The Project Gutenberg eBook of Mi erősebb a halálnál? by Géza Gárdonyi

– Konduktor! Itt van két forint. Ha nem sok az utazó, magamban szeretnék…

A konduktor biccentett a gyászruhás magas úrnak. Átlyukasztotta a jegyet, s hálás-figyelmesen rávonta a kárpitot az ajtóablakra.

… Bizonyosan gróf, – gondolta aztán ottkünn. Csak valami rosszat ne cselekedjen! A mult héten egy éppen ilyen karvaly-szemü ember lőtte fejbe magát a szomszédos fülkében. Hm, hm… A nézése se jó.

A gyászruhás ember szeme valóban sötét volt és kékárnyékos. A hangja is beteg. S mintha a hajával és bajuszával is gyászolna, – fekete volt rajta minden. Csak a magas gallér volt rajta fehér, meg a mansettája.

– Dehát mi közöm vele? – elmélkedett tovább a konduktor. Egy fröccs Dombováron 24 fillér; egy pohár sör Kaposvárott megin annyi; Gyékényesen megin egy pohár sör, Zágrábban ebéd; Fiuméban egy-két víg liter bor a komámmal a Leon-dóróba!…

Mégis aggasztotta a sor. Kaposvárott, hogy két -4- hölgy keresett fülkét, egyenesen odavezette őket. A két hölgy is gyászruhás volt, fekete-keztyüs, fekete fátyolos. Gondolta: összeillenek.

– Bocsánat, – szólott be. Két hölgy van itt, és nincs más hely a vonaton.

A gyász utas gunnyadtan ült a középső ülésen, és zsebkendőt tartott a kezében. A másik kezében szivar égett. A szeme könnyes volt. A szemére nyomta a zsebkendőjét, s komoran pillantott a hölgyekre.

Fiatal volt az egyik, vén a másik. A fiatal arcát nem lehetett látni, oly sürün takarta a gyászfátyola. Az idősebben meg nem volt mit nézni: köpcös és teltképü, mint a hold.

De jómódúak lehettek: krokodilus-bőrből volt az egyik kofferjök; a másik sárga bőr, de az is ipari remek.

A gyász-útas fölkelt, és az ablakhoz állott: néma udvariassággal engedte, hogy helyet válaszszanak. Aztán letette a szivarját, s maga is leült az ablak mellé.

A két nő egy percig bús érdeklődéssel nézett reá. Ő is azokra. S talán, hogy a saját gyászát még erősebben érezte a két gyászruhás nő láttára, a szeme megnedvesült.

A fiatal nő erre szintén hátravetette a fátyolát, és zsebkendőt nyomott a szemére. Húszéves gyöngyvirágarc. A szeme körül vörös foltok a könnyezéstől. Türkisz-szinü, nagyon is kék szem, mintha valami kék festékkel festené a szemét. S a mozdulatára könnyü milflőr-parfön áradt szét a fülkében. -5-

Az öreg nő az útasra emelte könnyben lábogó szemeit, s repedt-pohár hangon szólott:

– Ez meg a férjét temette tegnap el. Egy éves házasok voltak… Ötször elájult.

Mind a hármok szeméből megeredt a könny. Percekig tartó csend következett.

– Fogadja részvétemet… – rebegte, annélkül hogy a nőre ránézett volna. A nevem Miszlay Gábor.

Sokáig nem beszéltek. A vonat zöldülni kezdő mezőkön száguldott tovább. A fákon még nem volt rügy. Itt ott fehér pásztákban hevert a távol mezők árkaiban a februáriusi hó maradéka.

A két nő leemelte a kalapját. Az idősebbik szürkehaju volt, s a haját középen elválasztottan két hullámban viselte; a fiatalabbik hamvasszőke, vékonyhaju, de fehér gömbölyü homloku.

Miszlay unatkozó szemmel pillantott rájok, és a fiatal nő feje mellett elnézett az ablakon át, a fakó vidékek távolába.

– Veszedelmet. A veszedelmekben fölébred az emberben a maga-védelem. S ha már egyszer védem magamat, visszatér az életerőm. De attól tartok: nem fogom magamat védeni.

– Mink csak Velencébe útazunk. Talán még Firenzébe. Az orvos ajánlotta Matildnak, hogy más levegőre menjen.

– Nekem nem ajánlotta senki, – felelt rá maga elé nézve a férfi. Sőt otthon kellett volna maradnom. Most vágják az erdőmet. Bánom is én! Ha a legszebb fámat elvette az Isten… Most kezdődik a szántás, vetés. Bánom is én! Nekem már el is szántott, el is vetett a sors. A földben van minden kincsem. Onnan már énnekem ki nem kél.

– Hiszen bizom benne. Ha nem biznám, főbe lőttem volna magamat. A pisztoly már a kezemben volt…

– Dehát minek éljek? – dünnyögte búsan a gyász-ember, könnyesen pislogva. Én többé megnősülni nem fogok soha! Én többé boldog lenni nem fogok soha!

– Ez is azt mondja, – szólt az anya. Ötször elájult. De minden szabad a világon, csak kétségbeesni nem. Lám én három férjet temettem el, mégis itt vagyok. Egészségesebb vagyok, mint voltam. Nem szabad összeesni, mint a hült szufflé!

Vidám iparkodott lenni, de a két fiatal bágyadtan és érdeklődés nélkül hallgatta.

– Az ember csak egyszer szerethet igazán, – szólalt meg aztán Miszlay annélkül, hogy rájok nézne. És aki nagyon szeret, beleveszti az életét. Én ezen sokat gondolkodtam…

– Hogyan lehet meghalni egy hitvány köhögéstől? Hogyan? Annyi ember köhög a világon, és meghagyja az Isten: hadd köhögjenek! Az én szegény Rózsikám… Egy este lefekszünk. Egyszercsak fölugrik: kiszalad mezitláb az ebédlőbe. Az jutott eszébe, hogy az órát fel kell huznia. Nemhogy nekem szólt volna! Vagy legalább papucsot kapott volna! De mindig olyan Futri Kata volt szegény! Még szerettem is, hogy olyan eleven…

Szakadozottan, bús elmerengéssel beszélt Miszlay. A két nő érdeklődéssel függesztette rá a szemét.

– Micsoda gazdasszony volt! Micsoda szeretettel rendelkezett a konyhán! A sok kulcs a derekán csirgett-csörgött. Mindig jött-ment a házban, mint valami tündér. Minden cseléden rajta volt a szeme. Sokszor -8- mondtam, hogy tartson egy kulcsárnét. Jobb szerettem volna, ha könyvet forgat. Néha még pöröltünk is, – persze csak úgy galambnyelven, – hogy mondok olvass lelkem, olvass, hacsak egy órácskát is, mikor legjobban ráérsz. Nemesítenünk kell a gondolkodásunkat! Föl kell emelkednünk a köznapi élet alacsonysága fölé! Lásd a báróné minden új könyvet ismer, a szellemi világosságnak minden mezején jártas, te meg lassankint elparasztosodol. – Olyankor bosszankodott. – A báróné, azt mondja, már festékesen is rút, hát így akar szép lenni. De én eléggé szép vagyok neked, ha nem is tudom, hogy mik a legújabb disznóságok a francia irodalomban! – Igazat mondott. Később tudtam meg, hogy a báróné csak fiatalon olvasta a nemes műveket. Később már csak a… korpa iránt érdeklődött.

Megdörzsölte az orrát és szimmantott néhányszor. Aztán bólogatva folytatta:

– Az én kis okos feleségem jobban átlátott rajta, mint én. Szegényke! Milyen jó volt, milyen vallásos! Engem is rászoktatott, hogy este imádkozzak. Belefogta az imádkozó kezébe a kezemet és úgy imádkoztunk együtt…

A szeméből újra kibuggyant a könny. Percekig hallgatott. Aztán rányomkodta a zsebkendőjét a szemére és folytatta:

– Hiszem, hogy találkozunk. De olyan lesz-e, mikor újra látom, mint amilyen volt? Milyen a lélek formája? Van-e egyáltalán formája? Látom-e ugyanazt az arcot? ugyanazt a kedves két szemet? Én ezen sokat gondolkodok.

– Az ágyba esése előtt harminc kotlóst ültetett. -9- Hogy szerette a csibéket! Mikor az első csibék keltek, behozta a kötényében és kirakta az asztalra. Csókolta őket.

A két nő mosolygott. A fiatalabbik kinyitotta a táskáját, és egy sárgaborítéku könyvet vett ki belőle.

– Matild is olyan bolondos, – mondotta az öreg. Ez is úgy szereti a csibéket. Mert mink is falun lakunk, és…

– A csibék oly kedves állatkák! Én is ültettem húsz tyúkot. Az én szegény uram tavaszszal mindig csirkét kivánt. Minek most már az a sok csirke? – kérdezte könnybe áradt szemmel az anyját.

– Mily bús dolgokat beszélünk, – szólalt meg Miszlay. Ahhelyett, hogy elüzni iparkodnánk a szomoru gondolatokat… Micsoda könyvet olvas nagyságos asszonyom?

S hogy Miszlay szemöldöke összerándult a könyv cimének megpillantására, ijedten kérdezte:

– Mondja meg őszintén! Láthatja, hogy fölmetszetlen. A mama vette az állomáson, hogy szórakozzunk.

– Tudtam is én, – mentegetődzött az anya. Kértem egy jó könyvet, francia könyvet, mulatságosat, hölgyeknek valót. Ezt adták.

– Gazda, – felelte Matild, ujra megnedvesülő szemmel, – a legjobb gazda. Azért is nem akarta, hogy olvassak, mint lánykoromban szoktam. Ő azt szerette inkább, ha vele járok ki vadászni, meg a szántóföldre, vetésre, cséplésre. Az egészség minden! – szokta mondani. Igen hitványka leány voltam én mikor hozzákerültem, afféle erőtlen, klastromi… De az én jó Gáborom szüntelen a levegőn hordozott…

– Az nem is jó, – szólt a fejét rázva Miszlay. A langyos viz jó, de a hideg viz nem jó. A hideg viztől reumássá válik az ember. -11-

– Ő mindennap hidegben fürdött, – vette fel ujra a szót Matild, – és neki nem ártott. Ha el nem ment volna a cigánylakodalomba… vagy én is elmentem volna… De miért is nem mentem el!

– Egy cigányt házasított meg a vőm hushagyókor. A lányom nem akart elmenni, mert… nem állhatja a pálinka-szagot. És ott történt a szerencsétlenség.

– A vőm tréfás ember volt. Szalmaköteleket vonatott keresztbe a falu utcáin. Mikor a kocsik odaérkeztek, a szalmát a béresek meggyujtották. Még mink is néztük. Nevettük a cigányokat. Jaj… Három kocsi felfordult. A vőm is. A lovak lába alá…

A fiatal özvegy görcsös zokogásban rázkódott meg, s elhanyatlott. Az anya ijedten kapott hozzá, s egy üvegecskét tartott az orra alá.

– Matild! Matild! Jaj! Mingyárt elájul! De milyen bolond is vagyok én! Minek beszélünk ilyeneket! Matild! Matild! No tessék, hatodszor is…

– Szép mulatság lehetett, – gondolta. A régi falusi nemesek virtusa: cigányokat fordítani az árokba.

S bús elmélázással nézte a még mindig sík és kopár vidéket, amelyen itt ott zöldült csak egy-egy őszi vetés-tábla.

A szivar lassankint elfogyott, és Miszlay már -12- visszatért volna a fülkébe, de a vonat meglassudott. Gyékényesre értek.

Miszlay sétált egyet a nyolc-perces állomáson. Sétált feje-lógatva, bandukolva. Egy leányka hóvirágot árult a perronon. Miszlay unalommal nézte, hogyan vesz tőle egy öreg úr egyetlen csokrocskát. Ő is odasétált a leánykához. Vett tőle öt kis csokrot, s összekötötte cérnával egybe. Bevitte a fülkébe.

– Az én kedves virágom, – sohajtott könnyedén. A hóvirág meg a szegfü. Ön is szereti a virágot?

– Nagy üvegházam van otthon, – felelte Miszlay sohajtva. Ilyenkor már nyilnak a rododendronok, azáleák. Van száz azáleám is.

– Oh de szép lehet! Nálunk bizony csak karfiol meg saláta volt az üvegházban, meg egy sorvadt kamélia, pirosvirágu.

A kezében tartott hóvirágra mélázott, aztán fölemelte az arcát és hálásan pillantott Miszlayra.

Miszlay sem érzett kedvet az ebédelésre, de az -13- anya kérő pillantására, ő is biztatta az asszonykát, hogy egyen valamit.

Az asszonyka kinyitotta a táskáját, s egy fekete zománcu vékony karperecet csatolt a csuklójára.

Az ebédlőben alig beszéltek, s alig is ettek. Mégis megvidámította őket egy fővárosi család, amely az ebédet jónak mondotta. Még a Liebig-sürülékkel levessé bolondított sós melegviz is izlett nekik. Mezei asszonyoknak mulatság, ha látják, hogyan eszi meg a városi ember márciusban a tyúkot, meg a zsirba fonnyasztott kolerás burgonyát, meg déli ételek között a tojásrántottát.

Mikor visszatértek a fülkéjökbe, egy szemüveges őrnagyot találtak benne. Az őrnagy hirlapot olvasott és szivarozott.

Az őrnagy szemüvege is villant egyet. De aztán pardont mondott, s fölkelt: kiment. Néhány perc mulva a kalauz utána szállította a táskáját.

– Jaj, de rászólt szegényre! – mondotta a fiatal özvegy mosolyogva, – hiszen szivarozhatott volna. Az uram pípás volt. Ön is, ha szokta, miattunk ne tartózkodjék.

Miszlaynak jólesett ez a kinálat. Mingyárt elő is vette a szivaros tárcáját.

– Én bizony megkivánom, kivált nyomott lelkiállapotban. De talán mégis kimegyek vele a folyosóra. -14-

– Ebéd előtt, – szólalt meg Matild, – mondott ön valamit, a halál után való találkozásról. Hát ön bizonyos abban?

– Nem lehet másképp, – felelte apró füstöket bodoritva. – Hiszen ha nem volnék bizonyos abban, hogy találkozom az én Rózsikámmal, nem itt volnék ma, hanem őmellette a sirban. De az öngyilkosságtól is csak az a gondolat tartott vissza, hogy az élet elvetése bűn, s ha ilymódon megyek utána, éppen ilymódon veszítem el. Én ezen sokat gondolkodtam.

– Tehát találkozunk!? Bizonyosan találkozunk!? – kérdezte élénken a fiatal özvegy. Oh kérem, az Istenre kérem, mondja el hogyan? mi az ön hite? Mert én vallásos vagyok, de a római vallásban nevelkedtem föl, s a mi vallásunk tudatlanságban hagyja az embert a másvilág felől.

– Én is katolikus vagyok. A vallásunk a sirnál se nem vigasztal, se nem világosít. Különben más vallások se.

A napfény besütött az ablakon. Miszlay a kezefejére pillantott, aztán a fiatal özvegyre, aki hunyorgó szemmel állta a verőfényt.

– Inkább hiszem azt, hogy az ember lelke viseli tovább egyideig a testnek a formáját, hogysem azt -15- higyjem, hogy bizonytalan ideig külön van a test is, a lélek is, aztán ki tudja mikor, ujra egyesül, és tovább élünk egy renovált Földgolyón. Persze ezt a véleményt akkor alkották még, mikor a Földet négyszögletünek vélték, s a világ csak Menny volt és Föld.

S elmondta csöndesen szivarozgatva, hogy az ő hite szerint a meghalt lélek jobbára a szerettei mellett tartózkodik, s a halál órájában ölelő karokkal fogadja őket.

E beszédben folyton a fiatal özvegy arcán pihent a szeme. Jólesett a szemének az az üde gyönge arc. Valami vigasztaló volt benne, noha az özvegy csak néma elmerüléssel hallgatta.

– Az igazi élet a csillagokon túl folyik, – mondotta Miszlay bólogatva, – ott, ahol nincs óra, se kalendárium, se betegség. Én ezen sokat gondolkodtam.

A vonat megállt a nyilt pályán. És hosszan állt. Ők akkor ocsudtak föl a beszélgetésből, mikor látták, hogy az utasok leszállanak, és járkálnak a délutáni napsütésben.

A mamának nem volt kedve rá, de a fiatal özvegy fölkelt és belenyult a kis utazó-táskájába; egy másik -16- karperecet vett elő, arany láncocskából formáltat. Azt is a balcsuklójára csatolta, a másik fölé.

Az özvegy keze melegen nehezedett egy pillanatra az ő kezére, s egy finom alkotásu lábacska lebbent elő a fekete szoknya alól.

A vonat a kék horvát hegyek közt állt egy leveletlen erdőben. A márciusi nap verőfényében jól esett sétálniok.

Szótlanul sétáltak. Talán mind a kettő arra gondolt, hogy mily különös a sétájok: egyik sem a maga párjával.

A fákon még rügy sem volt, de a fű már javában zöldikélt itt-ott a kövek mellett.

– Oh nagyon lekötelez. Most már olvashatok, amennyit akarok. És különösen szeretnék a halál után való életről olvasni…

– Éppen azokra a művekre gondoltam. Az én könyvtáram csaknem csupa filozófiai munka. Ha hazafelé utaznánk, azt mondanám, küldök belőle.

– Viszonozza? Hiszen már viszonozta! A maga arcában van valami enyhitő. Noha maga is szenved. De mégis van valami nyugalom a vonásaiban, ami átszáll másokra is. -17-

– Ezt már mondták nekem. Kisleány koromban is nyugodt vérü voltam. Nézze, milyen szép az a szikla!

Egy asztalnyi magasságu mohos sziklakő állott vagy húsz lépésnyire a pályától. Mintha valami régi siremlék volna. Elsétáltak oda. A kő környéke tele volt száraz cserfalevéllel.

– Nézze, nagyságos asszonyom, – mondotta elgondolkodó hangon, – nézze, mi van itt?!

Egy hervadt cserfalevélen valami zöldes kék bimbó látszott. Ibolya volt. A holt levelet átlyukasztottan iparkodott ki a levegőre, napfényre.

Az özvegy gyönyörködő szemmel mélázott a virágra. Aztán Miszlayra nézett:

A papa nem örül.

Nem a bibliai Gedeon, csak Kovács Gedeon. Nem is hős, csak soványlábu irnok. Ámbátor az élettel bajlódó irnokok különb hősök olykor az ókoriaknál.

Gedeon a tükör előtt áll, és ábrándos maganézéssel fésülködik. Két bokorba rendezi arasznyi hosszu fekete fürtjeit. A széken fekete kabát hever, a rajta levő pepita nadrág kiegészitő része.

De még beretválkozni is kell. Gedeon beretválkozó szerszámokat szed elő a fiókjából.

Kovács magára kapkodja a kabátot, meg a gallért, és közben örvendezve hajlong, mint a barázdabillegető.

S belendül egy csinos feketeszemü leány, – kissé kertbenéző, rózsaszin bluzos, tegethóf-kékszin szoknyás, fehér kötényes; friss, mint a hajnalban nyilott szegfü. A hóna alatt seprü és portörlő.

– Jó reggelt! No ne ijedjen meg! Nem fogok port verni. Csak az ablakokat fogom törölgetni, mig itthon van. És ma hamar el akarok készülni. Vasárnap, tudja, hogy misére megyek. Még meg se beretválkozott?

Kovács tétován néz a szerszámra. A leány felnyitja az ablakszárnyat és törülgetésbe fog. Májusi napos levegő árad be a szobába. Az udvaron egy kutyácska vidáman csahitol.

Kovács a másik ablaknál áll, és felköti a nyakkendőjét is, miközben a szemöldökén át néz Mariskára.

– Hát mért nem beretválkozik? Azt hiszi, én sohse láttam beretválkozni? Apámat bizony sokszor láttam, Isten nyugtassa. Maga oly furcsa ember Kovács úr.

– Én éppen nem látom magamat furcsának. Hát például, mért vagyok én furcsa?

– Hát nem furcsaság az, hogy esztendeje nálunk -21- lakik és mindennap találkozik velem; minden vasárnap hoz nekem egy virágszálat, és mikor arra kerülne a sor, hogy beszélgessünk, maga egyszerre telegramnak érzi magát és elsürgősködik.

– Mért? Mért? Mert tudom, hogy maguk… vasárnap délután… mindig mennek valahova az édesanyjával.

– Ahányszor hivjuk, hogy jöjjön velünk a levegőre, mindig azt feleli, hogy eligérkezett. Mink aztán alig hogy kiértünk az utcánkból, visszatér és ezekbe az unalmas könyvekbe dugja a fejét. Pfuj! Könyv! A könyv nem élet!

– Dehiszen nem tanul. Nem tanul maga! Verseker ir. A minap megnéztem, hogy micsoda könyv az, amelyik érdekesebb magának, mint én vagyok. Hát az egyik könyvben verseket találok, vadonat friss verseket. Ihol-e ez a könyv. Itt vannak a versek is. Titkolt bálványomnak. Lányok gyöngye. Ha én szólhatnék. Őrült vagyok. Egy fekete csillagnak. Én éjjel-nappal -22- rólad álmodom. Elérhetetlen fényes csillagom. Megbocsásson, hogy elolvastam a verseit. Vers nem titok. Igazán szép versek.

– Szépek? És lássa mégse közlik a lapok. Azt felelik, ha beküldöm, hogy izé… Képzelje, az egyik lap igy felelt: „Régi divatu versek; minden sort meg lehet bennök érteni“.

– Ez is egy vers cime. Ime itt van: Nincs szebb a Földön, tán az Égben sem, mint az én piros réklis kedvesem stb. Megöl a kiváncsiság, hogy ki az a leány?

– És épp ez az, amit nem értek Kovács úr, – folytatta a vallató. – Ön úgy néz rám, valahányszor lát, de úgy néz… A minap meg, hogy itt ültem az ablaka alatt féloldalt, ön le nem vette rólam a szemét.

– Csak vártam, hogy meddig néz? Egy óra hosszáig és öt percig nézett. De oly mámoros szemmel, hogyha az utcán egy rendőrre nézett volna ugy, bevitte volna.

– Lát a leány akkor is, ha be van hunyva a szeme. Különben, ha tudni akarja, egy zöld porcellán lámpaernyőt állitottam oldalt. Az megtükrözte az ablakát. -23- Jaj, de fecsegő vagyok! Szóval én nem értem magát. Vagy: hasonlit hozzám az a megverselt leány? Eleinte még azt gondoltam, hogy talán… Nekem is van piros réklim… De maga oly feltünően kerül engem! Én mégis látni szeretném azt a ritka szép teremtést!

– Nincs mért titkolnom tovább, ha már tudja. Már most csak én is tudnám…

– Hát mármost magyarázza meg édes Gedeon, – gügyögi a leány kibontakozva, – mit jelent a maga viselkedése? Hiszen tudja, hogy én nem vagyok gazdag leány, se pedig senkinek az eligértje, hát mit beszél maga elérhetetlen csillagokról?

– Mingyárt megérti Mariska. Én magának az első látástól kezdve… izéje vagyok, rabja. Hiszen azért is béreltem ki ezt a lakást.

– Az árvaházban nevelődtem, és soha senki nem érdeklődött irántam. Ki volt az izém, az apám? Nem tudtam meg soha. Kérdezősködtem bent gyakran. De azt mondták, hogy várnom kell, mig megnövök, és embernyi ember leszek, akkor mindent közölnek velem. -24- Azóta mindig magamat vizsgálom; miféle izéjü, karakterü vagyok? Kétségtelen, hogy úri. Mert a durvaságokat mindig gyülöltem. Velem született érzékem van minden izé iránt, minden szép iránt. Lássa én például mindennap olyan gonddal fésülködök, akárcsak a nők. Egy-egy frizura úgy föllelkesit, mint a paripát a katona-zene. A szép divatos ruhák is. Csakhogy persze nekem nem telik. Mire telik nekem? Legföljebb egy illatos izére, szappanra. Bolondja vagyok a dusan habzó illatos szappannak! Szinházba is szeretnék járni, de arról szó se lehet. Meg kell elégednem a müvészetek közül az én kis tamburámmal.

– Pedig senkise tanitott. Szóval azt akarom mondani, mindig vizsgáltam a hajlandóságaimat s minduntalan arra kellett következtetnem, hogy valami izé folyik az ereimben, valami előkelő vér.

– Az bizonyos, Gedeon. Önnek az arcában is van valami. Hasonlit a hires Andrássy Gyula grófhoz.

– Igaz. És a nevem is: Gedeon. Ez csak nem közönséges név! Ilyen nevet csak izék, nagyurak választanak.

– Hát lássa, Mariska: én szegénysorsu ember, irnokoskodok. Egy napon megtörténhetik, hogy betoppan hozzám egy izé, egy elegáns öreg úr. És azt mondja: Fiam! S meglehet, aznap jogos tulajdonosa leszek valami izének, – cimnek. -25-

– Lehet, hogy valami igen nagy izé az apám, valami olyan ember, aki nyáron is cilindert visel, és ha sétálni akar, akkor is hintóba ül; hapedig utazik, első osztályon utazik.

– Gyorsvonaton, azaz még annál is különbön: a Keleti izén, szilajvonaton. Az másfél óra alatt ott van Bécsben.

– És… szóval lehet az is, hogy… Ámbátor lehet, hogy izé, szegény ember… De azt mégse hiszem! Valami sejtelem él bennem; az mindig izét susog, előkelő embert. Dehát Mariskám a titoknak előbb-utóbb ki kell izélnie, feselnie. Sohase volt még olyan titok, Mariska a világon, hogy ki ne feslett volna! Sokszor meg is álmodom. Sokszor nappal is könnybe borul a szemem, ha elgondolom. Tudja, Mariska, hogy én izé vagyok, érzékeny természetü. Én nem nézhetem azt se, ha a kocsisok vasfésüvel vakargatják a lovukat. Még azt se nézhetem, ha a szülők a gyermekeiket tépázzák, vagy ha a gyermekek kutyát hajszolnak. Hiába no: nekem érzékeny a szivem. Én mindent megbocsátok a szülőimnek. Mert bizonyára nagy izéből tagadták meg a szeretet legerősebb törvényét…

– Engem sohse csókolt meg senki, Mariska. A maga ajka az első, amely az imént az első csókot nyomta reám.

Mariska erre ujra a fiu keblére dől és megismétli sokszorosan az első csókot, mintha pótolni akarná azokat a csókokat, amelyek nélkül Gedeon felnőtt. -26-

– Hát itt a magyarázat, Mariska, – folytatja meghatottan Gedeon. – Én ma nem vagyok senki és semmi. Csak egy hitvány izé vagyok, egy hitvány fillér a társadalmi értékekben. De egyszercsak előizél, előgurul egy ezüst forint, vagy egy arany, és azt mondja: Ez az én gyermekem! Belőlem váltódott! Vagy előgurul egy hitvány, ócska, penészes négykrajcáros… Nem, az mégse lehet. Szóval én mozdulni se akartam addig, mig a nagy titok kihámozva nincsen.

– Hát jó. Tudja meg, Mariska, hogy az én anyám… az én anyám neve Kovács Lidi.

– De látom, hogy nem érti. Hát nem érti, hogy ha valakit Kovács Gedeonnak hivnak, s az anyja is izé, Kovács…

A leány ugy néz Gedeonra, mintha egy földre hullt kinai váza cserepeire nézne:

Egy percnyi csend következik. Kovács búsan néz maga elé. A leány ijedt csodálkozással Kovácsra.

– Ugye, most már érti, hogy miért kerültem? mért hallgattam? Ugye maga megizél engem, megvet?

S mint a madár, mikor röpülésre terjeszti a szárnyát, fölemeli a két karját, és Gedeonnak a nyakába repül.

– Köszönöm, – rebegi Kovács érzékeny-boldogan. – A szerencse napja végre hát rám is kisüt. Érzem, hogy ez a nap az életem első izéje, ünnepe. Tudja meg Mariska, hogy ma kell kifeselnie a titoknak. Ma vagyok nagykoru. Ma levelet kell kapnom az árvaháztól. Abban megirják, hogy hol van az anyám? És akkor én megkeresem azt a nőt, és megkérdem tőle, hogy az én apám kicsoda? Kicsoda?

– Talán, ha meglát… talán, ha megtudja, hogy igyekvő ember vagyok és becsületes és józanéletü… Én teljes életemben izéltem, szomjaztam a szülői szeretetre. Gyermekkoromban gyakran láttam képeket, amint az anya a keblére szoritja a gyermekét, vagy olyan képeket, ahol a karácsonfa körül örvendezik az apa a gyermekekkel. Én nem követelek az apámtól semmit. De életem leggyakoribb álma volt, hogy egy szép öreg izé, úriember megjelent, és azt mondta: fiam! És a keblére vont…

– Mégis uriembernek kell lennie, Mariska. Mert hiszen szobalányt csak nagyurak tartanak…

– Hát én is azt hiszem, Gidám, hogy ha meglátja az az úr, hogy maga mily szép, derék és… kedves ember… Hátha valami gróf! és adoptálja magát?

– Nem bánom én akármiféle. Csak az a gondolat az én egyetlen izém, álmom, hogy lássam, hogy ránézhessek egy embernek az arcára, akiről bizton tudom, hogy apám. És hogy a szeme egyszer a szemembe nézzen… A szeme bizonyára olyan, mint az enyém… Ha meg is tagadna… De az az érzés, hogy a szemébe nézhetek valakinek, és az érzésem igy szól: Ez az én apám!… Ezt az egyet kértem mindig az Istentől.

– Sokszor az utcán szemlélgetem az öreg izéket, urakat… Különösen a Kossuth Lajos-utcán. S találgatom… Higyje el, megösmerném, bár sejtelmem sincs róla, miféle ember lehetett. De megösmerném, Mariska.

De nyomban utána, másik csöngetés is hallatszik, s Mariska diadalmas arccal lobog be Kovácshoz egy vastag pecsétes levéllel. -29-

Gedeon elsápad. Remegő kézzel tépi föl a boritékot. Valami keményet érez benne. Nem meri a leány előtt felbontani.

– Hagyjon magamra, édes, e sulyos izében, pillanatban. Mindent elmondok, mindent megmutatok.

Arckép fordul ki belőle, régi, fakó. A kép egy fiatal cselédforma nőt ábrázol, háromszor fodros fehér szoknyában, és egyszer fodros könyékig érő, fehér bluzban. Szép-e? csunya-e? Nem lehet a képből kivenni, mert a nő úgy mereszti a szemét, mintha valami porszem esett volna bele.

És csodálkozik, hogy oly idegennek érzi azt a nőt, mint amilyen idegenek neki a városligeti ricsaj-fertály bádog-fényképei.

Nem is foglalkozik soká vele. A szeme az árvaházi igazgató meredek betüire siet. Rövid értesítés, hogy mellékelten küldik a születésére vonatkozó egyetlen iratot. Ők azon túlnan csak annyit tudnak még, hogy Kovács Lidi a fővárosi Rókus-kórházban halt meg, huszonhároméves korában, s a mellékelt fényképet és levelet hagyta a fiának.

Gedeon előbontja a másik levelet. Sárga papiros, fakult lilaszin tinta, parasztos irás:

– Tehát egy borbélylegény, – gondolja fájdalmasan. – Se nem báró, se nem gróf, hanem egy borbélylegény. Egy négykrajcáros! Egy ember, aki sohse utazott gyorsvonaton, csak vegyesen! Ott is a harmadik osztályon!

– Kis-Kuczor Gedeon. De ismerős név! Hol találkoztam én ezzel a névvel? Hopp, megvan: hiszen épp itt láttam az utcánkon egy ilyen-neves borbélycégtáblát. A Gedeon név fogta meg a szememet…

– Tehát egy borbély… egy iparos… egy réztányéros borbély… Azóta bizonyára az is megöregedett. De mindegy: él! És talán keres engem! Talán, ha betoppannék… Nem, azt nem teszem. Nem tudnék uralkodni a hangomon. Mégiscsak apám! Be fogok nézni titkon az ajtón… Ha megismerne… Vajjon miféle ember? Közös-e a természetünk? Talán vagyonos is? El kellene az egyik segédjét hivatni. Hiszen éppen beretválkozni akarok. Szépen, egykedvü hangon kikérdezem, miféle ember a gazdája? Jómódu-e? nem részeges-e? emleget-e egy elveszett fiut? -31- sóhajtozva emlegeti-e? miket mond róla? Ez jó gondolat!

– Kérem néni… Sziveskedjék valami fiucskát elküldeni a borbélyhoz. Itt van egy borbély az utcánkban: Kis-Kuczor nevü. Ne máshoz menjen a fiu, csak ahhoz. Küldjön egy segédet beretválásra. El ne felejtse: segédet.

Az arca átfült a belső hőségtől. Ujra fölveszi az arcképet és nézegeti figyelemmel. A tükör elé is áll. Apróra összehasonlitja a homlokát, orrát, állát a nőével. A homloka magasabb a nőénél, az orra is tompább és az álla is szögletesebb, de az ajka vékonysága: az az ő ajka!

– Délután elmondom, – feleli olyan mosolygással, mintha citromszelet volna a szájában. – Elmegyek magukkal sétálni ma délután.

– Mingyárt gondoltam, hogy jó hirt kapott. Borbélyért küld: ez már jó jel! Most már nem maga beretválkozik. Gróf ugy-e?

– Izgatott? Jaj akkor én is. Le kell ülnöm: még -32- a lábam is reszket. Tehát valami gazdag? Remélem, nem fogja ellenezni, hogy az én Gedeonom…

– Ugy van! Maga igazán férfi, Gedeon, a szónak legbátrabb értelmében! És az édesanyja?

