. Az itt titok. Háziasszonyunk kivánja.

– Különös, hogy nekünk mind a hármunknak csak egy keresztnevünk van, nem úgy, mint nálunk szokás; az anyánk keresztnevét se nálad, se nálam, se Zeneidánál nem mondják hozzá. Ennek én nem tudom kitalálni az okát.

Most még sárosabb, vizesebb volt, mint mikor utoljára látta Bethsába. Hajfürtei szerteszét borzolva; arcza kivörösödve a hideg széltől. De így volt szép!

Ah azt már el kellett mondani Bethsábának Zsófia előtt, hogy a czár ellen itt is nagy forrongás, összeesküvés van; de hogy «ő» nincs ám benne!

– Jer, jer, Puskin, szól Zeneida, valami sajátszerű ragyogástól sugárzó arczczal. Beszéld el ő előttük is, a mit nekem említettél. Beszéld el hosszasan.

Puskin elmondotta előttük azt, a minek szemtanuja -245- volt, a téli palota jelenéseit. Egy költő ihletésével, kit a catastropha nagyszerű képei úgy fölhevítettek, mint a Pythiát a tripósz.

Ő nem ismerte azt a másik fiatal leányt. Ha tudta volna, hogy az kinek a leánya, talán nem szólt volna oly látnoki hévvel arról a rémlátványról, mikor a czár fedetlen fővel ott állt a viharos ég alatt, fenyegetve a nép dühe és a közeledő gálya rohama által.

Ah milyen reszketve kisérte az ifjú ajkait a szenvedő leány figyelme. Szemei felitták annak tekintetét. Annak az arczvonásai parancsoltak az övéinek. Ajkai némán utána látszottak mondani, a mit az beszélt.

Hogy takarta el arczát összeborzadva, mikor a hajó hozzácsapódott a palota szegletéhez. Ő is érezte azt a zuhanást s megreszketett alatta.

De mikor aztán el kezdett a galambról beszélni, – az ő galambjáról, – hogy szállt le az a czár – (az ő atyja) – vállaira; mily malaszttal emelé kezeit a hatalmas ember akkor az ég felé; hogy zendült fel rá egyszerre a háborgó nép ajkairól a hymnus: ah akkor nem állhatta ki tovább a szegény beteg, ideges teremtés; felsikoltott az örömtől s odavetve magát Bethsába keblére, kaczagott és sirt.

Puskin költői előadásának számítá be ezt a sikert s kezdett rá hiú lenni.

– De most már nincs semmi veszély? rebegé Zsófia, fel merve emelni könyező szemeit az ifjuhoz.

– Oh a vész még nem szünt meg; bár a vihar már kezd alábbhagyni, s ha az megszünik, akkor a Néva is visszatér majd a medrébe; de addig még igen sok baj van.

Puskin elbámult. Mit érdekli olyan nagyon a czár ezt a fiatal leányt, Bethsába barátnéját?

– Olyan veszély, a mi embertől jön, nem érheti. Arakcsejeff minden intézkedést megtett, hogy meg legyen védve. -246- A néptömeget, melyet a czár palotájába befogadott, átszállítják az admiralitás raktáraiba. És ilyen időben a czárt, ha vannak ellenségei, azok védelmezik.

– Hogyan lehet az? kérdé Zsófia s oly áhitattal várta a választ Puskin ajkairól, a minővel hajdan az oraculumok kimondását lesték.

Puskin érezte, hogy erre egész szive szerint kell megfelelnie ennek a leánynak.

– Ez úgy lehet, hogy az «emberiség érzete» erősebb, mint a «szabadság-vágy» s ez védelmére kel a rabszolgának, ha azt a czár üldözi – s a czárnak, ha azt a rabszolga üldözi!

A két leány teljes sóhajjal szívta fel a levegőt, mely e szavakkal megterhesült.

– Te egész pusztítást követsz el a szivekben itt! sugá Zeneida Puskinnak. Eredj dolgodra már.

– Hát nekem nem hozott ön ajándékot, a mit igért? kérdé szomorúan Bethsába.

– Bizony mondom, nem feledkeztem meg róla, de reggel óta azzal vesződtünk, hogy az elszabadult gályát félretereljük és lekötözzük. Valakinek kellett lenni a hajón, a ki átvetett köteleinket mindig elvagdalta. Ezért nem tudtam a kis gyermekek mentése után látni.

– Máskor, ha igér ön valamit, ne felejtse el, mondá a leány a szemrehányás bánatos hangján.

Megigérte, hogy estére majd visszajön ismét, s akkor hoz jó hírt és még valamit.

Azután félrevezette a két leányt saját boudoirjába. Közelgett az óra, a mikor sok olyan ember gyülekezik össze nála, a kiknek nem szabad őket meglátni. A szojusz Blagodensztoigának ez a catastropha kedvező alkalmat nyújtott a háborítatlan tanácskozásra. -247-

Addig kutattak (de hogy ne tették volna?) Zeneida boudoirjában, míg ráakadtak Puskin költeményére, a «czigány leányra». Ezt természetesen eddigelé senki sem adta az ő kezükbe. Mert a jó társaság fogalmai szerint az előkelő ifju leánykáknak tizenöt éves korukig regényt – in natura jó példákban látni – ugyan szabad; de olvasni nem szabad. Aztán még ekkor ez a költemény nem jelent meg nyomtatásban, csak irva volt kapható. Puskin Sándor egymaga egy egész osztályt hozott létre, a mi azelőtt nem volt: a leirókét. Minden városban voltak emberek, a kik abból éltek, hogy Puskin költeményeit leirták, s a könyvárusok úgy árulták azokat a censura daczára. Még most is sok költeménye az orosz Petőfinek csak így, irott alakban forog a közönség kezén.

Egyszer Bethsába olvasta el azt Zsófiának, másodszor Zsófia Bethsábának; harmadszor meg ketten együtt – duettben.

Az ám, megfordítva. Aleko úr volt s a czigányok közé keveredett. Puskin pedig maga a czigány, («poéta» vagy «bohéme» az egynek tartatik) a ki herczegasszonyok közé tévedt valahogy.

S az nap este csakugyan eljött hozzájuk az Aleko és hozott, a mi az egész társaságnak szólt, jó hírt. A szél alábbhagyott. S arra a vízáradat rögtön csökkenni kezdett, két óra alatt egy arsint apadt, de azért sokáig fog tartani, a míg lefolyik egészen, mert nyolcz verstnyire terül el a két part mentében.

(Bárcsak még tovább tartana! dobogá magában egynémely leány szív.) -248-

Bethsábának is hozott valamit. Ajándékot, a mit megigért. Kis bubát, a hogy igérte; csakhogy nem piszkosat, rongyosat, a hogy mondta, hanem egy szép, czifra czukorbábut – czukrásztól; több nem volt kapható, mert mind elolvadt.

Puskin azt várta volna, hogy Bethsába nevessen rajta; az azonban igen komolyan vette a dolgot; egész áhitattal fogadta a kapott ajándékot s eldugta azt a keblébe. S látszott az arczán, hogy nem bánja, ha ezért Zsófia irigykedik rá – egy kicsit.

Puskin rögtön vette észre, hogy ebből nagy apprehenzió lesz, s addig keresgélt a zsebében, a míg talált valamit, a mi érdemes az elajándékozásra.

– Nézze, szép Zsófia (nem tudta más nevét), önnek is adok valamit; ön úgy érdeklődött a czárt fenyegetett catastropha iránt, nézze, ez a darab rézpléh abból a hajóból való, a mi a téli palota sarkán összetörött.

Nagy hálával lett az fogadva. Ural platinabányái ahhoz fogható becses érczet nem termeltek soha.

– A vihar egészen elcsendesült már odakünn, mondá Zeneida, kitekintve az erkélyre. A harangok sem kongnak már. Ez az éjjel csendesebb lesz, mint az elmult volt. Jó éjszakát, Puskin. A csónakod szárazon marad, ha nem sietsz.

Zeneida hazatuszkolta Puskint, s a két leányt is lefekteté. Ő a felelős az egészségükért.

De azok még sokáig nem tudtak elaludni egymástól. Annyi beszélni valójuk volt Alekoról. Ők nem úgy csinálták volna azt a románczot, ahogy a költő irta. A czigányleánynak nem lett volna szabad hűtlennek lenni, s ha az lett, Alekonak meg kellett volna őt vetni s hívebb szeretőt -249- keresni. Nem úgy. A czigányleánynak meg kellett volna térni s térden állva csúszni bocsánatért Aleko után, míg azt kiengesztelte volna. S akkor megbocsátani neki; – de bizony elkergetni magától! Egy szóval nagyon kiigazgatták Alekot olyanra, a milyen nekik tetszett inkább.

Zeneida, ki a szomszéd szobában vetett magának ágyat, nem győzte őket inteni, hogy alugyanak már! A mire el-elcsendesültek s megint csak rákezdték a suttogást.

Végre a hosszú álompihegés jelenté, hogy elaludtak. Legalább az egyik: Zsófia.

De Bethsába szemét kerülte az álom. Még éjfélkor sem tudott a szívdobogásától aludni. Pedig imádkozott is már.

Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a szomszédszobában felkelne valaki s alig neszelő léptekkel kimenne a harmadik szobába.

Az éjszaka csendes volt. Se kocsi, se őrjárat nem járt most a vízlepte utczákon. Minden hang meghallszik.

A mély alvó csendben egy halk zsoltárének döngése hangzott csendesen a távol szobákból át; szelid, búbánatos női hangon:

«Mindennemü inségemben
Segítségem csak az Isten…
– – – – – – –
Mondjad ezt az én lelkemnek:
«Tégedet én megsegítlek!…»

Még három napot töltött a két leány Zeneida oltalmazó menhelyén. Ennyi idő kellett rá, hogy Ghedimin herczegnő vissza merjen térni Peterhoffból, s a Petrovszki kert kis lakának víz és iszap borított földszintjét s pinczéjét kitakarítsák. Elébb az öreg Helénkának ki kellett jól fűteni a hideg szobákat. -250-

Mikor Zeneida tudtukra adá, hogy haza fognak mehetni, Bethsába sóhajtva mondá neki:

– Úgy jöttem ide, mintha a pokolba hurczoltatnám s úgy megyek el innen, mintha a paradicsomból taszítanának ki!

Mindennap láthatták Puskint; beszélhettek vele. Mindennap gyönyörködhettek nagy, nemes lelkének feltárulásában. A földi üdvösségnek is vannak revelatiói; a mik abban a perczben, a mikor megszünnek titkok lenni, túlföldi boldogságot támasztanak.

Bethsába azt hitte, hogy a mikor Zsófia oly gyönyörrel magasztalja Alekot, az neki egygyel több ok arra, hogy még jobban szeresse.

Azt hitte, hogy olyan könnyű azt közölni mással. De az első szerelem titka olyan makacs. Nem akar bimbójából kipattanni.

Csak húzta-halasztotta a vallomást. Féltette, mint egy elásott kincset. Tettető lett a kedvéért. Megtanult legalább arczával hazudni, s nem mutatni azt a lángoló örömet, a mi elárasztja keblét, mikor őt jönni látja. Ráfogta a fejfájásra arczának kigyulladását; pedig a fej egészen ártatlan volt abban.

De mégis abban a pillanatban, a mikor egymást a búcsuvételnél megölelik, akkor meg kell tenni azt a vallomást: suttogva, csak annyi szóval, a mennyi elég, aztán elfutni tova.

Abban az órában, a mikor az értük küldött gyaloghintók megérkeztek (még kocsival nem lehetett járni az utczákon) alig akarta egymás kezét kibocsátani a két leány a magáéból. Mindig volt valami suttogni valójuk. Majd könyeztek, majd nevettek. Boszantották egymást, hogy kiengesztelhessék. Nagyokat sóhajtottak, hogy kicsufoltassanak -251- érte. Egyes szavakat mondtak, a mikből csak a másik értett. Megigérték, hogy minél előbb látni fogják ismét egymást. Összecsókolóztak búcsút venni, s megint újra kezdték. Zeneida nézte őket nagy figyelemmel.

Végre mégis csak el kellett válni. Az utolsó, a legeslegutolsó ölelés alatt ki kelle pattanni a titoknak: – «Én szeretem Alekot – halálba».

Zeneida látta az elfutó leány arczán kigyuladni a tűzrózsákat, s az ott maradt leány arczáról eltünni az életpirt, mintha azt is elrabolta volna tőle az a másik. Bethsába csak állt ott megdermedve, halaványan, aláhajtott fejjel, lecsüggő karokkal.

Zeneida kitalálta a titkot. Odalépett hozzá; de alig nyult a kezéhez, a leány összeroskadt előtte, s arczát Zeneida öltönyébe takarva, elkezdett sírni hevesen.

– Hm… Ha még csak ő tőle vennéd el?… Ne félj! szeresd! Te lészsz rá érdemes, senki más.

A szegény leány csak szomorúan ingatta fejét. Megtudta már nemcsak azt, hogy mi a «szerelem?» hanem még azt is, hogy mi a «szerelemféltés» és a «lemondás?»

PANACEA.

Nagy elemi csapásoknak sokszor kibékítő hatása van a felzúdult népforrongásra.

A «nagy ember»: a nép, és a «kis Isten»: az uralkodó, egyformán földhöz sújtva érzik magukat, s egymáshoz bújnak a mindkettőjüknél hatalmasabb korbácsa előtt.

Az 1824-iki novemberi vihar ilyen általános csapás volt a földkerekén. A történelem évkönyvei nem jegyeznek -252- fel ehhez hasonlót. Ugyanaz a vihar, mely Szent-Pétervárt elöntötte, keresztül zúgott egész Ázsián, s a kaliforniai partokat is hosszában elárasztotta. A tengerészek a máskor átlátszó tengert a magas oczeánon zavargó iszaptól látták fel-felkavarodni. Indiától Syriáig földrengés hullámai dönték le a városokat, a görög archipelagusban tenger alatti vulcánok törtek elő; Németországban sok helyütt egyszerre kiszáradtak a kutak. A föld maga volt lázban. Ilyenkor az emberek felejtik a magukét.

A politikai titkos-társulatok egyszerre átalakultak jótékony egyletekké. Megszünt a pártgyűlölet. A szegény ember odament a nagyok ajtajához segélyt kérni, s a nagyok nyitva tartották az ajtajaikat a szegények előtt. Az «engesztelhetlenek» izgatása nem talált termő földre. Ghedimin herczeg és Arakcsejeff vetekedtek egymással a nép inségének saját vagyonuk által enyhítésében. Egyformán szórták százezerével a rubeleiket. Az egyik elfelejtette, hogy a népet fel akara szabadítani, a másik, hogy el akarja nyomni. A népnek nem kellett most se kard, se láncz; hanem kenyér.

Az árvíz okozta inség enyhítésére a szentpétervári úrhölgyek is minden áldozatot siettek meghozni. Ghedimin herczegnő oda-ajándékozta a gyémántjait, a miknek az árából harminczezer rubel gyült be, Zeneida pedig adott egy hangversenyt az inséges nép javára, a nagy börzepalotában, a mire mesés áron keltek el a helyek. Bejött rá negyvenezer rubel. Ghedimin herczeg aztán vett a feleségének az elajándékozottak helyett két annyit érő gyémántokat; Zeneida pedig kapott a fiatalságtól egy babérkoszorút s Puskintól egy ódát. S megint csak Corynthia volt az, ki a játékban megcsalva érezte magát és irigykedett.

A czár kedélyét a vésznapok még sötétebbé tették. Búskomorsága különben is attól a naptól kezdődött, mikor birodalma egyik fővárosát, Moszkvát lángba borulni látta. Most végig kellett néznie a másik csapást a másik fővárosa felett. Azt a tűz pusztította el, ezt a víz. A régi -253- viziókat most felváltották az ujak. A látványokat visszahozza az álom.

A minden látványok közt legszomorítóbb az a halavány gyermek arcz, mely csak nem akar föléledni.

– Hiába akarsz gyógyítani engem. Az én bajom nincs bennem, hanem rajtam kívül. Gyógyítsd meg Zsófiát, s egészséges leszek.

– Hát az egész orvosi tudományban nincs egy panacea, egy csodatevő szer, mely olyan életet, a mihez ragaszkodunk, hosszabbra tudjon nyújtani? mely napokat adjon a napokhoz, s a bekoczogtató halált elalkudja egyik estétől a másik reggelig, a tavasztól az őszig?

– Arra van lehetség, sire. De az nem terem India gyógyfüvei között. Az ilyen bajnál sokat tesz a kedély. A bánat, a szomorkodás, az epedés sietteti a végkifejlődést, míg egy folytonos derültségben tartó öröm, egy édes remény, boldogságérzet feltartóztatja azt. Az életkedv megujítja az életet.

– Hm. De hát mindezt honnan adjam én neki, mikor magamnak sincs? Honnan vegyek én örömet, reményt?

Egyszer aztán jött egy olyan napja a czárnak, a mit öröm-ünnepei közé jegyezhetett föl.

Uráli kormányzója jelenté, hogy az Ural hegyei közt új arany- és platina-bányákat fedeztek fel, a mik dúsgazdag erekkel nyiltak meg. A talált platina-darabok közül elküldé a legnagyobbat. Ez tehát nagy kincs!

Ugyanakkor a jekaterinogradi kormányzójának a jelentése is megérkezett, a ki azt tudatja, hogy a nagy sivatagon fedeztek fel egy bogárnemet, mely azon a tájon felburjánzó czikkszáron (polygonum) élősködik, mely növény semmi állatnak nem való és ki nem irtható. Ez a rovar, a tudósok nyelvén «coccus polonorum» azonos a cochenillával. -254- A belőle készült festék a legszebb bibort és rózsaszint adja. Mutatványul egy vég rózsaszin selyem-szövetet küldött a czárnak, mely e bennszülött biborbogárral volt festve.

Ez még az aranynál és platinánál is nagyobb kincs, mert ez kenyér a terméketlen pusztában, a mi ingyen terem s népet fog eltartani.

De a harmadik küldemény volt a legérdekesebb. Az Amur vidéki kormányzó küldte azt Szibériából; egy átalag bort, a mi Szibéria Amur vidékén termett. Ez még az aranynál, még a kenyérnél is nagyobb kincs, mert ez diadal!

Diadal az egész világ ellen, mely azt hirdeti, hogy Szibéria a jégből csinált pokol. Ime ez a bor megczáfolja azt. Szibériában bor terem! Édes és tüzes. Pezsgőbb a champagneinál; édesebb a tokajinál! Legalább annak kell azt venni. Szibériában bor terem! Minden orosznak azt kell ezután inni. A szibériai bornak ki kell szorítani a főurak asztaláról a külföldi borokat; versenyezni kell Burgund, Rhenus, és a Hegyalja vidékével. Szibériában bor terem! Nem lesz ezentul a Szibériába küldetés neve büntetés; önkényt fognak letelepülni oda, a kik áldott földet keresnek. Szibériában bor terem! A ki még kétkedni fog ez ország jövendőjén: nem vitatkoznak vele, poharat adnak a kezébe, tele töltik: «igyál! Ez szibériai bor!»

Sietett is vele azonnal a petrovszkii kerti házhoz. Maga után vitette a platinát is, a selyemkelmét is, az átalagot is. Azt hitte, ha ő örül, Zsófia is örülni fog annak.

A leány nagyon halvány szinben volt. Az egész hosszú tél alatt ki nem mehetett a szabad levegőre. Az neki gyorsan ölő méreg volt; a szobalég pedig lassan ölő méreg. Furcsa ország ez, a hol a beteg ember nem szeretheti a hazáját. Gyülölnie kell az eget, mely megöli s a földet, -255- mely fogva tartja. A hosszú télen át, a ki élni akar, az mulat, s a ki nem mulathat, az meghal.

Minden orosz hölgyszobában van egy kis sajátságosan berendezett zúg, a minek az a neve, hogy «altana». Egy kis rácsozattal bekerített hely, mely be van futtatva örökzöld folyondárral, körülrakva délszaki bokrokkal, a mik a hosszú kilencz hónapos télen keresztül, kályhameleg és lámpavilág hazug nyárszaka mellett zöldülnek és virágoznak, s elfelejtetik, hogy ez az egész ország egy börtön. Ilyen narancsvirágillatos szobazugot rendeztetett Sándor Zsófia számára is, a mint az árvíz után helyrehozhaták a lakházat; még azóta nem látogatta őt meg, a mióta az udvari kertész az altanát elkészítette. Talán örült neki a leány? Oh nem örült az semminek.

Azután hogy kedvet szerezzen neki, megmutogatta a magával hozott kincseket: az érczet, a selymet, a bort.

A leány arcza nem derült fel, nem adta vissza a mosolyt; az örvendetes hirekre nagyon rövid válaszai voltak: nagyon szép! – nagyon jó! köszönöm.

– De szólj hát, mi bajod? Ez több mint betegség. Ez lélekfájdalom. Mondd meg, mi bánt? Kinek mondod meg, hogy mi fáj, ha még nekem sem? Kinek van hozzám bizalma, ha még neked sincs?

Ekkor átfonta a leány karjaival atyja fejét s odavonva őt magához, fülébe sugá:

Azzal lebontá karjait hirtelen s az arczát takarta el velük, keresztbe téve szemei előtt.

– Oh nem. Nem a harag az, a mi felindít. A kit te szeretsz, annak meg van bocsátva minden.

– Csókollak! De ne adj neki semmit. Hagyd őt annak, a mi most. Én úgy szerettem meg; úgy akarom szeretni. Ő több a herczegnél, több az ezredesnél. Fölöttük áll.

– No, hát mit akarnék egyebet? Az ilyen szegény talált gyermek, mint én, örül, ha egyszer szerencsét tehet. S azt hiszem, hogy ez nagy szerencse. Mi igen boldogok leszünk. Engem nem fog megölni Aleko hűtlenség miatt. De hogy tudja ő ezt meg? Neki nem volt szabad eddig idejönni.

– Hiszen te olyan jó apa vagy, a milyenek csak Bethsába meséiben fordulnak elő.

– Én fogok előkészíteni mindent. Én rendelem meg a kelengyét. Én tűzöm ki a határidőt; én hivom el a solovecski patriarchát az esketésre. -257-

– Majd a nyáron, a mikor a rózsák nyilnak. Eleven rózsákat akarok koszorúnak!

– Ebből a platina-darabból készíttetek számodra araékszert. Ugy-e, most már te is úgy örülsz neki, mint én?

– Igen, igen! eltaláltad a kivánságomat. Én a rózsaszint szeretem nászruhának, a fehér nagyon halaványít s én így is eléggé az vagyok.

– Az ám. Akkor én is megkóstolom. Mikor egymás egészségére fogunk kocczintani: «a hány csepp van e pohárban, annyi évig szeressük egymást!» Ugy-e, így szokták mondani?

– Azután majd elmentek falura, az ő birtokára. Lásd, mintha sejtettem volna: visszaadtam elkobzott birtokát. Ősi kastélyát rendbe fogja hozni, odavisz magához s ott sokszor meglátogatlak majd benneteket.

A leány tapsolt örömében s halvány arcza lángolni kezdett. Aztán egyszerre elkomorult megint.

– Hogy engem Aleko meg fog kérni? s te hozzá fogsz adni? hogy a solovecski patriarcha fog bennünket összeesketni, s hogy ez ki lesz tűzve a szép julius hónapnak, a rózsák hónapjának legszebbik napjára? Ez mind komoly dolog és nem tréfa?

Sándor kebléhez ölelte a kérdezőt s válasza csak csókokból állt. Felelni oly nehéz volt erre.

Komoly dolog ez, nagyon komoly dolog, szegény leány! A tréfa benne csak az, hogy mire azok a szép rózsák nyilnak, akkorra már te – – – – – – – –

– Te egy leányt szerelmessé tettél magadba. Most azt el kell venned. A leány neve Nariskin Zsófia. Holnap este hat órakor el fogsz hozzám jönni s aztán együtt odajösz velem, a kezét megkérni. Aztán mindennap eljársz hozzá és azon lészsz, hogy neki szomoruságot ne okozz. A leány élete egy vékony selyemszál s az a te kezedben van. – Vigyázz rá, hogy meg ne öld.

A czár kedvencz leányának a kezével lett megkinálva. Ő, az összeesküvő, ki az alkotmánykivivók sorába számította magát, s a czárnak, mint egyedurnak, természetes ellensége volt. Meg kellett kérnie egy leányt, a ki őt megszerette, s a kit ő is szán, sajnál, bámul, de nem szeret. És ennek a leánynak az élete csupán ez az ábránd. Életszikra és ábrándvilág egyszerre alszanak ki. Egy lehellet, a mi e szó kimondásából áll: «nem szeretlek!» elég e szikrát kifujni. S a leány, a ki meg meri vallani, hogy szeret, az már nagyon szeret. S a kinpad megnehezítéséhez hozzájárul, hogy mindennap ott fogja találni a leánynál, a kit menyasszonyának nevez, annak egyetlen barátnéját Bethsábát, a ki egész lelkét elfoglalta már. Két szivet fog kinozni, kettőt megcsalni egyszerre.

Azonban itt nincs mit töprenkedni. Oroszországban vagyunk s ha a czár parancsol, azon nem szokás gondolkozni.

Másnap Sándor maga vezette el Puskint Zsófiához. A gyűrűváltás az ő jelenlétében ment végbe. Puskin meggyőződhetett róla, hogy egy olyan szív van rábizva, a milyenre e földön lakó ember nem érdemes. Annak valami más planétán kell keresni párját. És aztán napról-napra jobban megtudta, hogy vannak magas röptű gyönyörök, a mik túlemelkednek a földi élvezeteken, a miket két nemesen érző szív feltalál egymásban, a szenvedély emésztő -259- vágyai nélkül; hogy vannak varázslatteljes rokonszenvek, a mik nem föltételezik a birást; a szellemek kölcsönös vonzereje még erősebb, mint a szerelem. Úgy érezte, mintha ez a földtől megválni készülő lélek az övét is vonná magával föl az ég felé.

A NÁSZAJÁNDÉK.

A hogy maga megjósolá Sándor, leányának egészsége az övével sympathicus összefüggésben volt, a mint Zsófia arcza elevenülni kezdett, az ő életkedve is visszatért. El kezdett foglalkozni az államügyekkel. Dolgozószobájában halommal állt már a sok elintézetlen irat, a mit tanácsosai felhordtak, vagy a melyek a szent Zsófia postájával érkeztek hozzá, s a mikbe az utóbbi hónapokon át bele sem tekintett. Elővette azokat s a halmaz örvendetes apadásnak indult. «A szent Zsófia postája» sajátszerű intézmény volt Sándor alatt. Czarszkóje Zélóban volt egy iroda, a hova mindenki beadhatta a levelét, a mi egyenesen a czárhoz volt intézve. A postás kért a levélért tíz rubelt; de se azt nem kérdezte, hogy ki küldi? se azt, hogy mi van benne? Lehetett az panasz, esedezés, vád, vagy miniszterszidás; ajánlat, vagy alkotmányterv; a czár azt megkapta egy óra mulva, ha otthon volt s utána küldték, ha utazott.

A mi a kedélyváltozásnak legbiztosabb jelensége volt, felhagyott éjszakai kóborlásaival a város utczáin s a bőjt első estéjén a czárnéval együtt vacsorált. Föltette magában, hogy tudatni fogja vele azt az örvendetes eseményt, -260- a minek az ő lelke úgy örül. Erzsébet lesz az első, a ki azt meg fogja hallani tőle. Még eddig senkivel sem közölte azt. Maga a solovecski patriarcha is csak arról van értesítve, hogy junius hó 21-ikén legyen jelen a Petrovszki szigeten, Péter czár hajdani lakházánál, ott egy ifju pár fog rá várni, a kit össze kell esketnie.

A czár ez idő alatt minden folyamodást, a miben valami kegyosztásról volt szó, kedvezően intézett el. Száműzötteknek megengedte a visszatérést; politikai foglyokat kibocsátott börtöneikből.

Az ő gyöngédsége varázsolta vissza Zsófia arczára a boldogság mosolyát, s a boldogság oly csalókán tud hasonlítani a jó egészséghez. S ez a mosoly volt az, mely az egész ország fölé derült eget varázsolt.

A mikor Puskin pontosan megjelenve arra a perczre, a melyen várták, hozta a maga virágcsokrát s aztán az eléje szaladó leányt megdicsérte jó kinézéseért, melléje ült és elmondta neki az egész város pletykáit; kihallgatta, hogy mit álmodott, s jóslatokat csinált belőle; leült vele kártyázni, s engedte csalni és hagyta nyerni, s végül magát kinevettetni; regényeket, költeményeket olvasott fel előtte; megtanította mindenféle játékokra; meghozta számára az üvegházak első gyümölcseit, ellátta nyalánkságokkal; lerajzolta, lefestette, akármilyen rosszul találta; s közben rabolt tőle egy-egy (olyan szivesen engedett) csókot s engedte magát érte megczibáltatni: hát akkor Puskin egy egész országot tett boldoggá!

Megérezték azt még a távol Bajkál-tó mellett is, a kik az ólombányákban követ vágnak! Mert a hány csók hullott Zsófia arczára, annyi láncz hullott le az ő kezeikről.

A czár, ki szándékosan oly késő esti órákban jött látogatni Zsófiát, a mikor már Puskin eltávozott, a leánynak az arczán láthatta az eltöltött órák boldogságát.

Néha még politizáltak is. A leány kivallatta Puskint, hogy mit akarnak ők azokkal a titkos társaságokkal? Puskin aztán megvallotta, őszintén, a hogy vőlegényhez illik menyasszonya előtt, hogy nekik bizony parlamentes alkotmány kell. Ő közöttük vannak sokan, a kik olyan szépen tudnának szónokolni, mint az angol alsóházi tagok, s ha kibeszélhetnék magukat a parlamentben, az nagy megelégedésükre szolgálna. A ki a kormányon van, majd gondoskodnék róla, hogy olyan többséget tartson kéznél tatár, kirgiz, kalmuk, jakut, baskir és csukcsi képviselőkből, a kik az orosz karbonarikat leszavazzák s azzal a rend fentartva, az ország megnyugtatva lenne. Az ország pénzügyeit is ellenőriznék, s ha egy miniszterről észrevennék, hogy sokat lop, azt mondanák neki: «pusztulj innen! már most hadd lopjon más!» Sajtószabadság is lenne s az ujságirók egymást ütnék, a helyett, hogy most mind egy embert szidnak.

A czár nagyon jól mulatott ezen. Nem úgy ám, mint mikor ugyanezeket a dolgokat Arakcsejeff adta elő neki.

Már kezdték azt hinni, hogy ismét visszakerülnek a boldog idők, mint ez előtt tíz évvel, a mikor az udvari estélyeken, a czár hallatára lehetett beszélni a főuraknak és tiszteknek alkotmányos szabadságról, s a szabadkőmivesek hirlapjaik útján hivták össze a páholyaikat.

Zsófia javulása még magát az orvost is megcsalta. A kórtünetek egészen megszüntek. Történnek egyes csodák (a természet hatalma kimeríthetlen), hogy halálra szánt emberek megélnek. Komolyan lehet gondolni a menyegzőre.

Sándor meghozatta a pompás kelengyét Párisból, a miben a rózsaszin menyasszonyruha és a platinából készült diadém is ott volt s megvolt az öröme, hogy Zsófia ragyogó arczában gyönyörködhetett, mikor mindazt végig nézte. -262-

– Fiam! Ha megadja Isten érnünk azt a boldog napot, a mi életemnek épen úgy napfordítója lehet, mint a csillagászi évnek, mit adjak neked menyasszonyi hozományul?

A czár hallgatott. Ez jó jel volt. Puskin bátorságot nyert tovább beszélni.

– Fölség! Az egész világ forrong, s kitörésre készül, mint a Vezuv. Ezt a vulkánkitörést egy papirlappal le lehet takarni, a mire ez van irva «Charta!» Nem én szólok, egész országod beszél így. Minden becsületes ember, minden hazafi, minden hive a trónnak így beszél, így gondolkozik. Nem kivánjuk, hogy rögtön, rohamosan felszabadíts mindent; nem kivánjuk, hogy idegen mintára építsd újra országodat. Vezesd be népedet a szabadságba óvatosan, lépésenkint, fejleszd ki alkotmányodat népünk szokásai, szükségei szerint. Töröld el a rabjobbágyságot. Távolítsd el Arakcsejeffet, a ki közéd és a nemzet közé ékelte magát; vedd el a népnevelés ügyét a szent synodustól s bizd ismét Galiczyn kezére; hivd zsámolyod elé az ország notabilitásait, s parancsold nekik, hogy szóljanak szívük szerint. Törüld el az előleges censurát s engedd napvilágra jönni a titkos gondolatokat, s a mi igazság lesz bennük, emeld fel, a mi hazugság, tipord el. Űzd el hűtelen sáfáraidat, kik kifosztják az országot s kifosztanak téged. Szüntesd meg a katonai koloniákat, a mik a népre csapásul nehezednek. Hivd össze régi ezredeidet; add kezeikbe a zászlóikat, egyesítsd őket táborrá; állíts bennünket az élükre s aztán küldj bennünket testvéreink, a hellenek segítségére, a kik vérük tengerében fuldokolnak. Látni fogod, mivé lesz egy nemzet, s minő csodákra képes, ha az saját szabadságát védve otthon, a más nemzetek szabadságáért harczolva ottkünn, valamennyi népek -263- fölé emelkedik. Adj szabadságot nekünk, s végy dicsőséget magadnak!

Néhány nap mulva Arakcsejeff szép csendben elutazott grusinói falusi kastélyába. Beszélték titokban, hogy több hónapi szabadságidőt kapott – saját kértére. Eltávozását még jobban illustrálta Ghedimin herczegnek meghivatása az Arakcsejeff után üresen maradt bizalmi állásra. Ő lett a czár tanácsosai között az, a kinek minden órában szabad bejelentés nélkül a czárhoz bemenni.

Még több is történt. Magniczky, a leggyűlöletesebb tanácsos a felvilágosodási osztálynál szintén szabadságot kapott, s a vén censorok helyébe újak lettek kinevezve.

Azt is megtudta mindenki, hogy a portánál levő nagykövet utasítást kapott erélyesen szót emelni a görög szabadságharcz alatt az emberiség szabályainak megtartása mellett s azzal egyidejüleg el lett határozva egy tábornak az összevonása Bender közelében.

Végre, egy új korszak legérthetőbb jelenségeül, behivattak a katonai koloniából a régi testőrezredek s mindannyian Szent-Pétervárott lettek összpontosítva.

Ez a szabadság apostolainak mind új reményt adott. Az északi titkos társulatok mind azt határozták el, hogy ha a czár a szabadelvüség útjára tér át, akkor minden erejükkel támogatni fogják.

Csak a déli társulat fejei nem hagyták magukat megzavarni. Pestel azt izente vissza Ghediminnek: «komédia az egész, bolonddá akarnak bennünket tenni, nem tart három hónapig az egész hűhó; én maradok a régi tervemnél.»

A «Medvesonka» vendégei azonban nagyon megfogyatkoztak, s Jakuskin a kése hegyét arra használta, hogy a fogát piszkálta vele. -264-

Megirta a gyönyörű «Bákcsiszeráji forrás» czímű románczát. Azt is Zsófiának olvasta fel legelőször.

Mikor a czár megtudta a költemény censura alá bocsátását (az ilyesmi «esemény» volt Szent-Pétervárott, a miről a czárnak referáltak), azt mondá Puskinnak:

Puskin elértette az intést. Valami módon kellett neki Zsófia anyjához közelítenie, ez volt a legtermészetesebb.

– Mikor elviszed hozzá a költeményedet, mondd meg neki, hogy junius hó huszonegyedikén tartod a menyegződet Nariskin Zsófiával.

Puskinnak nem kellett magyarázat hozzá. Corynthiának értesülnie kellett arról, hogy Nariskin Zsófia férjhez megy. Magának a vőlegénynek kellett egy helybenhagyó csókot kapnia tőle. Ez igen helyes volt. A leánykérés és az odaadás mind a dedicatio felajánlása és elfogadása alakjában történik meg. A választott forma elég találó. Mind a ketten másról beszélnek és mégis egyet gondolnak. Leánykérés költői formába öntve.

Puskin minden tekintetben a legkorrektebb utat követte, a midőn egyenesen Ghedimin herczeget kereste fel.

– Maximovics Iván. Nekem van egy új költeményem. Ezt szeretném Mária Alexievna Corynthia herczegnőnek ajánlani. Kérlek, olvasd el, s ha érdemesnek találod, hogy a herczegnő nevét oda kölcsönözze hozzá, légy szószólóm mellette.

– Nagy élvezettel fogom elolvasni a versedet, szólt a herczeg, hanem annyit olvasatlanul is mondhatok, hogy -265- a herczegnő nagy megtiszteltetésnek fogja venni a dedicatiódat, s büszke lesz rá, ha a neve a műved elé lesz nyomtatva.

Puskin még aznap kapott levelet a herczegtől, melyben tudatva volt vele, hogy a herczegnő holnap délutáni hét órakor kész őt elfogadni Névaszigeti nyári palotájában. (Korábban a hőség miatt nem szoktak járkálni sehova.)

Már ekkor az egész szentpétervári előkelő világ nyári kastélyaiba vonult ki. A gazdag polgárok is mind künn laknak már Névaszigeti «dacsá»-ikban. A czár maga is kedvencz tanyájára vitte Erzsébetet és udvarát «Monplaisir»-be, Nariskin Zsófia is ott volt egy közel fekvő nyári lakban. A czár igen ritkán látogathatta őt most meg; mert juniusban az éjjelek nem sötétek Szent-Pétervár vidékén. Hiszen ott volt neki a vőlegénye, gondot viselt az rá. Csak egy hét volt már a menyegzőig hátra.

POTIFÁR FELESÉGE.

Pontosan, a rendelt határidőre, ott volt Puskin a Ghedimin herczegi nyári kastélyban; ott egyik komornyik a másik kezébe adta, míg a sok pompás termen keresztül eljutott Corynthia boudoirjába.

A herczegnő mindig szép volt; de ma az is akart lenni. Azon év divatja nagyon emelte a női bájakat; a halványsárga selyem öltöny nagyon jól illett az arczához, összhangozva a magasra felsütött s elől csigákban leomló szőke hajjal, a fakó brüsseli csipkékkel, s az arcz és kebel incarnatjával. Még vállderékcsattja is csupa sárga gyémántokkal volt kirakva, s elől egy halványsárga thearózsa tűzve a csipkék közé, a tündérvölgy elzárásául.

Egész lényén rejthetlen nyugtalanság árulta el magát. Elpirult és mosolygott, midőn Puskin belépett hozzá. S ez elpirulás és mosoly többször ismétlődött arczán, a míg az első beköszöntés tartott, a míg a szokásos üdvözlő csók -266- kicseréltetett. Azután leülteté Puskint egy karszékbe s maga szemközt vele foglalt helyet a selyempárnás kereveten.

– Gyönyörrel olvastam önnek a költeményét. Magam is annyit sírtam rajta, hogy odaillettem volna a Bákcsiszeráji könyforrás mellé.

– Nagyon örülök, ha szenvedő regényhősnőm megnyerhette a herczegnő rokonszenvét, mert abban én menyasszonyomat igyekeztem lefesteni, Nariskin Zsófiát…

A harag lángoló pirja futott át rajta; szemöldei kézíjakká alakultak és szemeinek sugarai nyilakká.

– Ön Nariskin Zsófiát akarja elvenni? kiálta indulatosan, s lecsapta az iratcsomagot az asztalra. Az lehetetlen!

Puskin nem követte őt a felállásban, ülve maradt. Ő nem volt az az ember, a ki valakinek a haragjától meg szokott ijedni, még asszonyétól sem. Igen nyugodtan szólt:

Corynthia észrevette, hogy elhagyta magát ragadtatni indulata által s erőt vett magán és visszaült helyére, s aztán úgy tett, mintha a hő lég ellen védné magát legyezője szárnylebegtetésével.

– A ki önnek azt a tanácsot adta, az nem volt önnek jóakarója, sziszegé ércztelen hangon.

Corynthia összecsapta a legyezőjét, s aztán az ajkai elé tette azt. Rövid hallgatás után megszólalt: -267-

– Hát azt sejti-e ön, hogy mi jövendő vár önre, ha a czár leányát nőül veszi? Száműzve lesz abból a társaságból, a melyben eddig élt, s lenézve abban, a melybe feltolakodott. A míg a czár él, mi lesz ön? foglyul tartva az udvar czifra kaliczkájában; megfosztva minden önakarattól; egy szerencsétlen ember, a kit az Isten arra teremtett, hogy világoljon, s a ki arra kárhoztatta magát, hogy árnyéka legyen másnak! S ha a czár meghal, akkor elmehet ön a Kaukázusba, vagy az Amurhoz kormányzónak.

– Nem, herczegnő. Én nem megyek sem az udvarhoz czifra fogolynak, sem Kamcsatkába kormányzónak, hanem hazaviszem a feleségemet kis birtokomba Pskovba s leszek erősen földmívelő paraszt, s közbe-közbe egy kicsit poéta.

– Ön nem szereti azt a leányt, önt csak a hiúság bíztatta erre a lépésre.

– Oh herczegnő, ha ön ismerné azt a leányt, akkor tudná, hogy azt lehetetlen nem szeretni.

A herczegnő vérig harapta szép ajkát. Ez kegyetlen vágás volt. Pedig még jött utána a másik is.

– Ez a leány csak atyjának a szelidségét örökölte és semmi mást! (Most már felállt a helyéből.)

Ezt nem viselhette el a herczegnő tovább. Az arcza holthalavány lett, csak a szemei égtek. Odament Puskinhoz, megragadta a kezét s hevesen suttogá:

– Jöjjön ön. Üljön le mellém. Rebegé a herczegnő, görcsös erőszakkal kapaszkodva Puskin karjába s odavonta őt maga mellé a kerevetre. Hallgasson rám. Meg akarok önnek gyónni. A mit soha senkinek a gyóntató patriarchán kívül el nem mondtam, ezt most megvallom önnek.

Azután kettészakított egy csipkezsebkendőt indulatosan, melylyel könyeit felitatta volt.

– Soha a férjemnek meg nem mertem azt vallani! S most meg kell mondanom önnek. Én vagyok Nariskin Zsófiának az anyja…

Puskinnak úgy kellett tenni, mint a ki nagyon meg van lepetve egy soha nem hallott felfedezés által.

– Itéljen ön fölöttem, szólt a herczegnő, a vékony bajadert is levetve rózsaszín válláról, (hogy annál jobban lehessen fölötte itélni.) Gyermek voltam még, alig tizenhat éves. Apa, anya nélkül nőttem fel. Egy férfit láttam magam előtt, a kit az egész világ bálványozott. Nevelő rokonom, nagynéném, hiú, nagyravágyó volt, s hiúságát belém tudta csepegtetni. A kik csak körülvettek, mind azt mondták: «szeresd őt; ő boldogtalan miattad!» És elbeszélték nekem, megmutatták nyomtatott krónikákból, hogy volt rá eset, mikor a czár régi nejét, a kit nem szeretett többé, kolostorba küldte, elvált tőle, helyébe emelt egy másikat, a kit tudott szeretni, azt tette czárnéjává. Hizelgés, nagyravágyás, tapasztalatlan ifjukori ábránd elszédítette fejemet. Elestem. Nagyot estem. Olyan nagyot, hogy egész életemen keresztül sirok miatta. De nem mondtam le a reményről, hogy az, a ki elbuktatott, majd eljön és fel fogja emelni arczomat a porból, a melyben fekszem. Nem jött el: otthagyott. Még folytattam az álmodozást, hogy szégyenemet fel fogja egykor váltani dicsőséggel. Unszoltam, könyörögtem érte: lábainál fetrengtem. Ekkor kiadta azt az ukázt, miszerint az orosz trónra csak uralkodó -269- családok leányai emelhetők. Ez volt a válasz az én álmaimra. Mikor aztán elvesztettem a reményt, még rettegnem kellett a fenmaradt emléktől. Akkor jött egy férfi, magamhoz illő kérő. Nem szeretett, de nevét nekem adta. Én sem szerettem őt, de nevét becsülettel viseltem, s azon egy szégyenfoltot nem ejték. A világ előtt büszkén hordozhattam fejemet. És most egyszerre bekövetkezik rám a rettegett catastropha, mely álmatlan éjeimnek réme volt tizenhat év óta: Nariskin Zsófia férjhez megy s az egész világ azt fogja kérdezni: hát ki az a Nariskin Zsófia? Ki volt annak az atyja és az anyja?

– Ez iránt legyen egészen nyugodt, herczegnő. Az esküvő egészen titokban megy végbe a petrovszki szigeten, Nagy Péter czár kastélyának kápolnájában, a soloveczki patriarcha szertartása mellett és senki Nariskin Zsófiát és annak a férjét Szent-Pétervárott többé látni nem fogja; sem összekelésükről beszélni nem fog.

Ez a vigasztalás meg épen méregcsepp volt a herczegnő szivére, hogy Puskint ő soha se lássa többé.

– De hát miért ez a lázas sietség? Hisz az a leány még valóságos gyermek, még nincs tizenhat éves.

– Herczegnő! szólt Puskin szomorúan. Az időt nem az évek számítják, hanem a mit szenvedtünk alattuk; s ebben Zsófia élete nagyon hosszú! Tizenhat éven át rabnak, száműzöttnek, az egész világból kitagadottnak lenni; tizenhat évig nem hallani egy gyöngéd szerető szót, nem ismerni semmi örömet: ez elég nagy «kor». Most ennek a szegény gyermeknek ez az ő ábrándja az egész élete. Ő egy álomjárója ennek a világnak: ébreszszék föl s meghal.

– Ön tehát csak nemes önfeláldozásból csatolja hozzá az életét? ön nem szereti őt?

– Jól van. Engedjen ön gondolkodnom ezen. A meglepő hír oly rohammal szakadt rám, hogy az eszem egészen ködbe van borítva általa. Nem tudok önnek mit -270- mondani. Az idő oly rövid. Csak hét nap van már közben. Nem halasztható ez?

– A czár útra készül; meglehet, hogy igen nagy útra. E napokban fogja tartani a nagy szemlét a testőrhadsereg fölött, s aztán valószínüleg hosszú időre eltávozik. Ezt Ghedimin herczegtől jobban megtudhatja, herczegnő. S az egybekelést még ittléte alatt akarja megtartatni.

– Úgy engedje ön legalább a lehető legvégső időig halasztanom a válaszadást. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Engedje meg, hogy az utolsó napon adjak önnek választ. Jöjjön el hozzám huszadikán. Akkor is csak a legutolsó órájában a napnak. A mikor már nincs olyan nagyon világos: nem tünik fel önnek a jövetele. Hogy felötlés nélkül bejöhessen, (ön érteni fogja, hogy miért nem akarom Nariskin Zsófia vőlegényének látogatását nálam, a menyegzője előtti napon közhirűvé tenni) fogja ön ezt a kis kulcsot, ez a kastélykert felőli veranda ajtaját nyitja fel, a honnan ön egy csigalépcsőn egyenesen hozzám jöhet s akkor aztán majd beszéljünk sok mindenről, a mit önnek meg kell tudnia.

Puskin eltette a kezébe adott kulcsot, s búcsút vett, megcsókolva a herczegnő kezét. Corynthia visszaadta neki a csókot az ajkára s egész az ajtajáig kikisérte.

Bizony igaza volt annak a muszka tudósnak az «elfajult macskák» elméletében, legalább erre az egy asszonyra vonatkozólag.

AZ ANYAI ÁLDÁS.

Illatos fenyőfáktól árnyékozott kis nyári lakban éli világát az ifju menyasszony. Valahára nem börtönben lakik már, nincs rabságban tartva. Oh mert legnagyobb rabság a betegség; mikor minden lépten-nyomon azt mondják az embernek: «ne szaladj! ne danolj! ne igyál -271- vizet! ne vesd le a kendőt a nyakadból! Ebből ne egyél! Meg ne hűlj! meg ne melegedjél!»

A csodaszép rózsák hónapja megérkezett. A vőlegény teleültetteté az utak mellékét, a miken Zsófia jár, hónapos rózsákkal, s a vidám leány egy kosárkával minden reggel, este sorba járja azokat, egy hulló levélnek nem szabad a földre leesni, az elnyilt virágokat ő mind maga szedi össze. Mi lesz majd abból? Ha megszáradnak a levelek, egy kis selyempárnát fog vele megtölteni; s milyen jó lesz majd azon aludni!…

Épen a megszedett levélszüretet teríti ki a verenda napos oldalán, s dalol mellette. Nem tiltja már neki senki a dalolást: szabad; csak a vén Helenka zsörtölődik vele miatta, de az is csak azért, hogy nem jó péntek napon dalolni, mert akkor az ember vasárnap sírni fog; de hát ezért ő a vén cselédet csak ki szokta kaczagni. Ki érezne még mai világban babonás sejtelmeket? a midőn egyszer csak felsóhajt mellette a jó öreg Helenka keservesen: «Jézus, Mária szent Anna! Hát ez minek jön ide?» Azzal nem szól többet, hanem elfut a verandából, mintha nem akarna találkozni azzal, a ki most jön.

Zsófia a verandából kitekintve, a kerti úton egy fiatal szép hölgyet lát közelíteni. A hölgy ragyogó szépség, öltözete csupa tarka himzés; szalmakalapján paradicsommadár leng: vállára kashmir shawl van vetve.

És Zsófia, a mint a hódító szép alakot látja maga felé közelítni, úgy érzi, mintha titkos rettegés fogná el minden idegét, mintha szívverése elállna. Most érezte a sejtelem babonáját.

A hölgy egyedül jött, kísérő nélkül s egy olyan kora reggeli órában, a mikor urhölgyek még nem szoktak kijárni a házból. Egyenesen felment a veranda lépcsőin, mint a ki a helylyel nagyon jó ismerős.

Mikor ott állt Zsófia előtt, svédkeztyüs kezét oly mozdulatra -272- emelve, mely kézcsókra hív fel, mondá halkan a leánynak:

A leány szive nagyot dobbant. Mégis meg kellett csókolnia ezt a keztyüs kezet.

A hölgy előre ment s mikor a szobában voltak, levette a kalapját. Szép, gazdag szőke fürtei magas à la giraffe fésűre voltak tűzve.

A herczegnő körülnézett a szobában. Mindenütt himzések, feldíszített öltönyök hevernek, az egész menyasszonyi kelengye bűbájos rendetlenségben szétszórva.

– Ah, ez mind menyegzői disz. Tehát te férjhez készülsz menni, kis leány? Nem gondolod, hogy ilyen dologhoz az anyád áldását szükséges lett volna kikérned?

– Nekem azt mondták, hogy meg van tiltva anyámat meglátogatnom, vagy hozzá levelet írnom.

– De megízenhetted volna kis barátnédtól Bethsábától, ki téged minden nap meglátogatott.

– Nem tette, a kicsike. Oh a kis leányok mai nap nagyon jól tudnak titkot tartani. Soha még «azt» a nevet sem említette fel előttem. Egész véletlenül tudtam meg. Tegnap odajött hozzám Puskin úr, egy újabb költeményét nekem ajánlani: a Bákcsiszeraji forrást.

– Tehát egészen mellékesen hozta elő, hogy ő egy hét -273- mulva szándékozik tartani menyegzőjét Nariskin Zsófiával. Engemet egészen meglepett a dolog. Azt hittem, te még most kis babákkal játszol. Hát ki hozta neked ezt a nagy babát?

– Hát te már most azt hiszed, úgy-e, hogy egész érett eszű leány vagy, a kinek férjhez lehet menni?

– Nem tudom, milyen eszem van, csak azt tudom, hogy szeretem azt, a ki el fog venni.

– Categoricus válasz! Egész bizonyossággal mondod, hogy szereted és egész bizonyosan azt, hogy elvesz. Hol ismerted te meg Puskint?

– A Néva-áradás alatt. Oh akkor én nagy veszélyben forogtam, ha értem nem jönnek, én elveszek.

