The Project Gutenberg eBook of Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések by István Tömörkény

Halbőr Förgeteg János reggel aludt a domaszéki kapitányság területén. Mert tudnivaló, hogy Jánosnak ott van a tanyája. A tanyában van egy ágy, leterítve szépen subával, a fejtől van egy fanyereg, amelyet beborított szűrrel. Ez így egészen jó párnaféle alkalmatosság és Förgeteg János meg van vele elégedve. Azonban a fanyeregnek megvan az a rossz tulajdonsága is, hogy néha lecsúszik róla a szűr. Történt ma, hogy éppen beállott ez az eset. Förgeteg odaütötte fejét a fához és fölébredt.

Odakint virradt. A tanyák között szellő futott végig és mozgatta a faágakat. Förgeteg heverészett az ágyban. Az ablak éppen a feje irányába szolgált és a gazda pislogó szemekkel, álmosan nézett ki rajta. A tájék annak, aki mindig látja, meglehetősen unalmas. János gazda azt is tudja, hogy az útszélen melyik fát mikor ültették és hány búzaszemet szórtak el a gyökereire, hogy jobban megfogamzzon.

Ennélfogva János gazda nem valami nagy érdekkel nézelődik kifelé. Nincsen semmi változatosság. Mindössze egy ló jön errefelé a rügyező fák -8- alatt. A lovas még nem látszik az ágaktól s Förgeteg lustán gondolkozásba merül, hogy ugyan ki lehet. De pár pillanat mulva rövid, csillogó fényt lát a ló hasa mellett. János észhez kap. Pusztázó jár erre. Rossz jel.

Förgeteg Halbőr János hirtelen befordul és elkezd nagy erélyesen aludni. Hortyog. Időközben a pusztázó odaér a ház elébe. A kutyák mérgesen fogadják, elharapott vakkantásokkal jelezve azt a nagy folytonossági hiányt, ami egy pusztázó és egy önérzetes eb közt elterül.

János jól hallja a hívást, sőt a hangjáról meg is ismeri Koszó pusztázót, aki igazság szerint komája is. Hanem a hivatalos állapot megszünteti a komaságot. János nem tartja arra méltónak Koszót, hogy feleljen neki. A pusztázó még egyszer megveri az ablakot:

János ebben a pillanatban azt hiszi, hogy a dolog komolyodni kezd, de úgy okoskodik, hogy az ő neve Halbőr Förgeteg és így nem tartozik a Förgeteg szóra hallgatni. Megmarad befelé fordult állapotban az ágyban, de azért fülel erősen. Mikor aztán hallja, hogy a legény már csizmaorral ütögeti az ablakát, eszébe jut, hogy ha a ló meglép a legény -9- alatt, a csizmaorr betöri az ablakot. Az pedig baj lenne. (Ezek a hitvány üveges tótok nem igen járnak most a tanyák között. Tán elpusztult mind a kolerában.)

Förgeteg fölül az ágyban és elkezd tempósan öltözködni. Minthogy a szemérmetes magyar ember magával viszi az ágyba is a fehérruháját, az egész öltözködés csak annyiból áll, hogy János kalapot húz a fejére. Aztán odamegy az ablakhoz és kikiált:

Förgeteg a nyakába keríti a subát és a pitvarban, ahogy jön kifelé, készakarva rátapos a macska farkára. Ezt azért teszi, hogy káromkodhasson. Ezt meg azért teszi, hogy ne kelljen köszönnie. Tudvalévőleg az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle kötelezettség alól fölmenti az embert. Így hát csak a kalapbillentésből kifolyó tisztesség adódik meg a zsaró-nak.

– Közerő kend a röszkei tőtésen. Tartozik kend odamenni és dógozni estig.

János lenéz a földre és ebben az állapotban marad egy darabig. Aztán fölkapja a fejét:

Halbőr Förgeteg János még egypár háttal kijelenti, hogy „rögvest“ megy, hanem előbb elkászolítja a tarisznyát. És van annyi malicia Jánosban, hogy nem invitálja be a pusztázót a szobába. A tarisznya előkerül, a szája hozzámérődik a kenyérhez, amelyből akkora darabot harap, amekkora éppen belefér.

Mindez azonban időbe kerül, mert a tarisznyát előbb ki kell fordítani és leveregetni két tenyérrel a szőrébe akadt miegymást.

(Apró kacsákat talált János tegnapelőtt anyátlanul a réten és azokat pakolta bele.)

A tarisznya belseje tele van sárga pihével. Ahhoz nagy műértelem kell, hogy valaki körömvéggel letisztogatni bírja.

Ezután jön bele a kenyér és a szalonna. De a szalonna fönt van a padláson. Föl kell menni érte. De a létrát mintha a föld nyelte volna el, sehol sem találja János. A létra eltűnt, keresi jó félóráig kamrában, istállóban, ház háta mögött, de sehol sem talál rá.

Végre aztán eszébe jut, hogy hiszen nem is a padláson van a szalonna, hanem a kamrában. Levág az oldalból egy darabot és belerakja a tarisznyába. -11- Véghetetlen lassan csinálja mindezt s időnkint odasandít a pusztázóra, hogy ugyan únja-e már a dolgot.

Idő multán elkészül ezzel is. A nap már fölkelt. Vérpiros fénynyel önti el az eget. A pusztázó nézi és megszólal:

János kap a szón és fontos képpel veszi vizsgálat alá az égi határt. A föld peremének a szélén úszó kékes felhőket nézi először, azután fölebb halad és a szeme elé tartott tenyér mögül bele próbál nézni a napba.

János ekkor a dolgok mibenlétével már majdnem készen van. Csak még a cók-mók hiányzik. A cók-mók a szűr meg az ásó. A szűr csak előkerül valahogy a szobából, de már az ásóra megint nem lehet ráakadni.

Nagy keresés kezdődik. János a feleségét, leányát, valamennyi gyerekét, mind az ásó után küldi. Azonban lehetetlenség ráakadni. Végre aztán a pusztázó leszáll a lováról s a kerítés bozótjában kutatva, ráakad az ásóra.

Most már lehetne menni. Meg is indulnak. A tanyaút feléről visszatér Förgeteg János, hogy ugyan el van-e kötve a tehéntől a borja. Alapos istállóvizsgálat után megint megindul. -12-

No, ehol van ni. Ásókaparó nélkül nem tökéletes az ember. Halbőr kijelenti, hogy okvetetlenül vissza kell mennie a tanyára, hogy egy ásókaparót faragjon.

A pusztázó meggondolkozik. Neki még másfelé van dolga, embert hajtani a nyúlgáthoz. A lelkére köti hát Jánosnak, hogy a faragással ne soká késsen, másképp a kapitány elé állás lesz. János bizodalmasan integet a fejével és kétszer mondja:

Förgeteg hamiskás mosolylyal néz utána, ameddig látja. Azután visszaballag a házba, a szűr megint a nyeregre kerül és János folytatja az alvást.

Idő multán fölcihelődik, megindul és éppen a háromórai harangszót veri ki a töltésre a városból a szellő, mikor munkába áll Halbőr Förgeteg János.

Munkások

Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt, mert ez néha úgy van, hogy ballábbal kelnek az emberek és ilyenkor mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint, azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, dacos némasággal halad föl a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem bírja csinálni. Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más napszámos. Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok.

Mert télen nem dolgozik, s ha megszorul is, -16- más munkát nem vállal; tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell, míg lesz. Hasonlóképp van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni. Vagy föl vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épít-e, vasutat vagy vizitöltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután beterítik földdel, hogy abban érjen.

Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti a kazlat, számítgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy sok diplomás úr vállalná jószívvel fizetésnek. A talicskába berakják a cókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó, a szélre a bogrács s haladnak -17- odább a kubikosok egymás után, mint a libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal, bocskorban, tótnak is nézheti őket, aki akarja, bár alighanem belehalna a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha lassan nem járnak a talicskával; úgy tetszik, mintha a talicska huzná őket, pedig ők tolják.

Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó nélkül. Levelet sem írnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át, olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és számol.

Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök nem úgy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb föld esett ki a számítása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s annak a magasságából -18- számítják ki munka végeztével a kihordott földet kubik szerint.

A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikusok gödörgazdája pedig csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább össze szokott vágni a két számadás.

A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet építvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fű, amely akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a bubával. Ezért úgy a közepibe építik bele a földet olyan ügyességgel, hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve van. Így furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a csángókat hazahozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg kubikosokat, akik legelső sorban arra tanították meg az atyafiakat, hogy mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekik is van furfangban részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint odaér, látja, hogy be van csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, -19- most már hogy jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az élét más helyre is bele tudná vágni.

Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesúgnak a gödörgazdák. Munkájuk, mely úgy folyik, mintha gép végezné, lassúbb. Az arcok elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor nem oda messze vannak Galiciában, Romániában vagy Boszniában, ahova vasuti töltést építeni viszik őket, hanem itthon, magyar földön építik a gátat a víz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján végighúzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.

Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra odarakva a sok karó, a rőzse, a szalma, hombárokon áll a tömérdek zsák és semmi látszatja nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A víz messze van a töltések lábától túl a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Így áll esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról valót, nem is látni, szürkeségbe vesző fűzfák takarják. Nagy néha egy kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon -20- s úgylátszik, mintha a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sík, lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák és vizibuvár vöcskök laknak.

Mígnem aztán egyszer játékos kedve támad a víznek és nagy sokaságban kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A víz a kérdésekre nem felel, csak elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt helyébe újból jön másik és szőke színe olykor haragos barna. A föld fölé épített csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok, közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet. Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasítanak, erősítenek. Két-három sor karót meghág a víz, elviszi a rőzsét és mossa a töltést; akkor újból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen -21- a töltésről még nagyon szép akácerdőt láthattál, amint enyhe színével kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem kérdezték, hogy kié.

Nincs úr. Senki sem úr, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkézi munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra készül, hogy néhány ölnyire elcsúszszon a helyéről. Nem ismeri az éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem bírná azt meg más, csak ő, aki tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daccal feszül neki a dolognak; ha kérdik, csak morog s úgy áll fogai között a kurta pipa, mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll?

A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül, de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről: -22-

A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És sorban, mint valamely elrontott sortűz ropogása, hallatszanak a kemény, rekedt szavak:

A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó, amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a szivárgó vízből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek rá ruhát váltani.

Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gúnyosan a sárga tengerre és azt mondja:

Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél, valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen olyképp veri át a szél a hullámot, hogy messziről -23- fehér, röpködő vitorláknak látszanak. És úgy látszik (tévedés-e, nem-e?), hogy ez a hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a víznek és a parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a gyékényponyva, ha a szél veri.

– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen úgy elszakad a töltés!

– Ha a víz mög nem zsáll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka, hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a víz. Nézze csak uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája már három hejjön el van repedve.

– Hát meg kell fogni, – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!

– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amíg csak át nem szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a víz az éjjel, valahun átszakad. Hisz úgy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik.

– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az úr, – magyarázza az ember és odasereglenek a többiek, – én abba -24- vagyok beleállapodva a cimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket.

– Nono, – felel nyugodtan az ember, – mink mán jártunk úgy. Hát most azt akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntúl mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.

Halad a töltésen errefelé egy másik sáros úrforma alak, egy katonatiszt. A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit. Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolcvan forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó szekér elakad, odamegy segíteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyü erejével, hatalmas hangjával is imponál. -25-

Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a bajt.

– Ebben igazuk van, – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni nekik?

– Dehogy nincsen, – mondja mérgesen a mérnök, – van itt tizezer forint, de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl itten?

– Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, úgy sem adják ide, mert nekik is kell.

A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz? Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de már az ő szava nem sokat ér.

– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.

S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos kubikosok közé.

– Nem lehet fizetni, emberek, – mondja. – -26- Nincs aprópénz. Hanem pénz van, itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt nincs trafikos bolt, ahol váltanának.

– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök úr ideadta nekem. Akármi lesz a töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbíznak-e bennem hát, mi?

– Hát akkor gyerünk, – int az embereknek a gödörgazda és mennek a bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a vizet szinte percenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő ez, mikor a víz egyszerre apadni kezdjen csak úgy magától, hanem apadna, ha a tulsó parton szakadna el a töltés. De ott bizonyosan különben áll, mint itt; itt pedig már olyan, mintha -27- gyerekkéz építette volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benne, hogy ami késik, nem múlik.

Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn túl ketté vált a töltés és valami nagy darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a víz és a hirtelen beálló csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már megvan a baj, amin senkisem segíthet többé semmiféle hatalommal. Csak majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj, csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi össze a cókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.

– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy. -28-

A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit most már hiába vetettek, persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.

Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák újból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.

Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz és itt szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. -29- A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot ordit a gödörgazda:

Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a rácsos kaput és gyékénynyel borítva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.

– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a szakadást.

Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a főhadnagynak:

– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekünk mit keresni. -30-

A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.

– Jól van, – mondja amaz és megindul azon vizesen, – talán csak tud itt valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi fizetés jár maguknak.

– Majd tudom én, – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán úgy se löhet számítani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd, szerda, mög mára röggel kilenc óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez esik.

Egy vídám katonáról

Az összes szerelmek között, miknek eddig nézője voltam, nem láttam ahhoz fogható bolondot, mint mikor infanterist Alexander Bézső beleszeretett a bimbasi egyik feleségébe, odalent a fölöttébb görbe Novibazárban. – Igen különös dolognak tekintetődött ez nagy általánosságban akkor; először, mert nem éppen azért küldettünk le oda, hogy egy vagy más szerelemben utazzunk, másodszor pedig leginkább, mert hogy Bézső, a vizsgázott lovász, a kapitány úr Bársonyának volt komornyikja, (amely állást később a kompánia-szakácssággal cserélte föl), a századnál a negyvenhatodik számu fegyver tulajdonosa, egyébként ezermester s örökös szószátyárkodása miatt közönségesen csak Rucának nevezett úr voltaképpen csak a piros selyemruhába lehetett szerelmes, mert a nagytekintélyü bimbasi feleségeinek egyikéből sohasem látott egyebet. Azonkívül a bimbasi és Alexander Bézső igen távol állottak egymástól. A Ruca egyszerü közkatona volt, aki, bár sok mindenhez értett s a kompánia-suszter, Franc Kerekes otromba szerszámaival rendbe tudta -34- hozni a rosszul járó zsebórát, nem lehetett olyan nagy ember, hogy a bimbasi asszonyáig emelhesse szemét. Egyébként azonban általános szeretetnek örvendett. A szakasznak, – nagy, hosszu, fából tél-túl összeütött hodályban laktunk télen, szellős sátorokban a nyári meleg napokon, – szinte a lelke volt, amint örökös fecsegésével jobb kedvre hozta a folytonos hazavágyódástól már szinte elborult bolond társaságot.

Ruca igen jeles férfiu volt. Ha új bakancsokat kellett zsirozni a magazinnak nevezett állitólagos férhelyiségben, oda csak Rucát hívta meg az őrmester, mert ime, az ügyes Ruca egy félóra alatt bezsirozta az összes bakancsokat, el is kezelt belőlük egy zsebre való szíjat, s ami a legcsodálatosabb a dologban, még a fontos művelethez kiadott zsírt is „elfogta“ mind, ami pedig igen jó étel vacsorának, kenyérre kenve, ha nincs más. Ámbár Ruca pénzbeli dolgokban sohasem szűkölködött. Mindig gyártott olyasmit, amit el bírt adni. A suszter elhullajtott bőreiből bukszákat varrt, ami különben pénztárca volna, de mégis csak sokkal szebb az, ha bukszának neveztetik. Mert például a pipa pipa, a kanál kanál, de a katona a pipát hívja kanálnak, a kanalat pipának s menage táján el nem tudná képzelni a dolgokba nem avatott, hogy miért kiabál minden ember egyszerre a pipája után. Éppen úgy, mint hogy a kék nadrágot csak azért is zöld nadrágnak -35- nevezi, a szanitészt dögésznek, a huszárt kocsisnak, a jágert péknek, a hornistájukat lovaspéknek, a regimencbanda cseheit új-spanyolnak, a kapitányt öregnek, a kadétot csirkének, a hegyi üteget kis bolondnak, a mezei ágyút nagy bolondnak, a várágyút ménkűnek, a bosnyákot szamárnak, a szamarat mulinak, a hegyi train katonáját, aki az öszvéreket vezeti, dupla szamárnak. Ha valakit visz a napos káplár a börtönbe, s a tisztelt valakit, amint vinné szeretettel cirógatva a vasakat, amelyekkel pár perc mulva a keze a lábához köttetik, megkérdezik, hogy miért kapta a büntetést, a legártatlanabb képpel feleli, hogy azért, mert nem akarta reggel meginni a kávét. Ha valaki kitör egy ablakot, amit meg kell fizetni, annak „utalványa jött Magyarországból“, aki szerencsétlenül elpusztult odalent s most nyugszik a nehéz kövek alatt, az egy sem halt meg, csak hosszu szabadságra ment csupán.

Valóságos külön nyelv ez, amelyre külön lingvistákat küldhetne ki az akadémia. Van olyan közel hozzánk ez is, mint az osztyákok és egyéb messzi népek.

Ruca ezeket is értette nagyon. Ha kenyeret kapott a század, míg a fele része oda volt patrouillban, a hazaérkezőknek elébe futott a hegyoldalakra, nagy hujjáhozás között kiabálva:

Rucát ilyenkor puskatussal oldalba verték, ami azonban csak a szeretetnek a nyilvánulása volt. Rucától sok mindenfélét eltűrtek, ha néha „meghúzták“ is, a pokrócba borított kis embert soha sem verték csizmákkal, legföljebb a papucsok sarkával csak. Ő szerfölött hálás volt e kedvezményekért s az ilyen örömünnep éjszakáján rendesen „úszni küldte az ágyakat“. Ezeket a vasakat csak néhány arasztékba eresztett mozgó pánt tarja ágyképes állapotban. A Ruca nagy furfanggal szedte ki a sötétben mindet s amikor valamennyivel készen volt, föllökte a magáét. A zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult, s abban a pillanatban nagy robajjal esett szét a „szobája“. Végül aztán földön volt valamennyi. Rucát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő. Ő nyugodtan nézett a büntetés elébe s csak nagy vörös szakállába nevetett a sikerült csiny fölött.

Rucának föl kellett öltöznie mars-adjusztirungba s hatszor tisztelegve minden fölállított ágy előtt, így kiáltania:

Ruca komolyan, megbánással, szinte siralmasan tette ezt. Amint készen volt a tisztelgéssel mindenütt, levetkőzött, lefeküdt csöndesen, s egy óra mulva újra a földön feküdt minden ágy megint, ő maga pedig, magára szedvén mind a három pokrócot, kivonult valahova a kövek közé aludni. Másnap reggel rendesen egy nagy üveg pálinkával vonult -37- be, amit a kiszabandó büntetésnél enyhítő körülmény gyanánt vett a szakasz.

Hamisítatlanul jeles cselei voltak neki. Alacsony, széles vállu, nagy vörösszakállu ember volt, az egyik kezével örökké rajta a nevezetes szakállon, büszkeségén.

Abba a kicsi, idegenbe tolt kolóniában, mivelhogy a török borbélyok rettenetes kínnal nyúzzák meg az embert, senki sem borotválkozott. A századok, ha a fiatal gyerkőcöket, akiknek még nem nőtt ki az állukon – a hajuk, hátraállították, olyanok voltak, mintha nem volna köztük negyven éven alól való ember.

Egyszer volt csak szomoru dolga Rucának, amidőn elaludt a poszton. Valahol a hegyek között, kis kolónia-őrház bezárt ajtaja mögött, paliszádok védelme alatt, silbakolni kellett volna, azonban Ruca megúnta az állást s leült. Majd fölugrik, ha jön valaki. Aztán oldalt támasztotta az „asszonyt“. Végül elaludt a hideg őszi éjszakában, nagyon mélyen s mikor a vizitáló tiszt költögette, félálmosan azt felelte, hogy tisztességes ember nem szokta álmában háborgatni a másik tisztességes embert.

Ezért a kis alvásért elutazott Ruca a plevljei Svéta-Trojicába. Ez valami bosnyák szentnek a neve, egyébként azonban egy rettenetes börtön, amelynek csak egy fala van téglából, a másik három pedig a kősziklába vágva. -38-

Ruca, innen hazatérve, egy ideig szótlan volt. Most is ugyan, rendes szokása szerint, a földön ült két ágy között mindig s gyártotta egyre-másra világraszóló találmányait, de nem beszélt. Szomoru volt s a hathavi brigádáristom katonai önérzetén ejtett hatalmas vágást.

Ugyanekkor történt, hogy a századnak a régi török híd tornyában elszállásolt néhány emberével nagy baj esett. A torony tele volt pókkal s azonfelül patkánynyal, amelyek megették a legények kenyerét s ha kenyér nem volt, megették a ruhát. Ennélfogva a szobalétszámba, annak rendje és módja szerint, fölvétetett egy macska is, amely mégis némi pusztítást követett el olykor a patkányfamiliákban. Történt azonban, hogy a macska, megúnván a kincstári életet, megszökött. A nagy Ördög állott akkor fegyveres őrt az ajtó előtt, látta is a macskát, de semmi kísérletet nem tett az elfogására. Denikve, a szobaparancsnok rapportra ment a kapitány elé:

– Jelentem alássan, azt kéri a legénység, hogy ne kapjunk többet kenyeret.

– Jelentem alássan, az infanterist Ördög állt posztot, amikor megszökött a macska.

A nagy Ördögöt előhívták az albántól, ahol szokása szerint itta a szilvaszeszt és káromkodott. Megjött s akkora haptákot csapott, hogy rezgett belé a barakk s a kadét teás ibrikje, az egyetlen európai színezetü porcellán, lehullott a polcról.

Végezetül a kapitány mérges volt, elrendelte, hogy szerezzenek másik macskát. S elrendelte, hogy a hadnagy nézzen utána: van-e a toronybelieknek macskájuk. A hadnagy nem jól beszélt magyarul, s ami szó nem jutott eszébe, arra azt mondta: zizé. Elment mindennap, fölmászott a rossz lépcsőn s ahogy megjelent, haptákot állt minden magyar és török katona a szobában. Az utóbbiak átjártak kártyázni hozomra, mert szultán ő felsége e derék harcosainak sohasem volt pénzük. Az valahol a bimbasinál maradt, akinek a feleségébe szerelmes volt a Ruca. -40-

A holdvilágképe miatt rendesen csak Hókának nevezett őrvezető tisztelettel kérdezte:

Utoljára aztán az öreg dühbe jött. Rapportra vitte a frájtert és elrendelte, hogy lopjanak reggelre macskát.

A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vígasságot idézett elő. Délután eltűnt a Ruca s másnap reggel olyan nyávogás volt a táborban, amilyenre a legöregebb emberek se emlékeznek.

S kiöntött a földre egy zsák macskát. Ezzel aztán visszatért újra a jókedve, de nem a régi duhaj, amikor az ember nem hallotta csinyeket követett el. Inkább elmélázó, szelid vidámság volt az, aminek sokáig nem lehetett nyitjára akadni.

A zászlóaljjal együtt egy török csapat feküdt ott, jó anatóliai fiúk, Kis-Ázsiából, azoknak az őrnagyuk volt a bimbasi. Tél-túl összetákolt kis sereg volt biz az, alig lehetett hinni, hogy ilyen katonák elől szaladt a muszka. Gyakorlat semmi, fegyelem nem sok, ellenőrzés még kevesebb. A Martin-féle fegyverek feketék voltak a rozsdától, némelyik -41- szíjjon hordta, a másik régi módon vállon, egyik csizmában járt, a másik félcipőben, a harmadik bocskorban. Hanem a rozsdás fegyverekből, a hídon állva, belelőtték a Lim tiszta vizében úszó halba a golyót.

Fizetés nem igen járt, nagy neves ünnep volt, ha egypár ezüstpénz csörrent a legénység zsebében. Egy darab középkor a földnek az a része, elmaradva hegyei között a világtól, ahol a lelőtt rabló fejét karón vitték be a városba a zaptiehk, ami igen szép ingyen-látványosság.

A bimbasinak volt egy féltucat felsége, akik gyakran ott sétáltak a tábor körül, illendő zaptiehkísérettel. Drága szép selyembe öltözködve, kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott mindenféle fajta. Az arcot takaró ruha alól kicsillogott fekete szemük, amint mentek a vízparton, olybá tűnve föl, mint egy-egy vasálarcos.

A rózsaszínruhás leghátul járt mindig. Az lehetett a legfiatalabb, arra haragudhatott a többi. Az ostoba szabásu, minden ízlés nélkül való talárból azonban semmit sem lehetett sejteni, csak éppen járása könnyedségéről volt észrevehető, hogy fiatal. A Ruca egyszer aztán kezdett utánuk bolondulni, – igen tisztességes távolban. Mindig azt nézte, az leste és úgy sóhajtozott, mint egy ifiúr.

Kezdték észrevenni a szakaszban a baját, de nem szóltak. Ruca el-elmaradozott, nem vett részt a -42- játékokban, amelyeknek azelőtt főrendezője volt. Még az általa konzervbádogok és zsinegekből konstruált telefont is otthagyta. Parancskiadás után rendesen eltűnt a táborból.

Este kilenc óra tájban volt az idő, midőn a szakasz már feküdt s rendes bakaszokás szerint az ágyból diskurált. Rucát még nem látták hazatérni. A retrait kürt-szava végigzengett a völgyön, mikor betoppant és jelentkezet az altisztnél, hogy hazaért.

– Én nem vagyok olyan bolond, – mondta a káplár. – Elég egy szakaszban egy bolond.

