The Project Gutenberg eBook of Két város by Charles Dickens

Derüs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcseség kora volt, de a Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük – szóval, a kor annyiban hasonlitott a mostanihoz, hogy leglármásabb szavu ismerői Jó és Gonosz tekintetében csakis felsőfokban nyilatkoznak róla.

Anglia trónján nagy állkapcsu király ült és közönséges arcu királynő. Franciaország trónján nagy állkapcsu király ült és széparcu királynő. Mindkét országban az ország urai, s vagyon és hatalom birtokosai szemében kristálynál tisztábbnak látszott, hogy a dolgok rendje örök időkre meg van állapitva.

Az Urnak 1775-ik esztendejében történt. Abban a boldog korszakban tulvilági kinyilatkoztatásokban Angliában épp ugy hittek, mint mostan. Mrs. Southcott akkoriban érte el születésének 25-ik áldott fordulóját. Ennek a magasztos napnak az eljöveteléről a testőrség egyik jövőbelátó közkatonája -4- azt jósolta, hogy London és Westminster megérett arra, hogy elsülyedjen. Még Cock Lane szelleme is egy tucat év óta nyugalomra tért, miután izeneteit közhirré adta ugyanolyan módon, amint azt a megelőző év szellemei tenni szokták (teljesen hiján volt minden eredetiségnek). Amerika brit alattvalóinak gyülekezetéből az angol királyhoz és néphez szokott földi módon, egyszerü hirek jutottak el. Ezek, bár eléggé sajátságos, az emberi nemre fontosabbaknak bizonyultak, mint Cock Lane szellemeitől származó minden üzenetek.

Franciaország, mely szellemek tekintetében kedvezőtlenebb helyzetben volt, mint pajzsos háromágu testvére, biztos lassusággal csuszott a lejtőn lefelé: papirpénzt bocsátott ki és el is költötte. Amellett keresztény lelkészeinek vezetése alatt emberszeretetre valló szórakozásokkal mulatott, igy pl. egy ifjut arra itéltek, hogy kezeit levágják, nyelvét fogóval kitépjék, testét elevenen megégessék azért, hogy nem térdelt le az esőben piszkos szerzetesek körmenete előtt, amely az ő látókörétől 50–60 yardnyi távolságban vonult el. Nagyon valószinü, hogy miközben ezt a szerencsétlen szenvedőt kivégezték, Franciaország és Norvégia erdeiben már nőttek a fák, melyeket a favágó, a Végzet kijelölt arra, hogy levágja és deszkává fürészelje, s belőlük rettenetes emlékü, zsákkal és késsel felszerelt állványt készitsen. Valószinü, hogy ugyanazon a napon a Párist környező föld mivelőinek düledező pajtáiban durva szekerek vesztegeltek az utca sarától befecskendezetten, – disznók szaglászták körül és baromfinak voltak ülőhelyei – melyeket a földmives, a Halál, már kijelölt arra, hogy a Forradalom talyigái legyenek. Azonban az a Favágó és az a Földmives, ámbár megszakitás nélkül dolgozott, csendben végezte munkáját, senki sem hallotta halk lépteiket, annyival is kevésbbé, mert istentagadás és -5- hazaárulás lett volna még annak a gyanuja is, hogy ők munkálkodnak.

Angliában nem volt olyan rend és vagyonbiztonság, hogy nemzeti dicsekvésre adott volna alkalmat. Fegyveres rablóktól elkövetett vakmerő betörések, utonállások minden éjjel történtek, magában a fővárosban; a családokat nyilvánosan figyelmeztették, hogy ne távozzanak a városból anélkül, hogy holmijukat butorosoknál helyezzék biztonságba; az éjszakai rabló nappal a City békés kereskedője volt és ha kartársa, kit »kapitányi« minőségében megállitott, fölismerte és megszólitotta, szó nélkül főbelőtte őt és ellovagolt; a postát hét rabló támadta meg, az őr hármat közülök agyonlőtt, a többi négy azután őt lőtte agyon, »minthogy lőkészlete elfogyott«, a postát pedig békésen kirabolták; London Lord Mayor-ját, ezt a tekintélyes hatalmat, egy rabló Turnham Greennél megállitotta és kisérete szemeláttára kifosztotta; London fogházaiban a foglyok börtönőreikkel ütközeteket vivtak és a törvény ő felsége söréttel és golyóval töltött fegyverekkel lövetett közéjük; tolvajok udvari fogadások alkalmával gyémántkereszteket metszettek le a nemes lordok nyakáról; St. Gilesbe testőrök vonultak ki, hogy csempészett áru után kutassanak, a gyülevész nép a testőrségre lőtt és a testőrök a gyülevész népre, és senki sem tekintette ezeket a dolgokat különöseknek. Mindezen események között a hóhér folytonosan szorgalmas, állandóan keresett volt; most hosszu sor különféle gonosztevőt akasztott fel, most szombaton kötött föl egy betörőt, akit kedden fogtak csak el; vagy Newgateben tucatszámra tüzesvassal bélyegezte meg az emberek kezét, vagy pedig pamfleteket égetett el a Westminster Hall kapuja előtt; ma egy kegyetlen gyilkos életét vette el, holnap egy nyomorultét, aki egy parasztfiutól hat pennyt lopott el. -6-

Mindez és ezer más hasonló dolog történt a jó öreg 1775-ik évben és akörül. Ilyen eseményektől környezve, mialatt a Favágó és a Földmives akadálytalanul végezte munkáját, az a két nagy állkapcsu és az a másik kettő a közönséges és szép arcu, elég lármát csapott és isteni jogaikat fennhéjázóan érvényesitette. Igy vezette az 1775-ik év az ő nagyjait és apró teremtések miriádjait – közöttük ezen történet szereplőit is – az előttük elterülő utakon végig.

2. Fejezet.
A postakocsi.

Késői novembernek egyik péntek éjjelén a Doverbe vezető országut az első személy előtt terült el, akivel történetünknek dolga van. A postakocsi előtt terült el ez az országut, amint Shooters Hill-en fölfelé döcögött. Mint a többi utas, ő is a postakocsi oldalán haladt a dombon fölfelé az országut sarában; nem mintha ilyen körülmények között valami különös kedvvel sétálnának, hanem mivel a domb meredek, a sár feneketlen, a szerszám és kocsi nehéz volt, ugy hogy a lovak már háromszor akadtak meg, egyszer pedig az uton keresztbe huzták a kocsit, azzal az ördöngös szándékkal, hogy Blackheathbe visszatérjenek. Gyeplő, ostor, kocsis és vezető mind egyesült és olvasta a hadiparancsot, mely szerint tilos volt minden odairányuló cselekvés, mely alkalmas annak a bizonyitására, hogy némely állat ésszel van fölruházva; a lovak megadták magukat és visszatértek kötelességük teljesitéséhez.

Lehorgasztott fővel, remegő inakkal gázolták a sürü iszapot, közbe-közbe megbotlottak, meginogtak, mintha testük egyes részei széjjel akarnának hullani. Valahányszor a kocsis pihenőt engedett -7- nekik és csendesitő hó! hó! kiáltással megállitotta őket, a nyerges ló hevesen rázta meg fejét, mindenestől, ami rajta volt, mintha szokatlan határozottsággal kétségbe akarná vonni, hogy a kocsi a dombra fölhuzható. Valahányszor a nyerges igy megrázkódott, az utas megrendült és amint ideges emberrel megtörténhetik, lelkét aggodalom szállotta meg.

Gőzölgő köd terült el a mélyedések fölött és elhagyatottan haladt fölfelé a dombon, mint valami gonosz kisértet, mely nyugalmat keres, de nem talál. A nedves és átható hidegség lassan haladt a levegőben fodros foszlányokban, melyek láthatóan követték és boritották el egymást, mint a viharos tenger hullámai. Olyan sürü volt a köd, hogy a kocsi lámpásától néhány lépésnyire megvilágitott országuton kivül minden kilátást elzárt, a dolgozó lovak párája beleolvadt és ugy látszott, mintha a köd abból keletkezett volna.

Az emlitetten kivül még két más utas vánszorgott fáradtan a dombon fölfelé, a postakocsi oldalán. Mind a három fülig volt ruháiba beburkolva és lovaglócsizmát viselt. Abból, amit egymás arcából láttak, a három közül egyik sem lett volna képes megmondani, hogy a másik kettő ugyan kihez hasonló, mindegyik gondosan elzárkózott két utitársának lelki és testi szemei elől is. Abban az időben az utasok óvakodtak attól, hogy rövid ismeretség után bizalmasak legyenek egymáshoz, mert mindenki, akivel az országuton találkoztak, rabló is lehetett, vagy ilyenekkel szövetségben állhatott. Ez utóbbi ugyanis valószinü volt abban az időben, amikor minden postaállomás, minden korcsmában volt valaki, aki a »kapitány« zsoldjában állott, a gazdától kezdve egész az utolsó istállófiuig. Ilyen gondolatokkal volt a postakocsi vezetője eltelve az 1775-ik év november havának egyik péntek éjjelén, amint Shooters Hillen fölfelé döcögve, a kocsi hátulján -8- kijelölt helyén állott, lábát megvetve, szeme és keze töltött fegyveren pihent, hat-nyolc lovaspisztoly és néhány kard tetején.

A doveri postakocsisnak szokott kedélyes volt a hangulata, a vezető nem bizott az utasokban, az utasok egymást és a vezetőt gyanusitották, egyik sem hitt a másiknak, csupán a kocsis bizott lovaiban: ezekre tiszta lelkiismerettel letehette az esküt, akár mind a két testamentumra, hogy nem voltak valók erre az utra.

– Hó! hó! – biztatta őket a kocsis. – Huzakodjatok neki még egyszer és a tetőn vagytok. Aztán akár pusztuljatok el. Elég fáradságomba került, mig eddig eljutottunk!… Joe!

– Fenét! – kiáltotta a kocsis haragosan. – És még nem vagyunk a Shooter tetején. Rajta! Előre!

Az egyik ló az ostor biztatására nekifeküdt a szerszámnak és a többi három követte. Még egyet döcögött a doveri postakocsi és az utasok lovaglócsizmái mellette gázolták a sarat. Mikor a kocsi megállott, ők is megállottak és szorosan hozzásimultak. Ha a három közül bármelyik vakmerően azt ajánlotta volna a másiknak, hogy a ködös sötétségben kissé előre sétáljanak, annak a valószinü veszélynek tette volna ki magát, hogy mint rablót menten lelövik.

Az utolsó erőfeszités a kocsit a domb tetejére vitte. A lovak megállottak, hogy szusszanjanak, a vezető leszállott, hogy a lejtőn való lemenéshez kereket kössön és a kocsi ajtaját kinyitotta, hogy az utasok beszálljanak.

– Pszt! Joe! – kiáltott a kocsis figyelmeztetően és üléséből lefelé tekintett.

– Egy vágtató lovas, Tom – válaszolt a vezető, miközben eleresztette a kocsi ajtaját és gyorsan helyére kapaszkodott. – Uraim! A király nevében, mindannyian egyért!

Ezzel a siettető felszólitással felhuzta puskája kakasát és támadásra készen állott.

Az ebben a történetben emlitett utas a kocsi lépcsőjén állott, beszállani készült, a másik kettő mögötte állott, hogy őt kövesse. Megállott a lépcsőn, félig benn volt a kocsiban, félig pedig kivül, amazok az országuton maradtak mögötte. Mindannyian a kocsistól a vezetőre és a vezetőtől a kocsisra néztek és figyeltek. A kocsis is, meg a vezető is visszafelé tekintettek, még a nyerges ló is visszanézett és fülét hegyezte, anélkül, hogy ellent mondana.

A kocsi megállását követő csend az éjszaka hangtalanságával egyesülve, félelmetes némaságot idézett elő. A lovak pihegése megremegtette a kocsit, mintha az is izgatott állapotban volna. Az utasok szive oly hangosan dobogott, hogy hallani lehetett; a csöndes szünet hallhatóan jellemezte azokat, akiknek kifogyott a lélegzetük és azokat is, akik lélegzetüket visszatartották és a várakozásban ütőerük gyorsabban vert.

A dombon fölfelé vágtató ló patájának a hangja mind gyorsabban közeledett.

– Halló! – orditott a vezető, oly hangosan, ahogy csak tudott. – Ki vagy? Állj meg, vagy lövök!

A ló hirtelen megállott és dobogás és pocskolás között férfi hangja hallatszott ki a ködből:

A mi ismert utasunk azonnal tudatta, hogy ez az ő neve. A vezető, a kocsis és a másik két utas bizalmatlanul nézett rája.

– Maradj ott, ahol vagy, – kiáltotta a vezető a ködből jövő hang felé – mert ha hibázni találok, az nem tehető jóvá többé életedben. Lorry nevü ur válaszoljon azonnal.

– Mi ujság? – kérdé az utas, kissé remegő hangon. – Ki akar velem beszélni? Jerry?

(– Nekem nem tetszik Jerry hangja, ha ő az – dörmögte a vezető maga elé. – Rekedtebb, mint nekem tetszik, ez a Jerry.)

– Ismerem a hirhozót, vezető – mondá Lorry, miközben leszállott az országutra, a másik két utas inkább gyorsan, mint udvariasan lesegitette őt, hirtelen beszállott a kocsiba, becsukta az ajtót és felhuzta az ablakot. – Közelebb jöhet, minden rendben van.

– Remélem, hogy ugy van, de ilyen népet nem lehet eléggé megnyugtatni – mondá a vezető, még mindig dörmögve magában. – Halló! Ember!

– Jöjj ide lépésben; hallod-e? És ha pisztolytartó van nyergeden, ne lássam, hogy kezed közeledik hozzá. Mert nekem ördögöm a hibázás és ha hibázni találok, az mindjárt ólommá válik. Hadd lássunk most.

Ló és lovas vált ki a gomolygó ködből és a kocsi azon oldalára került, ahol az utas állott. A lovas -11- lehajolt és a vezetőre tekintve, az utasnak keskeny, összehajtott papirt nyujtott át. Lova zihált, ló és lovas is tele volt sárral a ló patájától a lovas kalapjáig.

Az éber vezető jobbkeze a félig fölemelt puska agyán, balja a puska csövén, szeme pedig a lovason pihent, röviden válaszolt:

– Nem kell semmitől sem tartani. Én Tellson bankjához tartozom. Ismeri Tellson bankját Londonban. Párisba utazom üzleti ügyben. Itt egy shilling borravaló. Elolvashatom ezt?

A levelet a kocsilámpa fényénél felnyitotta és először magában, azután hangosan olvasta: »Várjon Doverben a kisasszonyra«.

– Vezető, amint látja, nem hosszu. Jerry, mondd, hogy válaszom ez volt: Életre támasztva.

– Vidd vissza ezt a választ és ők majd tudják, hogy megkaptam az üzenetet, akárcsak irtam volna. Igyekezz vissza. Jó éjt!

E szavakkal az utas felnyitotta a kocsi ajtaját és beszállott. Utitársai nem segitették. Ezek óráikat és tárcáikat gyorsan csizmájukba rejtették és mind alvónak tetette magát, azzal a határozott szándékkal, hogy igy helyzetük megváltoztatását célzó minden cselekvést elkerüljenek.

A kocsi tovább döcögött és a köd még sürübben gomolygott, amint a lejtőn lefelé haladt. A vezető visszatette puskáját a fegyvertartóba s miután annak egyéb tartalmát megvizsgálta és az övében hordott -12- pisztolyokat is megtekintette, ülése alatt lévő kisebb szekrénybe nézett, melyben kalapács, fogó néhány fáklya és tüziszerszám volt. Teljesen fel volt szerelve arra az eshetőségre, hogyha, amint az néha megtörtént, a szél a kocsi lámpáját eloltotta, nem volt egyéb teendője, mint hogy bezárkózott, vigyázott arra, hogy a kova és acél szikrája a szalma közé ne essék és ha jó szerencséje volt, türhető biztonsággal és gyorsasággal öt perc alatt ismét világosságot kapott.

– Különös véletlen, – mormogta a vezető maga elé – én is ugy vagyok vele.

Jerry, miután a ködben és sötétségben magára maradt, leszállott a nyeregből, nem csupán fáradt lova kedvéért, hanem hogy a sarat is letörülje arcáról és hogy kalapja karimájából, amelynek vagy egy fél gallon volt az ürtartalma, az esővizet lerázza. A gyeplőt sáros karjára füzve ott állott, amig a kocsi kerekeinek zakatolása már nem volt hallható és az éjszaka ismét elcsendesedett; majd megfordult és a lejtőn lefelé gyalogolt.

– A Temple Bar-tól való gyors vágtatás után, jó öreg, nem akarom lábaidat igénybe venni, mig a sikra nem jutunk, – mondá a rekedt hirvivő, lovára tekintve. – »Életre támasztva.« – Ez nagyon is különös üzenet. Ez nem neked való, Jerry! Igaz-e Jerry? Fene egy helyzetbe kerülnél, Jerry, ha az életretámasztás divatba jönne! -13-

3. Fejezet.
Az éj árnyai.

Csodálatos és gondolkozásra érdemes dolog, hogy minden emberi lény ugy alakult, hogy az minden más valakire nézve titok és rejtelem. Különös az a gondolat, ha éjjel jutok egy nagy városba, hogy minden ilyen sötéten meredő háznak megvan a maga titka; hogy mindegyikben, minden szobának meg van a maga rejtelme, hogy az emberek százezreinek keblében dobogó szivek mindegyikének megvan az álomképe, amely titok még a hozzá legközelebb állókra nézve is! A haláltól való irtózat ennek tulajdonitható. Nem lapozhatom többé ennek az imádott könyvnek a lapjait, és hiu volt a remény, hogy idővel végigolvashatom. Nem tekinthetek többé ennek a viznek a mérhetetlen mélységeibe, ahol, mikor a tovatünő sugarak egy pillanatra megvilágitották, elásott kincseket, elmerült dicsőséget pillantottam meg. El volt döntve, hogy a könyv mindörökre bezáruljon előttem, mikor még csak egy lapját olvastam el. El volt döntve, hogy ez a viz örökké tartó jégbe záruljon, mikor a napsugár még ott játszott a felszinén és én mit sem sejtve állottam a partján. Barátom meghalt, szomszédom meghalt, szerelmem, lelkem gyönyörüsége, meghalt; ez a könyörtelen megpecsételése és folytatódása annak a titoknak, mely mindig benne volt abban az egyéniségben és amelyet életem végéig magamban fogok hordani. Van-e ennek a városnak valamely temetőjében, amelyen keresztülhaladok, olyan szunnyadó, aki kifürkészhetetlenebb az ő legbensőbb egyéniségében, mint nekem az ő tevékeny lakói, avagy amint én vagyok nekik?

Ami ezt a természetes és el nem idegenithető örökséget illeti, a lóháton levő hirvivő ugyanannyit -14- birt belőle, mint a király, az állam első minisztere, vagy London leggazdagabb kereskedője. Ugyanez illett a három utasra is, aki a nehézkes, rozoga postakocsi szük belsejébe volt zárva; mindegyik olyan tökéletes rejtelem volt a másikra nézve, mintha mindegyik külön a maga saját hat- vagy hatvanfogatu kocsijában ült volna és egy grófság teljes szélessége választotta volna el őket egymástól.

A hirvivő könnyü lépésben hazafelé lovagolt, meg-megállt egy italra az utmenti kocsmáknál, mindenütt azonban igyekezett arra, hogy dolgát magának tartsa és kalapját szemébe huzza. Szemei alkalmasak voltak erre a törekvésre, feketék voltak, mély szin és árnyalat nélkül, közel egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy külön, távol egymástól, tetten érik őket. Sötét volt a kifejezésük a háromszögletü, viharvert, köpőládához hasonló kalap alatt és a nagy nyakkendő fölött, mely nyaka köré volt tekerve és majdnem térdéig ért. Mikor a lovas egy italra megállott, baljával félretolta ezt a nyakkendőt, de csak annyi időre, amig az italt jobbjával leöntötte; mihelyt ez megtörtént, ismét beburkolózott.

– Nem, Jerry, nem! – mondá a hirvivő, aki még mindig ugyanazzal a gondolattal volt lovaglása közben elfoglalva.

– Ez nem illene hozzád, Jerry. Jerry, te becsületes iparos, ez az üzlet nem illene hozzád! Föltámadni! Akárhová legyek, ha nem hiszem, hogy ivott egyet!

Az üzenet olyan fejtörést okozott neki, hogy többször levette kalapját, hogy füle tövét megvakarja. Kopasz feje bubjától eltekintve, merev, fekete haja volt, mely majdnem egész széles, lapos orráig ért. Haja lakatosmunkához volt hasonló és inkább olyan volt, mint valami vasszegekkel ellátott fal széle, nem mint hajjal benőtt fej, ugy hogy a legügyesebb bakugró is vonakodott volna, hogy rajta keresztülugorjék. -15-

Mialatt hazafelé poroszkált a válasszal, melyet a Temple Bar mellett, a Tellson-bank kapujában álló éjjeli őrnek kellett átadnia, aki azt bent magasabb hatóságnak kézbesitette, ezalatt az éj árnyai az ő képzeletében olyan alakot öltöttek, amilyen a válaszból keletkezhetett, a ló képzeletében pedig olyat, amely nyugtalanságra késztette. Sokféle alaku lehetett, mert az uton minden árnyéktól megijedt.

A postakocsi ezalatt nyikorgott, tovább döcögött unalmas utjában, három kifürkészhetetlen utasával. Az ő képzeletükben is az éjszaka árnyai olyan alakot öltöttek, amilyennek félálomban levő szemük, nyugtalan gondolataik elképzelték.

Tellson bankja fontos szerepet játszott a postakocsiban. A bank utasa egyik karját a bőrszijba füzte, mely arra szolgált, hogy megóvja őt attól, nehogy utitársára essék és azt a sarokba szoritsa, valahányszor a kocsi nagyot zökkent. Ülőhelyén félig csukott szemmel szunyókált; képzeletében a kicsiny kocsiablakok, az ezeken fénytelenül átszürődő kocsilámpa fénye, a szemben ülő, köpenyébe burkolt utas: a bank képét mutatta és nagyszabásu üzleteket bonyolitott le. A szerszám zörgését pénz pengésének képzelte és öt perc lefolyása alatt több váltót honorált, mint Tellson bankja képes lett volna háromszor annyi időben összes kül- és belföldi üzletfeleit összevéve. Azután megnyiltak képzeletében a bank földalatti páncélhelyiségei értékes tartalmukkal és titkaikkal, melyekről az utasnak tudomása volt (és jó csomóról tudott), azután nagy kulcsokkal, halványan égő gyertya fényénél bement és mindent biztosságban, rendben talált, éppen úgy, mint mikor utólszor látta.

De, bár képzeletében a bank mindig vele volt, és a kocsi sohasem vált meg tőle, a benyomásoknak egy más sorozata is elevenedett meg előtte az éjszaka folyamán. Azon volt, hogy valakit sirjából kiásson. -16-

Hogy a sok mutatkozó arc közül melyik volt az eltemetettnek igazi képe, azt az éj árnyai nem mondották; de mindannyi egy 45 éves férfi arcát mutatta és csupán a kiállott szenvedések nyomaiban és kiélt, nyomorult arcuk borzalmasságában különböztek egymástól. Büszkeség, megvetés, kihivás, dac, alázatosság, jajgatás egymást követte; hasonlóképpen beesett, ólmos, fakószinü, fonnyadt arcok és kezek különböző változata. De a sok arc tulajdonképpen csak egy arc volt, mindegyik időnek előtte őszült meg. Félálmában az utas vagy százszor kérdezte a kisértetet:

Ezekre a kérdésekre adott válaszok különbözők és ellentmondók voltak. Néha ez volt a törthangu válasz:

– Vezessen hozzá. Néha tágra nyilt szemek, tétova pillantás kisérte a választ:

Ilyen álombeli társalgás után az utas képzeletében ásott, ásott, ásott, – majd ásóval, majd nagy kulccsal, majd kezével – hogy ezt a szerencsétlent kiássa. Mikor aztán kiásta, arca, haja tele volt rátapadó földdel, hirtelen porrá hullott szét. Az utas fölriadt álmából, leeresztette az ablakot, hogy a köd és eső valóságát érezze arcán. -17-

Azonban, ámbár szemei nyitva voltak és látták a ködöt, az esőt, a lámpának előrevetett, mozgó fényét, az ut mentén, a kocsi körül csoportosan elmaradó bokrokat, az éjszaka árnyai elvegyültek a kocsi belsejében képzelt árnyakkal. A Temple Bar mellett levő valóságos bankház, az elmult napnak tényleges üzleti forgalma, az igazi páncélszobák, a valóban utánaküldött hirvivő, a ténylegesen adott válasz, mind ott volt előtte. Közöttük felmerült a kisértetes arc és ő ismét megszólitotta.

Ő csak ás, ás, ás, mig az egyik utasnak türelmetlen mozdulata figyelmeztette őt arra, hogy az ablakot felhuzza, hogy karját ismét szorosan a bőrszijba füzze és a két szunyókáló alakon elgondolkozzék. Gondolatai ismét elkalandoznak és észrevétlenül jutnak el a bankba és a sirhalomhoz.

A szavak még fülében csengtek, mintha most hangzottak volna el, – oly tisztán, amint csak valaha életében elhangzott szavak csengését hallotta – ekkor a fáradt utas a napvilág tudatától felriadt és azt találta, hogy az éjszaka árnyai eltüntek.

Leeresztette az ablakot és a nap felkeltét nézte. Előtte lejtős szántóföld terült el, rajta hevert az eke még ugyanazon a helyen, ahol hagyták az elmult este, mikor a lovakat kifogták belőle; mögötte csöndes cserjés, égővörös és sárguló levelekkel, melyek még ott lógtak a bokrokon. A hideg és nedves talaj ellenére is az égboltozat derült volt és tiszta és a nap ragyogóan, nyugodtan és szépségesen kelt föl. -18-

– Tizennyolc éve! – mondá az utas a nap felé tekintve. – Világosság kegyelmes alkotója! Tizennyolc évig élve eltemetve!

4. Fejezet.
Az előkészület.

Mikor a postakocsi a délelőtt folyamán szerencsésen eljutott Doverbe, a »György király« szálló főpincére szokása szerint kinyitotta a kocsi ajtaját. Bizonyos ünnepiesség kiséretében tette ezt, mert tél idején Londonból postakocsin való utazás valóságos hőscselekmény volt, amelyért a bátor utasnak gratulálni lehetett.

Azonban csak egy bátor utas maradt meg, hogy gratulálható legyen; mert a másik kettő utközben különböző helyen kiszállt. A kocsi pinceszerü belseje, a nedves és piszkos szalmával, kellemetlen szagával és a benne honoló sötétséggel inkább nagy kutyaólnak látszott. Lorry, az utas, amint kiszállott belőle, tele szalmaszállal, bolyhos takaróban, gyürött kalappal, sáros lábszárakkal, valami nagy kutyához hasonlitott.

– Igen, uram, ha az időjárás kitart és a szél félig-meddig kedvező. A dagály körülbelül két órakor délután áll be, uram. Ágyat óhajt, uram?

– És aztán reggelit? Igen, uram. Erre uram, ha ugy tetszik. Vezesd az urat a Concord-szobába! Az ur podgyászát és meleg vizet Concordba! Huzd le az ur csizmáját Concordban! (Jó kőszéntüzet talál ottan, uram.) Borbélyt! Mozogj!

A Concord nevü hálószoba mindig a postakocsival -19- érkező utas számára volt fönntartva és minthogy a postakocsin érkező utasok mindig tetőtől-talpig be voltak burkolva, a »György király« szálló lakóira nézve ez a szoba különösen érdekes volt azért, mert csak egyfajta embert láttak bemenni, mindenféle változatu jött ki belőle. Ezért aztán egy másik pincér, két szolga, néhány szobaleány és a gazdasszony véletlenül ott tartózkodott különböző helyeken, a Concord és a reggelizőterem utja között, mikor egy hatvan évesnek látszó ur, takaros, barnaszinü, kissé viseltes, de jókarban tartott ruhában, melynek ujjain és zsebei fölött nagy fölhajtások voltak, haladt reggelijéhez.

A reggelizőteremben az nap délelőtt nem volt más vendég, mint a barna ruhába öltözött ur. A reggelizőasztal a tüzhely előtt állott és amint reggelijére várva ott ült és a tüz fénye arcát megvilágitotta, oly nyugodtan viselkedett, mintha arcképe számára ülne.

Nagyon rendesnek és rendszeretőnek látszott, amint mindegyik térdén egy kezét pihentetve ült, hosszu mellényében hangosszavu óra egyhangu prédikációt ketyegett, mint hogyha a maga komolyságát és örökkévalóságát ellentétbe helyezné a gyorsan lobogó tüz könnyelmüségével és mulandóságával. Jó formájú lábszárára kissé hiu is volt, finomszövésü, barna harisnyája szorosan megfeszült rajta; cipője és csatjai is egyszerüek, de ékesek voltak. Feltünően kicsiny, tisztán tartott, fürtös, kenderszőke parókát viselt, amely valószinüen természetes hajból készült, de inkább selyem- vagy üvegszálakból szövöttnek látszott. Fehérnemüje, ámbár nem volt olyan finom, hogy harisnyáival egybevágott volna, olyan fehér volt, mint a hullámok habja, mely a közeli parton megtörött, vagy mint a vitorlák, melyek messze kint a tengeren a napfényben ragyogtak. A közönséges kifejezésü, nyugodt arcot különös parókája alatt nedves, még mindig ragyogó szempár világitotta -20- meg, mely birtokosának az elmult időkben elég fáradságot adhatott, hogy azok Tellson bankjához illő nyugodt, tartózkodó kifejezést nyerjenek. Arca, egészséges, pirosszinü arca, ámbár ráncos volt, gondoknak kevés nyomát mutatta. Ugy látszik, hogy Tellson bankjának bizalmas, nőtlen alkalmazottait csak a mások gondja vette igénybe, és valószinü, hogy ilyen másodkézből való gondokat könnyebben lehet levetni és fölvenni, akárcsak a viselt ruhát.

Hogy arcképfestőnek ülő férfiuhoz teljesen hasonló legyen, Lorry elszunnyadt. Reggelije megérkezése fölébresztette és igy szólott a pincérhez, amint székét az asztalhoz közelebb huzta:

– Tartson szobát készen egy fiatal urhölgy részére, aki a nap minden szakában megérkezhetik. Lehet, hogy Lorry Jarvis után, vagy csak Tellson bankjának egy alkalmazottja után kérdezősködik. Kérem, tudassa majd velem.

– Igen, uram. Gyakran van szerencsénk, hogy cégének urait London és Páris között való utazásaikban fogadhatjuk. Tellson és Társa urai sokat utaznak.

– Az utóbbi időben nem. Tizenöt éve, hogy mi – hogy én utolszor jöttem Franciaországból.

– Valóban, uram? Az az én időm előtt volt. A mi gazdánk ideje előtt, uram. – »György« akkor másnak a birtokában volt, uram.

– Szép összegbe mernék fogadni, uram, hogy olyan cég, mint Tellson és Társa, nem tizenöt, hanem már ötven év előtt is virágzott. -21-

– Megháromszorozhatja, százötven-et mondhat és nem lesz távol a valóságtól.

A pincér csodálkozó arccal vonult vissza az asztaltól, a serviettet jobbkarja alól baljába vette, kényelmes állásba helyezkedett, figyelte a vendéget, amint evett és ivott, mint valami obszervatórium- vagy őrtoronyból. Egészen ugy, amint az pincéreknek a szokása végtelen idők óta.

Mikor Lorry a reggelijét bevégezte, sétára indult a tengerpartra. A kis Dover város, szük, görbe utcáival elrejtőzött a tenger partja elől és fejét a mészzátonyok közé dugta, mint valami tengeri strucc. A part hullámok és kövek pusztasága volt, melyek vadul zörögtek egymás fölött, a tenger azt tette, amit kedvelt, a kedvelése pusztitás volt. A város felé mennydörgött, a sziklák irányába zugott és a partot rombolta őrjöngő csapásaival. A házak között a levegőnek olyan erős halszaga volt, hogy azt lehetett hinni, beteg hallal van tele, mint ahogy beteg emberek a tengerbe fürödni mennek. A kikötőben kevés halászattal foglalkoztak, sokat kóboroltak éjjelenkint és figyelték a tengert, különösen akkor, mikor a dagály tetőpontját érte el. Kiskereskedők, akik alig foglalkoztak üzlettel, gyakran, egészen megmagyarázhatatlan módon nagy vagyonhoz jutottak és jellemző volt, hogy a környéken senki sem szivelte a lámpagyujtogatót.

Mikor a nap délutánra hajlott, és a levegő, amely időnkint elég tiszta volt, hogy a francia partot meg lehetett pillantani, ismét köddel és párával telt meg, Lorry gondolatai is felhősödni látszottak. Mikor besötétedett és ő a reggelizőterem tüzénél ült és ebédjére várt, mint ahogy reggelijére várt volt, elméje a pirosló szénben buzgón ásott, ásott, ásott.

Ebéd után egy üveg jó vörösbor nem árt az izzó szénben ásogatónak, kivéve, ha munkáját elfeledteti -22- vele. Lorry hosszú időig tétlen volt, éppen utolsó poharát töltötte meg, olyan elégülten, amint azt korosodó, egészséges arcszinü uriembertől várni lehetett, aki palackjának fenekére jutott, amikor egy kocsi döcögött a keskeny utcán végig és behajtott a szálló udvarába.

Poharát érintetlenül visszatette. Ez a kisasszony! – mondá. Néhány perc mulva belépett a pincér és jelentette, hogy Miss Manette megérkezett Londonból és szivesen látja a Tellson cégtől való urat.

Miss Manette utközben evett valamit, most nem óhajtott étkezni és Tellson bankjától való urral azonnal akart beszélni, ha az neki kellemes és őt nem terheli.

A Tellsonéktól való uriember nem tehetett egyebet, mint hogy poharát kétségbeesett arckifejezéssel kiigya, különös kis parókáját fülénél megigazitsa és kövesse a pincért Miss Manette szobájába. Nagy, sötét, fekete lószőrbutorral berendezett szoba volt, sulyos, nagy asztalokkal. Ezeket annyiszor olajozták és ismét olajozták, mig a szoba közepén lévő asztalon álló két karcsu gyertyatartó minden felületen komoran visszatükröződött, mintha fekete mahagónisirba volna temetve és semmi emlitésre méltó világosságot nem lehetett tőlük várni, mig onnan ki nem ássák.

A szoba a félhomályban olyan sötét volt, hogy Lorry, mialatt óvatosan lépkedett a kopott perzsa szőnyegen, azt hitte, hogy Miss Manette e pillanatban a szomszéd szobában tartózkodott, mig a két magas gyertyatartó mellett el nem haladt és meg nem pillantott egy fiatal hölgyet, aki az asztal és a tüzhely között állott. Nem volt több, mint tizenhét éves. Lovaglóköpenybe volt burkolva, utazószalmakalapját szallagjánál fogva még kezében tartotta és készen volt arra, hogy őt fogadja. Mikor megpillantotta -23- a kicsiny, csinos alakot bodros, aranyszinü fürteivel, kék szemepárjával, mely kutatóan kereste az ő tekintetével való találkozást, bámulatos képességre valló homlokával, amelyen olyan kifejezés tükröződött vissza, amely nem éppen zavar vagy csodálkozásra, ijedtségre vagy fölkeltett kiváncsiságra vallott, ámbár mindezt a négy kifejezést mutatta – igen, mikor mindezt megpillantotta, hirtelen egy gyermek képe elevenedett meg előtte, akit egy hideg éjszakán, mikor sürün hullott a jégeső és háborgott a tenger, ugyanezen a csatornán való átkeléskor karjaiban tartott. A kép ismét eltünt, mint a lehellet az oszlopos tükör felszinéről, mely a leány mögött állott. A tükör keretén szerecsen amorettek processziója volt látható, soknak nem volt feje, legtöbbje nyomorék volt, fekete kosarakban a holt tenger terményeit ajánlották föl fekete istennőknek. Lorry üdvözölte Miss Manettet a szokásos meghajlással.

– Kérem, uram, foglaljon helyet – mondá tiszta, kellemesen csengő fiatal hangon, melynek kissé, de csak nagyon kissé idegen hangzása volt.

– Csókolom a kezét, Miss – mondá Lorry, már elmult idők udvariasságával, mialatt ismét szokásosan meghajolt és helyet foglalt.

– Uram, a banktól tegnap levelet kaptam, melyben tudatták velem, hogy valami uj hir… vagy felfedezés…

– … szegény atyám csekély vagyonára vonatkozóan, akit sohasem láttam – oly régen halt meg…

Lorry feszengett székén és nyugtalan pillantást vetett a szerecsen amorettek körmenetére. Mintha azok lehetetlen kosaraikkal valakit segithetnének.

– … szükségessé teszi, hogy Párisba utazzam, hogy ott a bank egyik urával érintkezésbe lépjek, aki ebből a célból utban van Páris felé. -24-

Feléje bókolt. (Fiatal hölgyek akkoriban még bókoltak.) Szépen kifejezett óhajtással akarta vele megértetni azt, hogy érzi, mennyivel idősebb és bölcsebb nálánál. Ismét meghajolt előtte.

– Azt válaszoltam a banknak, uram, minthogy azok, akik oly kegyesen vannak tanácsukkal segitségemre, szükségesnek látják, hogy Franciaországba utazzam, én, mint árva, akinek nincsen barátja, aki elkisérhetné, boldognak érezném magamat, ha az utazás alatt e tiszteletreméltó ur védelme alá helyezhetném magamat. Az az ur már elutazott volt Londonból, azt hiszem azonban, hogy hirvivőt küldöttek utána és arra a szivességre kérték, hogy engem itten bevárjon.

– Nekem jutott a szerencse, – mondá Lorry – hogy ezzel megbizzanak. Még boldogabb leszek, ha végrehajthatom.

– Nagyon hálás vagyok önnek, uram. Szivesen köszönöm. Azt mondották nekem a bankban, hogy az az ur az üzlet egyes részleteit meg fogja magyarázni és el kell készülnöm arra, hogy valami nagyon meglepőt hallok. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy erre elkészüljek, és természetesen nagyon kiváncsi vagyok, hogy részletesebbet halljak.

Szünet után folytatta, miközben füle mögött a kenderszőke parókát igazgatta:

Nem fogott hozzá; határozatlanságában a leány tekintetével találkozott. A fiatal homlokon ismét az a sajátos kifejezés tünt fel – nemcsak sajátos, hanem szép és jellemző is volt – és a hölgy fölemelte kezét, mintha öntudatlan mozdulattal tovasiető árnyat tartóztatna föl.

– Ó, nem, – mondá Lorry – miközben elutasitó mosoly kiséretében kezét kinyujtotta.

A szemöldökök között, éppen a kicsiny, nőies arcocska fölött, melynek oly gyöngédek és finomak voltak a körvonalai, amilyennek csak elképzelni lehetett, a kifejezés mélyebb alakot öltött, amint gondolatoktól terhesen helyet foglalt azon a széken, amely mellett eddig állott. Ő megfigyelte a leányt gondolatai közben és abban a pillanatban, mikor tekintetét fölemelte, igy folytatta:

– Adoptált hazájában, azt hiszem, hogy nem tehetek jobbat, mint hogy angol hölgyet illően, Miss Manettenek szólitom.

– Miss Manette, én üzletember vagyok. Üzleti megbizást kell keresztülvinnem. Mialatt ezt hallgatja, kérem, tekintsen engem beszélő gépnek – valóban nem vagyok sokkal több. Engedelmével egyik üzletfelünknek történetét fogom előadni.

Ugy látszott, hogy szándékosan nem akarta a megismételt szót megérteni, mikor gyorsan folytatta:

– Igen, egyik üzletfelünkét; a banküzletben igy nevezzük azokat az embereket, akikkel dolgunk van. Francia ur volt, tudós, nagytudásu férfi – orvos.

– Miért? Igen! Beauvaisból. Mint Monsieur Manette, az ön atyja, az az ur is Beauvaisból való volt. Mint Monsieur Manettenek, az ön atyjának, neki is nagy hire és tekintélye volt Párisban. Én abban a tiszteletben részesültem, hogy megismerkedtem vele. Üzleti összeköttetésben voltunk egymással, de bizalmas lábon. Én akkoriban francia cégünknél voltam, ez úgy – husz év előtt lehetett.

– Husz év előtti időről beszélek, Miss. Angol hölgyet vett el feleségül és én voltam a tanuk egyike. Az ő ügyei, mint sok más francia ur és francia család ügyei Tellsonék kezében voltak. Hasonló módon gyám vagy gondnok vagyok vagy voltam egy vagy más formában üzletfeleink egész tömegénél. Ezek tisztán üzleti vonatkozások, Miss; nincsen bennük barátság vagy különös érdek, vagy személyes érzelem. Üzleti életem folyamán az egyikről a másikra tértem, éppen ugy, mint ahogy egy üzleti nap tartama alatt egyik üzletfelünktől a másikhoz megyek; szóval, nincsenek érzelmeim; puszta gép vagyok. De hogy folytassam…

– De hisz ez atyám története, uram; és azt kezdem hinni, – és a különösen gondolkodó homlok figyelmesen feléje fordult – hogy mikor árván maradtam, ámbár anyám csak két évvel élte tul atyámat, ön volt az, aki engem Angliába hozott. Majdnem bizonyos vagyok abban, hogy ön volt az.

Lorry kezébe fogta a leány kicsiny kezét, mely bizalmasan nyult feléje és bizonyos ünnepiességgel ajkához szoritotta. Azután az ifju hölgyet ismét székéhez vezette, baljával a szék támláját fogta, jobbját pedig fölváltva arra használta, hogy állát simogassa, hogy füle mögött parókáját igazgassa, vagy hogy szavait nyomatékosabbá tegye; letekintett a leány arcába, mig az ültében reája fölnézett.

– Miss Manette, én voltam az. És ön majd belátja, hogy mennyire igazat mondtam magamról, mikor emlitettem, hogy nincsenek érzelmeim és hogy mindazok a vonatkozások, melyeket felebarátaimmal fenntartok, tisztán üzletiek, ha elgondolja, hogy azóta sohasem láttam önt. Nem; ön azóta a Tellson-cég gyámoltja volt és én azóta a Tellson-cég más üzleti ügyeivel voltam elfoglalva. Érzelmek! Arra nincsen időm, sem alkalmam. Miss, az én egész életem abban telt el, hogy pénzcsináló óriási hengert forgatok. -27-

Miután Lorry ilyen különös módon jellemezte üzleti életének naponkinti lefolyását, mindkét kezével fejére szoritotta kenderszőke parókáját (ez ugyan teljesen fölösleges volt, mert mi sem lehetett szorosabb és simább, mint parókája) és ismét előbbi állásába helyezkedett.

– Tehát eddig, Miss (amint azt megjegyezte), ez, amit elmondottam, megsiratott atyjának története. Most következik a különbözőség. Ha az ön atyja nem halt volna meg akkor, amikor meghalt… de ne ijedjen meg! Hogyan megrendült!

A leány valóban megremegett és Lorry csuklóját mindkét kezével megragadta.

– Kérem, – mondá Lorry csendesitő hangon, miközben eleresztette a szék támláját és balkezét a leány ujjaira helyezte, melyek remegően fogták az övét – kérem, nyugodjék meg, hiszen csak üzleti ügy. Amint éppen mondottam…

A leány tekintete annyira kihozta sodrából, hogy megállott, habozott, majd ismét folytatta…

– Amit éppen emlitettem, ha Monsieur Manette nem halt volna meg; ha hirtelen és nyomtalanul eltünt volna; ha eltüntették volna; ha nem lett volna nehéz elképzelni, hogy milyen borzalmas helyre, ámbár semilyen művészet sem lett volna képes őt felfedezni; ha valami ellensége volt honfitársai között, akinek olyan előjogai voltak, melyekről az én időmben még a legbátrabb emberek is – akiket ismertem – csak suttogni merészeltek ottan tul a tengeren, például ha joga volt ahhoz, hogy aláirt elfogatási parancsot tetszés szerinti névvel tölthetett ki és az elfogottat tetszése szerinti időtartamra a börtön feledékenységébe zárhatta; ha felesége a királyt, a királynét, az udvart, a papságot, mind hiába kérte volna, hogy róla hirt kapjon: akkor az ön atyjának a története ennek a szerencsétlen urnak, a beauvaisi orvosnak a története. -28-

– Mindent inkább viselek el, mint azt a bizonytalanságot, amelyben most hagyott.

– Ön nyugodtan beszél és nyugodt is. Ez helyes! (Ámbár viselkedése kevesebb nyugodtságról tanuskodott, mint szavai.) Tisztán üzleti ügy. Tekintse üzletnek, olyan ügynek, melyet el kell intézni. Tehát ha ennek az orvosnak a felesége, ámbár okos és nagyon bátor nő volt, mégis sokat szenvedett e szerencsétlenség folytán kis gyermeke születése előtt…

– Leány. Ü… ü… üzleti dolog. Ne legyen nyugtalan. Miss, ha ez a szegény nő annyit szenvedett gyermeke születése előtt, hogy arra határozta el magát, hogy megkiméli a szegény gyermeket azoktól a gyötrelmektől, melyeknek kinjaiban neki oly bő rész jutott és őt abban a hitben nevelte föl, hogy atyja meghalt… Ne, ne térdeljen! Az Istenre kérem, ne térdeljen előttem!

– Ü… üzleti ügy. Zavarba hoz, és hogyan tárgyalhatok üzleti ügyet, ha zavarban vagyok? Legyünk hidegvérüek. Ha pl. megmondhatná nekem, hogy mennyi kilencszer kilenc penny, vagy hogy hány shilling van husz guineáben, ez olyan bátoritó volna. Sokkal nyugodtabb volnék az ön lelkiállapotát illetve.

Anélkül, hogy egyenesen válaszolna erre a megszólitásra, a leány oly nyugodtan ült, mikor térdelő helyzetéből gyengéden felemelte és keze, mely még mindig görcsösen kapaszkodott az övébe, sokkal kevésbbé reszketett, mint annak előtte, ugy hogy Lorry Jarvis is nyugodtabbnak érezte magát.

– Ez helyes, ez helyes. Bátorság! Üzlet! Üzleti ügy van előtte; hasznothozó üzlet. Miss Manette, anyja műve volt ez. És mikor meghalt, – hiszem, -29- hogy megtört szivvel – miután sohasem fáradt el abban, hogy atyja után való eredménytelen kutatásait folytassa, itthagyta önt, a kétéves gyermeket, hogy viruló, szép, boldog hajadonná fejlődjék, anélkül a komor aggodalom nélkül, hogy folytonos bizonytalanságban éljen, vajjon atyja gyorsan pusztult-e el a fogságban, avagy pedig hogy hosszu éveken keresztül szomoruan sinylődött.

Miközben ezeket a szavakat mondotta, csodálkozó részvéttel tekintett a leány hullámzó, aranyos hajára, mintha azt képzelné, hogy az már ősz szálakkal lehetne vegyitve.

– Tudja, hogy szülei nem voltak gazdagok, és amijük volt, az anyja és az ön részére volt biztosságban elhelyezve. Pénzt vagy más vagyont nem fedeztek fel ujabban; de…

Érezte, hogy a leány szorosabban fogja csuklóját és megállott. A homlokán megjelenő kifejezés, mely annyira magára vonta figyelmét, és amely mostan mozdulatlan volt, rettegés fájdalmát öltötte magára.

– Azonban meg… megtalálták őt. Él! Nagyon megváltozott, ami valószinü is; talán csak rom; de reméljük a legjobbat. De mégis él. Atyját egy régi szolgájának házába vitték Párisba és mi odamegyünk. Én, hogy azonosságát megállapitsam, ha tudom, ön, hogy őt visszaadja az életnek, a szeretetnek, a kötelességnek, a nyugalomnak és pihenésnek.

Hideg borzongás futott végig a leány testén, mely őt is érte. Halk, értelmes, de borzalomtól tompitott hangon, mintha álmában beszélne, igy szólott:

– Igy, igy, igy! Csak nyugodtan, csak nyugodtan! Most tudja már a legjobbat és a legrosszabbat is. Utban van most a szegény szenvedő felé és kedvező -30- tengeri és szárazföldi utazás után gyorsan ott lesz az ő imádott oldalán.

– Csak még egyet, – mondá Lorry, különös hangsullyal, hogy figyelmét jóakaróan másfelé téritse – más néven találták őt meg; az övét régen elfelejtették vagy eltitkolták. Haszontalan volna tudakozódni ezután; több mint haszontalan volna kutatni azt, vajjon évek óta feledkeztek-e meg róla, vagy mindig szándékosan tartották-e a börtönben. Több mint haszontalan volna most általában kutatgatni, mert veszedelmes lehet. Legjobb egyáltalán nem is emliteni a dolgot és legalább egy időre Franciaországból eltávolitani őt. Még én is, aki mint angol polgár oly biztosságban vagyok, még Tellsonék is, akiknek oly nagy a fontosságuk a francia hitelügyekben, tartózkodnak attól, hogy az ügyet egy szóval is emlitsék. Egy sor irás sincsen nálam, mely erre vonatkoznék. Ez tisztán titkos szolgálat. Hitelleveleim, jegyzeteim, följegyzéseim mind egy sorba vannak összefoglalva: »Életre támasztva«; ez mindent jelenthet. De mi ez? Hisz ön egy szót sem hall, Miss Manette!

Teljesen mozdulatlanul és némán, anélkül, hogy székén hanyattesett volna, érzéstelenül ült a leány, nyitott szeme reá volt szegezve és az az utolsó kifejezés mintegy bele volt metszve vagy égetve homlokába. Oly görcsösen fogta Lorry karját, hogy ez attól való félelmében, talán fájdalmat okozhat a leánynak, nem merte azt kiszabaditani; azért aztán hangosan kiáltott segitségért, anélkül, hogy megmozdult volna.

Vad tekintetü nő, akiről Lorry még izgalmában is észrevette, hogy vörös az arca, vörös a haja is, és hogy valami különös divatu szük ruhába van -31- öltözve és hogy a fején valami csodálatosan különös, jó öblös fadézsához, vagy nagy Stilton-sajthoz hasonló főkötő van, rohant be a szobába, megelőzve a szálló szolgaszemélyzetét és gyorsan megoldotta azt a kérdést, hogy hogyan szabaduljon ki a szegény fiatal hölgy görcsös szoritásától, olyan módon, hogy napbarnitott kezét Lorry mellére téve, őt egy lökéssel a legközelebbi falhoz vágta.

(– Valóban, azt hiszem, hogy ez férfi! – mondá Lorry magában, lélegzet nélkül, miközben a falhoz repült.)

– Mi a csodát bámultok? – kiáltotta ez az alak a szálló cselédségének. – Miért nem hozzátok a szükséges szereket, ahelyett, hogy itt bámultok reám? Nincs rajtam annyi látni való, vagy van? Miért nem szaladtok a szükséges holmiért? Majd adok én nektek, ha nem hoztok azonnal szagoló sót, hideg vizet és ecetet! Gyorsan!

A cselédek azonnal széjjel szaladtak, hogy az élesztő szereket elhozzák, ő meg a beteget gyöngéden a pamlagra fektette és nagy jártassággal és gyöngédséggel ápolta; »drágaságomnak«, »galambomnak« szólitgatta, aranyos haját nagy gonddal és büszkeséggel teritette széjjel a vállán.

– És maga, fakó! – mondá dühösen Lorry felé fordulva. – Nem mondhatta meg neki azt, amit mondani akart, anélkül, hogy halálra ijessze? Nézze ezt a gyönyörü arcot, mily sápadt, ezeket a kezeket, mily hidegek? És maga bankárnak mondja magát?

Lorryt ez a kérdés, melyre olyan nehéz válaszolni, annyira kihozta sodrából, hogy csak távolról, kisebb részvéttel és alázattal tekinthetett oda, ez az erős nő pedig széjjelkergette a szálló személyzetét azzal a titokzatos fenyegetéssel, hogy »majd ad nekik«, ha ott állnak és bámészkodnak; ügyes fáradozásával a leányt lassanként ismét eszméletre hozta és végül dédelgetve, bágyadt fejét vállára fektette. -32-

– Remélem, – mondá Lorry ujabb szünet után, kevés részvéttel és alázattal – hogy elkiséri Miss Manettet Franciaországba?

– Nagyon valószinü – válaszolt az erős nő. – Ha valaha az volt elhatározva, hogy átkeljek a sós vizen, azt hiszi, hogy a Sors egy szigeten jelölte volna ki hazámat?

Minthogy ez ismét olyan kérdés volt, melyre nehéz válaszolni, Lorry visszavonult, hogy azt megfontolja.

5. Fejezet.
A csapszék.

Nagy hordó bort ejtettek le az utcán, szétpukkadt. A baleset a szekérről való lerakodáskor történt; a hordó gyorsan legurult, abroncsai megpattantak és ott feküdt a kövezeten a csapszék bejárata előtt, mint egy széttört dió héja.

A környék minden népe beszüntette munkáját vagy tétlenségét, hogy odasiessen és a bort feligya. Az utca durva, faragatlan köve minden irányba nyuló csucsaival hihetően arra volt szánva, hogy minden élő lényt bénává tegyen, aki közelébe kerül. A bor kis pocsolyákba oszlott, területéhez képest kisebb-nagyobb csoportok vették körül. Néhány férfi letérdelt, két tenyerét összetéve, meritőnek használta és belőle szörpölt, vagy a válluk fölé hajló asszonyoknak igyekeztek juttatni belőle, mielőtt a bor ujjaik között kifolyt. Egyes férfiak és asszonyok, törött cserépedényeket meritettek a pocsolyába vagy az asszonyok fejéről való kendőt, melyet aztán a csecsemők -33- szájába facsartak; mások sárból kicsiny gátakat csináltak, hogy a bort folyásában föltartóztassák; ismét mások, a magas ablakokból szemlélőktől irányitva, ide s tova futkostak, hogy a kisebb borpatakok utját elvágják, melyek uj irány felé igyekeztek; némelyek a bortól átázott és seprőtől megfestett dongákkal foglalkoztak, azt nyalták, sőt mohó vággyal meg is rágták a bortól legjobban átázott darabokat. Nem volt csatorna, melyen a bor lefolyhatott volna, mégis nemcsak hogy az egészet fölszitták, hanem annyi sarat is hordtak el, hogy utcaseprésnek tetszhetett azoknak, akiknek ilyen művelet nem volt ismeretlen, ha ugyan hihettek ilyen csoda létezésében.

Harsogó nevetés, vidám csevegés – férfiak, asszonyok és gyermekek hangja – visszhangzott az utcában, amig ez a borral való játék tartott. Kevés durvaság és jó hangulat kisérte a játékot. Különös barátságos érintkezés nyilvánult meg benne, mindegyiken észrevehető volt a hajlandóság, hogy a másikhoz csatlakozzék és ez különösen a szerencsésebbek és kedélyesebbek között vidám ölelkezést, egymásra köszöntést, kézfogást, sőt, összefogózkodva, körtáncot is eredményezett. Mikor a bor elfogyott és azokat a helyeket, ahol legbőségesebb volt, ujjaikkal megjelölték, a tüntetés is megszünt oly hirtelen, mint ahogyan keletkezett. Az ember, aki otthagyta fürészét a fában, amelyet fürészelt, ismét munkához látott; az asszony, aki a kapu lépcsőjén hagyta forró hamuval telt kis fazekát, amelyen kiaszott kezének és lábának vagy gyermekeinek ujjait melengetni igyekezett, visszatért oda; mezitelen karu, kuszálthaju, fakószinű férfiak, akik pincelakásaikból bujtak elő a téli nap fényébe, ismét leszállottak oduikba és homály borult az esemény szinhelyére, mely sokkal természetesebben illett oda, mint a nap fénye. -34-

A bor vörös volt, és ott, ahol kiömlött, megfestette Saint Antoine, Páris külvárosa szük utcájának kövezetét. Megfestett sok kezet is és sok arcot, sok mezitelen lábat és sok facipőt. A favágó keze vörös nyomot hagyott a fán, melyet fürészelt; a gyermekét szoptató asszony homlokát megfestette az öreg rongy, melyet ismét fejére tekert. Azoknak, akik mohón rágták a hordó dongáit, tigrishez hasonlóan véres volt a szájuk; és egy karcsu, ilyen módon bekent bohóc, akinek a feje kilátszott, hosszu, piszkos zsákszerü hálósapkájából, sáros boriszapba mártott ujjával egy falra ezt mázolta: Vér.

Eljövendő volt az idő, mikor az a bor is kiömlött az utca kövére és annak foltja sok helyen piroslott.

Most, hogy a köd ismét ráborult St. Antoinera, melyet egy pillanatnyi napfény elüzött az ő szent arcáról, sötétsége sulyos volt – hideg, szenny, nyavalya, tudatlanság és szükség voltak a kamarások, akik ő Szentségét kiszolgálták – mind nagyhatalmu nemesek; de legkivált az utolsó. Egy népnek mintapéldányai, amely nép a malomban rettenetes őrletésen ment annyiszor keresztül és bizonyára nem a mesebeli malomban, mely az öregeket ifjakká őrölte, a hidegtől remegtek minden sarkon, ki- és bejártak minden kapun, kitekintettek minden ablakon, rongydarabokban lebegtek, melyeket a szél megrázott. A malom, mely őket leőrölte, az a malom volt, mely ifjakat vénekké őröl; a gyermekeknek öreg volt az arcuk és komoly a hangjuk; a felnőttek arcába és az életkor minden ráncába mélyen volt bevésve az Éhség. Mindenütt ez uralkodott. Éhség áradt ki a magas házakból a nyomoruságos ruházatban, mely a rudakon és köteleken függött. Éhség volt beléjük foltozva szalmával, rongyokkal, fával és papirral. Éhség, ezt ismételgette a szegényes tüzifának minden porcikája, melyet a favágó fürészelt. Éhség meredt le a füsttelen kéményekről és riadt föl -35- a piszkos utcán, melynek szemetjében nem akadt megehető hulladék. Éhség volt a cégtábla a pék üzletében, beleirva csekély készletének minden hitvány kenyerébe és a hentes üzletében, a döglött kutya husából való készitménybe, mely eladásra kinálkozott. Éhség csörgette száraz csontjait a forgó hengerben pörkölődő gesztenye között. Éhséget szeleteltek atomokba, minden fillér áru tányér levesbe, apró néhány csepp undoritó olajban piritott krumpliszeletkék alakjában.

Lakóhelye alkalmas volt minden tekintetben. Keskeny, kanyargó utcák, tele szeméttel és büzzel, melyekből más keskeny, görbe utcák ágaztak szét, mind rongyokkal és hálósapkákkal népes, és mind rongyoktól és hálósapkáktól büzlött, minden látható tárgy külseje betegséget sejtető. A nép üldözött tekintetében vadállati gondolat volt, annak a lehetősége, hogy üldözője ellen fordul. Ámbár nyomott és alázatos volt a lelkületük, izzó szemekben nem volt hiány, sem összeszorult ajkakban, sem homlokokban, melynek ráncai hasonlók voltak a hóhér köteléhez; erről álmodoztak a szenvedők és boszut lihegők. A cégtáblák (annyi volt, mint ahány az üzlet) mind a Szükség ijesztő képei voltak. A mészáros és hentes csak a legsoványabb csontos husdarabkát festette reá; a pék a legdurvább apró kenyérkéket. A csapszékeken az esetlenül festett képeken iddogáló nép zsörtölődött a vékony sör és bor kurta mértékén és vésztsejtő bizalmassággal sugdolódzott. Semmi sem volt viruló állapotban jelképezve, a szerszámokat és fegyvereket kivéve; ellenben a késmüves kései és baltái élesek voltak és ragyogók, a kovács pörölyei sulyosak és vérszomjas a fegyverkovács készlete. Az utca burkolatának, bénitó köveivel és sok apró sár- és vizpocsolyájával, nem volt gyalogjárója, hanem közvetlenül a kapukig ért. A csatorna az utca közepére folyt, ha ugyan folyt általában, csak heves esők után, -36- akkor aztán szeszélyesen változó rohamokban folyt be a házakba. Az utcán keresztben nagy távolságokra nehézkes lámpák lógtak csigán és kötélen; éjjel, ha a lámpagyujtó leeresztette, meggyujtotta és ismét felhuzta ezeket, egy sor pislogó kanóc inogott szédülést keltő módon a magasban, mintha a tengeren volnának. Valóban a tengeren is voltak és a hajót és legénységét is veszedelmes vihar fenyegette.

Mert eljövendő volt az az idő, mikor ennek a környéknek lesorvadt madárijesztői tétlenségükben és éhségükben addig figyelték a lámpagyujtót, mig arra a gondolatra jutottak, hogy megjavitsák az ő módszerét és embereket huznak föl a kötelekkel és csigákkal, hogy vakitó fényt vessenek az ő állapotuk sötétségére. De még nem jött el az ideje, minden szél, mely Franciaország fölött fujdogált, hiába rázta a madárijesztők rongyait, mert a széphangu és tollazatu madarak nem ügyeltek a figyelmeztetésre.

A csapszék saroküzlet volt és külseje szerint jobbnak látszott, mint a többi; gazdája az ajtó előtt állott sárga mellényben és zöld nadrágban és a borért folyó küzdelmet szemlélte.

– Nem az én hibám – mondá végre vállát vonogatva. – A vásár népei okozták. Hozzanak másik hordót.

Véletlenül megpillantotta a karcsu bohócot, amint tréfáját a falra irta, átkiáltott hozzá az utcán keresztül:

A legény nagy fontossággal mutatott tréfájára, mint a hozzá hasonlóak tenni szokták. De eltévesztette célját, nem volt hatása, amint az szintén gyakran megesik az ő fajtájával.

– Mit jelentsen ez? Őrültek házának vagy-e a jelöltje? – mondá a kocsmáros, átment az utca másik oldalára, letörülte a tréfát egy marék sárral, melyért lehajolt és a falra mázolta. -37-

– Mit firkálsz itt a nyilt utcán? Mondd csak, nincs más hely, hogy ilyen szavakat irj?

Kérdezősködés közben másik tisztább kezét (talán véletlenül, talán nem) a bohóc szivére tette. A bohóc kezével ráütött, felugrott a levegőbe és fantasztikus tánchelyzetben jutott ismét a földre, egyik foltos cipőjét lábáról lehuzva, kezében kifelé nyujtva tartotta. Ebben a helyzetben nagyon is praktikus, majdnem kegyetlen jellemü bohócnak látszott.

– Huzd föl, huzd föl, – mondá a másik – kiáltsd bor, bor és vess véget. – Ezzel a tanáccsal piszkos kezét a bohóc ruhájához törölte, az is olyan volt – szándékosan tette, mert kezét őmiatta piszkolta be; azután visszakerült az utca másik oldalára és belépett a kocsmába.

A kocsmáros bikanyaku, harcias tekintetü 30 éves férfi volt, forró lehetett a vére, mert, ámbár hideg volt, a kabát nem volt rajta, hanem vállára vetette. Ingujja is föl volt gyürve és barna karjai könyökig meztelenek voltak. Fején sem volt egyéb, mint rövidre nyirt göndör, fekete haja. Általában fekete volt, jó szemeiben széles, nyilt tekintet. Jókedélyünek, de engesztelhetlennek is látszott; nyilván szilárd elhatározásu, erős akaraterejü egyén volt; olyan ember, akivel nem kivánatos találkozni, ha szük ösvényen előresiet, melynek meredek van minden oldalán; őt aligha lehetne visszatéritésre birni.

Madame Defarge, a felesége, az üzletben a számolóasztal mögött ült, mikor ő belépett. Defargené termetes, férjekorabeli asszony volt, figyelő szeme ritkán látszott valamire tekinteni, nagy keze tele volt gyürüvel, arca nyugodt, vonásai durvák, modora higgadtnak látszott. Külseje szerint Madame Defargeról bátran lehetett állitani, hogy számadásaiban aligha hibázott a saját kárára. Minthogy Madame Defarge érzékeny volt a hideg ellen, prémbe volt burkolva és nagy, tarka kendő volt feje köré tekerve, -38- ugy azonban, hogy nagy fülönfüggői láthatók voltak. Kötése előtte feküdt, de félretette, hogy fogait piszkálja. Ebben az elfoglaltságban jobbkarja balkezére volt támasztva; mikor férje belépett, nem szólott semmit, éppen csak alig hallhatóan köhécselt. Ez a köhécselés és éles fekete szemöldökének egy vonallal való emelkedése tudatta férjével, hogy jól teszi, ha a vendégek között az ujabban érkezettek felé néz az üzletben, akik azalatt jöttek be, mig ő az utcán állott.

A kocsmáros ehhezképest körültekintett; szeme megakadt egy öreges uron és fiatal hölgyön, akik egy sarokban foglaltak helyet. Más társaság is volt ott; kettő kártyázott, ketten dominót játszottak, három a számolóasztalnál állott és egy kevés bort lassan iddogált. Mikor ő a számolóasztal mögé lépett, észrevette, hogy az időses ur tekintetével mintha ezt mondta volna a fiatal hölgynek: »ez a mi emberünk«.

– Mi az ördögöt keresel te itt ezen a gályán? – mondá Monsieur Defarge magában. – Nem ismerlek.

De ugy tett, mintha a két idegent nem venné észre és beszédbe elegyedett a három vendéggel, akik a számolóasztal mellett ittak.

Mikor ez a keresztnéven való kölcsönös megszólitás megtörtént, Madame Defarge, aki még mindig nyugodt higgadtsággal piszkálta fogait, ismét köhécselt és szemöldökét egy vonallal ismét feljebb huzta.

– Nem gyakori, – mondá a második a három közül Defargehoz – hogy ezeknek a nyomoruságos teremtéseknek alkalmuk van valami más egyébnek is megismerni az izét, mint a fekete kenyér és a halálét. Nem igaz, Jacques? -39-

Mikor igy másodszor keresztnéven szólitották egymást, Defargené még mindig nyugodt higgadtsággal piszkálva fogait, ismét egyet köhécselt és szemöldökeit egy vonallal ismét feljebb huzta.

A három közül az utolsón volt most a sor, hogy beszéljen, letette üres poharát és ajkával cuppantott.

– Ó, annál rosszabb! Ezeknek a nyomorult teherhordóknak mindig keserü a szájuk ize és keserves életet élnek, Jacques. Igazam van, Jacques?

Ez a harmadszori keresztnéven szólitás éppen elhangzott, mikor Defargené letette fogpiszkálóját, szemöldökét felhuzta és székén alig észrevehetően megmozdult.

A három vendég megemelte kalapját Defargené előtt és feléje bókolt. Ő üdvözlésüket feje meghajtásával fogadta és hirtelen rájuk tekintett. Azután mintegy véletlenül körülnézett az üzletben, nagy nyugalommal és higgadtsággal elővette kötését és belemélyedt.

– Jó napot, uraim! – mondta Defarge, feleségét élénk szemeivel figyelve.

– Az a butorozott legényszoba, melyet látni óhajtottak és amely után kérdezősködtek, mikor az ajtón kiléptem, az ötödik emeleten van. A lépcsőföljárat a kis udvarban van, mindjárt itt balra – kezével az irányt mutatta – üzletem ablaka mellett. De most jut eszembe, hogy egyikük már ott volt és ő megmutathatja az uraknak az utat. Uraim, Isten önökkel!

Megfizették borukat és eltávoztak. Defarge felesége kötését figyelte, mikor az időses ur előjött a sarokból és őt néhány szóra kérte. -40-

– Szivesen, uram – mondta Defarge és nyugodtan az ajtóhoz lépett vele. Beszélgetésük rövid, de határozott volt. Már az első szónál Defarge fölriadt és nagyon figyelmessé vált. Egy percig sem tartott, egyet bólintott és kiment. Az ur intett azután a fiatal hölgynek és ők is kimentek. Defargené gyors ujjakkal kötött, szemöldökei nem mozdultak, nem látott semmit.

Mikor Lorry Jarvis és Miss Manette igy elhagyták a kocsmát, Defargehoz csatlakoztak a kapualjban, ahová ő éppen az imént utasitotta a másik társaságot. Ez egy kicsiny, büzös, sötét udvarnak volt a kijárata és nagy háztömeghez vezető közös bejárás, ahol nagyon sokan laktak. A sötét téglázott bejáratban, amely a homályos, téglázott lépcsőházba vezetett, Defarge letérdelt öreg gazdája gyermeke előtt és kezét ajkához emelte. Gyöngéd cselekedet volt, de a kivitel módja nem volt gyengédnek mondható; arca nehány másodperc alatt csodálatos változáson ment keresztül. Nem volt már kedélyes, nyilt a tekintete, titkolódzó, dühös, veszedelmes emberré változott.

– Nagyon magas; kissé nehéz fölmenni. Jobb, ha lassan kezdjük – szólt Defarge kemény hangon Lorryhoz, amint a lépcsőn fölfelé kezdtek menni.

– Egyedül! Isten segitse őt, ki legyen vele! – válaszolt a másik halkitott hangon.

– Saját kényszere folytán. Ugy van még mostan is, ahogyan akkor volt, amikor először láttam őt, mikor engem megtaláltak és megkérdeztek, hogy magamhoz veszem-e őt? Megmondották, hogy biztonságom érdekében tartsam titokban az ő ittlétét.

A korcsmáros megállott, kezével a falra ütött és iszonyuat káromkodott. Egyenes válasznak nem lett volna ilyen hatása. Lorry kedélye mindinkább nyomottabbá vált, mennél magasabbra jutott két társával.

Ilyen lépcső, az ő járulékaival a régebbi Páris sürün lakott részében mostan elég kellemetlen volna; de akkor undoritó volt arra nézve, aki ehhez nem szokott hozzá és érzékei nem fásultak el. Ebben a nagy piszoktól duzzadó háztömegben minden kicsiny lakás hulladékait a lépcsőn hagyta, kivévén azt, amit az ablakon át kidobtak. Az ezáltal keletkezett rothadás megfertőzte a levegőt, melyhez még hozzájárult a szegénység- és szükségnek megmagyarázhatatlan szennyessége. Ez a két forrás egyesülve, a levegőt türhetetlenné változtatta. Ilyen légkörben, meredek, sötét méreggel és piszokkal telitett aknán vezetett az ut. Lorry a saját, valamint ifju kisérője folyton növekedett izgalmainak hatása alatt kétszer megállt, hogy pihenjen. Minden ilyen pihenőnél egy szük ablakrostély nyilott, amelyen az a kevés, talán még meg nem romlott levegő is elillanni látszott és az undoritó párák beáradtak. A rozsdás lemezek között a vad rendetlenségben össze-vissza halmozott házak tömkelegét lehetett megpillantani; semmi, ami közelebb vagy távolabb volt a szemhatárhoz, nem mutatta egészséges életnek, fejlődő jövőnek nyomát.

Végre elérték az utolsó lépcsőt és harmadszor is megpihentek. Még egy lépcsőn kellett felkapaszkodni, amely még meredekebb és szükebb volt, mielőtt a padlásszobákhoz jutottak. A korcsmáros, aki kissé előrement és mindig Lorry oldalán haladt, mintha attól tartana, hogy a fiatal hölgy kérdést találna hozzá intézni, itt megfordult, kabátja zsebeit tapogatta, melyet vállára vetve viselt és kulcsot vett elő. -42-

– Szükségesnek tartja, hogy a szerencsétlen uriember ilyen magányban tartassék?

– Szükségesnek tartom, hogy zár alatt legyen. – Defarge ezt fülébe suttogta, miközben egészen odahajolt hozzá és homlokán komor ráncok jelentkeztek.

– Miért? Mert olyan sokáig élt bezárva, hogy félne, dühöngne, darabokra tépné önmagát, meghalna, vagy nem tudom, hogy micsoda veszedelembe kerülne, ha ajtaja nyitva maradna.

– Igen! Szép világot élünk, ha ez lehetséges, és sok más ilyen dolog is lehetséges, nemcsak lehetséges, de meg is történik ez alatt az ég alatt mindennap. Az ördög sokáig él. De menjünk.

Ez a párbeszéd oly halk hangon folyt, hogy egy szó sem érte az ifju hölgy fülét. Azonban ő a heves felindulástól ugy remegett, arcán oly rettenetes gyötrelem, rémület és borzalom fejeződött ki, hogy Lorry szükségesnek látta, hogy egy-két nyugtató szót szóljon hozzá.

– Bátorság, drága Miss! Bátorság! Üzlet! A legrosszabb elmulik egy perc alatt; csak a szoba ajtaján kell áthatolni és a legrosszabb elmult. Akkor aztán kezdődik mindaz a jó, vigasz, szerencse, amit hoz neki. A mi jó barátunk támogatni fogja a másik oldalon. Ez helyes, Defarge barátom! Jöjjön most! Üzlet! Üzlet!

Lassan és óvatosan haladtak fölfelé. A lépcső rövid volt és hamar elérték utolsó fokát. Minthogy ott hirtelen megfordult, egyszerre a három férfi előtt állottak, ezeknek a feje egymáshoz közel hajolt és néhány hasadékon és a falban lévő lyukon keresztül -43- feszült figyelemmel néztek a szobába, amelyhez az ajtó tartozott. Mikor lépéseket hallottak maguk mögött, megfordultak. A három egynevü ember volt, aki a korcsmában iddogált.

– Látogatásán való meglepetésemben megfeledkeztem róluk – magyarázta Defarge. – Menjetek, jó fiuk, dolgunk van itt.

A három ember elsiklott mellettük és csöndben lefelé ment. Más ajtó azon az emeleten nem volt és a korcsmáros éppen e felé az ajtó felé közeledett. Mikor ismét egyedül maradtak, Lorry félig halkan, szemrehányóan kérdezte tőle:

– Valódi férfiakat választok ki, akik az én nevemet viselik, – Jacques a nevem – akikre ez a látvány hasznos lesz. De elég! Ön angol; ez nem tartozik ide; kérem, várjon itten egy pillanatig.

Visszamaradást jelző kézmozdulattal lehajolt és a falon levő repedésen benézett. Majd kiegyenesedett, kétszer-háromszor az ajtóra ütött – nyilván azzal a céllal, hogy zajt üssön. Ugyanazzal a célzattal a kulcsot három- vagy négyszer végighuzta az ajtón, mielőtt ügyetlenül a zárba dugta és a lehető legnagyobb zaj kiséretében felnyitotta.

Az ajtó lassan nyilt befelé. Defarge benézett és valamit mondott. Gyönge hang válaszolt valamit. Nem igen beszélhettek többet egy szótagnál, mindkét részről.

Defarge vállán keresztül visszanézett és intett nekik, hogy lépjenek be. Lorry átkarolta a leány derekát és szorosan fogta őt, mert érezte, hogy összeesik. -44-

– Ü… ü… üzlet, üzlet! – biztatta őt, s nedvesség volt az arcán, mely nem látszott üzletszerünek…

Lorry szinte kétségbeesetten fonta nyaka köré a vállán remegő kart, fölemelte a leányt és ugy vitte a szobába. Az ajtó mellett letette és tartotta, mialatt a leány beléjekapaszkodott.

Defarge kihuzta a kulcsot, betette az ajtót és belülről bezárta, a kulcsot aztán ismét kihuzta és kezében tartotta. Mindezt rendszeresen végezte, oly zaj kiséretében, amilyet csak ütni képes volt. Végül sulyos lépésekkel a szobán végigment az ablakhoz. Ott megállt és megfordult.

A padláskamra, mely arra a célra épült, hogy tüzifának legyen a lerakóhelye, szük és sötét volt. Ablaka tulajdonképpen ajtó volt, fölötte emelődaru, hogy az utcáról a fát felhuzzák; üveg nem volt rajta, közepén két szárnnyal záródott, mint más francia szerkezetü ajtó. Hogy a hideg levegő ne tóduljon be, az ajtó egyik szárnya be volt téve, a másik kissé nyitva állott. Ilyen módon olyan kevés világosság jutott a kamrába, hogy belépéskor nehezen lehetett valamit is látni és csak hosszas megszokás képesitett arra, hogy ebben a homályban csinosságot igényelő munkát lehessen végezni. És mégis ilyen munkát végeztek a padlásszobában; u. i. háttal az ajtónak és arccal az ablak felé fordulva, ahonnan a korcsmáros nézte őt, őszhaju férfi ült alacsony padon, előrehajolva és szorgalmasan cipőket készitett. -45-

6. Fejezet.
A cipész.

– Jó napot! – mondá Defarge – és az ősz fejre letekintett, mely mélyen ráhajolt a cipőkészitésre.

A fej egy pillanatra fölemelkedett és gyönge hang válaszolt a köszöntésre, mintha távolról jönne.

Nagy szünet után a fej ismét felemelkedett egy pillanatra és a hang válaszolta:

A hangnak szintelensége részvétet keltő és rettenetes volt. Nem fizikai gyöngeség okozta, ámbár a hosszas bebörtönözésnek és sovány élelmezésnek is része volt benne. Sajnálni való sajátosságát az egyedüllét és a nem használás eredményezte. Olyan volt, mint gyönge visszhangja a régen elhangzott szónak. Teljesen elvesztette az emberi hang életerejét és hangzóképességét, és az érzékekben olyan benyomást keltett, mint valami egykori szép szin, amely alig látható halvány folttá fakult. Nyomott és tompa volt, hogy földalatti hangnak tünt föl. Oly kifejezően beszélt egy reménytelen, elveszett teremtményről, hogy valami éhező vándor, aki kimerült a pusztában való magános vándorlástól, hazáját és barátait ilyen hangon emlithette, mielőtt lefeküdt, hogy meghaljon.

Néhány perc csendes munkában telt el és a fakó szemek ismét fölpillantottak, nem érdeklődés vagy kiváncsisággal, hanem tompán, gépiesen észlelték, hogy az a hely, amelyen az egyedül észrevett látogató állott, nem volt még üres. -46-

– Szeretnék több világosságot ide bebocsátani. El tud viselni egy kissé többet? – mondá Defarge, aki nem forditotta el tekintetét a cipésztől.

A cipész megállott munkájában, üres tekintettel nézett maga mellett a földre először az egyik, azután a másik oldalra és végül föltekintett a beszélőre.

– El kell viselnem, ha beereszti. (A második szót alig észrevehetően hangsulyozta.)

A nyitva levő ajtó szárnyát kissé jobban kinyitották és kapoccsal megerősitették. Széles fénysugár ömlött be a padlásszobába és látni engedte a munkást félig kész cipővel az ölében, szünetelve munkájában. Néhány közönséges szerszám, különböző bőrdarab feküdt lábainál és a padon. Fehér volt a szakálla, rendezetlenül nyirott, de nem hosszu, beesett az arca és különösen fényes a szeme. Beesett, sovány arca szemét nagyobbnak tüntette volna föl még most is fekete szemöldöke és kuszált, fehér haja alatt abban az esetben is, ha nem lett volna nagy, de természeténél fogva olyan volt és mostan természetellenesen nagynak látszott, sárga, rongyos, mellén nyitott inge mutatta kiaszott és lesorvadt testét. Ő maga, ócska vászonkabátja, lógó harisnyája, szegényes, rongyos ruhája, a napvilágtól és levegőtől való hosszas távoltartás következtében egyformán tompa, sárga pergament szinüvé fakult, ugy hogy nehéz volt egyiket a másiktól megkülönböztetni.

Egyik kezét szeme és a napvilág közé tartotta, még csontjai is átlátszóknak tüntek fel, amint ott ült merev, üres tekintettel, szünetelve munkájában. Nem nézett rá az előtte álló alakra, anélkül, hogy előbb ne tekintett volna maga elé a földre, előbb az egyik, majd a másik oldalra, mintha elvesztette volna azt a szokást, hogy helyet és hangot egymással összeköttetésbe hozzon; sohasem beszélt -47- anélkül, hogy előbb ilyen módon ne tétovázott volna.

– Be akarja ma fejezni azt a pár cipőt? – kérdezte Defarge és intett Lorrynak, hogy jöjjön előre.

Lorry csendesen előrejött, a leányt otthagyta az ajtó mellett. Mikor már egy-két perc óta Defarge oldala mellett állott, a cipész föltekintett. Nem csodálkozott azon, hogy egy másik alakot is látott, egyik kezének nyugtalan ujjai ajka fölé tévedtek, mikor rájuk nézett (ajka és körmei egyformán sápadt ólomszinüek voltak), a keze aztán munkájára siklott és ő ismét a cipő fölé hajolt. A nézés és a cselekvés csak egy pillanatot igényelt.

A cipész föltekintett, mint az imént, de anélkül, hogy kezét munkájától eltávolitaná.

– Hallja! – mondá Defarge – itt van ez az ur, ki a jól elkészitett cipőt meg tudja birálni. Mutassa meg neki a cipőt, amelyen dolgozik. Fogja, uram!

– Mondja meg az urnak, hogy micsoda fajta ez a cipő, és a készitője nevét is!

– Azt mondottam, hogy képes volna-e ennek az urnak megmondani, hogy miféle az a cipő.

– Női cipő. Sétacipő fiatal hölgy számára. Legujabb divatu. Sohasem láttam a divatot. Egy minta -48- volt a kezemben. – Rátekintett a cipőre, kissé büszke tekintettel.

Most, hogy keze nem volt munkával elfoglalva, jobbkezének bütykeit baljának mélyedéseibe illesztette és azután a balkéz bütykeit a jobbkéz mélyedéseibe, majd egyik kezével szakállát simogatta; ezt tette folytonos egymásutánban, pillanatnyi megszakitás nélkül. Az a feladat, hogy őt kiszólitsák abból a gondolatnélküliségből, melybe minden beszélgetés után jutott, körülbelől olyan lehetett, mint mikor gyönge embert aléltságból kell eszméletre hozni; vagy mintha valaki arra igyekeznék, hogy egy haldokló lelkét föltartóztassa, abban a reményben, hogy még valamit megtudhat tőle.

Tompa hanggal, mely sem sóhaj, sem nyögés nem volt, munkája fölé hajolt ismét, mig a csendet ujból meg nem törték.

– Ön nem hivatásos cipész? – kérdezte Lorry, miközben szilárdan rátekintett.

Üres szeme Defarge felé nézett, mintha azt akarná, hogy ő vegye át a kérdezést; minthogy azonban nem kapott segitséget, a kérdező felé fordult ismét, megelőzőleg azonban a földet kereste.

– Hogy hivatásos cipész vagyok-e? Nem, nem voltam hivatásos cipész. Itt – itt tanultam. Magamtól. Engedelmet kértem…

Ismét szórakozott lett néhány percre, kezével játszott az egész idő alatt. Szeme végre lassan visszatért az archoz, ahonnan letévedt; mikor ismét rajta pihent, összerezzent és ujra beszédbe fogott olyan -49- módon, mint mikor az álmából hirtelen felébredő az elmult éjszaka egy tárgyára tér vissza.

– Engedelmet kértem arra, hogy megtanulhassam, és hosszu idő után, nagy fáradsággal megkaptam, azóta folyton cipőt csinálok.

Mikor kezét a cipő felé kinyujtotta, amelyet elvettek tőle, Lorry igy szólt hozzá, miközben mereven nézett az arcába:

– Manette ur! – Lorry kezét Defarge karjára tette – emlékszik-e erre az emberre? Nézzen reá! Nézzen reám! Nem dereng-e emlékében egy öreg bankár, egy régi üzlet, egy öreg szolga, egy régi kor képe, Manette ur!

A hosszu ideig fogságban sinylődött merev tekintettel fölváltva Lorryra, majd Defargera nézett, a lelkére boruló sötét ködön keresztül lassankint egy élénken gondolkodó elmének régen elmosódott vonásai tolultak homloka közepére. A homlok elborult ismét, a vonások gyöngültek, eltüntek; de megjelentek. Éppen ugy megismétlődött ez a kifejezés leányának szép fiatal arcán, aki a fal mellett egy helyre kuszott, ahonnan láthatta őt; ott állott most és őt nézte, kezét eleinte rémült szánalommal tartotta maga elé hogy távol tartsa őt magától, hogy megóvja magát a reátekintéstől; de most feléje nyult remegő vággyal, hogy a kisérteties arcot meleg keblére ölelje, hogy szeretetével az életnek, a reménynek visszaadja – oly pontosan ismétlődött meg ez a kifejezés (erősebb vonásokban) ifju szép arcán, hogy mozgó fénynek látszott, mely róla a leány arcára került.

Azonban őreá sötétség borult ismét. Mindinkább csökkenő figyelemmel nézte a két férfit, homályos zavarában szeme a földet kereste és a szokott módon -50- tekintett maga körül. Végül hosszu, mély sóhajjal elővette ujra a cipőt és munkájához látott.

– Igen, egy pillanatra. Eleinte teljesen reménytelennek hittem, de minden kétséget kizáróan, egyetlen egy pillanatig csupán, láttam azt az arcot, amelyet olyan jól ismertem azelőtt. Ss! Lépjünk hátrább! Ss!

A leány a padlásszoba falától egészen a pad közelébe jött, amelyen ő ült. Valami irtóztató nyilatkozott meg abban, hogy ő nem tudott semmit arról az alakról, mely kezét kinyujthatta, megérinthette volna őt, amint munkája fölé volt hajolva.

Egy szót sem szólottak, egy hang sem hallatszott. A leány szellemként állott mögötte, ő pedig munkája fölé hajolt.

Végül véletlenül ugy történt, hogy neki a kezében levő szerszámot a vágókéssel kellett felcserélni. A kés nem azon az oldalon feküdt, ahol a leány állott. Felvette és éppen munkája fölé akart hajolni, mikor a leány ruháját megpillantotta. Fölnézett és meglátta arcát. A két szemlélő oda akart lépni, de a leány kezével visszatartotta őket. Nem félt attól, hogy a késsel feléje döfhet; amazok attól féltek.

Rettegő tekintettel nézett a leányra, egy idő mulva ajka szavakat képezett, ámbár hang nem hallatszott. Nehéz, gyors lélegzése szüneteiben, lassankint hallani lehetett, amint mondta:

A leány, arcán lefolyó könnyek árjában, kezét ajkához szoritotta és csókot intett feléje, majd kezét mellére fektette, mintha az ő gyöngült fejét hajtaná oda.

A leány nem bizott még szava hangzásában, melléje ült a padra. Ő visszahuzódott; a leány azonban kezét karjára fektette. Különös borzongás érte őt, mikor a leány ezt tette, és látható volt, amint testén végigfutott; gyengéden letette a kést, amint mereven nézett reá.

A leány aranyos haját, melyet fürtökben hordott, hirtelen visszahajtotta ugy, hogy az válláról omlott le. Ő félénken, habozva nyujtotta ki kezét feléje, néhány fürtöt megfogott és nézte. Ezenközben ujra visszaesett zavarába és ujabb mély sóhajtással cipőjén dolgozni kezdett.

De nem sokáig. A leány eleresztette karját és kezét az ő vállára fektette. Mikor ő kétszer-háromszor kétkedően pillantott oda, mintha meg akarna bizonyosodni afelől, hogy tényleg a vállán van, félretette munkáját, nyakához nyult és levett onnan egy megfeketedett, zsinórral körültekert összehajtott lapot. A kis csomagot térdén óvatosan kibontotta és tartalmát, egy kevés hajat, előszedte, csak egy-két hosszu aranyos hajszál volt, melyet hosszu idővel ezelőtt ujjára tekert.

Mikor ez a koncentráló kifejezés homlokára visszatért, ugy látszott, hogy tudatára jött annak, hogy ez a kifejezés a leány arcán is ott van. A világosság felé forditotta őt és reánézett.

– Azon az estén, mikor engem kihivtak, ő fejét vállamra hajtotta… busult azon, hogy elmegyek, ámbár én nem busultam; és mikor az Éjszaki Toronyba hoztak, ott találták ezt a kabátom ujján.

– Hagyjátok ezt nekem. Ez nem segitheti elő testem menekülését, csupán a lelkemét. Ezeket a szavakat mondtam akkor. Nagyon jól emlékszem. -52-

Ennek a beszédnek a szavait ajkával sokszor alakitgatta, mielőtt elmondani képes volt. Mikor aztán ugytalálta, hogy azok hangzanak, összefüggően, de lassan beszélt.

A két szemlélő ismét előre akart rohanni, amint ijesztő hirtelenséggel a leány felé fordult. A leány azonban nyugodtan ült, mialatt ő megragadta őt, és halk hangon mondotta:

– Kérlek, jó uraim, ne jöjjetek közelünkbe, ne beszéljetek, ne mozduljatok.

Keze elengedte a leányt, amint ezt kiáltotta és fehér hajába markolt és tépte vad dühvel. A kiáltás elhangzott, elveszett, mint minden elveszett belőle a cipőkészitést kivéve; a kis csomagot ujra összehajtotta és nyakán biztonságba helyezni igyekezett, de még mindig a leányra nézett és zavartan rázta fejét.

– Nem, nem, nem, nagyon is fiatal, nagyon is viruló vagy. Nem lehet. Nézd mi lett a fogolyból. Ez nem az a kéz, ez nem az az arc, melyet ő ismert, ezt a hangot ő nem hallotta. Nem, nem. Ő is és én is – az Éjszaki Torony lassu évei előtt voltunk – századokkal ezelőtt. Mi a neved, bájos angyalom?

Gyengéd hangját és enyhülő viselkedését kedvező jelként üdvözölve, leánya letérdelt előtte és könyörgő kezét mellére fektette.

– Ó uram, más alkalommal megtudod majd nevemet, hogy ki volt anyám, ki volt atyám és hogy hogyan volt az, hogy sohasem ismertem az ő szomoru történetüket. Most nem mondhatom, itt nem tehetem. Amit itt és most mondhatok, csak az, kérlek, tedd kezedet fejemre és áldj meg. Csókolj, ölelj meg! Ó, drágám!

Az ő télies, fehér feje elvegyült a leány aranyos fürteiben, meleg ragyogással övezte, mintha a szabadság napja fénylene rajta. -53-

– Ha hangom, – nem tudom, hogy ugy van-e, de remélem – ha hangom azéra emlékeztet, akinek hangja lágy muzsikaként zengett füledben, sirasd, sirasd! Ha hajam tapintása kedves főre emlékeztet, mely kebledre hajolt, mig fiatal és szabad voltál, sirasd, sirasd! Ha otthonra célzok, mely előttünk áll, melyben hü leszek hozzád, szivem minden szeretetével, minden kötelességével, ha ez otthonra emlékeztet, mely már régen elhagyatott maradt, mialatt szegény szived elepedt érette, sirasd, sirasd!

– Ha azt mondom, neked, egyetlenem, hogy kínjaid véget értek, hogy azért jöttem, hogy innen elvigyelek és hogy Angliába megyünk, hogy békében és nyugalomban éljünk, ha emlékeztetlek arra, hogy hasznos életedet bünös kézzel tétlenségre kárhoztatták, hogy szülőhazád, Franciaország, volt oly kegyetlen hozzád, sirasd, sirasd! Ha megmondom, hogy mi a nevem, ha még élő atyámról, meghalt anyámról beszélek, ha megtudod, hogy imádott atyám előtt térdelnem kell, hogy bocsásson meg azért, hogy őérette nappal soha nem küzdöttem, éjjel nem virrasztottam, mert szegény anyám szeretete ezt a kínt eltitkolta előttem, sirj, sirasd őt, sirass engem! Adjatok hálát az Istennek, ti jó urak! Szent könnyeit érzem arcomon, zokogása szivemet éri. Nézzétek! Adjatok Istennek hálát érettünk, adjatok hálát.

Manette leánya karjaiba hanyatlott, arcát keblébe rejtette. Ez a látvány megható és mégis rettenetes volt. A két szemlélő elfödte arcát. Arra a kimondhatatlan szenvedésre és jogtalanságra emlékezett, amely ezt a jelenetet megelőzte.

A padlásszoba nyugalma sokáig zavartalan maradt és viharos keble, megrendült alakja végre megnyugodott, hisz minden vihart nyugalom követ – az -54- emberiség szempontjából a nyugalom és csendnek jelképe, melyben végül az életnek mondott vihar is elcsendesül – a két férfi előjött, hogy az atyát és leányát a földről fölemelje. Ő fokonkint a padlóra csuszott és fáradt lethargiában feküdt ott. Leánya melléje ült, feje az ő karján pihent és hosszu fürtjei mint valami függöny a napfénytől megvédték.

– Ha – szólt a leány, kezét nyujtva Lorrynak, aki föléjük hajolt és több izben orrát fujta, – ha ugy lehetne intézni, hogy anélkül, hogy őt zavarnók, Párist azonnal elhagyjuk, ugy hogy őt innen a kapuból egyenest elvigyük…

– Sokkal jobb ránézve, azt hiszem, minthogy itt maradjon ebben a városban, mely oly borzasztó reá.

– Több mint igaz: különböző okból legjobb, ha Manette ur kivül van Franciaországon. Béreljek kocsit és postalovakat?

– Ez üzlet, – mondá Lorry és azonnal rendszeres modorát öltötte föl – és ha üzleti ügyet kell elintézni, legjobb, ha én végzem.

– Akkor legyen szives, hagyjon magunkra, – sürgette Miss Manette. – Látja, hogy mily nyugodt lett, nem kell félni mostan attól, hogy őt velem egyedül hagyja. De miért is? Ha bezárja az ajtót, hogy ne háborgassanak, nem kétlem, hogy visszatértekor oly nyugodtnak fogja találni, mint amilyen volt, amikor elhagyta. Mindenesetre gondjaimba veszem őt, mig visszatér, és azután azonnal elvisszük innen.

Mindketten, Lorry is és Defarge is, nem nagyon voltak hajlandók, hogy ezt a tanácsot kövessék, és szivesen látták volna, ha közülök egyik ottmarad. De minthogy nemcsak kocsit és lovat, hanem utileveleket -55- is kellett szerezni, és az idő is sürgetett, minthogy a nap már nyugovó félben volt, végre aztán ugy egyeztek meg, hogy az elintézendő dolgokat megosztják és elsiettek, hogy el is végezzék.

Mikor az este beköszöntött, a leány fejét atyjáé mellé hajtotta a kemény padlóra és őt figyelte. A homály mindinkább sötétült, mindketten nyugodtan feküdtek ottan, mig fény nem hatolt be a fal repedésein.

Lorry és Defarge mindent elkészitettek az utazáshoz és utiköpenyeken, takarókon, kenyér és huson kivül borról és forró kávéról is gondoskodtak. Defarge az ételt, italt és a lámpát, melyet magával hozott, a padra helyezte (a padlásszobában nem volt más egyéb, mint egy szalmazsák), és Lorry segitségével a foglyot talpra állitották.

Emberi ész nem lett volna képes arra, hogy arcának tétova, üres tekintetéből lelke titkaiban olvasson. Vajjon tudta-e, hogy mi történt, emlékezett-e arra, amit neki mondottak, tudta-e, hogy szabad, oly kérdések voltak, melyekre még a legélesebb elme sem lett volna képes válaszolni. Megszólitották, de válaszai oly zavartak és lassuak voltak, hogy zavarodottsága aggodalmat keltett bennük és megegyeztek abban, hogy egyelőre tovább nem kisérleteznek vele. Rettegő, néha heves módon fejét keze közé fogta, ezt a szokását előbb nem vették észre; de leánya szavainak a hangja gyönyörködtette és valahányszor beszélt, mindig feléje fordult.

Az olyan ember alázatos módjával, aki hosszu idő óta megszokta, hogy a kényszernek engedjen, megevett és megivott mindent, amit eléje tettek, felvette a köpenyt és takarókat, melyet neki nyujtottak. Szivesen vette, hogy leánya karját az övébe füzte, és kezét mindkét keze közé fogta.

Lassan leszállottak; Defarge elől ment a lámpával, Lorry zárta be a kis menetet. Néhány foknyit mentek -56- csak a hosszu lépcsőn, mikor ő megállott és a tetőt és a környező falakat bámulta.

De még mielőtt megismételhette volna a kérdést, ő választ mormolt, mintha a leányát ismételte volna.

Nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy börtönéből ebbe a házba hozták. Hallották, amint maga elé mormolta: »Százöt, Északi Torony«, és mikor körültekintett, láthatóan kereste az erős várfalakat, melyek oly hosszu ideig fogva tartották. Mikor az udvarba jutottak, ösztönszerüen megváltoztatta lépését, mintha azt várná, hogy felvonóhidra lépnek; minthogy felvonóhid nem volt és megpillantotta a nyilt utcán várakozó kocsit, elengedte leánya kezét és ismét fejéhez kapott.

A kapu előtt nem volt tolongás; senkit sem lehetett a sok ablakban látni; még véletlenül arra menő sem volt az utcán. Természetellenes csend és elhagyatottság uralkodott; csak egy lélek volt látható, Madame Defarge, aki az ajtófélfának támaszkodott, kötött és semmit sem látott.

A fogoly a kocsiba szállott, leánya követte, Lorry már a lépcsőn állott, mikor szánalmas hangon kérte őt, hogy szerszámait és a befejezetlen cipőket hozza magával. Defargené rögtön odaszólt urához, hogy ő elhozza és kötésén dolgozva ment az udvaron keresztül. Gyorsan lehozott mindent és a kocsiba nyujtotta. – Közvetlenül azután ismét nekitámaszkodott az ajtófélfának, kötött és semmit sem látott.

A kocsis ostorával pattantott és elrobogtak a pislogó, fölöttük ingó lámpák alatt.

A lámpák alatt, – melyek a jobb utcákban világosabban, a rosszabbakban homályosabban imbolyogtak – fényesen megvilágitott üzletek és kávéházak, vidám embertömegek, szinházak bejárata mellett a nagy város egyik kapujához. Katonák álltak ottan őrt, lámpával fölszerelve.

– Ezek az őszfejü urnak az utilevelei. Velem adták a… – hangját halkitotta. A katonák lámpái izgatottan mozogtak, az egyik egyenruhás kar benyult a kocsiba és a karhoz tartozó szem nem mindennapi vagy minden éjjeli pillantással nézte meg az őszhaju urat.

– Adieu! – mondá Defarge. Igy haladtak mindig homályosabban égő és imbolygó lámpások alatt ki a csillagos ég alá.

A mozdulatlan és örökös napok boltozata alatt (ezek közül némelyik oly távolságra van ettől a kicsiny földtekétől, hogy a tudósok állitása szerint kétes, vajjon sugarai fölfedezték-e már a világürnek ezt a pontját, ahol cselekvés, vagy szenvedés van folyamatban) az éjszaka árnyai szélesen feketéltek. A virradatig terjedő hideg, nyugalomnélküli hosszu időközben ismét susogták Lorry Jarvis fülébe – aki szemben ült az eltemetett és kiásott emberrel és azon tépelődött, hogy milyen szellemi ereje veszett el mindörökre, és hogy milyen erők lesznek képesek őt ismét helyreállitani – a régi kérdést:

MÁSODIK KÖNYV.
AZ ARANY FONAL.

1. Fejezet.
Öt évvel később.

Tellson bankja a Temple Bar mellett ódivatu hely volt már az 1780-ik esztendőben is. Nagyon kicsi, nagyon sötét, nagyon csunya és nagyon kényelmetlen. Ódivatu volt erkölcsi tekintetben is, a cégtársak büszkék voltak kicsinységére, büszkék a sötétségére, büszkék a csunyaságára, büszkék a kényelmetlenségére. Dicsekedtek még ebben a tekintetben való kiválóságával is és szentül meg voltak győződve, hogy ha kevesebb volna rajta a kifogásolni való, kisebb volna a tekintélye. Ez nem passziv hit, hanem aktiv fegyver volt, melyet a legkényelmesebben berendezett üzleti helyiségek ellen használtak. Tellsonéknak – amint ők mondták – nincsen szükségük helyre, sem világosságra, sem szépitésre. Noakes és Társa, vagy Snooks Testvéreknek, azoknak kell; de Tellsonéknak hála Istennek nem.

Bármelyik cégtárs kitagadta volna a fiát, ha a Tellson-helyiség ujjáépitését merészelte volna emliteni. A cég ebben a tekintetben hasonló volt az országhoz, mely gyakran kitagadta fiait, akik olyan -59- törvények és szokások megjavitását ajánlották, melyeket már régen kifogásoltak és éppen azért azokat még inkább megbecsültek.