– Bethsába! Nem, te rólad és Puskinról egy szót sem beszélt. Oh a ravasz titkolozó! Kerülj elém! Hát téged ugyanaz a tündér vitt magához, a ki Bethsábát elragadta az én kocsimról? Ez az ördög asszonyi ruhában. S Bethsába jónak látta ezzel a titokkal elhallgatni! S te ott töltöttél napokat és éjeket e pokol királynéjának a bűnbarlangjában! Most már értem a kifejlődést. Ez lett az eredmény! Ez hát az ő ördögi munkája volt.

– A tied, mint annyi másé. Ha kerested volna a széles -274- világon, hogy hol van egy csapodár, nőcsábító? jobban ki nem választhattad volna.

– Az ellenkezőjét teszi. Visszautasított minden kitüntetést, minden czimet és rangot, és minden birtokot. Így megyek hozzá, a hogy vagyok. Minden ékszerem, a mit hozzá viszek, ez a pléhdarab, a mit a nagy catastropha napján kaptam ő tőle, egy forgács a téli palotához csapódott hajóból. Ő szegény akar maradni s olyan nevet szerezni, a mi elé nem kell «herczeg!»

– Hogy el tudott ámítani! Neki vágyai vannak, a mik egész a trónig emelkednek! Nőül akar venni, hogy egy nagy világfordulatnál, mint egy pariódája az «Égalité» herczegnek, tolhassa fel magát. Mit Égalité! Mint egy második Pugacseff. Nem tudod, hogy ő az összeesküvők közé tartozik, kik a czárt le akarják taszítani a trónról?

– Igen, mert méz van a szájában, a mivel el tudta kábítani a czárt, a hogy el tudta áltatni a leányát.

– Van okom rá. Nem fenyegeti-e e házasság egész lényemet megsemmisítéssel? E házasság napfényre fogja hozni születésed titkát, mely egész ifjukorom átka volt!

– Nem ma, de mindennap kétszer; mikor fölébredek és mikor lefekszem! Mint egy kimondott halálitélet, a minek nincs meghatározva a napja, olyan voltál reám nézve te! Rettegés fogott el, ha rád gondoltam. Bűntárs voltál rám nézve, élő tanuja megölt becsületemnek. És most be akarod rajtam tölteni a sorsomat, a mit évek során rettegve vártam. Kikiáltod, hogy itt vagy! Lássanak! Megjöttél!

Corynthia úgy tett, mintha a szánalom, az anyai érzés vett volna rajta erőt; siránk hangot kezdett erőltetni.

– De te szerencsétlen gyermek: nem tudod, hogy eltemeted magadat? Hogy az élet, a mit választasz, rosszabb a pokolnál. Hitvese lész egy kalandornak, ki úgy bele van merülve minden bűnbe, úgy összeczimborásítva minden rossz társasággal, hogy ha akarna, sem tudna menekülni többé. Követni akarod-e őt egy napon Szibériába?

– S ha ellenkezően üt ki? Ha győzni talált az őrült merénylet, a minek ő előharczosa, ha egy napon atyád vérétől bemocskolt kézzel fog eléd jönni?

– Akkor én megtalálom az utat az Istenhez, hogy bűnbocsánatért könyörögjek a számára.

– Elvakult teremtés! Az ideáltól, a mit fejedben alkottál, nem látod a valót. Te azt hiszed, hogy kalitban tudsz tartani egy szivet, a mi a szabadban repdeséshez szokott; s mit meg sem fogtál, mert Puskin téged nem szeret. Nem! Nem szeret! Légy bizonyos felőle, hogy nem szeret.

Zsófia bámulva nézett Corynthiára. A női szív ösztöne, az ideges sejtelem kitaláltatta vele a rettenetes valót. Megragadta Corynthia kezét s azt mondá neki:

A leány két kezével a szivéhez kapott, elsápadt, a szemei lezáródtak, lélekzete elakadt s azzal leroskadt a földre.

Azzal beburkolta magát a shawljába, (mert reggel köd van a partvidéken), feltette a kalapját a tükörből s elhagyta a villát. Tudta, hogy nem használna a szegény elalélt leánynak semmit, ha megcsókolná búcsú fejében, hát inkább nem is tette. -276-

A HAGYATÉK.

Puskin e napon oly valami nehezet érzett a szivén, mintha a világ minden bünét s azonkívül az európai államok minden államadósságának a sulyát viselné rajta. Talán előérzet volt az, a mire az idegeivel dolgozó munkás, a költő olyan fogékony? Nem tudott semminek örülni.

Elment Zeneidához, hogy tudassa vele házasságát – hivatalosan. Hirből rég tudta az azt már. Neki jó titkos rendőrsége volt. Zeneida hideg, stoikus gunyorral mondá:

– Én megjósolom. Hiába volnék Pythonissa, azaz boszorkány? – Hát Ghedimin herczegnek megmondtad-e már?

– Ghedimin herczegnek! Mille tonnères! Csak nem következik tán, hogy azért, mert a herczegnőtől megkértem Zsófia kezét, még a herczegtől is megkérjem? A herczeg «hors d’oeuvre».

– Nem a leánykérés végett barátom, hanem azért, hogy a herczeggel törültesd ki a nevedet a zöld könyvből. Mert azt észreveszed talán, hogy a czár leányának a férje nem ragyoghat (akarom mondani: nem «feketélhet») ott a Zöld könyv lajstromában.

Zeneida nyári kastélya a Kreisztofszki szigeten épült. Innen nagy út még Zsófia nyári lakáig, mely Oranienbaum kertjei közt volt. A park fenyőfái közül messzire -277- kivirított annak világos zöld teteje; a minek tarka rudján fehér zászló szokott esténkint lobogni. Ezt mindig maga huzta fel Zsófia, annak a jeléül, hogy őt várja. Néha a partig is eléje jött, s a fehér ruhás alakja messziről integetett felé a tamarisk bokrok közül.

Alig várhatta Puskin, hogy a parthoz érjen. Máskor a csónakok kikötőhídjáról, ugyanakkor, a mikor az övé megérkezett, szokott egy másik gondola elindulni, mely Bethsábát vitte magával. A királyleány sohase várta be ott Puskint, csak messziről üdvözölték egymást. Most a Ghedimin-család szineire festett gondolát ott himbálta a hullám a padhoz lánczolva, s az evezősök aludtak hasra fekve benne.

Puskin kiszökött a partra, nem várta, míg a csónak kiköt, s sietett az ismerős utakon a nyári lak felé.

Az úton kétfelől Zsófia kedvencz rózsái voltak, s alattuk a föld terítve lehullott szirmokkal.

– Mi történt veletek? kerdezé Puskin, hogy védnőtök nem jött el az estve virágaitokat leszedni.

A verandán senkit sem talált. Benyitott az ismerős kis szőnyeg-ajtón, mely Zsófia belső szobáiba vezetett, s ott aztán megtudta, hogy miért nincsenek a rózsalevelek felszedve.

Zsófia ott feküdt az ágyon: halaványan, mint egy halott. A tegnapi életpir eltünt az arczáról; csaknem átlátszó volt az. Ágya szélén ült Bethsába, a kinek a kezét úgy fogta, hogy az ujjait imára kulcsolva tartá a magáéval.

Puskin óvatosan lépett oda hozzá, visszafojtva megrettenését. (Betegnek nem szabad azt látni a látogató arczáról, hogy az meg van rémülve.)

– Nem Alekó. – Haldoklom. – Ne riadj fel. Már meg van. – Én kiálltam. – Kiállod te is. -278-

– Oh ne mondd azt! rebegé Puskin, odatérdelve a leány ágya mellé, s annak halavány homlokát csókjaival árasztá el. Muló változás az egész. Máskor is elmult, most is jobbra fog fordulni. Sietek orvosodat felkeresni.

– Nem mégy sehova. No nem mégy, ha mondom. Ne kényszeríts hangosan beszélni, hanem fogadd meg egy szóra, a mit mondok. Gondold meg, ha te most Wyliet fellármázod azzal, hogy én oda vagyok, ő elmondja azt a czárnak… A czár most nagy, országalkotó eszmékkel van elfoglalva, hadjáratra készül: szabadságát, jobblétét várja az ő elhatározásától annyi millió ember. Ez elhatározásához teljes lélekerejére van szüksége. Ha meghallaná a hirt, hogy én rosszul vagyok, orvosától, a milyen érzékeny s a mennyire engem szeret, ez az egész lélekerejét megbénítaná. Nem tenné meg a nagy elhatározásokat, a miket tőle várnak. Elvesztené az erejét attól a gondolattól, hogy leánya haldoklik. Mit gondolsz? A míg éltem, nem tudta tíz ember, hogy vagyok a világon. S mikor meghalok, milliók és milliók átkozzanak-e azért, hogy születtem, s azért, hogy meghaltam? Ne háborítsd a czárt az én bajommal most!

– Mit nekem most egész Hellász és az orosz alkotmány, mikor te beteg vagy? Téged kell megmentenem!

Puskin keserű kitörésének indoka jellemzi azt a kort, a miben ez történt. Másutt, vagy más időben, egy szerető vőlegény azt mondta volna: «hát nem megyek a czár orvosához, hanem felkeresem a legelső, leghiresebb doktort, a ki nem hireszteli el a bajodat s gyógyíttatlak azzal!» Csakhogy az orosz medicusok abban az időben arról voltak hiresek, hogy ki siettetni akarta a halálát, az hamar czélt ért velök. Inkább kuruzslókkal, vajákos asszonyokkal gyógyította magát minden ember, s házi szereket használt a baja ellen, mint hogy egy szentpétervári doktornak oda adja a pulzusát megtapogatni. Ez bizonyos kézfogó volt a halállal. Gyógyszertárba pedig épen csak patkányméregért -279- küldött valaki, sőt Sándor czár alatt egyenesen meg lett tiltva orosz embernek patikát nyitni, csak németek kaptak rá engedélyt. Az orosz nem bízott a honfitársában, hogy az az ellenségei kedvéért nem mérget ad-e neki gyógyszer helyett? A főurak és urnők mind a czár és czárnő orvosaitól gyógyíttatták magukat, s ha azok elutaztak, azalatt egyszerűen nem volt szabad betegnek lenni.

– Mondtam már, hogy ne ingerelj – suttogá a beteg. Hasztalan hoznád ide a világ minden Galenusait, csodaszereikkel együtt; nem vennék be semmit. Nekem nem kell több gyógyszer, azzal a keserű mandulaízzel: nekem meg kell halnom. Érted-e, meg «kell» halnom. Szükséges, elmulhatatlan, hogy meghaljak. Nem azért halok meg, mert beteg vagyok, hanem azért, mert el vagyok rá itélve. S helyesen van így.

Puskin nem birta kitalálni e rejtélyt s Bethsábára tekintett, hogy majd talán attól megtudja. A királyleány e tekintetre felszökött a beteg mellől s távozni akart, Zsófia visszatartá.

– Itt maradsz. Nem mégy sehova. Nekem szükségem van mind a kettőtökre s egyiteket sem bocsátalak el. Puskin, légy férfi, és komoly ember. Hát gyermek vagy-e, hogy így reszketsz? Tedd, a mire kérlek. Végrendeletet akarok tenni. Hozd ide az iróasztalt az ágyamhoz. Gyujts két gyertyát s tedd közé a feszületet. Kérlek, előbb zárd be az ablaktáblákat: csináljatok éjszakát. – Oh ezek a rettenetes szentpétervári nyári éjek, egymásba olvadó hajnalaikkal. Az ember hiába várja az éjszakát! Folyvást nappal van. Ez engem úgy nyomaszt. Így, most már nyugodtabb vagyok, hogy sötét van. – No hát ülj le, és irj. Vagy jobban fog esni, ha ideteszed ágyam szélére az irótárczát s úgy irsz, térdepelve? az is jó lesz; – Bethsába, te ne távozzál el. Térdepelj te is oda mellé. – – – Figyelj hát és ird: «Lelkemet Istennek, hamvaimat a földnek ajánlva: én, Nariskin Zsófia, rendelem, hogy minden világi birtokomat örökölje az én egyetlen barátném, -280- Dilairanoff Bethsába, grúzi királyleány. Ne hagyjatok meg nekem egyebet, mint azt a kis rézpléhet, a mit a keblemben viselek mindig, s aztán tegyétek a fejem alá azt a kis zöld vánkost, a mibe a rózsaleveleket gyűjtöttem, hogy majd azon olyan szépen alszom. – Nos, hát nem látod a betüket? hisz túlirsz a papir szélén! Puskin! Hát gyermek vagy-e te? – Folytasd! – Az én egyetlen kis barátnémnak hagyom az én legdrágább kincsemet ezen a világon: az én Alekomat, Puskint.

E szóra Bethsába fel akart ugrani helyéről, de Zsófia nem engedé. Egyik karjával átölelte Bethsába nyakát, a másikkal Puskinét s egymáshoz szorítá arczaikat.

– Hát nem szabad-e nekem végrendeletben elhagynom azt, a mi az enyim? – Azt hiszed, hogy én nem tudom, hogy te őt szereted? – Addig mindig magasztaltad előttem, a míg én meg nem sugtam, hogy szeretem, azóta nem beszélsz róla, a nevét sem mondod ki. Azt hiszed, hogy én nem tudom, mi ez? Mikor ő közelitett hozzám, te mindig tova siettél. Azt hiszed, én nem tudom miért? Az előtt piros voltál, életvidám, enyelgő; most halvány vagy, szomorú és szótalan. Azt hiszed, én nem tudom mi bánt? Te is úgy szereted őt, a hogy én. Ne titkold tovább! Ne mondj hazugságot; ne rejts el egy titkot egy haldokló előtt, ki holnap már úgy is lélek lesz, s mindent megtud, a mi a lelkedben van. Ne várd el, hogy álmaidnak kisértő lelke legyek, a ki minden éjjel eljön, választ kérni arra a kérdésre, a mit életében nem adtál meg neki. Valld meg, hogy szereted Alekót.

Bethsába szive elszorult, s egyszerre csak felnyitott ajakkal, elforduló szemekkel esett hanyatt eszmélet nélkül.

– Emeld fel, s fektesd mellém az ágyba, mondá nyugodt kedélylyel Zsófia. Így, már most két halott menyasszonyod van: válogathatsz közülök. De ez a másik fel fog éledni, mert ő nincsen megölve. Már most tudod, úgy-e, hogy szeret? Hagyd aléltan. Jobb, ha nem hall belőle -281- semmit, a mit most fogok neked mondani. De te szivedbe zárd, a mit mondok és egy szavamtól el ne térj; mert tudod, hogy a kik menyasszonyi fővel halnak meg, azokból villi lesz: s azoknak a haragját nem jó ingerelni. Hallgass reám. Te neked Bethsábát nem szabad többé a kezedből kiadnod. Én tudom, hogy miért mondom ezt. Ha őt haza bocsátod, soha nem látod többé, sem ő nem az Isten szabad világát. Bezárják a Katalin-kolostorba, örök időkre!

A moszkvai «Katalin-zárda» nevére Puskinnak mind eszébe jutott, a mit a kaszárnyában erről a nőkolostorról beszélnek. Azok a kalandok, a miket a testőrtisztek lakomáikon dicsekedve adnak odább, tulhaladják a párizsi Visitandinek botrányait, s az egész kolostort olyan hirbe hozzák, a milyennek a montmartrei apáczák hirhedett zárdája örvendett. A fiatal testőrtisztek a moszkvai Katalin-apáczák olvasóit viselték karperecz gyanánt; s épen ez évben lett közhirré egy rémeset, a mit a hatóság szépen eltakargatott. Egy előkelő család egyetlen fiatal sarja egyszer csak eltünt a moszkvai társaságból, s miután egy hónapig hasztalan keresték, végre rátaláltak darabokra vágott holttestére a Katalin-kolostor egyik kútjában. És Bethsábát ide akarja küldeni a keresztanyja, a hol a szerencsétlen leány nemcsak erre a világra, de a jövő élet üdvére nézve is el lesz veszve! Kitelik ez asszonytól!

– Azért semmi tétovázás, semmi érzelgés, szólt Zsófia. Azon a napon, a melyen én meghalok, neked nőül kell venned Bethsábát, külömben ez a leány el van veszve. Azt fogják utánad kiáltani, az egész világ: «oh a czudar! azon az órán, a melyen a menyasszonya koporsóját lezárta, egy más számára tudta felnyitni a szivét!» de te nálad ott lesz az én végrendeletem, a mit én mondtam tolladba, s aláirva az én reszkető kezemmel, s ha ezt ráteszed szivedre, azt megnyugtatod vele, s ha ez a biró fel fog menteni téged, mi gondod az egész világ itéletére? Légy merész. -282- A solovecski patriarcha ott vár, elrejtve a petrovszki szigeten, Péter czár ó-kastélyában. Utasítása van neki egy fiatal leányt egy testőrtiszttel összeesketni kihirdetés nélkül. Nem tudja a neveiket. Két tanura lesz szükségetek. Már gondoskodtam arról is. Az egyik Zeneida, a másik Helena férje, a vén Ihnatkó. Jó barátaink. És aztán, a míg az egyik gondola az én koszorúzott ágyamat szállítja csendesen, a kántorok zsolozsmái között, a szép fűzfás sirbolt felé ott a Névaparton, az alatt ti ketten a másik gondolán siettek a Néva másik partján készen álló troikátok felé s azzal – Isten hozzád!

Puskin elkezdett a szobában, mint az őrült, alá s fel járkálni, jéghideg kezeivel kuszált haját tépve.

Azalatt Zsófia azzal vesződött, hogy elalélt barátnéját életre költse, kifűzve vállderekát s vizet fecskendett arczába.

Bethsába felocsudott nagy sokára, s aztán elrejté arczát a párnák közé.

– Már mi elvégeztünk Alekóval mindent, mondá halk, nyugodt hangon a halni induló. Te csak tartsd magadat ahhoz, a mit ő mondani fog. Neked hagytam menyasszonyruhámat, ezt a rózsaszinűt, s azt a platina diadémot is; majd megtudod, mikor kell feltenned. Ugyan, Puskin, hogy lehetsz oly élhetetlen, hogy nem irsz be mindent a végrendeletembe, a hogy azt mondom. A rózsaszin araköntöst és a platina pártát ki ne hagyd. A vén Helenkát is rátok hagyom. Ő igen hű dajkám volt. Rábizhatjátok majd egyszer, a mi drágátok lesz. Most adj tollat és papirt Bethsábának Alekó. Meg kell irni a herczegnőnek, hogy itt marad, ne várjon rá. Irjad kis leánykám: «Kegyelmes asszonyom, jó keresztanyám! Zsófia beteg, szüksége van rám: itt maradok nála, mig Isten könyörülni fog rajta. Keresztleánya, Bethsába.» Küldd el majd e levelet, kedves Alekóm, a gondolásoktól a magas úrnőnek, hogy legyen megnyugtatva. Ha készen vagy a végrendelettel, tedd elém, hadd irjam alá. -283-

– Mennyi mázolás van rajta… suttogá, s halvány mosoly vonult el arczán e szavakra. Azok a mázolások az irásra hullott könycseppek foltjai voltak. Tréfált felettük és azt akarta, hogy Alekó is mosolyogjon a tréfán, meg Bethsába is.

Azután aláirta szép nagy betükkel a nevét. A tollban megmaradt tintát nem fecskendezte ki, hanem beletörölte a hálóköntöse himzett fodraiba, úgy adta vissza Puskinnak.

– Még ma az enyém vagy. Még most hadd nézzek ezekbe a te szemeidbe, a mikben olyan sokáig voltam otthon. Milyen paradicsomi élet volt az ottan! Köszönöm neked, hogy olyan sokáig engedtél boldognak lennem. Köszönöm neked azt a te hűségedet, azt a te gyöngéd szeretetedet, a mi engemet üdvözített.

– Utoljára volt. Alekó! Bethsába! Most öleljétek meg egymást! Én azt akarom látni, hogyan ölelitek meg egymást. Még most, a mikor élek és láthatom. Ha engem szerettek. Ha azt akarjátok, hogy igaznak higyjelek benneteket. Ha az én áldásom ér nektek valamit. Öleljétek meg egymást.

– Igy! Jól van. No még adjatok egymásnak egy csókot Az ajakra. Nem jól van; nem értek egymáshoz. Ez hideg csók volt. Igazit!

És két kezét a két főre téve, egymásba forrasztá ajkaikat, s a fejeikre tett kéz árasztá rájuk az áldást.

Aztán megdicsőült arczát ég felé emelve, s két karját feje fölé téve, összekulcsolt kezekkel suttogá alig hallhatóan:

A MI SZIVEN TALÁL: PEDIG NEM GOLYÓ.

A rendes szemlék május 21-én, a védszent Miklós napján s szeptember 20-án szoktak megtartatni. Ez rendkivüli volt: csupán a testőrezredek fölött.

Ezek nem olyanok, mint a többi hadsereg. Minden ezrednek külön egyenruhája van: a nemes testőrlovagok ruhája fehér, aranyos fényes mellvérttel; a testőr vérteseké világoskék, fehér ezüstözött pánczéllal. A jeruzsálemi ezred öltönye karmazsinpiros, aranyozott vérttel s ennek minden tisztje a Szent-János rend lovagja egész a káplárokig le: a közkatonák mind nemes emberek.

S minden ezrednek multja, története van, a mit fennen emleget s az mint hagyomány megy át az utódokra s a nevét elveszni nem engedi.

A jeruzsálemi Szent-János ezredet kétszer aprították úgy össze a csatában, hogy nem maradt egy századból több tizennyolcz embernél.

A Preobrazsenszki ezred sokat tart arra a hirére, hogy Iván czárt ő tette le a trónról, s Erzsébetet ő emelte helyébe. A ki ebbe az ezredbe jutott, mind nemes levelet kapott.

Az Izmailoffszki ezred hét csatatér döntő diadalait hordja zászlóján, Borodinonál fele ott maradt halottan s egy sem jött haza seb nélkül.

A többi testőrsereget is jellemzi a tarka változatosság. Huszárok, mindenféle szinű egyenruhákban, vértesek, lovas granátosok, hidászok, kozákok, s aztán az ázsiai csapatoknak fantasztikus fegyverzetű csoportjai: a kirgizek, kalmukok, karcsu dárdáikkal, nyilterhes puzdrával a hátukon; cserkeszek, pikkely-pánczélaikban, hegyes sisakjaikkal, – és aztán az ágyúk hosszú sora, a hadi társzekerek, mind világos zöldre festve, a hidász vonatok, -285- a kerekekre tett hajóhad, mind ez egy roppant térre felállítva, négyszögökben, mértani vonalakban, a mik egy jelszóra megmozdulnak, előre rohannak, falként megállnak, mint egy felhúzott gép.

Nem méltán képzelheti-e magát egy Istennek, a kinek egy intésére mindez áll és mozdul?

S csak egy másik intés kell, és előre fog rohanni s végig festi vérével a mezőt.

Mikor a testőrsereg kimozdul Szentpétervárról, az azt jelenti, hogy a hadjárat megindult! Szedje össze minden erejét az, a ki ellen felkelt!

A Mars-tér közepén vannak felütve a pompás sátorok a czár, a külföldi követek, a kormánytagok számára; de ő maga paripáján lovagol, kisérete élén s végig mustrálja a felállított hadcsapatokat; a mint ellovagol az egyes ezredek előtt, azok egész köszöntő verseket kiáltanak eléje, ütenyre, mint egy óriási szinpadi kar, s mereven tartva a közben a puskát, kardot, dzsidát kezeikben.

A czár arcza oly ragyogó, mint maga az a verőfényes nap. Mindenki a lipcsei hőst látja még egyszer benne. A hadsereg lelkesedése ő rá is elragadt.

S e sorban álló, vezérszóra üdvözlő ezredek között ott vannak azok mind, a kik ellene összeesküdtek. A tisztek tarsolyában meg lehetne találni a «szabadember katechismusát.» De ez egyetlen szóval: «előre!» meg lehet fordítani valamennyit. Az összeesküvő ezredek az ellenségre fognak rohanni s azt mondják, hogy «éljen a czár.» Mikor az megmutatja nekik a csatamezőt, elfelejtik minden panaszukat; elfelejtik, hogy meg akarták őt ölni s rohannak érte meghalni.

S aztán azt hiszi az a szegény katona, hogy ha ő a vérét ontotta idegen földön, attól az ő hazájában lesz zöldebb a fű! A pópái azt verték a fejébe, hogy a ki idegen országban elesik ellenség fegyverétől, az otthon -286- támad fel újra, s mindjárt megtalálja szülői házát, feleségét, gyermekeit s ha rabjobbágy volt, felszabadul.

A hadvizsgálás után maga a czár veszi át a vezényletet. Fényes hadmívelet indul meg: egészen az ő terve szerint. Az akkori korszak hadtudománya, a rohamrendszer egyik remeke készült az lenni: kiszámított támadás hadi oszlopokkal, lovas tömegekkel és ágyutelepekkel. A nyargonczok széthordták a rendeleteket s vágtatva jöttek és mentek keresztül-kasul a nagy Mars-mezőn. A czár maga osztotta parancsait s távcsővel nézte azoknak végrehajtását.

– Sire! Mondá a tiszt. Nariskin Zsófia herczegnő ez órában adta át nemes lelkét az örökkévalóságnak.

A czár szivéhez kapott. Oda volt találva. Pedig nem is volt az ágyúkban golyó!

S a fényes ember nem volt már sehol. A fél Isten nem volt sehol. Egy összeroskadt alak ült már a helyén: egy ember, a kit a sors végső csapása a földig alázott.

Ordíthatjátok már a «hurrát!» Rengethetitek már a földet rohanó dobogástokkal! Ki van véve a vezérből a lélek ezzel a szóval: «meghalt Zsófia!»

A táborkar főnöke, Miloradovics utasításokat kér a fejedelmi vezértől a harczjáték további működése iránt.

– Hívjátok őket vissza, mondá a czár. Küldjétek a csapatokat kaszárnyáikba vissza. Be van végezve minden.

Azzal megfordítá a lovát s indult a sátora felé vissza, -287- mélyen aláhajtott fővel; a kik visszatérni látták, alig ismertek rá elsáppadt arczára.

A hadtestparancsnokok aztán alig birták a hadcsapatokat kibonyolítani és helyeikre visszavezetni. Olyan zúgolódás támadt, mintha egy vesztett ütközet lett volna az.

A czár azt sem várta meg, hogy végigvonuljanak előtte a hadcsapatok, a hogy szokták, tábori sipjaikkal, kardalaikkal, dobjaikkal. Ott hagyta az egész tábort a nagyherczegekre, s maga a troikájába vetve magát, hazahajtatott a téli palotájába.

Felsietett dolgozótermébe. Ott voltak az asztalán kiterítve nagy, nevezetes iratok; világrendítő, korszakmegfordító, népátalakító, nagy elhatározások. Csak az aláirásra vártak még.

A czár szomoruan végig nézett rajtuk. Olvasott belőlük, de nem azt, a mi a betükbe volt irva, hanem azt a palimpsestet, a mit a fatum ir keresztül az emberek szépen kidolgozott tervein.

Aztán nyalábra fogta mind az egész irathalmazt: sok éjszaka fáradságos művét, s beleveté a kandallóba, tüzet gyujtott alá. Nariskin Zsófiának a menyasszonyi hozománya volt az mind! Hamu lett belőle.

A LÉGYOTT ÓRÁJA.

Csodálatosak ezek az északvidéki nyáréjek, idegen azokat még kevésbbé tudja megszokni, mint a kegyetlen hideg hosszú téli éjszakákat. Az alkonyfény csaknem éjfélig eltart s éjfél után már kezdődik a reggeli szürkület. Alig birnak megjelenni a világos égen az elsőrendű csillagok; -288- köztük a két fényes bolygó: a Vénus és a Jupiter, a mik úgy égnek a sárga égen, mint aranytengerbe dobott gyémánt. A telehold maga fénytelenül járja körül rövid karéját, fölösleges világítótest! s a «Masinkák ünnepén» nyugtalanul lesik azt a fél órácskát, a mikor egészen bealkonyul, hogy el lehessen lobbantani Néva negyven szigetén a készen tartott tüzijátékokat (mert fényes nappal csak nem lehet röppentyüzni.) S Szentpétervár utczáin ebben a hónapban nem gyújtják meg éjjel a lámpásokat.

Corynthia herczegnő nyári lakának termeiben sincs semmi szükség lámpafényre junius huszadikának estéjén. Az alkonyég még tizenegyóra tájon is elég világosságot ad, s egy kis homály, ahhoz, a miről itt beszélni kell ma, nem árt.

Corynthia izgatott kedélylyel lépett ki erkélyére, ki tudja hányadszor már ma este? végig tekinteni az óriási folyam tükrén. Az is aranyszinű most, s a hogy orosz képeken arany alapra vannak festve a szent képek, úgy festi magát ez arany tükörre a nagy világváros palotasoros látképe, az Izsák-templom oszlopcsarnokos domjával, a börze-épület hajóorr diszítette oszlopaival, a Szentháromság hidjával, az elszórt szigetekkel, miknek sötétzöld lombozatából a világ minden építészi szeszélye után alkotott nyári kastélyok virítanak elő, kék, zöld, veres, aranyozott és chinai alakú tetőkkel; s a szigetek közt hemzseg az egymást kerülgető csónak, gondola, dereglye, szandolin, némelyiket tizenkét evezős hajtja, másikat egyes ember maga; egyik sebesen sikamlik tova, másik csak andalogva kóvályog, a hajósok népdalokat énekelnek. Az alkonyfényben az alakok maguk úgy tünnek fel, mint fekete silhouettek. Corynthia találgatja magában, vajjon melyik gondola hozza magával azt, a kire ő vár, s melyik silhouette az ő alakja?

Corynthia az erkélyről visszatér szobájába s még egyszer megnézi magát a tükörben. -289-

– Szép vagy, nagyon szép! mondja neki a tükör. Ez a fehér öltöny egész gyermeteg kinézést ád, s a gömbölyű márvány karokat egész vállig engedi láttatni. A gazdag szőke haj nincs feltűzve kontyba, hanem két koszorú tekercsbe fonva omlik alá. Semmi ékszer, karperecz, függő nem járul a bájak emeléséhez! a diadalbiztos viador pánczél és fegyver nélkül jő a küzdtérre. Még a jegygyűrű sincs az újján!

És a tükör mellett van egy nagy aranyrámába foglalt kép. Egy fiatal leány képe, mythoszi pásztor ruhában. Oly gyöngéd, mint egy álomkép.

Talán akkor is sejtette már, hogy ez nem egy ábrándkép, hanem élő lénynek az arczképe? Talán ki is találta, hogy kié? Néhány nap óta már most bizonyosan tudja azt. Találkozott vele. Ez Nariskin Zsófia arczképe.

Ezt ugyan hamarább is megtudhatta volna, Bethsábától, a ki annyiszor látta a képet is, meg az eredetijét is, ha kérdezte volna tőle. De a grúzi királyleány, ha hazudni nem tudott is, de hallgatni nagyon jól tudott s volt benne annyi örmény vér, hogy a mit nem kérdeztek tőle, arra nem felelt.

Tehát a tükörbeli kép, meg a rámába festett egymásmellett álltak. S az összehasonlításban az eleven kép maradt győztesnek.

Mit akarsz te, halavány arczú gyermek, ezekkel az ábrándos szemekkel, ezekkel a panasztevő ajkakkal, ezzel a ködalak termettel versenyre kelni ez istennői alakkal szemben? Te, méla álomjárója egy más világnak, egy földi nő ellen, a kinek szépsége gyújt és olt, öl és elevenít? Ha neked Alekód van: az a czigány leányt választja; s az nem te vagy.

Corynthia félre nézett a saját vállára, arra a rózsás gödröcskére a vállán, s elnevette magát. -290-

Az idő lassan telt. Kinyitotta szobájának a parkra nyiló ablakát. A fülemülék hangversenye zengett elő a bokrok közül. Az éjjeli pávaszem pillangó bejött a nyitott ablakon, s az is őt repkedte körül, őt nézte virágnak, nem azt az arczképet. Aztán jött egy másik éjlepke, a melyiknek az a kiváló tulajdona van a lepkék közt, hogy hangot tud adni. Kellemetlen siró, czinczogó zümmögést: a neve «Sphinx Atropos». Miért adták neki annak a párkának a nevét, a ki az életfonalat elmetszi? Azért, mert a sárga-fekete lepke háta és feje egy tökéletes halálfő ábráját képezi. «Hess innen!» Kergeté a csúf lepkét magától a delnő. Az azután megtalálta a maga helyét; rászállt az arczképre s meghúzta magát a ráma egyik szegletében.

Még is kezdett már egy kissé alkonyodni. Nehány türelmetlen tüzijátékos elkezdte a röppentyüit feleregetni a szigeti mulató kertekből; a Kresztoffszki-szigeten már a bengali tüzeket is meggyújtották.

No igen! Ma van Zeneidának a nevenapja. Az ő kedvéért szent Methód mellé szorítottak helyet e névnek az udvari almanachcsinálók. Ma ott nagy vigalom van! És talán még más is? A szojusz Blagodensztoiga gyűlése. Minden ünnepély czíme és ürügye alatt össze szokott az gyülni a szinésznőnél.

Ghedimin herczeg, midőn hazulról elment, azt mondta a nejének, hogy a czárhoz van híva s annál kell töltenie az egész éjet, fontos államügyek feletti tanácskozásban. És így kétségtelen, hogy egész éjjel ott fog lenni Zeneida nyári kastélyában. Corynthia nem tarthat tőle, hogy megzavartatik.

Hiszen mikor elkezdődik a tüzijátékozás a szigeteken, akkor minden cseléd, őr, a ki még ébren van, azt bámulja, senki sem ügyel a park tekervényes útjaira.

A nagy Lázár-féle antik óramű már üti a tizenegyet, -291- négy haranggal verve a carillont minden negyednél. A mint az óraütés elhangzik, úgy tetszik, mintha a kert porondját hallaná csikorogni közeledő lépések alatt. Ki jönne más? A nemes ember lépteit úgy meg lehet külömböztetni a muzsikétól.

A közeledő a kerti veranda ajtaja előtt megáll s az ajtót kulcscsal felnyitja. Azután a belső csigalépcsőn felhaladó léptek jelentik megérkezését.

Corynthia kiszámította az elhelyezkedést, melyben magát meglepetni engedje. Félig az ablakba dőlve, arczát féltenyerébe nyugtatva, egy álmodozó alak, a kit úgy elfoglalt a csalogányok hangversenye, hogy nem veszi észre, miszerint valaki a puha szőnyegtől tompított léptekkel közelít a háta mögé s odaérve, föléje hajol, s ingerlő szép vállára egy gyöngéd csókot nyom.

A hölgy úgy tesz, mintha felrezzenne, s mosolygó haraggal fordul a csóktolvaj felé:

Hanem aztán mikor meglátja azt, akkor igazán megrezzen. Nem csóktolvaj az: a magáét vette el csak, joga volt hozzá: ez a férj. Ghedimin herczeg.

Corynthiának most az jutott eszébe, hogy ebben a nyomban az is itt lehet, a kinek ő e kulcs párját odaadta. A másik!

– De én kérem, hogy zárja be, s hagyja benne a zárban -292- belülről a kulcsot. Ön tudja, hogy félek a tolvajoktól.

Az alatt, míg a herczeg a lépcsőn lement és visszajött, Corynthia egy nagy shawllal burkolta be magát; nem kellett azt hazudnia, hogy fázik; valóban reszketett.

Corynthia az ablaknál maradt, hogy ha hallani találja annak a másiknak a közeledő lépteit, egy hangos közbeszólással észrevétesse vele, hogy nincsen egyedül.

– Ő felsége már két napja, hogy ismételve odarendelt magához, a végett, hogy több rendbeli, igen sürgős ügyeket elintézzen velem; de mindannyiszor vagy bezárkózott a szobájába s nem bocsátott maga elé, vagy a Czarszkóje Zélóba rendelt s maga nem jött oda, hanem az Eremitageba ment. Ma estére ismét oda rendelt Mon-Plaisirbe. Keresztül-kasul jártam a palota minden szobáját, míg utoljára megtaláltam őt a felső verandán, a czárné társaságában. Háromszor, négyszer üdvözöltem a czárt, de ő felém sem fordult, mintha tudomást sem venne rólam. A czárné intett, hogy maradjak és várjak. A czár oda támaszkodott a márvány mellvédre, mozdulatlanul, mint egy szobor és tekintete a Néva tükrén látszott elmerengni. A czárné ép oly feszülten, mondhatnám félelemmel vizsgálta férje tekintetét. Száz csónak sikamlott ide s tova a víz tükrén, czikázva, mint a vizi pókok. Egyszer a sok mulató-jármű közül kiválik egy -293- nagyobb dereglye, melyet nyolcz evezős hajt a folyamon felfelé, lassú sikamlással. A dereglye meg volt világítva rudakon emelt templomi lampionokkal, s a közepén volt egy koporsó, világos kék atlaszszal bevonva. A nyitott koporsóban feküdt egy nő-alak; fehér halotti mezben, czipruskoszorúval a fején: fiatal leány. Túl rajta álltak a kántorok s énekelték halotti zsolozsmájukat, mely felhangzott a czárig: «Ember, rettegd a holnapot! Por vagy, kire más rátapod. Ma kaczagva, holnap sirva, Aztán némán néma sirba». Ez egy halotti menet a Néván. A gyászdereglyét nem kisérte semmi csónak. Mikor a Mon-Plaisir előtt végighuzódott a dereglye, el lehetett olvasni a koporsó mellé helyezett födélen az arany szegekkel kivert nevet: NARISKIN ZSÓFIA.

A herczeg nem vette észre a hatást, a mit szavai előidéztek, ő azt látta még most is, a mi emlékében maradt, nem azt, a mi előtte áll.

– Nem lehet emberi szavakkal leirni azt a fájdalmat, a mi e perczben a czár arczán ki volt fejezve. Szemei égtek, ajkai reszkettek, két szemöldöke vonaglott. De összeszorítá ökleit s míg szemei folyvást az előtte elhaladó koporsót nézték, tekintetében egy óriás küzdelme látszott egy istenség ellen. Sok kínt láttam már életemben, de így még nem sajnáltam meg embert, mint ez egyet! nem volt szabad elárulnia magát, hisz a czárné ott állt mellette. Az is az ő arczát vizsgálta nagy figyelve. Egyszer aztán odarohant hozzá a nő, megragadta a férj kezét s azt kiáltá: «Hát mért nem sir ön? mért nem engedi magának, hogy sirjon? Hisz az ön leánya az, a kit ott temetni visznek.» S hogy felszabadítsa a czár könyeit, keblére veté magát s ő maga kezdte el a sirást. S arra a nagy hatalmas ember, a ki előtt milliók reszketnek, porrá zúzva omlott oda az elhagyott, a megvetett feleség -294- lábaihoz, s annak a térdeit átölelve, el kezdett zokogni, és csókolta annak az asszonynak a ruháját, a ki visszaadta neki a könyeit. Ah, az egy jelenet volt, a mit emlékemből ki nem fog törülni semmi. A két egymástól elvált házastárs ismét egymáshoz olvadt ez iszonyú könyek özöne által s föltalálta egymásban, a mit régóta elvesztett, és nevezte egymást angyalának, egyetlenének: s utoljára mind a kettő kihajolt az erkélyről s kezeivel integetett Istenhozzádot az eltávozó koporsónak! Magamnak is köny szökik a szemembe, mikor ezt elmondom.

Jól is tette a herczeg, hogy könyezett! kettőjük közül az egyiknek mégis csak illett e dolog felett sirni.

– Egyszer aztán, öklét szivére szorítva, e szavakat fuldoklá a czár: «és senki sem kiséri a koporsóját!» igazán keserű szó! Hiszen még a koldus temetésénél is akad egy másik koldus, a ki utána biczegjen. Ennek senkije sincs! Ekkor egy eszmém támadt. Siettem a gondolámhoz s onnan önhöz. Én vagyok a czár legközelebbi tanácsosa, és ön egy Nariskin herczegnő. Mi ketten a gyors gondolánkon utólérhetnők még Nariskin Zsófia gyászdereglyéjét s gyászkiséretül mehetnénk utána a családi sirboltig. Nem igaz, kedvesem?

És ennek a «másiknak» nem volt szíve hozzá, hogy ő is azt tegye, a mit az az egyik és megragadja a nemes férj jobbját, és szabad folyást engedjen könyeinek és azt mondja neki: «menjünk hát, hisz az én halottam is Nariskin Zsófia!» Nem! Ez erősebb lélek volt, mint a czár. Le tudta küzdeni asszonyi büszkeség alá az állati ösztönt, (mert hisz az anyai érzés csak ennyi!) s nyugodt és hideg hangon tudta ezt felelni férje felhivására:

– Hová gondol ön? Mivel igazolnók a világ előtt ezt a felhivatlan kiséretet? Késő is lenne már. Nekem gyászba kellene öltöznöm elébb s az alatt a dereglye rég elhaladna előlünk: utól nem érnők. És utóvégre is – hát mi közöm én nekem Nariskin Zsófiához?

Ki tudta mondani ezt a szót! Ki tudta mondani ebben -295- a rettenetes órában! Oh az a muszka természet-tudós! Elfajult macska ez! Mert az igazi macska megsiratja a kölykét.

Ghedimin herczeg vállat vont. Elővette a zsebkendőjét s kifútta az orrát. Azért bizony nem érdemes az embernek a más baján elkönyezni magát, hogy az orra megveresedjék tőle! Ez már igaz.

– No hát, ehhez nincs önnek semmi köze. Én sem beszélek róla többet. Hanem még egyéb okom is volt az idejövetelre, a mihez önnek talán még is csak lesz valami köze. Mikor a gondolámba beültem, a kormányosom egy levelet adott a kezembe, a mire az volt irva, hogy nagyon sürgős. A levelet Puskin Szergievics Sándor irta hozzám.

– Az ám, Puskin. S mivel hogy a levél tartalma oly csodálatos, hogy én annak az értelmét a magam eszével ki nem tudom magyarázni, azért is siettem önt feltalálni, hogy megkérjem, fejtse meg nekem, miben áll ez a rejtély?

– Hát hiszen hallgassa végig a levelet, majd elolvasom. S hogy jobban lásson, most már a herczeg lépett a nyitott ablakhoz, mig Corynthia a szoba hátterébe vonult vissza, hogy a félhomályban keressen takarót felizgatott tekintetének.

«Kedves Maximovics Iván! Kezdé a herczeg az olvasást. – Én kénytelen vagyok Neked töredelmes szivvel vallomást tenni. Én azzal a nemes bizalommal, a melylyel Te engem családod szentélyébe bevezettél, visszaéltem. Szenvedélyem, mely erősebb volt rántad tartozó tiszteletemnél, szolgáljon – nem mentségül, – de okul. – Én házadnak legdrágább, legféltettebb kincsét elloptam. -296-

«Ha az elkövetett sérelemért megtorlást akarsz rajtam venni, én minden elégtétel-adásra kész vagyok: rám találsz falusi lakomban, Pleskovban. – Alázatos szolgád, Puskin.»

– De hát mi közöm van én nekem Puskin úrhoz? Mi dolgom van nekem az ő rejtélyeivel?

– Hát persze, hogy önnek semmi köze sincs Szergievics Sándor barátunk rejtélyeihez; azt nem is szeretném. Hanem hát valami köze még is lesz önnek ehhez a levélhez, mert benne volt még egy másik kis levél bezárva, a minek a külsejére, úgylátszik asszonykézzel, az ön czíme van felirva: «Ghedimin Mária Alexievna Corynthia herczegnőnek». A rejtély megoldását alkalmasint ez a levél képezi. Azért siettem volt önhöz, hogy kérjem, törje ön fel maga, s ha lehet és nem tartja szükségesnek előttem titokban tartani, közölje velem a tartalmát.

Most már a herczegnőn volt a sor az ablakhoz lépni, hogy világossághoz jusson. A mint a levelet a kezébe vette, meglepetve mondá:

Corynthia felszakítá a levelet, s a míg végigfutott rajta, az arcza lángveresre gyulladt.

Mikor készen volt vele, összegyűrte öklében a levelet, indulatosan kiáltva fel, hystericus kaczagás mellett:

Maximovics Iván – átaljában véve igen jó tréfának találta ezt a dolgot. Valami rosszabbat képzelt. S most -297- nagyon megörült neki, hogy «csak» Bethsábát vitték férjhez, a ki már a szent Katalin-zárdának volt eligérve. De még inkább tévútra vitte a feleségének a kaczagása. Azt hitte, azt viszhangoztatni kell.

De ha már az imént a sírással olyan félsikert aratott, a nevetéssel tökéletes kudarczot vallott. A herczegnő odavágta a fejéhez az összegyűrt levelet s mint egy mænade, rohant rája, furia arczczal, fehéreiket mutató szemekkel s összecsikorgatott fogakkal.

– Te! És a te szeretőd! az az endori boszorkány! Ti szőttétek ezt a hálót, a mivel elkerítsétek ezt a leányt Puskin számára. Ti készítettétek ezt a méregbe mártott tőrt.

– Asszonyom. Én megnem foghatom, hogy mi ingerli önt ily haragkitörésre Puskin úrnak, meg Dilarianoff kisasszonynak a szívviszonya miatt?

Corynthia észrevette, hogy indulata által az önelárulásig hagyta magát ragadtatni. Hirtelen megtért.

– Nem foghatja meg? Itt nincs szó szívviszonyról, hanem árulásról! Mit bánom én, ha egy kaukazusi királyleány az én lovász-legényemmel szökik is meg? Az is jó neki! De ön jól tudja azt, hogy miért kellett ezt a leányt Puskinnak megkeríteni. Azért, mert ez bírja a czárnak minden titkait, a miket az leányának elmondott, az pedig ő vele közölt, s most ezek a titkok mind átmennek Puskin révén a czár ellenségei kezébe. Ön ezáltal elvesztette vagy magát – ha híve a czárnak; – vagy a czárt, ha összeesküvő ellene. Ezt cselekedték önök ketten.

Ghedimin herczeg meg volt lepve. Az asszony felyül került. Úgy hasonlított az igazsághoz, a mit mondott, hogy nem lehetett ellene védekezni.

– Mindnyájan egyetértettek! folytatá dühöngve az asszony. Felhasználták egy szegény leánynak a betegségét, -298- hogy a másik leányt tőlem elcsalhassák! ide küldték hozzám Puskint egy verssel, hogy engem itthon tartsanak, hogy utána ne menjek a gondjaimra bízott leánynak, ő rá várva, a ki az alatt, míg a válaszért kellett volna eljönnie, felhasználta az időt, hogy egy halott koporsója mellől elszöktessen egy esztelen, félkegyelmű leányt! Pfuj az ilyen emberekre! Ennyi csalás, hitszegés, árulás. Egymáshoz méltók vagytok valamennyien; komédiások és komédiásnék. – Ki az én szobámból! Ott van az ön helye – Phryne orgiáiban!

Az embernek eláll az esze, mikor egy asszony szidja. Ez megbénítja a gondolkodást. Ghedimin herczeg okos ember is volt, jó ember is volt, s azonfelül valóban oly ártatlan volt ebben a bűnben, a mi nem is bűn, mint egy gyermek; hanem azért mégis oly elitélt bűnösnek érezte magát e szavak után, mint a ki csakugyan a legnagyobb merényletet követte el, a mit soha helyrehozni nem lehet, a legnagyobb kiszámítással; úgy hogy nagyon szerencsésnek érezte magát, mikor kimenekülhetett a házából s gondolájához visszajutott.

Pedig bizonyosan mondhatjuk, hogy még azt sem tudta, hogy ki volt Nariskin Zsófiának az anyja?

Csakhogy ezt nem hitte el neki Corynthia soha. Kiszámított szándékos kínzásnak vette ezt az egész jelenetet. Férjének megjelenését a légyott órájában s a szerelmi sovárgástól izzó női szivre először a temetési jelenet jégcseppjeinek, azután meg az imádott, a várva várt ifju hűtlensége méregcseppjeinek fecskendését!

A mint Ghedimin eltávozott, Corynthia két kezét összekulcsolva feje fölött, arczczal a földre veté magát és keservesen zokogott.

Azután, hogy senki sem emelte föl, térdre fölállt, hajtekercsei, mint vonagló kigyók omlottak keblére. Öklét az esküre feltartott három ujjal az égfelé emelve, lihegé kegyetlen boszúval: -299-

Ajkai fölnyiltak, egymáshoz szorított fogainak csikorgását lehetett hallani.

Aztán felállt a helyéből. A fehér köntös patyolatujját feltürte vállig gyönyörű karjáról.

S akkor azt a gömbölyű vastag izmot a felsőkar közepén fogai közé szorítva, úgy beleharapott, hogy a vér kiszökött belőle.

Az orosz népbabona azt tartja, hogy ha valaki az átkának a beteljesüléséről bizonyos akar lenni, hát az átok kimondása után igyék a saját véréből.

A halálfejpillangó úgy sírt a ráma szegletében, mint egy elkárhozott lélek.

A SZÉTSZAKADT SZÍV.

Zeneidának három gyászünnepe volt ma. Az egyik Zsófia temetése, a másik Puskin esküvője, a harmadik – a saját névestéje.

Zsófiának az volt a végkivánsága, hogy az esküvő előzze meg a temetést.

Az ő égnek emelkedő lelke még akarja látni, hallani azoknak a boldogságát, a kiket úgy szeretett.

Orosz szokás szerint a koporsóra csak a sirnál szegezik le a födelet, egész odáig feltakart arczczal utazik a másvilág vándora.

(A solovecski patriárcha lábainak volt annyi muszka eszük, hogy erre a napra gyógyíthatatlan köszvényt kapjanak, -300- maga helyett egy pópát küldött. Ha görbére talál szaladni ez a dolog, annak a szakállát vágják le, ne az övét!

Mert ha egy pópa vigyázatlan módon esket össze egy szökevény-párt, a házasság ugyan érvényes, hanem a pópa szakállát levágják s magát elviszik katonának.)

Az esküvő alatt, orosz szokás szerint, két fehér galambot bocsátottak el szabadon az összekelő pár fejei felett. A két galamb egy ideig repkedve járta körül a magas verandát, azután leszállt a katafalkra, oda a halott fejéhez, a hol a gyászszal bevont feszület volt felállítva, az egyik az egyik ágra, a másik a másik ágra, s ott «a szeretet martyrjának» a feje fölött csókolóztak folyvást az egész szertartás alatt.

A szép halott meg volt elégedve az esküvővel. Minden úgy történt, a hogy ő elrendelé. Bethsába a rózsaszín ruhát viselte s a platina-diadémot tette fel a fejére.

Bethsábának le kellett vetnie a rózsaszín köntöst, s felvenni a feketét a halottbeszentelési ceremóniához. Zeneida segített neki az öltözésnél. Puskin kívül maradt.

Zeneida pedig nem árult el ma érzékenykedési hajlamot. Fásultsága egész a cynismusig ment.

– De ugy-e? szólt zokogását elfojtva Bethsába, a túlvilágon ismét látni fogjuk egymást Zsófiával?

– És hátha egyiteké se lesz! szólt Zeneida, összehúzva erős szemöldeit. Vagy azt hiszed, hogy a túlvilágon is lesz egy nagy Muszkaország, a ki lába alatt tartson egy túlvilági kis Finnországot, hogy aztán legyen a túlvilágon -301- is egy bolond, a ki azért, hogy más a paradicsomba juthasson, maga elmegy a pokolba!

– Ne kérdezd azt. Örülj neki, hogy a tied. S ne kivánkozz vele át a másvilágra. Azon légy, hogy megtartsd őt magadnak ezen a világon.

– No, ha kitaláltad, hát vedd hasznát! szólt Zeneida szinlett negéddel. Már most tudod, hogy kitől kell legelébb féltened. Azon légy, hogy hozzám közel ne ereszd. Most már ismersz, hogy ki vagyok. Örülök rajta, ha férjeket elcsábíthatok, asszonyoknak sírást okozhatok. Keresztanyádnak igaza volt. Én vagyok az ördög. Alekódat Szent-Pétervárra vissza ne hozd!

– Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Engem nem csalsz meg. Mondd meg nekem, miért adtad nekem Puskin szivét, ha magadnak is megtarthattad volna? Nagy oknak kellett arra lenni! Fedezd fel! ő nekem már férjem. Mindent meg kell felőle tudnom. Ha nem szeret, – még azt is.