– Szerelmes vagy, Ruca, látom. Csak azt mondanád meg, mibe. Hiszen nem látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendáját. Mi tetszik rajta? -43-

Ime, Ruca, a gyerek, a nevetséges, a vídám Ruca, mint komolyan gondolkozó férfiu, aki olyan asszonyt szeret, aki sohasem beszél.

Subavásár

Még mikor eladta a termést, kimondta Halbőr János, hogy subát vesz. A régi nem jó, új kell. Tudvalévő dolog, hogy a suba szükséges bútordarab parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, divány, télen kályha, nyáron jégverem az neki; enni lehet a bőrén, meg húst aszalni rajta, s ha belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy szépen kivarrott irhás suba díszruha ünnepnapokon. Cifraság, tanyai Makart-bokréta, ha föl van akasztva a szobában, s tekintélyt szerző állapot, ha a ráncai közt komoly állásba helyezi magát a gazda.

S miután úgy történt a dolog, hogy a másik suba, a régi, elpusztult, indokoltan mondta ki a határozatot Halbőr, hogy új subát kell venni.

Ennélfogva ma korán reggel fölül a kocsiba Halbőr János, a felesége, meg a fia. Ugyanakkor a szomszéd tanyáról megindul a szomszéd és két koma. Csöndes, nyári reggel van, élénk szellő szalad végig -48- a füvek fölött. Halbőr jókedvben érzi magát és pipára gyújt.

A kocsik megindulnak a város felé s ekközben szó esik a subáról. Előbb elbeszélik a multat, a nagy időt, amit az eddigi suba átélt. Nem lehet mondani, hogy valami különös suba lett volna, de azért becsülettel megállta a sarat s érdemes arra, hogy néhány szót vessenek utána.

A városban aztán megáll a kocsi valamelyik szűk útcában, szokott gyűlőhelyén a tanyai népnek. A kocsikat őrizni ott marad a legény. Halbőr János pedig az asszonynyal, a komákkal és a szomszéddal megindul. Komoly menet ez. Halbőr van közbül s ahogy lépdel, határozott mozdulatok kíséretében veszi ki a pipát.

A pénzt elő kell vennie. Halbőr ugyan biztosan tudja, hogy megvan, de hát azt látni kell.

– Hát perce, perce, – feleli a koma, Barácius Mihály uram. – Meg kell azt nézni.

Megnézik. Ott a pénz egy rakásban, szépen kisímogatott ötösök, tízesek, s nagyobb csomó egyes, tetszetősség okáért átkötve madzaggal.

Megindulnak újra s mennek addig, amíg odaérnek a subásokhoz. A derék nagy subák ott vannak kiterítve a kövezetre, a szőrös felükkel kifelé. Halbőr -49- a csapat élére áll s először úgy immel-ámmal mennek végig a subák között. A sor végére érve megállnak s szemhunyorítással kéri ki Halbőr a szakvéleményeket.

– Hát hiszen van itt elég, – feleli a subagyáros. – Teszem azt, ez a legszélső itt mindjárt. Kályha ez, nézze kelmed, valóságos kályha.

Halbőr lehajol és végigsímítja hosszan, szőrmentében a subát. A keze nyomán meglapulnak a fehéres szálak és símán egymásra borulnak. S ahogy a napfény rájuk vetődik, megragyognak.

Ezt a subás mondja. Halbőr János érzi a szavak igazságát, de azért nem lehet azt annyiban hagyni. Vontatottan felel vissza:

A komák meg a szomszéd intenek a fejükkel, hogy az ám, bizony csak úgy áll a dolog, hogy kit így, kit úgy.

Halbőr most már a másik oldalra kerül. Leguggol és úgy néz végig a subán. Azután hirtelen rácsapja a kezét és a széttartott öt ujjával hirtelen végigszántja az egészet. Ahogy ez megtörtént, fölemelkedik -50- a kéz és nézi a bizottság, hogy mennyi szőrszál maradt rajta a subából. Alig egynéhány.

– Nem sok, – mondja komoly arccal Halbőr. – Ámbár ismertem én már olyan subát, akiről nem gyütt le ennyi. Régi nagy suba volt, az bizonyos. Máma már nem csinálnak olyant.

– Nem ám, – erősíti a koma. – Nem azok már a subák, akik ezelőtt voltak.

– Nem, – veszi föl a szót a szomszéd. – Pedig a birkák most is csak olyanok, mint azelőtt. A birkabőr nem változandó.

Amíg ez megtörténik, Halbőr fölveszi magára a subát. Az asszony segít neki. Ahogy a subában tetszelegve megfordul, lebbenve csapódik utána az alja. Azután tesz egypár lépést előre, oldalt. Mert ki kell tapasztalni az ellentállási képességét is. A komák és a szomszéd egy kissé meghajolnak, úgy nézik. Ki kell tapasztalni a subaaljnak a földhöz való viszonyát is.

Halbőr kerül-fordul, a két kezét beleakasztja a felső szijakba s hol kinyitja, hol becsukja a suba elejét. Először az egyik felét csapja magára s úgy a tetejébe a másikat, azután megfordítva. Az egész készség jól jár. A csapat egyes tagjának az arcán az elégültség bizonyos foka látszik, amit meg is érdemel egy jóravaló suba.

Halbőr azt látja s úgy tetszik neki, hogy mindnyájan -51- egy gondolaton vannak. Azonban hamarosan olyan arcot csinál, mint akit bánt valmi dolog.

– Nagyon vásárhelyies, – mondja. – Nem tetszik nekem a színe. Nem tetszik.

Most már a subás előveszi az ékesszólást. Fölkapja a nagy darab állati bőrt s egy ügyes lebbentéssel szétteríti.

– Hiszen éppen ez az, – szól a szomszéd. – Hogy nagyon gyönge. Szakad az ilyen fáin portéka. Tudja, nekünk odaki mindenre köll az ilyen, azért akar erőset a szomszéd, hogy mög ne ártson neki a viselés.

Halbőr megint fölkapja a subát, de most már kifordítva, nyári állapotban. A tenyereit elül kéjjel húzza végig a finom bőrön. S mialatt így álorcáskodik a cimboráival együtt, a lelkében meggyőződéssé válik a tudat, hogy ennél alkalmasabb subát nem igen lehetne találni. -52-

– Hogy mondja? – szól s féloldalt tartja a fejét, hogy jobban a fülibe menjen a szó.

Halbőr megcsóválja a fejét, a subát leereszti a félválláról s úgy veszi vele magát körül, mintha kocsiban ülne. A komák azonközben a varrást deputálják. Az úgy megy, hogy aláfeszítik a körmöt s az ujj mint egykaru emeltyü szerepel. Valamelyiknek engedni kell. Ha a szirony szakad, rossz a varrás, ha a köröm törik, hát rossz a köröm. Még jobb, hogy kitört.

De a varrás is jó, valamint jól illik a suba is. Halbőr leereszti a subát maga körül és rátámad a suba-árusra:

– Nem én. Engem Varga Jánosnak hívnak. Ha valamikor subát vett kend a szegedi piacon, ismerheti a nevemet. -53-

– No, mert ezt a Varga Jánost kerestem én, – mondja most már hamiskás mosolylyal Halbőr. – Mert magánál vett az apám is. Még most is megvan.

– Hát hiszen amit én megvarrok, az meg is marad! – esik nagyot a szón a subás.

A komák arcán széles mosoly halad végig és elneveti magát a subás is. Halbőr fölhasználja a kedvező pillanatot.

– Nem lehet. Hiszen csak éppen magának adom harmincért. Mert maga ugy-e a Kása András?

Halbőr kiteríti a subát s ahogy végigpillant rajta, hirtelen megakad valamin a szeme. Kedvetlenül rántja föl a vállát és föltolja fején a kalapot. Nagyot lélegzik és úgy felel:

– Nem. Minek varr bele tulipántot, mikor én azt nem szeretem, – mondja haraggal. – Sohase -54- viseltem tulipános subát. Minek az rajta? Mirül jó az? Vagy rúzsát varrjon rá, vagy semmit. Tulipános nem köll. Mögugatna benne a kutyám.

A véletlen úgy hozta magával, hogy mind csupa tulipános subát hozott ki a vásárra a subás. De nagyobb bizonyosság okáért keresni kezd köztük, hogy nem akadna-e vagy egy rózsás. De nincsen.

– Ne is keresse, – Duzzog Halbőr János. – Más nem köll. Erre az egyre volt gusztusom, ez se jó.

Izgatottan jár föl-alá a subás előtt. Előveszi a kendőt, letörli a homlokát és menni készül. De hirtelen visszafordul, kikap a tárcájából két tizest és odatartja a subás elé:

Halbőr visszateszi a pénzt, a tárcát körülköti a szíjjal, úgy csúsztatja vissza. Mikor már beletette a zsebbe, még egyszer odasandít, hogy csakugyan benne van-e?

– Nem köll azér haragunni, – mondja Förgeteg Halbőr, – ’szen én se adnám oda érte ezt a kéket. Csak éppen tréfáltam.

– Mondom, hogy nem köll haragunni. A pénz megmarad. Majd vöszünk máskor. Majd ha lösz rúzsás subája, elgyüvünk érte. S a csapat élén távozásnak indul Halbőr Förgeteg János. Még a sarokról visszakiált:

– Itt a pénz! – s a tenyerével ráver a tárcára. – Behozom egy rúzsás subáért a másik szombaton.

A Szent Mihály a jégben

A kormányos nem valami jókedvvel indult ennek az útnak, mert úgy vélte, hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a marosi jegek. Ezek rendszerint az első híradók a folyó alvásáról. Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában úsznak lassan. Utánuk már a fagyok következnek, a jég egyre sűrűbb, valahol aztán megakad, valamely kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a víz. A halak alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találnának a jégen egy kis ablakot, mely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek ilyenkor útban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a zajlásban parthoz tudnak állni.

Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a nagy hajóval Vác alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza. Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés a búza, sok a kő, erre lefelé búza csak van, van rozs is, de mit ér, ha kő nincsen. Ennélfogva -60- azt hozatni kell és a nagy hajók járnak érte föl a Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy jóformán olcsóbb lenne túróslepénynyel rakni ki az útcákat.

És jó őszi idő volt már, mikor a nagy hajóval megindult a kövekért Török Mihály s mondta is, hogy ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt. De azért csak útra kelt, legénységével egyetemben. A maga emberségéből lement Titelig. Ott vasbikát fogtak a hajó elé, amely fölhúzta egészen a kőbányákhoz, hol aztán azonnal rakodni kezdték a hajót.

Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt végtére a hajó.

– Holnap indulhatunk, Mihály bátyám, – mondta az első legény, bizonyos Kanizsay Ferenc, másnéven Rámás Ferenc, mert mindig rámás csizmát viselt.

– Indulni indulhatunk, – felelte Török Mihály, – azonban, hogy haza érünk-e valamikor, azt én most mömondani nem bírom.

Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók, utóbb széles, nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg vastagra. Biz úgy, hogy keresztet is vetettek valamennyien -61- magukra, amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a kormányrúddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály legény egyszer akkorát taszított a jégen, hogy maga is ráesett a hajóból.

– Nézd a bolondot, – mondta Török s kötelet hajított le Kiskovácsnak, amin visszamászott.

Ezen egész napon megvolt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén, baj történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem tapasztalt, hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná megmondani. Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy negyven éve jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg, ami eddig nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra s a dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy ijedtségben, amikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó lassan forogni kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent Mihály már megint orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a vizeknek.

És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga szomoru haldoklását. -62- Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné így látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra fordít valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig bárki bármit beszéljen, úgy van ez, Kanizsay Ferenc eléggé pötyke legény a rámás csizmában, de ezúttal reszketett és ugyan sűrűn hányta magára a keresztet. Ellenben Török Mihály szomorúan pipált és egyre csak azt mondta:

– Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi történik.

És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez? Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt, úgy harsogott, mintha az itélet napján citeráznának az angyalok. A budai telepről segítségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák e helyről a Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert behorpadt az oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa a hajó orrán, úgy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török Mihály kivette a szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek:

– Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. -63- Itt hagyom a hajót, aztán forduljon amerre tetszik.

– A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). – Csak nem fagyok a jég közé a Szent Mihály kedveért?

Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki). Inkább ehelyett csak azt mondta:

Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a víznek, jó távolosan feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll, mert úgy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó, hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek, mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajítani vékony zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki végigkapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a híres verekedő): -64-

Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképpen ugyanaz a fakolonc minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik. Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Így járt Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se közelítette a partot a kölönc, hanem lebukott a jegek közé. Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni.

– Majd én, – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most már Kanizsay Ferenc fogta föl a körtét és próbavetést téve előbb, nagy suhogtatással eresztette ki a kezéből.

Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket, hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván, összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott. (Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s úgylehet, szíve valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.

– Hát, – így adta föl a szót, – hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?

Kanizsay Ferenc nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugora-oszlopon, azt rugdalta a csizmája -65- sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben Kalapis mentegetőzve rántotta föl a vállait.

– Otthonra vagyok tartozandó az életemmel, – mormogta, – neveletlen kis árváim…

Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sírva. Én uram és én teremtőm, miért ne fakadna sírva az ilyesmin a gyermek?

– Adjátok hát ide azt a körtét, – mondta Török, és levetette magáról a felsőkabátot, le az alsót. Fölgyűrte a karján az inget az öreges ember és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivított utána a fagyos zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.

A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot. Kikötötték cövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan sűrűn járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent valamely tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a lábakkal lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult útnak s hogy szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált eresztették, neki azonban jó erős madzaggal -66- a derekát körülkötötte Török Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü Kanizsay Ferenc maradt.

– Te még ne menj, – szólt neki Török, – mert majd levelet viszel a partra, hogy postára add.

Meg is írta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a cifraságot s ez okból a g betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Így írta, amint itt van; ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a névben lehet különbség):

Tisztelt gazda uram!

Jövetben a porondot értük és az jég oldalba kapott és borzasztó hasigatja a deszkákat a hajórul. Már itt járt a Sirály és az Ven gőzösök, hogy kivontassanak, de azok se tehettek semmit a jégségben. Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne zakgassa annyira a Szent Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Úgy nézze a sorsot, gazda úr, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihályt. Engem is. A levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.

Török Mihál.

Most tépte le az első kormányt a jég.“

A kormányos, aki a sarogján fölment a domentátumra, szótalan, onnan aztán kérdést adott föl Ferencnek:

Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá. Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a jeges vízre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral, önmagának tette föl a kérdést:

Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára úgy történhetett, hogy az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt, dacára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem borította föl a tábla, hanem csak meglökte olyformán, hogy -68- leszaladt a porondról. Mihály aludt már egy subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott, fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az orrával ismét délnek fordul.

– Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem volt kinek mondani a kietlenségben s a kormányhoz állván, megtömte azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt. Egymaga úr a vizeken az elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő megenyhült s a jég úgy elveszett a vízről észrevétlen, mint az apró kácsák tollából a sárga szín. Titeltől fölfelé megint csak vasbika huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a víz ellen, mint szokás. Amint eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, útközben fölkapott értetlen legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés (kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön):

De szótalansága mellett is az olvasó egyet gondol, hogy idáig eljutott: az elvállalt dolognak hőse Török Mihály uram.

A mag története

Nagy, komoly ökrök mennek be legelőször a földbe, huzván maguk után a nagy kést, amely a föld hátát hasogatja. A föld az ellen nem szól semmit, áldottabb teremtés, mint ő, sehol e világon nem létezik. Azután emberek állnak a földbe s dobálják szerteszét a buzamagot. A nagy kés által tett hasításokba esnek a magok, mikre előbb az Isten hasznosító kegyelme kéretett. Majd megint a nagy, komoly ökrök mennek végig a földön a boronával s betakarják a szétszórt magot. Ezzel aztán jóidőre el is van intézve az egész dolog. Ezentul az Isten dolgozik s az ember nem tehet mást, mint hogy jó akaratát kérje. Adjon őszi esőt, de ne sokat, de mégis annyit, hogy elpusztuljanak a mezei egerek. Azután fagyot ne adjon idő előtt, ha ád is, kicsit adjon, s a nagyobbat csak akkor adja, ha már előbb havat adott. Szép fehér havat, amit az emberek hidegnek találnak ugyan, de a földnek az nem hideg, hanem jó meleg, az ajnározza a magot.

Azután jön egy hosszu tél, melynek leforgása alatt nem is tudnak mit csinálni az emberek a tanyákon. -72- Jóformán a napot lopják, a jószág etetése csak, ami munka, s néha, ha sok hó esik, el kell hányni s néha adót is kell fizetni. A mag nyugodtan van a föld alatt, pihen s kezdi kikezdeni oldalait a melegség. A földben, amely meg van fagyva, a földben, a melyet méteres hó föd be fehéren, a mag nyilni kezd. Előbb álmodik, azután szül. E nagy darab földek, mikben öregjeink csontjai nyugosznak, apa. Apja a magnak, melyet termékenyít a hideg hónapok alatt, nyilásra fakasztja s minden módon azon van, hogy a maga erejéhez képest éltesse.

Idők multán a nap közelebb jön s vetni kezdi tüző sugarait. A hó apránkint elvész, úgy tünik el a mezőkről, hogy észre sem lehet venni. Alig hogy így búcsútlan távozott s fehérsége helyében ott maradt a fekete föld, abból kicsinyke zöld szálak bújnak elő. Oly vékonyak, oly elhagyatottak, egy nünükebogár semmi módon meg nem állhatna rajtuk. (Bár nem is igen megy rájuk, a nünüke a vonatok bolondja s a vasuti töltéseket kedveli.) A nap szeliden öleli körül fényével a gyenge növendéket, hogy erősödne. A gazda is kijár már a földre és nézi, öröme telvén benne. Nyől a kis zöld szál, miből idővel kenyér lesz és bárcsak legyen is belőle sok. Mert, ha elején keressük a dolgot, hát a büftök nem föltétlen szükséges, de a kenyér föltétlen szükséges ahhoz, hogy éhen ne haljanak az emberek.

Ez a kenyér most még ott van abban a félujjnyi -73- törékeny szálban és senki más, csak az Úristen tudhatja azt tenni, hogy e törékeny fattyúból valaha kenyér származhasson. A gazda igen nagyon jól tudja ezt s el lehet mondani, hogy harmincesztendei klastromélet nem tanít meg úgy a valódi istenség ismeretére és félésére, mint egy esztendei gazdálkodás. Mert valóban csak a legfelsőbb hatalomtól függ minden igyekezete. Hitében népünk ezért tántoríthatatlan s istenéhez való mély ragaszkodásában olykor valóban a tökéletes bájosság képét nyujtja az elé, aki a mai furcsa világban az ilyesmiben való gyönyörködést még élvezetnek tartja.

– Jézus Krisztus urunk minden buzaszemben ott van, – mondja a nép, az asszonya különösen.

Ténybeli dolog, hogy a buzaszem legtöbbjén (ritkaság a kivétel) valami jelzés van. Vagy az alján, vagy a tetején, már ahogy fogja az ember a kezében. S valahol látni rajta egy olyfajta jelt, mint amilyent aranynemüekre nyom rá a hiteles próba bizonyítására az állami ötvös. Hogy mit jelez, szabad szemmel épp úgy nem látható, mint ezen az állami verésen, de a nép ráfogta, hogy a Jézus Krisztus képmása. A pénzeken, amiket a király veret, ott lehet a király feje, de a buzaszemen, mit az Isten kegyelme húz elő a föld alól, csak az Isten fiának képmása lehet. Így is hiszik és így is vallják. Ha föltekintjük, hogy volt idő, amidőn nem az aranyat akarták pénzül, hanem a buzát: im itt a pénz, amit -74- az Isten veret tulajdon titkos erőivel a fia képmására. Mit azonfölül meg is lehet enni. Mert az éhes gyermeknek hiába adsz aranyat, abban legföljebb csak a fogát töri.

Most hát csak félni kell, továbbá hinni és remélni. A börziáner nem nézi oly mohó szemmel az árfolyamot, mint a nép az égalját, a támadó felhőt, s névtelen aggodalmak szorongatják szívét. Mert minden időben van valami baj. Jaj, talán már sok is lesz az eső. Jaj, talán már sok a nap nagyon, ugyan hova lettek a felhők? (Eladták a boszorkányok Oláhországba.) Most meg szél van, most meg kevés a harmat, most meg ni, már köd mutatkozik. Igen ritka az, hogy a gazda teljes lelki nyugalommal mondja:

Ilyenkor örül s reménykedik, mert élete javarésze a reményhez van kötve. Minden apró kis gyökérke, amely odakint a földbe ereszkedett, az ő szívében is helyet foglal.

Azután jönnek az apró bajok. Itt bogár van, amott rozsda, más helyen rossz emberek lóval behajtottak a vetésbe és összegázolták. Ezt észrevévén, már nemcsak nappal kerülgeti, de éjjel is, fegyveresen. Őrzi a mag növelkedését, miből augusztusra kenyeret süttethet gyermekeinek. Az nől is. Már -75- hozzávetőlegesen számolgatni is lehet, mi lesz és hogy lesz. Ugyan mennyit ad? Hányan vághatják?

A kaszákat is elő kell szedni. Nyelek megpántolandók, ha rajtuk törés volna, de talán egy új fenőkő is vétetnék. De még a fenőkő bőrtokját is megvarja az asszony, ha szakadozott, jó erős zsineggel. Víztartó csobolyók körülnézendők.

Egyszer pedig, valamely igen meleg délután, szél támad, igen gyorsan haladó. Előbb csak a messzi határ sugár jegenyéin látszik, hogy hajladoznak az idegen erő előtt, de abban a szempillantásban már eme tanya fölött is ott terem. Zúgásán kivül semmi egyéb nem hallatszik. Még a szarka sem csereg, a láncos eb mogorván bujik az ódújába s mondják ugyan, hogy esőt jelent, ha a macska mosakszik, de bíz nem mosdik az ilyenkor, hanem még az egyhez ki sem mondtuk a kettőt, már a padláson terem. S jön a rettenetes felhő, nagylomhán terjesztve barna szárnyait a vidék fölé. Minden elfakul, a virágok elvesztik színüket, a barna föllegben zöldes darabok mutatkoznak, erre, aki csak látja, keresztet vet s reményei rombadőltére gondol: mert az ott a jég. Az eső megindul, azután erősebb paskolások az ereszek tetején, jön az apraja jég. Utóbb nagyobbak koppannak, mígnem egy olyant vág a tetőre, hogy pisztolydurranásnak beillenék. A gyermekek sírva fakadnak, az asszony rémülten sikolt s a gazda, figyelmes szemével, az udvar földjét kémleli. -76- Mást tenni nem lehet. Minden más veszedelem ellen dolgozhat az ember, a tűzből ki lehet menteni valamit, a víz elől futni lehet, itt azonban nincs más, mint belenyugodni s legföljebb számítani lehet az udvarra hulló jegeken, hogy mennyi esik a buzába belőle, hány darab két araszon vagy három araszon s ebből a tapasztalat kigondolja, hogy mennyi veszett el reményeiből.

Ez ugyan a hova leüt, letöri a növényt, de mert nagy, kevesebb, mint az apró. (Sok kicsiből ragadt össze, míg leért.) Idő multán a jég elhalad s a határban beáll az irtóztató csönd. Sem nóta, sem fütyülés. A tanyákból lehorgasztott fejü emberek, síró asszonyok és hallgatag gyermekek lépdelnek a vetés felé. Jól föltekintvén ezt, némi megkönnyebbülés támad. Hát még sem vert el mindent. Még maradt. S ebben is van öröm, a legszomorúbb sorsok is kinálnak néha ebből valamit.

Azután jön a jégaszaló, ahova jön, de nem mindenhova jön. Az most a boldog ember, aki a nagy írást a ládafiából előkeresi. Ej, ez de nagy büszkeség, mikor ama tekintetes urnak, ki a városi fiakkeron érkezik, elébe terjeszti, hogy ehol van ni. Az alku megindul, a vetést megnézik s mondják a biztosítók, hogy sehol olyan könnyü szerrel nem végeznek, mint épp itt, ennél a népnél. -77-

– Hát uram, – szól rá az ember, – épp egy gondolaton vagyunk. Én is éppen ebbe vagyok beleállapodva.

A könnyü, homokjáró kocsik csodálatos vékony kerekei nyomát nagy, széles nyomok kezdik fedegetni az úton. Kévék és keresztek között ismét a komoly nagy ökrök viszik a vasbikát s ha jó helyre érnek vele, azonnal be is fűtik. A kőszénfüst ismeretlen szaga terjeng szét a tájon, le a pusztalegelőkig, ahol a cséplődob búgását hallva, mérgesen bőgi vissza a választ valamely fiatal bika. Itt is búgás, amott is, a gépek járó kéményei mindenütt füstöt eregetnek. Másutt lovak forognak körben s a hajtóember így szól nekik:

Máskor sohasem mondja ezt a lónak, máskor a gyü-vel nógatja. A változás talán azért van, mert a lovak most nem egyenesen előre indulnak, hanem körben forognak az ágyon.

Nem sokkal ezután a szélmalmok is jobban forgatják vitorláikat, mint eddig. Minden kis szél elébe odatologatják az egész tetőt és forognak folyton a kövek. A szélmolnár most arat. Jön egy kocsi s elmegy, jön a másik s szintén viszi hazafelé a lisztet. -78- Nem sokat: egy zsákot, két zsákot, csakhogy ez a frissből való legyen. Az aztán megint nagy nap, mikor ehhez a liszthez fog az asszony, hogy megdagaszsza.