– Isten békéje vele! Node legalább csakhogy az apja él. Fog vele beszélni?

– Tehát lehet, hogy van. Oh Gedeon! Gidókám! Hátha sok háza van és egyet nekünk ad? Micsoda? Maga a fejét rázza? Ne legyen olyan bizalmatlan, Gedeon! Neki is van bizonyára lelkiismerete. Talán birtoka is van?

– Mindegy. A ház is birtok. Hányszor olvastuk az apróhirdetésben, hogy birtokot elcserélnek házzal, vagy házat birtokkal. Hintója is van, ugy-e? Nős ember? Előkelő? Talán országgyülési képviselő? Mily boldogok leszünk, Gedeon! Ha vásári koldus bujt volna is ki a levélből, azt is elfogadtuk volna jó szivvel, de így Gedeon… mily boldogság! Itt jön a borbély!

Egy sárga-lüszterruhás kopaszka ember jelenik meg az ajtóban, ötvenéves forma, kunkoritott bajuszu és soványlábu. Alázatosan mosolyogva köszön:

A borbély leteszi a táskáját az asztalra. Szijjat, beretvát, tányérkát és szappant szed elő.

Gedeon remegő kézzel veti le a kabátját, csatolja le a gallérját és leül háttal az ablaknak.

– Itt még nem voltam, – kezdi nyájasan a társalgást. – Régen méltóztatik itt lakni?

– Oh kérem, magam is szivesen jöttem, – feleli a borbély. – Az igazat megvallva, nincs is segédem. Tetszik tudni, olyan idő van, hogy nehéz segédet kapni. Hja… A munkabérek emelkednek és igy külvárosban lehetetlenség… tessék elhinni, lehetetlenség.

– Igenis kéremalásan, Kis-Kuczor Gedeon, szolgálatjára a tekintetes úrnak. -34-

Szöget keres a fenőszíjjnak. Végre, hogy nem talál, ráakasztja az ajtókilincsre. Végigcsattogatja a beretváját.

És a szeme szögletéből újra végigvizsgálja az embert. Termetre nem hasonlítanak, de a borbélynak a szemöldöke, – akárcsak a magáét látná a tükörben. És a szeme is valamennyire. Ha nem volna olyan besüppedt és ráncos körületü…

A borbély nyugodt lélekkel kezdi meg a kaszálást Gedeon jobb füle mellett. A keze járása nagy gyakorlatról tanuskodik. Mikor a habot lekente, Gedeon megszólal:

– Oh, szépen! Négy egész. Három fiu és egy leány. A legnagyobb fiam már segit is az üzletben. Ügyes gyerek. Gondoltam, hogy tanittatom, tekintetes uram. De nem fült a foga sehogyse a latinhoz. A két kisebb jobban markolja. A lányom, az meg a legjobb tanuló. Hja…

A következő kis szünet után Gedeon szorongó szivvel folytatja a kérdezést:

– Mindenfelé, tekintetes uram, mindenfelé. Még Bécsben is. Ott a legjobb. Hja…

– Voltam Veszprémben, Devecserben. Legtovább Devecserben voltam. Az szép hely! Hja…

Gedeon hallgat. Csak a szeme pillája rebbeg az izgalomtól. A borbély a fél arcát már letisztázta, s a másik fél megmunkálására ujra megvonja a szijjon a beretváját.

A borbély annyira elképedt e váratlan fölfedezésre, hogy a képére és kabátjára átragadt szappanhabot se törüli le, csak makog bámulatában:

A borbély még mindig kővé váltan bámul. Aztán fölveszi a beretváját és újra megfeni. A homlokán izzadság fénylik.

– Ma tudtam meg… De hányszor gondoltam erre a pillanatra! Nem igy gondoltam, nem igy! De mindegy! Tudja, hogy árvaházban neveltek?

És szótlanul folytatja a munkát. Gedeon se szól, nehogy harmadszor is megvágják. Másrészt lehütötte az érzelmeit, hogy az apján nem látszik semmi öröm. Csak a munka végén, mikor már spongyával mossa a borbély, szólal meg csüggedten:

– Meg van lepődve, ugy-e? De mondom, én nem vagyok olyan… és megbocsátok ezért. Elvégre…

Hallgatnak aztán. Mind a ketten el vannak fogódva. A borbély sápadt. A szemében aggodalom ül.

Mégegyszer belemártja a spongyát a vizbe és körülvonja Gedeonnak az arcán.

– Arra kérem, azaz hogy kérlek… hát iszen ha már igy van… régen vót… ne szóljon a gyermekeimnek.

Harangozóék karácsonya.

Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén illik. Az asztal sarkán ott állt a pintes meg a fonott kalács. Minden arc derült volt. Még a dróton lógó lámpás is vigan világított rájok.

– Nem idevaló kocsi, – mondotta a harangozó a kártyát osztva. Tök a toromf!

Mert örökké szekerező ember volt ő. Hol fuvart vállalt, hol a maga dolgában járt a városba. Tavaszszal csigát és csikot árult a piacon, télen pattogatott kukoricát. Hát ő megismert minden kocsit a zörgéséről. És hát érdekelte is minden jövő-menő kocsi és szekér.

Az asztalnál még ott ült a két komaasszony, meg -40- egy tiz éves buckós fejü fiu, a harangozóék fia. Kártya volt valamennyiöknél, meg előttük dió.

– Igyunk is közbe! – rikkantotta a harangozó. Még karácsonkor se igyunk? Te is ihatsz egy pohárral Gyuri!

– Jól beszélsz fiam! Látom, hogy okos ember leszel. Mai világban hiába… csak olyanra szokjon rá az ember, ami nem költséges.

Magas száraz ember volt a harangozó. Hosszu csontos ujjain látszott, hogy szabóság a mestersége, – persze csak afféle paraszti szabóság.

Az meg kis köpcös paraszt ember, róka-szemü, mint az adó-vevő népek szoktak lenni. Kese bajusza hegyesre volt viaszkolva az ünnep tiszteletére.

Kikocogatta a pipájából a hamut az asztalszélen, és tovább beszéltek a drágaságról.

A harangozóné az ablakra pillantott, hogy ki a látogató? Alig hogy a lassu tempóju csizma-csoszogás felhangzott a folyosón, szólott nyugodtan:

A harangozó megnyálazta az ujját, és nyugodtan osztotta tovább a kopott sarku avas kártya-lapokat.

A gyerek elmosolyodott. Csillogó szemmel vizsgálta -41- végig a kártyáit. Aztán megfogta fönt a zöld kilencest. Kissé még habozott. Végre határozott mozdulattal kivágta.

Az anyja mosolygó szemintéssel helyeselt. Fehérfejkötős dunántuli asszony volt, testes tokás mint a hizólud, de értelmes szemü. S mindig a fiát mosolyogta a nézése.

Egy kis cseréppípa jelent meg az ajtóban, s a pipa folytatásaképpen egy fehér bajszu méltóságos szürös emberke. Kegyes-komoly dicsértessékkel köszönt. Hideg levegőt és lágy foghagyma illatot terjesztett legott maga körül.

– Vesse le a szűrit János bácsi! – szólt rá az asszony a kártya mellől.

– Köszönöm, – felelte az öreg. Nem azér gyöttem. A pap izent át, hogy tizenegykor nyissuk ki a templom ajtaját.

– Hát, – felelte az öreg a pípát egy percre a markába véve, – tudod hogy tavaly sokan besereglettek a tanyákrúl, oszt ott ácsorogtak a hóban a templom előtt. Most ugyan nincs hó… Dehát mégis aszongya a pap, hogy korábban nyiss.

– Meg hálistennek. Szép kis gyönyörü leány! Mint az csöppentett harmat!

A kártyázást is abbahagyták erre a csodára. A harangozó bort töltött. Az öreg elé is tettek egy pohárral.

– No Isten tartsa az ujszülöttet! – kivánta a harangozó. Isten éltesse ebben az örömben anyját, apját, öregapját. Engedje az Isten, hogy ott legyünk a lakodalmán is!

– Nekünk nem adott az Isten több gyermeket, – sohajtott a harangozóné, – csak ezt az egyet, ezt az egy rosszat.

– Nekünk meg egyet se adott az Isten, – sohajtott rá könnyedén a koma-asszony.

Aztán arra a kérdésre fordították a beszédet, hogy hol lehetne vagy hatvan forintot kölcsön kapni? -43- Mert a tej is megdrágult, s harangozóék tehenet vennének a vizkereszti vásáron. Akkor legolcsóbb a tehén. Tavaszszal már legelhetne az állat a temető árkában. A pap megengedi.

– Iszen ha a komának vóna. Ez odaadná az ingit is. Igaz, hogy én is őneki…

– Én odaadnám. De most az őszön vettem az uj szekeret. Hát kendnek János bácsi? Iszen kendnek mindig hever a ládába…

– Nekem nincs kiadni való pénzem, – mondotta a fejét ingatva. De a zsidónk ad. Jóinteresre ad, de ad.

– Te Gyuri! Erigy nyisd meg a templomot. Gyujtsd meg a gyertyát a szenteltviztartónál, aztán meg két gyertyát minden oltáron.

A fiu, korához képest erősen fejlett kölyök, a fejére nyomta a süveget, és a szögön lógó nagy kulcsért nyult.

Csillagos csendes éj. Az út rögösre fagyott. Hó helyett csak kevéske dér lepi a fákat, meg a háztetőket. Orrcsavaró hideg.

A fiu elkopog a patkós csizmában. Föllép a lépcsőn -44- a templom kerítéséhez. Az ajtó előtt valami nagy fehéres kutyát lát.

A homályban is megismerte, hogy a kasznár kutyája. Láncon szokott lenni, de éjjelre mindig eloldják.

Megdöbbent, de nem hátrált meg. Falusi fiu tudja, hogy a legdühösebb kutya is gyáva, ha kivül van a gazdája udvarán.

De valami fehérlett még az ajtóban. Gyuri azt vélte, hogy az is kutya, valami kisebb kutya. Ujra sujtásra emelte a félkilós kulcsot, és rákiáltott:

Körülnézett. Nem látott senkit. A falu ablakai vörösfényü tűz-sor az éjszakában.

A gyerek beletolta a kulcsot az ajtóba és masinát gyujtott. Rávilágított a bundára.

Hát csakugyan bunda, sárgás juhászbunda. A bunda tetején egy papiros. Nézi: mi papiros? Hát levél. Nagy téntabetükkel rá van irva: Istennek.

Azzal kocogott volna be az oltárig, amely mögött a gyertya-gyujtó pózna áll. De az istennek küldött bunda izgatta a kiváncsiságát. Megfordult, s ujra a templom küszöbéhez lépkedett.

Csakugyan: Is-ten-nek. Nem álom, se nem káprázat. Mégis félrébb kell tolni az útból, mert hátha valaki elbukik benne?

S tolná lábbal. Nehéz. Fölkarolja, hogy odább tegye. Valami keményet érez a bundában. Fölemeli a bunda szélét, hát egyszer csak megszólal a bunda: oá! oá!

Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyujtó póznát, s meggyujtott két-két gyertyát minden oltáron.

Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A hívek adnak az Istennek krajcárt az apja pörsölyébe, meg adnak képet, oltárterítőt, viaszt és bort.

Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog, és az emberek megbotránkozva kérdezgetik majd:

Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet. Hátha a tulsó felén is van valami irás? Fölveszi. Megfordítja. A levél nincs beragasztva, mint a levelek szoktak lenni.

Gyuri már tudott olvasni, sőt legjobban tudott a társai között. Bevitte a levelet a bejáratnál égő gyertyához, és kivonta belőle a papirost.

Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte tovább az irást. Az eleje tiszta kerekbetüs, mintha iskolás gyermek irta volna.

A sorok ott nem voltak egykapásra olvashatók. Gyuri szeme átugrotta azt a sort, s lejebb fogott a szóba:

… Gyereket találtam! Gyereket! Nekünk is lesz gyerekünk! Micsoda öröm lesz nálunk is! Éppen mint János bácsiéknál!

Aztán örömmel, de mégis ovatosan takarta föl a bundát. A bundában füles kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba. -47-

A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehézke kosarat, vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más!

A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a lámpásra. Nem az emberekre, csak a lámpásra.

Harangozóék elrőkönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a harangozó hörkent a fiára:

S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még abba is belevágta a fejét.

– Micsoda buta gyerek ez! – ordított képéből -48- kikelten a harangozó. Ide hurcolsz a nyakamra ilyen porontyot! Ilyen senki gyerekét! Éppen nekünk kell! Magunknak sincsen kenyerünk! Viszed vissza azonnal!

Gyuri két tenyérbe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, a másikban a szekrény szögletének az ütését. Bőgött.

Gyuri megmozdult. A könyein át bús szemmel kereste a süvegét a földön. Fölvette. Föltette.

– Csakis az lehetett. Láttam is mikor jöttem, hogy a templom előtt áll. De azt gondoltam, a misére jöttek.

– Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked… Az éjjel hadd maradjon. Reggel jelenteni fogjuk a birónak.

– Úgy úgy lelkem, – kontrázott a kománé is. A biró ki fogja adni tartásra a község költségén. Én is elvállalom ha más nem vállalja.

– Vállalod a fenét! – mordult rá az ura. Majd bizony hogy ott nekem éjnap kornyikáljon. A szekeret -49- se szeretem, ha nyikorog. Az ilyen gyerek mindig nyikorog.

A harangozóné ekközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a pólyát:

– Úri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van ez már négy hónapos is.

Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét, és a zsebébe nyult:

Az asztalra vetette a levelet, és visszakullogott a zsámolyra az óra alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen.

Kirántotta a levelet a boritékból és olyan hangon olvasta, mintha végrehajtásról szóló értesités volna:

Jóságos Istenem! Szent fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én szerencsétlen Emmácskámat! (Persze!) Kérlek add őt jószivek közé. (A gazember!) Aki megtalálja és hazaviszi, bizonyára jó lélek. (Az hát!… Nem olyan, mint te vagy, disznó!)

Legyen a te szent akaratodból Istenem, annak a gyermeke. (Köszönjük!) A kosárban levő e-zer kis arany legyen a jóságosoké, akik… e-zer… hetes… koráig… fölnevelik…

A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A szobába csend szakadt. Még Gyuri is abbahagyta a züpögést, és könytől csepegő szemét várakozón függesztette az apjára. -50-

– Elvállaltam! – vágta ki harcias arccal az asszony. Mondtátok, nektek nem kell…

S nyult is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal háritotta el a kezét.

Gyuri erre a dicséretre ujra a képére tapasztotta a tenyerét, és züpögött.

A koma azonban nem hagyta annyiba. Már vörös volt, mint az érett paprika. Kiabált:

– Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az igazság! Igaz-e János bácsi? Kend okos ember! Kend biró volt háromszor is! Itélje meg ő!

– Hát iszen… hát… hát… Az irás beszél. Az irás aszongya, hogy aki megtanálja…

– Szamár ember kend! – ordította teljes torkából a fuvaros. Vén ember, szamár ember! Soha nem is volt okos biró! Csak mivel vagyonos…

– Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne szamarazza senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál, eztán nem ösmerlek. Ki!

E viharos jelenetbe a fuvarosné is belekotkodácsolt. A harangozóné visszakotkodácsolt. Kotkodácsoltak, kukorikoltak. Végre a harangozó fölragadta az egyik széket. A koma erre káromkodva lódult az ajtónak. A felesége is rikoltozott. A folyosón gazembert rikított. Arra a harangozó a botját kereste és utánok rohant. De mikorra kirobbant az ajtón, az utca-ajtó olyat csappant, hogy még az ablakok is megrezdültek belé.

Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat, és örömtől tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra.

Gyuri a sarokban félrefordította a fejét, és világmegvető keserűn nyekeregte:

Szüleim gyémántja voltam…

Az első bizonyitvány a gimnáziumból. Tizenegy éves szivemnek szemérmes büszkeségével nyujtottam át. S egy aranyat is vettem ki a zsebemből. A tenyerem közepén tartottam apám elé:

A háznak ünnepe volt az a nap. A falusi tanítómat is meghivták vacsorára. A tanitó poharat köszöntött rám:

– A családnak gyémántja vagy te! Büszke leszek arra mindenkor, hogy én miveltem rajtad az első köszörülést. Tündökleni fogsz, példaképül ragyogsz mindenkor a mi falusi gyermekeink előtt.

Én csak ültem komolyan és szentképüen. És boldogan áztam a dicséreteknek özönében. Csak egy kérdés nyugtalanított olykor, hogy hát Guszti? vajjon hogy végzett? -54-

Guszti a szomszéd falubeli papnak a fia volt, nekem jópajtásom. Merthiszen a szomszéd falut csak egy domb választja el. (Negyedóra a futva járó gyermeklábnak.) Idősebb volt nálamnál egy évvel, de nem magasabb. És ő is az első osztályt végezte, csakhogy ő Sárospatakon.

Még éjjel is gyötrött a kiváncsiság, hogy hogy végzett? Szerettem volna hallani, hogy megbukott, és hogy ismételnie kell. Vagy hogy legalább is elégségesekkel van szennyezve a bizonyítványa.

Át is nyargaltam volna mingyárt reggel. De az apám ide-oda hordozott a faluban a bizonyitványommal meg az aranyammal.

A bognárunk, a jegyző, a póstamester, a kántorné, a boltos, meg akiket útcán, ablakban előtalált, mindenki ismerője lett a jeleseimnek, meg a példás viselkedésért nekem vert körmöcinek.

Akkorra már készen várt a mennyei illatu tejfeles lángos. És ott várt rám a folyosón Guszti is.

Megpofásodott, megtagosodott. Máskor tüskésen álló nagy barna haja le volt nyirva tövig, s tagadhatatlanul -55- falusi ollóval, mert a fejebőrének a meztelenje egynéhány barázdában szinte világitott.

A tavalyi bő muszkavászon nyári ruhája szűken szorult rá az idén. Ültében különösen úgy feszült rajta a nadrág, mintha második bőre volna. A kezét és lábát is mintha kicserélték volna valami parasztéval: nagy volt, kétszer akkora, mint tavaly. A kabátja zsebéből valami vastag spárgának a vége lógott ki, s a mellénye egy gombbal félre volt gombolva. Látszott rajta, hogy nincsen már anyja.

Csak a szeme volt a régi: tekintélyek előtt földre meredő, vad és buta nézésü.

Huzódozva vonta elő a bizonyitványát. Csaknem jobb volt pedig, mint az enyém. Mert én az egyik jelesemet a szépírásból kaptam, másikat a tornából. De ő a latinból, magyarból, számtanból. És amin legjobban elbámultam, a magaviselete, az övé is példás! Példás!!!

A dicsőségemet csak az arany mentette meg. Ő nem kapott aranyat. Tehát én mégiscsak különb legény vagyok!

A szülőim is bizonyára igy gondolkoztak. Mikor megmondta, hogy ő nem kapott aranyat, azonnal meghivták ebédre. A juhász-gyereknek át kellett futnia az apám névjegyével a tiszteletes úrhoz, hogy a kedves fiut ne várja ebédre: erőszakkal itt marasztaltatott.

Addig is hozzáláttunk a tornác-asztalra kitett jó meleg tejfeles lángoshoz, pláne hogy az apám ott hagyott bennünket, s magunkra maradtunk.

– Mit csináljunk? – kérdezte Guszti egyszerre okosra változott szemmel. -56-

– Neked is. Te, a csűrötök padlásán, ahogy jöttem, három verébfészket láttam. Már csipognak!

A tornác fala előtt egy kétéves gyermek csücsükélt vessző-kosárban. A kenyeret sütő parasztasszonynak a kisdede.

Hogy a tejfel lecsöpögött a tornác kövére, három kutyánk mohó vetélkedéssel nyalta fel a csöppöket.

A következő pillanatban kihúzta az egészben hagyott legalsó lángost és a gyerekhez fordult:

Guszti a tenyerére tette a lángost, mint valami zsebkendőt, s ráborította a gyereknek az arcára. Betejfölözte szemét, száját.

A kutyák persze azonnal ott termettek, és buzgón nyalták a gyermek arcát jobbrul-balrul, hogy majd a nyavalya törte ki. Mink visszaugrottunk az asztalhoz, és ettük a lángost tovább jámbor arccal. Magunk csudálkoztunk legjobban, mikor az asszony a gyerek sikoltozására kirohant a konyhából, és elrikítozta, elverte a kutyákat.

Délig szinte repült az idő. Kifutottunk az ókúthoz. Guszti ruhaszárító madzagot húzott elő a zsebéből, s a derekamra kötötte. Én meg levetettem a kabátomat, -57- nadrágomat, cipőmet. Az ingadozó mohos köveken húsz körömmel kapaszkodva ereszkedtem alá, a harminc-méteres mélység fölé. Foszlott a veréb-fészek! Vergődtek a tollas fiókák a markomban. A csupaszokat le a vízbe! A tojásokat zsebre!

A tojásokat és verébfiókákat persze a Cibere kutyának a szájába nyomkodtuk, s utána egy nagy szeplős vadgombát is lenyomtunk a torkába. Lássuk a hatást!

Akkor már szivaroztunk is vigan, és nagy füsttel. A Cibere kutya épp úgy mulathatott rajtunk félóra mulva, mint ahogy mink mulattunk őrajta.

Másnap én voltam hivatalos ebédre a tiszteletes úrékhoz. Anyám a fekete ruhámat adta rám, s megcsókolt:

– A bizonyítványod után fölösleges, hogy jó magaviseletre figyelmeztesselek.

Csak délfelé bocsátottak el, – mert hátha Gusztinak tanulnia kell délelőttönkint?

Őszintén szólva nem nagy örömmel mentem. A tiszteletes úr igen méltóságos komoly ember, és folyton erkölcsöt prédikál. Máskor is ebédeltem már nálok. Hogy asszony nem ült soha az asztalnál, – (beteges volt a megholt tiszteletesné) – olyan volt mindig az ebéd, mintha mind a hárman büntetésből ennénk.

Nem is siettem nagyon. A dombról lekerültem az erdőszélnek. Ott a kövek alatt bogarak tanyáznak.

Felforditottam egy jókora követ, s találtam is alatta egy nagy százlábu bogarat. -58-

A százlábut sikerült egy gallyacskával megnyomnom. Először a derekát nyomtam meg, aztán a fejét egy másik gallydarabnak a hegyével. Gyönyörüség volt nézni, hogyan veckelődik, hogyan pöndörög ide-oda! Mindenképp szeretett volna kiszabadulni a gally vége alól! De én csak nyomtam, nyomtam. Végre úgy maradt, felpöndörödten.

Szétnéztem, hol találok még egy másik követ, s alatta még egy százlábút? De egy nagy festett tábla vonta magára a figyelmemet.

A tábla uj volt, s rajta a betük feketék. Mindenféle tilalmazásról szólottak. Hogy az erdőn nem szabad éjjel legeltetni, se tüzet rakni, se kocsival járni a mellékes útakon. És másefféle.

Az utolsó pont: A vadak jogtalan ellövése a törvény értelmében elzárással büntettetik.

Gusztit a házuk előtt találtam. Egy olasz babkáros árulta ott a kőpadon a háti-boltocskáját, – afféle bársonykabátos, csizmás és fülbevalós olasz, amilyenek városon a kucséberek. Két parasztleányka válogatott a krajcáros gyüszükben, gyürükben és egyéb csillogó portékákban.

Nekem persze a penicilusokra tapadt a szemem. A penicilusok egy fekete csont-markolatu revolver körül ragyogtak csillag-alakban elhelyezetten.

– Kijárnánk vele az erdőre. Te! Lőnénk madarakat! Az aranyadból kikerülne… Azt mondanád otthon, hogy elvesztetted. Te! Lőhetnénk vele szarkát. Te, lőhetnénk vele fácánt is!

Az erdőben csakugyan van egy drótsövénynyel bekerített fácános kert, s nem is messze. De azon a tájon áll az erdészház is.

– Megvernének. Meg nincs is nálam az aranyam. Hanem van húsz krajcárom. Szombaton bemegyünk a városba, és veszek rajta gumit. Csinálunk gumi-puskát, csúzlit!

Guszti gondolkozva nézett rám. Aztán a kocsiútra pillantott. Fölkapott egy kövecskét, s az úton ugrándozó verebekre sujtotta.

Az orgonabokrokon ült öt is. Ültek némán, s néztek ránk gyanakodva. Odasujtottunk egyszerre mind a ketten.

Kerestük. Találtunk helyette egy levelibékát. Kettőt se ugrott, már a markomban volt.

– Kössünk cérnát a lábára! Nem. Várj csak. Te! Tegyük be egy kas alá!

A méhesbe osontunk. Guszti nagyóvatosan fölemelt egy méhkast. Beugrattuk a békát.

A tiszteletes úr, mikor megjött, el nem tudta találni, hogy mért rajzik olyan buzgón annak a kasnak a népe? Csak hetek mulva várta. Legott át is izent a rektornak, hogy állitson lesre egy fiut, és ha a méhek kirajzottak, fogja be.

Mink a legjámborabb arccal ültünk bent a tiszteletes úr tanuló-szobájában, s nézegettük a Reformáció képes történetét.

Igaz, hogy előbb mást is nézegettünk: a tiszteletes úrnak a vadászpuskáját.

A puska szegre volt akasztva, de Guszti levette. Körülvizsgálgattuk. Nehéz, kétcsövü puska volt, patronra járó, nem afféle töltögetős, kapszlis. A csövébe is belenéztünk. Nem volt megtöltve.

És Guszti felvonta a puskának a kakasát, meg lecsattantotta. Célba vett az ablakon át egy arra-haladó asszonyt, és végignézett a csövön, csattantott.

– Azt mondta apám, hogyha letettem az érettségit, én is vadászhatok. Te! Ha egyszer apám elmegy egy egész délutánra, kilopjuk a puskát. Te! Kimegyünk az erdőre. Lövünk mindent. Nyúlat is!

Azzal négykézlábra. Átnégykézlábazott a szomszéd szobába. Tett, mintha legelne.

Aztán én voltam a nyúl. Ő célzott, csattantott. Én is ugrottam, dőltem, nyifogtam, ráztam a lábamat, meghaltam.

Tovább is folytattuk volna, de a tiszteletes úr méltóságos csizma-nyikorgása hallatszott a folyosón. Guszti gyorsan szögre vetette a puskát. Mikorra a tiszteletes úr belépett, mink már olyan mély elandalodással néztük a vormszi gyűlés képét, mintha egész délelőtt azt cselekedtük volna.

– No ezt szeretem, – mondotta a tiszteletes úr, hogy belépett. Könyv mellett, Isten mellett.

Atillás bús magyar volt, ritkás szakállu, és magas homloku. Mindig oly emelten tartotta a fejét, mintha sokaság fölött nézne el, s a hangja mindig olyan reggeli dercés hang volt, mintha akkor ébredt volna.

– Derék fiu vagy. A fiam már mondta, hogy szép a bizonyítványod, csaknem olyan szép, mint az övé.

– Gusztinak is példás a magaviselete. Csakhogy a mi iskoláinkban az ilyesmit nem jutalmazzák. A kálvinista -62- embernek kötelessége a jó magaviselet. Nem érdem az nálunk, kötelesség.

És ebéd alatt is folytatta a jómagaviselet fejtegetését. Hogy a tanulás kell az életre, mert a tanulás olyan, mint a hajó-fölszerelés. Ki hogyan rakódik, abból fog élni az élet tengerén. De a jó magaviselet a vitorla!… Stb.

Mink ájtatosan hallgattunk, és közben jóizüen ettünk. Én a békára gondoltam, hogy ha kibúvik a kas száján, vége a vitorla becsületének! Szinte beleizzadtam abba a gondolatba, hogy a tiszteletes úr elnádpálcáz engem is. De aztán ebéd végére még is megnyugodtam: ha megtalálják a békát, ráfogjuk, hogy magától mászott be a kaslyukon.

Ebédután a tiszteletes úr hosszúszáru pipára gyujtott, és jókedvüen pöfékelt. Közben az órára nézett. Egyszercsak fölkel. Leakasztja a fogasról a kalapját, nyomja a fejére. Veszi a szögletből a botját is.

– No gyerekek, hát csak játszogassatok. Nekem át kell mennem a jegyzőhöz. A közlegelő ügyében lesz ott tárgyalás. Guszti, mulattasd a vendégedet!

A küszöbön mégis egyet gondol, visszafordul. Belép a dolgozó-szobájába. Kihozza a Reformáció történetét.

Átadja Gusztinak. Azzal szépen becsukja a tanulószobája ajtaját. Ráfordítja a kulcsot. Zsebredugja. A szokott méltóságos járással elpipál.

Nekem a lélegzetem is elállt. Vakmerőnek és veszedelmesnek éreztem a gondolatát. De ha mégis megvalósulhatna!… Hogy igazi puskával lőjjünk!… Madarat, nyúlat, mindent!… De nem, csak madarat, merthiszen a nyúlra börtönbüntetés jár…

Guszti intett, hogy kövessem. Kiovakodtunk a szobából. Guszti kinyitotta az útca-ajtót, és az apja után lesett.

A tiszteletes úr nyugodtan haladt a széles utcán a felvég felé. Közben bodor füstök röppentek el a válla fölött.

A kertbe futottunk. Fölmásztunk a diófára. Onnan néztük, hogyan kanyarodik rá a tiszteletes úr a szomszéd község felé kigyózó gyalogútra.

A nap tüzesen sütött. A megsárgult gabona szinte zizegett a hőtől. Rólunk csurgott a verejték, és mégis -64- szinte fáztunk a félelemtől, hogy valaki meglát bennünket.

A puskát én vittem persze. Ha netalán valaki belénk akad, azt mondjuk, hogy az én apámé, és hogy verebet lövünk vele. Nehéz volt a puska és olyan hosszú, hogy a sarkamat verte. De azért cipeltem szívesen. Lövünk vele! Életemben először lövök igazi puskával!

Guszti előbbre járt vagy tiz lépést. Fülelt, nézett, kémlelte az útat. Nála a patronok voltak. Nem sok, csak kettő. Eszébe se jutott, hogy többet tegyen zsebre. Egyikkel ő lő fácánt, a másikkal én.

S alig hogy beérkeztünk az erdőbe, Guszti értő mozdulattal nyaklította el a puskát, s nyomta bele a két súlyos patront.

Az erdő is meleg volt. A levegő fülledt a fák között. A madarak hallgattak. Csak gyíkot láttunk itt-ott a tuskókon, meg szöcskéket a naptól szárazra égett tisztáson.

Minden kis zörrenésre egy-egy megrezzenés. Lekussadunk. Hallgatódzunk. A szivünk verése is ellassul.

Óvatosan lopakodunk egyre beljebb és beljebb az erdőbe. A csörgős harasztot amennyire lehet, kerüljük.

Egyszercsak változnak az erdő fái. Szálasabbak, ritkább lombuak. Zöldebb a fű is alattok. Egy csermely vékony ere kanyarog a fák közt. Megyünk, lesünk, megyünk, lesünk, hallgatódzunk.

Találunk cincért. Rá se nézünk. Gyönyörü kék szitakötő hintáz előttünk a káka fölött. Nem futunk -65- utána. Csak lépegetünk, lesünk, lépegetünk, lesünk, hallgatódzunk.

Valami nagy madár burran fel egy terebélyes galagonya-bokorból. Majdnem akkora, mint a tyúk. Guszti ahhelyett hogy lőne, megijed. Mikorra a puskát emelné, a madár már elszárnyalt.

S óvatosan lépkedünk beljebb, egyre az ér partján. Ott nem zörög a haraszt. A madár nagy reménységekre izgat.

A bokorban nincs semmi. Csak éppenhogy sűrű a közepe. Egy picinke madárfészekre is találunk benne. Száraz fűszálakból van fonva, de már üres.

E pillanatban valami csörgés hangzik az erdő mélyéből. Egyre erősebb. Valami állat csörtet felénk a harasztosban. Csörtet…

Emelt fejjel szökdel. Egyenesen felénk. Könnyedén szökell át egy kis vadrózsabokrot s ránk…

Megáll, mintha bronzzá vált volna. A feje még egy percig emelten marad. Fülel.

Aztán mintha mi se történt volna, szép nyugodtan lebocsájtja a fejét, s egy másfél méteres magasságu növendék -66- fácskának az alsó leveleire nyujtja a nyelvecskéjét. Tépegeti. Eszegeti.

Mink már a csörgéstől is annyira megdöbbentünk, hogy azt véltük, legalább is oroszlán. Ösztönösen lappantunk le a bokor mögé.

Csak nem őrült meg hogy meglőjje?! Kiáltani akartam rá. Meg akartam ragadni a kezét, hogy ne… De meg volt meredve minden tagom. Még a hajam is meredezett…

Az őz egyet szökell. Térdre roggyan. Megint lábra erőlködik, de csak eldől. Még a fejét is elnyujtja a fűben…

Egy percig megkövülten bámulunk. Az öröm és rettenet lenyügözi a lábunkat.

Azzal neki a földnek mind a ketten, tiz körömmel! Gödröt kapartunk. Kapartunk lázasan és remegve. Jókora gödröt kapartunk a fekete porhanyó földben. Az őzet belefordítottuk. Behordtuk, betakartuk nagysebesen földdel és száraz falevéllel.

Szép asszony a kovácsné!

Februáriusi olvadós havon, szánkótalpas kocsin igyekeztünk egy borsodi faluba. A társam kasznár ott. Odavaló is.