Zeneida most már szelid mosolylylyal tekinte le az ifju menyasszonyra (abban a gyászruhában) s aztán ő is magához ölelé őt:

– Tehát te nem hiszed azt, hogy én olyan rossz vagyok, a kitől a férjedet féltened szükséges? No hát megmondom, hogy kitől féltsd! Van egy csodaszép asszony, bájolóbb mindazoknál, a kiket valaha láttál, csábító, mámorító és telhetetlen. A neve «Eleutheria.»2) Elcsábítja ez az oltár előtt álló vőlegényt a menyasszonya mellől, elcsábítja a hét gyermekes apát felesége, családja köréből -302- és a kit magához csábított, azt a szíve utolsó csepp véréig, a lelke minden gondolatáig magának tartja. Ez a rettenetes asszony a te vetélytársnőd. Őrizd meg a férjedet, hogy vissza ne gondoljon rá: mert szerelmes belé!

– Férfiak vérében szokott fürödni, attól olyan szép. Ajándékul csak hekatombákat fogad el férfiszivekből, s az emberek közül is csak azt, a mi arany és gyémánt. Asszony, a kinek ilyen gyémánt jutott, őrizze meg azt! Kéjencz, iszákos, kártyás nem esik vissza oly könnyen a csábító hivásra, mint a kit egyszer ez rabjává tett. S mikor az «Eleutheria» felkiált: «férfifejekre van szükségem!» ezernyi ezeren, az ő szeretői kiáltanak vissza: «itt az enyim, vedd el!» Vigyázz, hogy Puskiné köztük ne legyen!

Bethsába végig csúszott ölelő karjaival Zeneida termetén, míg ölelésével annak térdeinél állt meg.

– Oh te utolérhetetlen szentség! A ki elutasítottad magadtól az ő szivét, azért, hogy a fejét megőrizd! Mondd meg, tanácsolj, hogyan teljesítsem azt, a mit te kivántál? olyan nehéz az! Mit tegyek, hogy jól legyen téve?

Zeneida felölelte a kis menyasszonyt, s aztán elkezdett neki suttogva tanácsot adni, a hogy tapasztalt asszonyok teszik fiatal asszonykáknál.

– Járj mindenben kedvére! ne mondj neki ellent. Ha egy nap hétszer változtatja is a véleményét, te ugyanannyiszor fordíts a magadén. Találd ki, hogy miről gondolkozik, s előzd meg a kivánságát. Ha egy gondolatját bírod, arról a többit mind követheted. Ha rossz kedvét látod, ne fakgasd, mi baja? olyankor a legkedvesebb arcz is visszatetsző. Szerelmét viszonozd egész lelkeddel s boldogságodat ne titkold; de ne hizelegj neki, mert azért megutál. Légy rajta, hogy otthon jól érezze magát. Háztájad legyen csendes és tiszta, magad mindig vidám és kedélyes, recsegő hangodat még a cselédhez szólva se hallja. A kit ő szivesen lát, te is jól fogadd, férfias mulatságaitól vissza ne tartsd. Ne kérdezd ki, hová megy, honnan -303- jött? És különösen féltékenységet el ne árulj. Azt nem érezni egy nőnek a férje iránt lehetetlen; de ott kell lenni a jó ügyvédnek, a szívnek, a ki tisztára mossa azt védelme által, még akkor is, ha a szemek és fülek a vádlók. Szemed soha se legyen kisírva előtte. Arra pedig, a mit magad tészsz, jól vigyázz. Nem szükség, hogy a vadembert játszd idegen férfiakkal szemben s minduntalan férjedhez menekülj, ez őt nevetségbe, sőt bajba hozhatná; de ne is engedj játékból, asszonyi hiúságból bárkinek is olyan előnyöket, a mik az ő féltékenységét fölidézhetnék. Ha valami bánt, mondd meg neki szeliden, azonnal; ne tartogasd, a míg nagyra nő, a míg az arczodon meglátszik a bú, s légy könnyen engesztelhető. És mindezekben egyforma légy, örökké! Mert egyetlen egy rossz óra: egy elátkozott negyed óra elég, hogy eszébe jusson az elhagyott szeretője, az «Eleutheria» s visszajöjjön hozzá.

– Majd én segíteni fogok neked, hogy otthon tartsd és visszatartóztasd a Szent-Pétervárra jöveteltől. Írok neked leveleket, a mikben az lesz, hogy a czár fel volt ingerülve a miatt, hogy az, kit ő leányának szánt vőlegényül, a temetés napján egy más menyasszonynyal tudott megesküdni. Nem lesz az igaz, én elmondom a czárnak Zsófia végrendeletét s ő meg lesz úgy nyugodva abban. De Puskinnak azért kegyvesztetté kell lenni – szinből, ő engedelem nélkül nem térhet vissza Szentpétervárra s mi kitöröljük őt a zöld könyvből, hogy tőlünk se kapjon meghivást. A te két karod lesz az ő temetője, míg a feltámadás napja el nem jön; vagy a mit jobban hiszek: a mi temetkezésünké. Ha vége lesz mindennek, akkor majd visszatérhettek a világba. Addig azt kell vele elhitetnünk, hogy felülről számüzve, alulról kitagadva, nincs más világ a számára, mint szerelme és Olympja. De hát hisz az már két világ: két mennyország!

– Hagyj békét! Most rontom a feleségedet. Megtanítom, hogyan kell téged jól igában tartani. Nem szabad azt meghallanod.

Ez már hosszabb szertartás volt, de annak is csak vége szakadt egyszer. A pap felvette a két gyertyatartót s keresztbe téve egymásfölé, kimondá a megáldó «mio vszem» szót; aztán háromszor tömjénnel körülfüstölé a koporsót, s a bűnlajstromot tartalmazó pergament, a minek végére a feloldás fel van írva, odatette, mint túlvilágra szóló útlevelet, a holt gyermek kezei közé, s arra kioltottak minden gyertyát a katafalk körül.

A koporsót kivitték a gyászszal bevont dereglyébe. A kert valamennyi virágai mind vele mentek kiséretül, el volt halmozva koszorúkkal. A lampionok kék, zöld, vörös fénye rikítóan világlott az alkonyderületben. A kántorok folytatták zsolozsmájokat, mihez az evezők csapása verte a lassú ütenyt. A távozó dereglye után sokáig bámultak az ott maradottak, míg a legközelebi zöld sziget el nem takarta azt szemeik elől.

– Ez már elutazott, mondá Zeneida. (Ő nem sírt.) Most rajtatok a sor. Csak gyorsan. Minden búcsúvétel nélkül, az olyan unalmas. Menjetek, vigyétek egymást! Nekem is vendégeim vannak. Víg társaság! – Sietek. – Elég volt egy csók, Bethsába. A többit add Alekódnak. Vidd gyorsan magaddal, a mi a tied.

– Kár, hogy nem egészen. Sohajta fel Puskin, kinek megvolt az a bűne, hogy a mit gondolt, nem tudta elhallgatni. Egy részét magával vitte «az», a ki ott a gondolán utazik tova, más része tenálad szakad, ennek a szegény gyermeknek nem marad, csak a töredék. -305-

– Nem igaz! szólt Zeneida büszke ragyogással arczán. Az, a ki az égbe utazott, ő rá hagyta a maga részét; ez, a ki itt maradt, épen ez órában adta neki azt, a mi az övé lehetett volna. Bethsába tudja azt már jól. Te az övé vagy egészen! Isten veled.

S kezét nyujtá neki. (Az új korszak szövetségesei nem csókolódtak – üdvözlésül.)

S a midőn Puskin a kezét megszorítá, Zeneida arczán egy örömsugár villámlott végig. A szabadkőmüveseknek van egy jeladásuk, a mivel a kézszorításkor egymásnak megfelelnek. Puskin most elmulasztá a jelt megadni!

Így akarta «ő» is, s mosolyogva integetett fehér kendőjével a távozó gondola felé, melyre a tulparton várt a befogott troika; s csak aztán takarta el arczát azzal a fehér kendővel, mikor már azok nem láthatták, de azt sem tudja, azon a fehér kendőn kívül senki, hogy sírt-e vagy nem?

Csak akkor vette azt le szemeiről, mikor az ő saját gondola-kormányosa megszólítá:

– Asszonyom! Nézd, már eregetik a röppentyüket fölfelé a Kresztovszki-szigeten.

Azzal gondolájába szökött s a függönyös ernyőzet alá behuzva magát, dalolá csendesen:

«Hogy a babyloni vizeknél ültünk»;
. . . . . . . . . . . . . .
«Mondták nekünk az idegenek,
Zengenénk a Sionról éneket.»
. . . . . . . . . . . . . .
«Ha én te rád meg nem emlékezem,
Felejtkezzék magáról jobb kezem!»

HAMVAK ÉS SZIKRÁK.

Zeneida sietett evezős gondolájával a Kresztovszki-szigetre vissza, megelőzve a gyászdereglyét.

Ma kellett a pártoknak megmérkőzniök, hogy kinek a terve legyen elfogadva? Azoké-e, a kik a szabadság művét a czár által akarják kivívni, vagy azoké, a kik ő ellenére, a kik rajta keresztül, vagy élve, vagy halva, akarják a munkát elvégezni?

Mikor a tüzijáték elkezdődött, azok, kiket «bojár» néven hívtak, a csillogó látvány alatt félrehuzódtak – a roulette-szobába.

A herczeg felvágta a pecséteket ollóval, felnyitá a boritékot. S ekkor – kiomlott abból – egy csomó elhervadt papirlap foszlánya, elégve, a hogy a kandallóból előkerült. A várvavárt okmányok hamualakban.

– Megmondtam előre! Kiáltá Pestel, diadalmaskodó arczczal. Komédia volt az egész. Nem tartott három hónapig. Vége a szép beszédnek! következnek a rút tettek!

– Még van egy, a kinek a szava dönt! mondá Pestel. -307- Itt van a «votum Minervæ!» Itt Zeneida. Döntsön az ő szavazata.

Tizenhárom szavazat lett tizenkettő ellen, mely azt mondá, következzék a tett!

Pestel azt mondá: rögtön! Rylejef azt indítványozta, a szeptemberi katonai összpontosítás alkalmával.

Egy lehelletétől függött, hogy fenekestől felforduljon a világ még ebben az órában.

– Akkor jobb lenne egész a jövő évi májusig elhalasztanunk, a mikor Kiovban lesz a nagy hadseregösszpontosítás, ott a Délen egészen mi vagyunk az urak.

– Szégyen reánk! Dörmögé Jakuskin. Tizenketten vagyunk, s nem merünk hozzáfogni! Tizenkét Brutus! több egy armadánál. – Majd ha magam maradok, én megteszem magam.

A tüzijáték végjelenése dörgött odakünn a néző sereg tapsai között; a tűzkévék csillagkalászai hullottak alá köröskörül szikraeső közepett az égből. «Tehát szeptember 20-ikán», suttogák egymásnak, kezet szorítva az összeesküvők. A vidám vendégsereg hahotázott s éltették a háziasszonyt. A Néva tükrén, a hulló szikrák között sikamlott tova a gyászdereglye a mosolygó arczú halottal, s a gyász-zsolosma felhangzott a tapsok közül: -308-

«Ember, rettegd a holnapot,
Por vagy, kire más rátapod,
Ma kaczagva, holnap sírva,
Aztán némán néma sirba.»
. . . . . . . . . . . . . .

Aztán elmult a zaj és ének. A szikrák kialudtak, a hamvak lehullottak. Hajnalodni kezdett. Senki sem járt már a Néván, mindenki aludni ment, átaludni a szürke napot. A szentpétervári délelőtt csak erre jó.

Még a hajnala is oly idegen valami! Az ég fehér lesz, s a mint a csendes Névában visszatükröződik, az olyan, mint egy fényes ezüst lap, a hosszú felhővonalak az égen pedig éjfeketék s a Néva tejszinű tükréből visszatetsző fák is mind feketék. – A halál gyászpompája égen és földön.

DAIMONA.

Grusino úrnője, a ki épen úgy uralkodott Arakcsejeff fölött, mint Arakcsejeff az egész birodalmon, nem volt valami csodaszépség, fiatal sem volt már. Arcza ifjú korában sem lehetett szép s termete férfias idomokhoz közelített. Vannak ugyan rút nők, a kik tudnak kellemesek lenni, a kik tudják azt, hogy ők nem szépek, s abból igyekeznek kifejteni a rút vonásokkal harmoniázó sajátszerű varázst. Daimona azonban erőltetni akarta magát arra, hogy szép legyen. Arczbőre igen barna volt, s azt ő igen fehérre és igen pirosra festette ki, de már a nyakán nem folytatta a helyreigazítást s annálfogva olyan volt az arcza, mint egy lárva. Minthogy semmi szemöldöke nem volt s ő akarta, hogy az is legyen, s a mellett rossz szemmértéke volt, annálfogva hol az egyik, hol a másik szemöldöke állt feljebb a szükségesnél, fogai feketék voltak az arczfestéstől, a tulságos czukorevéstől és a pipázástól. A mellett a legnevetségesebb bizarr szineket és divatokat -309- szedte össze az öltözetéhez, a mi szüntelen túl volt halmozva szalagokkal és ékszerekkel. S ha megszólalt, a hangja durva, férfi bariton volt, vegyítve az indulatkifejezéseknél elcsukló sikoltásokkal. Pedig egész nap lehetett hallani a hangját. És az félelem volt mindenkinek. Mert a mibe az a hang kapott, az mindig pör és szidalom volt; mikor szolgával, szolganővel beszélt, sajátszerű interpunctiókat használt; a «vessző» (komma) no az volt a vessző, a kettős pont (colon) pofon jobbról, balról; pont (punctum) a kancsuka.

Köztudomású volt országszerte az a varázs, a mivel a bizalmas államférfit lekötve tartja. S a kinek valami elnyerni valója volt Szent-Pétervárott, tudta jól, hogy Grusinót útba kell ejtenie; mert egy jó szó Daimonától többet nyom, mint egy szekérderék ajánlólevél, meg egy zsák érdem. S e jó szót nem osztogatták ingyen. Daimona értette a dolgot. S igen jól kidolgozott tariffája volt nála az osztandó kegyeknek. Mit kell hozni ilyen meg ilyen fokú államhivatalért? mi jár egy szállítmányi szerződésért? mi a díja egy érdemrendnek? s mi a váltság egy akaratlan Szibériába rándulásért, kancsukakiséret mellett, vagy a nélkül? gyalog vagy szánkóval? Ezt ő mind akkurate meg tudta mondani könyv nélkül.

És bizonyosan nem tartották magukhoz illetlennek az előkelő főurak és asszonyok mindannyiszor, a mikor szükségét látták, nyájasan, alázatos arczczal megjelenni a gruzinói úrnő előtt, a ki nem volt se jobb kézre, se balkézre megesküdött felesége a kegyencznek, hanem volt egy elcsapott és Szibériába küldött matróznak a felesége, s kiszolgált markotányosné az izmailovszki ezredből, a kit a gránátosok a «kancsal Dajna» név alatt tiszteltek.

És mégis oly teljes mértékben s oly igazán meg tudta hódítani azt a bölcs embert, a kitől az egész ország rettegett. -310-

Arakcsejeff csak akkor érezte jól magát, ha letehette a szentpétervári «vas álarczot», s feltalálhatta a valódi «régi embert» önmagában a gruzinoi asszony karjai között.

Az udvarnál mindig hidegvérű és alázatos, minden sérelmet, megaláztatást eltürő, (azért hogy befolyását megtartsa;) sima és hizelkedő, modorában minden diplomatánál finomabb s belsejében tele boszuálló szenvedélylyel, féktelen dölyffel és nyers utálattal minden iránt, a mi vele ellenkezik. Már az maga egy penitenczia volt rá nézve, hogy folyvást francziául kellett beszélnie, mert az udvarnál, a társaságokban ez volt a kizárólagos idioma, s a ki ott oroszul talált megszólalni, koczkáztatta, hogy összeesküvőnek, vagy pláne «tudóstársasági tagnak» tartják. Pedig ő gyűlölte a francziát minden porczikájában: nyelvét, viseletét, zenéjét, italát és diplomatáit, színműveit és philosophiáját. Aztán kénytelen volt nagyon vigyázni magára: minden szóra, a mit száján kiejt, s minden pohárra, a mit a száján betölt. Nemcsak azért ez utóbbinál, hogy mérget ne itassanak meg vele, hanem, hogy annyit ne igyék, a mennyitől többet találna beszélni, mint szükséges. Mert ismerte a természetét, hogy ha egyszer bort iszik, akkor kitör belőle eltitkolt természete. Azért még ascétát is kellett játszania; mert tudta jól, hogy rá nézve minden asszonyi csáb csak finom tőrvetés, a miben ellenségei meg akarják fogni. Olyan életet élt, mint egy remete. Pedig sardanapali vágyai voltak.

Mikor aztán egy-egy rövid időre kiszabadulhatott az udvari légkörből, haza, a senkitől nem ellenőrzött eleusi barlangba, s levethette magáról a kényes francziát, öltözetestől, álarczostól együtt, felvehette a megtagadott őseredeti oroszt, neki ereszthette rabbá tartott nyelvét annak az igazi novgorodi stylusnak, a melyen a hajdani köztársaság bojárja szidta a parasztot és a czárt egyformán; versenyt pörölve a tökéletesen hozzá illő élettárssal, a kivel reggel összeverekedett, délben összecsókolódott, délután -311- együtt agyalták ketten sorba a jobbágyot, szolgahadat, sztarosztát, s este együtt itták le magukat: akkor érezte magát csak boldognak. Itt minden szabad volt. Daimona versenyzett vele minden kicsapongásban. Ha dühösködött, még jobban dühösítette, ha haragja epéjét kellett kiöntenie, keresett a számára élő emberi tárgyakat, s a kegyetlenkedésben asszonyi kifinomítással segített neki. Mikor a főur Grusinóba hazajött, éjjel nappal volt lótás-futás, jajgatás, püfölés, aztán evés-ivás, dorbézolás, táncz, zene, kátrányba mártott s tollban meghempergetett asszonyok kergetése az utczán, vadászat, kutyaheczcz, felgyujtott gunyhók, vízbe dobált leányok, bolondok tréfái, saturnáliák, s egyszer legalább egy «szvacha» (leányvásár). A szultánának arra is volt gondja, hogy a maga padisahjának egy bajrám-ünnepet szerezzen.

Alexej Andreovics herczeg saját valódi «én»-jét tartotta ott a nem szép Daimonánál s ez tette őt kedvesebbé ránézve a világ minden szép asszonyainál.

Egy napon a derék Zsabakoff jelent meg alázatos térdfejhajtással a hatalmas Daimona előtt. Ezuttal nem abban a rongyos öltözetben, a mihez Puskinhoz beravaszkodott, hanem igen tisztességes úrnak kiöltözve. Voltak neki különféle jelmezei, a felvett szerepekhez képest.

Daimonához az hozta, hogy Zsabakoff úrnak tudomására jutott, miszerint a czár nagy hadsereget fog megindítani a török ellen. Erről még senki sem tud a kerek földön semmit. Még Arakcsejeff sem. De egy ember mégis tud valamit. Ez a czár komornyikja. Ugyanaz a jószivű lélek, a ki Jevgen úrfinak kikölcsönözte egy estére a czár saját Wladimir-rendjét. Ez «jó barátságból» mást is megtesz.

Zsabakoff úr kedvéért például megteszi azt, hogy összetakarítás közben belepillant a czár asztalán hagyott iratokba, s a mit azokból megtudott, a mik még a miniszterekkel -312- nincsenek közölve, azt (nem üti dobra) dobszó nélkül árúsítja el. (No ezen nem kell megütközni; valahány ház, annyi szokás; hisz az is megtörtént ebben az időben, hogy az egyetemi tanárok – erga modicam remunerationem – a rigorosum előtti napon azokat a kérdéseket kiszolgáltatták a censurandusoknak, a miket másnap fel fognak nekik adni az examenen.)

Azonban Zsabakoff urat ebben az egész dologban nem az érdekli, hogy Hellász szabadsághősei fogják-e addig tarthatni magukat Missolungiban, a míg az orosz sereg segítségükre megérkezik; hanem csupán csak az, hogy a czár terve szerint az összes katonaságnak, az eddigi felszereléshez még egy kulacs is adassék, a mire nagy szükség van a hadjáratban. Tehát kétszázötvenezer bádog kulacs. A ki ennek a szállítását megnyeri, urrá van téve. A becsületes komornyik azonban ezt a titkot nemcsak Zsabakoff barátjával, hanem sok más hasonló barátjaival is közölte, a kik valószinűleg már csináltatják is nyakra-főre a rengeteg sok kulacsot; mert ennek két hét alatt ki kell állítva lenni. S valószinű, hogy a ki közülök elnyeri a megbizatást, nem az lesz, a ki legolcsóbb árt szab, hanem a ki legjobban ért a főintendatura szekerének a kenéséhez. A miért tehát Zsabakoff úr idejött, az a kegyes óhajtás, vetné közbe magát a hatalmas úrhölgy a mindenható főintendáns úrnál, hogy az utolsó órában venné rá a czárt, hogy az egészségtelen bádog kulacsok helyett fakulacsok rendeltessenek meg. Akkor a bádog kulacsos versenytársai mind elesnek. Zsabakoff úr maga marad a versenytéren, s azt kérhet, a mit akar. Óhajtása nyomatékául egy kis ajándékot is hozott, a mi nagyon jól fog illeni a bájos úrhölgy homlokára: egy antik gyémánt ferronièret, melynek rózsája közepén egy igen szép tüzű solitair ragyog.

– Ez természetesen csak foglaló, mondá a kegyencznő. Ilyen nagy vállalatnál, tudhatod, hogy nekem a nyereségből osztalékot szoktak adni. -313-

– Számból vette ki a szót, kegyelmes asszonyom. Őszintén beszélek. Igaz ember vagyok. Mindig az egyenes úton jártam. Minek tagadnám. Én az általam tett árajánlat szerint minden kulacson nyerek fél «grivát», ebből átengedek kegyelmességednek két kopeket.

– Hát tudod mit? Szabj olyan árt, hogy nyerj rajta egy egész grivát s abból adj nekem négy kopeket.

Daimona azonban nem valami nagyon gyöngéd a vendégei irányában. Tartott a háznál egy szakértő kitanult ékszerészt (az is jobbágya volt), azt mindjárt oda hivatta s megbecsülteté vele a Zsabakoff által hozott ékszert, az ajándékozó jelenlétében. Ez volt a szokás. Az ékszerismerő azt mondta, hogy megér az ezerötszáz rubelt; de hogyha az a középső solitair nem volna sárga, hanem tiszta fehér, megérne kétezeret.

– Kend ahhoz nem ért! Förmedt rá Zsabakoff. A sárga gyémánt a ritkaságok közé tartozik. Azt úgy hivják, hogy «fantaisie». Aztán az antik. Azt legjobban keresik az uraságok.

– Az igaz, az igaz; hanem azért, ha fehér volna, mégis többet érne ötszáz rubellel.

– No látod, mondá Daimona. Ezt legközelebb ki fogod cserélni olyan szebbel és drágábbal. Aztán tudod, jobb szeretem, ha aranyba lesz foglalva, nem ezüstbe, mint ez.

Zsabakoff megigért mindent s nagy kéz- és lábcsókolások között eltávozott, mintha ő kapott volna valamit.

Egy pár hét mulva megint visszakerült Zsabakoff úr. Még nyájasabb, még alázatosabb volt, mint az első alkalommal.

– A hogy megigértem! Ezzel toppant be. Egy ember, egy szó! Itt hozom az ujdonatúj ferronièrt a helyett a kopott helyett. Ez már aztán csak gyönyörű. Ezt a követ kell megnézni. Micsoda tüze van! Milyen tiszta! Igazi -314- golkondai brilliánt. Mikor erre a nap rásüt, az embernek elvesz a szeme fénye.

Addig dicsérte a pompás új ékszert, míg Daimona visszaadta neki helyette a régit. S átvette az újat cserébe.

– Ezt aztán megbecsültetheted! Tudom, hogy háromezer rubelen alól meg sem szólal az ötvös. Épen annyi volt. De nem sajnálom tőled. Csak arra kérlek, hogy most mindjárt írj a kegyelmes úrnak extrapostán, gyorsfutár által küldd neki a levelet, mert épen most dől el a dolog. Aztán rád nézve is négy kopek minden kulacs. Oh én szaladok. Sietek!

Zsabakoff úr aztán még egyszer kegyeibe ajánlva a kulacsok dolgát, sietett kifelé: szekerébe vágta magát, a mibe három ló volt fogva, s úgy elvágtatott, mintha kergették volna. Ezuttal nem várta be, a míg Daimona előhivatja az ékszerészt.

Daimona mindennél sürgetősebbnek találta levelet írni Arakcsejeffnek a kulacshistoria végett s az nála nehezen ment, mert a toll nem akart engedelmeskedni a kezében. Csak azután, hogy ez megvolt, adta át az ékszert a becsüsnek.

Az gyanús szemmel nézte körül a ferronièret, engedelmet kért, hogy a műhelyébe vihesse azt vizsgálat alá, a mi megtörténvén, azt az itéletet mondá ki, hogy az bizony testvérek között is megér három rubelt: a gyémántok csupa strassburgi hamis kő s a foglalat nem arany, csak similor.

Daimona az első pillanatra meg volt lepetve: el nem tudta gondolni, megőrült-e ez az ember, hogy őt így meg akarja csalni, épen akkor, a mikor kétszázezer kulacsról van szó. Hanem aztán meg haragba jött. Ez mégis otromba csalás. De hallatlan megsértés azonfelül. Három rubeles similor ékszert, hamis gyémántokkal, a markotányosnéknak szoktak ajándékozni!

– Sinkó te! kiálta sikoltó hangon Daimona, mire rögtön ott termett a «mindenes», egy izmos délczeg férfi, -315- arczán félreismerhetlen jellegével a czigány fajnak. Ülj rögtön lóra, végy magadhoz még három csatlóst, vágtass utána annak az embernek, a ki az imént innen három lóval elhajtatott, fogjátok el, kötözzétek meg, hozzátok vissza! Kergessétek, a míg beéritek.

A czigány legény egy percz mulva már lovon ült, nyereg sem kellett neki, előre vágtatott; a három csatlós alig ért a nyomába.

Daimona bizonyos volt felőle, hogy az ő Sinkója utoléri röptében Zsabakoffot.

Azonban alig telt bele fél óra, hogy a három csatlós, Sinkóval együtt, ugyanazon az úton vágtatva jött vissza felé s mögöttük egy troika, a miben egy magányos férfi ült. De azt nemhogy ők hozták volna megkötözve fogolyképen, hanem inkább úgy látszott, mintha az kergetné őket; pedig csak egyedül volt, de kidugva a fejét a kocsiernyő alul, egy hatalmas pálczával kegyetlenül fenyegetőzött a futók felé, azok pedig vágtattak, a hogy a ló birta, ijedt képpel tekintgetve hátrafelé.

– Micsoda dolog ez? sikongatott Daimona, dühösen futkározva alá s fel a tornáczon s félrecsapva a fején a főkötőt. Sinkó te! Kutyafülüek ti! Hát elszaladtatok! Egy embertől el hagyjátok magatokat kergetni!

El bizony, mert olyan «egy» ember az. Mire a kastély elé ér, sikerül neki a troika bőrfedelét hátrataszítani, s akkor felugrik az üléséből s úgy ordít tele torokkal a futók után:

– Gazemberek! Megálljatok! Majd adok én ti nektek: fényes nappal utazókat kergetni az országúton! Várjatok csak! Száz kancsukát kaptok egyenkint! Kútgémre huzatlak benneteket. Bojnyikok! voncsikok, zsiványok!

Daimona erre még dühösebb lett. Lefutott a tornáczlépcsőn az udvarra, ott állt meg, az érkező elé rikácsolva:

– Miért kergetted vissza az én embereimet? Tolvajt kergettek, a ki engem meglopott! Hamis ékszert hozott s -316- kicserélte az igazival. Én akarom őt visszahurczoltatni. A zsiványt.

Dehogy hallgatott rá az úr! Mikor ő a gazembereket szidja, akkor a füle nem ügyelhet másra.

Egészen veres volt az arcza. Az egyik kezében egy nagy bunkós botot fogott, a másikban a szijánál fogva egy öblös kulacsot, mikor a troikából leszállt.

Daimona pedig azt hitte, hogy a megérkezett úr egészen az események színvonalán áll már, annálfogva, odaszaladva eléje s megragadva porköpenyege gallérját, csak folytatá a megkezdett égető kérdést.

– Hisz ez Zsabakoff volt! Tudod? Zsabakoff! Csak nem adtad neki oda tán még a kulacsokat?

– Kulacsokat? Szólt elbámulva az úr. Nekem – ihol la – csak egy kulacsom van, s ezzel sem kinálhatok meg senkit, mert üres.

– Oh, hogy a szélvész pusztítson el! A kétszázezer kulacsot, a mit a hadsereg kap, mikor a török háborúba megindul.

Az asszony toporzékolt dühében és káromkodott; összehordott hetet-havat, négy kopeket kulacsfejenkint, kétezer rubeles karbunkulust, Missolungit és Omer Vrione pasát, mind addig veszekedve, míg a dühbe hozott úr jól hozzá nem vágta az üres kulacsot a hátához s félre nem taszította az útjából, melyre aztán Daimona (minthogy ő valósággal józan volt, s egy józan ember, meg egy pikós ember soha sem szokott összeveszni, csak két józan, vagy két kótyagos együtt) hogy sértett tekintélyét helyreállítsa, s boszuját kitöltse, a maga részéről a szerencsétlen ékszerbecsüsnek esett neki s annak a fején törte össze a végzetes corpus delictit, a hamis gyémántos ékszert; minek mondta azt, hogy a sárga gyémánt nem olyan jó, mint a fehér? ő az oka, hogy a tolvaj visszalopta az igazi ékszert, s most már szépen elmenekült vele! -317-

Ilyen volt a szives «hozott Isten» a maga «sweet home»-jába megtérő államférfinak. A mi különben rendesen így szokott menni, eltérő változatokkal.

Hanem azért este a vacsoránál kibékültek s akkor aztán megérteté Daimona az úrral a kulacsok történetét.

– No édes tyúkom. (Ez volt a kegyneve Daimonának.) Ilyenformán te többet tudsz, mint én, a kinek a hivatalához tartozott a hadsereg fölszerelésének főintendánssága. Én el vagyok bocsátva az udvartól. Egészségem helyreállítása végett. Ezt tudta meg a te Zsabakoffod. Azért csalta vissza tőled az ajándékozott ékszert. Megtudta, hogy «ilyen» beteg vagyok.

– Tudom, hogy vissza fognak hivni rövid időn, s tudom, hogy visszaesem megint a régi betegségembe.

– Tehetetlen! Csak legalább addig tartottad volna meg a czár kegyét, a míg ezeknek a kulacsoknak a dolgát elintézted volna.

– Ejh, ne beszélj olyan ostobaságokat. Danolj inkább nekem valami szépet. Olyan régen hallottam asszonyt énekelni.

És Alexej Andreovicsnak volt kedve Daimona hangját élvezni, mikor az azt dalolásra fogja. A pávahang ehhez képest hattyúdal! Hamis, elcsukló, durva hang volt az; de ha az úrnak az tetszett. Hát maga a nótának a verse, – miben minden végsor így hangzik: «kést neki!» Ugyan furcsa kis dal. És különös, hogy Daimonának épen ez jutott most eszébe! De ugyan mi volna benne különös? Ha a megbukott kegyencz gazdasszonyának épen a forradalmi dal jön a nyelvére, mikor az urát elkergette annak az ura, elintézetlen hagyva a kulacsok ügyét. Ez csak elég ok arra, hogy a ki tegnap még lábáról csókolta le a port az egyedúrnak, ma az arczához vágja a port!

S a megbukott kegyencz nem szakította azt félbe. Végig -318- hallgatta valamennyi strófáját. Az utolsó versnél olyan jól esett az embernek – megvakargatni a hátát!

– Vasfejű! Hát nem találod ki? Hát nem magad küldted ide hozzám a czigányleányt – nevelőbe? Mi aztán szépen kineveltük egymást.

– Ah, igaz! Hisz a sok keserű öröm között, a mi itt rám vár, egyik az ő tréfája! Elkergette a fiamat Archangelszkbe! Még hírt sem hallottam felőle. Mennyire vitted azóta a leánynyal?

– A hogy te utasítottál. Ha akarsz benne gyönyörködni, mindjárt behivatom.

Az alatt aztán susogva beszélt valamit Alexej Andreovics fülébe, miközben festett szemöldökei csak úgy tánczoltak a gonosz jó kedvtől, a mit az úr teljes mértékben osztott, úgy kaczagott, hogy egész köhögést kapott miatta s az öklével verte az asztalt. «Nagyon jó! Fölséges! Pokoli élvezet lesz!»

Diabolkára alig lehetett ráismerni. Kisasszonyos öltözetet viselt, hosszú ruhát félkeztyűvel, a mellett orosz hajadon pártát a fején. A két kezét, orosz illedelmi szabály szerint, eldugva tartá az öltönye hosszú bő ujjaiban s csak akkor vette elő, mikor kezet kellett csókolni az úrnak és asszonyságnak. De szemeit világért fel nem emelte volna, azok lesütve maradtak szemérmesen.

– No hát kedves leánykám, mondá neki az úr, hogy érzed magadat védasszonyod mellett?

– Istennek hála, a kegyelmes uramnak köszönet azért a szerencséért, hogy e helyre küldettem, a hol egészen boldog vagyok. -319-

– Ez nem az én érdemem, hanem a kegyes Prokop tisztelendő úré, ki nem sajnálta a fáradságot tőlem, hogy oktatásában részesítsen.

– Ejnye, hiszen te egészen finom, művelt kisasszony vagy már. Te neked ide kell ülnöd hozzánk az asztalhoz és velünk vacsorálnod. No, ne szemérmeteskedjél. Te hórihorgos ficzkó! Adj tányért, étszert a kisasszonynak! Ide, velem szemben!

– Nagy megtiszteltetés lesz rám nézve, érdemetlen szolgálódra, hogy ha asztalodhoz ültetni kegyeskedel, de bocsánatodért kell esdenem, hogyha ételt nem veszek magamhoz. A kegyes Prokop atya vezeklésül hagyta rám, hogy egy egész esztendeig az estebéd helyett bőjtöt tartsak.

– Oh kegyelmes uram, te tudod azt legjobban, mi az én nagy bűnöm, a melyet én soha holtomig le nem tudok vezekleni.

– Ah! Tehát már olvasni is tudsz? És még zsoltárokat. No azt szeretném hallani. Hozzatok neki egy zsoltárt. No hát ülj ide az asztal végére s pohár helyett olvass a zsoltárból. Melyik következik?

A leány leült az asztal-végre, egy kezét az ujjai hegyével illedelmesen az asztal-szélre téve s a másiknak a mutatóujjával taszigálva a szótagokat egymásután.

– Nagyszerű! Hát aztán érted te azt, a mit olvastál? Kik azok a pogányok?

– A törökök. (A leány kiköpött a szó után, a hogy illik igazhivő orthodox muszkának.)

– Nagyon jól van, mondá az úr. No lám, milyen szépen megtanultál olvasni? Bizonyosan irni is tudsz már? Még pedig úgy, hogy nem fogja senki a kezedet, mint mikor azt az első leveledet irtad. Emlékezel még rá? Jól van no! Tréfa volt az! S aztán Daimonához fordulva szólt, de úgy, hogy Diabolka is hallhassa: Hiszen ebből egészen tisztességes leányt csináltál.

– Állj elé Sinkó! szólt Daimona a háta mögött álló legényre. No hát nem derék vőlegényt választottam-e számára?

– Azért meg is becsültem. Derék egy legény. Nincs olyan hű emberem, mint ez! Úgy fél tőle az egész parasztság, mint az ördögtől. Ő az én jobb kezem.

– A lakodalmukat én tartom ki, s akkor Sinkót megteszem háznagyomnak, a Diabolkát pedig belső frajomnak.

Diabolka csak olvasta az alatt a zsoltárt félbeszakítás nélkül. Más leány már legalább elnevette volna magát -321- egyszer, mikor a férjhez adásáról beszélnek – a választott szeretőjéhez.

– De hát most lássunk egy kis tánczot, meg éneket, vacsora végével! mondá az úrnő, Sinkónak intve.

– Ah! Hát azért csak tud még Diabolka tánczolni is, meg nem szent nótákat is énekelni.

– Az nem tud már se tánczolni, se énekelni. Annak más hivatása van. Lesz itt más, a ki tud hozzá.

A mellékajtón tizenkét szép fiatal parasztleány lépett be lanttal a kezében, valamennyinek az arczán inkább elfojtott félelem, mint mulatási vágy látszott meg. A hátuk mögött kullogott Sinkó, egy hosszú ostorral az egyik kezében. A másikkal meg egy kis púpos hátú törpe embervakarcsot vezetett lánczon fogva, mint a medvét, a kinek hóna alatt duda volt. Válogatott csúf ficzkó volt: elől-hátul púpos; nagy idomtalan feje odaszorulva felhúzott vállai közé; arcza egy rosszul sikerült torzkép, melyet azután, mintha le akarta volna róla törülni a teremtő keze nyomait, a himlő is össze-vissza tépett, imitt-amott hagyva meg rajta egy-egy bajusz, szakáll sertecsomót, a szemek közül csak az egyiket. Utálat ránézni. Hanem mikor a dudát fujja, akkor tökéletes szörnyeteg. Annak a nyekegő kecskebőrnek hozzáillőbb fujtatót nem lehetett volna kigondolni.

Sinkó még egyszer kimegy s behozza a ballerina assolutát – a nyakánál fogva, hogy meg ne haraphassa a kezét.

Ez meg asszonyi kiadásban tökéletessége a szörnycsodának. Törpe és púpos, s a mellett oly hosszú karjai vannak, hogy szinte a földet érik. Pisze orra alig látszik, a haja szemöldökéig lenőve, a szája félrehúzódva, kivigyorgó agyarakkal. S a mellett vadállati gonoszság minden vonásában. -322-

Ez fog ballettet tánczolni a főúr mulattatására. Szép aranyos papiros ruhába van öltöztetve, a mit ha mérgében össze fog tépni, sem kár.

Be van tanítva tánczra, akár egy majom, s tudja, hogy annak meg kell történni.

– Fujjad, Vuk! Járjad, Polyka! szól tenyerébe csattantva Daimona, s a mint a csimpolya rákezdi a nótát, a tánczosnő is elkezdi a maga balletparodiáját, s csinál olyan piroutteket, hogy a két karjával (azok a hosszúk, nem a lábai) elsepri maga mellől az énekkart, mely a dudaszót dalával kiséri.

– Hoppsza! Hoppsza! kiáltoz közbe Sinkó, az ostor hegyével oda csippentgetve a tánczosnő lábikráiba, ha az nem ugrik elég magasan; mire a ballerina komikus dühtől fintorgó pofákat torzít. A főúr és Daimona egymás ölébe dőlnek a kaczagástól, a nagy államférfi, a finom diplomaták mintaképe, a sarkantyús lábával dobol az asztalon féktelen jó kedvében s az asztal túlsó végén ott syllabizál a Diabolka, szemeit fel nem vetve a zsoltárból: «Hus-ok-te-szent-idn-ek.-Ét-el-ül-vett-ett-ek-A-zerd-e-i-vad-akn-ak. –» Mintha nem történnék körülötte semmi.

Utoljára a pokolbeli mulatság végén az asszonyi szörnyeteg megragadta a gallérját a hímnemű szörnynek, s azon módon dudástul együtt elvitte magával keringőt tánczolni; az még akkor is fujta a dudát, kidülledt pofával, kimeredt szemekkel; Sinkó pedig pattogott közbe az ostorral, mint ki lovakat iskoláz.

– No ez is szép pár lesz, mondhatom, szólt tele torokból kaczagva az úr. Együtt tartsuk meg mind a két párnak a menyegzőjét?

Másnap mindjárt hozzáfogtak Diabolka menyasszonyi köntösének a hímzéséhez. Valamennyi jobbágyleány, a ki Daimonát szolgálta, mind abban fáradt. Diabolkát délben rendesen az asztalhoz ültették, hol a főúr a vidékről -323- összehívott notabilitásokat megvendégelte. Mindenki szivesen látott vendég volt, a ki elszánta rá magát, hogy Daimonának kezet csókoljon. Bizony drága ebéd!

De még másra is el kellett szánva lenniök a vendégeknek. Arra, hogy ha egyszer többet talált inni a házi gazda az elégnél, beléjük vesz és sorba veri valamennyit. Azért másnap megint csak visszajöttek s hagyták a hátukat ütni. Nagyon drága ebéd!

Néha aztán a későre nyúlt lakoma egész orgiává fajult, a szép jobbágyleányok veszedelmére. Ebben sem talált már senki valami különöset.

Kivételt csak Diabolka képezett. Arról meg van mondva mindenkinek, hogy arra nem szabad ránézni, mert az menyasszony. És azonfölül Daimona fogadott leánya, kegyencze. Azt, mikor a mulatság goromba része következett, elküldték a pópához. Annak a háza volt egyedül biztos hely a városban. A ki még azonkívül bizonyos volt felőle, hogy nem kap ütleget, az volt a Sinkó, Diabolka vőlegénye. Ez is csak azért, mert ő osztotta az ütleget. Ő volt a palota főkorbácsnoka. Minden vesszőzést, ostorozást, kancsukázást ő hajtott végre. Hát ilyen a hivatal! A mit az embernek parancsolnak, azt meg kell tenni. Ha azt parancsolják, hogy csépeljen rozsot, hát csépel rozsot, ha azt parancsolják, hogy csépelje a muzsikot, hát csépeli a muzsikot. Elég szerencse ránézve, hogy ő az, a ki üt, s nem az, a kit ütnek. Még azonfölül czigány is volt, s annak erősebbek az idegei, mint másnak.

A menyegzőre kitüzött nap előestéjén Daimona felpróbáltatá Diabolkával a menyasszonyi köntösét, felöltöztette egész czifrára; úgy mutatta be az úrnak… Az úr nagyon megdicsérte a leányt, s megveregette az orczáját:

– No látod, mondá neki. Annak örülök, hogy ilyen tisztességes leány lett belőled. Kiszabadítottalak abból a fertőből, a mibe el voltál merülve. Úgy-e, milyen jó: becsületes leánynak lenni? -324-

– Úgy-e, milyen szép dolog menyasszonynak lenni? Most már csak szereted a Sinkó bátyádat, úgy-e?

– Derék egy leány! dicsérte őt az úr. No most kisérjétek el őt a pópához, hadd imádkozzék, gyónjon meg, áldozzék meg: reggel aztán majd érte mennek a nyoszolyók, a násznagyok, meg a vőfények, s elhozzák. Eredj, kisérd el odáig, Sinkó.

A púpos vőlegény csinos samojéd köntösbe volt öltöztetve, talpig fókabőrbe, sipkáját két nagy nyúlfül diszítette, a ferdeszájú menyasszony pedig török odaliszknak volt álczázva, a mi még rettenetesebbé tette.

– Gyönyörű egy pár! mondhatom, kaczagott az úr. Csak azt szeretném tudni, hogy ettől a nagy púptól hogy tudják ezek egymást megcsókolni?

– Arra nincs nekik semmi szükségük, mondá az asszonyság. Elég hosszúk a karjaik, hogy egymásnak a haját megtéphessék.

S ezeknek nem kellett volna nagy biztatás, hogy próbálják meg esküvő előtt, egy szóra készek lettek volna a hitvesi gyöngédségnek ilyetén tanujeleit adni egymás iránt.

Hisz azért szerették egymást olyan nagyon, mert egyik nem gondolhatott ki olyan bolondot, a mihez a másik társul ne szegődött volna.

A dobzódás után következett a danolás. Daimona rágyujtott a «kés dalára». És Arakcsejeff – vele danolta azt is. «Kést neki!»

Mert valamennyi tiltott gyümölcsei között a tudás fájának, legédesebb az, mikor egy hizelgéshez, hajlongáshoz, csúszás-mászáshoz szokott udvaroncz, úgy négy fal között, mikor már csak feje látszik ki a borból, de annak sem a nemesebb része, az édes ész, neki eresztheti a hangját egy forradalmi dalnak, a miben az ő urát és annak a szolgáit végigokádhatja.

Tehát: «Kezdjük még egyszer elől!» Hol a pohár? (Mivelhogy a kiivott pohár a falhoz vágva törött szét egymásután.)

Ekkor azonban a pohár helyett a főpohárnok, Sinkó, egy levelet nyujt át az úrnak ezüst tálczán, a mit e perczben hozott a lovas futár.

S ezzel felugrik a kerevetről, lebontva nyakáról Daimona ölelő karjait, s elébb megtörli a száját hirtelen s aztán a levelet előbb a homlokához értetve, tompa hangon mondja Daimonának:

– Az ollót, ha mondom! rivall akkor az úr dörgő hangon, s erőszakosan kapja el a Daimona övéről hosszú lánczon lecsüggő ollót, a mivel aztán a kezében reszkető levél pecsétjét felvágja; s a közben olyan hangon, mint a kit a hideg ráz, dörmögi: «a czár pecsétjét nem szokták összetörni».

Arakcsejeff nagyon hamar elolvashatta a levelet; csak két szó volt benne az aláiráson kivül: «jöjj azonnal». -326-

– Hozz vizet! Hideg vizet! kiálta rekedt hangon Sinkónak, s a mint az egy vederrel hozott eléje, nem tudva, hogy mire kell neki, azt megfogta két kézzel s úgy ivott belőle hosszasan. Daimona bámulva nézett föl rá.

– Mennem kell azonnal, hörgé az úr. Fuss, Sinkó, fogass be. Tizenkét lovas kisérjen fáklyákkal; egy vágtasson előre, váltott lovakat rendelni a postaházaknál. Repülj!

– Te itt akarsz hagyni engem? szólt szemrehányólag a nő. Hát nem szeretsz többé?

– A czár sajátkezüleg irt nekem! mondá az úr, a levelet Daimona elé tartva.

– Mit nekem az ő levele! kiáltá fel Daimona s megkapva a bal kezével a levelet, a jobbjában tartott ollóval belécsippentett, úgy, hogy egy csücskéjét levágta vele.

Erre az úr oly haragba jött, hogy megütötte Daimona kezét. Megütötte oly erősen, a hogy haragból szokás ütni.

Az úrnak pedig most nem volt arra ideje, hogy őt vigasztalgassa, engesztelgesse.

Ha egy tenger volna az útjában, azon is át kellene úsznia, hát még egy asszonyi könycseppen? -327-

Végbemehet már a jó mulatság a kettős esküvővel, a főúr nem fog azon kaczagni.

– Siess! siess! Sinkó! sürgeté a főúr a szolgát. Aztán jer a szobámba, borotválj meg gyorsan!

A főúr az alatt, a míg Grusinóban időzött, meghagyta a szakállát, bajuszát nőni, (Daimonának ez így tetszett) s csak visszatérett borotválkozott meg újra.

– Rám vigyázz, hogy bele ne vágj az arczomba a borotváddal, mondá Sinkónak, mikor az hozzá fogott. (Más emberre nem merte rábízni, hogy borotvával járjon a torka körül.) Mert ha megtalálod vágni a képemet, rögtön főbelőlek.

Sinkó ugyan vigyázott is a kezére s elvégezte a borotválást, a nélkül, hogy megsértette volna a főúr arczát. A mi nagy szerencse volt Arakcsejeffre nézve; mert a czigánylegény arra volt elszánva, hogy ha megtalálja őt vérezni, nehogy főbelőhesse igérete szerint, egy kanyarítással elvágja neki a torkát. Soha közelebb nem járt Arakcsejeff a sírja széléhez.

Mire készen volt, már ott rázta a csengetyűt az udvaron a három befogott mén.

Arakcsejeff keblébe dugva a czár levelét, sietett búcsút venni Daimonához.

Daimona láthatta az ablakából, hogy vágtat tova az úti hintó, kisérve tizenkét fáklyás lovastól.

Sötét volt és szakadt a zápor. Olyan idő, hogy ilyenkor még egy udvari kamarást se kellene kiverni az ajtón. -328-

A MI SZIVEN TALÁL, PEDIG NEM KÉS.

– Mi történt idehaza? kérdi a főúr, mialatt úti ruhájából a díszegyenruhába átöltözött.

– Meglepő fordulatok. A czár leánya temetésén kibékült a czárnővel, s azóta mindig azt őrzi. Minden diplomatiai művelet félbeszakadt. A görög küldöttek nem fogadtattak el. A testőrezredek visszaküldettek koloniáikba.

– Az asszonyokhoz most nehéz hozzáférni. A mióta a czár és a czárnő kibékültek, egyszerre divattá lett Szent-Pétervárott az asszonyi hűség. Minden herczeg a maga herczegnőjét viszi kocsikázni. Ghedimin herczegnő is nagy ostentátióval jár a férje karján s olyan prude viseli magát, hogy alig fogadja az ember köszöntését.

– Az kiesett a kegyből. Tudtára adatott a főudvarmesteri hivataltól, hogy ha a jövő staggionét más, egészségére kedvezőbb éghajlat alatt akarja tölteni, ebben magasabb helyről nem akadályoztatik, a mire ő rögtön visszaküldte kinevezési pátensét; butorait árverezteti és utazni készül.

– Azaz, hogy ez csak egy orvosi furfang volt. A beteg leány életét akarták hosszabbítani s kellemessé tenni azáltal, hogy menyasszonynak hiresztelték.

– De azért Puskin mégis csak vőlegénye volt, s a czárra nagyon kellemetlenűl hatott az, hogy Puskin azon a napon, a melyen Zsófiát temették, meg tudott esküdni a szép Bethsábával, a kit Ghedimin herczegnőtől elszöktetett. -329-

– A czárt bántja e szívtelenség. Ezért neheztelt meg Ilmerinen kisasszonyra.

– Szerencsére nem sok kárt tehet már. Még ugyan kihallgatást kért utoljára a czártól, de ő felsége azt felelte, hogy nem hajlandó őt máskép elfogadni, mint a te jelenlétedben.

Sándor érzékenyen nyújtá kezét a visszatért udvaroncznak, ki éjjel-nappal utazott, hogy hívására megjelenjék.

– Igazad van. Mi ujra feltaláltuk egymást, s most tudom csak, hogy egy egész világot nyertem benne vissza. Alig várom a perczet, a melyben ez irathalmaz közül haza szabadulhatok hozzá.

– Jó is lesz. Ülj te belé a papiroskazalba, a miből én már ki nem tudok igazodni s intézz el mindent belátásod szerint.

– Itt van a sok között Ilmerinen kisasszonynak a kérvénye is utolsó kihallgatás végett. Válaszolj neki a nevemben. Elfogadom őt, de csak úgy, ha te is jelen lész a kihallgatásnál. Én most megyek a templomba. Ott találkozom a feleségemmel. Szegény Nariskin Zsófiának a requiemét tartjuk.

Arakcsejeff úgy tett, mint a ki most hallja ezt először; aztán csinált e meglepetéshez egy szinpadi jelenetet, mindenféle -330- szemforgatásokkal, a minek a végén megcsókolta a czár kezét. «A szivemet érzem kiszakadni e gyászhirre, sire!» (Ő volt az egyetlen ember a világon, a ki e szerencsétlen gyermek halálhirének örült!)

A czár magára hagyta őt dolgozó-termében, s a kegyencznek bizonyára nem az volt a legelső dolga, hogy Zeneida kérvényére válaszoljon. Elébb sok más ügy várt elintézésre. A begyült irathalmazból vehetni észre, hogy mikor nem érzik otthon a macskát, czinczognak az egerek! Már megint minden megmozdult, hogy a czárt a szabadelvüség útjára visszaidézze. Ezekkel el kellett bánni legeslegelől…

– De érthető. Ön jól jár, hogy elmegy innen. S mi is jól járunk vele, hogy ön elmegy. Annak a szerepnek, a mit ön játszott, vége van. S ennek örülök.