Ennél különb öröm nincs a világon már ismét. A gyerekek ezen éjjel nem igen alszanak. Hisz mikor az anyjuk hajnalban a dagasztáshoz lát, már figyelve nézik e munkáját apró, csillogó szemek. Mikor a szakajtóból a megkelt kenyér a széles lapáton a kemencébe vándorol s szájához teszik a tévőt, gondolkozva szemlélik e különféle dolgokat. S egyszer csak a lapáton előjön a kenyér. Friss, illatos, óh, de valami fölséges lehet. De hülését várni kell s addig apjukhoz szaladnak…

Tíz hónap munkájának első eredménye ez. A gazda bicskáját előveszi s kicsattantja. Balkézzel a kenyeret fogja meg, jobbjával a bicskát, annak hegyével a kenyérre kétszer keresztet vet. S megszegi.

Föl is hajózunk, le is hajózunk

A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, így nagy szelet fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát mást, mint hogy kiköt és hever addig, amíg a szél mérge alább hagy.

A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz, kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s visszajövén, citeraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a citerához ne tudna, ritka hajó, amelyen citera ne volna. A nótákat tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat búsan zengi a rézhúr: -82-

Épp ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban, mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett, bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember, asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképpenformán büszke is: hozzá át amúgy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv, nem szólt a citera, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan üldögéltek s foglalkozásképpen befonták a hajókötelek kioldódzott végét.

A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor útban álltak, tett történt a hajón. Egy legény, a mint haladtak és csáklyázott a part felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a Thököliek, de némely része mégis varga, – a csáklyát előbb úgy emelte, hogy beleüti Vetró Pálba, de ezután meggondolta magát és nem tette. -83-

Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze, hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak letette a csáklyát. De amúgy arcában elborul és azt mondta a kormányosnak:

Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement emberrel úgy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat törődött vele: egy emberrel mindig elbír.

Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt nem lehetett parthozérésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából macskázták le. Így a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszűrt a bas oldalán, ez volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést nincs, aki tűrje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt s fordítani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé fordul.

A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak útba, úgy gondolták, hogy majd reggel. -84- A kormányosné ezt az időt arra használta, hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, így bedobják a vízbe a hajó orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a víz odáig viszi a tyukot, kiemelik.

Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a vízből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vízben a tyuk nem szeret soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vízbe. Belezuhant s még sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.

– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az útjukban – bizony későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vízbe Thököli Mihály.

A kormánytól nem messze megáll a vízben és nézdegél, hol veti föl a víz? Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test újra elmerült, emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még a víz alatt, -85- mert a haláltusában kapálódzó gyerek éppen szájon rugta s így elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part felé tartott vele.

A part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a limány. Ahol a víz örvényes és kavarog. Aki úszik, nem látja meg, de a hajó magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar keresztül menni Thököli, kiáltotta neki:

Elfutotta a düh ott a vízben Thököli Mihályt, s hirtelen az eszébe ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: – ne ugass! – de nem tette, nem szólt. Kiért a partra, a gyereket megrázta kissé a lábainál fogva, mint már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába szárítkozni, mert ott tűz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek hogy van, azontúl a hívásra nem felelt semmit, csak éppen a megállott, vizes zsebóráját mutatván a kormányos elé, mondta:

Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahová kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már -86- ami ilyenkor szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az útért járó fizetést elkérjék. Mihály is így tett, előbb azonban minden cók-mókját összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.

– Lemegyek a hajórúl, – szólt be kurtán, – viszem a holmimat. Mög löhet nézni, hogy van-e közte olyan, ami nem az enyim.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el?

Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő gyermeke sorsát. A gyermek pedig símult az anyjához; a gyermek, ha észszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.

– Hát ne menj el, hát már csakugyan ne menj el. Ha éppen olyan nagy bajod, hogy hozzád nyúltam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. De ne menj el, mert minek mennél el, mikor mondom, hogy ne menj el. -87-

Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak nyakassága között lévén, elfakadt sírva:

Sírván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit átkarolta:

– Ne mennyék kend el, Mihály bácsi, ne mennyék kend el. Ha kend elmén, ki húz ki engem másszor a vízbül?

De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szíjánál fogva a válláról leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.

Szüreten

Amikor a bojtorján levelét az útszélen befogja a por, itt a nyár vége. Amikor a napimádó virág, a napraforgó gyümölcse oly nagyra érik, hogy nem forgathatja többé a méltóságos csillag melege felé: itt az ősz. Ugyan zöld még sok minden s az ég kék sátrába merészen nyújtják föl a jegenyék sötét oszlopukat, de azért a fű már szárad s az eperfák alatt a lucernaföld sárga egészen a lehullott levelektől. Reggel hűvös van, sőt hideg, de délelőttre kelve, csak besüti a tájat a nap.

Igen. Az idő fölmelegszik, a kabát lemelegszik az emberről, a suba pedig rámelegszik. A fák között szél jár s egy-egy napraforgót, amelynek gyökerei nem bírják már meg a homokban a nagy tányérgyümölcs súlyát, kidönt. A homok száraz, kevés eső ját, de ha eddig nem volt, ezután már nem is nagyon kell, ameddig áll a szüret.

A szüret áll, ami onnan is tudnivaló, hogy a darazsak mind részegek, a legyek pedig egyáltalán nem haldokolnak, hanem igen hadakozós kedvében -92- van valamennyi. A must illata fekszik végig a szőlőkön, ahogy a présház nagy, nyitott ajtaján kiszabadul. Itt bent a kapás tesz-vesz és azt mondja az embereknek:

A nagy sutúkádakban táncolnak az emberek a szőlőn. Kemény munka ez a csumiszolás, azonban azért a pipa el nem maradhat. A pipa olyan szerszám, mint a gyárnak a kémény, anélkül nem lehet ellenni.

– Ügön, – szólnak ki a pipa mellől, meg a kádból az emberek s azzal folyik a tánc tovább a drága gyümölcsön.

Az idén lehetősen drága. A termés kicsi s a szegényebb helyeken keveset ér. A szőlő sok ápolásra szorul, ahol ez elmarad, csak egy részében, azonnal meglátszik a termésen. Ha a tanyalakó elmegy az ilyen szőlő mellett s műértő szemmel rátekint, hamar készen van a véleményével.

– No nem, – feleli a koma, akivel együtt mennek az úton, a szőlőbeli árak kitapasztalása szempontjából.

Bejárják a határt, gyalogosan, ostorral a kezükben s beszólnak egy-egy ismerős helyen. Csak úgy futólag, mert most kinek sincs arra érkezése, -93- hogy ünnepies formákban vendéget fogadjon. Az alma szüretje összeesett a szőlőével, a diókat is le kellene már verni a fákról, de meg a kevés hajnali esőt fölhasználva, szántani kellene az őszi ugart. S amellett, miután a pusztának nincsen terménytőzsdéje, ahol jegyeznék az árakat, így csatangolni kell annak megtudása végett, ki mennyiért veszi a szőlőt.

A kisbirtokos, az elhagyatottabb szegény ember szőlőt termel, de bort nem, csak éppen a maga szükségére valót. Nincs hozzá módja. Hiányzik nála a tisztességes bor első alapföltétele: a pince. A homokba pincét ásni nem lehet s kőből nem minden ember épít ott pincét, ahol a házak fala is csak földből van verve. De meg nem is bajoskodik vele. Megszedi a szőlőt s eladja a gyümölcsöt annak, aki veszi s ezek közül megint annak, aki jobb áron veszi.

Útba igazítják s azzal megy odább. Valamely nagyobb tanya előtt lelép az útról az ember, meg a komája s bemennek. Elintézvén a kutyával az elintézni valót, a gazda elé jutnak.

Ezzel egy kevés szünet van. Akkor a sógor szót emel, ütögetve a csizmája orrát az ostor nyelével:

– No, nem ögyebet, – szól a sógor odavetőleg, – hanem, hogy szödi-é?

– Úgy hát? – vontatja most a szót a sógor s kedvetlenül sikálja végig az állát a kezefejével.

Kevés idő megint csak telik, aközben a koma hümget néhányszor, a sógor pedig tesz egypár lépést, mintha menni akarna, de csak visszafordul.

– No tudja, – beszéli magyarázólag, – nem olyan ez a szőlő, mint aki két esztendő előtt volt, ez már magától értetődik. Nem szolgál most úgy az üdő.

– Nono, – felel a vevő, – de hát éppen azért nem is löhet úgy mögadni az árát. Ha a szőlő rossz, rossz a bor is, hát én nem adhatok annyi pénzt érte. -95-

Ez igaz is, hogy az adó egyforma mindig, a termés pedig nem egyforma. Az emberek ezt kint meghányják és vetik s olyan konkluzióra jönnek, hogy ekkora, meg ekkora pénzért nem lehet odaadni a termést.

Azzal azután mennek odább, elköszönve. Járják végig a határt, beszólnak a tanyákba, amíg valahol megegyeznek. Akkor azután odaviszik hordókban a termést a gazdához, az átönti a maga sutuló kádjába és kész a szüret.

– Hát, tudja kend, – mondja elgondolkozva, – ahun van rajta, ott nem jó, ahun mög jó van rajta, ott nincs rajta.

Igy magyarázgatják egymásnak a dolgokat, anélkül, hogy megértenék egymást. A termést egyik akóba számítja, a másik hektóba. Az egyik magyar holdban méri a földjét, a másik katasztrálisba, a -96- bácsi határhoz közel pedig a bácskai láncok is járják. Abban aztán nincs ember, aki kiismerje magát, amennyiben némelyik bácskai lánc kétszer akkora, mint egy kis magyar hold.

S a szüret áll. Az utakon, a táblákban, a hártyák között a leányok dévaj serege. A legények pedig hordják a csöbröt befelé. A leány négy hatost, a legény öt hatost kap egy napra, ami ugyan nem túlságos nagy napszám, de volt idő, nem is olyan régen, amikor tíz krajcár volt az egy napi bér. Persze étel is jár hozzá, csakhogy az étel most nem nagyon kell. Ott előttük az édes szőlő, azt eszik naphosszat s isszák reá a mustot. Megfigyeltem egy egész nap, vajjon a kúthoz szomjat oltani megy-e valaki. De senkinek sem volt hajlandósága hozzá.

Körül-körül pedig kerüli a szőlőt a kapás, a hosszu rozsdás puskával a vállán, hogy valahol a szélén mások meg ne szedjék. Néha valamely árnyas almafa alatt pihenő helyet talál s elszunnyad. Majd megint megy tova, bocskorjaival szinte csúszva az omlós homokon.

Igy tart hajnalhasadástól ez alkonyatig, amidőn feljönnek az égre a csillagok. Most abba hagyják a munkát, vacsoráznak s lefekszenek, aki ahol helyet talál. Hét órakor már alszik mind s csend van a tájon. Egyedül Móric ugat, a láncos eb és a sutúházból a must forrásának suttogó zaja hallatszik elő. A hold fölkél a fasudarak mögül, a kapás veszi -97- ismét a puskát s kerülni megy. Durran messze a fegyvere, utána vonítás következik, ami azt jelenti, hogy valamely lakmározó ebet talált el. Móric ilyenkor igen dühös és rázza a láncot. Idő multán megkerül a kapás s az udvarra fekszik subában.

Most azután már végleg csönd van, mély, nehéz átható csönd. Minden baj nélkül mulik el az éjszaka, a hold lassan átmegy az ég egyik feléről a másikra, s mire ott halványodni kezd, tompa hangon hallatszik, mintha a sírból jönne:

Utána következik még sok, sok kukuriku és kiriki, – a padlásról, mivelhogy szüret alatt, amikor nyitva vannak a szőlőkerítés ajtajai, a tyuk- és kakas-társadalmat oda internálják. Legelsőbb a kapás ugrik föl.

Aztán a kamaraajtóhoz megy s megzörgeti, (mert a leányok odazárkóztak be a legények elől).

Azonközben föltetszik az égre a hajnal. A keleti égalj föllegei között hosszu fénysáv hasad, a fák levelei mozogni kezdenek, a galambok mennek a vályuhoz inni s Móric nagy lyukat kaparva a homokba, az éjszakai őrtállás után nyugodtan elalszik.

Kása a kötéllel

Kása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy egyúttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön a „célszörü szögény ember“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer forinttal súlyos tárcát az útszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná a gazdához, mondván:

– Már nézze csak, tekintetes uram: valami bolond úr már megint esze nélkül kódorgott erre felé.

Kása nem is tételezné föl másról, csak úrról, hogy útszélen ennyi vagyont hagyhatna. Gyémánt inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott lehet felejteni az udvaron, az neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király kárbunkulus kincse is, reá nézve akkora értékkel sincs, mint valamely kidőlt szőlőkaró. Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne ellopni, azt sem lopná el, hanem figyelmeztetné -102- az illető királyt, hogy vigyázzon jól a birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen tudatik, hogy minden ember megkísérthető s a sátán különféle útakon ólálkodik s teremt az áldozat elé olyan dolgokat, aminek ellentállni nem tud.

Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem tűri. Azt kebelére fogadja, akár az övé, akár a másé, s úgy el tud vele társalkodni, hogy az csodálatos. Mindazonáltal nem bírja az italt, mert, mint a legtöbb földmíves ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni nagy borivó emberekről, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek, ahol az italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép ilyenhez nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy a csárdába menjen, hacsak különös dolga nincsen (miután ott történnek a napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos, részben, mert nem telik rá, részben, mert nincs a háza alatt pince, a kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a „teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak így van. Mint maga beismeri: szereti a bort, de, mert hozzá ritkán juthat: mégsem borivó. Így történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató ebre: -103-

A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a pincébe csak rendkívüli pillanatokban ereszti le, kellő felügyelet mellett, s az esetleg fent lévő kimaradt borok este zár alá tétetnek, hogy Kása, aki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni, mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan eltulajdonításokra vonatkozik, amik nem annyira bűnből, mint inkább apró csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót, amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni, arra ugyan gazt Kása soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen komolyan őrizné egész éjen át.

Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége, aki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én Istenem, valami szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy nyári este, amikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog vidék. Arrafelé már jár a vasút s ott zörögnek -104- el a mérges vasbikák a tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely kavicsaik véresek, van azonban ember, aki belőlük elgazdagodott. Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, mert akkora fájdalomdíjat kap, hogy új földet vesz az árán. És még azonfelül járni lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki, s mert csak kis félóra oda az út, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segíti vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rossz por (peronospora) ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a városból, hol gépet, hol gálicot.

Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd ez így az apját a vasútnál mihamarább viszontlátja. Mentek a szőlők, földek között, ákácok alatt s az ember mesélt a kis fiának ama két oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyúkot, de nem bírták, mert (köztünk legyen mondva), kutya legény ám az a fiastyúk. Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s új mesét kezdett. Így értek az állomásig, amely nem is állomás, csak olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog úgy állt, hogy igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása, sehol füstöt nem látott s így nyilvánvaló, hogy a bagonyok kissé messze vidéken kalandoznak. Ellenben Vince -105- bácsi csárdája pedig tökéletesen itt van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament.

Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közibük ült s rendelést tett ital irányában.

– De borzasztó sebösen hozzák, – parancsolta, – mer mingyár gyün a vonal.

Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli, (aki ellenkező észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már mivel sem törődött.

Vince bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhová löki is, úgyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett az asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az érthetetlenekbe is beleúnván, lefordult a padról s a kelő hold fényében szelíden elaludt.

Történt az éjjel, hogy a kakasok harmadszor -106- kukuríkulván, az eb is fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásított. Azután üzenetet kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt, s lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet adni, ez okból megindult. Ment a harmatos fűben mezítláb (jó az nagyon) s fújta fejét a szellő is, amely kora hajnalban támadni szokott. Kása helyes útra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt.

– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna? Kend vitte el tegnap este, hát hová tötte?

Kása mereven bámult a homokba. Színpadon ilyen eseményeknél rettenetes rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, míg Kása mit sem szólván, (de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor újból kijött s megindult.

– Hát kend? – kérdezte az asszony. – Huva mén kend avval a kötéllel? -107-

– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a Palikát, vagy mögtanának engöm ezen a kötélön.

Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást, amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak előre s olykor félve tekintett az árkokba. Óh, irgalmas szent szűz! Hol bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem alattuk alszik-e. Bárcsak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bárcsak kalapját látná az útszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott, csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen. Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős. Apránkint, bár egyre szomorúbban, kiért a síkig, ahol a vonat szokott szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mitsem látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus, – gondolta Kása, – itt a halál.

Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy olyan kis két-három decis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása e gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint kin bú nehezedik. A kötél vége lógott a vállán.

Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete -108- kutya, utána pedig egy kis ember ingujjban és kiabálja:

Kása úgy gondolta, hogy térdre kell most esnie, a haláltól való szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, fölkapta a fiút és teljes meggyőződéssel mondta:

Fölfogta a gyermeket, hogy most, amíg haza nem ér vele, a karjaiból nem ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte:

– Jaj, Palikám, – nevetett Kása boldogan, – gyönyörü szép kis csikót láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele magának elpányvázni.

Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kis fiút és vitte sietve hazafelé.

Bábocskay szelet hever

Úgy volt előbb, hogy csak szelet heverni megy ki a partra a hajó, mert ebben a szélviharban lehetetlen az ereszkedés. A hajó nagy, hát nagy szelet fog s akárhogy rángatja is a kormányt Bábocskay András, csak nem ér az semmit. Szűk a víz s a hajónak nekifekszik a szél, bármint kerülgeti, csak kifújja a parthoz a víz közepéről, de ez még szerencse, mert zátonyra is kerülhet. Okos ember ilyenkor nem áll violenciába az égiekkel, hanem megvárja, mikor szépen partot ér a hajó, ott macskát ereszt, kiköti elül-hátul s mikor rendben van minden, leül pipázni.

Bábocskay András sem tett egyebet. Egy szál kötéllel kiakasztották a nagy hombárt a partra, elül pedig a macska tartotta. Jó macska, nagyfogu, nincs olyan fenék, amibe az bele ne kapjon és ha egyszer fogja, nem ereszti. Ily módon voltak, libegvén a part közelében és semmi intézkedést nem tettek egyebet, mert úgy volt, hogy mihelyst eláll a szél, mennek odább. Ám azonban a szél kitudhatatlan és formájában sohasem egy. -112-

Hogy hátha halat fognak, a picéket is kivetették, ami állandóságra mutat. Kiskovács Mihály evedző legény pedig be akart menni a hajóházba, amikor rámordul a kormányos:

– Hát majd a brácsát leeresztöm, – felelte Kiskovács. – Úgy lehet, rák is van itten.

– Hát rák löhet itten, mert épp neki való partos a part, az bizonyos, – vélte válaszadásképp Bábocskay, körültekintve a sivár tájon, amelyen talán ez az egyetlen hajó, az életben, amely kikötött. – De itt jelenleg a szobába nem mégy be, Kiskovács.

– Nem, – kérdezte Kiskovács Mihály, – pedig olyan rákot ehetnék volt a nép, hogy csoda.

És szétnézett a víz fölött. Viharos szellő verte a sárga hullámot, ez meg hordozta tetején azt a piszkos habot, amit áradáskor lök ki magából a víz.

– Már mindegy, – mondta Bábocskay. – A hal se kutya; ha fognak, egyenek halat. A szobába nem mégy be, mert ha ebbe a szélbe kinyitod az ajtót, eloltja a szél az olajat a kép alatt. Ezért a brácsát onnan nem lehet most kihozni.

Kiskovács elment a hajó orrába, pipázni a többihez, András pedig ült tovább a hosszu kerek gerendán, ami oda volt a szoba elé gurítva. A szél egyre erősebben járt a víz fölött, a kikötött kormányrúd nyikorgott, a kis székről pedig leestek a muskátli-cserepek. -113- Azt rakta volna vissza és szomorkodva nézte, hogy letört egynek az ága.

– Ej, – gondolta, – ott a túlparton az erdő, azt mért nem döngeted? Nem birsz vele, ugy-e? Erre fáj a fogad. Talán mert kiviszem az országból?

Bábocskaynak a fia vasútas Belgrádban feleségestől. Annak viszi most a pár cserepet, hogy mégis otthonvaló virág legyen az ablakukban. Ha annak a szép zöld levelei közt tekint ki az idegen föld népe közé a fiatal asszony, az mégis csak egészen más már olyankor. Egy kis madzagot elő is keres András és kötözné vissza a muskátliágat a szárához, mikor a partról nagyot kiált valaki hozzá:

A kormányos odanéz. Gyalogos csendőrőrmester áll ott, szuronyos puska a vállán. Bizonyosan az embereit ellenőrizte s úgy került ide a partra. Azt kiáltja neki vissza:

A katonát elfutja a méreg és a magasas partról beugrik a hajóoldalba és mindenféle fegyverével csörög nagyon, ahogy a tetőhöz ütődik. Azután a -114- járón halad a kormányos felé, azon emberek ügyetlenségével, akik nem szoktak ilyen vékony úton járni.

– Jó lesz egy kicsit vigyázni, – inti gúnyosan Bábocskay, – ebből a házból nagyon hamar ki lehet ám érni az udvarra.

– Nem hívják ezt sehogyse, hanem hol a víz viszi, hol a ló húzza. A neve pedig, – mondja, megemelvén a báránybőr sapkát a fején, – szent István királyunk. Aki oltalmaz és megvéd minket.

– Ej, – kiáltja a csendőr türelmetlenül, – hát micsoda város alul? Sok város van felülről idáig…

– Van ménkü, – véli Bábocskay. – Különben Szeged alul jövünk. Odavaló ez a hajó, tudja, arra a vidékre, ahol, ha valaki bejön a hajóra, jónapot szokott mondani. -115-

– Ne leckéztessen itt engem, – vág vissza nyersen, parancsolólag. – Feleljen, hogy hová mennek, mit visznek, miért kötnek itt ki? Ismerem már az ilyen csempésztempót. Feleljen a kérdéseimre, mert tudni akarom.

András most már tökéletesen összekötözte a muskátlit és eltartván magától a cserepet, nézi. Kedve telik benne, mert mire leérnek Belgrádig, bizonyosan megfogja újból az ág. Lehelyezi a kis székre és amint guggolásából fölemelkedik, azt kérdezi a csendőrtől:

Előre veti a jobb lábát, hogy a kezével jól beférhessen a nadrágzsebbe. Ott van ugyanis a masinatartó.

– Micsoda kérdés ez? – pattan föl az őrmester. – Hogy mer maga velem így beszélni?

András már előhúzta a masinatartót és a tetejét kinyitván, alkalmas gyufaszálak után keresgél. (A kisebb fejü gyufa jó időre való, a nagyobb fejü azonban még szél ellen is fog.) Eközben jólelküleg tekint végig a jövevényen.

A pipából veri ki a fölösleges hamut Bábocskay most, azután szájába fogja, félre fordítván. Azután -116- úgy mesterkedik, hogy a dohány a szél dacára tüzet fogjon a gyufától, ami sikerül is. Egypárt szippant, hogy a tűz jól életre keljen és ezen szipogás közt kurtán felel:

– Azt látom, hogy csendőrruha van magán, – mondja Bábocskay. – De azt mondják, nem a ruha töszi az embört…

A katona most már egészen mérges a sok évődésre, és leakasztja a világossárga kurta puskát a válláról, jól marokra fogván.

– Hát, – mondja komolyan, megvetve a lábát, – ez teszi-e az embert, hajós?

Bábocskay Andráson mintha feszülne a kabát és mintha a válla vállasodna. Egyenesebb is lesz, és a nyakát megszegve, fejtől lábig lassu pillantásokkal nézi végig a csendőrt.

– Hát, hogy azt teszi-e, azt nem tudom, – adja most már föl a szót lassu, erős ropogtatással, – hanem azt tudom, hogy akit én itt belevágok a vízbe, annak aztán elég van téve. Öt emböröm van neköm itten, előkiálthatom mindjárt. Hát mit lármáz itten? Tudom én, hogy maga kicsoda-micsoda, de hát én ki fia-csikaja vagyok? Hé vagyok magának, én, Bábocskay András, első kormányos, adófizető polgár? És István szent királyunk hajójára -117- úgy köll bejönni, hogy se jónap, se adjon Isten? Aztán micsoda jusson? Nem azért van maga tartva az én adómbul, hogy a becsületes embert hajkurászsza. Szaladgál itt elég gazember a rácok közt, azokat fogdossa. Hé! – mondja végül megbotránkozva András, és úgy szorítja bele a pipát a szárba, hogy makkban ketté törik.

– No, nem úgy van a dolog, – felel a csendőr, meglepődve kissé a beszéden. – Azért bizták én rám ezt a vidéket, hogy vigyázzam. Ha erre járok, meg kell tudnom, miért kötöttek ki? Sose kötött itt még ki hajó.

– Látja, mikor kérdeztem, nem mondta el. Nekem pedig tudni kell. A kötelesség kötelesség.

– Azt neköm ne tanítsa. Voltam én már zajlásban a víz közepén a hajóval, hogy minden emböröm otthagyott, még se möntem le róla.

– No hát akkor… – válaszol békülékenyen Bábocskay András, és vízbe dobja a pipa cserepeit. – Nem mai gyerök vagyok én.

– Ne mondja! – fűzi a beszédet András. – No látja, mibül lesz a tallas egér. De aztán tanulnak-e valahogy? Vagy csak így azokat is katonának akarja adni?

– De tanulnak azok, – mosolyog a katona, amennyire az álladzó szijja engedi. – Az egyik már a latin iskolát járja.