Ahogy a falu felé közeledünk, – délután három óra lehetett, – az egyik ló egyet botlik, s rá minden lépésre ejtegeti a csipejét.

No nem is olyan nagy baj. Itt a kovács a falu végén, – fölveri egy perc alatt.

A kocsis lefeszitette a patkót, éshát a ló vigan poroszkált tovább mezitláb, a műhelyig.

A kovács éppen lőcsöt vasalt a hóval boritott fekete műhely előtt. Ritka szép nagy ember: egy szürkülő Toldi Miklós bőrkötényben. Kissé ragyás ugyan, s eldurvult kezü, de hátha Toldi Miklós is ragyás volt és eldurvult kezü?

– Csak ezt az előbbi patkót üssük fel, – mondotta a kasznár, – aztán majd bejön a kocsis a lóval. -70-

Vén birka-arc. A szeme-pillája is fehér mint a birkáé. És hogy a kendője a tarkóján volt megkötve, szokatlan nagy sárga két füle méginkább eltorzította az arcát.

Könyékig sovány meztelen karját a kötényébe takarta, – kenyeret vagy mit dagaszthatott odabent, – s közben rám is vetett egy alázatos pillantást.

Tiszta és jó asszony lehetett. De a milói Vénusz egyszerre megfordult volna a fal felé, ha ez az asszony elébe áll!

– Köszönjük kovácsné asszony, – felelte Pali, – hiszen már megyünk tovább.

Egy büszke fiucska állt nagykomolyan a műhelyajtóban, kicsi mása a termetes kovácsnak. Az anya hivó pillantására egyszerre megelevenült. Befutott és széket hozott ki, kettőt.

Aztán egy mosolygó szemü szőke leányka is kilesett az ajtón, de csak egy pillanatra. Az meg az asszonynak volt a megszépített mása, noha fekete szemü, mint a kovács.

A kis nyúl szemérmesen bujt elő. Öt éves lehetett. A kovács mosolyogva pillantott rá a munkájából.

Nekem ki nem múlt a fejemből az az asszony, az a két gyerek, az a gyöngéd hangja a kovácsnak: „Széket hozzál ki Katókám!“

– Hallod-e, – mondom Palinak vacsora előtt, – hogyan vehette el az a Toldi Miklós azt a birkafejü asszonyt! Nem talált magához illőbbet?

– Nem ajánlanám, – felelte, – hogy a kovácshoz intézd ezt a kérdést.

– Tudod-e, – mondotta, – hogy egy embernek eltörte a lábát? El ám. Ült is érte. Valami szamár vidéki ember volt, vagy ittas. Az is azt kérdezte: Hogy tudott ilyen csunya asszonyt elvenni majsztram? Hozzá sujtott egy nagy súlyos harapó-fogót.

Vacsorára hivó szó zavarta meg a beszélgetésünket. Az asztalnál gyermekek is ültek. Minden más egyébről folyt a szó, csak kovácsékról nem. Ámbár nekem ki nem ment az a házaspár az eszemből. Hogy kerültek össze? Pénzre házasodnak falun is? Minek a pénz a falusi kovácsnak? Igy is úgy is csak az üllőt döngeti napestig. Minek annak a pénz? Nem is lehet az, hogy pénzért vette el. Talán boszuból vette el, hogy egy szép leány nem ment hozzá? Talán ostoba ember, és valami ravasz család beugratta a házasságba? Vagy olyan volt a gusztusa? -72-

A gyermekeket korán lefektették. Szivarra gyujtottunk. Pali kártyát ajánlott. De én útálom a kártyát.

– Hallod-e, – mondottam, – nekem ki nem megy az eszemből az a kovács. Valami érdekes a házasságuk története?

– A manó tudja! Elvette, hát elvette. Ha éppen olyan nagyon érdekel, elmondhatom:

Az első felesége szép asszony volt, fekete-selymes szemü halványka asszony. Fehér fecske. Azt mondták azért olyan fehér, mert szivbajos.

Egy nyári napon, éppen Szent Anna napján, meg is halt. Hirtelen halt meg, a kertben. Valami krumplit vagy mit kapálgatott, aztán egyszercsak leült, lekonnyadt a feje, meghalt.

A város messze van tőlünk. Koporsót a szomszéd faluban szoktak a mi embereink csináltatni.

Átkocsiz a mi kovácsunk is. Az asztalos komája is neki. Elsirja nekik a baját, mint valami gyermek. Asztalosék is sirnak egyet.

– No ne búsulj, – mondja, – csinálok én neki olyan koporsót, hogy a grófnék se fekszenek különbbe.

Azzal bevezeti a kovácsot a félszerbe, ahol a deszkáit szokta tartani. Mutat neki egy falhoz támasztott avas rossz zongorát.

– Ihol e. A meghótt kántoré vót. Szekrénynek szántam. Hát ebbűl… -73-

Azzal mingyárt le is roppantja a zongora födelét. Fürészel, méreget, gyalulgat.

Közben pálinkát hozat a kocsmából. Iszogatnak. A kovácsnak csöpög közben a könnye. Asztalosék vigasztalják amennyire szivökből, szavukból telik.

– Micsoda asszony volt!… Milyen bablevest főzött!… Hogy reszketett értem, mikor a hideg lelt!…

– A fiacskám… Az Imruskám. Ki viseli most már gondját az árvának? Senki asszony-atyámfia nincs olyan, akire rábizhatnám. Az öreganyám jött el. De az mán nyócvankét esztendős. Mindig ül. Reszketős a lába.

Asztalosék megajánlják, hogy magukhoz veszik a gyermeket, legalább addig, mig uj asszony nem kerül a házba.

Uj asszony? A kovács hallani se akar arról! De a fiát sem adhatja oda. Merthiszen egyetlen fiu, és nem tudna nélküle enni se.

A sok tanakodásban kitalálja az asztalosné, hogy Székely Kati lenne oda jó, ha elmenne. Székely Kati időske árva-leány. Annak is a mult héten temették az anyját. Az apja kertész volt, hát éppen mesterember házába illő. Tiszta, dolgos, becsületes teremtés. Főzni is jól tud, kivált bablevest meg turós rétest. Arra rá lehetne bízni a házat is, a gyermeket is.

Délutánra megvan a koporsó. Politúros, réz-szegekkel pazarul kivert pompás gyászalkotmány. Székely Kati is előkerül. Fizetést nem is kiván, csak ne cselédképpen bánjanak vele. Mert ő még sohase szolgált. -74- Nem is volt szándéka. De mivel azt mondják, hogy jó ember…

– Hugomnak foglak tekinteni. Csak a fiammal bánj jól, hogy ne legyen nagyon árva!

A temetés után való napon búsan csiheli ismét a kovács a vasat. A szeme vörös. Az arca szintelen. A haja fésületlen.

Nem is dolgozott volna aznap, de valami pánt eltörött a csézánkon, – az apám ráküldte. Más sürgős megcsinálni való is torlódott össze a halottas napok alatt. Aratás idején nem lehet halogatni a munkát. Biz a kovácsnak szögre kellett akasztania a gyászköntöst, és fel kellett öltenie a szennyes bőrkötényt.

Emberek érkeznek jobbrul is balrul is. Ejtenek egy-két vigasztaló szót. Isznak egy két korty szilvóriumot a tori maradékból.

A kovács is iszik velök, noha éjfélután egyig ivott. Minden vigasztaló szóra megvizesedik a szeme. Sohajt nagyokat:

Érezni lehet az elhallgatásban a fekete gondolatot. Az öreg Irhóczi meg is rójja érte:

– Nem lú az ember majtsztram! Aki erős, ne csak kivülről legyen erős, hanem bévülrül is.

Falu-helyen a kovács-műhely a kaszinó. Aratás idején is ott ül mindig egy-két dologtalan ember. Tuskón, keréken, vasalni való rúdon, ki hol helyet talál. -75-

A vakációs napokon magam is gyakran ellátogattam oda, s hallgattam, miket beszélnek.

Mert a jövő-menő kocsik, szekerek, lovas gazdák gyakorta patkoltatnak, vasaltatnak ottan, s mondanak hireket. Ki merre járt, mit hallott? Ősszel a gabonaárakat is ott lehet megtudni hiteles számokban. No meg odajár a dolgatlan óráiban a sánta suszter is, a falu humoristája.

A falubeliek csak Dolfinak hivják, noha se nem Dolfi, se nem zsidó. De göndör a haja, és ő is elbérmál mindenkit.

Aznap délután is elősántikál a házából. (Az alsósoron lakott akkor, egy nádfedeles házban, a műhelytől vagy ötszáz lépésnyire.)

Máskor mindig mosolyogva vártuk. Elibe is kurjantott némelyik jókedvü. Most azonban…

Dolfi is kedvetlen. Nem is a szokott sietéssel hányja befelé-kajmós lábát, hanem csak lassacskán jön. A nyári szurtos elejü gyékény-szinü kabát van rajta, és az örökkétartó, buggyos térdü pepita-nadrág. Szőkevörös arcán gondolatok komolykodnak.

Nem fogadja mosolygás, se tréfa-szó. Ő se kiabál. Csöndes jónapot mond, hogy hozzánk érkezik.

A kovács a csézára való uj pántot fényesiti szurokkal. Szótlanul nyujtja neki a kezét.

– Hát barátom… – szól remegő lágy hangon a suszter, – majd leszünk jobban is.

A temetésen nem volt jelen, sem a toron. Annyit figurázott a halállal, halotti énekekkel, – nem érezte illőnek, hogy mutatkozzék. -76-

Leereszkedett a kovács-eresz árnyékába, a csézának félretett bőr-ülésébe, s elővonta a kabátja belső zsebéből kis szutykos tajtékpipáját.

Furcsa volt az arca, hogy komolykodott. Sohse láttam másképp, csak hunyorgó szemünek, rókásan mosolygónak, vagy kikerekedett szemmel kacagónak. Aznap mintha kicserélték volna. Az arca megrútult, meghosszabbodott. Kiálló vékony orra is, mintha lejebb konyult volna. Butának látszott és vénnek.

De nagy barátságban éltek ők a kovácscsal. Nyáron különösen, mikor senkise varrat csizmát, se nem foltoztatnak, Dolfinak félrevágott ócska szalmakalapja naphosszat ott volt látható a műhely előtt. Vasárnap meg a kovács látogatott el őhozzá. Ittak, kártyáztak, szidták Tisza Kálmánt.

Ma sem tudom mit jelent ez a szó. Megvetés, rosszalás egyaránt van benne. Olyankor szokta kiáltani, mikor hazafias elkeseredésében rácsapott az asztalra.

De ritkán történt ez. Csak akkor történt, ha már a harmadik liternél tartottak. Annyit pedig csak kettős ünnepeken ittak, amikor a kovácsnak az öccse is átlátogatott a szomszéd vármegyéből. A kovácsnak az öccse bognárságot művelt. Sovány, gyomorbajos ember volt. Pápaszemet viselt, és vasárnaponkint valami hazafias néplapot olvasott.

Hát a bognár elmondta nekik, hogy az országot osztrák kézre juttatják a miniszterek; hogy a katonaság nem az országot szolgálja, hanem a császárt; hogy a császár nem a magyarok javát nézi; hogy háboruba keveredünk előbb-utóbb; hogy a magyarok falkánkint költöznek át napról napra Amerikába, s egyszercsak -77- azt látjuk, hogy csak a mi falunk maradt itthon meg Tisza Kálmán.

Dolfi suszter az ilyen beszédekben sűrün verte az asztalt, s kiáltotta a prontyot. A kovács csak morgott:

– Iszen csak én foghatnék meg egy minisztert! Az üllőre a fejit… rá a pőrölylyel, mig csak olyan lapos nem lenne, mint a palacsinta!

A bognár aztán hazakocsizott, s ők ketten hetekig kérődzöttek a hallottakon.

Azonban a műhely előtt nem sokat politizálhattak. Ott a kovács nem ülhetett le. Zörgős mesterség a kovácsság. Különben is a Dolfi esze csak bor mellett járt a politikán. A műhely előtt évődtek, humorizáltak.

Kezdetben nem voltak ők annyira jó barátok. Mikoriban Dolfi a falunkba telepedett, nem szivelhették egymást. A kovács nevető tyúknak nevezte el a susztert. A suszter meg táncos bikának a kovácsot. Nem is beszéltek egymással. A kovács mindazonáltal nem gyűlölte a susztert, csak lenézte, mint a herkulesek szokták lenézni az erőtelen embert.

A suszter azonban gyűlölte a kovácsot. Valahányszor elsántikált a műhely előtt, tüntetőleg törülgette az orrát a vörös zsebkendőjébe, és megrázta a zsebkendőt, mintha poros volna.

Hanem egyszer a kovácsnak sürgősen kellett uj csizma. Valami lakodalomra hítták násznagynak, s nem volt ideje arra, hogy a városba kocsizzon csizmáért. Rá kellett fanyalodnia, hogy a Dolfi műhelyébe ellátogasson.

– Nem alkuszok, csak szép legyen! meg szerdára meglegyen, – mondotta méltósággal. -78-

A Dolfi suszter aztán varrt neki olyan egy pár csizmát, hogy nincs az a cseh harmonika, amelyiknek a ráncai egyenletesebbek volnának, sem az a kenetlen talyiga, amely cifrábban nyikorogna. A szárát lakbőrrel szegte be. A talpán meg rézszegekkel verte ki a B. P. betüt, a kovács nevének a kezdőbetüit. (Bagos Pál.) Táncos embernek igen tetsző az ilyen. No a kovács úgy megszerette akkor a sántát, hogy a lakodalmon tepoharat is ivott vele.

Attól fogva a suszter gyakorta megjelent a műhely előtt. Sőt mikor kitavaszodott, át is költözködött a felvégről az alvégre, hogy közelebb lakjon a kovácshoz.

Hát mondom, akkornap is megjelent. Öt vagy hat ember lebzselt már a műhely előtt. Valami verekedésről beszéltek, amely tőlünk nem messze az aratók közt történt az előbbi vasárnapon. Dolfi csak hallgatta őket szótlanul. Foszlott szélü ócska szalmakalapját a térdére tette, s pihegett a melegtől.

Akkor láttam, hogy a kabátjának mind a négy gombja más. A legfelső katona-zubbonyra való sárgaréz-gomb, a legalsó meg porcellángomb, amilyet paplanra szoktak varrni. Legény-ember szegény ember. Hát még ha falusi mesterember? Ámbátor… nem az a szegény akit mi nézünk szegénynek, hanem aki magát érzi annak.

Ekközben a leány, – akit asztalosék szereztek, – betér a kertből a házba. Papucs a lábán, viritó-sárga szoknyája ferdén lóg. A haja boglyas. A szeme is vörös. Látszik rajta, hogy álmatlanul töltötte az éjet. Bizonyosan a gyermek miatt.

Egy kosárka apró uborkát hozott be a kertből. A -79- karján a kovács kis egyéves árvája. Aludt a kis feketeszemü gyermek a leánynak a vállán.

A leány egy perc mulva kifordul, és nagy félénk juh-szemeivel megáll a kovács előtt.

– Nem kell több Kati, – feleli a kovács. Hanem a korsót töltsd meg vizzel.

Mink már a tszilvórium szóra is elmosolyodtunk. A Dolfi arcán is megjelentek a vidámság ráncai. Egykét percig csak fojtogatta a szót, de aztán kipattant belőle:

Valamennyien nevetésre fakadtunk. A kovácslegény elfordult, és a tenyerébe szoritotta a száját, de csak kitruccant belőle is a nevetés.

A kovács csodálkozva nézett ránk. Közben a leány kitassogott ismét a korsóval.

A kovács ráfordítja a szemét a leányra. Bizonyára akkor nézte meg voltaképpen először. Mert az asztalosnál a gyásza meg a pálinka meghomályositotta a látását. Nem bánta ő akármilyen vászoncseléd, csakhogy megbizható. Egy-két szóval megalkudott vele, s estefelé maga mellé ültette a kocsira. Másnap meg, a temetés napján, megint nem látott ő se eget, se földet, úgy összezavarodott a fejében a világ.

Hát csak a suszter szavára nézte meg jobban. Bizony maga is furcsálta. Fejet csóvált rá:

– No ritka szép gyöngyteremtés! – folytatta a -80- suszter, mikor a leány bement. Elküldjük Pestre a szépség-versenyre!

Erre méginkább nevettünk. A kovács is megmosolyogta. A legénye levágta a kalapácsot, s hajlongott röhögtében.

– Ne bántsd, – szólt aztán a kovács visszakomolyodva. Mikor megjöttünk, a kisfiam egyszerre az ölibe kivánkozott. Bánja a manó akármilyen a pofája. Majd megszokjuk.

– Egész éjjel nem alhattam. Azt álmodtam, hogy a Katit el kell vennem feleségül.

Egyszer a leány éppen akkor fordult ki a konyhából, mikor nevettünk. Dinnyehéjat vagy mit vitt a hizónak. A konyhaajtó a műhely mellett volt. A disznóól meg tulról. Köztünk kellett elmennie.

Hogy a nevetésben akaratlanul is ráfordult a szemünk, megérezte, hogy őt nevetjük. Egyszerre elvörösödött, még a füle is.

Bedobta a héjat a disznónak, és sokáig ott állt mozdulatlanul. -81- Aztán visszatért sebesen, csakugy suhogott a szoknyája. De már akkor sápadt volt, szinte kékesen sápadt. Még a füle is.

Negyedóra mulva ujra kilépett a házból. Rákszinü uj rékli viritott rajta. Egyik karján kis kosár, másikon a gyermek.

Bement a faluba. Bizonyosan a kovácsnak az öreganyja küldte, hogy valamit hozzon a boltból.

A következő napokban is a rákszinü réklit láttam rajta, a lábán meg magas sarku fűzös cipő. A haját már akkor gondosan fésülte. A nyakán valami kék kláris, nem tudom kőből való-e, vagy csak üvegből? Félig parasztos volt a ruhája, félig, mint az iparos lányoké szokott lenni. De mindig ünnepi.

– Ugy tszép a lány, ha tczinos! – szólalt meg, mikor a leány ellépett.

– Szerelmes ez! – vélekedett tréfásan egy falubeli legény, aki a csizmáját patkoltatta.

– Én már gyanakszok, hogy Feriér öltözködik. Nem látjátok hogy Feri is hogy pislog rá?

Az öregasszony künn ült az ajtó előtt, s babot pirgált. Ráncos-kezü, görbe kis vénasszony.

– Ugyan ne rágjátok mindig azt a szegény leányt! Már panaszkodott. Ha elmegy, nem tudom, kit találsz a fiad mellé. A fiad az anyját se szerette jobban.

A leány csakugyan sürgő-forgó dolgos teremtés volt, s a gyermekkel édesdeden bánt. És lompos se volt, mint az első napon, sőt nagyon is gondosan öltözködött.

De ha már valakit kikezd a tréfa, nem lehet azt többé komoly szemmel nézni.

– Tszeretlek Ferikém! – szólt Dolfi suszter a leány beszédét utánozva. – Tszeretlek tszivem tszép tszerelme.

A leány csakhamar visszatért. Az öregasszony még ott ült vén-komolyan az ajtó előtt. A leány elmondta, hogy mit kapott a boltban, mit nem kapott, és utána véletlenül a Feri legényre pillantott, s véletlenül sóhajtott is egyet, mint a nyomott lelküek szoktak.

Erre persze olyan nevetésre fakadtunk, hogy dőltünk belé. A Feri legény levágta a kalapácsot, és nagyröhögve befordúlt a műhelybe.

A leány ismét elhalványult. Ránk nézett merőn, aztán a kovácshoz lépett.

– Majszter úr, elmegyek. Még ma elmegyek, – rebegte könnyes szemmel. Csak kocsit kérek. Annyit kérhetek… Annyit megérdemlek talán, hogy ne a magam költségén…

A kovács arcán látszott a megdöbbenés. Letette a reszelőt, s bement a leány után.

Bent időzött néhány percet. Boszus volt, mikor visszatért. Még a kutyáját is megrugta, hogy ott hevert a küszöbön.

– Ménkü belétek! – ripakodott a legényére meg a suszterre. Ne bolondozzatok avval a leánynyal!

Akkoriban már sűrün kerülgették mindenféle házassági ajánlatokkal. Öregasszonyok, jóbarátok tanácskoztak a kovács háta mögött, hogy kit kellene elvetetni vele? De mások is, akik munkát vittek oda, nem mulasztották el a kérdést:

Ránk következett szeptember. Vissza kellett térnem a városba. Ahogy mögöttem maradt a falu pora, mögöttem maradtak a falusi érdeklődések is.

Csak karácsonkor jutott ismét eszembe a kedves kovácsműhely. De a téli hidegben nem igen kaszinóztak a műhely előtt. Csak az ablakban láttam a kisgyereket, – ahogy arra jártam a vadászpuskámmal, – s láttam a kicsi mögött Katinak az arcát, nagy sárga két fülét, fakó birka-szemét. Tehát még mindig ott van. Az öregasszonyt is láttam a templomban. A kovács tehát még özvegykedik.

Hanem a husvéti szünetben ujra megindult a kaszinózás. A suszter ismét ott ült a kutya-rágta szélü szalmakalapban, szurtos sárga kabátban, és az örökké -84- tartó pepita-nadrágban. Mindössze annyi változott rajta, hogy a kabátja alsó fehér gombja fölülre került, a fölső rézgomb meg alulra.

Az öregasszony is ott ült a zsámolyon a konyhaajtó előtt. Az előbbi napon kelt csibéket rakta ki a verőfényre a szitából. S a vén bozontos kutya is ott sütkérezett a küszöbön.

Utálatosabb kutyát nem ösmertem annál. Csupa szőr, hosszu-fürtös szőr, fekete-fehér vén kutya. A szemét se lehetett látni a ráhajló fürtök miatt. Valamikor még a kovács legénykorában csatlakozott a gazdájához az országuton, és nem maradt el tőle többé. A kovács meg nem űzte el. Pedig nyáron, még most is, ha eszembe jut, vakaródznom kell egyet.

A kovács éppen patkolást végzett. A nehéz körömbűz még ott terjengett. De nem zavarta a kaszinót a beszélgetésben.

Akkor éppen négyen pipáztak ott. Dolfi körül. A negyedik Gede, az erdőkerülő, tatárpofáju vállas ember, – bekecs rajta, és a fején az apámnak egy rég neki-adott zöld vadászkalapja.

Gede láthatóképpen csak parázsért fordult be a műhelybe, hogy pipára gyujthasson. A hüvelykujja körmével nyomogatta a mogyorónyi szénparazsat a pipájára, és beleszólt a beszélgetésbe:

A műhely előtt nagy kocsi-zörgéssel-robogással két megvadult ló dübörgött el. A Dávid boltos ült a kocsin -85- vagy jobban mondva állt, mint menydörgéskor a macska a háztetőn. Ragaszkodott-kapaszkodott teljes erejével a kocsi oldalába meg a saroglyába. De meg az is látszott rajta, hogy ki akar ugrani. Azonban a kocsisa még szemünk láttára megfékezte a lovakat, s a kocsi rendesen haladt tovább.

– Nono, – szólt indignálódva a kerülő, – senki se mondhassa, hogy nem szép asszony.

– Mi fenét akar kend minden özvegyet az én nyakamba varrni! Hogy nekem mindig az első urát emlegesse!

Egy hosszu száraz gazda állt a pipázók között: Sulyán Mátyás, – fecskefarku bajszos, kehes ember. Megszólalt:

– Mondok én annál hozzája illőbbet. Az se nem -86- özvegy, se nem hangos, se nem paraszt. Oszt akar a tavaszi gyöngyharmat…

A kovács nyugodtan válogatott a szerszámai között. Csak egy perc multával felelt:

– Nem oskola az én házam. Mit akar kend olyan fiatal leánynyal? Meg aztán azt gondolja, hogy én csak úgy pénz nélkül fogok másodszor házasodni?

– Kétszáz forint? Kántornak a lányát se venném el annyiért. Nem vagyok én már olyan éretlen, hogy tőtelék nélkül fogadjam el a káposztát.

Sulyán megbotránkozva nézett. Szótlanul verte a markába a pipáját. Zsebre tette a pipát, szájába a bagót és haza ballagott.

– Ezt bakterék küldték ide, – szólt a suszter, mikor már Sulyán távolacskán járt.

Husvét ünnepén telegyűlt a templom néppel. Nekünk, – tudod talán, – az oltár mellett van a padunk. Ahogy ott ülök az apám mellett, körülnézek persze. Megáll a szemem egy úri forma fiatal asszonyon. -87-

Fehér cipó-képü nő, gyászbodros kabát rajta. A fején pörgeszélü hollótollas kalap. Az első padban ült az ispánné és a kántorné között. Két lósóska között fehér bazsarózsa!

Leánynak barnabőrü és sovány volt Etel, mint a szarka, és a nyaka hosszu. Még a beszéde is olyan rekedtes, mint a szarka szava. Ahányszor a malom felé jártam vadászni, mindig a kert sarkán állt, és a távolból mutatta merre lappang a vad. Egyszer varjut lőttem ott, és csak a szárnya sérült meg. Oda mentem hozzá és bedobtam neki.

A városban lám megfehéredett, meggömbölyödött, megpofikásodott, tokát is eresztett. A nyaka meg úgy megrövidült, hogy szinte nincs is nyaka.

A mise alatt folyton rajta pihent a szemem. Vajjon mért halt meg olyan fiatalon az ura?

Délután egy béresfiu jelentette, hogy szalonkát látott a réten. Szokott ott tanyázni a vizárokban minden tavaszon. Az idő is napos volt. Fogtam a puskámat és ki a rétre.

Ahogy ott járom a vizes füvet, három embert látok, hogy megyen a malom felé, meg egy kutyát. Elől a mi Toldi Miklósunk, mögötte a kutyája; aztán egy kistermetü szemüveges ember, s leghátul a sánta. Mind a három ünneplős ruhában persze. A kovács a cifra acélfokosával -88- darutollas hortobágyi kalapban, a másik kettő is feketében.

S azért lépkednek egymás mögött, mert az út kissé sáros. A kovács olykor lábujjhegyen lépked, mintha tojások közt járna. Olykor megáll, néz és utána hosszút szökell. A kutya is megáll, néz, és szökell egyet. A másik két ember még tétováz, de azok bizony nem birnak olyan hosszút szökelleni. Inkább kerülnek egyet-egyet. Csak ahol jobb az út, ott lépkednek a kovácsnak a lába nyomába.

A kovács a molnárral esztendők óta haragos. A harag oka egy talyiga troszka volt. A troszka arra kellett a molnárnak, hogy az udvarát beszórja vele. Értéktelen valami az. A kovácsok örülnek, ha elhordják a műhelyük elől.

De a kovácsné is kért egyszer valami szivességet: tyúktojást vagy négyet a molnár bóbás tyúkjáéból.

Molnárék meg is adták a kivánt négy tojást, s nagy volt az öröme a kovácsnénak. Mert ritka faju tyúk volt a molnáréké: fehér mint a galamb, de a bóbája fekete. Mindenkinek a szeme megállott rajta. Egy csendőrőrmester azt tanácsolta, hogy küldjenek belőle egyet vagy kettőt a királynak.

Debizony molnárék nem küldtek. Ki is tudná azt, hogy hogyan mimódon küldhető valami a királynak?

Hát a kovácsné szép vigyázatosan alája rakja a kotlósnak a négy tojást. Várja várogatja a huszonegyedik napot. Még álmodik is felőle. A nap végre elérkezik. Repedez a tojás: bujnak ki egyenkint a csirkék. Sárga és sárga, és megint sárga és megint sárga! Bóbás egyse! -89-

Nem is kellett sokáig várnia. Beállit egyszer a nagypipáju molnár. Hoz egy nagy lapos vaskarikát. A karika el van törve. Össze kell forrasztani.

S bedug a kohóba két vastag rúdvasat. Beszélget nyájasan. A legényét elküldi borért.

– Hopp elég a vasam! Fogd meg emezt! Kapd ide az ülőre. Tartsd míg össze-kovácsolom.

A molnár leteszi a pipát a szerszámos asztalra, kirántja a vasat. Kapja az ülőre. A kovács is kirántja a másikat, csapja szintén oda. Azzal csihi-puhi! A vasat úgy veri, hogy a szikra záporként pattogzik a molnárnak a szeme közé!

De a molnár se nem lát, se nem hall. Tán ép az orrába szökött egy szikra. Csak elkapja a fejét, eldobja a vasat. Két tenyérrel kap az arcára. Elfordul. Akkor meg a nyakába, fülére, hátára zúdul a tüzesső.

A molnár a falnak is nekiment, míg kitalált az ajtón. Még a pipáját is ott feledte a műhelyben.

A molnár is értett annyit a kovácsolás tudományában, hogy a vasat lefelé szokták verni, s nem oldalt a kalapácscsal. Megszakadt köztük a barátság.

A molnár aztán hetek mulva engesztelődő kedvünek -90- mutatkozott: köszönt a kovácsnak a községházán, mikor adót fizettek. De a kovács csak elnézett a feje fölött.

– Három veszedelemtül mentsen meg az Isten, – mondotta másnap a műhelyben, – tüztül, viztül, veszett kutyátul meg a hálátlan természetü embertül.

Ez ugyan négy veszedelem volna, de a kovács bizonyára egybeértette a veszett kutyát a hálátlan emberrel.

Dehát íme a kovács mégiscsak molnárék felé lépeget. Nézem. Csakugyan odamennek. Meg se állnak a kapu előtt, csak befordulnak.

Összebékültek? Minden megtörténhetik faluhelyen. De hogy épp a kovács… Hátha most meg a molnár ugrasztja őt valami lisztesládába, vagy épp a zúgóba?!

Tünődve néztem utánok. Arra is vélekedtem, hogy a kovács szintén meglátta a templomban molnár Etelkát, és egyet gondolt!…

De az ünnep után való kedden megfordultam a műhely előtt, s hallottam, hogy ellene nyilatkozott minden házasságnak.

– Mán én nem házasodok meg, – mondotta féltréfásan, – majd csak Dolfi után.

– Nem is kell soká özvegykedned. Én csak Ferit várom meg, úgy fogadkoztam. Megvárom mikor elveszi a tszölke bazsalikumot.

A leány ott ült a konyha-ajtó előtt, az öregasszony -91- mellett, s a kovács Imruskájával játszott. Úgy játszott vele, mint a kisleányok szoktak a bábúval. Hol fölvette, hol letette. Dédelgette, csókolgatta.

A gyermek már akkor másfél-esztendős volt. Barnafejü és aprószemü, mint az apja. Csak éppen hogy az apjának kicsiny a feje a testéhez képest, – azért is visel tán olyan nagy üstökös hajat, – a gyermeké meg oly nagy volt, hogy alig bírta. Akkor kezdett járni. A feje hol jobbra húzta, hol balra, de legtöbbször előre. Olyan volt, mint aki részeg.

A leány azzal mulatott, hogy el-elbocsátotta, mikor a gyermek elesett volna, megkapta.

Máskülönben tisztán volt öltözve Kati is, a gyermek is. Katin rózsaszínü karton ruha volt, – amilyenben a falusi lányok járnak: szük szabásu, hogy csaknem repedt a vállán meg a hátán. A gyermeken meg térdig érő kék szoknyácska volt meg piros cipőke.

A bazsalikom szóra gyűlölettel pillantott a suszterre, aztán meg rám is. Mikor rámpillantott, elvörösödött. De nem felelt.

Később tudtam meg, hogy két cserép bazsalikomot öntözgetett folyton, s azért bérmálták el bazsalikumnak.

– Hát én el is veszem, – fűzte tovább a tréfát a legény. Pünkösdkor esküszünk. Igaz-e Kati?

Kati sohajtott, és behunyta fehér szempilláit. Ismét halavány volt, olyan sárgás halavány, mint szokott lenni. A gyermeket az ölébe fogta:

– Örökkön-örökké ezen a leányon köszörülitek a nyelveteket. Csodálom hogy állja. Én már nem soká élek, talán csak hetekig, talán csak napokig. Kit találsz helyibe?

– Hát ne izéljetek mán, – szólt rájok a kovács. Aztán nem is igaz, hogy olyan csunya. Formás ennek minden tagja. Termetre az Isten nem alkotott szebbet.

– Csak a fejét cserélte el! – vágott rá a suszter. No Feri, elcsapja a lányt a kezedrül a gazdád!

Az érettségin is átjutottam. Egyszerre más lett nekem a világ. Mint a hernyó mikor átvedlik és szebb bőrrel jelenik meg s vigabban éli tovább az életét.

Az öreg kocsisunk jött értem az állomásra egymaga. Az apámat már lekötötte az aratás. Hogy víg lélekkel ültem a kocsinkban, beszélgetést kezdtem az öreggel:

Azelőtt Márton bácsinak szólitottam. Most csak úgy magától elesett a bácsi szó.

– Dehogy is iftyuram. Mindössze két ember fekszik -93- meg egy legény. Meg igazis egy asszony, a Jósvai kanász felesége.

A himlő kevéssé érdekelt. Alig van tavasz, hogy egy-két ember meg ne ragyásodna. Kivakaródznak belőle, aztán dolgoznak tovább.

– Dehogy ment. Ki venné azt el? Ámbátor amilyen dógos leány, asszonynak se lenne rossz.

– Én ugyan el nem venném. Ha más faluba lakna, talán még el lehetne venni. Jólélek az iftyuram!

– Nagyon kikezdték. Ha mán eccer valakit kikezdenek, soha abba nem hagyják hóttáig. De ű az oka. Mer akárhogy csúfolják, semmit se felel, csak sóhajt vagy könyvezik, vagy az eget bámulja. Nem úgy kéne.