– Arakcsejeff megint visszatért s vas kézzel dolgozik fejünk felett. Kegyed, szép madonna, szép szerével távolította őt el innen: finom eszközökkel. Kitünt, hogy a mi athmosphæránkban a finom cselszövények nem érnek semmit. A régi zsarnok megint visszakerült. S most már jobban hatalmában tartja a czárt, mint eltávozása előtt.

– Tapasztalom. Az utolsó kihallgatásra csak úgy kaptam engedélyt, hogy az az ő jelenlétében történjék meg.

– Már megtörtént. Holnap már ő nem lesz Szent-Péterváron. Én szivén találom őt, pedig nem is késsel. Már meg is történt a csapás. El van már temetve. Pedig még nem is tudja. Olvassa ön el ezt a levelet.

Zeneida arcza az alatt, a míg a Jakuskin által átadott levelen végigfutott, majd halavány lett, majd kigyuladt. Ajkai a bámulattól, az elszörnyedéstől nyitva maradtak, mikor átolvasta azt.

– Nincs egy ember, a ki azt tudtára merné adni. Nekem maga írta ezt Diabolka. Én lemásoltam e levelet s az egészet elküldtem a Szofieszkája pósta útján, a czárnak czímezve. Hadd tudja meg az ő szájából. Vagy, a mi még valószínübb, ha ő bontogatja fel a czár leveleit, hadd jusson így a kezébe. Ah, Zeneida! Ha azalatt kapná meg ezt a levelet, a míg ön a czár előtt a kihallgatáson jelen van! Hogy ön láthatná őt abban a pillanatban! Ah, ennek a jelenetnek gyönyöreért én önt tudnám irigyelni.

A czár rendesen délután öt óra felé jött be a Mon Plaisirből s akkor egy rövid órát töltött az Eremitageban. (Ez a Téli palota melletti kedvencz tanyája II. Katalinnak.) Itt volt a könyvtára, a melyben dolgozni szokott; igen egyszerű butorzatu terem; ide hozták fel a Zsófia postával érkezett leveleit is. Az egész terem Arakcsejeff rendelkezésére volt most bocsátva, ki reggeltől estig ott dolgozott, egyedűl intézve az egész óriási birodalom sorsát -332- – a czár nevében. Kül- és belpolitika, vallás, nevelés, kereskedelem, pénzügy, mind az ő akaratától függött; a miniszterek, helytartók csak az ő bábjai voltak.

Sándor tudni sem akart semmiről: olvasatlanúl aláírt mindent, a mit Arakcsejeff eléje adott. A mit az félredobott, az hiába volt megírva.

E napon is ott dolgozott a kegyencz a czár íróasztalánál, míg Sándor nyugtalanúl járt fel s alá a szobában. A mai napra nem volt másnak kihallgatás adva, csak Ilmerinen kisasszonynak.

Zeneida a rendelt órában megjelent. Egész gyászba volt öltözve, a mi a rőtszőke hajzatához annyira viszályozott.

A czár eléje ment, de nagyon hidegen fogadta. Arakcsejeff úgy tett, mintha rá sem ügyelne; a szemét sem vette fel az előtte kitárt papírból.

– Ilmerinen kisasszony, mondá Sándor, ön személyesen akart velem még egyszer szólani. Mondja el, mit kiván?

– Bocsásson meg vakmerőségemért, sire! de egy iratcsomagot kell felségednek átadnom, a melyet küldője azzal az utasítással bizott rám, hogy azt csak felségednek és csak személyesen nyujtsam át. Ez iratcsomag – a megdicsőült Nariskin Zsófia naplója.

– Köszönöm önnek. Szólt a czár, s átvéve a finom, fehér tokba kötött naplót, kezét nyujtá Zeneidának, egy langymeleg, puha, elernyedt kezet minden szorítás nélkül.

– Az az egy kivánságom van, Sire: kegyeskedjék Zsófia naplójából elolvasni a három utolsó lapot, a míg én itt vagyok.

A czár a háta mögé nézett, mintha azt akarná látni, hogy megengedi-e azt Arakcsejeff? S aztán rászánta magát a kérelem teljesítésére. Felbontá a naplót s olvasott.

Hanem Zeneida tudta jól, hogy mit olvas a czár? Előtte a szöveg minden szava ismeretes volt. Azok az utolsó kuszált sorok, a miket egy boldogtalan gyermek ír vonagló kezével, ki a halál hideg ölelését várja s rettegi és óhajtja; s mikor a czár az átolvasott utolsó lapból Zeneidára feltekintett, azt látta, hogy annak a szemei megteltek könynyel.

– Ön ezt azért kivánta velem elolvastatni, ugy-e bár, hogy Puskint tisztára mossa előttem. «Ő» akarta ezt így! Nagy, nemes lélek volt!

– Ő kivánta, hogy Puskin azt tegye, a mit tett, s Puskin csak az ő végóhajtását teljesíté.

– Elhiszem. Nem tehetett máskép. És én mégsem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy azt megtehette! Hogy abban az órában, a melyben az egyik menyasszonya arczát a szemfödéllel letakarta, a másiknak a menyasszonyi fátylával le hagyta takarni magát. Hiszen úgy kellett tennie. De még is emberi észtől átérthetetlen gondolat, hogy egy órai időközben megférhessen egy örökkévalóság, hogy egy óra elég legyen arra, hogy valaki a jégsarktól az egyenlítőig repüljön! Egy óra elég legyen arra, hogy valaki egy kedves halottat elsirasson s egy élőt elszeressen! -334-

– Hátha az, a mit a megdicsőűlt halott iránt érzett, nem volt egyéb, mint imádat, mint végnélküli tisztelet egy túlvilág lakója iránt, ki szárnyaival már akkor az égben volt, a midőn őt megismeré? Ha mind az a ragaszkodás, gyöngédség, hódolat, a mit a jegyes imádottjának lábaihoz rakott, csak egy szentnek hozott áldozat volt, azért, hogy ne hagyja még itt e földet?

– Igaza van önnek. Hisz ezt én nem kérdezém ő tőle soha. Soha sem kérdeztem meg, hogy «de hát több-e az, mint ábránd?» egy beteg leánynak az álma? Ő csak engedte magát ez álom rémei közé besoroztatni. Ennyi az egész. És szivében mást szeretett. Ő érte csak feláldozta magát. Hiszen, a mit én teszek, az mind hiba, s a mi hiba történik, azt mind én teszem.

S ezt nem a keserüség hangján, de a meggyőződés szomorú mélaságával mondá az országok ura. Szánni való volt.

– Kivánja ön tehát, hogy visszavegyem a tilalmat Puskin visszatérése ellen?

– Nem, Sire. Ő ott van jó helyen, a hol van. A ki jót akar neki, az azt kivánja, hogy legyen távol innen és legyen boldog.

Hahó! Mint emelte fel e szóra a leány azt a büszke homlokot. Ő is királyné. Megmutatta. -335-

– Sire! A hol velem egyszer azt tudatták, hogy jelenlétem kellemetlen, onnan én elmegyek.

Ez vakmerő szó volt! Határos a feloniával! Így nem szoktak beszélni a minden oroszok czárjai előtt! A kegyencz felugrott helyéből s a méla koronás fő helyett ő felelt meg a kevély hölgynek.

– Tudja meg, kisasszony, hogy vannak kötelességek, a mik nem szünnek meg a sértett önbecsérzeténél; s ezek közé tartozik a hódolat azon trón, azon uralkodó iránt, a kinek ön köszönheti minden hirét.

Zeneida keble hullámokat hányt, rózsaszínü orrczimpái tágultak, mint a farkassal küzdeni kész vad czebráé, nagy, világgyujtogató fekete szemei elemészteni készültek a kegyenczet; az ajka reszketett, mint a hidegleléstől.

– Kegyelmes úr… lihegé… Vannak emberek, kik a jóltevőjük iránti háladatosságot elviszik magukkal még a föld túlsó felére is; a kik, ha szerencsétlenek voltak elveszteni felséges pártfogójuk kegyét, azért még nem mennek haza a «kés dalát» énekelni!

Ez egy olyan kegyetlen csapás volt Arakcsejeff fejére, hogy jónak látta visszaülni az asztalhoz, s úgy tenni, mint a ki nem tartja érdemesnek ez insinuatio ellen egy szót is felelni. (De hát tudna ez a hölgy valamit? Tán neki is volnának titkos kémei? Tán Diabolka? Hisz a czigányleány már írni is tud.)

A megnémult kegyencz helyett aztán a czár vette fel a lándzsát. Úgy illett. Ha a szolga megvédte az urát: az úr megvédi a szolgát.

– Nagyon rossz helyen alkalmazta, Ilmerinen kisasszony, keserű észrevételét. Ha van férfi Nagy-Oroszországban, a ki tökéletes mintaképe a hűségnek és alattvalói ragaszkodásnak, úgy ő az! Ő, ki velem járt csatáimban, s megosztott velem minden vészt, és a dicsőségből nem kért részt magának soha. Ő, ki ébren marad, azért, hogy én alhassam; a ki az egész világgal daczolt, azért, hogy engem megvédjen, a ki egyedül maradt meg mellettem, -336- mikor mindenki elhagyott: ez Arakcsejeff. Hányszor kellett kiszenvednie hűsége legnehezebb próbáit? Hányszor kényszerítettek ellenségei, hogy őt eltávolítsam magamtól! Mikor hívtam, újra itt volt, s nem panaszolt soha. A szivére sujtottam. Száműztem egyetlen fiát. S ő azt mondta: igazságod volt, kezemet csókolta és hívem maradt. Ez Arakcsejeff.

De ebben az uralkodói elismerésben mind nem gyönyörködhetett már a kegyencz, mert a mint az asztalhoz leülve, azzal akará megvető közönyét tanusítani, hogy a Zsófia postával érkezett leveleket bontogatta fel, épen a kezébe akadt az, a mit Jakuskin közlött Zeneidával. A mint abba belepillantott, az úgy magához ragadta figyelmét, hogy attól még (hihetetlen!) a czár ajkáról feléje hangzó magasztalást se hallotta meg.

És Zeneida látta ez arczot egyszerre pokoli kíntól eltorzulni, az ijedelem, a névtelen rémület vonaglásaitól fintorgatva, egy őrületes kisértet-lárvává átalakúlni; látta, a mint haja felborzadva meredt szanaszéjjel, ajkai elkékültek és szemei kimeredtek fehér karikáik közül.

– Jaj nekem! ordítá fel egyszerre oly vadállati hangon, hogy a czár ijedten fordúlt vissza. Arakcsejeff a levelet mindkét kezével a szivéhez csapta, mint a hogy a veszett eb szőrével gyógyítják annak a marását, mint a hogy az összetört skorpióval gyógyítják annak a csípését, s azzal felszökött a helyéből. Jaj nekem, jaj, hogy én idejöttem! Hogy én nem voltam ott akkor!

A czár csakugyan azt hitte, hogy kegyenczét őrülési roham lepte meg, s útját állta.

Zeneida összefont karokkal állt Arakcsejeff előtt s úgy nézett annak az arczára. -337-

Ettől a tekintettől a kegyencz egy pillanatra kijózanodott; arczára visszakényszeríté vas ridegségét, s engedte, hogy a czár karjára tegye marasztaló kezét, küzdött az álarcz az igazi emberével.

Homlokon üté magát öklével, a miben az összegyürt levelet tartá s azzal az őrjöngés hangján ordíta fel:

– Mit bánom én most Oroszországot! Mit bánom ezt az egész czudar planétát! Mit nekem most a czárok és az Istenek! Ha ezt meg hagyták történni! Jaj nekem!

S azzal eltaszítva magától a czár kezét, elrohant, végig ordítva a termeken, mint egy halálra sebesült. A czárhoz irt levelet is magával vitte.

Hisz ő épen e perczben magasztalá őt fel oly tényekért, a mik csak egy emberben egyesülhettek oly tömegesen, s most ez az egy ember engedi magát egy olyan durva, erőszakos kitörés által elragadtatni, a mit egy ember sem próbálna megtenni nem az orosz czár, de a legkisebb duodecz uralkodó fejedelem szobájában sem!

Tán ennek a leánynak a szemében van valami olyan megverő igézet (ez nézett folyvást rá), a mitől a józan emberek megbolondulnak, hogy felugráljanak helyeikről s odavágják az uralkodóik lábaihoz az ország pecsétnyomóját, s azt mondják, mi gondom nekem a te országodra, te rád magadra és a te isteneidre!

A GRUSINÓI COMITRAGOEDIA.

A kettős menyegzőnek meg kellett már tartatni, mert az egész vidék népsége fel volt csődítve másnapra nászseregnek. A grusinói kastély udvara már korán megtelt bámészkodó jobbágy-néppel. Volt is miért kiváncsinak lenni.

Nagy volt az előkészület: három nappal előbb hozzáfogtak a sok nemzeti sütemény készítéséhez, hosszú lugasok voltak felállítva az udvaron a vendégsereg számára, a kapubejárat egy diadalívvé lett átalakítva koszorúkkal és színes papiros átlászókkal. Az udvar közepén volt egy lépcsőzetes állvány, letakarva czifra kecskeszőr szőnyegekkel, azon volt az asztal, a Szűz Mária-képpel, a letakart tállal, melyben a jegygyűrűk vannak, a kelyhekkel, a sóval és kenyérrel, a mik mind szükségesek az esküvő előtti ceremoniához. Mert még az is sok teketoriával jár, míg a házasulandó fél odáig eljut, hogy a pap kezébe kerül. Annak még odáig sokat kell kiállani a násznagyaitól, a vőfélytől, a nyoszolyóitól, meg az örömanyától.

Ezúttal Daimona az. Ő adja férjhez a maga rabnőit a maga rabszolgáihoz: ő az anyjuk. Számára van felállítva az a magas karszék ott az emelvényen.

Az első harangszóra megindul a szertartás. A pópa háza felől előhozzák a leányok a felöltöztetett menyasszonyt. Diabolka menyasszony köntöse csak úgy ragyog a skofiumos himzéstől, karcsú derekán drága öv, ötsoros aranypénzfűzér a nyakán; pártája csupa csillogó kő. Az ember azt hinné, valami herczegasszony.

Más oldalon a kürt és balalajka szólal meg, s a vőfélyek és legénység kisérik a vőlegényt, Sinkót, kinek hosszan -339- vállaira omló csigákba göndörült szénfekete haja, az orosz népviselet daczára is, elárulja keletindus eredetét.

A vőfélyek versben köszöntik fel a szemközt jövő menyasszonyt, vőlegényt s azzal felvezetik őket az emelvényre.

Akkor aztán az ólak felől valahonnan előhozzák a másik mátkapárt. Azokat éktelen zsivaj, rikongató csimpolyaszó kiséri idáig. A nászpompa, a mibe vannak öltözve, még nevetségesebbé teszi mind kettőt. Ezeket gúnymondatok fogadják, a mi azoknak nagyon tetszik: erősen fel vannak már pálinkázva mind a ketten, s sorba csókolják, a kit megfoghatnak. Csak mikor egymáshoz kerülnek, akkor fintorítanak torzpofát egymásra, s a míg a lépcsőn felhaladnak, a menyasszony nagyot csíp a vőlegény karjába, az pedig a fél lábával odarúg hozzá.

Azokat is odaállítják az asztal mellé, úgy, hogy a két vőlegény és a két menyasszony az asztal szögletét foglalja el.

A második harangozásnál aztán leszáll a kastély tornáczlépcsőjén az örömanya, egész kiséretével: tizenkét szép rableánynyal, a kik mind fehérbe vannak öltöztetve. Azok a lépcsőzet két oldalán állnak fel; ő maga pedig felmegy az emelvényre, sorba csókoltatva az emberekkel kezeit, a kik a sorfalat képezik útjában, s ott elfoglalja a trónusát.

Egész királynénak van öltözve, bársony palásttal, gyöngyös, aranyos nyuszt süveggel; az arcza kifestve fehérre, pirosra.

– Két tarkára festett nyoszolyát, egy rókaprémes bundát karassia posztóból, egy selyem pruszlikot ezüst gombokkal, egy szironyos sarafánt, egy gyöngyös kokosnikot, két pár piros csizmát, «egy» himzett gyolcsinget, tizenkét czintányért, meg egy tálat, meg egy aranycsipkés főkötőt fátyollal, ha jól viseli magát. -340-

Mindezek a vőfélyek által odahordatnak s egyenkint fel lesznek mutatva a násznép előtt.

A menyasszony válasza aztán viszont az ő általa hozott ajándékokból áll: öltözetek, ékszerek, házi bútorok; miket berekeszt egy csomag nyirfavessző, «ezzel pedig verjen meg, ha rosszúl viselem magamat».

De már az a szép összeválasztott pár nem engedi azt, hogy egyik a másik előtt szóljon, hanem kikapkodják egymás szájából a szót s röhögve vágnak egymás elé.

– Én még egy nyenyuska köntöst, a melyiknek «ujja hijja, gallér hijja, egy csepp alja sincsen!» Hozzám jösz-e, kincsem?

Ez a fényüzési czikk pedig, amit mindjárt tizenkét pár számra szereznek be, ez a gyöngéd hangzású «dubina» annyit jelent más egyéb barbár európai nyelven, hogy «pálcza!»

«Megtalálta zsák a foltját! Eczetes korsó a dugóját! No ugyan meg!» Zsibongja az egész násznép.

– No hát váltsatok már most gyűrűt, szól Daimona a párokhoz. Itt a letakart tálban vannak a jegygyűrűk. Az -341- egyik páré arany és ezüst; a menyasszonyé az arany, a vőlegényé az ezüst, a másik mátkapáré vörösréz és ólom. Kiki válaszsza ki a magáét.

Az örömanya feltakarta az ezüst tálról a selyem takarót s inte Diabolkának, hogy kezdje ő el.

Diabolka kivette a tálból az arany- és az ezüstgyűrűket, az aranyat felhúzta a saját ujjára, az ezüstöt pedig odanyujtá Sinkónak.

– Nem úgy lesz az! Te az ezüstgyűrűt adod Vuknak, Sinkó pedig a veresréz gyűrűt a Polykának. Mert Vuk a te vőlegényed, Sinkó pedig a Polykáé. Így van ez elrendelve.

Óriási hahota követte e szavakat. Ez már aztán fölséges tréfa. Kiki párjával! A Vuk a Diabolkával; a Polyka a Sinkóval! Az örömanyának joga van úgy házasítani össze a rabjobbágyait, a hogy neki tetszik. Azoknak a teste az övé, akár a lónak és a szamárnak a teste. Úgy párosíthatja őket össze, a hogy neki tetszik.

A vendégsereg röheje még hangosabbra lázadt, a mint a két részeg szörny, az örömanyának a buzdító szavaira, egyszerre nagy örömmel rohant a neki rendelt deli párhoz. Csupa tréfa volt elnézni, a hogy a ferdeszájú Polyka hosszú karjaival a Sinkó fejét igyekezett magához lehúzni, hogy megcsókolja; az meg minden módon arra forgatta a képét, a melyik oldalán a Polyka pofájának nem volt szája. A másik vőlegény pedig, a púpos, törpe, minthogy a síkról nem érhette el a Diabolka arczát, felugrott az asztalra, s onnan nyujtotta feléje a karjait.

A röhögést csak az zavarta meg aztán, mikor a bomlott nászhad láttára Diabolka mind a két kezével olyat taszított a neki szánt vőlegény mellére, hogy az hanyat bukfenczezett, le az asztalról, emelvényről, a násznép közé kalimpázva.

Daimona egy furia dühével ugrott az asztalhoz, s öklével nagyot ütött rá. -342-

E csattanásra ketté volt metszve a néző sereg szájában a hahotázó hang. A vigyorgás még ott volt az arczokon, de a nevető szájban a nyelv megzsibbadt.

– Te nem akarod elfogadni a neked szánt vőlegényt? rikácsolá dühösen Daimona.

– Te kutya! Te czigány ördög! Még szembe mersz velem állni? A ki a szemétről szedtelek föl.

– Meg lesz! Ha te neked nem kell a vőlegényed, a kit én adok, akkor vesd le a menyasszonyköntöst is, a mit én tőlem kaptál, s vidd el a czigánygúnyádat, a miben idehoztak.

Diabolka szótlanul ölté le magáról a drága himzett öltönyöket s lerakott mindent a földre, még a hajfonadékaiból is kifejté a selyemszalagokat, míg egy ingben maradt.

A leány arcza mélyen elpirult. Diabolka megtanult pirulni. Ez volt a czél: felébreszteni benne a lelket, hogy tudja meg, milyen fájdalmas a «szégyen.»

– Hátha a piacz közepén kötnek majd ki a pellengérhez, ott még több ember meglát! Van is neked mit szégyenlened! Te «város füle», «falu farka», «kocsmaczégérek virága!»

– Mindjárt megkapod! Most keresik a kaczat közt. Nos, leveted, vagy letépessem rólad?

A leány végig ereszté termetén az utolsó leplet s aztán két karjával eltakarta az arczát és sírt.

– Hahaha! kezdé Daimona a kaczagást, s erre aztán a durva nászhad is rákezdé a nevetést. Ugyan szép menyasszony!

S ez a kaczagás milyen nagyon fájt. A «Skrossz stoi» -343- (a vesszőzés) talán nem fáj jobban az elítéltnek, a ki hétszer alá, hétszer föl sétál a sorfal között, mint ez a megalázás, ez a kikaczagás annak a leánynak, a ki hozzá szokott már, hogy tekintsék, mint az úrnő kegyenczét, benső barátnéját, tisztességes kisasszonyt.

– Majd mindjárt megkapod, csak várj! A czigányöltözetnek még kiegészítő része is van. Elébb egy öltözet korbácsot kapsz a vakmerőségedért! Sinkó! Jőjj elő!

Sinkónak még vőlegény korában is oda volt dugva az öve mellé hivatali jelvénye, a kurta nyelű korbács. A parancsszóra előhúzta azt onnan.

Annyira jutott, hogy félt a veréstől. Vagy talán csak attól irtózott, hogy Sinkó kezétől kapja azt.

A czigánylegénynek nem volt elég kemény szive azt megtenni. Eldobta a korbácsot kezéből.

– Fölveszed? kutya! rivallt rá Daimona, vagy szilaj lófarkára köttesselek vele együtt? Sújtsad, a míg azt nem mondom: «elég!» Ötvenet én értem, ötvenet Jevgen úrfiért.

A leány erre kétségbeesetten veté magát Daimona lábaihoz, kegyelemért esdő zokogással ölelve át annak térdeit.

– Ah! Ide jöttél jó helyre, utálatos! szólt fogcsikorgatva Daimona s a lábainál görnyedő leánynak megragadva a két hosszú hajtekercsét, odakiálta Sinkónak:

A czigánylegény erre egy ugrással ott termett előtte, mint egy párducz, s baljával megragadva Daimona torkát, jobbjával kirántá öve mellől a kést.

Daimona ijedten ereszté el Diabolkát s védelemre emelte -344- a karját. A rabszolga kése a vállába döfött le: hogy a vér egyszerre magasra szökött fel belőle.

Egy ember nem mozdult a tömegből. Daimona látta, hogy magára van hagyva. Erős asszony volt, tudott küzdeni, kiszakítá magát a szolga kezéből, ellökte azt magától s leugorva az emelvényről futott fel a kastély lépcsőin.

És egy kéz nem nyúlt Sinkóhoz, hogy visszatartsa. Az egész nép, a szolgasereg elnézte, hogy rohan a futó úrnő után, hogy sebesíti azt meg újra. A nő visszafordúl s elkezd vele dulakodni; a kés újra sebeket ejt rajta, s ő újra ellöki magától megtámadóját. Aztán odamenekül a leánycselédei közé: «segítsetek! oltalmazzatok!» Azok bedugják a füleiket kezeikkel, hogy ne hallják a sikoltását. Mindenki gyűlöli.

Azután látják őt végigfutni a hosszú folyosón, sikoltozva; nyomában a véres gyilkos. Nem sietnek a segélyére.

A folyosó végén van egy szent szobor. Ahoz menekül, annak térdét öleli át. Az sem mozdítja a kezét a megszabadítására.

Végre a tornácz mellvédéhez fut s onnan akar alá ugrani. Ott azután végre eléri a gyilkos. Az egész népség látja őt, Grusino úrnőjét féltesttel aláfordulni a mellvéd párkányán, halottan.

S azzal a gyilkos csendes léptekkel alászáll a lépcsőkön. Nyitott út előtte! Fellépdel a nászünnepi emelvényre. Ott hever arczczal a földön egy leány, mozdulatlan az irtózattól, a kétségbeeséstől; mellette a szétszórt menyasszonyöltözet. A gyilkos beletörüli a kését a fehér ara-fátyolba, s azután megragadja a leányt kezénél, s felrántja a földről.

Azzal egymás szemébe néznek. Egy pillantás, mint két szilaj farkas összenézése. Elég beszéd!

Azzal futnak, egymás kezét fogva, ki a pusztába, ki az erdőre, ki a semmibe. Fel nem tartja őket senki. -345-

Ki tudna két, kalitjából kiszabadult farkast előkeresni a maga országából, az erdőből, a berekből, a bozótból s a maga népe közül, a puszták őslakói közül?

Csak egy helyen tartottak pihenőt, a hol Diabolka vándor czigánytársai közé jutva, megirta azt a levelet Jakuskinnak, a miben a grusinói comitragœdia volt elmondva, s a minek a másolata azután a kegyencz kezébe jutott, értesítve őt a rémesetről, a mit a grusinói sztarosztjai nem mertek neki megirni.

Hogy ezt a történetet Zeneida maga mondta el a czárnak, azt nagyon helyesen tette; mert, a kik később jöttek jelentést tenni a grusinói vértettről, azok mind úgy adták elő az eseményt, mint összefüggő részét a szent-pétervári titkos klubbok merényletének. Keresték a tett rúgóit magas körökben, miknek érdekük volt a kegyenczet a czár közeléből eltávolítani, a mik egyszer már a fia számüzetése által akarták a czár és a kegyencz közti szoros kapcsot széttépni, a miknek csaknem sikerült már azt egész holdfogyatkozásba tolni Nariskin Zsófia tervezett házassága által, s a miknek most azután egészen beütött a tervük a Daimona meggyilkoltatása által. Sinkó és Diabolka az összeesküvők bérenczei voltak.

Volt-e ebben valami igaz? azt soha sem derítette fel senki. Hanem, ha irányozta valami kéz ezt a csapást, akkor az egészen odatalált. Szent-Pétervár utczái látták Arakcsejeffet végigfutni fedetlen fővel és aztán vágtatni végig a sugár-úton, a hidakon, kalap nélkül, széltől zilált hajjal. (Az igazi orthodox orosz, ha gyászol, két hétig csupasz fővel jár napfényben, zivatarban.)

S elfutamodása napján két egész társzekéren szállították a kegyencz palotájából a hivatalos iratcsomagokat a czári palota Eremitageába vissza, mint a rőzsét egymásra -346- hányva. Érdemrendjeit, díszkardjait, kamarás kulcsát a kapus által küldte vissza a főudvarmesternek. S elutazása perczében a nagy szent Kristóf ágyu dördülése verte föl a lakosságot nyugalmából. Ez az ágyúk apja csak akkor szokott megszólalni, mikor egy tábornok meghal. A kegyencz maga ment fel a várparancsnokhoz, a lövést elrendelni. Az engedelmeskedni tartozott. Arakcsejeff volt a tüzérség főparancsnoka. A lövés eldördülte után kérdezé a várparancsnok, hogy kinek hivják a meghalt tábornokot?

Pár nap mulva rémdolgokat hallott felőle a czár. A kegyencz, úgy látszott, hogy megtébolyodott.

A REMETE.

Mikor Arakcsejeff magára hagyta a czárt, akkor érezte csak a nagy ember, hogy mennyire egyedül áll a világban!

Bizodalma senkihez sem volt már, mindenkiben ellenséget, összeesküvőt gyanított, s ha voltak igazi hivei, azokat elkeseríté Arakcsejeff visszahivása által. Hadvezéreit elégületlenné tette a testőrhadtest feloszlatásával, a görögök cserbenhagyásával. Minden titkos szövetséget felidézett maga ellen. S mikor azok már megkapták a hadizenetet, akkor az az egy ember, a ki őket ismerte, a kinek erélye volt velök szembeszállni, itt hagyja a csatatért, a megkezdett művelet elején.

Arakcsejeff hazaérkezve Grusinóba, egyenesen a sirbolthoz hajtatott, ott leszállt, a sirbolt rácsajtaját magára zárta, odabenn leveté magát Daimona koporsója elé s két nap óta nem hallani egyéb szavát, mint keserves kínordítását. Ételt sem vesz magához. Éhen akar meghalni. Nem felel semmi szóra, semmi könyörgésre. «Daimona» neve a válasz mindenre. -347-

Ugy szerette ezt az asszonyt, a hogy csak a vadállatok óriásai szeretik nőstényeiket; a jégmedve, a czethal, a rozmár: ha a vadász elejtette a nőt, a himet is megölheti, mert az nem távozik el a hullától. Két napig hasztalan könyörögtek a sirboltajtó előtt Arakcsejeff hivei, maga Galban lovag is, hogy jöjjön elő, tartsa meg drága életét; rájuk sem hallgatott. Hasztalan nevezték «herczegnek, jóuramnak, édes barátomnak, Alexej Andreovicsnak!» egyiket sem értette el.

Harmadik nap megjelent a sirboltajtó előtt Photios, a Szentgyörgy-kolostor archimandritája. A csodatevő szent, a kinek áldásáért az orosz föld minden vidékéről százezrével tódul a zarándok sereg. Ennek a szava egyértékű a pápa bullájával. Mikor I. Sándor a népnevelés ügyét a felvilágosodott szabadelvű Galiczyn herczegre bizta, a szentgyörgyi archimandrita felment a czári palotába s megdorgálta a czárt: «ha kivetkőzteted a népedet az ős hitéből, összetöröd birodalmadnak alapját!» s a «remete» szavára elbocsátá a czár Galiczynt s maradt a népnevelés a szent synodus kezében. Az orosz népnek mindig vannak «élő szentjei». S azok között néha csodálatos szentek.

Photios megállt a kriptaajtóban s aztán megmondta a dühöngő főurnak azt a nevét, a mit megértett.

A megszólított alak elővánszorgott. Alig lehetett ráismerni többé. A napok óta nem borotvált szakáll szürke borostájával benőtte az arczát, szemei veresek voltak a sirástól és ajkai feldagadva, haja kúszáltan tapadt homlokához, tábornoki egyenruhája zöld volt a kriptafal penészétől.

– Meghalsz bizonyára, miként mi mindnyájan meghalunk -348- bűneink zsoldjában; de bűneidet tetézve, bűnbánatlan akarsz-e meghalni? Annak a koporsója mellett akarsz-e meghalni, a kinek lélekkárhozatát te okoztad? Te voltál életének bűne, te voltál halálának oka, s most még pokolra juttatója is te akarsz lenni? Őrjöngő bűnös! A helyett, hogy vezeklésre gondolnál, hogy annak a lelkét a pokol lángjai közül kiszabadítsd, a ki egyházi szentség, bűnbánat és feloldás nélkül hagyta el a világot, az örökkévaló kínoknak oda vettetve, még magad is utána akarsz-e veszni? Daczolva akarsz áttörni a rettenetes másvilágba? A helyett, hogy fejedet megalázva, könyörögnéd a bebocsáttatást? Ebben a czifra ruhában akarsz-e odamenni, a hol Lázár rongyai többet érnek a te aranyos vállrózsádnál? Meghalsz bizonyára, de nem úgy, a hogy neked tetszik, hanem a hogy az Úrnak fog tetszeni, bűnbánással kiérdemelve a halált. A mély katakombákban a te helyed; nem bűnös kedvesed oldala mellett; nappal a forró napsugár alatt, viharban, a szél üvöltése, a zápor zuhogása alatt a te dolgod! eldobott rongy a te öltözeted, a mit már más megutált viselni! Kelj fel és jöjj utánam!

– Most egyél! parancsolá neki Photios. S odadobott eléje a földre két murokrépát.

– Aztán öltözzél át! S odavetett az ölébe egy rongyos barátcsuhát, a minek már nap és eső kihúzták a szinét; egyéb nem volt hozzá. A főúr levetette tábornoki öltönyeit s fölvette a neki szánt gunyát.

S minthogy a szentek ezen a földön nem járnak szekéren, tehát gyalog és mezitláb követte Photiost a Szentgyörgy-kolostorig.

A Szentgyörgy-kolostor egyike a leggazdagabb egyházaknak Oroszországban, közel Grusinóhoz a Volkhoff folyam és az Ilmer-tó képezte hosszú félsziget végén. -349- Aranyozott kupolái, a mik szép zöldek már a sokszázados rézrozsdától, messziről hirdetik a zarándok előtt dicsőségét; de a belsejében feltáruló pompa tömegével agyonnyomja a kedélyt. Egész a boltozatig érő aranyozott vert ezüst karzatok, orgonák. Szentképek, a mik karbunkulusokkal tündökölnek, mozaikok, csupa drágakövekből kirakva; a túlhalmozott ékességű oltárokon ezüst borítéku bibliák, zománczozott misemondó könyvek; egy oltáron maga Szentgyörgy tömör ezüstből. Hát még a «riznilszá»-ban (kincstár) a minden csodaalakú szent edények, mithrák, pásztorbotok, koronák, csupa gyöngyökkel borított stólák, szinarany monstrantiák, ezek mind azt hirdetik, hogy íme milyen gazdag az Isten! És maguk a papok, a kik a kincseket őrzik, járnak azok között daróczruhában, mezitláb, hogy megmutassák: ime milyen szegény az ember!

A legféltveőrzöttebb kincse a kolostornak az oltár karzata előtt áll. Egy gránit oszlop, körülvéve ezüst rácsozattal.

«E helyen térdepelt Sándor czár, Photios archimandrita és Arakcsejeff Andreovics Alexej hivei között, Isten előtt, 1818-ban!»

Photios ide hozta el a főurat, a hol az nevét a czáré mellett megörökítve olvashatá.

– Idáig emelkedtél egyszer. És most jer: lásd meg, hová fogsz leszállni ezentúl?

A templomból a kolostorba vezette a vezeklő főurat, s ott megmutatta annak a saját archimandritai czelláját. Két öl széles s egy öl hosszú üreg volt az. De mégis volt benne fényűzés, mert ablaka volt, besütött a napfény. Fekhelyül szolgált az archimandritának egy festetlen koporsó; imazsámolyul egy kő, kikopva a két térd helyétől.

Egy kőkorsó és egy csésze, a mindennapi Kvasz-leves -350- számára volt minden étkező szer. De még ez mind kényelem ahhoz képest, a mi a vezeklőkre vár.

A kolostor katakombáiban vannak a sziklába vájt oduk; épen csak akkorák, hogy azokban egy ember fekve vagy térden állva elférhet, a nehéz vasajtón levő lyuk bocsát be hozzájuk levegőt. A sötétség örök.

És ezeket az odukat emberek lakják. Nagy urak, főnemesek, százezernyi lelkek tulajdonosai hajdan, most saját lelküknek sem urai többé. Nem zsarnoki önkény, nem papi szent erőszak tartja őket itten fogva, hanem saját vakbuzgalmuk. A világot megvetve, meggyűlölve, önszántukból itélték magukat a rettentő fogságra. A szentgyörgyi és solovecski zárdák katakombáinak mindig vannak ilyen önelitélt élő halottjai.

Itt töltött napokat, heteket a puszta szalmán fekve. Nappal be volt zárva; csak az esti harangszó után nyitották fel oduja ajtaját, hogy kijöhessen. Akkor aztán nekiindulhatott élelmet keresni. Mert a vezeklőknek enni sem ád senki. Azok az alkonyfénynél maguk mennek ki a kolostor veteményes kertjébe és keresgélnek répát, sóskát, földi mogyorót, a mit a föld terem, ez a táplálékuk.

Egy napon aztán találkozott Arakcsejeff egy magánál még sokkal külömb vezeklővel.

Ez is előkelő bojár volt valaha; de a régi nevét már senki sem mondja ki; most «Nahum apónak» hiják. Ez még a rongyok fényűzését sem engedi meg magának; a mi a testét til-túl fedezi, maga fonta gyékénytakaró; sárgává őszült haja és szakálla lobonczosan lóg szennyes tagjaira alá. Ez még az oduban lakást sem engedi meg magának. Nyáron pocsolyában alszik, télen a trágyadombba ássa be magát. Ez nem tartja elég önmegalázásnak, hogy egy sziklaodúban térdepeljen valaki naphosszant, vezekelve; hanem odafekszik keresztbe a templomajtóba, hogy mikor tódul a zarándoksereg, felrugdossák, megtapossák, leköpdössék. És azt, hogy az ember -351- a földből húzogassa ki a jó friss répákat s azzal éljen, Nahum apó már bűnös inyenczségnek hiszi, ő a szemétdombon tartja estebédét; a mit oda kiöntenek, hulladékot, azt szedegeti fel, az az ő tápláléka.

Egy este (már akkor harmadik hete volt Arakcsejeff a vezeklés oduiban!) a mint a kertből visszatért, egy csomó póré-hagymával a kezében, a mit akkor huzgált ki az út mellől, megint összetalálkozott Nahum apóval, a ki a maga terített asztalán, a szemétdombon lakmározott.

– Látod, szólítá meg őt Nahum apó, ma annyi eledelt találtam, hogy magamnak sok is, megoszthatnám veled.

Andreovics Alexej eldobta a kezéből a friss zöldséget s letelepedett az asceta mellé, a ki az önmegvetést ily tökélyre tudta fejleszteni.

– Nesze. Vedd egészen mondá, Nahum apó. A ki megkivánja, a mit a vezeklő eszik, annak azt oda kell adni mind.

S oda adta neki az érett turót a papirral együtt, a mibe ez takarva volt, a mivel együtt ki volt dobva a szemétre.

Biz ez utálatos egy tápszer volt! De Arakcsejeff figyelmét most nem a turó nyerte el, hanem a takaró. Az egy levél volt, a min a czár irását ismerte meg.

«Hivd őt magadhoz, szólj hozzá a vallás szent nevében. Erősítsed hitében. Intsed, hogy tartsa meg életét a haza javára, a mely mindenekfelett becses. Igy megtartasz az országnak egy megbecsülhetlen hűségű szolgát, és nekem egy igaz barátot, a kit én őszintén becsülök!»

– Nos! hát egyél. Mormogá Nahum apó, saját szurtos tenyeréből kinálva a vezeklő társat a penészes turóval, a mit az a szemét közé leszórt.

– Elérted. De nem tudod még, hogy mit cselekedtél? Te nem tudod, mit tettél akkor, a midőn Arakcsejeff Alexejt kihoztad a sirból s kényszerítetted, hogy még egyszer visszatérjen a világba élni; hogy még egyszer megmutassa, hogy ki volt ő valaha? Reszkessenek azok, a kik azt még nem tudták! Reszkessenek a másodszor született Arakcsejefftől!

– Áldás legyen minden munkádon! rebegé az archimandrita, s aztán folytatta az estimáját.

Arakcsejeff még abban az órában elhagyta a kolostort, ugyanazzal a rombolási kedvvel, a mivel idejött; csakhogy akkor önmagát, most pedig másokat lerombolni fordult kedve.

Mikor háromheti távollét után ismét meglátták őt Szent-Pétervárott, mindenki visszariadt tőle. Arcza sovány volt és haja teljesen megőszült. Látszott rajta, hogy a sirból kelt föl. -353-

ZÜRHANGOK.

Zeneida egyedül sétált árnyékos parkja kigyó-útjain a hosszantartó alkonyfényben. A bokrok közt a fülemülék énekeltek, a közel tóban vartyogtak a békák, a Néva tükrén végig evező hajósok dala egyszer-egyszer közbehangzott, felválták azt valami távoli csapszék gordonka és klarinét hangjai, iminnen-amonnan lánczrakötött kutyák felelgettek egymásnak vonítva, a városból áthangzott a lélekharang, a mit egy haldoklónak húznak, s a Mon Plaisir környékéből fel-felrivalt egy kiáltás: «ki vagy? megállj!» néha egy-egy lövés is. Mire lőttek? S megint tovább énekeltek fülemülék és békasereg, klarinét és lélekharang.

Sándor czár, a mint kegyencz tanácsosára újra átruházhatta az ország gondjait, egészen visszavonult monplaisiri magányába. A hogy kerülte eddig a nejét, úgy ragaszkodik most hozzá. Nem tudja őt egy órára sem magára hagyni. Mintha tizennégy esztendei félretett szerelmet most mind egyszerre akarna vele átéreztetni. Most látja csak, hogy minő kincset birt s mit hanyagolt el benne. S most veszi csak észre, hogy ez a drága nő beteg. A hosszú szenvedés, az eltitkolt keserv felemésztette életerejét. Most aztán retteg, hogy őt is elveszti.

A czárnő orvosa, dr. Stoffregen, azt a tanácsot adta, hogy az őszi zord idők előtt jó volna a czárnőt elküldeni enyhébb éghajlat alá, Velenczébe talán. De Erzsébet azt felelte rá, hogy egy orosz czárnőnek nem szabad másutt meghalni, mint orosz földön.

Hogy ez alatt minő pusztítást követ el népe lelkületében a teljhatalommal felruházott kegyencz? azt nem mondja el neki senki. Most már a Zsófia-posta leveleit sem küldik ki hozzá. Nem tud semmit arról, a mi a Mont Plaisir nyárfáin túl történik. Nem hozzák neki hirül, hogy Arakcsejeffnek az első dolga az volt, hogy valamennyi grusinoi cselédjét, a kik a gyilkosságnál jelenvoltak, tiz férfit és tizenkét leányt, felhozatta Szent-Pétervárra s itt a pellengérre kiköttetve, mind valamennyit félholtra kancsukáztatá, a miért Daimonát meg nem mentették. Hogy azt a szigort, a mit eddig rendszerből gyakorolt, most egész a kegyetlenkedéssé fokozza boszuból. Hogy főhivatalnokokat, előkelő tiszteket űz el helyeikről minden ok nélkül, csupa nem tetszésből. Hogy megtölti a börtönöket puszta gyanura összefogdosott emberekkel. Hogy még a szegény finneket is kegyetlenül elnyomja. S minthogy nincs már, a mit «elvegyen» tőlük, azzal sújtja őket, a mit «ád» nekik: hogy áldomásaiknál orosz nyelven mondjanak toasztot. Hogy a forrongás, az elégedetlenség már a tetőpontjára hágott. Nem. Sándor czárnak most csak arra van gondja, hogy mint lehessen a szeretett drága kincs szobáiba a szabad levegőt beereszteni s a szunyogokat mégis kizárni, s az illatos virágok közül kiválogatni azokat, a mik nem okoznak fejfájást.

Már nem gyüléseznek a titkos társulatok. Már tisztában vannak azzal, a mit tenni akarnak.

A művésznő visszalépett a szinpadról, (nyáron különben sincsen opera a fővárosban) s nem fog, mint szerződött tag újra föllépni. Hanem egy-egy hangversenyt fog adni majd az őszi hónapokban, jótékony czélokra. Azoknak a napját maga a hivatalos kormánylap teszi közzé, -355- tíz nappal előre. Mikor aztán egyszer az lesz hirdetve, hogy Ilmarinen Zeneida kisasszony a «lelenczház» javára fog énekelni, az összeesküvők tudni fogják, hogy ez a felkelés napja. Maga a hivatalos kormánylap fogja széthordani a jelszót az egész országban.

Mind az a súlyos gondolat, a mi ezután következni fog, az ő lelkére nehezül. A kitörés elháríthatatlan, a megnehezített jármot nem tűrheti már senki; a rongyos muzsiktól kezdve föl a paloták czímeres uráig mindenki annak széttörését ohajtja. S a Kalevain népnek még egygyel több oka van sírni, mint valamennyinek.

De mi történik az uralkodó párral, ha ez a kitörés fellobban? Ők mindketten úgy szerették, kitüntették, beczézték Zeneidát. Otthon volt, ha náluk volt.

Hogy szabadíthassa meg őket, a nélkül, hogy a hűségére bizott ügyet elárulja.

Ő ugyan azt igérte, hogy a nevét ki fogja törültetni a Zöld-könyvből. De a mikor azt igérte, akkor azt hitte, hogy a czár leányát fogja nőül venni. Az elmult, Puskinnak nem volt többé oka az északi szövetségből kilépni. A neve benmaradt a Zöld-könyvben. Ő is értesítve lett az összeesküvők tervéről, s semmi kétség, hogy a mint olvasni fogja, hogy Zeneida a «lelenczház» javára föllép, arra a napra ő is itt lesz Szent-Pétervárott, ha magát a paradicsomot kellene is érte elhagynia.

Hogy akadályozza ezt meg, a nélkül, hogy Puskin jellemére a gyávaság homály-foltját vesse? Puszta szerelmi boldogság erre nem elég erős. Ahhoz hatalmasabb erőszak kell!

És jár-kel azután az estárnyékos fák alatt, lelkében ugyanazzal a disharmonikus hangzavarral, a mi a fényes éjszakát ébren tartja, keresve egy központot, a mihez egy könnyítő gondolatot lehetne leszegezni. -356-

A példa hódít, Ghedimin herczeg is kibékült nejével s többé Zeneidát nem látogatja.

A szentpétervári társaság szét van oszolva a negyven Néva-szigetre s kiki otthon szeret maradni; megszünt minden társasélet. Minden látogatóban Arakcsejeff titkos kémét véli a meglátogatott.

Puskin nem hallat magáról semmit. Ő otthon ül pleskovi magányában s ha elhallgatja boldogságát, arra száz jó oka van. Lehet, hogy Betszi irt is azóta Zeneidának, hanem hát a levelek halandók. Ki tudja, mi kézbe kerültek?

Galban lovagnak utasítása van, hogy szaladgáljon egyik nyári lakból a másikba s tervezzen valamit, hogy kezdjenek el az uraságok mulatni! Ne üljön már minden férj a felesége mellett.

Szó van róla, hogy a szép Ghedimin herczegnő fogja megtörni a jeget (nyáron) s az előkelő társaságot egy nagyszerű estélyen egyesíteni fogja: Nagyboldogasszony napján, a Masinkák ünnepén. S hogy tüntetőleg kimutassa férjével tökéletes kibékülését, el van határozva az ünnepélyre meghivni Zeneidát is.

A büszke herczegnő meghivja a házához a szintoly büszke szinpadi királynét, a kiről azt beszéli a világ, hogy az ő férjének kedvese volt. Csak «volt». Nehéz megmondani, melyik asszonynak a bátorsága lesz nagyobb, azé-e, a ki a másikat meghivja, vagy azé, a ki a meghivást elfogadja?

De nemcsak azt szándékozik megtenni Corinthia, hanem még azt is, hogy meghivót küldjön Bethsábának; sajátkezűleg irt hizelgő, megbocsátó és megáldó levél kiséretében. -357- S hogy annál nagyobb kedve támadjon a fiatal menyecskének a meghivás elfogadására, abban a levélben azzal is biztatva lesz, hogy Corinthia kieszközlendi számára az uralkodó pár általi fogadtatást. Bethsába bocsánatot kérhet a czártól merész lépéseért és egyúttal kegyelmet férje számára, a kit kegyvesztettség odarekesztett Pleskovba. Ez a kecsegtetés nagyon csábító csalétek.

Hisz a lehetetlenséggel határos, hogy ez a fiatal asszony a mézes hónap alatt eljöjjön boldogsága ligeteiből, egyedül, a férje nélkül, a kinek nem szabad őt idekisérni.

Zeneida egy hiányzó lánczszemet vélt egykor feltalálni Bethsába alakjában. Most megkisérlé beleilleszteni e karikát a lánczba.

HOGY RABOLJÁK EL EGY FÉRJTŐL A FELESÉGÉT?

«Rossz játék, a minek a gyermekek nem örülnek.» S van-e nagyobb gyermek, mint egy szerelmes pár?

A pleskovi parkban sárkányt eregetnek, s Betszinek nagy öröme van benne, hogy az övé mindig szép egyenesen felszáll és kitart, míg a Sándoré egyre szerencsétlenül jár. Az övé szebb is: van két nagy szeme, szája, orra, kalimpázó fülei, míg a Sándoré csak olyan, a hogy azt mindenféle ócska versekből összeragasztotta.

A tágas mező elég tér a két gyermeknek a sárkányokkal való futkározásra. Nem nézi őket más, csak egy csoport dámvad az erdő szélén.

A park melletti úton vágtatva jő a postaszekér, a postakocsis trombitaszava hangzik elhaladtában. -358-

– Nekem úgy tetszik, hogy a postaszekér a kapunk előtt megállt, mondá Betszi.

– Jaj, csak vendég ne jönne! sóhajt föl a kis menyecske. Az új házasok nem vendégszeretők.

Pedig aligha nincs benne valami, mert a dvornik jön a kastély felől arra feléjük.

A sárkányt le kell szállítani, hogy játékon ne kapják az embert; kicsufolnák érte.

A sietségben aztán a sárkány belecsapódik egy jegenyefának a száraz ágába s az kiszakít belőle egy darabot: az egyik szemét; az itt is marad.

– Ah, milyen kár! duzzog Betszi, mikor a sárkány leér a földre. Már most nincs egyik szeme. Nem adhatnál egy kis papirost befoltozni?

– Honnan vennék? Nem minden papirost fölragasztottál már sárkánynak a háznál?

– Ahá! Nőirás! Nesze! Szerelmes levél. Valamelyik ségi szeretőd tesz szemrehányásokat! Olvasd! Bizonyosan légyottra hiv.

– Az biz ez, nőirás, mondá Sándor, csakkogy nem nekem van czímezve, hanem neked.

– Nekem? szól elbámulva Betszi. Ugyan már ki irhatna nekem levelet? Talán Zeneida?

Azon aztán eltanakodtak sokáig, a levelet egyik kézből a másikba adva, hogy vajjon ki irhatta azt? míg végre -359- Sándor azt az indítványt tevé, hogy legjobb a levelet felbontani és úgy tudni meg, hogy ki irta.

Mikor aztán eljutottak addig, hogy a névaláirást meglátták, meglepetve kiáltának fel gyorsan: «a keresztanyám!» «a keresztanyád!»

De mintha egy kaczagásra letett hangjegy volna a kezében, úgy nevette végig Betszi az egész levelet.

– Hahaha! Menjek el az ő Masinka-ünnepére! Egyedül! Sándor nélkül. Lesz nagy mulatság. A czár is ott lesz, meg a czárné s több külföldi fejedelmek. Lesz alkalmam a czárnak könyöröghetni, hogy Sándornak engedje meg a visszatérést Szent-Pétervárra. Hahaha! Hallod ezt, Szergievics Sándor? A keresztanyám meghiv a báljába, nálad nélkül! Soha jobbkor nem küldhette ezt a levelet! Épen erre volt szükségem.

Azzal fogta a kedves levelet: az épen betöltötte a sárkányon támadt haváriát, s két gombostűvel oda tűzte a kiszakadt rész helyére. A közepén levő fekete pecsét épen jól pótolta a hiányzó szemet. (Mivelhogy Zsófia halála után az udvarnál hallgatag gyász volt hat hétig s az alatt az előkelő világ fekete pecsét alatt levelezett.)

(Minden hihetetlenségek között ez a legnagyobb, hogy egy fiatal menyecske, a ki most kapott új báli ruhát a fővárosból, azt mondja: tegyétek félre, most nem érek rá megnézni.)

Mint egy gyermek, ujjongva, sikoltozva futott Betszi a spárgacsomaggal, a mit a felrepülő sárkány után eresztett; a másik gyermek is azt nézte kaczagva, a míg a sárkány nagy bolond fejét csóválta dorgálólag. A sárkány-feleresztésnél hátrafelé szokás futni. Betszi nem vette észre, hogy háttal nekiszalad valakinek, a ki egyenesen feléje siet az -360- angol kert széléről; csak akkor riadt föl, mikor már hátulról átölelték s aztán egy nagy csókot nyomtak az arczára.

Akkor aztán nagyot sikoltott; de abban öröm is volt. De már a másik pillanatban ő is a nyakában volt a megtámadónak, s nem elég, hogy ott volt, hanem le is rántotta a gyepre, úgy csókolta össze-vissza, a fűben henteregve, s elhalmozva hízelgő nevekkel: kedveském, édeském, galambocskám! Puskinnak úgy kellett odaszaladni s mind a kettőt felemelni a pázsitról.