Igy aztán a Tellsonék helyisége győzedelmes tökéletessége volt a kényelmetlenségnek. Ha az ember egy vékony hangon nyikorgó, hülyén makacs ajtót betört, két lépcsőn keresztül Tellsonék üzlethelyiségébe esett és nyomorult kicsiny, két fizető asztallal felszerelt helyiségben jutott eszméletre, ahol a legidősebb emberek kezében remegett az utalvány, mintha a szél lebegtetné; az aláirást a lehető leghomályosabb ablaknál vizsgálták meg, mely állandóan ki volt téve a Fleet street eső és sárfürdőjének és a beleillesztett nehéz vasrudaktól és a Temple Bar sötét árnyékától még homályosabb volt. Ha valami üzleti ügyben valaki »a céget« kivánta látni, börtön cellájához hasonló helyre vitték a ház hátulsó részébe, ahol elmélkedhetett helytelenül eltelt életről, mig »a cég« zsebredugott kézzel megjelent, a kétes félhomályban még pislogó szemmel is alig lehetett őt látni. A befolyó és kifizetendő pénzt szúette, ócska fafiókokban tartották, melynek apró részecskéi az ember orrába és torkába kerültek, valahányszor azokat kihuzták vagy betolták. A bankjegyeknek dohos volt a szaga, mintha ismét rongyokká rothadnának. A cégre bizott ezüstnemüt a pöcegödrök közelében levő pincékben helyezték el és az ártalmas kigőzölgés annak fényét egy-két nap alatt tönkretette. Az okmányokat konyha- és mosóházakból rögtönzött levéltárban tartották. A családi okmányokkal telt könnyebb szekrények egy emeleti tágas terembe kerültek, amelyben állandóan nagy ebédlőasztal volt, amelyen sohasem ebédeltek; és ahol még 1780-ik évben is régi szerelmednek vagy kis gyermekeidnek első levelei csak röviddel azelőtt szabadultak meg attól a rémülettől, hogy az ablakon keresztül Abessinia vagy Ashantihoz méltó érthetetlen -60- brutalitással a Temple Barra kitüzött fejek kacsintanak reájuk.

Abban a korban a halálraitélés valóban nagyon általánosan elterjedt recipe volt minden iparban és foglalkozásban és Tellsonéknál sem kevésbbé. A halál a természetnek általános gyógyitó szere, miért ne legyen a törvényhozásé is? E szerint a hamisitót kivégezték; a hamis bankó forgalmazóját kivégezték; aki egy levelet törvénytelenül felbontott, kivégezték; aki negyven shilling és hat pennyt tulajdonitott el, kivégezték; egy embert, akinek Tellsonék kapuja előtt egy lovat adtak át, hogy azt fogja és aki a lóval megszökött, kivégeztek; aki hamis shillinget vert, kivégezték; azok közül, akik a gonosz tettek skálájának valamely hangját megütötték háromnegyedrészt kivégeztek. Nem mintha evvel elejét vették volna a gonosz cselekedeteknek – az ellenkezőjét lehetne inkább állitani – de legalább ezen a világon megszabadultak minden egyes esetnek nehézsége és fáradalmától és minden avval összefüggésben levő gondot igy egyszerüen megszüntettek. Igy Tellsonék is abban az időben mint más korukbeli nagyobb üzletek, annyi embert fosztottak meg életétől, hogyha azoknak a fejét, ahelyett, hogy csendben eltemették, a Temple Barra tüzték volna ki, valószinüen lényegesen elfogták volna a földszintnek még azt a csekély meglevő világosságot is.

Szekrényekbe, lehetetlen sarkokba préselt öreg emberek látták el komoly méltósággal az üzletet Tellsonéknál. Ha Tellsonék londoni házába fiatal ember jutott, eldugták valahová, mig megvénült. Valami sötét helyre rejtették, mint valami sajtot, mig Tellson-szagot és -penészt kapott. Csak azután vált láthatóvá, amint nagy pápaszemmel, hatalmas könyvek fölött tépelődött és térdnadrágban és harisnyában növelte a cég általános tekintélyét. -61-

Tellsonék háza előtt – sohase belül, csak ha behivták – volt egy alkalmi munkát végző ember, hirvivő, a cégnek eleven táblája is egyuttal. Sohasem hiányzott az üzleti órák ideje alatt, kivévén, ha valahová elküldötték, ilyenkor fia helyettesitette, utálatos kis tizenkétéves törpe, apja teljes hasonmása. A világ megértette, hogy Tellsonék magas nivójuk ellenére is miért türik meg ezt az embert. A cég mindig megtürt ilyen foglalkozásu egyént; az idők viharja vetette őt itt partra. Családi neve Cruncher, melyhez a houndsditchi templomban való megkeresztelése alkalmával még Jerry nevet füztek.

A cselekmény szinhelye Cruncher lakása. Hanging-Sword-Alley, Whitefriar városrészben, ideje reggeli fél nyolc óra, szeles márciusi napon anno Domini 1780. (Cruncher Urunk esztendejét Anna Dominónak mondotta, nyilván azt hitte, hogy a keresztény időszámitás onnan veszi kezdetét, amikor egy nő felfedezte ezt a kedvelt játékot és saját nevével nevezte meg.)

Cruncher szobái nem valami tiszta környéken voltak, számszerint csak kettő, még akkor is, ha a kis ablakokkal ellátott kamrát is hozzászámitották. De tisztán tartották. Ámbár olyan korai volt még az idő ezen szeles márciusi reggelen, a szoba, ahol ő még ágyban feküdt, már tisztára volt seperve; a nehézkes faasztalra hófehér abrosz volt teritve, melyen a reggelihez való csészék voltak elrendezve.

Cruncher tarkafoltos takaró alatt pihent, mint valami harlekin az otthonában. Még mélyen aludt, majd forgolódni kezdett ágyában és lassan fölemelkedett; tüskés haja oly merev volt, hogy ugy látszott, mintha az ágynemüt rongyokba tépné vele. Ezen mozdulata közben méltatlankodó hangon fölkiáltott: -62-

Az egyik sarokban, rendes és tiszta külsejü asszony hirtelen és remegve kelt fel térdelő helyzetéből, sejtetve, hogy ő az emlitett egyén.

Mikor a reggelt igy másodszor is üdvözölte, harmadik üdvözletnek cipőt hajitott az asszony felé. A cipő nagyon sáros volt és Cruncher otthoni körülményeinek egy sajátos esetére vallott, ugyanis üzleti órák után nagyon gyakran tiszta cipőben került haza és másnap reggel mégis tele volt sárral.

– Micsoda! – mondá Cruncher megváltoztatva a megszólitást, mivelhogy célt tévesztett. – Pokol fajzatja te, mit csinálsz már megint?

– Imádkozol? Gyönyörü egy asszony vagy! Mit akarsz azzal, hogy odaveted magadat és ellenem imádkozol?

– Nem igaz. És ha igaz is, nem akarom, nem tetszik nekem. Ime! nézd csak fiam Jerry, anyád gyönyörü egy asszony, apád szerencséje ellen imádkozik. Kötelességtudó anyád van fiam! Jámbor anyád van fiam! Térden csuszkál és imádkozik, hogy a jó Isten egyetlen gyermeke szájából a vajas kenyeret elvegye!

Az ifju Cruncher – aki még egy ingben volt – ezt nagyon rossz néven vette és anyja felé fordulva hevesen tiltakozott az ellen, hogy az ő teste táplálékából valamit is elimádkozzon.

– És mit gondolsz, te képzelődő nőstény, – mondá Cruncher öntudatlan következetlenséggel – ugyan mit ér a te imádságod? Ugyan mennyire becsülöd a te imádságodat? -63-

– Annál többet nem érnek – ismételte Cruncher. – Akkor bizony nem sokat érnek. De akárhogy is legyen, mondom neked, nem akarom, hogy ellenem imádkozz. Nincs módom hozzá. Nem akarom, hogy szerencsétlen legyek a te nyafogásod folytán. Ha minden áron térdeden csuszkálni akarsz, ugy tedd ezt urad és gyermeked érdekében, de ne ellenök. Ha nem volna ilyen természetellenes feleségem, ha ennek a fiunak nem volna ilyen természetellenes anyja, ugy az elmult héten kerestem volna valamit: ehelyett azonban ez a jámbor komédia csak szerencsétlenséged hozott reám. »Kárhozzam el!« – mondá Cruncher, aki ez alatt az egész idő alatt öltözködött – ha nem ez az imádkozás, meg ez az istentelen személy volt az oka annak a szerencsétlenségnek, amely engem, szegény ördögöt, a becsületes iparost az egész elmult héten üldözött. Jerry fiam, öltözködj, mialatt én cipőmet tisztitom figyeld anyádat és szólits elő, ha ismét ilyesvalamit látsz. Mondom neked – és ismét feleségéhez szólott – nekem ez nem tetszik. Annyira össze-vissza vagyok rázva, mint egy fiakkerkocsi, álmos vagyok, mint a laudanum (ópiumkészitmény) tagjaim annyira tul vannak erőltetve, hogy a bennük levő fájás nélkül azt se tudnám, hogy melyik az enyém és melyik a másé és a zsebem mégis üres; fogadom, hogy kora reggeltől késő estig egyebet se tettél, minthogy megakadályoztad azt, hogy valami a zsebembe jusson és nekem ez nem tetszik tovább, te pokol fajzatja te! Mit mondasz most?

Azután továbbmorgott maga elé. – Ó, igen! Jámbor is vagy. Nem akarsz urad és gyermeked érdeke ellen cselekedni! Valóban nem? – ehhez hasonló gunyos megjegyzések közben Cruncher ismét neki látott cipője tisztitásának és napi munkájához való általános -64- előkészülésnek. Azalatt fia, akinek a fején kisebbek voltak a tüskék, és fiatal szeme éppen olyan közel volt egymáshoz, mint apjáé, a parancs szerint anyját figyelte. Időközönkint megremegtette ezt a szegény asszonyt azzal, hogy hálókamrájából, ahol öltözködött, halkitott hangon kikiáltott:

– Már megint térden akarsz csuszkálni anyám. Halló, apa! – és miután igy ok nélkül zajt ütött, nem gyermekhez való vigyorgással kirohant.

Cruncher hangulata nem javult, mikor reggelijéhez ült. Különös keserüséggel feddette feleségét, hogy titkon asztali áldást rebegett.

– Nos! Pokol fajzatja! Mit csinálsz? Már megint kezded? – Felesége magyarázta, hogy csupán – áldást könyörgött.

– Hagyd abba! – mondá Cruncher körültekintve, mintha inkább azt várta volna, hogy a kenyér eltünik felesége imádkozásának hatása folytán. – Nem akarom, hogy kiimádkozzanak házamból és otthonomból, Nem akarom, hogy azt a darabka kenyeret elimádkozzad asztalomról. Maradj nyugodtan!

Bosszusan, vörös szemmel, mintha az egész éjszakát társaságban töltötte volna, mely nem valami kellemes módon végződött, inkább falta, mint ette reggelijét és morgott hozzá, mint valami állatseregletnek négylábu lakója. Kilenc óra felé borzas külseje kissé elsimult és olyan tekintélyes és üzletszerü külsővel, amilyennel csak befödhette természetes valóját, napi foglalkozása után látott.

Iparnak ugyan alig volt mondható, ámbár ő szivesen nevezte magát »becsületes iparosnak«. Tőkéje egy faszék volt, melynek törött támláját lefürészelte; ezt a széket a fiatal Jerry, apja oldalán haladva, reggelenkint a Temple Bar mellett levő banküzlet ablaka alá vitte; ottan aztán egy csomó szalmát szórtak alája, amit a legelső arra haladó szekérből csentek -65- el, hogy lába hideg és nedvesség ellen védve legyen, igy aztán elkészült a napi táborozó hely. A Fleet street és Temple-ben ugy ismerték ezen a helyen ülő Crunchert, akárcsak magát a kaput, az ő külseje sem volt sokkal külömb annál.

Háromnegyed kilenc órakor már helyén volt, elég jókor, hogy megemelhette háromszögü kalapját az öreg urak előtt, akik Tellson bankjába mentek. Jerry leült helyére ezen a szeles márciusi reggelen, az ifju Jerry mellette állott, ha ugyan nem portyázott a kapu körül és bántalmazott testileg és szellemileg arramenő fiukat, akik elég kicsinyek voltak, hogy szeretetreméltó kedvtelésének megfeleljenek. Apa és fiu rendkivüli módon hasonlitottak egymáshoz; csendesen szemlélték a Fleet street forgalmát, fejüket ugy összedugták, hogy olyan közel voltak egymáshoz, akárcsak a szemük; rosszindulatu majompárhoz voltak hasonlók. Ezt a hasonlóságot nem csökkentette az a körülmény, hogy az idősebb Jerry szalmát rágcsált és azt köpdöste, mialatt az ifju Jerry élénk szeme nyugtalanul figyelte őt és minden egyebet, ami Fleet street-ben történt.

Tellson üzletében alkalmazott szolgák egyike kidugta a fejét kapun és kiszólt:

Apjának Isten veledet mondva, az ifju Jerry ült bele a székbe, birtokba vette az örökséget, a szalmát, amit apja rágott és elmélkedett:

Mindig rozsdás! Ujjai mindig rozsdásak! – mormolta az ifju Jerry maga elé. Honnan szedi apám azt a sok vasrozsdát? Itten ugyan nem rozsdásodik meg! -66-

2. Fejezet.
A látványosság.

– Tudja-e, hogy az Old Bailey merre van – szólott a legidősebb alkalmazottak egyike Jerryhez, a hirvivőhöz.

– I–igen, Uram – válaszolt Jerry vontatott hangon. – Ismerem a Baileyt.

– Ismerem Lorry urat, jobban mint az Old Bailey-t. Sokkal jobban – mondá Jerry, mint valami akadékoskodó tanu a kérdezett törvénykezési helyiségben, – mint ahogyan én, a becsületes iparos a Bailey-t ismerni óhajtom.

– Nagyon helyes. Keresse meg azt a kaput, amelyen a tanuk mennek be, és mutassa meg a kapusnak ezt a Lorry urnak szóló levelet. Ő majd aztán beereszti.

Ugy látszott, hogy Cruncher szemei közelebb kerültek egymáshoz és mintha egymást kérdeznék: – Mi a véleményed erre nézve?

– Várnom kell a teremben uram? – kérdezte ő a tárgyalás eredményeként.

– Megmondom. A kapus átadja a levelet Lorry urnak; ön pedig valami mozdulattal hivja fel Lorry ur figyelmét és mutassa meg neki, hogy hol áll. Azután semmi egyéb teendője nincsen, minthogy ottan vár, mig neki szüksége lesz önre.

– Ez minden. Ő azt óhajtja, hogy hirvivő legyen kéznél. Ez a levél értesiti őt, hogy ön ott van.

Miközben az öreg alkalmazott a levelet fontoskodva összehajtotta és megcímezte, Cruncher hallgatva figyelte őt, míg a levél a leszáritás pontjáig eljutott, akkor ezt jegyezte meg: -67-

– Ez a törvény – jegyezte meg az öreg alkalmazott és meglepetve nézett rá pápaszemén keresztül. – Ez a törvény!

– Azt hiszem, hogy kegyetlen a törvényben az, hogy embert így eléktelenitenek. Elég sulyos, ha életétől megfosztják, de tulságosan kegyetlen, hogy eléktelenitik, uram.

– Egyáltalában nem az, – válaszolt az öreg alkalmazott. – Vigyázzon a mellére és a hangjára, barátom és bizza a törvényre, hogy az gondoskodjék önönmagáról. Ezt tanácsolom.

– Uram, a nedvesség fekszik mellemen és hangomon – mondá Jerry. – Ezen is láthatja, hogy mily nedves módon keresem meg mindennapi kenyeremet.

– Jól van, jól van! – mondá az öreg alkalmazott – mindenkinek megvan a maga módja, hogy kenyerét megszerezze. Az egyiké nedves, a másiké száraz. Itt a levél. Menjen!

Jerry elvette a levelet és sokkal kisebb belső alázattal, mint amennyit külsőleg mutatott, ezt mormolta maga elé:

– Vén csont vagy te is – és meghajolt. Utközben értesitette fiát küldetéséről és utjára ment.

Akkoriban Tyburn-ban végezték az akasztást. A Newgate mellett elterülő utcának nem volt olyan borzalmas hire, mint most van. De a börtön irtóztató hely volt, ahol mindenfajta kicsapongás és komiszság megtörtént, ahol veszedelmes járványok tanyáztak, melyek a foglyokkal együtt a terembe jutottak, és gyakran a vádlottak padjáról egyenest a Lord-főbirót támadták meg és őt helyéből kilökték. Gyakran megtörtént, hogy a biró fekete sapkával -68- a fején, a saját biztos itéletét is hirdette ki a fogolyéval együtt és még előbb halt meg, mint amaz. Az Old Bailey olyan volt, mint valami halotti állomás, ahonnan szekereken és kocsikon sápadtarcu utasokat erőszakosan küldöttek másvilági utjukra, két és fél mérföldnyit haladtak utcákon és országutakon végig és alig néhány jóravaló polgárban keltettek irtózatot – olyan nagy a szokás hatalma. – Hires volt az Old Bailey pellengére, régi és bölcs intézmény, ez olyan büntetést szabott, melynek szigorát senki sem volt képes felfogni; hires volt vesszőző helye is, egy másik kedves régi intézmény, nagyon humánus és enyhitő a hatása, érdemes arra, hogy működésben lássák, nagy volt a forgalom a vérbirságban is, az egy másik töredéke őseink bölcsességének, mely pénzért elkövetett legborzalmasabb gonosztetteket eredményezett. Általában az Old Bailey ékes bizonysága volt annak a közmondásnak: »Minden jó ugy, ahogyan van!«; ez a mondás véget vetne mindennek és a lustaságot is fejlesztené, ha nem foglalná magában azt a fáradságot okozó következtetést, hogy semmi sem volt rossz, ami valaha volt.

A hirvivő utat tört magának a piszkos tömegen keresztül, olyan ember gyakorlottságával, aki megszokta, hogy csendben kerüljön előre, megtalálta a keresett kaput és levelét egy csapóajtón benyujtotta. Abban az időben ugyanis belépődijat fizettek, hogy láthassák az Old Baileyben előadott látványosságot, éppen ugy, mint a hogy fizettek azért, hogy láthassák Bedlamban a szindarabokat, csakhogy az előbbi szórakozás sokkal drágább volt. Azért őrizték olyan jól az Old Bailey kapuit, kivévén természetesen azokat a barátságos kapukat, amelyeken a gonosztevők jutottak be, ezek mindig tárva-nyitva állottak.

Némi késedelem és habozás után a kapu kelletlenül kinyilt egy kissé és Cruncher Jerrynek lehetővé tette, hogy magát a tárgyaló terembe préselje. -69-

– Igen, – válaszolta az kéjesen; – először is gátra kikötik és félig felakasztják, azután leveszik onnan és szeme láttára felhasitják, beleit kiszedik és elégetik, azután fejét leütik és törzsét felnégyelik. Ez az itélet.

– Ó, ezek majd vétkesnek találják – mondá a másik. – Attól ugyan ne tarts.

Cruncher figyelmét most az ajtónálló vonta magára, aki, a levéllel a kezében Lorry felé tartott. Lorry egy asztalnál ült parókás urak között, nem messzire egy parókás urtól, a vádlott védőjétől, aki előtt nagy halom papir feküdt és szemben egy másik parókás urral, akinek mind a két keze nadrágja zsebébe volt dugva és akinek teljes figyelmét, ahányszor csak Cruncher ránézett, a tárgyalóterem menyezete kötötte le. Jerry néhányat köhécselt, állát dörzsölte és kezével adott jelt, mig Lorry figyelmét felkeltette, az fölállott, hogy körülnézzen, nyugodtan intett feléje és ismét leült.

– Mi dolga van ennek az üggyel? – kérdezte az ember, akivel azelőtt beszélt.

A biró belépése és az azt követő nagy mozgolódás és a tárgyaló teremben való általános elhelyezkedés végett vetett a párbeszédnek. A következő pillanatban a vádlottak padja lett az érdeklődés középpontja. -70- Két fogházőr, aki ott állott, eltávozott, a foglyot bevezette és birái elé állitotta.

Az összes jelenlevők reábámultak, kivévén azt az egy parókás urat, aki a menyezetet nézte. A helynek minden emberi lélegzete feléje áradt, mint valami tenger, szél vagy tűz. Pillérek mögül, a sarkokból kiváncsi arcok tekintettek feléje, hogy megpillantsák; a hátulsó sorok nézői felállottak, hogy egy haja szála se kerülje el figyelmüket; a terem közepén állók az előttük levők vállára fektették kezöket, hogy megpillanthassák őt, lábuk hegyén, párkányokon, majdnem semmin állottak, hogy minden hüvelyknyit meglássanak belőle. Ez utóbbiak között különösen feltünő volt Jerry, a ki ugy állott ott, mint Newgate vashegyekkel ellátott falának megelevenedett darabja. Utjában sört ivott, ennek gőzét lehelte ki és az más sörnek, ginnek, teának, kávénak és mi egyébnek a párájával egyesülve áradt a vádlott felé és a nagy ablakokon piszkos köd és eső alakjában csapódott le.

Mindezen bámuló és izgatott pillantásnak tárgya egy, körülbelül 25 éves ifju volt, akinek szép termete, kellemes vonásai, napbarnitott arca és sötét szeme volt. Egyszerüen volt öltözve, feketébe vagy nagyon sötét szürkébe, hosszu sötét haja tarkóján szalaggal volt átkötve, inkább hogy utjában ne legyen, mint disznek. Mint a hogy a lélek indulata kifejeződött a testnek minden burkolatán, ugy az ő sápadtsága is, melyet helyzete igazolt, keresztülhatolt arca barna szinén és bizonyitotta, hogy a lélek hatása erősebb a napénál. Egyébként elfogulatlan volt, meghajlott birája előtt és nyugodtan állott.

Az az érdeklődés, a mellyel ezt az embert megbámulták és ráleheltek, nem vált az emberiség dicsőségére. Ha kevésbbé borzalmas itélet veszedelme előtt állott volna, – ha meg lett volna a lehetősége annak, hogy csak egyetlen ilyen borzalmas részlettől is meg -71- lesz kimélve – ugyanannyit veszitett volna vonzóerőben. Az alak vonzó volt, a mely arra várt, hogy elitéljék, hogy oly undoritóan feldarabolják. A halhatatlan lény, mely arra várt, hogy lemészárolják, hogy darabokra tépjék, okozta az izgalmat. Bármilyen mázzal is vonták be a különféle szemlélők érdeklődésüket – amely önámitó képességük foka szerint változott – inditó oka a vérszomjuság volt.

Csönd volt a tárgyalóteremben. Darnay Károly tegnap ártatlannak mondotta magát abban a vádban, mely őt avval vádolta, hogy hamis árulója a mi felséges, magasztos, kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunknak, azáltal, hogy különböző alkalmakkor, különböző módon és eszközökkel, Lajosnak, Franciaország királyának segitséget nyujtott emlitett felséges, magasztos, kitünő, stb. fejedelmünk, urunk és királyunk elleni háboruiban; azáltal ugyanis, hogy a mi említett felséges, magasztos, kitünő stb. fejedelmünk, urunk és királyunk és az emlitett franciaországi Lajos birtokai között oda és vissza utazgatott, és rosszakaratu, ravasz, áruló módon (még egy csomó más jelzővel) az említett Franciaországi Lajosnak elárulta, hogy a mi emlitett felséges, magasztos és kitünő stb fejedelmünk, urunk és királyunk milyen haderőt szándékozik felszerelni és küldeni Kanada és Északamerikába. Jerry, akinek haja mindjobban égnek meredt, amint a jogi kifejezések halmozódtak, legnagyobb megelégedésére annyit értett meg belőle, hogy az imént is feljebb annyiszor emlitett Darnay Károly áll előtte és itéletére várt, hogy a jury felesküdött és hogy a főállamügyész beszélni készült.

A vádlottat, aki tudatában volt annak hogy őt gondolatban már minden jelenlévő felakasztotta, lefejezte és fölnégyelte, nem félemlitette meg ez a helyzet, sem szinpadi arcot nem öltött. Nyugodt és figyelmes volt. Komoly érdeklődéssel nézte a bevezető -72- eljárást és kezét oly nyugodtan tartotta az előtte levő padon, hogy a ráhintett füvek közül még egy szálat sem mozditott el helyéről. Az egész terem ugyanis füvekkel volt behintve és ecettel befecskendezve, óvószerül a fogház levegője és lázai ellen.

A vádlott feje fölé tükör volt elhelyezve, hogy a fényt reávesse. Egész sereg bűnös és gonosztevő látta benne a képét és tünt el felületéről és a földről is egyuttal. Micsoda borzalmas kisértetsereg járná ezt a termet, ha a tükör sima lapjainak felületén megjelentek képét visszaadná, mint ahogy a tenger visszaadja halottait. A vádlott elméjében fölvillanhatott az a futó gondolat, hogy mennyi szégyent és gyalázatot tükrözhetett az vissza. Akárhogyan történt is, helyzetének megváltozása észrevétette vele, hogy fénysugár esik arcára, és mikor a magasba tekintett, arca elpirult és jobb keze a füveket félretolta.

Véletlenül történt, hogy e mozdulat folytán arcát a teremnek jobb keze felé eső oldalára forditotta. Szemével egy szinben, a biróság padjának a sarkán két személy ült, akiken szeme azonnal megakadt olyan feltünően és arcának olyan elváltozása közben, hogy az összes őt figyelő szemek feléjük fordultak.

A szemlélők a két alakban megláttak egy ifju hölgyet, aki husz évesnél alig volt több, és egy urat, aki nyilvánvalóan atyja volt. Az urnak rendkivül érdekes volt a külseje, haja hófehér, arcának pedig valami leirhatatlan mélységü kifejezése volt, nem aktiv, hanem tépelődő és önmagával foglalkozó. Ha ez a kifejezés megjelent arcán, öregnek látszott, ha pedig néha eltünt, mint például most, mikor leányával beszélt, javakorbeli férfinak látszott, aki nem haladta tul élete delét.

Leánya ott ült mellette, egyik kezét karjába füzte, a másikat pedig föléje helyezte. Közel huzódott atyjához, a látvány megfélemlitette és a foglyot is -73- sajnálta. Mindent feledő félelem és részvét kifejezése tisztán volt olvasható a homlokán, mely nem látott egyebet, mint a vádlottat fenyegető veszedelmet.

Ez olyan tisztán volt olvasható, olyan természetesen és elevenen fejeződött ki, hogy sok kiváncsi, aki nem volt részvéttel a vádlott iránt, megindult ettől a látványtól és a termen végig susogták:

Jerry, a hirvivő, aki a maga módja szerint végezte megfigyelését és mély gondolkodása közben ujjairól a rozsdát leszopogatta, fejét kinyujtotta, hogy meghallja, hogy kicsodák. A körülötte levő tolongás még sürübbé vált és a kérdést eljuttatta a legközelebbi törvényszéki szolgáig, tőle lassan megjött a válasz, végül Jerryhez is eljutott: Tanuk.

A biró, akinek szeme követte az általános irányt, magához tért ismét, székéhez támaszkodott és tekintetét arra a férfiura függesztette, akinek élete kezében volt, amikor a főállamügyész fölkelt, hogy fonja a kötelet, köszörülje a bárdot és beverje a szöget a vérpadba.

3. Fejezet.
A csalódás.

A főállamügyész elmondotta a jurynek, hogy az előttük levő fogoly, fiatal kora ellenére is, nagyon jártas a hazaárulás fondorlataiban, ezért követeli fejét a törvény. A közös ellenséggel való érintkezése nem mai, nem tegnapi keletü, nem is az elmult vagy az azelőtti évből való. Bebizonyult az, hogy a vádlott már régen ide és oda utazgatott Anglia és Franciaország -74- között titkos ügyekben, melyekről őszinte felvilágositást nem adott. Ha a hazaárulás fondorlatai általában célt érnének (szerencsére sohasem értek), ennek az ügynek a gonoszsága és bünössége sem lett volna fölfedezhető. Azonban a Gondviselés, egy félelem és gáncs nélküli egyén szivét megkeményitette, aki kikutatta a vádlott titkos terveit és rémülettől eltelve felfedezte azokat ő felsége főállamtitkára és a nagyon tiszteletreméltó Titkos Tanács előtt. A hazának ez a fia megjelenik majd előttük. Ennek az egyénnek az eljárása és magatartása valóban magasztos. Ő barátja volt a vádlottnak, miután azonban egy szerencsés és gonosz órában fölfedezte alávalóságát, elhatározta, hogy az árulót, akit keblén tovább nem melengethetett, a haza szent oltárán feláldozza. Ha Britanniában szobrokat állitanának az állam jótevőinek, amint azt az ókori Görögországban és Rómában tették, ugy ez a dicső polgár bizonyára kapna egyet. De minthogy ez itt nem szokás, valószinüen őt sem tisztelik meg vele. Az erény, mint a költő mondja (sok helyen, melyet szilárd meggyőződése szerint az esküdtszék szóról-szóra betéve is tud – a jury arcán ekkor a bünösség tudata látszott, hogy ők bizony egy ilyen idézetről sem tudnak –) bizonyos módon fertőző, különösen az a dicső erény, melyet patriotizmusnak, hazaszeretetnek mondanak. A Korona ezen szeplőtelen és feddhetetlen tanujának magasztos példaadása, akiről csak a legnagyobb tisztelet hangján lehet beszélni, nem tévesztette el hatását a vádlott szolgáján és benne azt a szent elhatározást érlelte meg, hogy gazdája asztalát és zsebeit kikutatja és irományait elrejti. Ő (a főállamügyész) el van készülve arra, hogy erről a bámulatraméltó szolgáról feddő és kicsinylő nyilatkozatokat fog talán hallani és ő mindazonáltal többre becsüli őt, mint saját édes testvérét és jobban tiszteli mint saját apját vagy anyját. Bizalommal szólitja fel az esküdtszéket is, -75- hogy ők is ugyanazt tegyék. Ennek a két tanunak a vallomása, az általuk felfedezett és felmutatandó okmányokkal egyesitve, bizonyitja azt, hogy a vádlottnak olyan jegyzékek voltak a birtokában, melyek ő felsége tengeri és szárazföldi haderejét, annak elhelyezését és felszerelését tartalmazzák és ő ezeket minden kétséget kizáróan rendszeresen az ellenséges hatalom birtokába juttatta. Igaz ugyan, hogy nem volt bebizonyitható az, hogy ezek a feljegyzések a vádlott kezeirásai, de ez teljesen közömbös, sőt a vád szempontjából kedvező, mert azt bizonyitja, hogy a vádlott mestere az óvatosságnak. Ezek a bizonyitékok öt év előtti időre nyulnak vissza és igazolják azt, hogy a vádlott bünös terveivel már néhány héttel az angol és amerikai seregek között vivott első ütközet ideje előtt is foglalkozott. Mindezen okoknál fogva az esküdtszék, fejedelmét tisztelő (és ő tudja, hogy olyan) és felelős lévén (ők tudják, hogy azok), kell, hogy a foglyot bünösnek mondja, életének véget vessen, akár tetszik nekik, akár nem. Nem hajthatják fejüket nyugodtan párnájukra; nem viselhetik el azt a gondolatot, hogy feleségeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra; sohasem juthatna eszükbe, hogy gyermekeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra; szóval sem ők, sem hozzátartozóik fejüknek párnákra való fektetésére egyáltalában nem is gondolhatnak addig, mig a vádlott fejét le nem ütik. Ezt a fejet kérte végül a főállamügyész mindannak nevében, ami csak eszébe jutott és annak az ünnepies kinyilatkoztatásával, hogy ő a vádlottat már halottnak is tudja.

Mikor a főállamügyész befejezte beszédét, zümmögés támadt a termen végig, mintha egész felhő dongó röpdösne a vádlott feje körül, sejtve, hogy ő hamarosan mivé válik.

Elődje ezen bevezetése után a koronaügyész kihallgatta a hazafit: neve Barsad János, foglalkozása: gentleman. Tiszta lelkületének a történetét a főállamügyész már elmondotta, melyben csak egy tévedés lehetett, hogy nagyon is pontos. Mikor nemes keble ettől a tehertől megszabadult, szerényen visszavonult volna, de a parókás ur, aki előtt a nagy halom papir feküdt és nem messzire ült Lorrytól, néhány kérdést óhajtott hozzá intézni. A szemben ülő parókás ur még mindig a terem menyezetét nézte.

Volt-e ő valaha kém? Nem, ezt az aljas rágalmat botránykozással utasitotta vissza. Miből élt? Birtokából. Hol van a birtoka? Ezt nem mondhatja meg olyan pontosan. Mi a birtoka? Senkinek semmi köze hozzá. Örökölte-e? Igen, örökölte. Kitől? Távoli rokontól. Nagyon távolitól? Meglehetősen távolitól. Volt-e valaha börtönben? Bizonyára nem. Sohasem volt az adósok börtönében? Nem látja, hogy ennek mi köze van ehhez. Még egyszer. Sohasem volt az adósok börtönében? Soha? De igen. Hányszor? Kétszer vagy háromszor. Nem öt-, vagy hatszor? Talán. Mi a foglalkozása? Gentleman. Kirugták-e valaha? Megtörténhetett. Gyakran? Nem. Kirugták-e valaha ugy, hogy a lépcsőn lerepült? Határozottan nem; egyszer a lépcső tetején megrugták, ő azonban szándékosan esett le. Azért lökték le akkor, mert hamis kockákkal játszott? Ilyes valamit mondott az a részeges hazug, aki rajta ezt a sérelmet elkövette, de az nem igaz. Megesküszik-e arra, hogy nem igaz? Feltétlenül. Élt-e valaha hamis játékból? Soha. Hát játékból élt-e? Csakugy, mint más urak. Kért-e pénzt kölcsön a fogolytól? Igen. Visszafizette-e? Nem. A fogolylyal való barátsága valójában nagyon felületes volt. Nem erőszakolta-e rá ezt a barátságot postakocsin, korcsmában, postahajón? Nem. Biztos-e abban, hogy a fogolynál látta ezeket a jegyzékeket? Egész határozottan. Tud-e még valamit a jegyzékekről? -77- Nem. Például, nem ő maga szerezte-e be azokat? Nem. Vár-e valamit ezen vallomásáért? Nem. Nincs-e a kormány állandó fizetett alkalmazásában, hogy tőrt vessen? Ó, bizonyára nem. Vagy vele valami egyéb vonatkozásban? Bizonyra nincs. Megesküszik-e erre? Akárhányszor. Nincs-e más inditóoka, mint a tiszta hazaszeretet? Semmi más.

Az erényes szolga, Cly Roger, nagy gyorsasággal esküdött a kihallgatás folyamán. Négy év előtt jóhiszemüen lépett a vádlott szolgálatába. A calaisi postahajó fedélzetén kérdezte a vádlottat, hogy nincs-e szüksége ügyes fiu szolgálatára, a vádlott felfogadta őt. Ő nem könyörgött a vádlotthoz, hogy az ügyes fiut könyörületből fogadja szolgálatába – ilyesmire sohasem gondolt. Nemsokára azután gyanuba fogta a vádlottat és megfigyelte őt. Utazás közben ruhái rendbehozásánál gyakran látott hasonló jegyzékeket a vádlott zsebében. Ezeket a jegyzékeket a vádlott iróasztala fiókjából vette ki. Ő nem tette azokat megelőzőleg oda. Látta, amint a vádlott hasonló jegyzékeket francia uraknak mutatott Calaisban és hasonló jegyzékeket francia uraknak Calaisban és Boulogneban, mindkét helyen. Szerette hazáját, nem türhette ezt tovább és feljelentést tett. Sohasem gyanusitották azzal, hogy ezüst teáskannát lopott. Megrágalmazták egy mustárcsészét illetőleg, de kitünt, hogy az csak ezüstözött volt. Az előbbi tanut hét vagy nyolc éve ismeri; ez tiszta véletlen. Ő nem mondja ezt különösen sajátságos véletlennek: a legtöbb véletlen sajátságos. Azt sem mondotta sajátságos véletlennek, hogy a hü hazaszeretet volt az ő egyedüli inditóoka. Ő hü brit és reméli, hogy van még sok hozzá hasonló.

A dongók ismét zümmögtek és a főállamügyész Lorry Jarvis urat szólitotta elő.

– Egy novemberi pénteki éjjelen, 1775-ben nem utazott-e ön üzleti ügyben a London és Dover között közlekedő postakocsin?

– Mind a kettő ugy be volt burkolva, az éjszaka oly sötét volt és mi mindannyian oly tartózkodók voltunk, hogy nem merném még azt se állitani.

– Lorry ur, nézze meg ismét a vádlottat. Képzelje el, hogy ugy be van burkolva, mint az a két utas volt, külseje, termete lehetetlennek tüntetné föl, hogy ő egyik volt a kettő közül?

– Ön nem esküszik meg arra, Lorry ur, hogy ő nem volt az egyik a kettő közül?

– Igen. Kivévén azt, hogy emlékszem arra, hogy mind a kettő – éppen ugy, mint én – félt a rablóktól, a vádlott pedig nem látszott félénknek.

– Lorry ur, nézzen még egyszer a vádlottra, biztos tudomása szerint látta-e őt már azelőtt?

– Néhány nappal azután, visszatérőben voltam Franciaországból és Calaisban a vádlott annak a -79- postahajónak a fedélzetére jött, amelyen én is visszautaztam és velem együt utazott.

– Az éj sötétjében. Ő volt az egyedüli utas, aki ebben a szokatlan órában jött a fedélzetre?

– A »véletlenül« itten közömbös, Lorry ur, ő volt-e az egyedüli utas, aki az éj sötétjében a fedélzetre jött?

– Alig valamit. Az idő viharos, az átkelés hosszas és kellemetlen volt, és én az egyik parttól a másikig majdnem az egész idő alatt divánon feküdtem.

A fiatal hölgy felé fordult az előbb is és most is minden pillantás, aki fölkelt helyéről. Atyja vele együtt fölkelt és leányának karjába füzött kezét ott tartotta karja alatt.

A vádlottra ilyen részvéttel, ilyen komoly ifju szépséggel való szembesités sokkal nagyobb megpróbáltatás volt, mintha az egész tömeggel állana szemben. Ugy szólván vele egyedül állott sirja szélén és mind a kiváncsian rábámuló szem összesen sem volt képes arra, hogy neki egy pillanatra is elegendő lelkierőt adjon, hogy elfogulatlan maradjon. Nyugtalan jobbkezével az előtte levő füveket kertbeli képzelt virágágyakká osztotta szét; abbeli törekvésében, hogy lélegzésének szokott módját megtartsa, ajkai megremegtek és a vér belőlük szivére tódult. A dongók zümmögése hangos volt ismét.

Részvétének panaszos hangja beleolvadt a biró kevésbbé kellemes hangzásu szavába, amiért durván megjegyezte:

– Feleljen a megadott kérdésekre és ne tegyen reá semmi megjegyzést. Miss Manette, beszélt ön a fogolylyal a csatornán való átkelése alkalmából?

– Mikor a vádlott a födélzetre jött, észrevette, hogy atyám (szeretetteljes pillantást vetett reája, amint ott állott mellette) nagyon fáradt és beteg. Egészsége annyira meg volt támadva, hogy nem mertem őt a szabad levegőről eltávolitani és ágyat vetettem részére a fedélzeten, a kajütlépcsők mellett és a fedélzeten leültem melléje, hogy vigyázzak reá. Az éjjel nem volt más utas, csak mi négyen. A vádlott oly jó volt és engedelmet kért arra, hogy utmutatást adjon, hogyan óvhatom meg atyámat jobban a vihartól, mint ahogyan azt én tettem. Én nem intézkedtem helyesen, mivel nem tudtam, hogy a szél mely irányból fog fujni, ha a kikötőt elhagyjuk. Ő megtette helyettem. Nagy gyöngédséget és részvétet mutatott atyám állapota iránt és biztos vagyok benne, hogy érezte is. Ilyen módon kezdtünk el beszélgetni. -81-

– Engedje meg, hogy egy pillanatra megszakitsam. Egyedül jött ő a fedélzetre?

– Beszélgettek egymással egész az utolsó pillanatig, mikor a két francia urnak a csónakkal ismét partra kellett szállania.

– Lehet, de valóban nem tudom, ámbár egészen mellettem állottak és halkan beszélgettek; a kajütlépcső tetején állottak, hogy az ott függő lámpa fényét igénybe vehessék; a lámpa nagyon homályosan égett és ott nagyon halk hangon beszélgettek és igy én semmit sem hallottam abból, amit beszéltek és csupán azt láttam, hogy papirosokba nézegettek.

A fogoly olyan nyilt bizalmat tanusitott velem szemben, – gyámoltalan helyzetemre való tekintettel – mint amilyen szives, kegyes és segitséget nyujtó volt atyámhoz. Remélem, – mondá könnyekre fakadva – hogy nem hálálom meg az ő jóságát azzal, hogy ma ártalmára vagyok.

– Miss Manette, ha a fogoly tisztán nem érti meg, hogy Ön vallomását – melyet köteles megtenni, melyet meg kell tennie és melynek megtétele elől nem menekülhet – csak nagy ellenszenvvel teszi le, ugy ebben a teremben ő az egyedüli ebben a tekintetben. Kérem, folytassa. -82-

– Azt mondotta nekem, hogy milyen sulyos és fontos természetü ügyben utazik, hogy az érdekeltek könnyen kellemetlen helyzetbe is kerülhetnek és hogy azért utazik álnéven. Azt mondotta, hogy ez az ügy kénytelenitette őt arra, hogy Franciaországba utazzék és valószinüen hosszu időre kényszeriteni fogja, hogy ismételten ide és oda utazgasson Francia- és Angolország között.

– Igyekezett megmagyarázni hogy hogyan keletkezett a viszály és azt mondotta, hogy amennyire ő meg tudja itélni a dolgot, az, Anglia részéről balga és igazságtalan is. Tréfálva megjegyezte, hogy Washington György talán szerez magának olyan hirnevet a történelemben, mint III. György. Ezt azonban teljesen ártatlanul mondotta, csak éppen, hogy az időt eltöltse.

Nagyérdekü jelenetben, melyet minden szem figyelemmel kisér, a főszereplő arcán kidomborodó minden erősebb vonást a szemlélők öntudatlanul utánoznak. Arca kifejezése vallomása közben kinosan gyötrödő és figyelmes volt és a szünet alatt, mikor a biró vallomását irásba foglalta, figyelte a hatást, melyet vallomásával a vád és védelem ügyvédei között előidézett. A teremben a nézők arcán ugyanaz a vonás tükröződött vissza, ugy hogy az arcok nagy többsége a vallomásttevő tükörképének látszott; a biró ekkor föltekintett irásaiból és rettenetes pillantással sujtotta a Washington Györggyel kapcsolatban elhangzott eretnekséget.

A főállamügyész jelezte most, hogy óvatossági és alaki szempontból szükségesnek látszik, a fiatal hölgy atyjának, Manette doktornak a kihallgatása. Ennek folytán előszólitotta őt.

– Egyszer. Mikor Londonban lakásomon meglátogatott. Körülbelül három vagy három és fél év előtt.

– Fölismeri-e benne utitársát a postahajó födélzetén, vagy elmondhat-e valamit a leányával folytatott beszélgetéséből?

– Az a szerencsétlenség érte-e, hogy szülőföldjén, hosszu időre bebörtönözték, kihallgatás, sőt vád nélkül, Manette doktor?

– Nem. Egy bizonyos időponttól kezdve emlékezőtehetségem teljesen eltünt, – még azt sem mondhatom, hogy mely időtől kezdve – fogságom ideje alatt cipőkészitéssel foglalkoztam egész addig, mig Londonban nem találtam magamat kedves leányom társaságában élve. Vonzódtam már hozzá, mikor a kegyelmes Isten visszaadta szellemi tehetségemet; de még azt sem vagyok képes elmondani, hogy milyen módon lettem hozzá bizalmas. Nem emlékszem annak a folyamatára.

A tárgyalás folyamán sajátságos fordulat állott be. A vádhatóság azt igyekezett bizonyitani, hogy a vádlott, ismeretlen társával, öt évvel ezelőtt azon a novemberi péntek éjjelen a doveri postakocsin utazott -84- és hogy föl ne ismerjék, az éj folyamán kiszállott a postakocsiból egy helyen, ahol nem időzött, hanem néhány tucat mérföldnyire visszautazott egy helyőrségi és kikötővárosba és ottan adatokat gyüjtött. Egy tanu azt vallotta, hogy látta őt a kérdéses időben a helyőrségi és kikötőváros egyik szállójának reggelizőtermében, amint várakozott valakire. A vádlott védőjének keresztkérdései eredménytelenek voltak, kivévén, hogy semmi más alkalommal azelőtt a vádlottat nem látta, mikor a parókás ur, aki az egész idő alatt a terem menyezetét nézte, egy-két szót irt egy szelet papirra, összesodorta és a védő felé dobta. A védő a legközelebbi szünet alatt a papirszeletet kisodorta és nagy figyelemmel és kiváncsisággal nézett a vádlottra.

– Fönntartja azt az állitását, hogy teljesen bizonyos abban, hogy az a személy a vádlott volt?

– Nézze meg jól ezt az urat, tudós barátomat, – mondá és rámutatott arra, aki a papirszeletet odadobta – és azután nézze meg jól a vádlottat ismét. Nagyon hasonlók-e egymáshoz?

Eltekintve attól, hogy tudós barátunk külseje rendetlen, elhanyagolt, sőt kicsapongónak is látszott, a kettő annyira hasonlitott egymáshoz, hogy szembesitésük alkalmával nemcsak a tanu, hanem minden jelenlevő is meglepődött. Mylordot, a birót, arra kérték, hogy tudós barátunknak engedje meg, hogy parókáját letegye, aki nem nagyon szivesen adta meg ezt az engedelmet, a hasonlóság ekkor még feltünőbbé vált. Mylord azt kérdezte Stryvertől (a vádlott védőjétől), vajjon Cartont (tudós barátunk neve) fogja-e vád alá hazaárulásért? De Mr. Stryver tagadólag válaszolt mylordnak és azt óhajtotta a tanutól -85- kérdezni, hogy ami egyszer történt, nem eshetett-e meg kétszer is, vajjon olyan határozottsággal vallott volna-e akkor is, ha elhamarkodottságának ilyen kétségbevonhatatlan bizonyitékát előbb látta volna, vajjon olyan határozott-e még mostan is, mikor már látta őt; és még más egyebet is kérdezett. Az eredmény az volt, hogy a tanu teljesen megsemmisült és a bizonyitásnak ez a része vizbe esett.

Cruncher, mialatt a tanuvallomásokat hallgatta, ujjairól egész reggelire való rozsdát szopott le. Arra kellett most figyelnie, hogy Stryver milyen módon teritette a vádlott ügyét az esküdtszék elé, mint valami öltözet ruhát; bizonyitotta, hogy Barsad, a hazafi, fizetett kém és áruló, gyalázatos lélekkufár és Judás óta a legnagyobb gazemberek egyike a föld kerekségén – és bizonyára hasonlit is hozzá; Cly, az erényes szolga, az ő társa és barátja és méltó is hozzá; hogy ezek a hamisitók és hitszegők hogyan szemelték ki a vádlottat áldozatul, minthogy őt, francia származásu lévén, családi ügyek Franciaországban, gyakran kényszeritették arra, hogy a csatornán átkeljen – és hogy más személyekre való tekintettel, akik szivéhez közel állottak, nem állott módjában, hogy ezeket a családi ügyeket fölfedje, még ha életét is mentheti meg ezáltal. Hogy a fiatal hölgyből kipréselt vallomás, akinek lelki gyötrelmeit mindannyian látták, semmit sem bizonyit, mivelhogy az nem egyéb, mint ártatlan kis előzékenység és udvariasság, amilyen akármikor megtörténik fiatal ur és fiatal hölgy között, akik véletlenül találkoznak, kivévén a Washington György emlitését; ez pedig olyan különködő és lehetetlen, hogy nem is lehet másnak, mint elhamarkodott tréfának tekinteni. A kormányra nézve gyöngeség jele volna ilyen jelentéktelen nemzeti ellentétek és félelmek kizsákmányolásának kisérletével népszerüségre vadászni eredménytelenül és hogy ez a sikertelenség volt az oka annak, hogy a főállamügyész az ügyet -86- annyira felfujta; hogy a vádnak mindannak ellenére semmi más támasza nincsen, mint ezek az alávaló, becstelen vallomások, amelyek ilyenfajta vádat oly gyakran meggyaláznak, erről a körülményről az ország hazaárulási pörei élénken tanuskodnak. Mylord itt félbeszakitotta őt (komoly arckifejezéssel, mintha ez az állitás nem felelne meg az igazságnak) és azt mondotta, hogy nem ülhet a birói székben és hallgathat nyugodtan ilyen célzást.

Stryver azután előszólitotta néhány tanuját; Crunchernek pedig arra kellett figyelnie, hogy a főállamügyész hogyan forgatta össze-vissza azt az öltözet ruhát, melyet Mr. Stryver az esküdtszék elé teritett és hogy hogyan bizonyitgatta, hogy Barsad és Cly még százszorosan jobbak, mint amilyeneknek ő hitte őket és hogy a vádlott százszorosan gonoszabb. Végül mylordra került a sor, aki az öltözet ruhát kivülről befelé, majd belülről kifelé forgatta és egész határozottsággal a vádlott számára való halotti köntöst igyekezett szabni belőle.

Az esküdtszék most visszavonult, hogy tanácskozzék és a dongók ismét zümmögtek.

Carton, aki annyi ideje nézte már a terem mennyezetét, még ebben az izgalomban sem változtatta meg helyét vagy tartását. Mialatt tudós barátja, Stryver, papirosait egy halomba rakta maga előtt, szomszédjával suttogni kezdett és időnkint félénk várakozással tekintett az esküdtszék felé; mialatt a szemlélők ide s tova mozogtak és uj csoportokat alkottak; mialatt mylord is fölemelkedett helyéből és lassan föl és alá járkált emelvényén s a nézőközönségben azt a gyanut keltette, hogy lázas izgalomban van, azalatt ez az ember nyugodtan hátradőlt székében, szakadozott talárja félig lelógott válláról, borzas parókája ferdén ült fején, kezét zsebeibe dugta és egész nap a mennyezetre bámult. A viselkedésében megnyilvánuló különös nemtörődömség nemcsak hogy -87- visszataszitónak tüntette fel külsejét, hanem csökkentette a közte és a vádlott között levő kétségtelen hasonlóságot is, melyet a vádlottnak az összehasonlitás alkalmával való hirtelen zárkózottsága még fokozott, olyannyira, hogy a nézőközönség közül sokan, akik őt mostan megfigyelték, azt mondották egymásnak, hogy alig hitték volna, hogy ez a kettő olyan hasonló egymáshoz. Cruncher emlitette ezt szomszédjának és hozzáfüzte: »Fogadnék egy fél guineaba, hogy ennek nincsen sok pöre. Nem olyannak látszik, mint akire sok peres ügyet biznak. Nemde?«

És Carton mégis sokkal inkább figyelt arra, ami történt, mint ahogyan látszott; ekkor ugyanis Miss Manette feje apja mellére hanyatlott; ő volt az első, aki ezt észrevette és hangosan szólott: »Szolga! Nézzen oda a fiatal hölgyre! Segitsen az urnak, hogy őt kivezesse. Nem látja, hogy mindjárt összerogy?«

Őszintén sajnálták őt, amint kivitték és nagy részvéttel voltak atyja iránt. Valószinüen nagy fájdalmat okozott neki, hogy börtönben eltöltött idejére emlékeztették. A kihallgatás folyamán nagyon izgatottnak látszott és a tépelődő, magábamélyedt arckifejezés, mely annyira vénitette őt, mint fekete köd lebegett homlokán. Miután eltávozott, az esküdtszék, mely háttal volt fordulva és kis szünetet tartott, elnöke utján megszólalt.

Nem tudtak megegyezni és visszavonulni óhajtottak. Mylord (akinek talán még mindig Washington György járt az eszében) meglepődött azon, hogy nem egyeztek meg, de kegyesen beleegyezett abba, hogy megfelelő felügyelet és őrizet mellett visszavonuljanak és ő maga is visszavonult. A tárgyalás az egész napon át tartott és most a lámpákat gyujtották meg a teremben. Hire járt, hogy az esküdtszék sokáig marad el. A nézők eltávoztak, hogy valamit egyenek; a vádlott padján leült.

Lorry követte a fiatal hölgyet és atyját és most -88- ismét megjelent és intett Jerrynek, aki a lazult érdeklődésben könnyebben közelébe juthatott.

– Jerry, ha akar valamit tenni, most megteheti. De legyen közelben. Bizonyára meghallja, mikor az esküdtszék belép. Velük együtt itt benn legyen, azt akarom ugyanis, hogy az itéletet a bankba elvigye. Maga a leggyorsabb hirvivő, akit ismerek és sokkal előbb lesz a Temple Barnál, mint én.

Jerrynek csak éppen olyan széles volt a homloka, hogy kezével odaérhetett, ezzel a mozdulattal köszönte meg az elismerést és az egy shillinget. Carton ebben a pillanatban odalépett és Lorry karját megérintette.

– Nagyon aggódik, atyja vigasztalja őt és jobban érzi magát, mióta a termet elhagyta.

– Megmondom a vádlottnak. Olyan tekintélyes bankemberhez, mint ön, nem illenék, hogy nyilvánosan vele beszéljen. Tudja!

Lorry elpirult, mintha tudatára jött volna annak, hogy ő is foglalkozott ezzel az eszmével; Carton a vádlottak padja felé indult. Minthogy a terem kijárata is abban az irányban volt, követte őt, csupa szem és fül volt, tüskéi égnek meredtek.

– Valószinüen szeretné hallani, hogy Miss Manette, a tanu, hogy van. Jobban érzi magát. Izgalma már mulik.

– Őszintén fájlalom, hogy én voltam izgalmainak okozója. Megmondhatja-e ezt neki forró köszönetem kiséretében?

Carton modora olyan közönyös volt, hogy már szinte sértőnek látszott. Ott állott, félig háttal fordult a vádlott felé és a vádlottak padjának korlátjára könyökölt.

– Mit remél, Darnay ur? – kérdezte Carton, még mindig csak félig feléje fordulva.

– A legbölcsebb ezt várni és a legvalószinübb is. De azt hiszem, hogy az ő visszavonulásuk kedvező jel.

Minthogy tilos volt a teremből való távozás közben megállani, Jerry nem hallott többet, otthagyta őket, amint egymás mellett állottak, a fölöttük levő tükör mind a kettőnek alakját mutatta, termetük hasonló, de modoruk nagyon is különbözött egymástól.

Másfél óra lassan telt el a tolvajoktól és gazemberektől hemzsegő folyosón, ámbár pástétomok és sör segitett azon, hogy az idő gyorsabban teljen. A rekedt hirvivő ilyen frissitő elfogyasztása után kényelmetlenül ült egy padon és elszunnyadt, mikor hangos lárma és emberáradat a tárgyalási terembe vezető lépcső felé tódult és őt magával ragadta.

– Ha azt üzente volna ismét »Életre támasztva«, – morogta Jerry magában elmenőfélben – ezuttal megértettem volna, hogy mit gondol.

Nem volt alkalma rá, hogy egyebet is mondjon vagy gondoljon, mig ki nem jutott az Old Bailey-ből; mert az épület oly vad roham kiséretében ürült ki, hogy a tömeg majd levette őt lábáról; hangos zümmögés hallatszott az utcán, mintha a csalódott dongók elszóródnának, hogy más dögöt keressenek. -90-

4. Fejezet.
Az üdvözlés.

A törvénykezési épület homályosan világitott folyosóiról az embertömeg utolsó csoportja is eltávozott, mikor Manette doktor, leánya: Manette Lucie, Lorry, Stryver, a védőügyvéd, az éppen szabadonbocsátott Darnay Károlyt körülvették és a halálától való elmenekülése alkalmából üdvözölték.

Még nagyobb világosság mellett is nehéz lett volna a kellemes arcu, egyenes tartásu Manette doktorban a párisi padlásszoba cipészét fölismerni. Senki nem nézhetett rá kétszer, anélkül, hogy ujra meg ne nézte volna, még akinek nem is volt alkalma arra, hogy tompa, komoly szavának gyászos hangját és merengését megfigyelje, mely minden látható ok nélkül váratlanul boritotta el arcát. Gyakran valami külső ok – mint a tárgyalás alkalmával – hosszas, emésztő gyötrelmére való célzás rendszerint kiváltotta lelke mélységéből azt a hangulatot, olykor ok nélkül, magától is beállott és homályba boritotta valóját. Azok, akik élete történetét nem ismerték, ezt az állapotot megérteni nem tudták, mely olyannak tünt fel, mintha a Bastillenak árnyéka boritotta volna el, ámbár maga a Bastille 300 mérföldnyire volt tőle.

Csak leánya volt képes arra, hogy hangulatából ezt a fekete árnyat elüzze. Ő volt az aranyfonál, mely az ő multját jelenével kötötte össze; szavának csengése, arcának ragyogása, kezének érintése majdnem mindig jótékonyan hatottak reá. De nem mindig; emlékezett egyes alkalmakra, mikor képessége hatástalan volt; de ritka és elszórt volt az ilyen eset és remélhető, hogy nem ismétlődik.

Darnay áhitattal és hálásan csókolta meg kezét, majd Stryverhez fordult és forró köszönettet mondott -91- neki. Stryver csak kevéssel volt több harminc évesnél, de husz évvel idősebbnek látszott, mint amennyi volt; köpcös, hangos, vörös, durva, minden gyöngédség nélküli egyén volt és az a szokása, hogy társaságokba, társalgások közé testileg és szellemileg is befurakodott, azt bizonyitotta, hogy ő az életben is megtalálja a maga utját.

Talárja és parókája még rajta volt; annyira odatolakodott kliense elé, hogy az ártatlan Lorryt egészen kiszoritotta a csoportból és igy szólt hozzá:

– Nagyon örülök, hogy ilyen szépen, tisztességgel huztam ki a csávából, Darnay ur. A vád gyalázatos, aljasan gyalázatos volt, és nagyon könnyen elitélést eredményezhetett volna.

– Egész életemben lekötelezettje leszek önnek – mondá Darnay Károly, miközben kezét megszoritotta.

– Minden tőlem telhetőt megtettem önért, Darnay ur, és azt hiszem, hogy senki sem tehetett volna ennél többet.

Minthogy nyilvánvaló volt, hogy itt azt kellett mondani, hogy »valóban senki«, Lorry mondotta ezt, talán nem egészen érdek nélkül, hanem azzal a szándékkal, hogy a csoportba ismét bekerüljön.

– Azt hiszi? – mondá Stryver. – Hisz ön egész nap jelen volt, kell hogy tudja. Aztán ön kereskedő is.

– És mint ilyen, – mondá Lorry, akit a törvénytudó ügyvéd most ismét a csoportba szoritott, aminthogy az imént onnan kiszoritotta – mint ilyen arra kérem Manette doktort, hogy a tárgyalásnak vessen véget és küldjön minket haza. Miss Lucie sápadt, Darnay urnak rettenetes napja volt, mindannyian fáradtak vagyunk.

– Csak a saját érdekében beszéljen, Lorry ur, – mondá Stryver – nekem még egész éjjel kell dolgoznom. Csak önmagáért beszéljen!

– Én a magam érdekében beszélek – válaszolt -92- Lorry – és Darnay ur és Miss Lucie érdekében, és – Miss Lucie nem gondolja, hogy mindannyiunk érdekében beszélhetek? – Hangsulyozta a kérdést, miközben atyjára pillantott.

Arcán különös kifejzés ült, mikor Darnayra nézett; átható kifejezés, mely idegenkedéssé és bizalmatlansággá mélyedt és amelybe félelem is vegyült. Mialatt ez a különös kifejezés ült arcán, gondolatai messzire elkalandoztak.

A felmentett fogoly barátai eltávoztak annak a nézetnek a hatása alatt, – mely a fogolytól származott – hogy nem bocsátják szabadon az éjjel. A folyosón eloltották a lámpákat, a vaskapukat csörömpölve bezárták és a barátságtalan hely elhagyatott maradt a következő nap reggeléig, amikor az akasztófa, pellengér, vesszőzőhely és égetővas iránt érdeklődők ujra benépesitik. Atyja és Darnay között haladva Manette Lucie a szabadba lépett. Bérkocsit szólitottak elő és atya és leánya elhajtattak.

Stryver elvált tőlük a folyosón és az öltözőbe ment. Egy másik személy, aki nem csatlakozott a csoporthoz, és nem vett részt a társalgásban, hanem a falhoz támaszkodott, ahol az árnyék a legsötétebb volt, csöndben követte a többieket és nézte, amint a kocsi elhajtott. Oda lépett most, ahol Lorry és Darnay az utcán megállottak.

Senkinek sem volt egy elismerő szava Carton részére azért, amit ő végzett a nap folyamán; senki sem tudott -93- róla. Talárját már levetette, de külseje azért nem volt kellemesebb.

– Ha tudná, hogy micsoda küzdelem folyik egy kereskedő lelkében, mikor az üzleti érdek és a jóakarat jön egymással ellentétbe, mulatna rajta, Darnay ur.

– Ön emlitette ezt már az előbb is, uram. Mi kereskedőemberek, akik egy cég szolgálatában állunk, nem vagyunk a magunk urai. Többet kell törődnünk a céggel, mint önmagunkkal.

– Tudom, tudom – szólt közbe Carton közönyösen. – Ne bosszankodjék, Lorry ur. Ön olyan, mint a többi, nem kétlem; sőt mondhatom, hogy jobb.

– Valóban, uram, – folytatta Lorry, anélkül, hogy reáhallgatna – nem tudom, hogy önnek mi köze ehhez az ügyhöz. Engedje meg, hogy igy beszélek, hisz önnél sokkal idősebb vagyok, de tényleg nem tudom, hogy önnek mi a dolga ebben az ügyben.

– Mi dolgom? Uram Istenem, nekem nincsen semmi dolgom egyáltalán – mondá Carton.

– Ha volna valami dolga, foglalkozása, – folytatta Lorry – bizonyára törődne vele.

– Mondhatom önnek, uram, – mondta Lorry bosszankodva közönyösségén – a foglalkozás jó dolog, tekintélyt adó dolog. És mondhatom önnek, uram, azt is, hogy ha a foglalkozás bizonyos korlátokat szab és némi kényszert is ir elő, ugy Darnay ur, mint előkelő ifju, tudja ezt méltányolni. Jó éjt, Darnay ur! Isten áldja meg önt, uram! Remélem, hogy a mai nap boldog és szerencsés élet számára tartotta meg önt. Gyaloghintót ide!

Lorry bosszankodott kissé önmagán is, az ügyvéden is és hirtelen beült a gyaloghintóba és Tellsonékhoz -94- vitette magát. Carton borszagu volt és nem látszott egészen józannak, nevetve fordult Darnayhoz és mondá:

– Különös véletlen, mely kettőnket igy összehozott. Különös lehet ez az éjszaka önre nézve, hogy itten áll az utcán hasonmásával.

– Nem is tudom egészen felfogni, – válaszolt Darnay Károly – hogy ezen a világon vagyok-e tényleg.

– Nem csodálkozom ezen; röviddel ezelőtt bizony már szépen utban volt a másik felé. Hangja nagyon bágyadt.

– Akkor ugyan mi az ördögbe nem ebédel? Én ebédeltem, mialatt azok a tökfejüek azon tanácskoztak, hogy ön mely világra tartozzék: erre-e, vagy egy másikra. Megmutatom önnek a legközelebbi vendéglőt, ahol jól ebédelhet.

Karját az övébe füzve, Ludgate Hillen végigvezette őt Fleet streetbe és ott egy födött uton át egy vendéglőbe. Itt bevezették őket egy kis szobába, ahol Darnay Károly egyszerü ebédtől és jó bortól gyorsan visszanyerte üdeségét, mialatt Carton szemben ült vele az asztalnál, külön palack bor állott előtte és közömbösen nézte őt.

– Idő és helyre vonatkozóan rettenetesen zavart vagyok, de már annyira helyreállottam, hogy érzem.

Keserüen jegyezte ezt meg és ismét megtöltötte poharát, mely meglehetősen öblös volt.

– Az én leghőbb vágyam elfelejteni, hogy erre a világra tartozom. Részemre nincsen benne semmi jó, kivéve ezt a bort, de nekem sincs az ő részére. Ebben a tekintetben tehát nem hasonlitunk -95- egymáshoz. Tényleg kezdem hinni, hogy mi részletekre nézve egyáltalán nem vagyunk hasonlók. Ön és én.

A nap izgalmaitól még zavartan is modortalan hasonmásának jelenléte folytán mintegy álomba merülve, Darnay Károly nem tudta, hogy mit válaszoljon; nem is válaszolt semmit.

– Most aztán már megebédelt, – folytatta Carton azonnal – áldomást kellene inni, Darnay ur; valakinek az egészségére.

– Ugyan, hisz a neve ott van a nyelve hegyén, ott kellene lenni, esküszöm, hogy ott is van.

Carton mereven nézett társa arcába, mialatt az áldomást itta, azután a poharat vállán keresztül dobva a falhoz vágta, ahol ezer darabra törött; majd csöngetett és más poharat rendelt.

– Szép fiatal hölgy; kellemes lehet őt a sötétben kocsijához kisérni. Ugyan, milyen érzés az? Azt hiszem, hogy érdemes, hogy az ember ilyen életét veszélyeztető pörnek tegye ki magát, hogy olyan szánalom s olyan részvét tárgya legyen. Igaz-e, Darnay ur?

– Az ön üzenete nagy örömet okozott neki, mikor átadtam. Nem mintha mutatta volna, hogy örül, de föltételezem.

Ez a célzás még idejében emlékeztette Darnayt arra, hogy ez a kellemetlen társ a nap folyamán saját jószántából segitette őt ki zavarában. Arra terelte a beszédet és köszönetet mondott neki fáradságáért.

– Nem kivánom az ön köszönetét, nem is érdemlem meg – volt az ő közönyös válasza. – Először is nem okozott semmi fáradságot, másodszor meg igazán nem is tudom, hogy miért tettem. Darnay ur, megenged egy kérdést? -96-

– Nagyon szivesen, ez csak csekély viszonzása az ön szives szolgálatának.

– Valóban Carton ur, ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam – válaszolt a másik zavartan.

– Én sem hiszem – mondá Carton. Nagyon jó véleményem kezd lenni az ön felfogásáról.

– Mindazonáltal – jegyezte meg erre Darnay, miközben felkelt és csengetett. Remélem, nem veszi rossz néven, ha a számlát kérem és jóbarátságban megválunk egymástól.

– Akkor hozzon nekem még egy pintet ugyanebből a borból, pincér, és költsön fel tiz órakor.

Miután a számlát kifizette, Darnay Károly fölkelt és jóéjt kivánt neki. Anélkül, hogy a kivánságot viszonozná, Carton is fölkelt és majdnem fenyegető, kihivó módon mondá:

– Akkor tudja is meg, hogy miért. Életunt fickó vagyok, uram. Nem törődöm senkivel a földön, és senki sem törődik velem.

– Lehet, hogy ugy van Darnay ur, lehet, hogy nem. De ne legyen büszke józan arcára; nem tudja, hogy mi lehet még a sorsa. Jóéjt! -97-

Mikor ez a különös lény magáramaradt, gyertyát vett elő, a falon függő tükörhöz lépett és alaposan megtekintette magát benne.

– Valami különösen szereted azt az embert? mormolta a saját képéhez – Miért szeretnél valami különösen egy embert, aki hasonlit hozzád? Nincs rajtad semmi szeretetreméltó, azt tudod. Vigyen el az ördög! Micsoda változáson mentél keresztül! Elegendő ok arra, hogy vonzódj valakihez, mert megmutatta neked, hogy mennyire sülyedtél és hogy mi válhatott volna belőled! Cserélj helyet vele! Vajjon azok a kék szemek néztek-e volna reád is ugy, amint őt nézték, ez az izgatott arc vajjon téged is szánt-e volna annyira, mint ahogyan őt szánta? Jöjj és mondd ki nyiltan! Te gyülölöd ezt a fickót.

Odaült pint borához, hogy vigaszt keressen, néhány perc alatt kiitta az egészet és karjára hajolva elaludt; kuszált hajfürtjei az asztalra lógtak, a faggyugyertya pedig reá csepegett.

5. Fejezet.
A sakál.

Italozás ideje volt, a legtöbb férfi sokat ivott. Ez a szokás azóta annyira megjavult, hogy annak a bor- és puncsmennyiségnek a mérsékelt megállapitása, amennyit egy férfi egy éjszaka folyamán megivott, anélkül, hogy jóhirnevén sérelem eshetett volna, manapság nevetséges tulzásnak látszanék. A jogászok tudós rendje baccháns hajlamában bizonyára nem állott más tudós rend mögött; Stryver is, aki gyorsan haladt előre kiterjedt és hasznothozó praxisának utján, ebben a tekintetben éppen olyan kevéssé maradt el kollégáitól, mint a jogtudomány szárazabb ágaiban. -98-

Stryver, aki kedveltje volt az Old Bailey-nek és az üléseknek is, kezdte már óvatosan levágni a lépcső alsó fokait, amelyen fölfelé igyekezett. Az üléseknek és az Old Bailey-nek hivogatni kellett őt ölelő karjaikba, ha látni akarták; piros arca naponta látható volt a King’s Bench törvényszék lord-főbirájával szemben, amint kivált a parókák tömegéből, mint valami nagy napraforgó, amely gondozatlan kert tarkaszinü virágai közül a nap sugarai felé fordul.

Valamikor azt mondották a törvényszéken, hogy Stryver ugyan jó szónok, kiméletlen, eszes és vakmerő, de nincsen meg benne a képesség, hogy egy adathalmazból a lényeget kivonja, pedig az ügyvédi képzettségnek ez a legjellemzőbb és leglényegesebb kelléke. Ebben a tekintetben azonban bámulatosan megjavult. Mennél inkább szaporodott a dolga, annál jobban növekedett az a képessége, hogy mindennek kiszedje a velejét és magvát; bármily sokáig virrasztott is Carton Sydneyvel poharazva, reggel ujjain tudta elszámlálni ügyének lényegesebb pontjait.

Carton Sydney, a leglustább és legreménytelenebb férfi, volt Stryver szövetségese. Amit ez a kettő Szent Hilárius és Szent Mihály napja közötti időben 1) összeivott, elegendő lett volna arra, hogy egy király hajóját elusztassa. Stryver sohasem tárgyalt Carton jelenléte nélkül, aki zsebredugott kézzel a terem menyezetét bámulta; ugyanabban a körben mozogtak, orgiáik belenyultak a késő éjszakába és Cartont néha világos nappal látták, amint bizonytalan léptekkel ballagott hazafelé, mint valami kicsapongó kandur. Az érdekeltek között végül az a nézet terjedt el, hogy Carton Sydneyből oroszlán ugyan sohasem lesz, de kitünő sakál és ebben a szerény minőségben Stryvert hüségesen szolgálja. -99-

– Tiz óra, uram! – mondá a pincér, akit megbizott, hogy keltse fel. – Tiz óra, uram!

Még néhányszor megkisérelte, hogy ujra elaludjék, de eredménytelenül, a pincér ugyanis ezt a kisérletet ügyesen hiusitotta meg azáltal, hogy öt percig folytonosan piszkálta a tüzet, erre aztán fölkelt, kalapját fejébe lökte és eltávozott. Templebe fordult és felfrissült azáltal, hogy kétszer föl és alá járt a Kings Bench Walk és Paperbuildings kövezetén, azután fölment Stryver hivatalába.

Stryver irnoka, aki sohasem vett részt ezeken a konferenciákon, hazament és a főnök, Stryver nyitott ajtót. Házi cipőben, bő hálókabátban volt és a nagyobb kényelem kedvéért mezitelen volt a nyaka. Zavaros, bágyadt, erőltetett vonás volt a szeme körül; ez a vonás megfigyelhető a dorbézoló és sokat dolgozó egyének arcán. Jeffries festett ilyen arcképeket és az ő korától kezdve minden dorbézoló korszak arcképein különböző müvészi kivitelen látható ez a vonás.

Füstös szobába mentek, melynek falai könyvekkel, padlója papirosokkal volt tele, a kemencében lobogó tüz égett. Az állványon katlan gőzölgött, aktacsomók között asztal állott, melyen bőven volt bor, brandy, rum, cukor és citrom.

– Az kitünő eszme volt, Sydney, hogy hasonlóságodat felhasználtad. Hogy jöttél rá? Mikor tünt fel neked?

– Azt gondoltam: ő csinos fiu és hogy én is olyan lehettem volna kissé több szerencsével.

Stryver hasát fogta nevettében. – Te és a te szerencséd, Sydney! Eredj munkára! Eredj munkára!

A sakál kissé vontatottan lazitott ruháján, bement a szomszédos szobába és onnan nagy korsó hidegvizet, mosdótálat és egy-két törülközőt hozott ki. A törülközőket vizbe mártotta, kifacsarta és összehajtva valami lehetetlen módon feje köré csavarta, leült az asztalhoz és igy szólt:

– Nincs sok dolog ma éjjel, Emlékezet – mondotta Stryver vidáman, amint papirjai között nézegetett.

Az oroszlán azután kényelmesen lehevert a divánra, mely az italokkal megrakott asztal egyik oldalán volt, mig a sakál az ő külön, papirosokkal teli asztalához ült a másik oldalra, ugy hogy a palackokat és poharakat kezével elérhette. Az italokkal telt asztallal mindegyik sürün foglalkozott, de mindegyik más módon; az oroszlán elgondolkodva hevert, kezét övébe dugva a tüzbe bámult, vagy néha valami könnyebb okmányt nézegetett; a sakál ráncolt homlokkal, figyelő arccal annyira elmerült munkájába, hogy szeme még kezét sem követte, mikor pohara felé nyult ugy, hogy néha egy-két percig is tapogatózott, mig a pohárra ráakadt. -101-

A kezében lévő ügy kétszer vagy háromszor olyan bonyolultnak látszott, hogy a sakál kénytelen volt felkelni és a törülközőket ujra benedvesitette. A mosdótál és vizes korsóhoz való vándorlásaiból a nedves fejkendő olyan excentrikus változataival került vissza, hogy az szóval le nem irható, és ez még nevetségesebbé vált komoly gondolatokba mélyedt arcától.

Végre a sakálnak tekintélyes lakomája volt készen az oroszlán számára és fölajánlotta azt neki. Az oroszlán gondosan és óvatosan elfogadta, válogatott benne, megjegyzést tett reá, a sakál pedig segitett neki. Miután a lakomát alaposan megbeszélték, az oroszlán kezét ismét övébe dugta és lefeküdt, hogy elgondolkozzék fölötte. A sakál azután torkát egy teli pohárral, fejét ujra megnedvesitett törülközőkkel frissitette föl és a második lakoma elkészitéséhez fogott; ezt ugyanilyen módon ajánlotta föl az oroszlánnak; reggeli hármat vert az óra, mire ezzel is végeztek.

– És most, hogy végeztünk, Sydney, tölts egy pohár puncsot – mondá Stryver.

A sakál levette a törülközőket fejéről, melyek már ismét gőzölögtek, megrázkódott, ásitozott, megborzongott és poharát megtöltötte.

– Nagyon okos voltál ma, Sydney, a koronatanuk ügyében. Minden kérdés vonzott.

– Ezt nem vonom kétségbe. Miért vagy olyan rossz hangulatban? Öntsd le egy pohár punccsal!

– A régi Shrewsbury-iskola régi Carton Sydney-je, – mondá Stryver és fejével bólintva elmélázott az ő multján és jelenén – az öreg, változó Sydney, egyik percben fönt, másikban alant, most vidám, majd lehangolt. -102-

– Ó – válaszolt a másik sóhajtva – igen! Ugyanaz a Sydney, ugyanolyan szerencsével. Már akkor is a más fiuk feladatait végeztem, a magamét ritkán.

– Carton, – mondá barátja és hetvenkedő arckifejezéssel odaállt eléje, mintha a tüzhely a kemence volna, melyben a kitartó szorgalmat kovácsolják, és mintha a legjobb az volna, amit a régi Shrewsbury-iskola öreg Carton Sydney-je érdekében megtehet, hogy őt belélökje – a te szokásod most is és mindig béna volt. Nincs benned energia, nincs akarat. Nézz reám.

– Eh, ostoba beszéd! – válaszolt Sydney, könnyed és jobb hangulatu nevetéssel. – Ugyan ne akarj erkölcsöt prédikálni!

– Hogyan lettem azzá, ami vagyok? – mondá Stryver. – Hogyan teszem azt, amit megtenni akarok?

– Részben, azt hiszem, ugy, hogy fizetsz engem, hogy segitsek neked. De nem érdemes róla beszélni, akár nekem beszélsz, akár a levegőnek, egyre megy; te, amit meg akarsz tenni, azt meg is teszed. Te mindig az első sorban voltál, én meg mindig az utolsóban.

– Nem voltam jelen az ünnepségnél; de véleményem szerint ott születtél – mondá Carton. Ezen ismét nevetett; mind a ketten nevettek.

Shrewsbury előtt, Shrewsburyban és amióta Shrewsburyből elkerültünk, te mindig eljutottál a magad sorába, és én is a magaméba. Még akkor is, mikor Párisban iskolatársak voltunk és a Ouartier Latinban együtt laktunk és francia nyelvet, francia -103- jogot és más francia morzsákat szedegettünk, melynek ugyan nem sok hasznát vesszük, te mindig valahol voltál, és én mindig – sehol.

– Lelkemre mondom, nem tudom, nem volt-e a te hibád. Te mindig tülekedtél, tolakodtál, furakodtál nyugalom nélkül, hogy én nem tehettem egyebet, mint hogy pihenjek és nyugodjam. Különben is ostobaság, hogy az ember multjáról beszéljen, mikor már hajnalodik. Hozz valami más hangulatba, mielőtt távozom.

– Jól van! Igyál velem a szép tanu egészségére. – mondá Stryver és poharát feléje töltötte. – Hát ez jobb hangulatba hoz?

– Szép tanu, – dörmögte maga elé és poharába nézett – elég dolgom volt ma egész nap tanukkal; ki az a szép tanu?

– A fene vigye az egész törvényszék bámulását! Ugyan ki avatta fel az Old Bailey-t szépségbiróvá? Az, aranyhaju baba!

– Tudod-e Sydney. – mondá Stryver élesen rátekintve és vörös arcát simogatva – tudod-e, hogy én inkább azt hittem, hogy te vonzódol az aranyhaju babához és nagyon gyorsan észrevetted, hogy mi történt az aranyhaju babával?

– Gyorsan megláttam, hogy mi történt vele? Ha egy leány, baba, vagy nem baba, az ember orra előtt néhány yardnyira elájul, ahhoz ugyan nem kell nagyitó üveg, hogy meglássa. Iszom az egészségére, de tagadom, hogy szép. És most már nem kell több ital; megyek és lefekszem. -104-

A házigazda gyertyával kikisérte őt, hogy a lépcsőn világitson neki, a hajnal hidegen tekintett be a piszkos ablakon keresztül. Mikor kijutott a házból, a levegő hideg volt és csendes, az ég felhős, a folyó sötét, élettelen, az egész környék elhagyatott pusztához volt hasonló. Porfelhők keringtek a reggeli szélben, mintha a puszta homokja kavarodott volna fel a messze távolban és előre küldött első felhője a várost kezdené elönteni.

Benne elpocsékolt erő, körülötte pusztaság; a férfi megállott utjában és egy pillanatra az előtte elterülő vadonban becsületes törekvés, önmegtagadás és kitartó küzdelem délibábjait látta. Ennek a látománynak a szép városában szellős oszlopsorok voltak, ahonnan szerelem és báj tekintett le reája; kertek, melynek fáin az élet gyümölcsei bőségesen csüngtek, patakjában a remény sugara csillogott feléje. Egy pillanat – és eltünt. A háztömeg magas lépcsőjén szobájába vánszorgott, ruhástól bevetette magát gondozatlan ágyába és párnája nedves lett hasztalan ontott könnyeitől.

Szomoruan, szomoruan kelt föl a nap; nem látott szomorubb képet, mint a tehetséges, jóindulatu férfit, aki nem képes arra, hogy helyes irányba kerüljön, nem képes arra, hogy segitsen önmagán és boldogságának alapot vessen, aki el van telve gyöngeségének tudatával és keserü kétségbeesésében megadja magát sorsának.

6. Fejezet.
Emberek százai.

Manette doktor csöndes lakása csöndes utca sarkán volt, nem messze Soho-Square-től. Egy szép vasárnap délutánján, mikor már négy hónap hulláma hömpölygött el a hazaárulási per tárgyalása felett és -105- annak emlékét a közönség érdeklődéséből elsodorta a feledés mély tengerébe, Lorry Jarvis a napsütötte utcákon sétált; Clerkenwell-ből, lakásáról a doktorhoz ment ebédre. Miután többször visszasülyedt üzleti életének közönyösségébe, Lorry végül a doktor barátja és a csöndes utcaszöglet az ő életének a napja lett.

Ezen a bizonyos vasárnapon Lorry már kora délután három különböző okból sétált Soho irányába. Először is mert szép vasárnapokon ebéd előtt gyakran sétált a doktorral és Lucievel; másodszor mert megszokta azt, hogy kedvezőtlen vasárnapokon velük töltse el a napot, mint házuk barátja, csevegéssel, olvasással, ablakból való kitekintés és más időtöltéssel; harmadszor, bizonyos tekintetben kételyei voltak és ismervén a doktor háztartásának rendjét, tudta, hogy ez az idő a legalkalmasabb azoknak a megoldására.

Kedélyesebb sarkot, mint ahol a doktor lakott, Londonban nem lehetett találni. Zsákutca volt és a doktor lakásának ablakaiból kellemes kilátás nyilott egy csöndes, elvonult utcába. Az Oxford roadtól északra akkoriban még csak néhány épület emelkedett, erdei fák diszlettek, mezei virágok virultak és galagonya illatozott a most már eltünt mezőkön. Ennek folytán éltető mezei levegő lebegett Soho körül és a környéken sok délnek fordult fal volt látható, amelyen az őszi barack idejében megérett.

A kora reggeli órákban a nyári nap fényesen sütött a sarokba; mikor az utcák forrók lettek, a sarok árnyékba merült, de nem annyira, hogy onnan nem lehetett volna a fényes napsugárba tekinteni. Hüvös hely volt, csöndes, de vidám, bámulatos volt a visszhangja és valódi menekülőhely az utcák vad lármája elől.

Ilyen csendes kikötőbe csendes hajó illett, és ott is volt. A doktor egy nagy csendes ház két emeletét -106- lakta, amelyben, mint mondták, napközben csendes ipart üztek, hallani nem lehetett belőle semmit; éjjel pedig teljes csendbe merült. Egy hátulsó épületben – melyhez udvar vezetett, az udvarban platánfa sárguló levelei zugtak – orgonákat készitettek; ezüstöt vésett, aranyat vert egy titokzatos óriás, aki a fal elején kidugta aranyozott karját, mintha önmagát aranyozta volna be és a látogatókat is hasonló sorssal fenyegetné. Ezt az ipart, vagy azt a magános lakót, aki a harmadik emeletet lakta, vagy a kocsipaszománykészitőt, akinek irodája volt a házban, alig lehetett látni vagy hallani.

Néha egy munkás volt látható, éppen kabátját öltötte fel, amint végighaladt az udvaron, vagy valami idegen nézegetett körül, vagy az arany óriás környékéből tompa ütés hangja hallatszott. Mindez azonban csak kivétel volt, mely megerősitette a szabályt, hogy a hely fölött, vasárnap reggeltől szombat estig, a ház mögötti platánfa verebei és a sarok visszhangjai szabadon rendelkeztek.

Manette doktor fogadta pácienseit, akiket régi hirneve és annak csodálatos élettörténete utján való felélesztése hozzá vezetett. Alapos tudása, tudományos kisérletei által keresetté vált és munkájával annyit szerzett, amennyire szüksége volt.

Ezek a dolgok forogtak Lorry Jarvis elméjében, mikor becsengetett a csöndes sarokház kapuján, azon a szép vasárnap délután.

Lehet, hogy otthon van, de a szobaleánynak nincsen módjában, hogy ezt a tényt tudassa vagy eltagadja, minthogy Miss Pross ebbeli szándékát nem ismeri. -107-

Ámbár a doktor leánya alig tudott valamit szülőhazájáról, mégis örökölni látszott azt a képességet, hogy csekély anyagi eszközzel is sokat tud csinálni; ez a franciák leghasznosabb és legkellemesebb tulajdonsága.

A butorzat egyszerü volt, sok aprósággal diszitve, melynek értéke ugyan nem volt, de izlésről, érzelemről tanuskodott és kellemes benyomást idézett elő. Az egyes tárgyaknak a szobákban való elhelyezése, a szinek elrendezése, a kellemes változatok, a bájos ellentétek, melyet ügyes kezek, hozzáértő szemmel és jó izléssel idéztek elő, mind kellemesen hatottak és oly élénken emlékeztettek a fiatal hölgyre, akinek a munkája volt mindez, hogy Lorrynak ugy tünt föl, mint ha még a székek és az asztalok is kérdeznék, azzal az általa már fölismert kifejezéssel, hogy tetszik-e neki.

Három szoba volt az emeleten és minthogy az ajtók mind nyitva állottak, hogy a levegő szabadon keringjen bennük, Lorry az egyikből a másikba ment és mosolyogva vette észre azt a bájos hasonlóságot, mely az egész környezetet jellemezte. Az első volt a fogadószoba, abban voltak Lucie madarai, virágai, könyvei, iró és munkaasztala és festőszekrénye, a második a doktor konzultálószobája volt, amelyet ebédlőnek is használtak; a harmadik, melyet időközönkint az udvarban lévő platánfa árnyékolt, a doktor hálószobája volt, az egyik sarkában ott volt a most nem használt cipőkészitő pad és szerszámok, olyanféle helyzetben, mint amilyenben volt annak a korcsma mellett levő undoritó háznak ötödik emeletén Páris külvárosában, Saint Antoineban.

– Csodálkozom, – mondá Lorry, szünetelve körültekintésében – hogy szenvedéseinek emlékét magánál tartja. -108-

– És miért csodálkozik ezen? – hangzott a rövid kérdés, mely meglepte őt.

Miss Prosstól származott, a vörösarcu, erőskezü nőtől, akivel a »György király« szállóban ismerkedett meg Doverben és akivel azóta jó barátságban volt.

– Hogy van? – tudakolta azután a hölgy, élénken ugyan, de olyan hangon, mintha azt akarná kifejezni, hogy nem haragszik reá.

– Köszönöm, elég jól! – válaszolt Lorry szerényen. – És hogy van ön?

– Az Isten áldja meg, mondjon már valami mást is »valóban«-on kivül, vagy halálra kinoz – mondá Miss Pross, akit (alakjától eltekintve) rövidség jellemzett.

– Tényleg is elég rossz! – válaszolt Miss Pross. – De valamivel jobban hangzik. Igen, sokat aggódom.

– Nem akarom, hogy tucatszámra jöjjenek ide az emberek, akik egyáltalán nem méltók Katicabogaramhoz és őt nézzék – mondá Miss Pross.

Jellemezte ezt a hölgyet (mint sok mást előtte és azóta), hogy valahányszor kérdezték eredeti állitását, ő azt mindig tulozta.

– Édes Istenem! – mondá Lorry; ez a legbiztosabb megjegyzésnek látszott, melyet elképzelhetett. -109-

– Együtt laktam a drágával – vagy a drága velem lakott és megfizetett érte, amit bizonyára nem kivántam volna, arra megesküdhetek, ha képes lettem volna arra, hogy őt vagy magamat semmiből eltartsam, – amióta tiz éves lett. Elég szomoru! – mondá Miss Pross.

Lorry nem értette meg teljesen, hogy mi volt elég szomoru és fejét rázta; testének ezt a fontos alkotórészét tündérköpenyként használta, mely mindenre ráillik.

– Mindenfajta, kedveltemhez teljesen méltatlan nép fordul meg itten – mondá Miss Pross. – Mikor ön elkezdte…

– Nem volt befejezés, azt hiszem! Azt mondom, hogy mikor ön elkezdte a dolgot, elég szomoru volt: nem mintha Manette doktoron kifogásolnék valamit, kivéve, hogy ő sem méltó ilyen leányhoz; ez nem az ő szégyene, mert senki, semmilyen körülmények között sem méltó hozzá. De valóban még kétszer, sőt háromszor is szomorubb, ha kivüle (akinek ezt meg tudnám bocsátani) egész embertömegek jönnek és Katicabogaram szeretetét elrabolják tőlem.

Lorry tudta, hogy Miss Pross nagyon féltékeny, de tudta azt is, hogy ő, különössége ellenére is, a legönzetlenebb teremtés a világon, – amilyent csak nők között lehet találni – aki csupán szeretetből és bámulatból akaratnélküli rabszolgája a fiatalságnak, mely ránézve elmult, a szépségnek, melylyel sohasem rendelkezett, a biztató reménynek, amely az ő gyászos életét sohasem ragyogta be. Ő ismerte eléggé a világot és tudta, hogy nem létezik értékesebb, mint a sziv hüséges vonzalma, mint ahogy az itten megnyilvánult, szabadon, minden önzés nélkül, -110- ő ezt annyira megbecsülte, hogy mikor gondolatban jutalmakat osztogatott, – mindannyian gyakran foglalkozunk ilyen gondolatokkal – Miss Prosst szivesebben helyezte az alsóbbrendü angyalok sorába, mint sok hölgyet, akiről a természet és müvészet jobban gondoskodott és Tellsonéknál letétje volt.

– Nem volt és nem is lesz soha férfi, aki méltó az én Katicabogaramhoz, – mondá Miss Pross – az én Salamon testvéremet kivéve, ha nem követett volna el hibát az életben.

Ez ismét példája volt az ő hüségének. Lorrynak Miss Pross élete történetére vonatkozó kérdései megállapitották azt a tényt, hogy az ő Salamon testvére szivtelen gazember volt, aki őt egész vagyonától megfosztotta, hogy azzal üzérkedjék és azután szegénységben minden szánalom nélkül elhagyta. Miss Prossnak Salamonba vetett hite (egy csekélységet leszámitva az elkövetett hibáért) Lorry szemében komoly dolognak látszott és hozzájárult ahhoz, hogy róla való jó véleményét még inkább növelje.

– Minthogy véletlenül egy pillanatra egyedül vagyunk és mind a ketten gyakorlati emberek vagyunk, – mondá ő, mikor visszakerültek ismét a fogadószobába és barátságosan ültek egymás mellett – engedje meg a kérdést, nem emliti-e a doktor Lucieval való beszélgetése közben azt az időt, amikor cipőket készitett?

– Ah! – válaszolt Miss Pross fejét rázva. – De nem mondom, hogy ő nem foglalkozik gondolataiban ezzel az emlékkel.

– Elképzeli-e… – kezdé Lorry ismét, mikor Miss Pross hirtelen félbeszakitotta… -111-

– Föltételezi-e, – folytatta Lorry derült mosollyal, miközben jóakaróan nézett reá – hogy Manette doktornak van-e valami szomoru sorsára vonatkozó nézete; avagy ismeri-e ellensége nevét?

– Ne bosszankodjék azon, hogy mindezt kérdezem; mert én unalmas kereskedőember vagyok; ön pedig praktikus nő.

Lorry kivánta, hogy bár ne emlitette volna azt a szerény jelzőt és ezt válaszolta:

– Nem, nem, nem. Bizonyára nem. De hogy visszatérjünk az ügyhöz: nem érdekes, hogy Manette doktor, aki semmiesetre, sohase követett el semmi rosszat, amiről mi meg vagyunk győződve, sohasem emliti ezt a kérdést? Nem mondom, hogy előttem, ámbár mi már sok évvel ezelőtt is üzleti összeköttetésben állottunk és most bizalmas barátok vagyunk; de hogy leánya előtt sem emliti, aki őt annyira szereti, és akit ő bálványoz? Higyje el, Miss Pross, hogy nem a kiváncsiság, hanem az őszinte részvét az oka kérdésemnek.

– Hát, amennyire én tudom, és ez édes-kevés, amint ön majd mondani fogja, – válaszolt Miss Pross, kiengesztelve Lorry bocsánatot kérő hangjától – fél a tárgytól.

– Azt hiszem, hogy elég egyszerü oka van annak, hogy miért fél. Rettenetes emlék ez. Azonkivül ebből -112- származott az is, hogy öntudatát is elvesztette. Miután nem tudja, hogy ez a körülmény hogyan állott be, sem azt, hogy hogyan gyógyult ki belőle, talán sohasem biztos abban, hogy nem veszti-e el ismét. Azt hiszem, hogy már ez a körülmény sem tenné ezt a tárgyat valami kellemessé.

– Igaz, – mondá ő, – ez borzasztó emlék. Mégis, engem folyton gyötör a kétség, Miss Pross, hogy előnyös-e Manette doktorra, hogy mindig tépelődik azon. Ez a kétség és nyugtalanság okozta valóban ezt a mai bizalmas beszélgetésünket.

– Ezen nem lehet segiteni, – mondá Miss Pross fejét rázva. – Ha ezt a hurt megérintik, akkor az ő állapota azonnal rosszabbra fordul. Jobb azt nem érinteni. Röviden, nem szabad érinteni, akár tetszik, vagy nem. Néha éj közepén fölkel és halljuk, amint fölöttünk szobájában járkál föl és alá, föl és alá. Katicabogár tudja olyankor, hogy ő gondolatban régi börtönében járkál föl és alá. Fölsiet hozzá és együtt járkálnak föl és alá, föl és alá, mig ismét megnyugszik. Nyugtalanságának okát soha egy szóval sem emliti előtte, ő meg azt hiszi, hogy a legjobb, ha nem érintik ezt a kérdést. Csöndben járkálnak együtt föl és alá, mig az ő szeretete és jelenléte őt ismét eszméletre nem hozza.

Ámbár Miss Pross tagadta azt, hogy képzelőtehetsége van, mégis a »föl és alá« szóknak megismétlése bizonyitotta azt, hogy mennyire el tudja képzelni azt a gyötrelmet, melyet egy szomoru emléktől való üldöztetés okozhat. Ez a körülmény igazolta legélénkebben az ő képzelőtehetségét.

Emlitettük, hogy a saroknak milyen bámulatos visszhangja volt, lépések visszhangja oly tisztán volt hallható, hogy ugy látszott, mintha már a fáradt -113- föl és alá járkálásnak emlitése is elegendő lett volna ahhoz, hogy a visszhangot felkeltse.

– Itt vannak! – mondá Miss Pross, fölkelt és végét vetette a beszélgetésnek. – Most mindjárt az emberek százai lesznek itten!

Olyan sajátságos volt ez a sarok akusztikai tulajdonságaival, hogy Lorry, amint ott állt a nyitott ablaknál és a hazafelé tartó atya és leány elé nézett, akiknek a lépéseit hallotta, azt képzelte, hogy sohasem érnek haza. Nemcsak hogy a visszhang nem állt el, mikor a lépések már megszüntek, hanem olyan lépések visszhangja is hallatszott, amelyek arra nem jártak, majd hirtelen elállott, mintha a lépések már egészen közel jutottak volna. De végre megjelent az atya és leánya és Miss Pross ott állott a kapuban és fogadta őket.

Kellemes látvány volt, amint Miss Pross, kinek külseje egyébként vad, vörös és ijesztő volt, a szobába belépő kedveltjének a fejéről a kalapot levette és arról zsebkendője szélével a port leverte, majd a köpenyét is levette és összehajtotta; dus haját oly büszkeséggel simogatta, mintha az sajátja volna és mintha ő maga az asszonyok között a legszebb és leghiubb volna. Megható volt az is, amint Lucie őt átölelte, fáradságát megköszönte és nem engedte, hogy vele annyit fáradozzék – ez utóbbit csak tréfás hangon volt szabad emlitenie, különben Miss Pross halálosan megsértve szobájába vonult volna, hogy sirjon. Kellemes látvány volt a doktor is, amint őket nézte és Miss Prossnak mondotta, hogy ő Luciet elkényezteti, ezt olyan hangon és olyan pillantások kiséretében mondotta, melyben éppen annyi kényeztető volt, mint a Miss Pross viselkedésében és talán még több is, ha ugyan ez lehetséges volt. Lorry is kellemes látvány volt, amint kis parókájával a fején mindnyájukra jóakaróan tekintett és agglegény élete csillagának köszönetet mondott, hogy öreg napjaiban -114- ilyen otthonba vezérelte. De az emberek százai nem jöttek, hogy tanui legyenek a látványnak és Lorry hiába várta Miss Pross jóslatának a beteljesedését.

Ebéd ideje is megjött, de nem az emberek százai. A kis háztartás vezetésében Miss Pross vette át az alsóbb régiók fölött való felügyeletet és valóságos csodákat művelt. Az ő ebédjei, habár szerények, de félig angol, félig francia módszer szerint kitünően voltak elkészitve, szépen feltálalva, ugy hogy azoknál jobbat kivánni sem lehetett. Miss Pross barátságát kizárólag praktikus alapokra fektette; Sohot és a határos tartományokat felkutatta és elszegényedett franciákat, shillingekkel és félkoronákkal megvesztegetett, ezért ezek aztán konyhai titkokat árultak el neki. Gallia hanyatló fiaitól és leányaitól oly csodálatos művészetet tanult el, hogy az asszony és leány, akik konyhai táborkarát képezték, ugy bámultak reá, mint valami varázslóra vagy Cinderella keresztanyjára; tyukot, nyulat egy-két főzeléket hozatott a kertből és azt készitett belőle, amit akart.

Vasárnap a doktorékkal együtt ebédelt az asztalnál, de más napokon állhatatosan megmaradt szokása mellett, hogy ismeretlen időben vagy az alsóbb régiókban, vagy pedig másodemeleti szobájában étkezett – egy kék szobában, ahová Katicabogarán kivül senkit sem bocsátott be. Ez alkalommal Miss Pross Katicabogár barátságos arca és figyelmességétől teljesen ellágyult, ugy hogy az ebéd nagyon kellemesen telt el.

Tikkasztóan meleg nap volt és ebéd után Lucie azt ajánlotta, hogy a bort a platánfa alá vigyék és ottan üljenek a szabadban. Minthogy minden az ő kivánsága szerint történt, kimentek a platánfa alá és Lorry különös megjutalmazására ő maga vitte le a bort az udvarba. Egy idő óta Lorry pohárnokának szegődött és mialatt a platánfa alatt ülve beszélgettek, -115- gondosan töltögette poharát. A házak titokzatos háta és szöglete bekandikált, amint beszélgettek és fejük fölött a platánfa suttogott.

És a népek százai még mindig nem jelentkeztek. Darnay jelentkezett, mialatt a platán alatt üldögéltek, de ez csak egy.

Manette doktor szivesen fogadta őt, ugyszintén Lucie is. De Miss Pross hirtelen görcsöket érzett fejében és testében és visszavonult a házba. Ez a baj gyakran lepte meg őt, melyet bizalmas beszélgetésben szeszélyének mondott.

A doktor nagyon jó hangulatban volt és különösen fiatalnak látszott. Ilyen alkalmakkor feltünő nagy volt a hasonlatosság közte és Lucie között és amint ott ültek egymás mellett, a leány fejét atyja vállára hajtotta, ő meg karját széke támlájára fektette, kellemes volt ezt a hasonlóságot megfigyelni.

Egész nap beszélgetett, különböző témáról és szokatlan élénkséggel.

– Kérem, Manette doktor, – szólott Darnay amint a platán alatt ültek, beszélgetésük természetes folyamán mondotta ezt, véletlenül éppen London régi épületeiről volt szó – látta-e már a Towert?