– Lássa-e, – mondja Bábocskay András, virzsinyia módra kezelvén fogai közt az üres pipaszárat, – abbul úr lesz. Hej, a fej, a fej, csak más az, aki a fejbül él. Látja, majd a fia előrehalad, maga mög itt zsandárkodik.

– Bizon, – folytatja elgondolkozva a kormányos. – Én se vagyok ám különben. A fiúnak nyitva a világ, röpülhet, én mög, látja, csak itt vagyok a hajón. Járom a vizet tavasztól télig rajta és soha azt sem tudom, hol fagyok be vele. Itthon-e, vagy Oláhországban?

Hallgatott egy darabig, aztán a vastag fagerendán foglalva helyet, megkínálta a katonát: -119-

– De köszönöm, – szabódott az, aki eddig bólongatott András beszédéhez. – Nem azért jöttem én.

– Tudom, tudom, – mosolygott András. – De tudja, ha csempészni akarok, azt úgyis beraktam már a hajó fenekébe otthon, ahhoz pedig nem juthatna, mert háromezör métermázsa búza van fölötte.

– Az úgy van, – szólt a csendőr, s a szoba külső falához támasztva a fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis mostanában nagyon hordják a sót kifelé.

– Löhet. De hiszen van már a rác fináncnak is esze. Tud az ügyelni, ha akar… Ehen, – ütötte föl a fejét, szimatolva Bábocskay. – Érzi a szagát?

– Halat főznek odafönt az orrba a legényök. Ha van érkezése hozzá, möghívnám, hogy tartson velünk. Hamar mögvan, mert tudja, röttentő sebösen főz az ilyen éhös nép. Ahányan vannak, mind rakja fával a bográcsot. Aztán ez a Kiskovács gyerök nagyon jól el tudja kászolítani. Tudja, ez belehány mindönt egymásra, hogy káresz kantáresz, ahogy lösz, úgy lösz, de azért senki olyant az embör elé nem ád, mint ez a szélfejü kölök… Jó az, tudja, nagyon. Melegít az ilyen.

– Már köszönöm nagyon, kormányos úr, – -120- szól a csendőr, – de nem löhet. Időm sincs már, meg aztán a szolgálat, szolgálat.

– Már azt éppen nem tudom, – és körülnézte az égi tájakat András. – Amíg a szél el nem áll, innen nem indulhatok. A hajó nem sínön mögy, mint a gőzkocsi.

Kivetette a járódeszkát a partra, hogy könnyebben léphessen a katona a földre.

– Isten áldja mög, – kiáltotta még utána, amint szuronyának fényes vége, kalapjának lengő zöld tollai el nem vesztek a magas part hajlásában. Még maga is fölment utána tekinteni s ott is marad egy ideig, ha vissza nem kiabálja a széllelbélelt Kiskovács Mihály:

Bábocskay visszalépdelt a hajóra s Kiskovácscsal -121- végighaladván a járón, a nagy gerenda elé értek, amelyen az előbb András ült a csendőrrel.

– Inkább ezt nyitom ki, – mondta András, – mint a szobaajtót. Emeljük no.

Ketten fogták a gerenda végét és föl bírták emelni, úgy, hogy a kötéloszlopra tehették.

Kiskovács fogta, hogy el ne dőljön, Bábocskay pedig lecsavarta a gerenda végét, benyúlt a lyukon és egy marék darabos sót húzott ki belőle.

– Ne, – mondta, – elég lögyön, mert ami itt bent van, az ki van mérve.

– Hát az agár elment már? – kérdezte Kiskovács, kalapjába szedvén a sót.

– El, – felelte kurtán Bábocskay András és visszacsukta a gerenda tetejét. – Sót keresött, de azt mondtam neki, hogy nincsen a hajón…

Öreg embör napáldozatja

Faragó Mönyhért mögúnta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pípázott. Rossz dohányt pípázott a garasos pípából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált. Oda esött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte meg Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No, adott is ötven esztendő óta ölég epröt a malacoknak.

Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.

– No, – mondta Mönyhért, – ha mán legyüttél, faragok belülled a kis onokámnak kiskést -126- mög fakanalat. Mán úgy is eluntam itt magamat végképp.

Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte eggyik végrül, mögnézte másik végrül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért.

De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy idejig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lett belüle, kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyu.

Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhessön vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi odajár kint a földben, Isten áldásáért. Óh, Mária, légy üdvöz.

Csak a sánta varnyu gyün oda féllábon, de hisz könnyü annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök és olyformán -127- néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá:

– Kár beléd az étel, kutya, – fakad haragra nagyapó. – No nézd. Ugyan hogy nem gyün ide a Hattyu, hogy mögtépázna vagy egyszer.

– Kár, – kiabál vissza Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik.

Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyu. Mögneszelte hevertiben, hogy nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyu, egészen fehér, de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a mostani neve a neve neki.

Hattyu egy lábával sebösen fejön üti Matykót, hogy mönnyön az útbul. Matykó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné.

– Én nem védlek, – mondta most nagyapó, – mert fekete a lelköd. Még Marcitul sajnálod a kanalat?

No, ez mán sok. Hattyu leül a két hátulsó lábára és söpri a farka a homokot.

– De söpörsz, – véli nagyapó, – pedig messzi van még a szombat délután.

Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyu nézi a munkát, a szömtelen Matykó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul.

– No, – mongya nagyapó, belégyőződve a dologba, – csakugyan ojan vagy, akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszédöt.)

Még kész sincsen tökéletösen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édes jó Istenöm, de szépre nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.

– Ó, jó kis lelköm, – mosolyog nagyapó és tekintettyeivel, könnybe lábbadt szömeji nézésivel a gyermökre téved. – Hát hozod?

– Ahán, – feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind valahányan. Zizög a száraz -129- babbaj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kúnos kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejet hoz nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt a mi jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé.

Hozza is az Etel lán hamardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogattja a porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőrü, egész takaródzásra való töröttbőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom.

Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen elnyújtódzik és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyődnek. A nap mán áldozik, épp most van a földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még szinte visszaugrik, hogy még egyször ragyogó fehér haját végigöntse piros sugaraival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén embör röttentő halandó. -130-

Matykó fölmönt nagyapó subája vállára oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó hogy csinálták mög titokban a Marcinak a kanalat.

Útban Bécs felé

Mentünk egész nap, mint csapat, nem igen tudva, hová és merre. A helyzet különben nem volt kétségbeejtő, már hazajöttünk Spanyolviaszkországból és a régi Wenndl-fegyver kétélű szuronyait az úgynevezett fölöttes hatóság kicserélte a Mannlicher-puska tompa papirvágó késeivel. A török földről jöttünk, egy kicsit pihentünk itthon, de azután parancsot kaptunk, hogy készülődjünk, mehetünk Bécsbe, mert ezentúl ott fogunk lakni. De nem úgy, hogy hát azonnal. Hanem előbb egy kis nagygyakorlatot útközben végigcsinálunk, ez volt az az akkori nevezetes székelyhidi Kaisermanöver. Akkor csak így emlegették, a nevezetessége pedig abban volt, hogy az utolsó napjai egészen úgy folytak le, mint a valóságos háboru. A csapatok nem rend szerint mozogtak, nem tudták, hogy hová érnek, mely faluba jutnak estére, vagy hogy egyáltalán faluba jutnak, ahol ember lakik és van mit enni. Ehhez képest nehezedett az élelmezés kérdése is, a katonák magukkal cipelték a több napra való élelmet s a csapatok után a katonamészárosok lábon hajtották a húst, hogy amikor jut a főzésre idő, letaglózhassák a marhát. -134-

Különös kódorgás volt az, ahogy most, tizenöt év mulva ráemlékezem. Össze-vissza való járás, ma előre, holnap hátra, világtól elzárt szakadékok között, úttalan völgyekben. Hogy a kavarodás teljes legyen, ragadós állatjárvány tört ki a vidékeken, s most már nemcsak az „ellenséget“ kellett kerülgetni, hanem a jószágokkal a száj- és körömfájást is, amely éppen nem respektálta a generálisok intézkedéseit. Egy-egy kis folyó hídjánál odaállott a nagy csapat elébe, pecsétes levéllel a kezében, egy-egy tarkazsinóros megyei hajdu s visszafordította az egész társaságot, bármennyire tótágast állt is ettől a Taktik.

Tény dolog, hogy vidéket megismerni sem vasútról, sem kocsiról nem lehet: ahhoz a gyalogjárás szükségeltetik. De a gyalogos ember is csak jó úton, lakott vidékeken szeret járni, azokba az elhagyatott fészkekbe, ahol jártunk, valóban alig jut el más, csak a bújdosó, meg a katona. Egyfelől az egyszerü, másfelől a nyomorúságos életnek különféle tájai tárulnak elő. Mi akkor épp a Balkánnak egy elhagyatott vidékéről kerültünk haza, s nem egyszer fakadt őszinte szóra a baka: – Lám, idehaza ezek a népek nyomorultabb életet élnek, mint amazok oda alá. Némelyik alföldi csősz egy nyárra, dinnyeérés idejére külömb gunyhót épít magának, mint amikben itt állandóan laktak, elbújt, eldugott völgyekben az emberek. Ahol a kidőlt fatörzs a nyitott ajtón át be -135- volt tolva a ház közepén füstölgő szabad tűzhelyre az egyik végével. A másik vége kinyúlt a házból s csak úgy olykor tologatták beljebb, hogy a másik vége odabent parazsoljon. A jámbor oláhnak eszébe sem jutott, hogy elfűrészelje, de hiszen fűrésze sem volt neki. Olyasmije talán csak igen gazdag embereknek lehet…

Egy helyen a mestergerendába egy fekete fanyelü kés, meg egy villa volt beleszúrva: a család kincse. Nem használták, az ujjaikkal ettek, a késnek és villának csak odaérkezésünkkor jutott rövid szerep. – Hát a falvak! El lehet mondani e szegény móc népről, hogy vendégszerető, és tudná is mutatni, ha volna mivel. Csak épp a lányait rettentő módon félti a domnu katánától. Volt eset rá, hogy mikor a véletlen által arra hajtott ezred a hegyekről ereszkedni kezdett alá a völgyben fekvő falu felé, egész szépen lehetett látni, amint a falu tulsó oldalán a lányok, menyecskék csapata haladt fölfelé a hegyen, megbújni az erdőkben addig, amíg a domnu katánák el nem mennek, – bár ugyan így is minek hozta őket ide az ördög.

Egy ilyen faluban boltot is találtam. Éppen papirra volt szükségem, jelentések írásához, az irományos ládával a kocsi ki tudja, merre járt, bementem hát a boltba néhány ív papirért, de a boltos sem papirt, sem ceruzát nem adhatott, nem is volt raktáron: -136-

Ám a bírónál sem volt kapható, neki sem volt szüksége reá, mint olyannak, aki járatlan a betűvetésben. Ellenben madzagon pecsétnyomót viselt a nyakában, azt a faggyúgyertya fölé tartotta, s mikor elég korom ragadt reá, a papírra nyomta. A dobresti bíró ezzel a tugrával közigazgatott, s mégsem dőlt össze a világ…

Csütörtök. Áldott pihenőnap, amikor nem kell hajnaltól estig úton lenni, ami némelyekre nézve pénzbelileg is előnyös, mert a lurkók mars közben kártyáztak a sorokban. Mars közben ferbli, ez sem utolsó mesterség. „Húsz nem húz, sánta nem gilt, licitálás nincs, akinek többje van, viszi a vizit.“ Meglehetősen kurta és velős szabályzat.

A csütörtök a csend napja, akárcsak az elemi iskolában. Vén strázsamesterek rontogatják különféle vizitációkkal, de másképp a nyugalom jegyében üli meg a falut az ezred. Mert faluba jutottunk, egészen alkalmas falu, pópa is van benne. A 15-től átizen a manipuláns, hogy menjek a pópához ebédelni, hatvan krajcár egy ebéd, vannak már húszan, akik oda mennek. A szegény pópának ime így hoz néhány nyomorúságos forintot a hadgyakorlat. S híre sokáig meg fog maradni, hogy mikor a domnu katánák itt jártak, hatvan krajcárt fizettek egy ebédért, – óh, dumnye Zó! -137-

Az udvarias tizenötösnek azonban nem is feleltem. Elsősorban méreg volt a dologban. A kapitányom értesített különös kegyéről, hogy az őneki rendelt szobában nem lakik, azt átengedi nekem, ezzel cserében azonban adjam át neki a sátramat, amit a hátamon hordoztam: majd ő az alatt hál az udvaron. A különös kegy nyilvánvalóvá tette, hogy mind a ketten az udvaron fogunk hálni, csakhogy a kapitány lesz a sátor alatt, – mert a szobákban hálni nem való olyan embernek, aki az ottvaló viszonyokat meg nem szokta. Azonfölül csirkék szaladgáltak az udvaron. És hirtelen föltámadt előttem, mintha túlvilági ködben libegne, valamely finom krumplis paprikás csirkének az illata. Már valami húsz napja kódorogtunk, alkalmas ételt régen nem ettünk: szóval, őszinte magyar gondok voltak ezek. Nem megyünk tehát a pópához, hanem főzzön paprikás csirkét az oláh.

Persze, előbb beszélni kell vele tudni. Regimentünk sorozó-járásaiban volt egy oláh falu (ugyan most is megvan), Csanád a neve: ott, mire katonává cseperedik a legény, egyformán beszél négy nyelvet: tud magyarul, németül, oláhul, rácul. Hát csak egy csanádi legényt kellett előkiabálni a szomszéd házakból és azonnal tárgyalásba ereszkedtünk:

Volt azonban a borjúban egy zacskóval, parancs és rendelet szerint. Nohát itt a paprika. Az oláh elment a garabolylyal a krumpliért, az öreges asszony pedig csirkefogdosásba kezdett.

E pillanatok ünnepélyesek voltak. A szomszéd házakban a katonák daloltak, én az udvaron a földön ültem s egy ládatetőn irkáltam azokat a haszontalan kimutatásokat, amiknek a révén az osztrák ármádia joggal kiérdemli a fegyveres bürokratizmus elnevezést. De hát a csirke főtt, az oláh hazajött a krumplival, az anyó igen buzgón téb-lábolt a konyhában: úgy véltem, hogy mind bolond az, aki a pópához ment enni. Majd ez lesz az étel s nem is drágább, mint amaz…

Estére hajlott az idő, ősz volt már akkor, szeptember második fele. Némi köd mutatkozott a hegyek között, aminek nyomán hivatalos Ausweisaimon szétmállott a tinta. És jött az oláh, hogy készen van a csirke, meg lehet enni. Ott van a belső házban az asztalon. Valóban, az idő elérkezett. Acuma jeste timp. A kard felkötendő, azután bevonulok. -139- A belső ház minden oldalát, ahol csak pad van, végigüli a házigazda rokonsága, leányok, asszonyok, emberek. Ez mind úgy jött ünnepi mulatságul, hogy megnézi, mint eszi a domnu katáná a paprikás-csirkét.

A csirke egy nagy tálban, valami barna, zavaros lében szelíden úszkált az asztalon. A paprika meg mellé volt téve tányérra…

No, ez nem kell. Lefizetem az árát s otthagyom, az udvarra lépvén. A kapitány már alszik az én sátorom alatt. Megyek a kocsinjáró kantinos után, majd csak megtalálom valahol, s talán még valami maradék szalonnája akad neki. Egy vendéget találok a rozoga cigánykocsin járó vendéglő előtt: tartalékos káplár, itthon fiskális, ette a sárgára avasodott szalámit, mivelhogy más nem volt. A kantinos kulturhölgye a kocsisátor alatt, gyertyafénynél, Zolát olvasta. No, gyerünk haza, holnap korán kell kelni, a sárgaszínü szalámi nem kecsegtet. Csak haza tehát. A kapitány ismét alszik az udvaron az én sátoromban.

Az ereszet oldalán pedig ül az öreges oláh asszony és sír. Megverte az ura, mert nem tudta megfőzni a csirkét a domnu katánának. A kecske odamegy hozzá, az ölébe dugja a fejét s csendesen békíti: bekmek, mek-mek-mek…

Tanyahelyen

Ezen pár sor írásomat az eperfa alatt írom a tanyaudvarban. Dombos hely ez, amely fölött örökké jár a szellő és zúgnak a fák levelei. Egy teljes hónapra ugyanis búcsút mondtunk a városnak. (Éljen, ahogy tud egymagában.) Hogy azon idő alatt innen el nem megyünk, bármi történjék. Jó itt nagyon. Talán sehol sem jobb a világon. Sajnálkozva forgatom a kezemben a Deutsche Reichspost egy levelezőlapját. A háziorvosunk írta Norderneyből, mivelhogy elfeledte megmondani a helyettese nevét. Szegény doktor! Mily messzire elmászott, hogy némi kis hullámverés érje a hátát. Mi a vödörrel csináljuk az ilyesmit. A mély kútból szedett víz van olyan hűvös, mint a tengeri s negyven vödörrel fölhúzni belőle, van olyan erőgyakorlat, mint otthon a szokásos súlyemelgetés. Továbbá itt sarut sem ölt magára az ember, hanem csak úgy mezitláb ténfereg. Igen jó foglalkozás. Borotválkozni sem kell. Olyan messze vagyunk az úgynevezett világtól, hogy úgy nőhet a szakállunk, ahogy éppen kedve tartja. A méhek, amelyek itt az asztal fölött röpködve -144- írásaimat olvassák, ilyen kérdésekkel egyáltalán nem törődnek.

És micsoda gyönyörü érzés az, lustának lenni. Az ember apránkint szokik bele. Oly buta, hogy valóban csoda. Már nagy munkának tetszik előttem, ha kimegyek a semjékre, (igen messze van: száztíz lépés), s behajtom a teheneket vizet inni.

Ha ez megtörtént, akkor aztán jó darabig nem csinálunk semmit, kimerültünk. A láncos ebet el kellene vinni legelni, de már az csak majd délutánra marad. A tanyákon van valami őstörvény, ki sem tudja megmondani, mikor keletkezett s ki adta ki betartásul, amely azt rendeli, hogy István első királyunk napja után kötve kell tartani a kutyát. Amely kutya még e nap után is kötetlen szaladgál, azt lelőni nemcsak hogy illik, de kötelesség. Onnan van ez, hogy Istvánnap után már olyan érésbe indult a szőlő is, a kukorica is, hogy a kutya megeszi s ezáltal nagy károkat okoz, mert igen sokat tud enni. Igy hát a kutya kötve van s úgy kell vinni láncon a legelésre. Az epret végtelen szereti s megeszi a faaljalmát is. Miután itt örökké jár a szellő, nagyon hullik a fákról az eper s azt föl kéne étetni az ebbel. Elbocsátani azonban nem szabad, mert akkor úgy elvágtat, hogy két nap sem kerül elő. Csak úgy kell azt legeltetni, mint akármely más jószágot.

Azonban majd csak délután. Hogy én most innen megmozduljak? Ha a római pápát látnám befordulni -145- a tanyaudvarra, talán fölkelnék, hogy elébe menvén, üdvözöljem, de másnak aligha. Oh áldott, nagy, dicső, gyönyörűséges semmittevés. Nincs nálad különb valami a világon.

… Érzem, hogy miként csitul el a fejem. Hogy aprózódnak a gondolatok. Utóbb már nem gondolok semmit. Minek? Sör van előttem a pohárban, de megmelegedett, ki kell önteni. A hűs lent van a mély kútban. Azért azonban érte kellene menni. Hogy azonban érte menjek? Minek? Inkább nem iszom. Tiszta haszon ez. Jó volna egy papírszivar is. Az meg bent van a házban. Érte menjek? Nem. Olyan papírszivar még nem termett ezen a földi világon, hogy annak a kedvéért megmozduljak. Sokkal jobb itt, semhogy bármiért csak egy percre is érdemes volna elhagyni. Ha megúnom az ülést az asztal mellett, eldülök s beleesem a fűbe. Nem formák szerint. Nem állok előbb föl s nem használom a térdeimet, a kezeimet, könyökeimet ahhoz, hogy lefekhessek. Csak eldülök úgy, mintha hátulról fejbe lőtt volna valaki. Beleesek a fűbe. Ahová estem, ott a legjobb. Jó helyről pedig bolond ember, aki megmozdul.

A levélzúgáson, méhzümmögésen kivül tökéletes csend van. Az égen lassu, tiszta föllegek vannak. A tanya fala fehér, egészen fehér s így szemközt nézve, szinte vakít. Micsoda gyönyörűség mégis az, ezt a hosszu fehérséget nézni. Alatta járnak-kelnek -146- a kotlósok, némely része szintén fehér, némely része fekete. A csirkék sárgák. A vadszőlő pedig, ami az ereszeket befutja, zöld. A tetején széthasogatott alma szárad, amiből bagolytüdő lesz télire, az meg piros. A dualizmus színei, hogy így összekevergőztek, mily csodálatos ez. Gondolkozni akarok rajta, de nem megy. Hála Istennek, nincsenek gondolataim. Nagy megnyugvás ez. Semmi sincs az agyamban, egy szikra gondolat sem; érzem, hogy ha akarom, ha nem: azonnal elalszom. Most keltem föl pedig nemrég az ágyból, miután tíz óra hosszat aludtam benne s azután még két óra hosszáig hanyattfekve néztem a fehér falakat.

Azt hiszem, tanyahelynek semmi úgy meg nem adja a szépségét, a nyugalom teljes érzését, mint ez a sok fehérség. Olvastam, hogy a newyorki állami börtönnek vannak szobái, ahol minden: fal, padló, bútor teljesen fehérre van festve. Semmi másféle színt ott a szem nem lát. Még a fehér is egyszínü: árnyalatai nincsenek. Mondják, hogy az e szobákba csukott rab két óra mulva már ordítva eseng, hogy adjanak a szemének valami néznivalót. Lehet, hogy így van, hogy a sok fehérség egyszerre és egy tömegben kellemetlen, így azonban, ahogy a tanyaszobák falán az okosan el van osztva, csodásan megnyugtató. Altat. Nem tudom, van-e még valami más, ami úgy kitávoztatná a fejből a gondolatokat. Mert ez a tökéletes pihenés itt s úgy nézem, szunyókálok -147- is már megint. Humok, – amint errefelé mondják a tanyai benszülöttek, onnan támasztván ezt a szót, hogy amikor az ember lehunyja a szemét, akkor hum. Már kész volnék is humni, de nem lehet. Ugyanis a nyakamnál érzem, hogy valaki arra nagyot fújt. Azután jól oldalba böknek s elébem áll egy nagy fehér tömeg. Ez a Pirók, az összes tanyai tehénség ükanyja, aki bejött a semjékről, mert vizet ihatnék. Igy figyelmeztet, hogy merjek neki. Ahogy ő megbökött, úgy visszabököm én is, mert valami egyenlőségnek mégis csak kell lenni a társadalmi rendben.

Elmegyek vizet merni neki. Azután visszatérek s most már gondolkozom. Azon, hogy micsoda szamárság ez már megint. Magamnak nem mentem el a kútra egy pohár sörért, a Piróknak meg elmegyek. Hát hogy van ez? Hát a Pirók több, mint én? Ez a vén tehén, amelyet már egyetlen mészáros sem venne meg, mert oly öreg, ez én előttem nagyobb sarzsiban van, mint én magam?

Kétségkivül érdekes kérdés ez és megnyugtatna, ha indító okai felől tisztába jöhetnék. Azonban nem megy. Ismét elálmosodom. Előbb szétnézek a fűben, hogy valami szegény bogárra ne tegyem a fejemet, azután csakugyan humok.

Ebből az alvásból csak idő multán riaszt föl a kocsizörgés. Megjött a kocsi a városból. Igen hasznos dolgokért ment be. Hozott sört, szódát, továbbá -148- a postát. Egy nagy csomó ujság s néhány levél. Az asszonyok sietve kapkodnak utána, mert úgy van a világ berendezve, hogy az asszony kiváncsi legyen. Bontogatják a lapokat. Hogy mi van Ferdinánddal? Hát bánom is én, akármi van. Hogy meg volt-e már Henrik herceg párbaja? Hát mi közöm nekem Henrik herceg párbajához? Én a Pirókkal párbajoztam az előbb, jó, becsületes harcban, amelyhez ő a szarvait, én a könyökömet használtam. Vigyétek el innen azt a postát. A leveleket majd elolvasom, majd… holnap vagy holnapután. A dolog egyáltalán nem sürgős…

Pecsét

Förgeteg a piacon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városban szokás a Vidám katonához címzett boltban venni, azon ravaszkás okból, hogy ne csak éppen a pálinkabéli ital miatt kelljen ott megállni a kocsival. Egy kurta „no eredj“ szóval útnak indítja a feleségét s ő maga pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai ismerőssel, aki, hogy az útjába akad.

A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelíd tisztelettel nyitja ki s néhány percig dángovázva lépked előre-hátra az ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratáról kémlelvén ki, hogy hol van neki a dolga. Lassan halad eközben, a pipát a zsebbe csúsztatta s begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.

Ráakad azután a kihágási bíró szobájára s mert hogy éppen nincsen odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön leveszi a kalapját, -152- néhányszor körülkeféli a könyökével s ahogy beér az asztal elé, ahol a bíró valami íráson dolgozik, köhint. Azután meglátja, hogy a szőnyegen áll.

S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokrócra, ami némi fejcsóválást eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arcán teljes egészében látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtiszteltetésre s azt hiszi, hogy most okvetlen nagyobb lesz a bírság, mert beleszámítják a pokróckoptatást is.

Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a mellényzsebbe nyúljon, ahonnan apróra összehajtogatott, gyűrött papirosdarabot húz elő. Nem lehet valami jó beleírva, mert János a két ujja között olyforma irtózattal tartogatja, ahogy a békát szokás.

Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt, meg a tintatartó fölött átnyúlva a karjával, leteszi a kapitány elé. Ahogy ez föltekint, bizalmasan bólint neki a fejével, s magyarázólag szólal meg:

– Be ám, – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze csak meg. Nem tudom, mire mén vele. -153-

A pecsét voltaképpen a kihágási bíró idézvénye s pecsétnek azért hívatik, mert rajta van a város címere, amit különben nem igen szeretnek látni az odakintiek, mert ahol címert talál, ott vagy kapitány van, vagy vámház. János kevéssé hízelkedni is akar, alattomos célzattal a bírság kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:

S elunván a jobblábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, ami természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Ekközben megpillantja előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja meg a deres bajúszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s nyakravaló-igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész tenyérrel kell lefogni a fölcsúszott kendőt s ekközben fejbillentésekkel húzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.

János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek találná az egész dolgot: -154-

– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.

– Nono, – veti bele csöndes hangon a vétót János, – csak módjával. Mert alig hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van annak mit önni.

– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja be az őr?

Halbőr most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt, ami nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon húzgálja kifelé a nyakravaló csücskét.

– Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy István, a Faragó Döme… Persze, azt nem látják.

Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják a bírságot.

– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint bírságot fizet kend.

János hirtelen körülnéz, s ahogy csak magát látja a szobában, meglepetve kérdi:

– Ugyan, – szól tünődve s nézi az egyik lábafejét, amelyet ide-oda mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a bíró más íráson dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan szólal meg:

Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, amint a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.

– Elég nagy pénz a szegénynek, – szól, s hol egyik, hol másik ujját húzza végig az asztal szélén.

– Ugyan ne mondja, – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arccal tekint a kapitányra.

– De pedig úgy van, – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni rögtön?

– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint ahogy színpadi hősök szoktak.

– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs nekem pénzem… Honnan? Miből?

S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi viselkedésével tett-e vajjon valami -156- hatást a bíróra. Amaz azonban csak nagy egykedvűséggel hagyja rá:

János most kétkézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes bizalommal teszi föl a kérdést:

Hmget egy darabig, s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre, lenézve olykor reájuk. Azután ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s odavetőleg mondja:

Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hívó szóra, mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a sarcból valamit. Ahogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen mintha eszébe ötlene valami.

János bemegy a szobába újra félig és olyan arccal kezd beszélni, mint aki valami nagy új dolgot fedezett föl:

Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen ingatja hozzá a fejét, mint a cukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.

A bírónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papiros közül az idézést s odalöki az asztalszélre:

– No, – mondja és lehúzgálja a mellénye csücskét, – mégis, szó nem esik, mondván…

Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyúl a pecsét felé, majd meg hirtelen megáll és fölveti a fejét.

– De hát minek ez nekem? Nem kell ez nekem. – Ezenközben a sarokba pillant, ahol a bírságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan valójában komoly-e a dolog egészen. – Úgyis csak eldobnám…

– Hát csak úgy, – dünnyögi elszégyenülten s most már igazán meg van restelkedve Förgeteg, -158- mert forog a kalap a kezében. Kis vártatva csak lépdel újra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba mélyedt. Az ajtónál újra megfordul:

– Ugy-e, tekintetes uram, megkérdezem már még egyszer… mennyit is hozzak?

– Annyit, ugy-e, – mondja János, a kilincs rezén birizgálva. – Eggyesbe jó lesz-e?

János újra megüti a kabátszélt hátralebbentési célzatból s most már a lajbliba nyúl. A széles bőrtárcát, ami valószínűleg még nagyapai örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait, forintokat szed ki belőle. Mikor a tizenkét darab megvan, együvé fogja s most már kemény, határozott lépésekkel megy asz asztalig és odahajítja a papirosok közé:

– Ehol a pénzük, – szól nyersen, haraggal, – Hanem csak agyonverem a bürgét odaki mind.

Azonban dehogy. Három-négy hét mulva újra csak megjelenik ismét néhány birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az állat.

Versengés

Eszéki Ferenc a mult héten vett új szerszámot a lovaira és hát büszke is velük. Szép a szerszám nagyon, világossárga bőrből való, rézkarikákkal. A ló mindjárt büszkébben megy az ilyen hámban, mert neki is van annyi esze, hogy más viselkedés illik az ünneplő ruhával. Továbbá némi bor is van Eszéki Ferencben, miután a városból megy hazafelé a tanyára. A mezők lakója, ha ügyes-bajos dolgában a városba viszi az útja, mikor már mindent elvégezett, betér a szokott korcsmájába. Nem annyira a borital kedvéért, mert az otthon is van, sőt a kocsiban is találtatódik, hanem mert a korcsmában ott talál egy-két embert az ismerősök közül. Odakint mérföldekre vannak egymástól és azon időben, mikor a dolgától ráérne járni-kelni, az útak is rosszak. Itt meg kéznél van mindenki, mint a Bárkányi szomszéd, (éppen a nyomás túlsó oldalában lakik két órajárásra), Kisguczi Illés és a többiek. Itt mindenféle dolgot meg lehet tudni. Ki hol vesz vetőmagot, mikor kezd szántani, meg egyéb ilyenféle. Ily módon mikor aztán megindul hazafelé déltájban a gazda, -162- vidám a kedve és ezt azonnal megérzi a ló. Nem tudni, attól-e, hogy könnyebb járása van ilyenkor a gyeplőnek, vagy hogy hangosabb szavu a gazda, – annyi azonban bizonyos, hogy egészen másképp viszik a lovak a kocsit.

Amiként ő, úgy a többi tanyai is gyorsan hajt kifelé az egyenes utcákon s a boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova? A városban ezt még nem nagyon lehet próbálgatni, mert kevés arra a hely és sok a kocsi. Hogy azonban a vámon kívül érnek, ott már nincs ilyféle akadály. Zörögve indul meg a vékonykerekü, könnyü alföldi kocsi, egy másik utána s kezdődik a verseny nagy porföllegek és ostorcsattogások között. Ennek a neve: elkerülés. Már Eszéki Ferkó elhagyott egy egész csomót, olyant, amelyiken vagy öregember hajtott, vagy asszonykézben volt a gyeplő. Ezek nem mernek ilyen játékot kezdeni, s egyáltalán nem bánják, ha elkerülik is őket. Azután meg nem minden lóval lehet megcsinálni az ilyen versenyt, de azonfölül olyan kocsi se bírná ki, amelyen teher van. Ha csak egy festett új szék van is rá föltéve, már azt nem töretik össze a rázkódással.

Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart keményen szívja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a városból jövet szivar dukál. Halad -163- előre, bár a lovait alig érintette még az ostorral, elég, ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti.

Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból különböző útakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek, akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott születtek, s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a terményeit eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a kora délután indul meg a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt olyan is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A távolságok a hosszan elnyúló határ miatt itt akkorák, hogy más területekkel alig hasonlíthatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza mellett szegedi határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, míg a városhoz ér. A csengeli pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az átokházi pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát. Erre a nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi, amiket most Eszéki Ferenc kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s lemarad mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell még elkerülni. Úgy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán.

Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést -164- meghallja, gyorsan kap a gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek.

Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett.

De azért Eszéki egypár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhécre feszítvén a lábait, rángatja a gyeplőt, s hol erről, hol arról biztatja a lovakat.

– Hej, pedig csak elkerüllek, – mormogja bosszúsan Eszéki s most már a lovak hasaalját ütögeti.

Egyre jobban mennek az állatok, megnyúlnak s a könnyü homokjáró kocsi úgy szalad utánuk, mintha nem is húznák. Ezzel aztán el is ér annyit, hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi szomszéd.

– Nini, – kiáltja át Eszéki, – hát kend nem enged engem előbbre? -165-

– Én ám, Ferkó, – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben.

Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak, szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt vannak, senki sem nyert még semmit.

Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja, s oly módon füttyentget a lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyának szoktak.

Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólogatni a lovait.

Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, egyéb ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó saroglyájával van egy irányban. -166- Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág megint a lovak közé, s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap hozzá az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal kiált át:

– Mi jogon üt kend engem? – kiált ismét a Ferkó s pislogat hol Bárkányira, hol a lovakra.

A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés kell csak valamelyik részéről s kitör azonnal a harc a vágtató kocsik tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a gyeplőt s húzza vissza. Ugyanazt teszi Eszéki Ferenc is.

– Hó, hóha, hó, – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabbodnak azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb ugyan még kocognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindaketten.

Előttük lassan, szomorúan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény hajtja, háttal fordulva pedig sír egy öregasszony. Fekete koporsó az egyetlen -167- teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirosból kereszt ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett.

Így aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az útjuk elvál. Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az útról, hogy így a nyomás alsó végébe érjen, ahol lakik.

– Isten áldja kendet is, – felel Eszéki Ferenc. – Ejnye, de jót húzott kend a fülemre az elébb.

Úgy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba vannak elegyedve egymással.

Fecskék

Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, a nevét nem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a kis ember fölöttébb, rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő túlságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy legényeit súlyosan leszidja, vagy egypár napra a tábor áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk Magyarországba, így félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem teszlek le addig, míg meg nem fulladtál. Akkor maradsz majd csak igazán Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az Ördöghöt, mert effajta szigorúságot tartott azon a területen belül, ahol húsz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett -172- élni. Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a magasabb rangúaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell szorítkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a hazatérés után csakugyan arra a színvonalra emelte-e, ahová emelni oly erősen igérte.

Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert néha mégis csak alább hagyott a szigorúsággal. Ez olyankor volt, amidőn hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is csak szeliden szólt:

A szomoru dalok azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok sarkaiban a nóta a szép Magyarországról, amelytől mi messze estünk a vörös sziklák közé s néhányan már itt is maradtak végképp a -173- vörös sziklák között. Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szíve verését versekbe foglalni tudja, olyan különféleképp szól az ének a távol hazáról, lombos nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, amely talán bizony most szomjazik is, mert nincsen, aki itassa rendesen, s ime, a tó is befagyott, amiből ő tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, – ábrándozott a bakavers sírva, – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a kis pej ló eleget.

Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes, elhaló, végeztével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és tágas helyeken éli világát, csak úgy messziről zümmögni verses dalokat. De a Bodri kutyának se volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel telt el, míg ellenben máskor rendkívül nagyokat hallgatot a társaság. Szótalan pipáztak, mígnem azt mondja egy:

Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zúgása közben is behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét -174- vidéktől: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?

A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai népekhez. A minarétek tetején hiába gegőzött a török, ha a legszebben fújta, akkor se hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé. De feleletet senki sem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert szokva is lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is kérdezgettek tőlük annak idején egyet-mást. Mit tudják azok, hogy mi az, mikor egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, úgy hallom“, – hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü nádasokról, a szelíd és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan úsznak innen arrafelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.

Óh, a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak, s ha ritkásan, nyaratszaka úszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is verses nótákat -175- csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek, jaj de nagyon sebesen.

Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, amit a maga valóságában az ő szívük kimondani restelt, így versbe és nótába formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő iparos, jó része azonban a tanyák világából és szomszéd falvak ákácvirágos utcasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami híres, ugy-e bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön által, még ridegebbre vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sírt volna titkon az otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kelt valamennyi. Nem bír az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon kívül kell szomorkodnia.

Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán és a zúgó víz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett a völgy fölött.

– A fecskék, a fecskék,! – kiáltozta a sok gyerek, – jönnek Magyarországból!

Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony -176- napja körül szoktak útra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek következnek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték végig a tetőket; a kerítésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis fecskék? Ugy-e, nehéz volt a mars idáig a csúnya hegyeken keresztül? A szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre, úgy, ahogy ők tudtak, de az tökéletesen úgy hallatszott az elepedett füleknek, mintha magyar beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak most mert volna jönni a sas, vagy csak egy dlyü is!

Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar vendégek az ereszet alatt -177- beszélnek. Ameddig csak beszélgettek, mindvégig lesték a szavukat a katonák, mígnem a kis törődöttek elaludtak ott a tetőszélen, az ereszték gerendáin és a párkányokon. A barákok szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte egymásnak a nép boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre kell jönniök. Talán otthonról üzentek is velük, mert az ilyesmi lehetséges, miután a fecskék az Isten madarai. (Mondja kend mán, komám, nem-e veszi kend észre, hogy ez a nagyobbik-e, ez a kövér, nem épp az öreg szüléméktül való?)

Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár az máskor sem ment valami túlságos nehezen.

De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép, hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy hogyan indulnak a tovább való messzi útjukra a kicsi magzatok.

Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a barakokat és igen nagy hideg lehetett, mert az útszélen járó turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.

Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze -178- ott hevert a havas földön megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki útja van valamerre. No, egypár lépést el is vergődött a hóban.

A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtóban és el volt fagyva az ő szívében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt, míg valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur Asztalost, aki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak úgy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni bírjon. Káromkodott is az Ördögh, (a nevével jár különben), mondván, hogy ilyen sorsokat miért éreztet velük a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy új nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhler-féhler lépegetett a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert a golyó, amit ő küldött, soha célt nem talált, okos német szó szerint Kéhler-féhlernek neveztett.

Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffannak neveznek Hát Kéhlerféhler -179- a hóba térdelt, fölvett egy fecskét és nézte a két tenyerében.

Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösött. Ebbe a két tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot ordított:

És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit bírt, annyit szedett föl belőle és a hosszu Ördögh, aki az imént hajította a hóba a rövid tambur Emerich Asztalost, már ismét behajította a barákba, hogy fűtsön, ahogy csak tud, mert meleg kell ide.

A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta és keszkenővel, fehérruhával, miegymással terítgette és akadt, aki fején csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyekezett bele lelket lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy sem, csak amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba hordottak, egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj, de nagy örömök voltak azok!

Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, aki már fölült az asztalon és széjjeltekintett. Gyönyörűséges szeme van a fecskének, kis acélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok katona nekik a komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt olyan is, amely feléje nyúlt. Vizet is vittek nekik csajkákban, de továbbá hoztak feketekávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a feketekávét, amibe baka-kenyeret aprított, a barakszobák haditanácsa hasznos tápláléknak vélte a fecskék részére is.

Jó vol-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egy-kettőnek a kivételével mind életre jött a fecske. És azután, – bár ki is nevessenek érte, – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a fogkefével pucolgatta a baka.

Azután mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a fecskék és a durvalelkü parasztkatona lelke síránkozva mondta nekik: -181-

Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek aznap délután. Szerencsés boldog útat sóhajtottunk utánuk.

Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette a katona az elgyötört, az elvárvult kis madarat az inge keblébe és együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis madárnak a szíve egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment. Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a magasba a madár, néhányszor körülkerítette a tábort, azután megindult a társai nyomán.

– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig voltaképpen annyi köny pergett a nagy vörös szakállába, hogy az sem bírta állni: arról is lepergett.

Vándorló földek

Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Úgy kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az, amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint amikor a ló szokott a felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyításba kezd. Ez rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezúttal a kutya sem tett ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az ákácok fiatal leveli már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett, mert apránkint föltámadt a szellő.

Így volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és szétnézett az udvarban -186- az állatok között. A kutyát láncára kapcsolta vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból, fogadta az asszony jóreggel-kívánatát. Viktor a tyúkokat nézte körül s kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat vett föl a kert mellől s védte a párnapos csibéket a falánk kacsák rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kút mellett a vízben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.

– Te rossz csont, – mondta neki, – eredj kígyót fogni, még majd hogy éppen téged traktálunk kásával.

A gácsér, – élemedett, okos kácsa volt ez, – el is ment és hápogva hívta maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre, s ott lármázni kezdtek nagyon.

– Tanakodnak most, hogy mitévők legyenek, – szólt Máté Viktornak. – Jót húztam a Makszi fejére.

Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind odaszórta az ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek. Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:

– Megyek, megyek, – felelt rá szinte öntudatlan az asszony, – megyek már, kis pulykáim. -187-

Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi a mezőség tulsó oldalán hirtelen hosszu tűzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld peremén vörös világával föltűnt a mindenek élesztője, a nap. Libegett, egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén, köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az Isten küldötte ő, aki sírjából minden reggelen föltámad, lassan és méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje. A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kúthoz s a gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:

A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a padlásföljáróról s ezúttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az ákácok teljesen fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A jegenyenyár zöld levele a szőlőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez egybeolvad és mindez gyönyörü.

– Kszü, pszü, – kiáltja mérgesen a macska -188- és jól pofonüti a varjút. – Grá, grá, kurkurkur, – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg a kutya felé, hogy ezentúl most már majd ezzel társalog.

Máté néz és hallgat és áll elmerülve, így nyújtván imáját mindezekért annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az este elhagyta és faragja az új kapubálványt a régi helyett, mert idővel még a kapubálványok is elmúlnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a két karján két apró emberrel.

Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika ez, meg a Miska. Pistika a jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a Miska a tömzsibb, lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni, hogy melyik kicsoda.

– Addon Iszten ló löddet. – Így véli Miska, hogy ezt kell mondani. A példán Pistika észretérvén, szintén szól:

– Ló löddelt, ló loddalt, – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók között.

István és Mihály lekívánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos, azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szívnak föl az áldott homokból. -189-

– Óh, uram Isten, – nevet Máté, – hát ijen vén népek mán kentök, iftyurak?

Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyúk, csirke, kutya, sündisznó: mind jóbarát. Egyedüli ellenség a sánta varju, mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. Hát a dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat lehet építeni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba és két darab egészen fényes krajcárt hoz elő.

– Ne nektek. Egyik egyiknek, másik másiknak. Jól vigyázzatok rá. Ezen vösz édesanyátok nektek ruhát. Ez pénz, úgy nézzétek.

Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A barnapiros apró arcokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit ők még eddig soha nem láttak.

Evvel aztán megy is vissza az ákácfarúdhoz, amit faragni kell. Az asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Így vannak egy darabig. Viktor már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet melegítse a népeknek. A balta alatt kint kong a rúd s recscsen róla sorra a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:

Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zúgás van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot. Viktor épp hogy ölbe kapta a gyerekeit és bevitte a házba, már ide is érkezett süvöltve. Utána nagy zúgás következik és -191- végigvágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró gólyákkal egyetemben. A jegenyefák sírnak s a nagy elhajlásokban pattog a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá. – A varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál, a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasról leszedi a köcsögöket s a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől elfújta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit sem lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, amely elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágu öreg törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestől fordulnak ki s földre fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír, a röpülő homok úrrá lett az emberen.

Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát, szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fúvás elviszi még a galambok ducát, azután óriási hosszu sóhajtással elvész a zivatar. Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon, távozóban.

A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza magáról a földet, ami ellepte s mély szomorúsággal néz végig a tájon. Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki kínszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a sövényajtót kinyitni nem lehet, úgy tele van fújva mindennel, fával, karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekint szét a fekvőségre és amint a szúrós ágakat széthajlítván, tekintete a vetésekre esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szaggatnák a szívét, mintha kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és vize elvesz a képét -193- borító homokban. Úgy érzi, az esze pusztul, s minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az ember. Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az ajtót, szemközt ér vele.

– Viktor, – mondja megtört szomorúsággal, – látod-e? Látod-e? Nézd, nincs semmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvette. A balkezével járt itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincstelenségbe jutottunk.

A szeretett ember könyázott, poros arcára függeszti szemeit az asszony és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre mit felelni? Ő is csak úgy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag.

Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az új krajcár és kínálva nyújtja az apja felé:

Fehér Máté letérdel az istenhozta homokba, átvette két karjával két gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott.

Főzés

Meg volt apadva a víz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt, kilátszottak belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősítés gyanánt hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a Tisza jön ki a partra, hanem a part kínálkozik be a mederbe. Ezenfelül csendes nyári reggel volt. A tulsó parton, az ártéri füzesek között fehér tehenek és tarka tehenek legeltek, messze fönt Tápé felé kevéske köd legelt a lapályos vízen. A malmok lapátjai lassan forogtak s feketére barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vízbe vissza. Maga a víz kétféle színt játszott. Világos az innenső oldala, ez az ősfolyó, ez az a víz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól következik. A tulsó a Marosé, az sötétebb s így nagy apadások idején nincs annyi vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak, külön, halkan, hogy semi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashídak lomhán állnak fölöttük, öt-hat lába van egyiknek-egyiknek, de egy lábat se ér a víz, annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert ilyenkor, amikor oly lassu, -198- hogy ágat kell bele vetni, hogy megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A tulsó parton hálót húz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsónak lassan halad a közepén; az az ember, aki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget a vízbe, s ennek a kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend van ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi gőzös, a többi parti forgolódás helye meg lejebb esik. Lementem az iszapjárt lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az ilyesmiben néha különös érzés van. Járni a víz fenekén. Nagy darab kövek voltak itt, amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A kövek között apró halak kínlódnak s vetik magukat jobbra-balra, igyekezvén a víz felé. Elemük azonban elhagyta őket s elvesznek a parton. Van ott aztán azonfölül törött bögre, bádogkanál feje s egy nagydarab szigony és bele van ütve a földbe, amely valamely horgonyt vetett vasmacskából szakadt ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfű, amely azon a helyen, ahonnan a víz tegnap elment, ma már kifakad s fehér virágját hullatja a tátogó apró halakra.

Odább a kövek közt mozog valami feketeség. Közelebb érve, látnivaló volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel cifrázott szűr a vállán. A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos tulipántok vannak hímezve. Ez a melledző, -199- egy rácos ruhadarab. Magyar ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hűtéstől. Ez megvédi a szelektől, mert a bőr belseje nem cifra, hanem rajta van a birka szőre és ezen áldott jó állat még holt korában is így melegíti az embert.

A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy bögrét. Ebből sem ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három kőből tűzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon galyakból, amiket a víz a partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a habok között, hogy tisztátlanság ne jőjjön bele, azután pedig megmeríté. Eközben nem szólt semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával a kövek között. Szigoru arcu ember volt ez, a képe jóformán feketebarna a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.

– Adjon Isten, – felelt és a kopottas sipkából, ami a fejére volt húzva, igen bizodalmasan integetett ki.

Letette a bögrét a tűzhelyre, vigyázva igen, hogy valamiképp oldalt ne forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét, bocskorait -200- kinyújtva. Akkor az iszákba nyúlt. Sok minden volt ebben a nagy bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplit szedett ki, vagy három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta most már. A bicskának szokása, hogy elbújik, de csak előkerül, ha kutat utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le ne nyessen róla a héjával. Amit letisztított, ketté vágta, a darabjait megint csak kettőbe s így a bögre vizébe dobta. Így járt a többi is, amely után újból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyúlt, hogy szinte a válláig elveszett a karja benne.

Gyütt. Egy szép fej vöröshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztításával már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta s a bicska lapjával nyomta széjjel.

– Hallja, – szólt megint az ember, – hogy duruzsol? Nincs ijen bögre több a világon, akibe így megforrjon a víz…

Tévedne, aki azt hinné, hogy zsír nem tartózkodott az iszákban. De bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert cinkalán is. A zsír fehér ruhában volt, azon belül pedig egy -201- bádogedényben. Ez a boldog világban itce vagy messző lehetett. A kanállal mért a zsírból, a szűrből pedig skatulyát szedett elő, amelyben fűszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a bögrébe a zsírral együtt s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van az ilyen mis-másnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között. Egy-egy galyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől érje a láng.

– Nem vetök neki három órát, – adta föl most tréfásan a szavat, hogy megfől.

– No, – felelte, rázva a fejét igenlőleg. – Éjfél előtt indultam, de még nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.

Megkavarta a bögre belsejét a kanállal s vágyó szemekkel tekintett bele, főlt a krumpli, egyet kivett s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen, s ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.

– Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre így is nagyocska az iszákban… Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsír, három krumpli, egy -202- hagyma, só, paprika, könyér… Mit tögyön a szögény?

Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát s görbedten, elgondolkozva tekintett szét a vízen.

– Az ám, – folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat. Bugyborékot vetett a bögrében a víz s habos teteje ki is futott. A burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már most elemelte a tűzről. Újjai meg sem érezték a bögre fülének a melegét, mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a jó meleg étel. A két térde közé szorította s újból benyúlt az iszákba kenyérért. Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a csücskét, fölemelte s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan kezdett enni s fújta az ételt a kanálban s párologva szaladt szét a levegőben a paprikás hagyma és a zsíros burgonya szaga.

– Hát igen, – mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott egyet a vállán. – Nekem jó.

Ez az étel pedig, amit te főztél, már csalogat erre valakit. Ez a valaki egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzűllött apróságok, akik, ha halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért s vágtatva futnak a hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy -203- lesz talán olyan utas, akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó távolosan és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret s igyekezett jóllakni az étel szagával.

A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét s zavartan a víz felé fordult. Lassan lépett egyet-kettőt előre, aztán vissza, amerről jött.

A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember belenézett, azután megmerítvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte. Azután a gyerek után kiáltott:

– Gyere no, – intett neki, nyújtva feléje a bögrét. – Ödd mög, de sebösen, mer gyün mán átalrul a ladik értem…

A gyerek mohón kapott az étel után s nagy igyekezettel kotorta a kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros kendőbe, amikor meggondolta a dolgot s vágott még belőle egy darabot. Annak felét magának törte, a másikat nyújtotta ismét a partigyerek felé:

Vásár

Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi vennivalója nem volt éppenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ád pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak úgy érdemes a pénzt megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit cifra kaszanyélre sajnál, mégsem sajnálja magától, sem a családjától.