Nem kellett nagy leleményesség, hogy kitalálja, ki lehet az a vendég, a kit ilyen szivesen látnak.

– Meg ne fojts, te bohó! szólt Zeneida. Nézd, az alatt a sárkányod hogy elrepült!

– Hadd fusson világgá! a keresztanyám levelével együtt. Tudod, hogy a keresztanyám irt? Tudod, hogy meghitt a Masinka báljára? Tudod, hogy csak magamat, Puskin nélkül? Tudod, hogy mit csináltam vele? A sárkányomon volt egy szakadás, azt kifoldtam vele. De milyen kedves vagy, hogy meglátogattál bennünket.

– Hát az így szokás. Az örömanyának kötelessége hat hétre az esküvő után meglátogatni a fiatal házasokat, hogy szép békességben élnek-e együtt? Szeretik-e egymást? Hát megvert-e már azóta az urad?

– Oh meg bizony! mondá Betszi, duzzogó panaszt szinlelve. Most is itt a helye. S addig tűrögette fel a karján a ruha ujját, míg csakugyan talált rajta valami megmutatni való foltot. Csakhogy arra Zeneida ráismert, hogy nem ütés foltja.

– Egy sort sem biz én! Tudod, hogy az én muzsám nem tud költeni, ha szép idő van; annak zivatar kell, locspocs idő, hófergeteg.

Ezt is el lehet hinni; vannak drága idők, a mik alatt a költő csak érzi a poézist, de nem irja le. -361-

– Papir sincs az egész házunknál! mondá Betszi, kinek a női ösztön megsúgta, hogy ez a legnagyobb dicsekedés, mikor egy szerető asszony azt mondhatja egy költőről, hogy az az ő kedvéért hűtelen lett – a papiroshoz! – Az ám, a keresztanyám levelét használtam fel most épen sárkánynak.

– Hát te így bánsz a levelezéseiddel? Ezt jó lesz tudnom. Én így nem fogok neked soha levelet irni, hanem ha valamit akarok veled tudatni, inkább magam jövök.

Már erre nem mondta, hogy «jó lesz», hanem inkább Sándor karjába csimpajkozott s felnézett rá, ezzel a kérdéssel a szemeiben: «de úgy-e, nem eresztesz?»

– Oh bizony, azt nem fogjuk Szergievics Sándortól kérdezni. Az ő dolga, mikor a felesége látogatóba készül, a lovakat, kocsit készen tartani s azalatt a házra gondot viselni.

– De bizony én, ha akarnék sem mehetnék sehová. Nem látod, hogy vagyok öltözve? Ez a pleskovi viselet. Sándor azt mondta, hogy ez volt az első keresztyén orosz nőnek, Olga fejedelemleánynak is a viselete, aztán nekem is nagyon tetszik. Ez a végig gimbes-gombos sarafánt, ez a gyöngyös povojnyik a fejemen. Hát ezeket a piros csizmákat látod, meg a csíkos selyem harisnyámat? S gyermeteg együgyűséggel felrántotta térdig a ruháját; no iszen megnéznének engem ebben a jelmezben, ha beállítanék vele a fényes társaságba. Nekem pedig más ruhám nincsen. Én így tetszem a Sándoromnak.

Nem hazudott. Az a küldött báli köntös még nem volt az övé; még nem fogadta el.

(Hiszen bár azok maradnátok, mondá magában Zeneida, de attól tartok, hogy te majd egy napon itt hagyod a falut -362- is, meg a feleségedet is s nem találod legszebb főkötőnek asszony fején a gyöngyös povojnyikot, – hanem utána szaladsz – a phrygiai sipkának!)

A mit Dante kifelejtett a pokol kínszenvedései közül, ez az: látni egy szerető nőnek, egy más nő karjai közt, szerelmi boldogsága teljében azt a férfit, a ki az övé lehetett volna.

Ha Zeneida úgy szeretett volna, a hogy közönséges emberek szoktak, mit törődött volna azzal, ha azt a férfit, a kit magához lánczolt, ennél a láncznál fogva holnapután magával rántja a sirba? Hisz a mai nap gyönyöre kifizeti a holnap szenvedéseit, a holnapután kínhalálát s az örökkévalóság fenyegető titkait.

Ő annyira szerette Puskint, hogy keresett a számára olyan boldogságot, a mibe elzárja – saját maga elől.

Hiszen természettelen helyzet, rendkívüli kedély kellett hozzá, hogy erre képes legyen; de hát nem természettelen, nem rendkívüli lény-e egy nő, a ki politikai szerepet vállal?

A politika oltárán a szív az áldozat. Az a Moloch! Az érzékmámor összefér vele, de a szeretet nem. A ki a politika papjának szegődött, az nem ismer testvért, apát, szeretőt, régi jó barátot, külömbséget becsületes emberek és bitangok között: annál az elv az «Isten» és az «ember». Azért természettelen a politikában a papnő; a nő, a kinek uralkodó érzelme a szerelem és az igazság. Az amazonoknak, a kik harczoltak, kiirtották a jobb keblét; a nőknek, a kik a politikai harczokba indulnak, ki kell elébb irtaniok a szivüket.

Ennek a lehetőségét nem is értik meg másutt, csak olyan országokban, a hol az elnyomás oly elszenvedhetlen, oly tökéletes, hogy a megzsibbasztott férfiszivekből a szabadság leányágra száll át.

Az udvari szinház első énekesnőjének szabad volt szeretni a nemzet első költőjét; de nem a szojusz-blagodensztoiga -363- bizományosának. Kettőjük között feküdt a «Zöld-könyv»: nagyobb akadály a zöld oceánnál!

Valóban: a Szentgyörgy-kolostor anachorétái nem vitték az önkínzást nagyobb tökélyre, mint az a nő, a ki rászánta magát, hogy elmenjen vendégül abba a háztájba, a hol feláldozott szive kiszenvedett, hogy lássa a boldogságot, mely neki volt szánva az égtől, s melyet elajándékozott másnak.

És most is azért jött ide, hogy ezt a boldogságot megőrizze a jövő viharaitól.

És még nem elég, hogy akkor lássa boldogságukat, mikor együtt vannak, de mikor Puskint a háztartás gondjai egy rövid órára elszólítják Bethsába mellől, akkor sem hall a fiatal nőtől egyebet, mint ragyogó dicsekedést boldogságával: páva nem szeret úgy tündökleni kiterjesztett tollaival, mint a szerelmes nő a maga örömeivel. Mennyit tud róla beszélni! A férj a minden erények és tökéletességek mintaképe. S neki úgy kell tenni, mintha mindezt hidegvérrel hallaná. S aztán úgy csókolja a kezeit az a másik nő: elmondja neki százszor, hogy neki köszönheti ezt az üdvöt, ezt a paradicsomot: s neki ezt a hálaömledezést fogadnia kell nagylelkű hidegvérrel. S aztán egy fél óra mulva, ha még sem tér vissza a kedves, ismét kell látnia az ifju nő arczán a nyugtalan szórakozottságot, olvasni arczáról ezt a gondolatot: «oh kedves jóltevőnőm, tündérkém, istennőcském, de szeretném, ha most nem volnál itt, hogy futhatnék őt felkeresni. S neki ehhez még mosolyognia kell. Oh az a Moloch!

– Lásd pedig, kedveském, én azért jöttem most ide, hogy téged Szergievics Sándortól egy időre elraboljalak.

– Ah! hiszen ha el akarsz rabolni, vigy el mind a kettőnket. Te általad Sándor is el hagyja magát raboltatni.

– Csakhogy oda, a hová neked jönnöd kell, ő se nem hivatalos, se nem jöhet. Neked el kell fogadnod keresztanyád meghivását.

– Ott találkozhatol a czárral és czárnővel, ők téged meg fognak szólítani.

– Épen rajtad áll, hogy Puskin is ott lehessen, a hol te. A te férjhezmeneteled ő hozzá egészen keresztülzárta az ő életpályáját. Ma még ezt nem érzi, de már egy év mulva minden lépésre eszébe fog jutni, hogy valamikor az ő lépteinek hangját sarkantyúpengés követte. A férfi lélek nem kalitkába való madár, kivált a melyiknek sasszárnyai vannak. A te feladatod a czár kegyelmét kinyerni, hogy Puskin kettészakított életpályáját folytathassa. Most még virágos a mező; egy hónap mulva már hó lesz rajta s a kályha mellé beszorult házastársak nem olyan boldogok, mint a kik sárkányt eregetnek a mezőn.

– Tehát te azt akarod, hogy én Sándorért könyörögjek, hogy visszatérhessen Szent-Pétervárra.

– A világ minden kincseért sem azt! Hanem inkább, hogy adjon neki a czár olyan megbizást, mely őt veled együtt a te őshazádba szólítsa el. Rajzold le az uralkodó pár előtt azt az országot, a hol te születtél, úgy, a hogy az lelked előtt áll, enyhe egével, fűszerillatos erdőivel, drága gyümölcstermő gesztjeivel. Mondj el róla mindent, a mi emlékedben él, kedves és drága; s aztán kérd kegyül, hogy küldje őt a czár oda.

– Oh, milyen nagyon csábító gondolat ez! sohajtá fel Bethsába. De ő soha sem fog abba beleegyezni, hogy én őt itt hagyjam, elmenjek, távol legyek tőle napokig, hetekig.

– Te? No akkor egész tündér vagy, ha azt meg tudod tenni. Hanem furcsa tündér. Ha Sándort akarnád tőlem elrabolni, azt érteném; hanem hogy engem hogy akarsz elrabolni Sándortól, azt nem találom ki. -365-

– Nézd, ott jön a kerten keresztül. Állj ide az ablakba és nézd. Én eléje megyek és szólok vele. Lesd meg, hogyan csábítom el.

– Puskin a zöld pázsiton jött keresztül s nagyot bámult, mikor Zeneidát látta a kastélyból felé sietni.

– Fordulj vissza és beszélgess velem, szólt Zeneida, kezét Puskin karjába akasztva. Elég boldog vagy-e?

– Azt akarom kivenni, hogy tudsz-e már nélkülözni is? Én egy hétre el akarom tőled rabolni a feleségedet.

– Az én kis feleségemet? S mit akarsz vele kezdeni? Hiszen most is sokkal jobban szeret téged, mint engem.

– Ne félj, jobban szeret téged, mint az eget, földet és mindazt, a mi a kettő között van. Neki el kell fogadnia Ghedimin herczegnő meghivását a kisasszonynapi bálra.

Az ablakból leskelődő asszony azt látta, hogy férje indulatosan rántja el karját a belé fogózó vendégnő kezéből. Zeneida nem enged, újra megfogja a karját.

– Heves fejű. Hiszen nem a herczegnőhöz fog menni szállásra, hanem én hozzám. Én leszek az anya képviselője. Az én házam most igen tisztességes ház. A mióta nem vagyok szinésznő, nincs nálam könnyelmű társaság; a mióta a Szojusz blegodensztoiga utolsó gyülésén kimondta a véghatározatot, nem jár hozzám titkos összeesküvő; nem kell számára maskarádnak való zajos mulatság; egyedül élek és elzárkózottan. A czár megküldé a csillagkeresztet számomra, enyhítésül a minapi elbocsátásért s aztán «noblesse oblige». A csillagkeresztes Zeneida nem társaloghat többé a Diabolkákkal. Hát nem mered rám bízni a feleségedet, ha az én szemem vigyáz rá?

– De hát mi czélra? Az én számomra akarsz-e valami -366- kegyet könyörögtetni a czárnál? Akkor mondhatom, hogy igen rosszúl ismersz.

A leskelődő nő azt látta, hogy Puskin haragosan vagdalja le a sétabotjával az utjába kerülő csüküllő virággombokat.

– Nagyon jól ismerlek. El vagy szánva itt maradni Pleskovban; nézni, hogy nő a fű; nyulat, kacsát vadászni, telepipázni a házat, összecsinálni egy l’hombre partiet, beszélni a lovaidról, kutyáidról; ambitiód lesz, hogy jó pinczét tarts s a feleségedet elhord a pleskovi társasestélyekbe s a kormányzó felesége által jó tánczosnak légy elismerve s közbe-közbe egy pár kozák tisztet megvagdalj párbajban s a postán érkezett ujságot felbontatlanul hagyd. Ehhez van elég erőd és kedélyed. Dehogy van valakinek esze ágában, hogy téged ebből a szándékból ki akarjon ragadni. Másnak van szüksége a te feleséged feljövetelére.

– Ne kiáltozz közbe, mert nekem igen csendesen kell beszélnem. Azt tudod, hogy Arakcsejeff másodszori visszatérte után a kitörés fel nem tartható többé. Az ő erőszakos rendszabályai annyira elkeserítettek mindenkit, hogy a czár személyét nem védelmezi többé senki: egyedül én magam. Lehet, hogy azért, mert asszony vagyok; ámbár bizony vannak előttem illustris példák, hogy asszonyok ép oly kegyetlenek tudtak lenni vérontás dolgában, mint a férfiak; de higgadt megfontolásból inkább. Egy kitörés, mely Arbusoff szélpuskáival, vagy Kakhofszky pokolgépével kezdődik, vagy a mit Jakuskin tervez, egy bál alkalmával az összes czári család elleni merénylettel, Oroszországban jó véget nem ér. Abból nem alkotmányfelállítás, hanem országfelfordítás lesz: a kés és a fejsze küzdelme a szurony ellen, a rongyok harcza a paszomántok ellen, s az ilyen küzdelem után áldani fogja az ország azt -367- a zsarnokot, a ki végre a kifáradt küzdőket közösen elnyomja s rendet csinál a lánczczal. A czárt és a czárnét nem szabad bántani. Ezt nem az én kedélyem, de az ész parancsolja. Az én tervem ez. A czárnő orvosa azt tanácsolta, hogy őt a zord őszi idők elől enyhébb éghajlat alá kell elszállítani. Külföldre nem akar a czárnő menni, s a kaukázusi vidéket oly kietlennek hiszi, a hol megmaradni nem lehet. Természettudósainak, a kik a vidék előnyeit leírták, nem hisz; azok hivatalos hizelkedők; de hogyha eléje fog jönni egy fiatal, ártatlan asszonyka, a ki kegyelemképen kéri azt az uralkodó pártól, hogy engedjék őt férjével együtt a szép országba leköltözni, leírva azt az őszinte gyermeteg ragaszkodás, az édes visszaemlékezés meleg lelkesülésével, mint valódi paradicsomot, – hát akkor meglehet, hogy azért az ő férjét oda áttenni nem fogják; de a czárnő kedélye meg lesz nyerve a kaukázusi út számára. A czár most imádja nejét, vele megy, ott marad, azok mind, a kik az ő erőszakos halálával akarnák megkezdeni a mozgalmat, kénytelenek lesznek más, nemesebb, emberibb, politikusabb tervet készíteni. A czár gondtalanul éli napjait a Feketetenger mellett, a hol még senki sem haragszik rá, a hol senki sem fenyegeti. Nekünk itthon nem marad más, a kivel le kell számolnunk, mint a teljhatalmú kegyencz. Azzal majd végezünk. Az alkotmány ki lesz kiáltva minden vérontás nélkül Szent-Pétervárott; a hadsereg melléje áll s akkor aztán Sándor czárnak szabad választása van, vagy elfogadja népei közkivánatát s visszatér, mint szeretett uralkodó; vagy ha jobban tetszik, ott a Feketetenger partján hajóra ülhet s elvitorlázhat vendégszeretetet keresni a török szultánnál; de az élete meg van óva.

Az ablakban leskelődő asszony azt látta, hogy a férje megcsókolja a kezét a vendéghölgynek. Már elcsábította! Úgy van. Elrabolta a férjtől a feleségét!

– A kit te szeretsz, meg van az szeretve! Még ha zsarnokod is! mondá Puskin elragadtatva. -368-

– Mind a kettőt. Jer, odaadom neked a feleségemet. Vidd magaddal. Parancsolj csendet a viharnak az ő pacsirta hangjával.

Az asszony az ablakban látta, hogy férje és Zeneida sietve térnek vissza. Bizony csak varázslónő vagy te!

– Hát visszahozták a sárkányodat a város végéről. Itt van a keresztanyád levele nálam. Ah, hisz ez igen szép levél. Ennek eleget kell tenned! Hogyne mennél el ilyen meghivásra! Kivált miután Zeneida lesz a garde de dameod.

– De bizony mégis csak ördög vagy te! No hát gyere, nézzük meg, milyen báli ruhát küldött a keresztanyám.

A málhát felhozták, felbontották. Abból a legpompásabb báli öltöny került elő, azt Zeneida segélyével mindjárt felpróbálta magára Bethsába. Aztán megmutatta benne magát a férjének is.

– Vigyázz! Vigyázz! Nem szabad megölelned! mind összetöröd a fodromat! – – –

A MASINKÁK ÜNNEPÉN.

Nagyboldogasszony napja az orosz naptár szerint augusztus végére esik. Tizenkét nappal később, mint a csillagászi naptár szerint.

(Mert az orosz czár még a napnak is parancsol. Mivelhogy az orosz naptár szerint minden 400 év alatt három -369- nappal marad hátra az esztendő, tehát huszezer év mulva az orosz naptár szerint télen lesz a nyár, s nyáron lesz a tél. A czár ezt is megteheti.)

Hanem ez a legszebb időszak Szent-Pétervár vidékén. Ez az ősz kezdete. A napok már rövidebbek s nem oly rekkenők; s a holdvilág tudja magát értékesíteni esténként.

S minthogy az orosz nőknek egy harmada Mária nevet visel, annálfogva valamennyi nyári lakban ünnep van ezen a napon; s este, mikor elkezdik mindenfelől a tüzijátékokat, több a csillag a földön, mint az égen.

Ghedimin herczeg néva-szigeti nyári palotája vetekedett a télivel Szent-Pétervárott. Tánczterme ezer meghivott vendégre volt számítva.

S a meghivottak közé tartoztak: az uralkodó pár, a nagyherczegek és herczegnők, a czárnál látogatóban levő rokonai; testvére, a weimari nagyfejedelemnő férjestül és az oraniai herczeg nejével együtt, kik mind igérkeztek Ghedimin herczegnő ünnepélyét jelenlétükkel fényesebbé tenni.

De mind e magas és legmagasabb vendégeire nem volt Mária Alexievna Corynthia olyan kiváncsi, mint arra, hogy eljönnek-e Zeneida és Bethsába.

Ilmerinen kisasszony és Puskinné asszonyság ugyan már megküldték egy nappal az ünnepély előtt a nagyon hizelgő modorban tartott választ (oh, mert az orosznők még a francziákon is túltesznek a courtoisieban, kivált, ha gyülölik egymást), hogy el fognak jönni. Hanem az ilyen igéreteknek az értékét ismeri már az ember. Előtte egy nappal senki sem írhatja azt, hogy «holnap a fejem fog fájni», de egy órával a megjelenés előtt igenis küldheti a mentegető levelet: «Kétségbe vagyok esve, hogy nem mehetek. A fejem nagyon fáj.» Hisz az ilyen elmaradásra egész arsenáljuk van az asszonyoknak. -370-

Azonban nagy megelégedésére ők maguk jöttek a mentegető levél helyett. Nem is nagyon későn, még a tánczzene kezdete előtt, a mivel, mint tudva van, a legmagasabb vendégek megérkezésére szokás várni. Zeneidának az ilyenben nagy gyakorlata volt: a helyes időben megjelenni.

Ilmerinen kisasszony ez úttal tette föl először a czártól kapott csillagkeresztet, Bethsába a keresztanyjától kapott báli ruhát viselte. Feltünő szépség volt. Még Zeneida közelléte sem homályosította el.

Corynthia fölkelt a karszékből s eléjük sietett. Előbb Bethsábát fogadta (az asszony volt) s homlokát megcsókolá (keresztleánya volt), azután fordult Zeneidához. Zeneida megelőzte őt az üdvözlésben.

– Ön megelőzött! mondá a herczegnő. Igaz: királynék üdvözölnek először.

Bizonyosak lehettek felőle, hogy minden ember őket nézi. Minő lehet e két nő között a találkozás?

A tánczterem úgy volt berendezve, hogy keleti virágbokrokból apró lugasok, búvóhelyecskék voltak mindenütt csoportosítva, a hova egyes párok, összetartozók félrehuzódhattak, suttoghattak; az inasok odahordták a frissitőket, minden letelepülőnek egy kis asztalkát is hozva a helyébe, a mi az orosz comfort találmánya. Corynthia egy bosquet árnyában maga mellett mutatott helyet Zeneidának s mikor egymás mellett ültek, odahajolt hozzá s nevetve sugott a fülébe:

– Igen. Ezuttal mi ketten szövetségesek vagyunk, folytatá a herczegnő. -371-

– Szövetség «ad hoc», a hogy a diplomaták mondják, magyarázá Ilmerinen kisasszony.

– Tudniillik azt a Párist, aki az aranyalmát tartogatja, hogy kinek adja? vágott vissza csengő kaczajjal Zeneida.

– Hogy kitalál mindent! És valóban itt is három versenytárs van. A harmadikkal majd nagyhamar elbánunk. Nézze ön, már lefoglalták a kicsikét. Régi imádója: Galban lovag, mint a pók a legyet, úgy fogta el. Legyen felőle nyugodt. Ez nem fog sebesítetlen szívvel visszatérni. Majd segítünk neki. Mi értjük egymást!

– Nem kár érte. S az is bizonyos, hogy a mit veszteni fog, az nyereség lesz rá nézve. S úgy hiszem, nem is az utolsó. A ki úgy kezdte, a hogy az én kis védenczem, annak kevés tanítás kell hozzá, hogy hogyan folytassa. Nincs rajta miért sajnálkozni.

– Ah, ez csak taktika! Ilmarinen kisasszony. Nők soha sem kapitulálnak. Ezt mi ketten jól tudjuk. Én még soha sem láttam önt ilyen közelről, pedig kiváncsi voltam rá. Ugyan, mondja ön meg, sáfránynyal festi ön haját, hogy ilyen szép aranyveres?

Zeneida ugyan semmivel sem festette a haját, mert az annak természetes szine volt; hanem azért egész bizalmas suttogással viszonzá a herczegnőnek: -372-

– Nem, annak erős szaga van, hanem borbolyagyökérrel, a miben csigabibor van feleresztve.

– Soha sem birtam kitalálni, mitől van önnek olyan gyönyörű arczszíne. Violagyökért használ ön?

Zeneida elnevette magát; s elpirulása, mely arczszinét fokozta, elég válasz lett volna, ha igazat akart volna mondani; hanem ő azért volt itt, hogy hazudjék, annálfogva nevetve mondá:

– Ah, herczegnő, az egy egész tudomány: az arczszín megőrzése. Nekem egy könyvem van, még Poppæa idejéből, mely a módszereket elősorolja.

– Ah, a között van az is, hogy nyers marhahús szeletet kell kötni az arczra, mikor az ember lefekszik aludni.

– És sok más egyéb. Én önnek, herczegnő, elküldhetem azt a könyvet; ámbár önnek semmi szüksége sincs hasonlókra. Anadyoménét a grácziák öltöztetik.

– Ah, ön nagylelkű ellenség akar lenni, a ki megosztja a fegyvereit, mint az a franczia tengerésztiszt, a ki megosztotta a lőporát az angollal, hogy legyen neki mivel verekedni. Hanem én erre azt mondhatom, a mit egy perzsa király mondott egy örmény királynak: mi haszna küldted el a kardodat, ha nem küldhetted el vele a karodat is? Mit ér az arczszépítés titka, ha az elbűvölő mosolyt nem lehet öntől eltanulni, a minek senki sem bir ellenállani.

– Herczegnő, ön egészen úgy tesz, mint Napoleon, a ki a legyőzött ellenségeit fel szokta magasztalni?

A közös ellenség (Bethsába) félbeszakította a kedélyes csatározást közbeléptével, azt a naiv kérdést intézve mind a kettőjükhöz, hogy szabad-e neki Galban lovaggal az első polonaiset tánczolni? A miért aztán kinevették.

A mit a szent-pétervári udvari estélyeken polonaisenak híttak, az abból állt, hogy az egész tánczoló társaság páronkint összefogózva, apró sétalépésekben körülcsoszogta -373- a táncztermet összevissza, az előtánczos szeszélye szerint. Tehát e táncz alatt ne keressük a tüzes, lábdobbantásokkal járó hajdani mazurkát. Az annak a kornak a táncza volt, a mikor minden lengyel nemes egyenlő volt a királylyal. Ez pedig annak a kornak a táncza, a mikor minden lengyel nemes egyenlő a – paraszttal. Régibb időkben a czár és a czárné is résztvettek ebben a tánczban s épen egy ilyen polonaise alkalmával történt, hogy Sándor a szép Nariskin Corynthia miatt megsérté Erzsébetet, a mit ez soha el nem tudott felejteni.

A magas, magasabb és legmagasabb vendégek megérkezése azután véget vetett a társalgásnak. Ezentúl mindenkinek sorrendbe kellett állni és várni, míg az uralkodó pár körjáratot tart, s csak azután, mikor ennek vége lesz, kezdődik majd a táncz.

Zeneida a külföldi herczegi vendégeknek is be lett mutatva, s kapott annyi tömjént, hogy annak füstjétől könnyen elveszthette volna szeme elől azt, a ki gondjaira volt bízva. De ő már régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ütközetben, a ki az egész csatatért keresztül tudja látni s annak legkisebb részletei felett is uralkodik. Figyelemmel kisérte ő Bethsábát, a mint annak Galban lovag epedő arczczal suttogott a fülébe; látta, a mint egyszer a kis menyecske hevült arczczal futott oda a keresztanyjához, s aztán a mellé leülve, mily meglepetéssel, bámulattal, a nevetés és elszörnyedés közt váltakozó tekintettel hallgatta, a mit az beszél. Még ki is találta, hogy az mit beszél neki. Azt is látta, a mint a czárnő megszólítá Bethsábát s kegyes leereszkedéssel beszélt vele.

Hogy ez az ezernyi ember, a ki itt most együtt van: tánczol, mandulatejet, sorbethet, punchot iszik, egymásnak bókokat mond, tréfál, enyeleg, egymásnak a legelkeseredettebb ellensége, tele halálos gyülölettel, a végkitörés elszántságával. Mindenki tudja, hogy az az ő vis a vis-ja, a kivel a contratánczot szemközt járja, egyúttal -374- fatalis antagonistája, a ki az ő fejére alkuszik. Hogy mikor ezek az aranyos, bársonyos, érdemcsillagos alakok, kalapjaikat a hónuk alá csapva, egymás előtt félig, a czár előtt pedig egészen meghajolnak, egytől egyig azt gondolják magukban: «ma, vagy holnap, vagy én vagy te, a fejünkkel a hónunk alatt fogunk egymásnak bókolni?» Csak ő neki, az énekesnőnek, kell e szót kimondani: «Énekelni fogok a lelenczek javára!» S egyszerre minden kard kirepül a hüvelyéből, s a kik vis-a-vis tánczolnak most, egymásnak a testén fogják fegyvereiket keresztül verni, s azt a magas karszéket ott az emelvényről le fogják taszítani, nem kérdezve, ki ül rajta? vagy megfordítva, átalakítják mészáros paddá, a hol emberi tagokat konczolnak széjjel. Az összeesküvők s az elnyomók, a gyilkosok és a bakók mind együtt egy tánczteremben és ezek mind nagyon jól tudják egymásról, hogy ki «micsoda?», elannyira, hogy mikor egyszer a tánczrendező e szó helyett «tour de main» azt találja kijelenteni: «coup de main», általános nevetés támad. S mindenki tudja, hogy min nevetett? Csak a czár kérdezi: «miért van olyan jó kedvük az uraknak?»

Oh még azt is látta jól, hogy a kegyelmes háziasszonynak mi oka volt ezt a fényes ünnepélyt rendezni?

Hanem azért, hogy meg legyen találva a nyitja egy titoknak, a mit azok, a kikre bizva van, el nem árulnak senkinek – még a legkedvesebb feleségüknek sem.

A mint az udvar elhagyta a báltermet, illem szerint az egész társaság oszlásnak indult. Ki akarna még a maga kedvéért is mulatni?

Zeneida megint szárnyai alá vette Bethsábát s vitte magával haza a Kresztofszki szigetre. -375-

A míg a gondolán ültek, a fiatal nő nagyon hallgatag volt, s Zeneida szándékosan nem kérdezte tőle, hogy mulatott?

Az alatt, a míg otthon báli köntöseiket levetették, a nő méla, ábrándozó volt. A hűs vizen tett gondola-út megkivánta, hogy lefekvés előtt még theához üljenek. (A mocsártól kivívott paradicsomban váltóláz leselkedik.) – Így aztán, mikor egyedül maradtak, megtörte Bethsába a méla töprengést.

– Hogy egy keresztyén nő, a kinek férje van, s azt szereti, mikor egy másik keresztyén férfi azt mondja neki: «én boldogtalan vagyok! én meghalok, öngyilkos leszek, elkárhozom, ha ön kegyetlen marad hozzám!» hát akkor tartozik férjétől elvenni a szeretetét s ennek a másiknak adni, hogy azt megszabadítsa a boldogtalanságtól, a haláltól, a kárhozattól.

– Azt. Mert ha ezt a vallás parancsolja, hogy egy asszonynak a férje iránti szeretete csak olyan, mint szent Mártonnak a köpönyege, ha lát egy didergő koldust, levágja felét s annak adja: akkor én visszatérek a pogány hitre, a hol nem kivánja tőlem senki, hogy másnak a boldogságával törődjem, mint az uraméval.

– Sirni szerettem volna, mikor így beszéltek hozzám. Azt hittem, a szemem kiég, s már a hallgatása által az ilyen beszédnek meg vagyok szeplősítve. Mikor nekem a puszta távollét az én Sándoromtól már olyan érzés, mintha halottat gyászolnék, s ha táncz közben idegen férfinak kell nyujtanom a kezemet, az úgy fáj, mintha egy galambot öltem volna meg. S ha valamin kaczagok, a szivem megdobban, mintha loptam volna, holott az jut eszembe: «bezzeg, most ő neki nincs min kaczagni! Ő most én utánam sóhajt, szomorkodik, én pedig nevetek – nála nélkül!» -376- – És mind ennek daczára valami veszedelmes kiváncsiság arra ösztönzött, hogy tovább hallgassak e szavakra, hogy egészen a fenekéig lenézzek annak az örvénynek, a mihez közelíteni irtózom, s úgy tegyek, mintha szivesen hallgatnám.

– Akkor el lettél volna veszve. Nőnek nem szabad azt észrevétetni, hogy a csábítástól retteg; a feltünő elutasítás kész martalékká teszi őt. Szemmel kisértelek. Igen jól viselted magadat. Olyan arczot csináltál, mint a ki nem érti a mondottakat: azt hiszi, hogy az mind tréfa, s ez által kényszeríti az ostromlót, hogy még nyiltabban szóljon.

– Valóban azt tettem. Képzeld, a vakmerő! még azt is megvallotta, hogy irántam való gonosz szenvedélyből Pleskovtól fél napi járásnyira egy birtokot megvásárolt s a telet az én kedvemért ott fogja tölteni; bennünket Pleskovban gyakran meglátogat. Azt akartam neki rá mondani, hogy biz oda ne jőjjön.

– Jól tetted, hogy nem azt mondtad. Hanem azt, hogy «Szergievics Sándor mindenkor szivesen fogja önt látni.»

– Igazán azt mondtam. Erre ő aztán nagyot sóhajtott: Hejh, ha ön egyszer e szókat tudatná velem: «holnap Szergievics Sándor elutazik hazulról!» Szerettem volna őt ezért arczul ütni!

– De nem tetted, hanem naiv, tudatlan képpel azt kérdezted tőle: «De hát mi haszna volna önnek abból? Ön nem jöhetne oda a házunkhoz, mikor a férjem nincs otthon. Az egész világ meglátná.» Erre ő azt felelte: «Igen, de eljöhetne ön az én kastélyomba!»

– Abból, a mit most elmondtál, s abból, a mit láttam. Közel voltál hozzá, hogy sirva fakadj.

– Még többet is mondott. «Igen jó ürügye volna önnek -377- eltávozni hazulról az alatt, míg Szergievics Sándor oda van. Önnek az anyja, a grúzi királynő, ott van a Szent-Anna-kolostorban Novgorodon. Ön azt mondaná: őt megy meglátogatni, kit gyermekkora óta nem látott, s kinek meg akarja mondani, hogy férjhez ment, áldását akarja megnyerni.» Még szegény anyámat is belékeverte a gyalázatba.

– A te arczodról. Minden szavát visszatükrözte elszörnyedő tekinteted. Azt mondta, ugy-e: «Oh, szegény Galbán! Ha tudnád, mennyit szenved miattad? Már meg akarta magát ölni! Már el akarta magát temetni a solovecski zárda katakombáiba! Szólj egy nyájas szót neki. Annyi az, mintha egy gazdag egy fillért ad a koldusnak. Hiszen titokban marad az; senki sem tud meg felőle semmit. Mi többi asszonyok is úgy teszünk. Nincs kivétel. Aztán csak kölcsönben esik. Mindnyájunkat megcsalnak: engem is, téged is. Ugyanakkor, mikor te Galban vallomásait hallodtad, Puskin egy más nőnek mondja el azokat, a ki nem olyan félénk, mint te vagy.

– Így mondta, így! De még ennél többet is. Hogy ez az ember (a kinek még csak a neve sem fogja érinteni az ajkamat soha), kész magát számüzni érettem Szent-Pétervárról, lemond fényes hivataláról, csak azért, hogy közelemben élhessen. S képes lesz kétségbeestében megölni Sándort, engemet és önmagát, ha sokáig kinzom. Oh, mint megijesztett! Én, a mint hazamegyünk, elmondok Sándornak mindent s megfogom a kezét, hogy fussunk együtt a világba. -378-

– Azzal épen az ellenkezőt érnéd el. Azt, hogy Puskin felkerekednék s ha neki nem szabad Szent-Pétervárra jönni, ő hivatná ki innen Galban lovagot, s annak szomorú vége lenne. Ne félj tőle. Fogadd el a harczot.

– Én? Én fogadjam el a harczot? ő ellene? Én gyönge, ostoba, gyáva kis teremtés, a ki minden szavától rettegek.

– Rettegsz és gyáva vagy, mert azt hiszed, hogy a szived forog veszélyben; de ha megtudod, hogy nem a te szivednek van kitéve a háló, hanem a Puskin fejének, hogy az ő élete, sorsa, végzete az, a mi ellen a cselt szövik: akkor nem fogsz gyáva lenni.

– Csitt! Ne kérdezz többet! Majd ha lefekszünk, ha egyedül leszünk, nem leskelődik utánunk senki, akkor elmondok neked mindent; aztán megtanítalak, hogy mit tégy? Most fond papillotokba a hajadat: holnaputánra Peterhofba vagyunk hivatalosak, a fényes búcsuünnepélyre; ott remekelned kell, ott meg kell mutatnod, hogy mit tud egy ilyen gyönge, tudatlan, gyáva kis asszony, mikor a férje élete forog a koczkán.

– Oh akkor, ha az úgy van, nem fogok félni, vakmerő leszek és ravasz, mint egy macska! Egy lepkét gombostűre felszúrni nincs bennem elég bátorság; de azt, a ki az én Sándoromat fenyegeti, a szivén keresztül ütni… (Mash Allah!) az anyám leánya vagyok!

Zeneida aztán megtanította Bethsábát valamire, a mit remekül végig játszott… de most még nem szabad elárulnunk, hogy mire.

A harmadnapi ünnepélyen, a mit a czár adott búcsuzó külföldi fejedelmi vendégei tiszteletére Peterhofban, az orosz Versaillesban, Bethsába részesült abban a megigért kitüntetésben, hogy a czárnőnek be legyen mutatva. -379-

Ő maga vitte rá a beszédet, hogy a georgiai fejedelem leánya arról a vidékről szóljon a czárné előtt, ahol született. Bethsába, a kis mesemondó, aztán felnézett a magasba, a hol nem láthatta a körüle levő embereket s elkezdett beszélni arról az országról, a hol soha sincs tél.

Kicsoda az, a ki ne volna ékesen szóló, mikor a hazája szépségeiről kell beszélni? Arról az égről, a mely átlátszó, mint a kristály, arról a légről, a mely balzsamillattal terhes, azokról az erdőkről, a mik ragyogó lombjukat le nem hullatják soha, a folyóról, mely soha be nem fagy, a mezőről, mely örökké tele virággal, s az óriás jéghegyekről, a mik a mosolygó völgyet körülzárják, alant örökzöld virány, fent örök fehér jégormok. S életerő, embererő van fűben, fában, vizben és levegőben. Sorvadást, senyvedést az ott lakó nem ismer.

A mit a világ hirhedett orvosai nem birtak kivinni, hogy a czárnőt rábirják más éghajlat alá költözésre, egy egyszerű gyermeteg ajk bűbájos csevegése véghez vitte azt. A czárné kezét nyujtá férjének: «ezt a vidéket én szeretném meglátni!»

Az a szó pedig, hogy «én ezt szeretném!» hatalmasabb volt mindennél, a mit emberi parancsszónak neveznek.

Udvaronczok és összeesküvők, a kik a fényes ünnepély alatt a Sámson-szökőkút nagyszerű vizijátékai körül összegyültek, nem is sejtették, hogy egy iczipiczi kis asszonyi teremtés, egy olyan mosolyra csücsörített piros cseresznyeszájacska tíz percz alatt hogy dönti halomra mindazt, a mit ők évek alatt építettek, ástak, fúrtak, föld felett és föld alatt. S egy csengő galambkaczagás hogy fújja szét az ő ágyúikat, torlaszaikat, hadseregeiket és haditerveiket! A gruzi királyleánynak egy tündér meséje azt a minden mesét fölülmuló csodát követte el, hogy egy csepp vizzel eloltott egy kitörni akaró vulkánt. -380-

Nem félt már tőle. Zeneidától megtanulta, hogy mit kell tenni az anyja leányának?

A bál végén a herczegnő és Zeneida találkozott egymással a vestibuleban. Kocsijaikra vártak. Peterhofból kocsin kellett hazamenni Szent-Pétervárra.

– Ez készen van. (Bethsába hátramaradt Galban lovaggal.) Köszönöm önnek a segítséget.

– A kis bohó megvallott mindent. Egészen oda van. Azt is megvallotta, hogy ön is segítette őt előre.

– Nem hiszem, herczegnő. Én lemondok minden igényről a boldogtalan boldoggá tételéhez.

– Ah, ön azt akarja velem elhitetni, hogy egészen szenvedély nélkül cselekszik.

– Épen nem. Hanem az, a mi most születni fog, egy olyan szörnyeteg, a minek két anyja van. Az egyik a boszú, a másik a szerelem.

– Nem feledtem el, a mit egy diplomata mondott, hogy szövetségeket azért köt az ember, hogy egymást megcsalja.

– No, nézze ön, szólt a herczegnő negédesen. Milyen kedvetlen! Egészen búskomor. Egész nap nem tudom magamtul elűzni; mindig ott ül mellettem. És aztán, ha volna valami mondani valója. De csak a homlokát ránczolja össze és töpreng. Ugyan kérem, Ilmerinen kisasszony: Ön nagy varázslónő; szóljon hozzá egy szót. Bizonyos vagyok felőle, hogy az felvidítja.

Ghedimin herczeg, a hogy Zeneidára nézett, a tekintetében félelem és nyugtalanság volt kifejezve. Ő volt a «megválasztott diktator!» A mikor Zeneida kimondja a szót: «én énekelek,» neki kardot kell rántani: «én harczolok!»

Zeneida megkisérté a nagy bűvészetet, hogy egy szavával meggyógyítsa a melancholiát.

– Nálunk a mai nappal be van fejezve a nyár, ugy-e, herczeg? S aztán rögtön itt van a tél?

– S nagyon unalmas telünk lesz, ha csak mi «is» el nem megyünk a Krimbe, vagy a Kaukázusba, a hol újra kezdődik a nyár.

De Ghedimin herczeget az egyetlen egy «is» szócska egyszerre felvillanyozta. Mintha csak kicserélték volna! Az arcza felderült, termete visszanyerte délczegségét, csuda történt vele.

– Menjünk, kedvesem, mondá a herczegnőnek, s Corynthia nagy bámulatára, míg a lépcsőkön haladtak, Ghedimin herczeg a zárkeringő nyitányát dudolta.

Csakugyan ördöggel van az a leány! Beszél a semmiről semmit és azzal átalakít egy holt embert élővé.

Pedig minden szavát latra vetette egyenkint Corynthia, -382- a mit Zeneida mondott. Melyik volt a varázsszó? Semmiség az mind. Csak az az egy kis szókötő kerülte ki a figyelmét: «is».

Ebből megtudta Ghedimin, hogy a czárnő odamegy, s a czár bizonyosan vele fog menni. Egy lidércznyomástól szabadult meg a keble.

Galban lovag pedig lekisérte a hölgyeket kocsijukhoz; és Bethsába megtette azt, hogy a kocsiból kihajolt s visszanézett utána.

AZ ÜSTÖKÖS ALATT.

1825-ben Szent-Pétervárott a két nyári hónapon át nem vesztegetik az olajat azzal, hogy az utczán meggyujtsák a lámpásokat: úgy is elég világos az éjszaka. A legelső lámpásgyujtás arra a napra esik, a mikor az udvar visszatér Peterhofból a fővárosi téli palotába.

Valami nagy terv volt készülőben az alsóbb rétegek közt dolgozó összeesküvőknél, a mit nem közöltek a szojusz blagodenstoiga, meg a szojusz szpaczinia előkelő matadoraival.

Az új hold esős, borongós napokkal kezdődött, s mikor aztán a holdnegyed napján megfordult az időjárás, s egy éjszaki szél lefútta az égről a felhőket, estefelé mindenki meglepetve látott az égen a hold ezüst sarlója mellett egy új égi csodát: egy tüzes kardot, egy üstököst. Olyan gyorsan jött, hogy csak akkor vették észre, mikor már teljes pompájában ott állt.

Dögvész, háború, világbomlás hirdetője. A ki nem hiszi, bizonyítsa be, hogy nem igaz. Bortermelő országokban -383- azt állítják az üstökösről, hogy jó bortermést igér. Ehez a szent-pétervári népnek semmi köze: náluk csak pálinka terem. S annak a szaporaságára nincs befolyása az üstökösnek. Ellenkezőleg, mikor valami zűrzavar készül az országban, olyankor mindig kevés pálinka fogy el. Sajátsága az orosznak, hogy mikor nagyon elbúsulja magát, akkor nem iszik. Mikor a szent-pétervári rendőrfőnök azt hallja, hogy a naponkinti ötezer cseber pálinka helyett csak kétezer fogyott el a korsókban, akkor megkettőzteti az őrjáratokat.

Az üstökös megjelenése még fokozta az izgalmat. A prófétáknak élő jelvényük volt, a mire hivatkozhattak. Ime, a mennyei lángkard is megjelent már.

Mikor Sándor czár Peterhofból elindult, udvarmesterének azt az utasítást adta, hogy előre fognak menni, a czárnő lakosztályát rendbehozni.

Este volt, mikor csekély úti kiséretével a főváros alá megérkezett. Ott a Nyefszki Sándor-kolostor előtt megállt; betért a templomba és megrendelé, hogy másnap hajnalban egy halotti misét tartsanak.

Mikor elhagyta a templomot, onnan a lépcsőzet magaslatáról végignézett az előtte elterülő világvároson, mely ködbe burkolva feküdt előtte.

Mint egy tenger, úgy morajlott ez a távolban; utczák zöreje, emberhangok egy méhköpűzugássá vegyülve.

Ott állt sokáig elmerengve. Egy negyedszázados élet óriási küzdelmei merültek föl a ködtengerből.

És érezte azt a nem emberek számára teremtett kínt: a lehanyatlás érzetét az élet alkonyán. A levert Astarothok és Leviathanok számára volt ez feltalálva és a kik hozzájuk hasonlók akartak lenni.

Felemelkedett odáig, a hol Istennek hitte magát, hogy aztán lebukjék oda, a hol nincs ember, a ki cserélni akarjon vele. Ő és Napoleon voltak e negyedszázad óriásai.

És az a másik Leviathan ott szent Ilona szigetén nem -384- nézi sivárabb lélekkel végig a tengert, mely őt Páristól távol tartja, mint Sándor czár azt a ködöt, a mi fővárosa fölött nehezül. Ez mélyebb és végtelenebb a tengernél; mert ez emberi lehellésből támadt és a hány lehellet, annyi szidalom ő ellene, az egykor bálványozott ellen. Külömbség közöttük csak az, hogy a legyőzött óriást visszakivánja a saját népe, a legyőző óriást pedig megunta.

S az az üstökös csillag ott az égen, mint egy égő toll, melylyel egy láthatatlan kéz írja fel az országok és koronásfők sorsát a csillagok közé.

Sándor czár kedélye mindig hajlott a mysticismusra. Tele volt sejtelmekkel, rémlátásokkal: hitt a végzetekben s azoknak az előjeleiben.

A czárnak volt egy vén kocsisa, övig érő rengő szürke szakálláról nevezetes alak, a ki minden hosszú útján hordozta a czárt; a legbizalmasabb embere. Mikor felült Sándor a háromfogatú troikába, azt kérdé tőle:

– Tudod, hogy az szerencsétlenség és bánat előhirnöke? Ámde teljesüljön az Úr akaratja!

A mormogás azt beszélte magának, hogy a czár hosszabb útra készül; de még nem tudni hová? A czárnőt akarja elvinni e zord égalj alól; de még nem mondta senkinek, mely vidékre. Ő maga megy előre szálláskészítőnek. Valahányszor hosszabb útra indul, mindig a kazáni Boldogasszony templomában szokta a Veni Sanctét meghallgatni; ez az ő temploma, maga építteté, szentelteté föl; ennek a küszöbéről szokott mindig úti kocsijába felülni. Az egész papság ott vár reá hajnalban, legpompásabb ünnepi köntösébe öltözve: a kedvencz énekkar is ott fogja hallatni zsolozsmáit. És aztán azt beszélte magának a mormogó város, hogy mikor a kazáni szentszűz templomában -385- együtt lesznek a főpapok, a czár és a főherczegek, akkor lenn, a kriptafenekén egy elszánt ember erre az invocatiora: «Jövel szentlélek úr Isten» megnyomja egy pisztolynak a ravaszát, s azt mondja: Eredj te oda hozzá! S arra templom, szent képek, czár, nagyherczegek, papok és énekesek, mind fölrepülnek a magas mennyországba.

És talán bekövetkezett volna. Talán már ott ült napok óta a kripta fenekén, a lőporral megtöltött koporsók között valaki: egy az engesztelhetlenek közül s várta a jeladó csengetyűhangot, melylyel az inclangorium arczraborulást hirdet az ájtatosoknak, hogy rémtettét, mely egy országot fordít fel, végrehajtsa.

Másnap, kora hajnalban, a czár nem a kazáni Boldogasszony templomához hajtatott úti kocsijával, a hol az aranyba öltözött metropoliták várták; hanem a Nyefszki Sándor kápolnájához, a hol a feketébe öltözött asceták, a «simnik»-ek járultak eléje, hogy bevezessék őt a gyászmise megtartására.

Egy hivatalos röpirat hosszan leirja ezen ünnepélyt, hogyan térdepelt a czár az ikonostas előtt, hogy tette a protopopa Seraphim atya a porbaborult czár fejére az evangeliumot, hogy vezekelt a világ ura a szegény simnik cellájában s miket mondott az neki a nép elvetemültségéről. Minthogy a tudósítás authentikus, bizonyosan egy szó sincs benne, a mi a valósággal összeegyezzen.

Más volt az, a mi a czárt e falak közé hozta. Ott nyugodtak eltemetett leányainak hamvai. Egymás mellett mind a hárman. Zsófiát is odahozatta titokban. S az a három gyermek ott lenn a mély föld alatt szövetkezett egymással, hogy atyjukat megmentsék; ők hivogatták őt oda a maguk csendes, vésztelen lakhelyéhez, a hol nem lakik más a rejtett odúkban, csak a galambok.

Hogy mit beszélt az apa e csendes hamvakkal? azt csak a falak tudják, az nincs a hivatalos tudósításban. -386-

Mikor kijött a templomból, a hol «a halotti misét» végighallgatta, a nap épen akkor jött fel. Vereslő sugarai beragyogtak a város ködeiből kimagasló Péter-Pál tornyait, az Izsák templom kupoláját, nyílvégű keresztjével, a hajnali harangszó búgó hangja ringott végig a csendben.

Minden azt sugta-zúgta, zengte: hogy Sándor czár utoljára látja országa fővárosát.

Még mikor a troika tova gördült, vágtató méneivel, akkor is visszafordítá arczát, hogy tovább megtarthassa azt a látványt, melyet a felszálló köd lassan-lassan eltakar előle.

A ZÖLD SZEMŰ EMBER.

Ah, minő riadal lett ott a világvárosban, mikor köztudomásra került, hogy a czár elment az Azovi-tenger mellé, s még onnan is odább, be Krimiába, a Kaukázusba! Most tudták már meg, hogy mi volt az az üstökös csillag az égen? Toll, mely keresztül húzza a bölcsek és bolondok minden számításait.

Hajh minő átkozódás volt a Kazáni Szentszűz temploma sírboltjában, mikor megtudták, hogy a czár nem ide jött búcsú miséjét megtartani, hanem a Nyefszki Sándor kápolnájába!

A rémséges nagy tervek, a miknek kitörése az egész világrészt megrendítette volna, dugába dőltek.

A czár elhagyja Szent-Pétervárt, és elmegy innen tizenkilenczszáz verstnyire, tizenhárom fokkal közelebb az egyenlítőhöz; elmegy egy olyan országba, a hol nincsen az összeesküvés számára semmi termő talaj; kisikamlik a számára elkészített óriási kelepczéből!

A «Szabad szlávok» terve porrá omlott. Ez a szövetség egyenesen a czár megölésével akarta kezdeni a népfelszabadítás munkáját. Ellenben az «északi szövetség» feladata jutott túlsúlyra, mely a «Zöld könyv» alkotmányát akarta létesíteni, vagy a czár kényszerítésével, vagy -387- eltávolításával, de a koronás fő elleni merénylet nélkül. A czár elutazott szeptember 13-ikán és így a szeptember 20-ára tervezett nagy katonai szemle elmaradt. Ezzel a katonai összeesküvés hálója is gubanczczá lett összekeverve.

A szojus blagodensztoiga hivei siettek Zeneida palotájába a találkozóra. Nem kellett nekik hivogatás. Mi lesz most a teendő?

A huszonnégy közül huszonhárom most azt mondá, hogy előlről kell kezdeni mindent. A huszonnegyedik volt Jakuskin, az így szólt:

– Ha ti mind elestetek, én állva maradtam. Ti csak tanakodjatok tovább. Én magam majd tenni fogok. S azzal otthagyta a szövetséget.

Így fut az éhes farkas a koronás agancsár után, pusztákon, erdőkön, mocsárokon keresztül.

Jó kaukázusi ménje volt, a mi megszokta húsz órát vágtatni egy nap, s aztán a gyepen abrakolni; s hozzá való volt a lovas is, a kinek elég egy darab kenyér meg szalonna, s négy órai alvás a puszta földön a bokor alatt.

A czár naponkint százötven kilométernyi utat tett: a mi húsz órai út. Négy órai alvásnál többet ő sem engedett magának.

Ismerte már az utazási rendet. Elől vágtat egy pulk kozák, jól megelőzve az utazókat, hogy azok ne nyeljék a fölvert port. Azután a legelső kocsi mindjárt a czáré. Megismerni azt Ilia hosszú szakálláról, mely úgy repked -388- a kocsis mellén két felől, mint egy zászló. Abban a czár, meg hadsegéde: Wolkonszky gróf. A gróf alacsony és köpczös, a czár magas athletai alak, termetéhez aránylag kicsiny fejjel. Lehetetlen őt eltéveszteni.

Ha egyszer eléje kerülhetne s egy hid alá, egy bokor mögé elbujva, várná nyugodtan, míg feléje közeledik!