– Neki tiz körömmel a csúfolódónak! Akárki, az istenfáját! Akkor osztán elhallgatnának.

– De ott a hiba, hogy maga a kovács is figurázza. Most Szép Ilona a legujabb neve. A leány, a bolond, ahhelyett hogy elmenne, csak kóvályog, mint a beteg kisértet. Mindenféle cifraságot szed magára. A képit egyszer kipirositotta valami piros rongygyal. Attul még csunyább lett szegény. -94-

– Mán egyszer összehányta mindenit a ládájába, hogy elmegy. De a gyerek ríva fakadt, mikor mondta neki, hogy elmegyen. Nem bír tűle megválni.

Hallgattunk egyideig. A lovak vigan poroszkáltak a kocsiuton. Aztán az öreg ujra megszólalt:

– Az Etelka mindennap megfordul a kovácséknál. Mán rendezgeti a baromfi-ketreceket. Mindig tanácskoznak az öregasszonynyal. Kávét főz neki.

Mély gondolatok következtek, – bizonyosan a kávé irányában. Aztán meggyihikelte a lovakat. Látszott már a kastélyunk tornya a távolban.

Arra gondoltam, hogy fognak örülni otthon a megérkezésemnek. Szivart is hoztam magammal. Rágyujtottam. Vajjon mit szól az apám, ha meglátja, hogy szivarozok? Bizonyára nem szól rá semmit. Hiszen már ember vagyok, az érettség bizonyítványa az arcomon is pelyhedzik.

– Tyhe! Katit is megtartaná. Kati csak a lakadalmat várja meg. Most mán igazán elmegy.

Bántam is én már Katit, a kovácsot, meg az egész műhelyt, csakhogy egyszer hazajutottam, s kicsaphatom a bizonyítványomat az asztalra! -95-

A férfi-embernek hét boldog napja van az életben. Köztük az egyik bizonyára az, mikor utolszor lép ki az iskolából.

Én is boldog voltam azokban a napokban. A boldogságomat csak az zavarta meg, hogy a hugaimat elvitték a háztól. A doktor ajánlotta, hogy vigyék el őket. Jósvainé meghalt a himlőben, s utána a szomszédaira is ráragadt a himlő.

A hugaim ugyan be voltak oltva, de ha csak egy két szem himlőcske is kitör az arcon, – riadtan siettek a Tátrába, az anyámmal együtt.

A házunk hát kongott az ürességtől. Vendég se jött hozzánk azokban a hetekben. Rosszul is éltünk, hogy nem az anyám szeme előtt főztek.

Az apám darabig csak tűrte a szakácsasszony hibázásait, de egyszer hogy töpörtő nélkül tette az asszony az asztalra a túrós csuszát, az apám kifakadt:

– A teremtésit! Hát még csuszát se tudnak ezek főzni! Te Pali, eridj át délután molnárékhoz. Hátha az Etelkát ideadják egy-két hétre? A molnárok jól élnek. Ha egyebet nem, a csuszát megcsinálják rangosan. Mindennap csuszát eszünk míg anyád vissza nem tér!

– Kovácséknál van, – mondotta az anyja. – Tudja tán urfi, hogy vőlegénye. Mindennap csuszát főz neki is. Ma meg perecet is vitt. Tessék mán megkóstolni.

S neki ültem. Azalatt beszélgettünk mindenfélérül, legtöbbet Etelkáról. A kovács úgy szereti, hogy az első feleségét se jobban. Etelka csaknem az egész napját ott tölti, a kovács meg esténkint mégis eljön, s beszélget Etelkával néha éjfélig is. Tiz nap mulva lesz a lakodalom, szombaton.

– Minden halál szörnyü, – mondta a molnárné, – de a himlő-halál a legszörnyübb. Nekem egy bátyám halt meg himlőben. Még most is ha rosszat álmodok, hallom a nyöszörgését: Vizet, vizet! A pokol minden parazsa bennem ég! Nem győztük vizzel. Utoljára fölkelt, kitámolygott éjjel, mikor mindenki aludt, és beledőlt a zúgóba. Ott fulladt meg.

Mióta hazajöttem, csak egyszer jártam a műhely felé. A kaszinó véletlenül nem ült együtt, csak Dolfi pipázott ott egymaga. Meg egy paraszt-gazda ráfoltatott szekérkereket.

A ráfot éppen akkor huzták rá nagy vasfogókkal a kerékre. Füstölt, bűzölt.

A kovács kedvetlen volt és zavaros szemü, mint dorbézolás után szokott lenni.

Mellette ott állt Etelka is, és aggodalommal nézte. Még tokásabb volt mint husvétkor, s a gyászruha volt még rajta. Aggodalmas szemmel kérdezgette a kovácsot: -97-

– Bizonyosan jól bevermeltél a csuszából, – mondotta rá Dolfi. Fene abba a csuszába, egyszer vándorló-legény-koromba nagyon zsiros csuszát adtak Érsekujvárt. Egy egész tállal megettem. Félesztendeig sanyarta a gyomromat.

– Az lehetetlen! – szólt rá hevesen Etelka. Ami csuszát én főzök, azt megeheti a beteg is.

A kovács a fejét rázta rá. De Etelka vette át a kendőt, s mosolyogva kérte:

A kovács engedett. Még csókot is cuppantott az Etelka képére, amitül az szemérmetesen sikoltott, és pofonra emelte a kezét.

– Ugyan hát, jegyeseknek szabad! – mentegetődzött a kovács. De nézd, már is szűnik a forróságom.

– No lássák, – mondotta diadalmasan, – az urak nem félnek a csuszámtól. Jó hát holnap elmegyek. De csak úgy, ha a vőlegényem…

– Eleresztelek! szivesen eleresztelek! – szólt a kovács. Hadd izlelje meg a kasznár úr is a főztödet.

A suszter fölkelt. A fejét csóválta, s elbaktatott köszönés nélkül, be a faluba.

– Izeni Etelka asszony, hogy bocsánatot kér, nem jöhet: beteg a vőlegénye.

Az orvos éppen a faluban járt. Etelka elfogta a műhely előtt. Könnyezve kérte, hogy nézze meg a vőlegényét.

Már akkor feküdt a kovács. Csak a diványra dőlt le azon bőrkötényesen, ahogy volt. Boszankodott is, hogy az orvost behítták.

– Nincs nekem semmi bajom! – mondotta fölkelve. Nagyot emeltem: megeröltettem a derekamat.

– No csak vetkőzzön le majszter! Feküdjön le. Az ilyen erős ember kibirja – a himlőt.

– Én már öreg vagyok, – motyogta, – fölösleges is vagyok már itten. A fiatalok majd elgondoznak.

A kovács-műhely két héten át be volt zárva. Aki véletlenül odament is, meglátta a piros cédulát a házon, ijedten fordult el onnan.

Én is irtózva kerültem azt a tájékot. Mindig a molnárlegény kisértett, aki nyöszörögve kért vizet, s utoljára beleölte magát a zúgóba.

A harmadik héten aztán láttam a kovácsot, amint egy kantával ballagott a patakra. A szakálla kinőtt. A képe sötétvörös volt messziről is. Aztán megint láttam, ahogy ott ült a konyha előtt és sárgarépát tisztitott. Mellette a kisfia játszadozott a kutyával. A fiucskán nem látszott semmi baj, de a kovácsnak a képe olyan tarka volt, mint az üvegházi ananász. Alig lehetett ráismerni.

A következő héten Kati is előbujt. Annak még cifrább volt az ábrázata. A konyhaajtó előtt állt, és a falu felé nézett, miközben a kezével ernyőzte a szemét, hogy a nap bele ne süssön.

Valami tiz napra rá betértem a suszterhez, hogy a cipőm sarkát megjavittassam.

Ahogy ott ülök a csiriz-szagu nyomoruságban, belép Gede is, és hoz a hóna alatt egy pár rongyos csizmát.

– Nem, – feleli Dolfi buzgón kopácsolva a sarkat. Mióta lefeküdt nem láttam.

A rettenetes mama.

A kupéban már hárman ültünk. Egy monoklis ősz úr volt az egyik velem-utazó. A másik egy kövérségtől szuszogó szintén igen-úr, panama-kalapos.

Nem ügyeltem rájok. A Budapestre induló kis vicinálison egy-órás utacska várt rám. A fővárosi emberek beszéde ritkán érdekel.

Az állomás órája a reggeli nyolcon járt. A kánikulai nap már is befűtött a kupéba. Nyitva hagytam az ajtót: hadd szellengőzzön. Ők utánam szálltak be. Ők is nyitva hagyták.

De aztán a panamás mégiscsak be akarta vonni, – nehogy még valaki beüljön. Ahogy kifele mozdult, üdvözlést intett valakinek, s halkan visszaszólt:

– A penész egye meg! Nem szeretek azzal a viperával -102- egy-diványon ülni. De mit keresnek ezek a fővárosban?

A két ember gyorsan cigarettára gyujtott. Magam is szivart vettem elő a tréfás vészjelzésre.

Közben kipillantok, hogy miféle házaspárt akarnak oly buzgón elfüstölni? Hát egy szürke-cilinderes szőke-ősz urat látok, s vele egy fekete bársony-kalapos öreges hölgyet. Testes asszony volt, büszke és begyes mint a jóllakott pulyka, de oly bánatos szemü, mintha gyászolna valakit.

A Boglárinak nevezett szürke-cilinderes úr a szomszédos fülkébe noszogatta.

Az asszony habozva nézett a mi füstfelleges fülkénkre, aztán eltünt a szemem elől.

– Hogy vehet el egy úri ember egy szakácsnét? egy sárkefét? egy cafrát? -103-

A vonat már indulóra füttyentett, mikor valaki megnyitja az ajtót. Boglári cilindere jelenik meg. Boglári behág közénk.

– Láttam, hogy itt vagytok, – mondja örvendezve. Ide jöttem szivarozni. A feleségemnek találkozott asszonytársasága.

A tekintete mosolygó volt, s a hangja meleg. No mégse lehet a felesége valami nagyfogu vipera. Ahol a férj vidám és egészséges, ott az asszony jóasszony, ha valamikor szakácsné volt is.

A beszélgetésükből megértettem, hogy harmadéve együtt laktak ők hárman a Tisztviselő telepen. Aztán csak Bogláriék maradtak ott, de az utóbbi tavaszon azok is elköltöztek.

Kopasz volt a jó ember fülig. Lehetett ötvenöt éves. A szeme azonban fiatal volt. Világoskék tót szem, kerek szőke magyar arcban.

– Asszony, – felelte vigan Boglári. Hát nem tudjátok, hogy férjhez ment? Benne volt egypár lapban is.

– Egy ragyogón talentumos ember! Csodálom, hogy nem ismeritek legalább névről…

Hosszu szivartárcát vont elő a zsebéből. A tárcából meg összesrófolható csibukot.

– Haj, – mondotta Boglári vigan a csibuk tömése közben, – sok bajom volt nekem ezzel a házassággal! Pedighát… éppen nem rossz. Csak a feleségem…

– Három hónapja nem beszéltünk erről semmit. Az asszony, – iszen ismeritek, – csak magában pukkadozott. Hogy az ő beleegyezése nélkül!!! Iszen ismeritek.

– Nem lehetett másképp. Ő a leányát valami előkelő embernek szerette volna adni. Legalább is bárónak. A báróságot bizonyára nők találták fel.

– Te Kálmán! A mi Örzsinket nem tudom mi lelte? Már három napja, hogy se nem eszik, se nem iszik.

– Kérdeztem. Faggattam. Azt feleli, semmi baja sincs. De éjjelenkint hallom ahogy sohajtozik, forgolódik. Ha ez igy tart, elpusztul az a leány.

A leány mindenkor bizalmasabb volt hozzám, mint az anyjához. Az én figyelmemet se kerülte el, hogy kedvetlen. De gondoltam: az anyja bántogatja. Iszen tudjátok, hogy micsoda tüskés asszony a feleségem.

Hm, gondoltam, ismerem én ezt a semmit még leányiskolai professzor koromból.

– Nono, – mondom vigasztalón, – hiszen az nem olyan nagy baj; főképpen ha az, akit szeretsz, méltó ember. -106-

Az anyja düllyedt szemmel bámul rá. És már remeg a szája, hogy kifakadjon.

– Nem! – mondja visszafojtva az indulatát. Nekem kell ezt legjobban hallanom!

– Örzsikém, mondom a leánynak, töröld meg lelkem a szemedet. Hiszen ha becsületes ember…

– Mink nem fogjuk a te boldogságodnak útját rekeszteni. Akárki az, ha nem ült Illaván, ha szereted, és ha van rendes fizetése, nem ellenezzük mink. Légy bizodalmas!

– Szólj hát, – biztatom ujra. Hiszen egyszer ugyis csak meg kell mondanod.

Soha ezt a szót nem hallotta tőlem a lány. Láttam is, hogy meg fog nyilni a lakatja.

Én e vallatás alatt fel és alá kóvályogtam a szobában, és füstöltem, mint a gyárkémény.

Az a Nagy úr ugyanis egy alázatos kis úr. A -108- szeme zöld, az arca négyszögü és csúnya; a termete meg semmi, egy töcsök. Másfél fejjel alacsonyabb a lányomnál. Foglalkozására festő volna, de mindig csak tehenet fest. Kezdett derengeni a fejemben, hogy mért találkozom vele esténkint a mi útcánk táján? mért szorongatja a kezemet a kaszinóban? és mért ajálgatja, hogy lefest ingyen a feleségemmel együtt?

– Ne vijjogj már! Az ügy el van intézve. A festő nem Örzsinek való. Eredj, ne gyötörd ezt a leányt!

A leány leroskadt a diványomra, és zokogott. Az asszony is megelégelte immár a tortúrát, de azért kifelé vonultában mindenféle címeket rakott a leánycsábító festőre.

– Meg ne lássam erre azt az akasztófáravalót, – rikácsolta, – mert úgy csúffá teszem…

– Örzsikém, – mondottam a könnyeit letörölve. Tudod édesem, hogy mink nagyon szeretünk, és megmondtam már, hogy ahhoz adlak, akit magadnak választasz. De kijelentem, hogy az izlésed kétségbeejtő! Az az ember nem hozzád illő! Engedek neked hat heti időt a gondolkozásra. Ha a hat hét alatt ki nem megy a fejedből, ám legyen, ahogyan te akarod. Meg kell azonban igérned, hogy a hat hét alatt se nem levelezel vele, se nem találkozol. Ha ezen idő elteltével nem változik meg a szándékod, én állom a szavamat. Hogyan és miképpen? még nem tudom, de állom. Hát megigéred nekem?

– Anyádnak azonban ne szólj semmit. Mondd hogy letettél róla. Vagy legjobb, ha hallgatsz, akármit beszél.

– Mindent elrontasz, ha szidalmakkal kinzod azt a leányt. A szerelem olyan mint a kova. Mentül inkább verik, antul inkább szikrázik. Csak bizd rám. Én majd napról napra lágyítom. Tudod hogy én leánylelkekkel foglalkoztam egész életemben.

– Én találkozzak avval a mázolóval! avval a rücsökkel! avval a vakarcscsal! Iszen tudom Istenem, leszedem rúla a szentölt vizet!

– Akkor a lányod sajnálkozni fog rajta, és csak annál őrültebben lángol érte. Azt akarod, hogy elfelejtse, és te hordod mindig az eszibe.

– Hallja-e, – mondom neki haragos nyers hangon, – a leányom megvallotta, hogy ön szerelmes belé, és hogy ön el akarja venni. Én azt hiszem: önök mind a ketten megbolondultak.

A festő megrőkönyödve nézett rám. Olyan karikára állt a szeme, mint a lokomotiv-lámpás.

– Müvészet? az a tehénfestés? Még ha igazi tehenek volnának, gondolhatnám, hogy tejcsarnokot nyit…

– Kérem, kérem, – szólt sértődve, az én teheneim első dijat nyertek Münchenben. Én évenkint három négyezer forintot keresek, és egyre többet.

– Látom. Azért, hogy magas sarku cipőt visel, meg cilindert, azért csak kicsiny maga. Node mindegy: maga elbolondította a lányomat, hát magukra vessenek. Én csak arra kötök, hogy hat hétig ne beszéljen vele, se ne irjon neki, se ne találkozzon vele. Legjobb, ha visszavonul a mühelyébe és dolgozik. Ha ezt megállja, hat hét mulva jelentkezhetik. De csak itt a kaszinóban. Akkor megigérhetem, hogy a hat hét alatt iparkodom a feleségemet belehajlítani az egyezségbe.

A festő égnek emelte a két ujját, aztán szótlanul megrázta a kezemet, és eltávozott.

Hát először is az időnyerés. Hat hét alatt hatszor megfordulhat a szerelem. Tudakozódtam mindenfelé a festőmről: nem kártyás-e? nem lump-e? nem tart-e szeretőt? mért vált el az előbbi feleségétől? Szóval valami rosszat akartam róla megtudni. Hacsak egyvalami rosszat is eléje teríthetek a leányomnak, beleutálkozik és megtér az esze.

Hát a festőről csak jókat hallottam. Töviről hegyire megtudtam az egész életét. Jóravaló, szorgalmas -111- ember. A felesége pazarló volt, elkényeztetett divatbáb; nem asszonynak nevelték. Maga ment vissza az anyjához. Semmi rossz, semmi! Mégcsak pálinkát se iszik!…

Nem maradt egyéb reménység, csak az, hogy a hat hét alatt kipárolog a leánynak az eszéből.

– Hogy viselkedik a leány? – kérdem a második héten az asszonyt. Nyugtalankodik-e még?

– Nem, – azt mondja. De még mindig nem a régi. Gondolkodik, és hallgat. Nem szeretem mikor a leány hallgat.

– No csak ne emlitsd neki. Ne zavard fel a vizet, hadd higgadjon le végképp. Inkább eredj vele társaságba, ahol fiatal emberek is megfordulnak. Menjetek el a majálisra is. Hadd táncoljon.

Ugy történt. A leányomat meghordozta az asszony mindenfelé. Elujságolta, kivel beszélt, kivel táncolt. A festővel nem találkoztak.

Az ügyről én se szóltam semmit a leánynak. Sirni már nem sirt. Gondolkodó maradt és hallgató. Néha szó nélkül megcsókolt és elfordult.

Furta az oldalamat a kiváncsiság, hogy ugyan kezd-e kijózanodni abból a kurta emberből? De nem akartam az eszét ráforditani: hadd vélje, hogy a festő személyével gondolatban se foglalkozunk.

De mi lesz, ha letelik a hat hét, s mind a ketten megmaradnak a szándékukon?!

Rábeszéléssel próbáljam-e az asszonyt beleegyezésre birni? vagy az akaratomat vegyem elő.

Nehéz két kérdés! A rábeszélés sohse fogott az én feleségemen. Az meg hogy szembeszálljak vele… -112- előbb valami torreadorhoz kellett volna járnom órákra. Iszen ismeritek.

Rögtön felelt és határozottan. A szeme-állásából is lehetett látni, hogy mozdithatatlan, mint a Szent-Gellérthegye. Hát mit csináljak vele? Átgondoltam már százszor is a hat hét alatt, hogy ha éppen bele-csökönyösödött a festőbe, nem tehetünk ellene semmit. Elvégre ha csunya kis ember is, neki nem csunya. A fő az, hogy egészséges ember és négyezer forintot megpingál évenkint. Főispánnak se több a fizetése. Aztán hát mit várjunk grófokra, bárókra? Hátha a gróf nem jön, se a báró nem jön, de még csak a lovászuk se jön. A vénleányságban van valami szomoru. Olyan mint a fa amelyik virágzik, de nem gyümölcsözik.

– Jó. Beszélek este a festőddel. Ha ő is megmaradt a szándékán, anyádnak is engednie kell.

Este csakugyan ott volt a kaszinóban a festő. Nem is a teremben várt, hanem az ajtóban. Ő szedte le a köpönyegemet, kalapomat.

– Dehogy nincs, felelte mosolyogva, az Örzsike lelke felér a Rótschild vagyonával!

– Hát jó, mondottam. Valamit azért adunk garnírungnak a lelke mellé, de csak később. Az asszonynyal kell előbb beszélnem. Addig ne jőjjön hozzánk, míg nem értesitem.

El voltam határozva a legkeményebb föllépésre. De mikorra hazaérkeztem, megint csak vakarództam:

A lányom leolvasta az arcomról, hogy a festő mit határozott. Reggel a fülembe sugta:

Szótlanul és gondolkodva ebédeltünk. Az asszony locsogott egyet-mást, de mink a lányommal alig feleltünk rá. Én háromannyi bort ittam, mint amennyit szoktam. Enni is ettem bőven. Fütöttem a lokomotivot.

Mikor a fekete kávénál tartunk, úgy csibukszó mellől odaszólok az asszonynak:

A szeme elfordult, mint a fuldoklóé. Fölkapta a kenyérszelő kést és fölemelte:

– Megölöm! Megölöm, azt a varangyékot ha ide be mer lépni! Elmegyek a lakására, ott ölöm meg!

No ez nagy vihar volt, nagyobb mint amekkorát bármely tengerész átélt. Örzsike elájult. Az anyja elrohant. Enmagam azt se tudtam, hogy locsoljam-e a lányomat? vagy az asszony után fussak? vagy hogy magam is elájuljak?

A leányt nem lehetett lebeszélni. Csak sirt éjjel nappal. Az anyja meg őrjöngött. Olyanná vált a házam, mint valami tébolyda.

– Az istenért ne sirj már! Hiszen tudod, hogy én a te pártodon vagyok. Ha másképp nem lehet, hát megesküsztök titokban, aztán elmentek egypár hétre ahova akartok. A többit bizd reám.

– Úgy lesz! Megesküszünk titokban. Oh hála az Istennek, hogy ilyen jó apát adott!

A festőnek megmondtam este, hogy ne mutatkozzék, mert a feleségem meg akarja ölni, de ne búsuljon -115- mert én ebben az egyben nem tágitok. A lányomtól levelet adtam át neki. Azt hiszem ő is olyasmit irt, hogy ne járjon még csak közel se az utcához, mert a mama megesküdött, hogy leszurja.

– Nincs más mód, feleltem neki, – csak hogy az ügyet titokban kijárjuk. Maga beszéljen a pappal; én beszélek a polgármesterrel. A kihirdetést valahogy csak elengedik.

– Az bizony bajos barátom, mert azóta úgy őrzi a feleségem a leányt, hogy még csak az ablakhoz sem ereszti. De mikorra kitűzik az esküvőt, előtte való éjjel kiszökünk Örzsikével és a Vadászkürtbe szállunk. Reggel aztán a lehető legkorábbra tétesse az esküvő óráját.

Úgyis történt. Az esküvő terminusáról suttyomban értesültünk. Az asszony még csak nem is álmodta, hogy mi készül a háta mögött. A leányt egy percre se bocsátotta el maga mellől. Azt gondolta, hogy láncon tart mind a kettőnket.

Elérkezett végre az utolsó éjszaka. Milyen vigan voltunk este! Még kártyáztunk is vacsora után! Engedtem, hogy az asszony nyerjen.

Tizkor feküdtünk le. Örzse megvárta, hogy az anyja elaludjon. Aztán átosont hozzám. A hóna alatt hozta a ruháját, a közönséges utazóruháját, és az én szobámban öltözködött fel. De annyira remegett, hogy a gallérját is képtelen volt bekapcsolni.

Aztán holmi útravaló apróságokat kapkodott össze, és én kinyitottam az ablakot.

Az éj csillagtalan volt. Csak az útcai lámpás világított. Megvártunk egy részeg gyári munkást, aztán -116- az éjjeli őrt. Végre az utcán nem láttam senkit. Kitártam az ablakot.

Kisegitettem a leányomat, aztán bezártam az ablakot, s én magam az ajtón osontam ki, harisnyában. A folyosón huztam fel a cipőmet. A házmester ugyan csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy mulatni megyek.

Az utca sarkán van a bérkocsi állomás. Hamar be egy kocsiba! És elhajtottunk.

Reggel aztán zárt fiakkerben mentünk az anyakönyvvezetőhöz, s onnan a Józsefvárosi templomba. Hét órakor már férj és feleség voltak.

Elképzelhetitek azt az ábrázatot, amelylyel visszatértemkor a feleségem fogadott. (Kénytelen voltam, hazatérni, nehogy az asszony a rendőrséget mozgósitsa értünk.)

– Velem, – feleltem olyan nyugalommal, mint amilyennel egy előre várt nagy pofon elé készülhet az ember.

Másnap levelet irtam neki, hogy nem térek többé haza, ha nekem szent esküvéssel nem fogadja, irásban persze, hogy legalább is egy hónapig nem szól semmit az ügyről. Ami megtörtént, változtatni azon nem lehet. Ha az irást meg nem kapom, a vőmnél fogok élni, és sohse fogja megtudni, hol?

Harmadnapra megjött az irás. Az asszonyt fekve találtam. Mérgében feküdt persze. De még két hét mulva is olyan sárga volt, mint az érett uborka.

Nem szólt semmit a leányról. Igaz, hogy egyebet se szólt. Olyan volt a házam, mint a siketnémák intézete.

Végre egy hónap mulva, egyszer hogy az asztalnál ülünk, könybe ereszkedik a szeme, és ázott hangon rebegi:

– Külföldön, feleltem nyugodtan. Elmentek Münkenbe, onnan Párisba, visszatéret Drezdába.

– Mert ha én hivom őket, arra nem indulnak meg. De ha te telegrafirozol nekik, kedves hangon persze…

– Beleírod, hogy mindent megbocsátasz és soha többé egy keserü szót nem fognak tőled hallani, Isten téged úgy segéljen!

És most megyünk, megyünk a lányomhoz. Nem Drezdába, csak Pestre. Régen haza tértek, és a Szondy-utcában laknak. Boldogok. Itt várnak bizonyosan az állomáson.

– Okos ember vagy! – dicsérte az öreget a monoklis. Elvégre, ha a lányod szereti…

– Magam is úgy gondolkodtam, felelte az öreg. És jó fiu, igazán jó fiu. Csak egy valami aggaszt…

– Az még csak hagyján, de most gondolok rá, hogy hátha ez az asszony revolvert hozott?

– Ettől kitelik. Csak gondoljátok el, mennyi mérget nyelt ez a lefolyt hetek alatt!

– Meg kell vizsgálni mielőtt kiszállana, – vélte a panamás. Ha másképp nem lehet, lefogjuk: megnézed a ridiküljét, a zsebeit. -119-

A vonat már a fővárosi házak között kanyargott, és meg is lassabbodott. A nap melege szinte tüzes katlanná hevítette a vasuti kocsit.

– Nem, ne vizsgáljuk meg, – szólalt meg aztán. Hanem, gyertek velem, és álljatok szorosan mögötte. Ha gyanus mozdulatot tapasztalunk, elkapjuk a kezét.

A vonat beérkezett. Megállt. Én az ablak mellett ültem, hát első pillantásra megláttam a várakozók között egy tömzsi kis szőke embert, nagyarcut és cilindereset, s vele egy fiatal barna nőt aki aggodalmasan nézett az ablakokra.

Alighogy megállt a vonat, a leány a szomszéd kupé felé rohant. Összeölelkezett az anyjával.

No nem volt érdemes várakoznom. Se revolver, se pofon. A vő némi szorongással kezet csókolt, és átnyujtotta a rózsacsokrot.

Az asszony habozás nélkül elfogadta, és könnyes szemmel, mosolygó arccal fenyegetett rá:

A vas-tyúk.

Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett. Késett a vonat.

– No itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet rajta!

Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az úri fiucska a piros fényes bádogtojást.

A perron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik feketekezü, – ruhafestő vagy kalapos. A másik vastag szemöldökü szintén szennyes kezü vaskos ember, – falusi kovács.

Különösen a festékes kezü. Fél századnak a nyomorusága rí le az alakjáról. A kalapja horpadt ócska -122- kalap, amilyen a szemétdombokon hever. A csizmája csupa folt. A téli kabátjának minden gombja más. Hogy eldobtam a szivarom maradékát mohón hajolt le érte. Zsiros megyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.

De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. Hogy egy percre megállottam mellettök, hallottam is a bánata okát.

– Hát bezony sógor, – beszélte dünnyögő orrhangon, – így állok én mán egyhete mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A kéményem azóta nem füstölt, sepedig söprü nem járta a házat. Idegent fogadjak? Kilopja a szömem világát is. Uj asszonyt vegyek? Eltékozolja mindenemet. De meg nem is tanálok én olyan dógos kezü asszonyt többet.

A kalapos terebélyes kék zsebkendőt vett elő és megtörülte vele orrát, szemét.

– Aztán ha kerül is, ki tudja micsoda veszedelem? Én nem szeretem, hogy az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én Annám ebbe az erányba nem volt erőszakos. De azér mindent kiteremtett, ami a házho kellett. Ha végigment az utcán, megszólitotta a parasztasszonyokat:

Az asszony elhozta a kalapot, de hozott vele egypár tojást, vagy egy kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Néha csirkét is. Sohse vettünk mink pénzen élelmet.

– Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán alul nem föstenek.

– Az asszony beledobta a kalapot holmi régi maradék föstékbe. Nem köll a parasztnak se bélés, se szalag. A kovács csodálkozva nézett és hümmögött.

A városi főorvost pillantom meg a perronon. Hozzá sétálok. Üdvözlöm. Beszélgetünk.

– Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, akik itt utazunk az első osztályon.

– Azér gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban magzik vagy százezer koronája.

A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás úri fiut bámulták, egy sápadt fiucska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a fején úri kis vadászkalap.

Olasztemplomban láttam egyszer egy fali festményt, egy szinehagyott angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt…

– Ismerem, – felelte az orvos a cigarettáját meggyujtva. Azért kedves arcu, mert a másvilág szine van már rajta. -124-

De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél!

– Kár azért a szép gyermekért, – szólottam elgondolkodva. Mondtad a kalaposnak?

Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az orvos elhallgatott.

A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kigyói hidegsége, ajka vékonysága.

– Mingyárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért!

Már a zsebembe nyultam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A vonat csak egy percet áll azon az állomáson.

A következő év juniusában ugyanazon a tornácon épp úgy vártuk a vonatot. Az idő borús volt, a perron kőszénszagu.

A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van rajta, de azért megismerem. Még soványabb, mint a télen volt, s még fakóbb az arca. A fiucskát nem látom vele.

A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt valami elfakult régi fajta zsák-táska. Egy percre se teszi le, pedig látszik, hogy nehéz.

A vastyúk elé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. Valamelyiköknek pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. Izgatottak az örömtől.

Egy hatéveske kis szeplős-képü parasztgyerek álldogáll az anyja kezén lógva a tyúk közelében. Elálmélkodva nézi az iskolásokat és a csodatyúkot.

A kalapos ott állt. Gondolkodva bámult rájok. Egyszercsak leereszti a lábához a táskáját. A nadrágja zsebébe nyúl. Nagy piszkos bugyellárist von onnan elő. Kiválaszt egy huszfillérest.

Az órás meg a kutyája.

Csak afféle óra-javító órás volt. Órát nem lehetett nála venni. Neki magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, hogy javítsa meg, hát szombatig azt viselte. Szombaton maga vitte meg. Mert vasárnap pénz kellett neki. A vasárnapot mindig megűlte. Megűlte a sárga földig.

Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halászni. A városunk végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hat méternyi magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A zugó mély. A tóban csak derékig érő a viz. Zsadányi naphosszat tartogatta ott a horgát.

Máskülönben kis lompos sápadt ember volt, körülbelől negyven éves, kevés-beszédü ember. Kecskeszakált viselt, és mindig egy piszkos könyökü sárga kabátban járt.

Vasárnaponkint azonban tüzoltó-ruhát öltött, s úgy feszített az utcán mintha nála nélkül megégne a város. -128-

A tüzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonkint. Az órásnak olyankor megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nem egyszer az élete megmaradását köszönhette annak, hogy tüzoltó. Ha a réztarajos papiros sisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna véres fejjel a kórházba.

Egy dologtalan tavaszi napon szokása szerint a tóparton űlt. A patak vize egy kiskutyát vitt bele a tóba.

Az állatka olyan volt, mint egy kis fehér muff. Csupán a bal füle volt fekete. Talán azért is vetették a vízbe.

Hogy kivonták, megrázkódott. Úgy megrázkódott, hogy el is dölt belé. Aztán bután nézett maga elé. Talán azon gondolkodott, hogy mi történt ővele?

A hegy oldalában lakott, egy mohos tetejü barlangházikóban. Egy rozoga ágy meg egy-két hitvány bútor volt az összes vagyona. Az ablaknál állt a szerszámos asztala, – egy alacsony széles asztal, – s mellette két szék.

Zsadányi arra gondolt, hogy a kiskutya talán éhes. Mit is adhatna neki? Tej kell az ilyennek, tej.

S tejet adtak a kutyának. Majd leszolgálja az órás, ha az órájok meghibásodik.

Zsadányi örült a kutyájának. Se felesége, se gyereke, senkije. Ime a sors egy kis állatot vet melléje, hogy ne éljen magányosan.

A kutya egyszerre otthon volt az órás hajlékában. Míg az órás dolgozott, a kiskutya egy rossz cipővel játszott. A foga közé vette, s megrázta, eldobta; utána ugrott; megint megrázta, s eldobta.

Egy hét mulva már csaholt is a kis állat. Ha valaki belépett az óráshoz, Pontyika beiszkolt az ágy alá, s onnan csehetelt.