– Lucie és én ott voltunk egyszer; de csak futólag, annyit láttam belőle, hogy tudjuk azt, hogy érdekes hely; nem egyéb.

– Én ott voltam, amint tudja – mondta Darnay mosolyogva, ámbár kissé elpirult a bosszuságtól, – más minőségben, amely nem sok alkalmat ad arra, hogy belőle valami sokat lehetne látni. Különös történetet beszéltek el nekem, mialatt ott voltam.

– Mikor valami átalakitást végeztek, a munkások egy földalatti börtönre bukkantak, mely évek óta be volt falazva és megfeledkeztek róla. A belső falak minden köve tele volt felirásokkal, a foglyok irták tele – évszámok, nevek, panaszok, imádságokkal. -116- Egy szegletben levő sarokkőre, egy fogoly, valószinüen mielőtt a vesztőhelyre vitték, utolsó szónak három betüt vésett reá. A használt eszköz kezdetleges volt és hirtelen, bizonytalan kézzel készült. Eleinte igy betüzték ki: A. S. G.; mikor aztán gondosabban megvizsgálták, kitünt, hogy az utolsó betü S. Nem tudtak olyan fogolyról, akinek ezek lettek volna a kezdőbetüi; sokáig eredménytelenül találgatták, hogy mi lehetett a neve. Végül arra a megállapodásra jutottak, hogy a betük nem kezdőbetüi egy névnek, hanem egy teljes szó, ÁSS. Gondosan megvizsgálták a padlót a felirás alatt és a földben egy kő alatt papiros hamujára akadtak, mely kis bőrtáska vagy zacskó hamujával keveredett el. Hogy mit irt az ismeretlen fogoly, azt sohasem fogják elolvashatni, de irt valamit és elásta, hogy a fogház őrei elől elrejtse.

Hirtelen fölugrott, kezével fejéhez ért. Arca és tekintete mindannyiukat megrémitette.

– Nem, édesem, nem vagyok rosszul. Nagy cseppekben esik az eső. Ezért ugrottam fel. Jobb, ha bemegyünk.

Csakhamar magához tért. Valóban, nagy cseppekben esett az eső s mutatta a keze fejét, melyen nagy esőcseppek csillogtak. De egy szót sem szólt arra a felfedezésre vonatkozóan, amelyet éppen az imént beszéltek el, és amikor a házba mentek, Lorry gyakorlott szeme felfedezte, vagy azt képzelte, hogy felfedezte arcán, mikor Darnay Károly felé fordult, ugyanazt a különös pillantást, amellyel a törvényszék folyosóján fordult feléje.

Azonban oly gyorsan tért magához, hogy Lorrynak kételyei támadtak szemének megbizhatósága tekintetében. A hallban levő aranyóriás karja nem volt nyugodtabb mint ő, mikor megállt alatta és megjegyezte, -117- hogy még most is ki van téve megijedésnek és hogy az eső ijesztette őt meg.

Uzsonna ideje, Miss Pross készitette el a teát ujabb idegroham kiséretében és az emberek százai még mindig hiányoztak. Carton jött el, vele együtt is csak ketten voltak.

Az est tikkasztó volt, ajtó, ablak tárva nyitva volt ugyan, a hőség mégis elviselhetetlen volt. Mikor a teával végeztek, mind odaültek az egyik ablak mellé, és kitekintettek a homályos alkonyatba. Lucie atyja mellett ült; Darnay ült mellette, Carton az ablakhoz támaszkodott. Az ablak hosszu fehér függönyét a szél lebegtette; egy szélroham belekapaszkodott a sarkába, fölvitte a menyezetig, ahol mint valami kisértetes szárny, ugy hullámzott.

– Az eső még mindig sulyos, nagy cseppekben esik – mondá Manette doktor. – Lassan közeledik.

Halkan beszéltek, mint várakozó, figyelő emberek szoktak, amint sötét szobában villámlásra váró és figyelő emberek mindig szoktak.

Az emberek siettek az utcákon, hogy fedél alá kerüljenek, mielőtt a zivatar kitört; a csodálatos sarok visszhangzott a járó-kelők lépésének hangjától, de egy lélek se jött arra.

– Micsoda embertömeg és mégis mily magány! – mondá Darnay, mikor egy ideig már hallgatóztak.

– Nem kelt-e szorongó érzést Darnay ur? – kérdé Lucie. – Néha itt ülök esténkint mig azt képzelem… – ma este, hogy minden olyan sötét és komor, a képzelődésnek már az árnyéka is megborzongat.

– Nevetségesnek fogja tartani. Azt hiszem, hogy ilyen képzelődés csak arra hat, akitől származik; nem elmondani való. Néha magamban ülök itten -118- esténkint, hallgatózva, mig azt képzelem, hogy ez a visszhang, mindazon lépések visszhangja, melyeknek életünkre befolyása van.

– Ha ez ugy van, – vetette közbe Carton Sydney az ő szokott közönyös hangján – akkor egy napon nagy tömeggel lesz dolgunk.

A lépések nem szüntek meg, sietésük mindinkább gyorsabbá vált, a sarok visszhangzott tőlük; némelyik lépés az ablak alatt hangzott, vagy a szobában; némelyik közeledett, egy másik távolodott vagy megállt, avagy egészen megszünt; mind a távoli utcákból jött, egy se volt látható.

– Ez a sok lépés mindegyikünknek van szánva, Miss Manette, vagy pedig fel kell osztanunk egymás között?

– Nem tudom, Darnay ur, mondtam önnek, hogy ez csupán balga képzelődés, de ön hallani óhajtotta. Mikor erre az eredményre jutottam, magamban voltam és akkor azt képzeltem, hogy ezek azoknak a lépései, akiknek az én és atyám életére befolyása lesz.

– Én magamra veszem – mondá Carton. – Én nem kérdezek semmit, nem szabok feltételeket. Nagy tömeg tart most felénk, Miss Manette, látom őket – a villámlás fényénél. – Az utolsó szót akkor füzte hozzá, mikor egy fényes sugár cikkázott, mely megvilágitotta őt, amint az ablakhoz támaszkodott.

– És hallom is őket – füzte ismét hozzá, heves mennydörgés után. – Itt rohannak, gyorsan, vadul, dühöngve.

A sürü zápor hangos zuhogását személyesitette meg, amely beszédjében is megakasztotta, mert minden hangot tulharsogott. Heves zivatar keletkezett a zápor kiséretében, mennydörgés, villámlás és eső egy pillanatig sem szünetelt, mig éjféltájban a hold felkelt. -119-

Szent Pál templomának nagy harangja egy órát zugott a megtisztult levegőbe, mikor Lorry, Jerry kiséretében, magas csizmában, lámpással felszerelve, Clerkenwellbe, hazafelé indult. Soho és Clerkenwell közötti uton elhagyatott helyek voltak és Lorry ezeknek a megbizhatatlanságára való tekintettel Jerryt kisérőül fogadta; rendes körülmények között ez a szolgálat két órával korábban teljesitődött.

– Micsoda éjszaka volt ez, Jerry! – Majdnem olyan, – szólt Lorry – hogy a halottakat sirjaikból kiássa.

– Én sohasem látom az éjszakát, uram, nem is hiszem, hogy látni fogom, nincs dolgom vele – válaszolt Jerry.

– Jó éjt, Carton ur! – mondá a kereskedő. – Jó éjt Darnay ur. Látunk-e ismét ilyen éjszakát, együtt?

Talán. Talán látják azt a nagy embertömeget is, amint zugva bömbölve feléjük hömpölyög.

7. Fejezet.
Monseigneur a városban.

Monseigneur, az udvar nagyhatalmu urainak egyike, kéthetenkint megismétlődő fogadóestélyét tartotta párisi nagy palotájában. Monseigneur belső termeiben tartózkodott, a szentek szentjében, bámulóinak tömegétől távol. Monseigneur csokoládéját készült elfogyasztani. Monseigneur képes volt sok mindenfélét könnyedén elfogyasztani és néhány elégületlen azt állitotta, hogy meglehetős gyorsasággal fogyasztja el Franciaországot; a reggeli csokoládé nem juthatott torkába, a szakácson kivül négy erős férfi segitsége nélkül.

Igen. Négy férfi kellett ahhoz, mind a négy ragyogóan diszes egyenruhában. Főnökük képtelen volt -120- megélni kevesebb, mint két aranyórával a zsebében, Monseigneur előkelő és izléses divatját utánozta; négy férfi kellett ahhoz, hogy a boldog csokoládét Monseigneur ajkaihoz juttassa. Egyik lakáj a csokoládésedényt a szent terembe hozta, a második habossá verte kis szerszámmal, melyet erre a célra magával hordott; a harmadik átnyujtotta a kitüntetett serviettet; a negyedik (az, a két aranyórával) a csokoládét csészébe öntötte. Lehetetlen volt, hogy Monseigneur a csokoládé felszolgálói közül egyet is nélkülözzön és megtartsa előkelő helyzetét a bámuló égboltozat alatt. Sötét foltot vetett volna cimerére, ha csokoládéját póriasan, csak három ember szolgálta volna fel; kettő esetén bizton meghalt volna.

Monseigneur az elmult éjjel kis soupern vett részt, ahol a Comedie és a Grande Opera bájosan volt képviselve. Monseigneur a legtöbb éjjelen kis soupern vett részt igéző társaságban. Monseigneur oly udvarias és fogékony volt, hogy a Comedie és Grande Operának sokkal nagyobb befolyása volt az unalmas állami ügyekben, mint egész Franciaország szükségletének. Franciaországra nézve szerencsés körülmény, és más hasonlóan kitüntetett államokra nézve is mindig az! Angliára nézve is az volt (példa kedvéért) a vidám Stuart szomoru napjaiban, aki eladta.

Monseigneurnek az általános állami ügyekről igazán nemes fogalma volt: hadd menjen minden a maga utján; a különös állami ügyekre vonatkozóan más szintén nemes eszméje volt: hogy minden az ő utjára menjen, gyarapitsa az ő hatalmát és zsebét. Az ő általános és különös gyönyöreire vonatkozóan Monseigneurnek az a másik valóban nemes ideája volt, hogy a világ ezek számára teremtődött. Az ő bibliájának a szövege (mely az eredetitől csak egy szóban különbözött, ez ugyan elég kevés) igy hangzott: »Mert enyém a föld mind az ő bőségével mondja Monseigneur.« -121-

Monseigneur lassan ugyan, de arra a felfedezésre jutott, hogy ugy magán-, mint állami ügyei bonyolódni kezdtek és mindkét rendbeli ügyei részére nagybérlőt fogadott társul maga mellé. Az állami pénzügyek részére, mert Monseigneur már semmit sem végezhetett velük, bérbe kellett tehát adni valakinek, aki végez majd velük; magánpénzügyei részére pedig, mert a nagybérlők gazdagok voltak, Monseigneur pedig elszegényedett, mivel generációk éltek nagy fényüzésben és pazarlásban. Monseigneur tehát testvérét kivette a zárdából, még idejében, hogy elkerülje a halál fátyolát, a legolcsóbb ruhát, amit viselhetett, és egy nagyon gazdag, ősökben szegény nagybérlőhöz férjhez adta. Ez a nagybérlő, felszerelve az előirt pálcával, melynek tetején aranyalma volt, ott volt most az előszobák társaságában, az emberek alázatosan borultak le előtte – a felsőbb rendüeket, Monseigneur véréből valókat kivéve, ezek, feleségét is közéjük számitva, mindig a legnagyobb megvetéssel tekintettek le reá.

A nagybérlő gazdag ember volt. Harminc ló állott istállóiban, halljában huszonnégy lakáj ült, feleségét hat nő szolgálta. Mint olyan egyén, akinek nem volt más hivatása, mint hogy raboljon és zsákmányoljon, ahol csak tud. A nagybérlő – kinek társadalmi tekintélyét házassága is növelte – volt az egyedüli igazság azok között, akik aznap Monseigneur palotájában megjelentek.

A termek, ámbár szép látványt nyujtottak és a kor izlésének és művészetének minden változatával és diszével ékeskedtek, valójában nem voltak egészséges ügynek mondhatók; a más helyeken tartózkodó, rongyokba burkolt madárijesztőkre és hálósapkákra való tekintettel (pedig ezek nem voltak olyan messzire, hogy a Notre Dame őrtornyaiból, melyek mind a két szélsőségtől egyenlő távolságra voltak, mind a kettőt ne lehetett volna megfigyelni) -122- fölötte kényelmetlen ügynek volt mondható, – ha ugyan Monseigneur palotájában ez az ügy valakire tartozott volna. A jelenlevők között voltak katonatisztek haditudás nélkül; tengerészeti tisztek, akik hajót sohasem láttak; hivatalnokok, akiknek hivatalukról fogalmuk sem volt; arcátlan papok, akiknek gondolkodása oly világi volt, mint a legrosszabb világié, akiknek szeme kéjvágyó, nyelve sikamlós, életmódja még sikamlósabb volt; mind teljesen alkalmatlan arra, hogy hivatását betöltse, mind aljasan hazug, mivelhogy azt állitotta, hogy hivatásával foglalkozik, pedig mind közeli vagy távolabbi viszonyban Monseigneur rendjéből való volt; az állami hivatalok, ahonnan még lehetett valami hasznot kipréselni, velük voltak tele; tucatszámra lehetett őket felsorolni. Voltak bőségesen olyanok is jelen, akik sem Monseigneurrel, sem az állammal nem állottak közvetetlen öszeköttetésben, de éppen oly kevéssé más valamivel, ami igazi, valódi; akik életük folyamán sohasem kisérelték meg, hogy igazi földi célt tisztességes uton érjenek el. Orvosok, akik nagy vagyont szereztek sohasem létezett betegségek ellen való titkos szerekkel, Monseigneur előszobáiban mosolyogtak előkelő betegeikre. Tervkovácsok, akik mindenféle gyógyszert fedeztek fel az állam apróbb bajainak orvoslására, kivévén azt az egyet, hogy komoly munkával egyetlenegy bünt kell gyökerestől kiirtani, – Monseigneur fogadása alkalmával zagyva fecsegéseikkel telebeszélték mindenkinek a fülét, akit csak megfoghattak. Istentagadó filozófusok, akik szavakkal akarták a világot ujjáalakitani, kártyából épitettek babiloni tornyot, hogy az eget ostromolják, ebben a Monseigneurnél összegyült gyönyörü társaságban istentagadó vegyészekkel beszélgettek, akik aranycsinálással foglalkoztak. Előkelő urak, akik a legkiválóbb nevelésben részesültek, mely körülmény abban a sajátságos időben is – éppen -123- ugy, mint mostan – gyümölcseiben nyilvánult ugy, hogy teljesen közönyösek voltak minden iránt, ami méltó arra, hogy az emberi sziv részvétét felkeltse, Monsigneur palotájában teljes lelki kimerültség állapotában voltak láthatók. Ezek a különböző notabilitások Páris előkelő világában olyan otthonból kerültek ide, hogy Monseigneur összegyült imádói között a kémeknek – ezek alkották az előkelő társaságnak több mint a felét – nehéz dolguk lett volna, hogy ennek a légkörnek angyalai között egyetlen nőt fedezzenek fel, akinek megjelenése és viselkedése anyára vallott. Általában azon a puszta tényen kivül, hogy a gondot okozó kis teremtménynek életet adtak – ezzel ugyan az anya neve még távolról sincs megérdemelve – ilyesvalami a divatos világban ismeretlen volt. Parasztasszonyok táplálták és nevelték a divatba nem illő kicsinyeket, és hatvanéves bájos nagymamák ugy öltözködtek a souperhoz, mintha huszévesek volnának.

A valótlanság fekélye torzitott el minden emberi teremtményt, mely Monseigneurre várakozott. A legtávolibb teremben volt egy féltucat kivételes ember, akiknek már néhány év óta bizonytalan sejtelmük volt arról, hogy a világ ügyei rosszul állanak. Hogy ezeket az ügyeket ismét helyes utra tereljék, ennek a féltucatnak fele tagja lett egy fantasztikus convulsionista szektának és éppen azok tanácskoztak egymás között: tajtékozzanak, dühöngjenek és tomboljanak-e epileptikusan ott a hely szinén – hogy ilyen módon kiválóan érthető utmutatót állitsanak Monseigneur jövőben való irányitására. Ezeken a derviseken kivül volt ott még három más egyén is, egy másik szektának a tagjai, amely a világot az »Igazság középpontjának« mondott zagyvalékkal akarta megjavitani és azt állitotta, hogy az emberiség kikerült az igazság középpontjából, – ez ugyan nem igényelt sok bizonyitást – de nem a kerületéből és -124- hogy ki ne repüljön a kerületéből és a középpontba visszakerüljön, böjtölésre és szellemidézésre van szükség. Ehhez képest sokat társalogtak a szellemekkel – és sok jót is vittek ezáltal végbe, ami ugyan sohasem került nyilvánosságra.

Vigasztalásul szolgált az, hogy Monseigneur palotájának egész társasága kifogástalanul volt öltözve. Ha tudták volna, hogy az itélet napja csupán disznap, közülök mindegyik örök időkre megállotta volna a vizsgálatot. A hajnak ez a fésülése, beporozása és kenegetése, az arcnak a festése és müvészi kijavitása, a bátor kardoknak a látása, a szaglás érzékének ez a gyöngéd tisztelete bizonyára mindent örök időkre megóvott volna. A legjobb nevelésü előkelő urak apró függő harangocskákat viseltek, melyek álmos mozgásuk közben csörögtek és csengtek; ez a csengés és a selyem, brokát- és finom vászonnak suhogása olyan mozgást idézett elő a levegőben, hogy Saint Antoinet és mardosó éhségét messzire elsöpörte.

A ruha volt a csalhatatlan talizmán és varázs, mely mindent a maga helyén megtartott. Mindenki álarcos bálhoz volt öltözve, mely sohasem ért véget. Ez az álarcos bál a Tuileriák palotájától kezdve végig Monseigneuron, az egész udvaron, a kamarákon, a törvényszékeken és az egész társaságon, (a madárijesztők kivételével) egész a hóhérig terjedt, aki fésülve, puderezve, aranypaszományos kabátban, félcipőben és fehér selyemharisnyában végezte munkáját. Az akasztófáknál és kerekeknél – a bárd ritkaság volt – Monsieur Paris ilyen csinos ruhában végezte a dolgát. És ugyan ki kételkedett volna Monseigneur fogadónapjainak társaságában az Urnak 1780-ik esztendejében azon, hogy ez a rendszer, melynek gyökere a fésült, puderezett hóhér aranypaszomántos ruhában, félcipőben és selyemharisnyában: nem éli tul a csillagokat!

Miután Monseigneur négy emberét terhétől megszabaditotta -125- és csokoládéját elfogyasztotta, kinyittatta a szentek szentélyének ajtaját és kilépett. És aztán milyen volt az az alázatosság, a hajlott gerinc, a mosolygó arc, az alacsony megalázkodás! A testi és lelki megalázkodásból az Ég számára nem jutott semmi – ez volt egyik ok a sok közül, hogy Monseigneur imádói nem alkalmatlankodtak ottan.

Monseigneur nyájasan vonult termein végig egész az igazság kerületéig; itt igért valamit, amarra mosolygott, egy boldog rabszolgának egy szót suttogott, egy másik felé kezével intett. Majd megfordult és ugyanazon az uton visszafelé ment; bizonyos idő eltelte után a csokoládészellemekkel ismét szentélyébe zárkózott, ezután nem látták többé.

A szinjáték befejeződvén, a levegő mozgása szinte viharrá vált és a kis harangocskák a lépcsőkön hangzottak. Az egész tömegből nemsokára csak egy személy maradt ottan, hóna alá fogta kalapját és burnótszelencéjével lassan haladt a tükrök mellett kifelé.

– Az ördögnek szentellek – mondá ez a személy, miközben az utolsó ajtónál megállt és arcával a szentély felé fordult.

Lerázta a dohányt ujja hegyéről, mintha lábairól rázná le a port és nyugodtan haladt a lépcsőn lefelé.

Körülbelül 60 éves, diszesen öltözött, előkelő modoru férfi volt; szép maszkhoz hasonló arca szinte átlátszóan sápadt volt, minden vonása élesen kidomborodott, kifejezésében szilárd elhatározás ült. Orrának, melynek formája különben kifogástalan volt, minden cimpája fölött kicsiny mélyedés volt. Minden kis változás, amelyen ez az arc keresztülment, ebben a két mélyedésben mutatkozott. Néha szinük megváltozott, vagy összehuzódtak és kitágultak valami gyönge érverés folytán; ilyenkor az arc hamisnak és kegyetlennek látszott. Figyelmesebb vizsgálattal föl lehetett fedezni, hogy ezt a kifejezést a száj vonásai -126- és a szemgolyóknak tulságosan vizszintes és vékony határolása még növelte. Az arc kellemes hatást tett és határozottan szép és érdekes volt.

Az arc tulajdonosa a lépcsőn lement az udvarba, beszállott kocsijába és elhajtatott. A fogadás alkalmával csak kevesen beszéltek vele; kicsiny szabad tér volt körülötte és Monseigneur barátságosabb is lehetett volna hozzá.

E körülmények között szinte jól esett neki, amint látta, hogy a közönséges nép hogyan széled el lovai elől és gyakran alig kerülte el az elgázolást. Kocsisa ugy hajtott, mintha ellenséget üldözne és az őrült hajtást arcának egy vonása sem gáncsolta, ajkai nem feddették. Még ebben a süket városban és ebben a néma korszakban is felhangzott néha a panasz, hogy a szük, gyalogjáró nélküli utcákon a patriciusoknak az a kiméletlen szokása, hogy gyorsan hajtanak, a köznépet veszélyezteti és barbár módon megnyomoritja. De kevesen törődtek ezzel annyira, hogy másodszor is gondoljanak erre és ebben a tekintetben is ugy, mint minden egyébben, a nyomorult tömegre bizták, hogy segitsen a baján ugy, ahogy tud.

Manapság alig érthető kiméletlenséggel, vad robogás és zakatolással vágtatott a kocsi az utcákon végig és a sarkok körül, asszonyok jajgatva széledtek el előle, férfiak pedig egymást és a gyermekeket karjuknál fogva rántották el az utjából. Végre egy utcasarkon való beforduláskor, egy kut mellett, valami az egyik kerék utjába akadt, hangos kiáltás hallatszott, a lovak ágaskodtak és kirugtak.

Ez utóbbi akadály miatt a kocsi aligha állott volna meg; nagyon gyakran megtörtént, hogy kocsik tovább hajtattak és a sebesülteket otthagyták és miért nem? De a megrémült szolga hirtelen leszállott a bakról és husz kéz ragadta meg a lovak gyeplőjét. -127-

Magastermetü, hálósapkás ember a lovak lába alól egy tömeget rántott elő és a kut aljába fektette, letérdelt az utca sarába és nedvességébe és orditozott fölötte, mint valami vadállat.

– Pardon, Monsieur le Marquis! – mondá egy rongyos, alázatos férfi. – Egy gyermek.

A kut kissé távolabbra volt, környékén az utca 10–12 yardnyira kiszélesedett. Ekkor a magas férfi hirtelen fölugrott a földről és a kocsi felé rohant. Monsieur le Marquis egy pillanatra kezét kardjára fektette.

– Megölték! – kiáltotta a férfi vad kétségbeeséssel, mindkét karját égnek emelte és merev tekintettel nézett az előkelő férfiura. – Meghalt!

A tömeg a kocsi köré csoportosult és Monsieur le Marquisra nézett. A sok reátekintő szemben csak kiváncsiság és mohóság látszott; fenyegetés vagy harag nem volt látható. A nép nem is szólott semmit; az első kiabálás után csendes lett és az is maradt. Az alázatos férfi hangja, aki beszélt, tulzott alázatosságában szintelenül és tompán hangzott. Monsieur le Marquis szemével végigfutott rajtuk, mintha patkányok lettek volna, melyek most bujtak elő lyukaikból.

– Különös az, – mondotta – hogy ti emberek nem tudtok vigyázni magatokra és gyermekeitekre. Egyik vagy a másik közületek mindig utban van. Hogyan tudhatom, hogy lovaim nem sérültek-e meg? Ime, add ezt neki!

Aranyat dobott ki, hogy a szolga felemelje; mind kinyujtotta a nyakát, hogy lássa, hová esett. A magas -128- ember ismét oly hangon orditott, mely nem látszott olyannak, mintha ember torkából jönne:

Egy másik férfi hirtelen odajövetele, akinek a többiek utat engedtek, félbeszakitotta. Mikor a nyomorult teremtés meglátta e férfit, jajgatva és sirva borult a vállára és a kut felé mutatott, ahol néhány asszony állta körül a mozdulatlan tömeget és félénken mozgott körülötte. De ők is oly csendesek voltak, mint a férfiak.

– Tudok mindent, tudok mindent – mondá az utóbb érkezett. – Légy férfi, Gaspard! Jobb a szegény kicsikének, hogy meghal igy, mintha él. Egy pillanat alatt halt meg, fájdalom nélkül. Élhetett-e volna egy óráig is ily boldogan?

– Te bölcs vagy, hallod-e – mondá Monsieur le Marquis mosolyogva. – Hogy hivnak?

– Nesze, bölcs és kocsmáros – mondá Monsieur le Marquis és egy másik aranyat dobott neki. – Költsd el, ahogy tetszik. A lovak rendben vannak?

Anélkül, hogy az összegyült tömeget még egy második pillantásra méltatná, Monsieur le Marquis hátradült kocsijában és éppen tovább akart hajtatni oly előkelő ur arckifejezésével, aki véletlenül összetört valami közönséges tárgyat és megfizetett érte, mert módjában volt, hogy megfizesse, mikor nyugalmát megzavarta az a körülmény, hogy pénzdarab repült a kocsijába és csengett a kocsi fenekén.

Arra a helyre tekintett, ahol egy pillanattal ezelőtt Defarge, a kocsmáros állott; a nyomorult apa borult ott arcára a kövezeten és az alak, aki mögötte állott, sötéthaju, termetes asszony volt, aki kötött. -129-

– Ti kutyák! – mondá a márki, arca nyugodt és változatlan volt, kivévén az orra fölött levő mélyedéseket. – Szivesen hajtanék el bármelyiktek fölött és elpusztitanálak a föld szinéről, ha tudnám, hogy melyik gazember hajitott a kocsi felé, ha az az utonálló közelemben volna, kocsim kerekeivel szétmorzsolnám.

Ezek annyira le voltak hangolva és oly gyakori és szomoru tapasztalatuk volt, hogy ilyen egyén mit tehetett velük a törvény határain belül és kivül, hogy egy száj, egy kéz, egy szem sem mozdult. A férfiak között egy sem. De a kötögető asszony fölemelte tekintetét és merően nézett a márki arcába. Méltóságán alulinak tartotta, hogy ezt észrevegye; megvető szemmel nézett el fölötte és a többi patkány fölött; ülésébe támaszkodott ismét és megadta a parancsot:

Elhajtott; más fogatok is sebesen hajtottak arra gyors egymásutánban; a miniszterek, az állami tervkovács, a nagybérlő, az orvos, az ügyvéd, a pap, a Grande Opera, a Comedie, az egész álarcosbál tarka vágtató menetben hajtott el mellettük. A patkányok előbujtak lyukaikból és a látványt szemlélték, órákhosszat maradtak ott nézelődve; katonák és a rendőrség gyakran haladt el közöttük és a látványosság között és láncot alkotott, mögéje bujtak és onnan kandikáltak. Az apa már régen fölemelte kis tetemét és elrejtőzött vele, az asszonyok pedig, akik körülállták a kis tetemet, mialatt az ott feküdt a kut aljában, még mindig ott ültek és nézték a viz folyását és az álarcosbál elvonulását – az az egyik asszony, aki olyan feltünően állott ott kötögetve, még mindig kötött a Végzet nyugodt állhatatosságával. A kut vize folydogált, a gyors patak folydogált, a nappal belefolyt az éjszakába, a városban sok élet folyt bele a halálba az örök törvény szerint, – idő és halál nem vár senkire. A patkányok sürün egymás mellé szorulva -130- aludtak ismét sötét lyukaikban, az álarcos bál fényesen megvilágitott soupernél ült, és minden a maga utján haladt.

8. Fejezet.
Monseigneur falun.

Gyönyörü vidék, aranykalászos, de nem bőséges mezők. Szegényes rozzsal benőtt foltok, ahol buzának kellene teremni, szegényes bab- és borsófoltok és más szegényes, buzát pótló- főzelékfoltok. Az életnélküli természeten, valamint a férfiak és az asszonyok arcán, akik azt megmüvelték, akaratuk ellen való tengődés kifejezése ült – elcsüggedt hangulat: lemondás és enyészet.

Monsieur le Marquis utazókocsija (könnyebb is lehetett volna), melyet négy ló huzott és két kocsis hajtott, lassan haladt egy meredek dombon fölfelé. Monsieur le Marquis arcán levő vörös fény nem volt előkelőségének ártalmára, külső, akaratán kivül álló ok idézte elő – a lenyugvó nap.

Mikor a kocsi a domb tetejére jutott, a napnyugta olyan ragyogóan sütött belé, hogy a benne ülő arcát biborpirosra festette.

A nap valóban olyan alacsonyan állott már, hogy a következő pillanatban elmerült. Miután a sulyos féket ráerősitették a kerékre, a kocsi a porfelhőben égett szag kiséretében siklott a dombon lefelé, a vörös fény gyorsan eltünt; minthogy a nap és a márki együtt haladtak lefelé, semmi sem látszott az izzó fényből, mikor a féket leszedték.

Még egy hullámos vidék volt hátra, nyilt és festői, a domb alján kicsi falu, mögötte lejtő és dombhát, -131- templom tornya, szélmalom, erdő a vadászatra, sziklavárral a tetején, melyet börtönnek használtak. Mindezekre, az éjszaka közeledtével a sötétség homályába boruló tárgyakra a márki ugy tekintett, mint aki otthonához közeledik.

A falunak egy nyomoruságos utcája volt, benne szegényes sörfőző, cserzőmühely, kis kocsma, nyomorult istálló a póstalovak számára, szegényes kut és a szegénységnek egyéb szokott tartozékai. Népe is szegény volt. Lakói mind szegények voltak, sokan házuk kapuja előtt ültek, egy-két hagymát és más ilyenfélét szeldeltek vacsorának; mások a kutnál voltak, leveleket, füveket mosogattak és a földnek más hasonló terményeit, ami megehető. Nem hiányoztak kifejező jelei annak, hogy mi szegényitette el őket: az állami adó, az egyházi adó, a földesurnak járó adó, a községi és az általános adó itt vagy amott fizetendő, a faluban levő ünnepies felirás szerint – azon lehetett csodálkozni, hogy a kis falu teljesen el nem pusztult.

Kevés gyermek volt látható. Kutya egyáltalában nem. A férfiak és asszonyoknak nem volt nagy választékuk itten a földön – ott élhettek a faluban a malom alatt, a legnyomorultabb viszonyok között, melyek mellett életüket tengethették, vagy pedig fogság és halál várakozott rájuk a szikláról meredő börtönben.

Az előrenyargaló futár, a kocsis ostorának pattogása, mely kigyóként mozgott fejük felett az esti szürkületben, mintha a furiák kisérnék utjában, jelezték megérkezését. Monsieur le Marquis a pósta kapuja elé hajtatott, ott volt a kut mellett; a parasztok beszüntették a munkájukat, hogy őt nézzék. Ő is rájuk nézett és anélkül, hogy tudott volna róla, látta, hogy a szükség és gond lassu biztossággal sorvasztja arcukat és termetüket. (A franciáknak ez a soványsága babonává vált Angliában, mely az igazságot száz évvel tulélte.) -132-

Monsieur le Marquis kitekintett az alázatos arcokra, melyek meghajoltak előtte, mint ahogyan ő hajlongott az udvar Monseigneurje előtt – azzal a különbséggel, hogy ezek csupán azért hajoltak meg, hogy szenvedjenek és nem azért, hogy mosolyogjanak, – mikor egy őszülő utkaparó lépett a csoportba.

Odahozták őt, sapkáját kezében tartotta, a többiek körülvették, hogy hallgatózzanak, mint ahogy a párisi kutmelletti nép tette.

– Igen, Monseigneur. Abban a kitüntetésben részesültem, hogy mellettem kegyeskedett elhaladni.

Kissé lehajolt és rongyos kék sapkájával a kocsi alá mutatott. A többiek is mind lehajoltak és a kocsi alá néztek.

– Az ördög vigye el ezeket a hülyéket! Hogy hivják azt az embert? Te ismered mind az embereket ezen a környéken. Ki volt az?

– Bocsánat, Monseigneur! Nem erről a vidékről való volt. Nem láttam őt egész életemben.

– Kegyes engedelmével, Monseigneur, az volt éppen a bámulatos. Feje lecsüngött – igy! -133-

Félig megfordult és hátra hajolt, ugy hogy arca ég felé fordult és feje lefelé lógott, azután ismét kiegyenesedett, sapkáját forgatta és meghajolt.

– Monseigneur, fehérebb volt, mint a molnár. A por egészen belepte, fehér, mint egy kisértet, magas, mint egy kisértet!

A leirás a kis csoportban óriási feltünést keltett; és mind a szem, anélkül, hogy a többi szemmel ezt megbeszélte volna, Monsieur le Marquisra nézett. Talán azért, hogy lássák, vajjon az ő lelkiismeretét terheli-e valami kisértet.

– Valóban, okosan cselekedtél, – mondá a márki boldog öntudattal, hogy ilyen féreg nem bosszanthatja őt – láttad, hogy egy tolvaj kiséri kocsimat és nem nyitottad ki nagy szádat. Bah! Hadd menjen. Gabelle ur!

Gabelle ur volt a postamester és egyuttal adószedő is; nagy szolgálatkészséggel jött oda, hogy tanuja legyen a kihallgatásnak és szigoru, hivatalos arckifejezéssel rongyos kabátja ujjánál fogta a kikérdezettet.

– Fogja el ezt az idegent, ha szállást kérne ma éjjel a faluban és győződjék meg róla, hogy tisztességesek-e a szándékai, Gabelle.

– Monseigneur, rendkivül meg vagyok tisztelve, hogy parancsait teljesithetem.

Az átkozott már a kocsi alatt volt egy féltucat jó barátjával és kék sapkájával mutatta a láncot. Egy másik féltucat jó barátja gyorsan előráncigálta őt és lihegve a márki elé állitotta.

– Monseigneur, lerohant a lejtőn, fejjel előre, mint mikor valaki a folyóba veti magát. -134-

A féltucat, mely a láncot nézte, még a kerekek között volt, mint a juhok; a kerekek oly hirtelenül indultak meg, hogy szerencsések voltak, hogy csontjaikat megmenthették; egyebük ugy sem volt, amit megmenthettek volna, azért voltak szerencsések.

A kocsi gyorsan kihajtott a faluból, a mögötte elterülő lejtőre, a domb meredeksége futását meglassitotta. Fokonkint lassitotta sebességét és inogva, döcögve haladt fölfelé a nyári éjszaka illatos levegőjében. A kocsisok, akiknek feje körül a furiák helyett ezernyi apró rovar röpködött, ostoraik pattogó végét kötözgették; a lakáj a lovak mellett haladt; a futár hallható volt, amint a sötétségben előrelovagolt.

A domb legmeredekebb pontján volt egy kis temető, benne egy kereszt a Megváltó nagy, uj alakjával; fából való szegényes alak volt, melyet valami ügyetlen falusi faragó készitett, de az alakot az életből vette, – talán a saját életéből – mert rettenetesen sovány és vézna volt.

Egy asszony térdelt a nagy szenvedésnek ezen szomoru jelképe előtt, mely azóta csak rosszabbodott, de még nem érte el tetőpontját. Fejével arra fordult és mikor a kocsi odajutott, gyorsan fölkelt és a kocsijához lépett.

– Mi van férjeddel, az erdészszel? Mindig a régi történet veletek. Nem tud megfizetni valamit?

Öreg asszonynak látszott, pedig fiatal volt. Megható fájdalom nyilatkozott meg viselkedésében; kezét vad szenvedéllyel csapta össze, majd a kocsi ajtajára fektette gyöngéden és cirógatva, mintha emberi kebel volna és azt várná, hogy megérzi a könyörgő érintést.

– Monseigneur, hallgasson meg! Monseigneur, hallgassa meg kérésemet! Férjem inség miatt halt meg; olyan sokan halnak meg inségük miatt; oly sokan fognak még meghalni inségük miatt.

– Monseigneur, azt a jó Isten tudja; de én nem azt kérem. Az a kérésem, hogy egy darab fát vagy követ tegyenek sirjára férjem nevével, hogy megjelölje, hol fekszik. Különben gyorsan elfelejtik a helyét, nem találják meg, ha én is elpusztulok ugyanattól a betegségtől és engem egy másik szegény fühalom alá tesznek Monseigneur, oly sokan vannak, oly gyorsan szaporodnak, oly nagy itt a nyomor! Monseigneur! Monseigneur!

A lakáj eltávolitotta őt az ajtótól, a kocsi gyorsan elhajtott, a kocsisok nógatták a lovakat, az asszony messze elmaradt és a márki, ismét a furiáktól kisérve, gyorsan csökkentette a közte és a kastélya között levő távolságot.

A nyári éjszaka édes illata vette körül, és amint az eső esik részrehajlás nélkül, a porlepte, rongyos, munkától fáradt csoportot is körülvette a kutnál, az utkaparó kék sapkájával – enélkül ő semmi sem volt – még mindig a kisértetszerü emberről beszélt, ameddig csak hallgatták. Lassankint megelégelték, -136- egymásután elszéledtek és az apró ablakokban világosság pislogott; mikor az ablakok elsötétedtek és több csillag volt látható, ugy látszott, mintha ezeknek a fénye az égboltozatra szállott volna, ahelyett hogy kioltották.

Nagy, magastetejü házak, és a fölébe nyuló fák árnyékot vetettek Monsieur le marquisra; mikor a kocsi megállott, az árnyék helyébe fáklya fénye lépett és kastélyának nagy kapuja kinyilott előtte.

9. Fejezet.
A Gorgo feje.

Monsieur le Marquis kastélya hatalmas, nagy épület volt, előtte kövezett udvar, melyből két, a kövezett terraszon egyesülő kőlépcső vezetett a főkapu elé. Csupa kő az egész, kőkerités, kőből való urnák, kőből való virágok, kőből való emberarcok, kőből való oroszlánfejek, kő mindenütt. Mintha a Gorgo feje nézett volna reá két század előtt, amikor elkészült.

Monsieur le Marquis kocsijából fölment a széles, alacsony fokokból álló lépcsőn, fáklya világitott előtte, mely a sötétséget eloszlatta; egy bagoly a fák közötti nagy istálló tetején hangosan tiltakozott ez ellen. Egyébként minden nyugodt volt olyannyira, hogy a fáklya, mellyel a lépcsőt világitották meg és a másik, amelyet a nagy kapunál helyeztek el, oly nyugodtan égett, mintha nagy teremben és nem a nyári éjszaka szabad ege alatt égne. A bagoly kiáltásán kivül más hang nem hallatszott, kivévén egy szökőkutnak medencéjében való csobogását; sötét éjszaka volt, mely óraszámra tartja vissza lélegzetét, azután nagyot sóhajt és lélegzetét ismét visszatartja. -137-

A nagy kapu hangosan csapódott be, Monsieur le Marquis nagy csarnokon haladt keresztül, mely régi fegyverekkel és vadászati eszközökkel volt diszitve; sulyos lovaglóvesszők és ostorok is voltak ottan, sok paraszt, aki azóta jótevőjéhez, a Halálhoz tért meg, érezte ezeknek a sulyát, ha földesura rossz kedvében volt.

Monsieur le Marquis elkerülte a nagyobb termeket, melyek nem voltak megvilágitva és éjjelre már be voltak zárva, a fáklyavivő világitott előtte a lépcsőn, a folyosón levő egyik ajtóig. Ez fölnyilt előtte és ő három teremből álló belső lakosztályába lépett; az egyik hálószobája, a kettő pedig más célra való. Magas, boltozott, szőnyegnélküli termek nagy, fával füthető tüzhelyekkel és minden kényelemmel ellátva, ami hozzátartozott egy márki fényüzéséhez, fényüző korban és országban.

Az utolsó előtti Lajosnak divatja – XIV. Lajos – abból a családból, mely sohasem hal ki, volt a termek gazdag fölszerelésében az uralkodó, de olyan tárgyak is voltak találhatók, melyek Franciaország történetének régebbi lapjaira emlékeztettek.

A harmadik teremben két személyre volt teritve; kerek, kicsiny és magas szoba volt, a kastély négy gyertyaoltó-kupakhoz hasonló tornyainak egyikében; egyik ablaka nyitva állott, a fából való ablakredőnyök le voltak eresztve, ugy hogy az éjszaka sötétsége csak keskeny fekete vonal alakjában látszott, mely a redőnyök kőszinü sávjaival váltakozott.

– Hallom, hogy unokaöcsém még nem érkezett meg – mondá a márki a vacsora előkészületeire pillantva.

– Ah! Nem valószinü, hogy ma éjjel megérkezik; de az asztal maradjon ugy, amint van. Negyed óra alatt elkészülök. -138-

Monseigneur egy negyedóra alatt készen volt és egyedül ült le bő és válogatott vacsorájához. Széke az ablakkal volt szemben, levesét elfogyasztotta és pohár bordeauxit emelt éppen ajkához, majd ismét letette.

– Mi ez? – kérdezte nyugodtan, figyelmesen nézett a fekete és kőszinü vizszintes vonalakra.

A szolga, aki felelt, felhuzta a redőnyöket, kinézett az üres sötétségbe és ott állott ujabb parancsot várva.

Ez is megtörtént és a márki folytatta vacsoráját. Félig elkészült vele, mikor kocsi zörgését hallotta. Gyorsan közeledett és a kastély homlokzata felé jött.

Monseigneur unokaöccse volt. Kora délután csak kevéssel volt Monseigneur kocsija mögött. Gyorsan csökkentette a távolságot, de nem annyira, hogy Monseigneurt elérhette volna az uton. A póstaállomásokon hallotta, hogy Monseigneur előtte van.

– Mondják meg neki, – mondá Monseigneur – hogy a vacsora itten vár reá és kérjék, hogy vegyen részt. – Kis idő mulva bejött. Angliában Darnay Károly néven ismerték.

– Tegnap utazott el Párisból, uram? – mondá Monseigneurnek, amint az asztalhoz ült.

– Bocsánat! Nem ugy értem, hogy utazása sokáig tartott, hanem hogy sokáig tartott, mig az utazásra elszánta magát.

– Visszatartottak – az unokaöcs habozott egy pillanatig a válasszal – különböző ügyek.

Mindaddig, mig a szolga jelen volt, alig beszéltek egyebet. Mikor a kávét felszolgálták és egyedül maradtak, az unokaöcs beszélni kezdett, miközben nagybátyjára nézett, arcának pillantásával találkozott, mely szép maszkhoz volt hasonló.

– Visszatértem utamból, uram, melyet, mint tudja, bizonyos cél érdekében tettem meg. Nagy és váratlan veszedelembe sodort, de a cél szent és ha halálba is vitt volna, hiszem, hogy bátran szenvedtem volna el azt is.

– Nem a halálba, – mondá a bátya – nem szükséges azt mondani, hogy a halálba.

– Nagyon kétlem, uram, – válaszolt az unokaöcs – hogy ha ez az ügy engem a sir szélére vitt volna, hogy ön egy ujját is felemelte volna, hogy engem megmentsen.

Ennek a hallatára az orr gödröcskéinek mélyedése és a kegyetlen arc finom, egyenes vonásainak a hosszabbodása vésztjóslónak mutatkozott; a nagybátya kegyes mozdulattal tiltakozott ugyan ellene, tisztán látszott azonban, hogy nem volt egyéb udvariasságnál és igy nem is volt megnyugtató.

– Valóban, uram, – folytatta az unokaöcs, – abból következtetve, amit mostan már tudok, ugylátszik, mintha határozottan arra igyekezett volna, hogy még gyanusabb látszatot adjon azoknak a gyanus körülményeknek, melyek engem környeztek; -140-

– Azonban bárhogyan is legyen a dolog, – folytatta az unokaöcs bizalmatlanul tekintve reá – azt az egyet tudom, hogy az ön diplomáciája minden módon megakadályozna és a módok tekintetében sem válogatna.

– Barátom, azt megmondottam önnek, – mondá a nagybátya s orrcimpái remegtek – legyen oly kegyes és emlékezzék arra, hogy ezt megmondottam önnek már jó régen.

– Köszönöm! – mondá a márki barátságos mosollyal. Hangja remegett, mint valami hangszeré.

– Valóban, azt hiszem, uram, – folytatta az unokaöcs – hogy az ön szerencsétlensége az én szerencsém is egyuttal és ez óvott meg engem a börtöntől itt Franciaországban.

– Nem értem teljesen, – válaszolt a nagybátya kávéját szörpölve – szabad bővebb magyarázatot kérnem?

– Azt hiszem, hogy ha ön nem volna kegyvesztett az udvarnál és ez a felhő nem árnyékolná be már régen, akkor egy lettre de cachet bizonytalan időre valamelyik várba küldött volna engem.

– Lehet – mondá a nagybátya nagy nyugalommal. – Sőt a család becsületére való tekintettel el is határozhatnám magamat arra, hogy önnek ezt a kellemetlenséget okozzam. Kérem, bocsássa meg.

– Szerencsémre hallom, hogy a tegnapelőtti audiencia szokásosan hideg volt – jegyezte meg az unokaöcs.

– Nem mondanám, hogy az ön szerencséjére, barátom, – válaszolt a nagybátya nagy udvariassággal – nem vagyok egészen bizonyos benne. Elmélkedésre való jó alkalom a magány előnyeivel -141- egybekötve sokkal előnyösebben befolyásolná sorsát, amint azt ön befolyásolja. Ezt a kérdést azonban nem érdemes tárgyalni. Amint ön állitja, én vagyok hátrányban. Ezeket a kicsiny javitóeszközöket a családok hatalmának és tekintélyének e gyöngéd előmozditóit, ezeket a csekély kedvezményeket, melyek önre olyan kellemetlenekké válhatnak, mostan csupán közbenjárással és alkalmatlankodással lehet megszerezni. Igen sokan keresik és (aránylag) csak igen kevésnek engedélyezik. Azelőtt másképpen volt, azonban ebben a tekintetben Franciaországban a viszonyok rosszabbodtak. Még nem olyan régen őseink a környék csőcselékének élete és halála fölött rendelkeztek. Sok ilyen ebet ebből a szobából vittek el az akasztófa alá, a szomszéd szobában (hálószobámban), tudomásunk szerint, ott helyben leszurtak egy fickót, mert leányát illetően szemtelen aggodalmai voltak – saját leányát illetően! Sok privilégiumot veszitettünk el; uj filozófia lett divatos; és helyzetünk érvényesitése manapság igazi kellemetlenséget okozhatna (nem megyek oly messzire, hogy azt mondanám, hogy okozna, de okozhatna). Szomoru, nagyon szomoru!

A márki egy kevés burnótot szippantott szelencéjéből és fejét rázta hozzáillő bájos kétségbeeséssel, kétségbeesve az országon, mely őt, az ujjászületés nagy közegét, még magában foglalta.

– Mi annyira érvényesitettük helyzetünket a régebbi és a mai modern korban is, – mondá az unokaöcs komoran – hogy alig hiszem, hogy Franciaországban gyülöltebb név van a mienknél.

– Reméljük is, – mondá a nagybátya – az előkelők gyülölete a nép önkénytelen hódolása.

– Ebben az egész országban köröskörül, – folytatta az unokaöcs előbbi hangján – nincsen egyetlen arc, mely ne a rettegés és szolgaság sötét érzetének hódolatával tekintene reám. -142-

– Ez a család nagyságának az elismerése, – mondá a márki – melyet kiérdemelt azzal, hogy milyen módon óvta meg ezt a nagyságot. Hah! – Ismét szippantott és lábait keresztbefektette.

Mikor azonban az unokaöcs karjával az asztalra könyökölt és lehangoltan gondolataiba elmerülve szemét kezével befödte, a szép maszk a kiváncsiság, bizalmatlanság és ellenszenv erősebb kifejezésével nézett reá, mint ahogy az viselőjének megszokott közömbösségéhez illett.

– Elnyomás az egyedüli tartós filozófia. A rettegés és szolgaság érzetének sötét hódolata az, kedves barátom, – jegyezte meg a márki – ami ezeket a kutyákat az ostor iránt való engedelmességre készteti, amig csak ez a tető – fölfelé tekintett reá – az eget kizárja.

Ami talán nem tartott olyan sokáig, mint azt a márki képzelte. Ha láthatta volna azon éjjel a kastélynak képét, hogy az, és még ötven más, egynéhány esztendővel azután milyen állapotba jutott, aligha ismert volna a kisérteties, füsttől fekete, kirabolt romokban a sajátjára. A tetőre vonatkozó dicsekvését illetően pedig azt találhatta volna, hogy az az eget egészen uj módon zárta ki – örökre a tetemek szeméből, melyekbe százezer puska csöve tüzelte az ólmot.

– Azalatt – mondá a márki – én óvom meg a család tekintélyét és nyugalmát, ha ön nem akarja. De ön fáradt lehet. Fejezzük be konferenciánkat ma éjjelre?

– Uram, – mondá az unokaöcs – mi gonoszat cselekedtünk és most aratjuk gyümölcseit.

– Mi cselekedtünk gonoszat? – ismételte a márki, kérdő mosollyal, és először unokaöccsére, majd önmagára mutatott. -143-

– A mi családunk, a mi tekintélyes családunk, melynek tekintélyét mind a ketten szivünkön viseljük, de teljesen különböző módon. Még atyáink idejében is végtelen sok jogtalanságot követtünk el és minden emberi teremtményt megsértettünk, amely közénk és élvezetünk közé lépett! De kell-e atyám idejéről beszélnem, hisz az azonos az önével? Elválaszthatom-e tőle ikertestvérét és örökösét?

– És itthagyott engem – válaszolt az unokaöcs – egy rendszerhez bilincselve, mely reám nézve rettenetes; melyért felelős, de amelyben tehetetlen is vagyok; állandóan fáradozom, hogy szeretett anyám utolsó szavát teljesitsem, hogy utolsó pillantásának engedelmeskedjem, mely arra kért, hogy könyörüljek és segitsek; és állandóan gyötör a kin, hogy segitséget és erre való hatalmat hiába keresek.

– Ha nálam keresi kedves unokaöcsém, – mondá a márki és mutatóujjával melléhez ért – akkor hiába keresi, arról biztositom.

Tiszta fehér arcának minden vonása kegyetlenséget, ravaszságot mutatott, amint szelencéjével kezében, nyugodtan nézett unokaöccsére. Még egyszer érintette mellét, mintha ujja finom kard hegye volna, mellyel ügyes gyakorlottsággal szivét szurná keresztül és igy szólt:

– Kedves barátom, én meghalok, és a rendszert, melyben éltem, az utókorra juttatom.

Miután ezt mondotta, még egy utolsót szippantott és a szelencét zsebébe dugta.

– Legyen esze, – folytatta azután, miközben az asztalon levő kis csengőt megrázta – és törődjék bele természetes sorsába, különben elveszett, Monsieur Charles.

– Ez a vagyon és Franciaország reám nézve elveszett, – mondá az unokaöcs komoran – lemondok róluk. -144-

– Mind a kettő az öné; hogy lemondhat róluk? Franciaországról talán, de erről a vagyonról még nem? Emliteni sem érdemes, de lemondhat-e róla már most?

– Nem volt szándékomban, hogy szavaimnak ilyen értelmet adjak. Azonban ha reámszállana, holnap…

– Nagyon is megtisztel, – mondá a márki – de mégis inkább adok előnyt ennek a föltevésnek.

– Lemondanék róla, és másutt, más módon élnék. Keveset hagynék itten, hisz az egész nem egyéb nyomoruság és romhalmaznál.

– Ah! – kiáltott a márki körülhordva tekintetét a fényüzéssel tele szobában.

– A szemnek itten elég kellemes, de a maga valóságában, a szabad ég alatt és napvilágnál látva, ez, pazarlás vad halmaza, rossz gazdálkodás, kizsarolás, adósság, teher, elnyomás, éhség, meztelenség és szenvedés.

– Ha valaha az enyém lesz, akkor jobban értő kezekre bizom, hogy lassan (ha ugyan egyáltalán lehetséges) szabaditsák meg a reánehezedő tehertől, mely lenyomja; hogy a szegény nép, mely hozzá van bilincselve és a türés határáig jutott el, egy másik generációban kevesebbet szenvedjen. Átok van rajta és ezen az egész országon.

– És ön? – kérdezte a nagybátya – Bocsássa meg kiváncsiságomat, uj filozófiájából szándékozik megélni?

– Azt kell tennem, hogy megéljek, amire honfitársaim is nemsokára kényszeritve lesznek, nemességük ellenére – dolgozom. -145-

– Igen. Abban az országban, uram, a család tekintélye a részemről biztosságban van. A család tekintélye más országban nem szenved miattam, mert nevemet másutt nem viselem.

A csengetyü szavára a szomszéd szobában világot gyujtottak. A nyitva levő ajtón át a világosság behatolt. A márki abba az irányba nézett és komornyikjának távolodó lépteire hallgatózott.

– Anglia nagyon vonzza önt, ámbár, ugy látszik, nem valami nagyon sikerült ott boldogulnia – jegyezte meg azután és mosolyogva, nyugodt arccal fordult unokaöccse felé.

– Mondottam már, érzem, hogy ottan való boldogulásomat önnek köszönhetem, uram. Egyébként Anglia menedékhelyem.

– Mondják, ezek a hencegő angolok mondják, hogy sok embernek a menedékhelye. Ismer ottan egy honfitársat, aki menedékre talált ottan? Orvos?

Mikor kiváló udvariassággal meghajtotta fejét, titok ült mosolygó arcán és szavainak oly titokzatos kifejezést adott, hogy unokaöccse megrettent tőle. Keskeny, egyenes szemöldöke, szája és orrcimpája fölött a gödröcskék elhuzódtak és ördögi szép arcán éles guny kifejezése ült.

– Igen – ismétlé a márki. – Igen. Egy orvos és a leánya. Igen. Igy kezdődik az uj filozófia! Ön fáradt. Jó éjt!

Éppen olyan hiábavaló lett volna a kastélyon levő kőarcok egyikét, mint az ő arcát megkérdezni. Az unokaöcs hiába nézett reá, amint mellette elhaladt az ajtó felé. -146-

– Jó éjt! – mondá a nagybátya. – Örömmel nézek elébe, hogy holnap reggel viszontlátom. Kellemes nyugalmat! Világits Monsieurnek szobájába!… És égesd el Monsieurt, unokaöcsémet ágyában, ha úgy tetszik – tette hozzá önönmagában, mialatt ismét megrázta a kis csengőt, hogy komornyikját szobájába hivja.

A komornyik eltávozott, majd visszajött; a márki föl és alá járkált kényelmes hálóköpenyében, hogy a tikkasztó, csendes éjszakában lassan alváshoz készüljön. Amint puha papucsban nesztelenül járkált föl és alá a szobában, finomodott tigrishez hasonlitott; a mesebeli, bünbánatnélküli, gonosz elvarázsolt márkinak látszott, akinek időközönkint tigrissé való változása éppen mostan volt folyamatban vagy megszünőben.

Fényüzéssel berendezett hálószobájának egyik sarkától a másikig járkált, elgondolva a mai utazás eseményeit, amint azok önkéntelenül tolultak agyába; a dombon fölfelé való lassu haladás alkonyatkor; a napnyugta, a dombról való lemenetel, a malom, a sziklán levő börtön, a völgyben elterülő kis falu, a kut melletti parasztok, az utkaparó, amint kék sapkájával a kocsi alján levő láncot mutatta. Ez a kut emlékeztette a párisi kutra, a kis tetemre, mely ott feküdt az alján, a föléje hajló asszonyra és a magas emberre, aki karját ég felé nyujtva, kiáltotta: »Meghalt!«

Csak egy gyertyát hagyott égve a nagy kemencén, majd a vékony fátyolszövetből való függönyt ágya körül leeresztette és amikor alváshoz elhelyezkedett, hallotta, amint az éjszaka hosszu sóhajjal törte meg csendjét.

Három óra hosszat bámultak a külső falon levő kőből való arcok vakon az éjszakába; három hosszu -147- órahosszat csörgették a lovak az istállóban zaboláikat, ugattak a kutyák és a bagoly visitott, hangja nagyon kevéssé hasonlitott ahhoz, melyet a költők tulajdonitanak neki. De megátalkodott szokása az ilyen teremtményeknek, hogy alig mondják valaha azt, amit nekik előirnak.

Három hosszu óra hosszat bámultak a kastély kőből való arcai – oroszlán- és emberi arcok – vakon az éjszakába. Halotti sötétség terült el a vidéken; a halotti sötétség mindent beboritott. A temető kicsiny, szegényes fühalmai alig voltak egymástól megkülönböztethetők; a kereszt alakja akár leszállhatott volna, oly kevés látszott belőle. A faluban az adószedő is, az adózottak is mélyen aludtak. Talán lakomákról álmodtak, mint ahogy az éhezők szoktak, vagy kényelemről és pihenésről, mint az agyonhajszolt rabszolga, vagy az igába fogott ökör álmodhatik. A vézna lakók nyugodtan aludtak, azt érezték, hogy szabadok, hogy jóllaktak.

Három sötét óra hosszat folydogált a falu kutja látatlan, hallatlan és a kastély kutja látatlan és zavartalan, – mind a kettő elfolyt, mint ahogy a percek folynak el az idő forrásából. Mind a kettőnek szürke vize kisértetessé vált a reggeli szürkületben és a kastély kőarcainak a szeme kinyilt.

Mindinkább világosodott, mig a nap megaranyozta a mozdulatlan fák koronáját és sugaraival a dombot elárasztotta. A hajnal pirjában a kastély kutjának a vize vérnek látszott és a kőarcok elpirultak. A madarak danája hangos volt és csengő és a márki hálószobájának viharvert ablakpárkányán kis madár tele tüdővel dalolta legédesebb dalát. A legközelebbi kőarc ezen annyira elbámult, hogy kidülledt szemmel, tátott szájjal és lelógó állkapoccsal ijesztően nézett oda.

A nap most már teljes pompájában ragyogott és a falu mozogni kezdett. A kicsiny ablakok kinyiltak, -148- rozoga kapuk recsegtek, a kunyhókból előkerült a nép, didergett a reggeli friss levegőtől. Azután ismét elülről kezdődött a falu népének ritkán enyhitett napi munkája. Némelyek a kutra mentek, mások a mezőre; férfiak és asszonyok mentek oda ásni és kapálni; férfiak és asszonyok mentek oda, hogy a félig éhenhalt jószág után lássanak és a zörgő csontu teheneket az utak szélén tengődő silány legelőre hajtsák. A templomban és a keresztnél egy-két alak térdelt; és mig az egyik imáját végezte, a kötélen vezetett tehén a kereszt tövében levő néhány növény között reggeli után kutatott.

A kastély későbben ébredt, mint ahogy az állásához illett, de fokonkint és biztosan ébredt föl. Először a lándzsák és vadászkések pirultak és élesen ragyogtak a reggeli nap fényében; majd az ablakok, ajtók nyiltak ki; a lovak az istállókban a napfény és friss levegő felé fordultak, amely az ajtókon beáradt, levelek ragyogtak és susogtak az ablakok vasrácsain, a kutyák láncaikat csörgették és türelmetlenül várták szabadonbocsátásukat.

Mindezek a közönséges események az élet forgásához, a reggel visszatéréséhez tartoztak. De nem oda tartozott a kastély nagy csengőjének a harangozása, sem a lépcsőkön fel és alá futkosás, sem a terraszon szaladgáló alakok, sem a sulyos lépések, melyek itten, amottan, mindenütt felhangzottak, sem a lovak gyors nyergelése és elvágtatása.

Milyen szél adta tudtára ezt a sietést a porral fedett utkaparónak, aki már munkájában volt a falu mögötti domb tetején, ebédje (nem volt nehéz elvinni) ott feküdt mellette egy kőhalmon, még a varju sem tartotta érdemesnek, hogy csipkedje. Talán a madarak hullatták alá, amelyek elvitték a hir egy pár szemét a távolba, mint ahogy véletlenül gabonaszemet elszórnak? Bárhogyan történt is, az utkaparó a hüvös reggelen lefelé rohant a dombtető térdig érő porában, -149- mintha élete megmentéséért rohanna, és meg sem állt, mig a kuthoz nem ért.

A falu minden lakója a kutnál volt, lehangoltan állották körül és sugdolóztak, nem látszott rajtuk más izgalom, mint kiváncsiság és meglepetés. A legelőre vitt teheneket nagy hirtelenül ismét hazahozták és odakötözték ahhoz, ami éppen utjukba esett; a tehenek tompa közönnyel bámultak maguk elé, vagy lehevertek és azon a néhány füszálon kérőztek, amit ide-oda utjukban fölszedhettek. A kastély, a posta és az adóhivatal néhány embere többé-kevésbé felfegyverkezett és tanácstalanul csoportokba verődött az ut másik oldalán. Az utkaparó ötven jóbarátja csoportjának már a közepébe került és kék sapkájával mellét verte. Mit jelentett mindez, vagy minek volt tulajdonitható az, hogy Gabelle hirtelen egy szolga mögé ül a nyeregbe és a kétszeresen terhelt ló gyors vágtatásban rohant el, mint valami uj változata a Leonoráról szóló német balladának?

A Gorgo ismét ránézett az éjjel az épületre és a még hiányzó kőarcot hozzátette; azt a kőarcot, melyre már vagy kétszáz esztendeje várakozott.

Monsieur le Marquis párnáján feküdt. Olyan volt, mint egy szép maszk, mely hirtelen fölriadt, majd bosszus lett és kővé meredt. A kőalak szivébe kést döftek. Markolata köré papirszelet volt tekerve, melyre ez volt firkálva:

10. Fejezet.
Két igéret.

Több hónap, számszerint tizenkettő telt el; Darnay Károly Angliában telepedett le, mint a francia nyelv képzett tanitója, aki a francia irodalomban is járatos volt. Manapság tanár volna, akkoriban tanitó volt. Fiatal embereket tanitott, akiknek idejük és módjuk volt, hogy olyan élő nyelv tanulmányozásával foglalkozzanak, melyet az egész világon beszéltek; arra igyekezett, hogy izlésüket a tudás és képzelet e tárháza felé irányitsa. Irogatott is erről jó angol stilusban és angol nyelvre is forditott. Ilyen tanitókat akkoriban nem lehetett könnyen találni; egykori hercegek és jövendőbeli királyok még nem foglalkoztak nyelvtanitással és a Tellson főkönyveitől tönkrejutott nemesség nem tünt még el, hogy szakács- vagy ácsmesterséget folytasson. Olyan tanitó volt, akinek a tudása és képzettsége a tanitásban szokatlanul kellemes és hasznos módon érvényesült; forditásai is előkelők voltak, mert munkájában a szókincs ismeretén kivül egyebet is kifejezett, ugy hogy az ifju Darnay csakhamar ismert és keresetté vált. Jól ismerte hazája viszonyait is és az ezek iránt való érdeklődés mindinkább fokozódott. Igy aztán kitartó szorgalmával és fáradhatatlan tevékenységével boldogult is.

Nem remélte, hogy Londonban aranyat lel az utca kövezetén, sem azt, hogy rózsák között fog pihenni. Ilyen vérmes reményekkel aligha boldogult volna. Munkát remélt, meg is találta és legjobb tudása szerint el is végezte. Ez volt boldogulásának a módja.

Idejének egy részét Cambridgeben töltötte, ahol egyetemi hallgatókat tanitott, mint valami türt csempész, aki latin és görög helyett európai nyelveket -151- csempészett a vámházba. Idejének többi részét Londonban töltötte.

Attól az időtől kezdve, hogy a paradicsomban örökös volt a nyár, egész napjainkig, mikor az elüzöttek vidékén majdnem állandó a tél, a férfivilág változatlanul egy uton haladt, – Darnay Károly utján – a szerelem utján.

Veszedelme órája óta szerette Manette Luciet. Sohasem hallott oly bájos, oly kellemes hangot, mint az ő szánakozása hangját. Sohasem látott arcot, melynek szépsége oly gyöngéd volt, mint az övé, mikor megásott sirja szélén vele szembesitették. De ezt az érzelmet egy szóval sem emlitette előtte. Egy év telt már el az elhagyatott kastélyban elkövetett gyilkosság óta. Mily messze volt tőle, hosszu, poros utaival, messze tul a tengeren – a szilárd kőkastély álom ködének tünt fel előtte – és ő még egy szóval sem árulta el neki szivének állapotát.

Meg volt ennek az oka, ezt ő jól tudta. Nyári nap volt ismét, kevéssel azelőtt érkezett Londonba egyetemi elfoglaltságából, mikor Soho csöndes sarka felé tartott, hogy Manette doktor előtt érzelmeit kitárja. Nyári este volt, tudta, hogy Lucie Miss Pross-szal kisétált.

A doktor ablakmelletti karosszékében ülve olvasott. Fokonkint visszanyerte energiáját, mely hosszas szenvedésében megóvta őt, és azt még érezhetőbbé is tette. Most valóban energikus férfi volt, céltudatos, nagy akaraterejü és élénken tevékeny. Visszanyert energiájában néha kissé szeszélyes és hirtelen természetü volt, ilyennek mutatkozott többi visszanyert képességében is; de ez a hangulata nem volt gyakran észrevehető és mindinkább csökkent.

Sokat tanulmányozott, keveset aludt, nagy erőltetést könnyen türt el és egyformán vidám volt a hangulata. Darnay Károly lépett most be hozzá; -152- mikor meglátta őt, könyvét félretette és kezét feléje nyujtotta.

– Darnay Károly, örülök, hogy láthatom. Már három-négy nap óta várjuk visszaérkezését. Stryver és Carton Sydney mind a ketten itt voltak tegnap, és azt mondották, hogy ön már régen esedékes.

– Érdeklődésük nagyon lekötelez, – válaszolt azokra vonatkozóan kissé hüvösen, de a doktorral szemben meleg érzelemmel – Miss Manette?

– Jól van, – mondá a doktor, mikor ő megállott – és visszatérése öröm mindannyiunkra. Háztartási ügyekben jár el, de hamar itthon lesz.

– Manette doktor, tudtam, hogy ő nincsen otthon. Felhasználtam az ő távollétének alkalmát, hogy önnel beszélhessek.

– Igen? – mondá a doktor látható kényszerrel. – Hozza közelebb székét és beszéljen.

A széket illetően engedelmeskedett, de ugy látszott, hogy a beszélést kevésbbé könnyünek találta.

– Abban a szerencsében részesültem, Manette doktor, – kezdé el végre – hogy bizalmas vagyok itten, már körülbelül másfél éve és remélem, hogy a tárgy, melyet érinteni óhajtok, nem fogja…

A doktor kezét kinyujtva, félbeszakitotta őt, hogy megállásra birja. Egy ideig kezét kinyujtva tartotta, majd visszavonva igy szólott:

– Minden időben nehezemre esik, hogy róla beszéljek. Különösen nehéz, mikor hallom a hangot, amelyen róla beszél, Darnay Károly,

– Ez a hang az őszinte bámulat, igaz hódolat és mély szerelem hangja, Manette doktor! – mondá tiszteletteljesen.

Kényszere oly nyilvánvaló volt és annyira látható volt az is, hogy az az említett kérdésnek szőnyegre való hozatalától származik, hogy Darnay Károly habozott.

– Sejti, hogy mit akartam mondani, ámbár nem tudhatja, hogy milyen komolyan gondolom, mily komolyan érzem azt, anélkül, hogy ismerné szivem belsejét, a reményt, a félelmet és a kétséget, mely már olyan régen eltölt. Kedves Manette doktor, szeretem leányát, vonzalommal, bensőséggel, önzetlenül, imádattal. Ha volt valaha szerelem a világon, ugy én szeretem őt. Ön is szeretett, régi szerelme beszéljen érdekemben!

A doktor elfordult arccal ült ottan, szemét a földre szegezte. Az utolsó szavak hallatára ismét hirtelen kinyujtotta karját és kiáltott…

Kiáltása valódi fájdalomról tanuskodott, ugy hogy még sokáig ott csengett Darnay Károly fülében, miután már régen elhangzott. Kinyujtott kezével feléje intett, mintha Darnayt arra kérné, hogy szünetet tartson. Ő annak magyarázta és hallgatott.

– Bocsásson meg – mondá a doktor halk hangon, néhány pillanat mulva. – Nem kételkedem, hogy szereti Luciet; ez irányban nyugodt lehet.

Székében feléje fordult, de nem nézett reá, tekintetét sem forditotta feléje. Állát kezére támasztotta és fehér haja beárnyékolta arcát…

– Szükkeblüség volna, ha nem akarnám látni, hogy ez az önmegtagadás az atya iránt való kiméletből származik. Az atya köszönetet mond önnek.

– Tudom, – mondá Darnay tiszteletteljesen – tudnom kell, Manette doktor, hiszen együtt láttam önöket nap-nap után, hogy ön és Miss Manette között olyan szokatlan, megható vonzalom van, oly bensően összefügg a körülményekkel, amelyekből származott, hogy kevés a hozzáfogható, még az atya és gyermeke közötti gyöngédségben is. Tudom, Manette doktor, – kell, hogy tudjam – hogy az ő vonzalma egyesült a leány kötelességtudásával, aki hajadonná serdült, hogy szivét teljesen eltölti a gyermek szeretete és bizalma. Tudom, hogy neki gyermekkorában nem voltak szülei és hogy ő mostani korának és jellemének egész állhatatosságával és bensőségével csügg önön és hogy ő egyesiti ezzel az előbbi idők vonzalmát és bizalmát, melyben ön reánézve még elveszett volt. Nagyon jól tudom, hogy ha ön a tulvilági életről került volna vissza hozzá, az ő szemében ön még akkor sem volna szentebb vonzalommal körülvehető, mint amilyent mostan állandóan tanusit ön iránt. Tudom, hogy ha ő önt megöleli, a csecsemő, a gyermek, a hajadon karja öleli egyszerre. Tudom, hogy ő ön iránt való szeretetében anyját látja és szereti, mikor az az ő korában volt, látja és szereti önt, mikor ön az én koromban volt, szereti megtört szivü anyját, szereti önt végtelen szenvedésében és áldott felépülésében. Tudtam ezt éjjel-nappal, mióta ismerem önt otthonában.

Az atya szótlanul ült, arca a föld felé fordult. Lehellete meggyorsult, de az izgalomnak minden egyéb jelét elnyomta.

– Kedves Manette doktor, minthogy ezt mindig tudtam és őt és önt ettől a szent fénytől övezetten -155- láttam mindig, hallgattam, hallgattam addig, amig a férfi szive képes erre. Éreztem és érzem most is, hogy ha szerelmemet – még az én szerelmemet is – kettőjük közé helyezem, hogy akkor én, az ön élete történetébe nem teljesen odaillő elemet vegyitek. De szeretem őt. Isten a tanum, hogy szeretem őt.

– Elhiszem – válaszolt az atya gyászos hangon. – Már régen gondoltam. Elhiszem.

– De ne higyje, – mondá Darnay, kit a panaszos hang szemrehányóan érintett – hogy ha életkörülményeim olyanok volnának, hogy kettejüknek meg kellene válni, abban az esetben, ha valaha oly szerencsés lehetnék, hogy őt feleségemnek mondhatnám, hogy egyetlen egy szóval is emlitettem volna ezt, amit most elmondottam. Tudom, hogy reménytelen lett volna és azonkivül tudom azt is, hogy nemtelen volna. Ha ennek csak a lehetősége is – még a távoli évekre is – felülkerülhetett volna agyamban, vagy elrejtőzhetett volna szivemben, akkor én mostan ezt a tiszteletreméltó kezet nem érinthetném.

– Nem, kedves Manette doktor. Éppen ugy, mint ön, Franciaországnak önkéntes számüzöttje vagyok; mint önt, engem is elüzött a haza ziláltsága, elnyomatása és nyomora; mint ön, én is igyekszem, hogy tőle távol, munkámból megéljek és boldogabb jövőben bizzam; csak azt remélem, hogy önnel sorsát, életét, otthonát megoszthatom és haláláig hüséges társa lehetek. Nem hogy megosszam Lucievel az ő privilégiumát, mint az ön gyermeke, társa és barátja, hanem hogy segitségére legyek és őt szorosabban füzzem önhöz, ha ez ugyan lehetséges.

Keze még mindig az atyáén pihent, ő viszonozta az érintését, de nem hidegen, és kezét a szék támláján pihentetve először tekintett föl a beszélgetés kezdete óta. Arcán látszott a küzdelem nyoma, küzdött azzal az alkalmilag jelentkező kifejezéssel -156- az arcán, melyben megvolt a hajlandóság arra, hogy gyanakvó kétséggé és félelemmé változzék.

– Ön olyan érzelemmel, oly férfiasan beszél, Darnay, hogy szivem egész melegével köszönetet mondok önnek és föltárom érzelmemet – amennyire lehet. Van-e oka arra, mely megerősiti abban a hitében, hogy Lucie is szereti önt?

– Az volt-e ennek a bizalmas beszélgetésnek a közvetlen célja, hogy erről tudomásommal meggyőződést szerezzen?

– Még az sem. Hetekkel ezelőtt talán nem lett volna bizalmam, hogy ezt megtegyem; lehet, hogy meglesz a bizalmam (talán tévedek, talán nem) holnap.

– Nem, uram. Valószinünek tartom azonban, hogy ha módjában van és helyesnek tartja, tanácsol valamit.

– Nagyon jól tudom, hogy ön nélkül reményem sem lehetne. Nagyon jól tudom, hogy még ha Miss Manette e pillanatban szivébe zárt volna is, – ne gondoljon annyira elbizakodottnak, hogy ennyit föltételezek – ezt a helyet atyja iránt való szeretetének rovására nem tarthatom meg.

– Ha ez a helyzet, belátja-e, hogy ez másrészt milyen következménnyel jár?

– Teljesen megértem, hogy bármely kérő érdekében atyjának egy szava mindennél fontosabb a világon. Ez okból, Manette doktor, – mondá Darnay szerényen, de határozottan – ezt a szót kérem öntől, még életem árán is.

– Erre nézve biztos vagyok. Darnay, titkok éppen ugy keletkeznek szenvedelmes szerelemből, mint -157- hosszas távollétből. Az előbbi esetben ez a titok mély, bonyolult és nehezen felderithető. Lucie leányom ebben az egy tekintetben, ilyen titok reám nézve. Szive állapotáról fogalmam sincsen.

– Szabad-e kérdeznem, uram, hiszi-e, hogy… minthogy ő habozott, az atya folytatta a mondatot.

– Ön látta itten Carton urat. Stryver ur is itt van alkalmakkor. Ha valakiről lehet egyáltalán szó, ugy csak e kettő közül az egyik lehet.

– Nem gondoltam mind a kettőre. Sőt egyiket sem tartom valószinünek. Igéretet kiván tőlem. Mi legyen az?

– Csupán azt kivánom, hogy ha Miss Manette a maga részéről ilyen bizalmas dolgot hozna tudomására, mint amilyent én voltam bátor most előadni, akkor legyen meggyőződve annak igaz voltáról, amit most mondtam, és adjon hitelt is annak. Remélem, hogy van olyan jó véleménye rólam, hogy személyem ellen nincsen kifogása. Nem emlitem többé, hogy mily nagy becsben tartom ezt a véleményét, ez az egyedüli, amit kérek. A föltételnek, melyet ennek az igéretnek a megadásához szab, és melynek teljesitését kétségtelenül követelheti, azonnal megfelelek.

– Megigérem – felelte a doktor – minden feltétel nélkül. Elhiszem, hogy szándéka tiszta és megbizható, olyan, amilyennek mondotta. Elhiszem, hogy az a törekvése, hogy a köztem és a másik kedvesebb énem között levő köteléket szorosabbra füzze és ne lazitsa. Ha ő bármikor is mondja majd nekem, hogy az ő teljes boldogságához ön hozzátartozik, akkor önnek adom őt. Ha, Darnay Károly, ha… -158-

Az ifju hálásan szoritotta meg kezét, és kezeik még egymáson pihentek, mikor az atya folytatta:

– Képzelődés, ok, félelem vagy bármi egyéb, régibb vagy ujabb keletü, ha a férfi ellen szólna is, akit ő igazán szeret, – melyért a közvetlen felelősség nem őt terheli – leányom érdekében minden el lesz felejtve. Ő az én mindenem; több ő nekem, mint minden szenvedésem, több, mint a jogtalanság, több mint… De hisz ez üres beszéd!

Különös módon szüntette meg beszédjét, és oly különös, merev volt tekintete, mikor beszédében megakadt, hogy Darnay érezte, amint a saját keze hideggé válik az övében, amely lassan eleresztette az ő kezét és lehanyatlott.

– Valamit mondott, – szólt Manette doktor, miközben mosoly jelent meg az arcán, – mit is mondott?

Nem tudta, hogy mit válaszoljon, mig eszébe nem jutott, hogy egy föltételt emlitett. Mikor aztán visszaemlékezett erre, válaszolt.

– Hozzám való bizalmát hasonló bizalommal kell viszonoznom. A név, melyet most viselek, nem igazi nevem; csekély változtatással az anyám neve. Megnevezem azt is, és elmondom annak az okát is, hogy miért vagyok Angliában.

– Azért óhajtom ezt megtenni, hogy annál inkább megérdemeljem bizalmát, nincsen titkom ön előtt.

Egy pillanat alatt a doktor mindkét kezével befogta füleit, a másik pillanatban már mindkét kezét Darnay ajkaira tette.

– Mondja majd meg, ha kérdezem, ne most. Ha kérése kedvező lesz, ha Lucie szereti önt, megmondja házassága reggelén.

– Adja kezét. Mindjárt itthon lesz és jobb, ha ma este nem lát mi kettőnket együtt. Menjen! Isten áldja meg!

Sötét volt már, mikor Darnay eltávozott egy órával később és még sötétebb volt, mikor Lucie hazaérkezett, egyedül sietett a szobába – Miss Pross egyenest fölment a lépcsőn – és meglepődött, hogy olvasószéke üres volt.

Nem kapott választ, de hálószobájából tompa kalapálást hallott. Könnyü lépéssel haladt át a közbeeső szobán, betekintett az ajtón és megrémülve sietett vissza, siránkozva magában:

Habozása csak egy pillanatig tartott, visszasietett, a hálószoba ajtaján kopogtatott és gyöngéd hangon hivta őt. A zaj megszünt Lucie hangjára és Manette azonnal kijött hozzá s hosszu ideig járkáltak együtt föl és alá.

Lucie éjjel fölkelt ágyából és lejött, hogy atyja álmát megfigyelje. Mélyen aludt. Szerszámai és befejezetlen munkája a szokott helyen voltak.

11. Fejezet.
A kép párja.

– Sydney, – szólott Stryver ugyanazon éjjel vagy reggel sakáljához – keverj még egy puncsot; valamit akarok neked mondani.

Sydney az éjjel kétszerannyit dolgozott, az előtte való éjjel is, sőt az az előtt való éjjel is, egymásután sok éjjelen át; a hosszu törvényszünet kezdete előtt Stryver aktái között alapos tisztogatást rendezett. A tisztogatással végre elkészült; Stryver hátraléka mind fel volt dolgozva; minden el volt intézve, mig -160- november hava megérkezik légköri és jogi ködével együtt és ujabb magot hoz a malomba.

Sydney ily nagy megerőltetés ellenére nem lett sem vidámabb, sem józanabb. Jó csomó külön nedves törülközőre volt szüksége, hogy az éjszakán keresztülcipelődjék; megfelelő külön bormennyiség előzte meg a törülközőket; nagyon fáradtnak látszott, mikor letépte turbánját és a mosdótálba dobta, amelybe azt a megelőző hat órán át időközönkint bemeritette.

– Megcsinálod-e azt a puncsot? – kérdé Stryver, aki kényelmesen, kezét övébe dugva, hevert a divánon és onnan nézett körül.

– Nos, hallgass ide! Valamit mondok neked, ami alkalmasint meglep és arra késztet, hogy ne higyj engem olyan állatnak, amilyennek rendszerint hiszel. Házasodni szándékozom.

– Én ugyan nem szándékozom találgatni reggel öt órakor, mikor az agyvelő fő és forr a fejemben. Ha azt akarod, hogy találgassak, hivj meg ebédre.

– Jó, tehát megmondom – mondá Stryver, miközben lassan ülőhelyzetbe emelkedett. – Sydney, szinte kétségbeesem azon, vajjon megértesz-e majd engem, minthogy te érzéstelen kutya vagy.

– És te – válaszolt Sydney szorgalmasan keverve a puncsot – érzékeny, poétikus lélek vagy.

– Eredj! – válaszolt Stryver dicsekvően nevetve. – Ámbár nem tartok igényt arra, hogy egy románcnak legyek a tárgya (mert remélem, hogy azt én -161- jobban tudom), mégis én gyöngédebb érzelmü fiu vagyok, mint te.

– Nem azt akarom mondani. Azt gondolom, hogy én olyan ember vagyok, akihez több… több…

– Mondd, udvariasság, minthogy éppen akörül vagy – segitette őt Carton.

– Jó! Mondjuk, udvariasság. Az én véleményem az, – mondá Stryver pöffeszkedve barátja előtt, amint az a puncsot elkészitette – hogy én olyan ember vagyok, aki többet törődik azzal, hogy kellemes legyen, aki többet fárad, hogy kellemes legyen, aki jobban érti, hogy mi módon legyen kellemes hölgytársaságban, mint te.

– Nem. De mielőtt folytatom, – mondá Stryver, fejét rázva az ő hetvenkedő modorában – ezt kell megmondanom. Te annyiszor voltál Manette doktor házában, mint én, talán még többször is. Valóban, szégyeltem magam ottan a te mogorvaságod miatt. Olyan hallgatag, olyan buskomor hangulatban voltál, hogy, lelkemre mondom, szégyeltem magam miattad, Sydney.

– Olyan emberre, mint te, akinek olyan nagy a törvényszéki praxisa, nagyon jótékony hatásu lehet, ha valami miatt szégyenkezik, – válaszolta Sydney – lekötelezettnek kellene érezni magadat velem szemben.

– Ilyen módon nem szabadulsz meg tőlem, – válaszolt Stryver – nem, Sydney, kötelességem, hogy ezt megmondjam neked és arcodba mondom, hogy javadra váljék, hogy te ilyen társaságban ördöngösen rossz hangulatban vagy. Te kellemetlen fickó vagy!

Sydney tele pohárral ivott a puncsból, melyet elkészitett, és nevetett. -162-

– Nézz meg engem, – mondá Stryver kiegyenesedve – nekem kevesebb szükségem van arra, hogy kellemessé tegyem magamat, mint neked, mivelhogy én függetlenebb viszonyok között vagyok. És miért teszem mégis?

– Azért teszem, mert ez a politikám, ez az elvem. És nézz reám! Előbbre jutok.

– De nem jutsz előbbre házassági terveidnek a magyarázásával – válaszolt Carton közönyös arccal. – Szeretném, ha amellett megmaradnál. Ami pedig engemet illet, hát sohasem fogod megérteni, hogy én javithatatlan vagyok?

– Nem hivatásod, hogy javithatatlan légy – volt barátja válasza, mely nem hangzott nagyon békitő módon.

– Nekem nem hivatásom egyáltalán, hogy létezzem – mondá Carton. Ki az a hölgy?

– A név emlitése ne érintsen kellemetlenül, Sydney, – mondá Stryver, hencegő barátsággal készitvén őt elő arra, amit elmondandó volt – mivel tudom, hogy te felét sem gondolod annak, amit mondasz; és ha gondoltad is mind, annak sincsen fontossága. Azért csinálom ezt a bevezetést, mivel te egyszer fitymáló hangon emlitetted ezt a fiatal hölgyet előttem.

Carton Sydney puncsára, majd önelégült barátjára tekintett; megitta puncsát és ismét önelégült barátjára tekintett.

– Te a fiatal hölgyet aranyhaju babának mondottad. A fiatal hölgy Miss Manette. Ha te olyan ember volnál, akiben van ilyenfajta érzés vagy gyöngédség, Sydney, akkor neheztelnem kellett volna -163- ezért a kifejezésért; de te nem vagy ilyen. Nálad teljesen hiányzik ez az érzés; azért nem bosszant már, ha arra a nyilatkozatodra gondolok; mint ahogy olyan embernek festményemről mondott itélete nem bosszantana, akinek a festészethez nincsen szeme; vagy zenedarabomról, akinek nincsen hallása.

Carton Sydney nagy hévvel itta a puncsot, tele poharakkal itta és barátjára nézett.

– Most tudsz mindent, Syd – mondá Stryver. – Vagyonnal nem törődöm; ő bájos teremtés; és én föltettem magamban, hogy kedvem szerint cselekszem; általában azt hiszem, hogy én megengedhetem magamnak azt, hogy kedvem szerint cselekedjem. Bennem olyan férjet kap, aki már meglehetősen jó módban van, aki gyorsan emelkedik és aki kissé kiválik; szerencse őreá nézve, de ő megérdemli. Csodálkozol-e?

– Helyes! – mondá barátja, Stryver. – Sokkal könnyebben veszed, mint elképzeltem és önzetlenebb vagy irányomban, mint reméltem; ámbár jól tudod, hogy a te régi iskolatársad erős akaratu férfi. Igen, Sydney, megelégeltem ezt az életet, nincsen benne változatosság; érzem, hogy kellemes dolog egy férfira nézve, ha otthona van, ahol időzhet, ha kedve tartja (ha nincsen, kimaradhat) és érzem, hogy Miss Manette minden helyzetben jól fest és nekem csak becsülést hozhat. Erre határoztam el magamat. És most, Sydney, öreg fiu, veled is akarok egy szót beszélni jövődről. Rossz uton vagy, tudod. Nem ismered a pénznek értékét, nagyon könnyelmüen -164- élsz és egy szép napon ott fekszel majd betegen és szegényen; valóban ápolóról kell gondoskodnod.

Ezt olyan jóakaró pártfogással mondotta, hogy kétszer kövérebbnek és négyszeresen sértőbbnek látszott, mint amilyen volt.

– Mondom neked, – folytatta Stryver – nézz utána. Én utánanéztem a magam más módja szerint; nézz utána te is, a magad más módja szerint. Házasodj meg. Szerezz valakit, aki gondoskodik rólad. Ne törődj azzal, hogy nem gyönyörködtet az asszonyok társasága, hogy nem értesz hozzá és nincsen hozzávaló érzéked. Keress valakit, keress valami tisztességes asszonyt, akinek kis vagyona van – valami gazdasszonyt vagy lakásbérbeadót – és vedd el feleségül; borus napok jöhetnek. Ez való neked. Nos, fontold meg, Sydney.

12. Fejezet.
A tapintatos férfiu.

Stryver megállapodott abban, hogy nagylelkü cselekedettel kezét nyujtja a doktor leányának és elhatározta azt is, hogy ezt a leányra váró boldogságot tudomására adja, mielőtt a hosszu törvényszünet idejére a városból távozik. Miután az ügyet elméjében megvitatta, arra a következtetésre jutott, hogy legjobb minden előzményt is egyuttal elintézni és azután majd tetszésük szerint elrendezhetik, hogy egy-két héttel Szent Mihály napja előtt, vagy pedig Szent Hilárius napja és karácsony közötti rövid szünetben keljenek-e egybe.

Ügyének sikerére vonatkozóan nem volt kételye, a verdiktet tisztán látta. Az esküdtszék előtt kifejtette a lényeges vagyoni okokat, – csakis ezek érdemesek -165- arra, hogy figyelembe vétessenek – egyszerü ügy volt, egy pontja sem volt gyönge. Ő volt a vádló, bizonyitékait nem lehetett megdönteni, a vádlott ügyvédje ügyéről lemondott és az esküdtszék még azt sem tartotta szükségesnek, hogy a verdikten tanácskozzék. Miután Stryver, a biró, az esetet letárgyalta, teljesen meg volt győződve, hogy egyszerübb ügy nem létezik.

Ehhez képest Stryver a nagy törvényszünetet azzal kezdette meg, hogy Miss Manettet a legnagyobb előzékenységgel Vauxhall Gardens-ba meghivta. Minthogy ez a hely nem tetszett, Ranelagh-t hozta javaslatba és minthogy megmagyarázhatatlan módon ez sem talált kedvező fogadtatásra, kegyesen elhatározta, hogy Sohoban személyesen jelentkezik és nemes szándékát ottan adja elő.

A Templeből – melyen még rajta volt a törvényszünet csecsemőkorának a virága – Soho felé irányitotta lépteit. Aki csak látta őt, amint Soho felé vezető utjában előretolta magát, jóllehet csak Saint Dunstan mellett, a Temple Barnál volt, és megszokott módján rohant előre a kövezeten a gyöngébb járókelők tömegében, láthatta, hogy milyen erős és megbizható férfiu ő.

Tellsonék mellett haladt el és minthogy ottan letétje is volt és tudta, hogy Lorry Manették bizalmas barátja, az jutott eszébe, hogy bemegy a bankba és elárulja Lorrynak, hogy micsoda ragyogás van Soho horizonján felkelőben. Belökte tehát az ajtót, melynek sarkában gyönge hörgés volt hallható, lebukott a két lépcsőn, elhaladt a két ókori pénztáros mellett, és belépett a homályos hátulsó szobába, ahol Lorry számok részére vonalozott nagy könyvek előtt ült függőleges vasrudakkal ellátott ablaknál, ez is, mintha számok részére volna megvonalazva és minden, ami a felhők alatt van, olyannak tünt fel, mintha nem volna egyéb, mint szám. -166-

Stryver sajátossága volt, hogy termete tulságos nagynak tünt föl minden hely számára. Tellsonék üzlethelyisége számára annyira tulságos nagy volt a termete, hogy távoli sarkokban ülő öreg hivatalnokok könyörögve tekintettek reá, mintha a falhoz préselné őket. Maga a cég is, aki távoli perspektivában nagy nyugalommal ujságot olvasott, nem tetszően huzta össze szemöldökét, mintha Stryver feje felelősségteljes mellényébe nyomult volna.

A diszkrét Lorry mintaszerü hangon mondá, mintha ennek a hangnak a használatát ajánlotta volna.

– Hogy van, Stryver ur? Hogy van, uram? – és kezet fogott vele. Különös módon fogott kezet; ezt Tellsonék minden alkalmazottján meg lehetett figyelni, ha a cég jelenlétében valamely üzletfelükkel kezet fogtak. Valami önmegtagadó módon fogott kezet, mintha azt a Tellson és Társa cég nevében tenné.

– Mivel lehetek szolgálatára, Stryver ur – kérdé Lorry üzletszerü módon.

– Nem, köszönöm; ez a látogatásom magántermészetü, önnek szól Lorry ur; bizalmasan óhajtanék önnel beszélni.

– Ó, valóban! – mondá Lorry, miközben fülével feléje hajolt és ugyanakkor a távol ülő cég felé pillantott.

– Éppen abban a járatban vagyok, – mondá Stryver, bizalmasan rákönyökölve az iróasztalra, amely ámbár nagy kettős asztal volt, félig sem volt elegendő az ő számára – Lorry ur, hogy kedves kis barátjának, Miss Manettenek házassági ajánlatot tegyek.

– Ó, én drágám! – kiáltott fel Lorry állát vakarva és kétkedően nézett látogatójára. -167-

– Ó, én drágám, uram? – ismételte Stryver és hátralépett. – Ó, ön drágája, uram? Mit ért ez alatt Lorry ur?

– Hogy én mit értek? – válaszolt a kereskedő. – Természetesen, csak barátságosat és elismerőt, hogy önre nagy megtiszteltetés, és… hogy egyszóval mindazt gondolom, amit csak kiván. De valóban… Ön tudja, Stryver ur… – Lorry szünetet tartott és a legkülönbözőbb módon rázta fejét, mintha akarata ellen füzné hozzá elméjében:

– Nos, – mondá Stryver, miközben harcias kezével az asztalra ütött, szemét kidüllesztette és nagyot lélegzett – ha jól értem önt, Lorry ur, engem fölakasztanak.

Lorry megigazitotta kicsiny parókáját mindkét füle mögött, mintha ilyen módon könnyebben jutna célhoz és irótolla szárnyát harapdálta.

– Az ördögbe is, uram, – mondá Stryver reábámulva – talán nem vagyok elfogadható?

– Ó, Istenem, igen. Igen. Ön elfogadható. – mondá Lorry – ha ön azt mondja, hogy elfogadható, akkor elfogadható is.

– Ha ön haladni akar, ön tudja, hogy abban senki sem kételkedhetik, – mondá Lorry, örülve, hogy még valamit helyeselhet.

– Mi a csodát gondol tehát, Lorry ur? – kérdezte Stryver láthatóan elcsüggedve.

– Miért? – kérdezte Stryver. – Most sarokba szoritom – és ujjával megfenyegette, mintha az esküdtszék előtt állana. – Ön kereskedő és kell, hogy oka legyen. Adja az okát. Miért nem menne?

– Mert – mondá Lorry – ilyen szándékkal nem mennék oda anélkül, hogy előbb meggyőződtem volna arról, hogy sikerrel járok.

– Itt van egy kereskedő, egy idős ember, egy tapasztalt ember, egy bankban – mondá Stryver – és miután három főokot fölsoroltam, mely biztos sikerhez vezet, azt mondja, hogy erre nincs okom. És ezt mondja és feje a nyakán van. – Stryver megjegyzése szinte ugy hangzott, mintha kevésbbé különösnek találta volna, ha ezt levágott fejjel mondta volna.

– Ha sikerről beszélek, akkor a fiatal hölgynél való sikert gondolom. És ha azokról az indokokról beszélek, melyek a sikert valószinüvé teszik, akkor olyan okokat és indokokat gondolok, melyek a fiatal hölgyre hatással vannak. A fiatal hölgy, jó uram, – mondá Lorry Stryver karját gyöngéden simogatva – a fiatal hölgy. A fiatal hölgy az első.

– Ön tehát azt akarja mondani, Lorry ur, – mondá Stryver ismét az asztalra könyökölve – hogy a szóban forgó fiatal hölgy, az ön jól megfontolt véleménye szerint, negédes bolond?

– Ezt éppen nem. Csak azt akarom önnek mondani, Stryver ur, – mondá Lorry elpirulva – hogy senkitől sem türök becsmérlő szót, erre a fiatal hölgyre vonatkozóan, és hogy ha ismernék egy férfit, – amit nem remélek – akinek izlése olyan durva, -169- akinek a viselkedése oly aljas és fenhéjázó, hogy nem tud tartózkodni attól, hogy tiszteletlenül beszéljen arról a fiatal hölgyről, itten ennél az asztalnál, még Tellsonék sem volnának képesek megakadályozni abban, hogy neki véleményemet alaposan megmondjam.

Az a körülmény, hogy bosszuságát elfojtani kényszerült, Stryver véredényeit veszedelmes állapotba hozta, mikor rákerült a sor, hogy dühös legyen; Lorry véredényei, bármilyen rendszeresen folyt is bennük a vér, sem voltak jobb állapotban most, hogy őreá került a sor.

– Ez az, amit mondani akartam, uram – mondá Lorry. – Kérem, nehogy tévedés legyen közöttünk.

Stryver egy ideig egy vonalzó végét szopogatta és azután egy dallamot vert vele a fogain, amitől bizonyára fogfájást kapott. Végre megtörte a zavart csendet e szavakkal:

– Ez valami teljesen uj dolog reám nézve, Lorry ur. Ön határozottan azt tanácsolja nekem, hogy ne menjek Sohóba és ajánljam föl kezemet, magamat, a King Bench Bar Stryverét?

– Erre nem válaszolhatok egyebet, – nevetett erre Stryver kényszeredetten – hogy ha! ha! ilyen még nem történt a multban, a jelenben s nem fog történni a jövőben sem.

– Értsen meg, – folytatta Lorry – mint kereskedőnek egyáltalában nincsen jogom, hogy erről az ügyről beszéljek, mert mint kereskedő semmit sem tudok erről. De ugy beszéltem, mint öreg ember, aki Miss Manettet karjain hordozta, aki Miss Manettenek és atyjának a bizalmas barátja és mindkettőt -170- nagyon szereti. Ne felejtse el, hogy nem én kértem a bizalmat. Hiszi-e most, hogy nincsen igazam?

– Nem én – mondá Stryver fütyörészve. – Nem vállalhatom magamra, hogy harmadik személy számára józan észt találjak, csak a magam részére kereshetem. Én józan észt föltételezek bizonyos embereknél; ön szentimentális hülyeséget tételez föl. Ez uj dolog rám nézve. De önnek talán igaza van.

– Amit én föltételezek, Stryver ur, azt én magam akarom értelmezni. És értsen meg, uram, – mondá Lorry hirtelen ismét elpirulva – nem türöm, még itt Tellsonéknál sem, hogy azt helyettem bárki is értelmezze.

– Megadom. Köszönöm. Tehát, Stryver ur, amit mondani akartam önnek: fájdalmas lehetne önre nézve, hogy tévedését belássa, fájdalmat okozhatna Manette doktornak, ha arra kényszerülne, hogy az ügyet önnek megmagyarázza, nagyon fájdalmas lehetne Miss Manettere nézve, hogy az ügyet önnek megmagyarázza. Ön tudja, hogy abban a szerencsében és kitüntetésben részesülök, hogy a családdal bizalmas barátságban vagyok. Ha kivánja, szivesen megkisérelem, anélkül, hogy ön bármilyen módon kötve volna ezáltal, anélkül, hogy önt képviselném, hogy azt a megfigyelést, melyen tanácsom alapult, néhány uj, különösen ezt a célt szolgáló ujabb megfigyeléssel kijavitsam. Ha aztán akkor sincsen megelégedve, akkor már csak az marad hátra, hogy személyesen győződjék meg mindenről; mig ha megelégszik azzal és tanácsom az lesz, ami mostan volt, akkor az érdekeltek mind meg vannak kimélve. Mit mond ehhez?

– Ó! Ez csak néhány óra kérdése. Még ma este elmehetnék Sohóba és azután hivatalába jöhetnék. -171-

– Helyes, legyen ugy – mondá Stryver. – Nem megyek most oda, nem olyan sietős a dolog; beleegyezem és elvárom önt ma este. Jó reggelt!

Stryver azután megfordult és kirohant a bankból, miközben annyira megrázta a levegőt kimenetele közben, hogy a számlálóasztal mögött levő két ókori alkalmazott minden meglevő erejét igénybe vette, hogy meghajlás közben annak a levegőnyomásnak is ellene tudjon állni. Ezeket a tiszteletreméltó, erőtlen személyeket a közönség mindig hajlongni látta és általános volt a hit, hogy mikor üzletfelük előtt meghajoltak távozásakor, az üres hivatalban is még tovább hajlongtak addig, mig egy uj üzletfelet ilyen módon be nem vontak.

Az ügyvédnek elég éles volt az esze, hogy eltalálja, hogy a bankár nem nyilatkozott volna olyan határozottsággal, ha kevésbbé alapos oka lett volna erre, mint a morális bizonyosság. Bármennyire is készületlen volt arra, hogy ilyen nagy pilulát lenyeljen, de lenyelte.

– És most – mondá Stryver, törvényszéki mozdulattal megfenyegetve a Templet, mikor a pilula már lenn volt – ebből ugy kerülök ki, hogy itten mindenki visszás helyzetbe kerül.

Az Old Bailey hadvezető művészetének egy darabja volt ez, melyben ő vigasztalást talált.

– Engem nem visz visszás helyzetbe fiatal hölgy – mondá Stryver. – Én majd elvégzem ezt az ön érdekében.

Mikor tehát Lorry este tiz órakor Stryvernél beállitott, egy csomó könyv és irás között ült, melyet erre a célra halmozott föl és ugy látszott, hogy semmire sem gondolt olyan keveset, mint a reggeli beszélgetésre. Sőt meglepettnek látszott, mikor Lorryt meglátta, szórakozott volt és gondolatai egészen más dologgal voltak elfoglalva. -172-

– Ott voltam Sohóban – mondá a jólelkü követ, miután egy félóra hosszat azon fáradozott, hogy őt arra birja, hogy a beszélgetést a kérdéses ügyre terelje. – Sohóban voltam.