De nem érhette utól. Nagy baja volt a holdvilág, mely nappallá tette az éjt, s lehetővé az éjjeli utazást.

Mikor hetednapra Kurszk közelébe értek, akkor aztán egyszerre beborult az ég; zivataros idő támadt: a holdvilág nem toldhatta meg a napot, s kocsival a sötétben menni nem lehet. De lehet lóháton.

Tapasztalá, hogy a hatalmasokra nézve nincs lehetetlenség. Ha a czárnak sietős útja van, akkor a sötétségnek is tudnak parancsolni.

Mikor már odáig jutott, hogy egy sötét estétől éjjelig, nyaktörő utakon koczogva, egészen útól érte a czár kiséretét, akkor látta, hogy a czár az éjfél utáni órában fáklyavilág mellett kerekedik útra. Kocsija mellett fáklyavivők nyargalnak.

Hanem aztán, mikor az útra kiértek, akkor látta, hogy milyen veszedelmes csalódás vár reá?

Az út mentében végtül végig, háromszáz lépésnyi távolban rőzse-kupaczok voltak felállítva, s azok mellett jobbágyok álltak kanóczokkal, s egymás után, a mint a czár közeledett, fellobogtak a máglyák az útfélen s megvilágíták a környéket, s ez így tartott egész addig, a míg virradni kezdett.

Így marad hátra a farkas, mikor a tüzet meglátja, fogait csattogtatva az éhkoppra! -389-

Ki sem mozdult már most abból a kunyhóból, a hol meghúzta magát, a míg egy hét mulva a másik útikiséret meg nem érkezett, a czárnéval. Annak lassubb járása volt. A mely utat a czár tizenkét nap alatt tett meg, az a czárnénak huszonnégy napig tartott. Jakuskin az ő nyomát követte.

Az azovi tengerpart kikötő városa ez. Szerény kis puszta hely, a mit kétszer odahagyott az összes lakossága, a szerint, a mint hol az orosz, hol a török nagy úr engedte azt át békekötési árban a másiknak. Most épen görögök a lakói. Csak egy bolond késen mult, hogy világváros nem lett belőle. Mikor I. Péter czárnak az az ötlete támadt, hogy egy új birodalmi fővárost alapítson, melynek tengerpartja van, a között habozott, hogy a finn mocsárba rakja-e le azt, vagy a tatár pusztába. Egy felhajított kés döntötte el a sorsot. Ha hegyével esik le a földre, akkor most Tagánrogot hivják Szent-Pétervárnak s az Izsáktemplom kupoláját az azovi tenger tükrözi vissza.

Jakuskin tudta előre, hogy itt nem fog megmaradni a czárné. Az egész városban nincs egy kert. Itt senki sem ültet fát, mintha attól félne, hogy más szedi le a gyümölcsét. A legelső csípős szél fel fogja világosítani a czárné orvosait, hogy azért, mert egy vidék a 46-ik fok alatt van, még nem Olaszország. A czár keresni fogja azt a vidéket birodalmában, a hol az örökzöld erdők pompáznak, hogy ott telepítse le féltett betegét.

Mind a kettő paradicsom annak az orosznak, a ki nyolcz hónapon át nem lát egyebet, mint jégcsaptól szakállas fenyőerdőket.

A czár, a mint Erzsébetet a tagánrogi várkastélyban elhelyezé, azonnal neki indult a vizsgálati körútnak. -390- Elkezdte azt Nachitseván, Novocserkászk felé. Jakuskin azt hitte, a Kaukázus felé fog tovább menni. Minden intézkedés úgy volt megtéve: előfogatok, kiséret előre kirendelve, egész Tifliszig. Kiválaszthatta a helyet, a hol lesbe álljon.

Hanem, ekkor megérkezett a czárhoz Woronzoff herczeg, a Krim kormányzója, s az annyi szépet tudott beszélni előtte a maga tartományáról, hogy a czár egyszerre megváltoztatta az útját, visszafordult s Jakuskin csak akkor vette észre, hogy ismét elvesztette a nyomát, mikor napi járóra volt előtte.

Ismét vágtatott utána: végig a Záp-tenger morotvái között, a mikben a rothasztó láz rossz szellemei leskelődnek az idegenre. Egész Simferopolig nem birta utólérni a czárt. Itt végre épen akkor érkezett meg, a mikor az egész város teljes kivilágítás fényében úszott a koronás vendég tiszteletére.

Hanem a czár nem jött ki a transparentekben gyönyörködni, fáradt volt, lefeküdt.

Jakuskin megtudta, hogy másnap korán reggelre előfogatok vannak rendelve a továbbutazásra. A czár Woronzoff herczeg hirhedett Jusuffi palotáját fogja megtekinteni.

Jakuskin Bajdárnál utólérte a hintókat. Üresek voltak. A czár elhagyta a járt országútat s kocsijait tovább bocsátva, maga, kiséretével együtt, a Tsatir Dagh meredek hegyi útain keresztül lóháton járt be harminczöt verstet.

Oly szeszélyes volt a czár utazása, mintha azt valaki vezette volna, a kinek tudomása van egy emberről, a ki őt üldözi, a ki rá leskelődik, s annak a kijátszására történnének e szerteszét kalandozások egyik völgyből a másikba, járatlan útakon, előre nem jelentve a czár érkezését.

Pedig mennyi alkalmat szalasztott el ez alatt Jakuskin! A czár oly gondtalannak érezte magát a jó, őszinte mahomedán nép között, hogy lóháton és gyalog órahosszat -391- elbolyongott a gyönyörű kertek, erdők között. Mikor az oriandai andalító völgy virágos pázsitján végig heveredett, azt mondá: «itt szeretném hátralévő napjaimat eltölteni!» A kínzó gondok, a melancholia ólomszárnyú rémei ide nem találtak utána, azokat is eltéveszté magától, mint az összeesküvőt.

Végre megtudta egy reggel Jakuskin, hogy a czár Alupkából Mordinofba fog utazni. Ide csak egyetlen egy út vezet, az is csak lóval járható; ezt az útat a bennszülöttek «Lajtorjának» hivják. Megérdemli a nevét, olyan meredeken visz fel a hegygerinczre, néhol szűk sziklahasadékok közé beszorítva.

Jakuskin egy tatár kalauzt fogadott fel, a ki őt az erdőkön keresztül a «Lajtorja» magaslatáig elvezesse.

Tatár murzának öltözött át, egy két-csövű vadász puskát vetett vállára.

Egy sziklafalból kicsurgó csermely fölött virított egy sűrű hibik bozót, két ölnyi magasban az út felett.

Az utat itt egy sziklarepedés szakítá félbe, a min egy keskeny hid vezetett keresztül. Ott a lovasoknak csak egyesével lehetett áthaladni.

Mikor az megemelinté köszönet fejében a süvegét, csak akkor tünt fel Jakuskinnak valami sajátságos ezen az emberen.

Egy-egy keselyű rikácsolva csapott el fölötte, a mely hullának nézte a magasból, oly mozdulatlan volt.

Egészen szemközt kellett rá jönniök, annyi ideig czélozhatott, a meddig neki tetszett.

Mikor azután a lovagok látkörébe értek, akkor vette észre, hogy mennyire fel van csufolva.

A paripákon csupa csatlósok ültek, kantáron vezetve az üres nyergű lovakat, a miken a czár és kisérete jött. Csupa cselédnép haladt el előtte. A czár megint eltünt valamerre.

– Átkozott zöld szemű ember! Káromkodék magában Jakuskin. Még magamat is babonássá tesz.

A legfölségesebb őszi nap volt, a minőt csak a varázsszép Tauria hegyei közt élvezhetni. A lég tiszta; minden hegy oly közelnek látszik, az ökörnyál selyem fonadéka, mint túlvilágról jövő izenet szállong a magasban, a fák lombozata már veressel, sárgával van keverve; a pázsit beszórva rózsaszín kökörcsinnel. Ez a kis darab föld a világ gyümölcsös kertje. Egész erdő ott a gyümölcsfa, mely érett terhe alatt meghajlik. A hullott alma, körte ott hever az útfélen s a pagony alja terítve van vele. A sárga rigók magasztalják a gazdát, a ki nem sajnálja a fölöslegét a vándor utastól s az erdők madaraitól. A milyen óriási fák más országban a vadkörtét termelik, olyanok terepültek szét a hegyoldalakból aláhajolva, megrakva ökölnyi nagyságú «buzdurgán» körtével s a mézédes «baiarmud»-dal. A mit kézzel el lehet érni, az az utasé, a többi a gazdáé. -393-

Sándor czár el volt ragadtatva e tündérország gyümölcsgazdagságától. Kezdte hinni Bethsába tündér-regéit.

A mint egy helyen az út két összehajló hegyoldal között kezd felemelkedni, harangszó ring alá a magasból.

A czár meglepetve kérdezé egy szemközt jövő tatártól, a ki a bozótból szállt alá:

– Ez a hajdani Diana temploma. Annak a romjai közé települtek le a fekete barátok, a kik az Athos hegyéről jöttek ide.

– Ah! Ez a hirhedett Diana temploma Taurisban? mondá a czár, kinek emlékében egyszerre föléledt mind az a hős rege, a mit a szép Artemis papnéról, Iphigeniáról, Euripidestől kezdve Goethéig megirtak. És most ez barátok kolostora?

A czár nem tudott elmenni egy templom mellett, a nélkül, hogy be ne tért volna.

Itt még többszörös indoka volt e vágynak. A történelmi régiség, a mi a classicus őskorból fenmaradt, s egy keresztyén menhely a csupa mohamedán lakta vidéken.

– Egy gyalogösvényen, mely ez útról félrekanyarodik, s aztán a kolostor túlsó oldalán ismét levezet az útra. Akkor a lovakat a lovászokkal előre lehet bocsátani, s gyalog megjárni a helyet. Kissé fáradságos út lesz. Én lehetek vezető.

A czárnak annál nagyobb kedve volt hozzá. Egész uti kiséretével együtt leszállt, s a vezető kalauzolása mellett megindult a Diana templomát felkeresni.

Az ösvény sűrűn egymásba nőtt bozóton vitt keresztül. Festői szépségű facsoportok váltakoztak minden oldalon; a mint a vadon termő szőlő egyik fáról a másikra átfutott, zöld mennyezetet képezett az út fölött, melyről az apró -394- gömbölyű csoportba idomult piros szőlőfürtök csüggtek alá, a miknek tatár neve: «Kacsi».

Egyéb gyümölcstermő bokorral is tele volt a geszt, a mik közül különösen kivált két szilvatermő tüskefa, az egyik rószaszín, a másik viaszsárga gyümölcsöt terem; a sárga nagyszemű, s piros fürtökben érik, mint a csoportos meggy.

A kalauz hirtelen letépett a szikláról egy csomó vadszederindát, kosarat font belőle, s azt tele szedte alirekkel meg isziumirekkel.

A czár a hegymászástól fel volt hevülve, és megszomjazott. A savanyuédes gyümölcs nagyon ízlett neki, mind elfogyasztotta.

Mikor a kalauznak visszaadta az üres kosarat, akkor tünt fel csak valami különös neki:

Egy órai gyaloglás után eljutott a czár kiséretével együtt a classicus romokon épült kolostorig.

Át volt izzadva a rekkenő őszi verőfénytől s a fáradságos hegymászástól. Azon izzadtan járta be a mythosi hagyomány rejtélyes földalatti üregeit, a barlangokat, mikben az áldozatra szánt idegen ifjakat tartották valaha, a sziklába vágott rejteket, a honnan Artemis arany szobrát Orestes elrabolta. Aztán még a kápolnában ájtatoskodott is.

Mikor a kolostorból kijött, keresteté a kalauzt, de ez már nem volt sehol. Nem látta senki, hol maradt el. A barátok maguk vezették aztán le a czárt az erdőn keresztül a «Lajtorja» útjára, a hol a paripák vártak a kirándulókra. -395-

Hanem azon az estén kénytelen volt megvallani az orvosának, hogy egész testében valami bágyadságot érez, a mit borzongás kisér.

Még tovább utazott. Meglátogatta a hajdani Akhtiárt, a minek fenhéjázó új neve Sebastopol. Jelen volt egy új hadihajó tengerre bocsáttatásán, s megnézte a büszke pontusi hajóhadat. Az óriási sánczágyúkkal lövéspróbákat rendeztetett, s ott egész nap fáradt, a megújuló láz daczára. Este későn megint a templomba ment ájtatoskodni.

Orvosa unszolására mégis elhagyta a tengerpartot, s visszatért a félsziget belsejébe, a hajdani tatár szultánok fővárosába: Bakcsi-Szerájba. Ott töltötte az éjt, az egykori ghiráik palotájában.

Egész éjjel és egész nap ott ült egy dervis palotája kapujával szemben a cyprusfák alatt, a mikről Bakcsi-Szeráj oly híres. Ez a dervis volt Jakuskin.

Végre megtalálta a czárt. Odaült az útjába. Burnusába burkolózva várta, míg az előjön a palotából. Bizonyos volt a dologról. Igen jó éles kindzsál volt az övében s a keze nem reszketett.

És megint elszalasztotta a czárt. Ott ment el mellette. A ruhája hozzáért az övéhez, de nem ismert rá; mert a czár tatár nemesnek öltözött s egyes-egyedül, minden kiséret nélkül jött ki a palotából. Ha csak egyetlen egy szolga kisérte volna, már fel kellett volna tünnie, de egy magányos emberre senki sem ügyel. A czár a «könyek forrását» akarta megtekinteni, a mit szeretett leányának hajdani vőlegénye megénekelt. Ez az ábrándozásteljes emlék menté meg őt az orgyiloktól.

Innen ugyanazon tatár öltözetben egy török mecsetbe látogatott el, végignézve a mozlimek ünnepi szertartását. -396-

Aztán vissza sem tért a khámi palotába, felkereste a kormányzói lakban uti kiséretét.

A kormányzónál várt reá egy sürgöny, a miben halálhír volt. Miksa bajor király halt meg, a czárné sógora.

Sándor megijedt, hogy ha azt nejével is tudatni fogják, a rossz hír gyönge egészségét meg fogja rontani. Rögtön parancsot adott az indulásra, a nélkül, hogy a khámi palotába visszatért volna.

A kapuban ülő dervis hasztalan várta a czárt; mire megtudta eltávozását, már akkor az túl járt régen a krimiai isthmuson.

Megint eszébe jutott a mese: «a kit a zöld szemű ember magának elszeret, az ellen hiába fenik a fegyvert.»

Kezdett már hinni a babonában, az egész képzelődése tele volt zöld szemű kisértetekkel.

A czár tovább utazott a Dnyeperhez, onnan keresztül a nogáji pusztán a mariopoli selyemtenyésztő telepeken, s onnan az Azovi-tengerpartra, a hol imádott neje várt reá.

Orekhofon innen, a mint egy rozzant hidon átvágott, a lovának lába lecsúszott a gerendák közé s eltörött. Jakuskin gyalog maradt.

– Nézd uram, egy lovam sincs. Most ment itt keresztül a czár, valamennyi lovamat elvitték előfogatba.

– Az nem az enyim. Egy futáré, a ki most érkezett Kiovból, és rögtön ágyat kért lefeküdni.

– Futár, a ki ágyat kért lefeküdni, annak nem lehet valami sürgős dolga. Hátha rávehető lesz, jó pénzért, hogy alugyék addig, míg én a lovával a mariopoli állomásig elbaktatok s onnan vissza küldöm neki. -397-

– Próbáld meg, uram. Nem lesz hallatlan eset, ha Oroszországban egy futár a lovát eladja maga alól.

(– Ha nem adja, megölöm! gondolá magában Jakuskin s benyitott a vendégszobába.)

Egy fiatal dzsidás tiszt ott feküdt az ágyon, befurva magát a dunnák közé.

– Szó sincs róla! vaczogá az összeverődő fogakkal. De bizony megdöglöm. Az átkozott kaukázusi láz útban kapott. Végét járom. S nekem sürgönyt kell a czárnak átadnom személyesen. Ott, a hol. Roth tábornok küldi. Veszedelem van az időhaladékban. És én nem tudok a lovon ülni. Nézd, bajtárs, tedd meg azt a barátságot. Vedd át e sürgönyt. Ülj fel a lovamra. A czár Taganrogba ment. Siess utána. Add át neki ezt a levelet személyesen. A saját kezébe. Ez a parancsom. De én már majd csak a másvilágon teszem meg a rapportot. Siess kérlek…

Semmi kivánatosabb nem történhetett volna Jakuskinnal, mint ez a megbizás! Egy sürgöny, melyet személyesen kell átadni a – czárnak.

– Az Isten áldjon meg bajtárs! Csak halj meg nyugodt lélekkel. Én elvégzem a rád bizott dolgot, s ha van menyasszonyod, még annak is megirom, hogy hol haltál meg, s az órádat lánczostól elküldöm az édes anyádnak. Jobb emberedre nem bizhatod a dolgaidat, mint rám.

A futár valószinüleg ott is maradt a szép zöld pusztában eltemetve. Jakuskin pedig felült az ő lovára, s keblébe dugta a rábizott sürgönyt.

Hanem a ráhagyott paripa nagyon rossz gebe volt. Nem az a pusztai úthoz szokott ló, a mi a másik. Ezzel alig tudott keserves négy órai járást ügetni naponkint s a hol hid jött, ott le kellett szállnia róla, s úgy vontatni át erőszakosan, mert nem akart a dobogóra menni.

Ilyen keserves utazás mellett négy nappal később érkezett meg Tagánrogba, mint a czár.

Mikor Jakuskin átvette a haldokló futártól azt a levelet, -398- a mit az a keblébe dugva hordott, megrémlett előtte az a gondolat, hogy ez a levél ragályos is lehet. Kiverte a gondolatot a fejéből: «eh mit? ki félne most egy összehajtott ív papirostól?»

Pedig bizonyára okosabban tett volna magával és barátaival Jakuskin, ha az útfélen felvesz egyet azokból a «szarvas kigyókból», a mik az árokpartokon, meg a kocsivágányokban végig fekve leskelődnek az utasra, s azt dugta volna a keblébe, mint hogy azt az összehajtott ív papirost rejté oda, a mit személyesen kell átadnia a czárnak.

Azt gondolá, hogy hiszen lehet már abban a levélben akármi, ha egyszer ő azt átadhatta!

A déli hadseregnél minden készen volt az alkotmányterv keresztül vitelére. Pestel, a kit Oroszország Riegojának neveztek, ez ideig több mint ezer tisztet nyert meg az összeesküvés számára, föl egész a tábornokokig. Pestel volt elfogadva leendő katonai dictátornak, ki a déli hadsereggel a görög köztársaság helyreállítására fog sietni; míg Ghedimin, mint polgári elnök, benn az országban rendezi el a kilencz köztársaságot. A terv szerint január elsején 1826-ban kellett a «Viatka»-ezrednek, melyet Pestel vezényelt, a tultsini főhadiszállásra bevonulni. Ezen a napon minden, nem az összeesküvőkhöz tartozó tisztet le akartak ölni. Onnan azután Kiovba rohanni, az első hadtest főparancsnokát: Osten-Sacken tábornokot elfogni, a köztársasági alkotmányt kikiáltani; a lengyeleket fölkelésre birni s a czárt trónvesztettnek nyilvánítani. Egész ezredek, gyalogság, huszárok, tüzérek meg voltak e terv számára nyerve, s a főparancsnokok még csak nem is álmodtak róla, hogy mi történik a közelükben. A közkatonákat azzal nyerték meg, hogy a «német» tiszteket kell agyonverni. A németet ütni természetesen mindenkor népszerű eszme. A hadsereg élén álló főtisztek: Osten-Sacken, Wittgentsein, Roth, Diebits, mind németek voltak.

Az egész vakmerő terv egyetlen egy embernek szívbeli -399- gyöngeségén hiusult meg. Az ezer közül egy, valami «Majroboda» kapitány nem tudott megalkudni a lelkiismeretével s a főnöke, Roth tábornok előtt felfedezte az egész összeesküvést, minden részleteivel együtt, a főnököket, a vezetőket is megnevezve.

Roth tábornok rögtön megirta e felfedezést a czárnak, s egy kapitány által utána küldé Tagánrogba.

A kapitány útközben lázt kapott, mely gyorsan hagymázba ment át; nem vihette a levelet Tagánrogba. Ekkor hozta oda a végzet az őrjöngő Jakuskint, hogy a sors szekerének kiesett kerekét pótolja ki. Ez volt az a levél, a minek átadására ő vállalkozott. A keblébe dugva vitte ő maga a feljelentést összeesküvő társai ellen.

Mikor elcsigázott gebéjével a tagánrogi várpalota előtt megállt, első dolga volt az őrségben levő tiszttől megkérdezni, hogy itt van-e a czár?

Attól azt a választ kapta, hogy itt van és néhány nap óta nem is hagyta el a szobát. Azt mondják, beteg volt; de épen ezelőtt egy órával indult egy gyorsfutár, azzal az örvendetes tudósítással az anya-czárnőhöz, hogy a mult este a baj egészen megfordult, s a czár egészsége visszatért.

– Áldassék Isten érte! sóhajta föl Jakuskin (a kindzsált keze ügyébe igazítva a keblében).

Minden körülmény kedvezett rémséges tervének. A czári lakhely tisztelet-őrsége épen abból a Viatka-ezredből került ki, melynek minden tisztje és közkatonája meg volt nyerve az összeesküvés számára. Csupa ismerős arczok integettek feléje szemöldökeikkel.

A két őrt álló gránátos a czár szobáihoz vezető ajtó előtt tisztelgett neki, s bebocsáták.

Az előszobában egy szolgálattevő tiszt állt, a ki, mint jó pajtás üdvözölte, nevén szólítva.

– Eredj be, odabenn találod Diebitset, a hadsegédét, az majd bejelent. -400-

Jakuskin kinyitotta az ajtót, de ugyanabban a perczben valaki belülről is nyitotta azt, s a belépő és kijövő az ajtó-küszöbön szemközt találkoztak.

Jakuskin összeborzadt. Egy arczot látott maga előtt, a melynek zöld szemei vannak. Vagy talán csak képzelte azt? Az alak tatár öltözetet viselt s ez arcz kifejezése valami oly sajátszerű, elijesztő, kihivó, elbizakodott volt, gúny, megvetés, gyászszal vegyülve rajta, s a zöld szemek világítottak, mint két szentjános bogár. Mikor elhaladt Jakuskin mellett, sugárzott róla a hidegség.

– Te! Mondá a segédtisztnek, az eltávozóra mutatva. Ki volt ez az ember, a ki most innen kiment?

Ott találta Diebitset, a ki egy asztalnál ült és irt. Sietős dolga lehetett, mert csak onnan az irásból felelgetett a kérdéseire.

A tábornok fel sem nézett az irásból, nagyon meg sem nézte, hogy kivel beszél? Jakuskin elszántan indult a mellékszoba ajtaja felé. Csoda, hogy szivének hangos dobogásáról ki nem találta a vele beszélő, hogy mit forral belül? -401-

Csak egy ajtó választotta hát már el áldozatától – s ez az ajtó is nyitva!

Ez az orosz czároknak a jellemvonása: daczolni a betegséggel. Nem akarják elhinni, hogy az a csontember, (az ő első szolgájuk!) a kit annyi ideig tartottak zsoldjukban, a ki az ő parancsukra, mint a kalászt, úgy aratta le az ember-sorokat, egyszer hátrafelé is találhat vágni a kaszával, s az ő «urát» magát aratja le. Büszkébbek, hogysem megengednék egy sápadt szellemnek, hogy az őket gyöngének lássa, hogy gyöngeségüket hallja, akaratukat korlátozza; még a halálnak is azt mondják, mikor az ajtón kopogtat: «várj!»

Vagy talán nem úgy volt. Hanem úgy, hogy egy nagy, monumentalis alak, a ki sok ideig vállán hordozta a földet, mint Atlas, belefáradt a földteke emelésébe? Hogy az, a ki egyszer ahhoz volt szokva, hogy a világ négy sarka viszhangozzék dicsőségétől, irtózott hallani most azt a suttogást maga körül, mely boszút, keserűséget hirdetett ellene, s vágyott a kripták csendessége után? Nem volt már semmi tenni valója a világon. Érezte, hogy útjában áll a történelemnek. Elvesztett mindent, a mi szivének drága volt: az utolsó napsugár, beteg nejének mosolygása, maga is letünő fény volt már az alkonyégen. Nem hihető-e, hogy mikor a világfáradt óriás azt a túlvilágról jövő szózatot hallá: nem bujkált előle, nem zárkózott be, nem keresett menekülést füvek és érczek csodatevő erejében, hanem ajtót tárt eléje, s azt mondá: «itt vagyok, menjünk!»

És csaknem diadalmaskodott e fejedelmi daczczal ama másik fejedelem, a sirok czárja fölött. A megelőző napon annyira magához jött, hogy a betegsége csaknem eltünt. Még magát az orvost is megcsalták a küljelenségek; úgy, -402- hogy este későn egy hirnököt küldtek Szent-Pétervárra az anya-czárnőhöz, azzal az örömhírrel, hogy Sándor czár minden veszélyen kivül van. Most már nem fenyegeti semmi. (Semmi: csak százezer orgyilok.)

Reggel aztán odajött hozzá az a jóltevő nemtő, a ki a királyoknak és a koldusoknak terhét elveszi s azt mondá neki: «jöjj haza».

Erzsébet három nap és három éjjel nem hagyta el beteg férje szobáját. Ő maga ápolta a szenvedőt, az ő hitvesi hűsége volt megnyugtatója.

S a világ urának megadatott a sors által az a kegyelem, hogy mikor már minden fegyver ellene volt fordítva, mikor már az oltárt magát is, a melynél imádkozni szokott, tűzaknákkal ásták alá, mikor egy birodalom készült rászakadni a fejére, akkor a kelő nap sugarainál, utoljára érezve arczán a ragyogó csillag életadó melegét, e végszavakkal adhatá át lelkét az ő urának: «ah le beau jour!» És szemeit a gyöngéd női kéz fogta le, és karjait a hű hitvestárs tette keresztbe a mellén.

A két orvos akkor a czárné ápolására sietett, felvették és átvitték saját lakosztályába. A harmadik jelenvolt férfi, Diebits, sietett ki a mellékszobába, gyorsan megirni a sürgönyt, melyben a czár halálát tudatja az anya-czárnővel, a futárnak utasításul adta, hogy igyekezzék a tegnap este elindított hírnököt utolérni, sőt megelőzni. Azután Constantin herczegnek irt levelet Varsóba.

Vagy talán volt valami Jakuskin tekintetében, a mi annak szándékait elárulá: s azért beszélt ily sarcasmussal hozzá a hadsegéd?

Jakuskin ott látta maga előtt feküdni, a kit keresett, némán, csendesen, behunyt szemekkel, keblén összetett kezekkel.

Tántorogva botorkált vissza a másik szobába: a levél még mindíg a kezében.

– Miért nem jöhettem egy nappal hamarébb, hogy e levelet átadhattam volna neki!

– Tudod mit? mondá Jakuskinnak. Csinálj belőle a pisztolyodba fojtást, aztán lődd a fejeden keresztül, még utólérheted vele.

S bizony nem volt rosz tanács! Jakuskin a legokosabbat tette volna, ha azt megfogadja, a helyett, hogy ledobja az asztalra a levelet, a mire neki már nincs semmi szüksége s magában átkozva a sorsot, elrohanjon.

A palota kapujában ismét találkozott a zöldszemű emberrel. Az épen akkor kapott fel a lovára. Ránézett azokkal a macska szemeivel és nevetett.

– Későn jöttél ugy-e? kiáltá rá s azzal kengyelvasát lova oldalába vágva, tovanyargalt.

Erzsébet, a mint felocsúdott, visszatért halottjához, s ott az ő halálos fekhelyén írta ezt a levelet az anyaczárnéhoz: -404-

A mi angyalunk már az égben van, s én még a földön vagyok. Ki hitte volna, hogy én élem őt túl, a gyönge, a beteg? Anyám, ne hagyj el, ki most egyedűl állok ebben a fájdalmak világában. Drága halottunk ujra visszanyerte kedves arczvonásait; mosolygása bizonyítja, hogy a túlvilágon szebb dolgokat lát, mint ide alant. Egyetlen vigaszom, hogy nem fogom őt soká túlélni, s minél előbb egyesülök vele.»

Jól érezte! A tavasz utána vitte őt abba az országba, a hol a czár is boldog, meg a rabszolga is, s nincs köztük külömbség.

A HIRNÖK.

Még nem volt föltalálva az a bűvészet, miszerint az ember a villámra bizza izenetét, s ha a föld tulsó oldalán a gazdag gyapotkereskedőnek fia születik, a másnapi keresztelőhöz komának híhatja az üzlettársát a föld innenső félgömbjéről. A Jupiter mennyköveit hordó sas elviszi az izenetet s meg is hozza rá a választ. Még akkor egy olyan nagy világesemény is, mint Sándor czár halála, nyolcz napig mászott a leggyorsabb futó ukrániai paripa hátán az orosz birodalom szélétől a fővárosig. Az első hirnök, a melyik a czár felgyógyulását hozta hírül, csakugyan megelőzte a másikat. Azt az öröm sarkantyúzta, ezt a rémség.

Az örömhirre az egész Romanov czári család (összesen tíz tag: a tizenegyedik, Mihály nagyherczeg, Varsóban volt a tizenkettediknél) összegyűlt reggeli misére a téli palota kápolnájában, a hol maga Seraphim, a főpap tartá az örömáldozatot. A kápolna tele volt az udvarhoz tartozó hivatalnokokkal, főurakkal és tisztekkel. Az énekkar zengé a zsolozsmát: «Isten, tartsd meg a czárt!»

Mikor aztán a protopopa az oltár előtt felnyitá a nagy kapcsos könyvet, s elkezdé reszkető szavával felolvasni -405- az imát a czár életéért: egyszer csak a mély áhítatteljes csendességben megszólal egy dörgő hang, olyan, mint egy megütött harang szava:

A felriadt gyülekezet önkénytelen nyitott utat egy előre furakodó alak előtt, kinek világos zöld beshmetje magán viselte az orosz birodalom valamennyi területének sárcseppjeit, a nogáji puszta fekete sarait, a kiovi márgaföld veres pecséteit, a moszkvai sárga agyagot, a novgorodi kréta-földet, s a csarszkoje-zélói zöld mocsár-foltokat. Kezében volt egy levél, melylyel a sokaságon keresztül egyenesen Miklós nagyherczeg felé tartott: Erzsébet czárnő levele az anyaczárnőhöz.

Arra a főpap a kezében tartott feszületet beburkolta gyászfátyolba s odalépve Mária czárnéhoz, azt mondá neki:

S arra az énekkar félbeszakítá a közepén a dics-éneket s egy percz múlva rákezdé a gyászhymnuszt.

«BEATUS ILLE».

Nincs boldogabb ember a világon, mint az a falusi földes úr, a ki a politikai eseményeket csak a hivatalos lapból tudja meg.

Délelőtt elmegy vadászni, felver három nyulat, abból kettőt az agarai elfognak. Ez nagy diadal. Hanem a harmadikat elszalajtják. Ez meg nagy boszuság. Hanem visszatérett -406- megfojtanak egy vadmacskát. Ez megint vigasztalás. A ló felbukik egy «angyalhullásban.» Ez nagy szerencsétlenség. De nem történik se emberben, se állatban semmi hiba. Ez meg nagy szerencse.

Akad egy pár jó pajtás a szomszédból, a kinek az ember a viselt dolgait elmondja, s a kik cserébe elmondják a velük történt nagy dolgokat.

Délben a feleség pompás ebédre várja az embert, a jó pajtásokat is ott marasztja. A káposzta kolbászszal fölséges eledel ilyen kommóczió után! Ebéd után teljes tarokkpartie van együtt, s az embernek még másnap is van vele mit dicsekedni, hogy csinálta meg a pagat ultimot tiz tarokk ellenében «contra» «recontrá»-val! Az egész politika, a mi belevegyül, annyiból áll, hogy Puskin elnevezte a «vulpes»-t (olyan kártya, a mi semmit sem üt el) Arakcsejeffnek. De a postamester ezért is megcsóválja a fejét! Minek már a mulatságot ezzel elrontani?

Aztán, mikor már készülőben vannak hazafelé, eszébe jut a postamesternek, hogy a zsebében felejtette Puskinnak a hirlapját.

Azt aztán felbontják. (Mert a régi tisztességes hirlapokat levélboritékban szokták szétküldeni.) Valjon, mi lehet benne?

Azután Francziaország. A francziák meg vannak elégedve. Tudni való! Törökország. A görögök ki vannak békítve. Világos! Anglia. A csatornahajóhad visszatért Doverbe. Ugyan jól tette. Oroszországban nem történt semmi. Hála Istennek.

Azzal kiki meggyújtja a kézi lámpáját és megy haza. A házi gazda pedig felkeresi a felesége szobáját, a jó asszony már azóta aludt is egy álmot, s nem pöröl az elkésettre, hogy minek ütötte olyan sokáig a tarokkot? Áldott jó asszony!

Másnap későn ébred föl az ember, mert akkora hó -407- esett, hogy az ablakon nem lehet tőle kilátni. Nem tesz semmit. Az ember nemcsak Nimród, hanem Tyrtæus is: ha nem lehet kimenni Dianához, ott vannak a muzsák, azok is jó barátnék. Az ember rágyujt, járkál a szobában, s úgy csinálja a verset, hogy minden kommánál, pontnál megcsókolja a kedves kis feleséget, a ki az alatt valami kedves kis főkötőcskén kötöget; ha nehezen kerül meg a rim, ölébe veszi, a szemébe néz, s mindjárt megtalálja a rimet.

Délután megint ott vannak a jó szomszédok, a postamester, a haszonbérlő, a földesúr. A nagy hó nem tartotta őket vissza: kettő a saját vasokján jött ide, a harmadikért Bethsába küldötte el a szánkót, hogy ki legyen egészítve a társaság; s maga készítette el számukra a kártyázó asztalt.

Mikor a játék végén összeszámlálták a hosszú lajstromot, hogy mindenki hány kopeket nyert: a postamesternek minden zsebét ki kellett keresgélni, hogy megtalálja azt a két grivát, mivel ő tartozik, s e közben mindenféle levelet kirakott a zsebéből.

– Nincs ma semmi ujság? kérdé tőle a haszonbérlő. (Csak egy ujság járt arra a vidékre, a Puskiné, a szomszédok ő hozzá jártak, ha valamit meg akartak tudni.)

– Micsoda beszéd? Hát nem tegnap volt, hogy hoztam az ujságot? Hát azt gondolja az úr, hogy az ujságíró ördög, a ki mindennap tud hazudni? Elég az neki hetenkint háromszor. Keresztyén ujságírónak minden harmadnap pihenni kell. Ha kell az úrnak ujság, olvassa el a tegnapit.

És azt bizony érdemes volt recapitulálni, mert abban az állt, hogy a szent-pétervári összes testőrezredeket -408- egyenként feleskették a téli palota kápolnájában a czár iránti hűségre. Hát mért ne esküdtek volna fel? Az nem árt a katonának.

(Az bizony úgy történt, hogy a nagy zűrzavarban elfelejtették hivatalosan közzétenni Sándor czár elhunytát!)

– Részeg volt az ujságíró bizonyosan! No hát mért ne volna szabad az ujságírónak is részegnek lenni? Egyszer egy esztendőben!

Abba azután mind belenyugodtak, hogy az ujságírónak nevenapja volt, be volt kapva, azért írt Constantin czárt Sándor czár helyett; a jövő számban majd helyre lesz igazítva az «erratá»-k között.

Azonban a jövő számban nem hogy helyre lett volna igazítva a hiba, sőt rádupláztak és tripláztak, mindenféle rendeleteket adva «Constantin czár» ő felsége nevében. Ez már több, mint sajtóhiba!

A jámbor hirlapolvasó közönség csak a vasárnapi számokból tudta meg, hogy valami mégis van a dologban. Akkor már közölve voltak a városszerte megtett gyászünnepélyek Szent-Pétervár valamennyi templomaiban, s a professorok hivatalos ódái orosz, latin és görög nyelven, az elhunyt czár megdicsőitésére.

Azon sem csodálkozott azután senki, hogy minden további rendelet Constantin nevében jelent meg: ő volt a czárevics: az orosz államjog szerint ő következett a korona viselésére. Hogy a nép nem szerette: az nem jött kérdésbe. Mi köze ahhoz a népnek? A katonák felesküdtek a hűségre, s a kié a katona, azé az ország.

S mit bánta ezt különösen a «boldog ember» abban a -409- kis mezei lakban? Neki az a csendes lak akkor is nagyon kedves volt, a mikor még Szent-Pétervárott Sándor czár uralkodott; azáltal, hogy Constantin került a helyébe, a mezei lak még kedvesebbé lett.

A téli palota új kísértetet kapott. Már azt a régit is nehéz volt szolgálni, a ki némán, elmélázva járt-kelt a hívei között! hát még az újat, a ki üt, ver, csontot tör és szidalmaz. Ennek a jó kedve még rettenetesebb, mint amannak a búskomorsága.

Annálfogva az a testőrtiszt, a kinek a zsebében egy felsőbb parancs rejtőzött, mely megtiltja neki Pleskovból egy napi járó földre eltávozni, méltán nevezhette magát «boldog embernek.»

A KISÉRTŐ.

Egy hófergeteges deczemberi napon, a mikor még a szomszédok sem jöttek Puskin tanyáját meglátogatni, egy csengős szán hajtatott be az udvarára, s a bundákból és botosokból kikeczmelgőben a házi gazda Galban lovagot ismerte meg.

Vendég számára nincs ellenséges indulat; kivált a kit a rosz idő hajt be. Az út el volt veszve a hóhullámok alatt! az ember nem láthatta, hogy merre megy?

Puskin a legszivélyesebben fogadta Galbant, s a jó meleg szobában rágyujtottak a békepipára. Bethsába készíté számukra a theát.

– Hát téged mi üldöz ily télvihar idején, hogy a hátadra vedd a zivatart, Galban?

– Hja, bizony, Szergievics Sándor pajtás, azt könnyen kitalálhatnád saját magadról; mert bizony a te ablakod sem a Nyeffszki prosspektre nyilik. Neked is van rá valami okod, hogy itt légy.

– Van! szólt Puskin, bodor füstöt eresztve föl karikában a magasra, s az a füstkarika úgy szállt föl Bethsába -410- feje fölé, mint egy aureole a szentek feje fölött, – s nagy tüntetéssel odavonta a nejét a karszéke kartámlányára, s átölelte a derekát. Itt van!

– No, ilyen okom nekem persze nincs. Nálam csak az van, hogy «veteres migrate coloni.» (Hajdani zsellérek pusztuljatok innen.) A világ megfordult. A régi emberek menekülnek. Arakcsejeff is Grusinóban pipázik.

– No azt csodálom. Hisz Constantin czár neki eszményképe volt, s úgy tudom, hogy Constantin czár sem szeretett senkit úgy, mint Arakcsejeffet.

– Hiszen, ha Constantin volna a czár, akkor én is tudnám, hogy merre kell torony irányában szánkázni? de nem az.

– Nem az? szólt Puskin elbámulva. Hisz itt állnak a hirlapban a rendeletei.

– Ugyan, édes Szergievics Sándor! Te magad is író vagy, s mégis olyan naiv vagy, hogy elhiszed a mi az ujságban áll?

– Terringettét! De már a hivatalos ujságnak csak el kell hinni, ha ide van nyomtatva, hogy a senatus kikiáltotta Constantint czárnak, hogy a testőrezredek zászlónként felesküdtek a Constantin czár iránti hűségre.

– És azért Constantin mégsem czár. A csodák és a képtelenségek korában élünk, barátom. Ezeket persze nem köti a hivatalos közlöny a nagy közönség orrára, hanem Szent-Péterváron mindenki tudja azért. Mikor már Constantin ki volt kiáltva czárnak, a nagyherczegektől elkezdve a testőrökig mindenki letette iránta a hódolati esküt, akkor az államtanács elnöke, Lapukhin, előád egy lepecsételt csomagot, melyre ez volt írva a meghalt Sándor czár által: «halálom után az államtanácsban felbontandó.» A pecséteket felvágták, s a bőrtokban találtak egy okmányt, melyben Constantin nagyherczeg, a czárevics a trónöröklési jogrúl öcscse, Miklós nagyherczeg javára leköszön. A második okmány, a mi a csomagban volt, Sándor -411- czár végrendelete, melyben Constantin lemondása elfogadtatik, s jövendő trónörökösül Miklós nagyherczeg neveztetik ki.

– Hát akkor nem Constantin a czár, hanem Miklós. Ez nagyon világos. Mondá Puskin, olyan hangon, mint a kinek az is mindegy.

– Dehogy világos! Miklós nagyherczeg nem akarja elfogadni a javára történt lemondást. Ő ragaszkodik az állami rendhez, a mit megváltoztatni nem szabad s most foly a nagylelkü vita Szent-Pétervár s Varsó között, a harmadik testvér, Mihály nagyherczeg közbenjárásával; mind a két testvér azt követeli, hogy a másiké legyen a korona.

– No, ez igazán nagy testvéri szeretet, csaknem példátlan a világtörténetben. Eddig azon szoktak a királyfiak vetekedni, hogy melyik vegye el a másiktól a koronát?

– S a mi a chimaerát tökéletessé teszi, az, hogy már bevégzett tények állnak egymással szemközt, a mik egymást kizárják. Bevégzett tény, hogy Constantin czárnak van kikiáltva, s a trónról el nem távolítható; de az is bevégzett tény, hogy törvényes nejévé tette Grudzinszka Johannát, a ki lengyel nő, római hitű és köznemes, három olyan tulajdon, a mely eltitja a férjét az orosz koronák viselésétől. És igy Constantinnak meg van tiltva a trónra leülni, s meg van tilta róla lelépni.

– Könnyű neked itten élczelni a pleskovi tusculanumban; de mit tegyenek a szegény cserepcsikba szorított udvaronczok?

– No! Ezt hagyjuk abba. Azzal a túlságos hitvesi szeretettel senkinek sem szórunk port a szemébe. Nekem volt alkalmam azt egy ízben aranypróba-kőre tenni. S mondhatom, hogy nagyon kevés bűvészet kellett volna -412- hozzá, hogy Johanna asszonysággal elfeledtessem a legdaliásabb fejedelmi szeretőt. Mert még akkor férjének nem nevezhette. Ha egy erősebb érzelem nem parancsolt volna szivemnek! (Itt egy elfojtott sóhajtás s egy lopva ejtett oldalpillantás Bethsába felé, igyekezett megadni a magyarázatot.) Bizony kezemben volt az alkalom, hogy Constantint Oroszország tizenkilencz koronájával megajándékozzam. Aztán még egy huszadikkal is. Csak egy nappal kellett volna még tovább maradnom a szép Laziénka-kertben.

(Bizony kár volt ott nem maradni; már csak azoknak a szép Laziénka-kertben termő mogyorófa hajtásoknak az átvétele végett is!)

Puskint émelyíté ez a henczegés. Kiverte a pipája hamuját a földre. Annyira becsülte épen Galban dicsekedését is.

– Én pedig úgy tudom, hogy a czárevics és neje oly nagyon szeretik egymást, hogy Constantin nem adja oda Johanna főkötőjét Rurik koronájáért.

– De hátha nem Johanna főkötőjében van az érdem? Hátha Rurik koronájában van a hiba? Okos ember zivatarban nem menekül egy terepély fa koronája alá, hogy meg ne ázzék. S valamennyi terepély fa között az orosz fenyőnek a koronája a legveszélyesebb, nagy villámlások idején. Azt mindenki tudja, hisz a verebek is arról beszélnek, hogy a meghalt czárt csak a jóltevő kaukázusi láz mentette meg attól, hogy az a végzet ne érje, a mivel minden orosz czár megvált a tróntól. Még az utolsó esetről is sok mende-monda jár. Beszélnek megmérgezésről. Talleyrand bon motja egész Európát bejárta már: «ugyan ideje volna, hogy az orosz czárok a meghalási módjukat megváltoztassák.» Az ember irtózik kimondani: orgyilok, árulás, összeesküvés leskelődik arra, a ki Rurik koronáját viseli. Aláássák az imazsámolyát, az oltárt, a templomot, a hol ájtatoskodik. Nem elég magyarázat-e annak a megértetésére, hogy miért verseng két testvér a fölött, -413- hogy melyiké «ne» legyen a korona? Legjobban megmondta a vonakodásnak az okát a czárevics a szász özvegy királynénak: «az orosz czároknak igen erős nyakuaknak kell lenni, s én nem szeretem, ha az enyimet csiklandozzák!»

Puskin úgy bedugta a száját a csibukja borostyánkő szopókájával, hogy azon ugyan egy szó ki nem jöhetett. Bethsába észrevette a férjén, hogy az most tüskéken ül s kisietett a szobából. Kitalálta a férj gondolatait, utána látott, hogy azokat foganatosítsa. Befogatott három szánba s elküldött a szomszédokért, a kiket a zivatar visszatartott a megjelenéstől.

Galban azért csak nem hagyott fel a folytatással, mikor az asszony magukra hagyta őket.

– Hiszen tudod rólam jól, hogy ki voltam és ki vagyok? Teljes életemben mindig udvaroncz voltam, szerettem szolgálni, engedelmeskedni, intrikálni, soha sem voltak bennem hajlamok valami összeesküvő ligához tartani. Őszinte vagyok! De ebből a mostani kelepczéből közönséges alattvalói hűség ki nem segít. A zürzavar tökéletes az országban. Az összeesküvő társulatok maguk szét vannak zilálva. Azáltal, hogy a czár meghalt, ki van rántva alóluk a föld. Nincs czár! Ki ellen esküdjenek össze? De az udvaronczok épen olyan zavarban vannak. Nincs czár! Ki mellé sorakozzanak? Az összeesküvők két pártra szakadtak: ha Constantin fogadja el a koronát, akkor Miklóst fogják ellenczárnak kikiáltani, ha Miklós fogadja el, akkor Constantint. A katonák készek egymással összeverekedni; mind a két fél a maga legitim jelöltjeért. A legszebb forradalom lesz, mind két részről ezzel a csatajelszóval: «éljen a czár!» S az ember nem tudja, hogy melyik fog győzni? Ha Constantin pártja győz, akkor a Miklós hivei lesznek a lázadók; ha Miklós pártja kerül felül, akkor a Constantin hiveit fogják üldözni, mint -414- zendülőket. A magamforma emberek helyzete a legrettenetesebb. Akárki mellé álljak, nem tudom, hogy a legnagyobb jobbágyi hűségem nem lesz-e holnap már perduellio, rebellio? Ilyenkor aztán okos ember nem tehet czélszerűbbet, mint hogy ott hagyja a chaost chaosnak, s menekül az erdők közé, farkasokat vadászni. Reménylem, Sergievics Sándor, hogy ezeken a vadászatokon gyakran fogunk találkozni egymással.

– Nekem nem szabad egy napi járó földnél messzebbre eltávoznom Pleskovból.

– Hisz az én birtokom épen annyira van hozzád. Egy rövid téli nap. Mulassuk magunkat, a hogy lehet, a míg ez a zürzavaros világ tart.

– Hisz most már egészen kollegák vagyunk, fecsegett Galban tovább. Képzelheted azt a jajveszéklést a tsinovnikok között Szent-Pétervárott! Jövő márcziusban lett volna Sándor czárnak huszonötéves uralkodói jubilaeuma; minden udvaroncz előre számított rá, hogy ezen a napon egy rangfokozattal előbbre fog menni: a «vasé blagorodié» czím helyett a «vasé vuiszkoblagorodiét» fogja kapni. Sokan már előre elkészítették az új egyenruháikat is és magolták a feleleteket, a miket az examenben adni fognak; mert tudod, hogy nálunk valahányszor valaki hivatalbeli előmozdítást kap, előbb mindíg újra le kell tennie az exament. Szerencsére a professor urak a felteendő kérdéseket jó idején kiszolgáltatják s nem is igen drágán. Ez most mind a porba esett. Én magam is ott voltam a lajstromban a harmadik czím-fokon, mint a szentpétervári szinházak igazgatója «vasé prevoszkoditelsztvo», te is ott voltál, mint őrnagy. Három ezer aspiráns: a kinek nagy része még Daimona kezébe tette le a foglalót. Most az egész lajstrom fidibusnak való.

A veszedelmes fecsegést félbeszakítá a megérkezett szomszéd urak hatalmas tappogása a tornáczon. -415-

Azok pedig nem azért jöttek, hogy a bonyolódott trónöröklési kérdést segítsenek Galban lovagnak megoldani, hanem hogy tarokkozzanak, mert az köztudomásu dolog, hogy «a tarokk mindenekfelett való!»

Galban lovag azonban kimenté magát, ő csak hazard játékot szokott játszani és csak nagy pénzben.

– No hát ülj le a feleségemmel sakkozni. Mondá neki Puskin. De összeszedd magad, mert Betszi igen erősen játszik.

És Galban lovag talált magának olyan játékot, a mi a világon a leghazardabb és a legnagyobb pénzben megy.

AZ EGÉR JÁTSZOTT A MACSKÁVAL.

A kártyázó urak úgy verték az ujjaik bütykével az asztalt, mintha jobban fájna annak a «foliamentum»-nak, ha még meg is ütik; s aztán minden játék után veszekedtek: «Ezt» kellett volna hivni, nem «azt», akkor megnyertük volna! Olyan gorombaságokat mondtak egymásnak, hogy kártya nélkül a kézben az valóságos becsületsértés lett volna. A terem másik szögletében sokkal csendesebben folyt a játék. Ott csak suttogva beszéltek. Úgy szokás a sakk mellett.

– Láthatja ön, éltem napfénye, mire képes egy megsebesített sziv! Jár ilyenkor látogatóba más, mint a ki futó bolond lesz szerelmében?

– Én-e? Hisz az nekem elemem, mint a halnak a viz. Abban nőttem fel. Nálam nélkül trónváltozás meg nem történik Európában. Mikor Mars hadra készült, én voltam a Mercur, a ki izeneteit hordta. Én egy életpályát szakítottam ketté, egy herczegi koronát dobtam el magamtól, -416- azért, hogy önnek a mosolyában gyönyörködhessem.

– Ah, ön visszafelé árverez! Már a multkor azt mondta ön, hogy meg van őrülve miattam, s ma már csak készül még az lenni?

– Úgy örömestebb hallom. Az a «többesben» szólás csak a királyoknak illik, a királynéknak nem.

– Ah, az orosz nők nem királynők, ők szolganők a háznál. Ez dicséretes ősi szokás.

– Azt hallottam, hogy a törökök úgy foglalták el egyszer Budavárát, hogy látogatóba mentek oda. Nem veszi ön észre, hogy visszaél a vendégjoggal?

– Csak egy tekintettel mutassa ön, hogy ittlétem gyűlöletes, s nem lesz rám nézve se éjszaka, se zivatar; befogatok s hófuvat és farkasordítás daczára, neki vágtatok a pusztai útnak.

– Ön azt nagyon jól tudja, hogy erre nehéz volna ürügyet találni; hogy Puskin ezt meg nem engedné.

– Tudnám a módját. Sakk a királynak! Ön mindjárt elveszti a partiet. Arra boszúsan fölkel s elkezd panaszkodni a nagy pipafüst ellen, s azzal szobájába megy. Arra én Szergievics Sándor háta mögé ülök «bibicznek» s elkezdek -417- beszélni a játékába. Ezen a legjobb barátok is összevesznek. Szó szót ád; én is hevesfejü vagyok, ő is. Utoljára kikergettetem magamat az ajtón. Nos, feladja ön a játszmát?

– Még nem. Még rochirozhatok a királylyal. Én nem akarom azt, hogy ön elhagyja a mi házunkat.

– Ha a «mi» házunknak nevezi ön, még ez órában elhagyom. Az a gondolat, hogy egy födél takar be engem, üdvömet és annak elrablóját, pokollá változtatja rám nézve magát a paradicsomot is. Sakk a királynak és a királynénak!