S az órás mindenkinek elmondta, hogy ne féljen, mert nem kutya az, hanem ponty, négylábu ponty.

A kis Ponty napról napra nőtt és kedvesedett. De nőttével nem szépült. A feje kicsi maradt; a teste ellomhult. Hasonlítani kezdett a fehér medvéhez.

Hogy kiskorában az órás az asztal mellé a vendégszékre fektette, megszokta azt a helyet, s ott hevert legszívesebben. A széken egy rossz űlő párna volt. A kutya szereti a párnát. Ponty jóízűket aludt ottan. Mikor meg nem aludt, fölült a széken, és órákig elnézte, hogyan dolgozik a gazdája?

Különös mosolygó nézése volt annak a kutyának. Talán hogy a fél szája-széle csempe volt, azért látszott olyannak, mintha mosolyogna? Talán valósággal is mosolygott? Ki ismerhetné a kutyának a lelkét? -130-

Hanem egy hibája volt Pontynak, ami a gazdájának nem tetszett: mindig éhes volt, mindig.

Az órás hétköznapokon csak kenyéren élt meg szalonnán. Esténkint vett csak a hentestől töpörtyüt, vagy egy szelet párizsit. Pontynak kicsikorában elégnek látszott a kenyérhaj, meg a szalonna-bőr, később azonban oly esennen nézte az órás evését, hogy a nyála is csurgott belé.

Az órás nem keresett annyit, hogy olyan nagy kutyát jóltarthasson. S a kutya enni akart, mindig enni. Bármennyit is adott neki a gazdája, csak egyet nyelt, s lent volt. A következő percben megint könyörgőn nézett. S ha az órás nem vetett neki, fölemelte az első lábát, s rátette gyöngéden az órásnak a térdére.

– Ménkü ebbe a dögbe! – fakadt ki olykor az órás, – egyszercsak meg fog szólalni, mint valami ember!

Végre is arra gondolt, hogy elajándékozza a kutyát. Odaadja valaki olyannak, aki kellőképpen táplálja.

Először a csizmadiának akarta adni. Csizmadiáék el is fogadták volna. Délben és este ők adtak neki, az órás egy falatot se. Gondolták, úgy majd átszokik.

Ponty nagykedvvel is fogadta a jóltartást. Mikor kiürítette a tálat, még néhány percig ott nyalogatta a száját. Várt, hogy vége van-e a menünek? Mikor aztán a csizmadiáné kinézett, és a forgószéllel szidta a telhetetlen gyomrát, lefutott nagymosolyogva a patakra, s ivott nagyokat.

A pataktól azonban nem a csizmadiáékhoz tért vissza, hanem az óráshoz. Egyet kapart az ajtón, s oly kedvesen mosolygott, hogy az órás bebocsátotta. -131-

– Szomszéd! – szólt rá egyszer a csizmadiáné, – ha maga mindig beereszti azt a kutyát, ne tartassa velünk. Tartsa maga!

Ponty lefeküdt az ajtó elé, s ott heverészett. El nem mozdult onnan, míg csak megint meg nem éhezett. Akkor aztán odaült a csizmadia ajtaja elé és nézett be vidám esdeklő szemmel az asszonyra.

– De a görcs essen beléd! – fakadt rá az asszony, – ha te csak enni jársz ide, nem adok én neked!

– Nekem bizony kellene, – szólt egy vastagnyaku tüzoltó, aki hétköznap kerékgyártást művelt. Nekem kellene egy jó kutya, mert éjszakánkint lopják a fámat.

– Nohát ilyen kutyád nem volt még! – mondotta az órás. Ez vízi kutya. A tóba’ fogtam én horoggal.

– Vizi kutya nem kell nekem, – felelte a kerékgyártó. Nem vagyok én hajós. Nekem földi kutya kell, egy jó csahos, okos földi kutya, amelyiknek az ugatásától megijednek a tolvajok.

– Hászen földi kutya is az én kutyám, – felelte az órás. Ugatni egy kutya se ugat szebben. Okosságra meg olyan okos, hogy még nevet is, mint az ember.

– Nem hazudok biz én! Az én kutyám nem olyan fajta állat, mint más kutya. Az én kutyám érdeklődik az órák szerkezete iránt is. Micsoda? Nem hiszitek? Hát őrült vagyok én? Hát ki ismeri jobban a kutyámat? Én ismerem a kutyát, ti nem ismeritek. Mindennap ott ül mellettem és nézi, hogyan bajlódok némelyik órával. Néha nem találom meg a hibát. Olyankor a kutya is tünődik és a fejét rázza. De persze nem tud szólni, csak nevet, ha ránézek. Ha lába helyett keze volna, már régen dolgozna mellettem.

– No, – mondotta a kerékgyártó, – ha az a kutya csak egyszer is rámnevet, egy hordó sört fizetek itt az asztalnak.

Az órás egyszerre haza akart menni a kutyáért, de az egyik tüzoltó nótát kezdett, s arra valamennyien daloltak.

Másnap, hogy kialudta a mámorát, eszébe jutott a kerékgyártó meg a kutyája.

– Dehogy adom oda a kutyámat, – mondotta. Ez a kutya még fejlődik, okosodik. Dehogy adom oda!

S elment a pékhez, vett kenyeret magának is, a kutyának is. A kutyának persze maradék kenyeret vett. Két krajcáron jókorát adtak.

A kutya megette a kenyeret mind, s rátette a lábát a gazdája térdére. -133-

Három óra tájban kinéz, hát a kutya egy bőrdarabot rág. Bizonyosan a csizmadia szemétjéről vitte az ajtó elé.

– Nem lehet tartani ezt a kutyát! – boszankodott az órás. Hiába, akármennyit adok neki, kevesli. És ha mindennap egy garas áru kenyeret adok is neki, évenkint háromszázhatvanöt garas: több hét forintnál. De ennek nem elég két garasáru se. Hát csak nem fogok ennek a dögnek még külön dolgozni?!

Hétköznap mindig számító és takarékos volt az órás. Éshát őhozzá jobbára a parasztok meg az iparosok hordták az órájokat. Azok bizony csak 10–20 krajcárt fizettek egy-egy javitásért.

Régi léckerítéses házban lakott a kerékgyártó. Az udvara tele volt keréknek való hajlított fával. Szép máglyarakásokban állott a fa ottan, hogy szellőzzön, száradjon.

No a kutyának ott megörültek. Szép kutya! okos kutya! éshát csakugyan nevet!

Kötelet a nyakára! S hozzákötötték egy mélyen bevert karóhoz, és jóltartották.

– Három-négy nap ne eresszék el, – mondotta az órás. Ha látja, hogy itt bőven kap enni, megmarad.

S mivelhogy ingyen adta a kutyát, a kerékgyártó egy üveg bort hozatott fel a pincéjéből. -134-

Az egy üveg borból kettő lett, a kettőből aztán több. Az órás, mint afféle ülve dolgozó mester-ember, ahova egyszer leült, nem mozdult el könnyen. Éjfélkor tért haza.

Reggel mikor kinyitotta az ajtaját, Ponty ott ült. A nyakában volt a kötél is, meg a karó is.

A kerékgyártó elküldte az inasát egy vékonyfajta lánccal a kutyáért. A kutya azonban gyanakodva nézte. Átfutott az utca tulsó felére.

A kutya odacammogott. Búsan tartotta a fejét a lánc alá. De mikor a gyerek vezetni próbálta, visszahuzta a gyereket.

Az órás megint elment vele. A kerékgyártó megint megvendégelte egy üveg borral. Az egy üvegből több is lett. Az órás csak reggelfelé tántorgott haza.

Valami egy hétig láncon volt a kutya. Adtak ennie, amennyi belé-fért. Szinte meghizott az egy hét alatt.

A nyolcadik napon amikor kivitték neki az ételmaradékot, a kerékgyártó leoldta a láncot a nyakáról.

A kutya akkor körülpillantott, egyet szökemlett, s ki! Otthagyta az ételt, a kerékgyártót: elinalt vissza haza.

A kerékgyártó ujra elküldött volna a kutyáért, de az asszony nem engedte.

– Ménkü ebbe a dögbe! – mondotta nevetve, – hát nem akar tűlem megválni!

Ponty azonban nem keresett. Mióta láncra tették, nem mozdult el hazulról. Órákig elült a széken, és nézte figyelmesen hogyan rakogatja a kerekeket az órás. Néha nem illett be az uj kerék, s reszelni kellett rajta. Olyankor Ponty annyira mosolygott, hogy a foga is kilátszott. A kalapácsolásnál azonban félrevonta a fejét.

Ekközben elkövetkezett a nyár is. A kutya időnkint fölemelte a hátulsó lábát, és buzgón vakart a füle tövén. Vagy hátra kapdosott és végigvacogtatta a fogát a bundáján fel a háta közepéig.

Az órás eleinte nem sokat ügyelt rá, később azonban hogy a kutyája minduntalan vakaródzott, megboszankodott reá:

Másnap, hogy halászó napja volt, Ponty ott ült mellette. Máskor csendesen megült, de akkor vakaródzott.

Ha a tóra ment az órás, a kutya otthon maradt. Ha nagyon hivta és mégis velement, a tónál visszamaradt a kutya husz-harminc lépésnyire. Akárhogy hivta az órás, csak fölkelt, a farkát csóválta, a fejét le-leütögette, mosolygott, de nem mozdult közelebb.

Egy holdvilágos éjen az órás levetkezett a tóparton és bement fürödni a vízbe.

A kutya akkor nyugtalanná vált, a parthoz szaladt, és nyöszörgött, csahintott is olykor. Különösen mikor az órás a viz alá bukott.

S ki is akart menni a kutyájáért a partra, de amint feléje közeledett, Ponty elfutott.

Egy napon falura hivták az órást. A tiszttartónak az órája állott meg. Zsadányi fölült a kocsira. A kutyája futva kisérte a kocsi mellett.

– Tessék megvenni, – tette hozzá. Nem adnám el semmi kincsért, mert jó állat, de nekem nincs konyhám. Én csak apróságokkal élek. Az ilyen kutyának ennie kell.

– Dehogy megy haza. Hogy menne haza olyan messzire. Vettem én már máskor is kutyát onnan.

És az órás becsalta Pontyot a baromfi kertbe. Sürü tüskésdrót-kerítés övezte azt a kertet, jó kétméter magasan.

Az órás megigazította az órákat, s estefelé végezett. Kapott vagy öt forintot.

Mikor elbucsuzott, a kutyája nyugtalanul nézett utánna. Szükölt. Fel-alá ugrált a tüskés drótkerítés mellett. Itt is, ott is kidugta az orrát a drót közül, de nem birt áttörni rajta.

A város végén csárda áll. Zsadányi, hogy pénzt érzett magánál, betért oda. Egy óra mulva vigan zengett a cimbalom.

Reggel már a nap is kelt, mikor az órás haza vetődött. A kutyája vidáman futott eléje. A bundáján pirosló vérfoltok tanuskodtak arról, hogy a drótkerítés nem bocsátotta át valami könnyen.

A tiszttartó harmadnapra elküldött a kutyáért. Csak nagy küzdelemmel birták lefülelni, s megkötözni.

Egy délután ahogy kilép, ott fekszik megint a kutya az ajtaja előtt. Csupa por a bundája, de úgy meg van hizva, hogy alig ismer rá.

Az órás attól fogva nem birta a város határán tul vinni a kutyáját. Ponty elfutott, ha kocsi állt meg a ház előtt. S ha a gazdája kocsira ült, csak épp a sorompóig kisérte. Ott leült és búsan nézett utánna. S ott várt reá, míg csak vissza nem tért.

Pedighát igen láb alatt volt már a kutya. Ha szombat-délutánonkint gyakorlatra vonult a tüzoltóság, Ponty nagyokat szökellve futott elől, és erős vuh-vuh! kiáltásokkal ijesztette az utca népét.

Mikor a gazdája fölment a gyakorló létrán, nyugtalanul nézte, és keservesen tutult. Nevették miatta Zsadányit.

Még izgatottabb volt a kutya, ha tüzre kongattak. Olyankor végtelenül vonított, mintha a fogát huznák, és kaparta az ajtót.

Zsadányi nem szeretett éjszaka fölkelni. Azelőtt mindig azt mondta, hogy nem hallotta a kongatást. És el is hitték neki, merthiszen a város végén lakott. Mióta azonban Ponty megnőtt, olyan veszekedett lármát csapott mikor kongattak, hogy fel kellett ébrednie.

S a kutya száguldott vele a tüzhöz, mintha ő is tüzoltó volna. A tüzoltó kocsik előtt dühös buzgósággal rohant a tüz felé, s mintha eleven ágyu volna, amelyből vastag u-u hangokat lőnek ki, úgy ugatott.

A tüznél aztán ide-oda ugrált és lármázott: zavarta a tüzoltókat a munkájokban.

Egy vasárnap, hogy kimaradt, szokása szerint berugott. -139- Ide oda tántorogva haladt hajnalban hazafelé. A kutyája is, hogy mellette járt, a gazdája lépéseihez alkalmazkodott. Olyan volt mintha ő is részeg volna.

Egyszer azonban mégis elhibázta. Az órás rálépett véletlenül a lábára, s a kutya ugy ugrott félre, az órás is úgy lépett félre, hogy bizony az órás átesett rajta, és elvágódott a földön.

– No elpúsztítom ezt a dögöt! – mondotta az órás. Belököm a zúgóba. Onnan nem tud kijönni.

Őszi hajnal volt az. A platánok már hullatták a leveleiket. A tó vizében hideg szürke felhők tükröződtek. A malom kerekéről egyhangu zúgással omlott le a viz.

Az órás a zsiliphez tántorgott. Át lehetett ott menni, mint valami hidon. Az órás arra gondolt, hogy a kutyája követni fogja, s ő akkor megfordul, beleveti a kutyát a vizbe.

A kutya megcsóválta a farkát és néhány lépést közeledett. De megint csak leült.

A kutya megint fölkelt. Mosolyogva nézett a gazdájára, és a farkát csóválta. De nem ment közelebb.

Zsadányinak eszébe jutott, hogy mikor fürdött, mennyire nyugtalankodott a kutyája.

A zsilip tetején csaknem félméternyi széles volt a gerenda. Gondolta oda fekszik és nyögni fog. Akkor a kutyája bizonyosan melléje ül: belökheti. -140-

Rálépett hát a kettős gerendára s a zsilip közepére ment. Leült ott. S a kutyájára pillantott.

Zsadányi lekókadt fejjel ült ott. A lába alatt egy általgerendát pillantott meg, régi általgerendát, amelyen a vizi moha hosszu rojtokban csüggött alá. Arra gondolt, hogy lehúzódik oda, s akkor a kutya keresni fogja, hova lett? Hirtelen megkaphatja, belökheti.

Ponty látta hogy a gazdája eltünik, de a zugástól nem hallotta a loccsanást.

Hát csak nézett, nézett és mosolygott. Várt néhány percet. Aztán közelebb futott. Leült. Várakozón nézett, hogy honnan tünik elő a tüzoltó sisak?

Ponty elkomolyodott. Nyugtalanná vált. Odafutott a zsiliphez. Nézett jobbra balra. Lenézett a zúgóba is. Egyszercsak megpillantotta a vizben forgó sisakot. Megrándult. Merő szemmel nézett alá.

Ponty nyifogott. Egy-két nagy ugrással lenn-termett a tóparton. S nézett nézett meredt-izgatottan. Várta, hogy a gazdája felbukik valahol, és reá nevet, és szólítani fogja.

Ponty mindegyre izgatottabbá vált. Remegett. Lefutamodott a viz szinéig. Látszott rajta, hogy be akar menni a vizbe. De a lába besüppedt a sárba. Visszaugrott. -141- Vakkantott egyet kettőt. Egyszercsak egy nagy szökéssel benn termett a vizben.

A sisakhoz uszott. A foga közé vette. Határozatlanul nézett széjjel a vizben, aztán a sisakot kivitte a partra.

Ledobta a földre a sisakot, s ismét a vizbe nézett. Nyüszölt. Végigfutott a parton. Megmegállt. Benézett a kerekek alá. Felszökkent a zsilipre is. Nézett előre, hátra. A szeme aggodalmat fejezett ki. A teste meg-megrándult.

Az úton egy falusi paraszt ballagott a malom felé. Putton volt a hátán, s a kezében két füles kosár.

A kutya visszafutott a tóhoz. A fejét rázta. Vakogott. Aztán egyszercsak fölkapta a sisakot és loholt vele haza.

A kutya nagy szökellésekkel menekült. Egy kő tomporon találta. Nyikított egyet, aztán tovább rohant.

Lihegve ért haza. A tomporán folyt a vér. A sisakot letette az ajtó elé, s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott. -142-

A kutya megnyalogatta a tomporát. Ismét zörgetett. Várt. Szűkölt. Egyszercsak megfordult. Rohant a tüzoltó-tanya felé.

A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tüzoltó, meg a kocsisok. Az egyik tüzoltó kenyeret és szalámit reggelizett a padon. A nagyszobát, ahol inni szoktak, söpörték.

Ponty azonban rá se nézett. Befutott a nagyszobába, meg kifutott. Az istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző tüzoltóra fordult a tekintete, s vakkantott reá.

A kutya az eldobott bőrre pillantott, de nem kapta fel. Egy szökéssel kiiramlott az udvarból.

Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, ismét nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra!

Ott szükölt, ott ritt. Beúszott a vizbe. Uszkált jobbra balra. Olykor fölemelte a fejét és a levegőbe ugatott.

Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az ajtó sarkában a sisakot.

– Ugyan kérem, ha az órás fölébred, adják át -143- neki ezt az órát. Nem akarom felzörgetni, hátha csak reggel feküdt le.

Az óráshoz aztán mások is próbáltak bemenni, de akkor már Ponty ott ült az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott.

Csizmadiáék nevették, hogy a sisak kivül maradt. Másnap azonban, hogy még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, hogy vajjon otthon van-e az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta magát?

A rendőrök azonban követ ragadtak. Két dobás: egyik oldalba, másik a fejen. A kutya sikítva menekült át a csizmadiához.

Tiznap elmultával az órás szegényes holmija dobra -144- került. Rokonai nem voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a holmira.

A kutya még mindig ott ült az ajtóban. Lesoványodott, elhitványodott. Bágyadt bús szemmel nézett a közeledőkre.

Mikor látta, hogy megint rendőrök közelednek, keservesen csahintott és nyugtalanul nézett rájok. Ugatott. Hátrált. Neki hátrált az ajtónak, s elkeseredetten ugatott. A rendőrök megint elüzték.

De alig hogy az árverést megkezdték, a kutya egyszercsak bentermett. A mosóné épp a lepedőt akarta lehuzni az ágyról, azon okkal, hogy az órás másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágyra, s a szeme közé uhogott. A mosóné csaknem hanyatt esett ijedtében.

A kutya az ágy sarkába huzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, fejére hátára. Végre leugrott és bebujt az ágy alá.

Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a szekrényben levő köznapi ruha és fehérruhaféle, mindenre akadt vevő. Még a papucsáért is adott egy kofa két garast.

Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók, rugók, kerekek, nagyitóüveg, kiskalapács minden ott hevert a szokott rendben.

A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az asztalt ahogyan áll? vagy külön a szerszámokat? -145- Végre is azt vélte, hogy legjobb lesz egyenkint eladni az apró holmit: többet kap érte.

Abban a pillanatban dühös mordulással szökött ki az eb az ágy alól. Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon, és megmarta a végrehajtónak a kezét.

A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült vicsorgatással mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez hasonlított, hanem tigrishez, megádázott megbőszült nagyfogu tigrishez. A feje mintha megnőtt volna. A szeme dühtől kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött, herregett. A szeme szinte tüzkarikákat hányt.

Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. Elszántan kaffogott jobbra balra. Csupa fog volt, csupa agyar. Egy-egy nagy ütésre villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak kapdosott. A szerszámok, rugók, kerekecskék csörögve röpültek jobbra balra a lába alatt a forgolódásától. Forró lehelete, mintha láng lövellett volna a torkából…

Félóra beletelt, míg a sintér megérkezett. Azalatt a kutya ott ült az asztalon és a szemét az ajtóra meresztve morgadozott.

A sintér nem mert bemenni. Bezúzták az ablakot. Ott nyúlt be a dróttal. Ponty hurokba került. A sintér izzadásig erőlködve huzta kifelé a hurkot, hogy a kutyát megfojtsa.

Ugylátszott, meg is fulladt. De mikor a sintér kifelé húzta, a kocsinál eszméletre tért és lehasította a sintérnek a kabátját.

Ponty szőre-borzasan, rémült, aggodalmas szemmel bámult ki a haladó kocsiból a világba, s meg-megtántorodott, mikor a kocsi zökkent a kövezeten.

Anna-báli emlék.

A Malom-útca csakolyan kisvárosi útca, amilyen ezer meg ezer van Magyarországon: alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri ruhás, de mezitlábas gyerekek.

Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak egymásról.

Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyü gurgulására azonnal ablakhoz sietnek a lakók, és kiváncsian nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol? Vagy úri vendég érkezett valahová?

Mert csendes szokott lenni az útca, legfeljebb ha a gyermekek hivják kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon, vagy ha a kőmives kutyája idegen kutyát pillant meg az útcán s vele összeverekedik.

A Malom-útca e napon is csak olyan mint mindig, tiz esztendeje, száz esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az útca árnyékán egy ház előtt gyermekcsoport ül. És az ablakok tárva vannak. -148-

De ime érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekü bolti szekér. Vonja egy mezitlábas széletlen szalmakalapu inasgyerek. A szekérkén cimbalom csillog, egy barnára fényezett uj cimbalom. S a szekérke után egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.

Egy karcsu kisasszonyka előzgeti őket, depersze ő a házak mellett lépdegél. Rózsaszinruhás fekete szemü leány; a fején tavalyi divatu florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy lépdegél, mintha tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a cimbalomra.

– Ne féljen kisasszonyka, – nyugtatja olykor komoly arccal a kötényes iparos.

Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingü félmeztelen csöppség. De azt is felkapja egy tiz éves, rövidre nyirt haju leány; gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a hátuljáról, s megindul a gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom után.

A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom arra halad. S kiváncsi kérdések állitják meg a fehér napernyős kisasszonyt:

– Hozzánk, – feleli Cilike boldog arccal, – de csak béreltük. Öt koronát fizetünk érte minden hónapban.

De a következő ablaknál megint megállitja egy kikönyöklő öreg asszonyság:

– Hozzánk, – feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik tudni hogy ma az öregmama nevenapja van.

– Aztán ő tanittatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz jártam. Aztán a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, vagy béreljek. Hát béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi „Schunda.“

– Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, hogy a temetésén voltam.

– Nem hal az meg sohse. Ámbár ahogy mondani szokta: „Mán én gyerekek meg vagyok halva, csak éppen hogy a lélek mindennap vissza-száll egy-két órára a testembe.“

– Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint aki egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már…

– Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a nevenapján állitjuk be a cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. Tetszik tudni az Anna-bál… „Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az Anna-bálon könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót mint a kerti fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok cigány mögém áll. Én -150- meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga cserebogár… hát még a falevelek is attúl rezegtek. Akkor szeretett meg az uram.“

Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öregasszony hangját utánozva mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az öregasszony mindig az emlékeit beszéli, s az Anna-bál az emlékeinek középső gyémántja. Merthát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor szerette meg az ura. Dehát hol van már az az Anna-bál! és hol van azóta az ura! Az ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi nótárius lett belőle. Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a család ma is. A lánya is öregasszony már. Az unokája meg férjhez-menő leány.

– De át is megyek, – feleli az öregasszony. Megnézem hogyan örül a cimbalomnak az asszonynéni?

Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malom-utca 76-ik számu kis háza előtt. S a fiu kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt kereste az ó zöld kapun.

– Csak egy percet várjanak, – mondja a zöldkötényesnek. Előbb megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok.

Az útcai szoba az övék. Tágas fehérfalu szoba. Három ágy benne, s avult bútorok.

Az egyik ágyban egy fehérhaju öregasszony fekszik, egy időtlen idős pergamenszinü múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, mintha fából faragták -151- volna, abból is csak elnagyoltan. A szemöldöke is szürke már, a szeme pillája is. Száraz kezében zsebkendő. Ha légy száll feléje, bágyadt mozdulattal emeli rá a zsebkendőt.

Cilike gyors kézzel teszi le a florentin kalapot, és széket visz a falhoz, ahol egy tüllel leboritott aranyrámás kép lóg.

Az agg asszony unatkozó szemmel kiséri a leány mozgását és álmos hangon kérdi:

A leány nem felel. Leoldja a tült. A falon előtünik a vedlett aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakállu atillás magyar ember. Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is szeplős.

A szobába ezalatt egy másik öregasszony is belépett, egy fehérkötényes kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete mint Cilikének, és az orra is épp oly fitos, csakhogy immár cseperke gombává kövéredett az arca közepén.

S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az arcra, oda is csókot nyom.

– Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még nem hallott.

Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, – a kövérke asszony, – a háta mögé igazitja a párnát. Négy párnát is tesz oda, hogy ülhessen.

A szobaajtóban kiváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, aztán egy pápaszemes és bozontos szakállu csizmadia alak, pipásan és műhelyi ingben. Aztán egy fiatal tanitóképzős-féle, aki csak a küszöbig bátorkodik s onnan kiséri szerelmes tekintettel Cilike mozdulatait.

S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó kisleány is. Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) az ajtó mellett marad.

Cilike feljebb türi a rózsaszinü blúz ujját, és kezébe fogja a cimbalom-verőket.

A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok összevissza, de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: Cserebogár sárga cserebogár.

Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az unokájára. Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér ráncos arca mosolygóvá válik. És bólogat.

Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a nyarat, hosszan pengeti cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikáznak a verők a húrokon s folytatódik a nóta. -153-

A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos elégedetten pislant. A szemüveges csizmadia is bólint. Az ölbeli gyermek repülőn mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tiz éves néni lefogja:

Cilike verői alatt uj nóta fakad a cimbalomból: „Mezitláb a cigánylegény…“ Ez már vigabb valamivel.

A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint ki az ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik valami négy nóta, az öregmama kedves nótái.

Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül a szemén, aztán elsimit egy fehér fürtöt a homlokáról:

– Azt az elsőt, – motyogja fogatlan ajkkal, – Istenem mikor leány voltam… Füreden az Anna-bál… iszen beszéltem már nektek… kint a csillagos ég alatt… olyan karcsu lány voltam mint te, Cilike. Aztán könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak kiállottam a középre, oszt mondok: Ide cigány mögém… Az a szőke ember ott a falon, akkor még pelyhező bajszu legény volt… Azt verd el mégegyszer Cilike…

A leány megpengette a cimbalmot s ujra a cserebogárt játszotta. Az öregasszony behunyt szemmel hallgattá és bólogatott a végén. -154-

A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el egyenkint:

Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A gyerekek visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az ágyon.

– Várj, várj… – mondotta az öregasszony, – ne olyan szaporán… szép lassan…

Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s zengéstelen öreg reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga cserebogár…

Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak úgy jött a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang erősen, a másiknál csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De azért dalolt az öreg beteg. Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme fénylett. Agg fejét úgy ingatta mint a mámoros. S mikor odaért, hogy: Csak azt mond meg, babám-é leszek-e? – megrázogatta a fehér zsebkendőt a füle mellett, és a képre mosolygott.

A mult velünk él!

Szeretem nézni a vásározó népet. Mennyi ember nyüzsög mint a hangya! Mért nyüzsögnek? Mi indította őket a vásárra a távoli falvakból, tanyákból? Egy sütőlapát, egy méhkas, egy szita, borjukötél, kád, talicska, s másefféle szükséges hitványságok.

A sátorok között egy hosszunyaku ösztövér falusi pap jött velem szembe. Egy csomó uj pipaszár a hóna alatt, a zsebéből meg egy hőmérő vége kandikál elő. A többi zsebe is ugyancsak domborodik. Térdig érő fekete liszter kabátja poros. Virzsinia szivart szí, és szőke juhszemét unalommal pillogatja az előtte sokadozó parasztasszonyokra.

Gyermekkori pajtásom volt. Huszonöt éve nem láttam. De a beretvált arcú ember vén korában is csakolyan mint gyermekkorában. Az arc aszottabb, fakóbb, de a szem ugyanaz marad.

Répát voltaképpen nem is Répának hivták, hanem Zellernek, Zeller Pálnak. Sváb fiu volt; valami szegény -156- harangozónak a fia. A diáknép magyarositó pajkossága ragasztotta rá a Répa nevet.

Különben jó fiu volt. A társaságot nem kereste, de ha belekerült, szivesen tréfálkozott velünk. Én csak három latin osztályt jártam vele Pozsonyban. Aztán a szél engem elfujt tőlük. A társaim mind urak lettek. Én csak falusi tanitó.

Meglepődve nézett reám, és mosolyogva pillogott. Beletelt egy perc, mig végre megszólalt:

– Nem. Csak hogy az életet izetlennek mondod. Abból gondoltam, hogy talán gyomorbajos vagy?

Egy testes úri ember nyomult át a vásári népen. Naptól sült piros arcu, felkandaritott bajuszu. A fején poros szürke kalap. A kezében lovagló ostor.

– Nem. Csak hogy ilyen virító egészségü ember, azért bámultam meg. -157-

A nézd-meg-jól emberen nem volt több nézni valóm. Láttam máskor is olyan embereket, akik az egészségök virulásával tünnek ki a sokaságból. Mindig ragyogó szeműek, elégedett arcuak, bőven esznek-isznak, harsogva nevetnek, ritkán haragszanak, mindenkit szeretnek. Öröm az ilyen embert látni!

Magával vont egy lejtős útca felé, amelynek magasra vont kapujáról sörös kancsót tartó bádogkéz nyúlt ki az útcára.

Az udvar tele volt asztallal. Még a kis udvari kertbe is tettek vagy hármat. Az a három üres volt. Odatelepedtünk az egyikhez a diófa alá.

– Hogy élsz? Micsoda gondolat vitt a papi pályára? Ámbátor okosan választottad.

– Hát én is azt tartom, – felelte a sör habját lefujintva. Mit vergődjek az élet gondjaival!? Csármás asszony, vásott kölykek, gyötrelmes munka értök egy egész életen át, – bolond aki vállalja. Az életem legokosabb lépése bizonyára az volt, amikor átléptem a szeminárium küszöbét.

– Hát tudod azért nekem is megvan a magam -158- sokféle tüskéje. Az iskola, a község, aztán az az unalmas fészek. Nyáron még csak megjárja: sétálhat az ember jobbra-balra, de télen… Korán sötétedik, aztán olvasni se lehet mindig. Olykor az óra elé ülök, és nézem hogyan halad az élet…

– Ki volna? A jegyző? Mindig ir, és mikor nem ir, alszik. A tanitó? Nem tud egyébről beszélni, csak a vadászatról. A szakácsném? Csak nem ültetek be egy nyolcvan éves tyúkot a szobámba, hogy ott vatyogjon!? Te nem unatkozol?

– Persze városon lakol. Ámbátor én, ha városon laknám is… Nem szeretem a társaságot. Magvatlan szalma az emberek beszéde. Miről beszéltek városon? Helyi ügyekről, meg amit az ujságban mindenki olvas, tehát mindenki tud.

A megüresedett szomszéd asztalhoz falusi molnárféle ember telepedett. Két fiu-gyerek volt vele. Az idősebbik tízéves, a kisebbik hat. De mind a két fiu egyformán volt öltözve, szinte uriasan. Dohányszinü, egyforma ruha rajtok és pörge kalap. A ruha úri szabásu, a kalap parasztos. Mind a kettő csillogó fekete szemü, piros arcu tömzsi gyerek. S hörpintgették a sört boldogan.

– Csakugyan szép gyerekek, – felelte a pap. Hiába, csak falun lakik a jóegészség!

Akaratlanul is a többi asztal körül ülő falusiakra pillantottam. Mind egészséges arcu ember. Vörösek mint a cserépzsindely, s eleven tekintetüek. -159-

A pap maga elé mélyedten nézett az asztalra, aztán mintha én is tudnám miről gondolkodott, mintegy folytatásképpen szólott:

– Ezzel történt barátom, hogy mikor letette az éretségit, hazament. Az apja, – afféle úri ruhába bele gazdagodott paraszt ember, – kiveszi a bugyellárist, és előnyálaz belőle egy szép ezres bankót.

– No azt mondja, – minekelőtte beiratkoznál a jogra, eredj kissé világot látni. Pihenj egy esztendőt. Nesze, itt a pénz. Vagy ha két esztendőt akarsz pihenni, adok még egy ezrest.

A fiu zsebrevágja a két ezres bankót, s másnap útnak ered. Azzal búcsúzott el, hogy kimegyen Párisba, Londonba, talán Amerikába is.

Valami nyolc napra rá Sopronban van az öreg hetivásáron. Az idő csunya essős. Ül a vendéglő ablakában és ebédel.

Egyszer ahogy kipillant az utcára, látja, hogy ott cammog négy gyönyörü szimmentáli tehén. Oly remek állat mind a négy, hogy a kés, villa, kiesik a kezéből.

A tehén után két hajcsár kullog. A két hajcsár nyomában… alig hitt a szemének: az ő kedves Lukács fia.

A fiu megállt a vendéglő előtt. Magához intette az egyik hajcsárt és aprópénzt adott neki. Ő maga befordult. Egy perc mulva belépett az ebédlőbe. -160-

– De bizony apám. Bécsben éppen gazdasági kiállítás van. Bementem. Láttam azt a szép négy tehenet. Gondoltam: ezeknél szebb néznivalót nem látok én Londonban se! hát minek menjek tovább?