– Nincsen kétségem, hogy ma reggel teljesen igazam volt – mondá Lorry. – Ebbeli véleményem megerősödött és igy megismételem tanácsomat.

– Biztositom, – mondá Stryver a legbarátságosabb hangon – hogy sajnálom önt és sajnálom a szegény apát is. Tudom, hogy ez mindig fájó seb lesz a családban; de ne beszéljünk róla többet.

– Elhiszem, – válaszolt Stryver fejével bólintva, csillapitotta őt, mintha az ügynek véget óhajtana vetni – nem baj, nem baj!

– Nem, semmi; biztositom, hogy semmi. Minthogy józan észt tételeztem fel ott, ahol józan ész nincsen és dicséretreméltó törekvést ott, ahol dicséretreméltó törekvés nincsen, én beláttam tévedésemet és semmi baj sem történt. Fiatal leányok gyakran követtek el hasonló balgaságot és gyakran megbánták azt szegénységben és elhagyatottságban. Önzetlen szempontból sajnálom, hogy az ügyből semmi sem lett, mert másokra nézve anyagi tekintetben szerencse lett volna; önző szempontból örülök, hogy nem lett semmi belőle, mert anyagi tekintetben reám nézve hátrányos lett volna. Alig szükséges megemlitenem, hogy nekem előnyöm nem lett volna belőle. Baj nem történt. Én nem kértem meg a fiatal hölgy kezét, és köztünk szólva, egyáltalában nem tudom, vajjon alaposabb megfontolás után elmentem volna-e olyan messzire. Lorry ur, üresfejü leányok balga szeszélyei és meggondolatlansága nem ellenőrizhető, ne is remélje azt, különben mindig -173- csalódik. Most pedig ne beszéljünk többet erről. Mondhatom, hogy sajnálom ezt, mások miatt, de meg vagyok elégedve magam miatt. És valóban nagyon le vagyok önnek kötelezve, hogy megengedte azt, hogy önnél ez irányban tapogatózzam és hogy ön tanácsot adott nekem; ön jobban ismeri a fiatal hölgyet, mint én. Önnek igaza volt, nem hozzám való.

Lorry annyira elképedt, hogy szinte bután bámult Stryverre, amint ez őt az ajtó felé szoritotta olyan arckifejezéssel, amelyből fitogtató nagylelküség, kimélet és jóakarat áradt az ő gyarló fejére.

– Vigasztalódjék, kedves uram, – mondá Stryver – ne beszéljen többet róla; ismétlem, köszönöm az engedelmet, hogy önnél tapogatózhattam. Jó éjt!

Lorry künn volt az éjszakában, mielőtt tudta volna, hogy hol van. Stryver divánján hevert és a szoba mennyezetére bámult.

13. Fejezet.
A tapintatlan férfiu.

Ha Carton Sydney ugyan valaha ragyogott valahol, bizonyára soha Manette doktor házában. Sokszor volt ott egy év lefolyása alatt, de mindig ugyanaz a búskomor, mogorva volt a hangulata. Ha akart beszélni, okosan beszélt. De a mivel sem törődés felhőjén, mely végzetes sötétséggel árnyékolta őt be, csak ritkán hatolt át világosság.

Valamennyire mégis törődött az utcákkal, melyek azt a házat környékezték, az érzéstelen kövekkel, melyek kövezetét alkották. Sok éjszakán át kóborolt ottan céltalanul, boldogtalanul, habár még ideiglenesen sem vidult fel; sok reggeli szürkület mutatta magános alakját és időzött ott még mindig, mikor a nap első sugarai a templomtornyon és magas épületek -174- egyébként ritkán látható architektónikus szépségeit erős domborulatban tüntette föl, mint ahogy talán a nyugodt idő lelkében fölidézte a jobb, de elfelejtett és elérhetetlen dolgok iránt való érzelmet. Az utóbbi időben gondozatlan ágya Temple Courtban még ritkábban látta őt, mint azelőtt és gyakran, mikor csak néhány pillanat telt el, hogy rádobta magát, ismét felugrott és azon a környéken kisértett.

Egy augusztusi napon, mikor Stryver értesitvén sakálját, hogy »azt a házassági ügyet jobban megfontolta«, tapintatosságát Devonshirebe vitte, mikor a City utcáin a virágok látása és illata sejttette a gonosszal is a jót, a beteggel is az egészséget, az öreggel is az ifjuságot, Sydney még mindig ott kóborolt a kövezeten. Léptei eleinte határozatlanok és céltalanok voltak, majd valami szándéktól hirtelen megelevenedtek és annak a keresztülvitele a doktor kapuja elé vitte őt.

A lépcsőn fölvezették; Luciet egyedül találta munkájánál. Lucie sohasem volt elfogulatlan vele szemben és némi zavarral fogadta őt, mikor asztalához közel leült. Néhány közömbös szólás után arcába tekintve, változást vett benne észre.

– Az az életmód, melyet folytatok, nem nagyon kedvez az egészségnek. De mit is lehet várni ily könnyelmü embertől?

– Nem, bocsásson meg, megkezdettem már egy kérdést, kár jobb életmódot nem folytatnia!

Mikor gyöngéden ismét rátekintett, meglepődött és elszomorodott, hogy könnyeket látott szemében. Hangját is könnyek fojtották el, mikor válaszolt.

– Már késő! Sohasem leszek jobb, mint amilyen vagyok. Mélyebben sülyedek és rosszabbá válok. -175-

Asztalára könyökölt és kezével szemét elfödte. Az asztal remegett az ezt követő szünetben.

Lucie sohasem látta őt ellágyulva és szánta őt. Ő tudta ezt, anélkül, hogy ránézne és igy szólott:

– Kérem, Miss Manette, bocsásson meg, összerogyok, ha rágondolok arra, amit mondani akarok. Meghallgat-e?

– Ha javára válik, Carton ur, ha boldoggá teszi önt, nagyon örülnék neki!

– Ne féljen attól, amit hallani fog. Ne utasitson vissza semmit, amit mondok. Olyan vagyok, mint aki fiatalon halt meg. Egész életem ilyen lehetett.

– Nem, Carton ur. Biztos vagyok benne, hogy a java még eljöhet; biztos vagyok benne, hogy ön sokkal, sokkal méltóbb lehetne önönmagához.

– Mondja, hogy önhöz, Miss Manette, és ámbár én azt jobban tudom és ámbár én azt nyomorult szivem titkában jobban tudom, sohasem fogom elfelejteni!

Remegett és elsápadt. Önmaga iránt való kétségbeesésével hozzájött segitségért, ez a körülmény a beszélgetésnek különös jelleget adott.

– Ha lehetséges lett volna, Miss Manette, hogy ön viszonozhatta volna egy férfi szerelmét, akit most maga előtt lát, ezt az elpusztult, elzüllött teremtményt, mely lemondott önmagáról és önmagát lökte el: ő ezen a napon és ebben az órában boldogsága ellenére is tudatában volna annak, hogy önt nyomorba és szükségbe, bánat és szenvedésbe vinné és magával együtt lerántaná szennybe és szégyenbe. Tudom jól, hogy nem érez szerelmet irántam; nem is kérem; és hálát adok Istennek, hogy nem igényelhetem. -176-

– Nem menthetem meg önt enélkül, Carton ur? Nem vagyok-e képes – bocsásson meg ismét – jobb életbe visszavezetni? Nem viszonozhatom bizalmát? Tudom, hogy ez bizalmas beszélgetés, – mondá szerényen némi habozás után és könyekkel szemében – tudom, hogy ön ezt nem mondaná senki másnak. Nem fordithatom ezt semmi módon az ön javára, Carton ur?

– Semmi módon! Nem, Miss Manette, semmi módon! Ha még kissé tovább meghallgat, akkor minden megtörtént, amit érdekemben tehet. Kivánom, hogy tudja meg, hogy ön volt lelkem utolsó álma. Sülyedésemben nem sülyedtem annyira, hogy az ön, az atyja és ennek az otthonnak a látása, amilyenné ezt ön alakitotta, föl ne ébresztette volna bennem azokat a régi árnyakat, melyeket régen halottaknak gondoltam. Mióta önt ismerem, bánat gyötört, melyről azt hittem, hogy örökre elfelejtettem, régi hangok figyelmeztettek, hogy emelkedjem, melyekről régen azt hittem, hogy elnémultak. Befejezetlen eszméim támadtak uj igyekezetről, uj kezdetről, hogy a lustaságot és érzékiséget lerázom és ismét belevetem magamat a lemondott küzdelembe. Álom, csak álom, mely semmiben sem végződik és ott hagyja az alvót, ahol fekszik; de az a kivánságom, hogy tudomása legyen arról, hogy ön idézte azokat elő.

– Nem marad meg semmi sem belőle? Ó, Carton ur, gondolkozzék! Kisérelje meg ismét!

– Nem, Miss Manette, az egész idő alatt tudtam, hogy ilyen sorsot nem érdemlek. És mégis megvolt bennem a gyöngeség és bennem van most is, hogy az ön tudomására kivánom hozni, hogy valami hirtelen befolyással ön bennem, a kiégett hamuhalmazban, tüzet gyujtott, de olyan tüzet, mely természetében elválaszthatatlan tőlem, semmit sem siettet, semmit -177- nem világít, szolgálatot nem teljesit, haszontalanul ellobog.

– Minthogy oly szerencsétlen vagyok, Carton ur, hogy önt még szerencsétlenebbé tettem, mint volt, mielőtt engem ismert…

– Ne mondja ezt, Miss Manette, mert ön megmentett volna engem, ha valaki képes lett volna erre. Ön nem lehet az oka annak, hogy állapotom rosszabodik.

– Minthogy az az állapot, melyről ön beszél, mindenesetre az én befolyásom folytán állott elő, – ezt gondolom, ha jól megértettem – tehetek-e valamit, hogy önnek segitségére legyek? Nincs hatalmam arra, hogy az ön javára forditsam?

– Az egyedüli jó, amire most még képes vagyok, Miss Manette, az, hogy idejöttem. Hadd legyen elhibázott életem hátralevő részére az az emlékem, hogy ön előtt, a földön az utolsó ember előtt, kitártam szivemet és abban még volt valami, amit ön képes volt megsiratni és megszánni.

– Amely, hiszen kértem önt, szivem egész melegével, hogy higyje el, jobb dolgokra képes volt, Carton ur!

– Ne kérjen tovább arra, hogy elhigyjem, Miss Manette. Én megvizsgáltam magamat és azt jobban tudom. Fájdalmat okozok önnek, de gyorsan végzek. Megengedi-e, hogy elhigyjem, ha erre a napra visszagondolok, hogy életem utolsó bizalmát az ön tiszta, ártatlan szivébe helyeztem, hogy ottan békében pihen és senkisem osztozik benne?

– Carton ur, – válaszolt ő izgalmas szünet után – ez az ön titka és nem az enyém. Megigérem, hogy tiszteletben fogom tartani.

– Ne tartson attól, Miss Manette, hogy ezt a beszélgetést valaha is, csak egy szóval emliteni fogom. Sohasem térek reá vissza. Ha halott volnék, sem lehetne bizonyosabb felőle. Halálom órájában ezt az egy emléket szentnek fogom tartani, áldani fogom érte, és köszönöm, hogy utolsó vallomásomat ön előtt tehettem és hogy ön az én nevemet, hibáimat, gyötrelmeimet gyöngéden szivébe zárta. Legyen az élete egyébként könnyü és boldog!

Carton egészen más volt, mint amilyennek különben mutatkozott; szomoru volt elgondolni, hogy mennyit lökött el magától, hogy mennyi képessége maradt naponkint ugaron és használódott hamis célok elérésére. Manette Lucie szomoruan sirt érte, mikor ő visszafordulva reánézett.

– Vigasztalódjék, – mondá ő – nem vagyok méltó ilyen érzelemre, Miss Manette. Egy-két óra mulva, aljas barátaim körében és szokásaink által, melyeket gyülölök, de ragaszkodom hozzájuk, olyan állapotba kerülök, hogy kevésbbé leszek méltó azokra a könnyekre, mint a nyomorult, aki az utcákon vánszorog. Vigasztalódjék! Szivemben önnel szemben mindig olyan leszek, amilyennek mostan lát, ámbár külsőleg nem fogok másmilyennek látszani. Az utolsóelőtti kérés, amit önhöz intézek, az, hogy nekem ezt elhiggyje.

– Utolsó kérésem a következő és ezzel megszabaditom olyan látogatótól, akivel, mint jól tudom, közössége nincsen, közötte és ön között áthidalhatatlan mélység marad. Tudom, hogy fölösleges emlitenem, de lelkemből tör elő. Önért és bárkiért, aki kedves ön előtt, mindent megtennék. Ha életpályám jobb volna, hogy módom vagy alkalmam kinálkoznék áldozatra, minden áldozatot meghoznék önért és azokért, akik szivének kedvesek. Nyugodt időben -179- kisérelje meg és emlékezzék arra, hogy ebben a tekintetben őszinte vagyok és rendelkezésére állok. Eljön az idő, nemsokára eljön az ideje annak, mikor önt uj kötelékek füzik, – melyek bensőbben és szorosabban füzik majd otthonához, melynek ön az ékessége – a legdrágább kötelékek, melyek disziteni és boldogitani fogják. Ó, Miss Manette, ha majd egy boldog apa arca tekint az önébe, ha majd látja, hogy az ön ragyogó szépsége uj bimbót fakaszt, gondoljon néha arra, hogy van egy férfi, aki bármikor szivesen áldozza fel életét azért, hogy megmentsen egy életet, melyet ön szeret!

14. Fejezet.
A becsületes iparos.

Cruncher Jeremiás szeme előtt naponta nagyszámu és változatos dolog történt, amint ott ült székén a Fleet-streeten, utálatos törpéje oldalán. Ugyan ki lett volna képes arra, hogy a Fleet-streeten üljön a nap munkás óráiban, anélkül, hogy elkábult vagy megsiketült volna az arra vonuló két óriási processzió zajától, melyek közül az egyik nyugat felé haladt a nappal együtt, a másik kelet felé, távolodott a naptól, mindakettő pedig a vörös és aranyos felhők mögötti sikság felé törekedett, ahol a nap lenyugszik.

Cruncher szalmaszállal a szájában szemlélte a két folyamot, mint a mesebeli pogány, akinek századokon keresztül egy folyamra kellett ügyelnie, kivévén, hogy Jerry nem remélte, hogy azok kiszáradnak medrükben. Ez a várakozás azonkivül nem lett volna valami kecsegtető, minthogy az ő jövedelmének csekély része onnan eredt, hogy félénk asszonyokat (leginkább -180- termetes és az élet java korán tul levőket) Tellsonék oldaláról a másik partra kalauzolt. Ámbár minden egyes esetben Cruncher kisérete csak rövid ideig tartott, ő mégis érdeklődést tanusitott a hölgy iránt és sohasem mulasztotta el, hogy annak a hő vágyának adjon kifejezést, hogy az illető hölgy iránt való tisztelete jeléül az ő egészségére óhajt poharat üriteni. És azokkal az adományokkal, melyeket jóakaró vágyának kielégithetésére kapott, rendezte pénzügyeit, amint az emlitve volt.

Volt egy idő, amikor egy költő ült az utcán egy széken és az emberek láttára társalgott a Muzsákkal. Cruncher is az utcán ült egy széken, de minthogy nem volt költő, a lehető legkevesebbet társalgott a Muzsákkal, hanem maga körül tekintgetett.

Éppen olyan időszak volt, mikor a torlódás megritkult, kalauzolásra szoruló asszony is ritkán akadt és Cruncher viszonyai általában olyan kedvezőtlenül fejlődtek, hogy azt az erős gyanut keltették keblében, hogy felesége valami különösen hathatós módon »csuszkálhatott a térdén«, mikor szokatlanul nagy tömeg tódult a Fleet-streeten nyugat felé és a figyelmét felkeltette. Cruncher abba az irányba tekintve, megtudta, hogy valami temetés halad végig az utcán, melyet a nép megakadályozott; ebből aztán torlódás támadt.

A fiatal ur ujjongó kiáltásának valami titokzatos jelentősége volt. Az idősebb ur ezt a kiáltást oly zokon vette, hogy csupán az alkalomra várt, hogy az ifju urat fülénél foghassa.

– Mit jelentsen ez? Mit hurrázol? Mit akarsz ezzel mondani saját édesapádnak, te ifju csirkefogó? Kezdem sokallani ezt a fiut! – mondá Cruncher reátekintve. -181- – Őt és az ő hurrá-kiáltásait! Ne halljak többet ilyet, vagy majd megérzed. Hallod-e?

– Nem tettem semmi rosszat – tiltakozott az ifju Jerry és arcát dörzsölte.

– Hagyd abba tehát, – mondá Cruncher – nem akarok tudni a te »semmi rosszat sem tevésedről«. Állj fel erre a székre és nézd a tömeget.

Fia engedelmeskedett és a tömeg közeledett; pisszegve és orditozva vettek körül egy halottaskocsit és egy fakult, fekete gyászkocsit, amely utóbbiban csupán egy gyászoló ült, aki sokat használt és kifakult fátyolba és gyászköpenybe volt burkolva, mely az ilyen helyzet méltóságához föltétlenül hozzátartozott. A gyászolónak azonban sehogysem tetszett a szerepe, mert folyton növekvő csőcselék vette a kocsit körül, gunyolta őt, arcát fintorgatta feléje, orditozott és folyton ezt kiabálták: Fssz! Kémek! Fssz! Kémek! És még más udvariasságot is hangoztatott, mely sokkal számosabb és erőteljesebb volt, semhogy ismételhető volna.

A temetések Crunchert mindig különösen vonzották. Mindig izgatott lett, ha Tellsonék mellett temetés haladt el. Természetesen, ez a temetés, melynek ilyen szokatlan volt a kisérete, rendkivülien fölizgatta őt és a legelső embert, aki mellette elrohant, megkérdezte:

– Nem tudom, – válaszolt az is, de azért kezével beszélőcsövet formált a szája előtt és azon keresztül bömbölte nagy hévvel: – Kémek! Haha, Ts, tst, ké-é-mek!

Végre az esetről többet tudó ember rohant feléje és ettől megtudta, hogy ez a gyászmenet Cly Roger temetése. -182-

– Old Bailey kéme! – válaszolt a felvilágositást adó. – Haha, Tst! Haha! Old Bailey ké-ém!

– Ah, már tudom! – kiáltott Jerry és visszaemlékezett a törvényszéki tárgyalásra, melyen jelen volt.

– Akár a dög! válaszolt a másik – És nem halhatott meg eléggé. Szedjétek ki! Kémek! Huzzátok ki! Kémek!

Ez az eszme, minden gondolat hiányában, olyan elfogadható volt, hogy a tömeg élénk helyesléssel fogadta és a tanácsot hangosan ismételgette, – Huzzák ki! – és annyira körülvették a kocsikat, hogy azok nem voltak képesek tovább haladni. Mikor aztán sokan egyszerre rohanták meg a kocsik ajtaját, az az egy gyászoló hirtelen kiugrott és egy pillanatra a tömeg kezei között volt; de ő oly ügyes volt és oly sikeresen használta föl a kinálkozó alkalmat, hogy a következő pillanatban egy mellékutcába szaladt, a gyászköpenyt, kalapot, a hosszu fátyolt, a fehér zsebkendőt és a többi szimbolikus könnyeket eldobálta.

A nép ezeket nagy ujjongás közben darabokra tépte és szerte-széjjel szórta, mialatt az iparosok sietve bezárták boltjaikat, mert abban az időben ilyen tömeg semmitől sem tartózkodott és rettegett szörnyeteg volt. Már a koporsót készültek kihuzni, mikor egy különösen találékony géniusz azt ajánlotta, hogy inkább kisérjék őt általános ujjongás között rendeltetési helyére. Minthogy praktikus tanácsokban hiány volt, ezt az ajánlatot is élénk helyesléssel fogadták és a kocsi gyorsan megtelt; nyolc ember volt a belsejében és vagy egy tucat a tetején, a halottaskocsira pedig annyian kapaszkodtak föl, amennyi csak reáfért. Az elsők között volt Cruncher Jerry, aki szerényen rejtette el tüskés fejét a gyászkocsi legsötétebb sarkában, nehogy Tellsonék észrevegyék őt. -183-

A temetést rendező vállalkozók ugyan óvást emeltek a ceremóniák megváltoztatása ellen; de minthogy a folyó veszedelmes közelségben volt és sok hang hidegfürdő időszerüségét emlegette arra a célra, hogy az ellenkezőket észretéritse, az óvás gyengült, majd megszünt. Az átalakult gyászmenet megindult; egy kéményseprő hajtotta a halottaskocsit, a rendes kocsis utasitása szerint, aki szigoru felügyelet mellett erre a célra mögötte ülve maradt; egy pástétomárusitó hajtotta a gyászkocsit, akit szintén minisztere kisért. Egy medvetáncoltatót – akkoriban népszerü utcai alakot – szedtek föl ujabb disznek, mielőtt a menet a Strandra érkezett; fekete és kopottszőrü medvéje a processzió ama részének, ahol lépdelt, a helyzetnek teljesen megfelelő szinezetet adott.

Igy haladt a vad tömeg, sörözve, pipázva, bőgve és a gyászt töméntelen változattal gunyolva; utjában minden lépésnél növekedett, mialatt közeledtére a boltok gyorsan bezárultak. Szent Pongrác régi temploma felé tartottak, messze kinn a mezőkön. Jó idő elteltével a menet odaérkezett, a temetőbe való bemenetelt kierőszakolták és keresztülvitték, hogy Cly Rogert a saját módjuk és tetszésük szerint temessék el.

A temetéssel végeztek és a tömeg más szórakozás után kezdett vágyat érezni. Egy másik ragyogó géniusz (vagy talán ugyanaz) arra az ötletre jutott, hogy a véletlenül arra haladókat Old Bailey kémeknek nyilvánitsák és bosszut álljanak rajtuk. Ennek a humorisztikus eszmének a megvalósitásában néhány tucat ártatlan emberre vadásztak, akik egész életükben soha még az Old Bailey közelében sem jártak, ezeket durván meghurcolták és bántalmazták. Az ablakbetörés sportjához való átmenet, majd a korcsmák kirablása, könnyü és természetes folytatás volt. Néhány óra eltelte után, mikor már több nyárilakást leromboltak és a házak vaskeritését kitépték, a harciasabb kedélyek felfegyverzésére, elterjedt a hir, hogy -184- a testőrség kivonult. Erre a hirre a tömeg fokozatosan eloszlott; a gárda talán kivonult, talán nem; a csődüléseknek ez volt a szokásos lefolyása.

Cruncher nem vett részt a befejező sportokban, hanem ottmaradt a temetőben, hogy a temetésrendezőkkel beszélgessen. A helynek nyugtató hatása volt idegzetére. A szomszédos korcsmából pipát szerzett és azt szivta, mialatt a keritéseken betekintgetett és alaposan körülnézett a helyen.

– Jerry, – mondá Cruncher szokott módján önmagát megszólitva – te láttad ma ezt a Cly-t, láttad a saját szemeddel, hogy ő fiatal és jó szál ember volt.

Miután pipáját elszivta és egy kevés ideig még elmélkedett, hazafelé indult, hogy zárás előtt ott legyen Tellsonék előtti állomásán. A halandóság fölött való elmélkedése támadta-e meg máját, vagy pedig általános egészségi állapota nem volt rendben, avagy pedig egy kiváló emberrel szemben akart-e figyelmes lenni, nem annyira fontos, mint az, hogy hazafelé utjában orvosához – nagyhirü sebészhez – beszólott.

Az ifju Jerry kötelességtudó érdeklődéssel helyettesitette atyját és jelentést tett neki arról, hogy távollétében nem volt munka. A bank bezárult, az ókori alkalmazottak kijöttek, a szokásos őr megjelent és Cruncher fiával hazament teára.

– Most pedig megmondom neked, hogy hányadán áll a dolog – mondá Cruncher feleségéhez, amint belépett. – Ha nekem, a becsütetes iparosnak, ma éjjel vállalkozásom nem sikerül, majd bizonyságot szerzek magamnak az irányban, hogy ellenem imádkoztál-e ismét és akkor ugy megdolgozlak érte, mintha láttam volna, hogy azt teszed.

– Micsoda, szemem láttára akarod azt tenni? – mondá Cruncher a haragnak minden jelével.

– Jó, de ne is elmélkedj semmit. Akár a térdeden -185- csuszkálsz, akár elmélkedel. Az egyik éppen ugy ellenem van, mint a másik. Hagyd abba egészen.

– Igen, Jerry – ismételte Cruncher teájához leülve. – Ah! Ez az! igen, Jerry. Jól van. Mondhatod, igen, Jerry.

Cruncher e dörmögő ismétléseinek nem volt semmi különös jelentősége, ezekkel csupán, amint azt más emberek is gyakran teszik, általános elégületlenségét akarta gunyosan kifejezni.

– Te és a te igen-Jerry-d – mondá Cruncher nagyot harapva vajaskenyerébe és ugy látszott, mintha ezt egy nagy láthatatlan osztrigával nyelné le. – Ah! Elhiszem. Hiszek neked!

– Kimégy ma éjjel? – kérdezte szerény felesége, mikor az ismét egy nagyot harapott.

– Nem, nem jöhetsz. Elmegyek halászni, – mint anyád tudja. Igen, odamegyek. Halászni megyek.

– Ha nem hozok, bőjtölni fogsz holnap, – válaszolt fejét rázva – elég volt a kérdezgetésből; nem megyek előbb el, mig te régen ágyban nem vagy.

Az est hátralevő részét azzal töltötte, hogy feleségét éberen megfigyelte és állandóan beszélgetett vele, megakadályozandó abban, hogy imádságokat mondjon az ő hátrányára. Ez okból fiát is biztatta, hogy beszélgessen vele; a szegény asszonynak minden ellene felhozott panaszra válaszolnia kellett, hogy egy pillanatig se legyen képes saját gondolataival foglalkozni. A legjámborabb ember sem adhatta volna alaposabb bizonyságát az őszinte imádság hatékonyságának, -186- mint ahogyan ő cselekedett felesége iránt való éber bizalmatlanságával. Olyannak tünt föl, mintha a szellemekben nem hivő, kisértetes történettől megijedne.

– És el ne felejtsd, – mondá Cruncher – semmi komédia ne legyen holnap! Ha nekem, a becsületes iparosnak sikerül, hogy egy-két falat hust szerzek, ne jöjj nekem azzal, hogy nem érinted és csak kenyeret eszel. Ha nekem, a becsületes iparosnak sikerül, hogy egy kevés sörről gondoskodjam, ne jöjj nekem azzal, hogy csak vizet iszol. Ha Rómába mégy, tégy ugy, ahogy Rómában cselekesznek. Róma kellemetlen emlékü lesz reád nézve, ha nem úgy cselekszel. Reád nézve én vagyok Róma, tudod-e?

– Ezzel a saját ételed és italod ellen való gazdálkodással! Nem tudom, hányszor volnál képes ételt és italt szerezni a te csuszkálásoddal és érzéstelen viselkedéseddel. Nézz a fiadra: a te gyermeked, igaz-e? Olyan vékony, mint egy léc. Te anyának mondod magadat és nem tudod hogy az anya első kötelessége, hogy gyermekét táplálja?

Ez utóbbi az ifju Jerryt érzékeny helyen érintette, megeskette anyját, hogy teljesitse legszentebb kötelességét és ha bármit mulaszt is el, elsősorban különös gondot forditson arra, hogy az apja által oly meginditó és gyöngéd módon körvonalazott kötelességnek tegyen eleget.

Igy telt el az este a Cruncher-családban, mig az ifju Jerryt ágyba nem küldték és az anya, aki ugyanilyen parancsot kapott, szintén engedelmeskedett. Cruncher az ébrenlét első óráit magános pipázással töltötte el és nem indult kirándulására éjjeli egy óra előtt. A kisértetek órája körül fölkelt székéből, zsebéből kulcsot vett elő, felnyitott egy faliszekrényt, és kivett belőle egy zsákot, jókora nagyságu feszitővasat, -187- kötelet, láncot és más ehhez hasonló halászszerszámot. Miután ezeket a tárgyakat gyakorlott módon testén elhelyezte, távozásul még feleségére szitkozódott, kioltotta a lámpát és elment.

Az ifju Jerry, a ki csak szinlelte a levetkőzést, mikor az ágyba feküdt, nemsokára követte atyját. A sötétség leple alatt követte őt, mikor a szobából kiment, követte a lépcsőn az udvarba és onnan az utcára. Nem okozott neki gondot, hogy ismét a házba tudjon kerülni, mert a ház tele volt lakóval és a kapu egész éjjel nyitva állott.

Az a dicséretes törekvés ösztönözte, hogy apja becsületes mesterségének művészetét és titkát megismerje és a házak, kapuk és bejáratok mellé lapult, oly szorosan, mint amilyen közel voltak szemei egymáshoz és tiszteletreméltó szülőjét folyton szemmeltartotta. A tiszteletreméltó apa északi irányba fordult és még nem jutott messzire, mikor Walton Izsák egy másik tanitványa csatlakozott hozzá és ketten együtt haladtak tovább.

Félórával elindulásuk után a pislogó lámpákat és a még jobban pislogó éjjeli őröket elhagyták és egy elhagyatott országutra jutottak. Itt egy másik halászt szedtek föl, oly csöndben, hogy ha a fiatal Jerry babonás lett volna, azt hihette volna, hogy a nemes szórakozás második követője hirtelen ketté vált.

A három ember tovább haladt; a fiatal Jerry követte őket, mig meg nem állottak egy helyen, ahol töltés vonult el az ut felett. A töltés tetején alacsony téglafal volt, fölötte vasrácsozat. A fal és a töltés árnyékában mind a három letért az országutról, egy mellékutra fordultak be, ennek egyik oldalán volt a fal, amely itten nyolc-tiz lábnyira emelkedett. A fiatal Jerry egy sarokba lekuporodott és onnan látta tiszteletreméltó atyját, amint egy vaskapun hirtelen felkuszott és a másik oldalán leereszkedett. -188- A második és harmadik követte. Óvatosan ereszkedtek le a földre és egy darabig fekve maradtak, talán hogy hallgatózzanak. Azután kézen és térden kuszva tovább haladtak.

A fiatal Jerryre került most a sor, hogy a kapuhoz közeledjék, visszatartott lélegzettel ő is ugyanazt cselekedte. Ismét lekuporodott egy sarokba és látta, amint a három halász a magas fü között mászik; a temető minden sirköve, – mert egy nagy temetőben voltak – mint fehérbe öltözött kisértetek tekintettek oda, a templom tornya is lefelé nézett, mint valami rettenetes nagy óriás szelleme. Nem másztak messzire, mikor megállottak és fölegyenesedtek. Ekkor aztán elkezdtek halászni.

Először is ásóval halásztak. Nemsokára azután a tiszteltreméltó szülő valami óriási dugóhuzóhoz hasonló szerszámot használt. Akármilyen szerszámmal dolgoztak is, keményen dolgoztak, mikor a torony harangjának tompa zugása a fiatal Jerryt annyira megrémitette, hogy elszaladt olyan égnek meredő hajjal, mint amilyen az apjáé.

De régi vágya, hogy többet tudjon meg ebből a dologból, nemcsak hogy megállitotta őt futásában, hanem visszatérésre is birta. Ezek még mindig kitartóan halásztak, mikor ő másodszor benézett a kapun; de ugy látszott, hogy mostan halra akadtak. Dübörgő, nyikorgó hang hallatszott a föld alól, meghajlott alakjuk erőlködött, mintha nehéz sulyt emelnének. Lassan és fokozatosan a földből a fölszinre kiemelték. A fiatal Jerry jól tudta, hogy az mi volt; de mikor megpillantotta azt és látta, hogy tiszteletreméltó apja föltörni készül, a reá nézve még uj látvány oly rémitő félelemmel töltötte el, hogy ujra elfutott és nem állott meg, mig egy mérföldnyit nem szaladt.

Még akkor sem állott volna meg, ha nem kellett volna lélegzetet vennie, ugy szaladt, mintha kisértet -189- elől menekülne és nagyon vágyódott, hogy elkerüljön előle. Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy a koporsó, melyet látott, utána szalad és azt képzelte, hogy keskenyebb végén állva szökdös utána és állandóan közelebb jut, eléri és oldala mellett ugrál, talán a karját is megfogja. Ez a sátán állandóan és mindenütt vele volt, az egész éjszakán át rémülettel töltötte el; Jerry átszaladt az országutra, hogy távol legyen a sötét mellékutaktól, ahonnan a kisértetes koporsó szökdösve előkerülhetett volna, mint valami szárnyak és fark nélküli sárkány. A koporsó a kapubejáratok alá is elbujt, ahol rettenetes vállát a kapuhoz dörzsölte és füléig felhuzta, mint hogyha nevetne. Az ut sötétebb helyein lesbe állott és ravaszul a földre feküdt, hogy a futó benne megbotoljék. Az egész időn keresztül folytonosan mögötte szökdösött és mindinkább közeledett, ugy hogy a fiu félig halott volt, mikor házuk kapujához érkezett. De még itt sem hagyta el, követte őt a lépcsőkön minden fokon, tompán hangzó ütéssel, vele ment ágyába és halottan és sulyosan mellére borult, mikor elaludt.

Hajnalhasadta után, napfelkelte előtt az ifju Jerry nehéz álomból ébredt fel kamrájában, apja a családi szobában volt. Valami nem sikerülhetett neki; a fiatal Jerry azt abból a körülményből következtette, hogy apja Cruncherné fülét fogta és fejét az ágy falához verte.

– Te elrabolod keresetünk hasznát, – mondá Jerry – én és társaim szenvedünk miatta. Tisztelned és engedelmeskedned kell, mi az ördögbe nem teszed?

– Megkisérlem, hogy jó feleséged leszek – könyörögte a szegény asszony könnyek között. -190-

– Jó feleség az, aki ura keresetét elrontja? Ugy tiszteled az uradat, hogy szégyent hozol keresetére? Ugy engedelmeskedel az uradnak, hogy nem engedelmeskedel neki keresete legfontosabb dolgaiban?

– Elégedj meg azzal, hogy tisztességes iparos felesége vagy, – válaszolta Cruncher – és ne törd a te buta fejedet azon, hogy mikor kezdette el foglalkozását. Tisztelő és engedelmes feleség nem is törődik ura foglalkozásával. Te jámbor asszony vagy? Ha te jámbor vagy, akkor én istentelent akarok; nincsen benned több természetes kötelességtudás, mint amennyi a Thames medrében levő cölöpben van, amelyet hasonlóképpen beléd kell verni.

Ez a szóváltás halk hangon folyt és a vége az volt, hogy a becsületes iparos lábáról lelökte agyagtól piszkos csizmáját és hosszában végigfeküdt a padlón. Fia félénken pillantott rá, amint piszkos kezét párnául használva, hátára feküdt, egyet nyujtózott és ujra elaludt.

Reggelire nem volt hal, de más egyéb se bőven. Cruncher rossz hangulatban volt és egy vasból való fazékfödő feküdt mellette, hogy lövedéknek használja felesége megfenyitésére arra az esetre, ha észrevenné, hogy áldást akar mondani. A szokott órában lekefélte ruháját, megmosakodott és fiával elment, hogy napi foglalkozásának szentelje magát.

Az ifju Jerry apja mellett haladt székkel a hóna alatt, a hosszu, emberektől hemzsegő Fleet-streeten végig, egészen különbözőnek látszott az előző éjszaka Jerryjétől, aki a magános éjszakában rémitő üldözője elől menekült. Ravaszsága a nappal együtt felébredt és lelkifurdalásai eltüntek az éjszakával; azon a reggelen, ebben a tekintetben valószinüen sok társa volt a Fleet-streeten és London városában. -191-

– Apa, – mondá a fiatal Jerry, amint haladtak, óvatosan kartávolságnyira volt, és a széket kettőjük között tartotta – mi a föltámasztó ember?

– Hm! Igen, – válaszolt Cruncher ismét elindulva és kalapját fölemelte, hogy tüskéinek szabad játéktere legyen – az iparos.

– Az ő árui – mondá Cruncher, miközben a választ megfontolta – tudományos áruk.

– Attól függ, hogy hogyan fejleszted képességeidet. Legyen gondod, hogy képességeid kifejlődjenek, egy szóval se mondj többet másoknak, mint amennyi szükséges, ugy aztán majd meglátjuk, hogy mire viszed.

Amint a fiatal Jerry ilyen módon bátoritva néhány lépéssel előrement, hogy a széket a Temple-kapu árnyékában elhelyezze, Cruncher igy szólott magában: – Jerry, te becsületes iparos, reményed van arra, hogy ez a fiu áldás lesz reád nézve és kárpótol az anyjáért. -192-

15. Fejezet.
Kötés.

Defarge korcsmájában korábban kezdtek inni, mint rendesen. Reggeli hat órakor a rácsos ablakon betekintő arcok már láttak ottan más arcokat, amint italuk fölé hajolva üldögéltek. Defarge jó időkben is nagyon hig bort mért ki, de a mai különösen hignak látszott. A bor savanyu volt, vagy legalább is savanykás, mert az iddogálók kedélyét buskomorrá hangolta. Defarge szőlőjének nedvéből nem támadt baccháns tüz, de seprője lappangó szikrát rejtett, mely a sötétben világitott.

Ez már a harmadik reggel volt, hogy Defarge korcsmájában az iddogálás olyan korán kezdődött. Hétfőn kezdődött és ma már szerda volt. Inkább töprengés volt már kora reggel, mint iddogálás, mert sok ember hallgatózott, suttogott és álldogált ottan, aki nem lett volna képes arra, hogy legkisebb pénzdarabot is tegyen a korcsma asztalára, még ha lelkét is menthette volna meg vele. Mégis annyira megbecsülték őket ezen a helyen, mintha hordószámra rendelhették volna a bort; egyik asztaltól a másikhoz, egyik sarokból a másikba surrantak és mohó tekintettel, bor helyett szavakat nyeltek.

A szokatlan nagy látogatottság ellenére is a korcsmáros nem volt látható. Nem hiányzott; mert senki sem kereste őt, aki a küszöböt átlépte, senki sem kérdezősködött utána, senki sem csodálkozott azon, hogy csupán Defargenét látja egyedül a helyén a kiszolgálásra ügyelve, egy tányér kopott aprópénz volt előtte, melyről az eredeti veret már annyira lekopott, mint a férfiak arcáról az emberi külső, akiknek a rongyos zsebéből előkerült.

A korcsmába betekintő kémek, akik a király palotájától a fegyenc börtönéig minden előkelő vagy alantas -193- helyre bepillantottak, talán feszült várakozást és általános szórakozottságot vettek észre. A kártyázás akadozott, a dominót játszók gondolataikba mélyedve tornyokat épitettek a kövekből, a vendégek a kiöntött borral alakokat rajzoltak az asztalra, sőt Defargené is fogpiszkálójával kabátja ujjának mintáját bökdöste és valami még messze lévő, nem hallott és nem látott dologra figyelt és hallgatózott.

Ez volt Saint-Antoineban a bort ivók képe, egészen délig. Délidő már elmult, mikor két portól lepett férfi haladt végig az utcán, az imbolygó lámpások alatt, Defarge volt az egyik, a kéksapkás utkaparó a másik. Portól belepve és szomjasan léptek be a korcsmába. Megérkezésük tüzet gyujtott Saint Antoine keblében, mely gyorsan terjedt, amint ők az utcákon végighaladtak és ott ragyogott a legtöbb ajtó és ablakban álló arcán. De senki sem követte őket és senki sem szólott hozzájuk, mikor a korcsmába léptek, ámbár minden ember szeme feléjük fordult.

Ez volt talán a jel, hogy az általános hallgatást megtörje. A jelenlevők kórusban válaszoltak:

Erre mindenki szomszédjára tekintett, szemét lesütötte és némán ülve maradt, egy embert kivéve, aki fölkelt és eltávozott.

– Asszony, – mondá Defarge hangosan, Defargenét szólitva. – Jó néhány mérföldnyire jártam ezzel a jó emberrel, az utkaparóval, Jacques a neve. Véletlenül találkoztam vele Páristól másfélnapi járásnyira. Jó fiu ez az utkaparó, Jacques a neve. Adj egy italt neki, asszony!

Egy második férfi kelt föl és távozott el. Defargené bort tett az utkaparó elé, akinek Jacques volt a -194- neve, kék sapkáját megemelte a társaság előtt és ivott. Kabátja belsejéből darab durva fekete kenyeret vett elő, időközönkint harapott belőle, Defargené asztalához közel ült, ott evett és ivott. Egy harmadik férfi kelt föl és távozott el.

Defarge is ivott néhány korty bort, de kevesebbet, mint az idegen, minthogy ránézve az ital nem volt olyan ritkaság, és várakozott mig ez a vidéki ember befejezte reggelijét. Senkire se nézett, aki jelen volt, azok közül se nézett senki őreá, még Defargenére sem, aki ujra elővette kötését és dolgozott.

– Akkor jöjjön! Megmutatom a szobát, amelyet emlitettem. Kitünő lesz az ön számára.

Kimentek a korcsmából az utcára, az utcáról az udvarba, az udvarból meredek lépcsőre, a lépcsőről a padlásszobába, melyben azelőtt egy őszhaju ember alacsony padon ült előrehajolva és szorgalmasan cipőket készitett.

Most nem volt ott őszhaju ember; de ott volt a három férfi, aki egyenkint távozott a korcsmából. De közöttük és a messze távollevő fehérhaju ember között volt kapcsolat, látták őt a fal hasadékán keresztül.

– Jacques Egy, Jacques Kettő, Jacques Három! Ez az a tanu, akit én, Jacques Négy, iderendeltem. Ő elmond mindent. Beszéljen, Jacques Öt!

Az utkaparó kezében levő sapkájával letörülte napbarnitotta homlokát és mondá:

– Tehát, uraim, – kezdé az utkaparó – láttam őt egy évvel ezelőtt nyáron, a márki kocsija alatt a láncon lógott. Igy volt. Én félbehagyom munkámat az uton, a nap lenyugszik, a márki kocsija lassan halad fölfelé a dombon, ő a láncon lóg – igy!

Az utkaparó ismét előadta a régi jelenetet, amelyben akkor már tökéletesnek kellett lennie, mivel látta, hogy az, az egész éven át a községnek csalhatatlan és nélkülözhetetlen szórakozása volt.

Jacques Egy félbeszakitotta őt, és kérdezte, vajjon látta-e ezt az embert azelőtt.

– Magas alakján – válaszolt az utkaparó és ujját orrára helyezte. – Mikor Monsieur le Marquis akkor este kérdezte: »Mondd, milyen volt?« én azt válaszoltam: – Hosszú, mint egy kisértet.

– Azt kellett volna mondanod, rövid, mint egy törpe – figyelmeztette Jacques Kettő.

– Mit tudtam én? A tett akkor még nem volt elkövetve, és ő nem bizott rám semmit. Figyeljen ide! Még azok között a körülmények között sem ajánlottam fel tanubizonyságomat. Monsieur le Marquis reám mutatott ujjával, amint ott állottam kicsiny kutunk mellett és mondá: »Hozzátok ide azt a gazembert!« Lelkemre mondom, uraim, én nem ajánlkoztam.

– Neki igaza van, Jacques – mondta Defarge annak, aki őt félbeszakitotta. – Folytassa!

– Jó! – mondá az utkaparó titokzatos arccal. – A hosszu ember eltünik és keresik – hány hónapja? Kilenc, tiz, tizenegy?

– A szám nem fontos – mondá Defarge. – Jól el volt rejtve, de szerencsétlenségre végre mégis megtalálták. Folytassa! -196-

– Ismét dolgozom az országut ugyanazon a helyén és a nap ismét nyugovóban van. Összeszedem szerszámaimat, hogy hazamenjek falumba, ahol már sötét van, mikor föltekintek, hát látom, hogy hat katona jön a dombon keresztül. Közöttük van egy hosszu ember, karjai meg vannak kötözve, – oldalára kötve, igy!

Nélkülözhetetlen sapkája segitségével, bemutatott egy embert, akinek hátul összekötözött könyökei csipőjén kötéllel vannak megerősitve.

– Én kőhalmamnál oldalt megállottam, hogy lássam a katonákat és foglyukat, amint elhaladnak (mert az ut nagyon elhagyatott és mindent érdemes megnézni, ami arra halad) és eleinte – amint közelednek – nem látok egyebet, mint hat katonát egy megkötözött hosszu emberrel és hogy ők majdnem feketék – kivéve a napnyugta felőli oldalon, ahol vörös szegély látható rajtuk, uraim. Látom az ő hosszu árnyékukat is az ut másik oldalán, óriások árnyékához hasonlitanak. Azt is látom, hogy portól vannak belepve és hogy a por velük együtt halad, amint ők közelednek, tramp, tramp. Mikor aztán egészen a közelembe jutnak, én megismerem a hosszu embert és ő megismer engem. Hogy szeretne ő ismét a lejtőn leugrani, mint azon az estén, amikor először találkoztunk egészen közel ugyanahhoz a helyhez!

Ugy irta le, mintha ott volna és látszott, hogy élénken lát mindent maga előtt; valószinüen nem sokat látott életében.

– Én nem árulom el a katonáknak, hogy a hosszu embert megismertem; ő nem árulja el a katonáknak, hogy engem megismert; szemünkkel beszélünk egymással: »Gyere, mondja a társaság vezetője a falura mutatva, vigyétek gyorsan sirjába!« – És gyorsabban viszik őt. Én követem. Karjai dagadtak, mert szorosan vannak megkötözve, facipői nagyon -197- is nehezek és ő sánta. Mivelhogy sánta és ennélfogva lassu, puskáikkal hajtják őt – igy!

Amint a dombon őrült sebességgel lefelé rohannak, ő elesik. Azok nevetnek és fölemelik őt. Arca vérzik és porral fedett, de nem törülheti le; ezen aztán ismét nevetnek. A faluba hozzák; az egész falu összefut, hogy lássa; elviszik a malom mellett, föl a börtönbe; az egész falu látja, amint a börtön kapuja kinyilik a sötét éjszakában és elnyeli őt – igy!

Kitátotta száját, ahogyan csak tudta és ismét becsukta, hogy fogai összeverődtek. Miután nem akarta a hatást elrontani azzal, hogy ujra kitátja száját, Defarge szólott hozzá:

– Az egész falu ismét hazamegy, – folytatta az utkaparó halkitott hangon – az egész falu suttog a kutnál; az egész falu alszik; az egész falu arról a boldogtalanról álmodik, aki a szikla börtönének zárai és reteszei mögött van, és nem kerül ki onnan, kivévén, hogy meghaljon. Reggel, szerszámaimmal a vállamon, utközben eszem azt a morzsa fekete kenyeret, a börtön felé kerülök, amint munkámba megyek. Ott látom őt a magasban, egy ablak vasrácsai mögött, arca véres és poros, amilyen az előtte való este volt; az ablakon kitekint. Keze nem szabad, hogy felém intsen; én nem szólithatom őt; ugy néz reám, mint egy halott.

Defarge és a három másik sötét pillantást vetett egymásra. Mindannyiuknak a tekintete sötét, elfojtott, bosszut szomjazó, amint a falusi ember elbeszélését hallgatják. Viselkedésük ámbár titokzatos, de mégis hivatalos formáju volt. Törvényszéknek látszottak. Jacques Egy és Kettő az ócska ágyon ült, állukat kezükre támasztva, feszült figyelemmel néztek az utkaparóra. Jacques Három éppen ugy figyelt, -198- egyik térde mögöttük volt, izgatott keze folyton keze és orra fölött siklott el; Defarge közöttük és az elbeszélő között állott, akit az ablak világosságába állitott és fölváltva őt és a többi hármat nézte.

– Vasketrecében ottmaradt néhány napig. A falu lopva tekint föl feléje, mert fél. De messziről állandóan a sziklabörtön felé néz; és este, ha a napi munkát elvégezték és a kut körül csoportosulnak fecsegésre, minden arc a börtön felé fordul. Azelőtt a postaház felé fordultak; most a börtön felé fordulnak. Azt suttogják a kutnál, hogy ámbár halálra van itélve, mégsem fogják kivégezni; azt mondják, hogy kérvényt nyujtottak be Párisban, amely azt hangoztatja, hogy ő, gyermeke halála folytán megőrült; azt mondják, hogy magához a királyhoz is nyujtottak be kérvényt. Mit tudom én? Lehetséges. Talán igen, talán nem.

– Figyeljen tehát, Jacques – szakitotta őt félbe Jacques komoran. – Mi tudjuk, hogy a királyhoz és királynéhoz kérvényt nyujtottak be. Mi mindannyian, önt kivéve, láttuk, hogy a király átvette, az utcán, kocsijában, a királyné ott ült mellette. Defarge, akit itt lát, élete kockáztatásával a lovak elé ugrott a kérvénnyel a kezében.

– És figyeljen még ide, Jacques! – mondá a térdelő Jacques Három, ujjai még mindig arcán siklottak végig, melynek tekintete feltünően mohó volt, mintha valamire éhezne, de ez nem volt sem étel, sem ital. – A lovas- és gyalogtestőrség körülvette a kérvényezőt és ütötte őt.

– Másrészt meg azt suttogják a kutnál, – folytatta a falusi ember – hogy azért hozták a mi vidékünkre, hogy ott a tett szinhelyén végezzék ki -199- és hogy egészen biztosan kivégzik. Sőt azt is suttogják, hogy mivel ő Monseigneurt meggyilkolta és Monseigneur bérlőinek atyja volt, – rabszolgák, mit akartok még? – mint apagyilkost fogják kivégezni. Egy öreg ember azt mondja a kutnál, hogy jobbját, késsel a kezében, szemeláttára megégetik, hogy karjába, mellébe és combjaiba sebeket metszenek és ezekbe forró olajat, olvasztott ólmot, forró szurkot, viaszt és ként öntenek és végül négy ló darabokra tépi. Ez az öreg ember azt mondja, hogy mindezt tényleg megtették egy fogollyal, aki gyilkossági kisérletet követett el az utolsó király, XV. Lajos élete ellen. De mit tudom én, hogy nem hazudott-e? Én nem vagyok tudós.

– Hallgasson csak ide ismét, Jacques – mondá a férfi, akinek olyan nyugtalan volt a keze és mohó a tekintete. – Annak a fogolynak Damiens volt a neve és mindezt világos nappal, szabad ég alatt vitték véghez, ebben a Páris városban. És az óriási tömegnek, amely ezt látta, nem tünt fel egyéb, mint az a nagy csoport előkelő hölgy, aki mohó kiváncsisággal tartott ki egész végig, – egész végig, Jacques – alkonyodó estig, mikor már combjai és egyik karja ki voltak tépve és ő még mindig lélegzett! És ez történt – hány éves?

– Ez akkor történt, mikor már tiz évesnél idősebb volt; láthatta volna.

– Elég! – mondá Defarge vad türelmetlenséggel. Éljen az ördög! Tovább!

– Tehát! Némelyek ezt, mások amazt suttogják; nem beszélnek semmi egyébről; ugy látszik, hogy még a kut is ezt a hangot csobogja. Végre, egy vasárnap éjjel, mikor az egész falu aludt, katonák jöttek le a börtönből és fegyverük csörgött a falu utcájának kövezetén. Munkások ásnak, munkások -200- kalapálnak, a katonák nevetnek és énekelnek; és reggelre akasztófa mered a kutnál, negyven láb magas és megmérgezi a vizet.

Az utkaparó inkább keresztül nézett a mennyezeten, mint fölfelé, és az ujjával odamutatott, mintha az akasztófát valahol az égboltozaton látná.

– Minden munka megszünt, mind oda gyülekezik, senki sem hajtja ki a teheneket, ezek is ott vannak a többivel együtt. Délben dob pörög. Az éjjel katonák vonultak ki a börtönből és ő sok katona közepén jön. Meg van kötözve, mint azelőtt, szájában pecek van – feszes zsinórral megerősitve, ugy hogy olyannak tünik föl, mintha nevetne. – Ezt ugy utánozta, hogy két hüvelykujját szája szögletébe dugta és száját füléig széjjelhuzta. – Az akasztófa tetején a kés van megerősitve, hegye égnek mered. Ott akasztották fel negyven láb magasságban – és ott maradt lógva, és megmérgezi a vizet.

Egymásra néztek, amint kék sapkával arcát letörülte, amelyen izzadság gyöngyözött ismét, hogy a látványra visszaemlékezett.

– Ez rettenetes, uraim! Hogyan merithetnek az asszonyok és gyermekek vizet? Ki cseveghet ott este, ilyen árnyék alatt? Azt mondottam: alatta? Hétfőn este, mikor a faluból távoztam, a nap nyugovóra szállt és még egyszer visszatekintettem a halomról, az árnyék áthatolt a templomon, a malmon, a börtönön – ugy látszott, hogy végignyulik a földön egész addig, ahol az ég borul reája!

Az éhes ember egyik ujját harapdálta, mikor a többi háromra nézett és a mohóságtól ujja reszketett.

– Ez minden, uraim. Alkonyatkor távoztam (ahogyan meghagyták) és az éjjel és a következő fél napon át mentem, mig találkoztam társammal (mint ahogy mondták, hogy fogok). Vele folytattam -201- utamat, kocsin és gyalog az elmult nap és éjjel. És most itt látnak!

Komor hallgatás után az első Jacques igy szólt: – Jól van! Hüségesen cselekedett és számolt be. Várjon ránk egy kevés ideig az ajtó előtt!

– Szivesen – mondá az utkaparó. Defarge kivezette őt a lépcső végébe, ott leültette és visszajött.

A három fölállott és fejüket összedugták, mikor ő visszajött a padlásszobába.

– Biztos vagy-e abban, – kérdezte Jacques kettő Defargetől – hogy az a mód, ahogyan lajstromunkat vezetjük, nem okozhat alkalmatlanságot? Kétségtelenül biztos helyen van, mert kivülünk senki sem tudja kibetüzni, de képesek leszünk-e mindig kibetüzni vagy azt kell mondanom, hogy képes lesz-e az asszony?

– Jacques, – mondá Defarge fölemelkedve – ha feleségem arra vállalkoznék, hogy a lajstromot emlékezetében tartsa, egy szót sem felejtene el belőle, de még egy szótagot sem. Az ő öltéseivel, az ő jeleivel kötve, oly tiszta lesz az előtte mindig, mint a nap. Bizzál Madame Defargeban. A föld leggyávább emberének könnyebb volna kivakarni nevét az élet könyvéből, mint Madame Defarge kötött lajstromából nevének vagy büneinek egyetlen betüjét. -202-

– Hamarosan visszaküldjük-e ezt a falusit? Remélem. Nagyon egyszerü ember, nem veszedelmes egy kicsit?

– Nem tud semmit, – mondá Defarge – legalább semmivel sem többet, mint amennyi őt is könnyen hasonló magasságu akasztófára viheti; én magamra vállalom őt; hadd maradjon velem; én majd gondját viselem és az országutjára helyezem. Szeretné látni az előkelő világot – a királyt, a királynét és az udvart; hadd lássa vasárnap.

– Micsoda? – kérdezte az éhes, kidülledt szemmel. – Jó jel az, hogy ő a királyságot és nemességet akarja látni?

– Jacques, – mondá Defarge – a macskának mutass tejet, okosan, ha azt akarod, hogy szomjazzon érte. A kutyának mutasd meg okosan martalékát természetes állapotban, ha azt akarod, hogy egy napon lehuzza.

Egyebet nem beszéltek és az utkaparónak, aki már elszunnyadt a lépcső tetején, azt mondották, hogy feküdjék a padlásszoba ágyára és pihenje ki magát. Nem kellett biztatni, hamar elaludt.

Ilyen vidéki rabszolga könnyen találhatott volna Párisban rosszabb szállást, mint Defarge korcsmája. Nem tekintve azt, hogy Defargenéval szemben mindig valami titokzatos félelem gyötörte, egészen uj és kellemes életmódot folytatott. De Madame egész nap a számlálóasztal mellett ült és nyilvánvalóan nem tudott róla és nem akarta észrevenni, hogy az ő ottléte valami titokkal van kapcsolatban; ő azonban mégis reszketett facipőjében, ahányszor csak Defargené reá tekintett. Azt gondolta magában, hogy lehetetlen előre látni, mi annak a hölgynek a legközelebbi szándéka és hitte erős hittel, hogy ez az asszony, ha az ő szépen diszitett fejébe egyszer -203- azt venné és állitaná, hogy látta őt, amint gyilkosságot követett el és áldozatát azután megnyuzta, ő ezt a szerepet is képes volna végigjátszani.

Mikor tehát a vasárnap megérkezett, az utkaparó nem volt elragadtatva (ámbár mondta), mikor látta, hogy Madame elkiséri őt és az urát Versaillesbe. Azonkivül az is zavaró volt, hogy Madame az egész uton odafelé a kocsiban kötött; ugyancsak zavaró volt, hogy Madame az összegyült tömegben, amely a király és királyné kocsijának a megérkezésére várakozott, az egész délután folyamán kötött.

Az ember kissé távolabbra ment onnan, amint lehetett, az utkaparó is legyezte magát sapkájával, ugy érezte, hogy nagyon is tikkasztó és nyomasztó a hőség. Ha a felfrissüléséhez egy király és királyné volt szükséges, elég szerencsés volt, hogy ez az orvosság ott volt kéznél; ugyanis a nagyarcu király és a széparcu királyné gyorsan megjelent aranyos kocsijában, udvarának fényes kiséretével, nevető hölgyek és előkelő urak ragyogó sokaságában; az utkaparó tekintete fürdött az ékszer, selyem, és puder ragyogásában és az asszonyok és férfiak világot megvető szép arcában és megrészegedve a látványtól, kiáltotta: »Éljen a király, éljen a királyné, éljen mindenki és minden« – mintha sohasem hallott volna a mindenütt jelenlevő Jacquesról. Azután kerteket, udvarokat, terraszokat, szökőkutakat, gyepszőnyegeket, ismét királyt és királynét és még több előkelő urat és hölgyet látott, ugy hogy sirt a gyönyörtől. -204- Az egész hosszu idő alatt, körülbelül három óra hosszat, körülötte is csupa éljen hangzott, Defarge gallérjánál fogta őt, hogy megakadályozza abban, hogy rövid ideig tartó tisztelete tárgyaira rá ne rohanjon és azokat darabokra tépje.

– Bravó! – mondá Defarge és vállát veregette, mint valami pártfogó, mikor mindennek vége volt.

Az utkaparó most magához tért és azt hitte, hogy örömének nyilvánitásával hibát követett el; de nem.

– Te vagy az a fiu, akire szükségünk van, – sugta Defarge a fülébe – te elhiteted ezekkel a bolondokkal, hogy mindez örökké tart. Ezek aztán annál szemtelenebbek és a vég annál közelebb.

– Ezek a balgák semmit sem tudnak. Gyülölik lehelletedet és inkább látnák, hogy te, vagy száz magadfajtáju fulladjon meg, mint kutyáik vagy lovaik közül egy is; és csak azt tudják, amit lehelleted mond nekik. Hadd ámitsák önmagukat még kissé tovább; eléggé ugy sem ámithatják önmagukat.

Ami önt illeti, – mondá ő – ön kiabálna és könnyeket ontana mindenért, ami pompával és lármával jelentkezik. Mondja, nem tenné?

– Ha nagy halom bábut mutatnának, hogy a saját hasznára széttépje és tönkretegye azokat, a legnagyobbat és legszebbet válogatná ki. Mondja, nem ugy tenne?

– És ha egy sereg madarat mutatnának, mely nem tud elrepülni és azt mondanák, hogy a saját -205- hasznára fossza meg azokat tollaiktól, akkor bizonyára a legszebb tollazatu madár felé nyulna; nemde?

– Látta ma mind a kettőt, a bábukat és a madarakat is – mondá Defargené és a hely felé mutatott kezével, ahol legutoljára voltak. – És most menjen haza!

16. Fejezet.
Még mindig köt.

Madame Defarge és férje barátságosan visszatért Saint Antoine kebelébe, mialatt egy folt, kék sapkában, lassan mozgott a sötétségen, a poron keresztül, végig az országut unalmas mérföldjein, lassan haladva az iránytű ama pontja felé, ahol a sirboltjában fekvő Monsieur le Marquis kastélya a fák suttogását hallgatta. A kőarcoknak most volt idejük arra, hogy a fákra és a kutra hallgatózzanak; az a néhány falubeli madárijesztő, aki ehető füvek és elégethető faágak keresése közben a kastély nagy kőudvarának és terraszának látókörébe került, kiéhezett fantáziájában azt képzelte, hogy a kőarcok kifejezése megváltozott. A faluban még eleven volt az a hiresztelés, – de tengődött csupán, mint a falu népe – hogy mikor a kés a szivbe hatolt, kifejezésük megváltozott, a büszkeség harag és fájdalommá változott arcukon és hogy mikor azt a lógó alakot negyven lábnyira felhuzták a kut fölé, ismét megváltozott és a kielégitett bosszu kegyetlen kifejezése ült arcukra és ezt viselik ezentul mindig. A nagy hálószoba ablaka fölötti kőarcon – ahol a gyilkosság történt – két kis gödröcskét mutattak a kőarcon, ezeket mindenki megismerte és ottan azelőtt sohasem látta; ritka alkalmak esetén, mikor két vagy három rongyos paraszt elkülönült a tömegtől és hirtelen rátekintett -206- Monsieur le Marquis megkövesült arcára, vézna ujjuk egy pillanatig sem mert volna reámutatni, mig mind el nem tünt a moha és levelek között, mint a náluk szerencsésebb nyulak, melyek ottan megélhetést találtak.

Kastély és kunyhó, kőarc és lógó alak, a kőpadló vörös foltja és a falu kutjának tiszta vize – ezernyi holdföld – Franciaország egy egész tartománya – Franciaország maga is – az éjszaka sötét boltozatába merült. Igy pihen egy ragyogó csillagon egy egész világ, nagyságaival és apróságaival egyetemben. És valamint az emberi tudás képes arra, hogy egy fénysugarat széthasitson és összetétele módját elemezze, ugy magasztosabb lelkierők földünk halvány fényénél minden gondolatot, minden cselekedetet, minden felelős teremtményeinek vétkét és erényét képesek elolvasni.

Defargeék, férj és feleség, a csillagok fényénél rozoga kocsijukban eljutottak Párisnak ahhoz a kapujához, ahová utazásuk természetes céljával igyekeztek. Szokás szerint megállottak a sorompó őrházánál, a szokásos lámpák előkerültek, a szokásos vizsgálat és kikérdezés céljából. Defarge kiszállott, mivel ismert ottan egyet-kettőt a katonaság és egyet a rendőrség közül. Ez utóbbival bizalmas barátságban volt és gyengéden megölelte.

Mikor Saint Antoine ismét keblére ölelte Defargeékat, ők a Szent határa környékén véglegesen kiszállottak a kocsiból és gyalog folytatták utjukat az utcák fekete sarában és piszkában, Defargené megszólitotta urát:

– Nagyon keveset mondott ma éjjel, de mindazt, amiről tudott. Ujabb kém van kirendelve a mi vidékünk részére. Lehet, hogy még sok más is, de ő csak egyről tud. -207-

– Jó! – mondá Defargené és szemöldökét hideg, üzletszerü módon összehuzta. – Lajstromba kell venni őt. Mi a neve?

– Barsad, – mondá Defarge, franciásan ejtve ki a nevet. De oly gondosan mondatta el magának, hogy teljes pontossággal betüzte ki.

– Barsad János – ismételte az asszony, miután azt magában néhányszor mormogta. – Jó; külseje: ismerik?

– Kora: körülbelül negyven éves; magassága: 5 láb 9; haja: fekete; arcszine: sötét; általában csinos külsejü, szeme fekete; arca: hosszu, keskeny és sápadt; sasorru, de nem egyenes, bal orcája felé hajló; tekintete ennek folytán alattomos.

– Lelkemre, egész arckép – mondá az asszony nevetve. – Holnap bekerül a lajstromba.

Beléptek a korcsmába, amely már zárva volt (minthogy már éjfél volt). Defargené azonnal elfoglalta helyét a számlálóasztalnál, megszámlálta azt a kevés pénzt, amely távolléte alatt befolyt, a palackokat végignézte, a könyvbe beirt tételeket megvizsgálta, maga is beleirt egyes tételeket, a csapost minden képzelhető módon ellenőrizte és végül aludni küldötte. Azután még egyszer kiboritotta a pénzt a tányérból és egyes sorokban zsebkendője sarkaiba kötözte, hogy éjszakára biztonságba helyezze. Ezalatt Defarge pipázva járkált föl és alá és csöndben csodálta feleségét anélkül, hogy beleavatkoznék üzleti és háziügyeket illetőleg és ilyen hangulatban járkált föl és alá az életen végig.

Az éjszaka tikkasztó volt és a szorosan elzárt és a piszkos szomszédságban levő boltban kellemetlen -208- szag volt érezhető. Defarge szaglóérzéke nem volt valami érzékeny, de a borkészletnek sokkal erősebb volt a szaga, mint rendesen, ugyancsak a pálinka és ániszé is. Kifujta orrából az egyesült szagokat, miközben elszítt pipáját félretette.

– Fáradt vagy – mondá az asszony és föltekintett a csomókról, melyeket zsebkendőjébe kötött. – Ezek csak a rendes szagok.

– Lehangolt is vagy – mondá az asszony, akinek gyors szeme sohasem volt annyira elfoglalva a számlákkal, hogy egy-egy pillantás neki nem jutott volna. – Ó, ezek a férfiak, ezek a férfiak!

– De édesem, – ismételte Defargené és határozottsággal bólintott fejével – de édesem! Kedvetlen vagy ma este, édesem!

– Nos, igen, – mondá Defarge, mintha egy gondolat szorult volna ki kebléből – hosszu az idő.

– Hosszu az idő, – ismételte felesége – és mikor nem hosszu az idő? Bosszu és megtorlás sok időt kiván; ez a szabály.

– De mennyi időt kiván, mig a villám elkészül és felhalmozódik? Mondd csak? – kérdé Defargené nyugodtan.

– Nem sok időt igényel, hogy földrengés nyeljen el egy várost – mondá Defargené. – De mondd meg, mennyi időt igényel földrengést előkésziteni?

– De ha készen van, megindul és mindent darabokra zuz utjában. Azalatt pedig folyton erjed, ámbár nem látható, nem hallható. Ez legyen a vigaszod. Tartsd meg eszedben. -209-

– Mondom neked, – szólt az asszony, s jobbkezét kinyujtotta, hogy szavának nagyobb sulyt adjon – ámbár sokáig tart, mig megérkezik, de már uton van és közeledik. Én mondom neked, nem vonul vissza és nem áll meg. Mondom neked, hogy folyton közeledik. Nézz körül és fontold meg, hogy milyen élet folyik a világban, amelyet mi ismerünk, emlékezz a világ arcára, amelyet mi ismerünk, emlékezz a dühre és elégületlenségre, mit a Jacquerie óráról órára nagyobb biztossággal kelt fel. Sokáig tarthat-e ez? Bah! Nevethetnék!

– Te bátor feleségem, – válaszolt Defarge, aki lehajtott fővel állott előtte és kezét hátán összefogta, mint valami tanulékony és figyelmes tanuló tanitója előtt – mindezt nem vonom kétségbe. De már nagyon sokáig tart és lehetséges, – tudod jól, asszony, lehetséges – hogy nem érkezik meg a mi életünkben.

– Nos! És aztán? – kérdezte az asszony és ujabb csomót kötött, mintha egy másik ellenséget fojtana meg.

– Nos, igen! – válaszolt Defarge félig panaszosan és bocsánatot kérően vonogatta vállát. – Mi nem látjuk akkor a diadalt.

– De segitettük, – mondotta az asszony és energikus mozdulattal nyujtotta ki kezét – amit tettünk, nem tettük hiába. Lelkemnek szent meggyőződése, hogy látni fogjuk a diadalt. De még ha nem is, sőt ha biztosan tudnám, hogy nem, mutasd meg nekem egy arisztokratának és zsarnoknak nyakát és én mégis…

– Állj! – kiáltott Defarge kissé elpirulva, mintha -210- gyávasággal gyanusitanák. – Én sem riadok vissza semmitől, kedvesem.

– Igen! De az a gyöngeséged, hogy néha látnod kell áldozatodat és az alkalmat, hogy bátor maradj. Maradj bátor anélkül! Ha megjön az ideje, bocsáss szabadon tigrist és sátánt; de várd meg az idejét, tartsd a tigrist és sátánt láncon, ne mutasd, de légy készen mindig.

Az asszony tanácsa utolsó szavát ugy hangsulyozta, hogy a zsebkendőbe csomózott pénzzel az asztalra ütött, mintha annak agyát zuzná össze és azután elfogulatlan arccal hóna alá fogta és azt jegyezte meg, hogy ideje, hogy aludni menjenek.

A következő nap dele ott találta a csodálatraméltó asszonyt szokott helyén a korcsmában, szorgalmasan kötögetve. Rózsa feküdt mellette és ha néha-néha a rózsára nézett is, rendes elmélyedt arckifejezése nem változott. Csak néhány vendég volt, ezek ittak vagy nem ittak, ültek vagy álltak. Nagyon meleg volt, egész halom légy, mely kiváncsi és kutató vizsgálatát kiterjesztette még az asszony mellett levő tapadó kis poharakra is, döglötten hullott a fenekére. Az ő haláluk nem hatotta meg a többi sétáló legyet, elfogulatlanul szemlélték amazokat (mintha ők maguk elefántok vagy valami ilyenfajta távol álló teremtmények volnának), mig ugyanolyan sorsra jutottak. Csodálatos elgondolni, hogy a legyek mily könnyelmüek! Az udvar legyei talán éppen igy gondolkoztak azon a napos nyári napon.

Egy belépő alak árnyékot vetett Defargenéra, érezte, hogy uj ember. Letette kötését és a rózsát hajába tüzte, mielőtt az alakra nézett.

Érdekes volt! Abban a pillanatban, amikor Defargené a rózsát felemelte, a vendégek abbahagyták a beszélgetést és lassankint távoztak a korcsmából.

Ezt hangosan mondta, de magában hozzátette, amint kötését folytatta: Hah! Jó napot! Kora körülbelül negyven; magassága öt láb 9; haja fekete; általában csinos külsejü; arcszine sötét; szeme sötét; sápadt, hosszu, keskeny arc; sasorr, nem egyenes, sajátságosan hajlik bal orcája felé, ez alattomos tekintetet okoz! Jó napot! Egy és mindnek!

– Legyen szives, asszonyom, adjon egy kis pohár régi konyakot és egy kis friss hideg vizet.

Ez volt az első eset, hogy igy dicsérték és bár Defargené jobban ismerte származását, mégis azt jegyezte meg, hogy ez a dicséret hizelgő a konyakra és ismét elővette a kötését. A vendég az asszony ujjait figyelte néhány percig és felhasználta az alkalmat, hogy körülnézzen a helyen.

– Szórakozás, – mondá az asszony, még mindig rámosolyogva, mialatt ujjai ügyesen forogtak.

– Meglehet. Talán hasznát veszem valamikor. Ha ugyan lesz rá alkalom, – mondá az asszony, nagyot sóhajtva, miközben komoly kokettséggel bólintott fejével.

Érdekes volt, de Saint Antoine izlésének határozottan nem volt megfelelő a fejdiszén levő rózsa. Két ember lépett be, külön, és éppen italt akartak rendelni, mikor a rózsa megpillantásakor hirtelen megállottak és azt adták ürügyül, hogy egy barátjukat keresik, aki nincsen ott és ismét távoztak. -212- Azok közül is, akik az idegen vendég beléptekor jelen voltak, egy sem volt már ott, egyik a másik után távozott. A kém jól figyelt, de semmi jelt nem vett észre. Szegénységtől nyomottan, céltalan, véletlen módon távoztak, mely természetes és gyanutlan volt.

– Barsad, – gondolta az asszony, s tovább folytatta a kötését, ujjai dolgoztak, szeme az idegenen pihent. – Várj még egy kicsit és »Jánost« is kötök, mielőtt távozol.

– Ah, a szerencsétlen, nyomorult nép! És annyira el is nyomott, – mint ön mondja.

– Amint ön mondja! – válaszolta az asszony, kijavitva őt és külön jelt kötött hirtelen a neve mellé, ami rá nem jót jelentett.

– Bocsánat; bizonyára én használtam ezt a kifejezést, de ön valószinüen igy gondolkozik. Hisz az természetes!

– Én gondolkozom? – válaszolt az asszony emelt hangon. – Nekem és férjemnek elég gondunk van, hogy ezt az üzletet fenntartani képesek legyünk, gondolkodás nélkül. Egyedüli gondolatunk, hogy hogyan éljünk meg itten. Ez az a dolog, amire mi gondolunk, és ez reggeltől estig elég gondolkodni valót ád, anélkül, hogy mások baján törnők a fejünket. Én gondolkodjak másokról? Nem, nem.

A kém, aki azért jött oda, hogy minden morzsát fölszedjen, amit ott megláthat vagy találhat, alattomos tekintetével nem sejttette, hogy mindeddig ugyan hiába jött, hanem leereszkedő udvariassággal tovább állott, Defargené kis asztalára könyökölve, – és néha konyakját szörpölte. -213-

– Komisz história ennek a Gaspardnak a kivégzése, asszonyom. Ah, a szegény Gaspard! – mondá mély részvéttel sóhajtva.

– Lelkemre! – válaszolt az asszony, hidegen és könnyedén. – Ha az emberek késeket ilyen célra használnak, azért lakolniok kell. Ő tudta jó előre, hogy mi lesz az ő fényüzésének az ára. Megadta az árát!

– Azt hiszem, – mondá a kém halkitva lágy hangját olyannyira, hogy az bizalmat gerjesztett és ravasz arcának minden izma sértett forradalmi érzelmet fejezett ki – azt hiszem, hogy ezen a környéken nagy részvétet és izgalmat keltett annak a szegény fickónak a sorsa. Ugy köztünk szólva.

Mikor a korcsma gazdája az ajtón belépett, a kém kalapját érintve üdvözölte őt és előzékeny mosollyal mondá: Jó napot, Jacques! Defarge megállott és reábámult.

– Jó napot, Jacques! – ismételte a kém, nem olyan bizalmasan, sem olyan elfogulatlan mosollyal, a bámulás hatása folytán.

– Uram, ön téved, – válaszolt a korcsma gazdája. – Ön másnak néz. Ez nem az én nevem. Én Defarge Ernő vagyok.

– Éppen mondottam Madamenak, akivel csevegni szerencsém volt, mikor ön belépett, hogy azt hallottam, hogy a szegény Gaspard szerencsétlen sorsa Saint Antoineben nagy részvétet és nagy izgalmat keltett, ami nem is csoda.

– Nekem senkisem mondta – válaszolt Defarge fejét rázva. Én nem tudok róla semmit. -214-

Miután ezt mondotta, a kis számolóasztal mögé lépett és ott megállott, kezét felesége székének támlájára fektetve. Onnan nézett reá, akinek mind a ketten ellenségei voltak, és akit mindegyikük a legnagyobb élvezettel lőtt volna agyon.

A kém, aki jól értette a dolgát, elfogulatlan magatartását nem változtatta meg, hanem kihörpentette kis pohár konyakját, egy kevés vizet ivott reá és egy ujabb pohárka konyakot kért. Defargené öntött neki, ismét elővette kötését és kis dalt dudolt magában.

– Ugy látszik, hogy jól ismeri ezt a vidéket, azt hiszem, hogy jobban, mint én – jegyezte meg Defarge.

– Egyáltalában nem. De remélem, hogy majd jobban megismerem. Nagyon érdeklődöm nyomorult lakói iránt.

– Az a szerencse, hogy önnel cseveghetek, Defarge ur, – folytatta a kém – arra emlékeztet, hogy tulajdonképpen ismerem önt, legalább is nevét.

– Igen, valóban. Tudom, hogy mikor Manette doktort szabadon bocsátották, ön – az ő régi szolgája – vette őt gondjaiba, önnek adták őt át. Amint látja, ismerem a helyzetet.

– Ugy látszik, bizonyára – mondá Defarge. Felesége, amint kötött és maga elé dudolt, véletlenül könyökével érintette őt, ez azt jelentette, hogy legjobb, ha válaszol, de mindig röviden.

– Önhöz jött a leánya is – mondá a kém – és az ön gondviseléséből leánya, akit egy csinosan barnába öltözött ur kisért; mi is a neve?… kis parókája volt… Lorry – a Tellson és Társa cégtől – átvitte őt Angliába.

– Nagyon érdekes emlékek! – mondá a kém. Én ismertem Manette doktort és leányát Angliában. -215-

– Valóban, – szólt az asszony közbe, föltekintve munkájából és kis dalát félbeszakitva – nem hallunk most semmit se róluk. Hirt kaptunk arról, hogy szerencsésen megérkeztek és azonkivül egy vagy két levelet, de ők a maguk élete utjára tértek, mi a miénkre és azóta nem levelezünk.

– Ugy van, asszonyom, – válaszolt a kém – a leány most fog férjhez menni.

– Fog? – visszhangozta az asszony – amilyen csinos volt, már régen férjhez kellett volna mennie. De önök, angolok, ugy látszik, nagyon hidegek.

– A nyelve angol, – válaszolt az asszony – és azt hiszem, hogy a nyelv olyan, amilyen az ember.

A fölismerést nem tekintette bóknak, de beletörődött és nevetett közbe. Konyakját kihörpintette és igy szólt:

– Igen, Miss Manette férjhezmenendőben van, de nem angolhoz megy férjhez, hanem, mint ő maga is, francia születésühöz. És mivelhogy éppen Gaspardról beszéltünk (ah, szegény Gaspard, kegyetlenség volt, kegyetlenség), különös, hogy ő a márki unokaöccséhez megy férjhez, aki miatt neki oly magasan kellett lógnia; más szóval – a mostani márkihoz. De Angliában nem ismerik, ott ő nem márki, hanem csupán Darnay Károly. D’Aulnais volt az anyjának a családi neve.

Defargené nyugodtan folytatta a kötését, de férjén a hir látható benyomást keltett. Bármit is csinált a kis számolóasztal mögött, tüzet gyujtott, vagy pipájára gyujtott – elfogultnak látszott és keze sem volt megbizható. A kém nem lett volna kém, ha ezt nem vette volna észre és nem jegyezte volna meg magának, amit látott. -216-

Miután legalább egyszer célba talált, aminek az értéke ugyan bizonytalan volt, és vendégek sem jelentek meg, hogy ujabb felfedezésekre tehessen szert, Barsad kifizette számláját és elbucsuzott, udvariasan jegyezte meg, hogy reméli, lesz szerencséje Defarge urat és nejét viszontláthatni. Távozása után néhány percig a férj és feleség ugyanabban a helyzetben maradtak, amelyben voltak, arra az eshetőségre való tekintettel, hogy visszajöhet.

– Igaz lehet az, amit ő Manette kisasszonyról mondott? – szólott Defarge halk hangon, mialatt pipázva még mindig ott állott felesége mögött és kezét széke támlájára fektette.

– Minthogy ő mondotta, – válaszolt az asszony, szemöldökét kissé összehuzva – valószinüleg nem igaz. De igaz is lehet.

– … és elérkezik és mi látjuk a diadalt: a leány érdekében remélem, hogy a Végzet férjét Franciaországtól távoltartja.

– Férjét végzete oda vezeti, ahova mennie kell és ahhoz a véghez vezeti őt, ami részére rendeltetett. Ennyit tudok. – mondá Defargené szokott nyugodtságával.

– De különös – nem nagyon különös, – mondá Defarge, mintha feleségét rá akarná venni, hogy helyeseljen – hogy az atya és leánya iránt tanusitott részvétünk után a leány férjének a neve éppen a te kezed által került ebben a pillanatban a halálraitéltek lajstromába, annak a pokol fajzatjának a neve mellé, aki mostan távozott.

– Különösebb dolgok fognak majd történni, ha elérkezik – válaszolt az asszony. – Mind a kettő itt van, az bizonyos, és mind a kettő megérdemli, ez elegendő. -217-

Miután ezt mondotta, összesodorta kötését és kivette a rózsát a kendőből, mely feje köré volt tekerve. Saint Antoine vagy megérezte titkos ösztönével, hogy a kifogásolt ékesség eltünt, vagy pedig Saint Antoine megfigyelte az eltünését, bárhogyan volt is, a Szent bátorságot meritett arra, hogy közvetlenül azután ismét megjelent és a korcsma visszanyerte szokásos külsejét.

Este, mikor Saint Antoine belsejét kifelé forditotta és ajtóküszöbökön, ablakpárkányokon ült és a piszkos utcák és udvarok sarkán összegyült, hogy egy kis levegőt szippantson, Defargené kötésével kezében egyik helyről a másikra, egyik csoporttól a másikhoz szokott menni, mint valami misszionárius, – volt sok ilyen hozzá hasonló – kivánatos, hogy a világ ne szüljön többé ilyent. Mind az asszony kötött. Értéktelen dolgokat kötöttek; de a gépies munka gépies helyettesitője volt az étel- és italnak; a kéz mozgott az állkapcsok és emésztőszervek helyett; ha a csontos ujjak pihentek volna, a gyomrok jobban érezték volna az éhség gyötrelmeit.

De mihelyt az ujjak mozogtak, megmozdultak a szemek és a gondolatok is. És amint Defargené egyik csoporttól a másikhoz ment, mind a három gyorsabban és bőszültebben mozgott, minden kis asszonycsoportban, mellyel ő beszélt, és ahonnan ismét távozott.

– Nagy asszony, – mondá ő – erős asszony, hatalmas asszony, rémitően hatalmas asszony!

Köröskörül beállott a sötétség, a templomok harangja hallatszott és a királyi testőrségnek távoli dobolása, és az asszonyok még mindig kötöttek, kötöttek. A sötétség elboritotta őket. Más sötétség is közeledett biztonsággal, mikor a templomi harangok, melyek mostan olyan szépen hangzanak Franciaország -218- némely karcsu tornyában, mennydörgő ágyukká olvasztódtak és a dobok tulharsogtak egy gyönge hangot, mely azon éjjelen az uralomnak, a bőségnek, a szabadságnak és az életnek mindenható hangjává változott. Oly sok esemény csoportosult az asszonyok köré, akik még mindig ott ültek és kötöttek, kötöttek, hogy ők maguk is egy még el nem készült alkotmány köré csoportosultak, ott is ültek és kötöttek, kötöttek és számolták a lehulló fejeket.

17. Fejezet.
Egy éjszaka.

Sohasem nyugodott le a nap fényesebb ragyogással. Soha nyugalmas szögletében, mint azon az emlékezetes estén, mikor a doktor leányával a platánfa alatt ült. Sohasem kelt föl a hold szelidebb fénnyel nagy London városa fölött, mint azon az estén, mikor még mindig ott ültek a fa tövében és annak levelein keresztül arcukba ragyogott.

Lucienek másnap volt az esküvője. Ezt az estét atyjának szentelte és egyedül ültek a platánfa tövében.

Keveset beszéltek, ámbár már jó ideje ültek ottan. Mikor még elég világos volt munka- és olvasáshoz, már akkor sem foglalkozott szokott kézimunkájával és atyjának sem olvasott. Sokszor, nagyon sokszor foglalkozott mind a két módon az ő oldalán a fa tövében, de ez a nap nem hasonlitott más naphoz és semmi sem változtathatta hasonlóvá.

– Én is oly boldognak érzem magam ma este, kedves atyám. Teljesen boldognak érzem magamat abban a szerelemben, mellyel az Ég megáldott – Károlyhoz való szerelmem és Károlynak hozzám -219- való szerelme. De ha életem nem maradna neked szentelve és ha otthonomat csak néhány utca választaná el tőled, akkor szerencsétlenebbnek érezném magamat és több szemrehányást tennék magamnak, mint azt neked mondhatom. Sőt még igy is…

Még ugy is, ahogy volt, szava megtagadta a szolgálatot. A szomoru hold fényében átölelte nyakát és fejét keblére hajtotta. A hold fényében, mely mindig szomoru, mint maga a nap fénye is – ha a fénynek emberi élet a neve – jövetele- és távozásakor.

– Legdrágább atyám! Megmondhatod-e nekem ez utolsó alkalommal, vajjon teljesen bizonyos vagy-e abban, hogy uj vonzalmam, uj kötelességeim nem lépnek-e majd valaha mi kettőnk közé? Én jól tudom, de tudod-e te is? Szivedben bizonyos vagy-e teljesen afelől?

– Teljesen bizonyos vagyok, szerelmem! Még annál is több – füzte hozzá, mikor gyöngéden megcsókolta őt. – Jövőm házasságod által sokkal ragyogóbbnak látszik, mint az házasságod nélkül lehetne, vagy volt.

– Hidd el, szerelmem. Tényleg ugy van. Gondold meg, szivem, hogy ez olyan természetes és olyan egyszerü, hogy igy kell lenni. Te ifjuságodban és önfeláldozásodban nem érezheted azt az aggódó gondot, mely szivemet eltöltötte, hogy életed elhervad…

A leány kezét ajka felé emelte, de atyja a magáéba vette és megismételte a szót.

– Elhervad, gyermekem, hogy elhervad érettem és leszorul természetes utjáról. A te önzetlenséged nem képes felfogni, hogy ez nekem mennyi gondot okozott; de kérdezd önmagadat, teljes lehet-e az én boldogságom, ha a tiéd nem tökéletes? -220-

– Ha Károlyt sohasem láttam volna, atyám, veled teljesen boldog lettem volna.

Ő mosolygott öntudatlan beismerésén, hogy Károly nélkül boldogtalan volna, minthogy látta őt és ezt válaszolta neki:

– Gyermekem, láttad őt és ő Károly. Ha nem Károly lett volna, más valaki lett volna. Vagy ha senki más nem lett volna, akkor én lettem volna az oka, akkor életem sötét része reám vetette volna árnyékát és téged is beárnyalt volna.

Ez volt az első eset, a törvényszéki tárgyalást kivéve, hogy hallotta azt, hogy atyja szenvedése idejére céloz. Különös érzelmet ébresztett benne, mialatt szavai még fülében csengtek; évek multán is még gondolt erre.

– Nézd! – mondá a beauvaisi doktor a holdra mutatva. – Börtönöm ablakából néztem reá, akkor nem tudtam a fényét elviselni. Ránéztem akkor mikor annak a gondolata, hogy reásüt arra, amit én elvesztettem, oly kinzó gyötrelmet okozott, hogy fejemet börtönöm falához vertem. Reánéztem oly érzéketlen és letargikus állapotban, hogy nem gondoltam egyébre, mint a függőleges vonalakra, melyeket felszinére rajzolhatnék és a vizszintesekre, melyekkel azokat metszhetném. – Elmélyedt, töprengő módon füzte hozzá önmagában, mikor a holdat nézte. – Husz volt minden irányban, emlékszem, de a huszadikat nehéz volt beleilleszteni.

Erre az időre való visszaemlékezés aggodalmat keltett a leányban, és ez még fokozódott, mikor ő bővebben foglalkozott emlékeivel; de hangulatában egyébként semmi nyugtalanitó nem volt. Csupán a jelen boldogságát és vidámságát hasonlitotta össze a mult szenvedéseivel.

– Reánéztem és ezerféle gondolatom támadt meg nem született gyermekemről, kitől elszakitottak. Hogy él-e? Hogy élve született-e, avagy pedig hogy a -221- szegény anya ijedelme megölte-e őt? (Bebörtönzésem egy idejében a bosszuállás vágya elviselhetetlen volt.) Vajjon fiu volt-e, aki talán sohasem tudja meg apja szenvedésének történetét, aki talán annak a lehetőségét is fontolgatja majd élete folyamán, hogy apja saját akarata és cselekedete folytán tünt el. Vajjon leány volt-e, aki hajadonná fejlődik.

– Olyannak képzeltem leányomat, aki teljesen megfeledkezett rólam, vagyis inkább, aki soha semmit nem is tudott rólam. Évről-évre számitgattam az ő korát. Elképzeltem, hogy férjhez ment, olyan férfiuhoz, aki semmit sem tudott végzetemről, hogy az élők emlékéből teljesen eltüntem és a második generációban az én helyem már üres.

– Ó, atyám! Mikor csak hallom, hogy ilyen gondolataid voltak leányodról, aki nem létezett soha, elszoritja szivemet, mintha én lettem volna az a gyermeked.

– Te, Lucie? Éppen az a vigasz és a megmenekülés, melyet neked köszönhetek, ébresztik ezeket az emlékeket és haladnak el köztünk és a hold között. Mit is mondtam éppen most?

– Igen! De más holdvilágos éjszakákon, mikor a szomoruság és csend más hangulatot keltett bennem, a bánat békés érzelme keletkezett valómban, melynek fájdalom volt az alapja, azt képzeltem, hogy cellámba jön és kivezet onnan a vár mögötti szabadságba. Gyakran láttam képét a hold fényében, ugy, amint téged látlak mostan; kivéve, hogy sohasem öleltem karjaimba; ott állott a kicsiny rácsos ablak és a kapu között. De megérted-e, hogy az nem az a gyermek volt, akiről beszélek?

– Nem. Ez valami más volt. Ott állott megzavart látóérzékem előtt, de sohasem mozdult. Az a látomány, melyet gondolatom követett, már a valóságnak inkább megfelelő gyermek volt. Külsejéről nem tudtam többet, mint hogy anyjához hasonlitott. A másik alaknak is volt hasonlósága, – mint neked – de nem volt ugyanaz. Képes vagy engem megérteni, Lucie? Aligha, ugy hiszem. Magános fogolynak kellett volna lenned, hogy megérthesd ezt a finom különbséget.

Higgadt, nyugodt hangulata sem akadályozhatta meg a borzongást, mely végigfutott leányán, mikor ő igy elemezte régi állapotát.

– Ebben a békésebb hangulatban elképzeltem őt a hold fényében, amint hozzámjött és elvezetett, hogy megmutassa nekem, hogy az ő otthona, házas élete tele van elveszett atyjának szerető emlékeivel. Képem ott volt szobájában és ő imáiba foglalt. Életmódja tevékeny, örömmel tele és hasznos volt; de az én szomoru sorsom sohasem volt elfelejtve.

– Én voltam az a gyermek, atyám, félig sem voltam olyan jó, de a szeretetben én voltam az.

– És megmutatta gyermekeit, – mondá a beauvaisi orvos – ők hallottak rólam és megtanitották őket, hogy szánjanak engem. Ha állami börtön mellett haladtak el, messze elkerülték meredő falait, vasrácsos ablakaira tekintettek föl és suttogva beszéltek. Sohasem volt képes arra, hogy engem kiszabaditson; azt képzeltem, hogy börtönömbe mindig visszahozott, miután megmutatott mindent. Én aztán a megkönnyebülés forró könnyeivel térdre borultam és megáldottam őt.

– Én vagyok az a gyermek, remélem, atyám! Ó, drága, jó atyám, megáldasz-e engem holnap oly bensőséggel?

– Lucie, ezeket a régi hangulatokat azért elevenitem fel ma éjjel, mert jobban szeretlek, semhogy -223- azt szavakkal képes volnék kifejezni és Istennek hálát rebegek nagy boldogságomért. Gondolataim, ha legvadabbak voltak is, sohasem emelkedtek oly magaslatra, hogy megközelithetnék azt a boldogságot, melyet veled megismertem és amelynek küszöbén állunk.

Megölelte őt, az Ég kegyelmébe ajánlotta és alázattal köszönte meg, hogy őneki adatott. Nemsokára ezután bementek a házba.

Az esküvőhöz csupán Lorry volt meghiva, sőt a vézna Miss Prosson kivül más nyoszolyóleány sem volt. A házasság lakásukban sem okozott változást, kibővitették azáltal, hogy hozzávették a felsőbb szobákat, melyekben azelőtt az az apokrif láthatatlan ember lakott; nem kivántak többet.

Manette doktor nagyon vidám volt a szerény vacsoránál. Hárman voltak csupán az asztalnál Miss Pross-szal együtt. Nagyon sajnálta, hogy Károly nem volt jelen, és hajlandó volt, hogy óvást emeljen tisztelői kis összeesküvése ellen, mely távoltartotta őt körükből és szeretettel ivott az ő egészségére.

Elérkezett az ideje, hogy Lucienek jó éjt mondott és elváltak. Hajnali három óra csendjében Lucie lejött és szobájába lopózott – nem volt ment bizonytalan aggodalomtól; sejtett valamit.

Minden a helyén volt, mindenütt csend honolt; atyja aludt, fehér haja festőien terült el párnáján, keze nyugodtan pihent a takarón. A gyertyát, melyre nem volt szüksége, egy távoli sarok árnyékában helyezte el, ágyához kuszott és ajkán csókolta meg őt, majd föléje hajolt és őt nézte.

Szép arcán a fogság keserü könnyei nyomot hagytak, de ő oly erős akarattal nyomta el, hogy még álmában sem jelentkezett. Az álom hatalmas birodalmában nem lehetett az éjjel oly érdekes arcot találni, mely oly nyugodtan, határozottan és óvatosan küzdött láthatatlan ellensége ellen. -224-

Kezét félénken helyezte szeretett keblére és imádkozott, hogy mindig oly hiven kitarthasson mellette, mint iránta való szeretete vágyta és amint az ő szenvedései azt megérdemelték. Majd visszavonta kezét, még egyszer ajkon csókolta és eltávozott. Lassan fölkelt a nap és a platánfa lombjának árnyéka mozgott az arcán oly lágyan, mint leánya ajkai mozogtak, mikor őérette imádkozott.

18. Fejezet.
Kilenc nap.

Gyönyörü verőfényes volt az esküvő napja; mindannyian készen voltak és a doktor zárt szobájának ajtaja előtt várakoztak, ahol ő Darnay Károllyal beszélgetett. A templomba készültek; a szépséges menyasszony, Lorry és Miss Pross – ez utóbbira nézve az esemény, a megmásithatatlannal való fokozatos kibékülés folytán, teljes üdvösség lett volna, ha lelke mélyén még mindig ott nem lappangott volna az a meggyőződése, hogy Salamon testvérének kellett volna a vőlegénynek lenni.

– Tehát ezért, – mondá Lorry, aki nem volt képes eléggé megbámulni a menyasszonyt és körüljárta őt, hogy egyszerü, csinos ruhájában minden oldalról alaposan megszemlélje – ugy, kedves Lucie, hát ezért hoztam át kicsiny gyermekkorában a csatornán! Én jó Istenem! Mily keveset gondoltam arra, hogy mit cselekszem. Mily kevésre becsültem azt a szolgálatot, melyet Károly barátom érdekében tettem!

– Nem ez volt a szándéka, – jegyezte meg a köznapi gondolkodásu Miss Pross – tehát nem is tudhatta. Ostobaság! -225-

– Én, édes Prossom? (Lorry már olyan jó lábon állott vele, hogy alkalmilag tréfálni is merészkedett.)

– Éppen az imént sirt; láttam és nem is csodálkozom azon. Olyan ajándék, mint az ön ezüstkészlete, mindenkit könyekre fakasztana. Nincs az egész gyüjteményben egy villa, egy kanál, – mondá Miss Pross – amelyen addig ne sirtam volna az este, mikor a készlet megérkezett, amig csak láttam.

– Nagyon hizelgő reám nézve, – mondá Lorry – ámbár, szavamra mondom, nem volt szándékomban, hogy az a néhány csekély emlék bárki részéről is láthatatlan legyen. Én Istenem! Ez olyan alkalom, mely az embert mindarra emlékezteti, amit elvesztett. Ha elgondolom, hogy majdnem ötven év óta bármely időben, létezhetett volna egy Lorryné.

– Azt hiszi, hogy Lorryné sohasem létezhetett volna? – kérdezte az ilyen nevü ur.

– Bah! – válaszolt Miss Pross. – Ön már bölcsőjében is agglegény volt.

– Igaz, – jegyezte meg Lorry barátságosan, parókáját igazgatva – és valószinünek is látszik.

– Ön agglegénynek volt szánva, még mielőtt bölcsőjébe fektették – folytatta Miss Pross.

– Akkor, azt hiszem, – mondá Lorry – hogy nem nagyon szépen bántak el velem, de ha legalább azt engedték volna meg, hogy én is beleszóljak helyzetem megállapitásába. De elég! Most, kedves Lucie, – mondá a karját nyugodtan fonva dereka köré – hallom, hogy jönnek a szomszéd szobából, Miss Pross és én, két ilyen közönséges üzleti lélek, szeretnők felhasználni az utolsó kinálkozó alkalmat, hogy valamit mondjunk önnek, amit szivesen fog hallani. Édesem, atyja oly kezekben marad, melyek -226- oly szeretettel, oly komolyan fognak az ő jóvoltáról gondoskodni, mintha ön maga tenné; minden elképzelhető módon fogunk róla gondoskodni; a legközelebbi két hét alatt, mialatt ön Warwickshireban és környékén időzik, vele szemben (hogy csak példa kedvéért emlitsem) még Tellsonéknak is háttérbe kell vonulniok. És ha a két hét eltelte után önhöz és szeretett férjéhez csatlakozik, hogy további két hetet Walesben együtt eltöltsenek, akkor majd azt fogja mondani, hogy mi őt a legjobb egészségben, a legboldogabb hangulatban küldöttük önökhöz. Most hallom, hogy valakinek a lépése közeledik az ajtóhoz. Édes gyermekem, engedje meg, hogy ódivatu agglegényi áldásom kiséretében megcsókoljam, mielőtt más valaki jön és magának követeli.

Egy pillanatig a gyönyörü fejecskét két keze közé fogta, hogy még egyszer megnézze a homlokán ülő jól ismert kifejezést, azután a ragyogó arany hajat kicsiny barna parókájára fektette valódi szeretettel és gyöngédséggel; ha a vonzalomnak ez a nyilvánulása ódivatu, akkor bizonyára még Ádám korából való.

A doktor ajtaja megnyilt és ő Darnay Károllyal kijött. Oly halotti sápadtság ült arcán, – nem volt ilyen, mikor a szobába együtt bementek – hogy semmi más szinnek nyoma sem volt rajta. De nyugodt hangulata nem változott, kivévén, hogy Lorry éles tekintetét nem kerülte el az a körülmény, hogy a félénk tartózkodás és aggodalom régi kifejezése, kevéssel azelőtt vonulhatott el arcán, mint valami hideg szellő.

Karját nyujtotta leányának és a fogathoz vezette őt, melyet Lorry erre az alkalomra bérelt. A többiek egy másik kocsiban követték és egy közeli templomban, ahol idegen szemek nem bámulták meg őket, Darnay Károly és Manette Lucie nemsokára boldogan megesküdtek. -227-

A fényes könnyeken kivül, mely a mosolygó kicsiny társaság szemében ragyogott, az esketés megtörténte után néhány fényesen szikrázó gyémánt ékszer is csillogott a menyasszony kezén, melyek éppen az imént kerültek elő Lorry zsebének a mélyéből. Hazatértek reggelire, minden rendben folyt le és bizonyos idő multán az arany haj, mely a párisi padlásszobában elkeverődött a szegény cipőkészitő ősz fürteivel, a reggeli nap fényében ismét elvegyült azzal, mikor a küszöbön bucsut véve megölelték egymást.

A bucsuzás szomoru volt, de nem tartott soká. Atyja vigasztalta őt és ölelő karjaiból kibontakozva mondá:

Leánya izgatottan bucsut intett még feléje a kocsi ablakából és elhajtott.

A sarok nem lévén a munkátlanok és kiváncsiak gyülekezőhelye és minthogy az előkészület is nagyon egyszerü és feltünésnélküli volt, a doktor, Lorry és Miss Pross egyedül voltak ottan. Mikor a hüvös csarnok jóleső árnyékába visszatértek, Lorry észrevette, hogy a doktor nagy változáson ment keresztül, mintha az ottan kinyujtott aranyos kar mérgező csapást mért volna reája.