– Igy kénytelenek vagyunk királynét cserélni. Én az önét veszem el. Ön az enyimet. Én nem akarom, hogy ön elhagyjon engem. Ki tudja, hátha az angyalok nem olyan fehérek, mint a milyeneknek festik őket? (Tevé hozzá, egy észvesztő pillantással a lovag felé. Erre már Zeneida tanítá.) Ön nem vette észre ezt a huzást. Sakk matt!

– Csakhogy önmaga előhozta ezt végre. Bizony mondom, nem szóltam volna önnek, ha maga nem kérdi; pedig az hozott legfőkép ide. A királyné óhajtja önt látni.

– Igazán? Én őt már kétszer láttam, a mióta elszakítottak tőle: a téli palotában, az újévi ünnepélyen.

– Most színről színre fogja látni. Én már az engedélyt kieszközöltem az ön számára, hogy a kolostorba bebocsássák a királynéhoz.

– Akkor hadd maradjon nálam. Itt jó helyen van. Puskin nem kisérheti önt oda; mert tőle ez valóságos -418- misdeminour volna. Tőlem megkaphatja ön azt rögtön, a mint egyszer eljön az alkalom, hogy az engedélyt fölhasználhassa.

– De hisz az ide-oda küldözéssel két egész nap eltelik a drága időből. Nem jobb volna, ha magam mennék érte?

(– Hisz ez isteni hölgy!) Ha engem ez a szerencse ér egyszer, kastélyomat rögtön felgyujtom az ön eltávozása után, hogy más vendéget ne fogadhasson el.

– Sakk matt! Ah, most szépen rászedtem önt! Csak azért fecsegtem, hogy elvonjam a figyelmét. Valóságos «varga-matt.» Most ezzel elmehet ön aludni. Jó éjt lovag.

Bethsába elhagyta a termet. Galban lovag azonban a teljes diadal tudatával kelt föl a sakk-asztal mellől, meg levén győződve a felől, hogy ő nyerte meg a játszmát. A miből ő rendesen három közül kettőt meg szokott nyerni. (A harmadikban megverik).

A tarokkisták nem vettek ebből semmit észre. Az ő asztaluknál rettenetes csata folyt le. Szergievics Sándor egy «aufgelegt» solot vesztett el, quint majorral, tousles troisval. Iszonyú diadal volt!

– Két «blank» király a kezemben, s mind a kettőt elverték, ezer milliom ördög! Átkozódék Szergievics Sándor. Négy skartjuk volt ellenem!

– Hja, bizony, a királyokat mi mind elütjük! Dicsekedék fényes hőstettével a postamester.

– Micsoda? szólalt meg Galban lovag. Önök a királyokat mind elütik? Hisz ez valóságos republikánus mozgalom!

Ez a szó aztán annyira elvette a postamester jó kedvét, hogy «tour»-okat kért s végét vetette az érdekes mulatságnak. -419-

Mikor aztán Puskin kikisérte a haza távozó vendégeket a készen álló szánokhoz, s visszatért Galban lovaghoz, azt kérdé tőle:

– A földig gázolt. Úgy játszott velem, mint a macska az egérrel. Vajjon kitől tanulhatta ezt?

– A sakkjátékot? Óh erre még az áldott kedves Nariskin Zsófi tanította őt. Együtt játszták naponkint.

De nem úgy volt. «Azt» a játékot nem Zsófitól, hanem Zeneidától tanulta a kicsike; s ezuttal az egér játszott a macskával, úgy a hogy neki tetszett.

AZ ELLENMÉREG.

A zord hózivataros idő után szép napfényes deczemberi napok következtek. Galban lovag hazament a birtokára s megigértette Puskinnal, hogy rövid időn vissza fogja adni a látogatást. A postajárás is belejött a maga szokott kerékvágásába, azaz hogy szánútjába.

A legközelebbi postával érkezett hivatalos lap minden eddigiket fölülmult száraz unalmasságában.

Hanem a végén, az úgynevezett napihirek között volt egy hirdetmény, mely azt tudatta, hogy «folyó hó 26-ikán Ilmarinen Zeneida a börzepalotában hangversenyt ad a lelenczház javára.»

Nyolcz nappal előre volt hirdetve a hangverseny. Hogy a ki részt akar venni, jókor feljöhessen.

Pleskovhoz Szent-Pétervár hét erős napijáró. A postautat leszámítva, Puskinnak hat nappal kellett előbb megtudni ezt a hírt.

– Nézd! De szeretnék akkor én is ott lenni, mikor az én kis Zeneidácskám énekel!

Pedig a szivét eltölté a borzadály. Ő is tudta azt jól, megmondta neki Zeneida, hogy az milyen hangverseny, milyen éneklés lesz.

E percztől kezdve mintha kicserélték volna Puskint, oly mogorva, oly elmélázó lett. Bethsába úgy olvasott az arczából, mint a nyitott könyvből. Hiszen Zeneidától megkapta a hieroglyphok kulcsát. Tudta ő azt jól, hogy Puskin miről ábrándozik? Tudta jól, hogy az ő régi szeretőjének a neve «Eleutheria».

Hiszen nem példátlan eset, hogy nagy emberek, híres államférfiak szerelmi boldogságukban elfeledkeztek a légyottról, a mit a harczmezőn ellenségeiknek és bajtársaiknak adtak. Megtörtént akárhányszor, hogy egy nagy ember, mikor megtalálta azt a «kis világot,» megtanulta benne, hogy milyen jó dolog «kicsiny embernek» lenni! Milyen boldogok a liliputiak!

Két napig küzdött magával Puskin, akkor megmondá Bethsábának, hogy neki deczember huszonnegyedikén reggel el kell utaznia.

Bethsába azt sem kérdezé, hogy hová? sem azt, hogy mennyi időre? csak azt, hogy «hát engem nem viszesz magaddal?»

– Nem, drágám; ebben a hidegben neked nem szabad utaznod. Az út nagyon rossz.

– Nem lehet! szóla Puskin kedvetlenül, s a hang, a min ezt mondá, eltiltott minden további kérdezősködést.

Ezt a nehéz tartalmú levelet egy szolgájára bizta, ki egy lovasszánon elvágtatott vele Galban birtokára.

Puskin e szóváltás után észrevette magát, – hogy búskomorsága mindent elárult; e percztől kezdve erőltette a jó kedvet egész a csapongásig. Vendégei azt mondták róla, hogy soha sem látták őt ilyen kedélyesnek. Csak Bethsábát nem csalta meg vele.

Végre elérkezett a végzetes nap reggele, deczember 24-dike. – Mindketten korán keltek, hogy Puskin jókor indulhasson.

De mielőtt Puskin utiruháját felvette volna, Bethsába a keblére borult, s azt rebegé:

– Nem bocsáthatlak el a nélkül, hogy meg ne gyónjam egy nagy bűnömet, a mit ellened elkövettem.

– Bohó vagy. Hát valahányszor el fogok hazulról menni, mindig félteni fogsz?

– Csak most. Nekem azt megmondták előre, hogy te e napokban el fogsz utazni egyedül; egy régi kedveseddel találkozni.

– Ő. Mikor itt volt nálunk. Én kérdeztem tőle, hogy hivják azt a nőt? Azt felelte, hogy megmondja, ha még egyszer fogom kérdezni. Most, hogy egyszerre útra készültél, a féltés egész erővel fölébredt lelkemben. Elvesztettem az eszemet. Ölj meg, taposs el! Én levelet írtam Galbannak, a miben azt kérdezém tőle, hogy hiják azt a nőt, a ki miatt a férjem el akar utazni? Bizonyítsa be azt okirattal, a hogy igérte. És ő válaszolt nekem. Nézd: olvasd, mit írt?

«Imádott urnő. Ha a kivánt okiratot meg akarja ön kapni, látogassa meg szerény kastélyomat, idegen kézre az nem bizható. – Leghívebb rabszolgája, Galban.»

– Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy mit cselekszem. Ne verj meg! Büntetve vagyok már a szégyen által, a mi rajtam esett. Meg vagyok gyalázva örökre!

– Ne sírj! Szeles gyermek voltál, nem egyéb. Előttem tisztább vagy az angyaloknál. S hogy meg ne légy gyalázva, arról fogadom Istenemre, hogy tenni fogok. Csókolj meg és légy nyugodt.

– Nincs semmi megbocsátani valóm. Asszonynak joga van azt követelni férjétől, hogy legyen hozzá olyan hű, a milyen ő maga. Olyan leszek. Most ölelj meg s vigyázz magadra szépen. Majd ha visszatérek, akkor megmondom, hogy ki volt az a nő, a kinek a hivására elutaztam?

Puskin fegyvereit magához véve, szánkójába veté magát s kocsisának megmondta, hogy merre hajtson.

A jemsik fejet csóvált. Arra felé soha se jutni el Szent-Pétervárra; pedig az ő útlevele oda szólt.

Reggeltől estig tartott, a míg Galban lovag birtokáig eljutott Puskin. Egy ősi kastély volt ott nagy terjedelmű fenyőerdők közepett; vadászbirtok.

Szerelmi boldogságért meg nem tette volna Puskin, hogy a határidőre megjelenést elmulaszsza, de a szerelemféltés erősebb ellenméreg! Olyan ember akad elég, a ki a szabadságért feláldozza szerelmét, boldogságát, birtokát, magas rangját, de a ki férji becsületét feláldozza, olyat nem látott a világ. Tegyétek az egyik serpenyőbe valamennyi indulatszörnyet s a másikba a szerelemféltést, s -423- ez lenyomja valamennyit. A világ minden zsarnokait nem gyülölik oly erősen, mint a szerelmi vetélytárst.

Ha Brutusnak azt mondták volna Martius Idusán, hogy Casca elcsábította a feleségét, Casca halt volna meg, nem Cæsar.

Titkos följelentésekben rég el voltak árulva a terveik; ismerték egymást név szerint. De mind a két fél tétovázott, hogy melyik kezdje meg a támadást? Az alkotmányvivő párt hivei ott voltak a legmagasabb hivatalnokok közt, magában a táborkarban. Hogy össze fognak ütközni, azt mindenki tudta, csak azt nem tudta hogy mikor?

A mely napon ő elhagyja Pleskovot, hogy a tilalom ellenére megjelenjen Szent-Pétervárott, az a kezdet!

Erre lesett Galban lovag, és Ghedimin herczegnő, és az egész Arakcsejeff-liga.

És erre alapítá Zeneida azt a cselszövényt, mely Puskint kiragadja a vésznap határköréből.

A mi bevett fogalmaink szerint az könnyen veszedelmes játékká lehetett volna. Nálunk a szerelemféltés halálos bajjal is végződhetik. De Oroszországban más társadalmi fogalmak vannak. Ott az idő szerint minden párbajvivás szokatlan volt. Láttuk Jakuskin példájából, hogy a ki ott párbajra hitt valakit, azt elküldték a Kaukázusba. Bethsába nem koczkáztatott egyebet, mint azt, hogy Puskint elküldik Georgiába, ha Galbant kihivja; mert az ugyan meg nem verekszik senkivel. Legfeljebb egy kis ökölharcz lesz a dologból, ha a két férfi szembe kaphatja egymást s ott aztán a keménykarú falusi gazdát nem kellett félteni az elpuhult kéjencztől.

Puskin kívül hagyta a szánkóját az úton, hogy megérkezte -424- zajával figyelmet ne keltsen. Csak a pisztolyait, meg a korbácsát vette magához s úgy sétált be a kastélyba.

Meglehetősen elhagyatottnak látszott, még kutyák sem voltak az udvarán. Nagy nehezen tudott előzörgetni valamelyik ajtón egy dvornikot.

– No csak nem kell hazudni, mert majd a nogajkával kérdezlek ki! Eredj hozzá és mondd meg neki, hogy itt van valaki Puskinéktól.

– Jaj, lelkecském, akkor épen nagyon jó, hogy megjöttél. Hagyott ám itt a lovag úr egy levelet Puskinék számára. Ő ugyan azt mondta, hogy asszonyság lesz, a ki jön, de azt hiszem, hogy az mindegy: neked is odaadhatom.

S előhuzta a csizmaszárból a levelet. Nem tesz semmit, hogy a pacsuli-illat egy kicsit meghonosítódott a bagaria szag által.

– Madame. Ezer bocsánat! De ezuttal nem az ön szivére van szükségem, hanem a férje fejére. Sietek vele találkozni annál a szép asszonynál, a kinek neve «l’échafaud!» Galban.

– Fordulj vissza! ordítá Puskin a jemsiknek. Vágtass Szent-Pétervár felé, a hogy a ló birja!

– Késő volt már. Egy nap el volt veszve. Puskinnak nem lehetett deczember 26-ikára oda jutni a vész szinhelyére.

DEREVASKI DALOI!

Soha sem volt Szent-Pétervárott nagyobb csend, mint deczember huszonhatodikát megelőző három napon.

Az éjjeli lárma, a korcsmai dobzódás egyszerre megszünt. A «Kaba»-okban a naponkinti háromezer veder pálinka helyett nem fogyasztottak el többet kétszáznál. Félelmes jelenség! Mikor az orosz nép fölteszi magában, hogy eszénél akar maradni!

Ez alatt két feje és két szíve volt a nagy birodalomnak: az egyik Varsó, a másik Szent-Pétervár.

Szent-Pétervárott kikiáltották a varsói alkirályt czárnak. Varsóban pedig a szentpétervári nagyherczeget, Miklóst.

A legifjabb testvér, Mihály, épen látogatóban volt Constantinnál, midőn Tagánrogból Sándor czár halálhire megérkezett: – két nappal hamarább ide, mint Szent-Pétervárra. Nagy ünnepélyeket szakított félbe e rémhír. Constantin rögtön sietteté öcscsét a visszatérésre, a trónöröklésről való lemondás ismételt kijelentésével. A nagyherczeg és a Szent-Pétervárról jövő küldöttség utjai keresztezték egymást. A mikor Mihály megérkezett Szent-Pétervárra, a megujított lemondással, akkor érkezett Varsóba Labanoff az okiratokkal, a mik Constantin kikiáltását tartalmazták, mellékelve a hadsereg esküje, s a nép hódolati nyilatkozata, százezernyi aláirással. (Vasárnap a templomokból kijövő emberekkel mind aláiratták; a ki nem volt irástudó, annak megfogták a kezét s úgy vezették a tollát.) De Grudzinszka Johanna varázsa még mindig győzött. A lepecsételt csomagra e czím volt írva: «ő császári felségének.»

– Tudom mi van benne, mondá Constantin. Az, hogy váljak el a feleségemtől és házasodjam össze a czári -426- trónnal. Köszönöm. Ez a levél nem nekem szól. Én nem vagyok császári felség. Vidd vissza, a honnan küldték.

Mihály nagyherczeg épen úgy járt a maga küldetésével. Constantin levele Miklós czárnak volt czímezve. Ezt meg az nem fogadta el: Constantin már ki van kiáltva, a hadsereg már felesküdött hűségre, a nép már aláirta a hódolatot nevezetes államokiratok lettek kibocsátva a neve alatt. Ez meg nem másítható. Mihálynak még egyszer vissza kellett menni Varsóba, hogy Constantint rábirja a korona elfogadására. Ezuttal Dorpatban összetalálkozott a küldöttséggel, mely Varsóból jött s az meg hozta vissza magával a felbontatlan levélcsomagot.

Ekkor érkezett meg a Déloroszországban fölfedezett katonai összeesküvésnek a híre Szent-Pétervárra.

Pestel és tíz zászlóaljvezető el lettek fogva; de a zendülés azzal nem lett elfojtva, csak a kitörés siettetve.

Deczember 25-ikén késő estve határozta el magát Miklós, hogy a koronát feltegye a fejére.

A trónralépés nyilatkozványa éjfélután két órakor lett készen, már ekkor nem lehetett azt közzétenni. Másnap reggel pedig fel kellett volna az ezredeket esketni az új czár iránti hűségre, a nélkül, hogy azok tudták volna, mi történt a régi czárral, a kinek alig két hete esküdtek hűséget.

– Minden készen van a szabadságharczra! Mondá a lelkesült költő, Rylejeff. -427-

– Csak egy hiányzik, viszonzá rá Ilmerinen Zeneida. Az, hogy a nép nem tudja, mi a szabadság.

– És az igaz, szólt Ghedimin. A mi eszméinket nem érti meg a nép, nekünk azon kellett volna kezdenünk, hogy megértessük vele, mi a szabadság?

– Nekünk azon kell kezdenünk, vágott közbe Jakuskin, hogy megszabadítsuk a zsarnokaitól, akkor majd megértetjük vele, hogy mi a szabadság?

A harcz meg volt izenve. Az összeesküvők siettek ezredeikhez s még a kora reggel sötét ködében elfoglalták a téli palota előtti tért, a fellázított ezredekkel.

A lázadó katonák jelszava ez volt: «Derevaski daloi»! (Dobd el a fakovát.) A rendes hadgyakorlathoz a lőfegyverek sárkányában fakovák voltak; ezeket most siettek felcserélni igazi kovákkal.

A fellázadt katonák azt is kezdték kiáltozni, hogy éljen a «Constitutio!»

Azt hitették el velük, hogy «Konstituczia» Constantin herczegnek a felesége.

A szabadság mélyen, mélyen a hó alatt feküdt, mint az eltemetett makk! Napsugár kell annak elébb, mely kiköltse.

A trónralépő czárt a lázadás zürhangja üdvözlé országlása első reggelén.

A legkegyeltebb ezredek lázadtak fel ellene. Hurrah kiáltásuk a Péter czár piaczáról áthangzott a téli palotáig, a mit akkor váltott fel Miklós a régi csendes kis Aniskof palotájával.

Tábornokai, a kik sápadtan rohantak fel hozzá, értesíték a kitört veszélyről.

Miklós már ért meg egyszer ilyen jelenetet. Ez előtt -428- huszonöt évvel, mikor kis gyermek volt, s csendesen aludt az ágyában, egyszer csak odarohant hozzá az anyja, felkapta az ölébe, s futott vele ki a sötét szobákon keresztül, segélyért sikoltva. Egy ajtóból egy halavány férfi alak lépett eléje. Abban a szobában dühös küzdelem tombolása hangzott. Valaki élethalál harczot küzdött. Az az ő atyja volt. A sápadt alak Pahlen gróf, kituszkolta az anyát és remegő gyermekét a rémület helyéről. Ezt a jelenetet Miklós nem feledé el soha. – Ime neki is volt egy olyan kis fia, a ki még az ágyban aludt. – Ő is felkapta azt a karjára és futott vele le a lépcsőkön. De mielőtt a fiát átadta volna a katonáknak, előbb a nejét levezette a kápolnába. Ott egymás mellé térdepelve megesküdtek, hogy uralkodókhoz méltóan fognak meghalni. A czárnénak e rémjelenettől kezdve reszketős lett a feje, s egész holtáig az maradt. Azután vitte a fiát az ölében a czár ki az udvarra. A téli palota őrségét épen egy finn ezred egy zászlóalja képezte. Maguk a kalevainok: a szuomalain nép tsudnak csufolt fiai. Nem oroszok, semmi közük Rurik birodalmához.

Az új czár odaállt eléjük karján tartva gyermekét, s széttárá előttük keblén a feltépett egyenruhát.

Az emberi érzés erősebb, mint a szabadságvágy. Az védelmére kel a rabszolgának, ha azt a czár üldözi s a czárnak, ha azt a rabszolga üldözi.

– Akkor nektek adom gyermekemet, viseljetek rá gondot! Ha én elesem, ez lesz uralkodótok.

S azzal odadobta legfájdalmasabban sújtott alattvalói közé a sápadt trónörököst, II. Sándort.

Jól ismerte az emberi sziveket. E bizalommal elfordítá azoknak a fegyvereit saját melléről s megtámadói ellen fordítá azokat. -429-

A finn zászlóalj egy maga, reggeltől estig védte az összes forradalom ellen a téli palotát.

Miklós pedig lovára kapott s nehány tábornokától kisérve, kivágtatott a kapun.

A téli palota előtti téren nagy csoportokban hullámzott a korsók gyülevésze, s ordította a kés dalát. Ma volt annak a szüretje.

– Ugyan édes gyermekeim, mit őgyelegtek itten? Nincs itt tinektek semmi keresni valótok.

– No lám, hiszen jó ember ez! Azt mondta, hogy «édes gyermekeim!» s olyan szépen küldött innen. Gyerünk haza!

Az admiralpalota előtt nehány hűnek maradt zászlóalj fogadta. Azoknak az élén vonult fel a roppant Péter-térre, a hol a lázadók tábora gyülekezett. A tér egyik oldalát azok foglalták el, a másikat a czár hívei. A két tábor között állt az a kolosszális szobor, azon a gránit talapzaton, kezét úgy tartva maga elé, hogy nem tudni róla, parancsol-e vagy megáld?

A felkelők egy része a várat ostromolta a befagyott Néván keresztül, más a téli palota kapuit vívta; Miklós azalatt határozatlanul kóborolt alá s fel a nagy téren, nem birva rá magát, hogy a végzetes koczkát elvesse, melynek fordulásától függ uralkodóházának s az egész birodalomnak sorsa.

Odaküldé a lázadókhoz a hadsereg legnépszerűbb vezérét, Miloradovics tábornagyot, hogy térítse őket engedelmességre.

Azt, mielőtt megszólalhatott volna, egy golyó leteríté lováról. Kachovszky volt, a ki megölte. A hős vezér ott halt meg a czár karjai között.

Akkor odaküldte ellenfeleihez az ország főpapját, Szerafim metropolitát, teljes papi díszöltözetében. -430-

Nem törődtek most azok a pappal, belemarkoltak a tisztes hófehér szakállba s a fülébe kiálták: «ha pap vagy, eredj misézni, ne ártsd magad a katonák dolgába!»

A lázadók egyre új segédcsapatokat kaptak. A tengerészezredek, a granátos hadtest fele odaállt hozzájuk: a tömeg egyre növekedett s a tér viszhangzott a kiáltástól: «hurráh constitutio!»

A felkelők látták őt közelíteni. Ez veszély volt rájuk nézve, ha a czár egyedül jön ellenük. Egy lovas tiszt szemközt vágtatott rá, kezét pisztolya agyán tartva.

S valami olyan igézet volt hideg tekintetében, hogy a vakmerő eltakarta előle az arczát, megfordítá a lovát és visszanyargalt.

Góg és Magóg hada vérszemet kapott s kezdett belevegyülni a rémséges játékba. Ha besötétül, a kés, meg a fejsze lesz az úr; hetvenezer muzsik dönti el, hogy ki parancsol ezentúl Oroszországban?

A czárt esdve kérték vezérei, hogy adjon jelt a támadásra. Mégis tétovázott. Elébb megkisérté egy szinlett rohammal robbantani szét a lázadókat; parancsot adott a testőrlovas ezredeknek, hogy intézzenek áltámadást a lázadók négyszögei ellen.

Azok sortüzeléssel fogadták a feléjük rohanókat, s a testőrlovasság megtizedelve vettetett vissza.

E végzetes pillanatban rohamverő dobszó hangzott a Nagy-morszkoje utcza felől s a moszkvai ezred élén megjelent a téren Mihály nagyherczeg. Épen ez órában érkezett vissza varsói útjából s rögtön összegyűjtve saját ezrede hűnek maradt részét, azokkal megtámadá a felkelőket s azzal megkezdődött a harcz.

A nagy lármázók, a «Medvesonka» hősei, táborukkal -431- együtt, az első sorlövésre eltisztultak a térről, csak a katonák maradtak ott.

Az a szegény katona pedig, a ki elesett egy ismeretlen ügyért, talán a halál kínperczei alatt megtudta, hogy a miért kiszenvedett, az egy örökké élő istenség volt, a ki egykor az ő utódait üdvözíteni fogja: a szabadság.

A késő éjszakáig helyt álltak a piaczon, s visszaverték a czári seregek támadásait.

Ekkor a mély sötétben egy üteg ágyu közeledett a nyefszki prospecten felfelé.

Ez a széles sugárút olyformán szakadt be a nagy térre, mely az admiralitás palotája, a téli palota s az Izsák templom között fekszik, hogy annak mind a két részét uralja. Az elégördülő ágyúknak épen úgy lehetett a czár serege, mint a felkelők tábora ellen irányozni a tüzét. S a tüzérségi tisztek csaknem mind az összeesküvők szövetségében álltak. Ezek örvendő hurrah kiáltással fogadták a tüzéreket, a mint azok az utcza szegletén ágyúikat lekapcsolva, felállíták az üteget. Ezek az ő segítségükre jöttek. E válságos perczben odarohant Mihály nagyherczeg a legelső ágyuhoz, kiragadta az egyik tüzér kezéből a kanóczot, oda irányzá az ágyut a felkelő tömeg felé, s az első ágyudördülés azoknak a soraiba okádta a pusztító kartácsot.

Ez ágyulövéssel volt eldöntve a napnak, – a korszaknak – a sorsa. Következett a többi. Az egész üteg a felkelők táborát zúzta.

A NÉVTELEN EMBERNEK NÉVTELEN ASSZONYA.

Az az egész rémnap alatt keresett egy embert, a kit nem birt megtalálni: saját magát.

Az első lépésnél észrevette az örvényt, a melybe az egész ügy, melyet eddig vállán hordott, képviselőivel együtt alácsúszik.

Egy lelkesült nép helyett, mely a szabadság lángkeresztsége által hősi elhatározásra elszánva lesz, talált egy csoport katonát, a ki vezetői által azzal van elbolondítva, hogy el akarják tőle venni a régi czárját, a kit utál ugyan, de a kinek hűséget esküdött és ordít a «Constitutia» után, a kiről azt hiszi, hogy az a czárnak a felesége! Mi lesz a vége, ha győzni találnak ma? Holnap már megint valami újat kell hazudni a katonának, hogy meg ne tudja, hogy tegnap a «szabadság» volt az, a miért harczolt. Mi neki Hekuba, s mi Hekubának ő? Mi közük a testőrgranátosoknak, meg a szabadságnak egymáshoz? Mit javít az ő sorsukon a Constitutia? Igen, a főnökök azt igérték nekik, hogy a Constitutia meg fogja duplázni a hópénzüket, de hisz annak, ki a katonát dupla zsolddal akarja fizetni, a népre dupla adót kell vetni! Ez lesz a szabadság? S hátha holnapután itt lesz, a kiért küzdöttek, Constantin maga? Itt lesz az egész hadsereg élén, a mit Varsóból hoz magával, s azt mondja: «Kivántatok fiaim, itt vagyok! A constitutiót is elhoztam; de ez nem feleségem, hanem spanyolnád!» Mi fog történni akkor?

Hát ez a nép? Ez a rongyaiba belenyugodott, ez a nyomoruságával összeszokott napszámos sereg. Hetvenezer muzsik, a világ minden nemzetének teherhordó küldötte. Nem az orosz «nép»; valami egymást nem értő, finn, esth, litván, svéd, német, szamojed, oszét, lappon, oláh és minden szláv fajokkal egyforma rongyban és nyomorban egyesült zagyvalék, franczia földönfutók, kalandorok által vezetve, nem, csak terelve. Mi ennek a -433- szabadság? A pálinkás boltok feltörése, s aztán a paloták és boltok kirablása. Egy lázító szó felgyujtja, mint a pozdorját és egy kartácslövés szétfújja, mint a polyvát.

Ghedimin Iván, a míg végighalad egyik utczáról a másikra, a szövetségesek csoportjaitól még jobban visszaretten, mint az ellenségekétől.

Nincs egy vezéreszme a lelkében; elindul, meg visszatér; nincs egy egész gondolatja. Kóborlása közben összetalálkozik Rylejeffel. Annak az arczvonásaiban a saját magáét látja meg.

Egy másik utczán összetalálkozott Bulatoff ezredessel – polgári öltözetben. Bulatoff volt megválasztva a fölkelés katonai vezetőjéül. És ez most kabátban, cilinderkalapban bujdokol. Meg sem akarták látni egymást, úgy suhantak el az egyik az innenső, a másik a túlsó járdán.

Ezt a nőt meglátni ma jobban rettegett, mint az ágyúk torkába nézni. Ez daczol a veszélylyel; míg ő, a ki belesodorta őt, megfut előle.

Még is jött aztán egy gondolatja, mely rákényszeríté, hogy fölkeresse Zeneidát.

Ott azonban a hidőrök meglátják, hogy ő keresztül ment! A csatorna be volt fagyva; Ghedimin lement a kőpart lépcsőin, hogy a jégen át kerüljön a túlpartra.

Az egyik hidláb boltozata alul egy jól ismert arcz bukkant eléje: Odojefszky herczeg. A legvéresebb szájú -434- hős, a ki még ma reggel mindenkit le akart kaszabolni, a ki tétovázik.

– Zeneidához ne menj! Palotája körül van véve! suttogá a bujdokló és visszahúzta magát menedékébe.

Micsoda rémlátás! Odojefszky a hidláb alatt! Az ezredes, a kinek zászlóalja ott küzd az Izsáktéren, a herczeg, a kinek palotája ott áll a «Nagy Millió» mellett; a historiai nagy név, a ki helyet követelt Brutus és Riegó között, – beásva egy hófuvatba! S mit csinál ott? Egy darab pokolkővel fekete ragyákat pettyeget az arczára, hogy ismeretlenné tegye magát!

Visszament megint a tulsó partra, s sietett egyenesen a saját palotájába haza.

«Az égre kérem önt, jöjjön át nagyanyám lakosztályába. Nagy titkokat kell önre biznom!»

Odakünn már éjszaka volt s dörögtek az ágyúk. A fegyverlobbanások fénye volt az egyedüli kivilágítása a czári fővárosnak.

A jó öreg Anna Feodorovna csak meg van most is, a maga kivető kártyájával, dorombozó macskájával és hűséges Ihnátkójával s számlálja a napokat, a mik még az újévig hátra vannak.

Karácsony másodünnepe van. Ennek az estéjén, ha az ember két egyforma nagyságú viaszgyertyát meggyújt, abból, hogy melyik ég le hamarább, megtudja, hogy kettő közül melyik fog hamarább meghalni: az asszony-e, vagy az úr? -435-

– No hát teljesedjék Isten akaratja, sóhajta fel az öreg. Ha már nekem kell előre elmennem. Hiszen bizony itt van már az ideje. Elég sokáig éltem. De csak mégis sajnálnom kell a szegény «öreg embert», hogy marad itt nálam nélkül majd olyan egyedül? Nem kell neki megmondani, hogy meghaltam. Hadd higyje, hogy még mindig élek. Minden születésnapjára kell neki ajándékozni egy piros hálósipkát, mintha én küldeném, tudod Ihnátkó?

– Ugyan ne beszéljen annyit a halálról! dörmögé fogvaczogva a vén cseléd. Hisz a nélkül is úgy reszket minden csontom, ettől a sok ágyuzástól!

– Mert gyáva vagy. Mert soha sem voltál katona. Még akkor is félsz az ágyuszótól, mikor tudod jól, hogy az csak a karácsony éjjeli nagy processióra szól. Ilyenkor ád a czár az udvarhoz tartozóknak nagy díszlakomát; a népnek pedig pompás tüzijátékot. Hallod, hogy pattog? Azok a rakéták. Most megy fel a nagy girandole! Mikor meg ilyen hat ágyulövés jön egymás után csűstűl, ez azt jelenti, hogy most emeli föl a czár a poharát az áldomásra. Ohó! Sokszor láttam én azt az ünnepélyt. Nem történt meg nálam nélkül soha. Szép asszony voltam ám én, mikor fiatal voltam! Aztán milyen hangom volt; mint az ezüst! Pál czár mindig felszólított, hogy énekeljem el az ő kedvencz nótáját: «ha a nap végső sugárinál!» Még most is szép nóta az. De már nincs senki, a kinek elénekeljem.

– Áldott úr Jézus! kiálta fel, kezeit összecsapva Anna Feodorovna. Hát te jösz Maximovics Iván? Hát megemlékezett az öreg anyjáról a kis pulya? Micsoda? Te ott hagytad a czári fényes lakomát a kellő közepén, hogy a szegény nagyanyádat meglátogasd karácsony második ünnepén? De az már igazán szép tőled Maximovics Iván! -436- De vissza fogsz térni oda megint, úgy-e? Visszamenj ám! Miattam a czár neheztelését magadra ne vondd. Mert a czár kegyelme olyan ám, mint a hajadon leány ártatlansága. Abból nem szabad semminek elveszni. Ha netán észre találta volna venni a czár, hogy eltávoztál idő előtt, mentsd ki magadat! Valld meg neki igazán, hogy a nagyanyádat látogattad meg. Ő ismer engem. Nagyon szeretett engem, mikor kis gyermek volt. Akkor én még fiatal asszonyka voltam. (Az öregasszony még Sándor czárról beszélt, a ki csak huszonhét évvel volt nálánál ifjabb.) Sokszor odabujt az ölembe, mikor az atyja kivánatára elénekeltem azt a szép dalt, a mit az olyan nagyon szeretett: «Ha a nap végső sugárinál». Nem ismered? Jer. Eléneklem neked is. Ülj ide a zsámolyomra, hajtsd ide a fejecskédet a két tenyeremre.

Iván odaült a nagyanyja lábához. Milyen jó volna most is kis gyermeknek lenni.

Bizony olyan volt már a hangja, mint azoké az ódon zongoráké, a miket holmi fejedelmi kastélyban ottan felejtettek, s huszonöt év óta fel nem hangoltak, némely húr le is szakadt már; de azért csak elénekelte ő az unokájának.

«Ha a nap végső sugárinál
A fák közt, gyepágyad megett
Egy békés alkat elődbe áll
S feléd nyájasan integet;
Nem más az hű barátodnál,
Ki békés örömmel kinál.»

– De te olyan nagyon bús vagy ma, Iván! Mondd csak, mi szomorít? Tán bizony útra készülsz? Hosszú útra?

– Te! Én kitalálom, hogy hová készülsz, szólt nevető hangon Anna Feodorovna; te az apádat meglátogatni indulsz, az én szeretett Maximomat! -437-

– Akkor vidd el neki ezeket az én csókjaimat. Meg százszor ennyit! Lásd, nem tudok sírni. Az öreg ember szemének az a szokása, hogy mikor nem akar sírni, akkor mindig könyezik, mikor meg igazán sírni akar, akkor nincsenek könyei.

– De hát látod, már most elmégy, engem itt hagysz. És aztán elmégy a nélkül, hogy megházasodtál volna s nekem itt hagynád magad helyett a feleségedet.

– Megházasodtam nagyanyám, szólt Iván. Épen azért jöttem most hozzád, hogy bemutassam neked a feleségemet.

– Oh, micsoda örömnap ez! Te megházasodtál! Van kis feleséged. Szép, takaros kis angyalka! És meg fogom látni mingyárt! Ez aztán a karácsonyi ajándék!

Hanem aztán még is megsokalta magától az örömöt az öreg asszony. Ejh, az így nagyon édes lesz; tölteni kell hozzá egy kis keserű fekete kávét. Elkomolyodott.

– De hát miért titkoltad ezt előlem addig, a míg meg nem történt? Mikor én azt akartam, hogy a menyasszonyi ékszert tőlem kapja az arád? Ez nem jó volt. Remélem, hogy nemes leány?

– Akkor ki nem tudom találni, hogy miért titkolóztál? Talán nem tudott oroszul, mikor elvetted, s elébb meg kellett tanítanod, hogy velem beszélni tudjon? mert én meg más nyelven nem értek, én még moszkvai leány vagyok.

Iván ráhagyta, hogy úgy van. Ebben nem volt semmi rendkivüli. A szentpétervári herczegasszonyok nem igen értettek oroszul. (Épen úgy, mint abban az időben a magyar úrhölgyek magyarul.) -438-

A csöngetés a külső ajtón félbeszakítá köztük a beszédet, a mellékszobában selyemruhasuhogás hallatszott. Corynthia még is teljesité férje kivánságát, eljött az ő hivására a nagyanyjához.

Miért nem ment Iván maga a nejéhez, miért kérte azt, hogy keresse fel őt nagyanyjánál? annak súlyos okai voltak. A nő maga felelhetett róla magának. A világ előtt karöltve jártak, csupa hitvesi gyöngédség voltak. De ha a nő hálószobájának ajtaján koczogtatott a férj, a válasz az volt: «nem vagyok itthon!» Ez így volt a julius 21-ki napfordító éj óta.

– Köszönöm, hogy eljöttél, suttogá az eléje siető férj s aztán kezét megfogva, oda vezette őt nagyanyja elé. Íme a nőm, nagyanyám!

Corynthia meghajtá az egyik térdét Anna Feodorovna előtt s oda tartá az arczát a megcsókolásra – a mumiának. Ma mindent megtett, a mit kivántak tőle. A kezét is megcsókolta az öreg asszonynak, azt a ránczos pergamen kezet.

– Jaj, be gyönyörű teremtés! Milyen bájos, milyen kedves! Milyen finom nevelése van! De micsoda pompás báli ruhád van neked! Látszik, hogy most jösz a czár ünnepélyéről!

Szegény jó öreg asszony! Azt hitte, hogy az báli ruha, a mit Corinthia visel. Az ő idejében csak a czár bal paréeján viseltek ilyen csipkés, selyem ruhákat, a milyen ennek az otthoni pongyolája. Ő huszonöt év óta nem látott divatlapot és szabóval nem beszélt. Azt hitte, most ez a báli divat.

– No biz ehhez a pompás öltözethez nem is tudom, hogyan fog illeni a fejdísz, a mit én tartogattam a számodra? Ihnátkó! Hozd ide a szekrényemet, a miben az ékszereim vannak. -439-

Az öreg asszony előszedte azokat az antik, igazgyöngyös, brilliantos hajdiszeket, a mik egy uradalmat értek, s biz azokkal nagyon meg volt akadva, hogy mi módon tüzködje fel Corinthia à la giraffe frizurájára, a mihez azok nem voltak készülve. Pedig azokat okvetlenül meg kellett neki kapni és viselni az ő szemeláttára.

– Így ni! Most még szebb vagy! Ezekkel az ékszerekkel most visszaviheted őt a czár ünnepélyére; hadd irigyeljék tőled!

– Nem, nagyanyám, mi nem megyünk vissza többet, mondá Iván, ha megengeded, itt maradunk nálad. Itt töltjük a karácsony-estét.

– Ah, ha elkéredzkedtél, az már egészen más. Így már kedves lesz, ha nálam akartok maradni. De Istenem, hát már most én mivel tudjalak benneteket mulattatni? Tud a feleséged l’hombret játszani?

– Csakhogy az én kártyám, a mivel naphosszant játszom, olyan kopott már. Szégyenlem előadni.

– Majd gondoskodik a nőm friss kártyáról. Engedd meg, hadd magyarázzam meg neki, hogy hol állanak?

– Jó lesz, jó lesz. Te Ihnátkó addig készítsd el a kártya-asztalt. Oh milyen régen nem játszottam l’hombret! A mióta a kis fekete herczegnő, meg a tábornokné nem járhatják a lépcsőt. A theás servicet, a süteményeket mind készítsd elő. A kandallóra rakj fát. Majd meglássuk, melyikünk álmosodik el hamarább, ha egyszer belemelegszünk a kártyázásba? Én nem!

Iván ez alatt francziául kezdett el beszélni Corinthiához, oly nyugodt kifejezést erőltetve arczára, mintha csak azt magyarázná neki, hol találja meg szobájában a játékkártyákat? -440-

– Én el vagyok veszve. A ma kitört felkelésnek, a mi úgy hiszem, azóta le van verve, én voltam a titkos intézője. Névszerint Trubeczkói herczeg volt a dictator, de tényleg én voltam az. Én voltam az intéző kéz, ő csak álarcz. Trubeczkói már sietett magát tisztázni; oda ment a főparancsnoksághoz, letenni a czár iránti esküt, s megadta magát. Ezzel rólam az álarcz lehullt. Én maradtam benn a vezérségben. Nem is háríthatom azt rá vissza; szegénynek ifju neje van, a ki őt nagyon szereti. A mai zűrzavarban azonban semmi részem nem volt. Hanem ez rajtam nem segít; mert mégis én voltam a dictator. Ha az iratokat, a mik e mozgalommal összefüggnek, megtalálják, akkor menthetlenül elvesztem. És velem együtt ezrei az ország legelőkelőbb embereinek, a kiknek a nevei egy könyvbe fel vannak jegyezve, a mit «Zöld könyvnek» nevezünk. – Ezt a könyvet meg kell semmisíteni.

– Kire bizhatnám másra? Mindenem, a mim van, önnel közös. Nevem, vagyonom, rangom, becsületem egyúttal az öné is. S ez mind koczkán forog most. És csak ön segíthet rajtam, senki más.

– Oh nem azt. Könyörgöm. Esedezem. Mert a mit most kérek öntől, az valóban olyan nagy, mint mikor az ember Istentől kéri bűnbocsánatát. Az a könyv Ilmerinen Zeneidánál van elrejtve.

– Tudom, hogy ön gyülöli ezt a nőt. Ok nélkül: esküszöm rá! De hát mit ér a kétségbeesett ember esküje? Engem nem kötött e nőhöz olyan érzelem, mely az ön női büszkeségét megsérthette. Más viszony volt az, rám nézve sokkal veszélyesebb, de önre nézve nem sértő. De azt nem fogja ön nekem elhinni. Nem is kivánom. De kérem azt, hogy a végveszély pillanatában legyen nagylelkű, és ha haragja volt ellenem, a Ghedimin czimer becsületéért felejtse azt el, és siessen e pillanatban -441- Ilmerinen kisasszony lakába, ezzel a kulcscsal, mely a rejteket felnyítja. Én tudom jól, hogy minő áldozatot kivánok öntől, a mikor azt kérem, hogy lépje át annak a háznak küszöbét. De ennek meg kell történni. Én magam nem mehetek oda, mert a mint e ház felé közelítek, engemet rögtön elfognak; de önt nem fogják gyanuba venni. Rögtön beszéljen ön Ilmerinen kisasszonynyal, s tudósítsa a veszélyről, ha ő még nem tudná ezt. Én azt hiszem, hogy ő már tudja. Gondolom, hogy magától is rájönne arra, hogy e Zöld könyvet megsemmisítse, ha az oly erős rejtekbe nem volna zárva, a mit csak a legnagyobb erőszakkal s sok idővesztéssel lehet szétrombolni. Ez a kulcs egyszerre felnyitja a zárt. Vessék önök a könyvet a tüzbe. Maradjon ön ott, míg hamuvá égni nem látja s aztán siessen vissza s szabadítson ki kétségbeesett helyzetemből…

A kicsinosítás abból állt, hogy előhozatta a legujabb divatú baretjét (1807-ből), azt feltette a fejére, a nagy sárga strucztollal, s a két hamis schnekklit odaakasztotta a hajába. A haja fehér volt, a schnekklik pedig feketék.

– De milyen sokáig keresi a kártyákat a kicsike! Bizonyosan ő is átöltözik. Leveti a báli ruhát s pongyolába, kartonba öltözik. Megállj csak, milyen tréfát fogok neki csinálni! Hogy fog rajta nevetni! Eldalolom neki a házas-párok -442- dalát». Az ám a csinos nóta. Hozd ide a guitáromat, Ihnátkó. Hej, milyen jól tudtam én guitározni valaha.

S a jó öreg asszony kezébe vette az ócska lantot, s felbátorítva az első sikertől, hozzá fogott, hogy egy vidám kedélyes régi nótával mulattassa az ő kedves kis pulyácskáját, – kinek halálos veriték gyöngyözött a homlokán ez óra alatt.

«A jó gazdasszonynak az a kötelessége,
Hogy urát becsülje,
A perpatvart, és a czifrálkodást
Messzire kerülje,
Reggel már az ágyához
Jó szivvigasztalót hoz,
Délben bor, pecsenyére
Várja őt az asztalhoz!»

«Jó asszony férjének az a kötelessége,
Hallgasson szavára,
Őtet tüzbe-vizbe küldi, menni kell
Parancsolatjára,
Szépen kezet csókolni,
Intésére hajolni,
Ha vendége érkezik,
Őtet mulatni hagyni!»

– Hahaha! nevetett a jó öreg asszony a saját kedélyes dalának s hajlandó lett volna, ha Iván csak egy szóval kéri, azt még egyszer elénekelni a kedvéért. Csak már jönne a kicsike, hogy az is nevetne rajta!

De Iván nem figyelt már oda: neszt hallott az ajtó előtt. Ezóta Corinthia megjárhatta az utat Zeneidához és onnan vissza. Sietett az ajtót felnyitni.

De nem Corinthia lépett be azon, a kire várt, hanem valaki, a kivel legkevésbbé kivánt találkozni e ködös világon: Galban. -443-

A lovag nem vette le a kalapját, mikor belépett s nem üdvözölte a háziasszonyt, a kinek a szobájába hatolt.

– Nini! Micsoda ember ez itt, a ki az én szobámba be mer törni, s az én unokámnak, egy Ghedimin herczegnek el meri venni a kardját? Kicsoda az úr?

– Hogy én ki vagyok? madame, azt megtudni önnek semmi szüksége, hanem hogy az ön unokája kicsoda? azt megmondhatom. – Ő a felzendült rebellisek dictatora, a kik a czárt meg akarták ölni és leverettek.

– Ihnátkó! Ihnatkó! Rikácsolt az öreg asszony. Gyere ide! Nevess helyettem. Én nekem nem jön. Segíts nevetni! Nézd, itt egy farsang bolondja van, a ki komédiát játszik! Azt mondja, hogy az én pulyám a rebellisek dictatora. Hová bujtál? Röhögj hát!

– Ne csinálj magadnak hiu reményeket, Maximovics Iván! El vagy veszve tökéletesen. Feleséged elárult. A mint te azt a bizonyos kulcsot a kezébe adtad, a mi azt a – tudod már – roulettebankot felnyitja ott Zeneida kisasszonynál, ő egyenesen a rendőrfőnökhöz sietett vele s annak a kezébe tette le azt. Ezóta a Zöld könyved jó helyen van.

Ghediminnek e szóra, mintha az ég minden csillagai szakadtak volna rá, megrogytak a térdei s a feje alácsuklott. E megfoghatatlan rémgondolat megzsibbasztá minden gondolatát. -444-

– Nem! Nem lehet az! Hogy egy asszony elveszítse tulajdon férjét, s azzal együtt saját vagyonát, becsületét! Ilyen szörnyeteg nem létezik a világon! S én nem vétettem senki ellen a világon oly nagyot, hogy az én büntetésemre teremtsen az Isten egy ilyen pokolcsodát!

– Rövid emlékezeted van, Maximovics Iván, sugá fülébe Galban lovag. Gondolj vissza arra az éjszakára, a mikor Corinthiának hirül vitted Nariskin Zsófia halálát s egyuttal Puskin megszökését Bethsábával. Nem tudtad volna tán, hogy Nariskin Zsófia az ő leánya volt, s hogy ő akkor épen Puskinra várt, nem reád?…

Felnyitott ajka levegő után kapkodott; kezei a megfoghatatlan fantom után nyultak ki vonagló ujjaikkal. Közel volt hozzá, hogy a szive megszakadjon.

– De hát ne légy te féltékeny többé se Puskinra, se a feleségedre. Puskint majd főbe lövik, a hol megkapják; a feleséged meg majd visszakapja a rangját is, a vagyonát is, meg a férjét is, a mivel kárpótolhatja magát. Te szépen felsétálsz a vérpadra; a szép birtokodat, meg a czimeidet pedig s talán még a feleségedet is majd örökli az, a ki jobban meg tudja becsülni, mint te. – Talán épen Galban lovag!

E szóknál Ivánnak csak aláhanyatlottak a karjai. Nem érzett, nem látott többé semmit.

Először letépte a melléről az érdemrendeket, azután a vállairól a vállrózsákat, végre minden gombjait az egyenruhájáról, melyen a czár czimere volt.

A nagyanya nem értette azt, a mit beszéltek, de a mint azt meglátta, hogy unokája testéről hogy tépik le a katonai, a nemesi díszt mind, ha odafutni nem volt is ereje, -445- de az asztalba megfogózva, fel tudott állni, és rá tudott rivalni arra, a ki azt tette.

– Gyilkos! – Istentelen! – Ne merd bántani az én unokámat! – Állj meg! – Ne tépd tovább! – Hazugság minden, a mit ráfognak! – Én megyek a czárhoz. – Lábaihoz vetem magamat. Engem meg fog hallgatni. – Ő engem nagyon szeretett. Ihnátkó! – Add fel a palástomat! – A czárhoz megyek! – Megálljatok! – Hóhérok! – Ne adjátok rá azt a rabköntöst! Az én angyalom, Ivánomra! – Rabköntöst! – Én előttem! – Ördögök! – Még a haját is le akarjátok vágni! Hol van a czár? – Megyek a czárhoz! – Megyek Sándor czárhoz! – Kegyelmet kérni!

És a szörnyű akarat csodát mivelt. A tehetetlen rokkant test járni kezdett, mint egy élő kisértet; – el tudott tántorogni odáig, a hol Galban állt, – annak megragadta a kezeit:

A hol a minden oroszok czárjai maguk is – nem osztják többé – hanem kérik a kegyelmet…

Ghediminnek (nem herczeg többé!) az utolsó hajfürtei is lehullottak a fejéről. Ez a halálra itéltek tonsurája.

Senkije sem volt már, a ki szánja, csak a kürtőbe elbujt vén szolga csuklott ijedtében egyre e meggyalázó műtét alatt.

Még azt sem engedték neki, hogy odamenjen holt nagyanyjához, s azt fölemelje a földről. Az elitélt lázadónak nincs se az élők, se a halottak közt családja többé.

Következett még, hogy a kezére és a lábára verjék a lánczokat. Jó, nehéz lánczokat! A milyenekről azt mondta -446- a világosságügyi tanácsos: «ne féljetek, megkapjátok ingyen!» S minthogy előkelő vezér volt, kitüntetésül még egy nehéz vasgolyó is volt akasztva a láncz végére, azt húzhatta maga után, valahányat lépett.

– Hát nem az én honfiaim, a kalevainok védték-e a czár fiát, feleségét és anyját ezen a napon?

– A czár kegyelmet adott Ghedimin Maximovics Ivánnak. Itt nálam a kegyelmi parancsa.

– Sőt még az ólombányáktól is. A czár kegyelmes volt őt Tobolszkba száműzni a nyestvadászok közé. A hova rögtön indulni fog.

– S ezt mind az ön szép fekete szemei vívták ki, szép kisasszony? De álljunk meg még egy szóra! Mikor a czár ezt a kegyelemparancsot aláirta, még nem volt tudomása róla, hogy a Zöld könyv kézre került!

– Ah, szép istennő! Ön is a tudatlant akarja játszani? megbukik e szerepben. S ezuttal csakugyan én fogom önt kifütyölni! Nem tudja ön, hogy az ön roulettebankjának a titkos kulcsa a rendőrség kezébe került.

– S ezuttal a rendőrséget nem lehet úgy bolonddá tartani, mint tették én velem, mikor Turgenyeff Miklós azt -447- mondá: «Je suis un president sans phrases, messieurs, faites vos jeux!» A Zöld könyvet megtalálták.

– És abban az összeesküvők nevei voltak az alkotmány alá irva, és a lázadási tervek mind!

– Abban a könyvben voltak feljegyezve azoknak az uraknak a nevei, a kik a roulettejátéknál a banknak adósai maradtak s becsületbeli tartozásuk volt kiegyenlítetlen.

– Jól játsza ön a komédiát, kisasszony, nagyon jól, hanem azért mégis ki lesz ön fütyölve. Hisz az irott betük önök ellen fognak vallani.

– Azok nem fognak senki ellen vallani. Én, tudva azt, hogy a roulettejáték tiltva van, minthogy a rejteket fel nem nyithattam, a kulcslyukon keresztül teletöltöttem azt választóvizzel. S a kik a «sárga» könyvet megkapták, egy betüt sem találtak annak a lapjaira irva, az mind eltünt onnan. Jelen voltam, mikor felbontották. Semmi irás nem maradt ott.

E szókra nagyot csörrent valami. Iván csapta össze lánczait, a mik kezeire voltak verve.

– Ön igazán a pokol szülötte, Ilmerinen Zeneida! Ön ezzel a dæmoni ötletével tízezer gonosztevő összeesküvőt mentett meg a vérpadtól és Szibériától!