– No fiam, – azt mondja rá az öreg, – már látom, hogy te se születtél úrnak. Csak vedd át a birtokot. Szánts, vess. Élj kedvedre.

Mikor nyolcadikba jutottunk, én egy finánc fővigyázónál laktam. (Izlik neked ez a sör? Nekem se. Igyunk tán ürmöst. Hé, csaplár! Hozzon félliter ürmöst! vagy egy litert is ha jó.)

Én akkor tizenkilenc éves voltam, Lukács huszonegy. Későn kezdte az iskolát.

Egy márciusvégi napon ellátogat hozzám Lukács. Nem szokott hozzám járni. Valami meleg barátságban se voltunk, csak ahogy szoktak lenni akik egyszőlőben szoktak kapálni. De a vár közelében lakott ő is, és valami görög fordítás kellett neki.

Mert kamara volt valamikor az én szobám. De előttem is diák lakta. Az ablakom egy kis húszlépéses kertre nyillott. Kályha nem volt benne. Csak épp ami meleg a konyháról begőzölgött, az enyhítette télen a levegőjét. -161-

Ma már bizony magam is ezt kérdezem. S főképpen hogy hogy lakhattam ott négy éven át?

Abban a szűk zúgban nem volt egyéb csak egy ágy, egy ingó-lábu asztalka, meg egy nádszék. Az ágy oly rövid volt, hogy csak összevont térddel lehetett benne feküdni. A ruháim szögön lógtak. Ha vendégem jött, ráült az ágyamra. De ritkán nézett el hozzám valaki.

És én mégis szivesen laktam ottan. Tizenegy forintot fizettem mindössze a teljes ellátásért. Azt másutt nem kaptam volna meg sehol. A másik ok meg, ami odakötött az volt, hogy én már ötödik osztályos koromban pipáztam. Fináncnál jó annak lakni aki pípás.

De más kellemességek is kötöttek arra a helyre. A házban nem volt bölcsős gyerek, se hegedü, se zongora. Az udvar másik felén álló házacskában is csendes lakó lakott: egy hadnagynak az özvegye, Dormándyné nevü. Annak csak egy leánykája volt, s az se lármás.

Az én gazdám többnyire hivatalos csavargással foglalkozott, hát csak a felesége volt otthon, egy bodros-fejkötőben járó pápaszemes asszony. Magában az nem zajoghatott. A másik asszony, a hadnagyné napestig a szobájában ült, és dolgozott. Abból élt, hogy papagályokat himzett, rózsaszin-szárnyu fehér papagályokat amint kék levegőben, valami leveles galyon ülnek, és ostoba szemmel néznek a világba. Később hallottam, hogy spanyolfalra valók voltak a himzései. Hát az sem ért rá lármázni. Többnyire egyedül is ült otthon. A leánykája – Cili nevü, – iskolába járt. Szóval, az is odaragasztott engem, hogy zavartalanul lehetett a házban tanulnom. -162-

Nyári estéken kiültünk a finánccal a kiskertbe, vagy az udvarra, és ott pipázgattunk. Néha az asszonyok is széket tettek ki, és hozzánk ültek. Beszélgettünk. De jobbára csak a finánc beszélt. Jóhumorú ember volt. Mindig tréfás történeteken járt az esze, és röhögve mondta el. Vannak olyan boldog emberek! Persze szamarak. De átvihogják az életet, tehát boldogan élnek. Porubának hitták a jóembert. Vastaglábu és vastag bajszu finánc volt. A bajuszához hozzáeresztett a szakállából is, és mikor gondolkodott marokba fogva simogatta.

A dohánycsempészekről meg a falusi parasztokról beszélt persze legtöbbet. Hallgattuk és nevettünk vele. A felesége rikoltva nevetett, és rácsapott olyankor az ura vállára, mintha mondaná:

Olyankor a kis Cili is vonaglott a nevetésben. A kezét tördelve nevetett, s a fejét a félvállára hajlitva. A fogai szinte világítottak az esthomályban. Csak a hadnagyné maradt félkedvü. Fanyaran mosolygott, és a fejét rázta:

– Szegény ember, – mondotta az sz-et kissé a nyelve hegyéről ejtve. Minek bántják őket? Hadd éljenek.

Az orrát kissé magasan viselő negyvenéves asszony volt; szigoru arcu és nagyfejü. Mindig feketében járt, és mindig méltóságosan.

De nem is igen hajszolta ő a szegény dohányosokat, inkább a pálinka-csempészek érdekelték. Azok többnyire németek voltak, és különféle rókasággal igyekeztek a fináncokat kijátszani. -163-

Egyébiránt szegény volt a finánc is, a hadnagyné is, mint ahogy a külvárosi nép szokott lenni. De azért sohse éheztünk, sohse fáztunk.

Leült az ablakhoz. A párkányra tette a papirosát. Én belefogtam a görög fordítás diktálásába.

Kinézek az ablakon, hát Cilit látom a kertben, az özvegy hadnagynénak a leányát.

Semmi csodálni való nem volt azon, hogy Lukács egy leány iránt kérdést vet. Elvégre gyakori az ilyen pillanatnyi érdeklődés az öregdiákoknál a lányok iránt. Ki ez? Vagy: De csinos! – Aztán a következő percben elfelejtjük.

Akkor mégis, nem tudom miért, megérintett a kérdése. Hogy azt a leányt Lukács szépnek mondja. Én négy esztendeje látom mindennap, de sohse fedeztem fel rajta semmi szépséget. Mikoriban odakerültem kurtaszoknyás csontosképü leányka volt, s vörös-kezü, nagylábu és nagyfogu. A négy év alatt persze megnőtt. Én bizony nem sokat koptattam rajta a szememet.

A leány gyakorta megfordult a kertben. Csak afféle kis kert volt az: húsz lépés széle-hossza. Két fa állt benne: egy sovány szilvafa, meg egy hitvány kis diófa. Az ablakom előtt egy orgona-bokor is magánkodott. A bokor előtt padocska volt és egy alacsony malomkő-asztal. Emlitettem, hogy kiültünk oda szép estéken a finánccal.

A leányon az anyjának a fekete kabátja volt, s a fején ibolya-színnel sávos zsenilia-kendő. Valami magot vetett: mákot, vagy répát, és azt gereblyézte. -164-

Lukácsnak a szava csak elmúló megjegyzés volt. Irt tovább. Aztán valami negyedórát beszélgettünk, s hálás kézszorítással távozott.

Máskor rá se néztem volna, de hogy Lukács szépnek mondta, akaratlanul is ráfordult a szemem, hogy mondok: mit lehet ezen szépnek látni?

Csakabban a színehagyott posztókabátkában volt, amelyben az előttevaló nap, és csakaz a zsenilia-kendő a fején. Hát bizony felnyúlott, megnőtt. Formásabb is, mint gyermekkorában volt, szinte fiús testalkatú. Keze, lába nem olyan nagy már mint csirke-korában volt, de szépnek bizony nem valami szép. Olyan mint száz meg száz más leány: kifejezéstelen arcú, közönséges, mint a gyári kanál.

A leány valami öt cserép poros pelargóniumot ültetett ki. A kert fele az övék volt. Csakhogy a kertnek az a fele, amelyikre a mi házunk vetett árnyékot. Az udvarunk ugyanis amint emlitettem, két kis egymással szembenéző ház volt. A kert is asszerint oszlott volna kétfelé, de a finánc volt a ház tulajdonosa, és a koszmós szilvafa tekintetéből a tulsó felét tartotta meg a kertnek.

Hát Cili ott térdelt féltérden. Konyhakéssel vájt gödröcskéket a virágainak. Az arca álmodozó volt és sápadtkás, mint a szobai leányoké szokott lenni.

A nap oly melegen sütött, mintha már java tavasz volna. A macskájok is, – egy hasas szürke macska, – kifeküdt a kerti padra, a nap melegére, és ott aludt. -165-

Cili az essővizes hordóhoz ment a kannával, és gondosan öntözgette az imént ültetett pelargóniáit.

– Az. Arra gondoltam pajtás, hogy együtt tanulhatnánk. Kétszer-háromszor elolvassuk, aztán egyikünk elkezdi mondani, a másik folytatja, ha megakad. Ha egyik se tudja mondani, belenézünk a könyvbe. Hát nem nagy gondolat ez? nem jó ötlet?

Az ötlet nagyon is jó volt. Szinte csodáltam, hogy annak a szalonna-embernek a fejében megszülethetett. Olyannyira buzgó tanuló voltam, hogy örültem mindennek, ami a tanulásban segitett. A leányra nem is gondoltam abban a percben.

Nekidőlünk a tanulásnak, de az én Lukácsom mingyárt az első próbában megfeneklik. Az igaz, hogy mindig kipislogott a leányra.

– Hiába, – azt mondja, – ma nincsen jó-napom. Az éjjel rosszul aludtam. Nem jó ha útcai szobában lakik az ember. Milyen szerencsés vagy te, hogy van ilyen csendes kis zugod. Te Pali, mondok valamit: cseréljünk lakást.

Ez az ötlete már bolondság volt. Az ő lakása legalább is kétszer olyan drága, mint az enyém. -166-

– Megszoktad, hát megszokod azt is. Vagy attól tartasz, hogy az költségesebb? Az én apám fizeti továbbra is. A cserét én nem írom meg neki.

– De az én apám nem olyan. Legföljebb nevet rajta egyet. Az én apám minden kívánságomat teljesíti most már.

Kinézek, hogy talán más leány is van ott? De csak Cilit látom. Ott babrál a virágain. Spongyával mossa a port a pelargóniák leveléről.

Hát csakugyan fehér a homloka, és nem olyan keskeny, mint a nőké szokott lenni. Én bizony nem láttam eddig a homlokát. -167-

– Gyere ki velem a kertbe. Látom hogy pad van itt az ablakod alatt. Azon a padon tanuljunk. Jó?

Semmi csodálni valót nem láttam a kivánságán. Húsz éves korában az ember minden kötény iránt érdeklődik. Sőt éppen az az érthető hogy az ilyen ostoba ember figyelmét éppen az ilyen semmi-leány vonja magára.

Kiléptünk a kertbe. Nálam pípa volt, nála szivar, és mind a kettőnk kezében könyv.

– Cilike, – mondom leereszkedőn. Ez a barátom be akar mutatkozni. Lukács a neve, Horváth Lukács.

Lukács olyan városiasan emelte meg a kalapját, mintha legalább is egy grófkisasszonynak mutattam volna be. A leány nem nyujtott kezet, csak Lukács felé fordította a tenyerét, és mosolygott:

– Felírom tartozásnak, – felelte Lukács. Az imént mondtam, hogy ilyenkor nem jó öntözni. Meglássa Cilike, hogy egy hét múlva rozsdás lesz minden levél. -168-

– Tapasztalásból mondom. A gazdák az essőt se szeretik ilyenkor. Azt mondják: A márciusi essőt vasvillával is ki kellene vetni a földből, ha lehetne. Milyen virágú pelargóniák ezek?

– Mind halvány rózsaszín, – felelte mosolygó arccal a leány. Én nem szeretem a tüzes-piros pelargóniumot.

– A piros virág csak a mezőn szép, – felelte Lukács. Mondja csak Cilike, milyen virágai vannak még?

– Csak szegfűm van egy bokor. Fehér szegfű, teljes. Meg egy leánderunk van. De azt csak később tesszük ki.

– Ha megengedi, hozok én magának hónapos rózsát. Legközelebb, mikor eljövök Palihoz.

– Köszönöm, – felelte ujra elpirosodva a leány. Nem tudom, hogy… hogy a mama megengedi-e, hogy elfogadjam?

– Gyere hát, – mondottam türelmetlenül, – tanuljunk. -169- Vagy ha nem akarsz, hát eredj haza, legalább én hadd tanuljak.

Ujra nekikönyököltünk a tanulásnak. Lukács összeszedte az eszét. Csakugyan úgy lett, ahogyan javasolta: hamar és tökéletesen elkészültünk.

Másnap, – bolondnak bolond a szerencséje is, – Lukácsot kiszólítják. Felel persze ahogyan soha életében. A professzor még meg is dícsérte.

– Magadnak köszönheted, – feleltem jószívvel. Gyere el ma is, aztán meglátod, hogy micsoda változás lesz a lelkedben is, ha mindig elkészülsz.

Mert az iskola falain belől mindig nyomott volt a kedve. Becsületesen sohse tanult, hát szorongott, hogy kiszólítják. Hapedig kiszólították, ritkán birt kiverejtékezni egy-egy elégségest. Akkor meg az kedvetlenítette. De ha kívül volt az iskolán, egyszerre elcsapott magától minden gondot: szivarra gyujtott, és az övé volt a világ.

A világ eggyáltalán a szamaraké, barátom. Figyeld meg. Az okos ember mind dologba veszti az életét. Kinek dolgozik? A szamaraknak, a henyéknek, a selyem ágyban született heréknek.

Lukács eljött aznap délután is. A kertbe nem ültünk ki, mert éjjel esső esett, és a föld ragadós volt még. Cilivel nem beszélt, csak épp az ablaknál köszönt neki, hogy áthaladt az udvaron. Tanultunk megint buzgón majdnem estig. Lukács boldogan vált el tőlem. Azt mondta, hogy egy vadonatuj tajtékpípával fog megajándékozni. -170-

– Csak gyere el, járj el rendesen, – mondtam a kezét melegen megrázva, – meglátod mennyire javadra válik.

Pedig este elállt a szél, s tavaszi enyheség következett a nyomába. Gondoltam: eljön tán este? vártam is a kapuban pipázgatva, debiz az én Lukácsom nem jelentkezett.

A finánc akkor tért haza. Vacsora után kiültünk a kertbe, hogy meghallgassuk az élményeit. A két asszony is hozzánk telepedett. Cili kis szalmaszéken az anyja mellé.

– Érdekes, gondoltam, hogy ez a leány még most is gyermek-székre ül: maga se érzi, hogy nagyleánynyá fejlődött.

S több gondolattal nem is foglalkoztam vele. Nekem ő csak egy szoknyás senki volt. Akárhányszor láttam őt söpörni, cipőt kefélni, krumplit tisztogatni. És hát nekem is volt otthon lánytestvérem, akiről a barátaim azt mondták: Gyönyörü leány ez a te Kati nénéd! – Csak magamban nevettem. Látták volna reggelenkint a foltos alsószoknyában, fásultan ásítozva, nyujtózkodva. Csunya prózai állat a nő! Ők maguk is tudják. Azért szednek magukra mindenféle cifraságot.

A finánc összehazudozott, szokása szerint mindenfélét, és maga nevetett rajta legtöbbet. De aztán elálmosodott, s az asszonyok vették át a szót.

– Mondja csak Zeller: ki az a derékforma fiatal ember, aki magához járogat? -171-

Eddig érve asszonyi kiváncsiságnak véltem a kérdéseit. Az asszonynép rögtön érdeklődik mindenki iránt, akinek egyszer az arcába nézett. Tudni akar róla minden jót és minden rosszat; de legkivált rosszat. Hanem mikor azt kérdezte, hogy hányan vannak testvérek? nekem egyszerre az eszembe villant, hogy az asszony bizonyosan látta őket a kertben, ahogy beszélgettek, s azóta a hetedik szentségről álmodott.

– Gazdagok azok – mondottam féltréfásan. Lukácsnak már ki is van szemelve egy olyan menyasszony, aki nem harisnyában tartja a pénzét, hanem zsákban.

Dormándyné csodálkozva vont egyet a szemöldökén. Cili álmodozó nyugodt szemmel nézett reám. Aztán a fináncnak uj történet jutott az eszébe a parasztról, aki föld-bért megyen fizetni a városi úrhoz s leveti előtte a csizmáját, hogy a pénzét elővegye.

Másnap Lukács megint meglátogatott, s elhozta -172- az igért tajtékpípát. Félforintos babpípa volt, de én azért örültem neki.

Mégis jó fiu ez a Lukács, – gondoltam. – Tuloknak, tulok, az igaz, deazért jó fiu.

A tanulás aznap délután sehogyse folyt. Lukács szórakozott volt, s ki-kipillantott az ablakon.

– Nem tudok ilyen meleg időben tanulni, – mondotta renyhén elnyujtózkodva.

Darabig beszélgettünk, aztán kikisértem. Cili nem volt látható. Bizonyosan bent járt a városban.

Aztán három nap múlt el ugyanigy. Lukácsnak a tanuló kedve elcsökkent. Csak beszélgettünk. A leánynyal nem találkozott.

A következő napon elmaradt. Mondtam neki másnap, hogy vártam. Azt felelte, hogy fáj a feje, ha sokat tanul; majd csak külön tanulgat, otthon; egyébiránt meg fog látogatni olykor, csakhogy estefelé, mikor már mind a ketten elvégeztük a dolgunkat.

Ekközben kibontakozott a tavasz. A fűzfák kilevelesedtek. A ház előtt levő téren is kizöldült a fű. Néha egy madzagra kötött bárányka legelészett rajta. A házak oldalában gyerekek gomboztak.

Kiállok napnyugta felé a kapuba, és ott pipázgatok. A hegyoldalon laktam. A kapuból látni lehetett az egész várost, jobban mondva a városi házak tetejét, templom-tornyokat, meg a távolban a gyárkéményeket. A szomszéd házak előtt is kiűltek az enyhe tavaszi estén a padra.

Dormándyné is előbujt a lányával, és ott sétáltak a ház előtt fel és alá. -173-

Én lusta voltam megmozdúlni, hogy velök sétáljak. Meg nem is érdekelt a beszélgetésök. Különben sem érdeklődtünk egymás élete iránt, noha eggyudvaron laktunk. Eljártam olykor mellettök szótlanul, csak épp hogy megbillentettem a kalapomat. Cilinek meg pláne nem is szoktam köszönni se.

Felötlött, hogy Cilin tavaszias kék ruha van, Tegethoff-szín, uj. A lábán is elegáns cipő, gombos. Sohse láttam azelőtt olyan csinosan felöltözködve. Az anyja csak a szokott fekete ruhájában sétált vele.

Egyszercsak előválik az útcából az én Lukács barátom. Kockás szürke ruha van rajta, s a fején szalmakalap. A szájában hosszuszáru kis tajtékpípa.

Hát mosolygott is rám. Mosolygott, mint a frissfestésü kulacs. De ekközben meglátta Cilit. Egyszerre irányt változtatott. Hozzájok ment gangos illegéssel. Bemutatkozott Dormándynénak, és velök lépett.

Ő mint afféle neveletlen fráter, Cili mellé sorakozott. Én az asszony mellé.

Dormándyné elkérdezte, hogy milyenek a reménységeink az iskola végzésére? aztán magáról beszélt. Elmondta, hogy mily szerencsétlen volt az élete. Dormándy hadnagy hat év hosszat udvarolt neki, míg végre bele tudta hajlitani az anyját, hogy megesküdhettek. Dormándyné ugyanis árva leány volt és vagyontalan. A hadnagy anyjának kellett letennie a kauciót a menyéért. A kaució egy belvárosi emeletes házikó volt, amit szokás szerint a katonai bizottság háromszoros értékére becsült. Hát végre összekelhettek. -174- Azonban mi történt: a házasságuk második hónapjában a férje bevezette őt a társaságba, a tisztnék közé. A Palugyai ebédlőjében történt az, ahol szerdánkint este a tisztek feleségei is megjelentek. Egy ittas kapitány beszélgetés közben a keresztnevén találta szólítani Dormándynét, noha leánykorában nem ismerte. Erre Dormándy fölkelt és azt kérdezte: Mi jogon szólítja ön a keresztnevén a feleségemet? A kapitány részeg fővel csak legyintgetett: Szép asszony hát szép asszony…

Dormándy hazavezette a feleségét. Másnap a kapitánynyal megverekedett. Könnyűcske karsebbel tért haza, s a kapitány a viadal után megigérte, hogy a legközelebbi eggyüttes vacsorán ünnepiesen kimagyarázza, hogy boros volt és gondolat nélkül beszélt; megköveti az asszonyt is. Az ügy így el lett volna intézve szépen, de még se lett belőle semmi. A hadnagynak ugyanis a kardtól-e vagy a sebész gondatlan varrásától elmérgedt a sebe, s belehalt.

Én úgy félszemmel csodálkozva néztem rá. Ez a hámlós bőrü fakó asszony… erre mondták volna, hogy „Szép asszony hát szép asszony!“? El nem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett fiatalságában? A leányához nem hasonlított. Cilinek a szeme fekete volt, az övé sötétsárga. Cilinek az arca szélesebb, álla kerekebb, ajka is duzzadtabb.

– Óh a lelkem jó uram! – folytatta az asszony fájdalmas sóhajtással, – mily nemes lélek volt! mily egyenes, vitéz karakter! A vonásait Cili örökölte…

– És még ez volt az eggyetlen szerencsém a kegyetlen istencsapásban. Mert az anyósom engem okozott. Azt mondta, hogy kacér voltam, és hogy ismertem előbbről is a kapitányt. Megtagadta Cilit is. Az uram sírját még jóformán be se hantolták, már levelet irt, hogy átadom-e a házat, vagy megvárom, hogy pörrel vegye vissza? Átadtam, visszaadtam neki mindent pör nélkül. A rokonaim hibáztattak, hogy a gyermeknek tartoztam volna az apai örökséget megtartani, de nem cselekedhettem másként. Azt gondoltam: elmondom majd Cilinek ha felnő, és ő helyeselni fogja.

– Fölneveltem a leányomat, – folytatta az asszony, – fölneveltem az öreganyja segítsége nélkül, a kezem munkájával. Később persze megösmerte a bűnét az öregasszony. Látta a leányomat, és látta a leányom arcában a fia arcát. Megleste mikor kijött az iskolából, és megragadta, csókolgatta, mint valami őrült. Eljött hozzám is, de amint belépett az ajtón, csak ránéztem, fölkeltem és az ajtóra mutattam:

Elment, mint a megdobott kutya. Sokideig nem látta a leányom se, de aztán megintcsak megjelent az iskolaajtóban, és csókolta. Különösen a szemét csókolja mindég, ha valahol megkaphatja. A leányom persze nem tiltakozik ellene. Mondtam neki, hogy csak engedje magát. Elvégre öreganyja, és Cili… hátha rászorul, ha én véletlenűl meghalok. Mindössze attól tiltom el, hogy ha ruhafélét küld neki, nem engedem viselnie. -176-

Dormándyné mindezt töredezetten, el-elfulladva mondta el. Szinte bele is fáradt.

Miket beszél az ember egy tizenhat éves leánynyal? – ma már nem tudnám megmondani. Csak arra emlékszem, hogy eleven és vídám csevegéssel folytattuk a sétálást. A leány mintha egy ma-született uj teremtés volna, – a kaktusz mikor egyszerre virágban pompázik… És úgy csacsogott az a kis éretlenség, mintha teljes életében fiatal emberek társaságában forgott volna.

– Szép álmokat! – sóhajtotta Lukács a leány kezét hosszan megszorítva.

– Az éjjel apámmal fogok álmodni, – felelte ártatlanul a leány. – Anyám még ennyire nem beszélt róla soha. Nem szereti a szomorú beszédeket. Azt mondja: az élet ugyis tele van szomorusággal.

S tőlem is rövid kézszorítással vált el. Puha és meleg volt a keze érintése, – mint a leányoké szokott lenni. Azelőtt sohse fogtunk kezet.

Mink aztán még kisideig beszélgettünk. Lukácsot elkisértem az utcánk végéig, s barátságosan elváltunk.

Mért váltunk el barátságosabban, mint szoktunk? A levegő tavaszi volt. És a leány is tavaszi volt. A földből élet-áramlatok szállnak föl tavaszszal. Rejtelmes -177- erőket hordoz a levegő. Mindennek megvan a természeti oka.

Aznap este először történt velem, hogy gondolataimban a leánynyal foglalkoztam.

Úgy tűnt fel nekem, mintha aznap beszéltem volna vele először. Dehát mi is volt azelőtt? Éretlen szoknyás gyermek. Úgy néztem rá, mint a zöld szilvára. De ma… igazán szép és kedves leány! A szeme csakugyan érdekes. Ábrándos mélytüzü szemek! S mily egyenes, katonás járásu leány! Meglátszik rajta, hogy az apja katona volt.

És színes álmokat festett a fantáziám. Már nem prózai senki volt ő nekem, már én is olyannak kezdtem látni, aminőnek Lukács. Valami finomabb matéria ez, mint a többi leány…

Életemben először történt, hogy házasságra gondoltam. Milyen szép játéka volna a sorsnak, ha azt a leányt nekem osztaná feleségül.

De mi a házasság gondolata a tizenkilenc éves embernek? Bizony úgy gondolja, mint a gyerek a mézes kenyeret: Ha egyszer nagy leszek, mindig mézes kenyeret eszek. Se lekötöttség, se felelősség, se verejtékes gondok, csak mézes kenyér…

Reggelre persze kihűlt a házasság gondolata a fejemből. A leány alakjáról eloszlott a varázs. Olyanná vált, mint a szinész-kisasszony, akit este szivárványos fátyolokban, gyémántos arany ékszerekben látunk, reggel pedig köznapi ruhában, ferde sarku papucsban, sárga arccal, álomtól dagadt szemmel, amint a konyhaajtóban ásítozva forgatja a kávédarálót.

Micsoda bolondság volna, – gondoltam, – ilyen kétszoknyás leányhoz kötni a sorsomat! Néhány hónap -178- mulva én végzett ember leszek: még néhány évi jogászkodás, aztán lapozgathatok a telekkönyvben.

Lány és házasság nem is fordult meg aznap többé a fejemben. Este csak Lukácsra való gondolatból állottam ki a kapuba. Meg is érkezett. Pípa nem volt nála, csak szivarozott. A nyakán cseresznye-szinü uj nyakkendő viritott. A bajuszkája olyan hegyesre volt sodorva mint az aprószeg.

Mert az előbbi napi sétálást elmúlt történetkének gondoltam. Lukács hozzám jár barátságból, s ha véletlenül leánynyal, akármiféle leánynyal találkozik, kedves neki. A fiatal emberek mindenütt ilyenek.

Szép piros tavaszi est volt aznap, aranyhabosak a felhők. A Dunáról éltető fuvallat járta az útcákat.

– Vétek ilyenkor dolgozni! A szemét is rontja. Mozgás is kell. Aki nem jár levegőn, elfonnyad, korán megöregszik.

Erre magam is az ablakhoz léptem. Cili ott űlt az ablaknál, himző ráma mellett. Az udvari ablaknál az anyja varrta a papagályt, nem tudom hány ezrediket.

Sötétkék szatinban volt, mint az előbbi napon, csak épp a nyakára vetett egy kis türkiz-szín selyemkendőcskét.

Lukácscsal kezet szorított; vidám volt, boldog volt, látszott rajta, hogy szívesen van velünk.

Megsimogatta a fejét. Fűvet szakitott neki onnan, ahova az állat el nem ért. A bárányka elfogadta a kezéből. Cilit ez méginkább elbájolta: féltérdre bocsátkozott, és a két tenyerébe fogta az állatka fejét, az arcához szoritotta:

– Ezt kellene paravánra hímezni! – mondotta Lukács mámorosan, – magát így a báránynyal. Annál szebb paraván nem lenne a világon!

Napenyészet után Cilit beszólitotta az anyja. Elkísértük a kapuig, aztán csak magunkban beszélgettünk.

– Mily édes szép teremtés! – ábrándozott Lukács. Soha sem láttam emberi arcon ennyi kifejezést! Pedig nem mozgékony az arca. De a szeme! az a lélekkel teljes két ragyogó szem! Ha néma volna, mindent meg tudna mondani ez a leány a szemével!

Gondoltam, képzelődik. Nem volt ő soha semmi beszédében komoly. Vannak olyan emberek, akik éretlenek maradnak örökké. -180-

Aztán arról diskuráltunk, hogy micsoda pályát válasszunk az érettségi után?

– Én vagy jogász leszek, vagy mérnök, – mondottam. – A jogi pályán nagy lépcsők vannak. De a mérnökség is jó, különösen a vasuti mérnökség. Előre látható, hogy a vasút-építés folyton terjedő foglalkozás lesz.

– Én még nem tudom mi leszek, – felelte Lukács. – Apám azt véli, hogy legjobb, ha jogra megyek, és országgyülési képviselőségre törekszem.

– Apám nem akarja, hogy paraszt legyek. Pedig csak eggy az igazi élet: a földdel való eggyütt-élés.

– Apád okos ember, – mondottam vigasztalón. A falusi vagy tanyai élet nyomorúság. Essőben sár, száraz időben por, műveletlen emberek társasága…

– Városon nagyobb a por, – felelte Lukács. És épp az apám beszélgette egyszer a jegyzőnek, hogy azt mondja: a városi emberek zsebórához láncolt rabok. A városi ember nem tudja mért él? mért dolgozik? Csak hordozza a terhet, amit a sors rárakott; hordozza, mint a teher-hordó öszvér, nem gondolva arra, hogy hova? miért? Megy ahova hajtják, és megy mert hajtják. A gazdálkodó embert nem hajtja senki. Magának dolgozik. Annyit dolgozik, amennyit akar. Látja a szántást, a vetést, a fakadást, érést, a napot, a felhőket, csillagokat, az élet teljességét. A legszegényebb földmíves is tudatosabb életet él, mint a városi irodaférgek.

– Hát akkor mért kell nekem városi életre kárhoznom? -181- Kell egy úr a családba, egy nagyúr, egy városi úr, kell egy páva a ludak közé… De az apámmal csak nem ellenkezhetek.

Egy nagybakancsos honvéd toppogott felénk a kövezeten. Hogy Lukácsot meglátta, meglassúdott és szalutált.

Lukács nevetve vert a vállára, s együtt mentek tovább. Másnap mondta, hogy az őrmester úr juhászuk nekik, mikor nem katona.

Az idő nyolc óra felé járt: magam is befordúltam, vacsorára. Mondottam tán, hogy az útca-ajtó a Ciliék folyosójára nyílt. Amint elléptem az ablakuk alatt, megfordultam az udvar puha földjén s benéztem.

A két nő az asztalnál űlt. Spiritusznál melegitettek valamit, bizonyára tejet. Az anya háttal volt felém. Az arca mozgásáról láttam, hogy beszél. A leány a szék karjára könyökölten hallgatta. A lámpafény a spiritusz-láng fényével egyesülten vert az arcára, s valami különös fehérre színezte. Nagy fekete szeme álmatag kifejezéssel állt az anyján, mintha mondaná:

Ki nem ment az az arc azon estén az eszemből. Valóban rajta van a lelke a homlokán!

– Az ördögit neki! – mondottam boszusan, – semmi ügyem, semmi dolgom vele!

De hiába igyekeztem józanítani magamat. Az embernek az okossága már napnyugtakor alszik; sokkal hamarabb alszik, mint a szeme. Csak az ostobaságunk marad ébren. Az ostobaságunk még azután is ébren marad, mikor már a szemünk elaludt.

– Nekem ez a leány jó lenne mégis, ha feleségem lenne. Mily kedvesség, mily ártatlanság! S bizonyos hogy lelkileg is olyan fehér, mint az arca volt az este. Hiszen a szemem előtt nőtt fel. Sohse láttam, hogy fiatal ember lépett volna be hozzájok. S mikor is lépett volna? hiszen csak e napokban feslett ki a bimbóburokból. Mi haszna, ha valami nagyúri leányt veszek el, multjában ismeretlent, jelenében rosszkarakterüt, piperéset, tékozlót, kívül kacérkodót, otthon kigyónyelvüt, mérgesen toppantót.

A toppantásról a toppogva járó őrmester jutott az eszembe, az őrmesterről meg Lukács.

Hallottam, hogy akit az ágyban háborgat valami gondolat, fordúljon a másik oldalára. Ezt a tanácsot én százszor megpróbáltam, s mondhatom, nem haszontalanúl. Ha valami éppen csökönyösen háborgatott, fölkeltem és ittam egy pohár vizet. A víztől aztán biztos, hogy eltávozik a lidérc.

Akkor este is megfordúltam a másik oldalamra. -183- Hát fordúlt is velem a gondolataim kereke. De csak annyit, hogy Lukács helyett a báránykára gondoltam.

A báránykát láttam, amint Cili az arcához öleli, és bájosan mosolyog reánk.

De ismét meg kellett fordúlnom, mert Lukács szava jutott az eszembe: „Ezt kellene hímezni paravánra!“

Aztán azon képzelődtem, hogy ha egy este ujra kiűlünk a kertbe, és Ciliék is hozzánk, szólni fogok neki:

És sétálni fogunk ott kettecskén. És megfogom a kezét, és azt mondom neki:

Fölkeltem és ittam két pohár vizet. Attól aztán az érettségi vizsgálatokra fordult az eszemnek a kereke. S elaludtam.

De álmaimban ujra megjelent a leány, és tündéralakká fínomodva lebegett hozzám. És sétáltunk ismeretlen virágos tájakon, kék vizek és selymes lombok között. A leánynak le volt bontva a haja. Fejét a vállamra eresztette. És mindenféle édes bolondságokat susogott.

Reggel persze fölébredt ujra az okosságom is. Kiráztam az álmot a fülemből. Egyszerre tiszta szemmel láttam a világot.