– Most vásár van bent, – mondta otthon, – ilyenkor sok mindenféle mutogatások vannak, azokon az ember eszmélkedik. Aztán a gyerekeknek ez gyönyörűség.

Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány kútágason kívül alig lehet egyebet látni. Így aztán el is határoztatik a menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor leánynyal és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a tanító úr is csak egy hónapban egyszer megy. -208-

– De talán még akkor se menne, – véli Vadlövő, – ha a fizetését nem ott adnák oda neki.

Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig tépelődik azon, hogy az új ruhát adja-e az Énokra? Már a városban igazán az új ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más oldalról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem új ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta, száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd úgy elhevernek a gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörűség.

Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyúk még fönn van az égen, amikor Vadölő már tökéletesen elkészült, s mert az asszonynak az öltözködéssel van dolga, ezúttal a reggeli gondját magára veszi. Pár apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán kelnek útra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ottmarad a béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre ülnek a subára. Gyü no, Isten nevében, – szól -209- a lovakhoz s vidáman kocognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István hallgatja, elmosolyodik s figyelmezetetőleg oldalba üti könyökével az asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s újra tömi.

– No, még ez a pipa, gyerekek, – mondja, – aztán ott leszünk a tetthelyen.

Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá vasbikák húznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s kardos ember közeleg a kocsihoz.

– No, – szólal meg haragosan Vadlövő, – ezt a két gyereket csak nem akarja megvámolni? Nem eladók ezek.

– Hát a magunk étele, kulacsa, kenyér, szalonna, sült hús, füstölt oldalastól, mög egy kevés kalács a gyerekeknek.

Voltaképpen ezt se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel bosszantani akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szegények is, de jól élnek.

Így aztán mennek belfelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol megálljanak. (A lóvásár is áll most, s a legtöbb kocsi odakint van, amely bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes -210- ember gondjaira bízzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal. Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát.

– Édesapám, – mondja, – vesz-e kend nekem olyan labdát, amelyik fölmegy a levegőbe?

– Aztán, – toldja Vadlövő, – ha egyszer elszalajtod, soha többet utól nem éred.

– Majd veszünk mást, no, – biztatja az apja. – Van itt mindön, még tengöri herkentyü is.

Lassan járni kezdik az utcákat. Vadlövő néha egy-egy ismerőssel találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a szőlőt szokta őrizni. Új csizmában van már a csősz, azt most vette bizonyosan s föl is húzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A kezében meg hosszu új bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső végén.

– No, ez a bot hosszu egy kicsit, – szól neki Vadlövő. – Mért nem vettél rövidebbet?

– Hát hosszúnak hosszu egy kicsit, – feleli a csősz, – hanem hiszen le lehet ebből vágni.

– Hát hiszen fölülről hosszu, – évődik tovább a gazda a csőszszel. Azután kezel vele és megint csak mennek odább. Végignézik a belső vásárt, -211- a tálasokét is. Azután a sajtpiacra mennek. Ott nagy juhsajtok vannak egy rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely túrót meg is kóstol s a fölvett darab felét az asszonynak nyújtván, kérdő tekintetet vet rá.

A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más tennivaló nincs, mint haladni ki a komédiáspiacra, mert az lesz a gyönyörűség. A komédiáspiac nagy téren van és sok mindenféle sátor körül tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a csengetyűt, a nagydobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös számmal, aki hajt a szóra.

– No, Viktor, – mondja Vadlövő a leányának, – ilyen muzsikára tudnál-e táncolni?

Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól, akit kézen fogva vezt a sokaságban:

De bizony. Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van az óriási hölgy Sziléziából. Egy sátorban van az és -212- kívül ki van festve egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék ruha van festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig kimaradt.

– De szemtelen, – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik vállát:

A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálcával mutogat. Azután egy nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen odafordul, szóba kezd:

– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a szász nedvenhét centiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilenc centiméter. Ed sumába a három méter és húsz centiméter megy a magasság és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajcárért mindenki megláthatom. El ne mulaszom senkisem az olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem mindenki pofon…

– Ugyan már, te… – feddi az apja azon célból, nehogy valamiként a bemenésre kösse magát a fiu, – hiszen ha az volna, ebből az alacsony sátorból kilátszana a feje. -213-

Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan húzatja magát, vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor következik. Ez a történelmi kiállítás, amint a kiírás mutatja. Végig van az oldala aggatva kívül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez valósággal éppen ilyen lehetett, mert a cukfürer Gera Pétert meg is lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király ítélete, ahogy vágatná kétfelé a kisdedet. Túl rajta meg van rajzolva a zöldre festett halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és árvalányhajos kalapban, sarkantyús csizmában, lobogós inggel. Táncol és közben fokossal mutatja az üvegkosarakat:

Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat figyelemre méltatja ugyan, de megveti.

Szórványosan jönnek kifelé a cédulákkal és a nagyhaju asszony osztogatja kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos szivarszívó szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kacajt támaszt. Azután jön egy úrféle, aki már több szerencsével járt. Gyerekórát kap -214- láncostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei mondhatlan vágygyal tapadnak az úrfélére, amint lépked a följárón lefelé. Hihetőleg tiszta színaranyból van ez az óra…

Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanító úr tanításai és bátran felel:

A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált. Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált:

Az úrféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No, ez nem valami híres. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni, bárha csak két krajcár az ára, nem érdemes. Ugyanis ki van az oldalára a dolog festve, egészen úgy, ahogy történik. Hanem ezentúl aztán következik a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik sokáig. Énok bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát elnézné reggelig is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a pusztai gyerekeknek megmutassa az órát. -215-

– De hogy van az, édesapám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi megütődve.

– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejét, – vígasztalja az apja. – Te se tudtál járni kicsi korodba.

Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piac, rettenetes lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely most jött a francia országból és útban van az angol ország felé. Kezdődik az etetés és ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent valami nagy láncokat húzgálnak és valaki bőg. Ez így együttesen képezi az oroszlánok ordítását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két kopott tevét kihoznak. Három ember, továbbá a híres oroszlánszelídítő hölgy áll az emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dúl, a szavakból valamit mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül kiabálnak. Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok állítása szerint Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik egy darabig, különösen a tevét.

A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek néznivaló, de a fülük már megunta a rettentő zsibongást, a lábuk kiállt a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó szerencse, hogy a szomszéd toronyban üti az óra -216- a tizenkettőt s nyomban utána ünnepi méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.

E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon emberek szívét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván, nyilvánvalóan fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól. Hasonlóképp Vadlövőék.

– Gyerünk ám, – mondja a felesége, Kiskabók Apolló, – mert már a gyerekek is nagyon éhesek lehetnek.

Így aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik kocsiról való derék, becsületes, jó ember, (neve nem tudatik), csakugyan megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kínálja a jó embert borral.

– Köszönöm szíves jóságát, de nem fogadhatom, – szabódik amaz kenetes hangon.

– Hát akkor Isten fizesse meg a szívességét, – szól Vadlövő és kezet szorít az emberrel. -217-

Fölülnek a kocsiba, ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya, meglappad, mire a végit érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István s nyújtja a többinek.

Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt, útra kelnek. A Sárga és a Badár vígan kocognak, mert a lóban megvan az a szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok, aki a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett volna s hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a subával s előkotorászván zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos az, hogy ha a gombját forgatják, forog a mutatója.

– Lenek le, – mondja gondolkozás után válaszadásképp István, – de minek? Ugyan hová tetted volna?

– Hová? – kérdezi az asszony. – A tiszta -218- szobába. A Kossuth Lajos meg a király képmása közt éppen elfértünk volna a falon.

– No, ezt megént eltaláltad, – szól. – Éppen mi vagyunk azok közé valók.

– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen úgy ott vannak. Ha nekik futja, nekünk mért ne futná?

Vadlövő egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló asszonybeszédek után meggondolt férfiaknál szokás. Szólítja a Badárt s azután, hogy válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:

– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat ne hozd elő, lelkem. Más nép az ám, nem affajta, amilyen mink vagyunk. Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul elmulatozni a családjaikkal együtt…

Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.

Förgeteg a kompaktornál

Förgetegen akkora suba volt, mint egy ház. Ennélfogva egész szélességében nem férvén be az ajtón, úgy tesz, mint a nagyszarvu ökör: féloldalt kecmeleg befelé.

A kompaktor fölteszi a pápaszemét, mert anélkül nem tökéletes az olyan ember, aki tudományos könyvekkel foglalkozik, s Halbőrre tekint.

Halbőr Förgeteg János ezenközben letette már a kalapját is, Isten jónapot kívánt s bizonyos negéddel rázza meg a vállain a subát. Az alja, ahogy lebbenve csapódik, lever a székről néhány könyvet. Halbőr utánuk néz, úgy tesz, mintha föl akarná venni, de azután csak megállapodik megint. Jó azoknak ott is.

– Begyüttem, – szól és kinyújtja barátságos üdvözlés szempontjából a kezét.

– Be? – kérdezi kedvetlenül a könyvkötő, aki nem sokat néz ki Halbőrből s egyáltalán nem tudja elgondolni, hogy mit kereshet nála.

Förgeteg ránéz, hogy nem-e tréfál. De ahogy látja a komolyságát, sértődött arccal kezdi rázogatni egyik válláról a másikra a subát.

Nagyobb igazság okáért benyúl a subán belül s tapogatódzik a nagy darab állati bőr alatt. Előbb a balkezével kanyarog a suba jobboldala alatt, azután a jobbal a balfelül eső részen.

– No né, – mondja ijedten. – Hát hun van? Pedig idetöttem. Hun is, hun is csak… no nézze mán, hát nincs itt. Pedig idetöttem, éppen ebbe a subába… Nné… No, no, lösz, nem lösz? Ahán…

Hát igen. Nem volt egészen tiszta a visszaemlékezés, mivelhogy nem a subába, hanem a kabátba tevődött a keresett jószág. Hát most már nincs más tennivaló, le kell vetni a subát, hogy előszedessék.

Förgeteg ezt hozzáértő ügyességgel teszi. Kiakasztja a bőrgombokat, fordul egyet s lelöki a fapadra a subát.

S most már egészen egyenes, büszke állásba helyezkedik, hogy lemult a válláról a teher. A kabátot kigombolja s a belső zsebből vékony füzetes könyvet húz elő. Becéző gondossággal tekint rája, lesímogatja széles, barna kezével a lapokat, melyek meggyűrődtek a belső zsebben hordott paksaméták -223- között. Azután a pulpitus fölött, amely a könyvkötőtől elválasztja, kínálja által, de amint ez utána nyúl, hirtelen visszakapja a kezét és gyanús szemmel nézegeti a másikat.

Förgeteg arcára a szája szélén meg a szeme körül ráncok szaladnak föl s most már vidáman integet a fejével.

– Eltalálta. El. Azért gyüttem. Mert okos könyv ez nagyon, tudja. Röttenetössen mulatságos, ha érközése van az embörnek hozzá, hogy olvasson benne.

Az ujjaival böködve az asztalt, magyarázólag teszi hozzá, hamiskásan hunyorítva a szemével:

– Én ugyan nem hiszöm el, ami hogy bele van írva, de az eszit csudálom annak, aki csinálta… mert ész köll ehhön is…

A könyvkötő az egyszerü szavakra mosolyogni kezd. Halbőr fölhasználja a könyvkötői lélek e derűs pillanatát s gyorsan nyújtja át most már neki a könyvet.

A fejét kissé féloldalra hajtja, balkezét a csípőjére teszi s némi izgatottsággal, hol az egyik, hol a másik lábára helyezve át testi súlyát, várja a választ.

– Rongyos? – tör ki Halbőr. – Az a jó könyv, amelyik rongyos. Mit akar az úr?

Miután Halbőr Förgeteg ezen szavakból a kötés árának fenyegető emelkedését érzi ki, el akarja ütni egy kis tréfával a dolgot.

– Hát ez már az úr dolga. Minek lett kompaktor, ha sokalja a dolgát, – feleli vidáman.

– Mit? – s föltámad a sok haszontalan szóbeszéd miatt a kompaktorban is a méreg. – Hát ezt a könyvet.

Az iparos azonban úgy gondolkozik, hogy elég időt vesztegetett már így is a tanyai emberrel. Nem is felel, csak a dolga után néz s apró darabokat kezd hasogatni egy nagy papiroslemezből. Halbőr nézi egy darabig hmgetve, hogy talán majd csak szól valamit. De hát nem szól. Hát nem szól már. Halbőr oldalt fordul és hangosan mondja:

A középre áll vele, ahol nagyobb a térség, s -225- nagyot lendítve rajta, a nyakába keríti. Mialatt illegeti s a vállaival rázogatja bele magát, folytonosan a könyvkötőre sandít. A könyvet bedugja a kabátba és lassu léptekkel elmegy egészen az ajtóig. Ráteszi a kilincsre a kezét s a fejét hátrafelé fordítva, nyikorgatja, hogy mégis csak visszahívják talán tán. De nem hívják.

Most aztán elhagyja a türelme egészen. Mérges, nagy léptekkel megy vissza, kicsapja a pulpitusra a könyvet és fölcsattanó hangon kezd veszekedni:

– De pedig nagyon azt hiszi az úr. Minek néz éngöm az úr? Nem azért gyüttem én ide, hogy le nézzön engöm. Van énneköm annyi, mint az úrnak. Hun a keszám, hagy csapom ki azt a rongyos négyhatost…

Förgeteg rettenetes huzakodások között szedi elő a keszát. A könyvet lerakja az asztalra, a négy ezüst pénzt meg a kezében csörgetve, elkezdi az alku komolyabbik felét:

Halbőr gyanakodva néz rá. Nagyon olcsó lehet -226- az a vörös ráma, hogy ilyen nagyhirtelen rámondta a kompaktor.

– Az már a maga dolga. Olyanba kötöm, amilyenbe akarja. Ha jobb szereti, lehet feketébe is.

Halbőr reáhagyja, hogy jó lesz. Szép az. Az égnek is olyan színe van, a kékítőnek is. Hát az éppen jó lesz. A másik héten majd be is jön érte. Akkorra készen legyen aztán. A könyvkötő biztatja, hogy készen lesz bizonyosan. Halbőr ezen örülni látszik. Kezel a mesterrel vidáman, s ahogy leteszi a pénzt, jó egészséget kíván s féloldalt férkőzve ki a boltból, ahogy jött, úgy elmegy.

Az utcán aztán megindul nagy sebesen, mert már sok időt vesztett. De alig tesz egypár lépést, megáll. Azután megfordul, visszatér a bolthoz és benyitja az ajtót:

Infanterist Csupak

Volt nekem egy komám a katonaságnál, úgy hívták, hogy Csupak. Tudvalévő dolog, hogy akik egy esztendőben kerülnek sor alatt fegyver alá, azok mind végesvégig komák egymással és hát így volt nekem komám a Csupak.

Ő ugyan nem mondta nekem, hogy komám, de én sem mondtam neki, hogy komám, mert igen el voltunk búslakodva abban az időben, mivelhogy, mint a jó Mikes Kelemen mondja, jó Isten nekünk Novibazárban hullajtott el egy nagy darab kenyeret s oda kellett mennünk, hogy mi azt ott megegyük. Hát mondom, Csupak sem igen beszélt, mert rettenetesen magával jó tehetetlen gyerek volt, – sohasem láttam magyarban olyan ábrázatot. Savószín apró szemei voltak a fiúnak, hosszu arca, görbére konyult orra, mint a horogvég.

Azonfelül azt tette ő, hogy nem értett meg semmit; ha azt mondták, jobbra fordulj, hát három fejet lehetett tenni egy fületlen gomb ellen, hogy ő most már okvetlenül balra fog fordulni; ha azt mondták: állj, hát ő Isten ellen való véteknek tartotta volna a megállást. Kurtaeszü embernek tudták Csupakot -230- és azt mondták rá, hogy buszma, ki is próbálták a félkegyelműségét hol egyben, hol másban; hát csak buszma maradt ő mindig s egész mondák jártak a táborban a horribilis ostobaságokról, amiket elkövetett. Mert hogy el volt maradva gyakorlat dolgában a többitől, egymagában ekzeciroztatta a frájter úr Csúri s igen nevetni való volt az, mikor Csupak úgy kapdosott a puskához, mintha el akarná dobni. Azt is kommandirozták neki egyszer, mikor egymagában állott ottan, hogy: oszolj! Csupak nézett, nézett és markolászta a fegyver szíjját és nem bírta fölérni véges észszel, hogy miként oszolhatik föl egymagában az egyes ember, amit talán még a főgenerális urak se tudnak, – de azok mégsem fakadtak volna el úgy sírva rajta, mint a komám, Csupak.

Hát így volt ez egy darabig Csupakkal, a buszmával, – pedig az ő magas homlokában, a savószínü szemek mögött több sütnivaló volt, mint valamennyiünknek, akárki meglássa. Mert már az elejében is azt jelentgette a frájter úr a káplár úrnak, hogy nem lesz ebből a Csupakból sohasem katona, mert visszájáról csinál ez mindent, a káplár úr jelentette firer úrnak, a firer úr a hadnagy úrnak és ment ez így tovább és egészen jó úton volt már a komám arra, hogy kivetkőztessék a szép kék ruhából, kivegyék a fejéből a fényes gombos sapkát és hazaküldjék a maga valóságában a tanyákra, libát legeltetni. -231-

Mert nem lehetett annak semmiféle hasznát sem venni, csakhogy éppen nevettek rajta. Minden olyan tél-túl állt a kezében és rettenetes bárgyúnak mutatta magát. Próbálgatták a komámat erről is, arról is, hogy – hátha mégis valamifajta okos észt, egy kis ügyességet találnak benne. De hát nem volt. Még a kapitány úr is odaállott elébe egyszer, összeütve a sarkantyúit, hosszú császárszakállát húzogatva keskeny, fehér kezével.

A savószemek nagyra nyíltak, Csupak iszonyu feszes állást akart venni, aminek folytán rendkívül görbére változott és a tudás biztosságával vágta oda:

Hát most már a kapitány úrnak is be kellett látni, hogy a Csupak valósággal a legostobább fajtája ennek a kanasszen und jogasszen népnek, akiket a hadi tudományokba bevezetendő, az ő kezei alá adtak. Nem ér ez az ember egy hajítófát sem.

Az ilyen őszinte vélekedéseket ott nyilvánvalólag mondták el Csupak előtt, nem tagadva el belőle egy szemet sem. Csupak hallgatta bárgyun, némán, s benső énjének egyetlen nyilvánulása az volt, hogy igen kemény haptákokat állott, ha róla beszéltek.

Olykor azonban, ha nem figyeltek reá, ha az ágya előtt a ládáján ülve varrogatott, gúnyos mosolygás ült ki az ajka szélére, a szemei megvillantak, az arca megváltozott, mintha hirtelen rákentek volna -232- valami kevéske okosságot. Azután hirtelen, mint ahogy az őszi napfény elsuhan a tavi sás fölött, levált az arcáról, ami egy pillanatra ráköltözött s megint csak a régi Csupak lett ő, a félkegyelmű. Ott állott Csupak már egészen, hogy hazakergessék az ármádiából, mivelhogy fölöttébb kevés esze van neki.

Hanem azután megváltozott minden, akárhogy is adta komám Csupak az ostobát. Valami céllövészeten, a legelsőn történt, hogy Csupak bajtárs úgy lőtt, mint a parancsolat. Ami célt nem tudtak eltalálni a vén katonák, akiknek már úgy a kezeik közé illik a fegyver, mint teszem azt, az ácsnak a szekerce, azt a koma eltalálta. A tanyai legényben fölébredt a vadásztudomány, ha az ő furfangos lelke elébe bírt is húzni egy másik ostoba lelket a komának, ahhoz már nem volt ereje, hogy ne tudjon lőni, ha tud. Gyönyörűen puskázott, csak bámulni kellett azt, lelkeim, ahogy háromszáz lépésről beleküldözgette a mozgó figurákba az egyest. Minden esetlen volt ezen az emberen, csak mikor célzott, lőtt, vált egészszé, szívós karjain szilárdan nyugodott meg a cső, mint a sziklán, a savószem élesen tekintett ki a ráboruló szemöldök alól.

Az összes vélemények nagyhamar megváltoztak Csupak úr irányában. Hohó, hiszen ez jeles katona, ha egy csöpp esze sincs is. Csupak ezt fájdalommal vette észre s a legközelebbi csütörtöki napon este hat órakor hanyattvágta magát, verte fejét, kezét, -233- lábát kíméletlenül a padlóhoz, vonaglott, túrta a tajtékot a száján, hogy azt rettenetes volt nézni. Csupak úr átváltozott nyavalyatörössé. Ezután aztán minden csütörtökön este pontban hat órakor ahol állott, ott fölborult a koma és járta fekve az iszonyatos vitustáncot. A legények rettegve nézték. Aki odament hozzá, hogy lefogja a vonagló test kezét, ellökte magától hatalmas erővel, mint egy gép acélrúgója.

A dolog vége az lett, hogy a komát bevitték a maródiházba zur Beobachtung. Nem hittek neki. Valami kicsi gyanu férkőzött az orvos agyába, hogy Csupak polgártárs szimulál. Beobachtolták aztán ott vagy három hónapig s e fertályesztendő alatt nem volt olyan csütörtöki nap, melyen kékre ne verte volna magát a koma. Az orvos belegyőződött, hogy valóságosan nyavalyás ez az ember. De nem merte a saját felelősségére elereszteni. A komát bevitték Taslidzára, hogy ott több orvos előtt mutassa be a nagy tornyos barákban, hogy mit tud.

Bemutatta és színművészeti sikerei oly nagyok voltak, hogy a harmadik bemutató előadás után hazakergették.

Most néha, ha vásárra, piacra bejön, látom. A maga kocsiján hajt, szép fiatal menyecske ül mellette, az a felesége a komának. A koma vidáman tekintget szét a világba a kalapszél alól s ha az ostoros kezét félig fölemelve, a fejét egy kicsit megbillentve köszön a kocsiderékból, hamiskásan hunyorítanak egyet-kettőt a savószín szemek. Mintha csak azt mondaná:

Darabbanmaradtak

A juhászatban épp úgy, mint bármely más mesterségben, megesik, hogy odakerül valaki gyerekkorában, azután halad vele az idő, fiatal bárányok igen sokszor nőnek anyajuhokká, csak éppen a gyerek nem megy előre, ő megmarad egy helyben. Az ő csontjai nem akarnak hosszabbak lenni, a bajusza nem ütközik ki sohasem, mint mondani szokás, ő afféle darabban maradt ember. Ilyen volt Pirittyó is a tanyában, csak afféle kis juhász, tedd-ide, teddoda, sovány, senki és semmi, az apró, gyerekforma fejével. Az igazi nevét már úgy lehet, nem is tudták a többiek, talán ő maga sem, a gúnynevek szálló madarak ugyan odakint, de ha valakire rászállnak, tovább nem igen röpülnek. Neki nem volt neve más. Lenézték, megvetették, olykor megsajnálták, Pirittyó mindezt szótlanul tűrte, mert mit tehetett volna egyebet: köteles volt vele. A nagy, hórihorgas többi cselédek akár lapdának kaphatták volna föl, ámbátor – ez bizonyára elismerhető – lapdának nem használták. Csak tréfaképp megtevék vele, ami tehető volt, amazon egyhangu életben amúgy is kevesek a mulatságos napok. Ennélfogva mondták -238- tehát Pirittyónak, hogy ezentúl ő fejje a juhot, amikor este a gyerek behajtja a legelőről.

– Te amúgy is olyan juhászos ember vagy, Pirittyó, – szóltak neki komolyan, – te érted az ilyesmit.

– Hát, – mondta meleg bizalommal Pirittyó, s valóban jól eshetett neki, hogy még ily szolgálatokat is bíznak reá. – Hát. Majd megfejem én.

A juh azonban nem olyan természetü egyéniség, mint például a tehén. A tehenet, ha bejön a mezőről, előbb megitatják, s a gyerekek azt mondják neki: bejöttél, édös búböce? A tehén erre azt mondja: bú, s a következő pillanatokra gondolván, néhány kövér könycsepp kiesik a szeméből. Tudja, hogy a jászolhoz kötik s megy a Veron leány a sajtárral hozzá, hogy belőle, az eleven és négy lábon járó tejcsarnokból a tej felét kifejje s csak felét hagyja meg a Búböce borjujának. Búböce szereti ugyan a gyerekeket is, de a borjúját még jobban szereti. Fájdalma csillapitásául Veron, amíg feji, dalol neki. Veron énekel a boszniai várnak várkapuablakáról, Búböce ezen elszomorodik és leadja a tejet. De csak a felét. Veron azontul már hiába dalolna, mert Búböce rúg, azaz, hogy inkább csak olyan tehénféle kalamolást végez a lábaival, de az is elég arra, hogy feldöntse Veront kis-székestől, sajtárostól együtt. -239-

A juh nem ilyképp van. Azt nem igen szokás kötni sehová, hanem aki rendes juhász, útközben elfogja, elkapja a tőgyét s megfeji ott. Ehhez szükséges, hogy meg tudja állítani a juhot, mivelhogy az sem áll meg éppen szép szóra, a tejét az sem engedi. Az övé, hát minek akarják elvenni tőle. A juhfejő cselhez folyamodik. Mielőtt a juh elszaladhatna előle, elkapja a tőgyét és többé el nem engedi, amikor aztán szegény állat engedni kénytelen s megáll a fejéshez.