– Mit törődöm én önnel? Nekem levelem van a czártól, mely szabadságot ád odamennem e szomoru országból, a hová nekem tetszik.

Galban lovag, a mint azt látta, hogy ez a nő túl van azon a körön, a melyben őt ostorával elérheti, vissza akart térni franczia udvariasság mázával bevont szerepébe. -448-

– Nagyon sajnálni fogja a szentpétervári világ, kisasszony, hogy önt elveszíti, a mai búcsúelőadás után! S hova fog ön menni, ha szabad kérdenem? miután a rendőrséget tudósítanom kell felőle, hogy önt szabadon engedje távozni.

– Hát hogyne? Én nem voltam neki felesége, hogy nyomoruságában elválhassak tőle; én csak szeretője voltam, én nem hagyhatom el.

Azzal odament a meglánczolt rabhoz s felvette a kezébe a lánczáról a rajta nehezedő vasgolyót. Az volt az ő menyasszonyi hozománya.

Iván e pillanatban fölemelte büszkén a fejét, és arcza ragyogott. Ez a rabbá nyirt fej az lett, a minek előbb kellett volna lennie. Egy büszke hős, egy szabadsághős szoborfeje! Ajkához emelé lánczhordó kezével a hölgy kezét, s teljes, ép, érczhangú szóval kiálta fel:

De Galbannak nem volt kedve azt tenni. Még az ő rossz szivét is meghatotta ennyi nemesség. A négy gránátos is lehorgasztott fővel állt ott, minden katona-regula ellen.

– De kisasszony! Hebegé a lovag. Gondolja ön meg, hogy mi lesz önből, ha komolyan veszi ezen szörnyű elhatározást.

Zeneida odanézett Maximovics Iván szemeibe s egész lelke ott volt e tekintetében.

A láncz csörrent minden lépés után. A magára hagyott szobában nem hangzott más, mint a vén szolga zokogása a kürtőben.

Hanem a földön fekvő halott arczán mind elsimultak a ránczok. Mosolygott…

Ilyen nagy vonásokkal rajzolt alakok számosan fordulnak elő a történelmi nagy korból. Így követte Trubeczkoi herczeget a névleges dictatort, ifjú neje Siberiába, így a két Muravieffet és Nariskint. Rylejeff özvegye visszautasította büszkén a kegydíjat, a mit számára a czár rendelt. Egy fiatal nevelőnő, ki egy orosz herczeg iránti szerelmét el tudta rejteni szívében, a míg az magasan állt fölötte, mikor az itélet azt szibériai rabszolgává degradálta, akkor megvallotta az ifjú szülőinek szerelmét s a rabszolgának neje lett s vele ment a száműzetésbe. Hanem aztán az ellenkező alakokat is épen ily merész vonásokkal rajzolta a korszak. Odojeffszki herczeget a hid alatti búvhelyén saját rokonai árulták el, s azoknak az úrnőknek a nevei is szép sort képeznek, a kik azon a napon, a melyen a gyászos menet elindult Szibéria felé rokonaikkal, testvéreikkel: a téli palotában Ghedimin Corinthiának nyujták kezeiket a contratáncz alatt.

EPIZODOK.

A MEGMENTETT KÖLTŐ.

A lázadás teljesen leveretett. A felkelők utolsó csapatja Jakuskin vezetése mellett egy palotába vette be magát s azt eltorlaszolva, védte a kétségbeesés heroismusával; míg minden oldalról rá nem törtek s ezzel a szentpétervári kisérletnek vége volt.

A két Muravieff Apostol 3) testvért, mikor már el voltak fogva, az «egyesült szlávok» republikánus szövetségéhez tartozó tisztek kiszabadíták, s arra azok a katonaság élére állva, kikiálták a köztársaságot Wassilkoffban. Az ottani pópa megáldotta zászlóikat. De az áldásnak nem volt foganatja. A katonák nem bánták, ha köztársaság lesz, de hát ki lesz benne a czár? Mert czár csak kell a köztársaságnak is.

Az ustinofkai halmokon vannak eltemetve. Ott lőtték őket rakásra kartácsokkal s gázolták a paripák alá; a sírhalom fölé, mely tetemeiket rejti, van emelve egy bitófa. Az az ő síremlékük.

Az északi szövetség halottainak ilyen emlék sem jutott. Őket még a harcz éjjelén beeregették a Néva jegén vágott lékekbe, s a folyam öt hónapig befagyva marad.

Jakuskin foglyul esett, hanem a börtönben összezúzta a fejét, a kőfalhoz vágva.

Ezt a csodát két asszonyszív vitte véghez, mely úgy tudott megosztozni az ő iránta való szerelemben, hogy mind a kettő megtartsa őt az életnek.

A Galban lovag birtokára tett kitérés után elkésett a végzetes napra való megjelenésről. Csarszkoje Zelón innen kidőltek a lovai az erőltetett sietségtől, s ott az útfélen találkozott össze a szemközt jövő Battenkoffal, a ki már a szentpétervári mészárlásból menekült: attól megtudta, hogy minden el van veszve már, Ghedimin herczeg Szibériába száműzve, a hova Zeneida önkényt követi.

Puskin visszafordulhatott a feleségéhez. Nincs már Eleutheria többé. Eltemették.

Senki se foghatta rá, hogy részese volt a szabadságkivívó szövetségnek. Az ő neve is ott volt a tízezer között, a kiket egy komédiásné «pokolbeli» ötletével a vérpadtól és Szibériától elrabolt.

Puskin aztán egyedül maradt puszta kastélyában, nem volt senkije, csak a vén Helenka, annak olvasta fel a verseit.

A másik év tavaszán parancsot kapott Miklós czártól, hogy jelenjen meg előtte Szent-Pétervárott.

Az is nagy jelenet volt! Hugo Victor tolla kellene hozzá azt leirni, mikor a kivégzés pillanatában az egész nagy vérpad-alkotvány összeomlott, s elitélteket, hóhérokat, birákat, mind maga alá temetett.

– Tehát nem a barátaidat, a kik meghaltak? Valld meg! Ha itt lettél volna Szent-Pétervárott, melyik részre álltál volna?

Az egész világ ethikája szerint szabad is, szokás is. Az összeesküvő nem tartozik saját maga ellen vallani, nem tartozik elismerni azt, a mit be nem bizonyíthatnak rá, nem tartozik előadni azt, a mi a szivében van.

És mégis Puskinnak nem tudott kijönni ez a hazug szó az ajkán. Az ész diktálta, de a büszke szív útját állta annak.

– Ha itt lettem volna, felelt a czárnak, én is ott lettem volna a barátaim oldalánál.

– Szeretem, hogy így válaszoltál, mondá erre a czár. Én most Nagy Péter czár korát akarom megiratni, s keresek egy embert hozzá, a ki tud költeni, de nem tud hazudni. Rátaláltam. Te rád bízom e kornak megirását. Eredj haza és fogj hozzá. S a mit ezentul irni fogsz, annak mindig én magam leszek a censora.

Így szabadult meg a végzetes catastrophából a költői alakok egyik legfényesebbike.

A «Medvesonkában» az igaz, hogy ezért proscribálták, mint hazaárulót. (Mert ha a titkos társulatok mind elvérzettek is, a medvesonkai megmaradt és az nem szünt meg a szabadságért tovább is inni.)

GHEDIMIN ÉS ZENEIDA.

Öt gyermeke született ott, mind fiu. Azok sem herczegek, hanem ki timár, ki szücsmester, de jól megy a dolguk s nem tudnak semmit a szentpétervári palotáról.

Ez ugyan prózai vég. De nem lehetett elhallgatnunk, mert úgy van s nem áll egyedül. Hány herczegi család -453- ivadéka cserzi ott a bőrt és nyúzza a hermelint, a mit az ősei viseltek egykor.

A három Turgenyeff testvér legidősebbike, Turgenyeff Miklós, ki amaz emlékezetes gyülésben elnökölt, daczára annak, hogy a kitörés alkalmával külföldön volt, halálra és vagyonvesztésre lett itélve. Az egyik öcscse Sergius, a mint ezt meghallotta, abban a perczben megszakadt a szive keservében. A másik öcscse pedig, Sándor, utána ment elitélt bátyjának, s megosztotta vele a saját vagyonát. Ilyen szivek is teremnek a jég hazájában!

CONSTANTIN REGÉJE.

Krizsanovszkinak nagyon igaza volt, a mikor azt mondá, hogy a lengyeleknek semmi okuk sincs a maguk sorsát az orosz szabadságharczosok terveibe beilleszteni.

Hanem az is igaz, hogy a lengyelekre nézve Constantin felesége csaknem az volt, a mi a Constitutio. Ő volt rájuk nézve a gondviselés. A minden rosszat jóvá tevő, a haragszelidítő, büntetéselfordító, az áldástervező gondviselés.

A hirhedett «nyepozvolim» (nem akarom!) nem fordította meg annyiszor a lengyel királyok akaratát, mint az alkirályét ez a szelid szó: «én így szeretném».

Mikor aztán meg volt érve az idő és alkalom, rendbe volt szedve a szükséges erő, akkor egyszer teljes, országrendítő hatalmában állt föl az egész nemzet. Öt hónapra X-ik Károly futamodása után Párisból.

Egy éjjel a lengyel ifjak betörtek a Belvedere kapuján s egész a nagyherczeg hálószobájáig hatoltak fegyveres kézzel.

A nő fölriadt álmából, mikor már a tőrök a szive fölé voltak emelve: «egy hangot se ejts!» -454-

S azzal félrecsapva a fölemelt tőrt, kiugrott az ágya tulsó felén, s átrohant a férje szobájába. Meg sem érezte, hogy egy tőrszúrás a hátába hatolt. A szőnyegajtót, melyen át menekült, hirtelen bereteszelé, s azzal a mélyen alvó alkirályhoz futott:

– Nem orgyilkosok! szólt a nő, büszkén palástolva szégyenét. Hanem szabadsághősök. A lengyel nép föltámadt ellened. Menekülj.

– Mit? A lengyel nép föltámadt? S te, a lengyel leány, nem a néped mellé állsz, hanem engemet védsz? Csoda ez!

Azzal a férje szobájában egy szögletben megnyomva egy rugót, feltárta a rejteket, a min keresztül az ősz Krizsanovszki odajárt hozzá, s a miről Constantinnak tudomása sem volt.

A szőnyegajtó vassal volt bélelve, a megrohanók nem birták azt betörni. Johanna is hirtelen öltönyt kapott magára s eltitkolá, hogy meg van sebesülve.

Sietve vitte kézen fogva férjét az ismerős rejteken át a kerti alagut ajtajáig.

A közel Varsóból áthangzott a félrevert harangok kongása. Ott a fölkelés már diadalmaskodott.

A Lazienka falán kívül czirkált egy dzsidás lovas. Azt odakiáltá a nagyherczeg s leszállítá a lováról. Arra aztán felült maga, s Johannát odaemelve maga elé a nyeregbe, menekült tova.

Hanem a dzsidás sietett tudatni az alkirály menekülését a felkelőkkel, s azok utána eredtek. -455-

Egy ulán-szakasz utolérte a menekülőket a bjelogrodi erdők alatt. Az egy lónak nehéz volt a kettős teher.

– Legyen úgy. A «te» férjedet ne bántsa senki. Mi védkiséretül fogunk szolgálni Constantinnak.

És maga a lengyel lovas-csapat kisérte el a menekülő alkirályt a táboráig, mely épen hadgyakorlatokra volt összegyülve.

Constantin, táborába érve, tudta csak meg, hogy Johanna sebet kapott, az ő életét védve. Ez nagyon hatott kedélyére.

Csak a mély elérzékenyülés teszi felfoghatóvá, hogy egy orosz nagyherczeg, egy alkirály, egy hadvezér arra a monstruosos nagylelküségre vetemedjék, hogy táborába érve, azt mondja a hadirendbe felállított katonáinak:

– A ki lengyel, s jobban szereti a hazáját, mint engemet, váljon ki és menjen el innen!

S elbocsátá zászlóstul, fegyverestül a lengyel ezredeket, a mik parancsa alatt voltak, mind. S akkor a megmaradt orosz sereggel kitakarodott Lengyelországból. Hazavitte az oroszokat Oroszországba.

No hát ki? A zöld szemű ember. Csakhogy ezuttal nem a Tsatir Daghi, hanem a Ganges-parti. A cholera.

Azt mondják, hogy el is temették. Azt mondják, hogy -456- oda tették le a koporsóját a szentpétervári Péter-Pál templom sírboltjába.

Egy évben parasztlázadás tört ki s a vezetőről azt kiáltották ki, hogy az Constantin. A zendülés nagy mérveket öltött. Leverték; de a vezért nem birták kézrekeríteni, a nép úgy elrejté azt.

A lappon halászok, mikor éjjelenkint csónakaikkal a Solevecski zárda körül kalandoznak, gyakran látnak ott a holdvilágnál a bástyafokon sétálni egy ősz alakot, a kit közelbül fegyveres őr kisér s a ki összetett kezeit fölemelve az égre, imádkozni látszik. Azt suttogják egymás között, hogy ez a rejtélyes foglya a szent szigeteknek, az eltünt Constantin. Pedig majd negyven éve már annak.

A hó messze beteríti a vidéket; az utakat se látni. Szürke, ólomnehéz égmennyezet borul a láthatárra. Minden elcsendesült.

Hanem a mély hó alatt most is zöldül még valami, a minek a gyökere nem vész ki soha.

TÖRTÉNELMI JEGYZETEK.

1. Rózsák a hóban. Lukasinszky, miután a legnagyobb kínzásokkal sem lehetett tőle vallomást kicsikarni, nyomtalanul eltünt; parasztok, kik abban a környékben laktak, a hol Constantin a czárevics keresztülvonult, láttak egy embert, ágyulaffétára kötözve, elhurczoltatni. Azt állítják, hogy ez volt a szerencsétlen Lukasinszky. Az általa alapított «hazafi társaság» azonban annál erélyesebben folytatta működését (Der russische Hof v. Jakob Magus Crusenstolpe V. kötet). «Seisász» egy orosz vígjáték komikus alakja, kiben a szolgálathűség van személyesítve. A század elején nagy tetszéssel adták. V. ö. Dupré de Saint Maure «Le Theatre russe» 1824.

2. Nagyuri kedvtelés. Vadászat Sz-Pétervárott. A czári kegyencz a Czárszkóje Zélotól Szent-Pétervárig az utczán vadászott végig s a vadászat alatt minden urasági hintónak, járműnek, társzekereknek, sőt maguknak a postakocsiknak is meg kellett állni s várni addig, míg a herczegi vadászatnak az utczán vége lett. Ez a jelenet eltartott egy óráig. (Les mystéres de la Russie, par Fréderic Lacroix.)

3. Hadjárat egy asszony ellen. Az orosz és lengyel titkos társulatok. Neveik, czéljaik, működésük, a tagok fölvételi módja leirva körülményesen Crusenstolpe «Der russische Hof» művében V. kötet.

4… Két zenészeti irány harcza az orosz udvarnál Cimerosa, Pæsiello, Salvini Fernando Cortez szerzője és Rossini között, egy orosz udvarhölgy magánlevelében leirva 1824-ből, Dupré de Saint Maure «Meurs russe» művében, I. kötet.

5… Demidecemvirek. Pál czár idejében minden orosz nemes tartozott valami katonai tisztet viselni, csupán tíz fiatal embernek volt megengedve, hogy a polgári osztályt képviseljék; ezek az udvari levéltárban lettek alkalmazva s ott régi okiratok -458- másolásával foglalkoztak. Gúnynévvel «demidecemvirek»-nek hívta őket a társaság. Ezek között volt Turgenyeff Miklós mint húsz éves ifju. Ő hozta hírül Pál czár halálát a többi kilencz társnak, a mire azonnal szétfutott mindenki s nem másolt több ócska okiratot; csupán a hirmondó maga, ki elsőrendű történetiró lett később, elbeszélésünk korszakában.

6. Az orosz szinészet 1824-ben. Saint Maure azt írja, hogy az orosz szinházaknál a füttyöt a sziszegéssel szokták helyettesíteni. Azon időben minden nagy földesúr tartott szinháztársulatot; egy különösen oly leleményes volt, hogy ugyanazokkal a jobbágyaival reggel a szent misén énekeltette a chorust, délben muzsikáltatott az ebéd felett s este eljátszatta velük a «Les precieuses ridicules»-t s mind a három minőségben megfeleltek a – parancsolatnak.

7. A zöld könyv. Hannibál vére folyt Puskin ereiben. Igen is Hannibálé, de nem a carthagói vezéré, hanem egy felszabadult északamerikai néger herczegé, a kinek Hannibál volt a neve s ki Puskinnak valamelyik nagyanyját nőül vette. A regényben amúgy szebben hangzik. (V. ö. Puskin életrajza Bodenstedttől.)

8. Jakuskin. Rylejeff azzal fenyegette Jakuskint (más néven Jakubovicsot), hogy rögtön lelövi, ha le nem tesz a czár élete elleni merényletről, ott az összeesküvők gyülésében. V. ö. Crusenstolpe, der russische Hof.

9… Krizsanovszki tiltakozása a gyilkossági kisérlet ellen a lengyelek nevében. – Ugyanott.

10… Pestel terve, a czári családnak Amerikába szállítása iránt. – Ugyanott.

11. Az általános respublika tervezete apró önálló országokkal. Ugyanott.

12… «Un président sans phrase.» Csupán e négy szót hallhatta meg a betoppanó kém. S ez elég volt arra, hogy Turgenyeff Miklóst, ki külföldre menekült, fej- és jószágvesztésre itéljék. E hírre az egyik testvére azonnal szívszélhüdést kapott és meghalt. A másik testvére pedig utána sietett s megosztá a vagyonát a száműzött testvérrel, nem törődve az udvar haragjával. Ez volt Turgenyeff Ivánnak, a világhírű szabadelvű regényirónak az atyja. (Az 1825. forradalom áldozatainak felségsértési pöréből.) -459-

13… Három napi teljes sajtószabadság Oroszországban. «La censure», Dupré de Saint Maure művében.

… A czár és a nagyherczegek elfogatási terve. (V. ö. Crusenstolpe: «Der Russische Hof» V. k.)

15… «A katonák maguk raboltak éjjel az utczán.» Schnitzler utazási naplójában ezt irja: «Szent-Pétervár teli van a legborzasztóbb hírekkel. Egy nevezetes személyt az utczán meg akartak ölni; egy előkelő polgárt egész az ingeig kifosztottak hazatértében. Tegnap reggel az utczán egy fejnélküli hullát találtak. Ma a legnépesebb utczán feltörtek egy palotát erőszakosan; még a templomokat is kirabolják, az egész gonosztevővilág söpredéke látszik e szerencsétlen várost elözönleni. A lakosok nem merik este elhagyni a házaikat.» Crusenstolpe szerint Miloradovicsot vádolták azért, hogy nem ügyelt fel rá, hogy a katonák éjjel ki ne járjanak a kaszárnyából.

Mikor megtudták, hogy e miatt a rendőrfőnök, Gorgolis leköszönt s Chulken jött helyébe, a casinóban Nariskin herczeg vette a kalapját s azt mondta: sietek haza eltorlaszolni az ajtókat és ablakokat.

«Ide érkeztekor büszkén nevezte meg magát a rendőrség előtt, hogy ő «Marat!» Ott arra kérték, hogy legyen szives valami más okosabb nevet venni fel. Így vette fel a szülővárosa nevét. Nagyon hiu volt rá, hogy ő a testvére Corday Charlotte hirhedett áldozatának. Azt mindenkinek elmondta, hogy ő Marat testvére s sokszor megjárta vele. Külömben franczia nyelvmester volt.» Dupré de Saint Maure «Les gouverneurs, d’ enfants.»

A zenekar. Maga Catalani is azt mondta, hogy ennél szebb éneket soha nem hallott. Les chantres de la Cour D. d’Saint Maure. III.

«Constantin testileg még rútabb volt az atyjánál. Ugyanaz a kalmuk arczulata volt stb.» Phantasta és felfortyanó s legnagyobb -460- mértékben brutális volt; de voltak jó tulajdonai elrejtve a durva külső alatt. Der russische Hof. Crusenstolpe.

Egyszer a katonák mustrálásánál meglát egy ujonczot, a ki sírt. Azért, hogy sírni mert, huszonöt kancsukát veretett rá. «Nézd, mondá a büntetését kiállottnak, ez a derék legény, a pajtásod; ez bezzeg nevet, mikor a szemem közé néz! Ez a jó katona. Hát te legény, mit nevetsz olyan jóízűen?» – «Azt, hogy én még ilyen csúf pofát, mint a tied, soha életemben sem láttam!» – S Constantin adatott a goromba ficzkónak huszonöt – rubelt. De Custine. La Russie.

A franczia forradalom alatt a kivándorolt főurakkal együtt jött inas, lovász, kengyelfutó had elárasztá Oroszországot s miután ott akkor nagy divat volt a fiatalságnak franczia nevelést adni, valamennyi beállt az uraságokhoz – nevelőnek. Volt olyan, a ki tanári állásra is folyamodott a középtanodákhoz s csak azon mult, hogy el nem nyerte ez állomást, mert «Gymnase» helyett «Gil Blase»-t írt a folyamodványában. «Les instuteurs.» Dupré de Saint Maure.

Állítólag Erzsébet czárnő leánya, Tarrakanoff herczegnő czím alatt fölnevelve. Radzivill herczeg gyermekkorában elvitte Rómába, azért, hogy később nőül vegye s II. Katalin ellen fölléphessen vele. Katalin elkobzatta a herczeg birtokait s míg az visszatért Oroszországba, hogy azokat visszanyerje, azalatt a czárnő kiküldte Orloff herczeget Olaszországba, ki meg tudta nyerni az ifju herczegnő szivét, s rávette, hogy esküdjék meg vele. A pap és a násznagyok mind Orloff álczázott bérszolgái voltak. Így a herczegnő a férjének vélt Orloffal hajóra szállt. Ott rögtön lánczraverték, visszavitték Oroszországba s bezárták -461- az erőd börtönébe. Ott aztán a Névának egy kiáradása alkalmával a börtönben megfulladt. Még csak huszonkét éves volt.

35. «Orosz házastársak kelengyéje, vesszőcsomó, mit a menyasszony ád a vőlegénynek.»

Egy szép parasztleány, jobbágya egy előkelő úrnőnek, szerelmi viszonyt kezdett egy szép jobbágylegénynyel. Rajtakapták őket a találkozón, s arra az úrnő büntetésül a szép leányt kényszeríté hozzá menni a legpiszkosabb és rútabb félbolondhoz, a legénynek pedig nőül kellett venni a falu legrútabb banyáját, egy női Quasimodót.

Ha a földesúr meg akarja büntetni a jobbágyát, ráparancsol, hogy vetkőzzék le egészen, s addig vereti azt, néha az egész családja szemeláttára, a míg neki tetszik. Ha néha egy felnőtt leány, a kit így meg akarnak verni, ellenkezni talál, akkor az apjának, a testvérének, vagy ha nő, a férjének parancsolják, -462- hogy az hajtsa rajta véghez a korbácsolást. S azok ezt természetesnek találják.

Clarke egy másik úrnőt ír le, ki a szolgáját keresztre szegeztette ki s egy harmadikat, ki a jobbágyleányokat égő parazsakon sétáltatta, meg egy negyediket, a ki a leányoknak a meztelen bőrére hímzett selyemmel. Mind ugyanebből a korszakból.

Crusenstolpe. Der russische Hof. És Les mysteres de la Russie, Lacroix. Egyformán adja elő mindkettő.

Életirása H. v. O.-tól. (Igazi nevét nem lehet megtudni. Bodenstedt sem ismeri.)

Bilder und Schilderungen aus allen Theilen des europäischen Russland: H. v. Langenau.

53. «A czár álöltözetben a bakcsiszeráji könyforrásnál és a török mecsetben.»

57. «A Te Deummal kezdődött s Requiemmel végződött templomi szertartás.»

64. «A fölkelés leirása, Mihály nagyherczeg maga süti el az első ágyút a fölkelők ellen.»

66. A históriai Trubeczkóit nem kell összezavarni az egészen költött alakkal, Ghediminnel.

Crusenstolpe «zöld könyv»-nek nevezi, Lacroix «sárgának». Mindakettő megegyezik abban, hogy az, mielőtt kézrekerülhetett volna, megsemmisíttetett. Lacroix szerint egy fiatal nő, az összeesküvő vezérek egyikének kedvese, semmisíté azt meg a kutatók elől, a bezárt ládában, a mihez kulcs nélkül nem tudott hozzá férni. -464-

Ugyanott. Mikor Rylejeffel együtt az egész bitófa összeomlott, azt mondá: «nekem már úgy látom, semmi sem sikerül, még a meghalás sem!»

Erről hosszasan ír a Les Mysteres de la Russie szerzője. Az egész korszak alatt csak két párbajesetet jegyeztek fel az évkönyvek. Az egyik egy ezredes és kapitánya között; ez is szokatlan s a rendes párbaji szabályoktól eltérő. Kartávolságnyiról lőttek egymásra, két pisztoly közül csak az egyik volt megtöltve golyóra s sorshúzás döntötte el, hogy az melyiknek jusson? Az ezredes esett el. A másik párbaj indoka szerelemféltés volt. Egy főúr gyanakodott a nejére, hogy az a házi barátjával egyetért. Egyszer este a vacsoránál a koppantóval eloltá a gyertyát (a főurak asztalán is csak egy szál gyertya égett) s a míg az inas kiment a gyertyát újra meggyújtani, a koppantóban maradt gyertyakorommal bekente a száját s aztán a sötétben megcsókolta a felesége ajkait. Mikor a gyertyát ismét visszahozták, a jó barát szája is kormos volt. Ezért a kis gyertyahamuért verekedtek meg. S a férj lett az áldozat. – Lacroix.

76. A szentpétervári Jelagnaja-rész leirása. Le Russie, par m. d. Custine.

78. A czigányleányok táncza és éneke. La Russie, p. m. d. Custine. A hirneves utazó így írja le a czigányleányok énekét és tánczát Nizsniben: «A czigánynők bájosak voltak, viseletük -465- valami idegenszerűt kölcsönzött alakjaiknak, tekintetükben varázs van; vonásaik és mozdulataik kellemteljesek és megragadók. Egy szóval olyan alakok, mint Michel Angelo Sybillái. Énekük ugyanaz, a mi a moszkvai czigányoké, de kifejezésteljesebb és változatosabb. Azt mondják róluk, hogy lelkükben büszkeség van; szenvedélyesek, de nem pénzért eladók s gazdag ajánlatokat egész megvetéssel utasítanak vissza.

Akkor Zsófia tizenhét éves volt, s az első szerelem csendes lángja égett tiszta szivében. Egy ifjú orosz volt az a szerencsés, ki a czár helybenhagyásával a hűség fogadalmát vele kicserélheté. Minden előkészület meg volt már téve a házassághoz, ámde a menyasszonyi ékszer, a mit Páris első művésze készített, nem ékesíté a menyasszonyt; mikor az megérkezett Szent-Pétervárra, akkor ő már meghalt. – Der russische Hof, Crusenstolpe.

80. Nagyszámú katonatisztek, kik az összeesküvésbe belekeveredtek, közkatonákká lettek lefokozva. Abba a zászlóaljba, a melyet ők alkottak, sorozták be mindazokat az ifjakat, a kik szabadelvű irányzatról voltak gyanusak. Ez a kis nyolczszáz főnyi csapat, mind válogatott harczos és politikai elitélt abban a hadtestben szolgált, mely az 1828-iki török háboru alatt Izmailoff várát ostromolta. Mihály nagyherczeg vezényelte az ostromló sereget. A mint a rés megnyittatott, a nagyherczeg az elitéltek zászlóalja elé lovagolt, s azt parancsolta nekik, hogy ők menjenek elől a rohamra. «Ime a pillanat itt van, mondá nekik, hogy visszavívjátok az elvesztett becsületet a czár és a nemzet előtt. Érdemeljétek ki a bocsánatot ma, diadallal tetézve zászlótokat!» Azzal rohamra doboltak, s a zászlóalj megrohanta az ozman sánczokat. Hanem a tört rés még nem volt megmászható, s bizonyos halál volt annak megrohanása. A török sánczok alá érve, az orosz hadak mind magukra hagyták a gyanusok zászlóalját, s azok közül egy sem tért vissza onnan, a törökök mind levágták őket. Így szabadult meg az orosz kormány egy csapással egy egész phalanxától azon fiataloknak, kiknek eszméi nyugtalanítók.

A CZIGÁNYLEÁNY.

I.

Czigánycsoport lármázva bandukol
Végig a besszarábi pusztaságon.
Ott alszik a rongyos sátor alatt,
A vízparton, a zöld mezőn.
Szabadságvágya egyezik
Jó kedvivel, jó álmival;
A rozzant kordéhoz közel,
Mit a ponyva félig takar csak,
Ég a tűz. A család sütkérez.
A «turcsik» ott legelnek a gyepen.
Sátor mögött láncz nélkül hentereg
Az engedelmes medvepár.
Jámbor czigány munkás zajától
Élénkül a sík pusztaság,
Asszony dalol, gyermek zsivajg,
S az üllőn csattog a pöröly.
S leszáll majd rá az álom csendje
A bujdosó karavánra.
Ebugatás, lónyerítés
-467- Hangzik a csendben néha, néha.
A tüzek is kialva mind.
Béke uralg. A fényes hold
Ragyog le a derült magasból.
Egy ősz marad csak ébren sátorában,
Guggolva a parázs előtt,
Melengetve tenyereit,
S kibámul a nagy pusztaságba,
Melyet az esti köd bevon.
Ifjú leány ott kinn bolyong
A puszta sík fenyéren még.
Vadonszabadsághoz szokott ő,
S akkor jön meg, mikor akar.
Már éjjel is lesz, lám a hold is
Elbuvik a felhők közé
S Szemfira még se jő haza.
Meghűlt már rég az estebéd,
Az ősz apa sovány falatja.
De most csak ő jön! Lépteit
Kiséri egy ifjú a pusztán,
Idegen a czigány előtt.
«Nézd, szól a lány, itten hozok
Apám egy vendéget neked,
Itten találtam őt a pusztán
S meghittam a mi sátorunkba.
Saját szabad kivánatából
Czigány akar lenni velünk.
Őt törvény üldözi, én védem őt.
És hű barátnéja leszek.
Alékonak hívják. Fogadja,
Hogy engem mindüvé követ.
Öreg. Örülök rajta. Hát maradj
Vendégül sátorunkba reggelig,
Maradj aztán is, hogy ha néked
Ugy tetszik. Mindig szivesen
Megosztom véled kenyerem
-468- És rongyos ponyvasátorom.
Maradj velünk s osztozz velünk
A bujdosóknak kincsein.
Szegénység és szabadság kincseink.
Holnap hajnalban – itt a kordé!
Velünk együtt utazhatol.
Válaszsz mesterséget magadnak.
Foldozhatsz üstöt, mint kovács,
Vagy járhatsz, hogyha jobban tetszik, a
Falukra medvetánczhoz énekelni.
Aleko. Maradok.
Szemfira. Így, most már enyém lesz!
Ki üzheti most tőlem el?
De már késő az éj. A hold
Letünt. Éj szállt le a mezőkre.
Álmos vagyok, majd eldülök.

Virrad, halkan setteng neszelve
A vajda a sátor körül.
«Szemfira. Kelj már! Süt a nap!
Héj vendég! Ébredj! Keljetek
A «pelyhes» ágyból gyermekek!
A sátort bontják, nagy zsibongva
Verődik össze a csoport.
Mozgásba jön egyszerre minden,
A laptikák nyikorgnak.
A horda átvonul a pusztán.
A rajkók a kosárban a szamár
Két oldalán. A férfiak,
Testvérek, lányok, asszonyok,
A véne, ifja mind siet
Egymás nyomát taposva, zsörtölődve
S czigány-nótákat énekelve,
A mikbe medvemorgás
És lánczcsörömpölés vegyül.
-469- A tarkabarka rongyok, foltok,
S a meztelen purdék, dádék,
A csaholó kuvaszhad,
Hegedüszó, keréknyikorgás
Egymással összezagyvalítva.
Vad és szegény, de gondtalan
És életpezsgő zürzavar
Távol a sápadt kéjmámortól,
S az élet lomha unalmától,
S egyhangú, mint a rab dala.

II.

Aggódva néz körül az ifjú.
Még pusztább lesz a róna egyre.
A bánat mély forrását még
Retteg magában felfedezni.
Ő most a szabad föld fia,
Ott áll mellette Szemfira.
A délsugárban ott ragyog
Fölötte a derült nap.
Mi bántja hát az ifjú szívét?
Mi gond kinozza őt ilyenkor?
Az Istennek madarkája
Életgondot nem tanul.
Nappal a fészkét csinálja
S alszik benn gondatlanul.
Míg a nap süt, minden reggel
Isten szava kelti fel,
Dalol a madársereggel
Tavasz virág keltivel.
Forró nyárnak jő nyomába
Ködös ősz, deres határ,
Tengeren át más hazába
Repül a dalos madár!»
-470-

III.

Miként a gondtalan madár,
A számüzött menekülő
Nem ismer csendes nyugvó fészket.
Nem tartozik már senkihez.
Mindegy az út: fel, vagy alá,
Ott alszik, hol az éj eléri.
Ha megvirradt, úgy éli át,
Hogy Isten adja, a napot.
Világ zaja meg nem zavarja
Az ő lelkének mély nyugalmát,
A bűbájos dicsőség csillaga
Egykor felé is ragyogott,
Csábítva; – őt is csalogatta
A dobzódás, a kényelem, –
Az ő fejét is fenyegette
Az elvonuló zivatar. –
De mit törődött ő ezekkel?
Verőfénynyel, vagy zivatarral? –
Ő él daczolva végzetével
S tagadva a sorsnak hatalmát.
Vaksorsnak az ember fölött!
De jaj! hogy játszik lelkivel
A szenvedély. Hogy főnek, forrnak
Keblében kinzó habjai!
Elaltatád őt? Ah, megint
Fölébred az; várhatsz reá.

IV.

Szemfira. Oh, mondd barátom, bánod-e már
Hogy mindent elvetél magadtól?
Aleko. Hát mit vetettem el?
Szemfira. Nem értesz engemet talán?
Az emberek honát: a várost.
-471- Aleko. Mit bánnék rajta? – Oh, ha tudnád
Képzelni a nagy városoknak
Nyomasztó rabbátartó kényszerét!
A hol csoportban elfalazva
Az emberek egy reggelen sem
Szihatják a szabad leget
S a pázsit tavaszillatát.
Szégyenli e nép a szerelmet is.
Szabadságát eladja ez galádul,
Bálvány előtt fejét a porba hajtja
S koldul magának pénzt és lánczokat.
Hát mit veték el? Aggodalmakat,
Az áruló barátokat,
Előitéletek nyomását,
Egymást kitúró tömeget;
S tán szégyenteljes ragyogást.
Szemfira. De ám ott fényes palotákban,
Tarkára szőtt pokrócz között
Mulatságokat ünnepelnek.
S a lányok czifrán járnak ott.
Aleko. Veszszen a város ünnepélye,
Hol nincs öröm, se szeretet!
Hát a leányok?… Minden ékszer,
Gyöngy, párta nélkül, mindazoknál
Százszorta szebb vagy te magad! –
Maradj te drága lélek, a milyen vagy.
Nekem csak egy kivánatom:
Veled megosztani szerelmem
S magam választott számüzésem.
Öreg. Hiszen szeretsz minket, szeretsz.
Pedig gazdag népek között születtél. –
De nem mindig jó a szabadság
Annak, ki el van kényeztetve már.
Van nékünk egy régi mesénk.
«Elűzve a császárja által,
Közénk került a dél fia
-472- (Nevét tudtam is valaha:
Nehéz volt, biz elfeledém.)
Öreg legény volt a fiú már,
De a lelke még fiatal.
Tudott versekben énekelni.5)
Olyan volt hangja, mint a csermely.
Szerette őt mindenki itt.
Itt a Dunaparton lakott.
Békében élt az emberekkel,
Kik a meséin jól mulattak.
De gyenge volt, s gyámoltalan,
Mikép egy gyermek, semmihez
Nem értett, a miből megéljen.
Idegen emberek vadásztak
Számára és fogtak halat,
S mikor befagyott a folyam
S zúgott a téli förgeteg,
Beburkolák a szent apókát
Jó bundabőrrel, hogy ne fázzék.
Soha nem szokta azt meg ő,
Az élet ilyen nyomorát.
Sápadtan és kiaszva, szerteszét
Lézengett és panaszkodott,
Hogy Isten őt sulyosan bünteti,
Pedig nem vétett oly nagyot.
És várta, hogy megszabaduljon
S mindig mogorvább, mérgesebb lett,
S a parton járva könyezett,
Keservesen siratva otthonát.
Aztán még haldokolva is
Azt kérte, kedves délhonába
Küldjék kiszenvedt csontjait.
Mert még halottan sem találná
Nyugalmát itt e föld alatt.
-473- Aleko. Óh büszke Róma, fiaidnak
Ez lett a sorsa. A dalnoknak is,
Ki a szerelem és az istenek
Felkent nagy énekese volt.
S mi a te nagy hired most?
Sirbolti viszhang, szóbeszéd.
Mig a dalnok dicsőitése
A czigány dalban él tovább,
A füstös ponyvasátorok alatt.»

V.

Két év folyt már le. A czigányok
Csoportja egyre vándorolt,
S békét, tanyát talált mindenhol,
Miként előbb, úgy mostan is.
Aléko, oly szabad, mikép ők,
A mivelt világ lánczait
Megvetve, vándorol velük,
Gond nélkül és bánattalan.
Olyan lesz, mint a többi, a család.
Nem gondol a multakra vissza többé.
Megszokta a czigányvilágot,
A rongyos sátoréletet,
A renyheségnek mámorát,
Szegény czigánynyelv szólamát;
A barlangból elszoktatott
Medvével osztja fekhelyét.
Azt szokta tánczoltatni ő
A moldvai kastélyok udvarán
S bömbölteti a nép előtt,
Mely fél, s röhög a tánczain.
Mig az öreg, botjára dülve
A csörgős dobot püföli,
Addig Aleko énekel
S Szemfira a bámész paraszt közt
-474- Czintálba rézpénzt szedni jár.
Elesteledve mind a hárman
A főtt málépuliszkát
Körül ülik,
Melynek tövét nem ők kapálták.
Elalszik a vén: csend leszen,
És a sátor alatt sötét.

VI.

A vajda ott melengeté
A jó tavaszverőfényen kifekve
Vérét, mely kezd lassúdni már.
Szerelemről dalol a lány
Hintázva és negédesen.
Aléko hallgat a dalára
És arcza dühtől sápadoz.
Szemfira. Te öreg, Szörnyeteg,
Égethetsz, szurdalhatsz,
Nem féllek, se téged,
Se tüzed, se vasad.
Gyűlöllek szertelen,
Megvetlek lelkemben,
Szeretek végtelen,
Halálom szerelem.
Aleko. Oh hallgass el. Nem tűrhetem dalod.
Mint gyűlölöm az ily vad éneket.
Szemfira. Te gyűlölöd? Hát bánom is nagyon!
Én csak magamnak dallok.
Égethetsz, szurdalhatsz,
Nem szólok, bár kinozz
Szörnyeteg, vallathatsz,
Nem tudod meg, ki volt?
Mint tavasz, oly szív az.
Nyári nap nem vigabb,
Hű szerelme vigasz
-475- Ifju az és ravasz.
Hányszor héj! Csendes éj
Hallgatá a csókjaink,
Hányszor, haj, volt kaczaj!
Ősz hajad kaczagta mind.
Aleko. Szemfira, hagyd el! Már nekem elég!
Szemfira. Te hát megértéd jól az én dalom?
Aleko. Szemfira!
Szemfira. Csak mérgelődjél tetszésed szerint!
Neked daloltam én ez éneket.

(Kimegy, tovább dalolva: «Te öreg, szörnyeteg!»)

Öreg vajda. Tudom! Tudom! Oh ezt az éneket
Az én időmben kezdték még dalolni,
Világ csúfjára még most is dalolják.
Egy téli éjszakán történt ez így.
Kagul pusztáján vándoroltunk át,
Ottan dudolta Mariulla azt a dalt,
Leánykáját ringatva a tüzünknél.
Elmult idő fejemben elsötétült,
De ezt a dalt még most is ismerem.

VII.

Csöndes az éj, a hold általderengi
A déli égöv csillagkárpitát.
A vajda ébren, s véle Szemfira.
– Apám, én Alekótól borzadok,
Hallgasd, hogyan nyög sulyos álma közt?
Hogyan zokog, mint egy kisértet.
Öreg vajda. Ne nyulj hozzá s légy csendesen.
Egyszer hallottam ez orosz mesét:
Hogy éjjel az alvókat a lidércz
Nyomása bántja. Reggel elmulik.
Szemfira. Apám! Hogy suttog! Hallga! «Szemfira.»
Öreg vajda. Álmában is csak tégedet keres;
Jobban szeret, mint az egész világot.
-476- Szemfira. Nekem meg már az ő szerelme kín,
Terhemre van. Szivem szabad akar
Maradni. Hallgasd. Hallod-e,
Most idegen nevet mormog magában.
Öreg vajda. S minő nevet?
Szemfira. Milyen hörgés! Nem hallod-e apám?
Dühében hogy csikorgatja fogát.
Iszonytató! Inkább felköltöm őt.
Öreg vajda. Ne tedd azt. A lidérczet nem szabad
Elűzni. Elmegy önmagától is.
Szemfira. Megfordul. Fölkel. Engemet keres.
Fölébred. Odahív. Jó éjszakát.
Aleko. Hol voltál?
Szemfira. Itt ültem és apámmal csevegék,
Téged pedig lidércznyomás gyötört,
Álmadban lelked szörnyen küzködött.
S engem borzasztóan ijesztgetél.
Fogad csikorgatád s nevem
Kiáltozád.
Aleko. Mert rólad álmodám.
Úgy jött, mikénthogy ha kettőnk közé…
… Rémséges látomány volt.
Szemfira. Ne higyj az álomlátásoknak.
Aleko. Ah, nem fogok már hinni semminek!
Se álmoknak, se édes esküvésnek:
Nem – a te szivednek se hinni többé!
Öreg vajda. De hát minek sóhajtozol, bolond!
Igy egyre-másra szakadatlanul?
Az ember oly szabad, az ég derült,
Azt mondják: szépek a czigány leányok!
Ugyan ne sirj, a bánat sirba vénít!
Aleko. Oh, vajda, oh, ő engem nem szeret.
Öreg vajda. Barátom, légy nyugodt, hisz gyermek ő,
S nem érti meg a te fájdalmadat.
Te őt nagyon epedve szereted.
Az asszonyszív csak tréfálva szeret.
-477- Nézz csak oda fel. Látod, ott a hold!
Útjában az egész világnak
Egyformán osztja a sugarait.
Alig kacsintott kedvencz fellegére,
Megint egy másra pislant iziben:
Ki tudja a holdat megállapítni,
Parancsra: «állj meg, itt maradj!»
Ki tud parancsolni leány szivének:
«Egyet szeress és soha ne cserélj!»
Nyugodj meg ebben.
Aleko. Hogyan tudott engem szeretni egykor!
Mély csendben oly forrón hozzám tapadva,
Hány boldog éjet éltünk együtt át.
Mint tudta édes enyelgésivel,
Ifju kedélylyel, mámorító csókkal
Egy percz alatt lelkemből a nehéz
Búkórt elűzni egy kis percz alatt!
És most: Szemfira. Hűtlenség képmása
Szemfira! Ah szived milyen rideg!
Öreg vajda. Hallgass reám. Majd mondok egy mesét
Saját magamról. Hallgasd végig azt.
Régen, mikor még a szőke Dunát
A muszka nem fenyegeté,
(«Látod Aleko, milyen régi az,
A mire most visszaemlékezem?»)
Még akkor a szultánt féltük csupán
S Akjerman fellegvárából török
Basa uralkodott a budsakon.
Legény valék még és csupa örömtől
Volt telve ifju lelkem és szivem.
Egy szál fehér sem volt még a hajamban.
Sok szép leány közt volt egy, a kihez
Akkép fordultam, mint a nap felé,
S magamnak választottam hitvesül.
Mily gyorsan elrepül az ifju élet,
A hogy futó csillag lefut az égről.
-478- Még annál is gyorsabban hulla le
Az én szerelmem édes ideje.
Csak egy esztendeig voltam szeretve. –
Kogul partján akkor egy idegen
Czigánycsoport ütötte fel tanyáját.
Ott álltak sátraik a dombtetőn,
Nem messze a mi régiebb tanyánktól.
Két éjjel voltunk együtt ott csupán,
A harmadikban ők tovább vonultak,
S velük Ment Mariulla is,
Eldobva kis leányát. Én aludtam.
Virradt a hajnal, én fölébredék,
Nincs itt a feleségem! Keresem!
Hivom! Nyomát se lelhetem.
Szemfira sirt. Én még jobban sirék.
De e nap óta mindenféle lány
Utált előttem és többé soha
Asszonyt nem hoztam a sátor alá,
S unalmas hosszu életem
Nem osztottam meg senkivel.
Aleko. S mért nem kerested fel a hűtelent?
A háladatlant és elszöktetőjét,
Hogy késedet megforgasd a szivökben?
Öreg vajda. Minek?
Az ifjuság szabad, mint a madár!
Ki rakhat lánczokat a szerelemre?
Az öröm sorba jár, – és hogy ha elment, –
Vissza ne várd, – a sor rád nem kerül. –
Aleko. De én nem így gondolkozom. Nem én!
Én küzdelem nélkül el nem hagyom
Venni magamtól, a mi az enyém,
Az én örömöm akkor a boszú.
Nem! És ha a tengerparton találnám,
Édesdeden aludva, a ki megcsalt,
Meg nem kimélném csendes álma közt,
Berugnám a tengerbe védtelen
-479- S az ébredése szörnyű percziben
Kaczagnék a szeme közé neki,
S fülem sokáig hallgatózna kéjjel,
Az ő halálos vergődésire.

VIII.

Czigány legény. Még egyet… oh, egy csókot még csak.
Szemfira. Elég volt már. Féltékeny az uram.
Czigány legény. Csak egy utolsó búcsucsókot hát.
Szemfira. Eredj, míg meg nem jön.
Czigány legény. Mondd kedvesem, mikor látlak megint?
Szemfira. Ma még, ha feljön majd a hold.
Ott a kurgán mögött, a sír fölött.
Czigány legény. De meg ne csalj ám. Eljöjj ám oda.
Szemfira. Itt jön már! Fuss. Ott leszek édesem.

IX.

Aleko alszik. Lelkivel az álom
Látomány játszik rémületesen.
Felordít a sötétben iszonyún,
Karját emelve, s a mit megragad,
Az csak az üres takaró.
Az asszony nincs ott, fekhelye üres…
Reszketve ül fel, s hallgatózni kezd.
Oly csendes minden. Szive elszorul,
Forróság és fagy váltakoznak nála;
Felugrik, és elhagyja sátorát,
Lappangva jár a szekerek körül.
A róna hallgat. Minden csendes itt
És oly sötét. A hold felhőkbe szállt,
A csillagok szikráznak váltogatva,
Deres gyöpön alig látszik meg a nyom,
Mely a kurgánhoz elvezet.
De nyugtalan fut ő el e nyomon.
Ott rémlik az útfélen a pogánysír.
-480- Sejtelme vonzza, eltikkadt, kifáradt
Tagjában láz van, ajka, térde reszket.
Odamegy, hallgatózik. Álom ez?
Két árnyat lát, egymást ölelve, ott
A siron, s hallja suttogásaik.
Első hang. Ideje már.
Második hang. Oh még maradj!
Első hang. Szivem!
Ideje már!
Második hang. Ne, Nem! Várjuk be itt a hajnalt.
Első hang. Késő már.
Második hang. Oh mily félve tudsz szeretni!
Csak egy pillantatig!
Első hang. Jaj, elveszítesz!
Második hang. Csak egy perczig maradj még itt velem!
Első hang. Ha az uram fölébred, s nem talál?
Aleko. Fölébredt már és rád talált! Ne fuss!
Egyik se fusson! Jó hely nektek ez: –
Ez a sír!
Szemfira. Fuss, fuss! kedvesem.
Aleko. Megállj!
Hová szöknél hát szép czigánylegény?
Feküdj csak itt! (leszurja késivel).
Szemfira. Aleko!
Czigány legény. Meghalok!
Szemfira. Aleko, véres vagy! Megölted őt,
Nézd csak, mit tettél?
Aleko. Semmit. Menj oda
S leheld föl a szerelmét.
Szemfira. Gyáva te!
Nem félek én dühödtől. Átkozom
Gyilkos kezed!
Aleko. Hát halj együtt vele! (leszurja.)
Szemfira. Még haldokolva is szeretem őt! (meghal.)
-481-

X.

Ragyogva kél a hajnal keleten.
Aleko a sirdomb alatt,
Kezében véres kését tartva,
Ül elbusultan ott a sirkövön,
Két hulla fekszik lábai előtt.
Iszonytató a gyilkos arczulatja;
Zilált csoportban félve álldogálnak
Körüle a czigányok,
Mellette ásnak egy vermet sietve.
Jön a siró asszonynép gyászmenetje,
Hogy megcsókolja a holtak szemét;
A vén apa ott gubbaszt egyedül
Tehetlen néma renyheségben,
Az elveszett leányra elmeredve.
A két halottat aztán elteszik
A földbe, és pázsittal bétakarják.
S mikor rájuk tapossák az utolsó
Hantot, Aleko némán összerogy
A fűbe bukva s lomhán elterülve.
Ekkor hozzá megy és így szól az ősz.
«Kevély ember, hagyj minket el!
Vadak vagyunk mi. Nem köt el
Törvény. Nem ölünk, büntetünk.
Vér, sohajtás nem kell nekünk;
De a gyilkos sem jő velünk.
Szilaj sorsunkba nem születve,
Szabadság csak magadnak kell,
Szavad bennünket rémületbe
Ejt. A mi népünk ősi kedve
Jó és szelid. De te kevély
És rossz szivű! Maradj itt el.
Sokáig élj
Béke legyen szivedbe’!»
-482- Mondá. S azzal zsibongó rajban
Tovább vonult a borzalom völgyéből
A vándorok kóbor csapatja,
S eltünt a pusztaság buczkái közt,
Csak egy szekér maradt el ott a rónán,
Kopott ponyvával félig betakarva,
A hogy nagy késő őszszel, a mikor
Korán reggel a bús ködök közül
Felszáll a vándor darvak egy csoportja,
Károgva és repülve dél felé,
Csak egy marad a rónán társitól
Elhagyva hátra, a kit sebhedő
Lövés talált, lőtt szárnyát leeresztve.
Az éj leszáll; de senki a tüzet
Nem szítja fel az elhagyott szekérnél
S alunni nem fog senki sátorában.

Lábjegyzetek.

1) Mind a kettő.

2) «Szabadság» görögül.

3) Az Apostol családi vezetéknevük volt.

4) Úgy hiszem, hogy kedves szolgálatot teszek a «Szabadság a hó alatt» czímű regény t. olvasóinak, a midőn e költeményt, a miről e regényben annyit beszélnek, saját fordításom szerint közlöm.

J. M.

5) Ovidius Naso.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZABADSÁG A HÓ ALATT, VAGY: A ZÖLD KÖNYV ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

22	legtitkosabb diplomácziaí	legtitkosabb diplomácziai
23	Osszejöveteleiket el	Összejöveteleiket el
142	legközönségesebbb emberrel	legközönségesebb emberrel
147	azt eltemetní	azt eltemetni
178	Udvözlé vendégeit	Üdvözlé vendégeit
229	Onnek a hivására	Önnek a hivására
244	hideg s zéltől	hideg széltől
311	bolondok tréfáí	bolondok tréfái
356	Ok most	Ők most
358	Olvasd! Bizonyoran	Olvasd! Bizonyosan
369	kívált, ha	kivált, ha
377	az alattt, míg	az alatt, míg
402	e végszavakkkl	e végszavakkal
462	A czár	«A czár