Természetesen elfojtotta érzelmeit, ennek hatása a kényszer elmulása után várható is volt. Az a félénk, tétova tekintet volt arcán, mely Lorryt annyira nyugtalanitotta; mikor bekerültek, szórakozottan fejéhez kapott és lehangoltan szobájába vonult; ez a viselkedése Lorryt Defargera, a korcsmárosra és a csillagos éjszakai kocsiutazásra emlékeztette.

– Azt hiszem, – suttogta Miss Prossnak aggodalmas megfontolás után – azt hiszem, hogy legjobb, ha mostan nem beszélünk hozzá és nem háborgatjuk őt. Benézek Tellsonékhoz; most odamegyek, de -228- azonnal visszajövök onnan. Azután kikocsizunk a vidékre, ott ebédelünk és minden rendben lesz.

Lorrynak könnyebb volt Tellsonékhoz benézni, mint onnan ismét elszabadulni. Két óra hosszat tartóztatták. Mikor visszajött, fölment a lépcsőn egyedül, anélkül, hogy a cselédtől kérdezett volna valamit, belépett a doktor szobájába, majd egy tompa hang hallatára hirtelen megállott.

– Ó jaj, ó jaj! Vége mindennek! – kiáltotta kezét tördelve. – Mit mondjunk Katicabogaramnak. Ő nem ismer meg és cipőt csinál!

Lorry, amennyire képes volt, igyekezett Miss Prosst csendesiteni és a doktor szobájába lépett. A pad a világosság felé volt forditva, mint volt akkor, mikor először látta a cipőkészitőt munkájában; fejét munkája fölé hajtotta és szorgalmasan dolgozott.

A doktor rátekintett egy pillanatra – kérdezően, mintha bosszankodnék, hogy megszólitották – és ismét munkája fölé hajolt.

Kabátját és mellényét levetette, inge az elején nyitva volt, mint akkor, mikor munkájával volt elfoglalva, sőt még régi, fakó, beesett arca is ujra visszatért. Szorgalmasan, türelmetlenül dolgozott, mintha érezte volna, hogy félbeszakitották.

Lorry rápillantott a kezében levő munkára és észrevette, hogy az a régi nagyságu és formáju cipő volt. Fölemelte a másikat, mely mellette feküdt és kérdezte, hogy mi az, amit csinál.

– Sétacipő fiatal hölgy számára – mormogta maga elé, anélkül, hogy föltekintene. – Már régen készen kellene lenni. Hagyja!

Engedelmeskedett a régi gépies alázatos módon, anélkül, hogy munkájában szünetelne.

– Ismer-e, kedves barátom? Gondolkozzék ismét. Ez nem az ön szokott foglalkozása! Gondolkozzék, kedves barátom!

Semmivel sem lehetett rábirni, hogy ismét beszéljen. Néha föltekintett, ha ugy kivánták, de csak egy pillanatra; semmi rábeszéléssel sem lehetett egy szót kipréselni belőle. Dolgozott, dolgozott, dolgozott, némán, a szavak hatás nélkül hangzottak el, mintha néma falnak vagy a levegőbe beszéltek volna. Az egyedüli reménysugár, melyet Lorry felfedezhetett, az volt, hogy néha titkon föltekintett, anélkül, hogy megszólitották volna. A kiváncsiság és zavar halvány jele fejeződött ki ebben a tekintetében, mintha azon fáradozna, hogy gondolataiban valami kétséget oszlasson el.

Két dolog világos volt Lorry előtt, mely mindennél fontosabb volt: először is, hogy ezt Lucie előtt titokban kell tartani, másodszor pedig, hogy minden ismerőse előtt is el kell titkolni. Miss Pross-szal együtt azonnal intézkedtek az utóbbi óvatosságra vonatkozóan és tudtul adták, hogy a doktor nem érzi magát jól és néhány napi teljes nyugalomra van szüksége. Hogy a leányával szemben elkövetendő kegyes csalást elkövessék, Miss Pross azt irta neki, hogy konzultációra hazulról elhivták és hivatkozott atyjának néhány sorból álló gyorsan papirra vetett, állitólagos levelére, melyet ő maga, ugyanakkor adott postára.

Ezeket az óvóintézkedéseket Lorry minden körülmény között tanácsosaknak tartotta, mert remélte, hogy ismét magához tér. Arra az esetre, hogy ez a reménye valóra válik, más teendőt is tartott készenlétben; tudniillik valakinek a doktor esetére vonatkozó tanácsát akarta kérni, akit erre legilletékesebbnek tartott. -230-

Felgyógyulása reményében és hogy ilyen módon a harmadik teendő is megvalósitható legyen, Lorry elhatározta, hogy minden feltünés lehető elkerülésével gondosan megfigyeli őt. Intézkedett tehát, hogy életében először, Tellsonéktól elmaradhasson és ugyanabban a szobában az ablak mellett helyezkedett el.

Hamarosan rájött arra, hogy nemcsak haszontalan, de rosszabb is, ha beszélnek hozzá, minthogy bosszus lett, ha beszélésre kényszeritették. Már az első napon lemondott erről a kisérletről és arra határozta el magát, hogy állandóan a szeme előtt tartózkodik és mintegy hallgatva tiltakozik az ellen a képzelődés ellen, amelybe a doktor jutott vagy jutófélben volt. Ottmaradt tehát az ablak melletti helyén irás és olvasással foglalkozva és minden képzelhető és természetes módon annak a látszatnak akart kifejezést adni, hogy az szabad hely, ahol ők tartózkodnak.

Az első napon Manette doktor megevett és megivott mindent, amit eléje tettek és alkonyatig dolgozott, amig csak látni lehetett, – félórával még azután is dolgozott, hogy Lorry már képtelen volt irni vagy olvasni. Mikor szerszámait félrerakta, minthogy reggelig nem használhatta, Lorry fölkelt és így szólott hozzá:

A régi módon maga elé nézett a földre, jobb- és baloldalára, fölnézett reá régi szokása szerint és a régi módon halk hangon ismételte:

Nem igyekezett megmondani, hogy miért nem és nem szólt egy szót se többet, Lorry azonban abban a hiszemben volt, hogy látta, amint ő a homályban padján ülve előrehajolt, térdére könyökölve, fejét kezei közé fogta és valami zavart módon önmagát kérdezte: »Miért nem?« Az élesszemü kereskedő némi -231- javulást látott ebben és azt határozta, hogy ezt a körülményt megragadja.

Miss Pross és ő az éjszakát megosztották és időről-időre a szomszéd szobából megfigyelték őt. Hosszu ideig járkált föl és alá, mielőtt lefeküdt; de miután végre lefeküdt, elaludt. Reggel korán kelt és egyenest padjához ment és munkájába fogott.

Ezen a második napon Lorry barátságosan üdvözölte őt, nevén szólitva és olyan dolgokról beszélt vele, amelyek az utóbbi időben történtek. Nem válaszolt, de látható volt, hogy hallotta, amit neki mondottak és hogy gondolkodott is azon, ha zavarosan is. Ez arra bátoritotta Lorryt, hogy a nap folyamán többször behivta Miss Prosst, aki munkájával a szobában tartózkodott; ilyen alkalmakkor nyugodtan beszéltek Lucieről és jelenlevő atyjáról, egészen a szokott módon, mintha semmi sem történt volna. Mindez feltünés nélkül történt, nem tartott sokáig, sem nem ismétlődött gyakran, nehogy őt nyugtalanitsa; Lorry baráti szive megkönnyebbült, mikor azt hitte, hogy ő gyakrabban tekintett föl és ingereltnek látszott környezetének alkalmatlankodása miatt.

Ezuttal Lorry szinlelte, hogy kimegy, miután nem volt képes tőle választ kapni és egy órai távollét után visszatért. Azalatt a doktor az ablak melletti székre ült és onnan nézett le a platánfára; mikor azonban Lorry visszatért, padjához sompolygott ismét.

Az idő lassan telt, Lorry reménye sötétedett, szive elfogultabb lett és napról-napra nehezebbé vált. Megjött a harmadik, negyedik és ötödik nap is. Öt nap, hat nap, hét nap, nyolc nap, kilenc nap. -232-

Mindinkább sötétülő reménnyel, mindinkább nehezedő szivvel élte át Lorry ezt az aggodalmas időt. A titkot jól őrizték, Lucie nem tudott semmiről és boldog volt; de nem volt eltitkolható, hogy a cipőkészitő keze, mely kezdetben gyakorlatlan volt, ijesztően ügyessé vált, hogy munkájára sohasem figyelt annyira, hogy kezei sohasem voltak oly ügyesek és biztosak, mint a kilencedik este alkonyában.

19. Fejezet.
Egy vélemény.

Az aggodalmas figyeléstől kimerülve, Lorry állomásán elszunnyadt. Várakozása tizedik reggelén a szobába sütő nap sugarai ébresztették föl nehéz álmából, mely az éjszaka homályában meglepte őt.

Szemét dörzsölte és fölemelkedett; de kétségei támadtak, vajjon ébren van-e, miközben ezt cselekedte. Mikor ugyanis a doktor szobájának ajtajához ment és oda betekintett, azt vette észre, hogy a cipőkészitői pad és szerszámok félre voltak téve és a doktor az ablaknál ülve olvasott. Rendes reggeli kabát volt rajta és arca (melyet Lorry tisztán láthatott), ámbár nagyon sápadt, de kifejezése nyugodtan elmélyedt és figyelmes volt.

Mikor Lorry már megbizonyosodott afelől, hogy ébren volt, még néhány pillanatig kétkedő bizonytalanságot érzett, vajjon az utóbbi napok cipőkészitése nem volt-e csupán az ő nyugtalan álma, mert hiszen barátját szokott ruhájában és külsőben és szokott módon való elfoglaltságában látta; volt-e valami látható jele annak, hogy az a változás, melynek emléke oly élénk volt előtte, tényleg megtörtént?

Mindezt csupán első zavarában és csodálkozásában kérdezte; mert a válasz szembetünő volt. Ha ez az -233- emlék nem keletkezett volna tényleg létező és elfogadható ok folytán, hogyan került ő, Lorry Jarvis, ide? Hogy történt az, hogy ő ruhástól elaludt Manette doktor rendelőszobája divánján és hogy ő kora reggel a doktor hálószobája ajtaja előtt ezen töpreng?

Néhány perc mulva Miss Pross suttogva állott mellette. Ha még maradt volna valami kétsége, az ő beszéde ezt minden kétséget kizáróan eloszlatta volna; gondolatai azonban időközben teljesen megtisztultak és nem volt több kétsége. Azt tanácsolta, hogy várjanak, mig eltelik az idő és a reggelizés szokásos órája elérkezik, ő majd akkor találkozik a doktorral, mintha semmi rendkivüli nem történt volna. Ha a doktor megszokott lelki állapotában lesz, akkor Lorry majd óvatosan tanácsot és irányitást kér attól, akinek a véleményét, aggodalmában, olyan nagyon vágyta hallani.

Miss Pross helyeselte tanácsát és a tervet nagy gonddal készitették elő. Minthogy Lorrynak bőven volt ideje szokott rendszeres öltözködéséhez, a reggelinél a szokott módon csinosan és tisztán öltözve jelent meg. A doktort szokott módon hivták és ő a reggelihez lejött.

Amennyire szavaiból kimagyarázható volt, eleinte azt hitte, hogy leánya esküvője az előtte való napon történt. A hét és hónap napjának látszólag véletlen, de szándékes emlitése gondolkodásra és számolásra késztette őt és láthatóan nyugtalanitotta. Máskülönben teljesen higgadtnak látszott, ugy hogy Lorry elhatározta, hogy az emlitett véleményt kikéri. A véleményt ő maga fogja nyilvánitani.

Ezért tehát reggeli után, mikor mindent eltakaritottak és ő a doktorral egyedül maradt, Lorry értelmesen szólott:

– Kedves Manette, nagyon szeretném bizalmasan hallani az ön véleményét egy rendkivül érdekes esetre nézve, mely engem kiválóan érdekel, azaz, hogy nekem -234- rendkivül érdekesnek látszik, önnek talán nem lesz olyan, minthogy több jártassága van ezen a téren.

A doktor a kezére nézett, melyen legutóbbi foglalkozásának még látszottak a nyomai, nyugtalankodott és figyelmesen hallgatott; kezét már többször megnézte.

– Manette doktor, – mondá Lorry szeretettel érintvén karját kezével – egy nagyon kedves barátom esetéről van szó. Kérem, figyeljen ide és adjon jó tanácsot az ő érdekében, – főképen leánya kedvéért – leánya miatt, kedves Manette.

– Ha jól értem – mondá a doktor halk hangon – valami lelki megrendülés…

– Kedves Manette, régi és hosszantartó megrendülésről van szó, mely a kedélyt, az érzelmeket, – vagy amint ön nevezi, a lelket – támadta meg nagy hevesen és hosszantartóan. Az elmét. Az eset a szenvedőt teljesen lesujtotta; nem lehet tudni, hogy mióta; ő maga nem tudja az időt kiszámitani és más mód meg nincsen, hogy az megállapitható volna. A beteg kigyógyult a megrendülésből olyan kezelés által, melynek ő nem tudja a nyitját; hallottam egyszer, amint nyilvánosan megható módon beszélt erről. Olyan megrendülésről van szó, melyből a beteg annyira kigyógyult, hogy ő, a rendkivüli módon képzett férfi, minden lelki és testi erőfeszitésre képes és tudását, mely máris nagyon tekintélyes volt, állandóan gyarapitja. Azonban szerencsétlenségére – ekkor szünetet tartott és mélyet lélegzett – csekély visszaesés állott be.

– Miben nyilvánult? Gyanitom, – mondá és ujra kezére tekintett, – hogy régi foglalkozását, mely lelke megrendülésének idejéből származott, ujból elővette.

– Nos, látta-e őt valaha azelőtt ilyen elfoglaltságban? – kérdezte a doktor nyugodt határozottsággal, ámbár halk hangon.

– És mikor a bajába visszaesett, sok tekintetben, vagy minden tekintetben ugy viselkedett, mint akkoriban?

– Nincsen. Eltitkolták és remélem, hogy el is fogják titkolni előtte mindig. Csak én tudok róla és még valaki akiben meg lehet bizni.

– Ez nagyon kedves volt! Nagyon kiméletes. – Lorry is megszoritotta az ő kezét és egy darabig egyikük sem beszélt.

– Nos, kedves Manette, – mondá végre Lorry, az ő barátságos és kiméletes módján – én egyszerü kereskedő vagyok, képtelen arra, hogy ilyen bonyolult, nehéz esetet elbiráljak. Nincs meg a hozzá való tudásom, gyakorlatom. Tanácsra van szükségem. Nincsen a világon ember, akinek a tanácsában jobban megbizhatnék, mint az Önében. Mondja meg nekem, mitől keletkezett ez a visszaesés? Beállhat-e egy ujabb ilyen visszaesés? Megakadályozható-e? Hogyan kezelendő egy ilyen visszaesés? Mi az oka általában? Mit tehetek barátom érdekében? Senkinek sem fekszik annyira szivén, hogy barátjának szolgálatot tegyen, mint nekem, csak tudnám, hogy milyen módon. Azt sem tudom, mit kezdjek ilyen esetben. Ha az Ön éleslátása, tudása és tapasztalata megmutathatná nekem a helyes utat, -236- sokat tehetnék az ő érdekében. De vezetés, tanács nélkül, alig tehetek valamit. Kérem, beszéljük meg az ügyet; világositson föl, hogy kissé tisztábban lássak és tanitson meg arra, hogy hogyan segithetek kissé többet.

Manette doktor elmélyedve ült, miután ezek a szavak elhangzottak, Lorry nem sürgette őt.

– Valószinünek tartom, – mondá az orvos látható kényszerrel törve meg a csendet – hogy a visszaesés, melyet Ön vázolt, kedves barátom, nem érte váratlanul a szenvedőt.

– Nagyon is. – Önkéntelen borzongással mondotta ezt. – El sem tudja képzelni, hogy ez a félelem, mennyire ránehezedik az ő kedélyére és milyen nehéz, majdnem lehetetlen, hogy arra kényszeritse magát, hogy csak egy szóval is emlitse annak okát, ami őt lehangolja.

– Nem könnyitene-e lényegesen önmagán, – kérdezte Lorry – ha elszánná magát arra, hogy titkos töprengése közben valakivel tudatná állapotát?

– Azt hiszem. De amint mondottam önnek, majdnem lehetetlen. Sőt nézetem szerint bizonyos esetekben teljesen lehetetlen.

– Mondja meg nekem, – szólott Lorry és kezét ismét gyöngéden a doktor karjára fektette, miután mind a ketten egy ideig hallgattak – minek tulajdonitja ön ezt a visszaesést?

– Azt hiszem, – válaszolt Manette doktor – hogy az volt az oka, hogy szokatlan élénk módon elevenedett meg az a gondolatmenet és emlék, mely az első alkalommal előidézte betegségét. Azt hiszem, hogy ez a nagyon fájó visszaemlékezés rendkivüli élénk módon elevenedett meg. Valószinü, hogy kedélyét már régen meglepte valami rémitő félelem, hogy ez az emlék felelevenedik, mondjuk bizonyos körülmények között, valami különös alkalomból. Megkisérelte, hogy előkészüljön -237- erre, de hiába; talán az előkészülés kényszere még inkább képtelenebbé tette őt arra, hogy annak ellenállani képes legyen.

– Vajjon emlékszik-e arra, hogy mi történt a visszaesés ideje alatt? – kérdezte Lorry természetes habozással.

A doktor tanácstalanul nézett körül a szobában, fejét rázta és halk hangon válaszolt:

– A jövőt illetően – mondá a doktor, visszanyert határozottsággal – nagy a reményem. Minthogy a mennybéli könyörület oly gyorsan helyreállitotta őt ismét, nagy a reményem. Minthogy hatalmába került annak a befolyásnak, melytől oly régen rettegett és amelyet oly régóta bizonytalanul előrelátott és amely ellen küzdött és minthogy továbbá a köd eloszlása és elszállása után kigyógyult belőle, azt hiszem, hogy tul van a legrosszabbon.

– Két más pont is van, melyről szeretnék felvilágositást kapni – mondá Lorry. – Szabad folytatnom?

– Nem tehet jobb szolgálatot barátjának. – A doktor kezét nyujtotta neki.

– Tehát az első: Szereti a tudományt és szokatlanul energikus. Nagy hévvel szenteli magát hivatása, tudománya gyarapitásának, idevágó kisérleteknek és más dolgoknak. Nem dolgozik-e tulsokat?

– Nem hiszem. Talán éppen az a jellemző sajátsága az ő elméjének, hogy mindig foglalkozást kiván. Ami részben természetes, részben pedig lelki fájdalmának az eredménye. Mennél kevesebbet volna elfoglalva egészséges dolgokkal, annál inkább volna annak a -238- veszedelemnek kitéve, hogy elméje egészségtelen irányba forduljon. Talán ő maga figyelte ezt meg önmagán és igy jutott a felfedezésre.

– Kedves Lorry, kételkedem azon, hogy ez az eset könnyen beálljon. Heves megerőltetése volt egy más irányban és ez ellensulyozást igényel.

– Bocsásson meg, hogy mint kereskedő annyira tolakodó vagyok. Tételezzük föl egy pillanatra, hogy ő tulerőltette magát, nem okozhatná-e ez az esetnek a felujulását?

– Nem hiszem, nem hiszem, – mondá Manette doktor a meggyőződés határozottságával – hogy bármi egyéb, mint egy bizonyos eszmetársulás, ujithatná azt fel. Azt hiszem, hogy a jövőben csak ennek a hurnak a rendkivüli heves módon való megpenditése képes azt ismét felujitani. Azután, ami történt és az ő felgyógyulása után, nagyon nehezen tudom még elképzelni is, hogy ez a hur ilyen hevesen megpendithető legyen. Bizom abban és majdnem meg vagyok győződve, hogy azok a körülmények, melyek visszaesést idézhetnek elő, ki vannak meritve.

Olyan férfi tartózkodásával beszélt, aki tudta, hogy milyen csekélység elegendő ahhoz, hogy a lélek művészi organizmusa elhomályosuljon, de olyan férfi bizalmával is, aki lassan és személyes szenvedés árán szerezte ezt a meggyőződést. Barátja nem gondolt arra, hogy őt ebben a meggyőződésében megingassa. Vigasztaltabbnak, bátrabbnak látszott, mint valóban volt és második kérdésének utolsó pontjához közeledett. Érezte, hogy ez a legnehezebb, de visszaemlékezett arra a régi, vasárnap reggeli, Miss Pross-szal folytatott -239- beszélgetésére és visszaemlékezett arra, amit az utolsó kilenc napon látott, ezek az emlékek szinte kényszeritették, hogy szembekerüljön vele.

– Az a foglalkozás, melynek a betegség hatása alatt szentelte magát, és amelyből oly szerencsésen kigyógyult, – mondá Lorry köhécselve – mondjuk, hogy kovácsmesterség volt. Kovácsmesterség. Az eset kedvéért és hogy az jobban megmagyarázható legyen, tegyük föl, hogy ebben a beteg állapotában egy kis kohót szokott használni. Tegyük föl, hogy váratlanul ismét ott találtuk, amint kohójával dolgozott. Nem kár, hogy ő ezt magánál tartja?

– Mindig magánál tartotta – mondá Lorry aggodalmasan tekintve barátjára. – Nem volna-e jobb, ha azt eltávolitanák?

A doktor kezét még mindig szeme elé tartotta és lábával idegesen kopogott a padlón.

– Nem találja könnyünek, hogy tanácsot adjon? – mondta Lorry. – Teljesen felfogom, hogy ez sulyos kérdés. De mégis azt hiszem… – ekkor aztán fejét rázta és megállott.

– Látja, – mondá Manette doktor feléje fordulva – hogy milyen nehéz teljesen érthetően megmagyarázni, hogy micsoda művelet ment végbe e szegény ember lelke belsejében. Valamikor oly szenvedelmesen kivánta ezt a foglalkozást és annyira megörült neki, mikor hozzájuthatott; fájdalmait kétségkivül enyhitette azáltal, hogy az agy munkáját a kezek munkája pótolta és mikor gyakorlottabb lett, a kéz ügyessége pótolta a lelki gyötrelem találékonyságát, hogy azóta még annak a gondolatát sem tudta elviselni, hogy teljesen megváljon attól. Sőt még most is, amikor – mint hiszem – sokkal biztatóbb a reménye, mint valaha volt és bizalommal beszél önmagáról, az a gondolat, hogy régi szerszámaira esetleg szüksége lehet -240- és azok nem volnának kéznél, a rémület oly hirtelen érzésével tölti el, amely talán hasonló lehet ahhoz, mely képzeletünk szerint egy eltévedt gyermek szivét érheti.

Ő is olyannak látszott, mint az a hasonlat, melyet alkalmazott, mikor Lorry arcába tekintett.

– De nem lehet-e… fontolja meg! Én csupán felvilágositást kérek, mint egyszerü kereskedő, akinek csak olyan materiális tárgyakkal van dolga, mint guineák, shillingek és bankjegyek… vajjon annak a szerszámoknak a magánál való tartása nem vonja-e maga után az eszmének a megtartását is? Ha a szerszámok eltüntek, nem tünhetik-e el azokkal együtt a félelem is? Röviden, nem a félelemmel szemben való engedékenység-e a kohónak a megtartása?

– Ne felejtse azt sem, – mondá a doktor remegő hangon – hogy az olyan régi, hű bajtárs.

– Én nem tartanám meg, – mondá Lorry fejét rázva és annál állhatatosabb lett, mikor látta, hogy a doktor nyugtalan. – Azt ajánlanám neki, hogy áldozza fel. Én csak az Ön jóváhagyását kivánom. Biztos vagyok benne, hogy nem tesz jót. Kérem, adja beleegyezését nekem, jó emberének… Leánya kedveért, kedves Manette!

– Jó! Az ő nevében, hadd történjék meg; beleegyezem. De nem távolitanám el, mig ő jelen van. Távolitsák el, ha ő nincsen ott; nélkülözze régi bajtársát visszaérkezése után.

Lorry szivesen vállalkozott erre és a tanácskozás véget ért. A napot vidéken töltötték és a doktor teljesen helyre volt állitva. A három következő napon is teljesen jól érezte magát és a tizennegyedik napon elutazott, hogy Luciehez és férjéhez csatlakozzék. Lorry előzően megmagyarázta neki, hogy milyen -241- óvóintézkedést alkalmaztak az ő hallgatásának a kimagyarázására; ennek megfelelően ő irt Lucienek, ugy hogy neki semmi gyanuja sem volt.

Aznap este, mikor ő elutazott, Lorry bement szobájába vágókéssel, fürésszel, vésővel és kalapáccsal fölszerelve, Miss Pross égő gyertyával kisérte. Zárt ajtók mellett, titokzatosan és bünös öntudattal Lorry a cipőkészitőpadot darabokra vágta, mialatt Miss Pross a gyertyát tartotta, mintha valami gyilkosságban segédkeznék – bősz arca valóban illett is ehhez. A darabokat a konyha tüzében azonnal elégették (előzően ennek a célnak megfelelően felapritották) és a szerszámokat, cipőket és bőrt a kertben elásták. Pusztitás és titkolózás becsületes lelkek előtt oly rettenetesnek látszik, hogy Lorry és Miss Pross tettük végrehajtásakor és nyomainak eltüntetésekor szinte olyanoknak tüntek fel és azt érezték, hogy valami bünténynek a részesei.

20. Fejezet.
Egy kérelem.

Mikor a fiatal pár hazaérkezett, Carton Sydney volt az első, aki üdvözlésükre megjelent. Még csak néhány órája voltak otthon, mikor ő már ott volt. Szokásai, külseje, modora nem változott; de valami durva hűség kifejezése látszott rajta, amit Darnay Károly ezelőtt még nem vett rajta észre.

Megleste az alkalmat, mikor Darnayt az ablakhoz vezethette, hogy beszéljen vele, anélkül, hogy valaki hallja.

– Ön nagyon kegyes és azért használja ezt a szólásformát; -242- de én nem ilyen szólásformát gondolok. Valóban, mikor azt mondom, hogy szeretném, ha jó barátok lennénk, akkor nem is egészen ugy értem azt.

Darnay Károly – amint az természetes is volt – jó hangulatban és barátságosan kérdezte tőle, hogy hát hogyan értelmezi azt.

– Lelkemre mondom, – válaszolt Carton mosolyogva – sokkal könnyebbnek találom azt megérteni, mint megértetni. De mégis megkisérlem. Emlékszik egy bizonyos hirhedt esetre, mikor a szokottnál is részegebb voltam?

– Emlékszem egy bizonyos hirhedt esetre, mikor ön kényszeritett engem annak a beismerésére, hogy ön ivott.

– Én is emlékszem erre. Ennek az alkalomnak az átka sulyosan nehezedik reám, mert még mindig emlékszem arra. Remélem, hogy egy napon, mikor reám nézvést minden nap véget ér, számláimba majd ezt is betudják. Ne ijedjen meg; nincsen szándékomban prédikálni.

– Ah! – mondá Carton közönyös kézmozdulattal, mintha el akarná azt legyinteni. – A kérdéses alkalommal (a nagyszámu közül egy, amint ön tudja) kiállhatatlan voltam, mikor arról fecsegtem, hogy szeretem-e önt, vagy nem. Óhajtanám, hogy felejtse el.

– Már ismét szólásforma! Darnay ur, nekem a felejtés nem olyan könnyü, mint ahogy ön azt elképzeli. Én egyáltalán nem felejtettem el és egy odavetett válasz nem segit ahhoz, hogy elfelejtsem.

– Ha a válasz odavetett volt, – mondá Darnay – bocsánatát kérem. Nem volt más célom, mint hogy ilyen semmis dologról eltereljem a figyelmet, melyet ön, meglepetésemre, nagyon a szivére látszott venni. Becsületszavamra mondom önnek, hogy én az ügyet -243- már régen elfelejtettem. Jó Isten! Mi volt ezen felejteni való? Mikor ön azt a nagy szolgálatot tette, nem volt akkor más fontosabb dolog, amire emlékezzem?

– Ami a nagy szolgálatot illeti, – mondá Carton – ha ön ilyen módon beszél arról, akkor kénytelen vagyok önnek bevallani, hogy az nem volt egyéb, mint hivatásos fogás. Nem tudom, vajjon törődtem-e azzal, hogy mi lesz az ön sorsa, mikor ezt a fogást alkalmaztam. Figyeljen! Azt mondom: mikor alkalmaztam; a multról beszélek.

– Ön semminek mondja az ön szolgálatát, – válaszolt Darnay, – de én nem akarok vitatkozni az ön odavetett válaszán.

– Való igaz, Darnay ur, higyjen nekem! De letértem szándékomról; arról beszéltem, hogy jó barátok legyünk. Ön ismer engem mostan. Ön tudja, hogy én képtelen vagyok minden nemesebb és jobb férfias törekvésre. Ha ezt kétségbevonja, kérdezze meg Stryvert, ő majd megmondja önnek.

– Én előnyt adok annak, hogy magam alkossam meg véleményemet az ő megkérdezése nélkül.

– Jó! Mindenesetre ön ismer engem, hogy ledér kutya vagyok, aki jót sohasem tett és nem is fog tenni.

– De én tudom és szavammal állok érte. Nos! Ha ön eltürni képes, hogy ilyen haszontalan fickó és ilyen kétes hirü fickó alkalmilag idejöjjön, arra kérem, hogy engedje meg, hogy én mint privilegizált személy itten ki- és bejárhassak; hogy ugy tekintsenek, mint valami hasznavehetetlen butordarabot (még hozzáfüzném azt is, hogy nem valami diszitő, ha nem fedeztem volna fel a kettőnk között való hasonlatosságot), melyet régi szolgálatai fejében megtürnek, de nem vesznek róla tudomást. Nem hiszem, hogy az engedelemmel visszaélnék. Százat teszek egy ellen, ha többször mint négyszer venném évenkint igénybe. Megvallom, jólesnék, ha ezt az engedelmet megkapnám. -244-

– Ez más szavakkal azt jelenti: hogy ön olyannak akar engem tekinteni, amilyennek én óhajtom. Köszönöm, Darnay. Szabad nevét igy használnom?

Kezet fogtak reá és Sydney elfordult. Egy perccel később minden látszat szerint olyan jelentéktelen volt, mint mindig.

Mikor ő eltávozott, egy este folyamán, melyet Miss Pross a doktor és Lorryval együtt töltöttek el, Darnay Károly általánosságban emlitette ezt a vele való beszélgetést és Carton Sydneyről azt mondotta, hogy ő a gondatlanságnak és a jövővel való nemtörődésnek a rejtélye. Nem beszélt róla kesernyés vagy feddő értelemben, hanem olyannak mondotta, amilyennek ő mutatkozott.

Sejtelme sem volt arról, hogy szép fiatal felesége ezzel a gondolattal foglalkozzék; de mikor később hozzáment szobájába, ő már várt reá és az a szép gondolkodó kifejezés ott ült a homlokán.

– Igen, kedves Károly, – válaszolta kezét mellére téve és kérdező, figyelmes tekintetét reáfüggesztette – nagyon is tele vagyunk gondolatokkal ma este, mert valami van a lelkemen ma este.

Valóban mit tagadhatott volna meg tőle, amint egyik kezével aranyos haját simitotta el arcából, a másikat szivére helyezte, mely őérte dobogott!

– Azt hiszem, hogy szegény Carton ur több kiméletet és tisztelet érdemel, mint amennyit te juttattál neki ma este. -245-

– Ez az, amit ne kérdezz tőlem. De én azt hiszem, tudom, hogy ő többet érdemel.

– Arra kérlek, kedvesem, légy mindig előzékeny iránta és elnéző hibáival szemben, ha nincs jelen. Arra kérlek, hidd el, hogy van szive, melyet ritkán, nagyon ritkán mutat csak meg, hogy sebekkel van tele. Édesem, én láttam, amint vérzett.

– Nagyon fáj, – mondá Darnay Károly csodálkozva – hogy igazságtalan voltam hozzá. Sohasem tételeztem volna fel ezt róla.

– Édes férjem, ugy van. Félek, hogy őt nem lehet megváltoztatni, alig van remény arra, hogy jellemében vagy anyagi viszonyaiban valami javulás álljon be. De meg vagyok róla győződve, hogy ő jó, nemes, sőt nagylelkü dolgokra is képes.

Ezen elveszett emberben való tiszta hitében oly szép volt, hogy férje órákhosszat képes lett volna őt nézni.

– Édes szerelmem! – ölelte át férjét s fejét mellére hajtva, ugy tekintett föl reá. – Emlékezz arra, hogy mi mily erősek vagyunk a boldogságunkban és hogy ő milyen gyönge a nyomorában.

– Sohasem felejtem el, drága szivem! Mindig emlékezni fogok erre, amig élek.

Az aranyos fej fölé hajolt, rózsás ajkait megcsókolta és karjaiba ölelte őt. Ha a sötét utcának egy magános kóborlója hallotta volna mostan az ő ártatlan vallomását és láthatta volna a részvét könnyeit, melyeket férje, akit ő annyira szeretett, csókolt fel szelid kék szeméről, belesirhatott volna az éjszakába – és ajkai nem először hangoztatták volna ezeket a szavakat: »Isten áldja meg édes részvétért!« -246-

21. Fejezet.
Visszhangzó lépések.

Már emlitve volt, hogy az a sarok, ahol a doktor lakott, milyen bámulatosan visszhangzott. Lucie a nyugodtan hangzó sarok csendes házában ült, évek lépteinek visszhangját figyelve és szorgalmasan gombolyitotta az aranyfonalat, mely férje, atyja, a saját és régi házvezetője és társa életét nyugodt boldogsággal kötötte össze.

Eleinte voltak olyan idők, amikor – ámbár teljesen boldog volt mint fiatal feleség – munkája lassan kisiklott kezéből és szemei elhomályosultak. Mert valami közeledett a visszhanggal, távoli, könnyü tipegés, – még alig hallható, ami szivét tulságosan megremegtette. Izgatott remények és kétség – eddig még előtte ismeretlen szeretetnek a reménye; kétség, vajjon a világon marad-e, hogy ezt az uj boldogságot élvezhesse – küzdöttek lelkében. A visszhangok között néha a saját korai sirjához vezető lépések hangját vélte hallani és az a gondolat, hogy férje elhagyatva maradna itten és őt siratná, szemeit könnyekkel telitette.

Ez az idő elmult és az ő kis Lucieje keblén pihent. Majd a közeledő visszhangok között az ő piciny lépteinek és gügyögő szavának a hangja volt hallható. Habár sulyosabb lépések jobban hangzottak, a bölcső mellett ülő fiatal anya ezeknek a közeledését hallotta. Megérkeztek és az árnyékos ház napsugaras lett a gyermek nevetésétől és a gyermekek mennyei barátja, akire ő gondjaiban az övét is rábizta, ugy látszott, hogy a gyermeket karjaiba ölelte, mint régen tette és az anyát szent gyönyörrel töltötte el.

Szorgalmasan gombolyitgatta az aranyfonalat, mely mindannyiukat összekötötte és nyugalmas boldogságot terjesztett, amerre csak tekintett. Lucie -247- az évek visszhangjában csak barátságos és vigasztaló hangokat hallott. Férje lépései erőteljesen és boldogan hangzottak közöttük, atyjáéi szilárdan és egyenletesen; Miss Pross lépése pedig ugy hangzott, mint az ostorozott tüzes paripáé, horkolt és dobogott a platán alatt a kertben.

Ha az egyéb lépések között fájdalom hangja is hallatszott, nem volt kétségbeejtő, sem kegyetlen. Sőt mikor az ő aranyhaja, mint valami fénykoszoru feküdt a párnán, egy kicsiny fiu sápadt arca körül, aki azt mondta: »kedves apa és anya, oly szomoru vagyok, hogy itthagylak titeket és kedves testvéremet; de hivnak, mennem kell«, a fiatal anya arcát áztató könnyek nem voltak csupán a gyötrelem könnyei, mikor lelke ölelő karjaitól elbucsuzott. Ezeket a könyeket türni kell, de nem szabad eltiltani. Látják az Atya arcát. Ó Atyám, ó áldott szók!

Igy keverődött egy angyal szárnyainak a suhogása a többi visszhang közé, ezek nem voltak csupán földi hangok, a menny szellője is ott lebegett közöttük. Szél sóhajtása is vegyült közéjük, mely a kicsiny kerti sirdomb fölött fujdogált; Lucie azt is hallotta, amint halkan zsongott, – mint a homokos parton pihenő tenger lehellete nyáron – miközben a kicsiny Lucie kómikus komolysággal végezte reggeli feladatát, vagy anyja lábánál ülve babát öltöztetett és csacsogott a két város nyelvén, amely életébe szövődött.

Az echo ritkán hangoztatta Carton Sydney lépteit. Legfeljebb ha féltucatszor évenkint élt privilégiumával, hogy meghivás nélkül eljött és ott ült velük az este folyamán, mint ahogy szokott. Bortól hevülten sohasem jött oda. Valami más reávonatkozót is suttogott a visszhang, olyasvalamit, amit minden kor minden igazi echója suttogott.

Ha egy férfi igazán szeretett egy asszonyt, aki reá nézve elveszett, de azután ismét reátalált, ha megváltozottan is, mint kifogástalan anya és feleség, -248- ugy az ő gyermekei valami különös szeretettel vonzódnak hozzá, gyöngéd, ösztönszerü részvéttel. Hogy milyen rejtett érzelmek érintődnek ilyenkor, azt semmi visszhang nem képes hangoztatni, de ugy van és ugy volt a jelen esetben is. Carton volt az első idegen, aki felé a kicsiny Lucie gömbölyü karjait nyujtogatta és ő megtartotta ezt a helyet akkor is, mikor a kis leány növekedett. A kis fiunak is majdnem utolsó szava őt illette: »Szegény Carton, csókoljátok meg helyettem«.

Stryver egyengette utját a törvénytudók között, mint valami hatalmas gépezet, mely előrehalad a zavaros vizben és hasznos barátját vonszolta maga után, mint a vontatóhajó a csónakot. Valamint az ilyen csónak rendszerint ide-oda vetődik és legtöbbnyire viz alatt van, Sydney is ilyen nedves életmódot folytatott. Könnyelmü és állhatatos szokásai irányitották életét, melyek szerencsétlenségre könnyelmübbek és állhatatosabbak voltak, mint a becsület és szégyen bármilyen ösztönző érzelme; ő nem gondolt arra, hogy megszünjön az oroszlán sakálja lenni, mint ahogy az igazi sakál gondolna arra, hogy oroszlánná emelkedjék. Stryver gazdag volt; feleségül vett egy viruló özvegyet, akinek vagyona és három fia volt, akiken, gömbölyü sima fejüket kivéve, egyéb ragyogás alig volt.

Ezt a három ifju urat Stryver, minden pórusából sértő jóakaratot izzadva, mint három juhot hajtotta. Soho nyugodt sarkába és Lucie férjének tanitványokul ajánlotta őket ezen gyöngéd szavak kiséretében: »Halló, Darnay, itt van három darab vajaskenyér háztartása lakomáihoz!« Ennek a három darab vajaskenyérnek az udvarias visszautasitása Stryvert nagy méltatlankodással töltötte el, melyet később az ifju urak nevelése alkalmával felhasznált, lelkükbe vésve, hogy óvakodjanak az ilyen tanitófajta koldusok büszkeségétől. Az a szokása is volt, hogy nehéz bora -249- mellett Stryvernének szokta mesélgetni, hogy Darnayné egykor milyen művészetet alkalmazott, hogy őt »megfogja« és hogy ő ravaszságával és állhatatosságával hogyan kerülte el a »megfogatást«. Néhány King’s Bench törvényszékbeli barátja, akiknek alkalmilag módjuk volt, hogy nehéz borát és hazudozásait megizleljék, azzal mentegették őt, hogy ezt a hazugságot annyiszor mondotta el, hogy ő maga is már elhitte, – ami bizonyára annyira sulyosbitotta ezt az egyébként is komisz sértést, hogy igazságosnak látszanék annak az elkövetőjét egy megfelelő elhagyatott helyre vinni és ott fölakasztani, hogy utban ne legyen.

Ilyen hangok is voltak az echók között, melyeket Lucie néha elmélyedve, néha mulatva és nevetve rajtuk, hallott a visszhangzó sarokban, mig kis leánya hatéves lett. Hogy milyen közel járt szivéhez gyermeke, valamint kedves atyja öntudatos és tevékeny lépteinek és szeretett férje lépteinek visszhangja, azt fölösleges emliteni. Sem azt, hogy milyen kellemes zene volt az ő füleinek közös otthonuk könnyed visszhangja, melyet ő bölcs és izléses takarékossággal oly ügyesen vezetett, hogy az bőséges, de nem pazarló volt. Sem azt, hogy mily édes volt hallania, mikor atyja gyakran mondogatta, hogy tapasztalata szerint házaséletében még több gondosságot tanusit irányában, mint hajadonkorában tette (mintha az lehetséges volna), vagy mikor férje annyiszor hangoztatta, hogy az ő gondossága és kötelességtudása nem oszlik meg iránta való szerelme és neki juttatott segitsége között és azt kérdezte tőle:

– Mi az a büvös titok, szerelmem, hogy te mindegyikünknek mindene vagy, mintha itten csak egy ember volna és sohasem látszik, hogy sietnél, vagy hogy sok volna a dolgod?

De más echók is hangzottak az egész idő alatt és a távolból fenyegetően dörögtek a sarokban. Éppen -250- akkor, a kis Lucie hatodik születése napja körül, félelmetes hangok hallatszottak, mintha Franciaország fölött veszedelmes vihar volna keletkezőben, melyet a tenger tornyosuló hullámai kisértek.

Egy este, julius közepén, az 1789-ik esztendőben, Lorry még későn odajött hozzájuk Tellsonéktól és Lucie és férje mellé beült az ablak homályába. Tikkasztó, zivatarral fenyegető éjszaka volt és mind a hárman visszaemlékeztek arra a régi vasárnapi éjszakára, mikor a villámlást ugyanarról a helyről nézték.

– Már azt kezdtem hinni, – mondá Lorry barna parókáját igazgatva – hogy az egész éjszakát Tellsonéknál töltöm. Annyi dolgunk volt egész nap, hogy azt sem tudtuk, mihez fogjunk elébb, vagy hogy merre forduljunk. Párisban olyan nagy az aggodalom, hogy szinte elárasztanak minket megbizással. Ugy látszik, hogy odaát levő üzletfeleink nem képesek vagyonukat elég gyorsan reánk bizni. Egész határozottsággal mánia tört ki közöttük, hogy vagyonukat Angliába küldjék.

– Ön azt mondja, hogy veszedelmes a látszata, kedves Darnay? Igaz! De mi nem tudjuk, hogy mi ennek az oka. Az emberek oly esztelenek. Néhányan közülünk Tellsonéknál öregszenek és tulságosan igénybe vannak véve, megfelelő ok nélkül pedig mi valóban nem térhetünk el a rendes foglalkozásunktól.

– Mégis, – mondá Darnay – ön tudja, hogy milyen borus és veszedelmes a látóhatár.

– Nagyon jól tudom, – helyeselte Lorry és igyekezett önmagát rábeszélni, hogy jó hangulata elromlott és igy dörmögött – de el vagyok szánva arra, hogy ilyen hosszu, fáradságos nap után duzzogni fogok. Hol van Manette?

– Itt van! – mondá a doktor, aki ebben a pillanatban lépett be a sötét szobába. -251-

– Mennyire örülök, hogy itthon van. Ez a sok siettetett munka, azok a rossz hirek, melyek egész napon át környékeztek, ok nélkül felizgattak. Remélem, nem megy el?

– Nem; de ha tetszik, játszom önnel »backgammon«-t 2) – mondá a doktor.

– Azt hiszem, hogy nincsen kedvem ehhez, ha szabad véleményemet nyilvánitanom. Ma nem vagyok olyan hangulatban, hogy önnel mérkőzzem. Itt van még a tea, Lucie? Nem látok!

– Ez helyes; mind egészséges és jól van. De nem is tudom, hogy miért legyen itt valami máshogyan, mint jó egészségben, hála Istennek; de én annyit bosszankodtam egész napon át és nem is vagyok már olyan fiatal, mint voltam. Tea, édesem? Nagyon köszönöm. Foglalja most el helyét körünkben, üljünk csendben és hallgassuk a visszhangot, amelyről önnek megvan a teóriája.

– Hát jól van, képzelődés, bölcs báránykám – mondá Lorry szeretettel simogatva kezét. – Nagyon sok és nagyon hangos ma az echo, nemde? Figyeljen csak!

Eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek a lépések, ha valakinek az életébe nyomódnak. Ha egyszer pirosra festődtek, nehéz azokat megtisztitani. Ilyen lépések dühöngtek messze Saint Antoineban, mikor a kicsiny társaság ott ült a londoni sötét ablaknál. -252-

Saint Antoineban ezen a reggelen a madárijesztők sötétlő nagy tömegekben mozogtak ide s tova és a hullámzó fejek fölött gyakori volt a villogás, kardok és szuronyok acélja ragyogott a napfényben. Iszonyu orditás hallatszott Saint Antoine torkából, egész erdő meztelen kar tusakodott a levegőben, mint a száraz faágak a téli szélben, minden kéz görcsösen markolt valami fegyvert, vagy fegyverhez hasonlót, mely a mélységekből került elő, ki tudja, mily messzeségből?

Hogy ki osztotta szét a fegyvereket, honnan kerültek elő, hogy kinek a közbenjárására meredtek egyszerre csomónkint az égnek, mint valami villám a tömeg feje fölött, azt senki a csődületben megmondani nem tudta; de puskákat osztottak szét és töltényeket, lőport és golyót, vas- és farudakat, késeket, fejszéket, vasvillákat, mindenféle fegyvert, amit a haragtól lángoló találékonyság csak felfedezni vagy kigondolni képes volt. Azok, akik mást nem találtak, véres kézzel köveket és téglákat téptek ki a falakból. Minden ér, minden sziv Saint Antoineban lázas volt az izgalomtól. Minden élő teremtmény semminek sem tekintette az életet és őrült szenvedéllyel kész volt azt feláldozni.

Mint ahogy a forró vizforgatagnak van középpontja, ugy ez az őrjöngő tömeg is mind Defarge kocsmája körül forgott, a katlanban minden embercsepp a középpont felé törekedett, ahol Defarge a puskaportól és izzadságtól már feketén osztogatja a parancsot, a fegyvert, ezt az embert visszalökte, amazt előreszoritotta, az egyiktől a fegyvert elvette, hogy a másiknak adja és a legsürübb tömegben dolgozott és tevékeny volt.

– Légy a közelemben, Jacques Három – kiáltja Defarge – és ti, Jacques Egy és Kettő, váljatok el és álljatok annyi hazánkfiának az élére, amennyit csak összehozni tudtok. Hol van a feleségem? -253-

– Itt vagyok – mondá az asszony, nyugodtan, mint rendesen, de ma nem kötött. Határozott jobbja fejszét markolt a békés kötőtük helyett, övébe pisztoly és egy kegyetlen kés volt dugva.

– Egyelőre veled megyek, – mondá az asszony – majd meglátsz azonnal az asszonyok élén.

– Előre tehát! – kiáltotta Defarge harsogó hangon. – Hazámfiai, barátaim, készen vagyunk! A Bastille felé!

Olyan orditással, mely ugy hangzott, mintha Franciaország minden lehellete ezt a gyülölt szót kiáltotta volna, emelkedett fel az élő tenger, hullám hullámot, mélység mélységet követve boritotta el a városnak azt a pontját. Megkondult a vészharang, pergett a dob, a tenger dühöngött és mennydörgött uj partján és a roham megkezdődött.

Mély árkok, kettős felvonóhid, szilárd kőfalak, nyolc hatalmas torony, ágyuk, puskák, tüzelés és füst. A tüzelés és füstön keresztül, a tüzben és füstben – a tenger ágyuhoz vetette őt és abban a pillanatban tüzérré válva – küzdött Defarge, a kocsmáros, két forró óra hosszat, mint bátor katona.

Mély árok, egyik felvonóhid, szilárd kőfalak, nyolc hatalmas torony, ágyuk, puskák, tüzelés és füst. Egy felvonóhidat elfoglaltak!

– Munkára, bajtársak, mind, munkára! Dolgozz, Jacques Egy, Jacques Kettő, Jacques Egyezer, Jacques Kétezer, Jacques Huszonötezer! Minden angyal és ördög nevében, amelyik kedvesebb, munkára! – igy kiáltott Defarge, a kocsmáros, ágyuja mellett, mely már régen megtüzesedett.

– Ide hozzám, asszonyok! – kiáltotta felesége. – Micsoda! Mi is tudunk ugy ölni, mint a férfiak, ha a hely be van véve. – És köréje csoportosultak az asszonyok vérszomjas kiáltással, különféle módon -254- fölfegyverkezve, de mind egyforma éhség és boszuszomjban.

Ágyu, puskák, tüzelés és füst; de még áll a mély árok, az utolsó felvonóhid, a szilárd kőfalak és a nyolc hatalmas torony. Csekély akadályok keletkeznek a dübörgő tengeráradatban, az első sebesültek okozzák. Csillogó fegyverek, lobogó fáklyák, nedves szalmától gőzölgő kocsik, kemény munka a szomszédos barrikádokon minden irányban, orditás, fegyverek dördülése, átkozódás, végnélküli bátorság, ágyudörgés és puskaropogás és az eleven tengernek bőszült bömbölése; de még mindig áll a mély árok, az utolsó felvonóhid, a szilárd kőfalak, és nyolc hatalmas torony és Defarge, a kocsmáros, még ott áll ágyuja mellett, mely kétszeresen tüzes lett négy forró óra szolgálatától.

Fehér zászló a várfokán és tárgyalás, – alig vehető észre a dühöngő viharban, melyben semmi sem hallható – a tenger hirtelen mérhetetlen magasságra emelkedik és Defargeot, a kocsmárost, a leeresztett felvonóhidon át, a hatalmas kőfalak mentén, a nyolc hatalmas torony közepébe sodorja, mely megadja magát.

Oly ellenállhatatlan volt az őt előresodró oceán ereje, hogy éppen oly kevéssé vehetett lélegzetet vagy fordithatta meg fejét, mintha a Déli-tenger örvényében küzdött volna, amig a Bastille külső udvarában lába ismét szilárd talajra nem talált. Itt felkuszik egy fal sarkára és körültekint. Jacques Három ott állott mellette. Defargené asszonyai élén, az előtte elterülő távolságban volt látható, késsel a kezében. Mindenütt őrjöngés, ujjongás, fülsiketitő és őrült zavarodás, dühöngő bömbölés és mégis őrjöngő némajáték.

Ezek a kiáltások és még tizezer más érthetetlen volt hallható. »A foglyokat« kiáltás hallatszott legsürübben és legérthetőbben a tenger felől, amely betódult, oly végtelen embertömegekben, akárcsak az idő vagy tér. Mikor a legelső hullámok elvonultak és magukkal sodorták a börtönőröket, rögtöni halállal fenyegették őket, ha a legtitkosabb sarok is fölnyitatlan marad, Defarge hatalmas kezét ezen emberek egyikének a mellére fektette, – őszfejü ember akinek égő fáklya volt a kezében – elkülönitette őt a többitől és odavitte a falhoz maga mellé.

– Hiven elvezetem, – válaszolt az ember – ha velem jön. De ottan nincsen senki.

Jacques Három arcán ott ült a mohó tekintet, láthatóan elkedvetlenült, mikor a párbeszéd olyan fordulatot vett, mely nem igért vérontást, Defargeot karjánál fogta, mint ahogy ő fogta a börtönőrt. Ez alatt a beszélgetés alatt mind a hárman összedugták fejüket, még igy is alig érthették meg egymást, oly félelmetes volt az eleven oceán dühöngése, mikor betört a várba és elárasztotta az udvarokat, folyosókat és lépcsőket. Kivül és köröskörül dübörgő dörgéssel verődött oda a falakhoz néha egy-egy -256- magános ujjongó felkiáltás is elszállott a levegőben, mint a hullámeső.

Homályos boltozatokon haladtak végig, ahova a nap sugara soha be nem hatolt, sötét barlangok és ketrecek titokzatos ajtói mellett sirbolthoz hasonló lépcsőkön lefelé, majd ismét meredek kő- és téglalépcsőkön föl, melyek inkább kiszáradt vizeséshez, mint lépcsőkhöz voltak hasonlók, – folytatták nagy sietéssel utjukat Defarge, a börtönőr és Jacques Három, szorosan fogva egymás karját, Itt-ott, különösen eleinte, az áradat egyes hullámai elérték őket és elhömpölyögtek mellettük; de mikor a leszállás véget ért és egy kanyargó lépcsőn a toronyba kapaszkodtak, egyedül maradtak. Itten a vastag falak és boltozatok közé zárva, a várban és a vár körül folyó vihart csak távoli zugásként hallották, mintha a dübörgés, melyet most hagytak el, hallóképességüket megsemmisitette volna.

A börtönőr megállott egy alacsony ajtónál, kulcsot dugott a nyikorgó zárba, lassan kitárta az ajtót és mikor mindannyian meghajolva beléptek, mondá:

Magasan fönt a falban volt egy nehéz vasráccsal elzárt ablak, előtte védőfal, ugy hogy az eget csak ugy lehetett látni, ha az ember mélyen lehajolva tekintett fölfelé. Volt ott egynéhány láb mély, nehéz vasráccsal körülvett tüzhely; a tüzhelyen régi, fehéres-szürke fahamu; egy szék, egy asztal és egy szalmazsák; a négy fekete fal egyikében rozsdás vaskarika.

– Világits a fáklyával, lassan a fal mentén, hogy láthassak – mondá Defarge a börtönőrnek.

– Manette Sándor – sugta Defarge a fülébe és a betükön puskaportól fekete ujjával végighaladt. – És ide irta »egy szegény orvos«; mindenesetre ő karcolta a kőbe ezt a naptárt. Mi van a kezedben? Feszitővas? Add ide!

Az ő kezében még mindig ott volt ágyujának gyujtóvesszője. Hirtelen elcserélte a két szerszámot és a szuette szék és asztal felé fordulva, azokat néhány csapással darabokra törte.

– Tartsd magasabbra a fáklyát! – kiáltott dühösen a börtönőrre. – Jacques, kutasd át gondosan azokat a darabokat. És ime, itt a késem, – odadobta – vágd széjjel a szalmazsákot és keress a szalmában. Tartsd magasabban a fáklyát!

Fenyegető pillantást vetett a börtönőr felé, felkuszott a tüzhelyre és benézett a kéménybe, falait a feszitővassal verte és az előtte levő vasrácsot meglazitotta. Néhány pillanat mulva vakolat és mész hullott le, fejét elforditotta, nehogy arcába potyogjon; majd kezével óvatosan keresgélt a kéményben, a régi fahamuban és a kémény négy repedésében, melyet vasával felfedezett, vagy pedig repesztett.

A börtönőr meggyujtotta a kis rakást, mely magasan és forróan lángolt. Égni hagyták; ismét meghajoltak, mikor az alacsony boltozott ajtón kiléptek és visszatértek az udvarba. Lefelé haladtak, mire odajutottak a dühöngő hullámok közepébe, hallásukat visszanyerték.

A tenger tombolt és zugott és Defargeot kivánta. Saint Antoine hangosan hivta kocsmárosát, hogy ő legyen a vezetője annak a csoportnak, mely őrizte -258- a kormányzót, aki a Bastillet védelmezte és a népet lövette. Különben nem vezethették a kormányzót a városházán székelő biróság elé. Különben a kormányzó elmenekülhetett volna és a nép vére (melynek sok éven át nem volt értéke, de most hirtelen becsessé vált) megbosszulatlan maradna.

A szenvedélytől és dühtől tobzódó tömegben, mely a komortekintetü, szürke, pirosfelhajtásos kabátba öltözött, öreg katonatisztet körülfogta, csak egy higgadt alak volt, egy asszony alakja.

– Ime, itt a férjem! – kiáltotta az asszony és reámutatott kezével. – Nézzed, Defarge! – Az asszony mozdulatlanul állott az öreg katonatiszt közelében; és mozdulatlanul ottmaradt mellette, mikor Defarge és a többiek őt az utcákon végighurcolták; mozdulatlanul közelében volt, mikor rendeltetése céljához közeledett és valaki őt hátulról megütötte; mozdulatlanul ott volt a közelében, mikor régóta gyülekező esőként hullott reája az ütés és csapás; oly szorosan közelében volt, mikor ő holtan rogyott össze, hogy hirtelen megélénkülve, lábát nyakára helyezte és kegyetlen késével, – melyet régen készen tartott – fejét lemetszette.

Megérkezett az idő, mikor Saint Antoine megvalósitotta rettenetes eszméjét, hogy embereket huzott fel a lámpások helyére, hogy megmutassa nekik azt, hogy ő mivé vált és mire képes. Saint Antoine vére felforrt, és folyt a vaskezü zsarnokság és uralom vére, – lefolyt a városháza lépcsőiről, ahol a kormányzó teteme hevert – ott folyt Defargené cipője talpa alatt, mikor azt a tetemre helyezte, hogy könnyebben lefejezhesse.

– Eresszétek le a lámpást! – kiáltott Saint Antoine, mikor vérszomjasan körültekintett a halálnak uj módját keresve. – Katonáinak egyikét őrnek itthagyjuk! – Az őr ott lógott az őrhelyén és a dühöngő áradat tovább tódult. -259-

A feketevizü fenyegető tenger egymást romboló ellentétes hullámaival, melynek mélységét még nem tudják, erejét még nem ismerik. A könyörtelen tenger, mely tele van szenvedélytől izzó alakokkal, bosszut szomjazó hangokkal és arcokkal, melyeknek vonásai a szenvedés kemencéjében annyira megkeményedtek, hogy a részvét érzése rajtuk nyomot nem hagy.

Az arcok oceánjában, melyeken minden vad és dühöngő kifejezés élénken kinyomódott, volt két csoport arc, – minden csoportban hét – mely annyira elütött a többitől, hogy tenger ezeknél érdekesebb roncsokat hullámain még nem görgetett. Hét fogolynak az arcát, akiket a vihar kiszabaditott, sirboltjukat föltépte, ott hordozták magasan, fejük fölött; mind megrémülten, zavartan bámult és csodálkozott, mintha elkövetkezett volna az itéletnapja és a körülöttük ujjongók mind elkárhozott lelkek volnának. Más hét arc is volt ottan, ezeket még magasabban vitték körül – hét halott arca – lecsukódó szemhéjuk, félig látható szemük itéletnapjára várakozott. Arcuk érzéketlen, tartózkodó – nem megsemmisült – kifejezés ült rajtuk; mintha rémületes szünetet tartanának, hogy majd ismét felemeljék tekintetüket és vértelen ajkakkal tegyenek tanuságot: »Te tetted ezt!«

Hét kiszabaditott fogoly, hét lándzsára szurt véres fej, nyolc hatalmas tornyu megátkozott vár kulcsai, néhány fölfedezett levél és már elmult idők foglyainak emlékei, kik megtört szivvel régen meghaltak, – ilyet és ehhez hasonlót hangoztatnak vissza messzehallhatóan Saint Antoine léptei Páris utcáin végig, julius közepén, 1789-ben. Az Ég hiusitsa meg Darnay Lucie képzelődését és tartsa távol ezeket a lépteket az ő életétől! Mert ezek eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek; és annyi évvel azután, -260- hogy Defarge kocsmája ajtaja előtt a bor kiömlött, nem moshatók könnyen tisztára, ha egyszer pirosra festődtek.

22. Fejezet.
A tenger még folyton árad.

A zabolátlan Saint Antoinenak csak egy hete volt az ujjongásra, hogy szük adag kemény és keserü kenyerét – amennyire csak képes volt – testvéri ölelkezéssel és üdvözléssel megpuhitsa; ennek eltelte után Defargené szokott módon ott ült számolóasztala mögött, vendégeire ügyelve. Defargené nem viselt rózsát a fejdiszében, mert a kémek nagy testvéri egyesülete már ezalatt a rövid hét alatt is oly félénkké vált, hogy nem merte magát a Szent könyörületére bizni. Az utcák fölött lógó lámpák félelmetesen rugalmasak voltak.

Defargené keresztbefont karokkal ült a reggeli nap fényében és a korcsmába és az utcába bámult. Mindkettőben szegényes, piszkos külsejü csoportok álldogáltak, akiknek arcából a hatalom öntudata tekintett le. A legrongyosabb hálósapka, mely ferdén lógott a fakó arc fölött, ékesen beszélt: Én tudom, hogy nekem, aki ezt a sapkát viselem, mily nehéz volt életemet tengetnem; de tudod-e, hogy mily könnyünek találtam én, aki ezt a sapkát viselem, azt, hogy téged életedtől megfosszalak? Minden sovány, mezitelen kar, mely azelőtt munkában volt, minden pillanatban készen volt arra, hogy ilyen munkához fogjon, ha kedve tartotta. A kötő asszonyok ujjai görcsösen vonaglanak azzal a tudattal, hogy tépni is képesek. Saint Antoine arcának képe megváltozott; évszázadokon keresztül kalapáltak rajta és az utolsó befejező ütések hatalmas kifejezést juttattak arcának. -261-

Defargené elfojtott jóváhagyással figyelt, amint azt Saint Antoine asszonyainak vezetőjétől meg is kivánták. A testvériség egyik asszonya kötögetett az oldalán. Egy éhező füszeresnek alacsony termetü, kövér felesége és két gyermek anyja, ez a segédtiszt már a Bosszuangyal névre tett szert.

Mint valami gyujtózsinór, melyet Saint Antoine határától a korcsmáig fektettek és hirtelen meggyujtottak, ugy terjedt gyorsan a mormogás.

Defarge jött lélekszakadva, levette a vörös sapkát fejéről és körültekintett.

Defarge lihegve állott ott, kiváncsi szemek és nyitott szájak hátterében, mely az ajtó körül képződött; a korcsma vendégei mind fölugrottak.

– Emlékeztek-e mindannyian az öreg Foulon-ra, aki az éhező népnek azt mondotta, hogy legeljenek – és aki meghalt és a pokolba került?

– Nem halott! Annyira félt tőlünk, – oka volt reá – hogy halottnak mondatta magát és nagy temetést rendeztetett magának. De megtalálták őt elevenen, a vidéken elrejtőzött és most idehozták. Láttam őt éppen most, mint foglyot, a városháza -262- felé vivő utjában. Azt mondottam, hogy volt oka, hogy féljen tőlünk. Beszéljetek mind! Volt-e oka?

Hetven esztendőnél idősebb, nyomorult, vén bünös, ha eddig még nem tudta volna azt, szive mélyén érezte volna ennek a válasznak a hallatára.

Pillanatnyi mély csend következett. Defarge és felesége szilárdan néztek egymásra. Bosszuangyal lehajolt és egy dob zörgése volt hallható, amint azt az asztal alól elővette.

Defargené kése azonnal ott volt az övében; a dob pergett az utcán, mintha a dobos és dob varázslat utján kerültek volna egymáshoz; és a Bosszuangyal rémitő kiáltozással, karjait feje fölött lóbálva, mint 40 furia rohant házról-házra, hogy társnőit előhivja.

A férfiak félelmetesek voltak, amint vérszomjas tekintettel néztek ki az ablakon, és a kezük ügyébe eső fegyvert megragadva, az utcára rohantak; de az asszonyok látása vérfagyasztó volt még a legbátrabb embernek is. Otthagyták házi foglalkozásukat, gyermekeiket, öregeiket és betegeiket a puszta padlón, meztelenül és kiéhezetten kuporogva és kusza hajjal rohantak ki; egymást őrülésig izgatták a legvadabb kiáltozással és mozdulatokkal. Foulont, a gazembert, elfogták, testvérem! Az öreg Foulont elfogták, anyám! Az alávaló Foulont elfogták, leányom! Azután egy másik csoport rohant közéjük, mellét verte, haját tépte és vijjogott: – Foulon él, Foulon, aki az éhezőknek tanácsolta, hogy legeljenek. Foulon aki öreg apámnak mondotta, hogy legeljen, ha nincs kenyerem az ő számára. Foulon, aki csecsemőmnek azt mondotta, hogy füvet szopjon, mikor ezek a mellek kiszáradtak a szükségtől. Ó! Istennek szent anyja! Ez a Foulon! Ó Ég, a mi szenvedésünk! Hallgass reám, halott gyermekem és meghalt apám. Térdeimen, ezeken a köveken esküszöm, -263- hogy értetek bosszut állott Foulonon. Férjek, testvérek, fiaink: adjátok nekünk Foulon vérét; adjátok nekünk Foulon fejét; adjátok nekünk Foulon szivét; adjátok nekünk Foulon testét és lelkét. Tépjétek Foulont darabokra s ássátok a földbe, hogy fü nőjön belőle! – Ilyen kiáltással forogtak az asszonyok csoportokban, vad őrületig izgatva, egymást ütötték, tépték, mig szenvedélytől ájultan össze nem rogytak és csak a hozzájuk tartozó férfiak mentették meg őket az agyontaposástól.

Mindazonáltal egy pillanatot sem veszitettek el; egy pillanatot sem! Foulon a városházán volt és talán szabadon bocsátják. Soha, amig Saint Antoine tudja, hogy minden szenvedést, sérelmet és gyalázatot kellett eltürnie. Felfegyverzett férfiak és asszonyok gyorsan tódultak ki a városnegyedből és magukkal vonták mind a söpredéket is, oly vonzóerővel, hogy negyedórával azután, élő lélek nem volt látható Saint Antoine kebelében, kivévén néhány öreg anyókát és a kiáltozó gyermekeket.

Nem. Zsufolásig megtöltötték a törvényszék termét, ahol ez az öreg, csunya, gonosz ember volt és elárasztották a szomszédos nagy teret és az utcákat. Defarge-ék, férj és feleség, a Bosszuangyal és Jacques Három egészen elöl állottak, nem messze tőle a tárgyalási teremben.

– Nézd! – kiáltott az asszony, késével reámutatva. – Nézd a vén gazembert, kötelekkel van megkötözve. Jó eszme volt egy csomó füvet kötni a hátára. Ha! ha! Ezt jól csinálták. Hadd egye meg most! – Az asszony kését hóna alá dugta és tapsolt, mint valami szinházban.

Defargené mögött álló emberek elmondották megelégedettségének okát a mögöttük állóknak, ezek pedig másoknak, és ismét másoknak, ugy hogy nemsokára a szomszédos utcák a tapsolástól hangzottak. Hasonló módon továbbitották bámulatos gyorsasággal -264- Defargené türelmetlenségének gyakori megnyilatkozását, mikor két-három óráig tartó unalmas törvényszéki tárgyalások alatt vékaszámra öntötték a szót. Ami annál könnyebb volt, mert sokan bámulatos ügyességgel felkusztak az épület külsejére és az ablakokon néztek be a terembe; ezek jól ismerték Defargenét és távirószolgálatot végeztek közte és a kivül levő tömeg között.

A nap végre oly magasra emelkedett, hogy egy barátságos sugara, mint a remény vagy védelem jelképe, az agg fogoly fejét érte. Ez a nagy kegy nem volt elviselhető! A korlát egy pillanat alatt izzé-porrá volt zúzva, – már különben is feltünően sokáig állott ott – széjjelszórták és Saint Antoine megragadta őt!

Azonnal megtudták, még a tömeg legtávolabbi szélein is, Defarge csupán átugrott a korláton és egy asztalon és a nyomorultat halálthozó karjaiba ölelte – Defargené követte férjét és kezére csavarta a kötelek egyikét, melyekkel a fogoly meg volt kötözve – a Bosszuangyal és Jacques Három még nem is voltak mellettük és az ablakokban levő férfiak még nem ugrottak be a terembe, mint a magasan ülő ragadozó madarak, mikor már az egész városon végighangzott:

Lelökték és fölemelték, lógó fejjel hurcolták le a lépcsőn, most térden, majd lábán állott, majd ismét hátán fekve cipelték; ütötték, verték és majdnem megfulladt a fü- és szalmacsomóktól, melyeket száz meg száz kéz dobott az arcába; megtépve, összezuzva, véresen, lihegve, de mindig kegyelemért könyörgött és rimánkodott, majd szenvedéllyel védekezett sorsa ellen, azon a kis szabad területen, mely körülötte képződött azáltal, hogy az emberek hátrább huzódtak, hogy jobban láthassák őt; majd mint valami száraz fakölöncöt hurcolták a lábak erdejében a -265- legközelebbi utcasarokig, ahol ilyen végzetes lámpa csüngött; Defargené itten elbocsátotta őt – mint a macska az egeret – nyugodtan és higgadtan nézett reá, mialatt a többiek mindent elkészitettek és ő kegyelemért esdekelt. Az asszonyok az egész idő alatt folyton ott vijjogtak körülötte, a férfiak pedig szenvedelmesen kiáltották, hogy füvet a szájába s ugy akasszák fel. Felhuzták először, de a kötél elszakadt és ők orditozva fogták karjaikba, felhuzták másodszor, a kötél elszakadt és ők orditozva fogták karjaikba; a kötél aztán megkönyörült és kibirta őt és nemsokára dárdára volt tüzve a feje, elegendő fü a szájában, Saint Antoine pedig ott táncolt a látvány körül.

De ezzel még nem végződött a napnak munkája, mert Saint Antoine dühöngő vére az orditozás és táncolástól felhevült és forrott; mikor estefelé meghallotta, hogy a legyilkoltnak veje, a népnek elnyomója és ugyancsak ellensége, 500 lovasból álló őrség felügyelete alatt jön Párisba, Saint Antoine nagy papirosivekre irta az ő büneit, hatalmába keritette s – egy hadsereg közepéből is kitépte volna, hogy Foulon társaságába juttassa! Fejét és szivét lándzsákra tüzte és a napnak három zsákmányát farkasüvöltéssel hordta körül az utcákon.

A sötét éjszaka beállta előtt nem tértek haza a férfiak és asszonyok a siró, kenyér nélkül levő gyermekekhez. Azután hosszu sorokban lepték el a nyomoruságos péküzleteket és türelmesen várakoztak, hogy rossz kenyeret vásároljanak és mialatt korgó gyomorral várakoztak, az időt azzal töltötték el, hogy a nap diadalaitól megittasultan egymást átölelték és gyönyöreit ujra végigélvezték azáltal, hogy ismét elmondották egymásnak. A rongyos emberek csoportjai lassankint kisebbedtek, elszóródtak és magas ablakokban halvány mécsek gyultak ki, kis tüzeket gyujtottak az utcákon, melyeknél a szomszédok -266- közösen főztek és azután a kapuk előtt vacsoráztak.

Nyomoruságos, szük vacsora volt, hus nem tett kárt benne, sem más hozzávaló, a rossz kenyéren kivül. De az egyesülés egy kis táplálóanyagot kevert a kőkemény élelmiszerek közé és néhány szikrányi vidámságot is csalt ki belőlük. Apák és anyák, kiknek teljes részük volt a legkegyetlenebb vérengzésben, kedélyesen játszadoztak vézna gyermekeikkel; a szeretők szeretkeztek és reméltek, ilyen világ környezetében.

Már hajnalodott, mikor az utolsó csoport vendég elhagyta Defarge korcsmáját és Defarge rekedt hangon mondotta feleségének, mikor az ajtót bereteszelte:

Saint Antoine aludt; Defarge-ék aludtak; sőt még a Bosszuangyal is aludt éhező füszeresével és a dob is pihent. A dob hangja volt az egyedüli Saint Antoineban, melyet a vérengzés és vihar nem változtatott meg. A Bosszuangyal, a dob őrzője, fölkelthette és ugyanolyan hangokat csalhatott volna ki belőle, mint a Bastille bevétele vagy Foulon halála előtt: de a férfiak és asszonyok rekedt hangja Saint Antoine kebelében teljesen elváltozott.

23. Fejezet.
Tüz.

Megváltozott a falu, ahol a kut csobogott és ahonnan az utkaparó naponta kijárt, hogy az országut köveiből néhány morzsa kenyeret verjen ki, mely szegény tudatlan lelkét és nyomorult, vézna testét összetartotta. A szikla tetején levő börtön nem volt -267- már olyan uralkodó, mint azelőtt; volt benne katona őrségül, de nem sok; tisztek is voltak, hogy a katonákra ügyeljenek, de egyik sem tudta, hogy katonái mit tesznek, kivéve azt, hogy valószinüen nem azt tennék, amit parancsolnak.

Közel és távol tönkrement vidék terül el, mely nem volt egyéb, mint pusztaság. Minden zöld levél, minden fü és gabonaszál oly sorvadt és szegényes volt, mint nyomorult népe. Minden elbágyadt, lehangolt, elnyomott és megtörött állapotban volt. Lakások, keritések, férfiak, asszonyok, gyermekek és a föld, mely őket hordozta – mind ki volt szipolyozva.

Monseigneur (mint egyén, gyakran méltányos ur) a nemzetnek áldása volt, mindennek, ami őt környezte, lovagias szinezetet adott, előkelő példája volt a fényűző, ragyogó életmódnak, mégis ő volt az okozója annak, hogy minden ily állapotba jutott. Különös, hogy a természet, mely kizárólag az ő használatára készült, oly gyorsan és alaposan kipréseltette magát. Bizonyára van valami rövidlátás az örökkévaló intézkedéseiben! De mégis ugy volt; mikor aztán a kövekből az utolsó csepp vért is kipréselték és a kinzópad utolsó csavarát annyiszor forgatták, hogy rudja elgörbült és hogy forgott, forgott, anélkül, hogy valamibe kapaszkodott volna, ugy hogy Monseigneur otthagyta ezt a megbizhatatlan, alacsonyrendü jelenséget.

De a falun és sok más hasonló falun, nem ez a változás tünt fel. Monseigneur husz vagy több év óta szipolyozta és préselte azt és nagyritkán tisztelte csak meg jelenlétével, kivévén, hogy a vadászat gyönyöreit élvezze, ilyenkor majd a népet, majd pedig a vadat hajszolta. Ez utóbbinak a kimélésére Monseigneur nagy területeket müveletlen vadonnak hagyott meg. A változás abban nyilvánult, hogy a faluban alacsonyrendü, közönséges arcok jelentek meg, -268- nem pedig abban, hogy Monseigneur előkelő, vésett, boldog és boldogitó arckifejezése eltünt.

Ebben az időben ugyanis az utkaparó, amint magányosan ott dolgozgatott az ut porában és nem nagyon gyötörte magát azzal az eszmével, hogy ő is csak por és porrá kell válnia, főképpen azzal a gondolattal volt elfoglalva, hogy milyen szük a vacsorája és hogy mennyivel többet enne, ha volna mit, ebben az időben, mikor magányos munkájából fölpillantott és a vidéket nézte, egy vad alakot látott, amint gyalogolva közeledik. Az ilyen alak azelőtt ritka, most pedig gyakori eset volt a vidéken. Amint közelebb jött, az utkaparó meglepetés nélkül vette észre, hogy az torzonborz haju, szinte barbár külsejü, magas termetü férfi volt és olyan facipőt viselt, mely még az utkaparónak is otrombának látszott; arca sötét, vad, naptól barnult, az országutak szennyétől és porától piszkos, ruhája nedves a mocsarak párájától és tele az erdő ösvényein rárakodott tüskével, levelekkel és mohával.

Ilyen külsejü ember jött feléje, mint valami kisértet, juliusi nap déltáján, mikor a töltésen levő kőhalom tövében ült, hogy amennyire lehet, védőhelyet találjon a hirtelen keletkezett jégeső ellen.

Az ember ránézett, ránézett a völgyben elterülő falura, a malomra, a sziklán emelkedő börtönre. Mikor mindezt szemügyre vette, olyan dialektussal, mely éppen csak hogy érthető volt, igy szólott hozzá:

– Ez a divat, – dörmögött a másik – sehol sem találtam ebédet. -269-

Elővette megfeketedett pipáját, megtöltötte, acéllal és kovával meggyujtotta, szitta, mig jól égett, majd hirtelen eltávolitotta magától és valamit beléjeejtett, ami mutató- és hüvelykujja között volt, ez föllángolt és füstfelhőben elpuffant.

– Kezet ide! – Ezuttal az utkaparón volt a sor, hogy ezt mondja, miután ezt a müveletet megfigyelte. Ismét kezet fogtak.

Ő és az utkaparó a kőhalmon ülve, hallgatva nézték egymást, a jégeső ott zuhogott köröttük, majd az ég a falu fölött ismét kiderült.

– Nézz oda! – válaszolt az utkaparó kinyujtott karral. – Menj itten lefelé, egyenest végig az utcán és a kut mellett…

– Az ördög vigye el mindezt! – szakitotta félbe a másik, végigtekintve a vidéken. – Én nem megyek az utak és kutak mellett. Nos?

– Fölkeltesz-e, mielőtt hazamégy? Két éjjelen át vándoroltam pihenés nélkül. Pipámat szivom el és azután ugy alszom, mint a gyermek. Fölkeltesz?

A vándor elszitta pipáját, zsebébe dugta, levetette nehéz facipőit és háttal feküdt a kőhalomra. Egy pillanattal későbben mélyen aludt.

Mialatt az utkaparó folytatta poros munkáját és az elvonuló jégesőfelhők az ég kékjéből szalagokat -270- láttattak, melyeknek a vidéken ezüstszalagok feleltek meg, ugy látszott, hogy ez a kis ember (aki most piros sapkát viselt a kék helyett) egészen el volt varázsolva a kőhalmon fekvő ember látásától. Szeme annyiszor fordult feléje, hogy szerszámait csak gépiesen használta és nagyon kevés eredménnyel. A naptól barnult arc, a fekete, kuszált haj és szakál, a durva szövetü vörös sapka, az otthon készült szövetből és durva bőrökből való idegenszerü ruha, az eredetileg hatalmas, de éhezéstől lesoványodott alak, az alvás közben mogorván, kétségbeesetten összeszoritott ajkak: irtózattal töltötték el az utkaparót. A vándor sokat járhatott, lába tele volt sebbel, bokája vérzett; füvel és levelekkel teletömött facipője hosszu utját nehezitette, ruhája tele volt lyukkal. Az utkaparó föléje hajolt és igyekezett meglátni, vajjon a keblében vagy másutt elrejtve van-e fegyver nála; de eredménytelenül, mert az karjait mellén szorosan összefonta, mint ahogy a száját csukva tartotta. Védőfalakkal, őrházakkal, kapukkal, árkokkal és felvonóhidakkal megerősitett városok levegőnek látszottak csak ehhez az emberhez képest. Mikor az alakról a horizontra nézett és körültekintett, képzelete hasonló alakokat látott, amint feltartóztatás nélkül haladtak Franciaországon végig, a középpont felé.

Az ember tovább aludt, nem törődve jégesővel, az utána való jó idővel, napfénnyel, mely arcába sütött, mig a nap nyugaton lesülyedt és az ég izzott. Az utkaparó összeszedte szerszámait, hogy hazamenjen a faluba és fölkeltette őt.

– Jó – mondá az alvó és könyökére emelkedett. – Két órányira a domb teteje mögött.

Az utkaparó hazament, por kisérte előtte vagy mögötte, aszerint, amint a szél fujt, gyorsan odaért a kuthoz, ott elkeveredett a sovány tehenek közé, -271- amelyeket ottan itattak és ugy látszott, hogy ezeknek is suttogott, amint halk hangon beszélt az egész falu népéhez. Mikor a falu népe elköltötte szük vacsoráját, nem kuszott ágyba, mint rendesen szokta; hanem a kapuk elé kijött és ottmaradt. A suttogás csodálatos módon fertőző lett és mikor sötétség beállta után a falu a kut köré gyült, ugyancsak csodálatosan volt fertőzve azzal a szenvedéllyel, hogy várakozóan csakis egy irányba nézett az égre. Gabelle, a helység főhivatalnoka, nyugtalan lett, háza tetejére ment egyedül és ő is abba az irányba nézett; kéménye mögül látta a kut melletti elsötétülő arcokat és a sekrestyéshez üzent, aki a templom kulcsait őrizte, hogy nemsokára talán szükséges lesz a vészharangot megkonditani.

Az éjszaka sötétedett. A kastélyt övező fák, melyek azt a külvilágtól elkülönitették, zugtak a keletkező szélben, mintha a sulyos és sötét kőtömeget fenyegetnék. Az eső vadul zuhogott a terrász két lépcsőjén és a nagy kapuhoz verődött, mint valami gyors hirvivő, aki a bennlevőket felkelti. Hirtelen szélroham száguldott végig a csarnokon a régi dárdák és fegyverek között és sóhajtozva haladt végig a lépcsőkön és megrázta az ágy függönyeit, melyben a márki utoljára aludt. Kelet, nyugat, észak és délről az erdőkön keresztül jött négy nehézlépésü, borzas alak, letiporták a magas füvet és összetörték a száraz faágakat, amint óvatosan az udvar felé tartottak, ahol összetalálkoztak. Hirtelen fénysugár villant fel és különböző irányban eltünt, majd ismét minden elsötétült.

De nem sokáig. Mindjárt azután a kastély különös módon a saját fényétől lett láthatóvá, mintha világitana. A homlokzaton egy vékony fénysugár játszadozott, átlátszó helyeket keresett, majd az ivek, ballusztrádok és ablakok között mutatkozott. Majd magasabbra csapott föl, szélesebb és világosabb lett. -272- Hirtelen egy sor ablakból lángok törtek elő és merev álmukból fölébresztett kőarcok bámultak ki a tüzből.

Néhány ember hangja hallatszott a ház körül, aki még ottmaradt; majd lovat nyergeltek és egy lovas elvágtatott. Őrült sebességgel nyargalt a sötétségben és az izzadtságtól habzó ló csupán a falu kutjánál állott meg Gabelle ajtaja előtt.

A vészharang türelmetlenül kondult; de más segitség (ha ez ugyan annak mondható) nem volt. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja összefont karral állott a kutnál és a fényoszlopot nézte az égboltozaton.

– Lehet vagy negyven láb magas – mondották kárörömmel, de egyik sem mozdult.

A kastélybeli lovas és a habzó paripa tovább vágtatott a falun végig, a köves lejtőn föl, a sziklán levő börtönhöz. A kapuban egy csoport tiszt állott és nézte a tüzet, oldalt egy csoport katona:

– Segitség, tiszt urak, a kastély ég; értékes tárgyakat még jókori segitséggel meg lehet menteni. Segitség! Segitség!

A tisztek a katonákra néztek, akik a tüzet bámulták, nem adtak parancsot és vállvonogatva és bosszusan harapdálva ajkaikat válaszolták:

Mikor a lovas az uton végig kivágtatott a faluból, a falut kivilágitották. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja megragadták az eszmét, mint egy ember, házaikba szaladtak és minden homályos kis ablakba gyertyát helyeztek. A minden tekintetben uralkodó inség okozta, hogy parancsoló hangon kértek kölcsön gyertyát Gabelletől; és mikor ez a hivatalnok egy rövid ideig akadékoskodott és habozott, az utkaparó, aki különben nagyon alázatos volt minden feljebbvalóval szemben, azt jegyezte meg, hogy kocsik -273- nagyon alkalmasak örömtüzek gyujtására és a lovakat is meg lehet sütni benne.

A kastély magára maradt és tovább égett. Egy tüzes, a pokoli vidék felől jövő szél belefujt a vad lángtengerbe és ugy látszott, hogy elfujja az épületet. A tüz lángolása és lecsapódása között a kőarcok fájdalomtól vonaglani látszottak. Mikor a nagy tömeg kő és oszlop ledült, a füst elsötétitette a kőarcot az orron levő két gödröcskével; majd ismét kilátszott a füsttömegből, mintha a keményszivü márki arca volna, aki máglyán égett és a lángokkal küzködött.

A kastély égett; a szomszédos fák, melyeket a láng elért, megpörkölődtek és összezsugorodtak; távolabb álló fák, melyeket a négy vad alak meggyujtott, az égő épületet ujabb füstfelhőbe boritották. Megolvadt ólom és vas forrt a szökőkut márványmedencéjében; a viz kiapadt, a gyertyaoltó kupakhoz hasonló tornyok eltüntek, mint a jég a tüzárban, és négy szakadozott lángpatak módjára folytak végig a falakon. Nagy repedések, szakadások támadtak a szilárd falakban, minden irányban; elkábult madarak röpködték körül és hullottak bele a parázsba; négy vad alak vonult tova kelet, nyugat, észak és dél felé a füstbeborult utakon, a láng, melyet ott gyujtottak, vezette őket legközelebbi céljuk felé. A kivilágitott falu hatalmába keritette a vészharangot, elkergette a harangozót és gyönyörében harangozott.

Más is történt; a falu az éhezés, a tüz, a harangozástól föleszmélve, hirtelen arra gondolt, hogy Gabelle volt a bér és adó összegyüjtője, – ámbár az utóbbi időben csak nagyon csekély adórészletet, bért pedig egyáltalán nem kapott – türelmetlenül beszélni óhajtott vele, házát körülvette és személyes tárgyalásra hivta őt. Gabelle erre házát szorosan elreteszelte és visszavonult, hogy önmagával tanácsot tartson. Ennek a tanácskozásnak az volt az eredménye, -274- hogy Gabelle ismét a háztető kéménye mögé vonult és arra határozta el magát, ha ajtaját betörik (ő ugyanis alacsonytermetü, délvidéki és bosszuálló természetü ember volt) leveti magát onnan és az alul levő emberek közül egyet-kettőt igy agyonüt.

Valószinü, hogy Gabellenek hosszunak tünt az éjszaka ott fönn, amint kitekintett a távoli kastély tüzére és a falu gyertyáira, kapujának a döngetése és az örömharangok kongatásának a hangja volt a látvány kisérő muzsikája; nem is emlitve azt, hogy vele szemben a postaépület előtt egy lámpa lógott és a falunak nagy volt a hajlandósága, hogy azt az ő javára onnan eltávolitsa. Szorongó helyzet, egy nyári éjszakán ott állani a sötét, tátongó tenger partján, készen arra, hogy beleugorjék, amire Gabelle elszánta magát. De a barátságos hajnal végre feltünt, a falubeli gyertyák kialudtak és a nép szerencséjére elszéledt. Gabelle is leszállt a háztetőről és egyidőre élete még megmenekült.

Száz mérföldnyi kerületben, más tüzek fényénél, ezen vagy más éjjel más hivatalnokok kevésbbé szerencsések voltak, mert a fölkelő nap, az egykori békés utcákban, ahol születtek és nevelkedtek, felakasztva látta meg őket; és más falu és város lakói pedig szintén kevésbbé voltak szerencsések, mint az utkaparó és barátai, mert a hivatalnokok és katonaság sikeresen ellenük fordult és őket akasztotta fel. De a vad alakok szilárd lépéssel haladtak kelet, nyugat, észak és dél felé, bármi is történt, bárkit is akasztottak, a tüz lángolt. A matematika minden művészetével sem lett volna képes egy hivatalnok sem kiszámitani azt, hogy mily magas, vizzé váló akasztófára volna szükség, hogy ezt a tüzet eloltsa. -275-

24. Fejezet.
A mágnessziget vonz.

Tüzlángban, tengeráradásban telt el három viharos év, a szilárd földet megrázta a dühöngő tenger áradása, melynek most sohasem volt apálya, mindig csak áradt mind magasabb és magasabbra, a parton lakók rémülete és bámulatára. A kis Lucie három ujabb születésenapját fonta az aranyfonál életének békés szövetébe.

Sok éjjel és sok nappal hallgatták a békés ház lakói a sarok visszhangját, és szivük elszorult a viharos léptek hallatára. Az ő lelkükbe ugy vésődtek bele ezek a lépések, mint olyan nép léptei, mely vörös zászló alatt kiáltja, hogy hazája veszedelemben forog és rémületesen kitartó varázslattal hosszu időn dühös fenevaddá változott.

Monseigneur rendje otthagyta ezt a jelenséget, minthogy nem méltányolták őt eléggé és oly kevéssé kivánták Franciaországban, hogy annak a veszedelemnek volt kitéve, hogy onnan is, de az életből is kikergetik. Mint a mesebeli paraszt, aki végtelen fáradsággal megidézte az ördögöt és látásától annyira megijedt, hogy az örök ellenségtől mit sem tudott kérdezni, hanem azonnal elszaladt, igy Monseigneur is, miután sok-sok éven át visszájára mondotta el vakmerően a Miatyánkot és sok más hathatós varázslatot alkalmazott, hogy az ördögöt megidézze, alighogy meglátta, félelmében előkelően faképnél hagyta.

Az udvar ragyogó középpontja eltünt, különben a nemzet golyóiból származó orkánnak lett volna a céltáblája. Sohasem látták szivesen, – Lucifer büszkesége, Sardanapal fényüzése és a vakond vaksága egyesült benne – de eltünt és eltávozott. Az udvar, exkluziv legbelső köreitől kezdve egész legkülső -276- rothadt köréig tele intrikákkal, romlottság- és álnoksággal, mindenestől eltünt. A legutolsó hirek szerint a királyság is eltünt, palotájába volt internálva és felfüggesztve.

Londonban, Monseigneur főhadiszállása és nagy gyülekező helye természetesen Tellsonék bankja volt. A kisértetek állitólag azokon a helyeken járnak leginkább, ahol testük azelőtt leggyakrabban megfordult és Monseigneur is, egy guinea nélkül, azt a helyet kereste föl, ahol az ő guineai azelőtt voltak. Azonkivül ez volt az a hely, ahová a legmegbizhatóbb franciaországi hirek leggyorsabban jutottak el. Aztán meg Tellsonék háza előkelő volt és nagylelkü régi üzletfelei irányában, akik elvesztették előkelő helyzetüket. Továbbá, mert azok a nemesek, akik idejében észrevették a bekövetkező vihart és megelőzték a kiraboltatást és konfiskálást és óvatos előrelátással vagyonukat Tellsonékhoz átutalták, szükségben levő testvéreiket itt mindig meghallgatták. Ehhez járult még az is, hogy minden Franciaországból való uj jövevény hireivel Tellsonéknál jelentkezett és az egészen természetesnek látszott. Mindezen okokból akkoriban Tellsonék háza – francia hirek tekintetében – olyan volt, mint valami magasabb tőzsde; a közönség is jól tudta ezt és ennélfogva oly számos volt a kérdezősködés, hogy Tellsonék gyakran a legujabb hireket néhány sorba foglalva papirra irták és a bank ablakába kifüggesztették, hogy mindenki olvashassa, aki a Temple Bar mellett elrohant.

Egy gőzölgő, ködös délután Lorry ott ült iróasztalánál, Darnay mellette állott és halk hangon beszélgettek. A büntetőkamra, melyben azelőtt a »a céggel« való értekezések folytak, most hirtőzsde volt, zsufolásig tele. Körülbelül fél órával zárás ideje előtt volt. -277-

– De ha ön a legfiatalabb ember volna is, aki valaha élt, – mondá Darnay habozva – még akkor is tiltakoznom kellene…

– Rossz idő, hosszu utazás, az utazó alkalmatosságok megbizhatatlansága, fejetlen ország, oly város, mely még önre nézve sem biztos…

– Kedves Károly, – mondá Lorry vidám bizalommal – ön néhány okot emlit odautazásom, de nem ott-tartózkodásom ellen. Elég biztos az reám nézve; senki sem fog ott egy ilyen vén legénnyel törődni, aki közel jár a nyolcvanhoz, mikor annyi ott az ember, akivel sokkal érdemesebb törődni. Ami pedig a város fejetlenségét illeti, ha nem volna fejetlenség a városban, nem volna ok arra, hogy itteni házunkból elküldjünk valakit ottani házunkba; aki régen ismeri a várost és az üzletet és aki Tellsonék bizalmát birja. Ami pedig az utazás bizonytalanságát és hosszadalmas voltát és a téli időt illeti, ki tegye ki magát Tellsonék érdekében néhány kényelmetlenségnek, ha nem én, annyi év után?

– Szeretném, ha én magam mehetnék – mondá Darnay Károly nyugtalanul, mintha hangosan gondolkodnék.

– Valóban! No ön ugyan jó tanácsadó! – kiáltott fel Lorry. – Ön szeretne odamenni? Ön, a francia születésü? Ön bölcs tanácsadó!

– Kedves Lorry ur, éppen mert francia születésü vagyok, jutott gyakran az eszembe ez a gondolat (melyet azonban itten nem akartam hangoztatni). Az ember nem tudja elképzelni, hogy ha némi részvétet érez ezzel a szegény néppel szemben és valami áldozatot is hozott az érdekükben, – ismét előbbi gondolatokba mélyedt módján beszélt – hogy meg ne hallgassák őt és olyan befolyásra ne tegyen szert, mely -278- némely bajnak elejét venné. Tegnap este is, mikor ön már eltávozott és én Lucievel beszélgettem…

– Mikor ön Lucievel beszélgetett – ismételte Lorry, – Igen, csodálom, hogy nem szégyenli Luciet emliteni! Ön ilyen időben Franciaországban szeretne lenni?

– No, hiszen én nem utazom – mondá Darnay Károly mosolyogva. – Inkább csak azért mondom, mert ön emliti, hogy oda akar utazni.

– És én el is megyek, egész komolyan. Az az igazság, kedves Károly. – Lorry a távolabb levő »cégre« pillantott és hangját halkitotta. – Nincsen fogalma arról, hogy üzletünk milyen nehézségekkel küzd, hogy okmányaink és könyveink odaát milyen veszedelemben forognak. A jó Isten tudja csak, hogy hány ember, mily sulyosan volna kompromittálva, ha okmányaink közül néhány idegen kézbe kerülne, vagy elpusztulna; és ez minden pillanatban megtörténhetik, mint ön tudja; ki mondhatja, hogy Párist nem gyujtják-e föl ma, vagy rabolják-e ki holnap? Kivülem alig képes valaki azokat (értékes időveszteség nélkül) óvatosan kiválogatni, elásni, vagy valami más módon biztonságba helyezni. És én nyugodtan üljek, mikor Tellsonék ezt tudják és mondják, Tellsonék, akiknek kenyerét hatvan év óta eszem, – azért, mert tagjaim kissé merevek lettek? Micsoda? Én még fiu vagyok, uram, egy féltucat itteni öreg fickóhoz képest!

– Ah! Ostobaság, uram! És kedves Károly, – mondá Lorry ismét a »cégre« tekintve, – fontolja meg, hogy teljesen lehetetlen mostan Párisból valamit kihozni, teljesen közömbös, hogy mi az. Okmányokat és értékes holmikat még ma is a legkülönösebb hirvivők hoztak ide hozzánk (legnagyobb titokban mondom; még önnek sem volna szabad elmondanom), el sem tudná képzelni és mindegyiknek az élete hajszálon -279- függött csupán, mikor a sorompón keresztülment. Más időkben a mi csomagjaink oly akadálytalanul jönnek és mennek, mint az üzletszerü vén Angliában; de most mindent megállitanak.

– Tényleg ma éjjel elutazom, mert az ügy oly sürgős, hogy nem tür késedelmet. Mindenféle embert ajánlottak nekem kiséretül, de nem akarom, hogy bármi dolgom is legyen velük. Jerryt szándékozom magammal vinni, Jerry hosszu idő óta a testőröm vasárnap éjjel, már megszoktam őt. Jerryt senki sem fogja gyanusitani, hogy valami egyéb, mint egy angol buldogg, vagy hogy más szándéka van, mint hogy bárkire rátámadjon, aki gazdáját érinteni meri.

– Ismét azt kell mondanom, hogy szivből csodálom az ön bátorságát és ifjuságát.

– Nekem pedig ismét azt kell mondanom, ostobaság, ostobaság! Ha ezt a kis megbizást véghezvittem, talán elfogadom Tellsonék ajánlatát, hogy visszavonuljak és tetszésem szerint éljek. Akkor aztán elég időm lesz, hogy a vénülésre gondoljak.

Ez a párbeszéd Lorry szokott asztala mellett folyt; néhány lépésnyire tőlük hencegett Monseigneur, – egész tömeg – hogy rövid időn belül milyen módon fog bosszut állni ezen a gazember népségen. Monseigneurre vallott egészen a mód, ahogyan beszélt, annak a védelme alatt, hogy politikai menekült, másrészt meg a született brit orthodoxiát jellemezte az a hang, mellyel erről a rettenetes forradalomról beszéltek; hogy az volt az egyedüli aratás az ég alatt, melyet nem vetettek, mintha sohasem történt volna semmi, vagy nem mulasztottak volna el soha semmit, amely ezt eredményezte, mintha azok, – akik megfigyelték Franciaország nyomorultjainak millióit és a rosszul és helytelenül alkalmazott eszközöket, melyek arra voltak szánva, hogy az országot boldogitsák, – nem látták volna, hogy a forradalom elkerülhetetlenül -280- bekövetkezik, és nem nyilvánitották volna elég érthetően azt, amit eljövendőnek láttak. Ez a hencegés, mely párosul Monseigneur csapongó terveivel, hogy milyen módon igyekszik majd a dolgoknak azt a rendjét visszaállitani, mely önmagát tette tönkre és az ég és föld türelmét kimeritette, – elviselhetetlen volt minden józaneszü emberre, aki ismerte az igazságot, anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. Ez a fülébe tóduló hencegés Darnay Károlyra ugy hatott, mint valami zavart okozó vértolulás, vagy lelkét eltöltő gond és állandó nyugtalanságot okozott lelkében.

A beszélgetők között volt a King’s Bench törvényszékbeli Stryver is, aki már jó messzire haladt abbeli törekvésében, hogy az állam előkelő hivatalba helyezze és ennélfogva különösen hangosan beszélt; kifejtette terveit Monseigneur előtt, hogy a népet röpitsék a levegőbe, pusztitsák el a föld szinéről és éljenek meg nélküle és még sok más hasonló ilyen célu tervet, mely lényegében mind hasonlitott ahhoz, hogy a sasok faját ugy pusztitsák ki, hogy sót hintsenek a farkára. Darnay különös ellenszenvvel hallgatta az ő beszédét és éppen azon töprengett, hogy távozzék-e, hogy ne halljon belőle többet, avagy pedig ottmaradjon és óvást emeljen a mondottak ellen, amikor olyasvalami történt, mely ebben az ingadozásában határozó volt.

A »cég« odalépett Lorryhoz és egy piszkos, zárt levelet tett eléje és azt kérdezte tőle, hogy fölfedezett-e már valami nyomot arról a személyről, akinek a levelet cimezték. A »cég« letette a levelet; Darnay oly közel volt, hogy a cimzést meglátta, annál is gyorsabban, mivel az az ő igazi neve volt. A cimzés igy szólott: »Nagyon sürgős. Az egykori St. Evremonde márki urnak Franciaországból. Kézbesités végett: Tellson és Társa bankár uraknak, Londonban, Anglia.«

A házasság reggelén Manette doktor határozottan arra kérte Darnayt, hogy nevének titka – kivévén, ha ő, a doktor, ez alól feloldja – kettőjük között maradjon. -281- Senki sem tudta, hogy ez volt a neve, még felesége sem gyanitotta; Lorrynak sejtelme sem lehetett róla.

– Nem, – mondá Lorry, válaszolva főnökének – megmutattam az urak közül itten mindenkinek és senki sem tudja, hogy az az ur hol található.

Minthogy az óra mutatója a bank záróraidejéhez közeledett, a távozók folyama Lorry asztala mellett haladt el. Ő kérdezősködve tartotta a levelet kezében, Monseigneur ránézett, – a terveket szövő és méltatlankodó menekült személyében, – ennek is annak is, mindegyiknek volt valami becsmérlő megjegyzése, angol vagy francia nyelven, a fel nem található márkira vonatkozóan.

– Azt hiszem, hogy unokaöccse – mindenesetre elfajult utód – a nagyrabecsült márkinak, akit meggyilkoltak – mondá az egyik. – Boldog vagyok, hogy sohasem ismertem őt.

– Gyáva, aki elhagyta állomását már évekkel ezelőtt, – mondá egy másik Monseigneur – aki fejével lefelé bujt el egy kocsi szénában és félig megfulladva került ki Párisból.