Egy fiatal unokabátyám, Zeller Adolf volt az első aki nagyúr lehetett volna a családunkból, és az az ember öngyilkossá vált egy nő miatt, egy selyemruhás bestia -184- miatt, egy szinházi állat miatt. Én még akkor kicsi voltam, de nagyon az eszemben maradt a családunk kesergése, a temetés, az utána való hosszas bánat, s aztán egy törvényszéki hír a kórista leányról. Lopás miatt elzárták.

Tehát már gyermekkoromban tudtam, hogy az oktalan szerelem olyan veszedelmes nyavalya, akár a tífusz. Én bizony nem fogom elfuserálni az életemet egy szoknyáért!

Reggel, mikor iskolába indultam, találkoztam az udvaron Cilivel. A macskájokat hivta tejre. Csekélyke megrezdűlést éreztem. Hidegen köszöntem neki, s rá se néztem.

Az úton aztán ujra meg ujra átgondoltam az éjjeli nyugtalanságomat, s tisztáztam, hogy az esti levegő s utána a spiritusz-láng butitott el. Mindennek megvan a természeti oka. S azt gondoltam: végeztem mindenkorra ezzel az ostobasággal! A leány nem nekem való. Pont!

És szinte megkönnyebbülten, megvilágosodott fejjel hallgattam aznap a professzoraimat.

Ebéd után pipára gyujtok, és az ablakomhoz űlök, hogy valami írásbeli dolgot míveljek. Ahogy kipillantok a kertbe, megakad a szemem valami rózsaszinü virágon: a Cili virág-ágyának közepén kisded rózsabokor. Csak egy rózsa van rajta, de az akkora, mint a félöklöm. Gyönge pirossal árnyalt fehér rózsa.

… Mikor adta? Mért adta titkon?… Hát ilyen álnok ember ez? Az én megkerülésemmel udvarol?… Talán az útcán is kísérgeti?… Talán -185- azért is jött hozzám azzal a szinnel, hogy tanuljunk együtt?

Délután el fog jönni Lukács: nem talál a kapuban. Ha bejön, jó. Ha nem jön be, sétálhat maga a leánynyal. Bánom is én mint játszanak a verebek!

Meg is voltam egész délután kedvetlen nyugalommal a szobámban. Tanultam. A felőlök való gondolatokat el-elhajtottam, s marokba szoritott homlokkal folytattam a tanulást.

Úgy hat óra tájt azonban még erősebben nyomultak rám a zavaró gondolatok:

… Itt van-e már Lukács? Sétálnak-e már? Ha sétálnak, miről beszélnek? Olyasmit beszélnek-e, amit előttem nem mondanának? Talán éppen ma van az a nap, amelyen Lukács magához széditi valami nyilatkozattal? Talán már meg is kezdte? Talán épp ebben a percben…

Hiába ráztam a fülemet, hiába csaptam a levegőbe, a zavaró gondolatok még csapatosabban tértek vissza.

– Megfogadtam, hogy nem kergülök, hát nem is kergülök, dehiszen azért kimehetek, velök járkálhatok. Nem is az ő ügyök bizgat kifelé engem, hanemhogy órák óta tanúlok. Az agy elfárad. Pihentetni kell. Mehetnék elvégre máshova is, hogy szórakozzak, de mért -186- kerülném el őket? Annál derekabb, hogy belemegyek a tűzbe, s megmutatom, hogy éghetetlen vagyok.

Hát csakugyan ott volt már Lukács. Ott állt a leánynyal a kapuban. Ott állt pirosra hevülten, csillogó szemmel, mosolygó boldog arccal.

A leány galambszin atlaszban, fehér napernyővel, keztyűsen, kalaposan… Tehát bizonyosan a városban járt. Vajjon ott találkoztak-e? Jól nevelt leány nem kisérteti magát fiatal emberrel végig a városon. De hátha csak itt a kapuban találkoztak? Ki tudja mióta beszélgetnek itten?

Ez olyan hangon volt mondva, mintha a megjelenésem valami kátyuból segitette volna ki. Vagy örül nekem? Talán hogy reggel hideg voltam iránta?

Abban a pillanatban nem értettem a nyájasságát. S meglehet nem is volt egyéb oka, csak az, hogy uj ruhát öltött, s az uj ruha az a leányoknak, ami nekünk a bor. Részegek tőle.

De abban a pillanatban nem gondoltam erre. A nyájassága egyszerre elolvasztott bennem minden jeget és zúzmarát.

– Meg fogja engedni, ha maga akarja. Ki ne engedne magának? Még a csillag is leszáll az égről, ha maga szépen megkéri. -187-

A leány édesen pillantott a Lukács szemébe, de ugyanúgy az én szemembe is, s beillant az ajtón.

Feltűnt nekem, hogy kedvesebb hozzám, mint szokott lenni. Csaknem minden szavát hozzám intézte. A hangja, pillantása meleg volt. Csodálatos lelki átváltozáson megy át a leányféle, mihelyt az első szépelgő megjelenik. Mint a hernyó, amely három hét alatt változik pompás pillangóvá.

De csak alig félórát maradt künn. Akkor azt mondta, hogy fázik. Az idő csakugyan hűvödözött. Cili bement a házba.

Mink még jóideig sétáltunk. Lementünk a városba is. A leányról nem beszéltünk semmit. Szerettem volna pedig megkérdezni, hogy itt találkoztak-e, vagy a városban? éshogy mit beszélgettek? De visszatartott valami. Az elhatározásom-e, vagy a büszkeség? nem tudom. A leányról eggyáltalán nem beszéltünk, ha magunkra maradtunk, legfeljebb egy könnyen ejtett szóval.

Aznap este az a meglepődés ért, hogy a gazdám névnapot űlt. Rikhárdnak hivták a jó embert. Nem tudom hol szedte ezt a regényes nevet. Vacsorára meg volt híva egy írnok-barátja is, egy méltóságos magatartásu kis ember, aki a kisemberek szokása szerint hosszú szakált viselt, és magas-sarkú cipőben és cilinderben járt. Öregebb volt a fináncomnál vagy húsz -188- évvel, de sokkal pirosabb orrú. A barátságukat bizonyára pincében kötötték, ahol is korkülönbség nincsen.

Az írnok, – Szepesi volt a neve, – magával hozta a feleségét is, egy nálánál két fejjel magasabb dupla-tokás asszonyt, akinél gágogóbb teremtést soha nem ismertem. A fejét eleinte méltóságosan forgatta ő is. Később aztán, hogy összemelegedett a társasággal, a nyaka is mozgékonyabbá vált.

Az előbbi években nem ünnepeltünk névnapot. Lehet különben, hogy ők ünnepeltek. Nem egy-asztalnál étkeztünk. Ha a finánc otthon volt, két órakor ebédelt, hapedig nem volt otthon, magam ültem az asztalnál. Vacsorát én csak holmi hideg ételt kaptam: kenyeret és sajtot, vagy töpörtőt, vagy szalonnát, vagy déli hideghus-maradékot. Tizenegy forintért nem is lehetett többet várnom.

Az is lehet különben, hogy Poruba úr csakugyan nem ült az előbbi években névünnepet. Ha nem űlt, bizonyára csak hívatalos kénytelenségből mulasztotta el. De azon évben éppen szabad napjára került a névest.

Mikor bementem, Cilit ott találtam fehér kötényben, könyékig felgyürt piros blúzban a mi konyhánkon, pecsenye-sercegés és mandula-gőz között. Segitett sütni-főzni a fináncnénak.

– A télen tanultam. Hát nem tudja, hogy két hónapig jártam a főző-iskolába?

Én bizony nem tudtam. Annyira idegenül éltünk egymás mellett, hogy még csak azt se tudtam mi iskolákba járt, mit tanult, mit végzett.

A vacsorán persze ő is ott űlt az anyjával együtt. -189- S mivelhogy én voltam az egyetlen fiatal ember a társaságban, hát mellém űltették.

No ez éppen jól összeillett a reggeli eltökélésemmel! De úgy elfelejtettem én minden eltökélést, mintha sohse is fordult volna meg a fejemben!

Lány mellett űlni esti világosságban, ételillatok között, vidám levegőben, szentet is megtántoritana. A nő kedves kanári-hangon csiveg-cseveg mindenféle ostobaságot, és mosolyogva forditgatja szépen fésült fejét az ember felé. Választ jófalatokat. Edd meg, mert ő adja. Az ember elbájolt lélekkel töm magába valami zsiros falattal egy olyan veszekedett gyomor-katarust, hogy hét esztendeig nyögi a görcsöt, – az ő kedvéért. Dehát akkor nem gondol az ember görcsre, csak azt látja, hogy ő bájos, ő kedves, ő aranyos, ő cukros. Buzgón töltögetsz a poharába, csakhogy kocinthass vele, és kocintás közben vágyakozva leshesd, rádpillant-e? A testi jóérzés megcsalja az embernek az eszét. A nőben a jólétnek és földi boldogságnak angyalát látja. Minden jó belőle árad, a villanós szemű angyalból, a szépen fésültből, fitos orruból, pirosan mosolygóból.

Szóval a vacsora vídám volt. Bőven értesültünk a finánc élet apró érdekességeiről, és az irnoki fölöttesek gazemberségeiről. A bornak fogyásával arányosan nőttek a finánc-élet érdekességei és az irnoki tirannusok pokolba-küldései. Közben gyakorta ittunk a gazdának az éltetésére, s én, hogy az eszemet ragyogtassam Cili előtt, köszöntőt is mondottam:

– Szeretett gazdánk… a magyar pénzügyőrség érdemei… buzgó szolgálat… példás férj… a magyar humor képviselője, stb. -190-

– Éljen, éljen! – recsegte méltóságosan Szepesi úr. Bravó fiatal ember! Éljenek a szép asszonyok! Az én feleségem is!

Annak a kis embernek olyan harsogós vastag hangja volt, mint a repedt trombitának. A szeme már akkor tüzesen szikrázott. A szakálát méltóságosan simogatta.

A finánc hálából valami szokatlanul komikus történettel akarta megörvendeztetni a társaságot. Lenyomta a kis öreget a székre, és fölemelte az ujját:

Egy percig mosolyogva és hunyorogva nézett maga elé, aztán a fejét rázva röhögött.

– Hát mikor egyszer ihihi… paraszt lakodalomba voltam mihahahihi… egy mosonyi faluba ahhahahahuhuhu…

Semmi nevetni való se volt azon az egypár szón, amin a lakadalom elmondását kezdte, de a nevetése a társaságra is átragadt. A fináncné rikított, az írnokné visított, az írnok az asztalt verve hahotázott, Cili tekergett kacagtában, s nekem még a könnyeim is dőltek a szememből.

Ezen aztán ujra nevettünk. S különösen Szepesinét nevettük, mert elpattant a miderje, elpattant hallható roppanással. S ő ezt röstelte. Igen elegáns asszony volt különben. Csipkés fekete selyemruhában ült az asztalnál. A haja csigákba fodorítottan magasra fel volt tornyozva, és gyémántos hajtűzők tartották össze.

Erre aztán mindnyájan könnyebben lihegtünk, s a szemünket törülgetve csodálkoztunk, hogy voltaképpen mit is nevettünk azon a mosonyi lakadalmon?

Cili bájosan kocintott, s belemártotta a nyelvét. Az arcán könnyed fintorodás futott át.

Valóban igaz amit Lukács mond, – gondoltam. Ennek a leánynak az arca átlátszó.

Ez a szintelenül ejtett dicséret, tövisként szuródott a szivembe. Nem tudom, mi folytatása lett volna a beszélgetésünknek. Az öreg kis írnok ragadta magához a figyelmet: – Ezt hallgassák meg! – mondotta szinte követelőn.

Valami régi operai dal volt. Úgy lökdöste az ég felé az öklét, mint valami színész. Mindenki ráfigyelt. -193-

– Mikor a rózsát beadta, megkérdeztem anyámtól őelőtte, hogy elfogadhatom-e? Anyám azt mondta: Mért ne fogadnád el, ha Lukács úr szívesen adja; bizonyára jut azért a menyasszonyának is. Akkor mondta az ön barátja, hogy nincs menyasszonya. Igaz?

Ez a maga elé morfondirozott mondása a hetedik égbe ragadott. Azt értettem belőle, hogy Lukács iránt nem érez semmit. -194-

Elmosolyodva nézett maga elé. És én talán megfontolatlan vallomásokba rohantam volna, de az anyja fölkelt, s intett a leányának. Bizonyára megsokalta a véribe keveredett medvét, vagy hogy megneszelte a mi titkos beszélgetésünket. Elbúcsúzott a társaságtól.

Azon éjjel lírai költeményeket írtam a falra, ceruzával. Az egyikre ma is emlékszem még:

Szép vers ugye? Irtam ilyet vagy ötöt, de még szebbek voltak azok, amiket csak úgy képzeltem el.

Az emberi mágnesság nem mese. Akkor este annyira magnetizált az a leány, hogy még másnap is magához rántotta volna az ujjon a papirost. S ha másnap történetesen szabad napom van, s beszélgetek a leánynyal, azt vélem, más irányt vált az életem folyása.

– Egy fogorvos lakik az Orsolya útcán, abban a házban, ahol én két csikót tanítok. Most költözött ide. Magyarúl akar tanulni. Fizet, mint a köles. Engem szólítottak, hogy tanítsam, és én meg is próbálkoztam, -195- de németül is kellene tudnom. Azt pedig én nem tudok többet, mint amennyit hat esztendő alatt tanúltam Komáromban az iskolában.

– Gyere el hozzám három óra után. Aztán együtt elmegyünk. Bemutatlak neki.

A Konvent-útcán lakott egy apró ablaku ódon sárga házban. Az egyik szennyes udvari ajtón kérdezősködtem. A másik szennyes udvari ajtóra igazítottak.

Ahogy belépek a tágas alacsony szobába, meglepődéssel látom a dupla-tokás írnoknét, Szepesinét. Házi ruhában volt, és lomposan, boglyasan, tehát a saját otthonában. Ő is rám meresztette álmatlanságtól vörös két szemét:

– Valami baj van? – kérdezte megdöbbenve. Megütötte a guta Porubát!? Csak mondja rögtön. Tudtam, előre tudtam…

– Dehogy ütötte, – feleltem elmosolyodva, – Fazekas barátomhoz jöttem.

– Jaj de megijesztett! – sápogta az asszony. Szerencse, hogy nincs itthon az uram. Az is beteg a bortól. Micsoda napszámos bort adnak maguk az embernek? Az a bor einslágos volt! Ne is tagadja! Éreztem.

Míg az asszony végig-gyalázta a vacsorát, körülnéztem. -196- Négyágyas szegény szoba; egymás mellett a mosdó és a kredenc; két ágy között egy hámlott politúros üvegablakos szekrény; alól fehérnemü benne, középen könyvek, a Fazekas könyvei, fölül kalapok, a szekrény tetején meg paradicsomos és uborkás üvegek. A diványon egy piszkos fehér macska, az ágyon másik piszkos fehér macska, az ablak párkányán is egy vén ronda fehér macska. S valami kábitó rossz szag a szobában.

Láttam én sokféle diák-lakást, de azon mégis elbámultam. Szepesiékről azt véltem, hogy bőségben élő városi urak. Cilinder kalapot nem visel olyan ember, aki egyszobás lakásban lakik.

Hát mondom az asszony végig-gyalázta a vacsorát, a fináncné bodros fejkötőjét, a hadnagyné finnyás orrát, a finánc butaságát, a tányérakat, a lámpásból kiérzett petróleum-szagot, szóval megkritizált mindent oly kegyetlenül, hogy szinte pirúltam belé. Csak Ciliről nem mondott semmi rosszat.

– Maga nagy kópé! – mondotta rámfenyegetve. Láttam, hallottam mindent! Node helyes kislány, azt meg kell adni. Éppen összeillenek. Az én uram is ilyen diákkorában szeretett meg engem. Oh Istenem, ha rágondolok… hogy éltünk haltunk egymásért! Hiába ellenezték a szülői a házasságunkat. Szembe szállt értem mindenkivel. Megvonták tőle a havi pénzt, koplalt. Kidobták a szülői házból, megvonta magát egy késesnél. De tőlem nem tágitott. Elvégezte jóformán a nyolc osztályt, beállt írnoknak a telekkönyvhöz, s megesküdtünk. Az én Károlyom ebben a tekintetben karakter, igazi karakter! -197-

Csodálkozva hallgattam a kotyogását. Hogyan lehetett ilyen nőbe beleszeretni!? miatta szülőkkel megkülönbözni! nyomorult életet vállalni!

Tekintetem ujra körüljárt a szobában. Még a falból kiálló rozsdás szög is, mintha ezt sóhajtotta volna:

Végre is Fazekas megszólalt, hogy gyerünk már, és így a Szepesiék élettörténete félbe-szakadt.

– Hogy tudsz ilyen ronda helyen meglakni? – mondottam, hogy az útcára kiértünk. És egy ilyen sápogó gágogó lúdnál!

Az orvos éppen operált, mikor odaérkeztünk. Az inasa a váróterembe vezetett bennünket.

Az bezzeg szebb szoba volt, mint a Szepesiéké! Szőnyeges, bársony-diványos. Csupa faragott bútor. A padló parkett. Az ablakok kétméteresek, csipke-kárpitosak. Az egyik ablak mellett pálma. A zugban egy életnyi nagyságu Aszklépiosz-szobor, sellakozott gipszből. A falakon tájképek, mind aranyrámás. Aztán egy nagy álló óra. Az óra tetején egy három-araszos félmeztelen bronz-ember állt pőrölylyel egy nagy harang mellett. A harangon a szokásos latin mondat: Vivos voco, stb.

Egyszercsak az érc-ember megmozdult: egyet kirrentett, aztán fölemelte a pőrölyt, és zomm-zomm… négyet vert a harangra.

Ekközben megnyilt az ajtó, s kilépett rajta egy elegáns kecskeszakállas úr, körülbelől harminc éves -198- nyúlánk ember. Fazekas bemutatott neki, s magunkra hagyott.

– Azt hiszem nem jön már senki, – mondotta az orvos a zsebórájára pillantva. Ha éppen vetődne valaki, abbahagyjuk kisidőre a tanulást.

Mindezt persze németül mondta. Leültetett a pálma alá, és szivarral kínált meg. Maga is rágyujtott. Aztán megbeszéltük, hogy nem könyvből fogom tanitani, hanem élőszóval. Valamicskét pészelt már motyerúl.

Közben kinyitotta az ablakot, aztán meg a két mellékszoba ajtaját. Az egyik szoba a műhelye volt. Abból nyers kreozot-szag áramlott egy percre be a szalonba. A másik szoba bizonyára a hálószobája volt. Rézágy fénylett abban, és fehér márványmosdó. A mosdó fölött embernyi magas tűkör; a ruhás szekrényének az ajtaja is tűkör. A padlón mindenütt vastag vörös szőnyeg.

– Igy mondja: értem. Tehát: Bámulom a szobáit. A mi városunkban ilyen szép szobák nem tudom kinél lehetnek.

– Magam szereztem, – mondotta elégült arccal, németül. Nincs itt egy szög se, amely nem az én szerzeményem volna.

Mosolygós szemü kedves úri ember volt, minden mozdulata szíves, figyelmetes, és csupa ész.

Lefordítottam neki magyarra a mondatot. Akkor megismételte, lejegyezte papirosra. -199-

S magyarra fordíttatott velem nehány maga csinálta mondatot, – ilyenféléket:

… Biztositom, hogy a legkisebb fájdalmat se fogja érezni… Tessék a fejet hátra… Csak nyugodtan kérem… Ne tessék ijedezni… Tessék valami kellemesre gondolni… Hja kérem fájdalom nélkül nem megy az ilyesmi!

A beszélgetésünkből megtudtam, hogy nőtlen ember, és hogy Bécsből telepedett Pozsonyba. Egyébiránt diplomás orvos volt. A katonaságnál kapott kedvet arra, hogy csak fogat gyógyítson.

Mikor hazafelé mentem, akaratlanul is összehasonlitottam az írnokék lakását az övével.

Micsoda nyomorúság ottan! Micsoda jómód itten! S ő maga szerezte! Hogy szerezhette? Csak a tudományával. Mi az orvosi tudomány? Négy évi kis huzavona még az érettségi után. Ha Szepesi megállotta volna még azt a négy évet… Mily marha! S azért a lompos üresfejü bagolyért! Minden szépleányból vénbagoly válik idővel.

– Tanulj! tanulj! – biztatott egy belső szózat, – s lesz szőnyeges szobád, szobrod, pálmád, puha széked, rézágyad, sok szép tajték-pípád, dagadó bugyellárisod! De ne törődj négy évig semmi mással, csak tanulj!

Az útcán Lukácsba akadtam. Elmondtam neki, hol jártam, s hogy milyen szerencsés vagyok.

– Megelégeltem a nyomoruságot, – feleltem komolyan. Úgy igazitom az éltem rúdját, hogy az eddigi szűkölködésemnek inség ne legyen a folytatása.

– A fő az, – folytattam inkább magamnak beszélve, – hogy az ember bele ne kerengjen minden gyertyalángba. Aki korán bolondul, korán házasodik. Aki korán házasodik, korán a nyakába szakad az élet terhe. Ilyenkor kell legerősebbnek lenni, mikor az ember leggyengébb!

– Nem szabad abbahagyni a tanúlást semmiféle szép harisnya miatt. A házasság különben is bolond találmány!

– Deiszen barátom, – felelte mosolygón vonogatva a szemöldökét, – nem bolond találmány az! Az igazi élet a családos élet, meg a földdel való élet. Minden másegyéb csak betü meg betü, könyv meg könyv. A könyvet éppen olyanok írják, akik nem élnek igazi életet.

– Bizony nem is a magam kedvéért. Az ember sok mindennel tartozik a szülőinek. Legfőképpen azzal, hogy ne okozzon nekik bánatot. -201-

Egy kirakat előtt bámuló csoport állott. Mink is odanéztünk, hogy mi az? Hát egy méteres méretü művészi olajfestmény volt ott. Fehér falon fecskefészek, valónyi nagyságú. A fészekből négy kis buti fióka kandikált ki. Az anyafecske a fészek szélén állva gyönyörködött bennök. A másik fecske meg egy alattok elnyúló hangafa gallyvégen énekelt. De még az árnyékuk is ott volt a falon.

S tovább mentünk. Találgattuk, hogy létrán állva festette-e a művész, vagy kitömött madarakról?

Ahogy a Ventur-útcába jutunk, egy nagy fekete kutya lohol zörögve kopogva a kocsijárón. A nyomorult állatnak vaslánc van a nyakán, s egy nagy korhadt tuskót hurcol. Bizonyára vidéki kutya volt, és hogy el ne szökjön, hozzá-láncolták a tuskóhoz. A tuskót aztán kirángatta a földből, s vele együtt robogott világgá.

Az útcán járók megálltak, és sajnálva nézték. Nehányan próbálták elfogni, hogy segitsenek rajta. De a kutya félreugrott s még ijedtebben rohant tovább. Farkát a lába közé vontan, véres szemmel, és lógó nyelvvel vitte tovább a terhét.

Bizonyára velem akarta eltölteni az időt, míg Cili sétára méltóztatik bocsátkozni. De én nem sétálok velök többé! Nem bánom, akármit csinálnak!

– Még nekem vissza kell térnem a városba. Valamit elfelejtettem. Te csak eredj: űlj be a szobámba. Nem soká maradok.

Csak a vacsora-időre kerültem haza. Már akkor a dombon nem láttam senkit. Ciliék ablakából világosság szüremkedett a folyosóra. Megálltam az udvar puha földjén. Benéztem.

Mért álltam meg? Mért néztem be? nem tudom megmondani. Az ember igazán nem ismeri maga-magát se. A gondolkodó embernek az élete nem is egyéb, mint maga-magának a folytonos, részről részre való felfedezése.

A két nő gyertya mellett ült a szobában. Kávés edény volt előttük. Cili éppen egy falat kávés kenyeret nyujtott a széken nyiákoló pocos macskájoknak.

Az én vacsorám se volt sokkal különb, de én már képzeletemben a pompás szobában éltem, s különféle hideg-pecsenyéket éreztem az éléstáramban. Csak négy év! csak négy év!…

Mit beszéltek?… Örült-e Lukács, hogy nem vagyok ott?… Mosolygott-e reá a leány olyan bizalmas-kedvesen, -203- mint rám a névestén?… Talán még bizalmasabban is… Lukács bizonyára felhasználta az alkalmat arra, hogy megszorítsa a kezét… Talán többször is… Talán föl is emelte a Cili kezét az ajkához…

Ez a gondolat mégis nyugtalanított. Hiszen igaz, hogy elvetettem magamtól a csábító gondolatokat, de… hátha megbánom!?

És mégis ahogy pipára gyujtottam, csak kiléptem az ajtón. Hiszen, gondoltam, azért beszélgethetek vele.

Föl és alá jártam az udvaron. Dormándyék nem mutatkoztak. Csak épp egyszer nyilt meg az ajtajok, akkor is csak a macskát eresztették ki rajta.

A sötétség miatt nem jönnek ki, gondoltam. A finánc sincs itthon, és az ég csupa felhő. Az éjjel bizonyosan esni fog.

Hát másnap csakugyan csepergős időben mentem iskolába. Lukácstól resteltem kérdezősködni, ő meg magától nem szólott Ciliről.

Szinte örültem, hogy napokra terjedő essőzés következett. Azalatt elszoktatom a fejemet a hiábavaló gondolatoktól.

No lám, gondoltam, ha olyan bizalmasságba jutott volna, mint véltem, akkor most nem hozzám űlne be, hanem a leányhoz. De nem úgy van az nevelve, hogy holmi diákkalandok szereplője legyen!

Lukács egyébiránt csak rövidke ideig űlt nálam. Egyszer dohányt hozott. Nem volt olyan jó, mint a mienk, de barátságból elszívja az ember a rossz dohányt -204- is. Beszélgettünk, tanakodtunk a jövőnkön. Megint azt gondoltam, hogy csak hozzám jár, s fel sem igen tűnt, hogy mikor a Ciliék ablaka alatt elhalad, mindig ott babrálja az esernyőjét. Hát bepislog, bepislog, mint afféle fiatal ember. De nincs ennek semmi jelentősége.

Én buzgón iparkodtam elszokni a leánytól. Én bizony nem pillogtam be az ablakán. Ha az udvaron találkoztam vele, nem álltam vele szóba.

De minden essőnek csak az a vége, hogy egyszercsak elszűnik, a felhők szétbontakoznak, és kisüt a nap. A házak oldalában ujra megjelentek a gombozó gyerekek, és a gyepen ujra legelt a bárány. Lukács esernyő nélkül jött el, s hat óra tájban letette a pípát:

– Nyakunkon az érettségi, – folytattam. Átnézem kissé a régi tárgyakat is.

De csak szórakozottan olvastam. Folyton a pázsiton járt az eszem. Láttam a fel-alá andalgó két fiatalt, amint mosolyogva beszélnek, meg-megállnak. A leány csupa édes rejtelem és tavaszi üdeség.

Hiába mondottam: Csupa gügyeség az amit beszélnek! Nincs abban egy okos mondat. Soha mióta áll a világ nem mondott még az ilyen sétáló pár egy olyan okos szót, amit érdemes lett volna fölírni! Valami mégis marcangolt. -205-

Kínos volt bent maradnom, de megálltam. Éreztem, hogy ezek a napok döntik jobbra vagy balra a sorsomat. Lukácsnak könnyü. Ő haza mehet juhot őrizni az őrmesterük helyett, de az én apámnak mindössze egy kötele van, amin harangoz, azon elegen lógnak odahaza. S ha Lukács mulatoz a lánynyal, azt nem fogadják Dormándyék komolyan, de ha én nyilvánitok érdeklődést, akkor a kalendárium összes szentjei se mentenek meg a Szepesi sorsától!

Csak este mentem ki, vacsora után. Az asszonyok kint űltek az udvar közepén, a leánder mellett. Közéjök űlhettem volna. De én csak elléptem mellettök, s lesétáltam a városba.

Igy teltek a következő napok is. S azt hittem, én már megszabadúltam minden kísértéstől.

Ablakom alatt virágzott az orgona. Talán az vonzotta ki egy délután Dormándynét. Kiült a malomkőasztalhoz.

Máskor is szokott ott hímezni. De aznap nem hímzett, hanem valami szalmaszínü nyári ruhát varrt. Könnyü omlós szövet volt, nem tudom miféle, s nem olcsó portéka. Csak azon csodálkoztam, hogy többet bont, mint amennyit varr.

A leánya is ott űlt, féloldalt az én ablakomnak, és ő is a szalmaszin ruha varratait fejtegette.

Nekem ott kellett dolgoznom az ablaknál, mert csak az az egy ablaka volt a szobámnak, s kellett a világosság.

Kéksávos fehér otthonka volt rajta. Az anyján -206- láttam azt az előbbi nyáron. A haja fel volt tekerve japániasan. Akkor divatozott az a hajviselet. Az otthonka nyaka kivágott volt, és gallérul visszahajtott. Cili nyaka meztelen volt a nyaka-gödréig.

Gondolat nélkül tapadt oda a tekintetem. Csodáltam a fínomdad teltségét, nemes hajlását. A tavaszi nap ki-ki bujt a felhők alól, és rásütött. A szeme pillája árnyékot rezgetett a szeme alján, fínom kis leheletszerü árnyékocskát. Az arca oly üde volt, mint a ma kinyilt fehér rózsa. S a nyakára ahogy rásütött a nap, hajának néhány göndörke pelyhét szinte aranyos szőkének tüntette fel. Pedig nem szőke volt a haja, hanem sötétes gesztenyeszin.

Én erre mit tehettem egyebet, köszöntést bólintottam, és szintén elmosolyodtam.

Hozzá volt szokva, hogy urazzon, gyermek-korától. Lukácsot nem urazta, csak Horváthnak szólitotta.

– Még nem szabad őket látni. Majd csak nyolc -207- nap mulva. Milyen helyes kis miókák! Úgy mászkálnak összevissza a kosárban…

Amíg beszélt, az ablakban könyökölve gyönyörködtem az arcában. Sohse néztem meg olyan apróra. Sohse láttam milyen eleven az ajka, milyen tiszta a szeme, milyen piroska a füle, milyen fehér a keze. És a mozdulatai… Teremtő Istenem mennyi bájt adtál a fiatal nőnek még a mozgásába is! A férfi nem úgy hajlik, nem úgy pillant, nem úgy mosolyog; a keze-járása nem olyan könnyü.

– Enyém lehetne, – gondoltam, – csak ki kellene érte nyujtanom a kezemet. Csak azt kellene mondanom: Dormándy néni, én is szegény ördög vagyok, maguk is: Cilit én feleségül veszem. És akkor enyém lenne minden szépsége! kedvessége! az a szép piros szája! sötétpilláju mosolygó szeme! hajlékony nyaka! minden mozdulata! egész tündéri valósága!!!

Amíg így rámélázva gondolkoztam, ő tovább csevegett. A szavakat hallottam, de nem tudtam mit beszél. Elmém azzal a gondolattal vivódott, hogy vajjon ha várok, kések, hallgatok, megtalálom-e idő multával is? S ha azalatt elviszi más, fog-e nekem a sors egy másik ilyen leányt adni, ilyen tisztát, kedveset, kívánatosat, ártatlant, nekem-valót?

És ő mintha látta volna a gondolataimat, oly biztatón, bizalmasan, őszintén nézett a szemembe, mintha azt mondaná: Ugy-e szép vagyok? Hát szólj, mondd ki, amit a szived gondol!

Mielőtt szólhattam volna, a macska megjelent Cili -208- mellett. Lapos volt, mint az ócska muff, és borzas. Hozzátörleszkedett a Cili lábához.

De akkor egyszerre az eszembe vágódott Szepesiné. A sok szennyes macska, a lomposság, a szobájok, szegénységök…

Bezártam csöndesen az ablakot, és átmentem a finánchoz a pipámmal. Poruba ugyanis otthon volt és feküdt. Az előtte való napon lepedőben szállitották haza. A csempészek megverték valahol a nagyszombati úton. Karja-törötten, kék és zöld foltokkal tarkázottan feküdt az ágyában, és keserűen sohajtozott.

Hát azokban a napokban kötelességem is volt, hogy be-beűljek és vígasztaljam. Aznap bizony nem sokat tudtam beszélni. A fejem nehéz volt. Szórakozottan hallgattam Porubának a panaszait.

Másnap a városban találkoztam Cilivel, a szinház előtt. A szalmaszín ruha volt rajta, a nyakán valami fodros selyemgallér, a lábán kivágott lakcipő. Oly elegáns volt, mint valami grófkisasszony.

A kávéház előtt katona-tisztek ácsorogtak. Mind megfordúlt, és utána bámult.

Nekem egyszerre megvilágosodott, hogy Dormándyné rendre szedegeti elő az elrakott régi ruháit, -209- és azokat alakitgatja át a leányának. A cipői is az anyja cipői.

– Ne menjen el, – mondja, – ilyen essőben. Uzsonnázzunk együtt. Aztán majd kitisztúl az idő.

Hozatott sört és sonkát. Az inasa beteritett szépen az ebédlőbe. Azt a szobát még nem is láttam. És beszélgettünk.

Jó másfél órát töltöttem nála. Mikor elbúcsúztam tőle, még esdegélt az esső, de a nyugovó nap sugarai át-átbocsátkoztak már a felhők szakadékain.

A kapunkat nyitva találtam. Ahogy elmegyek a Ciliék ablaka előtt, akaratlanul is bepillantottam.