Pirittyó tanulmányozta a helyzetet és szintén így akart cselekedni, azaz, hogy így is tett. Amikor a testes anyajuh estefelé komolyan baktatott volna be a tanyába, megállította, megfogta a tőgyét és fejni készült. A juh látván ez emberi gonoszságot, nem akart engedni. Megfutott és vonszolta maga után Pirittyót, aki szintén nem engedett, hanem ezúttal nem képletesen, de valóságosan is csüggött az emlőn. A többi tanyabeli nép nézte ezt a mulatságot s igen nagyokat nevettek rajta. De azután baj történt. Mert Pirittyó olyan ember ugyan, aki nem enged, de a birka is olyan állat, hogy csökönyösségben kevés van hozzá fogható. Szánkázott hát egy darabig Pirittyó a homokban, a juh meg futott ijedten. Útjába esett egy félig kész kút, még nem volt kávája: a juh átugorta, Pirittyó meg beleesett a kútba. No, most már nem nevettek az emberek, sietve tolták le a létrát Pirittyó után, hogy -240- fölmászhasson rajta. Hogy azonban nagyobb baleset nem történt, este megint csak nevetésbe fogtak az emberek, a leányok is vihogtak, Pirittyó elszomorodva csendesen hallgatott.

Másnap estefelé más ember vette elő azt az edényt, amelybe a juh tejét fejni szokás. De Pirittyó odament hozzá és félénken mondta:

Pirittyó nem félt a kúttól, hanem várta a juhot. Estefelé jött be megint a mezőről és Pirittyó elkapta. A juh ismét szabadulni igyekezett, szaladásba fogott és húzta Pirittyót. De alig mehetett vagy öt-hat lépést, meg kellett állania, nem lehetett tovább. A juh hátranézett s meglátván, hogy azért nem mehet tovább, mert Pirittyó odakötötte magát a diófához kötéllel, megadta magát. Pirittyó fejni kezdte s büszkén mondta neki:

– Hát kicsi ez a Pirittyó, de mégis csak látszik, hogy taluntuma van neki.

Csodálatos nagy madárpusztítás élte a világát sok ideig, némely helyen ugyan még most is, ebben -241- az országban. A gyerekek a fészkét szedték, tojását eldobálták; a nagyok puskázták, hát fogyott, helyette pedig megnövekedett a mindenféle irtó hernyók hadserege. Valóságos küzdelmet kell ellenük viselni a gyümölcsös szőlőben. Egyfelől a fákat permetezik, mint a szőlőt. Másfelől leveleire lapáttal szórják föl a homokot, ami a hernyókat lesodorja. Déltájban, amikor forró a homok, ettől el is pusztul. De más időben, ha leesett, csak visszamászik. Sok ember van, aki a körtefát az almafától nem igen bírja megkülönböztetni, de ez az alig pár napos hernyó sohasem mászik a szomszéd körtefára, ha almafáról esett le.

– Ü is oda vágyik vissza, – véli a vén kapás, – ahol született! – S ezt az öreg obsitos tudja, mert ő annak idején álló kilenc esztendeig vágyakozott a Pádovából, a Mántovából, meg a Venéciából ide, a szülőhaza homokjára, állván fegyver alatt, de ma sem tudja megmondani, hogy miért.

Ennek a hernyópusztításnak van még egy harmadik fajtája. Hogy tavaszszal kézzel leszedik a fáról, a levelet is letépik ugyan vele. Lányok végezik ezt a munkát, mászkálván a faágakon. Akármilyen foglalkozás is, de májusi időben, amikor a gyümölcsös szőlő a leggyönyörübb, szép nagyon, amidőn tizenöt-húsz fiatal leánynak vidám nótája szállong szét a fákról a tájra.

Dél van, hát jönnek be a lányok a tanyába ebéd -242- irányában. Éhesek bizonyára, mert reggeltől délig a fákon mászkálni, akár a majmok, ez csinál egy kis étvágyat. Ugyan nyáron is jó étvágyuak, de akkor mégis inkább van dolog közben is valami ennivaló, a fákról leesett gyümölcs képében, de tavaszon még nem termett semmi. Jönnek hát és várják, amíg mind egybe érkeznek, csendben köszöntvén, amint az ereszet alá érnek. Ahányszor napjában a dologról bejönnek, annyiszor köszönnek. Amilyen nótásak odakint, olyan csendben vannak bent. Össze kell várniuk egymást, mert öten-hatan egy tálból esznek a földön. Már együtt vannak, csak a kis, apró Sós Róza hiányzik, de látszik, hogy már az is ballag. Amikor megérkezik, leülnek a nagy cseréptáblák köré s a kapás osztogatja szét a nagy karéj kenyereket.

– Ebben a darabbanmaradt Sós Rózának adta a legnagyobbat, Tóni bácsi. Pedig most is utolsónak maradt.

Csendben szoktak lenni bent, de most Sós Róza, a vékony kicsi teremtés fölsivít:

– Hát utolsó vagyok az ételnél, ugy-e, Veron? De a fahegyben én vagyok az első, nem mersz utánam gyünni, ugy-e? Te nagy, te kövér!

Veron elvörösödik, a többiek nem szólnak, csak a cinkanalak kezdenek halkan kopogni a tál oldalán. Az öreg kapás sem beszél, csak másnap délben -243- már nem osztogatja a kenyereket, hanem tálra teszi, vegye mindenki ki belőle, amelyiket akarja.

– Ördög vigye az ilyen világot, – mondja, – amelyikben már még ezek a tacskó-lányok is szavallni mernek. Bezzeg az én időmben… – s belekezd valamely történetbe, amit már százszor elmondott, de százszor elfeledte, hogy már százszor elmondta. Ami különben nem baj, csak egészség legyen…

A muzsika

Már őszre hajlott. Nem volt sem meleg, sem hideg, a lovacskák a pusztáról jövet jóízűen kocogtak a fasoros úton. Csak olyan egyszerű-forma kocsin, az nagyon jó a lovacskáknak, mert teherrel is könnyebb, mint amaz a vastengelyü üresen. Nem hiába vannak errefelé nevezetes bognárok és jó kovácsok, azok már régen kitalálták, hogy milyen kocsi való ide.

Nem jó, ha valahol van az ember, későn indulni, mert csak estére, sötéttel ér haza. Annak semmiféle értelme nincsen. Eltörődik a kocsin; mert sötét van: nem lát semmit, csak ül; ha elszunnyad, a nyaka félrebicsaklik s másnap, de még harmadnap se tudja, mitől fáj a nyaka, pedig a nap sem süthette föl. Unalmas is, ásítozik, alig várja, hogy hazaérjen, hogy a kocsi az utcákba jut, idegenül néz körül a lámpák között, s megcsodálja a járókelőt, hogy miként lehet ilyen későn, esti kilenckor még a házon kívül mászkálni. A kapuja elé érve, úgy száll le, mint a holtrafáradt; ha nem várják: mérges, ha várják, az a baja, hogy miért várták, – nem, ez a -248- mesterség nem ér semmit, napvilággal kell hazaérni, az bizonyos.

Szép őszi délutánokon mennyi gyönyörűség telik. A kocsi halad, már ahogy éppen akar, mert ilyen kora indulással az út nem sietős. Továbbá a dohány élvezetül szolgál, mert látni lehet a füstjét. Tüzet sem oly könnyü vele csinálni, az ember nem égeti ki vele a másiknak a kabátját, kocsira való szűrét. Pedig lám, a sógor pipára gyújt, hasonlóképp a másik sógor is és büszkén mutogatják a dohány parazsát:

A dohány ugyanis, régi hit szerint, ha a pipából parazsalva kidudorodik, nemes vérbeli faj, s a pipából csak azért jön elő, hogy a határban szétnézvén, keresse a fináncot. De nem találja, mert szép illatának hallatára megbúvik a finánc, (az effajta dohányok oly különösek lévén, hogy halladzik a szaguk). És a nap kellemesen jár-kel a fák fölött, játékos sugarai az emberi képekkel enyelegnek. Némely légyfélék állandó kísérőül a kocsihoz szegődnek, s úgy laknak rajta, mint más a palotában. Barátságosan duruzsolnak, egyik emberről a másikra másznak, s csak akkor rebbennek odább, ha a kocsi a város alá ér: a pusztai szabad legyek oda be nem mennek. A kútnál pedig megállani, – ki ne állna meg az útszéli kútnál? A lovacskák feje már jó ideje arra felé van fordulva, amerről az ágast látják; a -249- lovacskák szaladás közben szívesen kortyantanak egyet és a hüs vizecske hosszu torkukon úgy szalad le, hogy kívülről is látszik, amint hullámzik belül. A vízmerésnél pedig ismét mulatságok vannak, mert mindig az akar merni a lovacskáknak, aki legkevésbé ért hozzá. Mert a jártasabb itató nem vödörre jár, hanem dézsára s az ostorfát a dézsa állása szerint fogni nem minden embernek adott tudomány. Különösen, ha a karjai sem szolgálnak hozzá, mivelhogy nem könnyü a dézsa, kávája sincs a kútnak, hanem fölötte köll a deszkákon állni; aki már most ehhez nem ért, semmi vizet sem juttat a lovacskáknak a vályúba, hanem mindet magára locsolja s azután ilyen csurom vizesen a magas kútról a homokba ugorván, úgy elkeveri magát, hogy akár a küldött ördögnek is lehetne tekinteni. (Nem tall ez, hé, se nem kalamáris…) Azután pedig megint csak halad a kocsi, kihallatszik a lovacskákból, amint taktusra kotyog bennük a dézsa víz, ellenben a sógor kiált, hogy baj van. Elmaradt a pipa. Mindenki látta ugyan, hogy a sógor ottfeledte a pipát a kút oldalában, de hát aki nem tud a pipára vigyázni, az ne pipázzon. Megint csak megállunk, a sógor visszaszaladt a kúthoz, s jön aztán vidáman, mert ki látott ekkora örömet? – a dohány magára hagyatva is még mindig kereste a fináncot.

Ily mulatságok történnek, és az őszi enyhe napos délután szépsége valóban csodába illő. Ami a -250- földeket illetné, amiken a kocsi átszalad, azokban vannak úgymondott feketeföldek, meg homokok. Valójában azonban egyik is homok, a másik is, csak az egyik színe fekete-szürke, a másiké sárga, míg megint másé oly fehér, mint naponjáró apró kis tanyai leánykák lenhaja szokott lenni. A fák derekai barnák, meg fehérek, már amelyik ahogy szokta, azonfelül pedig minden zöld, ami csak a magasságbéli úrnak a kék ege alatt van. Hanem ennek a zöldnek a sokféleségén el lehet ringatózni, mert bár számos, nem kápráztató, hanem szelídségében a természet tiszta bájával teljes. A fák levele más, sokszínü, azután itt-ott a szőlők, az egyik még éled, a másik hervatag, azután más a fű zöldje, más a nádasé, amodébb aranyszínében szinte világít a tarló. Nincsen piktor, aki le tudná festeni, nincsen ember, aki el tudná beszélni, s lám, a csendesen kocogó kocsi üléséről mégis látható.

Látszik azonban a fák törzsei között némi fehérség is. Mindenki tudja, hogy no most, nemsokára ez következik. Kis útszéli csárda ez, mert még némelyek annak nevezik. Udvarának a kapuja nyitva, beállhat, aki akar, most igen alkalmas oda beállni, mert nóta van ott és tánc van. Nem valami nagy tánc, csak két magyar sétál az udvar homokján, a másik három magyar megy utánuk zenével. A zenében két ember van pikulával, egy ember pedig valami kis koporsófélét visz a nyakába akasztott szíjjon, ez -251- a koporsó a dalnak a lelke. A pikulák csak sivítanak, de ez a koporsó mondja a nótát. Az ember, aki kezeli, kis alacsony zömök, hátul csattra járó csizmában, huszonöt év előtt úri divat volt az ilyen csizma, ma nem tudná megmondani egy sem, aki akkor viselte, hogy miről volt jó rajta akkor az a csatt. De hát divat volt, s mint minden divat, átszolgált a néphez használtabb csizmák alakjában, – tehát így fölöltözve hordozta a furulyások után a dalos koporsót a zömök ember és igen csak szólaltatta:

Mikor a pikula elhallgat, még egyszer mondja a kis koporsóforma zenei edény: barnát, gavallérosat. És lippenek rá egyet a mulatók. A mulatságban (ünnep van ugyanis) semmiféle hátráltatást nem tesz az, hogy a kocsi az udvarba fordul, a zene azért hangzik, csak okosan kitér egymás útjából zene meg ember. Dunog tovább az ember oldalán a muzsika. A formája az, ami a kisbőgőé, csakhogy nincsen neki nyaka. Vonó se kell hozzá, csak a jobbkezével hajt az ember egy köszörűkőformát, amikhez a húrok hozzáérnek, persze zúgnak is. Huszonkét -252- játéka van a zenei edénynek, id est: huszonkét billentyűje, fából faragva, amiket különféleképp a balkeze ujjaival szolgáltat a húrokhoz a csattos-csizmás, ezekkel ütögeti ki a nótát, tíz félhang is tartózkodik közöttük. De mindebből nem látszik semmi, szemérmetesen le vannak a húrok födéllel takarva; a köszörűkőforma sem látszik, födele van, nemzetiszín pántlika óvja a zúgó födélt, hogy ha leesik, a földre ne essen. És egyfelől hajtja a köszörűkövet, másfelől pedig balkézzel huszonkét fadarabon, paraszti klaviatúrán muzsikál az ember. Zeneedénye hasába épp olyan lyukak vannak vágva, mint a hegedűn, brácsán és bőgőn szoktak f-formában lenni, csakhogy kisebbek. A forint be nem férne rajtuk, épp a koronához alkalmatosak: az első korona tehát az edénybe csúszik, mint valaha a nagybőgőbe a huszas. Jó. De a sógor szintén utána óvakodik, amint haladna az udvaron lippentgető pusztafiak után s megint belekoppan az edénybe egy korona, amazzal összecsördülvén. No, még tűri. De amikor a harmadik is beleesik, mérgesen rázza meg a szerszámot:

– Ne bántsanak engem, – mondja haragosan. – Akkor zavargassanak, ha vége van a zenének. Akkor adjanak, kinek mi tetszik.

Őszinte szó. Ez nem cigány, sohase volt az. Ami pedig a muzsikáját illetné, ez nem más, mint a lant, a régi magyarul tekerőlantnak nevezett formája -253- a lirának. Nem igen gondolom, hogy akadna ember, aki meg tudná mondani, hogy miként vált a mostani formájára, s hogyan s mely módon került az Alföldre s itt is csak egy vidékre. Régi, igen régi hangszer ez, de ami itt-ott felőle írva van, azon nagyon bajos elmenni, mert összetévesztik mással. Comenius a debreceni janua linguaeben említi, ahol az éneklésnek tudományáról beszél s tekerőlantnak mondja, latinul: sambuca sen barbitus nevet ád neki. A nürnbergi Orbis pictusban említi a muzsikáló hangcsináló szerszámok között: „a tekerőlant (kíntorna) belül a keréktől, amely forgattatik, a forgácsok a balkézzel szoréttatnak, fogattatnak, illettetnek.“ Itt lirának meg leiernnek is nevezi, de képben másnak mutatja: azon nem fabillentyűkkel játszanak, hanem kézzel nyomják a húrokat. A sambuca pedig másfelől nem más, mint a bodzafafurulya: „bozfában alkotott igreckésség“-nek mondja a bécsi kódex. De megint másfelől meg ugyane név alatt parasztciterának említik: genus citharae rusticae. Ebből a fajtából, amelyen most a csattos-csizmás játszik, egy darabot ismer a lipcsei De Wit-féle hangszermúzeum, csinálási éve 1720, s mert szép kalapács van a vasalására verve, azt hiszik, hogy valaha bányászemberé lehetett. Ott Bauernleier-nek tartják; a francia a viellek közé sorozza; az angol neve: hurdygurdy. Mint látható, elég változatos és körülményes sorsu muzsika, amely most itt szól a csárda -254- udvarán. Hangja úgy zúg, mint a nagybőgőé s a szentesi tanyai embereket, akik még csinálni tudják és játszani is értenek rajta, messzebb vidékekre is elviszik falusi lakodalmakba muzsikásnak.

Vége a dalnak, elállt a tánc, gyerünk tovább. Előbb azonban a szíjjra és kerékrejáró muzsika iránt alkudunk, hogy meg lehetne-e venni.

– Meg, – mondja az ember, – de ma nem. Mert nekem az éjjel muzsikálni kell, szerződésbe vagyok ide a korcsmárossal.

Gondolkozik az ember, azután kezdődik az alku. Két árát kéri, fél árát ígérjük, mint már szokás, végül megegyezünk. Fele árát mindjárt oda is adjuk, hogy meg ne bánja az alkut.

De a muzsikát nem hagyta ott a korcsmárosnál az ember, amint az alku szerint ez állt volna. Hanem másnap reggel behozta maga, s ahogy hangszerét a város utcáin cipelve járt-kelt, megfordultak utána a jövő-menők: a városi nép legtöbbje manap már hírből sem ismeri ezt a lantot. -255-

– Hát behoztam magam, – mondja. – Veszekedés volt ott az éjjel, mondom, még majd összetörik, ha ott hever. Meg apró gyerekei vannak a csárdásnak, elronthatnák.

Tekintete szeretettel siklott végig a lanton, amelynek fényesre kopott, barna födelére égetve van: Én, Csendes István készítettem ezt a muzsikát, Szentes… – az évszámok lekoptak róla.

Hát jól van így is. A még járó pénzt eltette, s az ember, aki tegnap nem szívesen hallotta a bőgőbe hulló koronák csöngését, most ráadásul némi útiköltséget kért, mert, – mondta, – hogy behozhassa épségben a muzsikát, lemaradt a társai kocsijáról s most vasúti jegybe kerül, hogy hazaérhessen.

Azután leült. A lantot az ölébe vette s hosszu szíjjait átcsatolta a derekán. A köszörűt megforgatta, a fabillentyűkön még egyszer próbára végigjártatta a balkezét s még egyszer elzúgta az öreg szerszám:

– Sohase adtam volna el, ha rám volna szabva… Hanem hát nekem nagy, magas embernek való ez… Majd csinálok másikat, – vígasztalta magát és csendesen behúzta maga után az ajtót.

Megállás közben

Másfelől jövén s jó hosszu ideig, ahogy a dorozsmai fürdő lombos ákácait elérjük, a kocsikat visszaküldöm, mert elég lesz nekik innen is hazaérni. Innen majd kapunk más kocsit a további útra s itt jó is megpihenni. Érdekes kis hely ez itt. Egy fehérvizű tó, tele sziksóval. A homokban magasra nyúlik a ritkás erdő. Odább vendéglő, terraszszal, – szikből, mivel a szik is olyan, mint a suba, mindenről jó. Fürdőnek véve, a görbe lábat egyenesre hozza s elkergeti a járó-kelő fájdalmakat, amiknek manapság már oly sok neve van. Továbbá alkalmas országútnak, de a tanyák udvarán aszfaltul szolgál és a szobák földjének kitapasztásában is használatos. Ezenfelül seprővel róla szedik a szódát s ugyancsak ő termi a valódi chamomillát, a széki füvet, amelyből nyolc garasért adnak egy félkilót teának s minden gyerek rettentően szeret vele élni. No, neki ilyen hasznai vannak s így van vele ez a fürdő. A vendéglő két oldalán szobák, jó kis kurtácska szobák, ám azért aki akarja, el bír bennük férni. Már végig van lakókkal mind, közeli és távolni népekkel, még -260- Budapestről sem sajnálják az idejövést. De tudok rá esetet, hogy a Magas-Tátrából jönnek le ide nyaralni. S idestova húsz éve, hogy a kezemet, amely keresztül lövődött, egy hét alatt helyrehozta.

Vannak olyan helyek a lapos tájakon is. Mint mondatik, volna valamely Gyopáros nevezetü tó, valahol Békésben, oda aki mankón megy, ott szokta a mankóját hagyni. Csodálatos, hogy mégis ezideig nem építettek rá búcsújáró helyet. Úgy volna az szép, ha valami szent szedné el a mankókat, nem a tó. Legalább pénzt is hajigálnának érte, mert, a szél hordja el a förtelmes világ baját, a pénz nem túlságos módon kutya.

Jó pár hete Radnán gyüszmékelve, a búcsúsokkal följutottam azon hegyekre, ahol viaszbábokból való egyszerü adományait az elérhetetlen magasba áldozat gyanánt nyújtja a nép. Volt ott közönség sok mindenféle fajta, egész etnográfiai kiállítás. Fekete bihariak, papucsos svábok, kövér, bácskai bunyevácok, fehér posztóba öltözött bessenyői bolgárok, akiknek asszonyai máig is a hegyes orru, sárga csizmát viselik, piros bőrrel fejelve. Nagy tömeg nép, mégis rend mindenütt, a világi bajlódások itten eltűnnek. Három csendőrfiú, akikre a rend őrizete bízatott, csöndesen ült egy padon, télen-nyáron egy posztóruhájukon kívül senki más nem vétett ellenük. A nép húzódott fölfelé, por volt és énekek sokasága. Zengtek belé az ívek és a lépcsők. -261- S a számtalan sok ódon lépcsőkön négykézláb, meg térden másztak föl a hit vérezői, mert véresek valának a térdek és rongygyá szakadoztak az ünneplő asszonyszoknyák ezen áldozattétel és vezeklés alkalmával.

Lihegve, fejüket lehajtva és tenyerükről könyökükre ereszkedve pihentek meg olykor a lépcsőkön s pergett róluk a víz, az izzadságos, fülledt helyen. A bizalomnak s a hitt helyre való fölsóhajtásnak csudálatos képe ez. És mindenütt egyforma. Láttam a tersatói hegyen hasonlóképp, hogy dalmát és insuláner asszonyok, akiknek tengerész-uraik a vizeken kódorogtak, a vízi-edény rendben maradása céljából szintén térden járultak föl a jó magas hegyre és csúszásaik vérnyomát ott hagyták a fehér köveken…

… Azt mondja ott a radnai téglaívek alatt magyarázólag egy úrforma asszonyság, bár kit senki sem kérdett:

A könyvből való beszéd bántó volt és szomoru volt. A vasaltszoknyás és pirosképü reklám-ifiasszony bízvást elmaradhatott volna, vásári szószátyársága nehéz bűnnek tetszett, ott, azok között, akik a földön, szótalan lihegéssel, négykézláb másztak, s mert egyebet nem adhattak, szenvedésüket nyújtották a magasság felé. Nincs mit tagadni rajta: a megilletődés, -262- amelyen egyébként szintén nem volt mit tagadni, szertefoszlott és eltűnt, s az áldozatul vitt viaszfigurák nem voltak többé egyebek, csak viaszfigurák, amikből majd viaszgyertyákat öntenek.

Ezeknek kapcsán az eszembe jutott egy régebbi történet akkorról, amidőn a szemközt való városban, Lippán, katonai sorsban heteken át hevertünk. Abban az időben útban voltunk Bécs felé, a mert a legrövidebb útat kerestük, útba ejtettük Lippát is. Nagyon alkalmas oláh csizmadiamesternél volt szállásom, azóta kerestem már a házat, de csak az utcáját találtam, a mester eltűnt és elveszett végképp, mert elvégre, – utóvégre nemcsak a csizma pusztul, hanem a mester is. (Tökéletesen jó bőr nincsen a világon.) De mindegy, akkor megvolt a mester háza s a szomszédos házakban laktak a katonák, az udvaron és a szalmán. Délelőtt volt a bódorgás, a puskákat meg kellett hordani eme jó bortermő hegyeken is, tehát meghordták. Széjjelmentek. De volt eset rá, hogy kellett volna ember munkaerőnek, tíz-tizenkettő. Kiáltok a napos káplárnak, hogy adjon. A káplár végigjárja a házakat, azután jelenti, hogy nincsen. Hej, mondom, de kell! De megint mondja, hogy nincsen. Hogy hol a pokol egyházában vannak? Jelenti a napos, hogy a becses társaság, mihelyst a délelőtti járás-kelés után kipihente és rendbeszedte magát, azonnal haladt át a marosi hídon Radnára.

No, ez furcsa. Már ez katonában igen csak rendes -263- publikum. Ilyen nézetben voltam azután róluk egy ideig, mígnem egyszer a lakóhelyeiken, az udvarokban félig elkoptatott szent viaszfigurákat találok. Akkor derül ki, hogy az istentelen nép ezeket a viaszalakokat „fogdosni“ járt át, mivelhogy akkoron még viaszkolni kellett a fölszerelés szíjjazatát…

Ez azonban mind csak ide s tova való beszéd. A fődolog, hogy ülök a szikterraszon, nagy csendességben, mivelhogy mindenki belebújt a tóba. Odább menni bajos, mivelhogy kocsi nincsen. Ládáim, bogarászó holmik, szerteszét hevernek. Persze, nyomtatás ideje van éppen, nem bolond senki, hogy országúton járassa a lovát, amikor búzán is járhat. Közben a tóból kijön a közönség s ebédbe kezd, ez nem rossz foglalkozás, érdemes a követésre. Azután zörög egy kocsi, megáll, s kisvártatva fölhalad egy magos, ősz tanyai ember.

– Hát az csakugyan jó lesz, Hódi bácsi, mert még innen messze van Zákányig.

– Nono, – mondja ismét Hódi bácsi, kissé mentegetőzve, – ültem én egy asztalnál a polgármester úrral meg tanácsnokkal is. Tudja maga, ki vagyok én. Az öreg Hódi.