– Az uj doktrinák megfertőzték, – mondá egy harmadik – ellentétbe jutott az utolsó márkival és lemondott az uradalmakról, mikor azok reászállottak örökségül és átengedte azt a gazember népségnek. Remélem, hogy ezek most majd megjutalmazzák ugy, ahogy megérdemli.

– Micsoda? – kiáltotta a nagyhangu Stryver. – Tényleg ugy cselekedett? Olyan fajta fickó? Hadd lássuk az ő alávaló nevét! F… e vigye őt!

Darnay nem volt képes magát tovább tartóztatni, kezét Stryver vállára tette és azt mondotta: Én ismerem ezt a fickót!

– Igazán? – válaszolt Stryver. – Zeusra mondom, hogy sajnálom önt. -282-

– Miért Darnay ur? Hallotta, hogy mit cselekedett? – Ne kérdezze, hogy miért, ilyen időben!

– Én akkor is azt mondom, Darnay ur, hogy sajnálom önt. Sajnálom, hogy ön ilyen különös kérdéseket intéz. Itt van egy fickó, akit megfertőzött ez a legpestisesebb és legistentagadóbb ördögi doktrina, melyet valaha ismertek; aki átengedi birtokait a föld legaljasabb csőcselékének, amely a gyilkosságot nagyban üzi és ön, aki az ifjuságot tanitja, azt kérdezi, hogy miért sajnálom önt. Jó, tehát válaszolok önnek. Sajnálom önt, mert azt hiszem, hogy ilyen gazember önt is megfertőzheti. Ezért!

Darnay igéretére emlékezve, csak nehezen tudta magát tartóztatni és igy szólott: Talán ön nem érti meg ezt az urat.

– Értek hozzá, hogy Önt sarokba szoritsam, Darnay ur, – mondá Stryver – és meg is teszem. Ha ez a fickó ur, akkor én nem értem őt. Ezt megmondhatja neki, tiszteletem kiséretében. Megmondhatja továbbá azt is neki az én nevemben, hogy miután minden vagyonát és pozicióját ennek a mészárló csőcseléknek engedte át, csodálkozom azon, hogy miért nem áll az élükre. De nem, uraim, – mondá Stryver körültekintve és ujjaival csattintva – én ismerem az emberi természetet és mondom önöknek, hogy sohasem találnak fickót olyat, mint ez, aki ily drága védettek könyörületére bizná magát. Nem uraim, ő elszelel, amily gyorsan csak lehet.

Ezekkel a szavakkal, utolsót csattantva ujjaival, Stryver kitolakodott a Fleet-streetbe, hallgatói általánosan helyeseltek. Az általános távozás után Lorry és Darnay egyedül maradtak az iróasztalnál.

– Átveszi a levelet? – kérdi Lorry. – Ön tudja, hogy hol kell kézbesiteni?

– Magyarázza meg neki, hogy ide cimezték, abban a hiszemben, hogy mi képesek leszünk azt kézbesiteni és hogy már jó ideje itt fekszik.

Darnay nagyon elégületlen volt önmagával, Stryverrel és a többiekkel is, lehető gyorsan a Temple csöndes vidékére sietett, felbontotta a levelet és elolvasta. Igy hangzott:

»Abbaye börtön, Páris, 1792. junius 21.

Uram, egykori Márki ur,

Miután életem a falu kezében hosszu ideig veszedelemben forgott, nagy erőszak és méltatlansággal elfogtak és az egész hosszu uton végig gyalog Párisba hoztak. Az uton sokat szenvedtem; de ez nem minden; házamat lerombolták, – a földdel tették egyenlővé.

A bün, melyért bebörtönöztek, uram, ezelőtt Márki ur, és amely miatt a törvényszék előtt kell megjelennem és életemet is elveszitenem (az Ön nagylelkü segitsége nélkül), amint ők mondják, a nép ő felsége ellen elkövetett árulás, amennyiben ellene, egy emigráns érdekében működtem. Hiába állitottam, hogy én, az Ön utasitásához képest az ő érdekében és nem az ellen cselekedtem. Hiába állitottam, hogy én még az emigránsok vagyonának elkobzása előtt elengedtem az adókat, melyet a nép megszünt fizetni, hogy nem szedtem be a bért és nem pereltem őket. Az egyedüli válasz az, hogy egy emigráns érdekében működtem, és hogy hol van az az emigráns?

Ó, kegyelmes uram, ezelőtti Márki ur, hol van ez az emigráns? Álmomban kiabálom, hol van ő? Az Eget kérdezem, eljön-e, hogy engem megszabaditson? -284- Nincs válasz. Ó, uram, ezelőtti Márki ur, reménytelen kiáltásomat a tengeren át hangoztatom, talán füleihez jut a nagy Tellson-bank utján, mely Párisban is ismerős.

A Mindenható szerelmére, a nagylelküség, az igazság, előkelő nevének becsülete nevében könyörgök Önhöz, uram, ezelőtti Márki ur, jöjjön segitségemre és szabaditson meg.

A borzalom ezen börtönéből, ahol minden óra közelebb visz a halálhoz, biztositom Önt, uram, ezelőtti Márki ur, fájdalommal teljes és szerencsétlen szolgálatkészségemről.

Az Ön lesujtott
Gabelleje.«

A Darnay lelkében rejtőző nyugtalanságot ez a levél hatalmasan megelevenitette. Egy régi, hű szolgának a veszedelme, akinek egyedüli büne az ő családja iránt tanusitott hűsége volt, oly szemrehányóan meredt az arcába, hogy, amint ott járt föl és alá a Templeben, megfontolva a teendőt, majdnem eltakarta az arcát a járókelők előtt.

Jól tudta, hogy a cselekedet fölötti borzalmában, hogy nagybátyja ellen való gyanujában, hogy abban az irtózatban, mellyel lelke a roskadozó épületet tekintette és amelynek támogatásával gyanusitották, ő csak félmunkát végzett. Jól tudta, hogy Lucie iránt való szerelme miatt mondott le társadalmi állásáról és hogy ez a tette – ámbár lelke előtt nem látszott ujnak – mégis elhamarkodott és hiányos volt. Jól tudta, hogy rendszeresen és óvatosan kellett volna tervét kidolgozni, és hogy szándékában is volt ennek a megtétele és hogy ez mégsem történt meg.

Magaválasztotta angol otthonának boldogsága, az a szükség, hogy állandóan el volt foglalva, az idő gyors változásai és nyugtalanságai, melyek oly gyorsan követték egymást, hogy e hét eseményei az előbbi -285- hét meg nem ért terveit megsemmisitették és a következő hét eseményei pedig mindent ismét ujjáalakitottak, ő tudta jól, hogy ezen események kényszerének engedett, nem gond nélkül, de mégis állandó és tartós ellenállás nélkül. Ő várt a cselekvés pillanatára, de az események forgatagában az idő elmult, a nemesség minden uton csoportosan hagyta el Franciaországot, vagyonukat elpusztitották és konfiskálták, nevüket eltörülték, ezt ő mind jól tudta, mint bármilyen ujonnan keletkezett hatalom Franciaországban, amely őt emiatt talán vád alá helyezte.

De hiszen ő nem nyomott el senkit, nem börtönzött be senkit; oly távol volt attól, hogy szigoruan követelte volna járandóságait, hogy saját akaratából lemondott mindenről, és uj világba vetette magát, melyben ránézve kedvezmény nem volt, abban kiküzdötte a maga helyzetét és megkereste a kenyerét. Gabelle kezelte a tönkrejutott és eladósodott birtokot irásba foglalt rendelkezések szerint, melyek utasitották őt, hogy a szegény népet kimélje, hogy azt a keveset, ami elajándékozható volt, nekik adja, télen annyi tüzelőfát és nyáron annyi gabonát, amennyit a szorongató hitelezők meghagytak, hogy minden eshetőségre számitva, a saját biztonsága érdekében ezt a körülményt irásba foglalta, ugy hogy ennek most napfényre kellett kerülnie.

Ezek a körülmények érlelték meg Darnay Károlynak azt a kétségbeejtő elhatározását, hogy Párisba utazik.

Igen. Mint a régi monda hajósát, a szél és áradat a mágnes szikla hatáskörébe hajtotta és vonzotta őt, ugy hogy mennie kellett. Minden, ami képzelete előtt felmerült, mind gyorsabban hajszolta őt, mind inkább növekedő erővel a borzalmas vonzóerő karjaiba. Lelkének nyugtalanságát az okozta, hogy boldogtalan hazájában rossz célok elérésére alkalmatlan -286- eszközöket használtak és hogy ő, aki tudta, hogy jobb amazoknál, nem volt ott jelen, hogy megkisérelje, vajjon tehet-e valamit a vérontás beszüntetésére és hogy a könyörület és emberiesség követelményeit érvényre juttassa. Ez a félig elnyomott és félig szemrehányó gond arra késztette őt, hogy párhuzamot vonjon maga és a bátor öreg ur között, akiben olyan nagy volt a kötelességtudás; ezt a reánézve hátrányos összehasonlitást nyomban követték Monseigneur becsmérelő nyilatkozatai, melyek őt annyira megsértették, és Stryveréi, melyek régi okok miatt kétszeresen sértők voltak reánézve. Majd Gabelle levele érkezett meg, egy ártatlan, halálveszedelemben lebegő fogolynak az ő igazságosságához, becsületéhez és jóhirnevéhez való könyörgése.

Igen. A mágnesszikla vonzotta őt, előre kellett eveznie, mig zátonyra kerül. Nem volt szikláról tudomása; veszélyt alig látott. A szándék, amely szerint cselekedett és ahogyan cselekedett, még ha nem volt is teljesen befejezett, az ő eljárását olyan világitásba helyezte, hogy azt Franciaországban hálásan ismerik majd el, különösen ha személyesen jelenik meg annak az igazolására. Azután megjelent szeme előtt az a dicső látomány, hogy képes jót cselekedni, (mely oly gyakran ámitja el a vérmes embereket); ő már látta magát, hogy elegendő befolyással rendelkezik, hogy vezesse ezt az elvadult forradalmat, mely oly borzalmas vadsággal rohant előre.

Amint igy most már eldöntött szándékával járt föl és alá, azt határozta, hogy sem Lucie, sem atyja ne tudjon meg semmit addig, mig ő el nem távozott. Luciet meg kellett kimélnie a bucsuzástól, és atyja, aki mindig idegenkedett attól, hogy a régi idők veszedelmes emlékeivel foglalkozzék csak akkor tudja majd meg ezt a lépését, amikor már megtörtént, mikor már minden kétség eloszlott. -287-

Gondolataival elfoglalva sétált föl és alá, mig elérkezett az idő, hogy Tellsonékhoz menjen és Lorrytól bucsut vegyen. Amint Párisba érkezik, fölkeresi öreg barátját; de most nem mondott neki semmit szándékáról.

Egy postakocsi indulásra készen állott a bank kapujában, Jerry is utrakészen volt.

– Kézbesitettem a levelet – mondá Darnay Károly. – Nem akartam beleegyezni abba, hogy önt irott válasszal terhelje, de talán lesz szives szóbeli választ vinni.

– Gabelle. És mi az üzenet a szerencsétlen Gabelle számára a börtönben?

Segitett Lorrynak, hogy egy csomó köpenybe és kabátba burkolózzék és kikisérte őt a régi bank meleg levegőjéből a Fleet-street ködébe.

– Üdvözletemet Lucienek és a kis Lucienek – mondá Lorry távozáskor – és jól vigyázzon reájuk, mig visszajövök. – Darnay fejét rázta és kétkedően mosolygott, mikor a kocsi elhajtott.

Ezen az éjjelen – augusztus 14-ike volt – sokáig fönn volt és két szeretetteljes levelet irt; az egyik Lucienek szólt, amelyben elmagyarázta neki, hogy milyen elkerülhetetlen kötelesség kényszeriti őt Párisba való utazásra és hosszadalmasan elmondotta, -288- hogy erősen bizik abban, hogy személyét semmi veszély nem fenyegeti; a másik a doktornak szólott, amelyben Luciet és gyermekét az ő gondjaira bizta és szilárd meggyőződéssel ugyanarról a tárgyról beszélt. Mind a kettőnek azt irta, hogy megérkezése után azonnal ir, hogy őket személye biztonságáról megnyugtassa.

Nehéz nap volt, ez volt az első nap, hogy titokkal lelkében járt közöttük. Nehéz volt reánézve, hogy titkolja az ártatlan csalást, melyről ők semmit sem gyanitottak. Egy gyöngéd tekintet, melyet boldog és tevékeny feleségére vetett, megerősitette elhatározásában, hogy nem emlit semmit a bekövetkezendőről (már majdnem megtette, oly különös volt reánézve, hogy bármit is cselekedjék az ő csöndes segitsége nélkül) és a nap gyorsan eltelt. Alkonyatkor megölelte őt és kedves gyermekét, emlitvén, hogy nemsokára visszatér (állitólagos elfoglaltságot adott okul; titkon bőrtáskát készitett elő ruhákkal) és nehéz szivvel lépett ki a ködös utcába.

A láthatatlan erő gyorsan vonzotta őt magához, minden szél, minden áramlat abba az irányba vonult. Leveleit átadta egy megbizható hirvivőnek, hogy félórával éjfél előtt kézbesitse, – nem előbb. Dover felé bérelt kocsit és megkezdette utazását.

– Az Ég szerelme, az igazságosság, a nagylelküség és előkelő nevének becsülete nevében! – ez volt a szegény fogoly kiáltása, ezzel bátoritotta elfogult szivét, mikor mindent otthagyott, ami a földön szivének kedves volt és a mágnesszikla irányába indult.

HARMADIK KÖNYV.
A VIHAR UTJA.

1. Fejezet.
Titkos börtönben.

Az utas, aki az 1792-ik év őszén Angliából Páris felé utazott, lassan haladt előre utazásában. Kelleténél rosszabb utak, rossz kocsik és rossz lovak is eléggé késleltették, még ha Franciaország szerencsétlen és trónjavesztett királya minden dicsőségével is trónjában ült volna; de az idők változása ezenkivül is más körülményeket teremtett. Minden város kapujában, minden falu adóhivatalában volt egy csoport polgár, nemzeti muskétáikkal lövésre készen, ezek minden jövőt vagy menőt megállitottak, össze-vissza kikérdezték, utleveleit megvizsgálták, nevét saját jegyzékükben keresték, visszaküldötték vagy tovább menni hagyták, vagy pedig megállitották és fogságba vetették, aszerint, amint az szeszélyes itéletük vagy képzelődésük szerint legüdvösebbnek látszott az Egységes és Oszthatatlan Köztársaság, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség, vagy a Halálra nézve.

Darnay Károly csak néhány mérföldnyit haladt franciaországi utjában, mikor már kezdette észrevenni, hogy ebben az országban nincs kilátása a visszatérésre, csupán ha Párisban jó polgárnak minősitik. -290- Bármi történjék is, utazása végére kell jutnia. Nem zárult mögötte egy szegény falu, nem sülyedt mögötte egy közönséges sorompó az országuton, melyről nem tudta volna, hogy az mind csupa vaskapu abban a sorozatban, mely közötte és Anglia között bezárult. Az általános éberség annyira körülvette őt, hogy ha hálóban lett volna, vagy ha ketrecben vitték volna rendeltetési helyére, akkor sem érezte volna jobban szabadsága elvesztését.

Ez az általános éberség nemcsak hogy huszszor tartóztatta fel őt az országut minden állomásán, hanem napjában huszszor késleltette előhaladásában azáltal, hogy utánalovagoltak és visszahozták, előtte lovagoltak és gondoskodtak arról, hogy föltartóztassák, vagy pedig vele lovagoltak és őrizték őt. Már néhány napja utazott Franciaországban, mikor az országut egy kis városában, Páristól még jó messzire, fáradtan aludni tért.

Más módon nem juthatott volna még ennyire sem, ha nem mutatta volna föl a lesujtott Gabellenek az Abbaye börtönből irt levelét. Ennek a kis helységnek a kapuőrsége annyi nehézséget okozott neki, hogy érezte, hogy utazása most válságos ponthoz jutott. Aránylag tehát nagyon kissé volt meglepve, mikor a kis korcsmában, ahová reggelig való tartózkodásra utasitották, éjszaka közepén fölkeltették.

Félénk helybeli hivatalnok és három fegyveres hazafi, vörös sapkával a fejükön, pipával a szájukban, fölkeltette őt és ágyára ült.

– Polgártárs, nem óhajtok mást, mint hogy Párisba jussak, ámbár a fedezetet nélkülözhetem.

– Csend! – morgott egy vörössapkás és puskája agyával az ágytakaróra ütött. – Hallgass, arisztokrata! -291-

– Ugy van, amint ez a jó hazafi mondja – jegyezte meg a félénk hivatalnok. – Ön arisztokrata, fedezetre van szüksége és fizetnie kell érte.

– Választása! Hallgasd csak! – kiáltotta ugyanaz a fenyegető vörössapkás. – Mintha nem volna kedvezmény, hogy meg van védve a lámpavastól.

– Ugy van mindig, mint a jó hazafi mondja – jegyezte meg a hivatalnok. – Keljen föl és öltözködjék, emigráns.

Darnay engedelmeskedett; visszavitték a kapuőrséghez, ahol más vörössapkás hazafiak pipáztak, ittak és aludtak az őrtüz mellett. Itt nagy összeget fizetett a fedezetért és reggel három órakor elindult velük a nedves országuton.

A fedezet két vörössapkás és háromszinü kokárdával diszitett lovas hazafiból állott, akik a nemzet puskáival és kardjaival fölfegyverezve mindkét oldalán lovagoltak. Darnay külön lovon lovagolt, de a kantárhoz kötél volt erősitve, melynek végét az egyik hazafi karja köré tekerte. Ilyen helyzetben folytatták utjukat, a hideg eső arcukat verte és lassu lépésben lovagoltak a város rossz kövezetén ki az iszapos országutra. Utjukban nem állott be változás, kivévén, hogy lovakat váltottak és sebességet változtattak, végig a sáros országuton, egész a fővárosig.

Éjjel utaztak; egy-két órával napfölkelte után megállottak és alkonyatig pihentek. A fedezet oly nyomoruságosan volt öltözve, hogy puszta lábukszára köré szalmát tekertek és rongyos vállukra is szalmát tettek, hogy a nedvesség ellen védekezzenek. Eltekintve attól a személyes kellemetlenségtől, hogy ilyen módon kisérték és a jelenlegi veszedelemtől, melyet az a körülmény okozott, hogy a hazafiak egyike krónikusan részeg volt és nagyon könnyelmüen bánt fegyverével, Darnay Károly nem engedte, -292- hogy a vele szemben alkalmazott kényszer ellenére is komoly aggodalom támadjon lelkében; meggyőzte önmagát arról, hogy ennek a helyzetnek semmi köze egy személyes ügy igazságosságához, amelyben még nem itélkeztek, vagy olyan nyilatkozathoz, mely még nem volt megtéve és amelyet az Abbaye foglya megerősitendő volt.

De mikor Beauvais városához jutottak, – estefelé volt, mikor az utcák tele voltak néppel – nem titkolhatta el, hogy a dolgok látszata nagyon nyugtalanitó. Veszedelmet hirdető arcok vették körül, hogy lássák őt, mikor a postaháznál leszállott és sok hang hangosan kiáltotta a tömegben: »Le az emigránssal!«

Éppen leszállóban volt a nyeregből, de ismét visszaült, minthogy azt tartotta a legbiztosabb helynek és azt mondá:

– Igen, emigráns; barátaim! De nem látjátok-e, hogy saját akaratomból vagyok itten Franciaországban?

– Átkozott emigráns vagy! – kiáltotta egy kovács és kalapáccsal a kezében, dühösen előretolakodott. – És átkozott arisztokrata is vagy!

A postamester, a kovács és a lovas kantárja közé állott (az ugyanis a kantárt akarta megragadni) és csendesitően mondotta: »Hagyd őt, hagyd őt! Párisban majd itélkeznek fölötte!«

– Itélkeznek – ismételte a kovács és meglenditette a kalapácsot. – Igen és elitélik, mint árulót.

Darnay visszatartotta a postamestert, aki a lovat az udvarba akarta vezetni (a részeg hazafi nyugodtan ült nyergében és odanézett, a kötél vége karjára volt tekerve) és mihelyt szava hallhatóvá vált, igy szólott:

– Csalódtok, barátaim, vagy meg vagytok csalva. Én nem vagyok áruló. -293-

– Hazudik – kiáltá a kovács. – A határozat óta ő hazaáruló. – Élete a népé. Átkozott élete már nem az övé.

Abban a pillanatban, amint Darnay a tömeg szemében látta, hogy az reá akar rohanni, a postamester a lovat az udvarba vezette, a fedezet szorosan hozzácsatlakozott és a postamester bezárta és bereteszelte a rozoga kaput. A kovács kalapácsával döngette, a tömeg orditott, de egyéb nem történt.

– Mi az a határozat, amelyről a kovács beszélt? – kérdé Darnay a postamestertől, mikor köszönetet mondott neki és mellette állott.

– Mindenki azt mondja, hogy ez csak egy a sok közül és még több más követi – ha ugyan már nincs itten, mely minden emigránst számüz és a hazatérőket halálra itéli. Ez az, amit gondolok, mikor azt mondotta, hogy élete nem az öné.

Mit tudom én – mondá a postamester vállát vonogatva – talán itt van, talán itt lesz. Mindegy. Mit kiván?

Szalmán pihentek egy félszerben éjfélig és ismét tovább lovagoltak mikor a város aludt. A sok vad változás között, mely közönséges dolgokon volt észrevehető és amely ezt a vad lovaglást olyan különösnek tüntette föl, nem volt a legutolsó, hogy ugy látszott, hogy senki sem alszik. Miután sokáig puszta, és elhagyatott vidékeken lovagoltak végig, egy csomó nyomoruságos kunyhóhoz jutottak, mely nem merült sötétségbe, hanem világitástól ragyogott; lakói a csendes éj közepén kisértetszerüen táncoltak egy kiszáradt szabadságfa körül, vagy fölállottak és szabadságdalt -294- énekeltek. Szerencsére, az éjjel Beauvaisban oly mélyen aludtak, hogy biztosságban jutottak ki a kapukon és nemsokára ismét a magános országuton voltak. A korai hidegben és nedvességben lovagoltak tovább, kizsarolt földek mentén, melyek ebben az évben nem termettek, és füsttől fekete, elégett házak romjai mellett; magános lovaglásuk hirtelen változáshoz jutott azáltal, hogy hazafiak körjárata közeledett feléjük, akik minden országut fölött őrködtek.

Hajnalhasadtakor végre Páris falai alá érkeztek. A sorompó el volt zárva és erős őrizet alatt volt, mikor odalovagoltak.

– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – kérdezte egy határozottnak látszó előljáró, akit az őrség előhivott.

A kellemetlen szó, természetesen, föltünt Darnay Károlynak és azt jegyezte meg az előljárónak, hogy ő francia polgár és szabad elhatározásból utazik, fedezet alatt, melyet az ország fejetlen állapotában reákényszeritettek és amelyért ő fizetett.

– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – ismételte ugyanaz a személy, anélkül, hogy ügyet vetett volna rá.

A részeg hazafi sapkájában voltak és az előmutatta azokat. Ugyanaz a hatósági személy, mikor reápillantott Gabelle levelére, zavartnak és meglepettnek látszott és nagy figyelemmel nézett Darnayra.

Azonban szó nélkül hagyta ott a fedezetet és a fedezettet és bement az őrszobába; azalatt ők a kapu előtt nyeregben maradtak. A szünet alatt Darnay Károly körülnézett és azt vette észre, hogy a kaput vegyes katonákból és polgárokból álló őrség őrizte, az utóbbiak azonban számra sokkal többen voltak; az is föltünt neki, hogy élelmiszerekkel terhelt és hasonló célu kocsik könnyen jutottak be, de a kijutás még a legártatlanabb embereknek -295- is nagyon nehéz volt. Férfiak és asszonyok tarka tömege, az állatokat és különféle fajta kocsikat nem is emlitve, várakozott a kapu kinyitására; a személyazonosság megállapitása azonban olyan szigoru volt, hogy csak egyenkint és nagyon lassan juthattak ki. Nehányan tudták, hogy még sokáig tart, mig a vizsgálatban reájuk kerül a sor és lepihentek a földön, aludtak és pipáztak, mig mások beszélgettek és ácsorogtak. A vörös sapka és háromszinü kokárda, férfiak és asszonyok között is, általános volt.

Mikor Darnay körülbelül félórája ült már nyergében és figyelt mindenre, ugyanaz a hivatalos személy ismét kijött és meghagyta az őrségnek, hogy a kaput nyissa ki. Azután a fedezetnek – a józannak és a részegnek – elismervényt adott a fedezett átvételéről és felszólitotta őt, hogy szálljon le. Darnay leszállott, és a két hazafi, az ő fáradt lovát vezetve, megfordult, anélkül, hogy a városba lépett volna.

Vezetőjét az őrszobába kisérte, mely rossz bortól és dohánytól büzlött, és ahol egy csomó katona és hazafi feküdt vagy álldogált, alva vagy ébren, józanon vagy részegen, vagy pedig változatos neutrális állapotban volt az alvás és ébrenlét, a józanság és részegség között. Az őrszoba világitása is megfelelően határozatlan állapotban volt, amennyiben részben az elalvó olajlámpából, részben pedig a borus naptól származott. Néhány jegyzőkönyv feküdt nyitva egy asztalon és egy közönséges, sötét tekintetü tiszt ült előtte.

– Defarge polgár, – szólt ez Darnay vezetőjéhez, miközben egy papirszeletet vett elő, hogy arra irjon, – ez Evrémonde, az emigráns?

– Igazságos Ég! – kiáltott Darnay – milyen törvény szerint és milyen vétek miatt?

– Uj törvényeink vannak, Evrémonde, és uj vétkek, mióta ön itt volt – mondá a tiszt gunyosan mosolyogva és folytatta irását.

– Kérem, vegye figyelembe, hogy én önként jöttem ide, földimnek a kérvénye birt rá, mely ott fekszik ön előtt. Nem kivánok egyebet, adjanak nekem alkalmat arra, hogy késedelem nélkül segitségére lehessek. Erre talán van jogom?

– Emigránsoknak nincsenek jogai, Evrémonde, – volt a közömbös válasz. A tiszt irt, mig elkészült, elolvasta még egyszer, amit irt, beporozta és Defargenak nyujtotta át e szavakkal: »Titkos börtönbe«.

Defarge intett a fogolynak a papirossal, hogy kövesse őt. A fogoly engedelmeskedett és két hazafiból álló őrség kisérte őket.

– Ön az, – kérdezte Defarge halk hangon, mikor az őrház lépcsőjén lejöttek és Páris felé fordultak – aki Manette doktor leányát vette el feleségül, aki egykor, a most már nem létező Bastille foglya volt?

– Az én nevem Defarge, Saint Antoineban korcsmám van. Valószinüleg hallott rólam.

A »feleség« szó komor emléket látszott Defargeban kelteni és hirtelen türelmetlenséggel mondá: -297-

– Annak az ujonszületett nőnek a nevében, akit La Guillotine-nak hivnak, kérdem, minek jött ön Franciaországba?

– Egy perccel ezelőtt hallotta, hogy miért. Azt hiszi talán, hogy nem igaz?

– Szomoru igazság önre nézve – mondá Defarge és homlokát ráncolva nézett maga elé.

– Valóban elvesztem. Itten minden annyira megváltozott, minden oly hirtelen, oly méltánytalan, hogy teljesen elvesztem. Akar-e egy kissé segiteni?

– Közlekedhetem-e a külvilággal abból a börtönből, ahová olyan igazságtalanul vetnek?

– Talán csak nem temetnek oda, itélet nélkül, anélkül, hogy alkalmat adnának a védelemre?

– Majd meglátja. És aztán? Azelőtt más emberek, hasonló módon, rosszabb börtönökbe jutottak.

Válasz helyett Defarge komoran nézett reá és konok hallgatásba merülve, haladt mellette. Mennél mélyebbé vált az ő hallgatása, annál halványabb volt a remény, – azt hitte Darnay – hogy őt meglágyitja. Ezért gyorsan folytatta.

– Óriási fontosságu reám nézve (ön jól tudja, polgártárs, talán jobban mint én, hogy mennyire fontos), hogy tudathassam Lorry urral Tellson bankjában, egy angol urral, aki most Párisban van, az egyszerü tényt, minden magyarázat nélkül, hogy a La Force börtönébe vetettek. Megteszi ezt nekem?

– Semmit sem teszek önért – válaszolta Defarge dacosan. – Kötelességem hazámé és polgártársaimé. Mindkettőnek felesküdt szolgája vagyok, ön ellen. Nem teszek semmit sem önért. -298-

Darnay érezte, hogy mennyire reménytelen ennek az embernek a kérlelése és azonkivül büszkesége is sértve volt. Amint hallgatagon egymás mellett haladtak, észrevette, hogy a nép mennyire hozzászokott ahhoz a látványhoz, hogy foglyokat kisérnek az utcákon. Még a gyermekek sem hederitettek reá. Néhány arramenő megfordult, néhányan kezükkel fenyegették őt, az arisztokratát; egyébként nem találták különösebbnek, hogy jól öltözött embert börtönbe kisérnek, mintha munkás a zubbonyában munkájába sietett. Egy szük, sötét, piszkos utcában, melyen áthaladtak, egy izgatott szónok széken állva beszélt izgatott hallgatóságnak a király és a királyi családnak a nép ellen elkövetett vétkeiről. Egy pár szóból, mit arramenőben felkapott, tudta meg Darnay Károly, hogy a király börtönben van és hogy az idegen nagykövetek mind eltávoztak Párisból. Az uton (Beauvaist kivéve) semmit sem hallott. A fedezet és az általános éberség teljesen elszigetelte őt.

Hogy a veszedelem sokkal nagyobb arányokat öltött, mióta Angliát elhagyta, azt jól tudta. Hogy a veszedelem növekedett körülötte mind gyorsabban és gyorsabban, azt is jól tudta most. Belátta, hogy nem tette volna meg ezt az utazást, ha néhány nap eseményeit előre láthatta volna. Gonosz sejtelmei mégsem voltak olyan komorak, mint amilyennek látszottak volna a későbbi idők világitásánál tekintve. Bármilyen komor volt is a jövő, mégis ismeretlen volt és komorsága némi bizonytalanság reményét engedte fölmerülni. A rettenetes, napokon és éjjeken át folyó öldöklésről, mely nagy, véres jellel volt ellátandó az aratás áldott idejét, mielőtt még néhány kört is irt le az óra mutatója, éppen olyan keveset tudott, mintha csak százezer esztendő mulva következnék el. Az »éles ujszülött nő, kinek La Guillotine volt a neve«, alig volt ismerős előtte és a nép tömege előtt. Azok a rémtettek, melyeket -299- nemsokára elkövettek, talán még azoknak az agyában sem születtek meg, akik azokat véghezvitték. Hogyan találhattak volna helyet egy gyöngéd lélek homályos sejtelmeiben?

Hogy hosszu fogságban, durva bánásmódban és hogy felesége és gyermekétől való kegyetlen elválasztásban lesz része, azt valószinünek, majdnem bizonyosnak sejtette; de ezen kivül semmi mástól határozottan nem tartott. Ily gondokkal lelkében, melyek elegendő sulyosak, ha valakit egy iszonyatos börtön udvarába kisérnek, érkezett meg La Force börtönhöz.

Duzzadt arcu ember nyitotta ki a sulyos ajtót, ennek Defarge bemutatta »Evrémonde, az emigránst.«

Defarge átvette tőle az elismervényt, anélkül, hogy törődnék a felkiáltással és eltávozott a két hazafival.

– Az ördögbe, mondom ismét! – kiáltotta a börtönőr, aki egyedül maradt feleségével. – Mennyi lesz még!

A börtönőr felesége nem tudta, hogy mit mondjon erre a kérdésre, csupán ezt válaszolta:

– Türelmesnek kell lenni, édesem! – Három őr belépett a csengő hangjára, ezek ismételték az asszony tanácsát és az egyik hozzáfüzte: a szabadság szeretete kedvéért – ezen a helyen ez a megjegyzés nem hallatszott éppen alkalomszerünek.

La Force iszonyu börtön volt, sötét, piszkos és az egészségtelen álom rettenetes szagától büzlött. Sajátságos, hogy milyen hamar észrevehető ilyen gondozatlan helyeken a bebörtönözött álom undoritó párája!

– Titkos börtönbe is! – dörmögte a börtönőr, az irott papirra tekintve. – Mintha máris nem volna minden pukkadásig tele. -300-

Rosszkedvüen füzte a papirost egy türe, ahol már jó csomó volt; Darnay Károly fél óra hosszat várt további gyönyöreire, néha föl és alá járt az erősen boltozott szobában, néha egy kőpadon ült; szándékosan tartották ott, hogy a főbörtönőr és alárendeltjei arckifejezését emlékükbe véssék.

– Jöjjön, – mondá a főbörtönőr végre, fölemelve kulcsait – jöjjön velem, emigráns!

A fogoly a börtön komor félhomályában követte őt folyosókon és lépcsőkön végig, sok ajtó csörömpölve záródott be utána, mig egy nagy, alacsony, boltozatos terembe jutottak, mely mindkét nembeli fogollyal volt zsufolva. Az asszonyok hosszu asztalnál ültek és irtak, olvastak, kötöttek, varrtak és himeztek; a férfiak a székeik mögött állottak, vagy a teremben föl és alá jártak.

A foglyok ösztönszerü gondolatmenetével, szégyenletes bün és vétekre gondolva, az uj jövevény irtózott a társaságtól. Hosszu, valótlannak látszó lovaglását elképzelhetetlenségben messze felülmulta az a látvány, mikor mind egyszerre fölemelkedtek és az akkori idők minden finomságával és az előkelőség minden megnyerő bájával és udvariasságával köszöntötték őt.

Ez a látvány oly elszomoritó volt a fegyház komorságában, oly kisértetiesnek látszott a környező szenny és kiáltó nyomorral szemben, hogy Darnay Károlynak ugy tünt fel, mintha halottak társaságában állana. Mind kisértet! A szépség kisértete, az előkelőség kisértete, az elegáncia kisértete, a büszkeség kisértete, a frivolság kisértete, a humor kisértete, az ifjuság kisértete, az öregség kisértete; mind arra vártak, hogy eltávolitsák őket erről az elhagyatott partról; mind rátekintett oly szemmel, melyet a halál megváltoztatott. Mind el voltak jegyezve a halálnak, mikor ide beléptek. -301-

Megdermedt a látványtól. A mellette álló és a többi ott járkáló börtönőr, akiknek a külseje foglalkozásuk rendes gyakorlásában eléggé türhető lett volna, oly rettenetesen közönségesnek látszott az itt jelenlevő gyászoló anyák, viruló leányok – a kokett, ifju szépség és az érett, előkelő nevelésü urnővel szemben, hogy ez az álomvilágból való kép, mely minden tapasztalat és valószinüség megforditottját mutatta, elszéditette a szemlélőt. Bizonyos, hogy mind kisértet! Bizonyos, hogy a hosszu, álomszerü lovaglás betegség volt, amely őt ide, a komor árnyak közé hozta.

– A szerencsétlenség összegyült bajtársai nevében – mondá egy udvari megjelenésü és modoru ur előlépve – tisztelettel üdvözlöm La Forceban és őszintén fájlalom azt a csapást, mely közénk hozta. Legyen gyors és boldog vége! Másutt udvariatlanság volna nevét és állását kérdezni, de itt nem!

Darnay Károly föleszmélt, megadta a kivánt felvilágositást megfelelő szavakkal.

– De remélem, – mondá az ur a főbörtönőrre tekintve, aki a termen végighaladt – hogy nincs titkos börtönben?

– Nem tudom, hogy ez a kifejezés mit jelent, de hallottam, hogy azt mondották.

– Ó, mily kár! Mennyire sajnáljuk! De bátorság! Társaságunk több tagja titkos börtönben volt eleinte, de ez csak rövid ideig tartott.

Részvét mormogása hallatszott, mikor Darnay Károly a termen keresztül egy rácsos ajtóhoz ment, ahol a börtönőr várakozott reája és sok hang – melyből a lágy részvéttel tele női hangok kihallatszottak – szerencsét és bátorságot kivánt neki. A rácsos ajtónál megfordult, hogy hálásan köszönetet mondjon, -302- az ajtó bezárult és a jelenség eltünt szeme elől örökre.

Az ajtó egy fölfelé vezető főlépcsőre nyilott. Mikor már negyven fokot haladtak (a félóra óta fogoly már számolta azokat) a börtönőr felnyitott egy alacsony fekete ajtót és beléptek egy magános cellába. A levegő hideg és nedves volt, de a cella nem volt sötét.

– Erre nincs utasitásom. Majd meglátogatják önt és akkor megkérdezheti. Egyelőre ételét vásárolhatja és semmi egyebet.

A cellában volt egy szék, egy asztal és egy szalmazsák. Mikor a börtönőr távozása előtt vizsgáló tekintetet vetett ezekre a tárgyakra és a négy falra, a falhoz támaszkodó fogoly zavart fantáziájában azt képzelte, hogy a börtönőrnek arca és teste oly természetellenesen puffadt, mintha vizbefult volna és tele volna vizzel. Mikor a börtönőr eltávozott, ugyanolyan zavart fantáziával azt gondolta: »Most oly egyedül vagyok, mintha meghaltam volna«. Majd megállott, hogy a szalmazsákot megnézze, undorral fordult el és azt gondolta: »És itt a mászkáló férgek között van a test halál utáni első állapotában«.

– Öt lépés hosszu, négy és fél széles, öt lépés hosszu, négy és fél széles, öt lépés hosszu, négy és fél széles. – A fogoly föl és alá járt cellájában és fölmérte; a város zugása ugy hangzott, mint tompitott dobolás, melybe néha vad kiáltás vegyült. – Cipőket készitett, cipőket készitett, cipőket készitett. – A fogoly ismét számolta a méretet és gyorsabban lépdelt, hogy gondolatait az utolsó ismétléstől elterelje. – A kisértetek, melyek eltüntek, mikor az ajtó becsukódott. Volt közöttük egy alak, egy feketébe öltözött -303- hölgy, ablakmélyedéshez támaszkodott, napsugár esett aranyos hajára és ő hasonlitott… Kegyelmes Isten, hadd lovagoljunk ismét a megvilágitott falun keresztül, ahol a nép mind ébren van!… cipőket készitett, cipőket készitett, cipőket készitett… Öt lépés hosszú, négy és fél széles! – Mialatt ily töredékek szálltak föl lelke mélyéből és fejében kavarogtak, a fogoly mind gyorsabban lépkedett és konokul számlált és számlált; a város zugása megváltozott, még mindig ugy hangzott, mint tompa dobolás, de a zugásból panaszos hangok hallatszottak ki, melyeket ismert.

2. Fejezet.
A köszörükő.

Tellsonék bankja Páris Saint Germain városrészében egy nagy ház egyik szárnyában volt, ahová az utcáról, magas fallal és erős kapuval elzárt udvaron keresztül lehetett bejutni. A ház előkelő ur tulajdona volt, aki benne lakott addig, mig a zavargások elől saját szakácsa ruhájában el nem menekült és átjutott a határon. Vadászok elől menekülő hajszolt vad létére metempsychosisában is ugyanaz a Monseigneur volt, akinek, mielőtt csokoládéját ajkaihoz emelte, három erős férfi segitségére volt szüksége, a kérdéses szakácsot nem számitva.

Mikor Monseigneur eltávozott, a három erős férfi feloldozta önmagát az alól a bün alól, hogy tőle nagy fizetést kapott, azáltal, hogy nagyon szivesen vállalkozott arra, hogy az ő torkát a hajnalodó Egységes és Oszthatatlan Köztársaság és a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy a Halál oltárán elvágja; Monseigneur házát először zár alá vették, majd konfiskálták. Minden oly sebesen mozgott és egyik határozatot -304- a másik oly vad gyorsasággal követte, hogy most, szeptember őszi hónapjának harmadik estéjén, a törvény hazafias kiküldöttei birtokba vették Monseigneur házát, a háromszinü zászlóval megjelölték és fogadótermeiben pálinkát ittak.

Olyan üzlethelyiség Londonban, mint amilyen Tellsonéké Párisban volt, a céget gyorsan kiforgatta volna valójából a Hivatalos Közlönybe. Ugyan mit mondott volna megállapodott brit felelősségtudás és tekintélyesség ahhoz, hogy egy bank udvarában narancsfák állanak és a számolóasztal fölött Cupido alakja látható? És mégis ugy volt. Tellsonék átfestették ugyan Cupidót, de az még mindig fölismerhető volt a menyezeten, ahol szükös fehérnemüben, nyilával reggeltől estig az aranyra célzott (amint azt egyébként is gyakran teszi). Ez a fiatal pogány Londonban, a Lombard-streeten feltétlenül csődbe került volna és ugyanezt a szomoru hatást idézte volna elő a halhatatlan fiu mögötti lefüggönyözött alkóv, a falba illesztett tükör és az öregnek nem mondható alkalmazottak, akik a legcsekélyebb felszólitásra nyilvánosan táncoltak. De a francia Tellsonék mindezek ellenére is kitünően megállhattak és addig, amig a viszonyok elviselhetők voltak, senki sem botránkozott meg ezen és nem vette ki a pénzét a bankból.

Hogy mennyi pénzt fognak Tellsonék bankjából kivenni és mennyi marad ottan elveszetten és elfelejtve, hogy mennyi ezüst és ékszer vesziti el fényét Tellsonék rejtekhelyein, mialatt elhelyezői a börtönben sinylődnek, vagy nemsokára erőszakos halállal meghaltak, hogy Tellsonéknál hány számlát sohasem lehetett ezen a világon lezárni és átvitelezni kellett a másvilágra, azt ezen az estén senki sem volt képes megmondani, még Lorry Jarvis sem, ámbár ő ezeket a kérdéseket alaposan megfontolta. Frissen gyujtott fa tüzénél ült (a gonosz terméketlen esztendő -305- időnek előtte hideg volt) és becsületes, bátor arcán sötétebb árnyék ült, mint amilyet a függőlámpa, vagy bármilyen más a szobában levő tárgy vethetett volna – a borzalom árnyéka.

A bank szobáiban lakott, oly hüséges volt a cég iránt, hogy annak részévé vált, mint valami erős borostyángyökér. A főépületnek hazafias birtokbavétele folytán a bankot valami biztonság vette körül, de a hüséges öreg ur sohasem gondolt erre. Ilyen körülmények közömbösek voltak reá nézve, ha kötelességének meg tudott felelni. Az udvar végében, egy kolonád alatt, volt egy kocsifélszer, ahol Monseigneurnek még tényleg ott állott néhány kocsija. Két oszlopra két hatalmas, magasan lángoló fáklya volt kötve és azoknak fényében a szabad ég alatt látszott egy nagy köszörükő: durván készült szerszám, melyet hirtelen hoztak ide valami szomszéd kovács- vagy más műhelyből. Lorry fölkelt, az ablakon át kinézett erre az ártatlan szerszámra és hideg borzongás futott rajta végig, visszaült a tüz melletti székére. Nem csupán az ablakot, hanem az előtte levő jalousiet is kinyitotta, majd ismét bezárta; hideg rázta egész testét.

A falon és kapun tul levő utcákból a város szokásos éjjeli zugása hallatszott, melybe olykor-olykor valami leirhatatlan földöntuli hang keverődött, mintha hajmeresztően szokatlan hangok tódulnának az Ég felé.

– Hála Istennek, – mondá Lorry imára kulcsolt kézzel – hogy senki sincs ma éjjel ebben a borzalmas városban, aki szivemhez közel áll. Könyörüljön Ő mindazokon, akik veszedelemben vannak.

Nemsokára azután hangzott a nagy kapu csengője és ő azt gondolta »Visszajöttek!« és hallgatózott. De nem hallott hangos lármát az udvarban, amint remélte, a kapu ujra becsukódott és minden csendben volt. -306-

A nyugtalanság és idegesség, mely valóját eltöltötte, okozta a bankért való meghatározhatatlan aggodalmát. Pedig jól őrizték. Éppen fölkelt, hogy a megbizható emberek közé menjen, akik őrt állottak ott, mikor ajtaja hirtelen kinyilt és két alak rohant be, akiknek láttára a bámulattól hátraesett.

Lucie és atyja! Lucie karját nyujtotta feléje, arcán a régi mély komolyság kifejezése ült, annyira megerősödve, hogy ugy látszott, mintha azért fejeződött volna ki, hogy élete e nehéz órájában arcának erőt adjon.

Mereven reábámuló szemekkel, sápadt, zavart arccal, könyörögve sóhajtott karjai között:

– Néhány nap óta itt van, – három vagy négy napja – nem tudom, hogy hány napja, nem tudom gondolataimat összeszedni. Egy nemes vállalkozás birta utjára, tudtomon kivül; a kapunál föltartóztatták és börtönbe vetették.

Az öreg ember akarata ellen felkiáltott. Majdnem ugyanabban a pillanatban a nagy kapu csengője ujra megszólalt és nagy tömeg kiabálva és üvöltve tódult az udvarba.

– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry. – Ne nézzen ki! Manette, ha élete kedves, ne érintse a függönyt! -307-

A doktor megfordult, keze az ablak kilincsén volt és nyugodt, bátor mosollyal mondá:

– Kedves barátom, ebben a városban az én életemnek varázshatalma van. Én a Bastille foglya voltam. Nincs olyan hazafi Párisban – egész Párisban – Franciaországban – aki, ha tudja, hogy én a Bastille foglya voltam, érintene engem, kivéve, hogy ölelésekkel agyonszoritsanak, vagy diadalban körülhordjanak. Az én régi bánatom hatalmat adott nekem, mely keresztülvitt minket a sorompón és ott Károlyról hireket szerzett és minket idehozott. Tudtam, hogy ugy lesz; tudtam, hogy Károlyt kimenthetem minden veszedelemből; megmondottam Lucienek. Mi ez a lárma? – Keze ismét ott volt az ablak kilincsén.

– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry teljesen kétségbeesve. – Ne, édes Luciem, ön se! – Karját köréje fonva tartotta vissza. – Ne ijedjen meg annyira, édesem. Ünnepiesen esküszöm önnek, nem tudok arról, hogy Károlyt baj érte volna, hogy nem is sejtettem, hogy végzetes helyre jött. Melyik börtönben van?

– La Forceban! Lucie, gyermekem, ha ön valaha bátor és tetterős volt életében – és ön az volt mindig, nyugodjék meg most és tegye azt, amit mondok; mert attól sokkal több függ, mint elképzelheti, vagy amint azt én önnek mondhatom. Saját erejével ma éjjel Károly érdekében semmit sem tehet; teljesen lehetetlen, hogy kimenjen. Azért mondom ezt, mert az, amit Károly érdekében kérnem kell, a legnehezebb minden tekintetben. Ettől a pillanattól kezdve engedelmesnek, némának és nyugodtnak kell lennie. Meg kell engednie, hogy itt egy hátulsó szobában elhelyezzem. Két percre egyedül kell hagynia engem atyjával és nem szabad késlekednie. -308-

– Engedelmeskedem önnek. Látom az arcán, hogy ön tudja azt, hogy mást nem tehetek. Tudom, hogy ön mily ragaszkodó.

Az öreg ember megcsókolta őt, hirtelen szobájába vezette és az ajtót bezárta; majd sietve visszajött a doktorhoz, kinyitotta az ablakot, félrehuzta kissé a függönyt, kezét a doktor karjára tette és vele együtt kinézett az udvarra.

Egy csomó embert láttak, férfit és nőt, – nem voltak annyian, hogy az udvart megtöltötték volna – negyvenen vagy ötvenen lehettek mindössze. Azok, akik a házat birtokba vették, beeresztették őket a kapun, ők betódultak, hogy dolgozzanak a köszörükövön, melyet itt valószinüen az ő rendelkezésükre állitottak föl, minthogy ez a hely alkalmas és a tolongástól távol volt.

A köszörükőnek kettős forgatója volt, melyet két férfi őrült sebességgel forgatott, arcuk forgatás közben láthatóvá lett, mikor hajuk hátrahullott; borzalmasabb és kegyetlenebb kifejezés ült rajtuk, mint a legvadabb kannibálokén. Hamis szemöldököt és álbajuszt viseltek és undoritó arcuk izzadtsággal és vérrel volt fedve és az őrült üvöltésből görcsösen eltorzult szemük az álmatlanság és állati izgalom folytán kimeredt és vésztjóslóan bámult. Miközben ezek a dühöngők forgatták a követ és undoritó hajfürteik majd arcukat boritották el, majd pedig vállukra hullottak vissza, néhány asszony bort nyujtott ajkukhoz, hogy igyanak; a csepegő vértől, a csepegő bortól, a köszörükő forgatásakor fölszálló szikraesőtől gonosz lehelletük tüzesnek és véresnek látszott. Egyetlenegy alakot nem lehetett közöttük felfedezni, mely ne lett volna vérrel mocskolt. Egymást lökdösve, hogy a köszörükőhöz jussanak, állottak ottan a férfiak, övig meztelenül, karjaik és mellük -309- vérrel volt bemázolva; rongyokba, vértől mocskos rongyokba burkolt férfiak, ördögi módon csipkékkel, selyemmel és női ruhákról való szalagokkal diszitett férfiak, minden rongy vérrel itatva és szennyezve. Fejszék, kések, bajonettek, kardok, melyeket köszörülésre hoztak oda, mind piroslott a vértől. Néhányan csorba kardjaikat vászonrongyokkal és női ruhákból való foszlányokkal csuklóikhoz kötözték, ezek a szalagok is bár különböző szinüek, mind egyformán véresek voltak. Mikor a fegyvereknek őrült veszettséggel eltelt birtokosai ezeket kirántották a szikraesőből és az utcákba rohantak, ugyanaz a piros szin ragyogott dühödt szemükben; olyanok voltak ezek a szemek, hogy minden szemlélő, akiben még volt emberi érzelem, husz évet adott volna életéből, ha jól irányzott lövéssel fényüket kiolthatta volna.

Mindezt egy pillanat alatt látták, mint valami vizbefulónak, vagy más halálos veszedelemben lebegő emberi teremtménynek a vizióját. Visszaléptek az ablaktól és a doktor kérdezően tekintett barátja halálsápadt arcára.

– Ezek a foglyokat gyilkolják, – suttogta Lorry és félénken tekintett az elzárt ajtó felé. – Ha bizonyos abban, amit mond, ha tényleg olyan hatalma van, amint hiszi, – én hiszem, hogy van – ismertesse meg magát e sátánok előtt és vitesse magát La Forceba. Talán már késő; nem tudom; de egy pillanatig se várjon tovább.

Manette doktor megszoritotta Lorry kezét, hajadonfővel kisietett a szobából és az udvarban volt már, mikor Lorry ismét az ablakhoz lépett.

Hosszu, fehér fürtjei, sajátságos arca, fellépésének feltétlen biztossága, mellyel a fegyvereket félretolta, egy pillanat alatt a tömeg közepébe vitte őt, ahol a köszörükő állott. Néhány percre szünet állott be, tolongás, zugás támadt körülötte és hangja érthetetlenül -310- hallatszott; Lorry látta azután, hogy mind körülveszik őt, vállukra emelik és elrohannak ezzel a kiáltással: »Éljen a Bastille foglya! Segitsük a Bastille-fogoly rokonát La Forceban. Helyet a Bastille foglyának ott elől! Mentsük meg Evrémonde foglyot La Forceban!« – Ezernyi hang ismételte a kiáltozást.

Aggódó szivvel leeresztette a függönyt, ismét bezárta az ablakot, Luciehez sietett és elmondotta neki, hogy a nép segiti atyját és hogy férjét kutatják. Gyermeke és Miss Pross nála volt, de eszébe sem jutott, hogy látásukon meglepődjék, csak jó idővel később, amint figyelve nézte őket oly nyugalommal, amilyenre ezen az éjjelen képes volt.

Ezalatt Lucie tompa kábultsággal terült el a földön és görcsösen szoritotta Lorry kezét. Miss Pross a gyermeket Lorry ágyára fektette és feje nemsokára kicsiny védettje mellé a párnára hanyatlott. Ó, a hosszu, hosszu éjszaka, a szegény feleség nyögése! És a hosszu, hosszu éjszaka, anélkül, hogy atyja hirekkel visszajönne!

A sötétségben még kétszer hangzott a nagy kapu csengője, a tömeg megfordult és forgatta a szikrát szóró köszörükövet.

– Csend! A katonák köszörülik kardjaikat, – mondá Lorry. – A ház most nemzeti vagyon és fegyverkovácsműhelynek használják, édesem.

Csak kétszer; de az utolsó alkalommal a munka már gyöngén, szakadozottan haladt. Nemsokára virradni kezdett és Lorry gyöngéden kiszabaditotta kezét a görcsös ölelésből és óvatosan ujra kinézett. Egy ember, aki annyira tele volt vérrel, hogy sulyosan sebesült katonának tünhetett fel, aki a harcmező halottai közül ismét öntudatra jutott, a köszörükő melletti kövezetről fölkelt és zavart tekintettel körülnézett. Nemsokára azután az elfáradt gyilkos, a hajnal -311- bizonytalan homályában meglátta Monseigneur egyik kocsiját, a diszhintó felé támolygott, beszállott, ajtaját betette maga után és a pompás párnákon pihent.

A nagy köszörükő, a Föld, megfordult, mikor Lorry ismét kitekintett az ablakon és a nap pirosan sütött az udvarba. A kisebb köszörükő egyedül állott a nyugodt reggeli levegőben. Piros volt. Szinét nem a naptól kapta és az nem is vehette el.

3. Fejezet.
Az árnyék.

Mikor az üzleti órák ideje elérkezett, Lorry üzleti szellemében az volt az első gondolat, hogy neki nem volt joga ahhoz, hogy Tellsonék üzletét veszedelemnek tegye ki azzal, hogy egy börtönben levő emigráns feleségét a bank épületében elhelyezte. Saját vagyonát, biztonságát, életét, pillanatnyi habozás nélkül kockára tette volna Lucieért és gyermekéért; de az a vagyon, melyért felelős volt, nem volt az övé és ő üzleti ügyekben szigoru üzleti ember volt.

Először Defargera gondolt, hogy fölkeresi őt korcsmájában és tanácsát kéri arra nézvést, hogy a város rendezetlen viszonyai között melyik a legbiztosabb tartózkodási hely. De ugyanaz a gondolat, mely őt eszébe juttatta, elejtendőnek találta; Defarge ugyanis a legvadabb városrészben lakott, ott kétségtelenül befolyásos is volt; de mélyen elmerült annak veszedelmes műveiben.

Minthogy dél is elmult és a doktor még nem jött vissza és minden percnyi késedelem Tellsonékat még jobban veszélyeztette, Lorry Lucievel tanácskozott. Lucie azt mondotta, hogy atyja ebben a városrészben, a bank közelében, rövid időre lakást akar bérelni. -312- Minthogy ez üzleti szempontból kifogásolható nem volt és Lorry előrelátta, hogy még abban az esetben is, ha Károly ügye kedvezőre fordul és őt szabadon bocsátják, sem remélheti, hogy a várost elhagyhatja, eltávozott, hogy ilyen lakást keressen. Talált is alkalmasat, messze egy félreeső mellékutcában, ahol egy háztömeg lezárt és lefüggönyözött ablakai melankólikusan jelezték, hogy a ház üres.

Ebbe a lakásba vitte azonnal Luciet, gyermekét és Miss Prosst; ottan kényelmesen elrendezett mindent, ugy hogy az még az övénél is kellemesebb volt. Otthagyta Jerryt kapusnak, majd visszatért a bankházba, hogy folytassa félbehagyott munkáját, de a nyugtalanság és a sulyos gondok elvonták figyelmét a munkától és lassan telt el a nap.

A nap véget ért és Lorry munkaképessége is, mikor a bank bezárult. Ismét egyedül volt a szobájában, mint az előtte való este, meghányva-vetve, hogy mi a legközelebbi teendő, mikor hallotta, hogy valaki jön a lépcsőn. Néhány pillanat mulva egy ember állott előtte, aki, élesen reátekintve, nevén szólitotta őt.

Sötétfürtü, hatalmas termetü ember volt, negyvenöt-ötven éves lehetett. Válasz helyett megismételte a kérdést, anélkül, hogy hangsulyozná:

– Károly biztosságban van, de én nem hagyhatom még el nyugodtan e helyet. Megadták nekem a kedvezményt, hogy e sorok átadója Károlytól néhány sort vigyen feleségének. Hadd lássa az üzenetvivő Luciet.

– Elkisér engem felesége lakásához? – kérdezte Lorry megkönnyebbült szivvel, miután a papirszeletet hangosan elolvasta.

Lorrynak alig tünt fel, hogy Defarge milyen különösen tartózkodó, gépies hangon beszélt. Kalapját vette és lement vele az udvarba. Itt két asszony várakozott; az egyik kötött.

– Defargené asszony, ugy-e? – mondá Lorry, aki őt majdnem ugyanabban a helyzetben hagyta el körülbelül tizenkét év előtt.

– Madame velünk jön? – kérdezte Lorry, mikor látta, hogy ő is utnak indult.

– Igen. Hogy képes legyen fölismerni az arcokat és megismerje a személyeket. Az ő biztosságuk érdekében történik.

Defarge hangja megdöbbentette Lorryt és kétkedően nézve reá, előreindult. Mind a két asszony követte; a másik asszony a Bosszuangyal volt.

Gyorsan áthaladtak a közbeeső utcákon, fölmentek az uj lakás lépcsőjén, Jerry beeresztette őket és Luciet egyedül találta, sirva. Majdnem elájult arra a hirre, melyet Lorry hozott neki férjéről és megragadta a kezet, mely a papirszeletet átadta.

– Kedvesem, légy bátor. Jól vagyok és atyádnak van befolyása körülöttem. Nem válaszolhatsz. Csókold meg gyermekünket helyettem.

Ennyi volt az irás. Ő neki ez oly sok volt, hogy Defargetól felesége felé fordult és egyik kötő kezét megcsókolta. Szenvedélyes, hálás, szerető, nőies -314- cselekedet volt, de a kéz nem válaszolt, – hanem hidegen, sulyosan lehanyatlott és ismét kötéséhez fogott.

Volt valami az érintésében, ami Lucienek feltünt. A papirost éppen keblébe akarta rejteni, de megállott és megrémülve tekintett Defargenéra. Defargené a pillantást ráncolt homlokkal és hideg, közömbös tekintettel viszonozta.

– Kedvesem, – szólt közbe Lorry magyarázóan – az utcákon gyakran vannak zavargások; és ámbár nem valószinü, hogy önnek nyugtalanságot okozzanak, Defargené látni óhajtja, hogy ismerje azokat, akiket ilyen esetekben befolyásával megvédelmezhet, hogy személyük azonosságát megállapithassa. Azt hiszem, – mondá Lorry, aki nyugtató szavaiban megakadt, mikor mindinkább feltünt neki annak a három alaknak kőkemény, hideg közömbössége – ez a tény, Defarge polgártárs?

Defarge komoran tekintett feleségére és nem adott más választ, csak helyeslően dörmögött.

– Jó volna talán, kedves Lucie, – mondá Lorry oly hangon, hogy mindenkit megnyugtasson – ha a drága gyermek is bejönne és a jó Pross is. A mi jó Prossunk, Defarge, angol nő és nem tud franciául.

A kérdéses hölgy, aki szentül meg volt győződve, hogy bármilyen idegennel is fölveszi a küzdelmet és akit szükség vagy veszedelem sem félemlithetett meg, keresztbefont karral lépett be és angolul igy szólott a Bosszuangyalhoz, akit először pillantott meg:

Defargenéról is megemlékezett ilyenfajta angol köhögés kiséretében, de mind a kettő alig törődött vele. -315-

– Ez az ő gyermeke? – kérdé Defargené és először állott meg munkájában, kötőtüjével mutatván a kis Luciere, mintha az a Végzet ujja volna.

– Igen, asszonyom, – válaszolt Lorry – ez a mi szegény foglyunk kedves leánya és egyetlen gyermeke.

Defargené és kisérőinek árnyéka oly komoran és fenyegetően látszott a gyermeket érni, hogy anyja ösztönszerüen letérdelt mellé a földre és keblére ölelte. Defargené és kiséretének árnyéka ekkor mind a kettőt, anyát és gyermekét is fenyegetően és komoran látszott érni.

Tartózkodó viselkedésében fenyegetés volt, – nem volt látható vagy kifejezésre juttatott, inkább türtőztetett és sejthető; – ez Luciet arra birta, hogy könyörgő kezével Defargené ruháját megfogja.

– Kegyes lesz szegény férjem irányában? Nem fog neki ártani? Segiteni fog, hogy meglássam őt, ha lehet?

– Férjével itt semmi dolgom, – válaszolt Defargené, teljes nyugodtsággal nézve le reája. – Itt csak az ön atyja leányával van dolgom.

– Hát énértem, legyen könyörületes férjem iránt! Gyermekemért! Kicsiny kezét összekulcsolja és ő is könyörög önnek, hogy legyen könyörületes. Sokkal jobban félünk öntől, mint a többiektől.

Defargené ezt bóknak vette és férjére nézett. Defarge zavartan harapdálta hüvelykujja körmét és feleségére nézve, szigorubb kifejezést erőltetett arcára.

– Mit mond férje abban a kis levélben? – kérdé Defargené fenyegető mosollyal. – Befolyásról mond valamit?

– Hogy atyámnak – mondá Lucie sietve, kivéve a papirost kebléből, de aggódó tekintete a kérdezőt, nem a papirost nézte – nagy a befolyása körülötte. -316-

– Mint feleség és anya, – kiáltott Lucie meghatottan – könyörgök, szánakozzék rajtam és hatalmát ne érvényesitse ártatlan férjem ellen, hanem őérette. Ó, feleség… testvérem, gondoljon reám. Mint anya, mint feleség.

Defargené szokott hidegséggel nézett a könyörgőre és barátjához, a Bosszuangyalhoz fordulva mondá:

– Azokra az anyákra és feleségekre, akiket mi láttunk, mióta oly kicsinyek voltunk, mint ez a gyermek és még kisebbek, nem nagyon voltak figyelemmel! Elég gyakran láttuk, hogy férjeiket és atyáikat börtönbe vetették és ott tartották. Egész életünkön át láttuk, hogy asszonytestvéreink és gyermekeik nyomort, meztelenséget, éhséget, szomjuságot, betegséget, elnyomatást és minden más elhanyagoltatást szenvedtek!

– Sokáig türtük ezt – mondá Defargené, ismét Luciere tekintve. – Itéljen önmaga! Valószinü-e, hogy egy anyának és feleségnek a bánata meghasson minket mostan?

Ismét kötéséhez fogott és kiment; a Bosszuangyal követte őt. Defarge utolsónak ment ki és betette az ajtót.

– Bátorság, édes Luciem – mondja Lorry, mikor fölemelte őt. – Bátorság, bátorság! Eddig minden jól megy, sokkal, sokkal jobban, mint az utolsó időben sok szegény teremtésnek ment. Legyen bátor és adjon hálát.

– Nem vagyok hálátlan, remélem, de ez a borzalmas asszony, ugy látszik, árnyékot vetett reám és minden reményeimre.

– Csitt, csitt, – mondá Lorry – mit jelent a kétségbeesés ebben a bátor szivecskében? Valóban csak árnyék, nincs benne tartalom, Lucie! -317-

De az árnyék, melyet Defargeék viselkedése terjesztett, őt is elboritotta és szive mélyén nagyon elszomoritotta.

4. Fejezet.
Szélcsend.

Manette doktor távolléte negyedik napjának reggelén tért vissza. Amennyit csak el lehetett titkolni abból, ami abban a borzalmas időben történt, ismeretlen maradt Lucie előtt, csak sokkal később, mikor ő és Franciaország messze távol voltak egymástól, tudta meg, hogy ezeregyszáz, mind a két nemhez tartozó, minden koru, védtelen foglyot gyilkolt le a lakosság; hogy négy nap és négy éjszaka elsötétült a borzalom e művétől; hogy a környező levegő sóhajokkal volt tele. Ő csupán annyit tudott, hogy a börtönöket megtámadták, hogy mind a politikai foglyok veszedelemben forogtak és hogy a csőcselék néhányat kihurcolt és meggyilkolt.

Lorryval tudatta a doktor, szigoru titoktartás mellett, – melyet nem kellett nagyon hangsulyoznia – hogy a tömeg őt a gyilkoló csőcseléken keresztül La Force börtönhöz vitte. Ott a börtönben egy önkényesen kinevezett törvényszék ülésezett; a foglyokat egyenkint hozták eléje és ez a törvényszék gyors egymásutánban osztogatta a parancsot eltávolitásukra, hogy lemészárolják vagy szabadon bocsássák őket, vagy pedig (ritka esetben), hogy visszavigyék celláikba. Vezetői e törvényszék elé vitték őt, ott tudomásukra adta nevét, foglalkozását és hogy 18 évig titokban, kihallgatás nélkül, a Bastilleban fogva tartották; a biráskodók egyike felállott és a tényeket és személyazonosságát igazolta. Ez az ember Defarge volt.

Ő azután az asztalon levő jegyzőkönyvekből megbizonyosodott -318- afelől, hogy veje az élő foglyok között volt és könyörgött a törvényszéknek, melynek tagjai közül egyesek aludtak, mások ébren voltak, némelyek gyilkolástól véresek, mások tiszták voltak, némelyikük pedig józan, másik részeg volt – az ő élete és szabadságáért. A vad demonstrációban melylyel őt, mint a megdöntött rendszer kiváló áldozatát üdvözölték, megigérték neki, hogy Darnayt e törvénytelen törvényszék elé vezetik és kihallgatják. Már azon a ponton volt, hogy szabadonbocsátják, mikor ebben a kedvező hangulatban hirtelen (a doktor előtt érthetetlen) változás állott be, melynek rövid, titkos tanácskozás volt az eredménye. Az elnök tudatta a doktorral, hogy a fogolynak börtönben kell maradnia, de az ő kedvéért sérthetetlennek nyilvánitják. Erre azután egy jelre a foglyot ismét a börtön belsejébe vitték vissza; a doktor azután arra kért engedelmet, hogy ottmaradhasson és megbizonyosodhassék az irányban, hogy vejét sem rosszakaratból, sem gonosz véletlenségből nem szolgáltatják ki a gyilkos csőcseléknek, melynek a kapuk előtt való üvöltése gyakran a tárgyalást is tulharsogta. Ezt az engedelmet megkapta és addig maradt a vértörvényszék közelében, mig minden veszedelem elmult.

Amit ott látott, – az alvás és étkezés rövid időközeit kivéve – az maradjon elmondatlan. A megmenekült foglyok őrjöngő öröme kevésbé ejtette őt csodálkozásba, mint az az őrjöngő vadság, mellyel a többieket darabokra vagdalták. Egy fogolyról elmondotta, hogy a törvényszék szabadonbocsátotta, egy dühöngő azonban kimenetelekor tévedésből dárdájával megsebezte. Őt arra kérték, hogy segitségére siessen és sebét kötözze be. Ő akkor ugyanazon a kapun kisietett és a sebesültet a Szamaritánus társaság karjaiban találta, akik áldozataik tetemein ültek. Oly következetlenséggel, mely éppen olyan szörnyü -319- volt, mint minden egyéb ebben a rémületes álomban, az orvosnak segitségére jöttek, a sebesültet gyöngéd kézzel ápolták – hordóágyat készitettek és gondosan elvitték őt – és azután ismét megragadták fegyvereiket és ismét oly rettenetes öldöklést vittek végbe, hogy a doktor kezével elfödte a szemét és közöttük elájult.

Mikor Lorry mindezt meghallotta és barátja arcát figyelte, aki most már hatvankét éves volt, aggodalom támadt lelkében, hogy ilyen rémületet keltő élmények nem elevenithetik-e föl a régi veszedelmet. De sohasem látta barátját mostani megjelenésében, sohasem ismerte őt mostani jellemében. Ez volt az első eset, mikor a doktor érezte, hogy szenvedése erőt és hatalmat adott neki. Ez volt az első eset, hogy ő abban a lángoló tüzben lassan kovácsolta a vasat, mellyel leánya férjének börtönajtaját föltörheti és őt kiszabadithatja.

– Minden jó véghez vezetett, barátom, nem volt az csupa veszteség énreám. Amint szeretett gyermekem segitett nekem, hogy ismét önmagamra találjak, segiteni fogok most abban, hogy visszaadjam neki, ami neki legkedvesebb. Isten segitségével véghez viszem. – Igy beszélt Manette. Mikor Lorry Jarvis látta a ragyogó szemeket, a határozott arcot, és ennek a férfiunak a nyugodt, öntudatos magatartását, akinek élete olyannak tünt fel előtte, mint egy óra, mely hosszu ideig állott és azután ismét energiával megindult, akkor: hitt.

Nagyobb dolgokat is keresztülvitt volna kitartásával, mint amivel akkor kellett megküzdenie. Mialatt ő, mint orvos, rendeltetése helyén volt, akinek mindenféle fajta emberrel, fogollyal és szabaddal, gazdaggal és szegénnyel, jóval és gonosszal volt dolga, személyes befolyását oly bölcsen használta föl, hogy hamarosan három börtönnek, köztük La Forcenak is, felügyelő-orvosa lett. Luciet most megnyugtathatta, -320- hogy férje már nem volt egyedül, hanem a foglyok közös társaságában; férjét hetenkint látta és közvetlenül az ő szájából kapott gyöngéd üzeneteket; néha levelet küldött neki (ámbár sohasem a doktor közvetitésével), de nem volt szabad válaszolnia, mert a börtön-összeesküvésektől való sok aggodalom leginkább az emigránsok felé irányult, akikről tudták, hogy sok a barátjuk és állandó összeköttetésük van a külföldön.

A doktornak ez az uj életmódja mindenesetre aggodalommal teljes volt; de az éleslátásu Lorry észrevette, hogy azzal uj, erőt nyujtó büszkeség volt kapcsolatban. Nem volt ebben a büszkeségben semmi hozzá nem illő; természetes és méltó volt de ő különösnek találta. A doktor tudta, hogy ezideig leányának és barátjának a gondolatmenete nem tudta az ő bebörtönöztetését elkülöniteni személyes szenvedésétől, lehangoltságától és gyöngeségétől. Most ez megváltozott, ő tudta, hogy régi megpróbáltatása oly erővel ruházta föl, melyet mind a ketten Károly biztosságának és megszabadulásának tekintettek. Ez a változás annyira fölemelte, hogy ő vette át tőlük, a gyöngéktől, a vezetést és irányitást és azt kivánta, hogy benne, az erősben, megbizzanak. Az a helyzet, mely azelőtt közte és Lucie között volt, most megváltozott, de csak ugy, ahogy azt a legforróbb hála és szeretet változtathatta meg, mert nem volt más büszkesége, mint hogy szolgálatot teljesitsen neki, aki oly önfeláldozó volt ő iránta. – Különös látvány, – gondolta magában Lorry barátságos ravaszsággal – de természetes és helyes; vegye át a vezetést, kedves barátom, és tartsa kezében; jobb kézben nem lehet!

Ámbár a doktor fáradtságot nem kimélt és sohasem szünt megkisérelni, hogy Darnay Károly szabadságát visszaszerezze, vagy legalább azt eszközölje ki, hogy ügye tárgyaltassék, az idők folyása -321- gyorsan és állandóan ellene dolgozott. Uj korszak vette kezdetét; a király felett törvényt láttak, elitélték és lefejezték; a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál Köztársasasága kijelentette, hogy győz vagy meghal a világ fegyvereivel szemben, a Notre Dame tornyain éjjel-nappal lobogott a fekete zászló; háromszázezer ember emelkedett fel hivására a föld zsarnokai ellen Franciaország legkülönbözőbb vidékeiről; mintha tele kézzel vetették volna el a sárkány fogait és az mindenütt, völgyben és hegyeken, sziklán, homokban és iszapban, a dél mosolygó ege alatt és az észak felhői alatt, erdőn és mezőn, szőlőkben és olajfaligetekben, a széles folyók terméketlen partjainak elnyomorodott füvében és kóróin és a tengerpart homokjában is, gyümölcsöt termett volna. Micsoda magángond állhatott meg a szabadság első évének vízözönében, mely alulról emelkedett a magasba és nem felülről esett és az éj ablakai elzárultak, nem kinyiltak előle!

Nem volt szünet, könyörület, béke, szelidülő pihenés, sem időmérés. Ámbár nappal és éjszaka szabályosan követték egymást körfutásokban, mint akkor, mikor az idő még fiatal volt és az este és a reggel volt az első nap, más időszámitás nem létezett. Az eziránt való érzék elpusztult egy nemzet dühöngő lázában, mint ahogy ez a beteg lázában megtörténik. Megtört most az egész város természetellenes hallgatása és a hóhér a király fejét mutatta a népnek, majd szinte ugyanabban a pillanatban szép felesége fejét, akinek a haja nyolc hosszu hónap bebörtönzésétől és a nyomoruságtól megőszült.

És mégis, az ellenmondás különös törvénye szerint, mely ilyen esetekben mindig mutatkozik, az idő lassan telt el, pedig gyorsan haladt. Forradalmi törvényszék a fővárosban és negyven- vagy ötvenezer forradalmi bizottság végig az egész országban; gyanusitó törvény, mely a szabadság és az élet -322- minden biztonságát elsodorta és minden jó és ártatlan egyént a gonoszok és bünösök kezébe juttatott; a börtönök zsufolva voltak olyanokkal, akik vétséget nem követtek el és nem tudták kieszközölni, hogy meghallgattassanak; mindez rendszeres, magától értetődő, régi szokásnak látszott, mikor még csak néhány hét óta volt érvényben. Mindezen kivül egy rémületes látvány oly megszokottá vált, mintha a világ teremtése óta naponta látták volna: az éles nő, La Guillotine látványa.

Tréfálódzás kedvelt tárgya lett; legjobb orvosság volt a fejfájás ellen, csalhatatlanul elejét vette a haj megőszülésének, az arcszinnek különös gyöngédséget adott, ez volt a nemzet borotvája, mely nagyon simán borotvált; aki megcsókolta La Guillotinet, kis ablakon nézett keresztül és zsákba tüsszentett. Az emberi nem ujjászületésének volt a jele. A kereszt helyébe lépett. Kicsinyitett alakját az emberek keblükön viselték, meghajoltak előtte és hittek benne és a keresztet megtagadták.

Annyi főt sujtott le, hogy állványa és helye vértől átázott. Széjjelszedték, mint valami ifju sátán részére való játékszert és ismét összerakták, ahol szükség volt reá. Elhallgattatta az ékesen szólót, lesujtotta a hatalmast, elpusztitotta a szépet és a jót. A közélet huszonkét előkelőségének, huszonegy élő és egy halottnak a fejét egy reggelen, ugyanannyi perc alatt vágta le. A főhivatalnok, aki működésbe helyezte, az ószövetség erős emberének nevét örökölte; de ilyen fegyverrel ő hatalmasabb volt, mint névrokona, és vakabb, Isten tulajdon templomának a kapuit naponta széjjelzuzta.

Ilyen borzalom és az abból élő fajzat között a doktor nyugodt fővel járkált, bizott hatalmában, óvatosan törekedett célja felé és sohasem kételkedett abban, hogy végül kiszabaditja Lucie férjét. De az idők folyása oly sebesen és mélyen rohant el mellette -323- és oly vadul ragadta magával az időt, hogy Károly már egy év és három hónap óta sinylődött a börtönben, mikor a doktor még mindig nyugodt volt és bizott. A forradalom ebben a decemberi hónapban oly gonosz és dühöngővé vált, hogy a délvidéken a folyók medre megtelt az éjszakánkint erőszakosan beléfullasztottak tetemeivel és a délies téli nap fényénél a foglyokat sorokban és négyszögekben lőtték agyon. És a doktor a borzalmak között még mindig nyugodt fővel járkált. Abban az időben férfit nem ismertek jobban, mint őt; senki sem volt különösebb helyzetben. Hallgatag, emberszerető, nélkülözhetetlen volt kórházban és börtönben, gyilkost és áldozatot egyformán részesitett tudásában és önmagának élt. Művészetének gyakorlása, megjelenése és a Bastileban való bebörtönzésének története különbbé tette őt minden más embernél. Nem gyanusitották, nem kételkedtek benne, mintha valóban föltámadt volna tizennyolc évvel ezelőtt, vagy pedig mintha szellemként járt volna a halandók között.

5. Fejezet.
A favágó.

Egy év és három hónap. Ez alatt az egész idő alatt Lucie a nap egy órájában sem volt biztos, hogy a következő napon a guillontine nem sujtja-e le férje fejét. Naponta nehézkesen gördült az utca kövezetén az elitéltekkel zsufolt szekér. Szépséges hajadonok, barna, fekete és őszfürtü, gyönyörü asszonyok; ifjak, erőteljes férfiak és aggastyánok; nemesek és parasztok: mind vörös bor La Guillotine számára, naponta hozták őket napvilágra a borzalmas börtönök sötét pincéiből és vitték hozzá az utcákon végig, hogy -324- pusztitó szomjuságát eloltsa. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál – ez utóbbi legkönnyebben szerezhető meg tőled, ó Guillotine!

Ha szerencsétlenségének hirtelensége és az idő kerekének rohamos forgása a doktor leányát ugy elkábitotta volna, hogy tétlen kétségbeesésben várta volna a végét, ő is ugy járt volna, mint sok más. De ő attól az órától kezdve, mikor Saint Antoine padlásszobájában viruló keblére ölelte az ősz fejet, hü maradt kötelességeihez. A megpróbáltatás idejében volt a leghivebb, amint az rendesen ugy történik csendesen lojális és jó emberekkel.

Mihelyt uj lakásukban berendezkedtek és atyja ismét hivatásának szentelte magát, kis háztartását teljesen ugy vezette, mintha férje velük volna. Mindennek meg volt a maga meghatározott helye és ideje. A kis Luciet oly rendszeresen tanitotta, mintha mindannyian együtt volnának angol otthonukban. Azok a kis ravaszságok, melyekkel önmagát ámitotta annak a látszatával, hogy nemsokára ismét egyesülnek, – a korai visszatérésére vonatkozó apró előkészületek, székének odaállitása, könyveinek az elhelyezése, – ezek és az esténkint a börtön nyomorultjai és a halál árnyai között, különösen egy szeretett fogolyért elrebegett forró fohászok, volt sulyos bánatának egyedüli vigasza.

Külseje alig változott. Az egyszerü sötét ruhák, majdnem gyászruhákhoz hasonlók, melyeket ő és leánya viseltek, oly csinosak és oly gondozottak voltak, mint boldogabb napok fényes öltözékei. Arcszine elveszett és a régi, feszülten figyelő kifejezés állandóan, nem csupán alkalmilag ott ült az arcán, egyébként oly csinos és bájos volt, mint azelőtt. Néha, mikor este atyját megcsókolta, előtört a nap folyamán elfojtott bánata és azt mondotta neki, hogy ő az egyedüli vigasza az ég alatt. Ő mindig határozottan válaszolt: -325-

– Tudtom nélkül semmi sem történhetik vele és én tudom, hogy megmenthetem őt, Lucie.

Még nem sok hét telt el azóta, hogy uj életmódjukat megkezdették, mikor atyja egy este hazajövetelekor igy szólt hozzá:

– Kedvesem, a börtönnek van egy magas ablaka, amelyhez Károly néha délután három órakor hozzájuthat. Ha ő odajuthat, – ez sok bizonytalanságtól és véletlentől függ – lehet, hogy megláthat téged az utcán, ha te egy bizonyos ponton állasz, melyet én megmutathatok neked. De te, szegény gyermekem, nem láthatod őt, még ha lehetséges volna is, veszedelmes volna reád nézve magadat megismertetni.

Ettől az időtől kezdve minden időjárásban, két óra hosszat várt ottan. Mikor az óra kettőt ütött, már ott volt és négy órakor lehangoltan távozott. Ha nem volt nagyon hideg vagy nedves, gyermekét is magával vitte, együtt mentek; máskülönben egyedül volt; de sohasem mulasztott el egyetlenegy napot sem.

Ez a hely egy sötét, piszkos, görbe utca sarkán volt. Egy favágó kunyhója volt az egyedüli ház ezen a sarkon; minden egyéb fal volt. Odajövetelének harmadik napján a favágó észrevette őt.

A megszólitásnak ez a módja volt most határozattal előirva. A tökéletesebb hazafiak között már régebben szokásban volt; de most törvényesen kötelező volt mindenkire nézve.

A favágó, aki élénk mozdulatu ember volt (valamikor utkaparó volt), a börtönre pillantott, ujjával reámutatott, tiz ujját arca elé tartotta, hogy a vasrostélyokat -326- jelképezze és nevetve nézett rajtuk keresztül.

A következő napon már várt reá és megszólitotta azonnal, mihelyt odajött.

– Ah! De hisz ez nem az én dolgom! Munkám az én dolgom. Nézze fürészemet. Kis Guillotineomnak nevezem. La, la, la, la, la. És a feje le van vágva.

– A favágó guillotine Sámsonjának nevezem magamat. Nézzen ide, ismét! Lu, lu, lu, lu, lu, lu. És lent van a feje. Most egy gyermek. Tikl, tikl, pikl, pikl. És lent van a feje. Az egész család!

Lucie megborzadt, mikor még két fatörzset dobott a kosárba, de lehetetlen volt ott lenni a favágó munkája közben, anélkül, hogy az ő látását el lehetett volna kerülni. Ezért aztán ettől kezdve ő szólott hozzá előbb és hogy jóindulatát megnyerje, gyakran borravalót adott neki, amit ez szivesen elfogadott.

Kiváncsi fickó volt és néha, ha megfeledkezett róla, mikor a börtön teteje és rostélyai felé nézett és szivével férjéhez emelkedett, hirtelen fölfedezte, hogy az padjára térdelve, fürészét pihenteti és őt nézi.

– De nem az én dolgom, – mondá ilyen alkalmakkor és ismét fürészeléshez látott.

Minden időjárásban, a tél hidegében és havazásában, a tavasz metsző szeleiben, a nyári nap hevében, az őszi esőben és ismét a tél hidegében és havazásában -327- Lucie két órát töltött el ottan naponta; és naponta elmenetelekor megcsókolta a börtön falát. Férje látta őt (mint atyjától megtudta) talán öt vagy hat alkalommal, néha kétszer, háromszor egymásután; néha egy vagy két hétig sem. Elég volt az a tudat, hogy láthatta és látta is őt, ha alkalma volt reá és erre az eshetőségre várt volna ott az egész napon át, hetenkint hét napig.

Ilyen elfoglaltsággal telt el az idő december hónapig, melynek borzalmai között atyja nyugodt fővel járkált. Egy délután csöndesen havazott, mikor odaérkezett a szokott sarokra. Valami vad öröm napja és ünnep volt. Jövetelekor látta, hogy a házak kicsiny dárdákkal vannak földiszitve, melyekre apró vörös sapkák voltak tüzve; továbbá háromszinü szalagokkal és az állandó fölirással (háromszinü betük voltak a legkedvesebbek): Egységes és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, vagy Halál!

A favágó nyomorult kunyhója oly kicsiny volt, hogy felületén ennek a fölirásnak alig volt helye. Valakivel leiratta magának és a »Halál« szót csak nagy nehézséggel tudta belészoritani. A háztetőn ott diszlett a lándzsa és a sapka, mint ahogy az jó polgárhoz illett, egyik ablakban ott volt a fürész, ezzel a fölirással: »Kis Szent Guillotine«, a nagy éles nőt akkor ugyanis a nép szentté avatta. A kunyhó zárva volt. Ugy látszik, a favágó elment hazulról. Nagy megkönnyebbülés volt Lucie szivének, hogy egyedül lehetett.

Nem távozott messzire, mikor hirtelen egy közeledő embertömeg lármáját és üvöltését hallotta, mely aggodalommal töltötte el. Egy pillanattal később vad tömeg tódult a börtönfal sarka felé, közepében ott volt a favágó, aki a Bosszuangyalt fogta kézen. Vagy öt-hatszázan lehettek, de ugy táncoltak, mint ötezer démon. Nem volt más zene, csak saját énekük. A kedvelt forradalmi dal dallamára táncoltak, -328- olyan vad taktussal, melynek összehangzása fogcsikorgáshoz volt hasonló. Férfiak táncoltak asszonyokkal, asszonyok egymással, férfiak egymással, amint a véletlen összehozta őket. Eleinte csak vörös sapkák és durva gyapjurongyok tömegének látszott, de mihelyt az utca megtelt, táncra megállottak Lucie közelében; dühössé vált körtáncnak borzalmas torzszelleme lett láthatóvá. Egyesek előreléptek, majd hátráltak, egymás kezét verték, egymás fejét megragadták, körben forogtak, egymást megragadták és páronkint forogtak, mig legtöbbje kimerülten terült el a földön. Mialatt ezek fekve maradtak, a többiek egymás kezét fogták és mind körben táncoltak; azután feloszlott a kör és kettesével, négyenkint tovább forogtak; majd egyszerre mind megállottak, ujra hozzákezdtek, kezükkel tapsoltak, egymást megragadták és ellenkező irányban tovább forogtak. Hirtelen ismét megállottak és uj taktussal kezdették, az utcán végig sorokat alkottak és mélyen lehajtott fejjel és magasan kinyujtott karral, vad üvöltéssel elrohantak. Semilyen küzdelem, még megközelitően sem lehetett volna olyan borzalmas mint ez a tánc. Teljesen elfajult tánc volt, azelőtt ártatlan dolog, mely most a sátán hatalmába került, az azelőtt egészséges szórakozás, a vért lángbaboritó, az érzékeket megzavaró, a szivet megkeményitő eszközzé vált. A benne mutatkozó kecsesség még undoritóbbnak tüntette fel, mert azt mutatta, hogy a természetüknél fogva jó dolgok mennyire elfajulhatnak és megromolhatnak. A táncban meztelenné vált a leánykebel, a szép, majdnem gyermeki korra valló fej, mely izzott az őrülettől, a gyöngéd láb, mely ebben a vérből és szennyből való pocsolyában táncolt, a kificamodott kornak voltak tipusai.

Ez a Carmagnola volt. Mikor elrohant mellette, Lucie rémülten és megdöbbenve állott a favágó házának kapujában, de a hópelyhek oly csendesen -329- szálldogáltak és oly puhán, fehéren terültek el a földön, mintha ez a látvány sohasem létezett volna.

– Ó, atyám! – mert ő állott előtte, mikor tekintetét ismét fölemelte, melyet egy pillanatra kezével elfödött. – Micsoda kegyetlen, gonosz látvány.

– Tudom, édesem, tudom. Én gyakran láttam. Ne félj! Egyik sem bántana közülök.

– Nem magam miatt félek, atyám, de ha férjemre gondolok és ennek a népnek a könyörületére.

– Nemsokára nem lesz neki szüksége ezeknek a könyörületére. Elhagytam őt, mikor az ablakra kapaszkodott és azért jöttem, hogy neked ezt megmondjam. Senki sem láthat itten. Csókot vethetsz, oda, a legmagasabb ferde tető felé.

– Nem, atyám – mondá Lucie forró könnyek között, csókot hányva. – Nem.

– Üdvözlöm, polgárnő. Üdvözlöm, polgár. – Csak ennyit mondott, mikor elhaladt mellettük. Defargené eltünt, mint egy árnyék a fehér uton.

– Nyujtsd karodat, édesem. Az ő kedvéért távozz innen vidám, bátor arccal. Ezt jól csináltad. – Elhagyták a helyet. – Nem hiába történt, Károly holnapra van megidézve.

– Nincs veszteni való idő. Jól elkészültem, de oly óvatosságot kell alkalmazni, mely nem volt alkalmazható, mielőtt tényleg nem idézik a törvényszék elé. Ő még nem kapta meg a hirt, de én tudom, hogy tüstént megkapja a holnapra szóló idézést és a Conciergeriebe szállitják át; én jó előre értesülök. Nem félsz? -330-

– Megteheted, föltétlenül. Bizonytalanságod már végéhez közeledik, drágám; néhány óra mulva a tied lesz ő ismét; minden elképzelhető védelemmel körülvettem őt. Lorryval kell beszélnem.

Megállott. Kocsik tompa dübörgését lehetett a közelben hallani. Mindketten nagyon jól tudták, hogy mit jelentett. Egy. Kettő. Három. Három kocsi haladt arra a puha havon, halálnak szentelt rakományával.

– Lorryval kell beszélnem – ismételte a doktor és más irányba fordult vele.

A derék öreg ur még mindig ott volt bizalmi helyén; sohasem hagyta el. Őt és könyveit gyakran megkérdezték a konfiskált és nemzeti vagyonná vált birtokokat illetőleg. Amit lehetett, azt megmentette a tulajdonosok számára. Nem volt élő ember, akire jobban rá lehetett volna bizni, vagy aki jobban titokban tartotta volna azt, amit Tellsonéknál letétbe helyeztek.

Homályos, vörös és sárga égboltozat és a Szajna fölött emelkedő köd hirdette az alkonyat közeledtét. Már majdnem sötét volt, mikor a bankhoz értek. Monseigneur hatalmas palotája magányos és elhagyatott volt. Az udvarban egy halom hamu és por fölött olvasható volt a fölirás: Nemzeti Vagyon. Egy és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál.

Ki lehetett Lorrynál, – a széken levő lovaglókabát tulajdonosa – akit nem szabad látni? Milyen uj jövevénytől jött ő ki, izgatottan és meglepetten, hogy kedveltjét karjaiba ölelje? Kinek ismételte az ő akadozó szavait, mikor emelt hangon fejét az ajtó felé forditotta, ahonnan most jött ki és mondta:

6. Fejezet.
Diadal.

A rettegett öttagu törvényszék, a közvádló és az elszánt esküdtszék naponta ülésezett. Minden este elküldötték jegyzéküket, melyet a különböző börtönök őrei foglyaik előtt felolvastak. A börtönőrök állandó tréfája ez volt: Ti, idebenn, jöjjetek ki és hallgassátok meg az esti lapot!

Ha egy nevet szólitottak, tulajdonosa elkülönült a többitől és arra a helyre lépett, mely az ilyen végzetes módon kihirdetettek részére volt fenntartva. Evrémonde Károly, másként Darnaynak volt oka, hogy ismerje ezt a szokást; százakat látott igy eltünni.

A duzzadtarcu börtönőr, aki szemüveget viselt olvasáskor, fölötte tekintett el, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy ő megfelelő helyre lépett-e, végigolvasta a jegyzéket és minden névnél hasonló kis szünetet tartott. Huszonhárom név volt rajta, de csak huszan jelentkeztek; a megidézett foglyok közül egyik meghalt a börtönben és elfelejtették, kettőt pedig már guillotineoztak és szintén elfelejtették. A jegyzéket abban a boltozatos teremben olvasták föl, ahol Darnay megérkezése éjjelén az összegyült foglyokat látta. Ezek már mind elpusztultak az öldöklésben; minden emberi teremtmény, akivel törődött azóta és akit távozni látott, a vérpadon halt meg.

Néhány szóval Istenhozzádot mondottak és a bucsuzásnak gyorsan vége volt. Mindennapos esemény volt. A La Forcebeli társaság azzal volt elfoglalva, hogy estére zálogosdit és koncertet előkészitsen. A rácshoz tolakodtak és ottan hullatták könyeiket; de a tervezett esti mulatság husz szerepét ujra kellett betölteni és a záróóráig az idő nagyon rövid volt. Ekkor -332- a közös termeket és folyosókat nagy kutyákra bizták, ezek őrködtek ott az éjszakán keresztül. A foglyok nem voltak érzéktelenek vagy szivtelenek; az ő viselkedésük az akkori idők viszonyaiból származott. Hasonlóan, ámbár finom különbséggel, valami fajta lelkesedés vagy részegség néhány embert arra csábitott, mint az ismeretes, hogy szükségtelenül izgassa a guillotinet, hogy általa halált szenvedjen. Ez nem volt csupán hencegés, hanem a hevesen megrázott közvéleménytől származó fertőzés. Járványos időben némely ember titokban vonzódik a betegséghez és rettenetes a vágya, hogy általa meghaljon. Mindannyiunk kebelében vannak ilyen csodák elrejtve, melyek csak alkalmas körülményre várnak, hogy fölébredjenek.

A Conciergeriehez vezető ut rövid és sötét volt; férgektől hemzsegő celláiban az éjszaka hosszu és hideg volt. Következő reggelen tizenöt fogoly lépett a sorompó elé, mielőtt Darnay Károlyt szólitották. Mind a tizenötöt halálra itélték, perük tárgyalása nem vett másfél órát igénybe.

Birái tollas kalapban ültek az emelvényen; de egyébként a durva vörös sapka és a háromszinü kokárda volt az uralkodó fejdisz. Mikor az esküdtekre és a lármás hallgatóságra nézett, azt hihette volna, hogy a dolgok szokott rendje megváltozott és a gazemberek itélkeznek a becsületes emberek fölött. Egy városnak legaljasabb, legkegyetlenebb és leggonoszabb lakossága, melyből aljas, kegyetlen és gonosz elem sohasem hiányzik, irányitotta a tárgyalást, lármásan beleszólt, helyeselt és feddett, siettette és előzően befolyásolta az itéletet, megakadályoztatás nélkül. A férfiak legnagyobb része különböző módon volt felfegyverkezve, az asszonyok közül némelyek kést, mások tőröket hordottak, mások ismét ettek és ittak, mialatt odanéztek, sokan kötöttek. Ez utóbbiak -333- között volt egy asszony, aki egy darab kötést tartott hóna alatt, mialatt dolgozott. Az első sorban ült férje mellett, akit a sorompóhoz való megérkezése óta nem látott; Defarge volt; azonnal fölismerte őt. Észrevette, hogy felesége egyszer vagy kétszer suttogott a fülébe; de a mi leginkább föltünt neki a két alakon, az volt, hogy ámbár közvetlenül az ő szomszédságában ültek, sohasem néztek őreá. Ugy látszott, hogy dacos elszántsággal várnak valamire és csupán az esküdtszékre néztek, semmi másra. Az elnök alatt ült Manette doktor, közönséges, egyszerü ruhájában. Amennyire a fogoly láthatta, ő és Lorry voltak az egyedüli férfiak, a törvényszékhez tartozó személyeken kivül, akik közönséges ruhájukat viselték és nem voltak a Carmagnola jelmezébe öltözve.

Evrémonde Károly, másnéven Darnayt a közvádló vád alá helyezte, mint emigránst, akinek életével a köztársaság rendelkezett azon határozat értelmében, mely minden emigránst halálbüntetés terhe alatt számüzött. Közömbös volt, hogy a határozat Franciaországba való visszatérése után kelt. Ő itt volt és ott feküdt a határozat; Franciaországban elfogták és fejét követelték.

– Üssétek le a fejét! – kiáltotta a hallgatóság. – Ő a köztársaság ellensége.

Az elnök csengetett, hogy a kiáltozást csendesitse és azt kérdezte a fogolytól, hogy nem volt-e igaz, hogy ő sok évig Angliában élt?

– Mert ő önként mondott le egy cimről, mely neki ellenszenves volt, egy állásról, mely neki gyülöletes volt és elhagyta hazáját – akkor, mikor az »emigráns« szó -334- a törvény által mostan értelmezett módon még nem volt használatban, – jegyezte meg tisztelettel – hogy inkább saját munkájából éljen meg Angliában, mint a tulterhelt nép veritékéből Franciaországban.

– Manette Lucie, egyedüli leánya Manette doktornak, annak a jó orvosnak, aki ott ül.

Ennek a válasznak kedvező volt a hatása a hallgatóságra. A jól ismert orvost éltető kiáltások rengtek a tárgyalási teremben. A nép oly szeszélyes hangulatban volt, hogy könnyek peregtek azonnal sok kegyetlen szemből, akik még egy pillanat előtt oly dühvel néztek reá, mintha égnének a türelmetlenség vágyától, hogy őt az utcára hurcolják és agyonverjék.

Veszedelmes utjának ezen néhány lépését Darnay Károly Manette doktor ismételt utasitása szerint tette meg. Ugyanez az óvatos tanácsadó irányitotta minden lépését, melyet még meg kellett tennie és előkészitette utjának minden hüvelyknyi távolságát.

Az elnök kérdezte, hogy miért tért vissza Franciaországba éppen akkor és nem előbb.

Azt válaszolta, hogy azért nem tért vissza Franciaországba elébb, mert nem volt, hogy miből éljen meg Franciaországban, kivéve azt a vagyont, amelyről lemondott; mig ellenben Angliában a francia nyelv és irodalom tanitásából élt meg. Egy francia polgár sürgős irásbeli kérésére tért vissza Franciaországba, aki tudatta vele, hogy távolléte folytán az ő élete veszedelemben forog. Visszatért, hogy egy polgár -335- életét megmentse, hogy minden személyes veszedelemre való tekintet nélkül az igazság mellett tanuskodjék. Vétek ez a köztársaság szemében?

A csőcselék lelkesedve kiáltotta: Nem! Az elnök csengetett, hogy lecsendesitse őket; de ez nem sikerült neki, mert az folytatta kiáltozását: Nem! Mig saját akaratából nem hallgatott el.

Az elnök ennek a polgárnak a nevét kérdezte. A vádlott kijelentette, hogy ez az ő első tanuja. Bizalommal hivatkozott azonkivül annak a polgárnak a levelére, melyet a sorompónál elvettek tőle és amely kétségtelenül ott fekszik az elnök előtt levő papirosok között.

A doktor gondoskodott arról, hogy ott legyen és megbizonyosodott afelől, hogy ott van; a tárgyalás ebben a stádiumában felmutatták és felolvasták. Gabelle polgárt előszólitották, hogy a levelet azonositsa és ő ezt megtette. Gabelle polgár rendkivüli gyöngédséggel és udvariassággal rámutatott arra a körülményre, hogy az az óriási elfoglaltság, mely a törvényszéket igénybe veszi, hogy a köztársaság oly nagyszámu ellensége fölött itélkezzék, okozta, hogy róla az Abbaye börtönben kissé megfeledkeztek – tényleg inkább kiesett a törvényszék hazafias emlékezéséből – egész három nappal ezelőtt való időig, mikor megidézték és szabadságát visszaadták; az esküdtszék kijelentette, hogy az ellene felhozott vádat elejti, mivelhogy Evrémonde, más néven Darnay polgár, önként jelentkezett az ő állitásának igazolására.

Azután Manette doktort hallgatták ki. Rendkivüli közkedveltsége és válaszainak határozottsága nagy benyomást keltett; mikor előadását folytatta és előadta, hogy hosszas bebörtönözéséből való kiszabadulása után a vádlott volt az ő első barátja, hogy a vádlott Angliában maradt és leányát és őt is számüzetésük ideje alatt önfeláldozó szeretettel támogatta, hogy ő -336- távol volt attól, hogy az ország arisztokratikus kormánya jóakaró szemmel nézze és őt mint Anglia ellenségét és az Egyesült-Államok barátját, életét veszélyeztető perbe keverte, – mikor mindezeket a körülményeket finom érzéssel és az őszinteség és igazság meggyőző erejével előadta, az esküdtszék és a nép egy véleményen volt. Végre, mikor névszerint hivatkozott Lorry urra, egy Angliából való itten jelenlevő urra, aki vele együtt tanuja volt annak az angol törvényszéki tárgyalásnak, aki az ő erre vonatkozó vallomását megerősitheti, az esküdtszék kijelentette, hogy eleget hallott és kész arra, hogy szavazatát leadja, ha az elnök az ő szavazatukat elfogadni hajlandó.

Minden szavazatot (az esküdtek hangosan és egyenkint szavaztak) a nép élénken helyeslő kiáltozással fogadott. Minden szavazat a vádlottra nézve kedvező volt és az elnök őt szabadnak nyilvánitotta.