Hát mit látok? A nap rézsutos sugara éppen betűzött a szobába. Lukács ott űlt a narancsszínü fényben az asztalnál. A leány mellette állt. Lukács a két tenyerében tartotta a leány jobb kezét, és mosolygó boldog arccal susogott. Hallgatta a leány lesütött szemmel, pirosan, komolyan. Aztán Lukács az ajkához emelte a leánynak a kezét, és fölnézett a szemébe, de oly mámoros áhitattal, mint ahogy a jelenést látó Szent Ferencet festik. A leány hozzá-simult. Az arca lehajlott a Lukács arcához…

Egy percig megkövülten álltam ott. Éreztem, hogy elsápadok. A lélekzetem is elállt. Háborgó lélekkel tántorogtam a szobámba.

Hiába csillapítottam magamat, hogy semmi közöm velök, semmi! semmi! semmi! – úgy éreztem, mintha -210- valami féltett kincsemet rabolták volna el orvúl, gonoszul!

Hogy aludtam azon az éjszakán, hogyan harcolt bennem a vér és a filozófia, a sok hátha mégis elvehettem volna? – azt csak a martírok történetében lehetne elmondani.

Reggel szinte betegen ébredtem. És éppen arra a napra, amelyen az ember sorsa legnagyobbat kanyarodik!

A társaim már együtt voltak, mikor az iskolába beléptem. Lukács pihent szemmel, vídáman forgott köztük, mintha ő volna a legkészültebb. Valami hírlapot olvastak a terem közepén. A püspöki iroda közli, hogy aki pap akar lenni, jelentkezzen az érettségi bizonyítványnyal.

Mily igazságtalan a sors is! Az érettségi vizsgálaton csak ugy szórták a könnyebbnél könnyebb kérdéseket; Lukács is jól felelt; csak nekem jutottak olyan kérdések, hogy alig bírtam kigázolódni rongy elégséges feleletekre.

Mikor kijutottunk az iskolából, néhány apa a kapu előtt várta a fiát. Lukácsnak az apja is ott állt: atillás, csizmás falusi úr, kürtös-bajszu testes ember. Még az arcán is fénylett a jólét zsiradéka. -211-

Semmi kedvem nem volt arra, hogy velök ebédeljek, de falusi embertől nem lehet szabadulni. Az apja karon ragadott, s oly erővel, aminővel bikát szoktak teperni a mészárosok.

– Aki az én fiamnak barátja, nekem is barátom, – dörmögte. Má illyen ünnepen nem eresztem el!

A Palugyaiba mentünk. Az öregúr bő ebédet rendelt. Még pezsgőt is hűttetett. Életemben akkor ittam először pezsgőt.

Az asztalnál csak hárman űltünk. A terem másik felén is ült egynehány társunk a szülőivel.

Csupa feketeruhás, ünneplő ember; csupa örvendező arc. Csak én vagyok bágyadt, kókadt fejü, szótalan.

– Összepakkoltál-e? – kérdezte az ebéd végén. Persze, nem értél rá. Node itt maradok ma, aztán reggel mehetünk. Jöjjön el maga is öcsém, – szólt hozzám-fordulva, – töltse nálunk a nyarat.

– Köszönöm, – feleltem, – de én most nemzeti munkát teljesítek: magyarosítok egy németet.

– Nekem is maradnom kell még, – mondotta Lukács a szivarját nézegetve. Ma délután ötkor megkoszorúzzuk -212- az elhunyt tanáraink sírját; este búcsuvacsora; holnap a tanárainktól búcsúzunk. Azután meg tájékozódnom kell a jogi akadémián. Az meglehet eltart hetekig is.

– A manót! – dörmögte az öreg. Nodehát mindegy, azért én ma már nem megyek haza. Sok mindent kell bevásárolnom. Anyád szinte egy litániát irt össze erre a papirosra. (S elővette a tárcáját.) Még a pap is megbízott, hogy vegyek neki egy légycsapót. Te, azt rádbíznám. Én nem tudom milyen bótban kell azt keresni. Nessze az öt hatos, amit adott.

– Légycsapót? Bizony légycsapó-bolt nincsen Pozsonyban. De azért majd keresek.

Aztán, hogy a terem tulsó felén is nevettek, fölkelt és átlátogatott az ott űlő barátainkhoz.

Erre nem kellett volna szólnom semmit. De az ördög akkor űl rá az embernek a hátára, mikor legkevésbbé véli; megcsiklandoz a sarkantyújával, s beleugrat valami rosszba.

– Amint nézzük. Dolognak nem dolog, sőt nagyon is távol jár a dolog névtől. Dehát tetszik tudni, fiatal az ember…

– Csodálom, hogy… Nem szokott pedig előttem titkolódzni… Hm. Dehát csak nem komoly az a história?

– Hát majd meg tetszik látni: ha délutánonkint nem lesz otthon, és csak éjjel ér haza, fáradt lóval, akkor az ügy komoly.

Az öreg a fejét rázta, és nyugtalanul pislogott. Beleütötte a szivarja hamuját a kávés csészébe. Aztán halkan vallató hangon dörmögte:

Az öreg összeráncolta a homlokát, és aggodalmasan nézett az asztal mellé.

– Maszlagolták! Tudták, hogy vagyonos fiu! Hol lakik az az izé? Hogy hijják?

Már nem szerettem, hogy ennyire járt a beszélgetés, de nem lehetett visszacsinálni.

Vonakodva mondtam meg az útcát, házszámot, a hadnagyné nevét. Aztán hozzátettem:

– Remélem, nem felejti el urambátyám, hogy az én figyelmeztetésem bizalmas beszéd volt. Nem szeretném, ha Lukács megtudná… hogy…

– Nyugodjon meg, – felelte az öreg a kezét nyujtva. Hálát érzek maga iránt. És éppen ebből látom, hogy igazi jóakaró jóbarátja a fiamnak. Remélem még nem késő…

– Oh dehogy, hiszen alig kéthónapos az ismeretség. Az ilyesmi elalszik magától, ha a két fiatal nem látja egymást.

– A teremtésit a sok cafrájának! Befonják, behálózzák az éretlen eszü fiatalokat! Még szerencse, hogy nem korábban történt. -215-

– Négy év nagy idő, – mondottam csillapítón. Azalatt még nyolc lány körül is söndörögni fog. A fiatal emberek így szokták. Nincs ennek semmi jelentősége.

Lukács másodmagával tért vissza. Egy közös barátunkat, Szél Józsit mutatta be az apjának. Leültette hozzánk, s töltött neki a pezsgőből.

– Igyál koma! A nehezin már túl vagyunk! Most már aztán könnyebben folyik az élet!

– Csak arra köll vigyázni, – mondotta az öreg Szél Józsira bólintva, – hogy idő előtt bele ne keveredjünk valami cifra szoknyába.

Szél Józsi tiszteletesen nevetett. Lukács somolygott. Nekem szorulni kezdett a kabátom.

A katekizmusát ennek a vén mezei patkánynak! – gondoltam, – bizony még csávába márt! Micsoda hatökör is vagyok én, hogy ismeretlen félparaszt emberekkel bizalmas beszélgetésekbe bocsátkozok! Most már aztán megehetem, amit főztem.

– Mer a szoknya nagyon sikos valami, – folytatta az öreg a fejét rázogatva. Több ember elcsúszott mán azon, mint a jégen, és több szerencsétlenséggel.

– Nohát választottatok-e már? – kérdeztem Szél Józsit. Én orvosi pályára lépek.

– Én Óvárra megyek, – felelte Szél Józsi a cigarettáját pöcögetve. Ott két év alatt végez az ember, aztán kibazsal egy pénzes leányt, birtokot vesz, úr.

Akkor az őrmester jelent meg az ebédlőben. Megállt az asztalunknál, összecsapta a két súlyos bakancsot, és szalutált. Azután lekapta a sapkáját és kezet csókolt az öregnek:

– No derék, felelte az öreg. Már őrmester vagy? Tőts neki Lukács. Ülj le Marci fiam.

Az őrmester széket fogott, de nem tette az asztalhoz, hanem távolacskán ült le, csaknem háta mögé az öregnek.

Aztán más társaink is odatelepedtek a pezsgő láttára. Én megkönnyebbülten búcsúztam el tőlük. Mennem kellett a németemhez.

Az időt aztán azzal úgy elbeszélgettük, hogy mikorra az órámra néztem, egynegyeddel múlt öt óra.

– Tyü a keservit! – mondottam röstelkedve, – elkéstem egy kötelességemről.

Kedvetlenül ballagtam haza. Mégis bántott, hogy a két meghalt professzor sirjánál nem voltam. Nekem különös jóemberem volt az egyik, és nekem tetszett az a gondolat, hogy először a halottaktól búcsúzzunk, azután az élőktől.

Dormándyékat kint találtam az udvar árnyékán. A mellem elszorult mikor Cilire pillantottam. Oly derült nyilt szemmel nézett rám, mintha nem is ő volt volna, aki tegnap… -217-

– Jól, – feleltem kelletlenül. Én ugyan nem kaptam valami jó kérdéseket, de azért nem rontottak a bizonyitványomon.

Azzal beszaladt a kamrába, hogy szinte lobogott a szoknyája, és egy szakajtó-kosárral tért vissza.

– Nézze milyen kedvesek! Várjon, hozok nekik tejet, majd meglátja hogyan dőzsölnek!

Fásult kedvvel álltam, és néztem, hogyan fut eléje az anya macska, és hogyan kíséri esdő nyávogással a fiaihoz.

Cili letette a lábost. A kismacskák legott kikepeszkedtek a kosárból, és rámentek a tejre. Szórakozottan néztem, hogyan nyalintanak bele, hogyan trüszkölnek, ha valamelyiknek a tolakodásban belé ütődik az orrocskája.

Az öregmacska csak ült, és elégedett nyugalommal nézte a lakmározást. -218-

Cili átkinálta nekem a székét. Persze nem fogadtam el. A leánderhordó szélére helyezkedtem.

– Istenem, – mondotta Dormándyné, – milyen eggy a szeretet állatban, emberben! Meglássa, hogy az anyjok nem nyúl előbb a tejhez, csak ha már a fiai jóllaktak.

A szeme egyszerre az asszonyra fordult, aztán a leányra. Megállt előttünk némán. A kezét a kalapja széléhez érintette.

Nekem egyszerre elfűlt a levegő. Megmozdúltam, hogy bemegyek a szobámba, de ólomnak éreztem a lábamat.

Az öreg leűlt. Szivart vont elő nyugodt-lassan a felső zsebéből; gyufát az alsó zsebéből. A szivar végét elcsikkentette az óralánc végén lógó szerszámmal, s rágyujtott.

– Hát, – kezdte az öreg, – azt hallottam, hogy -219- az én fiam… sűrűn tapossa itt a küszöböt. Azér jöttem.

– Semmi közöm az ő apró mulatozásaival. Fiatal ember. Elvégre nincs a lábán békó. De mégis az apa rajta tartja a szemit a gyermekén. Nagykoru is lesz egykét év mulva.

Dormándyné nem szólt. Cili már holtszínre vált arccal állt az anyja mögött, s aggódó szemmel nézett az öreg Bendegúzra.

– Hát én nem egyébér jöttem, – folytatta az öreg nyugodtan, – hanemhogy megmondjam, amit tisztességes embernek illik, hogy megmondjon más tisztességes embereknek. Mert tudja tekintetes asszony, legjobb az egyenesség. A mi családunk mindig egyenes úton járt. A kisasszony szép leány, látom, igazán szép leány. És bizonyára jól is van nevelve. Neki is jobb, ha tudja, mihez tartsa magát.

Az anya-macska megfogta az egyik fiát a tarkójánál, és elvitte a kamara felé.

– Mingyár megértjük egymást, – felelte nyugodtan az öreg. Éppen azér is jöttem, hogy megértsük egymást. Az egyenesség útján járok én. Tisztán szeretem én a tányért amelyikből eszek, a poharat is, amelyikből iszok. Másnak is úgy nyujtom. Hát azér -220- jöttem én, hogy megtudjam: kötelezte-e magát a fiam valami igérettel? mostanra, vagy a jövőre, nagykoruságára, vagy halálom utánra?

– Mert ha kötelezte magát, akár szóbeli ígérettel, akár írásban, tudtomon kívül cselekedett. Kiskorú embernek a beszéde is kiskorú. Meg kellett volna mondania, hogy az én beleegyezésem nélkül… Ámbátor hát tudnom kell előbb, hogyan áll ez az ügy?

– Nem tudom, miket beszél ön uram. Az ön fia szokott idejárni ehhez a barátjához. És mikor kellemes az idő, kikérik a leánykámat, hogy itt a ház előtt félórácskát, vagy egy órát is sétáljanak. Itt semmiféle egyenes útnak, vagy görbe útnak az emlegetése nincs helyén. Mink az ön fiát becsüljük, mert művelt és tisztességes, kedves ifju. De mink tőle semmiféle ígéreteket nem vártunk, nem kértünk, nem vettünk. És én csak csodálkozásomat fejezhetem ki, hogy ön ilyen súlyos szavakkal kérdezősködik.

Mindezt oly éles-haragosan pattogtatta oda az asszony, mintha minden szava egy fricska volna az öregnek az orrára.

– Mindössze egyszer volt bent nálunk, tegnap, -221- hogy az esső esett. Akkor is úgy jött be, hogy megállt az ablaknál, és a víz a tetőről a vállára csurgott. Remélem semmi bűnt nem követtem el azzal, hogy azt mondtam, ne lucskosítsa el a ruháját.

– Erre a kérdésre nem felelhetek. A fiatal ember kétségtelenül vonzódik a leányomhoz. Nem ismerhetem kötelességemnek, hogy a leányomat ládába zárjam. Ha valakinek nem tetszik a leányom, ne nézzen reá. Ha valakinek nem tetszik, hogy a fia udvarol a leányomnak, a fiával rendelkezzen, és ne az én leányommal!

– Nincs! – felelte az asszony haragtól remegő hangon. A mi családunk tisztességes család. Az én uram katonatiszt volt. A nevén és a kardján nem volt folt soha.

Még valamit akart mondani, de csak a keze mozdulásáról látszott. Némán köszönt, és elballagott.

Dormándyné lázas-pirosan és fáradtan ült vissza a székére. Cili szemében könny csillogott. -222-

– Hát mért nem mondtad meg? Anyád előtt titkolódzol-e? Mit mondott? Igérte, hogy elvesz?

– Arra kért, hogy ne szóljak róla senkinek… senkinek. Még magának se. Mert ő még kiskorú, és ha az apja idő előtt megtudná… Ő majd lassankint rábírja az apját. Én nem értem, hogy történhetett…

Pipára gyujtottam, s magamban dühöngtem, hogy micsoda álnokság lakik abban az emberben! Csodálatos valami, hogy a korlátolt elméjü emberek a legálnokabbak. Én azt gondolom, hogy hozzám jár baráti szeretetből, s a végén kitudódik, hogy engem csak vasuti állomásnak használt: felszállásra. Ki tudja hol és hány szor találkoztak ők ketten, külön!

Annyira boszus voltam, hogy mozognom kellett. Ki akartam menni a kertbe és ott járkálni fel és alá. De épp hogy kilépek akkor siet be az útca-ajtón Lukács. Az arca ragyog, mint a velencei tűkör. A hóna alatt egy vadonatuj légycsapó, a kezében drága szegfücsokor. Köszön és megáll Cili előtt. Nyujtja a csokrot.

– Annyit csak kérdezhetek, – szólt egy percnyi idő után, – hogy magyarázzák meg…

– Azt mondta, hogy mink önt… Azt mondta, hogy az ön ígéretei semmisek. Ő rendelkezik az ön vagyonával és sorsával.

Egy percnyi meredt hallgatás következett. Lukács úgy nézett, mint a főtt ponty.

Én már akkor ott álltam, s érdeklődéssel vártam, hogyan fogják Lukácsot kidobni?

– Válogassuk meg a szavakat! – harsogtam. -224- Vagypedig fordítsuk vissza arra, aki ártatlan leánykákat hazug ígéretekkel akar megtántorítani!

A következő jelenetre emlékezni is gyötrelem. Elég annyi, hogy írígy kutyának, és másefféle állatnak nevezett. Szóval olyan vihart csapott, hogy még a fináncom is kiugrott az ágyából, és egy-szál ingben szaladt ki közibénk.

– Embert ölök ma! – lihegtem dühösen. Vagy engem ölnek meg, de mindegy: vért iszik ma a föld, a kutya teremtésit!

A németem először is egy pohár hideg vizet itatott meg velem, és csak azután kérdezte, hogy mi történt?

Az történt uram, hogy egy barátom, akit többé barátomnak nem nevezhetek, egy olyan leánynak udvarolt, akit nem vehet el, de olyan színnel udvarolt, mintha elvehetné. A leány tiszta volt, mint a ma-esett hó. Ámbár tiszta ma is. Én emberi kötelességemnek ismertem, hogy második Margarétát megmentsem az elbukástól.

Azzal elmondtam röviden, hogy mily ovatosan, kíméletesen figyelmeztettem az apát; mily tapintatlan volt az öreg, s mily durva paraszt volt a fia.

– És most idejöttem, – folytattam, – önhöz, úri emberhez és tartalékos tiszthez, annyival is inkább, mert a társaim az ilyen ügyekben tapasztalatlanok és szamarak.

– Helyes, – mondotta komolyan az orvos. Az -225- ügy kétségtelenül súlyos természetü, sú-lyos ter-mészetű. Tud vívni?

– A sértett fél maga, – mondotta végre. Tehát mink választjuk meg a fegyvert. Mármost mit válaszszunk? Ha pisztolyt választunk, maga még három lépésről is melléje lő. Ő azonban magát hasba lövi, vagy mellbe, az kétségtelen.

– A kard meg pláne veszedelmes olyan kezekben, amelyek nem ismerik a vívást. Mert a víváshoz értők, csak éppen érintik a testet: metszenek bőr, metszenek izmot, metszenek fület, orrot, de csontot nem vágnak soha. Ellenben a tanulatlan vívók mészárosokká változnak át a viadal színhelyén: teljes erejökkel nekihuzakodva sujtanak, vágnak, kaszabolják egymást, s nyomorékot szabnak egymásból, ha ugyan meg nem ölik egymást.

Az óra megkerrent. Az érc-ember fölemelte a pőrölyét. Hatot ütött szép rendben a harangra.

Nekem elcsökkent a vérontó kedvem. Eszembe jutott a Dormándyné férje. Az tudott vívni, mégis…

– Hiszen nem volt az pofon, – mentegetődztem. Mondtam, hogy a légycsapóval ütött meg. Véletlenül az volt a kezében, hát azzal ütött. Ha véletlenül pávatoll-legyező volt volna a kezében, azzal ütött volna. Azt nem lehet pofonnak nevezni.

– Arcon ért, mert félre kaptam a fejemet. Az csak véletlen volt. Ha nem kapom félre a fejemet, nem ott ér. Azt nem lehet pofonnak nevezni doktor úr… A magyarországi fogalom szerint…

– A pofon internacionális fogalom. De nézzük tisztára: Mi a légycsapó? A légycsapó nem egyéb mint kéznyujtvány. Iparilag készített eszköz, amely arra szolgál, hogy az emberi kéz rövidsége meg legyen hosszabbitva, s a tenyér körülbelől egy méterrel távolabbra működjön, csapólag. A légycsapó tehát kéz. Mondjuk, hogy vele a pofon indirekt pofon, s hogy direkt pofont csupán az igazi kéz adhat, azért a pofon csak pofon. A jelző nem változtatja meg a tárgyat, csak minősiti. -227- De ha önnek más a felfogása, akkor tisztelt uram, keressen más segédeket.

– Hát kérem doktor úr, – rebegtem megtörten, – intézze el ahogy lehet. Én csak vélekedésképpen szóltam. Ön jobban érti. Én szeretnék mihamarabb túl lenni ezen a rút ügyön.

– No csak bízza rám, – mondotta. Én jártas vagyok az efféle ügyekben. Küldjön hozzám még egy urat, s még ma kihivjuk a frátert.

– Talán holnap reggel már megverekedhetnek. Rajta leszek, hogy sokáig ne húzódjon ez az ügy.

Fogtam a kalapomat, és neki-mentem az almáriumnak. Erővel ott akartam kimenni. Aztán az ajtóhoz igazodtam. Ott megálltam:

– Még valami doktor úr: énnekem sohse volt efféle ügyem. Nem ismerem a szokásokat. Milyen ruhában kell ott kiállani?

Azt gondoltam, hogy le kell vetkőzni félig meztelenre, vagy legalább is ingre.

Ez valamennyire megnyugtató volt. De ennek is volt egy bökkenője: nem volt szalonruhám. Egy téli fehér-pontozott szürke ruhám volt, meg egy nyári sötétvöröses. Nadrágot tudtam volna szerezni a finánctól, -228- de már kabátot… a fináncnak csupa aranyzsinóros galléru volt a kabátja.

– Nem. A világos ruha erősebb célpont, mint a fekete. Még a gallért is felhajtjuk, hogy az ing fehére ki ne lássék.

– Nekem ám csak nadrágom van fekete. A társaim meg nem adnak most kölcsön fekete kabátot. Mindeniken rajta van ma, s talán reggelig…

Az útcán találkoztam Fazekassal. Éppen kapóra. Megrohantam. Elmondtam neki mi történt. Kértem legyen második segédem, és menjen föl azonnal az orvoshoz.

A bucsuzó-vacsorán megjelentünk mind a ketten, s mi ketten voltunk a legvidámabbak. Már akkor a kihívás megtörtént. A segédek tárgyalása is. Pisztolyharc reggel hat órakor a Malomvölgyben; egy-egy lövés; huszonöt lépés a kiállás, abból öt-öt közelítő.

Persze a lehető legtávolabb ültünk egymástól. Őmellette Szász Józsi, énmellettem Fazekas. Csak ők, a két segéd komolykodtak, ünnepieskedtek.

Én annyira vittem a hencegést, hogy még dikciót is mondtam az egyik tanárunkra. A tanár szép köszöntőben válaszolt. Figyelmeztetett bennünket, hogy az -229- iskola együtt-végzése valamennyiünket éltünk hosszáiglan testvéries szeretetre kötelez. Szeressük egymást kint az életben is. Mert az iskola közös anyánk volt: éveken át azonegy gondoskodásban, lelki nevelésben részesültünk, éshát meg fogjuk ismerni az élet sok hideg küzdelmében, hogy a szeretet a földi embernek eggyetlen nemessége, kincse, világossága, melegsége.

Erre általános kocintás, ölelkezés, csókolódzás következett. A fiuk fogadkoztak egymásnak, hogy testvéri összetartozást ismernek. Csak mi ketten nem néztünk egymásra, csak a mi poharunk nem érintkezett.

Néhány perc multával Lukácsot láttam fölkelni. Intett a cigánynak, hogy hallgasson el.

Megrezdültem. Azt kellett vélnem, hogy Lukács a mi rút ügyünk vallomását terjeszti elő; bűnösnek fogja vallani magát, és ünnepiesen megbékülünk. Éreztem, hogy nem fogom megtagadni a szivemet.

A doktor már akkor megoktatott engem, hogy a pisztolyt hogyan emeljem fel, hogyan mozdítsam meg -230- egypárszor függőleges vonalban, mielőtt elsütném és hogy ne a mellére célozzak, mert a puskapor fölfelé rugja a cső végét, s ellövök a feje fölött, hanem célozzak inkább a térdére, akkor mellbe vagy vállon találom.

A vacsora előtti percekben a kávéház egyik sarkába történt ez az oktatás, s mondhatom úgy megerősített, hogy bátor arccal űltem az asztalnál.

Fazekas hazáig elkisért. Elmondta bővebben, hogy miképpen tárgyaltak? Lukács másik segéde az őrmester lesz, ha kiengedik a kaszárnyából. Egyébiránt a Lukács segédei ostobán viselkedtek: mindent elfogadtak, amit az orvos akart. Még azt is ő mondta meg, hogy melyik orvost hivják orvosuknak.

Ez az utóbbi értesités megviszologtatta a hátamat. Hát annyi orvos kell az ilyen ügy lebonyolitására?

– Feküdj le azonnal, – mondotta Fazekas a kapuban. A német orvos azt mondta, hogy reggel öt órakor érted megyünk.

De amint magamra maradtam, egyszerre gyászszínben láttam a világot. Bolond szerszám a pisztoly: ki tudja, holnap este fogok-e vetkőzni?

Eszembe jutott apám, anyám, testvéreim. Szegények! Mennyi pénzt áldoztak, hogy elvégezzem az iskolákat! Apám mennyit dolgozott értem! A testvéreim kopott ruhában jártak, hogy nekem jusson jó. Anyám a gyufa-szálakat is kétszer gyujtotta meg, annyira takarékoskodott. S holnap… talán egyszerre kapják meg az én öröm-levelemet egy idegen kéz írta fekete levéllel. -231-

Illő, hogy irjak nekik, s mentegessem magamat, s hogy legyen a szeretetemről emlékük legalább egy levél.

Irtam könnyezve: Társadalmi kényszerüség… becsület… úri emberhez illő bátorság… köszönet a szülői szeretetért…

Mikor idáig értem a levélben, azt hittem, megfulladok. Csak akkor éreztem át igazán, mi a szülői szeretet! hogyan kíséri át az embert az életén át két szívnek a gondoskodása, ezernyi jósága, aggodalma…

A temetés szóról eszembe fordúlt a doktor vicce: A temetőbe mindig jókor eljut az ember!

Ez a tréfás mondás halálharangként csendült bele az én sötét gondolataimba.

– Uram Istenem, – fohászkodtam az Éghez, – csak most az egyszer húzz ki ebből a sárból! Neked adom az életemet! Papod leszek, holtig imádkozó legbuzgóbb papod! Csak ne engedj holnap elvesznem!

Reggel öt órakor megzördült az útcaajtó. Én magam nyitottam ki. A segédeim léptek be rajta. Az orvos hadnagyi ruhában, Fazekas feketében.

– Le se feküdtem, – feleltem bágyadtan. Minek? Egy-két órára nem érdemes.

Az orvos kabátja már rajtam volt, csak épp a cilinder nem. Cilindert is küldött a kabáttal.

Sohse volt cilinder a fejemen, sem azelőtt, sem azután. Ahogy feltettem, lecsúszott a két fülemig. Papirost -232- nyomtam bele hamarosan, hogy amennyire lehet, rendesen álljon a fejemen.

Fél óra mulva leszálltunk a Malom-völgy egy fája mellett. A reggeli nap aranyos pompában ragyogott át a lombokon. Madarak csicseregtek, pillangók ébredeztek. Élet és vidámság volt minden, csak én voltam fásult. Fáztam.

Csakhamar hallottuk a kocsizörgést. Két fiáker is kanyarodott elő a fák közül, s állott meg a mienk mellett.

Az egyikből Lukács ugrott ki, s utána egy ismeretlen Kossuth-szakállas fiatal úr. A másikból az őrmester szállt ki Szél Józsival.

Az őrmester meghökkent a hadnagyi ruha láttára: haptákba rándult és szalutált.

A két orvos kezet fogott. Mind a kettő fekete bőrtáskát lógatott a kezében. Kinyitották egy fa alatt a táskájokat, és láttam, hogyan szedik elő a vattát, meg a mindenféle csillogó szerszámot.

Azután az én németem összehívta a segédeket. Egy vörös-bélésü tokból két pisztolyt vett elő. A gyöpre zsebkendőt terítettek. Kirakták rá a pisztolyt, puskaport, töltő-vesszőt.

Mink ezalatt Lukácscsal külön-külön ácsorogva cigarettáztunk. Lopva rápillantottam. Láttam a szemén, hogy ő sem aludt. Az arca piros volt. Olyan füstfelhőket fujt, mint a soproni lokomotív.

Én bizonyára sápadt voltam. De nyugalmat erőltettem -233- az arcomra. Összefont karral néztem, mint töltik porral a pisztolyokat. Egyiket az őrmester, másikat Fazekas. Az orvosom egy bőrzacskóból golyókat bontott elő, s közben rendelkező szavakat mormogott. Az őrmester mindannyiszor kaszárnyai engedelmességgel felelte:

A német doktor maga rakta a golyót mind a két pisztolyba. Maga gyömött fojtást is beléjök. Csak azután nyujtotta vissza:

Mindez oly szertartásosan hangzott, mint mikor a sekrestyében beszél a pap a sekrestyéssel, aki rekviemre öltözteti.

Végre az őrmester fölkelt, és kilépte hosszú gólyalépésekkel a huszonöt lépést.

Fölállitottak bennünket. (Rémséges közelség!) A nagy nehéz pisztolyt a kezembe nyomták.

Az orvos, mivelhogy még akadozva beszélt magyarul, átadta a zsebóráját az őrmesternek, s mondta hogy vezényeljen.

Én nem akartam megölni, hát csak a bokájára céloztam. Gondoltam, ha felrugódik a pisztoly, legfeljebb combon találja.

Lukács ekkor előre lép egynehányat. A pisztolyunk szinte egyszerre vet lobbot.

Súlyos csapódást érzek a mellemen. A pisztolyt elejtem. Odakapok a sebre. Érzem, hogy valami meleg nedvességbe tapad a tenyerem.

Mikor ujra fölnyitottam a szememet, Lukácsot láttam féltérden mellettem. A szeme tele volt könynyel. Az arca oly sápadt volt, hogy szinte zöld szinre vált.

– Répácskám! – sírta, – meg ne halj! Az Isten áldjon meg, csak most az egyszer meg ne halj!

– Nincs semmi baj, – mondotta a németem az ingemet visszaigazítva, – csak a töltés csapódott a melléhez.

E nyilatkozatnak annyira megörültem, hogy egyszerre fölkeltem, és kezet nyujtottam Lukácsnak.

– Felejtsünk el mindent! – mondotta érzelmesen. Bocsáss meg nekem, Répa! Ne haragudj rám!

S mind a ketten a tenyerünkre néztünk. Az én tenyeremen valami vastag zsiros, fekete piszok ragadozott. A kézszorításban abból juttattam Lukácsnak.

– A fojtás leve az, – magyarázta az orvosom. A faggyút beitta a csepü. -235-

Akkor láttam, hogy a mellemen is ott a tenyérnyi piszok, a német gyönyörű redengotján.

Sok idő elmúltával értettem meg, hogy a derék német nem igazi golyót tett a pisztolyokba, hanem valami Erzsébet-pirulát, kénesős viaszt, vagy tudj’a a kefe mit.

Engem az a halállal való játék annyira megrázott, hogy azon részegen ahogy megszabadultam az áldomás-ivástól, bementem a Szent-Márton templomba, és hálálkodtam az Istennek.

Merthiszen azzal is csak az Isten szabadított meg, hogy azt a jó embert választhattam főelintézőnek.

S amit azon éjjel a gyötrődésemben fogadtam, azt is teljesítettem: én voltam az első jelentkező a püspöki irodában.

De különös valami ugye, hogy egy légycsapón fordúlhat meg az embernek az élete sorsa…

Mily keserű emlék mégis! Azt gondoltam, idővel el fogom felejteni. Hiszen sokkal nagyobb, érdemesebb, kedvesebb emlékeink elenyésznek.

Otthon a csendes szobai magányosságban sokszor eszembe jut az a leány. És eltünődök rajta:

… Boldogabb volnék-e mint most? vagy épp oly igavonó állata volnék a házasságnak, mint más ezerek, milliók?

Egy fiucska zavarta meg a beszélgetésünket, – a szomszéd asztalnál söröző molnárnak a gyereke. Az asztalunk alá bujt. Valami üvegcserepet kapott fel onnan, – sörös üvegnek a cserepét.

Ahogy kivonta a fejét, ránk-mosolygott, hogy szólunk-e a tolakodásáért? Aztán visszasompolygott a bátyjikájához. Adott neki is egy cserepet. Mind a ketten a szemükhöz illesztették, és mosolyogva forgatták a fejöket.

– S lásd, hogy csalja magát, – felelte a pap. Hogy csalja magát az ember akarva is. Ez a gyönyörüsége az embernek.

– Nem perec köll ezeknek, – mondotta a pap. Cukor kell, igaz-e? No gyertek hát…

S belenyúlt szinte könyékig a zsebébe. Elővont egy kék papiros-csuklyát. Az iránt már a gyerekek több érdeklődést mutattak.

Odaálltak a pap mellé, és várakozással nézték, hogyan bontja elő a mályva-cukrot.

Ahogy ezen mulatunk ottan, a kocsma udvarán azt a falusi urat látom megjelenni, akiről Zeller beszélt.

Keresőn jártatta körül a szemét az udvaron ülő népen, aztán felénk nézett, és elmosolyodva jött hozzánk:

– Van, kettő is. Egyik már a hetediket végzi, a másik, a Lukács meg az ötödikben bukdácsol.

– Mingyár olyan ismerősök voltak nekem ezek… Hiszen éppen olyan a szemök, mint az anyjoké.

Horváth leült kissé hozzánk. Nyájasan, kedvesen, szeretettel beszélgettek. Elkérdezték egymást, hogy vannak? Zeller őnagyságát is kérdezte.

– Köszönöm, – felelte Horváth meleg tekintettel. Hízik, és mindig jókedvü. Olykor egyet gondol, és szül egy-egy fiucskát. De most már ritkán teszi. Hiába, gyerekből se jó a sok. No, megmondom neki, hogy találkoztam veled, éshogy megemlékeztél róla.

Aztán bocsánatot kért, hogy több időt nem tölthet velünk. (Négy óra járás kocsin.) Velem barátságosan kezet szorított, Zellert pedig megölelte, meg is csókolta, – balfelől.

TARTALOM:

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MI ERŐSEBB A HALÁLNÁL? ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.