Hódi bácsi azon veszi észre magát, hogy asszonyok is jönnek az asztalhoz s az most már szerfölött kellemetlen volna, ha nem hallaná mindenfelől: nini, a Hódi bácsi, – jó napot, Hódi bácsi, – hát hogy van, Hódi bácsi? Meglepődve nézett hol erre, hol arra, azután éles, szőke szemei megcsillantak, mondván:

– Nini, hát maguk csakugyan maguk?… Az Úristen ő szent felsége éltesse mindnyájukat… Hanem most már, nézzék csak, én is csak öszök valamit. Ebbe a pohár borba is vizet kérhettem volna.

– Az bizony jó lössz, – hagyta rá, – úgy tovább tart. Tudja, ez már a harmadik pohár bor máma. Mert odabent jártam a városban, barackot vittem, negyven krajcárért kelt garabolya. Hát tudja, éjfélkor indultam, mert nem ér az az embör sömmit, aki későn ér a piacra. A maguké is úgy kelt. -265- Hát tudják, odabent is ittam egy pohár bort, aztán Dorozsmán is, meg most itt. Az asszony ugyan mondja, mért állok meg annyi helyen, de hát, mondom, más mulatságom úgy sincsen. Ha most haza érök, nem fekszök ám le, mögyök a fiakhoz, nézöm, mit munkálnak. Ha jól van, azt mondom: jól van, édös cselédöm, ha nem jól van, azt mondom: édös fiam, nem így, de amúgy. Mert tudják, ez a testvérisülés. Tanulni köll. Neköm nem köll se pör, se politika. Hanem a testvéri viszonyban köll virágozni. – De, – s fölemelte a karját az öreg ember, – csak lassan, lassan. Mindig csak lassan. Csak lassan.

– Milyen sok úri nép, – szólott azután. – Talán engöm zokon is vösznek, hogy ilyen kopottan, porosan…

– Dehogy, Hódi bácsi. Letelt a ruha ideje. A munka az első! Rangban az van legelül.

– A munka, – szólott elgondolkozva, – a munka… fogatlan koromtól fogatlan koromig az egész élet: munka. Ez a cél. Ez a testvérisülés.

– A cél a munka. Nincs más cél. Jegyözzék mög maguknak, hogy nincs más cél. Öreg embör mondja. Én maguktól tanulhatok, tudom; de maguk -266- is tanulhatnak éntülem. Ez a testvérisülés. Hanem, – s komolyan integetett, – csak lassan, lassan. Csak lassan, lassan…

Elkezelt s fölült a kocsira az alcserényre. Jó két sárga patkolatlan lovával a tanyák világának vidáman nekiindult. Még a kocsiból visszaszólt:

Vélemények

Pár kocsival ünnepnap reggelén megyünk a tanyákra. Otthon, azaz, hogy odakint már várnak, ebéd tekintetében, ennélfogva semmi baj sincsen. De éppen ezért némi kódorgások történnek, az első kocsin a kocsis mellett ülő férfiu parancsszavai nyomán, mert hogy nézzünk be imitt-amott az utunkba eső tanyák udvarára is. Mert olyan emberek is voltak a kocsikon, akik sohasem voltak ezen a tájon. Benszülött pestiek, akik még erre nem jártak s akik bizonyára nem is ismerhették a tanyavilág sajátos életét: ennélfogva az első kocsin a kocsis mellett ülő férfiu nézete szerint a szemléltető oktatás terére kell lépnünk. No jó, forduljunk be tehát ama tanyába, ott a szélmalom mellett. Az országútról letérve, nem hosszu dülőút vezet odáig, de nem is dülőút, hanem csak olyan vágás a földben, amelyen csak egy kocsi fér el egyszerre.

Ez ugyan nem baj, mert nem jön szemközt senki. Csak az a baj, hogy egy nagy fekete ló keresztben -270- áll az úton. Kantár a fején, nyereg a hátán; a kantárszár a fűbe húzódik, a ló egy helyben áll: erről alighanem vagy leesett a gazdája, vagy leütötték a lóról.

No, inkább az előbbi. Valami szombat esti mulatságról haladhatott haza a gazdája hajnal felé, a ló hátán elaludt s itt a csöndes nyári mezőkre a nyeregből szeliden kifordult. A francia grófról mondatik, hogy leveti a ló, a gróf repül, de a monokli a szemében marad, – sőt a gróf estében kitöri a nyakát, de a monokli akkor is a szemében marad: így hozza ezt magával a világi előkelőség. Hát emez meg itt az úton bukott le a lóról, de a kantárszárat nem eresztette ki a kezéből, azzal együtt szállt le a harmatos fűbe s menten elaludván, a ló mellette megállt.

A lovat tehát, mert az úton keresztben állt, kissé szóval hajkurászni kellett. Csak szeliden, hogy egy kicsit oldalt álljon ugyan a kocsi elől, de azért a gazdájára ne taposson. Mindez így annak rendje és módja szerint történék. A kocsi mehet, mert a ló, megértvén a helyzetet, félreállt.

De aki az első kocsin ül a kocsis mellett, a pesti vendégek előtt a tekintélyt mutatni óhajtja és rákiált a fűben alvóra erősen:

Az alvó, ahogy a két karjára fekve aludt, a második hé!-re fölérzett és a kérdést már tisztán hallotta. -271- Ennélfogva fölemelte a fejét és kurtán mondta:

Azután megint letette a fejét a két karjára és pihent tovább. Az ördög törődik ilyenkor az ilyen gyüszmékelő urakkal, ha akár hat kocsival lennének is…

II.

Különös kis tábori helyőrségünkben odalent Novibazárban, lehettünk annak idején olyan négyszázhúsz lélek-formán. Az idegen helyet tekintve: nem nagy társaság, de azért ez is különböző osztályokra tagozódott. Legtöbben voltunk persze gyalogosok, mivelhogy az írás szerint úgy is mink voltunk a hadsereg eleje. Azután volt egy kadétalja vártüzér, mint külön osztály, talán nyolc ember az egész. Azután voltak számvevő hivatalnokok. Azután volt két dragonyos katona, akik a tábori csendőrséget képviselték. Azután volt egy postaőrmester, aki egymaga külön osztályt képezett. Meg ismét volt egy pékőrmester, akinek az osztálya egyetlen legényből állott, annak parancsolt életre-halálra. Ez utóbbi urat úgy hívták, hogy harmadosztályu élelmezési segéd, s rendkivüli igyekezetet fejtett ki abban, hogy lehetőleg harmadosztályulag élelmezzen. Egyébként tekintettel arra, hogy mégis csak az -272- élelmezés az első, igen fontoskodva viselkedtek mindketten, különösen az öreg strázsamester, aki még a legelső csapatokkal jött le, ennélfogva a tiszthelyettesi és az őrmesteri fizetést is egyaránt húzta: a vén zsoldos boldog volt tehát és előkelő. Ha jött bort kóstolni, azaz, hogy inspiciálni a jólelkü öreg generális a szomszéd faluból, akkor mindenek fölálltak rendben és új ruhában a tábor udvarán és kijött írásban, hogy die Fahne ist zu hissen. Hát hiszen jól van, a Fahneról mindenki tudja, hogy a Regimenz Fáni, az az ezredzászló, amely különféle okok alapján a magyar ezredeknél ily szívreható módon tisztelődik s ily példátlan lelkesedés veszi körül. Hanem hát, hogy mi az a „hissen?“ Inkább katonák voltunk, mint német nyelvészek, így nem is tudtuk, de azért a parancs nyomán, ha már a Fániról volt szó, fölvonult az árbócokra a lobogó és lobogott ott, mint szokta, fekete-sárgán. Török katona és magyar katona egymás szemébe nevetett, persze csak a szemével, mivelhogy a hapták hapták. És akkor ünnepi inspiciumra kivonult az élemedett pékőrmester a maga pék-katonájával és fölálltak ketten egymás háta mögé külön osztályba. És jött azután a tiszteletreméltó ősz bácsi, a generális úr, hogy majd mindeneket inspiciál, s a pékőrmester stentori hangon vezénylé:

Amire a harmadosztályu élelmezési segéd a -273- fejét mereven, hogy úgy mondjam, jól kisütött tartásban vetette a generális úr felé. A tábornok elhaladt előttük, tisztelgett: vannak pillanatok, amidőn a komolyságot meg kell tartani.

Voltak azonban más foglalkozásu népek is abban a kicsiny táborban. Ilyképp a szanitészek, tán három, vagy négy, egy ezredorvos vezérlete alatt, köznyelven dögészeknek neveztettek, de káplárjuk, mint jó borbély, halott csak imitt-amott akadván, az eleveneket borotválta és okarinán furulyázott.

És voltak azonfölül a gálánt katonasághoz tartozó szerzetek közül is ott némely népek. Persze csak a csekélyebb mértékben vettek, akik ama szekerészettel és mulizással voltak elfoglalva, amely szekerészet csak arra mehet, amerre kocsiút van s amely mulizó arra is mehet, amerre kocsiút nincsen.

Ugyanis a lentvaló népek sok évezredet átéltek anélkül, hogy országútról fogalmuk lett volna. Ahol a rómaiak annak idején csináltak utat, hát azt használták, ahol meg nem volt, mentek a hegyen át, úgy ahogy bírtak: tamu góre, tamu dóle – vagy fölfelé, vagy lefelé, miután egyenesen menni úgysem lehet ott semmiképpen sem.

Ezért kelle tehát a vitéz lovasságból oly társaság is, amely kocsin ül és kocsiúton tud csak járni, de egyben olyan is, aki olyan helyen is tud járni, ahol nincsen kocsiút. Az efajta katona félig-meddig lovas ugyan, de maga gyalog jár s kantárszáron -274- vezeti az állatját, amelynek háta meg van rakva teherrel.

Nem igen ló, hanem inkább muli szokott lenni ez az állat: jobbfajta öszvér, amely hihetetlen terheket elbír, ha vasnyereg van a hátán; a vasnyereg arról jó, hogy a teher alatt a bordái össze ne roppanjanak.

No, egyszóval négyszázhuszunkban sokféle fajtáju népség foglaltatott. Nem említve a levélhordási osztályt, amelyet egy karddal ellátott gyalogos töltött be és a vizityukokat, akik a Lim vizén csajkáztak volna, ha a víz sebjétől tudtak volna; maga az őrnagy urunk is kétféle hivatalt viselt, mert amíg egyrészt a katonai dolgokban parancsnok volt, másrészt a civilis ügyekben konzul. És hát így némely fehérnépek is fönhatósága alá tartozandók voltak. Négyszázhúsz katona után mindig vetődik le egy-két afféle hazájavesztett fehérnép, akit már mindenünnen kitoloncoltak, – ha e fehérnépek módfölött berugtak és igen szidták a császárt, akkor a konzul becsukatta őket, más hely nem lévén, a katonabörtönbe. No jó.

Mint látható, mindenfélével el voltunk látva, csak éppen a haditengerészet és a hegyi tüzérség képviselete hiányzott. Ámbár a tengerészetet a vizityukok képviselték, akik nagybátran csak kötélre kötött csónakkal mertek a vad vizekre ereszkedni. De nem volt hegyi tüzérségünk, ami mély gyászszal -275- töltötte be a lelkeket; e lelkek előírás szerint voltak nyírva és borotválva. Volt ugyan fönt a hegy tetején a sáncban néhány vártüzér, de mit értek azok, amikor az volt a nézet felőlük, hogy nemsokára honvédek lesznek. Ez a nézet még abból az időből való, amidőn a honvédek piros nadrágot hordtak és paradicsomos üvegnek neveztettek. Ez időben minden generálist és minden vártüzért leendő honvédnek tekintett a baka, mondván: – Már kezd pirosodni a nadrágja. Mire tökéletössen bepirosodik, honvéd lössz. – A tüzéreknél nem vált be a jóslat, öreg generálisoknál inkább, bakanyelven szólva: inkádabb.

Mindez a beszéd azonban egy árva garasárát sem ér, mert azért csak nem voltak hegyi tüzéreink. Ezen búslakodott még a hegyi pékütegosztály is: köznyelven így tiszteltük a harmadosztályu élelmezési segéd urat.

Annál nagyobb volt ennélfogva az öröm, amidőn híre jött, hogy, habár csak egy napra ugyan, de egy egész őrnagyalja hegyi tüzér érkezik a faluba. Társaságunk szeretettel várta ezt a katonaságot, amelynél nem a tüzér van lovasitva, hanem az ágyu. A tüzér gyalog jár, a muli viszi az ágyút és szalad vele hol ide, hol oda: ahová mondják. Délután értek hozzánk, másnap reggel mentek vissza Plevljére. Illendő volt jelen lenni távozásuk alkalmával is. Lengyel volt valamennyi. Ahogy a gyülekezőhelyen -276- kora reggel összeálltak, a Lim párás ködébe kezdtek belehangzani a szokásos katonai kiabálások. E gyalogosított lovasságnál a vezényszó a formát illetőleg majdnem ugyanaz, mint a puskával lőni tudó csapatoknál, ahogy már az szokás volt: Antreten, Rechts richt euch, Auf zwei Schritte rückwärts marsch, Rechts um, Links um, meg mi egyéb.

A ház ablakából mindezt tünődve nézi és hallgatja Kutásó János fiatal katona, innét az alsótanyáról. Azután, amikor a csattogó vezényszavakat elunta, felkönyökléséből megbotránkozva fordul be a szoba felé:

– Nézze mán, káplár úr, hát még ezöknek az ebatta pojákoknak is magyarul komandéroznak…

Viszik a pénzt kifelé

Miután Jánosék sok ideig hordogatták befelé a pénzt, most kezdik kifelé hordogatni. Az év folyamán sokat behordanak ruha, kalap, suba árában, továbbá porcióban ama kis adókönyvecskére, amely olyan nagy, mint egy ujság. Mindenféle vonalak vannak benne, azokba mindenféle számokat írnak az adótiszt urak és az mind fizetéssel jár, bár néha alig is lehet tudni, hogy honnan vegye elő a rávaló pénzt az ember. Mindegy, valahonnan elő kell annak kerülni. Azután csak így hordódik befelé a pénz az asszonyok, leányok ruhájára, valamint ha új ekét kell venni. De még ha kis gyerek születik odakint, azt is megérzi a város, mert akkor is pénzt hoznak be Jánosék, ha egyebekre nem is, legalább gyerekkocsira. Most ennek a divatja járja odakint. Azelőtt falusi mestertől vettek ringatós bölcsőt, az ácsszekercével bánni tudó gazda meg némely helyen otthon maga is megkészitette. Ez idő szerint pedig a négy vaskerekü, vastengelyes, fonottkasos, sátoros gyerekkocsit keresik. Bár nem újkorában veszik, hanem a szögénypiacon, amely név alatt a zsibárusok társasága értendő. Ott mindig van ilyen kocsi, amit -280- úri családok adnak el s aszerint, amint a bele való gyerek, vagy kihalt, vagy kiöregedett belőle, újabbak, vagy használtabbak a kocsik. De hiszen jó odakintre a legócskább is.

Szóval, így jönnek be mindenfélére a pénzek a városba a kintvalóktól. Egyre jönnek s már igazán nem volna odakint egy krajcár sem, ha megint az emberek a városból a pénzt nem hordanák vissza. A pénz olyan járó-kelő jószág, bemegy pántlikáért, ruháért a városba, tyúkért, libáért, buzáért, bürgéért meg ismét kihalad. De kifelé haladása mégis leginkább ilyenkor van neki, aratás után. Ilyenkor mégis jobban hordják a buzát, meg egyéb magot, mint máskor. Mert Jánosék nem hogy a még lábán eladott vetés üzletét ismernék, de még az a szokásuk sincs meg, hogy aratás után azonnal eladják mind a termést. Ennek részben az igen nagy távolságok az okai, de másrészt az úgy is szokás, hogy akkor hoznak a városba egy-egy kocsival, amikor már jól bejött a pénz a tanyából s vinni kellene kifelé.

A kocsit ilyenkor előkászolítják. A tengelyeket jól megkenik, nemkülönben a kerekek agyát. Egy kis kenőcs megy a rúd fordítójára is, hogy könnyebben csúszszon. Akkor a kamrában zsákba öntik a buzát, jó sok zsákba, mert akármilyen vékonynak látszik is a pusztai kocsi, sok terhet elbír. Ez a dorozsmai bognárok és kovácsok tudományának köszönhető, mert ezen a téren azokat tartják a legokosabbnak, -281- minek megfelelőleg van is a faluban negyvenkét kovácsmühely. A zsákok a kocsira kerülnek. Azután a tarisznya, széna a lovaknak, az ülés pedig subából készül, mert nincsen jobb jószág a világon, mint a suba. A kocsi ezután megindul, lassan döcögve a homokos úton. Az indulás ideje a hely távolságától függ, meg attól is, hogy milyen karban van az út. Ha Jánosék itt laknak valahol a Domaszéken, akkor elég hajnali három órakor indulni, amíg a zákonyi úgy éjféltájon indul. Ha Csorvára való János, akkor úgy tizenegy óra tájban is megindulhat, míg ha az átokházi pusztaszéleken gazdálkodik János, akkor már előtte való nap este, vacsora után megindulhat, hogy kora reggel a buzapiacra érjen. Lassu, halk s csöndes utak ezek. János pipál a zsákok tetején, a lovak egyenletes buzgalommal haladnak, mert nagyon szeretek hűs éjjeleken járni a lovak, mivel:

– Nem bánti őket a légy, – mondja János, aki ez oknál fogva igen kényelmes most, miután nem kell az ostor végével a lovak hátáról a csípős bögölylegyeket piszkálni.

Amire megvirrad, így beérnek a buzapiacra. A tér, ahol a buzát árulják, István első szent királyunkról neveztetik, bár ezenfölül aztán nincs is rajta emlegetni való semmi. Már van ott sok kocsi, akik közelebb laknak, hamarabb érnek. Ha nincs is ott a gazdájuk, meg lehet ismerni, hogy melyik melyik. -282- Ez a vastagkerekü a nagy lovakkal, az rác kocsi. Ez a hosszu, ez sváb kocsi. Ezek a Tisza másik oldaláról jönnek. János beáll a sorba s leveti a lovak istrángját. Két zsákot a kocsisaroglyához tesz le és kinyitja, hogy azokból vidáman mosolyog elő a buza. S jönni kezdenek azonnal ama férfiak, akik „cendzál“-nak neveztetnek s elhaladván János zsákjai mellett, óvatos tekintetet vetnek a buzára. A buza szép, de nem szólnak semmit. János sem szól semmit, ellenben inkább a felhőket vizsgálja.

– Apám, – mondja a gyerek a kocsiról, – micsoda kémény az, amelyik ott füstöl?

– Az, – kénytelen János ráhagyni, mert az igazat megvallva, nem egészen ismerős e dologgal.

– Mer kémény, – felel János. – Azér van a kémény, hogy füstöljön.

– Azér…? – kérdezi az apró kis magyar és elgondolkozva néz végig e furcsa tájékon, ahol se mező, se liba, se fa, se semmi. Kis szemei, amelyek már megszokták, hogy a föld pereméig ellássanak, az álmatlan éj után idegenül pislognak az egymásra rakott nagy téglahalmok között. Ismeretlen világ ez nagyon s nem jó benne lenni. Bóbiskolva hajtja le a fejét s a zsákok tetején boldogan elalszik. Ahogy elaludt, apró lelke alighanem mindjárt -283- hazaszaladt innen a jegenyenyárfák alá, mert csettint a nyelvével, ami azt jelenti, hogy álmában eszik. Friss túróval kinálja bizonyosan az anyja.

János is megéhezik, bár ő nem álmában, hanem valóságosan. Tarisznyázni kezd. Szalonnát vesz elő s az alkalmat fölhasználván, hozzá egy pékgyerektől zsömlyét vásárol. E tökéletes úri mód mellett van, amikor jönnek cendzálok s nézni kezdik a buzát, eregetvén egyik kezükből a másikba.

A vásárlók tovább mennek, János nem bánja s az elaludt gyerekre egy otthonszövött pokrócot terít. Azután becsattantja a bicskát, a tarisznya szíját a csatba fűzi s az unalom elűzése szempontjából a dohányzacskóhoz folyamodik.

– Nyóc ötven, János gazda? Más sem kap többet ilyen buzáért, – kerülgeti egy cendzál.

– Nagyon bolond kend, ha azt hiszi, – gondolja János, de nem szól semmit, csak int a fejével. (El löhet mönni…)

Az idő azután elérkezett arra, hogy János odaszóljon a legközelebbi szomszédhoz:

– Nyolc hetvenötre, felebarátom, – feleli az ember, aki a „felebarátom“-nál fogva nazarénus. -284-

Ha a dolog így áll, a nyolc kilencvenről le kell menni. János le is megy. Megint jön egy ügynök, akinek most már a kérdésére így felel:

János ezt sem bánja, mert elég idő van még délig s engedni még akkor is ráér. Közben jön Czicza Miska, akire a városi gyerekek siccet szoktak kiabálni s ezért szerfölött haragszik, bár egyébként csak koldus. Ez a piac a területe, itt nem bántják a gyerekek, mert jó hosszu nyélen szokott lenni a tanyaiak ostorszíjja. Két tarisznyája is van Czicza Miskának, csak olyan zsákvászonból valók, keresztbe vetve a vállán. Azokkal ér János elé, énekelve a könyörgést: Hajtsd meg keménységünket, Hevitsd hidegségünket, Térítsd a tévedteket… János két kézzel nyúl a zsákba s abból egy összemarok buzát kivéve, Czicza Miska tarisznyájába önti.

Az idén adott, nem lehet tagadni. Jót is, eleget is, sőt szépet is. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy nem mindig szép az, mivelhogy az a buza, ami az -285- eleje a többinek, amit tiszamenti buzának neveznek, voltaképpen nem a Tisza mentén terem, hanem Békésben a tótok között, ami nem helyes dolog, miután a tótot ősi juss alapján a zabbal való foglalkozás illetné meg… Jön egy úr János felé, valami nagyobbfajta kereskedő, vagy malmos lehet, mert két-három cendzál csak úgy messziről halad utána. Ránéz a zsákra s önkénytelen mondja:

– Nagyon sokat fürdött növendék korában, – mondja János, példázván ezzel a szerfölött való tavaszi esőket.

János ötletére a kocsisorok között halk nevetés és bajusz alatt való mosolygás suhan végig, mert az úrféle megtréfálása a legkedvesebb mulatságok közé tartozik.

Az úrféle elhúzza Jánostól az egyik kezét, maga elé tartja és belécsap. Jól van, most már lehet menni a magtárba. A zsákokat János beköti, fölteszi a kocsira, felöltözteti a lovakat is és sajnálattal látja, hogy a kocsi tetején jól elaludt gyereket föl kell költeni. – Miska, Miska! – szól neki. A gyerek fölérzik. – Mit álmodtál? – kérdezi János. – -286- Öhetnék vagyok nagyon, – felel a gyerek s János megvígasztalja, hogy most már várjon egy kicsit.

A magtárba, ahová elhajt, már csak be kell önteni a buzát a többi közé, miután előbb súlyra a piacon a hatósági mázsán megméretett. Arról a céduláról, amit ott kapott, számítják ki az árát. János a számadást komolyan nézi s mert nem nagyon érti (az idősebb fiát kellett volna behozni), esetleges megcsalattatása ellen egyszerü ajánlattevéssel védekezik. Inditványozza, hogy minden mázsa árát külön-külön fizessék ki.

– Majd vissza adok én a bankóbul, csak az első mázsa árát fizesse ki előbb.

Szóval, János régi tapasztalatokon okulva, semmiképpen sem akar rövidséget szenvedni. Pénzeit azon bőrtárcába rakja, amely a mellény belső zsebében szokott tartózkodni. Az elveszés ellen egy madzag védi, amely által a mellény legfelső gombjához köttetik. A vásár így megtörténvén, a kocsiban az üresen maradt zsákokból most egészen helyes ülést rendez János. Arra Miskát ráhelyezi s elébe adja a nyitott tarisznyát, hogy azt egyen belőle, amit csak akar. Ő maga egy pohár nyakolajra a szomszéd boltba megy, mert a pálinkamérések föltünő szorgalommal csoportosulnak az ilyen buzamagtárak köré. Ott János kissé társalkodik s egy, -287- vagy két pohár – különben ne kerteljünk, mondjuk meg őszintén, hogy négy pohár nyakolaj árát fizeti ki s némiképp vidáman megy vissza a kocsihoz. Miska már jól lakott ezen rövid idő alatt és szemlélődik.

– Hát most már, – szól hozzá János, – bombó-cukrot vögyek-e néköd, vagy fütyülő-cukrot?

Miska habozás nélkül ajánlja, hogy vétessék bombó-cukor is, meg fütyülő-cukor is. De ebbe János nem egyez bele.

– Nézd, Miska, vagy ezt, vagy azt. Hát válaszsz. A bombó, az cukor, de nincs rajta fütyülő, a fütyülő-cukor pedig cukor is, fütyülő is. Hát most már melyik köll?

Miska elméjében a sötétség így kivilágosíttatván, a fütyülő-cukor mellett marad. Azt hoz neki az apja, s hogy ne kerteljünk, el kell mondani, hogy e munka közben még egy pohár nyakolajjal úgy ráadás gyanánt fűszerezi önmagát – a meleg ellen. De ahogy ezt elvégezte, most már csakugyan megy ám kifelé és viszi a pénzt be a tanyák világába. Miska fütyül a cukron, János pedig szivart szívó szopókából hosszú szivart szív.

A város házai apránkint elmaradnak mögöttük. A legelső útszéli kútnál megáll, hogy itasson, miután a lovak odabent nem ittak, (mert külső lónak nem való a belső víz…)

TARTALOM

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FÖRGETEG JÁNOS MINT KÖZERŐ ÉS MÁS ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

63	veszedelnek	veszedelmek
72	kenyér föltélen	kenyér föltétlen
222	jobboldala alattt	jobboldala alatt