Ezután olyan rendkivüli jelenet következett, melyben a csőcselék néha szeszélyét a nagylelküség és könyörület iránt való jobb hajlamát elégitette ki, vagy pedig melyet mint valami ellenszámlát tekintett véres kegyetlenségéből előállott nagy tartozásával szemben. Senki sem képes eldönteni mostan, hogy ilyen rendkivüli jelenetek milyen inditóokoknak tulajdonitandók; valószinü, hogy mind a háromnak a keveréke, melyben a második volt az uralkodó. Alig hogy a szabaddá nyilvánitó itéletet kihirdették, oly bőségesen folyt a könny, mint más alkalmakkor a vér és a fogolynak annyi mindkét nembeli személytől származó testvéri ölelést kellett elszenvednie, ahányan csak hozzájuthattak; ugy hogy hosszu és ártalmas bebörtönzése után abba a veszedelembe került, hogy a kimerüléstől elájul; ő mindazonáltal jól tudta, hogy ugyanaz a nép, más áramlat befolyása alatt, ugyanolyan dühhel rohanta volna őt meg, hogy darabokra tépje és ezeket az utcán szétszórja. -337-

Mikor eltávolitották, hogy más vádlottaknak adjon helyet, csak akkor szabadult meg egy pillanatra a szeretet ezen megnyilvánulásától. Utána öten jelentek meg egyszerre a törvényszék előtt, mint a köztársaság ellenségei, mivelhogy azt szóval és tettel nem segitették. A Törvényszék annyira sietett, hogy magát és a nemzetet az elveszett alkalomért kárpótolja, hogy ez az öt odaért hozzá, mielőtt ő a helyet elhagyta, mind huszonnégy órán belül végrehajtandó halálbüntetésre volt itélve, az első közülök tudatta ezt vele a börtönben szokásos halál jelével – fölemelt ujj – és a többiek szóval füzték hozzá: »Éljen a Köztársaság!«

Ennél az ötnél – az igaz – nem volt hallgatóság, mely a tárgyalást hosszabbitotta; mikor ő és Manette doktor a kapuból kiléptek, nagy tömeg gyült ott össze, ugy látszott, hogy minden arc ott volt, mely a tárgyalásnak tanuja volt, kettőt kivéve, ezek után hiába nézett körül. Mikor kilépett, a tömeg ismét reárohant, sirt, átölelte őt és ujjongott, mind, egymás után és mind egyszerre, még a folyam is, melynek partján játszódott le ez az őrült jelenet, őrültnek látszott, mint a partján levő nép.

Nagy karosszékbe ültették, melyet vagy magából a törvényszék terméből, vagy egyik szobából, vagy pedig a folyosóról hoztak. A székre vörös zászlót teritettek és támlájához lándzsát kötöttek, melynek vörös sapka volt a tetején. Még a doktor kérése sem tudta megakadályozni, hogy ebben a diadalszékben a tömeg vállán haza ne vigye; mialatt egy vörös sapkákból való háborgó tenger vette őt körül és viharos hullámaiból néha olyan arcok kerültek elő, hogy több izben kérdezte önmagától, hogy eszméletnél van-e és nem viszik-e a kocsin a guillotine felé.

Vad, álomszerü menetben vitték őt és mindenkit megöleltek, akivel utjukban találkoztak és ujjongva mutattak reá. A havas utcák piroslottak a köztársaság uralkodó szinétől, amint végigvonultak rajtuk, éppen -338- ugy, mint bepirositották azokat a hó alatt sötétebb festékkel; igy vitték őt a háznak udvarába, ahol lakott. Atyja előresietett, hogy előkészitse leányát és mikor férje eléje lépett, ájultan rogyott karjaiba.

Mikor szivéhez szoritotta őt és szép arcát a lármás tömegtől elforditotta, hogy könnyeik és ajkaik látatlanul egyesüljenek, néhányan a nép közül táncolni kezdettek. Egy pillanat alatt a többiek is csatlakoztak hozzájuk és az udvarban keringett a Carmagnola. Azután a tömegből egy fiatal leányt ültettek az üres székbe és a Szabadság Istennőjeként vitték őt el; mikor aztán a tömeg a szomszédos utcákba a folyam partján végig és a hidon áttódult, a Carmagnola mindenkit magával ragadt és őrült keringéssel forgatott.

Miután megszoritotta a doktor kezét, aki győzedelmesen és büszkén állott előtte, miután megszoritotta Lorry kezét, aki a Carmagnola őrült áradata ellen való küzdelemből lélegzet nélkül lépett be, miután a kis Luciet megcsókolta, akit hozzá fölemeltek, hogy kis karjait nyaka köré fonja, miután a mindig buzgó és hüséges Prosst megölelte, aki a gyermeket emelte föl hozzá, karjaiba ölelte feleségét és szobájába vitte.

– Ó, drága Károlyom! Hadd adjak térdeimen hálát Istennek, mint ahogy könyörögtem hozzá.

Áhitattal hajoltak meg az Ur előtt. Mikor ismét karjaiban volt, igy szólt hozzá: És most beszélj atyáddal, drágám, Franciaországban egyetlen ember sem lett volna képes arra, hogy azt tegye érettem, amit ő tett.

Atyja keblére hajtotta fejét, mint hosszu-hosszu idővel azelőtt, az ő szegény feje nyugodott az ő keblén. Boldog volt, hogy hálás lehetett irányában, kárpótolva volt szenvedéseiért, büszke volt az erejére. »Ne légy gyönge, szerelmem, – bólintott feléje – ne remegj. Megmentettem őt.« -339-

7. Fejezet.
Zörgetnek az ajtón.

»Megmentettem őt« – ez nem volt olyan álmodozás, amilyenbe gyakran elmerült, ő valóban ott volt közöttük. Felesége mégis remegett és szivét megnevezhetetlen, aggasztó félelem töltötte el.

A környező levegő oly tikkasztó volt és sötét, a nép oly szeszélyes volt és olyan szenvedelmesen szomjazta a bosszut, ártatlanok határozatlan gyanu és gonosz rosszakarat miatt olyan folytonosan szenvedtek halált, olyan nehéz volt elfelejteni, hogy mások, akik éppen olyan büntelenek voltak, mint az ő férje és éppen olyan kedvesek voltak az övéiknek, mint az neki, naponta áldozatai lettek a végzetnek, melyet ő kikerült, hogy szive nem tudott annyira megkönnyebbülni a tehertől, ahogyan kellett volna. A téli délután alkonyata már beállott és a borzalmas szekerek még mindig dübörögtek az utcákon. Gondolatban követte azokat és az elitéltek között kereste őt; szorosabban ölelte karjaiba és még jobban remegett érte.

Atyja vigasztalta őt és részvéttel teljes fölényt tanusitott leányának csodálni való gyöngeségével szemben. Nem volt többé padlásszoba, cipőkészités, Százöt, Északi Torony. Véghezvitte a föladatot, melyet önmaga elé tüzött, igéretét beváltotta, megmentette Károlyt. Mind támaszkodhattak reá.

Háztartásuk nagyon szerény volt, nemcsak azért, mert ez volt a legbiztosabb életmód és keltette föl legkevésbé a nép gyanuját, de azért is, mert nem voltak gazdagok és Károlynak, bebörtönzése egész ideje alatt, sokat kellett fizetnie étkezésért, őriztetéséért és hozzá kellett járulnia a szegényebb foglyok eltartásához. Részben ezért, részben pedig, -340- hogy kém ne legyen a házban, nem tartottak cselédet; a polgár és polgárnő, akik a főkapunál kapus szolgálatát végezték, alkalmilag segitettek nekik és Jerry (akit Lorry majdnem teljesen nekik engedett át) ugyszólván hozzátartozott a háztartáshoz és minden éjjel ott aludt.

Az Egységes és Oszthatatlan, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy Halál Köztársaságának egyik rendelete szerint minden ház kapujára vagy kapufélfájára, meghatározott nagyságu betükkel és meghatározott magasságnyira a földtől, olvashatóan ki kellett irni a ház minden lakójának nevét. Igy tehát Cruncher Jerry neve is diszitette alul a kapufélfát és mikor már alkonyodott, a név tulajdonosa is megjelent és a mázolót nézte, amint az, Manette doktor utasitása szerint, Evrémonde, másnéven Darnay Károly nevét hozzáfüzte a lakók jegyzékéhez.

Az akkor uralkodó általános félelemben és bizalmatlanságban minden legártatlanabbnak látszó dologban is óvatosságra volt szükség. A doktor kicsiny háztartásában is éppen ugy, mint sok másban, a következő nap szükségleteit esténkint, kis részletekben és különböző kis üzletekben vásárolták. Az volt az általános óhaj, hogy ne vonják magukra a figyelmet, ne adjanak alkalmat irigységre és arra, hogy beszéljenek róluk.

Néhány hónap óta Miss Pross és Cruncher közösen látták el a bevásárlásokat, az előbbinél volt a pénz és az utóbbi vitte a kosarat. Minden délután, akkortájban, mikor az utcai lámpákat meggyujtották, mentek erre az utjukra és a szükséges bevásárlást elintézték. Miss Pross már oly hosszu idő óta élt együtt egy francia családdal, hogy nyelvüket ugy érthette volna, mint az anyanyelvét, ha kedve lett volna hozzá, de nem törődött ezzel; ennélfogva nem értett többet ebből »az ostobaságból« (mint ahogy ő nevezni szerette), mint Cruncher. Ha valamit -341- vásárolni akart, az volt a szokása, hogy a boltosnak valami főnevet vágott a fejéhez, tekintet nélkül a kivánt árunak grammatikai nemére és ha véletlenül ugy történt, hogy az nem a kivánt árunak volt a neve, körülnézett az üzletben, hatalmába keritette és kezében tartotta az árut mindaddig, mig az alkudozást befejezték. Alkudozás közben egy ujjal mindig kevesebbet mutatott, mint amennyivel a kereskedő az árat jelezte, bármilyen volt is a szám.

– Nos, Cruncher ur, – mondá Miss Pross, szemei vörösek voltak a boldogságtól – készen van, én már elkészültem.

Jerry rekedt hangon tudatta, hogy Miss Prossnak rendelkezésére áll. A rozsda már régen lekopott kezéről, de tüskés haját semmi sem volt képes lesimitani.

– Ma mindenfélére van szükségünk – mondá Miss Pross – és sok lesz a dolgunk. Egyebek között borra is lesz szükségünk. Ezek a vörösfejüek mindenütt áldomást isznak, akárhol vásároljuk is.

– Azt hiszem, hogy önnek teljesen mindegy, – válaszolt Jerry – vajjon az ön, vagy az öreg egészségére isznak-e.

– Ha! – mondá Miss Pross. – Nincs szükség tolmácsra, hogy megmagyarázható legyen, hogy ezek a teremtmények mire gondolnak. Csak egy gondolatuk van: éjféli gyilkosság és gonosztett.

– Igen, igen, igen, óvatos leszek, – mondá Miss Pross – de magunk között csak mondhatom, hogy remélhetőleg nem fojtanak meg az utcákon az ő hagyma- és dohányszagu öleléseikkel. És most, édes -342- Katicabogaram, ne mozduljon el a tüz mellől, mig vissza nem jövök. Vigyázzon kedves férjére, akit visszakapott és ne mozditsa el szép fejecskéjét az ő válláról, mig ismét nem lát engem. Szabad valamit kérdeznem, Manette doktor, mielőtt távozom?

– Azt hiszem, hogy szabadságot vehet magának – válaszolt a doktor mosolyogva.

– Az Isten szerelmére, csak szabadságról ne beszéljen, éppen elegünk van belőle – mondá Miss Pross.

– Nem, édesem! – mondá Miss Pross nyomatékosan bólintva. – De a veleje a dolognak az, hogy én legkegyelmesebb ő felsége III. György király alattvalója vagyok, – a név emlitésénél Miss Pross bókolt – és mint ilyen, a jelszavam: Zavard meg cselszövéseiket, hiusitsd meg álnok terveiket. Benne van a mi reményünk, Isten óvja meg királyunkat!

Cruncher lojalitástól elragadtatva, mély hangon ismételte Miss Pross szavait, mintha templomban volna.

– Örülök, hogy oly angol érzelmü, ámbár kivánom, hogy bár ne hütötte volna meg annyira a hangját, – mondá Miss Pross helyeslően – de ami a kérdést illeti, Manette doktor, van-e kilátás arra, – a jó teremtésnek az volt a szokása, hogy azt, ami mindnyájuknak nagy gondot okozott, csak ugy alkalmilag kérdezte – van-e kilátás arra, hogy elkerülünk erről a helyről?

– Hm, hm, hm, – mondá Miss Pross és vidám arccal fojtott el egy sóhajt, mikor kedveltjének tüztől megvilágitott aranyos hajára tekintett – akkor hát türelmesen várunk, ez minden. Magasan kell fejünket hordanunk és mélyen kell küzdenünk, mint -343- Salamon testvérem szokta mondani. Nos, Cruncher ur! Ne mozduljon, Katicabogaram!

Eltávoztak és Luciet, férjét, atyját és gyermekét otthagyták a lobogó tüznél. Lorryt várták, hogy hamarosan előkerül a bankházból. Miss Pross meggyujtotta a lámpát, de egy sarokba félreállitotta, hogy zavartalanul élvezhessék a tüz világát. Kis Lucie nagyatyja mellett ült és karját átölelte és ő suttogó hangon kezdett neki mesélni egy nagy, hatalmas tündérről, aki egy börtön falát megnyitotta és egy foglyot szabadonbocsátott, aki egykor a tündérnek szolgálatot teljesitett. Minden csendes és nyugalmas volt és Lucie nyugodtabbnak érezte magát, mint azelőtt.

– Édesem! – mondá atyja, szünetet tartva meséjében és kezét az övére helyezte. – Uralkodj magadon. Milyen izgatott vagy! A legcsekélyebb dolog, semmi is megijeszt, téged, atyád leányát?

– Azt hittem, atyám, hogy idegen lépéseket hallottam a lépcsőn – mondá Lucie bocsánatkérően, sápadt arccal és remegő hangon.

– Édes gyermekem, – mondá a doktor fölemelkedve és kezét vállára fektetve – megmentettem őt. Mily gyöngeség ez, édesem! Hadd menjek az ajtóhoz.

A lámpát kezébe vette, áthaladt a két közbeeső szobán és kinyitotta az ajtót. Lábdobogás volt hallható és négy vörössapkás, karddal és pisztollyal fegyverzett durvakülsejü ember lépett be a szobába.

– Én keresem őt. Mi keressük őt. Ismerem önt, Evrémonde; láttam önt ma a törvényszék előtt. Ön ismét a köztársaság foglya.

A négy ember körülfogta őt, amint ott állott, felesége és gyermeke ölelve csüngött rajta.

– Egyenest vissza kell térnie a Conciergeriebe és holnap majd megtudja. Holnapra van megidézve.

Manette doktor szinte kővé meredt ettől a látogatástól, annyira, hogy a lámpával ugy állott ott, mint valami erre a célra való szobor; ezen szavak elhangzása után ismét megelevenedett, letette a lámpát, odalépett a beszélőhöz és megragadva őt nyitott vörös inge elején, igy szólott hozzá:

Szórakozottan nézett reájuk, egymásután és szünet után halkabb hangon mondá:

– Doktor polgár, – mondá az első habozva – a Saint Antoine-bizottság vádolja őt. Ez a polgár Saint Antoineből való és a második belépőre mutatott.

– Doktor polgár, – mondá az első habozva, mint annakelőtte – ne kérdezzen többet. Ha a köztársaság áldozatot kiván öntől, mint jó hazafi kétségen kivül boldog lesz, ha azt megteheti. A köztársaság az első, a nép akarata parancs. Evrémonde, siessünk.

– Csak egy szót – kérte őt a doktor. – Mondja meg, hogy ki vádolja őt? -345-

– Szabályellenes, – válaszolt az első – de megkérdezheti ezt a Saint Antoineból valót.

A doktor reánézett. Ez nyugtalanul mozgott, szakállát dörzsölte és végre igy szólt:

– Igaz! Valóban szabályellenes. De sulyosan vádolja őt Defarge polgár és polgárnő és még valaki.

– Akkor – mondá a Saint Antoinebeli különös tekintettel – majd holnap megtudja. Most néma vagyok.

8. Fejezet.
Kártyázás.

Miss Pross, szerencsésen mit sem sejtve az otthoni uj csapásról, haladt a keskeny utcákon, a Pont Neufön áthaladt a folyón és gondolatban elszámolgatta mindazt, amit vásárolnia kellett. Cruncher a kosárral mellette lépdelt. Jobbra és balra tekintgettek az üzletekre, melyek mellett elhaladtak, óvatos szemmel megfigyeltek minden csődületet és minden izgatottan beszélő csoportot elkerültek. Borongós este volt és a folyó felől emelkedő köd miatt alig lehetett a hajókat megismerni, melyeken lobogó lámpafény lengett és ahonnan hangos kalapálás hallatszott; ezek voltak a köztársaság számára fegyvereket készitő kovácsok műhelyei. Jaj annak, aki ezt a hadsereget kijátszani merészelte, vagy abban érdemetlenül előbbre jutott! Jobb, ha szakálla sohasem nőtt meg, mert a nemzet borotvája simára borotválta.

Miután néhány füszerárut és lámpába való olajat vásároltak, Miss Pross a szükséges borra gondolt. Több kocsmába bepillantottak, »A derék köztársasági -346- Brutus«-hoz cimzettnél megállottak, mely nem volt messzire a Nemzeti Palotától, az egykori (majd ismét) Tuileriák palotájától, mivelhogy ennek a külseje tetszett neki leginkább. Ez a kocsma csendesebbnek látszott, mint a többi, amely mellett elhaladtak, ámbár ez is eléggé piroslott a hazafiak sapkáitól, de mégsem volt olyan piros, mint a többi. Cruncher tanácsát is kérte és minthogy ő is azon a véleményen volt, gavallérja kiséretében belépett »A derék köztársasági Brutus«-ba.

Kutatva nézett a füstölgő lámpákra, a pipázó emberekre, akik zsiros kártyával és sárga dominókövekkel játszottak, egy koromtól piszkos, meztelenkeblü és meztelenkaru munkásra, aki ujságot olvasott elő, mialatt a többiek hallgatták, a fegyverekre, melyeket övükben hordoztak, vagy egyelőre félretettek, a két-három, az asztalon alvó vendégre, akik ebben a helyzetben az akkor szokásos magasvállu, rövid, bolyhos kabátban alvó medvékhez vagy kutyákhoz hasonlitottak; a két idegen vendég a bolti asztalhoz közeledve mutatta, hogy mit kiván.

Mikor a bort kimérték, egy ember az egyik sarokban bucsut vett egy másiktól és fölkelt, hogy távozzék. Miss Pross mellett kellett elhaladnia. Alighogy ő megpillantotta az arcát, fölkiáltott és kezét összecsapta.

Egy pillanat alatt az egész társaság fölugrott. Legvalószinübbnek tartották, hogy egy embert meggyilkoltak, mert nem volt egy véleményen. Mindenki arra várt, hogy valaki a földön elterüljön és csupán azt látták, hogy egy férfi és egy nő bámulnak egymásra; a férfi külseje szerint francia és jóérzésü köztársasági, a nő nyilvánvalóan angol.

Hogy a »Derék köztársasági Brutus« csalódott tanitványai mit mondottak, azt Miss Pross és kisérője éppen ugy nem értették, mintha héberül vagy káldéi nyelven beszéltek volna, ámbár csupa fül voltak. -347- Meglepetésükben semmit sem hallottak. Megemlitendő ugyanis az, hogy nem csupán Miss Pross volt magánkivül a bámulat és izgatottság miatt, de Cruncher sem tudott hová lenni a csodálkozástól, ő azonban egészen külön, a saját számlájára látszott annak.

– Mi ujság? – kérdé az ember, aki Miss Pross kiáltozását előidézte, bosszus, rideg (ámbár halk) hangon és angolul.

– Ó, Salamon, édes Salamon! – kiáltott Miss Pross, kezét ismét összecsapva. – Miután annyi év óta nem láttalak és semmit sem hallottam rólad, most itt akadok reád!

– Ne hivj Salamonnak. Halálomat akarod okozni? – kérdezte az ember titokban és megrettenve.

– Testvérem, testvérem! – kiáltotta Miss Pross, könnyekre fakadva. – Voltam-e valaha keményszivü irántad, hogy ilyen kegyetlen kérdést intézel hozzám?

– Akkor fogd be fecsegő szádat, – mondá Salamon – és jöjj ki, ha velem beszélni akarsz. Fizess a borodért és jöjj ki. Ki ez az ember?

Miss Pross szerető és aggódó fejét rázta testvérének semmiesetre ragaszkodónak nem nevezhető eljárásán és könnyek között mondá:

Cruncher minden látszat szerint azt hitte, külsejéből azt lehetett következtetni. Egy szót sem szólott Miss Pross könnyein keresztül nagynehezen kutatta ki reticulejének mélységeit és fizetett a borért. Mialatt ezt tette, Salamon »A derék köztársasági Brutus« követői felé fordult és néhány szóval magyarázatot adott, ezek aztán ismét leültek és előbbi foglalkozásukhoz láttak.

– Nos, mit kivánsz tőlem? – mondá Salamon és a sötét utca sarkán megállott. -348-

– Mily szivtelen eljárás ez egy testvér részéről, akitől az én szeretetem sohasem fordult el, – kiáltott Miss Pross – hogy igy fogadsz engem és egy csepp ragaszkodást sem mutatsz.

– Nesze! Fene vigye! Nesze! – mondá Salamon és ajkával Miss Pross ajkai felé döfött. – Megvagy most elégedve?

– Ha azt várod, hogy én meglepődjem, – mondá Salamon testvére – hát én nem vagyok meglepetve; tudtam, hogy itt vagy; a legtöbb emberről tudok, aki itt van. Ha életemet valóban nem akarod veszélyeztetni, és hiszem, hogy azt teszed, menj az utadra oly gyorsan, amint csak lehet és hadd menjek én a magamén. Sok a dolgom. Hivatalnok vagyok.

– Az én angol Salamon testvérem, – mondá Miss Pross és könyes szemmel, gyászolóan tekintett az ég felé – akiben megvolt a tehetség, hogy hazája legjobb és legnagyobb férfia legyen, hivatalnok külföldiek között és ilyen külföldiek között. Majdnem szivesebben láttam volna a kedves fiut…

– Nem mondtam? – kiáltotta testvére, félbeszakitva őt. – Tudtam. Halálomat akarod okozni. Saját testvérem tesz gyanussá. Éppen most, mikor sorsom kezd javulni.

– A kegyelmes és könyörületes Ég óvjon meg attól, – kiáltotta Miss Pross. – Inkább sohasem akarlak látni, édes Salamon, ámbár mindig szivből szerettelek és szeretni foglak. Mondj csak egy barátságos szót és mondd, hogy nincs közöttünk semmi, ami elidegenitene, és nem tartóztatlak tovább!

Jó Miss Pross! Mintha a köztük beállott elidegenülésnek ő lett volna az okozója, mintha Lorry már évekkel ezelőtt nem tudta volna a tényt Soho csöndes sarkában, hogy az ő drágalátos testvére elverte az ő pénzét és azután otthagyta őt. -349-

Salamon mégis kimondotta a barátságos szót, oly dacos leereszkedéssel és jóakaró pártfogással, mint amilyet az esetben nyilvánithatott volna, ha a tényleges viszony megforditva van közöttük (különben ez igy van mindenütt a világon). Cruncher ekkor vállára tette a kezét és rekedt hangon, váratlanul a következő kérdést intézte hozzá:

– Hallga csak! Szabad kérnem? Mi az ön neve, János Salamon, vagy Salamon János?

A hivatalnok hirtelen bizalmatlansággal fordult feléje. Azelőtt ez nem szólt egy szót sem.

– Nos! – mondá Cruncher. – Beszéljen, hisz tudja. János Salamon, vagy Salamon János? Ő Salamonnak hivja és neki tudnia kell, hisz a testvére. Én meg tudom, hogy ön János, van tudomása erről? Melyik jön előbb a kettő közül? És a »Pross« névre vonatkozóan szintén. Nem ez volt a neve tul a vizen.

– Nem tudom, hogy mit értek, mert nem emlékszem arra, hogy mi volt a neve tul a vizen.

– Igen. A másiknak a neve egytagu volt. Ismerem önt. Ön mint kém tanuskodott az Old Baileyben. A hazugságok atyja nevében, hisz ez az ön atyja, mi is volt akkor a neve?

A beszélő, aki közbeszólt, Carton Sydney volt. Kezét lovaglókabátja hátulsó zsebébe dugta és oly hanyagul állott Cruncher oldala mellett, mint ahogyan az Old Baileyben szokott mutatkozni.

– Ne ijedjen meg, édes Miss Pross. Tegnap este Lorry urat megleptem megérkezésemmel, megegyeztünk -350- abban, hogy addig nem mutatkozom másutt, mig minden teljesen rendben nincsen, vagy pedig amig hasznos nem lehetek; itt azért mutatkozom, hogy testvérét néhány szóra kérjem. Bárcsak jobb foglalkozása volna testvérének, mint amilyen Barsad urnak van. Az ön érdekében óhajtanám, ha nem volna a börtönök báránya.

»Börtönök báránya« volt akkoriban a kémeknek a börtönőrök között használt gunyneve. A sápadt kém még sápadtabb lett és azt kérdezte tőle, hogy hogyan merészeli…

– Megmagyarázom, – mondá Sydney – véletlenül láttam meg, Barsad ur, amint a Conciergerie-börtönből kijött és én egy vagy két órával ezelőtt annak a falait nézegettem. Önnek feltünő arca van és nekem jó az emlékezőtehetségem. Az a körülmény, hogy önt ottan láttam, fölkeltette kiváncsiságomat és minthogy okom van arra (ez nem ismeretlen ön előtt), hogy önt egy nagyon szerencsétlen barátunk szerencsétlenségével összeköttetésbe hozzam, követtem önt. Mindjárt ön után beléptem ide ebbe a kocsmába és a közelében ültem. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy mivel foglalkozik, az ön kiméletlen beszélgetéséből és abból, ami az ön bámulói között szájról-szájra járt. És lassan az, amit csak találomra csináltam, bizonyos céllá alakult ki, Barsad ur.

– Fáradságos és veszedelmes volna azt itt az utcán megmagyarázni. Megtisztelhetne-e egy bizalmas beszélgetéssel, például Tellson bankjában?

– Azt gondolja, hogy nem akarja megmondani, uram? – kérdezte a kém határozatlanul.

Carton hanyag, de mégis határozott viselkedése, gyorsaságának és ügyességének hatalmasan segitségére jött abban az ügyben, melyet titkon eszében forgatott és olyan emberrel szemben, mint amilyennel dolga volt. Gyakorlott szeme észrevette ezt, és a lehető legjobban kihasználta.

– Nos, mondtam neked, – mondá a kém szemrehányóan pillantva testvérére – ha ebből valami baj származik, te vagy az oka.

– Jöjjön, jöjjön, Barsad ur! – kiáltott fel Sydney. – Ne legyen hálátlan! Nővére iránt való tiszteletem nélkül talán nem ilyen barátságos módon inditványoztam volna azt, amit kölcsönös megelégedésünkre mondandó leszek. Velem jön a bankba?

– Először is azt ajánlom, hogy testvérét kisérjük el utcájának sarkáig. Nyujtsa karját, Miss Pross. Nem ajánlatos, hogy ebben a városban, ebben az időben, védelem nélkül járjon; és minthogy kisérője ismeri Barsad urat, magammal viszem őt is Lorry urhoz. Készen vagyunk? Menjünk tehát!

Nemsokára azután Miss Pross visszaemlékezett arra és élete végéig sem felejtette el, hogy mikor ő karját Sydney karjába füzte és kérően nézett reá, hogy Salamonnak bajt ne okozzon, Sydney karjában határozott akarat, szemében pedig valami lelkesedés látszott, ez nem csupán ellentétben volt az ő gondtalan viselkedésével, hanem a férfit is megváltoztatta és felemelte. Akkor testvére iránt való aggodalma, aki oly kevéssé érdemelte meg az ő szeretetét és Sydney megnyugtató kijelentése annyira elfoglalta, hogy nem volt képes eléggé értékelni azt, amit látott. -352-

Az utca sarkán elhagyták őt és Carton Lorry lakása felé fordult, amely csak néhány percnyire volt onnan. Barsad János, vagy Pross Salamon mellette haladt.

Lorry éppen befejezte ebédjét és barátságos tüz mellett ült. A lobogó lángban talán annak a fiatalabb Tellson bankjából való öreg urnak a képét látta, aki sok évvel ezelőtt Doverben, a »György király« szállóban az izzó parázsba bámult. Megfordult, mikor ők beléptek és meglepődött, mikor az idegent meglátta.

– Barsad? – ismételte az öreg ur. – Barsad? Emlékszem a névre és az arcra.

– Mondtam önnek, hogy az arcát nem lehet elfelejteni – jegyezte meg Carton hidegen. – Kérem, üljön le!

Mikor ő is székett vett elő, Lorry emlékezetének segitségére sietett és ráncolt homlokkal mondá:

– Tanu volt annál a tárgyalásnál. – Lorry most azonnal visszaemlékezett reá és leplezetlen borzalommal nézett uj vendégére.

– Miss Pross fölismerte Barsad urat, a gyöngéd testvért, akiről ön már hallott, – mondá Sydney – ő elismerte a rokonságot. Rosszabb hireim is vannak. Darnayt ismét elfogták.

– Mit mondott? Két órával ezelőtt hagytam őt el biztonságban és szabadon és éppen azon vagyok, hogy visszatérjek hozzá!

– Barsad ur a képzelhető legnagyobb tekintély, uram, – mondá Sydney – hallottam, amint Barsad ur mondotta barátjának egy másik kémnek, egy üveg bor mellett, hogy az elfogatás megtörtént. Ő a kapunál hagyta el a törvényszék kiküldöttjét és látta, amint -353- a kapus bebocsátotta őket. Kételkedni sem lehet abban, hogy ujra elfogták.

Lorry üzleti szeme a beszélő arcából olvasta, hogy tiszta időveszteség, ha erről tovább beszélnek. Zavart volt ugyan, de érezte, hogy lélekjelenléte fontos lehet, erőt vett magán és figyelmesen hallgatott.

– Remélem, – mondá neki Sydney – hogy Manette doktor neve és befolyása segitségére lesz holnap. – Ön mondotta, hogy holnap lesz ismét a törvényszék előtt, Barsad ur?

– Annyira segitségére lesz holnap, mint ma volt. De lehetséges, hogy nem ugy lesz. Megvallom önnek, Lorry ur, hogy megingott az ebben való bizalmam azért, mert Manette doktornak nem volt hatalmában, hogy megakadályozza az elfogatását!

– Éppen ez a nyugtalanitó körülmény, ha elgondoljuk, hogy mennyire azonositotta magát vejével.

– Ez igaz, – ismerte be Lorry, mialatt kezét nyugtalanul állához emelte és bánatos tekintetét Cartonra függesztette.

– Röviden, – mondá Carton – ez kétségbeejtő idő, mikor kétségbeejtő játszmát, kétségbeejtő tétekért játszanak. A doktor hadd játsszék a nyerés eshetőségére; én a vesztés eshetőségére játszom. Egy ember életét sem érdemes itt megvenni. Akit ma a nép diadalban visz haza, holnap el lehet itélve. A Conciergerieben levő barátunk a tét, akiért a legrosszabb eshetőség esetére játszani akarok. És Barsad ur az a barát, akit én megnyerni óhajtok.

– Beléjük nézek; hadd lássam, mi van a kezemben. Lorry ur, tudja, hogy milyen állat vagyok. Kérem, adjon egy kis brandyt. -354-

Eléje tette s Carton megivott egy pohárral, megivott még egy pohárral, és gondolatokkal eltelve, félretolta a palackot.

– Barsad ur, – mondá olyan ember hangján, aki valóban végignézte a kezében levő kártyákat – börtönök báránya, köztársasági bizottságok kiküldöttje, majd börtönőr, majd fogoly, mindig kém és titkos feljelentő, itt annál értékesebb mint angol, mert ilyen minőségben kevésbé van kitéve a megvesztegetés gyanujának, mint egy francia, kenyéradójánál hamis néven jelentkezik. Ez jó kártya. Barsad ur, aki most a francia köztársasági kormány szolgálatában van, azelőtt az angol arisztokratikus kormány szolgálatában volt, mely ellensége Franciaországnak és a szabadságnak. Ez kitünő kártya. A bizalmatlanság ez országában a napnál is világosabb, hogy Barsad ur még mindig az angol arisztokratikus kormány zsoldjában van, Pittnek a kéme, a köztársaság keblén melegszik és annak árulója és ellensége, angol áruló és mindannak a gonoszságnak az okozója, akiről annyit beszélnek és akit olyan nehéz megtalálni. Ez olyan kártya, melyet nem lehet leverni. Ismeri most a kártyámat, Barsad ur?

– Én ászomat játszom, Barsad ur. Bevádolom a legközelebbi bizottságnál. Nézze meg a saját kártyáit, Barsad ur, hogy mi van a kezében. Ne siessen!

A palackot közelébe huzta, öntött egy ujabb pohár brandyt és kiitta. Jól látta, a kém attól tart, hogy addig iszik, mig olyan izgatottságba kerül, hogy azonnal feljelenti őt. Amint ezt észrevette, ujra töltött magának és a telt poharat kihajtotta.

Kártyája rosszabb volt, mint Carton gondolta. -355- Barsad olyan rossz kártyákat is látott közöttük, melyekről Carton Sydney nem tudott. Angliában tiszteletreméltó állásából kidobták, mert nagyon gyakran, eredmény nélkül, hamisan esküdött, – nem pedig azért, mintha ott reája már nem volna szükség – átjött a csatornán és Franciaországban vállalt szolgálatot, először mint kisértő és hallgatozó ottan élő honfitársai között, lassankint pedig, mint kisértő és hallgatózó a bennszülöttek között. Tudta, hogy ő a megdöntött uralomnak Saint Antoine és Defarge korcsmájába kiküldött kéme volt, hogy az éber rendőrségtől részletes információt kapott Manette doktor bebörtönzésére, kiszabaditására és történetére vonatkozóan, mely elegendőnek látszott arra, hogy Defargeékkal bizalmas beszélgetést kezdjen; hogy ezt Defargenénál megkisérelte, de terve fényesen megbukott. Mindig félelemmel és borzalommal gondolt erre a rettenetes asszonyra, aki kötött, mialatt ő beszélt és veszedelmet sejtetően nézett reá, mialatt ujjai mozogtak. Látta őt azóta a Saint Antoine-bizottságban, amint állandóan magával hordta kötött lajstromát és bevádolt embereket, akiknek az életét azután a – guillotine nyelte el. Tudta, hogy senki sincs biztonságban, akinek a foglalkozása olyan, mint az övé; hogy menekülés lehetetlen; hogy szorosan oda van kötve a bárd árnyékához; hogy aljas szolgálatkészsége és a rémuralomnak teljesitett árulkodásai ellenére is egy szó elegendő arra, hogy a bárd lesujtson. Ha egyszer bevádolják, olyan sulyos okok miatt, mint amilyenek mostan eszébe jutottak, sejtette, hogy ez a rettenetes asszony, aki könyörtelen jellemének annyi bizonyságát adta, felfogja mutatni az ő végzetes lajstromát és életbenmaradásának utolsó reményét is széjjelzuzza. Eltekintve attól, hogy mindazok, akik titokzatos életmódot folytatnak, könnyen megrémithetők, elegendő rossz kártyája is volt, hogy sápadtnak lássék, miközben azokon végignézett. -356-

– Ugy látszik, hogy kártyái nem nagyon tetszenek önnek – mondá Sydney nagy nyugalommal. – Játszik?

– Azt hiszem, uram, – mondá a kém hizelegve, miközben Lorry felé fordult – hogy szabad az ön korában levő és olyan jóakaratu urat, mint ön, arra kérnem, hogy magyarázza meg ennek a fiatalabb urnak azt, vajjon bármilyen körülmények között állásával összeegyeztethetőnek tartja-e annak az ásznak a kijátszását. Beismerem, hogy kém vagyok és hogy ez a foglalkozás megbecstelenitő – ámbár valakinek ezzel is kell foglalkoznia; de ez az ur nem kém, és miért alacsonyitaná ő le magát annyira, hogy önmagát azzá tegye?

– Ászomat játszom, Barsad ur, – mondá Carton, magára véve a válaszolást és az órára nézett – néhány perc mulva, minden lelkifurdalás nélkül.

– Azt remélem, – mondotta a kém még mindig Lorryra tekintve és őt beszédre birva – hogy az uraknak nővérem iránt való tisztelete…

– Nővére iránt való tiszteletemnek nem adhatnám jobb bizonyságát, mint ha véglegesen megszabaditom őt testvérétől – mondá Carton Sydney.

A kém sima modora, mely oly különös ellentétben állott tüntetően viselt durva ruhájával és talán szokásos viselkedésével is, annyira levertnek látszott Carton kérlelhetetlensége által, – aki okosabb és becsületesebb emberek előtt is rejtély volt – hogy nyugtalan lett. Mialatt még ingadozott, Carton ujra beszélni kezdett, mintha még mindig kártyáit nézegetné…

– És valóban, ha jobban megfontolom, erős a meggyőződésem, hogy egy másik jó kártyám is van itten, melyet még nem soroltam föl. Az a barátja és báránytársa, -357- aki azt állitotta önmagáról, hogy ő a vidéki börtönökben legelész; ki is volt az?

– Francia? Ah! – ismételte Carton elmélyedve, mintha nem is hallgatna reá, ámbár ismételte az ő szavát. – Igen, lehet.

– Ámbár nem fontos, – ismételte Carton az előbbi gépies módon – ámbár nem fontos. Nem, nem fontos. Nem. De azért én mégis ismerem azt az arcot.

– Le-he-tetlen – mormogta Carton Sydney elmélyedve, mialatt poharát ismét megtöltötte (szerencsére kicsiny volt). – Lehe-tet-len. Jól beszélt franciául. De mégis idegen kiejtéssel; azt vettem észre.

– Nem. Idegen! – kiáltá Carton, kezével az asztalra ütve, mintha valami hirtelen eszébe jutott volna. – Cly! Álruhában ugyan, de ugyanaz a férfi. Ott volt előttünk az Old Baileyben.

– Ebben elhamarkodott, uram – mondá Barsad mosolyogva és sasorra még külön is egyik oldal felé fordult – ebben az esetben előnyben vagyok. Cly (miután már annyi idő telt el azóta, nyiltan beismerem, hogy társam volt), már több év óta halott. Betegségében én ápoltam őt utoljára. Londonban van eltemetve, a Saint Pancras temetőjében. Az ő akkori, a csőcselékkel való népszerütlensége megakadályozott abban, hogy földi maradványait a temetőbe kisérjem, de én magam segitettem, mikor őt a koporsóba fektették.

Lorry ekkor üléséből különös, kisértetszerü árnyékot látott meg a falon. Keletkezését kutatva, felfedezte, -358- hogy Crunchernek különben is tüskés, merev haja különös módon meredt az égnek.

– Értsük meg egymást, – mondá a kém – és legyünk méltányosak. Hogy bebizonyitsam önnek, hogy mennyire téved és mennyire alaptalan az ön állitása, bemutatom önnek a Cly eltemetését igazoló bizonyitványt, mely véletlenül azóta zsebkönyvemben van – nyugtalan sietéssel elővette és felnyitotta.

Lorry ekkor észrevette, hogy a falon levő árnyék meghosszabbodik, hogy Cruncher fölkel és előrelép.

A kém nem vette észre, hogy Cruncher mellette állott és kezét vállára helyezte, mint valami rendőr kisértete.

– Ezt a Cly Rogert, mester. – mondá Cruncher hallgatag és áthatolhatatlan arckifejezéssel – ugy tehát ön fektette koporsójába?

– Azt gondolom, – szólott Cruncher – hogy ő sohasem volt benne. Nem. Egész bizonyosan nem. Vágják le a fejemet, ha ő benne volt.

A kém ránézett a két urra felváltva; mind a ketten elnémult csodálkozással tekintettek Jerryre.

– Én megmondom, – folytatta Cruncher – köveket és földet temetett el abban a koporsóban. Nekem ne jöjjön ilyen mesével, hogy Clyt temette el. Csalás volt. Én és még két más ember tudjuk.

– Mi köze hozzá? – dörmögte Cruncher. – Ön az, akivel már régen akarok leszámolni, aljas csalása miatt, melyet tisztességes iparosokon elkövet! Torkon fogom és egy fél guineáért megfojtom. -359-

Carton Sydney, aki Lorryval együtt a bámulattól megnémult ezen a fordulaton, felszólitotta most Crunchert, hogy mérsékelje magát és magyarázza meg az ügyet.

– Más alkalommal, uram, válaszolt ő kitérően – ez az idő nem alkalmas a magyarázásra. Megmaradok amellett, amit ő jól tud, hogy Cly sohasem volt abban a koporsóban. Ha csak egy szóval, egy szótaggal is meri ezt állitani, vagy torkán fogom és megfojtom őt egy fél guineáért, – Cruncher ugy emlitette ezt, mint valami nagylelkü ajánlatot – vagy pedig elmegyek és feljelentem őt.

– Hm! Egy bizonyos, – mondá Carton – hogy még egy jó kártyám van. Lehetetlen, hogy ön itt, a dühöngő Párisban, ahol a levegő tele van gyanuval, tuléljen egy vádat, hogy ön egy más arisztokrata kémmel érintkezik, akinek az előélete olyan, mint az öné, akinél azonkivül még az a gyanus körülmény is megfontolandó, hogy halottnak szinlelte magát és ismét föltámadt! Börtönösszeesküvés, melyet az idegen szőtt a köztársaság ellen. Erős kártya – biztos guillotine-kártya! Játszik-e?

– Nem – válaszolt a kém. – Föladom a játszmát. Bevallom, hogy mi annyira népszerütlenek voltunk a fegyelmezetlen csőcselék szemében, hogy én csupán azzal a kockázattal tudtam Angliából elszabadulni, hogy vizbe fullasztanak, Clyt pedig annyira hajszolták, hogy ezen szégyenletes csalás nélkül ő sem tudott volna elmenekülni. De hogy ez az ember, hogyan tudja azt, hogy csalás volt, ez reám nézve csodák csodája.

– Sohase törje a fejét ezen az emberen, – válaszolt a harcias Cruncher – elég dolga lesz, hogy arra az urra figyeljen. És nézzen ide. Ismét mondom! – Crunchert alig lehetett visszatartani, hogy nagylelkü ajánlatát tüntetően bemutassa. – Torkán fogom és egy fél guineáért megfojtom. -360-

A börtönök báránya Carton Sydney felé fordult és nagyobb határozottsággal mondotta:

– Jussunk megállapodásra. Nemsokára állomásomra kell mennem és nem maradhatok el sokáig. Azt emlitette, hogy ajánlani akar valamit: mi az? Nem használ önnek semmit, ha tulsokat kiván tőlem. Ha olyasvalamit követel hivatalos minőségemben, ami fejemet különösen veszélyezteti, akkor inkább bizom életemet egy tagadó, mint igenlő válaszra. Röviden, én azt választanám. Ne felejtse el, hogy én önt is bevádolhatom, ha jónak találom. Én kőfalakon keresztül is kiesküszöm magamat, ezt mások is megtehetik. Nos, mi az, amit tőlem kiván?

– Mondom önnek egyszer és mindenkorra, onnan nem lehet elmenekülni – mondá a kém szilárdan.

– Minek mond nekem olyat, amit nem kérdeztem? Ön börtönőr a Conciergerieben?

Carton Sydney egy ujabb pohár brandyt töltött, lassan kiöntötte a tüzhely mellé és nézte, amint széjjelfolyik. Mikor az utolsó csepp is elfolyt, fölkelt és mondá:

– Eddig két tanu előtt beszéltünk, azért, hogy kártyáim erejét ne csupán mi ketten tudjuk. Jöjjön ide, ebbe a sötét szobába, hadd beszéljünk még egy pár szót egyedül.

9. Fejezet.
Az elfogadott játszma.

Mialatt Carton Sydney és a börtönök báránya a szomszéd sötét szobában tartózkodtak és oly halkan beszéltek, hogy abból egy hang se volt hallható, Lorry kételkedően és bizalmatlanul nézett Jerryre. -361- A becsületes iparos nem valami bizalmat keltő módon fogadta ezt a pillantást; annyiszor váltogatta pihenő állását, mintha legalább is ötven lába volna és mind kipróbálná; körmeit vizsgálgatta gyanus figyelemmel; valahányszor Lorry pillantásával találkozott, sajátságos, száraz köhögés lepte meg, mely arra késztette, hogy tenyerét szája elé tartsa; ez a mozdulat általában olyan gyöngeség jele, mely ritkán van kapcsolatban a jellem őszinteségével.

Némi megfontolás után, mely idő alatt figyelmesen nézett jóakarójára, Cruncher arra a fényes ötletre jött, hogy ezt válaszolja:

– Rossz a sejtelmem, – mondá Lorry és ujjával fenyegette őt – hogy Tellsonék nagy és tiszteletreméltó házát hamis cégérül használta és a legelvetemültebb tiltott foglalkozásnak élt. Ha ezt tette, ne remélje, hogy egy jó szót is szóljak az érdekében, ha Angliába visszatérünk. Ha ezt tette, ne remélje, hogy titkát megőrzöm. Tellsonékat nem lehet megcsalni.

– Remélem uram, – könyörgött a megszégyenült Cruncher – hogy olyan ur, mint ön, akinek hirvivőszolgálatot teljesitettem, amig megőszültem, kétszer is meggondolja, hogy nekem ártson, még ha ugy volna is, de nem mondom, hogy ugy van, hanem ha ugy volna is. És amellett még megfontolandó, hogy még ha ugy volna is, még akkor is, minden hiba nem csupán az egyik oldalon van. Két oldala van az éremnek. Vannak orvosok, akik ebben az órában guineákat keresnek, mikor egy becsületes iparos egy garast sem keres! – Garast! Nem, még egy felet se! Felet! -362- Nem, még egy negyedet se! – Akiknek olyan betétjük van Tellsonéknál, mint a pinty és akik titkon orvosi szemükkel az iparosra pillantanak, mikor a bankból kijőve kocsijukba szállanak, mint a pinty és még jobban. Nos, ez is Tellsonék megcsalása! Nem lehet mártást adni csupán a lud mellé, a gunár mellé pedig nem. Aztán meg itt van Cruncherné, vagy legalább is ott volt a vén Angliában való tartózkodásunk idején, és holnap reggel, ha alkalom volna rá, térden csuszkálna az üzlet ellen anyira, hogy azt tönkre teszi, teljesen tönkre. Ezeknek az orvosoknak a feleségei nem csuszkálnak a térdükön; és ha csuszkálnak is, csak azért teszik, hogy több pácienst kapjanak; és hogy lehet az egyiket megkapni, a másik nélkül? Aztán ott vannak a temetési vállalkozók, az egyház hivatalnokai, a sirásók, a temetőőrök (mind pénzsóvár és mind benne van), ezek mind gondoskodnak arról, hogy az ember ne keressen mellette, még ha igaz volna is. És azt a keveset, amit az ember keresne, az sohasem válnék javára, Lorry ur. Igen, sohasem volnék javára; szivesen lemondana erről a foglalkozásról, csak tudná, hogy hogyan kerüljön ki belőle. – ha már egyszer belejutott – még ha igaz volna is.

– Fuj! – kiáltott Lorry, ámbár szelidebben nézett reá. – Rémület fog el, ha látom.

– Amit alázattal akartam kérni, uram, – folytatta Cruncher – még ha ugy volna is, de nem mondom, hogy ugy van…

– Nem, semmiesetre sem, uram, – válaszolt Cruncher, mintha mi sem volna távolabb gondolataitól vagy cselekvésétől – amit alázatosan kérni akartam, uram, az a következő. Ott, azon a széken, ott a Temple Bar mellett, ott ül a fiam, növekszik, férfivá fejlődik; ez a fiu hirt vihet önnek, ellát minden szolgálatot, amit csak kiván. Ha ugy volna is, de én nem mondom, hogy ugy van, (mert nem akarok -363- kertelni, uram), engedje meg, hogy az a fiu elfoglalja atyja helyét, hadd gondoskodjék anyjáról; ne árulja el ennek a fiunak az atyját, ne tegye, uram; hadd legyen az apa tisztességes sirásó és tegye jóvá azt a gonoszat, amit kiásással elkövetett, még ha ugy volna is, hadd ássa el azokat tisztességesen és becsülettel és gazember legyen, ha valaha megengedi, hogy azokat kiássák. Ez az, Lorry ur, – mondá Cruncher és kabátja ujjával megtörülte homlokát, annak jeléül, hogy beszédje végéhez közeledik – ez az, amit tisztelettel kérni akartam, uram. Az ember itten nem tudja elképzelni, hogy milyen rettenetes a fejnélküli állapot. Istenem, hisz annyi van, hogy ugy lenyomják az árat, hogy még a vitel dija sem kerül ki belőle, még az sem. Ezek az én gondolataim, még ha ugy volna is és kérem, ne tessék elfelejteni, hogy azt, amit mondottam, jó szándékkal mondottam, holott hallgathattam volna is.

– Ez legalább igaz – mondá Lorry. – Ne beszéljen erről többet. Lehet, hogy segiteni fogom, ha megérdemli és tettekkel, nem szavakkal mutat megbánást. Több szót nem akarok.

Cruncher homlokához ért, mikor Carton és a kém visszatértek a sötét szobából.

– Isten önnel, Barsad ur, – mondá az előbbi – igy most már megállapodtunk és tőlem nincs mit tartania.

Leült a tüzhely mellett egy székre, Lorryval szemben. Mikor egyedül maradtak, Lorry azt kérdezte tőle, hogy mit végzett vele.

– Nem sokat. Ha a fogoly ügye rosszul állana, biztositottam magamat, hogy egyszer bejuthatok hozzá.

– Ez minden, amit tehettem, – mondá Carton – tulsokat kivánni, ennek az embernek a fejét a -364- bárd alá juttatná, és amint ő maga mondja, rosszabb ugy sem történhetik vele, ha följelentjük is. Ez volt helyzetünk gyönge oldala. Ezen nem lehet segiteni.

– De a hozzá való bejutás, – mondá Lorry – ha rosszul jár a törvényszék előtt, nem menti meg őt.

Lorry szeme a tüzet kereste, Lucie iránt való részvéte és ennek a második elfogatásnak a sulyos csapása fokozatosan gyöngitette a látását; öreg ember volt már, akit az utóbbi időben sok csapás sujtott és könnyek perdültek végig az arcán.

– Ön jó ember és hű barát, – mondá Carton változott hangon – bocsássa meg, hogy észreveszem meghatottságát. Atyámat sem láthatnám sirva, nem volnék képes gondtalanul ott ülni mellette. Ha atyám volna, sem tisztelhetném jobban a bánatát. De ettől a szerencsétlenségtől meg van kimélve.

Ámbár ez utolsó szavakat régi szokott módján mondotta, mégis hangjában is és meghatottságában is, igazi érzelem és tisztelet nyilvánult, ugy hogy Lorry, aki őt jobb minőségében sohasem ismerte, teljesen meglepődött, kezét nyujtotta neki és Carton azt gyöngéden megszoritotta.

– De hogy visszatérjünk szegény Darnayra, – mondá Carton – ne szóljon Lucienek erről a beszélgetésről, vagy megállapodásról. Reánézve nem volna lehetséges, hogy lássa őt. Ő azt hihetné, hogy legrosszabb esetben arra szolgálhat, hogy módot nyujthat neki, hogy az itéletet megelőzze.

Lorry erre nem gondolt és gyorsan Cartonra nézett, hogy lássa, vajjon ilyesmire gondol-e. Ugy látszott; viszonozta pillantását és nyilvánvalóan megértette.

– Lucie ezerfélét gondolhat, – mondá Carton – minden ilyen gondolat csak szaporitaná gyötrelmeit. Ne emlitsen engem előtte. Amint megérkezésemkor emlitettem, jobb, ha nem látom őt. Anélkül is segitségére -365- lehetek egy kissé, ha talán alkalom kinálkozik reá. Remélem, ön odamegy hozzá? Nagyon kétségbeesett lehet ma éjjel.

– Ennek örülök. Annyira vonzódik önhöz és annyira bizik önben. Jó szinben van?

Lorryt ez a hang arra késztette, hogy Carton arcába nézzen, mely a tüz felé volt fordulva. Valami fény vagy árnyék (az öreg ur nem volt képes megmondani, hogy melyik a kettő közül) tünt el róla oly gyorsan, mint valami viharos szép napon fényváltozás repül végig egy lejtőn; fölemelte a lábát, hogy visszalökje az egyik égő kis fadarabot, mely a tüzhelyből kiesőfélben volt. Akkoriban divatos fehér lovaglókabátot és lovaglócsizmát viselt és ez a világos viselet oly ellentétben volt hosszu, szabadon csüngő, szinte rendezetlen, sötétbarna hajfürtjeivel, hogy arca nagyon sápadtnak látszott. Nem törődött a tüzzel és Lorry óvatosságra intette; csizmája még mindig az égő fadarabon volt, amely lábának sulya alatt összeroppant.

Lorry ismét reánézett. Mikor a természettől fogva szép arc meghatottságát észrevette, a foglyok arcára emlékezett, akiket most oly gyakran volt alkalma látni.

– És az ön üzleti elfoglaltsága véget ért itten, uram? – mondá Carton, feléje fordulva.

– Igen. Mint tegnap este emlitettem, mikor Lucie olyan váratlanul idejött, megtettem végre mindent, amit tehettem. Azt reméltem, hogy biztosságban lesznek itten és elutazhatom Párisból. Megvan az utlevelem. Utra készen voltam. -366-

– Egész életében hasznos volt; kitartóan és állandóan munkálkodott; bizalommal, tisztelettel nézték.

– Üzletember voltam, mióta férfi vagyok. Sőt, mondhatom, hogy már fiukoromban is az voltam.

– És látja, hogy mily helyet foglal el hetvennyolc évvel. Mennyinek fog hiányozni, ha ez a hely egykor üres lesz?

– Magányos agglegény, – válaszolt Lorry fejét rázva – nincs senki, aki értem könnyezzen.

– Ha ma éjjel azt mondaná magányos szivéhez: nem nyertem meg egy emberi teremtménynek sem a szeretetét és vonzalmát, háláját vagy tiszteletét; egy sziv sem gondol reám gyöngéden, senki sem emlékszik reám, hogy segitettem, vagy szolgálatot teljesitettem volna valakinek, akkor az ön hetvennyolc éve hetvennyolc sulyos átok volna; nemde?

Sydney ismét a tüz felé forditotta tekintetét és néhány pillanatnyi hallgatás után igy szólt:

– Szeretném kérdezni öntől: vajjon gyermekkora távolnak látszik-e ön előtt? Azok a napok, mikor anyja ölében ült, nagyon távolinak látszanak? Lorry megfelelő gyöngédséggel válaszolt.

– Husz év előtt annak látszott, de mostan nem. Mert mennél inkább jutok a véghez, aközben haladok és közeledem az elejéhez. Ez a távozás barátságos enyhülésének és előkészülésének látszik. Szivemet -367- most sok emlék érinti, mely azelőtt szunnyadt; emlékszem szép fiatal anyámra (és én oly öreg vagyok) és azokra a napokra, mikor az, amit életnek mondunk, nem látszott előttem olyan valónak és hibáim még nem váltak szokássá.

– Értem ezt az érzést! – kiáltott föl Carton és mélyen elpirult. – És attól jobban érzi magát?

Carton ekkor megszakitotta a beszélgetést, fölkelt és fölsegitette kabátját. – De ön még fiatal – mondá Lorry, visszatérve a tárgyra.

– Igen, – mondá Carton – nem vagyok öreg, de nem olyan módon töltöttem el ifjuságomat, mely öreg korhoz vezetne. Rólam elég.

– Elkisérem a kapuig. Ismeri kóborló szokásomat és nyughatatlan természetemet. Ha sokáig kóborolnék az utcákon, ne aggódjék; reggel ismét megjelenek. Elmegy holnap a tárgyalásra?

– Én is ott leszek, de csupán a tömegben. Kémem majd talál helyet a számomra. Fogadja karomat, uram.

Lorry elfogadta, lementek a lépcsőn, ki az utcára. Néhány perc alatt Lorry rendeltetési helyére jutottak. Carton ott elhagyta őt; de egy kis távolságra megállott, visszatért a kapuhoz, mikor az bezárult és megérintette. Hallotta, hogy Lucie naponta elment a börtönhöz. – Itt jött ki, – mondá ő maga körül tekintve – erre fordult, ezeken a köveken lépdelt. Követem lépéseit.

Esti tiz óra volt, mikor La Force börtönhöz ért, ahol ő százszor is állott. Egy kis favágó, aki műhelyét már becsukta, kapujában pipázott.

– Jó estét, polgár! – mondá Carton Sydney, menetközben megállva, mert az ember kutatóan nézte őt. -368-

– Ön a guillotinet gondolja? Nem rosszul. Ma hatvanhárom. Nemsokára százig jutunk. Sámson és emberei néha panaszkodnak, hogy fáradtak. Ha, ha, ha! Mulatságos fickó ez a Sámson. Micsoda borbély!

– Menjen oda és nézze meg, ha munkában van. Képzelje el, polgár, ma hatvanhármat borotvált kevesebb, mint két pipa ideje alatt! Kevesebb két pipánál. Szavamra mondom!

Mikor a vigyorgó kis szörnyeteg pipáját fölemelte, hogy megmutassa, hogyan ellenőrizte a hóhér idejét, Cartonban olyan heves vágy támadt, hogy leüsse őt, hogy elfordult tőle.

– De igen – mondá Carton, szünetelve ismét és vállán keresztül válaszolt.

– De menjen oda és nézze meg azt a mulatságos kutyát, – kiabált utána a kis ember. – És vigyen pipát magával!

Sydney még nem jutott messzire, mikor az ut közepén egy pislogó lámpa alatt megállott és ceruzával egy szelet papirra irt. Azután olyan ember határozott lépteivel, aki az utat jól ismeri, több sötét, piszkos utcán haladt keresztül, – a szokottnál is piszkosabbak voltak, mert ebben a rémidőben még a legelőkelőbb utcákat sem tisztitották – megállott -369- egy gyógyszerész üzlete előtt, melyet a tulajdonos éppen bezárni készült. Kicsiny, homályos, ferde üzlet volt, egy lejtőn emelkedő, görbe utcában, tulajdonosa is kicsiny, görbe és sötét volt.

Ezt a polgárt is jóestével köszöntötte, amint asztala elé állott, és a szelet papirost eléje helyezte.

– Huj! – fütyörészett a gyógyszerész halkan, amint elolvasta. – Hi, hi, hi.

– Legyen óvatos és tartsa ezeket külön, polgár! Ismeri, hogy mi a következménye, ha elkeverődnek?

Néhány apró csomagot készitett és átadta neki. Ő egyenkint kabátja belső zsebébe dugta, leszámolta az érte járó pénzt és nyugodtan távozott az üzletből.

– Holnapig nincsen semmi tennivalóm. Aludni nem tudok – mondá ő a holdra tekintve.

Nem a régi, mivel sem törődő módon mondotta hangosan e szavakat a gyorsan vonuló felhők alatt, nem volt az az önmagán kétségbeeső, bizalmatlan mód. Fáradt ember határozott hangja volt, aki hosszas, fárasztó bolyongás után megtalálta a helyes utat és maga előtt látja utazása végét.

Hosszu idővel azelőtt, mikor mint nagy reményekre jogositó ifju hires volt iskolatársai között, atyját sirjához kisérte. Anyja évekkel azelőtt halt meg. Lelkében fölelevenedtek azok az ünnepélyes szavak, melyeket a pap mondott atyja sirján, most, mikor ott járt a sötét utcában az éjszaka sötét árnyaiban, mialatt fölötte a felhők gyorsan vonultak el a hold előtt:

»Én vagyok a Feltámadás és az Élet, mondja az Úr, aki bennem hisz, az örökké él, még ha meghal is: és aki itten él és bennem hisz, az nem hal meg soha«. -370-

Egy városban, melyben a bárd uralkodott, éjszaka egyedül, természetes részvétet érezve a hatvanháromnak sorsával, akiket ma kivégeztek és a holnapi nap áldozataival, akik a börtönökben vártak sorsukra és az azután való holnap és más holnap áldozataival; ez a gondolatmenet elevenitette föl emlékében azokat a szavakat. Nem kutatott utánuk, de elismételte azokat és tovább haladt.

Meghatott érdeklődéssel haladt el a megvilágitott ablakok mellett, ahol az emberek pihenőre tértek, hogy néhány nyugodt órán át elfelejtsék a környező borzalmakat, a templomok tornyai mellett, melyekben már nem mondottak imákat, mert a papoknak sok éven át folytatott csalásai, fosztogatásai és feslett életmódja a hitet már teljesen lerombolta; a távollevő temetők mellett, melyeknek kapuira ezt irták: »örök nyugalomnak szentelve«; a zsufolt börtönök mellett; és az utcákon, amelyeken hatvanankint gördültek az áldozatok a halál felé, amely oly közönséges és mindennapossá vált, hogy a nép között a guillotine véres munkájáról még szomoru kisértetes monda sem támadt soha; meghatottan érdeklődve a város élete és halála iránt, mely őrjöngésében rövid éjjeli szünetre készült, haladt át Carton Sydney a Szajnán, a világosabb utcák felé.

Kevés fogat volt látható, mert aki kocsin járt, könnyen volt gyanuba fogható, az előkelőség fejét vörös hálósapkába rejtette, nehéz cipőt huzott fel és gyalog járt. De a szinházak zsufolásig megteltek és a nép vidáman tódult ki belőlük, mikor elhaladt mellettük és csevegve ment hazafelé. Az egyik szinház kapujában egy kis leányka állott az anyjával, az utca sarán átjárót kerestek. Ő átvitte a gyermeket és mielőtt a félénk kar elszabadult nyakától, csókot kért tőle.

»Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Úr, aki bennem hisz, az örökké él, még ha meghal is; és aki itten él és bennem hisz, az nem hal meg soha.« -371-

Most, mikor az utcák elcsendesedtek és az éjszaka beállott, ezeket a szavakat hangoztatták vissza léptei, tele volt velük a levegő. Menetközben higgadtan és nyugodtan ismételgette magában; de mindig hallotta azokat.

Az éjszaka eltünt és amint ott állott a hidon és a viz csobogását hallgatta, mely Páris szigetének partjait mosta, a házak és templomok festői zavarban ragyogtak a hold fényében, hidegen közeledett a nappal, mint valami halott arca, ugy tekintett ki az égből. Majd elsápadt a hold, az éj, a csillagok is meghaltak és egy pillanatig ugy látszott, mintha a teremtés a halál birodalmába került volna.

De a felkelő nap rásütött e szavakra és ugy látszott, mintha ragyogó, hosszu, meleg sugarai egyenesen szivébe hatoltak volna. És amint alázattal emelte fel tekintetét a mennybolt felé, ugy látszott, mintha fénysugarakból való hid képződött volna a levegőben közötte és a nap között, alatta pedig ragyogott a folyó.

Az erős, gyors, mély és biztos áradat olyan volt a hajnali csendben, mint egy hasonló hangulatban levő jóbarát. Végigment a folyó partján, messzire a házaktól és a meleg napfényben a parton elszunnyadt. Mikor fölébredt és fölkelt, még egy ideig ott állott és egy örvényt nézett, mely céltalanul keringett, forgott, mig a folyó elnyelte és a tenger felé vitte. »Mint engem.«

Majd csónak jött lassan lefelé a folyón, vitorlája lágy, holt levélhez hasonló szinü volt, elhaladt mellette és eltünt a messzeségben; mihelyt a csendes barázda eltünt a vizben, befejezte imáját, hogy vétkei és hibái könyörületesen mérlegeltessenek, e szavakkal: »Én vagyok a Feltámadás és Élet«.

Lorry már nem volt otthon, mikor ő hazaért és könnyen volt gyanitható, hogy a jó öreg ember hová ment. Carton Sydney csupán egy csésze kávét ivott, -372- kevés kenyeret evett hozzá és miután megmosakodott és ruhát váltott, hogy felfrissüljön, a tárgyalás helyére ment.

A tárgyaló terem már eleven és hangos volt, mikor a fekete bárány – aki elől sokan félénken visszavonultak – őt a tömeg között egy sötét sarokba vezette. Lorry ott volt, Manette doktor is ott volt, Lucie is ott volt, atyja mellett ült.

Mikor férjét bevezették, reánézett vigasztalva, bátoritva őt, pillantása tele volt bámulatos szerelemmel és gyöngéd részvéttel és az ő kedvéért bátor volt, ugy hogy a fogolynak arcába tódult a vér, pillantása ragyogott és szivét uj élet töltötte el. Ha valaki látta volna azt a hatást, melyet Lucienek Carton Sydneyre vetett pillantása előidézett, ugyanazt az eredményt látta volna rajta is.

Ennél az igazságtalan törvényszéknél kevés vagy egyáltalán nem volt tárgyalási rend, mely a vádlottnak megfelelő meghallgattatást biztositott volna. De hisz forradalom se lehetett volna ilyen, ha a törvényekkel, formákkal és ceremóniákkal nem éltek volna vissza oly borzalmas módon, hogy a forradalom bosszuja öngyilkos volt, mely mindezzel nem törődött.

Minden szem az esküdtszék felé fordult. Ugyanazok a határozott hazafiak és jó köztársaságiak, mint tegnap és tegnapelőtt, mint holnap és holnapután. Különösen feltünt közöttük egy mohóarcu férfi, kinek ujjai folyton ajkai körül mozogtak, az ő külseje nagyon kielégitette a hallgatóságot. Életre éhes, kannibálkülsejü, vérszomjas esküdt, Jacques Három, Saint Antoineből. Az egész esküdtszék kutyák esküdtszékének látszott, mely az erdő vadjai fölött itélkezik.

Minden szem azután az öt biró és a közvádló felé fordult. Gyöngédségre ott nem lehetett számitani. Kegyetlen, törhetetlen, gyilkos arcok. Azután minden -373- szem egy más szemet keresett a tömegben és helyeslő pillantást váltott azzal; a fejek bólintottak egymásnak, mielőtt feszült figyelemmel előrehajoltak.

Evrémonde, más néven Darnay Károly. Tegnap szabadonbocsátották. Tegnap ujra bevádolták és elfogták. Tegnap éjjel kézbesitették neki a vádat. A köztársaságnak gyanus és bevádolt ellensége, arisztokrata, zsarnok családnak tagja, egyike annak a fajnak, mely proscribáltatott, mert megszüntetett privilégiumait a nép aljas elnyomására használta. Evrémonde, más néven Darnay Károly a proscripció értelmében a törvény szerint föltétlen halott.

Ennyit mondott a közvádló, kevés, vagy talán még ennél is kevesebb szóval.

Az elnök azt kérdezte, hogy a vádlottat nyiltan vagy titkon jelentették-e föl.

Nagy lárma támadt a teremben, melynek közepében látták, amint Manette doktor sápadtan és reszketve ugrott föl helyéről.

– Elnök, ezen állitás ellen méltatlansággal óvást emelek, az csalás és hamisitás. Tudja, hogy a vádlott leányom férje. Leányom és hozzátartozói kedvesebbek nekem életemnél. Hol van és ki az a hamis összeesküvő, aki azt mondja, hogy én vádolom gyermekem férjét?

– Manette polgár, legyen nyugodt. Ha megtagadja a törvényszék tekintélye iránt való engedelmességet, önmagát is törvényenkivüli állapotba juttatja. Ami pedig azt illeti, hogy mi kedvesebb önnek, -374- mint az élet, jó polgárnak semmi sem lehet oly kedves, mint a köztársaság.

Hangos helyeslés követte ezt a rendreutasitást. De az elnök csengetett és melegséggel folytatta:

– Ha a köztársaság gyermekét követelné áldozatul, nem volna más kötelessége, mint hogy azt áldozza fel. Figyeljen arra, ami következik. Addig pedig legyen csendben.

Őrjöngő helyeslés támadt ismét. Manette doktor leült és remegő ajakkal nézett körül; leánya közelebb huzódott hozzá. Az esküdtszékben a mohó ember kezét dörzsölte és azután ujjait ismét szája elé helyezte.

Mihelyt a teremben a csend annyira helyreállott, hogy a tárgyalás folytatható volt, Defargeot szólitották föl, aki röviden előadta, hogy már fiukorában a doktor szolgálatában volt, elmondotta az ő elfogatását, megszabadulását, és azt az állapotot, amelyben a doktor volt, mikor megszabadulása után neki átadták. Ezt még rövid kihallgatás követte, mert a törvényszék gyorsan végezte dolgát.

– A legjobb harcosok egyike volt ott. Miért ne mondjuk? Az nap tüzér volt ott és az elsők között volt, akik az átkozott várba beléptek, mikor azt elfoglalták. Hazafiak, igazat mondok!

A Bosszuangyal volt, aki, a hallgatóság élénk helyeslése közben, beleszólt a tárgyalásba. Az elnök csöngetett, de a Bosszuangyal fölhevülve a helyesléstől, kiabálta: »Mit törődöm azzal a csengővel?« Akkor aztán ismét élénken helyeseltek.

– Mondja el a törvényszéknek, polgár, hogy mit tett azon a napon a Bastillenál? -375-

– Tudtam, – mondotta Defarge – mialatt feleségére nézett, aki a lépcső alján állott és szilárdan reánézett – tudtam, hogy a fogoly, akiről beszélek, Százöt Északi Torony nevü cellába volt bebörtönözve. Őtőle magától hallottam. Nem ismerte önmagát más néven, mint Százöt Északi Torony, mikor felügyeletem alatt cipőket készitett. Mikor ágyum mellett szolgáltam, azt határoztam, hogy ha a vár elesik, azt a cellát megvizsgálom. A vár elesett. Felmászok a cellába, egy polgár, aki az esküdtek között ül, elkisért, a börtönőr vezetett. Alaposan átkutatom. A kémény egy repedésében, ahol egy követ kiemeltek, egy teleirott papirost találok. Ez az a tele irott papir. Manette doktor kezeirásának néhány próbáját megvizsgáltam. Ez Manette doktor kezeirása. Ezt a papirt, Manette doktor kezeirását, az elnök kezébe teszem.

Halotti csendben és nyugalomban – a vád alatt levő fogoly gyöngéden nézett feleségére, felesége csak akkor forditotta el tekintetét róla, ha aggodalmas részvéttel atyjára nézett, Manette doktor tekintetét az olvasóra függesztette, Defarge pedig sohasem kerülte el feleségének élvezettől kéjelgő tekintetét, mind a többi tekintet a doktort nézte, aki senkit sem látott körülötte – fölolvasták a papirt, amint következik.

10. Fejezet.
Az árnyék lényege.

»Én, Manette Sándor, szerencsétlen orvos, születtem Beauvaisban és későbben Párisban telepedtem le, irom ezt a szomoru történetet, a Bastilleban levő gyászos cellámban, az 1767. év utolsó hónapjában. Lopott időközökben, nagy nehézséggel irom. A kémény falában szándékozom elrejteni, ahol lassan és -376- fáradsággal biztos helyet készitettem számára. Valami könyörületes kéz talán rátalál ott, mikor én és az én bánatom már porrá váltak.

Ezeket a szavakat egy rozsdás vasszeggel irom, a kéményből kapart és vérrel kevert korommal, fogságom tizedik évének utolsó hónapjában. Remény már eltünt a szivemből. Borzasztó jelekből tudom, melyeket magamon észleltem, hogy agyam már nem lesz sokáig gyöngitetlen, de ünnepiesen kijelentem, hogy ezidőszerint szellemi erőmnek teljes birtokában vagyok, hogy emlékezőtehetségem pontos és megbizható és hogy az igazságot irom, minthogy ezen szavaimért, akár ember elolvassa vagy sem, az Örökkévaló Biró előtt megfelelek.

Egy borus, holdvilágos éjjelen, december harmadik hetében (azt hiszem, hogy a hó huszonkettedikén) 1757-ik esztendőben, a Szajna-part egy elhagyott részén sétáltam, hogy a hideg levegőben felfrissüljek, egy órai távolságra az orvosi iskola utcájában levő lakásomtól, mikor egy gyorsan robogó kocsi jött utánam. Félreálltam, hogy a kocsi elkerüljön, mivel különben elgázolt volna, egy fej nyult ki a kocsiablakon és egy hang a kocsist megállásra szólitotta.

A kocsi megállott, mihelyt a kocsis a lovakat megfékezte és ugyanaz a hang nevemen szólitott. Válaszoltam. A kocsi ezalatt annyira előre került, hogy két ur kinyithatta az ajtót és kiszállhatott, mielőtt én odaértem. Észrevettem, hogy mind a ketten köpenybe voltak burkolva, hogy fölismerhetők ne legyenek. Mikor egymás mellett a kocsiajtó közelében állottak, azt is észrevettem, hogy mind a kettő körülbelül az én koromban levőnek látszott, vagy talán még fiatalabbnak és hogy nagyon hasonlitottak egymáshoz, alakban, tartásban, hangban és (amennyire láthattam) arcban is.

– Manette doktor, azelőtt Beauvaisban, – mondá a másik – a fiatal orvos, eredetileg gyakorlott sebész, aki az utolsó néhány év alatt Párisban olyan nagy hirnévre tett szert?

– Uraim, – válaszoltam – én vagyok az a Manette doktor, akiről önök olyan kegyesen beszélnek.

– Lakásán voltunk – mondá az első – és minthogy nem voltunk olyan szerencsések, hogy otthon találtuk volna és hallottuk, hogy talán ebben az irányban sétál, követtem, abban a reményben, hogy utólérjük. Sziveskedjék a kocsiba szállani.

Mindkettőnek a modora parancsoló volt és ezen beszélgetés alatt ugy helyezkedtek el, hogy ők közöttem és a kocsi ajtaja között állottak. Ők fel voltak fegyverkezve. Én nem voltam.

– Uraim, – mondám én – bocsássanak meg, de én rendszerint előbb tudakozódom, hogy ki tisztel meg azzal, hogy segitségemet igénybe veszi és hogy milyen természetü az eset, amelyhez hivnak.

– Doktor, kliensei előkelő osztálybeli emberek. Ami pedig az eset természetét illeti, az ön gyakorlottságában való bizalmunk biztosit bennünket arról, hogy azt ön jobban tudja majd megállapitani, mint mi azt leirni képesek vagyunk. Elég. Sziveskedjék a kocsiba szállani.

Nem tehettem egyebet, mint hogy beletörődtem és hallgatva beszállottam. Mind a ketten beszállottak utánam, az utolsó beugrott, miután a lépcsőt fölhajtotta. A kocsi megfordult és az előbbi sebességgel elhajtott.

Egészen pontosan ismétlem ezt a beszélgetést, ahogyan megtörtént. Nem kételkedem, hogy szóról-szóra ugyanolyan volt. Mindent pontosan leirok ugy, ahogyan történt és arra kényszeritem agyamat, hogy ne térjen el a tárgytól. Ahol ezt a jelet alkalmazom, -378- amely itt következik, ott egy időre félbehagyom és papirosomat rejtekhelyére dugom.

A kocsi gyorsan elhagyta az utcákat, áthaladt az északi sorompón és az országutra került. Körülbelül háromnegyed órányira a sorompótól – akkor nem becsültem meg a távolságot, de egy más alkalommal, mikor arra haladtam – a kocsi letért az országutról és mindjárt azután megállott egy magányos ház előtt. Mind a hárman kiszállottunk és puha, nedves gyaloguton egy kerten haladtunk át, ahol a ház előtt egy elhanyagolt szökőkut állott. A csengő hangjára nem nyitottak azonnal ajtót és vezetőim egyike az ajtót kinyitó embert sulyos lovaglókeztyüjével arculvágta.

Ebben a műveletben nem volt semmi, ami különösen megragadta volna figyelmemet, mert gyakran láttam, hogy a népet ütötték, mint a kutyát. De a kettő közül a másik, aki szintén bosszus volt, hasonló módon, kezével ütötte meg az embert; a testvérek külseje és magatartása annyira hasonlitott egymáshoz, hogy akkor vettem észre először, hogy ikertestvérek voltak.

Attól az időtől kezdve, mikor a külső kapunál kiszállottunk (mely zárva volt és amelyet a testvérek egyike nyitott ki és bocsátott minket be, majd ismét bezárta), egy felső szobából származó kiáltást hallottam. Egyenesen ebbe a szobába vezettek, a kiáltás hangosabbá vált, amint a lépcsőn fölmentünk és egy ágyban fekvő lázas beteget találtam ottan.

A beteg fiatal, nagyon szép nő volt és bizonyára nem volt több husz évesnél. Haja kuszált és zilált volt és karjai zsebkendőkkel és övekkel oldalához voltak kötve. Észrevettem, hogy ezek a kötelékek mind férfiruházat részei voltak. Egyiken, mely diszöltözethez való rojtos vállszalag volt, nemesi cimert és »E« betüt láttam. -379-

Mindezt az első percben vettem észre, mikor a beteget néztem, aki nyugtalan mozgásai közben az ágy szélén arcára feküdt, a vállszalag végét szájába vette és a megfulladás veszélyének volt kitéve. Első műveletem az volt, hogy karomat kinyujtottam és lélegzetvételét megkönnyitettem; mikor a vállszalagot félretoltam, pillantottam meg annak a sarkán levő himzést.

Gyöngéden megforditottam, kezemet mellére helyeztem, hogy megnyugtassam és visszatartsam, és arcába tekintettem. Szeme merev és zavart volt és folytonosan sikoltozva kiabált és ezeket a szavakat ismételte: »Férjem, atyám, testvérem«, azután tizenkettőig számolt és azt mondá »csend!« Egy pillanatig szünetelt csupán, nem tovább, hogy hallgatózzon és azután ujra kezdte a jajgatást és ismételte a szavakat: »Férjem, atyám, testvérem«, tizenkettőig számolt és azt mondá »csend!« Mindig ugyanazon sorrendben és ugyanolyan módon. Félbeszakitás nem volt, a kis szünetet kivéve.

Megkülönböztetés végett a testvéreket idősebb és fiatalabbnak fogom nevezni; az idősebbnek azt gondoltam, aki nagyobb tekintélyt gyakorolt. Az idősebb válaszolt:

– Nézzék, uraim, – mondtam én – mialatt kezem a mellén pihent – mennyire hasznavehetetlen -380- vagyok itten így, mint ahogyan engem idehoztak. Ha tudtam volna, hogy mit találok itten, elláthattam volna magamat. Igy időt kell vesztenünk. Ezen a magányos helyen nem lehet orvosságot kapni.

– Van itt egy gyógyszerszekrény – egy mellékszobából előhozta és az asztalra helyezte.

Néhány palackot kinyitottam, megszagoltam és a dugóval ajkamat érintettem. Ha valami mást akartam volna alkalmazni, mint narkotikus szereket, amelyek már magukban véve is mérgezők, azok közül egyiket sem lett volna szabad használnom.

Nagynehezen és nagy fáradsággal sikerült hogy a beteg a kivánt adagot lenyelte. Minthogy bizonyos idő eltelte után meg akartam azt ismételni és a hatását is meg kellett figyelnem, leültem az ágy mellé. Félénk, nyomott hangulatu nő ápolta (a lépcső alján lévő ember felesége), egy sarokban állott. A ház nedves és roskadozó volt, közepesen butorozott – nyilvánvalóan csak röviddel ezelőtt költöztek belé és csak ideiglenesen lakták. – Az ablakok elé régi, vastag szőnyeget szegeztek, hogy a kiabálás hangját tompitsák. »Férjem, atyám, testvérem«, tizenkettőig számolt, azután »csend!« A roham oly heves volt, hogy a karjait lekötő kötelékeket nem távolitottam el; de gondom volt reá, hogy fájdalmat ne okozzanak. Az egyedüli bátoritó körülmény az volt, hogy a beteg mellén pihenő kezemnek olyan nyugtató hatása volt, hogy a testet néhány percre lecsendesitette. A kiáltásra nem volt hatása, óra ingája nem lehetett rendszeresebb. -381-

Minthogy kezemnek ilyen hatása volt, félórája ültem az ágy mellett, a két testvér nézte, majd az idősebb igy szólott:

A másik beteg egy hátulsó szobában feküdt, melyhez külön lépcső vezetett, a szoba tulajdonképpen egy istálló fölötti padlás volt. Egyik részén alacsony gipszmenyezet volt; a többi része nyitva volt a háztető mestergerendájáig és a menyezet helyén egyes gerendák voltak. Abban a részben széna és szalma volt felhalmozva, tüzifacsomók és egy halom alma homokba rakva. Ezen a részen kellett áthaladnom, hogy a másikba jussak. Emlékezőtehetségem pontos és megbizható. Ilyen részletekkel teszem próbára és most, fogságom tizedik esztendejének végén, itt a Bastilleban levő cellámban oly tisztán látok mindent magam előtt, amint azt akkor éjjel láttam.

A földön, egy csomó szénán, párnával a feje alatt, feküdt egy csinos parasztfiu, nem lehetett több, mint tizenhét éves. Hátán feküdt, fogait összeszoritotta, jobbkezét mellére nyomta, villogó szeme a magasba nézett. Nem láthattam, hogy hol volt a sebe, amint melléje térdeltem és föléje hajoltam; de láttam, hogy haldokolt.

A seb keze alatt volt, annyira megnyugtattam őt, hogy megengedte, hogy kezét eltávolitsam. A seb -382- kardszurás volt, 20–24 órai keletü, de nem volt menthető, még ha késedelem nélkül is kezelték volna. Gyorsan haldoklott. Mikor az idősebb testvérre néztem, láttam, hogy ugy tekint le erre a csinos, haldokló fiura, mintha valami sebesült madár vagy nyul volna; mintha nem is volna embertársa.

– Egy közönséges fiatal veszett kutya! Jobbágy! Testvéremet arra kényszeritette, hogy kardot rántson és testvérem kardjától esett el, mint valami ur.

Egy szikrányi részvét, szánalom vagy emberi érzés sem volt e válaszban. Ugy látszott, hogy a beszélőre kellemetlen volt, hogy ez a másfajta teremtmény ilyen módon haldoklott és hogy jobb lett volna, ha ő, féregéletének szokásos sötét folyamán halt volna meg. Teljesen képtelen volt arra, hogy szánalmat vagy részvétet tanusitson a fiu végzete iránt.

A fiu szeme lassan feléje fordult, mialatt beszélt, azután lassan felém nézett.

– Doktor, ezek a nemesek nagyon büszkék; de mi közönséges kutyák is büszkék vagyunk néha. Ők kirabolnak, ütnek, vernek, megölnek minket, de néha mégis marad egy kevés büszkeségünk. Ő… Látta őt, doktor?

A jajgatás és kiabálás idehallatszott, ámbár a távolság tompitotta. Ugy kérdezősködött utána, mintha ott feküdnék előttünk.

– Ő az én testvérem, doktor. Ezek a nemesek sok éven át gyakorolták szégyenletes jogaikat testvéreink szemérmével és erényeivel szemben, de még voltak jó leányok is közöttünk. Tudom, és atyám is beszélt erről. Ő jó leány volt. Derék fiatalembernek volt a jegyese; egyik bérlőjének. Mi mind az ő bérlői voltunk, azé az emberé, aki ott áll. A másik a testvére, egy gonosz fajnak a legrosszabbja. -383-

Csak nagy nehézséggel gyüjtött a fiu elegendő testi erőt, hogy beszéljen; de lelke borzasztó hangsullyal beszélt.

– Az az ember, aki ottan áll, teljesen kirabolt minket, mint ahogyan mindnyájunkkal, közönséges kutyákkal, cselekszenek ők, a felsőbb lények. Könyörület nélkül megadóztatott, kényszeritett arra, hogy fizetés nélkül dolgozzunk neki; kényszeritett, hogy gabonánkat az ő malmán őröljük; kényszeritett, hogy szelid madarainak seregét a mi nyomoruságos termésünkkel etessük és halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy egyetlen madarat tartsunk; annyira kirabolt és kiszipolyozott, hogy ha néha véletlenül akadt egy darabka husunk, zárt ajtóknál, csukott ablakok mellett ettük meg, attól való félelmünkben, hogy emberei meglátják és elveszik tőlünk; mondom, annyira kiszipolyozott, meghajszolt és megkinzott, hogy atyánk azt mondotta: rettenetes dolog gyermeknek életet adni és inkább imádkozzunk, hogy asszonyaink terméketlenek maradjanak és nyomorult fajunk kipusztuljon.

Sohasem láttam azelőtt, hogy az elnyomatás érzéke ilyen lángként törjön ki. Gyanitottam, hogy szunnyad valahol a népben, de sohasem láttam a kitörését, mig ennél a haldokló fiunál nem tapasztaltam.

– Testvérem mégis férjhez ment, doktor. A szegény fickó akkor beteg volt és ő hozzáment kedveséhez, hogy ápolhassa, gondozhassa kunyhónkban, kutyaólunkban, mint ahogy az az ember nevezné. Még csak néhány hete volt férjnél, mikor ennek az embernek a testvére meglátta őt és megtetszett neki és kérte azt az embert, hogy neki kölcsönözze… Minek vannak férjek közöttünk! Ő hajlandó volt erre, de testvérem jó és erényes volt és gyülölte az ő testvérét olyan gyülölettel, mint én. Mit tett most ez a kettő, hogy férjét rábirja arra, hogy feleségével -384- szemben befolyását gyakorolja és őt engedékenységre birja?

A fiu szemei, melyek eddig reám voltak szegezve, lassan a nézők felé fordultak és én a két arcban láttam, hogy mindaz, amit mondott, igaz volt. Még most is itt a Bastilleban látom ezt a két ellentétes büszkeséget; a nemesnél csupa hanyag közönyösség, a parasztnál letiport érzés és szenvedélyes bosszu.

– Ön tudja, doktor, hogy ezen nemesek jogai közé tartozik, hogy minket közönséges kutyákat szekérbe foghatnak és hajthatnak. Befogták és hajtották őt. Ön tudja, hogy jogaik közé tartozik, hogy minket az egész éjjel kertjeikben ébren tarthatnak, hogy a békákat elcsendesitsük, hogy az ő nemes álmuk ne zavartassék. Egész éjjel virrasztania kellett az egészségtelen ködben és nappal ismét befogták őt. De ő nem volt rábirható. Nem! Mikor egy délben kifogták, hogy egyen, – ha ugyan képes volt ételt találni – tizenkétszer zokogott, minden harangütésre egyet és felesége keblén meghalt!

Semmi egyéb nem lett volna képes a fiut még életben tartani, mint az az elhatározás, hogy minden baját elmondja. A halál gyülekező árnyait visszakényszeritette, mint ahogy ökölbe fogott jobbkezét kényszeritette, hogy ökölbe fogva maradjon és sebét befogja.

– Azután annak az embernek az engedelmével és segitségével testvére elvitte őt; annak ellenére, amit ő megmondott testvérének – és hogy az mi volt, az nem lesz sokáig titok ön előtt, doktor – testvére elvitte őt egy kis időre való gyönyörére és szórakozására. Láttam, amint elhaladt mellettem az uton. Mikor a hirt hazavittem, atyám szive meghasadt; sohasem szólott egy szót sem arról, ami szivét eltöltötte. Hugomat (mert még egy van) olyan helyre vittem, ahol ez az ember nem érheti el és ahol ő sohasem lesz a jobbágya. Azután fölkutattam a testvérét -385- itt és az elmult éjjel bemásztam – én, a közönséges kutya, karddal a kezemben. – Hol van a padlásablak? Itt volt valahol?

A szoba elsötétült előtte, a világ szükebb lett körülötte. Körültekintettem és észrevettem, hogy a széna és szalma a padlón le van tiporva, mintha küzdelem folyt volna ottan.

– Testvérem meghallott és berohant. Mondottam neki, hogy ne jöjjön közelembe, mig meg nem ölöm azt. Először néhány pénzdarabot hajitott nekem a cudar, majd ostorral felém sujtott. De én, a közönséges kutya, ugy elvertem őt, hogy kardját kényszerült kihuzni. Hadd törje annyi darabra, amennyire akarja, azt a kardot, melyet az én véremmel festett meg: kirántotta kardját, hogy védekezzék, – minden művészetével védte az életét.

Csak néhány perccel azelőtt pillantottam meg egy széttört kard darabjait a széna alatt. Nemesember kardja volt. Egy más helyen egy más régi kard hevert, mely katona kardjának látszott.

– Nincs itt – mondám, abban a hiszemben, hogy a testvéréről beszél, miközben felemeltem.

– Ó! Mily büszkék ezek a nemesek, de mégis fél a tekintetemtől. Hol van az a férfi, aki itt volt? Forditsa arcomat feléje.

Ugy cselekedtem és a fiu fejét térdemre fektettem. De egy pillanatra rendkivüli erővel felruházva, teljesen fölemelkedett és engem is arra kényszeritett, különben nem támaszthattam volna őt.

– Marquis, – mondá a fiu, fölemelve jobbját és tágra nyilt szemmel nézett reá – arra a napra, mikor mindezekért a tettekért meg kell felelni, megidézem önt és gonosz fajzatának minden leszármazóját, hogy feleljen ezekért a tettekért. Ezzel a véres kereszttel jelölöm meg, annak bizonyságául, hogy megidéztem. -386- Arra a napra, amikor mindezekért a tettekért meg kell felelni, megidézem testvérét, gonosz fajának leggonoszabbját, hogy ezekért a tettekért még külön megfeleljen. Ezzel a véres kereszttel jelölöm őt meg idézésem bizonyságául.

Kétszer nyult kezével a mellén levő sebbe és mutatóujjával keresztet rajzolt a levegőbe. Felemelt ujjal állott még egy ideig és mikor a kéz lehanyatlott, ő is vele zuhant és én lefektettem – a halottat.

Mikor visszatértem a fiatal nő betegágyához, azt találtam, hogy ugyanazon sorrendben és ugyanolyan folytonossággal félrebeszél lázában. Tudtam, hogy sok óráig tarthatott még és hogy az valószinüen a halál csendjében ér majd véget.

Megismételtem az orvosságot, melyet azelőtt beadtam neki és ott ültem ágya mellett, mig az éjszaka jó messzire haladt. Visitó kiáltozása nem csökkent, a szavak és azoknak a sorrendje nem változott. Mindig ugyanaz a »Férjem, atyám, testvérem! egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tiz, tizenegy, tizenkettő. Csend!«

Huszonhat óra mult el azóta, hogy láttam őt. Kétszer távoztam el és jöttem vissza és ismét ott ültem mellette, mikor gyöngülni kezdett. Megtettem azt a keveset, ami ilyen körülmények között megtehető, lassankint lethargiába merült és ugy feküdt ott, mint egy halott.

Olyannak látszott, mint mikor hosszadalmas, rettenetes vihar után a szél és eső megszünik. Megszabaditottam karjait, előhivtam az asszonyt, hogy segitsen, hogy megfelelő helyzetbe fektessem és tépett ruháját rendbehozzam. Akkor vettem csupán észre, hogy állapota olyan volt, melyben rövid idővel azelőtt, első izben keletkeztek anyai remények, ekkor -387- aztán még az a kevés reményem is elveszett, amelyet eddig tápláltam.

– Meghalt? – kérdé a márki, akit még mindig az idősebb testvérnek nevezek, és aki lóhátról, csizmában, sarkantyusan jött be a szobába.

– Micsoda erő van ezekben a közönséges testekben! – mondá és kiváncsian nézett reá.

– Csodálatos erő van a fájdalomban és a kétségbeesésben, – válaszoltam.

Először nevetett szavaimon, majd homlokát ráncolta. Lábával széket tolt az enyém mellé, az asszonynak megparancsolta, hogy menjen ki és halk hangon mondá:

– Testvéremet ebbe a kellemetlenségbe keveredve találtam és azt ajánlottam neki, hogy az ön segitségét vegye igénybe. Önnek nagy a hirneve és mint fiatal ember, aki a jövője előtt áll, valószinüen vigyáz az érdekeire. Amit itt látott, az olyan, hogy azt csupán látni lehet, de nem szabad róla beszélni.

– Uram, – mondám – az én hivatásomban a betegek közléseit mindig bizalmasnak vesszük. – Óvatos voltam válaszomban, mert nyugtalanitott, amit láttam és hallottam.

Lélegzetvétele annyira elgyöngült, hogy szivét és ütőerét vizsgáltam. Még volt benne élet. Mikor körültekintettem, láttam, hogy mind a két testvér figyelmesen néz reám.

Az irás nagy nehézséget okoz, olyan nagy a hideg és tele vagyok aggodalommal, hogy rajtaérnek és földalatti sötét cellába visznek, ugy hogy az elbeszélést -388- meg kell röviditenem. Emlékezőtehetségem zavartalan, hű; minden szóra, mit a két testvérrel váltottam, tisztán emlékszem vissza.

Még egy hétig kinlódott, a hét vége felé, mikor odahajoltam ajkaihoz, megértettem néhány szótagot, mit hozzám intézett. Azt kérdezte tőlem, hogy hol van, megmondottam neki, továbbá azt is, hogy ki vagyok. Hiába kérdeztem őt, hogy mi a családi neve. Fejét rázta a párnán és megóvta titkát, mint a fiu.

Nem volt alkalmam, hogy mást kérdezzek tőle, mig a testvéreknek megmondottam, hogy végéhez közeledett és nem éli meg a következő napot. Mindaddig kivülem és az asszonyon kivül senki sem mutatkozott a beteg előtt, ha az öntudatnál volt, de az egyik vagy a másik testvér mindig féltékenyen ott ült az ágy fejénél levő függöny mögött, valahányszor ott voltam. Mikor azonban már ilyen állapotban volt, közömbösnek látszott előttük, hogy mit beszélek vele; mintha – az a gondolat merült föl bennem – én is haldokolnék.

Mindig észrevettem, hogy büszkeségük mélyen meg volt sértve, hogy a fiatalabb testvér (ahogy én nevezem) kardját összemérte egy paraszttal, egy parasztfiuval. Az egyedüli gondolat, mely mind a kettőt bántotta, az volt, hogy ez az eset lealacsonyitja nagy mértékben a családot és hogy nevetségessé teszi. Valahányszor az ifjabb testvér pillantásával találkoztam, kifejezéséből azt vettem észre, nagyon neheztel reám amiatt, hogy ezt a körülményt a fiutól megtudtam. Udvariasabb, előzékenyebb volt velem szemben, mint az idősebb; de ezt mégis észrevettem arckifejezéséből. Az idősebb tekintetében azt is láttam, hogy alkalmatlan vagyok neki.

Betegem két órával éjfél előtt meghalt, órám szerint majdnem ugyanabban a percben, mint amikor először láttam őt. Egyedül voltam mellette, mikor -389- szegény fiatal feje gyöngéden oldalt hanyatlott és minden földi baja és bánata véget ért.

A testvérek a földszinten levő szobában türelmetlenül vártak arra, hogy ellovagolhassanak. Mialatt egyedül voltam a beteg ágyánál, hallottam, amint lovaglóostorukkal csizmájuk szárát verdesték és föl és alá járkáltak.

Már előzetesen pénzt ajánlott föl nekem, ennek az elfogadását azonban késleltettem. Most egy tekercs aranyat adott. Elvettem a kezéből és az asztalra tettem. Megfontoltam a dolgot és arra az elhatározásra jutottam, hogy nem fogadok el semmit.

– Kérem, bocsásson meg, – mondám – de ilyen körülmények között nem.

Egymásra pillantottak; ők is meghajoltak, mikor én meghajoltam előttük és elváltunk anélkül, hogy csak egyetlen szót is mondottunk volna.

Fáradt, fáradt, fáradt vagyok, – ennyi bánat lesujtott. Nem tudom elolvasni, amit lesorvadt kezemmel irtam.

Korán reggel egy nevemmel ellátott szekrénykében leadták lakásomon a pénztekercset. Az első pillanattól kezdve aggodalmasan megfontoltam, hogy mit kell tennem. Azon a napon elhatároztam, hogy privátim irok a miniszternek, tudatom vele a két esetet, melynél segitségemet igénybe vették és a helyet, ahová hivtak, szóval minden részletet. Tudtam, hogy milyen hatalmas volt az udvari befolyás és hogy milyen jogai vannak a nemességnek és azt vártam, hogy a dologról -390- soha többé nem lesz szó, de lelkiismeretemet óhajtottam megkönnyebbiteni. Az ügyet szigoruan titokban tartottam, még feleségem előtt is és azt határoztam, hogy ezt is fölemlitem levelemben. Tényleges veszedelemtől nem tartottam, de tudtam, hogy másokra veszedelmes lehet, ha megtudják azt, amiről nekem volt tudomásom.

Azon a napon nagyon el voltam foglalva és este nem fejezhettem be levelemet. Másnap reggel a szokottnál jóval korábban keltem föl, hogy befejezhessem. Az év utolsó napja volt. A levél befejezetten feküdt előttem, amikor jelentették, hogy egy urnő látni óhajt.

A feladat, melyet magam elé tüztem, mindinkább meghaladja erőmet. Oly hideg, oly sötét van, érzékeim oly tompák és a reám nehezedő komor hangulat oly borzasztó.

Az urnő fiatal, kellemes és szép volt, de külseje szerint nem hosszu életü. Nagyon izgatott volt. St. Evrémonde márki feleségének mutatkozott be. Én azt a cimzést, mellyel a parasztfiu az idősebb testvért megszólitotta, a vállszalagon látott kezdőbetüvel hoztam kapcsolatba és könnyen jutottam arra a következtetésre, hogy azt a nemesembert rövid idővel azelőtt láttam.

Emlékezetem még mindig pontos, de nem irhatom le ennek a beszélgetésnek a szavait. Gyanitom, hogy szigorubban megfigyelnek, mint azelőtt és nem tudom, hogy mely időben figyelnek meg. Az urnő részben gyanitotta, részben felfedezte a kegyetlen történet főadatait, tudott arról, hogy férjének része volt abban és hogy az én segitségemet vették igénybe. Nem tudta, hogy az a nő meghalt. Azt remélte, hogy titokban tudathatja vele részvétét, amint nekem -391- nagy aggodalommal mondotta. Remélte, hogy az Ég haragját elforditja a családról, mely hosszu idő óta gyülöletes volt sok szenvedő előtt.

Volt oka azt hinnie, hogy van egy élő nőtestvér, és legforróbb vágya az volt, hogy ezen a testvéren segitsen. Nem mondhattam neki egyebet, mint hogy csakugyan van ilyen testvér; azon kivül semmit sem tudtam. Bizva titoktartásomban, azzal a reménnyel jött hozzám, hogy képes leszek az emlitett leány nevét és tartózkodási helyét neki megmondani. Mind e szomoru óráig egyiket sem tudom.

Papirszeleteim kifogynak. Tegnap fenyegetés közben elvettek tőlem egyet. Följegyzéseimet ma be kell fejeznem.

Kegyes, részvéttel teljes urnő volt, házassága nem volt boldog. Hogy is lehetett volna! A testvér nem bizott benne és gyülölte őt és minden befolyását ellene forditotta; félt tőle és férjétől is. Mikor a kapuhoz kisértem, kocsijában egy gyermek ült, két-három éves szép kis fiu.

– Ő érette, doktor, – mondá és könnyezve reámutatott – szeretnék jóvátenni annyit, amennyi gyönge tehetségemtől kitelik. Máskülönben öröksége sohasem lesz áldás reá. Érzem, hogy ha másképpen nem engesztelik ki ezt a bünt, egy napon az ő vétkéül fogják azt betudni. Amit magaménak mondhatok, – nagyon kevés, csak néhány ékszer – ez legyen életének első kötelessége, hogy azt halott anyjának részvéte és mély bánata kiséretében ennek a megsértett családnak adja, ha a leány fölfedezhető.

Kezet csókoltam neki, ő karjába vette, dédelgette a fiut és elhajtott. Sohasem láttam többé.

Minthogy férje nevét abban a hiszemben emlitette, hogy én ismerem, nem emlitettem azt levelemben. A levelet lepecsételtem és minthogy másban nem biztam, aznap magam kézbesitettem.

Ez este, az év utolsó estéjén, kilenc óra tájban, feketébe öltözött ember csengetett kapumon és óhajtott látni engem. Nesztelenül követte szolgámat a lépcsőn, egy fiatal fiut, Defarge Ernőt. Mikor szolgám a szobába lépett, ahol feleségemmel ültem, – ó feleségem, szivem szerelme! Szép fiatal, angol hitvesem! – láttuk, hogy az az ember, akiről ő azt hitte, hogy a kapunál maradt, szótlanul ott áll mögötte.

– Sürgős eset Rue St. Honoréban, – mondá. – Nem tartóztatja sokáig, kocsi vár.

Ide hozott, ide hozott a siromba. Mikor házamból kiléptem, hátulról fekete kendőt dobtak arcomra és szájam fölött szorosan összehuzták, karjaimat megkötözték. A két testvér egy sötét sarokból átkerült az utca másik oldaláról és kézmozdulattal azonositotta személyemet. A másik, zsebéből elővette levelemet, megmutatta nekem és egy lámpás lángjánál elégette, melyet egy szolga odatartott és lábával a hamut széttaposta. Egy szót nem szólottak. Ide hoztak, ide hoztak elevenen a siromba.

Ha Istennek ugy tetszett volna, hogy mind e borzalmas évek alatt, a két testvér közül bármelyik kemény szivének azt sugallta volna, hogy hirt juttasson hozzám szeretett feleségemről, – csak egyetlen szót, hogy él-e vagy meghalt – azt hihettem volna, hogy Ő nem hagyta el őket teljesen. De most hiszem, hogy a véres kereszt jele végzetes reájok és nekik az Ő könyörületében nem lesz részük. Őket és -393- leszármazottjaikat, fajuk utolsó tagjáig én, Manette Sándor, szerencsétlen fogoly, az 1767-ik év utolsó éjszakáján, elviselhetetlen gyötrelmemben vádolom arra az időre, mikor mindezekért a tettekért meg kell felelni. Bevádolom őket Ég és föld előtt.«

Rémületes üvöltés támadt, mikor ennek az okmánynak a fölolvasását befejezték. Éktelen orditás, melyből csak a vér után való mohó szomjuság volt kivehető. Az elbeszélés a kor legbosszuvágyóbb szenvedelmét keltette föl és nem volt olyan fej az országban, amely ezért a halált elkerülhette volna.

Mi szükség e törvényszék és e hallgatóság előtt kiemelni azt, hogy Defargeék ezt a papirost nem hozták nyilvánosságra, mint a Bastilleban felfedezett többi emlékiratot, hanem megtartották, hogy az alkalmas időt kivárják? Minek kiemelni azt, hogy ezt a gyülölt családot Saint Antoine már régen kiátkozta és hogy az bele volt kötve a végzetes lajstromba? Az az ember sohasem élt, akinek erényei és szolgálatai megóvták volna ezen a helyen, ezen a napon és ilyen váddal szemben.

Annál rosszabb volt a vádlottra, hogy a vádló jól ismert polgár, az ő ragaszkodó barátja, feleségének atyja volt. A néptömeg őrjöngő vágyainak egyike volt az ókor kétségbevont erényeinek az utánzása és a nép oltárán való önfeláldozás. Mikor aztán az elnök azt mondotta (különben a saját feje ingott volna a vállán), hogy a köztársaság jó orvosa még nagyobb érdemeket szerez magának a köztársaság körül azáltal, hogy egy gyülölt arisztokrata családot kiirt és kétségtelenül szent élvezetben és gyönyörben lesz része, hogy leányát özveggyé és az ő gyermekét árvává teszi, vad izgalom és hazafias láz fogott el mindenkit, az emberi érzés egy szikrája nélkül.

– Itt nagy a doktor befolyása – mondá Defargené mosolyogva a Bosszuangyalhoz. – Mentse meg őt most, kedves doktor, mentse meg! -394-

Minden esküdt szavazásakor vad üvöltés támadt. Még egy szavazat, még egy. Üvöltés, üvöltés.

Egyhanguan elitélték. Érzelme és származása szerint arisztokrata, a köztársaság ellensége, a népnek hirhedt elnyomója. Vissza a Conciergeriebe és azután a halálba, huszonnégy órán belül.

11. Fejezet.
Alkonyat.

A halálraitélt ártatlan ember szerencsétlen felesége összeroskadt az itélet sulya alatt, mintha halálosan sujtották volna. Hang nem jött az ajkára, de lelkének erős volt a szózata és azt hangoztatta feléje, hogy ő az egyedüli a világon, akinek őt fájdalmában fel kell emelnie és akinek nem szabad fájdalmát növelnie, ugy hogy még ettől a csapástól is rögtön magához tért.

Minthogy a biráknak nyilvános utcai ünnepségen kellett résztvenniök, a törvényszék elnapolódott. A lárma és a teremnek a számos kijáráson való megüresedése még nem szünt meg, mikor Lucie karját férje felé kinyujtva állt ott, arcában csupa szerelem és vigasztalás volt látható.

– Ha megérinthetném! Ha megölelhetném csak egyszer! Ó, jó polgárok, habár csak annyi részvétetek volna irányunkban!

Csak a börtönőr maradt ott és kettő a négy ember közül, aki őt az elmult este elfogta és Barsad. A nép mind kitódult az utcára, hogy a látványosságot megnézze. Barsad ajánlotta a többinek:

– Hadd ölelje meg; hisz csak egy pillanat. – Hallgatva beleegyeztek és a padokon át a teremben levő emelvényhez kisérték, ahonnan Károly előrehajolt és karjaiba ölelhette. -395-

– Isten veled, lelkem édes szerelme. Utolsó áldásom kisérjen, szerelmem. Ismét találkozunk ott, ahol a fáradtak pihennek.

– El tudom viselni, édes Károly. Az Ur segit; ne szenvedj miattam. Utolsó áldást gyermekünknek.

– Általad küldöm. Általad csókolom. Isten hozzádot mondok neki általad.

– Férjem. Nem! Még egy pillanatra! – Elszakadt tőle. – Nem leszünk sokáig elválasztva. Érzem, hogy szivem lassan megtörik; de kötelességemet megteszem, amig képes vagyok arra és ha elhagyom őt, Isten jó barátokat támaszt az ő számára is, amint Ő érettem megtette.

Atyja követte őt és mindkettő előtt térdre borult volna, ha Darnay kezénél nem fogja és ezt kiáltja:

– Nem, nem! Mit cselekedett, hogy előttünk térdelni akar? Most tudjuk, hogy milyen küzdelmei voltak azelőtt. Most tudjuk, hogy mit szenvedett, mikor származásomat gyanitotta és mikor azt megtudta. Most tudjuk, hogy milyen természetes ellenszenvvel kellett megküzdenie és azt legyőzni az ő érdekében. Szivünk egész melegével, minden szerelmünkkel mondunk önnek köszönetet. Az Ég áldja meg!

Az atya egyedüli válasza volt, hogy kezével ősz hajába markolt és azt tépte hangos jajveszékelés közben.

– Nem történhetett másképpen – mondá a fogoly, – minden összeműködött, hogy igy végződjék. Az az eredménytelen törekvés, hogy szegény anyám parancsának eleget tegyek, hozott végzetesen az ön közelébe. Gonoszból nem származhatott jó és áldatlan kezdetnek nem lehetett szerencsésebb vége. Vigasztalódjék és bocsásson meg nekem. Az Ég áldja meg!

Mikor elvezették, felesége elbocsátotta őt és imára kulcsolt kezekkel nézett utána, arcán sugárzó kifejezés -396- ült, melyben még vigasztaló mosoly is volt látható. Mikor a foglyok ajtaján eltávozott, megfordult, fejét szeretően atyja keblére hajtotta, szólni akart hozzá és lábaihoz rogyott.

Akkor előkerült Carton Sydney a sötét sarokból, ahonnan nem mozdult eddig és fölemelte őt. Csak atyja és Lorry voltak vele. Karja remegett, mikor fölemelte és fejét megtámasztotta. De arcából nemcsak részvét – büszkeség is sugárzott.

Könnyen vitte a kapuhoz és gyöngéden lefektette a kocsiban. Atyja és öreg barátja beszállottak, ő a kocsis mellé ült.

Mikor a kapuhoz értek, ahol csak néhány órával azelőtt állott a sötétségben, hogy elképzelje, hogy az utca mely durva köveit érintették lábai, ismét kiemelte őt és a lépcsőn fölvitte szobájába. Ott lefektette egy divánra, ahol gyermeke és Miss Pross sirtak fölötte.

– Ne hozza eszméletre – mondá gyöngéden az utóbbinak, jobb neki igy; ne hozza öntudatra, amig csupán eszméletlen.

– Ó, Carton, Carton, édes Carton – kiáltott a kis Lucie és szenvedélyesen átölelte nyakát, bánata kitörésében. – Most, hogy eljött, bizonyára tesz valamit, hogy mamán segitsen és hogy papát megmentse! Ó, nézzen reá, édes Carton! Ön azok közül való, akik szeretik őt, el tudja viselni, hogy igy látja őt?

A gyermek fölé hajolt és viruló arcát arcára fektette. Gyöngéden letette őt és öntudatlan anyját nézte.

– Mielőtt távozom – kérdezte és szünetet tartott – megcsókolhatom-e őt?

Későbben emlékeztek arra, hogy mikor föléje hajolt és ajkaival arcához ért, néhány szót suttogott. A kis Lucie, aki legközelebb állott hozzá, mondotta -397- nekik később és unokáinak is elmondotta, mikor szép öregasszony volt, hogy hallotta, amint ezt mondotta: »egy életet, melyet szeret«.

Mikor kiment a másik szobába, hirtelen Lorryhoz és atyjához fordult, akik követték őt, és az utóbbinak mondá:

– Manette doktor, tegnap még nagy befolyása volt; kisérelje meg, utóljára. A birák és a hatalmon levők mind barátságosak önhöz és hálásak szolgálataiért; nemde?

– Semmi sem maradt előlem titokban, ami Károlyra vonatkozott. Feltétlenül biztositottak, hogy megmentem őt; és meg is mentettem. – Nagyon nyugtalanul és nagyon lassan válaszolt.

– Kisérelje meg ismét. Csak nagyon kevés idő van holnap délutánig, de kisérelje meg.

– Ez helyes! Tudom, hogy olyan energia, mint az öné, nagy dolgokat vitt véghez, ámbár – tette hozzá mosolyogva és sóhajjal – ily nagy dolgot soha. De kisérelje meg! Oly keveset ér az élet, ha rosszul használjuk, de mégis ezt a fáradságot megéri. Ha nem ugy volna, nem volna áldozat lemondani róla.

– Elmegyek – mondá Manette doktor – egyenest a közvádlóhoz és az elnökhöz és a többihez is elmegyek, akiket inkább nem nevezek meg. Irok – de várjunk csak! Ünnep van az utcákon, alkonyat előtt senki sem lesz otthon található.

– Az igaz! Kétségbeesett remény, a legjobb esetben is, és nem kétségbeesettebb, ha alkonyatig elhalasztódik. Szeretném tudni, hogy mit végez, ámbár én nem remélek semmit. Mit gondol, Manette doktor, mikorra térhet vissza e félelmetes hatalmaktól? -398-

– Remélem, hogy közvetlenül alkonyat után. Egy-két óra lefolyása alatt.

– Négy óra után már sötétedik. Vegyük a leghosszabb időt. Ha én Lorry urhoz megyek kilenckor, meghallom-e, hogy mit végzett, barátunktól, vagy öntől?

Lorry követte Sydneyt a kapuhoz és vállát érintette, amint elmenőben volt és megfordulásra késztette.

– Ha ezek közül az emberek közül egy, vagy mind hajlandó is volna arra, hogy életben hagyja őt, – ez óriási föltétel, mert nekik micsoda az ő, vagy bárkinek az élete – kétségbevonom, hogy a törvényszéki teremben lefolyt jelenetek után ezt tenni mernék.

– Ne essék kétségbe, – mondá Carton nagy gyöngédséggel – ne bánkódjék. Manette doktort bátoritottam ezzel az eszmével, mert éreztem, hogy egy napon Lucienek ez vigasztalás lesz. Különben azt hihetné, hogy életét könnyelmüen pusztulni engedték vagy elvetették és ez bánatot okozhatna neki.

– Igen, igen, igen, – válaszolt Lorry, szemét fölszáritva. – Igaza van. De ő meghal; nincs többé remény.

– Igen. Meghal; nincs többé remény, – ismételte Carton. És szilárd lépéssel haladt le a lépcsőn. -399-

12. Fejezet.
Éjszaka.

Carton Sydney megállott az utcán, nem volt egészen határozott, hogy hová menjen.

– Tellson-bankban kilenckor – mondá elmélyedve. – Helyesen cselekszem-e, ha azalatt mutatkozom? Azt hiszem. Legjobb, ha ez a nép tudja, hogy van itt egy olyan férfi, mint én; ajánlatos óvatosság és szükséges előkészület is lehet. De nyugalom, nyugalom, nyugalom. Először meg kell fontolnom.

Lassitotta lépteit, melyek már egy cél irányába vitték őt, egyet-kettőt fordult a már sötétlő utcában és megfontolta a gondolatot, minden lehető következményeivel. Első eszméje megerősödött.

– Legjobb, – mondá véglegesen határozva – ha ez a nép tudja, hogy van itten egy olyan ember, mint én. – És Saint Antoine felé fordult.

Defarge aznap Saint Antoine külvárosbeli korcsmárosnak mondotta magát. Annak, aki ismerte a várost, nem volt nehéz az ő házát kérdezgetés nélkül is megtalálni. Miután megbizonyosodott fekvése felől, Carton kikerült ismét a szük utcákból, megebédelt egy vendéglőben és ebéd után egészséges álomba merült. Évek óta először nem ivott erős italt. Az elmult éjszaka óta nem ivott egyebet, mint egy kevés könnyü bort és a mult éjszaka a brandyt Lorry tüzhelye mellett lassan kiöntötte, mint aki ezzel már végzett.

Hét óra volt, mikor fölfrissülve fölébredt és kiment ismét az utcára. Saint Antoine felé vivő utjában megállott egy kirakat előtt, melyben tükör volt, meglazult nyakkendőjét megigazitotta, kabátja gallérját felhuzta és haját rendbehozta. Mikor ezzel elkészült, Defarge korcsmája felé ment és belépett oda. -400-

Véletlenül nem volt más vendég a korcsmában, mint Jacques Három, a nyugtalan ujju és károgó hangu. Ez az ember, akit az esküdtek között látott, a kis üzleti asztal előtt állott és Defargeékkal beszédbe volt elegyedve, az emberrel és asszonnyal. A Bosszuangyal részt vett a beszélgetésben, mint a cég rendes tagja.

Mikor Carton belépett és leült és (meglehetős rossz francia nyelven) egy kis mérték bort kért, Defargené figyelmetlen pillantást vetett rá, majd figyelmesebbet és még figyelmesebbet, végül odalépett asztalához és kérdezte, hogy mit rendelt.

– Angol? – kérdezte Defargené és kérdezően huzta fel sötét szemöldökét.

Ránézett, mintha még az egyes szót is nehezen értené meg és az előbbi, erősen idegen hangzásu akcentussal válaszolt:

Defargené visszatért asztalához a borért és amikor Carton egy Jakobinus-ujságot kezébe vett és azt szinlelte, hogy nagy fáradsággal megérteni igyekszik, hallotta, amint mondta:

– Ah! Jó estét, polgár! – mondá poharát megtöltve. – Ah! És jó bor. Éljen a köztársaság!

– Mondom neked, nagyon is hasonlit. – Jacques Három békitően jegyezte meg:

– Igaz, szavamra! – És oly gyönyörrel néz elébe annak, hogy holnap még egyszer fogja látni!

Carton mutatóujjával figyelmesen és elmélyedt arckifejezéssel követte az ujság sorait és szavait. Azok mind az üzleti asztalra könyököltek, közel egymáshoz és halkan beszélgettek. Néhány percnyi hallgatás után, mely alatt mindnyájan reánéztek, ő azonban nem zavartatta magát Jakobinus-olvasmányában, azok ismét folytatták beszélgetésüket.

– Teljesen igaz, amit Madame mond – jegyezte meg Jacques Három. – Miért álljunk meg? Nagyon sok az igaz benne. Miért álljunk meg?

– Helyes, helyes, – vetette Defarge közbe – valahol azonban csak meg kell állani. Csupán az a kérdés, hogy hol.

– Nagyszerü! – károgott Jacques Három. A Bosszuangyal is élénken helyeselt.

– Kiirtás jó elv, feleségem, – mondá Defarge nyugtalanul – általánosságban nem kifogásolom. De ez a doktor sokat szenvedett. Láttad őt ma? Megfigyelted az arcát, mikor az irást fölolvasták?

– Megfigyeltem az arcát, – ismételte az asszony megvetően és bosszusan – igen, megfigyeltem az arcát. Megfigyeltem, hogy az arca nem igazi barátja a köztársaságnak. Vigyázzon az arcára!

– És megfigyelted, feleségem, leánya fájdalmát is – mondá Defarge engesztelő hangon – őneki ez borzasztó fájdalom lehet.

– Megfigyeltem leányát! – ismételte az asszony. – Igen, megfigyeltem leányát, több mint egyszer. Megfigyeltem ma és megfigyeltem más napokon is. Megfigyeltem a tárgyalóteremben és megfigyeltem a börtön előtt az utcán. Csak az ujjamat kell felemelnem…! – Ugy látszott, hogy felemeli (a hallgatózó szeme mindig az ujságon volt) -402- és koppanással ejtette le maga előtt az asztalra, mintha a bárd sujtott volna le.

– Ami pedig téged illet, – folytatta az asszony engesztelhetetlenül, férje felé fordulva – ha tőled függne, szerencsére nem függ, még most is megmentenéd ezt az embert.

– Nem! – tiltakozott Defarge. – Nem, még ha ennek a pohárnak a felemelése is elegendő volna ahhoz. De ott aztán megállanék. Azt mondom, álljunk meg itt.

– Látja, Jacques, – mondá Defargené haragosan – látod te is, kis Bosszuangyalom. Hallgassátok csak! Más vétkekért, mint hogy zsarnokok és elnyomók, itéltem ezt a fajt lajstromomban pusztulásra és kiirtásra? Kérdezzétek férjemet, hogy ugy van-e?

– A nagy napok kezdetén, mikor a Bastille elesett, találta férjem a mai irást és hozta haza magával. Éjszaka közepén, mikor mindenki eltávozott és minden be volt zárva, ezen a helyen elolvastuk, ennek a lámpának a világánál. Kérdezzétek, hogy ugy van-e.

– Akkor éjjel azt mondottam neki, miután az irást elolvastuk és a lámpa kialudt, a nap besütött a vasrostélyokon az üzletbe, hogy titkot akarok mostan vele közölni. Kérdezzétek meg őt, hogy ugy van-e?

– Közöltem vele a titkot. Ezzel a két kezemmel ütöttem ezt a mellemet, mint ahogy mostan teszem és mondom neki: »Defarge, engem a tengerparton a halászok között neveltek föl és az a parasztcsalád, -403- melyet a két Evrémonde testvér oly sulyosan megsértett, mint ahogyan azt a Bastilleból való okmány leirja, az az én családom Defarge, a halálosan sebesitett fiunak a testvére, az én testvérem, az a férj az én testvérem férje volt, az a meg nem született gyermek az ő gyermekük volt, az a fitestvér az én fitestvérem volt, az az apa az én apám volt, azok a halottak az én halottaim, és azt az idézést, hogy ezekért a tettekért megfeleljenek, én örököltem!« Kérdezzétek őt, hogy ugy van-e.

– Akkor mondd a viharnak és tüzvésznek, hogy álljon meg, de ne nekem – válaszolt Defargené.

Mindkét hallgatójának pokoli élvezetet okozott halálthozó haragja – a hallgatózó érezhette, hogy Defargené milyen sápadt, anélkül hogy látta volna – és mind a kettő élénken helyeselt neki. Defarge, csekély kisebbség, néhány szóval megemlékezett a márki részvéttel teljes feleségéről; de csupán azt érte el, hogy felesége megismételte utolsó válaszát:

Vendégek jöttek és a csoport feloszlott. Az angol vendég is kifizette, amit fogyasztott, megszámolta gondosan, amit pénzéből visszakapott és mint idegen, kérte, hogy utasitsák a Nemzeti Palota irányába. Defargené az ajtóhoz vezette őt, karját az övére helyezte és megmutatta neki az utat. Az angol vendég azt gondolta ezalatt, hogy jócselekedet volna azt a kart megragadni, fölemelni és egy éles kést mélyen aládöfni.

De ő utjára ment és nemsokára eltünt a börtönfal árnyékában. A megállapitott órában előkerült onnan, hogy Lorry lakásán ismét megjelenjen; ahol az öreg urat nyugtalan aggodalomban, föl és alá járkálva találta. Azt mondotta, hogy egészen mostanáig Lucienél volt és csupán egy pár perccel azelőtt -404- hagyta őt el, hogy a megállapodáshoz képest idejében itten legyen. Atyját, körülbelül négy óra óta, mióta a bank épületét elhagyta, nem látták. Lucienek halvány reménye volt, hogy az ő közbenjárása talán megmentheti Károlyt, de ez a reménye nagyon csekély. Már több mint öt órája, hogy távol volt, hol lehet? Lorry tiz óráig várt; minthogy azonban Manette doktor nem tért vissza és ő Luciet nem szivesen hagyta egyedül, ugy állapodtak meg, hogy ismét visszamegy hozzá és éjfélkor ismét visszajön a bank épületébe. Azalatt Carton a tüz mellett egyedül vár a doktorra.

Várt, várt és az óra tizenkettőt ütött, de Manette doktor nem tért vissza. Lorry ismét hazajött, de nem hozott hirt róla. Hol lehet?

Éppen ezt a kérdést tárgyalták és hosszas távolléte folytán hajlandók voltak halvány reményt táplálni, mikor hallották őt a lépcsőn. Abban a pillanatban, amint a szobába lépett, nyilvánvaló lett, hogy minden elveszett.

Hogy valóban volt-e valakinél, avagy pedig az egész idő alatt az utcákon bolyongott, azt sohasem tudták meg. Amint ott állott és reájuk bámult, nem kérdeztek tőle semmit, arca mindent megmondott.

Feje és nyaka födetlen volt és amint beszéd közben körültekintett, levetette kabátját és a földre ejtette.

– Hol a padom? Mindenütt kerestem és nem találom. Mit csináltak a munkámmal? Az idő sürget: azokat a cipőket be kell végeznem.

– Kérem, kérem! – mondá ő siró hangon. – Hadd lássak munkához. Adják ide a munkámat.

Minthogy nem kapott választ, haját tépte és a padlót verte lábával, mint egy haragos gyermek. -405-

– Ne kinozzanak egy szegény, szerencsétlen nyomorultat, – könyörgött borzalmas kiáltással – adják vissza a munkámat! Mi lesz velünk, ha az a cipő ma éjjel nem készül el?

Oly teljesen reménytelen volt, hogy őt meggyőzzék, vagy hogy azt megkiséreljék, hogy mindegyikük – mintha megbeszélték volna – egyik kezét a vállára helyezte és azzal az igérettel, hogy munkáját azonnal előkeritik, rábirták őt, hogy a tüz mellé leüljön. Lerogyott a székbe, belekábult a parázsba és sirt. Mintha mindaz, ami a padlásszoba ideje óta történt, csak képzelődés, futó álom lett volna; Lorry látta, hogy ugyanazzá az alakká sorvad, melyet Defarge őrzött.

Ámbár mind a ketten meg voltak hatva és rémülve a hirtelen összeroskadás miatt, nem volt idejük, hogy ezzel az érzelemmel foglalkozzanak. Egyedül maradt leánya, utolsó reményétől és támaszától megfosztva, mindkettőjükhöz fohászkodott. Ismét egymásra tekintettek, mintha összebeszéltek volna, az a gondolat tükröződött vissza arcukon. Carton kezdett el beszélni.

– Az utolsó remény is elveszett, igaz, hogy csekély volt. Igaz; legjobb, ha leányához visszük. De mielőtt elmegy, kérem, hallgasson reám egy pillanatra, nagy figyelemmel. Ne kérdezze a föltételek okát, melyeket most szabni óhajtok, sem az igéretét, melyet kérni akarok; van rá okom – elegendő.

A köztük levő széken ülő alak sóhajtozva hajlongott. Oly hangon beszéltek, mintha éjjel beteg ágya mellett virrasztanának.

Carton lehajolt, hogy fölemelje a kabátot, mely majdnem lábai alá került. Miközben ezt tette, kiesett a zsebből a doktor zsebkönyve, melybe napi teendőit -406- szokta feljegyezni. Carton fölemelte, összehajtott papir volt benne.

– Egy pillanatra! Mindjárt reátérek. Először – kabátja zsebébe nyult és egy másik papirost vett onnan elő – ez az igazolvány engedelmet ad nekem arra, hogy ezt a várost elhagyjam. Nézze meg! Látja: Carton Sydney, angol polgár.

Őrizze meg részemre holnapig. Én látni fogom őt holnap, amint emlékszik, és jobb, ha nem viszem magammal a börtönbe.

– Nem tudom; jobb, ha nem teszem. Most vegye ezt a papirt, mely Manette doktor zsebében volt. Ez hasonló igazolvány, mely felhatalmazza őt, leányát és az ő gyermekét, hogy bármely időben áthaladjon a sorompón és a határon. Látja?

– Talán tegnap szerezte ezt utolsó és legfontosabb óvintézkedés gyanánt, veszedelem esetére. Mikorról van keltezve? De hisz az mindegy; ne nézegesse; tegye óvatosan az enyémhez és az önéhez. Most, kérem, figyeljen. Egy-két óráig ezelőtt való időig nem kételkedtem abban, hogy neki van ilyen igazolványa, vagy kaphat ilyet. Ez érvényes mindaddig, mig be nem vonják. De gyorsan visszavonhatják, és nekem van rá okom, hogy azt higyjem, hogy ez meg fog történni.

– Nagy veszedelemben vannak. Abban a veszedelemben forognak, hogy Defargené bevádolja őket. -407- Az ő ajkáról hallottam. Ma este hallottam ennek az asszonynak a nyilatkozatát, mely az ő veszedelmüket fenyegetőnek tünteti föl. Nem pocsékoltam el semmi időt és a kémet is láttam azóta. Ez megerősitette félelmemet. Tudja, hogy egy favágó, aki a börtönfal közelében lakik, Defargeék ellenőrzése alatt áll. Defargené kihallgatta ezt a favágót, aki azt mondotta, hogy látta őt, – Lucie nevét sohasem említette – amint jeleket váltott a fogollyal. Könnyen előrelátható, hogy az ok a közönséges lesz: börtönösszeesküvés. Lucie élete veszedelemben van, talán gyermekéé is és talán atyjáé is, mivel mind a kettőt látták vele együtt azon a helyen. Ne rémüljön meg annyira. Ön megmenti őket.

– Megmondottam, hogyan. Öntől függ és jobb embertől nem függhet. Ezt az uj feljelentést nem nyujtják be előbb, mint holnapután; talán csak két-három nappal később; még valóbbszinü, hogy csak egy héttel később. Tudja, hogy főbenjáró bün a guillotine áldozatát gyászolni. Őt és atyját feltétlenül vétkesnek tartanák ebben a bünben és ez az asszony (kinek a gyülöletben való kitartását jellemezni képtelen vagyok) várni fog, hogy ezzel a bünnel erősithesse vádját, hogy kétszeresen bizonyos legyen a dolgában. Figyel reám?

– Oly feszülten és annyira bizom abban, amit mond, hogy egy pillanatra még ezt a csapást is elfelejtem, – mondá, a doktor székének támláját érintve.

– Önnek van pénze és gondoskodhatik a leggyorsabb alkalmatosságról, hogy a tengerparthoz jusson. Már néhány nap előtt megtette előkészületeit, hogy visszatérjen Angliába. Lovai holnap korán utra készen legyenek, ugy hogy két órakor délután indulhassanak. -408-

Viselkedése oly lázas és bátoritó volt, hogy a hév Lorryt is elragadta és oly gyors lett, mint egy ifju.

– Ön nemesszivü ember. Nem mondottam, hogy jobb embertől nem függhetnének? Mondja meg Lucienek ma éjjel, hogy milyen veszedelem fenyegeti őt, gyermekét és atyját. Különösen ez utóbbit hangsulyozza, mert ő szivesen fektetné gyönyörü fejét férje mellé.

– Atyja és gyermeke érdekében kényszeritse őt, hogy Párist elhagyja, velük és önnel együtt abban az órában. Mondja meg neki, hogy férje utolsó intézkedése ez volt. Mondja meg neki, hogy sokkal több függ attól, mintsem hiszi vagy reméli. Gondolja, hogy atyja még ebben a szomoru állapotában is engedelmeskedik majd neki; vagy pedig nem?

– Én is azt gondoltam. Tegye meg mindezeket az előkészületeket itt az udvarban, nyugodtan és teljesen, annyira, hogy ön is a kocsiban üljön. Abban a pillanatban, mikor megérkezem, vegyen fel a kocsiba és hajtson el.

– Igazolványom a kezében van a többi között, mint tudja, és föntart számomra egy helyet. Csak arra várjon, hogy helyem el legyen foglalva és aztán Angliába!

– Akkor tehát – mondá Lorry és megszoritotta az ő mohó, de mégis nyugodt és szilárd kezét – nem függ minden egy öreg embertől, egy ifju és tevékeny ember is ott lesz az oldalamon.

– Isten segitségével ott lesz! Igérje meg nekem ünnepélyesen, hogy semmi által sem fogja magát befolyásoltatni, hogy más módot válasszon, mint amiben mostan megállapodtunk. -409-

– Emlékezzék holnap e szavakra: az ut megváltoztatása vagy elhalasztása – bármilyen okból – azt eredményezheti, hogy talán egyetlen életet sem lehet megmenteni és sok életet elkerülhetetlenül föl kell áldozni.

– Emlékezni fogok reájuk. Remélem, hogy a magam részét hüségesen elvégzem.

Ámbár komoly mosollyal mondta ezt, sőt az öreg ember kezét is ajkához emelte, nem vált el tőle akkor. Segitett neki, hogy az elalvó tüz előtt még folyton hajlongó alakot fölkeltse, hogy az köpenyt, kalapot öltsön magára és távozásra birták azzal, hogy padjának és munkájának a keresésére mennek, melyet még mindig jajveszékelve kért. Carton haladt az egyik oldalán és elkisérte annak a háznak az udvaráig, ahol az a lesujtott sziv – mely oly boldog volt akkor, mikor az ő elhagyatott szivét föltárta előtte – virrasztott a borzalmas éjszakában. Belépett az udvarba és néhány pillanatig ott egyedül maradt és feltekintett szobájának megvilágitott ablakára. Mielőtt távozott, áldást és istenhozzádot lehelt feléje.

13. Fejezet.
Ötvenkettő.

A Conciergerie fekete börtönében a nap elitéltjei sorsukra várakoztak. Annyian voltak, mint ahány hétje van az évnek. Ötvenkettőnek kellett azon a délután a város életének folyamán a határtalan, örökkévaló tengerbe gördülnie. Mielőtt még elhagyták celláikat, már uj lakók voltak kijelölve; mielőtt vérük még elkeverődött volna az előtte való napon -410- kiontottak vérével, már el volt különitve a vér, mely holnap az övékével fog elvegyülni.

Ötvenkettőt számoltak le. A hetvenéves nagybérlőn kezdve, aki minden gazdagságával sem vásárolhatta meg az életét, a huszéves varrónőig, akit szegénysége és ismeretlensége sem tudott megmenteni. Fizikai betegségek, melyeket emberi vétek és késedelem okoz, minden rendből szedik az áldozataikat; a borzalmas erkölcsi járvány is, melyet kimondhatatlan fájdalom, elviselhetetlen elnyomás és szivtelen közömbösség szült, egyformán, különbség nélkül sujtott.

Darnay Károly, cellájában egyedül, nem vigasztalta magát hizelgő ámitással, amióta a törvényszéktől oda visszatért. Az elbeszélés minden sorából hallotta halálos itéletét. Teljesen megértette, hogy semmilyen személyes befolyás nem mentheti őt meg, hogy tulajdonképpen milliók itélték őt el és egyesek érette semmit sem tehetnek.

Még sem volt könnyü, hogy szeretett felesége friss emlékével, nyugodt lélekkel készüljön arra, amit el kellett szenvednie. Az élethez füző kötelék erős volt és nehéz, nagyon nehéz volt azt meglazitani; ha lassan és nagy fáradozás árán itt meglazult kissé, annál szorosabbra füződött amott; és ha minden erejét az egyik kéz ellen forditotta és az engedett, a másik ismét bezárult. Minden gondolatában lázas sietség volt, szive hevesen és izgatottan dobogott és minden lemondásnak elleneszegült. Ha egy pillanatra érezte is a lemondást, ugy látszott, hogy felesége és gyermeke, akiknek még őutána élniök kellett, óvást emeltek ellene és azt önzőnek mondották.

Mindez azonban csak eleinte volt. Nem tartott sokáig és belátta, hogy sorsa, melynek elébe ment, nem volt szégyen, hogy igazságtalanul elitélve, naponta annyian mentek szilárd léptekkel ugyanarra -411- az utra. Ezt azután az a gondolat követte, hogy szeretteinek jövő lelki nyugalmára nézve nagyfontosságu, hogy ő nyugodt magatartást tanusitson. Hangulata igy fokonkint megnyugodott, ugy hogy lelke fölemelkedhetett a magasba és onnan merithetett vigasztalást.

Még mielőtt besötétedett elitéltetésének estéjén, már ennyire jutott utolsó utjában. Megengedték neki, hogy irószereket és gyertyát vásároljon és nekifogott, hogy addig irjon, mig a börtönben minden világot el kellett oltani.

Hosszu levelet irt Lucienek, melyben elmondotta neki, hogy addig, mig őtőle magától nem hallotta, nem tudott semmit atyja bebörtönzéséről és hogy éppen olyan kevéssé tudta, mint ő, mig azt az irást föl nem olvasták, hogy atyja és nagybátyja voltak okozói az ő atyja szenvedésének. Megmagyarázta már neki, hogy atyja – mostan teljesen érthető okból – eljegyzésükkor egyedüli föltételnek kötötte ki és házasságuk reggelén még külön is megigértette, hogy nevét, melyről lemondott, eltitkolja. Atyja kedvéért kérte őt, hogy sohase kutassa, vajjon atyja megfeledkezett-e annak az irásnak a létezéséről, avagy pedig az a Tower-ról szóló elbeszélés emlékeztette-e arra, azon a régen elfeledett vasárnapon, a kertben, a kedves platán alatt. Ha volt arra vonatkozó határozott emléke, ugy bizonyára meg volt győződve arról, hogy az a Bastilleal együtt elpusztult, minthogy nem emlitették azt a foglyok emlékiratai között, amelyeket az ostromlók ott fölfedeztek és amelyekről a világ összes lapjai irtak. Arra kérte őt, – ámbár hozzáfüzte, hogy nagyon jól tudja, hogy az milyen fölösleges – hogy atyját azzal vigasztalja, hogy minden alkalommal kiméletesen hangsulyozza az igazságot, hogy ő nem tett semmi olyant, amiért ő önmagának indokoltan valamit is szemére vessen, sőt, hogy ő az ő kettejük érdekében mindent -412- elfelejtett. Miután még arra kérte, hogy az ő hálás szerelmére és áldására örökké emlékezve, küzdje le bánatát, hogy szeretett gyermekükről gondoskodhasson és minthogy a mennyben találkoznak, megeskette őt arra, hogy atyját vigasztalni fogja.

Atyjának ugyanolyan módon irt; azonkivül még azt is mondotta neki, hogy feleségét és gyermekét különösen az ő gondjaira bizza. Ezt lelkére kötötte annak a reményében, hogy ezáltal megóvja őt attól, hogy lehangolttá váljék, vagy hogy visszaessék régi, veszedelmes állapotába, melytől nagyon is kellett tartani.

Lorrynak mind a kedveseit szivébe ajánlotta és vagyoni helyzetét elmagyarázta. Miután ezt megtette és hozzáfüzte hálás barátságának és meleg vonzalmának nyilvánulását, mindent elvégzett. Cartonra egyszer sem gondolt. Lelke annyira tele volt az övéivel, hogy egyszer sem gondolt reá.

Elég ideje volt, hogy befejezze ezeket a leveleket, mielőtt kioltották a lámpákat. Mikor szalmazsákjára lefeküdt, azt hitte, hogy ezzel a világgal végzett.

De álmában feléje intett ujra és ragyogó alakokban mutatkozott előtte. Szabadon és boldogan tért vissza ismét Sohoba, a régi házba (ámbár egészen másmilyennek látszott, mint a valóságos ház), megmagyarázhatatlan módon szabadult meg és gondoktól menten együtt volt Lucievel ismét, ő azt mondotta neki, hogy csak álom volt az egész, és hogy ő sohasem távozott. Feledés szünete következett, majd szenvedett és ismét visszajött hozzá, halottan és békeségben és mégsem volt különbség közöttük. Feledés egy ujabb szünete és fölébredt a komor reggelen, anélkül, hogy tudná, hogy hol van, vagy mi történt, mig lelkén végigcikázott:

Igy haladt keresztül az órákon addig az ideig, amikor az 52 fő volt lehullandó. Most, mialatt higgadt -413- volt és remélte, hogy nyugodt hősiességgel megy végének elébe, ébredező gondolatai uj munkába fogtak, nehezen voltak megfékezhetők.

Sohasem látta az eszközt, mely életét volt elveendő. Mily magas volt, hány lépcsője volt, hová állitják, hogyan érintik őt, hogy a kezek, melyek megragadják, vörösek lesznek-e a vértől, hogy mely oldalra forditják a fejét, hogy első lesz-e vagy az utolsó; ilyen és ehhez hasonló kérdések számtalanszor, akaratlanul tolultak lelkébe. Nem voltak félelemmel egybekötve: öntudatában nem volt félelem. Inkább attól a különös, mindig ujra feltoluló kivánságtól származtak, hogy tudni óhajtotta volna, hogy mit tegyen, ha az ő ideje elérkezik; oly kivánság, mely óriási aránytalanságban volt azzal a néhány pillanattal szemben, amelyekre vonatkozott; csodálkozás, mely inkább egy benne levő más lélek csodálkozása volt, mint az övé.

Az órák elteltek, amint föl és alá járkált és a harang azokat az órákat verte, melyeket ő többé sohasem fog hallani. Kilenc elmult mindörökre, tiz elmult mindörökre, tizenegy elmult mindörökre, tizenkettő közeledett, hogy elmuljon. Erős akarattal leküzdötte az utolsó hangulatot is, mely annyi gondolatot keltett benne. Föl és alá járt és lassan ismételte neveiket. A legnehezebb küzdelem elmult. Képes volt arra, hogy föl és alá járjon, zavaró gondolatoktól menten, magáért és övéiért imádkozott.

Mondották neki, hogy három lesz az utolsó óra és tudja, hogy valamivel előbb szólitják őt elő, minthogy a szekerek nehezen és lassan dübörögtek végig az utcákon. Azt határozta tehát, hogy a két órára gondol, hogy ez az ő órája és a közbeeső időben ugy megerősödik, hogy azután képes legyen másokat bátoritani. -414-

Amint szabályosan, mellén keresztbefont karokkal járt föl és alá, egészen más ember volt, mint a La Forcebeli fogoly, aki ottan járkált föl és alá és meglepetés nélkül hallotta, amint egyet ütött az óra. Ez az óra olyan lassu volt, mint a többi. Hálát rebegett az Égnek, hogy visszanyerte önuralmát és azt gondolta, még egy óra, és megfordult, hogy tovább járkáljon.

A kulcsot a zárba dugták, megfordult. Mielőtt az ajtó kinyilott, vagy amikor kinyilott, egy férfi halk hangon angolul mondotta:

– Sohasem látott itt engem; kikerültem utjából. Menjen be egyedül; itt várok. Ne veszitsen időt!

Az ajtó gyorsan kinyilt és becsukódott és előtte állott Carton Sydney, nyugodtan és higgadtan, mosollyal az arcán és ujja figyelmeztetően az ajkaira volt fektetve.

Valami derült, ragyogó és különös volt arcának a kifejezésében, ugy hogy a fogoly az első pillanatban nem tudta, hogy a jelenés nem fantázia-e. De ő szólott és az ő hangja volt; megragadta a fogoly kezét és az igazi kéz nyomása volt.

– A világ összes emberei közül legkevésbbé remélte, hogy engem fog látni – mondá ő.

– Nem tudtam elhinni, hogy ön az. Még most is alig tudom elhinni. Ön nem fogoly? – Ez a félelem ötlött hirtelen az agyába.

– Nem. Véletlenül hatalmam van az őrök egyike fölött és annak a felhasználása által állok itten ön előtt. Tőle jövök, feleségétől, kedves Darnay.

– Fölötte komoly, sürgős és határozott kivánságot, mely az ön előtt oly drága szónak legmeghatóbb -415- hangján szól önhöz, melyre ön oly jól emlékszik.

– Nincsen ideje arra a kérdésre, hogy miért hozom én, hogy mit jelent; nekem nincs időm, hogy elmondjam önnek. Teljesitenie kell; vesse le cipőit és huzza fel az én csizmáimat.

A cella falánál, a fogoly mögött egy szék állott. Carton villámgyorsasággal belenyomta őt és mezitláb állott előtte.

– Carton! Erről a helyről nem lehet elmenekülni; nem lehet keresztülvinni! Velem együtt meghal! Őrültség!

– Őrültség volna, ha fölszólitanám, hogy meneküljön; de teszem-e? Ha arra szólitanám föl, hogy menjen ki ezen az ajtón, mondja, hogy őrültség és maradjon itt. Cserélje el nyakkendőjét és kabátját az enyémmel. Mialatt ön azt teszi, hadd vegyem ki ezt a szalagot hajfürteiből, és rázzam szét haját ugy, amilyen az enyém.

Bámulatos gyorsasággal és oly akarat- és cselekvési erővel, mely csodálatosnak látszott, reákényszeritette ezeket a változtatásokat. A fogoly olyan volt kezében, mint egy gyermek.

– Carton, édes Carton! Őrültség! Nem lehet keresztülvinni, nem történhetik meg, megkisérelték, de sohasem sikerült. Könyörgök, hogy halálával ne szaporitsa az enyémnek a keserüségét!

– Kedves Darnay, arra szólitom-e fel, hogy menjen ki ezen az ajtón? Ha arra szólitom fel, utasitsa vissza. Itt van tinta, toll és papiros az asztalon. Elég szilárd a keze ahhoz, hogy irjon?

– Szilárditsa meg ismét és irja, amit diktálok. Gyorsan, barátom, gyorsan! -416-

Darnay kezét lázas homlokához nyomta és az asztalhoz ült. Carton, jobbkezével keblében, egészen közelében állott.

A fogoly minden kérdésnél föltekintett. Carton kezével keblében, mellette állt és reánézett.

– Ha emlékszik, – diktálta Carton – azokra a szavakra, melyeket régen mondottunk egymásnak, akkor könnyen megérti ezt, ha meglátja. Tudom, hogy emlékszik reájuk. Nem az ön természete, hogy elfelejtse azokat.

Kivonta kezét kebléből, de a fogoly éppen mostan föltekintett zavart csodálkozással és a kéz valamit markolva, megállott.

– Mindjárt megtudja. Irja, csak néhány szó van még. Ismét diktált: Hálás vagyok, hogy eljött az idő, hogy bebizonyithatom. Hogy igy cselekszem, nem okoz nekem sem fájdalmat, sem bánatot.

Mikor ezeket a szavakat mondotta, szemét az iróra függesztette és kezét lassan és gyöngéden az iró arca elé helyezte.

– Nem tudok semmiről; nem lehet itt semmi. Vegye a tollat és végezze be. Siessen, siessen! -417-

Mintha emlékezete meggyöngült volna, vagy lelke megzavarodott volna, ugy erőlködött a fogoly, hogy figyelmét összeszedje. Amint homályos szemmel és lassuló lélegzettel tekintett Cartonra, keze ismét a keblében volt és szilárdan nézett reája.

– Ha másként lett volna, – Carton keze ismét óvatosan és lassan lefelé lopódzott – sohasem használtam volna föl a kinálkozó alkalmat. Ha másként lett volna, – a kéz a fogoly arca előtt volt – annál inkább kellett volna helyt állanom érte. Ha másként lett volna… – Carton a tollat nézte és azt vette észre, hogy már csupa olvashatatlan jeleket irt.

Carton keze nem mozdult többé keble felé. A fogoly szemrehányó tekintettel felugrott, de Carton keze egészen közel volt arcához és balkarjával derekát ölelte át. Néhány pillanatig gyöngén védelmezte magát a férfi ellen, aki azért jött, hogy életét az övé helyett föláldozza; de egy perc eltelte után eszméletlenül terült el a földön.

Carton gyorsan és habozás nélkül öltötte fel a fogoly levetett ruháit, haját hátrafésülte és megkötötte azzal a szalaggal, melyet a fogoly viselt. Azután halkan szólott:

– Látja? – mondá Carton, föltekintve, amint ott térdelt féltérdén az eszméletlen alak mellett és a papirost a keblébe dugta – nagy az ön veszedelme?

– Carton ur, – válaszolta a kém félénken csattantva ujjával – az itteni nagy forgalomban ez nem veszedelmes reám, ha ön az ajánlatát hüségesen véghezviszi.

– Az ötvenkét számnak teljesnek kell lenni. Ha ön ebben az öltözetben teljessé teszi, nem félek. -418-

– Ne féljen! én nemsokára nem leszek már utjában és nem árthatok önnek és a többiek, ha Istennek, ugy tetszik, nemsokára messze lesznek innen. Most hivjon segitséget és vigyen engem a kocsiba.

– Őt, ember, akivel én cseréltem; azon a kapun megy ki, amelyen engem behozott?

– Gyönge voltam és szédültem, mikor jöttem és most, hogy távozom, elájultam. A bucsu elszéditett. Ilyesmi itten gyakran, nagyon is gyakran megtörtént. Élete saját kezében van. Gyorsan, hivjon segitséget!

– Esküszik, hogy nem árul el? – kérdé a reszkető kém, mikor még egy pillanatra szünetelt.

– Ember, ember, – válaszolta Carton lábával dobogva – nem esküdtem elégszer ünnepélyesen, hogy ezt keresztülviszem, hogy most e drága pillanatokat vesztegeti? Vigye maga az udvarba, amelyet ismer, helyezze el maga a kocsiban, mutassa meg őt Lorryéknak, és mondja neki, hogy nincs más élesztőszerre szükség, mint a friss levegőre és hogy emlékezzék tegnap esti szavaimra és igéretére és hogy hajtson el azonnal.

A kém eltávozott és Carton az asztalhoz ült és homlokát kezébe támasztotta. A kém azonnal visszatért két emberrel.

– Hogy-hogy? – mondá az egyik a földön heverő alakot látva. – Annyira lesujtotta az a hir, hogy barátja a Saint Guillotine sorsjátékban a főnyereményt nyerte meg?

– Jó hazafi, – mondá a másik – nem lehetne jobban lesujtva, ha az arisztokrata semmit sem nyert volna.

Felemelték az eszméletlen alakot, ráhelyezték egy hordágyra, melyet a kapuból hoztak és lehajoltak, hogy elvigyék. -419-

– Tudom, – válaszolt Carton – vigyázzon barátomra, könyörgöm és hagyjon magamra.

– Jöjjetek, tehát, fiaim, – mondá Barsad – emeljétek fel és vigyétek el.

Az ajtó bezárult és Carton egyedül maradt. Feszült figyelemmel hallgatózott, minden hangra figyelt, mely gyanut vagy veszedelmet jelezhet. Nem hallott semmit. Kulcsok fordultak, ajtók csapódtak, távoli folyosókról lépések hallatszottak, szokatlan kiabálás vagy sietés nem volt hallható. Kis idő mulva szabadabban lélegzett föl, az asztalhoz ült és ismét hallgatózott, mig az óra kettőt ütött.

Olyan hangok hallatszottak, melyektől nem félt, mert képzelte, hogy mit jelentenek. Egymás után több ajtót nyitottak ki, végül az övét. Egy börtönőr a kezében levő jegyzékbe tekintett és csupán ennyit mondott: »Evrémonde, kövessen!« És ő távolról egy nagy sötét terembe követte őt. Sötét téli nap volt és a teremben uralkodó és a külső sötétség is okozta, hogy alig tudta felismerni a többieket, akiket ide behoztak, hogy karjaikat megkötözzék. Némelyek álltak, mások ültek. Egyesek jajveszékeltek és nyugtalanul jártak föl és alá, de ilyen csak kevés volt. A nagy többség nyugodt és néma volt és mereven a földre nézett.

A fal mellett egy sötét sarokban állott, mialatt az ötvenkettőből még néhányat őutána hoztak be, az egyik megállott, amint elmenőben volt, hogy őt, mint ismerőst, megölelje. Megrettent, hogy fölfedezik, de az ember tovább haladt. Néhány pillanattal később, egy leányos termetü, kedves, sápadt arcu, nagy, türelmes szemü nő kelt föl a padról, ahol ült és odajött hozzá, hogy beszéljen vele.

– Evrémonde polgár, – mondá megérintve őt -420- hideg kezével – szegény kis varrónő vagyok, együtt voltam önnel La Forceban.

– Összeesküvéssel. Az igazságos ég tudja, hogy ártatlan vagyok. Ugyan ki gondolna arra, hogy összeesküdjék ilyen szegény, gyönge teremtéssel, mint én vagyok?

Szomoru mosollyal mondotta és ez annyira meghatotta őt, hogy könnyek szöktek a szemébe.

– Nem félek a haláltól, Evrémonde polgár, de én nem tettem semmit. Szivesen meghalok, ha a köztársaság, mely annyi jót akar velünk tenni, szegényekkel, nyer valamit a halálommal. De nem értem, hogy ez hogy lehet, Evrémonde polgár. Ily szegény, gyönge kis teremtés!

– Hallottam, hogy szabadonbocsátották, Evrémonde polgár. Reméltem, hogy igaz.

– Ha a kocsin önnel megyek, Evrémonde polgár, megengedi, hogy kezét fogjam? Nem félek, de kicsi vagyok és gyönge és az több bátorságot ad nekem.

Mikor a türelmes szemek arcába tekintettek, hirtelen kétséget látott bennük, majd csodálkozást. Ő megszoritotta a munkában eldurvult, éhségtől lesoványodott, fiatal kezet és ajkait érintette.

Ugyanazok az árnyékok, melyek a börtönt érik, a kora délután ugyanazon órájában beárnyékolják a sorompót és a körülötte levő tömeget, mikor egy Párisból távozó kocsi hajt oda, hogy megvizsgálják.

– Ugy látszik, hogy a doktor polgár nincsen észnél. A forradalmi láz nagyon heves volt reá nézve.

– Csókolj meg, Evrémonde gyermeke. Most jó köztársasági embert csókoltál meg; valami uj a családodban; emlékezz reá! Carton Sydney. Ügyvéd. Angol. Melyik az?

– Remélhető, hogy a friss levegőben magához tér. Láthatóan nincsen jó egészségben és megrázóan bucsuzott el egy barátjától, aki a köztársaság neheztelését vonta magára.

– Ez az egész? Ez ugyan nem sok! Sokan vonták magukra a köztársaság neheztelését és ki kell tekinteniök a kis ablakon. Lorry Jarvis. Bankár. Angol. Melyik az?

Lorry Jarvis válaszolt mind az előző kérdésre. Lorry Jarvis kiszállott és ott áll, kezével fogva a kocsi ajtaját és válaszol a hivatalnokcsoportnak. Lassan körüljárják a kocsit, kényelmesen fölszállnak a tetejére, hogy lássák, micsoda podgyász van ott; a falusi -422- nép körülötte áll, közelebb jön a kocsi ajtajához és kiváncsian belebámul; egy kicsiny gyermeknek anyja, aki hordozta őt, kinyujtotta a karját, hogy megérinthesse a guillotine alatt meghalt arisztokrata feleségét.

Ezek ismét Lorry Jarvis szavai voltak, amint kezeit imára kulcsolja és fölfelé tekint. Rémület keletkezik a kocsiban és sirás, az eszméletlen utas nehezen lélegzik.

– Nem haladunk nagyon lassan? Nem lehetne biztatni őket, hogy gyorsabban hajtsanak? – kérdi Lucie aggodalmasan az öreg embertől.

– Menekülésnek látszanék, édesem. Nem szabad őket nagyon sürgetnünk; gyanut keltene.

Házak kettes-hármas csoportokban, magános gazdaságok, rombadőlt épületek, festő- és bőrgyárak, és más ehhez hasonló épületek, majd nyilt vidék, lombtalan fasorok haladnak el mellettünk. Alattunk a kemény, egyenetlen kövezet, oldalt a puha, mély sár. Néha a feneketlen sárba hajtunk, hogy elkerüljük a kövek rázását, néha megakadunk a mély pocsolyában és gödrökben. Ilyenkor olyan nagy a türelmetlenségünk gyötrelme, hogy vad félelmünkben és sietésünkben inkább kiszállanánk és rohannánk vagy elrejtőznénk, bármit tennénk inkább, mint megállani.

A nyilt vidékről ismét düledező épületek, magános gazdaságok, festő- és bőrgyárak és ilyenhez hasonló épületek, majd kettes-hármas házcsoportok, lombtalan fasorok közé kerülünk. Megcsaltak ezek az emberek és más uton visszavittek? Nem ugyanaz a hely ez? Hála Égnek nem! Falu. Nézzen hátra, -423- nézzen hátra, hogy nem üldöznek-e! Csend! A postaház!

Kényelmesen fogják ki négy lovunkat; kényelmesen áll a kocsi a kis utcán, lovaitól megfosztva és nincs remény arra, hogy ismét mozgásba jöjjön; a lovak lassan láthatók lesznek, egyik a másik után, az uj kocsisok kényelmesen követik és uj csomókat kötözgetnek ostoraikra; az előbbi kocsisok kényelmesen számolják pénzüket, rosszul adják össze és hibás eredményre jutnak. Az egész idő alatt szivünk oly gyorsan ver, hogy a leggyorsabb ló leggyorsabb vágtatása sem érné utól.

Végre az uj kocsisok nyergükben ülnek és a régiek mögöttünk maradnak. Áthaladtunk a falun, föl a dombon, le a lejtőn és vizenyős sikságon hajtunk. A kocsisok hirtelen élénk mozdulattal kezdenek beszélni és a lovakat hevesen visszarántják. Üldöznek!

– Mondtam! Derék szám. Polgártársam itt, csak negyvenkettőt mondott. Tiz fejjel több; ez is valami. A guillotine szépen dolgozik. Imádom őt. Előre, előre!

Az éjszaka sötéten közeledik. Ő mozdul ismét; kezd eszméletre térni és érthetően beszélni; azt hiszi, hogy még mindig együtt vannak; kérdezi őt, nevénél szólitva, hogy mi van a kezében. Ó, kegyelmes Ég, szánj meg minket, segits rajtunk! Nézzen ki, nézzen ki, nem üldöznek-e!

A szél száguld mögöttünk, a felhők repülnek utánunk, a hold fénye ragyog fölöttünk és csupán a vad éjszaka üldöz; de eddig semmi más nem üldöz minket. -424-

14. Fejezet.
A kötés befejeződött.

Ugyanabban az időben, mikor az ötvenkettő sorsára várakozott, Defargené sötét, vészthozó tanácsot tartott a Bosszuangyallal és Jacques Hárommal, a forradalmi esküdtszék tagjával. Madame Defarge nem a korcsmában tanácskozott minisztereivel, hanem a favágó félszerében, aki azelőtt utkaparó volt. A favágó nem vett részt a tanácskozásban, hanem tisztes távolságban tartózkodott, mint valami szolga, aki nem beszélhet vagy nyilvánithat véleményt, mig nem kérdezik.

– De a mi Defargeunk kétségtelenül jó köztársasági? – kérdé Jacques Három.

– Nincsen Franciaországban jobb, mint ő – hangoztatta a pergő nyelvü Bosszuangyal visitó hangján.

– Csend, kis Bosszuangyal – mondá Defargené és homlokát ráncolva, kezét segédtisztje ajkára tette; – hadd beszéljek! Az én férjem, polgártárs, jó köztársasági és bátor ember; érdemeket szerzett magának a köztársaság körül és bizalmát is birja. De férjemnek is vannak gyöngeségei és elég gyönge, hogy részvétet érez a doktor iránt.

– Nagy kár, – károgta Jacques Három kétkedően rázva fejét s kegyetlen ujjai éhes szája körül jártak – nem egészen olyan, mint egy jó polgár; sajnálni való dolog.

– Látja, – mondá az asszony – én nem törődöm a doktorral. Fejét hordozhatja vagy elveszitheti, nem érdekel; nekem mindegy. De az Evrémonde-fajt ki kell irtani és feleségnek és gyermeknek követni kell a férjet és atyát. -425-

– Szép feje van erre a célra, – károgta Jacques Három. – Láttam ott kék szemeket és aranyos hajat és gyönyörünek látszott, mikor Sámson felmutatta.

– A gyermeknek is aranyhaja és kék szeme van, – jegyezte meg Jacques Három és elmélyedve élvezte szavait – és ritkán kapunk gyermeket oda. Szép látvány!

– Egyszóval, – mondá Defargené rövid elmélkedésének véget vetve – ebben az ügyben nem bizom férjemben. Az utolsó éjszaka óta nemcsak hogy érzem, hogy terveim részleteit nem közölhetem vele, hanem azt is érzem, hogy a halasztás azzal a veszedelemmel járhat, hogy figyelmezteti őket és elmenekülhetnek.

– Ennek nem szabad megtörténni, – károgta Jacques Három – senkinek sem szabad elmenekülni. Még félig sem elég ugy, ahogy most megy. Százhusznak kellene lenni naponta.

– Egyszóval, – folytatta Defargené – férjemnek nincsen olyan oka, mint nekem, hogy ezt a családot a köztársaság üldözze és nekem nincs olyan okom, mint neki, hogy a doktor iránt szánalmat érezzek. Tehát egyedül kell cselekednem. Jöjjön ide, kis polgár.

A favágó, aki tisztelettel és a haláltól való rettegés alázatosságával nézett reá, odament, vörös sapkáját kezében tartva.

– Ami azokat a jeleket illeti, kis polgár, – mondá Defargené szigoruan – melyeket a fogollyal váltott, hajlandó-e még ma erre vonatkozóan tanuskodni?

– Igen, igen, miért ne? – kiáltott a favágó. – Minden nap, akármilyen időjárásban kettőtől négyig, mindig jelt adott, gyakran a kicsivel együtt, gyakran nélküle. Tudom, amit tudok. A saját szememmel láttam. -426-

Mialatt beszélt, mindenféle mozdulatot végzett, mintha véletlenül utánozna néhányat a jelek közül, melyeket sohasem látott.

– Nyilvánvaló összeesküvés, – mondá Jacques Három. – Világos, hogy az.

– Meg lehet az esküdtekben bizni? – tudakozódott Defargené és komor mosollyal tekintett reája.

– A hazafias esküdtszékben megbizhatik, kedves polgárnő. Esküdttársaimért jótállok.

– Most lássuk csak még egyszer, – mondá Defargené fontolgatva. – Nélkülözhetem-e ezt a doktort férjem miatt? Nem érzek semmit sem ellene, sem mellette. Nélkülözhetem-e őt?

– Egy fejet számitana, – jegyezte meg Jacques Három halk hangon – valóban nincsen elegendő fejünk; azt hiszem, hogy kár volna.

– Ő is jeleket váltott vele együtt, láttam jól, – mondotta Defargené – nem beszélhetek egyikről a másik nélkül; és nem szabad hallgatnom és az ügyet egészen reábiznom erre a kis polgárra. Merthogy én nem vagyok rossz tanu.

A Bosszuangyal és Jacques Három lázasan versenyeztek egymással és kijelentették, hogy Defargené a legkiválóbb, a legbámulatosabb tanu. A kis polgár, hogy ne maradjon el, mennyei tanunak mondotta őt.

– Kisérelje meg szerencséjét, – mondá Defargené. – Nem, nem nélkülözhetem őt! Három órakor el van foglalva? Odamegy a mai kivégzéshez?

A kérdés a favágóhoz volt intézve, aki sietve igenlően válaszolt és felhasználva az alkalmat, hozzáfüzte, hogy ő a legbuzgóbb köztársasági és valóban a legszerencsétlenebb volna, ha valami megakadályozná abban, hogy délutáni pipáját a fura nemzeti borbély munkájának szemlélése közben szijja el. Annyira hangsulyozta ezt, hogy azzal lehetett volna gyanusitani (és talán Defargené fekete, megvetően reánéző szemei gyanusitották is), hogy -427- a nap minden órájában egyéni aggodalmai vannak személyes biztossága tekintetében.

– Én, – mondá az asszony – hasonlóan vagyok elfoglalva ugyanazon a helyen. Majd ha elmult, – mondjuk: nyolc órakor ma este – jöjjön hozzám Saint Antoineba és az én bizottságomnál benyujtjuk a feljelentést ellenük.

A favágó azt mondotta, büszke és boldog lesz, hogy a polgárnőnek segitségére lehet. A polgárnő reánézett; ő zavart lett, kikerülte pillantását, mint ahogy valami kis kutya cselekedett volna, visszahuzódott fatömbjei közé és zavarát fürésze markolata mögött igyekezett elrejteni.

Defargené intett az esküdtnek és a Bosszuangyalnak, hogy jöjjenek közelebb az ajtóhoz és további terveit a következő szavakkal fejtette ki előttük:

– Az asszony most otthon lesz és férje halála pillanatát várja. Gyászolni és sirni fog. Olyan kedélyállapotban lesz, hogy a köztársaság igazságosságát kétségbe fogja vonni. Tele lesz részvéttel a köztársaság ellenségei iránt. Odamegyek hozzá.

– Micsoda bámulatos nő! Micsoda imádandó nő! – kiáltott fel Jacques Három gyönyörködve.

– Fogd kötésemet, – mondá Defargené, segédtisztjének kezébe helyezve azt – és tartsd készen számomra szokott helyemen. Tartsd fönn számomra szokott székemet. Menj oda egyenesen, mert ma valószinüleg a szokottnál nagyobb csődület lesz.

– Szivesen engedelmeskedem főnököm parancsának, – mondá a Bosszuangyal élénken és arcát megcsókolta.

– És mielőtt a szekerek megérkeznek. Bizonyosan ott légy, lelkem, – kiáltotta a Bosszuangyal utána, -428- mivel ő már befordult az utcába – mielőtt a szekerek megérkeznek!

Defargené a kezével intett, annak jeléül, hogy hallotta és megbizhatnak abban, hogy idejében ott lesz, azután végigment a sáron és a börtönfal sarka körül befordult. A Bosszuangyal és az esküdt utánanéztek, amint eltávozott és dicsérték szép alakját és kiváló erkölcsi tulajdonságait.

Volt abban az időben sok nő, kiket a kor borzalmasan elcsufitott, de mind között egy sem volt oly félelmetes, mint ez a könyörtelen asszony, aki most az utcákon haladt. Erős és félelem nélküli jellem, éles és gyors felfogás, nagy határozottság olyanfajta szépséggel párosult, mely nem csupán birtokosát látszott szilárdsággal és lelkesedéssel elárasztani, hanem másokban is e tulajdonságok ösztönszerü beismerését idézte elő; olyan jellem volt, melynek ilyen zord időkben minden körülmények között érvényesülni kellett. Gyermekkora óta az elszenvedett jogtalanság keserü érzelmén töprengett és engesztelhetetlen gyülölettel telt el egy rend iránt; az alkalom tigrissé nevelte őt. Részvétet egyáltalán nem ismert. Ha ez az erény benne volt valaha, teljesen kiveszett belőle.

Őneki semmi sem volt az, hogy egy ártatlan ember elődeinek vétkeiért haljon meg; nem őt, hanem azokat látta. Őneki semmi sem volt az, hogy felesége özveggyé, gyermeke árvává váljék; ez nem volt elegendő bünhődés, mert ezek az ő természetes ellenségei és az ő zsákmánya voltak és mint ilyeneknek, nem volt joguk az élethez. Meglágyitani őt teljesen reménytelen volt, mert még önmagával szemben sem ismert részvétet. Ha elpusztult volna a sok utcai zavargás egyikében, melyben résztvett, nem szánta volna önönmagát; ha holnap bárd alá küldötték volna, nem ment volna enyhébb érzelemmel oda, mint azzal a kegyetlen óhajjal, -429- hogy helyet cseréljen azzal az emberrel, aki őt odaküldte.

Ilyen szivet hordott Defargené durva ruhája alatt, mely, bár gondatlanul viselte, bübájosan állott rajta és sötét haja szépnek látszott vörös sapkája alatt. Keblében töltött pisztoly volt elrejtve. Övébe éles tőr volt dugva. Ilyen öltözetben, ilyen jellem önbizalmával és olyan asszony biztosságával, aki gyermekkorában megszokta, hogy mezitláb, mezitelen térddel járjon a tenger partján, haladt Defargené az utcákon végig. Mikor az elmult éjjel az elutazás tervét kieszelték, és a kocsi éppen e pillanatban arra várt, hogy terhe teljes legyen, Lorrynak nagy gondot okozott az a nehézség, melyet Miss Prossnak a magukkal való vitele okozott. Nemcsak az volt kivánatos, hogy a kocsi ne legyen tulterhelve, hanem kiválóan fontos volt az is, hogy a megvizsgálásra és az utasok kikérdezésére szükséges idő a lehető legrövidebbre szoritkozzék, mert menekülésük néhány percnyi időmegtakaritástól is függhetett. Alapos megfontolás után azt ajánlotta, hogy Miss Pross és Jerry, akik bármely pillanatban elhagyhatták a várost, három órakor a lehető legkönnyebb kocsiban utazzanak el. Minthogy podgyász nem akadályozta őket, a fogatot könnyen elérhetik és azután előrehajtanak és az állomásokon a lovakat megrendelhetik. Ilyen módon képesek voltak, a legbecsesebb éjjeli órák alatt, mikor a késés a legveszedelmesebb volt, az utazást lényegesen gyorsitani. Miss Pross azt remélte, hogy a fenyegető veszedelemben ezzel az intézkedéssel értékes szolgálatot tehet és nagy örömmel fogadta azt. Ő és Jerry látták, amint a kocsi elindult, tudták, hogy Salamon kit hozott, a feszült várakozásban tiz percnyi gyötrelmet szenvedtek és most befejezték előkészületeiket, hogy kövessék a kocsit éppen akkor, mikor -430- Defargené az utcákon haladt és mindinkább közeledett a már elhagyatott lakáshoz, amelyben mostan ők tanácskoztak.

– Nos, mit gondol Cruncher ur, – mondá Miss Pross, aki oly izgatott volt, hogy alig volt képes beszélni, állani, mozogni, vagy élni – mi a véleménye arra nézve, hogy ne induljunk ebből az udvarból? Minthogy innen már távozott ma egy másik kocsi, ez gyanut kelthetne.

– Az én véleményem az, – válaszolt Cruncher – hogy önnek igaza van – és hogy én kitartok ön mellett jóban és rosszban egyaránt.

– A mi drága teremtéseinkért való félelem és remény annyira megzavartak, – mondá Miss Pross heves sirás közben – hogy képtelen vagyok valami tervet kieszelni. Képes ön valami tervet kieszelni, édes jó Cruncher?

– Jövő életmódomra vonatkozóan, Miss, – válaszolt Cruncher – remélem, hogy képes vagyok. Arra, hogy ezt az áldott öreg fejemet mostan használjam, azt hiszem, hogy nem vagyok képes. Megtenné-e nekem azt a szivességet, Miss, hogy két igéretemet és fogadalmamat megjegyzi magának, melyet ebben a válságos időben nyilvánitani óhajtok?

– Ó, az Isten szerelmére, – kiáltott Miss Pross még mindig hevesen sirva – mondja el azonnal, hogy gyorsan végezzünk vele.

– Először is – mondá Cruncher egész testeben remegve, arca fakóhalvány és ünnepélyes volt – ha azok a szegény teremtések szerencsésen kijutnak innen, sohasem teszem többé, soha!

– Szentül meg vagyok győződve, Cruncher ur, – válaszolt Miss Pross – hogy sohasem teszi többé, bármi is az és kérem, ne tartsa szükségesnek megmagyarázni, hogy mi az.

– Nem, Miss – válaszolt Jerry – nem mondom meg önnek. Másodszor: ha azok a szegény teremtések -431- szerencsésen kijutnak innen, sohasem mondok majd semmit Cruncherné csuszkálása ellen, soha többé.

– Bármilyen háztartási ügy is az – mondá Miss Pross, szemét száritgatta és megnyugodni igyekezett – nem kételkedem, hogy legjobb, ha teljesen rábizza Cruncherné tetszésére. Ó, én drágám!

– Sőt annyira megyek, hogy azt mondom – folytatta Cruncher nyugtalanitó hajlandósággal, mintha szószékről prédikálna – és jegyezze meg magának szavaimat és közölje azokat Crunchernéval, annyira megyek, hogy azt mondom, hogy a csuszkálásról megváltozott a véleményem és szivből kivánom, bárcsak Cruncherné mostan csuszkálna.

– Igen, igen, igen. Remélem, hogy azt teszi, drága ember – kiáltott Miss Pross magánkivül – és remélem, hogy ő megfelel minden várakozásának.

– Az Ég óvja meg, – folytatta Cruncher még ünnepélyesebben és lassabban és prédikálásra való erősebb hajlammal – az Ég óvja meg ezeket a szegény teremtéseket attól, hogy érettük való kivánságomba betudják azt, amit valaha tettem és mondottam. Az Ég óvja meg őket (ha nem csuszkálunk is mindannyian), hogy megmeneküljenek ebből a rettenetes veszedelemből. Az Ég óvja meg őket, Miss. Amint mondom, óvja meg! – Ez volt Cruncher befejezése, miután hiába gondolkozott azon, hogy jobbat találjon.

– Ha valaha visszatérünk hazánkba, – mondá Miss Pross – megbizhatik abban, hogy Crunchernénak mindent elmondok, amire emlékezni fogok és amennyit megértettem abból, amit olyan hangsulyozva mondott; és mindenesetre meg lehet győződve arról, hogy tanuskodom amellett, hogy ön milyen komolyan gondolta azt, ebben a rettenetes -432- időben. De most kérem, gondolkozzunk! Nagyrabecsült Cruncher ur, gondolkozzunk!

– Nem volna a legjobb, – mondá Miss Pross – ha ön előre menne és megelőzné azt, hogy a kocsi idejöjjön, hanem másvalahol várna reánk?

Cruncher annyira zavarodott volt, hogy nem tudott más helyre gondolni, mint a Temple Bar-ra. O, jaj! A Temple Bar száz mérföldnyire volt és Defargené már valóban közel volt.

– A nagytemplom kapujánál, – mondá Miss Pross. – Nagyon távol esne az utunktól, ha a nagytemplom két tornya közötti kapunál szállanék be?

– Tehát akkor legyen olyan jó, – mondá Miss Pross – menjen egyenest a postaházhoz és intézze el ezt a változtatást.

– Mint látja, – mondá Cruncher habozva és fejét rázva – nem szivesen hagyom el. Nem tudjuk, hogy mi történhetik.

– Az Ég tudja, hogy nem tudjuk, – válaszolt Miss Pross – de ne féltsen engem. Várjon reám a nagytemplom kapujánál, vagy olyan közel, amennyire lehet, három órakor, bizonyos vagyok, hogy sokkal jobb, mintha innen indulunk. Szentül meg vagyok győződve. Nos! Isten áldja meg, Cruncher! Ne törődjék velem, hanem azoknak az életével, akik tőlünk függhetnek!

Ez a bevezetés és az a körülmény, hogy Miss Pross imára kulcsolt kezét könyörögve nyujtotta feléje, meggyőzte Crunchert. Egy-két biztató bólintással azonnal távozott, hogy megváltoztassa az intézkedést és otthagyta Miss Prosst egyedül, hogy majd követi őt, ugy, amint ajánlotta.

Miss Prossnak vigasztalás volt, hogy az ajánlott -433- óvatosság már a véghezvitel állapotában volt. Más vigasztalás volt az neki, hogy megnyugodott és külsejét rendbe akarta hozni, nehogy izgatottsága az utcán feltünést keltsen. Az órára nézett, két óra mult husz perccel. Nem volt vesziteni való ideje, azonnal el kellett készülnie.

Izgatottságában félelemmel töltötte el az elhagyatott szobák magánya és képzeletében látni vélte, hogy minden nyitott ajtón arcok tekintenek be. Egy tál hideg vizet hozott és szemét mosta, mely vörös és dagadt volt a sirástól. Lázas félelmének izgatottságában nem tudta elviselni, hogy egy-két pillanatig az arcáról lefolyó viz miatt nem láthatott, folyton szünetet tartott és körülnézegetett, hogy nem figyeli-e valaki. Ilyen szünet közben hirtelen megrettent és fölkiáltott: egy alakot látott a szobában állani.

A mosdótál törötten esett a földre és a viz Defargené lába alá folyt. Azok a lábak emlékezetes, durva utakon jártak és sok ontott vért tapostak, mig ahhoz a vizhez jutottak.

Miss Prossnak eszébe jutott, hogy az ajtók tárva-nyitva állottak és hogy ez elárulhatja menekülésüket. Először is betette az ajtókat. Négy volt a szobában, mind becsukta. Azután elhelyezkedett annak a szobának az ajtajában, melyet Lucie lakott.

Defargené sötét szeme követte őt e gyors mozdulata közben és rászegeződött, mikor ezzel elkészült. Miss Pross nem volt szép, az elmuló évek nem enyhitették vad külsejét és nem lágyitották durva megjelenését; de ő is elszánt nő volt a maga módján és végignézett Defargené alakján.

– Külsőd szerint Lucifer felesége lehetnél, – mondá Miss Pross – de azért engem nem gyürsz le. Angol nő vagyok! -434-

Defargené megvetően nézett reá, de ugyanolyan érzelmet sejtett, mint Miss Pross; hogy ők ketten egymás ellen, harcra készen állanak. Szilárd, erős, kérlelhetetlen nőt látott maga előtt, mint ahogyan sok évvel ezelőtt Lorry ebben az alakban egy erős kezü nőt látott. Jól tudta, hogy Miss Pross a családnak hüséges szolgája; Miss Pross jól tudta, hogy Defargené a családnak kérlelhetetlen ellensége.

– Odavivő utamban, – mondá Defargené, kezével a végzetes hely felé mutatva – ahol készen tartják számomra székemet és kötésemet, eljöttem, hogy tisztelegjek nála. Látni óhajtom őt.

– Tudom, hogy szándékaid ördögiek, – mondá Miss Pross – és megbizhatsz abban, hogy én megállom helyemet ezekkel szemben.

Mindegyik a maga anyanyelvén beszélt; egyik sem értette a másik szavát; mind a kettő feszülten figyelt, hogy a tekintetből, a viselkedésből következtesse az érthetetlen szavak értelmét.

– Nem lesz jó neki, ha ebben a pillanatban elrejtőzik előlem, – mondotta Defargené. – Jó hazafiak tudják, hogy az mit jelent. Hadd lássam őt! Mondja meg neki, hogy látni akarom őt. Hallja?

– Még ha a szemed csavarhuzó volna is – válaszolt Miss Pross – és én egy angol mennyezetes ágy volnék, még akkor sem lazitanád meg egy porcikámat sem. Nem, te gonosz idegen nő! Fölveszem a küzdelmet!

Defargené, természetesen, nem értette meg ezeket a megjegyzéseket; de annyit megértett belőlük, hogy dacolni készül vele.

– Ostoba, disznóképü nő! – mondá Defargené homlokát ráncolva. – Nem a te válaszodat akarom. Látnom kell őket! Vagy mondd meg neki, hogy látni akarom őt, vagy pedig távozz az ajtó elől, hadd menjek be! – Ezt jobb karjának fenyegető lengetésével mondotta. -435-

– Nem hittem volna, – mondá Miss Pross – hogy valaha kivánni fogom, hogy ostoba nyelvedet megértsem, de ruhámon kivül, melyet viselek, mindent odaadnék, ha tudnám, hogy sejted-e az igazat, vagy annak részét.

Mind a ketten egy pillanatra sem veszitették el egymást szemük elől. Defargené nem mozdult el arról a helyről, ahol állott, mikor Miss Pross először vette az ő jelenlétét észre; de most egy lépéssel előbbre jött.

– Britt vagyok, – mondá Miss Pross – kétségbeesett vagyok. Két angol pennyt sem törődöm magammal. Tudom, hogy mennél tovább tartóztatlak, annál nagyobb Katicabogaramnak a reménye. Egy maroknyi nem marad fekete hajadból, ha érinteni merészelsz!

Igy beszélt Miss Pross fejét rázva és minden gyors mondat között egyet villámlott a szeme, minden gyors mondata egy lélegzet volt. Igy beszélt Miss Pross, ki életében sohasem ütött meg senkit.

De bátorsága oly izgatott természetü volt, hogy elnyomhatatlan könnyek tolultak szemébe. Defargené ezt a bátorságát annyira nem értette meg, hogy gyöngeségnek tartotta. »Ha, ha! – nevetett. – Te szegény nyomorult! Ugyan mit érsz te? A doktort szólitom most! Azután hangosan kiáltott: – doktor polgár! Evrémonde felesége! Evrémonde gyermeke! Bárki válaszoljon Defarge polgárnőnek, ezt a nyomorult bolondot kivéve!«

Talán a beállott csend, talán Miss Pross arcának valami kifejezése, talán valami hirtelen sejtelem, mely nem függött össze azzal, amit látott, azt suttogta Defargenénak, hogy eltávoztak. Három ajtót gyorsan kinyitott és betekintett.

– Ezek a szobák mind rendetlenségben vannak, ott gyorsan csomagoltak, mindenféle hever a padlón elszórva. Abban a szobában mögötte senki sincs! Hadd nézzem! -436-

– Soha! – mondá Miss Pross, ki a fölszólitást oly teljesen megértette, mint Defargené a választ.

– Ha nincsenek abban a szobában, akkor eltávoztak, de üldözni lehet őket és visszahozni, – mondá Defargené magában.

– Ameddig nem tudod, hogy ebben a szobában vannak-e vagy sem, nem tudod, hogy mit tégy, – mondá Miss Pross magában – és nem fogod megtudni, ha én képes vagyok megakadályozni; és ha tudod, vagy nem tudod, nem távozol innen addig, amig én foghatlak.

– Elejétől kezdve ott voltam az utcákon, semmi sem állitott meg, darabokra téplek, ha nem távozol abból az ajtóból. – mondá Defargené.

– Egyedül vagyunk egy magas háznak legfelső emeletén, magános udvarban, nem valószinü, hogy meghallanak, testi erőért imádkozom, hogy itt foghassalak, mert minden perc, ameddig itt vagy, kedveltemnek százezer guineát ér meg, – mondá Miss Pross.

Defargené az ajtó felé indult. Miss Pross, pillanatnyi ösztön hatása alatt, mindkét karjával dereka körül fogta és szorosan tartotta az asszonyt. Defargené hiába ellenkezett és ütött; Miss Pross, a szeretet élénk kitartásával, mely mindig erősebb, mint a gyülöleté, szorosan fogta és a küzdelemben föl is emelte a földről. Defargené mindkét kezével ütötte és karmolta az arcát; de Miss Pross fejét lehajtva, dereka körül fogta és oly görcsösen tartotta, mint valami vizbefulladó.

– Karom alatt van, – mondá Miss Pross fulladó hangon – nem fogod kihuzni. Erősebb vagyok mint te, áldom érte az Eget. Addig foglak, mig egyikünk elszédül vagy meghal!

Defargené keze keblében volt. Miss Pross föltekintett, -437- látta, hogy mi az, feléje ütött, egyet villámlott és durrant és egyedül állott – a füsttől megvakulva.

Mindez egy pillanatig tartott. Rémületes csend állott be, mikor a füst a levegőben elszállt, mint az őrjöngő asszony lelke, akinek teste élettelenül hevert a földön.

Helyzetének első félelmében és aggodalmában Miss Pross annyira távozott a tetemtől, amennyire csak tudott és leszaladt a lépcsőn, hogy eredménytelenül segitségért kiáltson. Szerencsére, még idejében meggondolta cselekedetének lehető következményeit, mást határozott és visszafordult. Borzasztó volt a szobába ismét bemenni, de ő bement, sőt közelébe is ment, hogy kalapját és egyéb holmiját elhozza. A lépcsőházban magára vette, betette és bezárta az ajtót és a kulcsot magával vitte. Azután leült néhány pillanatra a lépcsőre, hogy lélegzetet vegyen és sirjon, majd fölkelt és elsietett.

Szerencsére, fátyol volt a kalapján, különben alig mehetett volna végig az utcán, anélkül, hogy meg ne állitsák. Szerencsére, a megjelenése természettől fogva is oly különös volt, hogy az eltorzitás nem tünt föl rajta annyira, mint más nőn. Mind a két előnyre szüksége volt, mert az arca mélyen össze-vissza volt karmolva, haja borzas volt és (hirtelen és izgatottan rendbehozott) ruhája százfelé volt huzva és rángatva.

Mikor a hidon áthaladt, a kulcsot a folyóba dobta. Néhány perccel előbb ért a nagytemplomhoz, mint kisérője és mialatt várt, azt gondolta, ha a kulcs egy hálóban megakadt, kifogták, felismerték, ha az ajtót kinyitották és a tetemet felfedezték, ha a sorompónál megállitják, börtönbe vetik és gyilkossággal vádolják! Ez izgató gondolatoknak közepette megjelent a kisérője, fölvette a kocsiba és elhajtatott vele. -438-

– A szokott lárma – válaszolt Cruncher és meglepetten nézett reá, mikor a kérdést hallotta és külsejét meglátta.

Cruncher hiába ismételte azt, amit mondott; Miss Pross nem volt képes őt meghallani.

– Fejemmel bólintok, – gondolta Cruncher elbámulva – azt mindenesetre meglátja. És ő meglátta.

– Van valami lárma az utcán mostan? – kérdé Miss Pross ismét, rövid idő mulva.

– Egy óra alatt megsiketült? – mondá Cruncher elgondolkozva, nyugtalan hangulatban. – Mi történt vele?

– Ugy érzem, – mondá Miss Pross – mintha villámlott és dörgött volna és az a dörgés lett volna az utolsó hang, melyet az életben hallottam volna.

– Átkozott legyek, ha nincsen valami különös állapotban! – mondá Cruncher, mindinkább jobban megzavarodva. – Mit vehetett be, hogy bátorságát megóvja? Hallga! Ime, itt dübörögnek ezek a borzasztó szekerek. Ezt csak hallja, Miss?

– Nem hallok semmit – mondá Miss Pross, látva, hogy ő beszél hozzá. – Ó, jó ember, először nagy dörgés volt és azután nagy csend és ugy látszik, hogy ez a csend maradandó és változhatatlan, sohasem törik meg, ameddig csak élek.

– Ha nem hallja ezeknek a rettenetes szekereknek a gördülését, most, mikor azok utjuk végéhez közel vannak, – mondá Cruncher vállán át arra tekintve – az a véleményem, hogy ebben a világban többet nem fog hallani soha.

15. Fejezet.
A lépések elhalnak örökre.

Tompán és sulyosan dübörögnek a halottas-szekerek Páris utcáin végig. Hat szekér viszi naponta a bort La Guillotine számára. Minden mohó és telhetetlen szörny alakja, melyet emberi képzelet csak kieszelhetett, beleolvadt ebbe az egybe, a guillotineba. És mégis nincsen Franciaországban, klimájának és talajának nagy változatossága mellett is, egy füszál, egy levél, egy gyökér, egy ág, egy borsszem, mely természetesebb körülmények között érett volna meg, mint ez a borzalom. Taposd szét az emberiséget még egyszer hasonló kalapácsütésekkel és az ismét ugyanazt az eltorzult alakot igyekszik fölvenni. Vesd el ismét a sóvár kicsapongás és zsarnokságnak ugyanazt a magvát és bizonyára ismét ugyanazt a gyümölcsöt fogja teremni.

Hat szekér dübörög az utcákon. Idő, hatalmas tündér, változtasd vissza ezeket ismét azzá, amik voltak és ismét korlátlan fejedelmek diszkocsijai, hübérurak fogatai, festett arcu Jezabelek diszruhái, templomok, melyek nem az Ur házai, hanem latrok barlangjai és milliónyi éhező paraszt kunyhóivá változnak ismét! Nem; a hatalmas tündér, aki magasztosan viszi végbe a Teremtő által megállapitott rendet, nem változtatja vissza az alakjukat.

– Ha Isten akarata változtatott erre az alakra, – mondják a bölcs arab mesék jóslói az elvarázsoltnak, – maradj ugy! De ha ezt az alakot csak muló igézet által kaptad, akkor vedd föl ujra előbbi alakodat!

Mikor ennek a hat szekérnek komor kerekei fordulnak, ugy látszik, mintha hosszu, görbe barázdát -440- vonnának az utcán a nép között. Arcok hantjait veti erre és arra az oldalra és az ekék nyugodtan haladnak előre. A házak rendes lakói annyira megszokták a látványt, hogy némely ablakban nem állanak emberek és másutt a kezek foglalkozása sem szünik meg, mialatt a szekerekben levő arcokat nézik. Néha látogatója van a lakónak, hogy a látványt szemlélje; ilyenkor aztán mint valami gondnok vagy hivatalos magyarázó, ujjával mutat erre, majd arra a szekérre, és ugy látszik, hogy azt mondja el, hogy ki ült benne tegnap vagy tegnapelőtt.

A szekérben ülők közül néhányan ezt és más jelenséget, utolsó utjukban, közönyös, merev szemmel nézik; mások még érdeklődnek az emberek és az élet iránt. Néhányan lehorgasztott fővel ülnek; mások pedig külsejükkel törődnek és ugy tekintenek a tömegre, mint ahogy azt szinházakban vagy képeken látták. Sokan szemüket behunyják és gondolkodnak, vagy kóborló gondolataikat igyekeznek összeszedni. Egy félig őrült külsejü, nyomorult teremtés a halálfélelem és rettegéstől annyira megtörött és megrészegedett, hogy énekel és táncolni akar. Egyetlenegy sem folyamodik a nép részvételéhez sem mozdulattal, sem pillantással.

Néhány lovasból álló őrség veszi körül a szekereket és gyakran fordulnak az arcok feléjük és kérdezősködnek. Ugy látszik, hogy a kérdés mindig ugyanaz; mert a válasz után a nép a harmadik szekér köré tódul. A szekér melletti lovasok kardjukkal gyakran mutatnak egy férfira. Mindenki tudni akarja, hogy melyik az; lehajtott fővel áll a szekér hátuljában és társalog egy leánnyal, aki mellette ül a szekérben és kezét fogja. Nem kiváncsi és nem törődik a körülötte levő jelenettel, csak a leánnyal beszél mindig. A hosszú Saint Honoré-utcában néha kiáltás hallatszik ellene. Ha meg is hatják őt, csupán nyugodt mosolyra késztetik, hajfürteit rázza, hogy kissé lazábban -441- hulljanak arcába. Arcát nem képes érinteni, minthogy karjai meg vannak kötözve.

Egy templom lépcsőjén áll a kém és börtönök báránya, várja a szekereket. Betekint az elsőbe: nincs ott. Betekint a másodikba: nincs ott. Már kérdezi önmagát »föláldozott engem?« Arca kiderül, mikor a harmadikba tekint.

Az ember kiált: »Le Evrémonde-dal! A guillotinehoz mind az arisztokratákat! Le Evrémonde-dal!«

– Most fizeti meg a betétjét; öt perc mulva befizette. Hadd legyen békében!

Evrémonde arca egy pillanatra feléje fordul. Evrémonde akkor meglátja a kémet, figyelmesen néz reá és tovább megy utjában.

Az órák hármat ütnek, és a nép közé vont barázda megfordul, hogy a kivégzés helyére, végéhez jusson. Az erre és arra az oldalra hányt hantok most ismét összehullanak és bezárulnak az utolsó eke mögött, amint az elhaladt, mert mind követik a guillotinehoz. Szemben levő székeken asszonyok ülnek, mint valami nyilvános kertben, szorgalmasan kötnek. A legelől levő székek egyikén áll a Bosszuangyal és barátja után nézelődik.

– Nem. Most sem fog hiányozni! – kiáltja a Bosszuangyal haragosan. – Teréz!

Igen! Hangosabban, Bosszuangyal, sokkal hangosabban, még akkor is alig hall meg téged. Még hangosabban, Bosszuangyal, szitkozódva, és még az sem hozza őt el. Küldj más asszonyokat minden irányba, hogy keressék őt, hol kóborol; és ámbár küldötteid borzasztó tetteket vittek végbe, kérdéses, vajjon saját akaratukból elég messzire mennek-e, hogy megtalálják őt!

– Mily csapás! – kiáltja a Bosszuangyal, lábával dobbantva székén. – És itt vannak a szekerek! Evrémonde egy pillanat alatt ki lesz végezve és ő nincs itt. Itt a kötése a kezemben és vár reá az üres szék. Sirok haragomban és bosszuságomban.

Mikor a Bosszuangyal leszáll emelvényéről, hogy ezt megtegye, a szekerek kezdik lerakni terhüket. Szent Guillotine papjai fel vannak öltözve és készek. Zuhanás! Egy fejet mutatnak föl és a kötő asszonyok, akik még alig hogy föltekintettek egy pillanat előtt, hogy lássák őt, mikor még gondolkodni és beszélni tudott, egyet számolnak.

A második szekér kiürül és tovább halad, a harmadik közeledik. Zuhanás! – És a kötő asszonyok, akik munkájukban nem zavartatják magukat, és nem szünetelnek, kettőt számolnak.

Az állitólagos Evrémonde leszáll, a varrónőt mindjárt őutána kiemelik. Leszállás közben nem bocsátotta el türelmes kezét, még mindig tartja, amint megigérte. Gyöngéden ugy helyezi el őt, hogy háttal fordul a gépnek, mely folytonosan suhog föl és le. A leány arcába néz és köszöni a gyöngéd figyelmet.

– Nélküled, drága idegen, nem volnék ilyen nyugodt, mert én természettől fogva szegény kis jószág vagyok, remeg a szivem, nem is emelhetném gondolataimat -443- Hozzá, aki a halált szenvedte el, hogy ma itten reményünk és vigaszunk legyen. Azt hiszem, hogy az Ég küldötte nekem.

– Vagy téged nekem – mondja Carton Sydney, – nézz reám, édes gyermekem, és ne gondolj másra.

– Semmire se gondolok, mig kezedet fogom. Semmire se fogok gondolni, ha majd elbocsátom, ha sietnek.

Ez a kettő az áldozatok mindinkább kisebbedő tömegében áll, de ugy beszélnek, mintha egyedül volnának. Szem a szemben, hang a hangban, kéz a kézben, sziv a szivben, a közös Anyának ez a két gyermeke, egyébként oly távoliak, oly különbözők egymástól, a sötét uton összekerültek, hogy együtt térjenek haza és hogy ott pihenjenek a keblén.

– Bátor és nemeslelkü barátom, megenged nekem egy utolsó kérdést? Tudatlan vagyok és nyugtalanit – egy kissé.

– Van egy unokatestvérem, egyedüli rokonom, árva mint én, nagyon szeretem őt. Öt évvel fiatalabb, mint én, egy földmives házában él a délvidéken. A szegénység elválasztott minket egymástól és ő nem tud semmit sorsomról – mert nem tudok irni – ha tudnék is, hogyan tudathatnám vele! Jobb ugy, amint van.

– Mikor idejöttünk, gondoltam arra és most is arra gondolok, mikor kedves, bátor arcodba nézek, mely engem bátorit; ez az. Ha a köztársaság valóban jót cselekszik a szegényekkel és azoknak majd kevesebbet kell éhezniök és kevesebbet kell szenvedniök, ő akkor sokáig élhet; ő még öreg is lehet.

– Mit gondolsz, – a csendesen szenvedő szemek megtelnek könnyekkel, az ajkak kissé fölnyitódnak és megremegnek – mit gondolsz, hosszunak tetszik-e majd nekem, mig reá várok ott a jobb hazában, ahol, remélem, mi ketten részvéttel teljes védelemre találunk?

– Annyira vigasztalsz engem! Én oly tudatlan vagyok. Csókoljalak meg most? Itt-e a pillanat?

Megcsókolja ajkát; Carton is az övét; ünnepélyesen megáldják egymást. A sovány kéz nem remeg, mikor elbocsátja; a türelmes arcon csupán kedves, derült állhatatosság látszik. Közvetlenül előtte megy – eltávozott; a kötőasszonyok huszonkettőt számolnak.

– Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Ur, aki bennem hisz, még ha meghalt is, örökké fog élni: és aki itten él és bennem hisz, nem hal meg soha.

Sok hang mormol, sok arc arra fordul, sok lépés előrenyomul a csoport széléről, ugy, hogy a tömeg előre tódul, mint egy nagy vizhullám; minden eltünik. Huszonhárom.

Akkor este azt mondották róla a városban, hogy a legbékésebb ember arca volt, melyet ott valaha láttak. Sokan még azt füzték hozzá, hogy prófétainak, magasztosnak látszott.

Ugyanennek a bárdnak egyik legérdekesebb áldozata – egy nő – nem sokkal azelőtt, ugyanannak a vérpadnak a lábánál engedelmet kért arra, hogy leirhassa a gondolatokat, melyek eltöltik. Ha kinyilvánithatta volna gondolatait – és azok prófétai gondolatok voltak – igy hangzottak volna:

– Látom, hogy Barsad és Cly, Defarge, a Bosszuangyal, az esküdt, a biró, az uj zsarnokok hosszu -445- sora, akik a réginek a kiirtásából támadtak, ugyanettől a megtorló eszköztől pusztulnak el, mielőtt még mostani működését beszüntetné! Látom, hogy egy gyönyörü város, egy ragyogó nép kiemelkedik ebből a mélységből és küzdelmeiben valóban szabaddá válik, diadalaiban és vereségeiben hosszu, hosszu éveken át halad, látom, hogy ennek és az előtte való kornak gonoszsága, melynek ez a természetes sarjadéka, fokozatosan önmagát engeszteli ki és eltünik.

– Látom azoknak az életét, akikért a magamét feláldoztam, békésen, hasznosan, szerencsésen és boldogan abban az Angliában, melyet én már nem fogok látni soha. Látom őt, keblén egy gyermekkel, mely az én nevemet viseli. Látom atyját, öreg és meghajlott, de egyébként helyreállott, mindenkinek hüséges orvosa és önmagával is megbékült. Látom a jó öreg embert, oly hosszu ideig jó barátjukat, tiz év mulva minden vagyonát reájukhagyja örökül és nyugodtan távozik megjutalmaztatása felé!

– Látom, hogy én szentség vagyok a szivökben és utódjaik szivében, még emberöltők után is. Látom őt, idős asszony, sir értem ennek a napnak az évfordulóján. Látom őt és férjét, megfutották pályájukat, egymás mellett pihennek utolsó földi pihenőjükben, és tudom, hogy az egyiknek a lelke nem tisztelte és áldotta jobban a másikat, mint mindkettejük lelke engem.

– Látom azt a gyermeket, aki nevemet viselte, mint férfiut, hogy szerencsésen halad azon az életpályán, mely egykor az enyém volt. Látom, hogy oly sikeresen halad előre, hogy az én nevem hiressé válik az övének a fényénél. Látom, hogy eltünnek a foltok, melyeket én szórtam reá. Látom őt, hogy az első az igazságos birók között és nagyrabecsült a férfiak között, hogy egy fiut, aki az én nevemet viseli, akinek a homlokát és aranyos haját ismerem, idevezet erre a -446- helyre – mely akkor barátságos lesz és megszabadul ennek a napnak torzitó foltjaitól – és hallom, amint a gyermeknek lágy és remegő hangon elmondja történetemet.

– Amit most teszek, az sokkal, sokkal jobb, mint amit valaha cselekedtem; az a nyugalom, melynek elébe megyek, sokkal, sokkal üdvözitőbb, mint amilyet valaha ismertem.

Lábjegyzetek.

1) Január 13-tól szeptember 29.

2) Táblán játszották, kockákkal és alakokkal.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13	más valakira	más valakire
73	utazgaztott	utazgatott
74	gonoszásga	gonoszsága
76	alyan pontosan	olyan pontosan
81	megszakitsom	megszakitsam
88	Ősizntén fájlalom	Őszintén fájlalom
98	nap sugrai	nap sugarai
103	mondá Styrver	mondá Stryver
104	egy pillanarta	egy pillanatra
112	azt niszi	azt hiszi
166	mondá Styver	mondá Stryver
235	tekintetebn ugy	tekintetben ugy
238	pil anatra	pillanatra
269	majd az az ég	majd az ég
280	Anglia.	Anglia.«
282	hallga ói	hallgatói
296	korcs mám	korcsmám
296	Defargeban-kelteni	Defargeban kelteni
306	ugy lászott	ugy látszott
307	késégbeesve	kétségbeesve
348	Nesze!« – mondá	Nesze! – mondá
355	végztes	végzetes
373	plllantást	pillantást
398	alkonyat utan	alkonyat után
406	hosy neki	hogy neki
408	hajston el	hajtson el
424	15. Fejezet	14. Fejezet
434	kétségtelenül jó köztársásági	kétségtelenül jó köztársasági
435	kivéve!	kivéve!«
437	megggondolta	meggondolta
441	Le Evrémonde-dal!	Le Evrémonde-dal!«
441	– »Le Evrémondeval!	– Le Evrémondeval!

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT VÁROS: REGÉNY HÁROM KÖNYVBEN ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Két város: Regény három könyvben

KÉT VÁROS

ELSŐ KÖNYV. ÉLETRE TÁMASZTVA.

1. Fejezet. A Kor.

2. Fejezet. A postakocsi.

3. Fejezet. Az éj árnyai.

4. Fejezet. Az előkészület.

5. Fejezet. A csapszék.

6. Fejezet. A cipész.

MÁSODIK KÖNYV. AZ ARANY FONAL.

1. Fejezet. Öt évvel később.

2. Fejezet. A látványosság.

3. Fejezet. A csalódás.

4. Fejezet. Az üdvözlés.

5. Fejezet. A sakál.

6. Fejezet. Emberek százai.

7. Fejezet. Monseigneur a városban.

8. Fejezet. Monseigneur falun.

9. Fejezet. A Gorgo feje.

10. Fejezet. Két igéret.

11. Fejezet. A kép párja.

12. Fejezet. A tapintatos férfiu.

13. Fejezet. A tapintatlan férfiu.

14. Fejezet. A becsületes iparos.

15. Fejezet. Kötés.

16. Fejezet. Még mindig köt.

17. Fejezet. Egy éjszaka.

18. Fejezet. Kilenc nap.

19. Fejezet. Egy vélemény.

20. Fejezet. Egy kérelem.

21. Fejezet. Visszhangzó lépések.

22. Fejezet. A tenger még folyton árad.

23. Fejezet. Tüz.

24. Fejezet. A mágnessziget vonz.

HARMADIK KÖNYV. A VIHAR UTJA.

1. Fejezet. Titkos börtönben.

2. Fejezet. A köszörükő.

3. Fejezet. Az árnyék.

4. Fejezet. Szélcsend.

5. Fejezet. A favágó.

6. Fejezet. Diadal.

7. Fejezet. Zörgetnek az ajtón.

8. Fejezet. Kártyázás.

9. Fejezet. Az elfogadott játszma.

10. Fejezet. Az árnyék lényege.

11. Fejezet. Alkonyat.

12. Fejezet. Éjszaka.

13. Fejezet. Ötvenkettő.

14. Fejezet. A kötés befejeződött.

15. Fejezet. A lépések elhalnak örökre.